m HARVARD UNIVERSITY VEflRI LIBRARY OF THE Museum of Comparative Zoology Különlenyomat az Aquila XLfl— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus ^quila XLII— XLV. Bd 1935—38. ^^ Zoolooy '^í^ J-laíiAti.i A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG MADARAINAK NÉVJEGYZÉKE IRTA: SCHENK JAKAB NAMENVERZEICHNIS DER VÖGEL DES HISTORISCHEN UNGARNS VON JAKOB SCHENK BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI NYOMDA. — 1379. — ft of Conipj Zoology "íA JUL 22 1940 I?,,lo03 t. Gypaëius barbaius aur« 3. Gyps f. fulvus Habl. 5. Aquila eh. chrysaetos I 6. Aquila h. heliaca Sav. 7. Hnliniítus albicilla L. 8. Aquila clanga Pall. 9. Aquila p. pomarina Bri IO. Htecaaiíius p. pennatus IS g gallic I h. halÎMi . Butco 1 . Milvus lilvus ntilvus L. 18. Butco b. butco L. A sólyomfílék as hÉják ábra Circus m.cZ "g«;^ Circus PVETsu. L. 0' Falco . p.,esr „u. Tun«. ad. Falco h. chcrrug Gray. Falco . Bubbut 0 L. Falco . linnunculus L. Falco . nauma ini Fleisch Falco . ve.p=r nus L. 0 Falco e lumbariu saesalonT »st.. Accìpitcr n. ni us L. e' » + Falco e olumbari s aesalon Tunst Accipi cr bfldius brcvipes S vcrlz Accipi a f «cmilii L. ad ■• .. iuv ben ki zOUik: a helye, ari y. a à 1935/38]' A TÖRTÉNKLMJ MAD VARO liaZA(.' A( A ftAK Al N A K NJÍVJKG i'ZKlvK A Történelmi Magyarország Madarainak Név j egyzéke . ^ ^^ h U^ _ _ ^ /$»^*"' Zoology' írta: SCHENK JaKAB. ' "" -. ,^ .i ■< A Magyar Királyi Madártani Intézet eddigelé azt—rrîT^nevezési rendszert alkalmazta hivatalos kiadványaiban — elsősorban az Aquila- ban, — amelyet Chernel István állapított meg az Aquila 1918. évi kötetében megjelent „A Magyar Birodalom Madarainak Névjegyzéke" cimű történelmi jelentőségű értekezésében. Habár ez a névjegyzék már a hármas elnevezési rendszer figyelembevételével készült, mégis eltért az akkoriban már nemzetközileg elfogadott elnevezési rendszer- től, amelyet az 1904. évben Bern-ben tartott Nemzetközi Állattani Nagygyűlés Nemzetközi Elnevezési Bizottsága állapított meg. Ezt a nemzetközileg elfogadott állattani elnevezési rendszert a madártani kutatásban a legkövetkezetesebben Hartert érvényesítette „Die Vögel der paläarktischen Fauna" cimü örökértékü müvében. Ezt a Nemzetközi Bizottság által kidolgozott és elfogadott elneve- zési rendszert Chernel nem tudta magáévá tenni, mert az elsőbbségi törvény következetes keresztülvitelével gyakran előfordult, hogy egyes fajokat vagy társfajtákat a nemzetségnév ismétlésével kellett volna elnevezni. Nemcsak szépérzékét sértették ezek a kétszeres vagy három- szoros névismétlődések utján keletkezett elnevezések, hanem féltette a nagyközönségnek a tudomány komolyságába vetett hitét is és ezáltal a madártan iránt való érdeklődését. Chernel elnevezési módszere az volt, hogy ha valamely madárfajnak vagy társfajtának a nemzetség- név ismétlődéséből alakítandó nevet kellett volna adni, akkor mindig azt a legkorábbi nevet alkalmazta, amely a nemzetségnév megismét- lődése nélkül jött létre. Ezzel egészen egyedülálló elnevezési rendszert alkotott, amelyet a M. Kir. Madártani Intézet teljes 20 esztendőn át alkalmazott, dacára annak, hogy nemzetközi szakkörök azt ismételten kifogásolták. Meg kell vallanunk, hogy magunk is nagyon rokonszen- veztünk ezzel az elnevezési rendszerrel. A magam részéről a Buda- pesten 1927-ben tartott Nemzetközi Állattani Nagygyűlés Elnevezési Bizottsága elé javaslatot terjesztettem a K. M. Természettudománya Társulat Állattani Szakosztálya megbízásából, melyben az elsőbbségi törvény oly megváltoztatását javasoltam, hogy azáltal a névismét- lődések elkerülhetők legyenek. Ugyancsak javasoltam azt is, hogy az elsőbbségi törvény érvényessége LiNNÉ Systema Naturae cimű művé- nek XII. 1766-ban megjelent kiadásától kezdődjék, hogy ezáltal jobban megőrizhessük LiNNÉ eredeti elnevezéseit. Javaslataimnak nem volt 1 10 SCHENK JAKAB [Aquila sikerük s az idők folyamán a HARTERT-féle elnevezések annyiia meg- szilárdultak, annyira általános érvényűek lettek, hogy a M. Kir. Madár- tani Intézet továbbra nem tarthatja fönn eddigi különálló elnevezési rendszerét, hanem a nemzetközi kutatásba való zavartalan bekapcso- lódás érdekében el kell fogadnia a maga részéről is ezt a nemzetközileg már véglegesnek elfogadott elnevezési rendszert. Erre az elnevezési rendszerre, amely Hartert emiitett művében van lefektetve, térünk most át Aquila folyóiratunk jelen kötetében s ennek következetes és helyes alkalmazhatása végett adom közre az alábbiak- ban az uj névjegyzéket, amely egyúttal a magyar madártani kutatás- nak az utolsó 20 esztendőben elért faunisztikai eredményeit is magá- ban foglalja. Be kell vallanom, hogy ennek a névjegyzéknek vannak még bizonytalan pontjai, amelyek a jövő kutatás folyamán módosu- lásokat szenvedhetnek, azonban jó lelkiismerettel mondhatom, hogy igyekeztünk a lehető legtökéletesebbet nyújtani, ami a kutatás mai állapotában lehetséges volt. A névjegyzék összeállitásában segített a M. Kir. Madártani Intézet egész tiszviselői kara: — Warga KÁLMÁN és Dr. Vasvári Miklós főadjunktusok, Dr. Vertse Albert és Dr. Kleiner Endre gyakornokok, továbbá Dr. Dorning Henrik, Dr. Greschik Jenő, Dr. Keller Oszkár, Dr. Lovassy Sándor és Dr. Nagy Jenő. Fogadják mindnyájan a magyar madártani kutatás érdekében kifejtett értékes munkáért kijáró jól megérdemelt köszönetet. Ennek az uj névjegyzéknek a közreadásával fölmerült az a kér- dés, vájjon a trianoni kényszerbéke által megcsonkított Magyarország madarainak névjegyzékét adjuk, vagy pedig a történelmi Magyar- országét. Minthogy az uj elnevezésekre való zavartalan áttérés érde- kében annak a szüksége is fölmerült, hogy a régebbi legfontosabb idevágó munkákban alkalmazott elnevezéseket is fölsoroljuk, azok pedig a történelmi Magyarország madarainak a jegyzékét tartalmazták, azért célszerűnek látszott ebben az uj névjegyzékben is a történelmi Magyarország madarainak a névjegyzékét összeállítani. Az utódállamok madártani kutatóinak is jó szolgálatot tehet ez a teljes névjegyzék az uj elnevezésekre való minél könnyebb áttérése, vagyis a régi elne- vezések helyes átértékelése szempontjából. A névjegyzékben azok a fajok, amelyek Csonkamagyarország határain kivűl maradtak, dűltbetűs szedéssel vannak jelölve. Az emiitett legfontosabb faunisztikai munkákat helykímélés végett a következő rövidítésekkel jelöljük : Frivaldszky 1891. Frivaldszky Joannes: Aves Hungáriáé. Enumeratio systematica avium Hungáriáé. Budapest 1891. Chernél 1898, 1899. Nomenclator Avium Regni Hungáriáé — Magyar- ország Madarainak Elnevezései. Kiadta a Magyar Ornithologiai 1935/38] A TÖRTÉNELMI M.A (! VA ROJ{SZÄ(; MADARAINAK N JíVJ KfiVZÉKK H Központ, 1898. Rendszertani részét Chernel készítette. — Heraus- gegeben von der Ungaiischen Ornithologischen Centrale. Der .sys- tematische Teil wurde von Chernel bearbeitet. Chernel István.- Magyarország Madarai (Die Vögel Ungarns), Budapest 1899. Madarász 1899 — 1903. Dr. Madarász GyulA: Magyarország Madarai — Die Vögel Ungarns. Budapest 1899—1903. Chernel 1902 — 1904. Chernel István: Az Állatok Világa. Brehm Alfréd Tierleben cimű nagy művének magyarba ültetett kiadása. Madarak I — III. kötet. Budapest 1902 — 1904. (Ungarische Über- setzung von Brehm's Tierleben. Vögel. Band I — III.) Schenk 1917, 1918. Schenk Jakab : A Magyar Birodalom Állatvilága. Madarak. — Fauna Regni Hungáriáé. Aves. Budapest 1917. — Übersicht der Geschichte der Ornithologie in Ungarn. Aquila XXV. 1918 p. 31—88. Chernél 1918. Chernél István: Nomenclator Avium Regni Hun- gáriáé. — A Magyar Birodalom Madarainak Névjegyzéke. Aquila 1918. Melléklet p. 1—76. LOVASSY 1927. Dr. Lovassy Sándor: Magyarország Gerinces Állatai. — Die Wirbeltiere Ungarns. Budapest 1927. Schenk 1929. Brehm Alfréd: Az Állatok Világa 1911—13. évi O. zur Strassen által szerkesztett német kiadásának magyar \^onatkozá- sokkal kiegészített uj kiadása. Madarak. 8 — 10. kötet. Budapest 1929. — (Übersetzung von Brehm's Tierleben auf Grund der deutschen Ausgabe von Otto ZUR STRASSEN 1911 — 13, ergänzt mit den ungarischen Relationen. Vögel. Bd 8 — 10. Budapest Ì929). Hogy a névjegyzéket használónak némi támaszpontokat nyújt- sunk arra vonatkozólag is. hogy valamel}^ fa-jnak milyenek az előfoi- dulási viszonyai, arra nézve a következő jelek adnak hozzávetőleges tájékoztatást : O Állandó, télen-njráron helj^ben maradó madárfajok, amelyek legfeljebb helyet változtatnak a hidegebb évszakban — főleg vertikális irányban — azonban nem vonulnak el. •e^ Vonuló madarak, nálunk honos fészkelő madarak, amelj^ek télire elvonulnak, tavasszal visszatérnek. <7^ Átvonuló madarak, nálunk nem fészkelnek, de tavaszi és őszi vonulásaik alkalmával fordulnak elő nálunk. <^ Téli vendégek, ameh'ek csak a téli időszakokban látogatnak el hozzánk. V Ritka vendégek, amelyek nem rendszeresen, csak kivételesen jutnak hozzánk. Ai'ra nézve, hog}^ milj'^en mennyiségben fordulnak elő nálunk az 1* 32 SCHENK JAKAB [Aquila egyes madárfajok, oly sokféle árnyalatot kellett volna megjelölni, hogy ennek föltüntetését mellőztem és csak a nálunk fészkelők viszony- lagos gyakoriságát igyekeztem föltüntetni a következő három jellel : g Rendes és gyakori fészkelő. Állandóan nálunk fészkelő gyakori madárfajok. \J] Rendes, de gyér számban fészkelő. Állandóan nálunk fészkelő madárfajok, azonban nem gyakoriak. □ Ritka fészkelő. Olyan madárfajok, amelyek nem fészkelnek nálunk évről-évre. ( ) Amennyiben a jelzett madárfajok csak igen szűkre határolt terü- leten fordulnak elő, ugy a jeleket zárójelbe tettem. Ilyenek pl. a tenger- parton előforduló fajok, vagy a kerti sármány, mely csak Budapest környékén található. A magyar elnevezéseket — minthogy ezekre vonatkozólag nemzet- közi kötelezettségünk nincsen — a lehetőségig változatlanul hagytam, minthogy 20 évi használat után a szakirodalomban már erősen begyö- keresedtek. A hol változtatást nem véltem mellőzhetőnek, azt az egyes fajoknál fogom megokolni. A magyar nevek Írásmódjára vonatkozólag számos nehézség merült föl, amelyeket nem tudtam minden esetben saját megelégedésemre sem megoldani, mert nem tudtam oly rendszert találni, amelynek követ- kezetes keresztülvitelével minden egyes esetben csakis egyféleképpen irható nevet tudtam volna adni. A magyar helyesírás alapszabályai, hog}^ a jelzőként szereplő melléknév a hozzátartozó főnévtől mindig külön Írandó, mig az össze- tett szavak mindenkor egybeirandók. Ennek a két alapszabálynak a következetes alkalmazásából származik aztán az egy nemzetségbe tartozó fajok elnevezésében az a jelenség, hogy a nemzetségnév és faji név egyszer egybeírandó, másszor pedig elválasztandó, mint pl. darázsölyv, gatyás ölyv, stb. Ha azonban a jelzőként szereplő mellék- nevet minden esetben elválasztjuk a hozzátartozó főnévtői, akkor sok esetben három szóból áll a madárnév, mint pl. barna réti héja. Ennek a kiküszöbölésére módot nyújt a M. Tud. Akadémia legújabb helyes- írási szabályzata, amely megengedi a jelző egybeirását a főnévvel, ha ennek következtében uj fogalom keletkezik. Ennek a szabálynak az alkalmazása révén alkottuk a kövirigó, vízirigó, rétihéja, nádiposzáta stb. neveket. Kinálltozott az a megoldás is, hogy a melléknevet kötőjellel válasszuk el a főnévtől, pl. cserregő nádi-poszáta, azonban ez az írásban oly munkaszaporitást jelentett volna, amely nyelvtani sérelem nélkül elkerülhető. így ettől a megoldástól eltekíntettem. Minden olyan eset- ben, ahol jelzőként szereplő melléknév áll a főnév előtt, ezeket külön 1935/3S] A TÖRTÉNKLMT MAftYAROKS/Á(i MADAIiAlNAK XlíVJKGYZIÓK IO i;{ irlam. bái- ellenvéleniéiiv^ok akadtak, külöiuiseii a nagy é.s kis jelző- vel kapcsolatosan. Így Nadler Herbert a nagy kócsagot nagy- kócsagnak, a kis kócsagot pedig kiskócsagnak írja annak az elgon- dolásnak alapján, hogy a nagy és kis jelző félreértésekre adhat alkalmat s a nagy alatt ugyanannak a madárfajnak nagytermetű, a kis alatt pedig kistermetű példánya érthető. Minthogy ilyen nagy és kis jelzésű madárnév csak csekély számban fordul elő s ezek az elnevezések már annyira begyökeresedtek a szakirodalomban, azért ennek a két jelzőnek a főnévtől való különirását nem tartom aggá- lyosnak. Az összetett szavakat minden esetben egybeírtam s ott is eltekin- tettem a közbeiktatható kötőjeltől, a mellyel mintegy a szavak szár- mazását juttattam volna kifejezésre. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ez a Névjegyzék csak ujabb lépcsőfokot alkot a további fejlődés számára — azon igye- keztem, hogy a következő lépcsőfokra való emelkedés minél kevesebb zökkenővel mehessen végbe. Namenverzeichnis der Vögel des historischen Ungarns. Von Jakob Schenk Das Kgi. Ungarische Ornithologische Institut wandte bis jetzt in seinen offiziellen Veröffentlichungen — in erster Linie in der Aquila — jenes Nomenklatur-System an, welches Stefan V. Chernel mit seiner im Jahrgang 1918 der Aquila erschienenen Abhandlung ,,Nomen- clator Avium Regni Hungáriáé'' begründet hatte. Dieses Namens- verzeichnis, ein Werk von geschichtlicher Bedeutung, trug zwar der ternären Benennung schon Rechnung, wich aber doch von dem damals bereits international angenommenen Nomenklatur-System ab, das durch die Internationale Nomenklatur -Kommission gelegenthcli des im Jahre 1904 in Bern abgehaltenen Internationalen Zoologen- kongresses festgesetzt worden war. Dieses international anerkannte zoologische Nomenklatur -System wurde in der ornithologischen Forschung am folgerichtigsten von Hartert in deßen unsterblichem Werk „Die Vögel der paläarktischen Fauna" zur Anwendung gebracht. Chernel konnte sich dieses durch die Internationale Kommission ausgearbeitete und angenommene Nomenklatur-System nicht zu eigen machen, weil sich bei konsequenter Durchführung des Prioritätsgesetzes oft die Notwendigkeit ergab einzelne Arten oder Unterarten mit Wie- 14 JAKOB SCHENK [Aquil derholung des Gattungsnamens zu benennen. Diese dopjoelten odei dreifachen Namenswiederholungen veiletzten nicht nur sein Schönheits- gefühl, sondern erweckten in ihm auch die Besorgnis, daß das grosse Publikum dadurch seinen Glauben an die Ernsthaftigkeit der Wissen- schaft und damit sein Intereße an der Vogelkunde verlieren könnte. Chernel's Benennungsverfahren hatte Folgendes zur Richtschnur; ergab sich die Notwendigkeit, eine Art oder Unterart durch Wieder- holung des Gattungsnamens zu benennen, dann wählte er immer jenen nächstältesten Namen, welcher ohne Wiederholung des Gattungsnamens zustande kam. Er schuf damit ein einzig dastehendes Nomenklatur- System, welches das Kgl. Ungarische Ornithologische Institut volle 20 Jahre hindurch anwandte, trotzdem von Seiten internationaler Fach- kreise dagegen des Öftern Einwand erhoben wurde. Wir müßen gestehen , daß auch wir mit diesem Benennungs-System sehr sympathisierten. Ich selbst unterbreitete der Nomenklatur -Kommission des im Jahre 1927 in Budapest abgehaltenen Internationalen Zoologenkongresses im Auftrage der zoologischen Section der K. Ung. Nat ui wissen- schaftlichen Gesellschaft einen Vorschlag, welcher darauf hinaus- ging, das Prioritätsgesetz derart abzuändern, daß Namenswieder- holungen vermieden würden. Weiters schlug ich vor, die Gültig- keit des Prioritätsgesetzes auf die im Jahre 1766 erschienene XÎI. Ausgabe des Linné' sehen Werkes ,,Systema Naturae" festzusetzen, damit LiNNÉ's ursprüngliche Benennungen möglichst rein erhalten blieben. Meine Vorschläge fanden keinen Anklang. Die Hartert' sehen Benennungen aber festigten sich im Laufe der Zeit immer mehr und sind heute so allgemein gebräuchlich, daß das Kgl. Ung. Ornitholo- gische Institut sein bisheriges besonderes Nomenklatur-System nicht mehr aufrecht erhalten kann, sondern im Intereße einer ungetrübten Einschaltung in die internationale Forschung jenes international schon endgültig akzeptierte Benennungs-System nun auch seinerseit« anerkennen muß. Auf dieses Nomenklatur-System, welches in Hartert's obgenanntem Werk festgelegt ist, gehen wir nun im gegenwärtigem Bande der Aquila über. Zwecks konsequenter und richtiger Anwendung deßelben ver- öffentliche ich im Folgenden das neue Namensverzeichnis, das gleich- zeitig auch die im Laufe der letzten 20 Jahre auf faunistischem Gebiet erzielten ungarischen Forschungsergebnisse in sich schließt. Wenn ich auch zugeben muss, daß dieses Verzeichnis noch einige unsichere Stellen aufweist, die durch die künftige Forschung Abänderungen erfahren können, so darf ich doch mit ruhigem Gewißen sagen, daß wir bestrebt waren, das Bestmögliche zu bieten, was nach dem heutigen Stande dei Forschung geboten werden kann. An der Zusammenstellung des Namens- 1935/38] NAMKNVKIÌZKHUINIS DKK VÖGEL DKS ]1 l.s'J OK ISCII líN UNGARNS 15 "Verzeichnisses beteiligte sich das gesamte wißensohaftliehe Piirsonale des Kgl. Ung. Ornithologisclieu Institutes: die Oberadjunkten KoLOMAN Warga und Dr. Nikolaus Vasvári, die Praktikanten Dr. Albert Vertse und Dr. Andreas Kleiner, ferner die Herren Dr. Heinrich Dorning^ Dr. Eugen Greschik, Dr. Oskar Keller^, Dr. Alexander Lovassy und Dr. Eugen Nagy. Ihnen allen sei für ihre wertvolle Mitarbeit im Dienste der ungarischen Vogelforschung der gebührende, wohlverdiente Dank- ausgesprochen. Bei Abfassung dieser neuen Nomenklatur tauchte auch die Fiage auf, ob wir uns bei dieser Arbeit auf das Gebiet des durch das Friedens- diktat von Trianon verstümmelten Rumpf -Ungarns beschränken, oder aber ein Verzeichnis der Vögel des historischen Ungarns herausgeben sollen. Mit Rücksicht darauf, daß sich im Iiitereße eines glatten Überganges auf die neue Namensliste die Notwendigkeit ergab, auch die in den wichtigsten einschlägigen Werken älteren Datums enthal- tenen Benennungen aufzuzählen, jene Werke aber die Vogelnamen des historischen Ungarns enthalten, entschloßen wir uns, auch in dieser Liste das Gebiet des historischen Ungarns zu berücksichtigen. Auch den Vogelforschern der Nachfolgerstaaten dürfte dieses vollständige Namensverzeichnis willkommen sein. Vogelarten, welche außerhalb der Grenzen Rumpf -Ungarns ge- blieben sind, wurden in dem Verzeichnis durch Cursivschrift gekenn- zeichnet. Die eingangs erwähnten wichtigsten faunistischen Arbeiten werden in abgekürzter Form im ungarischen Texte p. 10, 11 angeführt. Um den Benutzern dieses Namensverzeichnißes auch bezüglich des Vorkommens der einzelnen Arten einige Anhaltspunkte zu geben, wurden — zur annähernden Orientierung — folgende Zeichen festgesetzt: O Standvögel : Vogelarten, die Sommer und Winter bei uns ver- bringen, in der kälteren Jahreszeit höchstens Ortswechsel in vertikaler Richtung vornehmen, jedoch nicht fortziehen. <— > Zugvögel : bei uns heimische Brutvögel, die im Herbst fortziehen und im Frühjahr zurückkehren. Durchzügler : brüten bei uns nicht, kommen aber auf dem Früh- jahrs- und Herbstzug bei uns vor. <»■ Wintergäste : besuchen uns nur zur Winterszeit. V Irrgäste : kommen nicht regelmäßig, sondern nur ausnahmsweise zu uns, manchmal in größerer Anzahl. Die Bezeichnung des quantitativen Vorkommens der einzelnen Vogelarten würde so vielerlei Schattierungen erfordern, daß ich davon abgesehen habe und bloß die relative Häufigkeit unserer Brutvögel durch folgende drei Zeichen darzustellen 'versuche : 16 JAKOB SCHENK [Aquila 2 Regelmäßiger und häufiger Brutvogel. — Ständig Vjei uns brü- tende häufige Vogelarten. [D Regelmäßiger, aber in beschränkter Zahl brütender Vogel. — Ständig jedoch nicht häufig bei uns brütende Vogelarten. r] Seltener Brutvogel. — ■ Vogelarten, die nicht in jedem Jahr bei uns brüten. { ) Bei Vogelarten, die bloß auf einem räumlich sehr beschränkten Gebiet angetroffen werden, sind die Zeichen in Klammer gesetzt. So z. B, Arten, die an der Küste vorkommen, oder die Gartenammer, welche nur in der Umgebung von Budapest zu finden ist. Ich bin mir wohl bewußt, daß dieses Namenverzeichnis nur eine weitere Stufe für den Entwickelungang darstellt — ich war bestrebt den Aufstieg zur nächsten Stufe so leicht als möglich zu machen. I. ORDO: PASSERES. 1. Fam.: CORVIDAE. I. REND: VERÉBALKATÚAK. 1. Család: VARJÚFÉLÉK. 1. O LD Corvus corax corax L. Holló. Frivaldszky 1891. Corvus corax L. Chernél 1898, 1899. Corvus corax L. Madarász 1899 — 1903. Corvus corax L. Chernél 1902 — 1904. Corvus corax L. Schenk 1917, 1918. Corvus corax L. Chernél 1918. Corvus corax L. Lovassy 1927. Corvus corax L. Schenk 1929. Corvus corax L. 2. (O D) Corvus corone corone L. — Kormos varjú.*) Schenk 1917, 1918. Cor mis corone L. Chernél 1918. Corvus corone L. Lovassy 1927. Corvus comix corone L. Schenk 1929. Corvus corone L. Chernél 1898, 1899. Corvus cornix corone L. Madarász 1899 — 1903. Corone corone L. Chernél 1902 — 1904. Corvus cornix corone L. 3. O Frivaldszky 1891. Corvus cornix IL. Chernél 1898, 1899. Corvus cornix L. Madarász 1899 — 1903. Corvus cornix L Chernél 1902 — 1904. Corvus cornix L. Corvus corone cornix L. — Dolmányos varjú. Schenk 1917, 1918. Corvus cornix L. Chernél 1918. Corvus cornix L. Lovassy 1927. Corvus cornix L. Schenk 1929. Corvus cornix L. 4. Offi Frivaldszky 1891. Corvus jrugilegus L. Chernél 1898, 1899. Corvus frugilegus L Madarász 1899 — 1903. Trypanocorax frugilegus L. Charnel 1902 — 1904. Corvus frugilegus L <^ Corvus frugilegus frugilegus L. — Vetési varjú. Schenk 1917, 1918. Corvus frugilegus L. Chernél 1918. Corvus frugilegus L. Lovassy 1927. Corvus frugilegus L. Schenk 1929. Corvus frugilegus L. *) Dr. LOVASSY SÁNDOE igen találó elnevezése. 1935/38] A TÖ.RTi'iNm.MI MAdlYAKORSZÁO MADAKAJNAK JN'ÉVJ KUYZÉKB 5. O EH Coloeus monedula spermologus ViEiLL. — Csóka. Frivaldszky 1891. Corvus monedula L. Chernél 1898, 1899. Coloetis monedula L. Madarász 1899 — 1903. Lycus monedula h. Cherpel 1902 — 1904. Coloetis monedula. spermologus ViEILL. Schenk 1917, 1918. Coloeus monedula spermologus ViElLL. Chernél 1918. Coloeus monedula sper- mologus ViEILL. Lovassy 1927. Coloeus monedula L. Schenk 1929. Coloeus monedula spermolo- gus ViEILL. 6« (O ffl) Coloeus monedula soemmeringii Fischer. — Örvös csóka. Madarász 1899 — 1903. Lycus coliaris DrüMM. Cheynel 1902 — 1904. Coloeus monedida coliaris Drumm. Schenk 1917, 1918. Coloeus monedula col- iaris Drumm. Chernél 1918. Coloeus monedula coliaris Drumm. Schenk 1929. Coloeus monedula coliaris Drumm. ^- O ffl Pica pica pica L. — Szarka. Frivaldszky 1891. Pica rustica SCOP. Chernél 1898, 1899. Pica pica L. Madarász 1899 — 1903. Pica pica L. Chernél 1902—1904. Pica pica L. Schenk 1917, 1918. Pica pica L. Chernél 1918. Pica rustica ScoP. Lovassy 1927. Pica rustica Scop. Schenk 1929. Pica pica L. ^* O [D Nucifraga caryocatactes caryocatactes L. Fenyőszajkó*). Frivaldszky 1891. Nucifraga caryocatac- tes L. Chernél 1898, 1899. Nucifraga caryo- catactes brachyrhynchus Brehm Madarász 1899 — 1903. Nucifraga caryo- catactes L. Chernél 1902 — 1904. Nucifraga car. .^ brachyrhynchus Brehm. N. e. relieta Reichw. Schenk 1917, 1918. Nucifraga caryocatac- tes L. Chernél 1918. Nucifraga caryocatactes L. Lovassy 1927. Nucifraga caryocatactes L. Schenk 1929. Nucifraga caryocatactes L. 9. V Nucifraga caryocatactes macrorhynchos Brehm. Szibériai fenyőszajkó. Frivaldszky 1891. Nucifraga caryocatac- tes ah. leptorhyncha BrehM. Chernél 1898, 1899. Nucifraga e. platy- rhynchus Brehm. Madarász 1899—1903. Nucifraga macrorhyncha Brehm. Chernél 1902 — 1904. Nucifraga caryoca- tactes macrorhynchos Brehm. Schenk 1917, 1918. Nucifraga caryocatac- tes macrorhynchus Brehm. Chernél 1918. Nucifraga caryocatactes macrorhynchos Brehm. Lovassy 1927. Nucifraga caryocatactes macrorhynchos Brehm. Schenk 1929. Nucifraga caryocatactes macrorhynchos Brehm. *) A magtörő név félreértésekre adhat okot annál is inkább, mert ez a madárfaj a magvakat nem töri fel, hanem lenyeli, s így főtartózkodási helye szerint a fenyőszajkó név alkalmazható reá, "WARGA KÄLMÄN javaslata szerint. 18 SCHENK JAKAB [Aquila 10. o Garrulus glandarius glandarius L. — Szajkó. l?rivaldszky 1891. Garrulus glandarius ii. Chernél 1898, 1899. Garrulus glandarius L. Madarász 1899 — 1903. Garrulus gland. L. Chernél 1902—1904. Garrulus gland. L. Schenk 1917, 1918. Garrulus gland. L. Charnel 1918. Garrulus glandarius L, Lovassy 1927. Garrulus glandarius L. Schenk 1929. Garrulus glandarius L, 11. V' Gracies inf auslas infaustus L. — Északi szajkó. Chernél 1898, 1899. Garrulus infaustus L. j Chernél 1918. Perisoreus infaustus L. Chernél 1902 — 1904. Garrulus -r irv.Tr, r, ■ . , . T Liovassy 1927. Jrerisoreus tnfaustus L. infaustus ìu. Schenk 1917, 1918. Garrulus infaustus 1j. \ Schenk 1929. Gracies infaustus L. 12. V Pyrrhocorax pyrrhocorax erythrorhamphus VlEILL. — Havasi varjű. 13. (O [E) Pyrrhocorax graculus graculus L. — Havasi csóka. Frivaldszky 1891. Pyrrhocorax alpinus VlEILL. Chernél 1898, 1899. Pyrrhocorax pyrrho- corax L. Madarász 1899 — 1903. Pyrrhocorax pyrrhocorax L. Chernél 1902 — 1904. Pyrrhocorax pyrrho- corax L. Schenk 1917, 1918. Pyrrhocorax pyrrho- corax L. Chernél 1918. Pyrrhocorax graculus IL. Lovassy 1927. Pyrrhocorax alpinus VlEILL. Schenk 1929. Pyrrhocorax graculus L. 2. Fam. : STURNIDAE. 2. Család: SEREGÉLYFÉLÉK. 14. <-> 2 <^> Sturnus vulgaris vulgaris L. ■ — Seregély. T'rivaldszky 1891, Sturnus vulgaris L. Chernél 1898, 1899. Sturnus vulgaris intermedius Sharpé et Praz. Madarász 1899 — 1903. Sturnus vulgaris L. St. menzbieri Shp.. St. poltoratzkii FiNSCH. Chernél 1902 — 1904. Sturnus vulgaris L. Schenk 1917, 1918. Sturnus vulgaris L; St. V. purpurascens GouLD.. St..v. pol- taratskyi FiNSCH. Chernél 1918. Sturnus vulgaris L. Lovassy 1927. Sturnus vulgaris L. Schenk 1929. Sturnus vulgaris L. 15. V D Pastor roseus L. — Pásztormadár, Urivaldszky 1891. Pastor roseus L. Chernél 1898, 1899. Pastor roseus L. Madarász 1899 — 1903. Pastor roseus lu. Chernél 1902 — 1904. Pastor roseus L. Schenk 1917, 1918. Pastor roseus L. Chernél 1918. Pastor roseus L. Lovassy 1927. Pastor roseus L. Schenk 1929. Pastor roseiis L. 3. Fam. : ORIOLIDAE. 3. Család : MÁLINKÓFÉLÉK. 16. 4. Farn. : PRINGILLIDAE. 4, Család : PINTYFÉLÉK. 17. O ffl ■^'^ "^^ Coccothraustes coccothraustes coccothraustes L. - Meggyvágó. jfiivaldszky ISitl. Coccothraustes vul ris Pall. i'iiornel 181)8, 1899. Coccothraustes coccothraustes L. Madarász 1899 — -1903. Coccothraustes coccothraustes L. Chernél 1902 — 1904. Coccothraustes coccothraustes L. Schenk 1917, 1918. Coccothraustes coccothraustes L. Chernél 191S. Coccolfiraustes vulgaris Pall. Lovassy 1927. Coccotltruuste« vulgaris Pall. Schenk 1929. Coceothraustpji coccotiiraus- L. 18. Chloris chloris chîorîs L. Zöldike. Frivaldszky 1891. Ligurinus chloris L. Chernél 1898, 1899. Ligurinus chloris L. Madarász 1899—1903. Chloris chloris L. Cliprnel 1902—1904. Chloris chloris L. Schenk 1917, 1918. Chloris chloris L. Chernél 1918. Ligurinus chloris L. Lovassy 1927. Ligurinus chloris L. Schenk 1929. Chloris chloris L. 19. 20. ]) Chloris chloris mühlei Parrot. — Déli zöldike. Cardueìis carduelis carduelis L. Frivaldszky 1891. Carduelis elegáns Steph., Carduelis elegáns var. albigularis 3IAD. ühernel 1898, 1899. Carduelis carduelis L. Madarász 1899—1903. Carduelis carduelis L. Tengelic. Chernél 1902—1904. Carduelis carduelis L. Schenk 1917, 19 IS. Carduelis carduelis í. Chernél 1918. Carduelis elegáns Steph. . Lovassy 1927. Acanthis carduelis L. Schenk 1929. Carduelis carduelis L. 21. lJ Carduelis spinus L. — Csíz. Frivaldszky 1891. Chrysomitris spinus L. Chernél 1898, 1899. Chrysomitris spinus L. Madarász 1899 — 1903. Chrysotnitris spinus L. Chernél 1902 — 1904. Chrysomitris spinus L.' Schenk 1917, 1918. Chrysomitris spinus L. Chernél 1918. Chrysomitris spinus L. Lovassy 1927. Acanthis spinus L. Schenk 1929. Carduelis sqjimis L. 22. O ES ^^ ^*^ Carduelis cannabina cannabina L. — Kenderike. Frivaldszky 1891. Acanthis cannabina L. Ohernel 1898, 1899. Cannabina canna- bina L. Madarász 1899 — 1903. Linaria canna- bina L. Chernél 1902 — 1904. Cannabina cannabina L. Schenk 1917, 1918. Cannabina cannabina L. Chernél 1918. Acanthis cannabina L. Lovassy 1927. Acanthis cannabina L. Schenk 1929. Carduelis cannabina L. ^3* ('Z ffl) Carduelis cannabina mediterranea TsCHUSi. — Kis kenderike, Frivaldszky 1891. — Chernél 12\S. Cannabina cannabina medA- Chernel 1898, 1899. — terranea TsCHUSI. Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — iSíJienk 1917, 1918. Cannabina cannabina mcdHerranea TSCHUSI. Lovassy 1927. — - Schenk 1929. Cannabina cannabina medi- terranea TSCHUSI. 20 SCHENK JAKAB [Aquila 24. <*» Carduelis flavirostris flavirostris L Frivaldszky 1891. Acanthis flavirostris L. Chernél 1898, 1899. Gannabina flav. L. Madarász 1899 — 1903. Linaria flav. L. Linaria brevirostris Bp. Chernél 1902 — 1904. Cannabina flav. L. Téli kenderike. Schenk 1917, 1918. Cannabina flav. L. C. flav. brevirostris Moore. Chernél 1918. Acanthis flavirostris L. Lovassy 1927. Acanthis flavirostris Li. Schenk 1929. Carduelis flavirostris L. 25. ^> Carduelis flammea flammea L. — Zsezse. Frivaldszky 1891. Acanthis linaria L. Chernél 1898, 1899. Cannabina linaria L. Madarász 1899 — 1903. Linaria linaria L. Chernél 1902 — 1904. Cannabina linaria L. Schenk 1917, 1918. Cannabina linaria C Chernél 1918. Acanthis linaria L. Lovassy 1927. Acanthis linaria L. Schenk 1929. Carduelis linaria L. 26. \/ Carduelis flammea holboelli Brehm. — Nagycsőrü zsezse Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Cannabina linaria holboelli Brehm. Madarász 1899 — 1903. Linaria Holboelli Brehm. Chernél 1902 — 1904. Gannahina linaria holboelli Brehm. Schenk 1917, 1918. Cannabina linaria holboelli Brehm. Chernél 1918. Acanthis linaria Holboelli Brehm. Lovass^y 1927. Acanthis linaria Holboelli Brbhm. Schenk 1929. Acanthis linaria holboellii Brem. 27. V Carduelis flammea cabaret P. L. S. Müller. — Barna zsezse. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Cannabina linaria rufescens VlEILL. Madarász 1899 — 1903. Linaria rufescens VlEILL. Chernél 1902 — 1904. Cannabina linaria rufescens VlEILL. Schenk 1917, 1918. Cannabina linaria cabaret MÜLL. Chernél 1918. Acanthis linaria rufescens VlEILL. Lovassy 1927. Acanthis linaria cabaret MÜLL. Schenk 1929. Carduelis linaria cabaret P. L. S. Müller. 28. V Carduelis hornemanni exilipes CouES. — Muszka zsezse. Frivaldszkj^ IS91. Acanthis exilipes CoUES. Chernél 1898, 1899. Cannabina horne- manni exilipes CoUES. Madarász 1899 — 1903. Linaria exilipes CoUES. Chernél 1902 — 1904. Cannabina horne- manni exilipes CoUES. Schenk 1917, 1918. Cannabina horne- manni exilipes CoUES. Chernél 1918. Acanthis Hornemanni CoUES. Lovassy 1927. Acanthis linaria exilipes CoUES. Schenk 1929. Carduelis hornemanni CoUES. 29. <-^ 23 <*> Serinus canarius serinus L. — Csicsörke. Frivaldszkj? 1891. Serinus hortulanus Koch. Chernél 1898, 1899. Serinus serinus L. Madarász 1899 — 1903. Serinus serinus L. Chernél 1902 — 1904. Serinus serinus L. Schenk 1917, 1918. Serinus serinus L.^ Chernél 1918. Serinus canarius hortulanus KOCH. Lovassy 1927. Serinus hortulanus KoCH. Schenk 1929. Serinus canaria serinus L. 1935/381 A TÖKTIÍXIOL.VIC MAGYARORSZ/ÍG MADARAINAK NÉVJEGYZÉKE 21 30. i Pyrrhula pyrrhula pyrrhula L. — Északi süvöltő.*) Schenk 1917, 1918. l'yrrkula p. L. Chernél 1918. Pyrrhula rubicilla Pall. Lovassy 1927. Pyrrhula rubicilla Pall. Schenk 1929. Pyrrhula pyrrhula L. Frivaldszky ISÜI. /'//rrhula major Brehm. Chernél 1898, 1809. Pyrrhula p. major L. Madarász 1899— 190M. Pyrrhula p. L. Chernél 1902 — -1904. Pyrrhula p. major L. 31. ^> Pyrrhula pyrrhula coccínea Gm. — Nyugati süvöltő.'^ Chernél 1898, 1899. Pyrrhula pyrrhula europ'iea ViElLL. Madarász 1899-1903. Pyrrhula eur.WiEILL. Chernél 1902 — 1904. Pyrrhula pyrrhula europaea ViElLL. Schenk 1917, 1918. Pyrrhula eur.ViEiLL. Chernél 1918. Pyrrhula rub. eur. WiElLh. Lovassj' 1927. Pyrrhula rub . eur . YlElLL . Schenk 1929. Pyrrhula pyrrh. cur. ViEILL. 32. Erythrina rosea Pall. — Rózsás pirók. Frivaldszky 1891. Carpodacus roseus Fall. Chernél 1898, 1899. Pinicola rosea Pall. Madarász 1899 — IQO^. Carpodacus r. Pall. Chernél 1902 — 1904. Pinicola rosea Pall. Schenk 1917, 1918. Pinicola rosea Pall. Chernél 1918. Carpodacus roseus Pall. Lovassy 1927. Carpodacus roseus Pall. Schenk 1929. Carpodacus roseus Pall. 33. V [_\ Erythrina erythrina erythrina Pall. — Karmazsin pirók. Frivaldszky 1891. Carpodacus er. Pall. Chernél 1898, 1899. Pinicola er. Pall. Madarász 1899-1903. Carpodacus er. Pall. Chernél 1902—1904. Pinicola er. Pall. Schenk 1917, 1918. Pinicola er. Pall. Chernél 1918. Carpodacus erythrinus Pall. Lovassy 1927 .Carpodacus erythrinus Pall. Schenk 1929. Carpodacus erythrinus Pall. 34. Pinicola enucleator enudeator L. — Na^y pirók. Frivaldszky 1891. Pinicola enucleator L. Chernél 1898, 1899. Pinicola enucleator L. Madarász 1899 — 1903. Pinicola en. L. Chernél 1902 — 1904:. Pinicola enucleator L. Schenk 1917, 1918. Pinicola enucleator L. Chernél 1918. Pinicola enucleator L. Lovassy 1927. Pinicola enucleator L. Schenk 1929. Pimcola enucleator L. *) HARTERÏ— STBINBACHEB : Die Vögel d. palaearkfc. Fauna kiegészítő kötetének 52 lapja szerint az északi faj fészkel a Kárpátokban, Erdélyben, sőt a Balkánon is. A magyarországi téli példányokat eddig az északi fajhoz számítottuk, a nálunk fészkelőket a Pyrrhula pijrrhula coceinea GM. alaklioz soroltuk. Ameddig cáfolatot nem nyer HARTBRT— STEINBAOHER megállapítása, hogy a Kárpátokban az északi faj fészkel, addig az eddigi megkülönböztetést a téli példányok és nálunk fészkelők között nem lehet fönntartani s igy el kell fogadni azt, hogy nálunk a süvöltőnek csak ez a nagyobb, északi fajtája fészkel, míg a nyugati kisebb alfaj legfeljebb téli vendégként fordulhat elő nálunk. Dr. GRESCHIK J. imprimálás után érkezett közleménye szerint nem fordul^elo nálunk ez a faj. Laut HARTERT-STEINBACHER : Die Vögel d. pal. Fauna Ergänzungsband p. 52 ist die nördliche Form Brutvogel in den Karpathen, in Siebenbürgen und auch auf dem Balkan. Bisher glaubten wir die ungarischen Winterexemplare zu dieser nördlichen Form rechnen zu müssen und würden daher die ungarischen Brutvögel zu der Form P. p. coccinea GM. gehören. So lange diese Behauptung, dass die nördliche Form bei uns Brutvogel ist, nicht wiederlegt wird, so muss die bisherige Unterscheidung zwischen Sommer- Tind Wintervögeln eliminiert werden. Man könnte höchstens annehmen, dass die westliche kleinere Form gelegentlich als Wintergast hier vorkommt. Laut einer Untersuchung von Dr. GRESCHIK E. auf Grund der Exemplare des Ung. Nat. Museums, welche nach Imprimatur dieses Artikels einlangte, kommt die Form coccinea in Ungarn nicht vor. SCHENK JAKAB [Aquila 35. Q IT] Loxia curvirostra curvirostra L. — Kis keresztcsőrű. Frivaldszky 1891. Loxia curvirostra ii. Chernél 1898, 1899. Loxia curvirostra L. Madarász 1899 — 1903. Loxia curvirostra'L. Chernél 1902 — 1904. Loxia curvirostra L. Schenk 1917, 1918. Loxia curvirostra L. Chernél 1918. Loxia curvirostra L. Lovassy 1927. Loxia curvirostra L. Schenk 1929. Loxia curvirostra L. 36. V Loxia pytyopsittacus BoRKH. — Nagy keresztcsőrű. Frivaldszky 1891. Loxia pytyopsittacus Bechst. Chernél 1898, 1899. Loxia curvirostra pytyopsittacus Bechst. Madarász 1899 — 1903. Loxia pytyopsitta- cus BORKH. Chernél 1902 — 1904. Loxia curvirostra pytyopsittacus Bechst. Schenk 1917, 1918. Loxia pyt. BoRKH. Chernél 1918. Loxia pyt. BORKH. Lovassy 1927. Loxia cï/.rvirostra pytyopsit- tacus Bechst. Schenk 1929. Loxia pytyopsittacus BoRKH. 37. V Loxia leucoptera bifasciata Brehm. — Szalagos keresztcsőrű. Frivaldszky 1891. Loxia bifasciata Brehm. Chernél 1898, 1899. Loxia bifasciata Brehm. L. b. rubrifasciata Brehm. Madarász 1899 — 1903. Loxia bit. Brehm. Charnel 1902—1904. Loxia bif. Brehm. Schenk 1917, 1918. Loxia bif. Brehm. Chernél 1918. Loxia leucoptera bif. Brehm. Lovassy 1927. Loxia leucoptera Gm. Schenk 1929. Loxia l. leucoptera Gm. 38. Fringilla coelebs coelebs L. — Erdei pinty. Frivaldszky 1891. Fringilla, coelebs L. Chernél 1898, 1899. Fringilla coelebs L, Madarász 1899—1903. Fringilla coelebs L. Chernél 1902—1904. Fringilla coelebs L. Schenk 1917, 1918. Fringilla coelebs L. Chernél 1918. Fringilla coelebs L. Lovassy 1927. Fringilla coelebs L. Schenk 1929. Fringilla coelebs L. 39. «> Fringilla montif ringilla L. Frivaldszky 1891. Fringilla montif rin- gilla L. Chernél 1898, 1899. Fringilla monti- fringilla L. Madarász 1899 — 1903. Fringilla monti- f ringilla L. Fenyőpinty. -1904. Fringilla monti- Chernel 1902- f ringilla L. Schenk 1917, 1918. Fringilla monti- f ringilla L. Chernél 1918. Fringilla montif ringilla L. Lovassy 1927. Fringilla montifringilla L. Schenk 1929. Fringilla montifringilla L. 40. V Montifringilla nivalis nivalis L. — Havasi pinty. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Fringilla nivalis L. Madarász 1899—1903. Montifringilla nivalis L. Chernél 1902—1904. Fringilla nivalis L. Schenk 1917, 1918. Fringilla nivalis L. Chernél 1918. M otítif ringilla nivalis L. Lovassy 1927. Montifringilla nivalis L. Schenk 1929. Montifringilla nivalis L. 1935/38] A TÖBTÉHELMI MAGYABOBBZiG MADARAINAK NÉVJEGYZÉKE 23 41. u Fi'ivaldszky 1891. Passer domesticus L. Chernél 1898, 1899. Passer domesticus Jj. Madarász 1899—190.3. Passer domesticus L. Cliernel 1902 — 1904. Passer domesticus L. Passer domesticus domesticus L^ — Házi veréb. Schenk 1917, 1918. Passer domesticus L. Chernél 1918, Passer domesticus L. Lovássy 1927. Passer domesticus L. Schenk 1929. Passer domesticus L. 42. O ffl Passer miontanus montanus L. — Mezei veréb. Frivaldszky 1891. Passer montanus L. 11 Schenk 1917, 1918. Passer inoníanus L. Chernél 1898, 1899. Passer montanus L. |] Chernél 1918. Passer montanus L. Lovassy 1927. Passer montanus L. Madarász 1899 — 190.3. Passer monta- nus L. Chernél 1902 — 1904. Passer montanus L. Schenk 1929. Passer montanus L. 43. ^-^ O ffl Emberiza calandra calandra L. — Sordély. Frivaldszky 1891. Emberiza miliaria L. Chernél 1898, 1899. Emberiza calandra L. Madarász 1899 — 1903. Miliaria miliaria L. Chernél 1902 — 1904. Emberiza calandra L. Schenk 1917, 1918. Emberiza calandra L. Chernél 1918. Emberiza calandra L. Lovassy 1927. Emberiza calandra L. Schenk 1929. Ei/iheriza calandra L. 44. {J Frivaldszky 1891. Emberiza citrinella L. Chernél 1898, 1899. Erhberiza citrinella L. Madarász 1899 — 1903. Emberiza citrinella L. Chernél 1902 — 1904. Emberiza citrinellaii. 45. Emberiza citrinella citrinella L. — Citromsármány. Schenlî 1917, 1918. Emberiza citrinella L. Chernél 1918. Emberiza citrinella L. Lovassy 1927. Emberiza citrinella L. Cchenk 1929. Emberiza citrinella L. Q]) Emberiza melanccephala Scop Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Emberiza melano- cephala ScoP. Madarász 1899 — 1903. Emberiza melano- cephala Scop. Chernél 1902 — 1904. Eìnberiza melano- cephala ScOP. Kucsmás sármány. Schenk 1917, 1918. Emberiza melano- cephala Scop. Chernél 1918. Emberiza melanocephala Scop. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Emberiza melanocephala Scop. ^6. (O ffl) (^"^ [D) Emberiza cirlus L. — Sövény sármány. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Emberiza cirlus L. Madarász 1899 — 1903. Emberiza cirlus L. Chernél 1902 — 1904. Em.beriza cirlus L. Schenk 1917, 1918. Emberiza cirlus L. Chernél 1918. Emberiza cirlus L. Lovassy 1927. Eìnberiza cirlus L. Schenk 1929. Emberiza cirlus L. 47. {ii 1 ir>r>.T if>r.. 777 7 ■ 7 . Schenk 1929. Emberiza hortulana L. Chernel 1902 — ^1904. Emberiza hortu- lana L. 24 SCHENK JAKAB [Aquila 48. (^^ [J]) Emberiza eia eia L. — Bajszos sármány. Frivaldszky 1891. Emberiza eia L. Chernél 1898, 1899. Emberiza eia L. Madarász 1899 — 1903. Emberiza eia L. Charnel 1902 — 1904. Emberiza eia L. Schenk 1917, 1918. Emberiza eia L. Ohernel 1918. Em,beriza eia L. Lovassy 1927. Einheriza eia L. Schenk 1929. Emberiza eia L. 49. <^ Emberiza schoenicius schoeniclus L. — Nâdisàrmâny. 1918. Emberiza sehoen Frivaldszky 1891. Emberiza schoeniclus L. ('partim). Chernél 1898, 1899. Emberiza sehoeniclus'L. Madarász 1899 — 1903. Emberiza schoenic- lus L. Chernél 1902 — 1904. Emberiza schoenic- lus L. Schenk 191: dus L. Chernél 1918. Emberiza schoeniclus L. Lovassy 1927. Emberiza schoeniclus L. Schenk 1929. Emberiza schoeniclus L. 50. (O ffl ^^) Emberiza schoeniclus ukrainae Sarudny, — Lengyel nâdisàrmâny. 51. O ffl "^^ Emberiza schoeniclus stresemanni Steine. Magyar nâdisàrmâny. Frivaldszky 1891. Emberiza schoeniclus L. Pyrrhulorhyncha palustris Sav- (partim) . Chernél 1898, 1899. Emberiza schoeniclus intermedius MiCH. Emberiza schoeni- clus palustris Sav. Madarász 1899 — 1903. Emberiza palus- tris Savi. Chernél 1902 — 190á. Emberiza schoeniclus intermedius MiCH. Schenk 1917, 1918. Eìnberiza schoeniclus canneti Brehm. Chernél 1918. Emberiza. schoeniclus Canneti Brehm. Lovassj' 1927. Eìnberiza schoeniclus canneti Brehm. Schenk 1929. Emberiza schoeniclus canneti Brehm. 52. <*> Plectrophenax nivalis nivalis L. Frivaldszky 1891. Plectrophenax nivalisLi. Chernél 1898, 1899. Galcarius nivalis L. 1903. Plectrophenax Hosârmâny. Madarász 1899 nivalis L. Chernél 1902 — ^1904. Galcarius nivalis L. Schenk 1917, 1918. Galcarius nivalis L. Chernél 1918. Plectrophenax nivalis L. Lovassy 1928. Plectrophenax nivalis L. Schenk 1929. Passerina nivalis L. 5. Farn. : ALAUDÎDAE, 5. Család : PACSIRTAFÉLÉK. 53. V Melanocorypha leucoptera Páll. — Szibériai 'pacsirta. Frivaldszky 1891. Melanocorypha leu- coptera Páll. Chernél 1898, 1899. Alauda sibirica Gm. Madarász 1899 — 1903. Melanocorypha sibirica Gm. Chernél 1902 — 1904. Alauda sibirica Gm. Schenk 1917, 1918. Alauda sibirica Gm. Chernél 1918. Melanocorypha sibirica Gm. Lovassy 1927. Melanocorypha sibirica Gm. Schenk 1929. Melanocorypha sibirica Gm. 1936/88] A TÖRTÉNELMI MAtíYAK0tt8/Á(i MADAKAINAK NÉVJEGYZÉKE 25 54. {*-^ [U) Calandrella cinerea brachydactyla Leisl. — Rövidujjú pacsirta. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. Calandrella brachy- dactyla Leisl. Ohernel 1918. Calandrella brachydactyla Leisl. Lovassy 1927. Calandrella brachydactyla Leisl. Schenk 1929. Calandrella brachydactyla Leisl., Calandrella cinerea longipennis EVERSM. 55. Q H Galerida cristaia eristata L. — Búbos pacsirta. Schenk 1917, 1918. Galerida eristata L. Chernél 1918. Galerida eristata L. Lovassy 1927. Galerida eristata L. Schenk 1929. Galerida eristata L. Frivaldszky 1891. Alauda eristata. L. Chernél 1898, 1899. Alauda eristata L Madarász 1899—1903. Ptilocorys eristata L. Chernél 1902 — 1904. Galerida eristata L. 56« (O ffl) Galerida eristata meridionalis Brehm. — Déli búbos pacsirta . Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899 — 1903.. Ptiloeorys senegalensis P. L. S. MÜLL. Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. Galerida eristata meridionalis Brehm. Chernél 1918. Galerida eristata meridionalis Brehm. Lovassy 1927. Galerida eristata meridionalis Brehm. Schenk 1929. Galerida eristata meridionalia Brehm. 57. ^^ 2 LuUula arborea arborea L Frivaldszky 1891. Alauda arborea L. j Chernél 1898, 1899. Alauda arborea L, A. a. cherneli Praz. Madarász 1899 — 1903. Alauda arborea L. Chernél 1902—1904. Alauda arborea L, Erdei pacsirta. Schenk 1917, 1918. Lullula arborea L. Chernél 1918. Lullida arborea "L. Lovassy 1927. Lullula arborea L. Schenk 1929. Lullula arborea L. 58. <^ Alauda arvensis arvensis L. — Mezei pacsirta. Frivaldszky 1891. Alauda arvensis L. Chernél 1898, 1899. Alauda arvensis L. • Madarász 1899 — 1903. Alauda arvensis L. Chernél 1902 — 1904. Alauda arvensis. L. I Schenk 1917, 1918. Alauda arvensis L. Chernél 1918. Alauda arvensis L. Lovassy 1927. Alauda arvensis L. Schenk 1929. Alauda arvensis L. 59. { <*> Anthus pratensis L. — Réti pityer. Schenk 1917, 1918. Anthus pratensis L. Chernél 1918. Anthus pratensis L. Lovassy 1927. Anthus pratensis L. Schenk 1929. Anthus pratensis L. Frivaldszky 1891. Anthus pratensis L. Chernél 1898, 1899. Anthus pratensis L. Madarász 1899 — 1903. Anthus praten- sis L. Chernél 1902 — 1904. Anthus pratensis L. 64. Motacilla flava dombrowskii TSCHUSI -^ Keleti sárgabillegető. Frivaldszky 18í)l. Motacilla caiiipestris Pall. Chernél 1898, 1899. Motacilla campestris Pall. Madarász 1899 — 1903. Budytes campestris Pall. Chernél 1902 — 1904. Budytes campestris Pall. Schenk 1917. 191S. MotaciUa flava campestris Pall Chernél 1918. Motacilla flava Dombrowskii TscHUSI. M. f. catnpestris Pall. Lovassy 1927. MotaciUa flava domb- rowskii TsCHUSI. Schenk 1929. Motacilla flava doìnbrowskii TsCHUSI. 68. «7^> Motacilla flava thunbergi BiLLB. — Északi sárgabillegető. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Motacilla flava borealis SuNDV. Madarász 1899 — 1903. Budytes borealis SUNDV. Chernél 1902 — 1904. Budytes flavus borealis SxJNDV. Schenk 1917, 1918. Motacilla flava borealis SUNDV. Chernél 1918. Motacilla flava Thunbergi BiLLB. Lovassy 1927. Motacilla flava borealis SUNDV. Schenk 1929. Motacilla, flava thunbenji BiLLB. Motacilla flava féldeggi MiCH. — Kucsmás sárgabülegetö. Chernél 1898, 1899. MotaciUa melano- cephala LiCHT. M. m. paradoxa Brhm. Madarász 1899 — 1903. Budytes féldeggi Mich. Budytes paradoxus Brehm. Chernél 1902 — 1904. Budytes melano- cephala LiCHT. B. m. paradoxus Brehm. Schenk 1917, 1918. Motacilla flava melanocephàla LiCHT. Chernél 1918. Motacilla flava melano- cephàla Light. Lovassy 1927. Motacilla flava melano- cephàla Light. Schenk 1929. Motacilla flava féldeggi Mich. 70. (^^ Q]) Motacilla flava cinereoca'pilla Savi. — Dalmát sárgahillegetö. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, .1899. Motacilla flava cinereicapilla Savi. Madarász 1899 — 1903. Budytes cinereo- capilla Savi, Chernél 1902—1904. Budytes flava cinereocapilla Savi. Schenk ' 1917, 1918. Motacilla flava cinereocapilla Savi. Chernél 1918. Motacilla flava cinereo- capilla Savi. Lovassy 1927. Motacilla flava cinereo-: captila Savi. Schenk 1929. Motacilla flava cinereo,- capilla Savi. 71. <*> Motacilìa cinerea cinerea TuNST. — Hegyi billegető. Frivaldszky 1891. Motacilla boarula L. Chernél 1898, 1899. Motacilla boarula Penn. Madarász 1899 — 1903. Calobates melanope Pall. Chernél 1902^1904. Motacilla boarula Penn. Schenk 1917, 1918. • Motacilla boaru Penn. Chernél l\i\S. 3íotacilla boarula L. Lovassv 1927. Motacilla boarula L. Schenk ,1929. Moiacilla cinerea cinerea. TUNST. 28 SCHENK JAKAB [Aquila Motacilia alba alba L. 72. <->g^ Frivalclszky 1891. Motacilia alba L. Chernel 1898, 1899. Motacilia alba L. Madarász 1899—1903. Motacilia alba L. Chernel J 902 — 1904. Motacilia alba L. Baràzdabiileg eto . Schenk 1917, 1918. Motacilia alba L. Chernel 1918. Motacilia alba L. Lovassy 1927. Motacilia alba L. Schenk 1929. Motacilia alba L. 7. Fam : CERTHIÎDAE. 73. ( 1 [0 Certhia familiáris Frivaldszky 1891. Certhia familiáris L. Chernel 1898, 1899. Certhia familiáris L. Madarász 1899—1903. Certhia familiáris L. Chernel 1902—1904. Certhia familiáris familiáris L. Schenk 1917, 1918. Certhia familiáris L. 7. Család : FAKÜSZFÉLÉK. familiáris L. — Erdei fakúsz. Chernél 1918. Certhia familiáris L. Certhia f. macrodactyla Brehm. Lovassy 1927. Certhia- familiáris Certhia f. macrodactyla Brehm. Schenk 1929. Certhia familiáris macrodactyla Brehm. 74. O ffl Certhia brachydactyla brachydactyla Brehm Frivaldszky 1891. — Chernel 1898, 1899. Certhia familiáris brachydactyla Brehm. Madarász 1899 — 1903. — Chernel 1902-— 1904. Certhia familiáris brachydactyla Brehm. Kerti fakúsz. Schenk 1917, 1918. Cer-thia familiáris brachydactyla Brehm. Chernel 1918. CertJiia brachydactyla Brehm. Lovassy 1927. Certhia familiáris brachy- dactyla Brehm. Schenk 1929. Oerí/wa brachydactylaBREHM. 75. Q U] Tichodroma raiuraria L Frivaldszky 1891. Tichodroma muraria L. Chernel 1898, 1899. Tichodroma muraria L. Madarász 1899 — 1903. Tichodroma muraria L. Hajnaimiadâr. Chernél 1902 — 1904. Tichodroma muraria L. Schenk 1917, 1918. Tichodroma muraria Íj. Chernel 1918. Tichodroma muraria L. Lovassy 1927. Tichodroma muraria L. Schenk 1929. Tichodroma muraria L. 8. Fam. : SITTIDAE. '^6* O ŒI Sitta europaea Frivaldszky 1891. Sitta caesia W. et M. Chernel 189.8, 1899. Sitta europaea caesia M. et W. S. e. odvena Brehm. Madarász 1899 — 1903. Sitta caesia L. Chernél 1902 — 1904. Sitta europaea caesia M. et W. 8. Család : CSUSZKAFÉLÉK, caesia WOLF. — Csuszka. Schenk 1917, 1918. Sitta europaea caesia M. et W. Chernel 1918. Sitta europaea caesia M. et W. S. e. Homeyeri Hart. Lovassy 1927. Sitta eur. caes. M. et W. Schenk 1929. Sitta eur. caes. M. et W. 9. Fam. : PARIDAE. 9. Család : CINEGEFÉLÉK. '^'^' O ffl Parus maior maior L. — Széncinege. Frivaldszky 1891. Parus major L. Chernel 1898, 1899. Parus major L. Madarász 1899 — -1903. Parus major L. Chernel 1902 — 1904. Parus major L. Schenk 1917, 1918. Parus major L. Chernel 1918. Parus major L. Lovassy 1927. Parus major L. Schenk 1929. Parus major L. 1935/38] A TÖRTJSNELMI MAGYAllORSZÄG MADARAI NA IC .\ l^iVJfîGYZÉKE 29 78. O EB Parus caeruleus caeruleus L. — Kék cinege. Frivaldszky 1891. Parus caeruleuti L. Chernél 1898, 1899. Panis caendeus L. Madarász 1899 — 1903. Gyaniste.s caeru- leus L. Chernél 1902 — 1904. Parus caeruleus L. ScIkmiIv 1917, 1918. Partin caerulcu.s L Chernél 1!)18. Parus caeruleus L. Lovassy 1927. Parus caeruleus L. Schenk 1929. Parus caeruleus L. 79. V PcLfus cyanus tianschanicus Menzb. • — Lazurcinege. Frivaldázky 1891. Parus cyaneus Pall. Chernél 1898, 1899. Partis cyanus Páll. Madarász 1899 — 1903. Cycmistes cyanus Pall. Chernél 1902 — 1904. Parus cyanus Pall. Schenk 1917, 1918. Parus cyanus Pall. Chernél 1918. Parus cyanus tianschanicus Menzb. Lovassy 1927. Partis cyanus Pall. Schenk 1929. Parus cyanus Pall. 80« O ffl Parus ater ater L. — Fenyves cinege. Frivaldszky 1891. Parus ater L. Chernél 1898, 1899. Parus ater L. Madarász 1899 — 1903. Poecile atra L. Chernél 1902—1904. Parus ater L. Schenk 1917, 1918. Partis ater L. Chernél 1918. Partis ater L. Lovassy 1927. Parus ater L. Schenk 1929. Parus ater L. 81. O m Parus eristatus mitratus Brehm. — Középeurópai búboscinege. Chernél 1918. Parus eristatus L. Frivaldszky 1891. Lophophanes eristatus L . Chernél 1898, 1899. Parus eristatus L. Madarász 1899 — 1903. Lophophanes eris- tatus L. Chernél 1902 — 1904. Parus eristatus L. Schenk 1917, 1918. Parus eristatus mitratus BreHM. P. c. mitratus Brehm. Lovassy 1927. Parus eristatus L. Schenk 1929. Parus eristatus mitratus Brehm. 82. O B Parus lugubris lugubris L. — Füstös cinege. Frivaldszky 1891. Poecí7e ííígfMOrís Temm. Schenk 1917, 1918. Parus lugubris Temm. Chernél 1898, 1899. Pams/î^^^tòWsTEMM. Chernél 1918. Parus lugubris Temm. Madarász 1899 — 1903. Phaeopharus ,. ...„r- 71 , 7 • -r- lugubris Temm. " Lovassy 192/. Parus luguhrts TemM. Chernell902-— 1904.ParMsZ«^it6?-í.sTEMM. Schenk 1929. Parus lugubris Temm. 83. O CD Parus palustris communis Baldenst. Középeurópai fényesfejű barátcinege. Frivaldszky 1891. Poecile fruticeti Wall. (partim) Chernél 1898, 1899. Parus palustris communis Bald. Madarász 1899 — 1903. Phaeopharus palustris L. Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. Partis -jialustris communis BALDENST. Chernél 1918. Parus palustris communis Baldenst. Lovassy 1927. Parus paltistris communis Baldenst. Schenk 1929. Parus paltistris communis Baldenst. 30 SCHENK JAKAB [Aquila ^^' ES Parus palustris stagnatilis Brehm. — Délkeleti fényesfejü barátcinege. Frivaldszky ISdl. Poecile fruticeti "W ALL. (partim) Chernél 1898, 1899. Parus palustris communis Baldenst. (partim) Madarász 1899 — 1903. Phaeopharus Chernél 1902—1904. Parus palustris communis BALDENST, Schenk 1917, 1918. Parus palustris stagnatilis Brehm. Chernél 1918. Parus palustris stagnatilis Brehm. Lovassy 1927. Parus palustris stagnatilis Brehm. Schenk 1929. Parus palustris stagnatilis Brehm. 85. O ffl Parus atrìcapìllus salîcarius Brehm. Középeurópai kormosfejű barátcinege. Chernél 1898, 1899. Parus palustris montanus Baldenst. Madarász 1899 — 1903. Phaeopharus palustris L. Chernél 1902 — 1904. Parus palustris montanus Baldenst. Schenk 1917, 1918. Parus atricapillus salicarius Brehm. Chernél 1918. Parus atricapillus salicarius Brehm. P. a. montanus BALDENST. Lovassy 1927. Parus atricapillus salicarius BrehM. Schenk 1929. Parus atricapillus salicarius Brehm. 86« O ffl Parus atricapillus assimilis Brehm. — Kárpáti kormosfejü barátcinege. Frivaldszky 1891. Poecile palustris L. Chernél 1898, 1899. — Parus palustris montanus BALD, (partim) Madarász 1899 — 1903, Phaeopharus palustris. L. Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. Parus atricapillus assimilis Brehm, Chernél 1918, Parus atricapillus assimilis Brehm. Lovassy 1927, Parus atricapillus assimi- lis Brehm. Schenk 1929. Parus atrio, ass. BrehM, S7. (O ffl) Parus atricapillus transsylvanicus Kleinschm. — Erdélyi Jcormosfejű barátcinege. Chernél 1918. — Frivaldszky 1891, — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903, — Chernél 1902—1904, — Schenk 1917, 1918. — Lovassy 1927. — Schenk 1929. Parus atricapillus trana- sylvanicus KleINSCHM. 88. <-^i> Aegithalos caudatus caudatus L. — Északi őszapó. Frivaldszky 1891, Orites caudatus L. Chernél 1898, 1899. Aegithalus cavdatusli. Madarász 1899 — 1903. Acredula candata'L. Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. Aegithalus caudatus L. Chernél 1918. Aegithalus caudatus L. Lovassy 1927. Aegithalus caudatus L, Schenk 1929, Aegithalus caudatus L. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG MADARAINAK NÉVJEGYZÉKE 31 89. O FB Aegitlialos caudatus europaeus Herm, — Középeurópai őszapó. Chernél 1918. Aegithalus caudatus ev.ro- paeus Herm. Frivaldszky 1891. Orites caudatus L. (partim), Orites caudatus ab. rosea. Chernél 1898, 1899. Aegithalus caudatus vagans Leach. Madarász 1899 — 1903. Acredula rosea Blyth. Chernél 1902 — 1904. Aegithalus caudatus L. Schenk 1917, 1918. Aegithalus caudatus roseus Blyth. Lovassj'^ 1927. Aegithalus caudatus euro- ■pacus Herm. Schenk 1929. Aegithalus caudatus euro- paeus Herm. 90« O ffl *^ Remiz penduiinus pendulinus L. — Középeurópai függőcinege. Chernél 1902 — 1904. Remiza penduliita L. Schenk 1917, 1918. Remiza pendulina L. Chernél 1918. Anthoscoptis penduiinus L. Lovassy 1927. Anthoscopus penduiinus íi. Schenk 1929. Anthoscopus penduiinus L. Frivaldszky 1891. Aegithalus penduiinus L. Chernél 1898, 1899. Remiző, pendulina L Madarász 1899 — 1903. Aegithalus pendu linus L. 91. V -ßeiw*2 penduiinus caspius PoELZAM Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899— 190d.' Aegithalus casta- Keleti függőcinege. neus Severtz. Chernél 1902 — 1904. Remiza pendulina caspia POELZ. Schenk 1917, 1918. Remiza pendulina caspia PoELZ. Chernél 1918. Anthoscopus penduiinus caspiics PoELZ. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Anthoscopus penduiinus: caspius PoELZ. 92. <-^ □ <7^><^ Regulus regulus regulus L Frivaldszky 1891. Regulus eristatus KOCH. Chernél 1898, 1899. Regulus regulus L. Madarász 1899 — 1903. Regulus regulus L. Chernél 1902 — 1904. Regulus regulus L. Sárgafejű királyka. Schenk 1917., 1918. Regulus regulus L^ Chernél 1918. Regulus eristatus KocH. Lovassy 1927. Regulus eristatus KoCH. Schenk 1929. Regulus regulus L. 93. <7^<-** Regulus ignicapilius ignieapiilus Temm. — Tüzfejű királyka. Frivaldszky 1891. Regulus ignicapilius Brehm. Chernél 1898, 1899. Reguhjis ignicapil- ius Brehm. Madarász 1899 — 1903. Regulus ignicapil- ius Brehm, Chernél 1902 — 1904. Regulus ignicapilius Brehm. Schenk 1917, 1918. Regulus ignicapilius Brehm. Chernél 1918. Regulus ignicapilius Brehm. Lovassy 1927. Regulus ignicapilius Brehm. Schenk 1929. Regulus ignicapilius Brehm. 94. O ffl Panurus biarmicus russicus Brehm. — Keleti barkós cinege. Chernél 1918. Panurtis biarmicus russicus Brehm. Lovassy 1927. Panurus biarmicus rus- sicus Brehm. Frivaldszky 1891. Panurus biarmicus L. Chernél 1898, 1899. Panurus biarinicus L. Madarász 1899—1903. Panurus biarmicus L. Chernél 1902 — 1904. Panurus biarmicus L. Schenk 1917, 1918. Panurus biarmicus russicus Brehm. Schenk 1929. Panurus biarmicus rus- sicus Brehm. 32 SCHENK JAKAB [Aquila 10. Farn. : LANIIDAE. 10. Család : GÉBICSFÉLÉK. 95. <-> 3 Lanius minor Gm. — Kis őrgébics. Frivaldszky 1891. Lanius minor Gm. Chernél 1898, 1899. Lanius minor Gm- Madarász 1899 — 1903. Lanius minor Gm. Chernél 1902 — 1904. Lanius minor Gm. Schenk 1917, 1918. Lanius ininor Gm. Chernél 1918. Lanius minor Gm. Lovassy 1927. Lanius minor Gm. Schenk 1929. Lanius minor Gm. 96« O CD ^** Lanius excubitor excubitor L. — Nagy őrgébics. Frivaldszky 1891. Lanius excubitor L. Lanius major I'ALL., Lanius m,ajor var. Homeyeri Cab. Chernél 1898, 1899. Lanius excubitor L. Lanius excubitor major Páll., Lanius excubitor homeyeri Cab. Madarász 1899 — 1903. Lanius excubitor L. Chernél 1902 — 1904. Lanius excubitor L. Schenk 1917, 1918. Lanius excubitor L. Lanius homeyeri Cab. Chernél 1918. Lanius excubitor L. Lanius excubitor Homeyeri Cab. Lovassy 1927. Lanius excubitor L. Lanius excubitor homeyeri Cab. Schenk 1929. Lanius excubitor L. 97. ^-> Q] Lanius senator senator L. — Vörösfejű gébics. Schenk 1917, 1918. Lanius senator L. Chernél 1918. Lanius senator L. Lovassy 1927. Layiius senator L. Schenk 1929. Lanius senator L. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Lanius senator L Madarász 1899 — 1903. Lanitis ruftts Briss. Chernél 1902 — 1904. Lanius senator L 98. Lanius coUurio collurio L. — Tövisszúró gébics. Frivaldszky 1891. Lanius collurio L. Chemel 1898, 1899. Lanius collurio L. Madarász 1899 — 1903. Lanius coUurio L. Chemel 1902 — 1904. Lanius collurio L. Schenk 1917, 1918. Lanius collurio L. Cher nel 1918. Lanius collurio L. Lovassy 1927. Lanius collurio L. Schenk 1929. Lanius collurio L. 11. Fam. : AMPELIDAE. 11. Család: CSONTTOLLÚFÉLÉK. 99. <«> Bombycilla garrulus garrulus L. — Csonttollú madár. Frivaldszky 1891. Ampelis garrula L. Chemel 1898, 1899. Ampelis garrulus L. Madarász 1899—1903. Ampelis garrUlus'L. Chemel 1902 — 1904. Ampelis garrulus L. Schenk 1917, 1918. Ampelis garrulus L. Chernel 1918. Bombycilla garrula L. Lovassy 1927. Bombycilla garrula L. Schenk 1929. Bombycilla garrulus L. 12. Fam.: MUSCICAPIDAE. 12. Család: LÉGYKAPÓFÉLEK. 100. ^» g Muscicapa striata striata Pall. — Szürke légykapó. Schenk 1917, 1918. Muscicapa grisQÍa L, Chernel 1918. Muscicapa gr isola L. Frivaldszky 1891. Muscicapa gr isola L. Chernel 1898, 1899. Muscicapa grisola L. Madarász 1899 — 1903. Muscicapa grisola L. Chernel 1902—1904. Muscicapa grisola L. Lovassj' 1927. Muscicapa grisola L. Schenk 1929. Muscicapa grisola L. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAíiYAlKUtSZAG MADABAINAK XßV.TKftYZEKE 33 101. <-» □ Muscicapa hypoleuca hypoleuca Pall. Kormos légykapó. Frivaldszky 1891. Muscicapa alri- capilla L. Chernél 1898, 1899. Muscicapa airi- capilla L. Madarász 1899 — 1903. Ficedula atri- capilla L. Chernél 1902^1904. Muscicapa atri- capilla L. Schenk 1917, 1918. Muscicapa atri- capilla L. Chernél 1918. Muscicapa atricapiUa L. Lovassy 1927. Muscicapa atricapiUa L. Schenk 1929. Muscicapa atricapiUa L. 102. <-> H Muscicapa albicollis albîcoUis Temm. — Örvös légykapó. Frivaldszky 1891. Muscicapa coliaris Bechst. Chernél 1898, 1899. Muscicapa coliaris Bechst. Madarász 1899 — 1903. Ficedula coliaris Bechst. Chernél 1902 — 1904. Muscicapa coliaris Bechst. Schenk 1917, 1918. Muscicapa coliaris Bechst. Chernél 1918. Muscicapa coliaris BecHST- Lovassy 1927. Muscicapa coliaris BecuST. Schenk 1929. Muscicapa coliaris BecHST- 103. <-^ Q] Muscicapa parva parva Bechst. — Kis légykapó. Frivaldszky 1891. Muscicapa parva Bechst. Chernél 1898, 1899. Muscicapa parva Bechst. Madarász 1899 — 1903. Erythrosterna parva BecHST. Chernél 1902 — 1904. Muscicapa parva Bechst. Schenk 1917, 1918. Muscicapa parva Bechst. Chernél 1918. Miiscicapa jmrva BECHST- Lovassy 1927. Muscicapa parva BeCHST. Schenk 1929. Mtiscicajja parva BECHST. 104. <-^ 3 Phylloscopus collybita collybita VlElLL. — Csilpcsalp füzike. Frivaldszky 1891. Ficedula ruf a Bechst. Chernél 1898, 1899. Phylloscopus acredula L. Madarász 1899 — 1903. Phylloscopus rufus Bechst. Chernél 1902 — 1904. Phylloscopus rufus Bechst. Schenk 1917, 1918. Phylloscopus collybita VlEILL. Chernél 1918. P%Mo6'cojüws collyhitaWlElLL. Ph. e. abietina NiLSS. Lovassy 1927. Phylloscopus collybita VlEILL. 105. Schenk 1^2%. Phylloscopus collybitaWlElLh. Phylloscopus trochilus fitis Bechst. — Fitiszfüzike. Frivaldszky 1891. Ficedula trochilus L. Chernél 1898, 1899. Phylloscopus tro- chilus L. Madarász 1899 — 1903. Phylloscoptis tro- chilus L. Chernél 1902 — 1904. Phylloscopus tro- chilus L. Schenk 1917, 1918 Phylloscopus tro- chilus L. Chernél 1918. Phylloscopus trochilus L. Lovassy 1927. Phylloscopus trochilus L. Schenk 1929. Phylloscopus trochilus L. 106. ^^ g Phylloscopus sibilatrix sibilatrix Bechst. — Sisego füzike. Frivaldszky 1891. Ficedida sibilatrix Bechst. Chernél 1898, 1899. Phylloscopus sibilator Bechst. Madarász 1898, — 1903. Phylloscopus sibilator BecHST. Chernél 1902 — 1904. Phylloscopus sibila- tor Bechst. Schenk 1917, 1918. Phylloscopus sibila- trix Bechst. Chernél 1918. Phylloscopus sibilator Bechst. Lovassy 1927. Phylloscopus sibilatrix Bechst. Schenk 1929. Phylloscopus sibilator Bechst. 34 SCHENK JAKAB [Aquila Privaldszky 1891. — €hemel 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. Chernél 1902—1904. — 107. V Oettia cetti e etti Marm. — Berki poszáta. Schenk 1917, 1918. — Chernél 1918. — Lovassy 1927. Gettia cetti AIarm. Schenk 1929. Gettia cetti Marm. Luscînîola melanopogon melanopogon Temm. — Füiemile sitke. 108.^ Frivaldszky 1891. Lusciniola melanopo- gon Temm. Chernél 1898, 1899. Galamodus melano- pogon TejvíM. Madarász 1899 — 1903. Lusciniola melano- pogon Temm. Chernél 1902 — 1904. Galamodus melano- pogon Temm. Schenk 1917, 1918. Galamodus melano- pogon Temm. Chernél 1918. Lusciniola melanopogon Temm. Lovassy 1918. Lusciniola melanopogon Temm. Schenk 1929. Lusciniola melanopogon Temm. 109. *^ UJ Locusteila fiuviatilis WoLF. — Berki tücsökmadár. Chernél 1902 — 1904. Locusteila jluviatilis WOLF. Schenk 1917, 1918. Locusteila jluviatilis WOLF. Chernél 1918. Locusteila jluviatilis "Woue. Lovassy 1927. Locusteila jluviatilis WoLF. Schenk 1929. Locusteila jluviatilis WoLF. Frivaldszky 1891. Locusteila jluviatilis WOLF. Chernél 1898, 1899. Locusteila jluviatilis WOLF. Madarász 1899 — 1903. Potamodus jluviatilis WOLF. 110. Locusteila luscinioides luscinioides Savi. — Nádi tücsökmadár. Privaldszkj^ 1891. Locusteila luscinioides Savi. Chernél 1898, 1899. Locusteila luscinioides Savi. Madarász 1899—1903. Potamodus luscinioides Savi. Chernél 1902 — 1904. Locusteila luscinioi' des Savi. Schenk 1917, 1918. Locusteila luscinioides Savi. Chernél 1918. Locusteila luscinioides Savi. Lovassy 1927. Locusteila luscinioides S AVI. Schenk 1929. Locusteila luscinioides Savi. 111. ^^ [[] Locusteila naevia naevia BoDD. — Réti tücsökmadár. Frivaldszky 1891. LocMsíeíZanafiv^aBODD. |j Schenk 1917, 1918. Locusteila naevia Chernél 1898, 1899. Locusteila naevia jj BODD. Chernél 1918. Locusteila naevia BODD. BODD. Madarász 1899 — 1903. Locusteila naevia BODD. Chernél 1902 — 1904. Locusteila naevia BODD. Lovassy 1927. Locusteila naevia BODD. Schenk 1929, Locusteila naevia BoDD. 112. Acrocephalus arundinaceus arundinaceus L. — Nádirigó. Frivaldszky 1891. Acrocephalus turdoides Mey. Chernél 1898, 1899. Acrocephalus arun- dinaceus L, A. a. minor Radde. Madarász 1899 — 1903. Acrocephalus la- custris Naum. Chernél 1902 — 1004. Acroccphaíus arun- dinaceus L. Schenk 1917. 1918. Acrocephalus árun' dinaceus L. Chernél 1918. Acrocephalus arun- dinaceus L. Lovassy 1927. Acrocephalus árun- dinaceus L. Schenk 1929. Acrocephalus árun- dinaceus L. 1935/38] A TORTËNKLMI MAGVABORSZÁG AL-VDAKAliVAK NÉVJEGYZÉKE 113. -e^ 09 Acrocephaius scirpaceus scirpaceus Herm. Cserregő nádiposzáta. 36 Frivaldszky 1891. Acrocephaius arun- dinaceus Gm. Chernél 1898, 1899. Acrocephaius stre- per us ViEILL. Madarász 1899—1903. Acrocephaius stre- perus ViEILL. Chernél 1902 — 1904. Acrocephaius stre- perli s ViEILL. Schenk 1917, 1918. Acrocephaius sire perus ViEILL. A. streperus var. horti- colus Naum. Chernél 191 H. Acrocephaius streperus ViEILL. Lovassy 1927. Acrocephaius streperus ViEILL. I Schenk 1929. Acrocephaius strep . ViEiLL 114. <-^ [[] Acrocephaius palustris Sechst. — Énekes nádiposzáta. Frivaldszky 1891. Acrocephaius palustris Bechst. Chernél 1898, 1899. Acrocephaius palustris Bechst. A. p. horticolus Naum. Madarász 1899 — 1903. Acrocephaius pa- lustris Bechst. Chernél 1902 — 1904. Aj.crocephah(s 2^«- lustris Bechst. Schenk 1917, 1918. AcrocepJialus palustris Bechst. A. p. var. fruticolus Naum. Chernél 1918. Acrocephaius palustris Bechst. Lovassy 1927. Acrocephaius palustris Bechst. Schenk 1929. Acrocephaius palustris Bechst. 115. Acrocephaius schoenobaenus L. — Foiíos nádiposiáiia. Frivaldszky 1891. Acrocephaius phragmi- tis Bechst. Chernél 1898, 1899. Calamodus schoeno- baenus L. Madarász 1899 — 1903. Calamodtis phrag- mitis Bechst. Chernél 1902 — -1904. Calamodus schoeno- baenus L. Schenk 1917, 1918. Calamodus schoeno- baenus L. Chernél 1918. Acrocephaius schoeno- baenus L. Lovassy 1927. Acrocephaius schoeno- baenus L. Schenk 1929. Acrocephaius schoeno- baenus L. 116. 2 Sylvia borin borin BoDD. — Kerti poszáta. Schenk 1917, 1918. Sylvia simplex Lath. Chernél 1918. Sylvia borin BODD. Lovassy 1927. Sylvia simplex Lath. Schenk 1929. Sylvia borin BODD. Frivaldszky 1891. Sylvia hortensis BV-CHST. Chernél 1898, 1899. Sylvia simplex Lath. Madarász 1899 — 1903. Sylvia simplex Lath. Chernél 1902 — 1904. Sylvia simplex 'Latk. 122. Sylvia atricapilla atricapilla L. — Barátposzáta. Frivaldszky 1891. Sylvia atricapilla L. Chernél 1898, 1899. Sylvia atricapilla L. Madarász 1899 — 1903. Sylvia atricapilla L. Chernél 1902 — 1904. Sylvia atricapilla L. Schenk 1917, 1918. Sylvia atricapilla L. Chernél 1918. Sylvia atricapilla L. Lovassy 1927. Sylvia atricapilla L. Schenk 1929. Sylvia atricapilla L. 123. Sylvia communis conomunis Lath. — Mezei poszáta. Frivaldszky 1891. Sylvica cinerea L. Chernél 1898, 1899. Sylvica sylvia L. Madarász 1899 — 1903. Sylvica sylvia L. Chernél 1902—1904. Sylvica sylvia L. Schenk 1917, 1918. Sylvica sylvia L. Chernél 1918. Sylvia communis Lath. Lovassy 1927. Sylvia communis LatH. Schenk 1929. Sylvia communis Lath. 124. Sylvia curruca curruca L. — Kis poszáta. Frivaldszky 1891. Sylvia curruca L. Chernél 1898, 1899. Sylvia curruca L. Madarász 1899 — 1903. Sylvia curruca L. Chernél 1902 — 1904. Sylvia curruca L. Schenk 1917, 1918. Sylvia curruca L. Chernél 1918. Sylvia curruca L. Lovassy 1927. Sylvia curruca L. Schenk 1929. Sylvia curruca L. 1935/38] A TÖKTÉNBLMI MAGYARORSZÁG MADARAINAK Nl'lVJEGYZTÍKJO ^j' 125. (V) Sylvia melanocephala melanocephala Gm. K iicmruh poszáta. Frivaldszky 1891. Chernél 1898, 18ÍM). Sylvia '»iclanocrphala Gm. Madarász ISíJÍ) — llt03. Sylvia ìnclano- cephala Gm. Chernél 1902 lit04. Sylvia melanoce- phala Gm. Schenk 1917. Ulis. Sylrìn rrn-'htnnn-- phala Gm. Chernél 1918. Sylvia mehiìiocejthala Gm. Lovassy 1927. Schenk 1929. Sylvia melanocephala Gm. 126, {<—> Qj) Sylvia cantillans albistriata Brehm. — Bajszos 'poszáta. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarááz 1899 — 1903. Sylvia subalpina BONELLI. Chernél 1902 — 1904. Sylvia subalpina BONELLI. Schenk 1917. 1918. Sylvia subalpina BONELLI. Chernél 1918. Sylvia subalpina albi-' striata BreHM. , Lovassj- 1927. ■ — , > Schenk 1929. Sylvia fithal pina aWistr'nila Brehm. 127. Q Turdus pilaris L. — Fenyőrigó Frivaldszky 1891. Turdus pilaris L. Chernél 1898, 1899. Turdus pilaris L. Madarász 1899 — 1903. Turdus pilaris L. Chernél 1902 — 1904. Turdus pilaris L.' Schenk 1917, 1918. Turdus jnlaris L... Chernél 1918. Turdus pilaris L. Lovassy 1927. Turdus pilaris L. ■, Schenk 1929. Turdus pilaris L. , > 128. {j g Turdus viscivorus viscivorus L. — Léprigó. Frivaldszky 1891. Turdus viscivorus L. Chernél 1893, 1899. Turdus viscivorus L. Madarász 1899 — 1903. Turdiis viscivo- rus L. Chernél 1902 — 1904. Turdus viscivorus L. Schenk 1917, 1918. Turdus viscivorus L Chernél 1918. Turdus viscivorus L. Lovassy 1927. Turdus viscivorus L. Schenk 1929. Turdus viscivorus L. 129. Turdus ericetorum philomeìos Brelim. — Énekes rigó. Frivaldszky 1891. Turdus inusicus L. Chernél 1898, 1899. Turdus musicus L. Madarász 1899 — 1903. Turdus musicus L. Chernél 1902 — 1904. Turdus musicus L. Schenk 1917, 1918. T^irdus musicus L. Chernél 1918. Turdus musicus L. Lovassy 1927. Tuì'dus musicus L. Schenk 1929. Turdus pMlomelos Brehm. 130. Turdus musicus musicus L. Frivaldszky 1891. Turdus iliacus L. Chernél 1898, 1899. Turdus iliacus L. Madarász 1899 — 1903. Turdus iliacus L. Chernél 1902^1904. Turdus iliacus L. Szőlőrigó. Schenk 1917, 1918. Turdus iliacus Chernél 1918. Turdus iliacus L. Lovassy 1927. Turddis iliacus L. Schenk 1929. Turdus musicus L. 131. V Turdus naumanni Temm. Vörös farkú rigó. Frivaldszky 1891. Turdus naumanni Temm. Chernél 1898, 1899. Turdus naumanni Temm. Madarász 1899 — 1903. Merula naumanni Temm. Chernél 1902 — 1904. Turdus nauinanni Temm. Schenk 1917, 1918. Turdus nauniainii Temm. Chernél 1918. Turdus Natimanni Temm. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Turdus naumanni Temm. 38 SCHENK JAKAB [Aquila 132. ^-> Q] Turdus torquatus alpestris Brehm. — Középeurópai örvös rigó. Frivaldszky 1891. Turdus torquatus L. Chernél 1898, 1899. Turdus torquatus L. T. t. alpestris Brehm. Madarász 1899 — 1903. Menda alpestris Brehm. Chernél 1902- — 1904. Turdus torquatus L. Schenk 1917, 1918. Turdus torquatus alpestris Brehm. Chernél 1918. Turdus torquatus L. T. t. alpestris Brehm. Lovassy 1927. Turdus torquatus alpestris Brehm. Schenk 1929. Turdus torquatus alpestris Brehm. 133. ^^ O ffl Turdus merula merula L. — Fekete rigó. Frivaldszky 1891. Turdus merula L. Chernél 1898, 1899. Turdus merula L. Madarász 1899 — 1903, Merula merula L. Chernél 1902 — 1904. Turdics merula L. Schenk 1917, 1918. Turdus m.erula Chernél 1918. Turdus merula L. Lovassy 1927. Turdus merula L. Schenk 1929. Turdtcs merula L. 134. <-> \J] Monticola saxatilis L. Kövirigó. Frivaldszky 1891. Monticala saxatilis L. Chernél 1898, 1899. Monticola saxatilis L. Madarász 1899 — 1903. Monticola saxa- tilis L. Chernél 1902 — 1904. Monticola saxa- tilis L. Schenk 1917, 1918. Monticola saxa- tilis L. Chernél 1918. Monticola saxatilis L. Lovassy 1927. Monticola saxatilis L. Schenk 1929. Monticola saxatilis L. 135. (<->[D) Monticola solitarius solitarius L. — Kék kövirigó Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Monticola solitaria L. Madarász 1899 — 1903. Monticola cyanus L. Chernél 1902 — 1904. Monticola solitaria L. Schenk 1917, 1918. Monticola solitaria L. Chernél 1918. Monticola solitaria L. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Monticola solitarius L. 136. Oenanthe oenanthe cenanthe L. Hantmadár. Frivaldszky 1891. Saxicola oenanthe L. Chernél 1898, 1899. Saxicola oenanthe L, Madarász 1899 — 1903. Saxicola oenanthe L. Chernél 1902 — 1904. Saxicola oenanthe L. Schenk 1917, 1918. Saxicola oenanthe L. Chernél 1918. Saxicola oenanthe L. Lovassy 1927. Saxicola oenanthe L. Schenk 1929. Saxicola oenanthe L. 137. (<—>[!]) Oenanthe hispanica melanoleuca GiJLD. — Déli hantmadár Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Saxicola s. stapazina h . S. stapazina melanoleußa L. S. aurita amphileuca Hempr. et Ehrenb. Madarász 1899 — 1903. Saxicola mela- noleuma L. Saxicola stapazina L. Chernél 1902 — 1904. Saxicola aurita Temm. Saxicola stapazina L. Schenk 1917, 1918. Saxicola hispanica xanthomclaena Hempr. et Ehrenb. Chernél 1918. Saxicola hispanica xan- thomclaena Hempr. et Ehrenb. Lovassy 1927 Saxicola hispanica L, Schenk 1929. Saxicola hispanica xan- thomclaena Hempr. et Ehrenb. :l(>s5/38] A TÖRTÉNELMI MAWYA110RSZ.4G MADARAINAK Nl5VJE(ÍYZ1ÍlvR liù 138. •^> 00 Saxicola rubetra rubetra L. — Rozsdás csuk.*) -tYivaldszky 1891. í'ratincola rubetra L. Chernél 1898, 1899. l'ratincola rub. L. Madarász 1899 — 1903. Pratincola rub. L. Chernél 1902 — 1904. /Vcrímco/re rubetra L. Schenk 1917, 191H. J/raíincola rubetni J.. Chernél 1918. Pratincola rubetra L. Lovassy 1927. Pratincola rubetra L. Schenk 1929. Pratincola riiòetra L. 139. Saxicola torquata riibicola L. — Cigánycsuk. i'rivaldszky 1891. Pratincola rubicela L. Chernél 1898, 1899. Pratincola rubicola L. Madarász 1899 — 1903. Pratincola rub. L. Chernél 1902 — 1904. Pratincola rubicolalu- Schenk 1917, 1918. Pratincola nib. L. Chernél 1918. Pratincola rubicola L. Lovassy 1927. Pratincola rubicola L. Schenk 1929. Pratincola rubicola L. 140. -e» ^ Phoenicurus phoenicurus phoenicurus L. — Kerti rozsdafarkú. Frivaldszky 1891. Puticilla phoenicura L. Chernél 1898, 1899. Ruticilla ph. L. Madarász 1899 — 1903. Ruticilla ph. L. Chernél 1902—1904. Ruticilla ph. L. Schenk 1917, 1918. Phoenicurus ph. L. Chernél 1918. Erithacus phoenicurus Scop. Lovassy 1927. Ruticilla ph. S COP. Schenk 1922 . Phoenicurus phoenicurus L. 141. V Phoenicurus phoenicurus samamisicus Habl. — Fehérszárnyú kerti rozsdafarkú.**) Madarász 1899 — 1903. Ruticilla meso- leuca Hempr. et Ehrenb. Chernél 1902 — 1904. Ruticilla phoenicurus mesoleuca Hempr. et Ehrenb. Schenk 1917, 1918. Ruticilla phoenicurus mesoleuca Hempr. et Ehrenb. Chernél 1918. Erithaus phoenicurus meso- leucus Hempr. et Ehrenb. Lovassy 1927. Ruticilla phoenicurus meso- leuca Hempr. et Ehrenb. Schenk 1929. Phoenicurus phoenicurus- mesoleuca Hempr. et EhrenB. 142. Phoenicurus ochruros gibraltariensis Gm. — Házi rozsdafarkú. Frivaldszky 1891. Ruticilla tithys Scop. Ruticilla cairii Gerb. Chernél 1898, 1899. Ruticilla titis L. R. t. cairii Degl. et Gerb. Madarász 1899 — 1903. Rut. titis ScoP. Chernél 1902 — 1904. Ruticilla titis ScoP. Schenk 1917, 1918. Phoenicurus ochrurui gibraltariensis Gm. Chernél 1918. Erithacus titys L. Lovassy 1927. Ruticilla tithys L. Schenk 1929. Phoenicurus ochruros gibraltariensis Gm. *) Az eddig használatos csaláncsúcs elnevezést — bármennyire is begyökeresedett — mégis ki- selejtezendőnek vélem, mert maga a csaláncsxícs szó mint madárnév tulajdonképpen értelmetlen. A szó eredete lehet csaláncswA;, vagyis az a csuh nevű madár, amely alkalomadtán csalánon is szokott üldö- gélni, de a csalán semmiképpen se jellegzetes tartozéka a névadásnak s igy csakis a esule szót haszná- lom mint nemzetségnevet. **) Imprimálás után érkezett Dr. GRESCHIK J. cikke, hogy ez a faj a magyar madarak sorából törlendő. — Nach der Imprimatur erhielten wir den Artikel von Dr. E. GRESCHIK, wonacli. diese Art aus der Liste der ungarischen Vögel zu streichen ist. 40 SCHENK JAKAB [Aquila 143. -e-» ^ Luscinia megarhyncha megarchyncha Brehm. Kis fülemile. Privaldszky 1891. Erithacus luscinia L. Chernél 1898, 1899. Luscinia luscinia L. Madarász 1899 — 1903. Ai'don luscinia L. Aëdon golzi Cab. Chernél 1902 — 1904. Luscinia luscinia L. Schenk 1917. 1918. Luscinia luscinia L. Chernél 1918. Erithacus luscinia L. Lovassy 1927. Luscinia luscinia L. Schenk 1929. Ltiscinia merfarhyncha Brehm. 144. Luscinia luscinia L. — Nagy fülemile. Frivaldszky 1891. Erithacus philomela Bechst. Chernél 1898, 1899. Luscinia 'philomela Bechst. Madarász 1899 — 1903. Ai'don philomela Bechst. Chernél 1902 — 1904. Luscinia philotnela Bechst. Schenk 1917. 1918. Luscinia philomela Bechst. Chernél 1918. Erithacus philomela Bechst. Lovassy 1927. Lusciola philotnela BECHST. Schenk 1929. Luscinia luscinia L. 145. -^^ Q] Luscinia svecica cyanecula Wolf. — Déli kékbegy. Frivaldszky 1891. Erithacus cyaneculus WOLF. Erithacus cyaneculus var. dichrosterna Pall. Erithacus coeruleculus Pall. Erithacus coerulecidus var. Wolfl Brehm. Chei'nel 1898, 1899. Cyanecula suecica coerulecula Pall. C. s. cyanecula M. et W. Madarász 1899 — 1903. Cyanecula cyane- cula WOLF. Chernél 1902 — 1904. Gyanecida suecica cyanecula WoLF. Schenk 1917, 1918. Cyanecula suecica cyanecula WoLF. Chernél 1918. EritJiacus svecica L. E. sv. cyanecula Mey. et WoLF. Lovassy 1927. Cyanacula svecica cyanecida Mey. et WoLF. Schenk 1929. Luscinia svecica cyanecula Mey. et Wolf. 146. -e» g <» Erithacus rubecula rubecula L. — Vörösbegy. 1918. Erithacus rube- Frivaldszky 1891. Erithacus rubecula L. Chernél 1898, 1899. Erithacus rubecula L. Madarász i899 — 1903. Erithacus rube- cula L. Chernél 1902 — 1904. Erithacus rube- cula L. Schenk 1917, cula L. Chernél 1918. Erithacus rubecula L. Lovassy 1927. Erithacus rubecula L. Schenk 1929. Erithacus ritbecula L. 13. Fam.: ACGENTORÎDAE. 13. Család : SZÜRKEBEGYFÉLÉK. 147. O m Prunella collaris collaris L. — Havasi szürkebegy. Privaldszky 1891. Accentor collaris SCOP. Chernél 1898, 1899. Accentor collaris Scop. Madarász 1899 — 1903. Accentor collaris Scop. Chernél 1902 — 1904. Accentor collaris Scop. Schenk 1917, 1918. Accentor collaris ScOP. A. e. subalpinus Brehm. Chernél 1918. Accentor collaris S COP. A. e. subalpinus Brehm. Lovassy 1927. Accentor collaris Scop. Schenk 1929. Prunella collaris Scop. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAfiYARORSZÄG MADARAINAK! NÉVJEGYZÉKE 41 148. Prunella modularis modularis L. — Erdei szürkebegy. Schenk 1917, 1918. Accentor modularis lé, Chernél 1918. Accentor modularis L. Lovassy 1927. Accentor modularis L. Schenk 1929. Prunella modularis L. Frivaldszky 1891. Accentor modularis L. Chernél 1898, 1899. Accentor modtdaris Ju. Madarász 1899 — 1903. Accentor modu- laris L. Chernél 1902 — 1904. Accentor inodulari-^L. 14. Fam. TROGLODYTIDAE. 14. Család: OKORSZEMFÉLÉK 149. O H Troglodytes troglodytes troglodytes L. — Ökörszem. Schenk 1917, 1918. Troglodytes troglo- dytes L. Frivaldszkj?^ 1891. Anorthura troglodytes L,. Chernél 1898, 1899. Troglodytes troglody- tes L. Madarász 1899 — ^190-3. Anorthura troglo- dytes L. Chernél 1902 — 1904. Troglodytes troglo- dytes L. Chernél 1918. Troglodytes parvulus K.OCH. Lovassy 1927. Anorthura troglodytes L. Schenk 1929. Troglodytes troglodytes L. 150. <^ Cînclus cinclus cînclus L. — Feketehasu vízirigó. Frivaldszky 1891. Cinclus melanogaster Brehm. Chernél 1898, 1899. Cinclus cinclus sepfen- trionalis Brehm. Madarász 1899—1903. — Chernél 1902 — 1904. Cinclus cinclus me- lanogaster Brehm. Schenk 1917, 1918. Cinclus c. cinclus L. Chernél 1918. Cinclus aquaticus BechsT. Lovassy 1927. Hydrobata cinclus L. Schenk 1929. Cinclus cinclus cinclus L. 151. O [D Cinclus cinclus aquaticus Bechst. — Rozsdáshasu vízirigó. Chernél 1918. Cinclus aquaticus médius Brehm. Frivaldszky 1891. Cinclus aquaticus Bechst. Chernél 1898, 1899. Cinclus cinclus agita- ticus Bechet. Madarász 1899—1903. Cinclus cinclus L. Chernél 1902^1904. Cinclus cinclus IL. Schenk 1917, 1918. Cinclus c. aqua- ticus Bechst. Lovassy 1927. Hydrobata cinclus médius Brehm. Schenk 1929. Cinclus cinclus aquaticus Bechst. 152. (O DJ) G inclus cinclus meridionalis Brehm. — Vildgoshasu vizirigó. Chernél 1918. Cinclus aquaticus meri- dionalis Brehm. ■ Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Cinclus cinclus albi- collis Vieill. Madarász 1899—1903. — Chernél 1902 — 1904. Cinclus cinclus alhi- collis Vieill. Schenk 1917, 1918. Cinclus cinclus meri- dionalis Brehm. Lovassy 1927. Hydrobata cinclus meri- dionalis Brehm. Schenk 1929. Cinclus cinclus meridionalis Brehm. 15. Fam.: HIRUNDINIDAE. 15. Család : FECSKEFÉLÉK. 153. -f-* 0 Hirundo rustica rustica L. — Füsti fecske. Schenk 1917, 1918. Hirundo rustica L. Chernél 1918. Hirundo rustica L. Frivaldszky 1891. Hirundo rustica L. Chernél 1898, 1899. Hirundo rustica L. H. r. pagorum, Brehm. Madarász; 1899 — -1903. Hirundo rustica L. Chernél 1902 — 1904. Hirundo rustica L. Lovassy 1927. Hirundo rustica L. Schenk 1929. Hirundo rustica L. 42 SCHENK JAKAB [Aquila 154. Delichon urbica urbica. L. — Molnárfecske. Frivaldszky 1891. Ckelidon urhica L. Öhernel 1898, 1S99. C'helidonaria urbica L. Madarász 1899 — 1903. Chelidon urhica L. Cliemel 1902 — 1904. Chelidonariaurbica'L. Schenk 1917, 1918. Chelidonariaurbica'L, Chernél 1918. Delichon urhica L. Lovassy 1927. Ghelidonaria urhica L. Schenk 1929. Delichon urbica L. 155. rrivaldszk5- 1891. Colile riparia L. Chernél 1898, 1899. Clivicola urhica L. Madarász 1899 — 1903. Clivicola viparialt. Chernél 1902 — 1904. Clivicola riparia L. [5 Riparìa riparìa riparia L. — - Parti fecske. Schenk 1917, 1918. Clivicola riparia L. Chernél 1918. Clivicola riparia L. Lovassy 1927. Clivicola riparia L. Schenk 1929. Riparia riparia L. II. ORBO: CYPSELI. II. REND: SURRANOK. 1. Farn.: CYPSELIDAE. 1. Család : SARLÓSFECSKEFÉLÉK 156. (<—>[!]) Apus melba melba L. - — Havasi sarlósfecske. Schenk 1917, 1918. Apus melba L. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Micropua melba L. Madarász 1899 — 1903. Oypselus melba L. Chernél 1902 — 1904. Apus melba L. Chernél 1918. Cypselus melba L. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Cypselus melba L. 157. ^^ ^ Apus apus apus L. — Sarlósfecske. Frivaldszky 1891. Cypselus apus L. Chernél 1898, 1899. Micropus apus L. Madarász 1899 — 1903. Cypselus apus L. Chernél 1902—1904. Apus apus L. Schenk 1917, 1918. Apus apus L. Chernél 1918. Cypselus apus L. Lovassy 1927. Cypselus apus L. Schenk 1929. Cypselus apiis L. 158. l^-^ H) Apus paliidus illyricus Tschusl — Dahnát sarlósfecske Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899 — 1903. Cypselus murinus Brehm. Chernél 1902 — 1904. Apus apus murinus Brehm. Schenk 1917, 1918. Apus murinus illyricus Tschusl. Chernél 1918. Cypselus murinus illyricus TSCHUSI. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Cypselus murinus illyricus TSCHUSI. in. ORDO: CAPRIMULGI. 1. Farn.: CAPRIMULGIDAE. III. REND: LAPPANTYÚK. 1. Család : LAPPANTYÚFÉLÉK, 159. <~> Caprimulgus europaeus europaeus L. — Lappantyú.*) Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 189ÍI — 1903. Caprimulgus europaeus L. Chernél 1902 — 1904. Caprimulgus euro- paeus L. Schenk 1917, 1918. Caprimulgus europaeus L. Chernél 1918. Caprimulgus europaeus L. Lovassy 1927. Cajirimulgus europaeus L, Schenk 1929. Caprimulgus europaeus L. *) Miutliogy a kecskeíejő elnevezés idegenből származó fordításból jutott nyelvünkbe, cél- í:zeiünek látszik az eredeti magyar névnek, n „lappantyú" -nak az alkalmazása. 19.S.V3S] A 'rrurriíNBLMi Magyarország madarainak Nfivji-xíYzfiKic 43 160. ^-> UJ Caprimulgus europaeus meridionalis Hart. — Déli lappantyú. J-'rivaldszky 1891. Caprimrûgvs euro- paeus L. Chernél iSiiiS, ISÍHJ. Gaprimulgus europaeus L. AJadarász 1899 — 1903. Caprimidgus ineridionalis Hart. Oiernel 1902 — 1904. Caprimulgus 'uvopaeus meridionalis Hart. Schenk 1917, 1918. Caprimulgus europaeus ììi eridionalis Hart. Chernél 1918. Caprimulgus europaeus meridionalis Hart. Lovassy 1927. Caprimulgus europaeus meridionalis Hart. Schenk 1929. Capri inul gì is europaeus ineridionalis L. IV. ORDO: MEROPES. 1. Fam.: MEROPIDAE. IV. REND: GYURGYALAGOK. 1. Család : GYURGYALAGFÉLÉK. 161. <->[!] Merops apiaster L. — Gyurgyalag. Frivaldszky 1891. Merops apiaster L. Chernél 1893, 1899. Merops apiaster L. Madarász 1899 — 1903. Merops apiaster 1^. Chernél 1902 — 1904. Merops apiaster L. Schenk 1917, 1918. Merops apiaster L. Chernél 1918. Merops apiaster L. Lovassy 1927. Merops apiaster L. Schenk 1929. Merops apiaster L. V. ORDO: UPUPAE. 1. Fam.: UPUPIDAE. V. REND: BANKÁK. 1. Család : BANKAFÉLÉK. 162. Upupa epops epops L. — Búbos banka. Frivaldszky 1891. Upupa epops L. Chernél 1898, 1899. Upupa epops L. Madarász 1899 — 1903. Upupa epops L. Chernél 1902 — 1904. Upupa epops L. Schenk 1917, 1918. ['pupa epops L. Chernél 1918. Upupa epops L. Lovassy 1927. Upupa epops L. Schenk 1929. í: pupa epops L. VI. ORDO: CORACIAE. 1. Fam.: CORACIÍDAE. VI. REND: SZALAKÓTÁK. 1. Család : SZALAKÓTAFÉLÉK. 183. Coracias garrulus garrulus L. — Szalakóta. Frivaldszky 1891. Coracias garrula L. Chernél 1898, 1899. Coracias garrula L. Madarász 1899 — 1903. Coraciasgarrulus'L. Chernél 1902 — 1904. Coracias garrula L. Schenk 1917, 1918. Coracias garrula L. Chernél 1918. Coracias garrulus L. Lovassy 1927. Coracias garrulus L. Schenk 1929. Coracias garrulus L. VII. ORDO: HALCYONES. 1. Fam.: ALCEDINÎDAE. VII.' REND: JÉGMADARAK. 1. Család : JÉGMADÁRFÉLÉK, 164. ( tfi Alcedo atthis ispida L. — Jégmadár. Frivaldszky 1891. Alcedo ispida L. Chernél 1898, 1899. Alcedo ispida L. Madarász 1899 — 1903. Alcedo ispida L. Chernél 1902—1904. Alcedo ispida JL. Schenk 1917, 1918. Alcedo ispida L. Chernél 1918. Alcedo ispida L. Lovassy 1927. Alcedo ispida L. Schenk 1929. Alcedo ispida L. 3* rtA SCHENK JAKAB [Aquila Vili. ORDO: PICI. Vili. REND: KUSZÓK. 1. Fam.: PICIDAE. 1. Család : HARKÁLYFÉLÉK. 165. J Eg Ficus viridis viridis L. — Zöld küllő. Frivaldszky 1891. Gecinus viridis L. Ciiernel 1898, 1899. Ficus viridis L. Madarász 1899 — 1903. Gecinus viridis L. Chernél 1902 — 1904. Ficus viridis L. Schenk 1917, 1918. Ficus viridis pine- torum Brehm. Chernél 1918. Ficus viridis L. Ficus viridis pinetorum Brehm. Lovassy 1927. Ficus viridis pinetorum Brehm. Schenk 1929. Gecinus viridis pinetorum Brehm. 166. Ficus canus canus Gm. — Szürke küllő. Fi-ivaldszky 1891. Gecinus canus Gm. | Chernél 1898, 1899. Ficus canus Gm. Madarász 1899 — 1903. Gecinus canus Gm. Chernél 1902—1904. Ficus canus Gaí. Schenk 1917, 1918. Ficus camis Gm. Chernél 1918. Ficus canus Gm. Lovassy 1927. Ficus canus Gm. Schenk 1929. Gecinus canus Gm. 167. Qi 5] Dryobates maior pinetorum Brehm. Középeurópai nagy fakopáncs. Frivaldszky 1891. Ficus major L. Chernél 1898, 1899. Dendrocopus major L. D. m. cissa Pall. Madarász 1899 — 1903. Demlrocopus major L. Dendrocopus cissa Pall. Chernél 1902 — -1904. T>endrocopus major L. Schenk 1917, 1918. Dendrocopus major L. Dendrocopus major cissa Pall. Chernél 1918. Dendrocopos major pinetoruin Brehm. Lovassy 1927. Dryobates major pinetorum Brehm. Schenk 1929. Dendrocopus major pine- torum Brehm. 168. -m- Dryobates maior maior L. — Északi nagy fakopáncs. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. — Chernél 1918. Demlrocopos major L. Lovassy 1927. — - Schenk 1929. Dendrocopus major major L. 169. / Dryobates syriacus balcanicus Gengl. et Stres. Balkáni fakopáncs. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — Schenk 1917.1918. — Chernél 1918. — Lovassj^ 1927. — Schenk 1929. Dendrocopus syriacus bal- canicus Gengl. et Stres. 170. óm Dryobates leucotos leucotos Bechst. — Északi fehérháiú fakopáncs. Schenk 1917, 1918. Dendrocopus leuco- notus Bechst. Chernél 1918. Dendrocopos leucotos Bechst. Lovassy 1927. Dryobates leucotus Bechst. Frivaldszky 1891. Ficus leuconotus Bechst. Chernél 1898, 1899. Dendrocopus leu conotus Bechst. Madarász 1899 — 1903. Dendrocopus len conotus Bechst. Chernél 1902^1904. Dendrocopus leu conotus Bechst. Schenk 1929. Dendrocopus leucotos Bechst. 1935/38] A TÖRTÉN ICLMI MAGYAUORSZÁG MADAHAINAK NlSVJEGYZÉKK 45 171. (i_/ MJ) Dryobates leucotos Ulf orili Sharpe et Dress. Déli fehérháhi fakopáncs. Frivaldszky LsOl. — Chernél 1898, 1899. — Dendrocopus leuconotus lüfordi Sharpé et Dress. Madarász 1899 — 1903. Dendrocopus lü- fordi Sharpé et Dress. f'hornel 1902—1904. — Schenk 1917, 1918., Dendrocopus leuco- notus lüfordi Sharpé et Dress. Chernél 1918. Dendrocopos Irftcotos lil- fordi Sharpé et Dress. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Dendrocopm^ leucotos Hí- fordi Sharpé et Dress. 172. I tîB Dryobates minor hortorum Brehm. Középeurópai kis fakopáncs. Frivaldszky 1891. Ficus minor L. Chernél 1898, 1899. Dendrocopus minor Li. Madarász 1899 — 190.3. Dendrocopus minor L. Chernél 1902 — 1904. Dendrocopus minor L. Schenk 1917, 1918. Dendrocopus minor L. Chernél 1918. Dendrocopos minor L. D. m. hortorum Brehm. Lovassy 1927. Dryohatfs minor hortorum Brehm. Schenk 1929. Dendrocopus minor hor- torum Brehm. 173. Dryobates médius médius L. — Közép fakopáncs. Frivaidszkj^ 1891. Picus médius L. Chernél 1898. 1899. Dendrocopus médius L. Madarász 1899 — 1903. Dendrocoptes médius L. Chernél 1902 — -1904. Dendrocopus ■ médius L. Schenk 1917, 1918. Dendrocopus médius L. Chernél 1918. Dendrocopos médius L. Dendrocopos meditis splendidiorPAKROT ■ Lovassy 1927. Dryobátes médius L. Schenk 1929. Df.ndrocoptes médius ìnedius L. 174. O m Picoides tridactylus alpinus Brehm Frivaldszky 1891. Picoides tridactylus L. Chernél 1898, 1899. Picoides tridactylus H Öcsik. alpinus Brehm. Madarász 1899 — 1903. Picoides alpinus Brehm. Chernél 1902 — 1904. Picoides tridactylus alpinus Brehm. Schenk 1917, 1918. Picoides tridactylus alpinus Brehm. Chernei 1918. Picoides tridactylus alpinus Brehm. Lovassy 1927. Picoides ti'idactylus alpinui Brehm. Schenk 1929. Picoides tridactylus alpinits Brehm. 175. O DJ Dryocopus martius martius L. Frivaldszky 1891. Dryocopus martius L. Chernei 1898, 1899. Dryocopus martius L. Madarász 1899 — 1903. Picus martius L. Charnel 1902—1904. Dryocopus martius L. Fekete harkály. 1918. Dryocopus Schenk 1917, martius L. Chernei 1918. Dryocopus martius L. Lovassy 1927. Dryocopus martius L. Schenk 1929, Picus martius L. 176. ^^ g Jynx torquilla torquilla L, - — Nyaktekercs. Frivaldszky 1891. Jynx torquilla L. Chernél 1898, 1899. Jynx torquilla L. Madarász 1899 — 1903. Jynx torquilla L. Chernei 1902 — 1904. Jynx torquilla L. Schenk 1917, 1918. Jynx torquilla L. Chernei 1918. Jynx torquilla L. Lovass3' 1927. Jynx torquilla L. Schenk 1929. Jynx torquilla L. 46 SCHENK JAKAB [Aquila IX. ORDO: CUCULI, 1. Fam.: CUCULIDAE. IX. REND: KAKUKOK. 1. Család : KAKUKFÉLÉK. 177. ^^ FH Guculus canorus canorus L. — Kakuk. Guculus Frivaldszky 1891. Guculus canorus L. Chernél 1898, 1899. Guculus canorus L. Madarász 1899—1903. G^^■culus canorus L. Chernél 1902 — 1904. Guculus canorus L. Schenk 1917, 1918. canorus L. Chernél 1918. Guculus canorus L. Lovassy 1927. Guculus canorus L. Schenk 1929. Guculus canorus L. X. ORDO: STRIGES. 1. Fam.: STRIGIDAE, X. REND: BAGLYOK. 1. Család : BAGOLYFÉLÉK. 178. ^^ Nyctea scandiaca L. — Hóbagoly. Frivaldszky 1891. Nyctea scandiaca L. Chernél 1898, 1899. Nyctea scandiaca L. Madarász 1899 — 1903. Nyctea scandiacali. Chernél 1902 — 1904. Nyctea scandiaca L. Schenk 1917, 1918. Nyctea scandiaca L. Chernél 1918. Nyctea nivea Thunb. Lovassy 1927. Nyctea nivea Thunb. Schenk 1929. Nyctea nyctea L. 179. C) lD Bubo bubo bubo L. — Buhu. Frivaldszky 1891. Bubo ignavus FoRST. Chernél 1898, 1899. Bubo bubo L. Madarász 1899—1903. Bubo bubo L. Chernél 1902—1904. Bubo bubo L. Schenk 1917, 1918. Bubo bubo L. Chernél 1918. Bubo ignavus FoRST. Lovassy 1927. Bubo ignavus FoRST. Schenk 1929. Bubo bubo L. 180. ^^ \J\ Otus scops scops L. — Füles kuvik. Frivaldszkj? 1891. Scops giu ScOPS. Chernél 1898, 1899. Pisorhina scops. L. Madarász 1899 — 1903. Scops scops L. Chernél 1902 — 1904. Pisorhina scops L. Schenk 1917, 1918. Pisorhina scops L. Chernél 1918. Otus scops L. Lovassy 1927. Ephialtes scops L. j Schenk 1929. Scops scops L. 181. ^> Asio otus otus L. — Erdei fülesbagoly. Frivaldszky 1891. Äsio otus L. Chernél 1898, 1899. Asio otus L. Madarász 1899 — 1903. Asio otus L. Chernél 1902—1904. .45*0 otus L. Schenk 1917, 1918. Asio otus L. Chernél 1918. Asio otus L. Lovassy 1927. Asio otus L. Schenk 1929. Asio otus L. 182. *^ □ Asio ilammeus flammeus Pontopp. Frivaldszky 1891. Asio accipitrinus Pall. Chernél 1898, 1899. Asio accipitrinus Pall. Madarász 1899 — 1903. Asio accipitrinus Pall. Chernél 1902 — 1904. Asio accipitrinus Pall. Réti fülesbagoly. Asio accipitrinus Schenk 1917, 1918. Pall. Chernél 1918. Asio accipitrinus Pall., Asia accipitrinus leucopsis Brehm. Lovassy 1927. Asio accipitrinus Pall. Schenk 1929. Asio accipitrinus Pall. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG MADARAINAK NÉVJEGYZIÎKK 47 183. O CD Aegolius funereus funereus L. — Gatyás kuvik. Frivaldszky 1891. Nyctala tengmalmi Gm. Chernél 1898, 1899. Nyctala tengmalmi Gm. Madarász 1899 — 1903. Nyctala tengmalmi Gm. Chernél 1902 — 1904. Nyctala ícngmahm Gm. Schenk 1917, 1918. Nyctala tengmalmi Gm. Chernél 1918. Aegolius tenymalmi Gm. Lovassy 1927. Nyctala tengmal/ni Gm. Schenk 1929. Nyctala tengm,ahn! Gm. 184. O EB Athene noctua nociua ScoP. — ■ Kuvik. Frivaldszky 1891. Carine noctua ScOP. Chernél 1898, 1899. Olaucidium noc- tuum Retz. Madarász 1899 — 1903. Athene noctua Scop. Chernél 1902 — 1904. Glaucidium noctuum ScoP. Schenk ^1917, 1918. Glaucidium noctuum Scop. Chernél 1918. Athene noctua Scop. Lovassy 1927. Athene noctua Scop. Schenk 1929. Athene noctua ScOP. 185. (O CG) Athene noctua indigena Brehm. — Balkáni kuvik. 186. O ED Glaucidium passerinum passerinum L. — Törpe kuvik. Frivaldszky 1891. Glaucidium jiasseri- num L. Chernél 1898, 1899. Glaucidium passeri- num. L. Madarász 1899 — 1903. Glaucidium setipes AIad. Chernél 1902 — 1904. Glaucidium. passerinum L. Schenk 1917, 1918. Glaucidium passeri- num L. Chernél 1918. Glaucidium passerimim L. Glaucidium passerinum setipes Mad. Lovassy 1927. Glaucidium passerinum L. Schenk 1929. Glaucidium passerinum L. 187. <»■ Surnia ulula ulula L. — Karvalybagoly. Frivaldszky 1891. Surnia ulula L. Chernél 1898, 1899. Nyctea ulula L. Madarász 1899 — 1903. Surnia ulula L. Chernél 1902—1904. Nyctea ulula L. Schenk 1917, 1918. Nyctea ulula L. Chernél 1918. Surnia ulula L. Lovassy 1927. Surnia ulula L. Schenk 1929. Surnia ulula L. 188. O ED Strix uralensis uralensis Páll. — Hosszúfarkú bagoly.* Frivaldszky 1891. Syrnium uralense Pall. Chernél 1898, 1899. Syrnium uralense Pall. Madarász 1899 — 1903. Syrnium uralense Pall. Chernél 1902 — 1904. Syrnium uralense Pall. Schenk 1917, \Q\S.Syrniiim%iralense'PíiLl.- Chernél 1918. Syrnium uralense Pall. Lovassy 1927. Syrnium uralense Pall. Schenk 1929. Syrnium uralense Pall. *) Az „uráli" faji név a latin elnevezés fordítása és egyáltalában nem jellemző, hanem inkább megtévesztő, igy célszerűbbnek látszik egyik jellegzetes faji tulajdonságáról, a hosszxi farokról való elnevezés. SCHENK JAKAB [Aquila 189. O ffl Strix aluco aluco L. Frivaldszky 1891. Syrnium aluco L. Chernél 1898, 1899. Syrnium aluco L. Madarász 1899 — 1903. Syrnium aluco IL. Chernél 1902 — 1904. Syrnium aluco L. Macskabagoly . * ) Schenk 1917, l^l'è.t Syrnium aluco L. Chernél 1918. Syrnium aluco L. Lovassy 1927. Syrnium aluco L. Schenk 1929. Syrnium aluco L. 190. O ffl Tyto alba guttata Brehm. — Gyöngybagoly. Frivaldszky 1891. Strix flammea L. Strix flammea var. meridionalis. Chernél 1898, 1899. Strix flammea L. Madarász 1899 — 1903. Strix flammea L. Chernél 1902—1904. Strix flammea L. Schenk 1917, 1918. Strix flammea L. Strix flammea var. tneridionalis Friv. Chernél 1918. Strix flammea guttata Brehm. Strix flammea alba Scop. Lovassy 1927. Strix flammea L. Strix flammea alba Scop. Schenk 1929. Strix flammea L. Strix flammea alba ScOP. XI. ORDO: ACCIPITRES. XI. REND: VÁGÓMADARAK. 1. Fam.: FALCONIDAE. 1. Család : SÓLYOMFÉLÉK. 191. ^^ Q OD ^^ Falco peregrinus peregrinus Tunst. — Vándorsólyom. Schenk 1917, 1918. Falco peregrinus Frivaldszky 1891. Falco peregrinus Gm. Chernél 1898, 1899. Falco peregrinus TUNST. Madarász 1899 — 1903. Falco peregrinus TUNST. Chernél 1902 — 1904. Falco peregrinus TUNST. TuNST. Falco barbants L. Chernél l'.tlS. Falco peregrinus TuNST. Lovassy 1927. Falco peregrinus TuNST. Schenk 1929. Falco peregrinus TUNST. 192. «*> Falco peregrinus caeruleiceps Stegm. — Keleti vándorsólyom. Chernél 1918. Falco peregrinus calidus Lath. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. Falco peregrinus cornicum Brehm., Falco peregrinus griseiventris BrehM. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Falco peregrinus calidus Lath. 193. V Falco biarmicus feldeggi Schleg. — F eldegg sólyom. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Falco feldeggi SCHLEG. Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. Falco feldeggi SCHLEG. et SUSEMIHL. Schenk 1917, 1918. Falco feldeggi SCHLBG. Chernél 1918. Falco feldeggi SCHLEG. Lovassy 1927. Falco feldeggi SCHLEG. Schenk 1929. Falco feldeggi SCHLEG. 194. Frivaldszky 1891. Falco feldeggi ScHLEG. Hierofalco sacer Gm. Chernél 1898, 1899. Falco lanarius L. Pall. Madarász 1899 — 1903. Hierofalco cherrug Gray. [J] Falco cherrug cherrug GRAY. — Rárósólyom.**) Chernél 1902 -1904. Falco sacer Gm. Schenk 1917, 1918. Falco sacer Gm. Chernél 1918. Falco cherrug Gray. Lovassy 1927. Falco sacer Gm. Schenk 1929. Hierofalco ciierrug Gray. *) Erdei bagoly a madár uéiuet uevének fordítása, igy célszerűnek látszik az eredeti magyar névnek, a „mac8kabagoly"-nak a bevezetése. **) A Falco eh. cherrug GRAY eddigi magyar nove Kerecsen volt, azonban ez a név az orosz Krecset = Falco rusticolus uralensis MENZB. magyarosított neve, tehát nem lehet a cherrug-ra alkal- mazni. A régi magyar solyináazoknál a ohernig magyar neve Rriró, tehát ezt a nevet kell alkalmazni. 1935/38] A TÖRTlÍNlíLMI MAU VA KOUS/Á(J MADARAINAK iVlí V.tlíGYZKK i: 195. \ Falco cherrug- saceroides Menzb. - Keleti rárósólyom. 49 196. Falco subbuteo subbuteo L. — Kabasólyom. Frivalils/.ky ls!)l. Falco subbuteo L. Chernél 18 SJ«, 1899. Falco subbuteo L. Madarász 1899 — 1903. Falco subbuteo L. OliM'ix^l ]nOL^-l!t04. Falco subbuteo L. Schenk 1917, 191. S. FaIcK .s,d,h,a., Chernél 1918. Falco subbalt.o L. Lovassy 1927. Falco subbutno L. Schenk 1929. Falco subbiUco L. 197. <^> Falco columbarius aesalon TuNST. — Kis sólyom.* Frivaldszky 1801. Falco regulus Pall. Chernél 1898, ]8'.)9. Falca merülus Gerini. Madarász 1899 — 1903. Falco merülus Gerini. Chernél 1902-1904. Falco ìnerillu.'i Cerini. Schenk 1917, 1918. Falco iiiprill.v.s Gerini. Chernél 1918. Falco aesalon TuNST. Lovassy 1927. Falco aesalon TuNST. Schenk 1929. Falco aesuJnn TUNST. 198. ^^ cB Falco vespertinus vespertinus L. — Kék vércse. Frivaldszky 1891. Oerchneis vesper- tina L. Chernél 1898, 1899. Oerchneis vesper- tinus L. Madarász 1899 — 1903. Erythropus ves- pertinus L. Chernél 1902 — 1904. Tinnuncnhis tes pertinus L. Schenk 1917, 1918. Tinnimculus vesper- tinus L. Chernél 1918. Oerchneis vespertinus. Li. Lovassy 1927. Falco vespertinus L. Schenk 1929. C'erehneis vespertinus L. 199. Falco naumanni naumanni. FLEISCH. Kis vércse. Frivaldszky 1891. Oerchneis naumanni Fleisch. Chernél 1898, 1899. Oerchneis naumanni . Fleisch. Madarász 1899—1903. Oerchneis nau- manni Fleisch. Chernél 1902 — 1904. Tinnunculus nau- manni Fleisch. Schenk 1917, 1918. Oerchneis naumamri Fleisch. Chernél 1918. Oerchneis Naumanni Fleisch. Lovassy 1927. Falco namnanni FLEISCH. Schenk 1929. Oerchneis naumanni Fleisch. 200. *—> 5] «*> Falco tinnunculus tinnunculus L. — Vörös vércse. Frivaldszky 1891. Oerchneis tinnun- cula L. Chernél 1898, 1899. Oerchneis tinnun- culus L. Madarász 1899 — 1903. Oerchneis tinnun- culus L. Chernél 1902 — 1904. Tinnunculus tin- nunculus L. Schenk 1917, 1918. Oerchneis tinnun- culus L. Chernél 1918. Oerchneis tinnunculus L Lovassy 1927. Falco tinnunculus L. Schenk 1929. Oerchneis tinnunculus L. *■) A kis sólyom első magyar neve a BESZTERCEI és SCHLÂGLI Szójegyzék szériát „Torontál", tehát voltaképpen ez a uév illetné meg ezt a fajt. Minthogy azonban a „Torontál" név ellen a Torontál megyével való egyezés ii)iatt sokféle aggoclalom mntatkozott , megtartottam a régi elnevezést. 50 SCHENK JAKAB [Aquila 2. Fam. : AQUILIDAE. 2. Család : SASFÉLÉK. 2Ö1. O Q] Aquila chrysaëtos chrysaëtos L. — Szirti sas. Schenk 1917, 1918. Aquila chrysaè- Frivaldszky 1891. Aquila chrysaëtus L. Chernél 1898, 1899. Aquila chyrsaëtus julva L. Madarász 1899 — 190.3. Aquila chrysaë- tus L. Chernél 1902 — 1904. Aquila chrysaëtus L. tus L. Chernél 1918. Aquila chrysaëtos L. Lovassy 1927. Aquila chrysaëtus L. Schenk 1929. Aquila chrysaëtus L. 202. O [D Aquila heliaca heliaca Sav. — Parlagi sas. l'rivaldszky 1891. Aquila heliaca Sav. Chernél 1898, 1899. Aquila melanaëtus L. Madarász 1899 — 190.3. Aquila heliaca Sav. Chernél 1902 — 1904. Aquila melanaëtus L. Schenk 1917, 1918. Aquila melanaëtus L. Chernél 1918. Aquila heliaca Sav. Lovassy 1927. Aquila heliaca Sav. Schenk 1929. Aquila heliaca Sav. 203. V Aquila nipaiensis orientális Cab. — Pusztai sas. Frivaldszky 1891. Aqiiila mogilnih Gm. Chernél 1902—1904. Aquila nipaiensis m 1 lof^o ionf> A -1 7 ^ orientális CAB. Chernél 1898., 1899. Aqmla maculata ^^^^^^^ j^^g ^^^.^^ nipaiensis orien- ortentahs Cab. talis Cab. 204. — > □ Aquila clanga Pall. — Nagy békászó sas. Schenk 1917, 1918. Aquila maculata clanga Pall. Chernél 1918. Aquila clanga Pall. Lovassy 1927. Aquila naevia clangaPALL. Schenk 1929. Aquila maculata clanga Gm. Frivaldszky 1891. Aquila clanga Pall. Chernél 1898, 1899. Aquila maculata clanga Pall. Madarász 1899 — 1903. Aquila maculata Gm. Chernél 1902 — 1904. Aquila maculata clanga Pall. 205. ^^ [£] Aquila pomarina pomarina Brehm. Frivaldszky 1891. Aquila naevia Gm. Kis békászó sas. Chernél 1898, 1899. Aquila maculata pomarina Brehm. Madarász 1899- — 1903. Aquila pomarina Brehm. Chernél 1902 — ^1904. Aquila maculata pomarina Brehm. Schenk 1917, 1918. Aquila maculata pomarina Brehm. Chernél 1918. Aquila pomarina Brehm. Lovassy 1927. Aquila naevia MeY. — WOLF. Schenk 1929. Aquila pomerana BreHxM. 206. V Hieraaëtus fasciatus fasciatus VlEiLL. — Héjasas. Frivaldszky 1891. — Schenk 1917, 1918. Aquila fasciata L. Chernél 1898, 1899. — Chernél 1918. iîit'marÏMS /asciaíMS VlEILL. Madarász 1899 — 1903. — Lovassy 1927. Aquila fasciata ViElLL. Chernél 1902 — 1904. Aquila fasciata L. | Schenk 1929. Eutolmaitus fasciatus YlEÏLL. 207. Q] Hieraaëtus pennatus pennatus Gm. — Törpe sas. Frivaldszky 1891. Nisaetus pennatus Gm.. Chernél 1898, 1899. Aquila pennata GM. Madarász 1899 — 1903. Hieraaëtus pen- natus Gm. Chernél 1902 — 1904. Aquila pennata Gm. Schenk 1917, 1918. Aquila pennata Gm. Chernél 1918. Hieraaëtus pennatus Gm. Lovassy 1927. Aquila pennata Gm. Schenk 1929. Eutolmai'tus pennatus Gm. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAGYAEOESZÁG MADARAINAK MíVJBGYZÉKK 51 208. ^-> Buteo rufinus rufinus Cretzschm. — Fehérfarkú ölyv. «clienk 1917, 1918. Buteo feroce Gm. Chernél 1918. Buteo ferox Gm. Lovassy 1927. Buteo ferox Gm. Frivaldszky 1891. Buteo ferox Gm. Chernél 1898, 1899. Buteo ferox Gm. Madarász 1899 — 1903. Buteo ferox Gm. Chernél 1902—1904. Buteo ferox Gm. Schenk 1929. Buteo ferox Gm. 209. Buteo buteo buteo L Frivaldszky 1891. Buteo vulgaris Bechst. Chernél 1898, 1899. Buteo buteo L. Madarász 1899—1903. Buteo buteo L. Chernél 1902—1904. Buteo buteo L. Egerészölyv.*) Schenk 1917, 1918. Buleo buteo L. Chernél 1918. Buteo communis Lesson. Lovassy 1927. Buteo com,munis Lesson. Schenk 1929. Buteo buteo L. 210. V Buteo buteo vulpinus Buteo buteo deser- b. zimm,ermannae Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. toruni Daud. B. Ehmcke. Madarász 1899 — 1903. Buteo menetriesi BOGD. Buteo Zimmermannae Ehmcke. Chernél 1902 — 1904. Buteo buteo deser- torum Daud. Buteo buteo Zimmer- mannae Ehmcke. Schenk 1917, 1918. Buteo zimmermannae Ehmcke, Buteo m,enetriesi BoGD. Buteo desertorum Daud. Gloger. — Vörös farkú ölyv. Chernél 1918. Buteo communis Zimmer- mannae Ehmcke, Buteo communis an- ceps A. E. Brehm. Lovassy 1927. Buteo communis Zimmer- mannae Ehmcke, Buteo comtnunis an- ceps A. E. Brehm. Schenk 1929. Buteo communis Zim,mer- mannae Ehmcke, Buteo communis an- ceps A. E. Brehm. 211. «*> Buteo lagopus lagopus Brunn. Frivaldszky 1891. Archibuteo lagopus Gm. 1899. Archibuteo lagopus Chernél 18 BRÜ>fN. Madarász 1899 — 1903. Archibuteo lagopus BrüNN. Gatyás ölyv. -1904. Archibuteo lagopus 1918. Archibuteo lagopus Chernél 1902- BrüNN. Schenk 1917, Brünn. Chernél 1918. Archibuteo lagopus BrÜNN. Lovassy 1927. Archibuteo lagopus BrüNN. Schenk 1929. Archibuteo lagopus BrüNN. 212. ^^ H Circus aeruginosus aeruginosus L. — Barna rétihéja. Frivaldszky 1891. Circus aeruginosus L. 1 Chernél 1902 — 190á. Circus aeruginosus L. Chernél 1898, 1899. Circus aeruginosus L. Schenk 1917, 1918. Circus aeruginosus L. Circus aeruginosus unicolor Radde. Chernél 1918. Circus aeruginosus L. Madarász 1899 — 1903. Circus Lovassy 1927. Circus aeruginosus L. aeruginosus L. Schenk 1929. Circus aeruginosus L. 213. ^^ jj] <7^ <*> Circus cyaneus cyaneus L. — Kékes rétihéja. Frivaldszky 1891. Circus cyaneus L. Schenk 1917, 1918. Circus cyaneus L. Chernél 1898, 1899. Circus cyaneus L. Chernél 1918. Circus cyaneus L. Madarász 1899 — 1903. Circus cyaneus L. Lovassy 1927. Circus cyaneus L. Chernél 1902 — 1904. Circus cyaneus L. Schenk 1929. Circus cyaneus L. *) Az „ölyv" alatt a régi solymászok az Accipiter geniilis gentilis-t, a mai héját értették. Minthogy eredeti jelentésének visszaállitása igen jelentős változtatásokat igényelne a magyar elneve- zésekben, azért a manapság már teljesen begyökeresedett elnevezést fönntartom. SCHENK JAKAB [A qui Uà 214. <7^ <^ Circus macrourus Gm. — Fakó rétihéja. Schenk 1917, 1918. Circus macrurus Gm. Chernél 1918. Circus macrourus Gm. Lovassj' 1927. Circus macrourus Gm. Schenk 1929. Circus macrurus Gm. Frivaldszky 1891. Circus macrourus Gm. Chernél 1898, 1899. Circus macrurus Gm. Madarász 1899 — 1903. Circus macrurus Gm. Chernél 1902 — 1904. Circu.s macrurus Gm. 215. ^^ Qj «*> Circus pygargus L. — Hamvas rétihéja. Frivaldszky 1891. Circus pygargus L. Chernél 1898, 1899. Circus pygargus L. Madarász 1899 — 1903. Circus pygargus L. Chernél 1Ü02 — 1904. Circu.s pygargus L. Schenk 1917, 1918. Circus pygargiié Chernél 19 IS. Circus pygargus L. Lovassy 1927. Circus pygargus L. Schenk 1929. Circus pygargus L. 216. O Frivaldszky 1891. Astur palumbarius L. Chernél 1898, 1899. Astur pahimbarius L. Madarász 1899—1903. Astur palumbarius L. Chernél 1902 — 1904. Astur palumbarius L. Accipiter gentilis gentilis L. — Héja.*) Schenk 1917. 1918. Astur pahi/ubarius L. Chernél 1918. Astur pahimbarius L. Lovassy 1927. Astur palumbarius I.. Schenk 1929. Astur palumbarius IL. 217. V Accipiter gentilis buteoides Menzb. — Északi héja. 218. V Accipiter hadius brevipes Severtz. — Kis héja. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902 — 1904. Accipiter brevipes Sev. Schenk 1917, 191S. Astur brevipes Sev. Chernél 1918. Astur brevipes Sev. Lovassy 1927. Accipiter brevipes Sev. Schenk 1929. Astur brevipes Sev. 219. O ffl ^ Accipiter nisus nisus L. — Karvaly. Frivaldszky 1891. Accipiter nisus L. Chernél 1898, 1899. Accipiter nisus L. Madarász 1899 — -1903. Accipiter nisus L. Chernél 1902 — 1904. Accipiter nisus L. I Schenk 1917, 1918. Accipiter nisus L. 1 Chernél 1918. Accipiter nisus L. Lovassy 1927. Accipiter nisus L. I Schenk 1929. Accipiter nisus L. 220. ^> [J] Milvus mii vus rail vus L Frivaldszky 1891. Milvus ictinus Sav. Chernél 1898, 1899. Milvus milvus L. Madarász 1899 — 1903. Milvus milvus L. Chernél 1902 — 1904. Milvus milvus L. Vörös kánya. Schenk 1917, 1918. Milvus milrus L. Chernél 1918. Milvus ictinus Sav. Lovassy 1927. Milvus ictinus Sav. Schenk 1929. Milvus milvus L. 221. <-> H Milvus migrans migrans BoDD. — Barna kánya. Frivaldszky 1891. Milvus korschun Gm. Chernél 1898, 1899. Milvus migrans BoDD. Madarász 1899—1903. Milvus korschun Gm. C'hernel 1902 — 1904. Milvus korschun Gm. Schenk 1917, 1918. Milvus korschun Gm Chernél 1918. Milvus migrans BoDD. Lovassy 1927. Milvus migrans Bodd. Schenk 1929. Milvus korschun Gm. *) A régi solymászoknál ennek a fajnak a neve „ölyv". 1936/38] A TÖRTÉNBLMÍ MAGYARORSZÁG MADAKAIXAK NÉVJEGYZÉKE ô3 222. o m Frivaldszky 1891. Haliaëtus alhicilhi» L. Chernél 1898, 1899. Haliaëtms alb icillus L. Madarász 1899 — 1903. Haliaëtus albicilla Chernél 1902—1904. Haliaëtus aìbicilla L <^^ <-.-> Haliaëtus albicilla L. — Réti sas. Sehen k 1917, (918. Haliaëtus albicilla L . Chernél 1918. Haliaëtus albicilla L. Lovassy 1927. Haliaëtus- albicilla L. Schenk 1929. Haliaëtus albicilla L. 223. Pernis apivorus apîvorus L. — Darázsölyv. Frivaldszky 1891. Pernis apivorus L. Chernél 1898, 1899. Pernis apivorus L. Madarász 1899 — 1903. Pernis apivorus L. Chernél 1902 — 1904. Pernis apivorus L. Schenk 1917, 1918. Pernis apivorus L. Chernél 1918. Pernis apivorus L. Lovassy 1927. Pernis apivorus L. Schenk 1929. Pernis apivorus L. 224. <-^ Q] Circaëtus gallicus gallicus Gm. — Kígyászölyv. Frivaldszky \891. Circaëtus gallicus Gm. Schenk 1917, 1918. C'i/'caeiMS (/aZ/icM-s Gm. Chernél 1898, 1899. CircoeiM-î craZZ-íCMS Gm. ^, i laio n- v n- /-,. n/r j - in^r. l^>/^o, ^i • .. 77- Chcmel 1918. Uircaetus galhcus Gm. Madarász 1899 — 1903. Circaetus galhcus ^ Gm. Lovassy 1927. Circaëtus gallicus Gm. Chernél 1902—1904. Circaëttis gallicus «chenk 19-^9 Circaëtus aallicu^ Gm CjM. 225. <— ^ [T] Pandion haliaëtus haliaëtus L. — - Halászsas."^) Frivaldszky 1891. Pandion haliaëtus L. Schenk 1917, 1918. Pandion haliaëtus í,. Chernél 1898, 1899. Pandion haliaëtus L. Chernél 1918. Pandion haliaëtus L. Madarász 1899^-1903. Pandion t inor, o ?• t 7- -^ t ,,..., -, Lovassy 1927. Pandion hahaettis L. haiiae.us L. *' Chernél 1902— 1904. Poír/z'oíi 7^ !_]) Neophron percnopterus percnopterus L Frivaldszky 1891. Neophron percno- pterus L. Chernél 1898, 1899. Neophron percno- pterus L. Madarász 1899 — 1903. Neophron percno- pterus L. Dögkeselyű. Chernél 1902 — 1904. Neophron percno- pteriis L. Schenk 1917, 1918. Neophron percno- pterus L. Chernél 1918. Neophron percnopterus L. Lovassy 1927. Neopliron percnopterus L. Schenk 1929. Neophron -percnopterus. L. *) Minthogy ennék a fajnak fégebben használatos „Ráró"-neve kétségtelenül a EároBohinot i Heti, ajZért új nevet kellett adni. 54 SCHENK JAKAB [Aquila • (O Qj) ^yps fulvus fui vus Habl. — Fakó keselyű. Frivaldszky 1891. Gyps fulvus Gm. Chernél 1898, 1899. Gyps fulvus Gm. Madarász 1899 — 1903. Gyps fulvus Briss. Chernél 1902— -1904. Gyps fulvus Gm. Schenk 1917, 1918. Gyps fulvus Gm. Chernél 1918. Gyps fulvus Habl. Lovassy 1927. Gyps fulvus Habl. Schenk 1929. Gyps fulvus Gm. 229. (O CD) Aegypius monachus L. — Barátkeselyü. Frivalclszky 1891. Vultur monachus L. Chernél 1898, 1899. Vultur monachus L. Madarász 1899—1903. Vultur monachus L. Chernél 1902 — 1904. Vultur mouachtis L. Schenk 1917, 1918. Vultur monachus L. Chernél 1918. Vultur monachus L. Lovassy 1927. Vultur monachus L. Schenk 1929. Vultur tnonachus L. XIÏ. OMDO: GMESSORES. XIL REND; GAZLÓK. 1. Fam. : CÎGONIIDAE. 1. Család : GÓLYAFÉLÉK. 230. ^> 3 Ciconia ciconia ciconia L. — Fehér gólya. Frivaldözky 1891. Ciconia alba L. Chernél 1898, 1899. Ciconia ciconia L. Madarász 1899 — 190Z. Ciconia ciconia L. Chernél 1902 — 1904. Ciconia ciconia L. Schenk 1917, 1918. Ciconia ciconia L. Chernél 1918. Ciconia alba, L. Lovassy 1927. Ciconia alba Bechst. Schenk 1929. Ciconia ciconia L. 231. <-» Q] Ciconia nigra L. — Fekete gólya. Frivaldszky 1891. Ciconia nigra L. Chernél 1898, 1899. Ciconia nigra L. Madarász 1899 — 1903. Ciconia nigra L. Chernél 1902 — 1904. Ciconia nigra L. Schenk 1917, 1918. Ciconia nigra L. Chernél 1918. Ciconia nigra. L. Lovassy 1927. Ciconia nigra L. Schenk 1929. Ciconia nigra L. 2. Fam. : IBÎDÎDAS. 2. Család : ÍBISZFELEK. " 232. ^-> \J] Platalea leucorodia leucorodia L. — Kanalas gém. Schenk 1917, 1918. Platalea leucorodia L. Chernél 1918. Platalea leucorodia L. Lovassy 1927. Platalea leucorodia L. Frivaldszky 1891. Platalea leucorodia L Charnel 1898, 1899. Platalea leucer odi a L Madarász 1899 — 1903. Platalea' leucorodia L. Chernél 1902 — 1904. Platalea leucerodia L Schenk 1929. Platalea leucorodia L. 233. <-> Q] Plegadîs falcinellus faîcinellus L. — Baila. Schenk 1917, 1918. Plegadîs falciìiellus L. Frivaldszky 1891. Ibis falcinellus L. Chernél 1898, 1899. Plegadis falcinellus L. Madarász 1899 — 1903. Plegadis falci- nellus L. Chernei 1902 — 1904. Plegadis falcinellus L. Chernél 1918. Plegadis falcinellus L. Lovassji- 1927. Plegadis falcinellus L. Schenk 1929. Plegadis falcinellus L. 3. Fam. : ARDEIDAE. 3. Család : GÉMFÉLÉK. 234. ■e-> 03 Ardea cinerea cinerea L. — Szürke gém. Frivaldszky 1891. Ardea cinerea L. Chernei 1898, 1899. Ardea cinerea L- Madarász 1899 — 1903. Ardea cinerea L. Obernel 1902 — 1904. Ardea cinerea L. Schenk 1917, 1918. Ardea cinerea Chernei 1918. Ardea cinerea L. Lovassy: 1927. Ardea cinerea L. Schenk 1929. Ardea cinerea L. . 193Ö/3S] A TÖRTlSííIiLAIl MAGVAKÜKSZAG MADAIIAIMAK NlíV.I KGY/ËK IO 55 235. Frivaldszky 1891. Ardea purpurea L. Chernél 1898, 1899. Ardea purpurea L. Madarász 1899 — 1903. Pyrrheroddas pur- purea L. Chernol 1902 — 1904. Ardea purpurea L. Ardea purpurea purpurea L. — Vörös gém. Schenk 1917, 1918. Ardea purpurea L Chernél 1918. Ardea purpurea L. Lovassy 1927. Ardea purpurea L. Schenk -1929. Ardea purpurea L. 236. ^> Qj Egretta alba alba L. — Nagy kócsag. Frivaldszky 1891. Ardea alba L. Chernél 1898, 1899. Ardea alba L. Madarász 1899 — 1903. Herodias alba L. Chernél 1902—1904. Ardea alba L. Schenk 1917, 1918. Ardea alba L. Chernél 1918. Egretta alba L. Lovassy 1927. Egretta alba L. Schenk 1929. Herodias alba L. 237. ^^ \J] Egretta garzetta garzetta L. — Kis kócsag. Frivaldszky IS ill. Ardea garzetta L. Chernél 1898, 1899. Ardea garzetta L. Madarász 1899 — 1903. Garzetta garzetta L. Chernél 1902 — 1904. Ardea garzetta L. Schenk 1917, 1918. Ardea garzetta L. Chernél 1918. Egretta garzetta L. Lovassy 1927. Egretta garzetta L. Schenk 1929. (Jarzetta garzetta L. 238. V Buhulcus ibis ibis L. — ■ Pásztorgém. Frivaldszky 1891. Ardea bubulcus Sav. Chernél 1898, 1899. Ardea hubidcus Sav. Madarász 1899 — 1903. Bubulcus lucidus Rafin. Chernél 1902—1904.. Ardea bubulcus Sav. Schenk 1917, 1918. Ardea bubulcus Sav. Chernél 1918. Bubidcus ibis L. Lovassy 1927. , Bubulcus ibis L. Schenk 1929. Bubulcus lucidus Rafin. 239. ^> Q]i Ardeola railoides ScoP. — - Üstökös gém. Schenk 1917, 1918. Ardea railoides ScOP. Frivaldszky 1891. Ardea cornata Pall. Chernél 1898, 1899. Ardea railoides ScoP. Madarász 1899 — 1903. Ardeola railoides Scop. Chernél 1902—1904. Ardea railoides Scop. Chernél 19 IS. Ardeola railoides Scop. Lovassy 1927. Ardeola railoides ScoP. Schenk 1929. Ardeola railoides ScOP, 240. Nycticorax nycticorax nycticorax L. — Bakcsó. Frivaldszkjr 19,^1. N y ctiardea nycticorax L. Chernél 1898, 1899. Nycticorax nycti- corax L. Madarász 1899 — 1903. Nycticorax nycti- corax L. Chernél 1902 — 1904. Nycticorax nycti- corax L. Schenk 1917, 1918. Nycticorax nycticorax L. Chernél 1918. Nycticorax griseus L. Lovassy 1927. Nycticorax griseus L. Schenk 1929. Nycticorax nycticorax L. 241. Ixobrychus minutus minutus L. — Pocgém. Frivaldszky 1891. Ardea, minuta L. Chernél 1898, 1899. Ardetta minuta L. Madarász 1809 — 1903. Ardetta minuta L. Chernél 1902 — 1904. Ardetta minuta L. Schenk 1917, 1918. Ardetta minuta L. Chernél 1918. Ardetta minuta L. Lovassy 1927. Ardetta minuta L. Schenk 1929. Ardetta minuta L. 56 SCHENK JAKAB [Aquila 242. ^^ UJ ^*» Botaurus stellaris stellaris L. — Bölömbika. Frivaldszky 1891. Botaurus stellaris L. Chernél 1898, 1899. Botaurus stellaris L. Madarász 1899 — 1903. Botaurus stellaris L. Chernél 1902 — 1904. Botaurus stellaris L. Xm. ORDO: ANSERES. 1. Fam.: ANATIDAE. 243. <*> Cygnus cygnus Frivaldszky 1891. Cygnus musicus "BUCHST. Chernél 1898, 1899. Cygnus cygnus (L.) Madarász 1899 — ^1903. Cygnus cygnus (L.) Chernél 1902 — 1904. Cygnus cygnus (L.) Schenk 1917, 1918. Botaurus stellaris L. Chernél 1918. Botaurus stellaris L. Lovassy 1927. Botaurus stellaris L. Schenk 1929. Botaurus stellaris L. xm. REND: LUDAK. 1. Család : RÉCEFÉLÉK. L. — Énekes hattyú. Schenk 1917, 1918. Cygìius cygnus (L. Chernél 1918. Cygnus musieus BechST. Lovassy 1927. Cygnus musieus Bechst. Schenk 1929. Cygnus cygnus L. 244. V Cygnus bewickii Yarr. — Kis hattyú. Schenk 1917, l'dlS. Cygnus heioicki Y i^ÉiR- Chernél 1918. Cygnus betvickii YarR. Lovassy 1927. Cygnus heivichii Yarr. Schenk 1929. Cygnus bewicki Yarr. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Cygnus bewicki Yarr. Madarász 1899 — 1903. Cygnus bewicki Yarr. Chernél 1902 — 1904. Cygnus betvicMYARR- 245. V Cygnus olor Gm. — Bütykös hattyú. Schenk 1917, 1918. Cygnus olor GiM. Chernél 1918. Cygnus olor Gm. Lovassy 1927. Cygnus olor Gm. Schenk 1929. Cygnus olor Gm. Frivaldszky 1891. Cygnus olor Gm. Chernél 1898, 1899. Cygnus olor Gm. Madarász 1899 — 1903. Cygnus olor Gm. Chernél 1902—1904. Cygnus olor Gm. 246. ^> [J] Anser anser L. — Nyári lúd. Schenk 1917, 1918. Anser anser L. Chernél 1918. Anser ferus BecHST. Lovassy 1927. Anser cinereus Mby. Schenk 1929. Anser anser L. Frivaldszky 1891. Anser cinereus Mey. Chernél 1898, 1899. Anser anser L. Madarász 1899 — 1903. Anser anser L. Chernél 1902 — 1904. Anser anser L. 247. <*> Anser albifrons albifrons Scop. — Nagy lilik. Chernél 1902 — 1904. Anser albifrons SC09 . Schenk 1917, 1918. Anser albifrons ScoP. Chernél 1918. Anser albifrons S COP. Lovassy 1927. Aìiser albifrons ScoP. Schenk 1929. Anser albifrons ScoP. Frivaldszky 1891. Anser albifrons Gm. Chernél 1898, 1899. Anser albifrons intermedius Naum. Madarász 1899 — 1903. Anser albifrons Scop. 248. <*> Anser erythropus L. — Kis lilik. Schenk 1917, 1918. Aìiscr erythropus L. Chernél 1918. Anser erythropus L. Lovassy 1927. Anser albifrons var. ery- thropus L. 8chpnl< 1929. Anser erythropus L. Frivaldszky 1891. Anser erythropus L. Chernél 1898, 1899. Anser albifrons finnmarchicus Gamm. Madarász 1899 — 1903. Anser erythropus L. Chernél 1902 — 1904. Anser erythropus L. 193.5/38] A TÖRTÉNELMI MAGYAKORSZÁG MADARAINAK NÉVJJíG Y/ÉKK 57 249. <-<■* Anser fabalis fabalís Lath. — Vetési lúd. Frivaldszky 1891. Anser segetum Gm. Anser arveíhsis Brehm. Anser brachy- rhynchus Baill. Chernél 1898, 1899. Anser fabalis Lath. Anser fabalis arvensis Brehm. Anser fabalis brachyrhynchus Baill. Madarász 1899 — 1903. Anser fabalis Lath. Chernél 1902 — 1904. Anser fabalis Lath. Anser hrachyrhyncMis Baill. Schenk 1917, 1918. Anser fabalis Lath. Anser brachyrhyncinis Baill. Chernél 1918. Anser fabalis Lath. Anser hrachyrhynckns Baill. Lovassy 1927. Anser fabalis Lath. Anser fabalis brachyrhynchus Baill. Schenk 1929. Anser fabalis Lath. 250. <^^ Anser fabalis neglectus SusHK. — Gegelúd. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898. 1899. — Madarász 1899 — 1903. Anser neglectus SUSCHKIN. Chernél 1902—1904. Anser fabalis neglectus SuscHKiN. Schenk 1917, 1918. Anser neglectus SuSCHKIN. Chernél 1918. Anser neglectus SusCHKIN. Lovassy 1927. Anser fabalis neglectus SuSCHKIN. Schenk 1929. Anser neglectus SuscHKiN. 251. V Anser indicus Lath. — Indiai lúd. 252. V Branta bermela bernicia L. — Örvös lúd. Frivaldszky 1891. Branta bermela L. Chernél 1898, 1899. Branta bermela L. Madarász 1899 — 1903. Branta bernicia L. Chernél 1902 — 1904. Branta bernicia L. Schenk 1917, 1918. Branta bernicia L. Chernél 1918. Branta bernicia L. Lovassy 1927. Branta bernicia L. Schenk 1929. Branta bernicia L. 253. V Branta ieucopsis Bechst. — Apácalúd. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Branta leucopsis Bechst. Madarász 1899—1903. — Chernél 1902 — 1904. Branta leucopsis Bechst. Schenk 1917, 1918. Branta leucopsis Bechst. Chernél 1918. Branta leucopsis Bbchst. Lovassy 1927. Branta leucopsis BecHST. Schenk 1929. Branta leucopsis Bechst. 254. ^*> Branta rufícoUis Páll. — Vörösnyaku lúd. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. - Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. — Chernél 1918. Branta ruficollis Pall. Lovassy 1927. Branta ruficollis Pall. Schenk 1929. Branta ruficollis Pall. 255. Tadorna tadorna L. Bütykös ásólúd. Friyalds'/ky 1891. — Chernél 1898, 1899. Tadorna tadorna L. Madarász 1899 — 1903. Tadorna tadorna L. Chernél 1902 — 1004. Tadorna tadorna L. S éhezik 1917, 1819. Tadorna tadorna L, Chernél 1918. Tadorna cornuta Gm. Lovassy 1927. Vulpanser tadorna L. Schenk 1929. Tadorna tadorna L. 4 58 SCHENK JAKAB [Aquila 256. V Casarca ferruginea Pall. — Vörös ásólúd. Frivaldszky 1891. Casarca rutila Pall. Chernél 1898, 1899. Tadorna casarca L. Madarász 1899 — 1903. Casarca casarca L. Chernél 1902 — 1904. Tadorna casarca L. Schenk 1917, 1918. Tadorna casarca L. Chernél 1918. Casarca rutila Pall. Lovassy 1927. Vulpanser casarca L. Schenk 1929. Casarca casarca L. 257. Anas platyrhyncha platyrhyncha L. — Tőkés réce. Frivaldszky 1891. Anas boschas L. Chernél 1898, 1899. Anas boschas L. Madarász 1899 — 1903. Anas boschas L. Chernél 1902—1904. Aìias boscas L. Schenk 1917, 1918. Arias boscas Chernél 1918. Anas boschas L. Lovassy 1927. Anas boschas L. Schenk 1929. Anas boschas L. 258. <7^ ^^ Anas crecca erecca L. — Csörgő réce. Frivaldszky 1891. Querqiiedula cì-ecca L. Charnel 1898, 1899. Anas crecca L. Madarász 1899 — 1903. Nettion crecca L. Chernél 1902—1904. Anas crecca L. Schenk 1917, 1918. Anas crecca L. Chernél 1918. Anas crecca L. Lovassj' 1927. Anas crecca L. Schenk 1929. Nettium crecca L. 259. Frivaldszky 1891. Querquedula circia L. Chernél 1898, 1899. Anas querquedula L- Madarász 1899 — 1903. Querquedula querquedula L. Chernél 1902 — 1904. Anas querquedula L. Anas querquedula L. — Böjti réce. Schenk 1917, 1918. Anas querquedula L. Chernél 1918. Anas cßterquedula L. Lovassy 1927. Anas querquedula L. Schenk 1929. Querqiiedula querquedula L. 260. Anas streperà L. — Kendermagos réce. Frivaldszky 1891. Chaulelasmus streperus L. Chernél 1898, 1899. Anas streperà L. Madarász 1899 — 1903. Chaulelasmus streperus L. Chernél 1902 — 1904. Anas streperà L. Schenk 1917, 1918. Anas streperà L. Chernél 1918. Anas streperà L. Lovassy 1927. Anas streperà L. Schenk 1929. Chaulelasmus streperus L. 261. Anas penelope L. — Fütyülő réce. Frivaldszky 1891. Mareca penelope L. Chernél 1898, 1899. Anas penelope L. Madarász 1899 — 1903. Mareca penelope L. Chernél 1902—1904. Anas penelope L. Schenk 1917, 1918. Anas penelope L. Chernél 1918. Anas penelope L. Lovassy 1927. Anas penelope L. Schenk 1929. Mareca penelope L. 262. V ^ncts falcata Georgi Frivaldszky 1891. Querquedtda falcata Pall. Chernél 1898, 1899. Anas falcata GEORGI. Madarász 1899 — 1903. Eunetta falcata Georgi. Sarlós réce. Anas falcata Chernél 1902—1904. Georgi. Schenk 1917, 1918. Anas falcata GboV-Gî. Chernél 1918. Anas falcata GEORGI. «Lfvassy 1927. Anas falcata GEORGI. Schenk 1929. Eunetta falcata GEORGI; 1UÍ35/38] A TÜlíT]íWKI,M[ MAGYAKORSZÄG JIADAKAJXAK NÉVJEGYZÉKE 59 263. m Anas acuta acuta L. Frivaldszky 1891. Da fila acuta L. Chernél 1898, 1899. Dafüa acuta L. Madarász 1899 — 1903. Dafüa acuta L. Chernél 1902—1904. Dafüa actita L. Nyílfarkú réce. Schenk 1917, 1918. Dafüa acuta L. Chernél 1918. Anas acuta L. Lovassy 1927. Anas acuta L. Schenk 1929. Dafüa acuta L. 264. V D Anas angustirostris MÉNÉTR. — Márvány os réce. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Anas marmorata Temm. Madarász 1899 — 1903. Marmar onetta angustirostris MÉNÉTR. Chernél 1902 — 1904. Anas angustirostris MÉNÉTR. -Schenk 1917, 1918. Ana,^- angustirostris MÉNÉTR. Chernél 1918. Anas angustirostris MÉNÉTR. Lovassy 1927. Aiias angustirostris MÉNÉTR. Schenk 1929. Marmonetta angustirostris MÉNÉTR. 265. Spatula clypeata L. — Kanalas réce. Frivaldszky 1891. Spatula clypeata L. j Schenk 1917, 1918. Spatula clypeata IL. Chernél 1898, 1899. Spatula clypeata L. Chernél 1918. Spatula clypeata L. Madarász 1899 — 1903. Spaftila clypeata li. Lovassy 1927. Spatula clypeata Li. Chernél 1902 — 1904. Spatula clypeata L. Schenk 1929. Spatula clypeata Li. 266. V Netta rufina Fall. — Üstökös réce. Frivaldszky 1891. Fuligula rufina Pali,. Chernél 1898, 1899. Fuligula rufina Pall. Madarász 1899 — 1903. Netta rufina Pall- Chernél 1902 — 1904. Fuligula rufinaFALL. Schenk 1917, 1918. Fuligula rufinaPALL. Chernél 1918. Nyroca rufina Pall. Lovassy 1927. Aythya rufina Pall. Schenk 1929. Netta rufina Pall. 267. ^^ []j -e^ Nyroca ferina ferina L. — Barátréce. Frivaldszky 1891. Aythya ferina L. | Schenk 1917, 1918. Fuligula ferina L. Chernél 1898, 1899. Fuligula ferina L. Chernél 1918. Nyroca ferina L. Madarász 1.899 — 1903. Aythia ferina L. Lovassy 1927. Aythya ferina Li. Chernél 1902—1904. Ftdigula ferina L. Schank 1929. Aythia ferina L. 268. Nyroca nyroca nyroca L. — Cigányréce. Frivaldszky 1891. Nyroca leucophthalmus Bechst. Chernél 1898, 1899. Fuligula nyroca GÜLD. Madarász 1899 — 1903. Aythia nyroca GÜLD. Chernél 1902 — 1904. Fuligula nyroca GÜLD. Schenk 1917, 1918. Fuligula nyrocaGÜLJ). Chernél 1918. Nyroca ferruginea Gm. Lovassy 1927. Aythya nyroca GÜLD. Schenk 1929. Aythia nyroca GÜLD. 269. <7^ <^ Nyroca fuligula L. — Kontyos réce. Schenk 1917, 1918. Fuligula fuligula L. Chernél 1918. Nyroca fuligula L. Lovassy 1927. Aythya fuligula L. Schenk 1 1929. Fuligula fuligula L. 4* Frivaldszky 1891. Fulix eristata L. Chernél 1898, 1899. Fuligula fuligula L. Madarász 1899—1903. Fuligula fuligula L. Chernél 1902 — 1904. Fuligula fuligula L. 60 SCHENK JAKAB [Aquija 270. <-^ <** Nyroca marila marila L Frivaldszky 1891. Fulix marila L. Chernél 1898, 1899. Fuligula marila L. Madarász 1899 — 1903. Fuligula marila L. Chernél 1902 — 1904. Fuligtila marila L. Hegyi réce. Schenk 1917, 1918. Fuligula marila L. Chernél 1918. Nyroca marila L. Lovassy 1927. Aythya marila L. Schenk 1929. Fuligula marila L. 271. <*> Bucephala clangula clangula L. — Kerceréce. Frivaldszky 1891. Bucephala clangula L. Chernél 1898, 1899. Fuligula clangula L. Madarász 1899—1903. Clangula clangula, L. Chernél 1902 — 1904. Fuligula clangula L. Schenk 1917, 1918. Fuligula clangula L. Chernél 1918. Nyroca clangula L. Lovassy 1927. Aythya clangula L. Schenk 1929. Clangula clangiila L. 272. V Clangula hyemalis L. — Jeges réce. Frivaldszky 1891. Harelda glaciális L. Chernél 1898, 1899. Fuligula hyemalis L. Madarász 1899—1903. Harelda glaciális L. Chernél 1902 — 1904. Harelda glaciális L. Schenk 1917, 1918. Harelda hyemalis L. Chernél 1918. Nyroca hyeinalis L. Lovassy 1927. Aythya hyemalis L. Schenk 1929. Harelda glaciális L. 273. -^v^ ^^> Oidemia fusca fusca L. — Füstös réce. Frivaldszky 1891. Oidemia jusca L. Chernél 1898, 1899. Oedemia fusca L. Madarász 1899 — 1903. Oedemia fiisca L. Chernél 1902 — 1904. Oedemia iusca L. Schenk 1917, 1918. Oedemia fusca L. Chernél 1918. Oidemia ftisca L. Lovassy 1927. Oidemia fusca L. Schenk 1929. Oedemia fusca L. 274. V Oidemia nigra nigra L. — Fekete réce. Schenk 1917, 1918. Oedemia nigra L. Chernél 1918. Oidemia nigra L. Lovassy 1927. Oidemia nigra L. Schenk 1929. Oedemia nigra L. Frivaldszky 1891. Oidemia nigra L. Chernél 1898, 1899. Oedemia nigra L. Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. Oedemia nigra L 275. V Somateria moUissima mollissima L Frivaldszky 1891. Somateria mollissima li. Chernél 1898, 1899. Somateria mollissima L. Madarász 1899 — 1903. Somateria mollissiina L. Chernél 1902—1904. Somateria mollissima L. Pehelyréce.*) Schenk 1917, 1918. Somateria mollissima L. Chernél 1918. Somateria mollissima L. Lovassy 1927. Somateria mollissima L. Schenk 1929. Somateria mollissima L. 276. V Somateria spectabilis L. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madwász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — Cifra pehelyréce. Schenk 1917, 1918. Somateria spectabilis L. Chernél 1918. Somateria spectabilis L. Lovassy 1927. Somateria spectabilis L. Schenk 1929. Erionetta spectabilis L. *) A régi „dunnaréce" elnevezés helyébe a dr. NAGY JENŐ alta lajánlott „pehelyréce" név (Aquila 1931/34 p. 399) valóban helyesebb és magyarosabb. 19:i5/3«] A TÜRTIÍNELMI MAGYARORSZÁG MADARAINAK N lÍVJ lí(i V/JíKK «J 277. t-> [jj Oxyura leucocephala Scop. - Kékcsőrü réce. Krivaltlszky 1891. Erismatura leuco- cephala Scop. Chi?rncl 1898, 189Ü. Erismatura leuco- cephala Scop. Madtirász 1899 — 1903. Erismatura leucocephala ScoP. Chernél 1902 — 1904. Erismatura leuco- cephala Scop. Scheüik 1917, 1918. lírixmaturn leuco- cephala. Scop. Chernpl 191S. Kri.siixd ura li ncovephala Scop. Lovassy 1927. Eririnaliira leucocephala Scop. Schenk 1929. ErÍKiii(iliira leucocephala Scop. 278. ^*> Mergus merganser merganser L. — Nagy bukó. J^'rivaldszky 1891. Mergus merganser L. Chernél 1898, 1899. Mergus merganser L. Madarász 1899 — 1903. Merganser castor L. Chernél 1902 — 1904. Mergus merganser L. Schenk 1917, 1918. Mergus merganser L. Chernél 1918. Mergus merganser L. Lovassy 1927. Mergus merganser L. Schenk 1929. Merganser merganser L. 279. ^r> Mergus serrator L. — Örvös bukó. Schenk 1917, 1918. Mergus serrator L. Chernél 1918. Mergus serrator L. Lovassy 1927. Mergus serrator L. Schenk 1929. Merganser serrator L. Frivaldszky 1891. Mergus serrator L. Chernél 1898, 1899. Mergus serrator L. Madarász 1899 — 1903. Merganser serra- tor L. Chernél 1902 — 1904. Mergus serrator L. 280. Mergus albellus L. — Kis bukó. Frivaldszky 1891. Mergus albellus L. Chernél 1898, 1899. Mergus albellus L. Madarász 1899 — 1903. Mergus albellus L. Chernél 1902 — 1904. Mergus albellus L. Schenk 1917, 1918. Mergus albellus L. Chernél 1918. Mergus albellus L. Lovassy 1927. Mergus albellus L. Schenk 1929. Mergus albellus L. XIV. ORDO : STEGANOPODES 1. Fam.: PHALACROCORACIDAE 281. XIV. REND: EVEZÖSLÁBUAK 1. Család: KÁRÓKATONAFÉLÉK \X\ Phalacrocorax carbo sinensis Shaw et Nodd. — Nagy kárókatona. Schenk 1917, 1918. Phalacrocorax carbo L. Chernél 1918. Phalacrocorax carbo L. Lovassy 1927. Phalacrocorax carbo L. Schenk 1929. Phalacrocorax carbo L. Frivaldszky 1891. Graculus carbo L. Chernél 1898, \^W. Phalacrocorax carbo L. Madarász 1899 — 1903. Phalacrocorax carbo L. Chernél 1902 — IQQ-i. Phalacrocorax carboit. 282. (O lG) Phalacrocorax aristotelis desmaresti Payr. Üstökös kárókatona. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Phalacrocorax graculus desmaresti Payr. Madarász 1899 — 1903. Phalacrocorax desmaresti Payr. Chernél 1902 — 1904. Phalacrocorax graculus desmaresti Payr. Schenk 1917, 1918. Phalacrocorax gracuhis desmaresti Payr. Chernél 1918. Phalarrocorax graculus desmaresti Payr. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Phalacrocorax gracuhis desmaresti Payr. &2 SCHENK JAKAB [Aquila 283. {<-^ \T\) -^ Phaiacrocorax pygmaeus Páll. — Kis kárókatona. Frivaldszky 1891. Graculus pygmaeus Pall. Chernél 1898, 1899. Phaiacrocorax pyg- maeus Gm. Madarász 1899 — 190.3. Phaiacrocorax pyg- maeus Páll. Chernél 1902 — 1904. Phnlacrocorax pyg- maeus Pall. Schenk 1917, 1918. Phaiacrocorax pyg- maeus Pall. Chernél 1918. Phaiacrocorax pygtnaeus Pall. Lovassy 1927. Phaiacrocorax pygmaetis Pall. Schenk 1929. Phaiacrocorax pygmaeus Gm. et Pall. 2. Fam. PELECANíDAE. 2. Család : GÖDÉNYFÉLÉK. 284. Feiecanus onocrotalus onocrotalus L P'rivaldszky 1891. Pelecanus onocrotalus L. Pelecanus minor RÜPP. Chernél 1898, 1899. Pelecanus onocro- talus L. P. 0. roseus Gm. Madarász 1899 — 190.3. Pelecanus onocro- talus L. Pelecanus roseus Gm. Chernél 1902—1904. Pelecanus onocro- talus J^. Pelecanus onocrotalus minor Gm. Gödény. Schenk 1917,1918. Pelecanus onocrotalus L . Pelecanus roseus Gm. Chernél 1918. Pelecanus onocrotalus L. Pelecanus onocrotalus roseus Gm. Lovassy 1927. Pelecanus onocrotalus L. Pelecanus onocrotalus var. minor RÜPP. Schenk 1929. Pelecanus onocrotalus L. 285. V Pelecanus crispus Bruch Frivaldszky 1891. Pelecanus crispus Bruch. Chernél 1898, 1899. Pelecanus crispus Bruch. Madarász 1899 — 1903. Pelecanus crispus Bruch. Borzas gödény. Chernél 1902 — 1904. Pelecanus crispus Bruch. Schenk 1917, 1918. Pelecanus crispus Bruch. Chernél 1918. Pelecanus crispus Bruch. Lovassy 1927. Pelecanus crispus Bruch. Schenk 1929. Pelecanus crispus Bruch. XV. OMDO TUBINAMES.: XV. REND: HOJSZÁK. i. Fam. PROGELLAPJIDAE. 1. Család : HOJSZAFÉLÉK. . (O 03) P'if'ffinus puffinus yelkouan Acerbi. — Bukdosó vészmadár. Schenk 1917, 1918. Puffinus piiffinus Frivaldszky 1891. Puffimis anglorum Temm. Chernél 1898, 1899. Puffinus puffinus L. P. p. yelhouanus Acerb. Madarász 1899 — 190.3. Puffinus y el- ' kouanus ACERBI. Chernél 1902—1904. Puffinus puffinus ■jelhouanus ACERBI. yelhouanus ACERBI. Chernél 191S. Puffinus anglorum yelkouan Acerbi. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Puffinus puffinus yel- kouan Acerbi. 287. (<7^) Puffinus kuhlii kuhlii BoiE. — Szürke vészmadár Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Puffinus kuhli BoiE. Madarász 1899 — 1903. Puffiiius kuhli BOIE. Ohernel 1902 — 1904. Ptiffinus kuhli BoiE. Schenk 1917, 1918. Puffinus kuhlii BoiE. Chernél 1918. Puffinus kuhli BoiE. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Puffinus kuhli BoiE. 1935/38] A TÖRT]ÍNKL!\1 1 î\IA(n A RORSZÄG MADAliATXAK N líV.I KGYZIÍK K 63 XVI. ORDO: PYGOFODES. 1. Farn.: PODICIPIDAE. 288. 00 Podiceps nigricoiiis nigricollis Brehm. — Feketenyakú vöcsök. Frivaldszky 1891. Podiceps nigricollis SUND. Chernél 1898, 1899. Colymbus nigricollis Brehm. Madarász 1999 — 1903. Podiceps nigri- collis Brehm. Chernél 1902 — 1904. Colymbus nigri- collis Brehm. Schenk 1917, 1918. Colymbus nigricollis Brehm. Cherneri918, Podiceps nigricollis Brehm. Lovassy 1921 . Podiceps nigricollis Brehm. Schenk 1929. Proctopus nigricollis Brehm. 292. ^-» g Podiceps ruficollis ruficollis Páll. — Kis vöcsök. Schenk 1917, 1918. Colymbus fluviatilis TUNST. Chernél 1918. Podiceps nigricans LeoP. Lovassy 1927. Podiceps fluviatilis TUNST. Schenk 1929. Podiceps fluviatilis TuNST. Frivaldszky 1891. Podiceps minor L. Chernél 1898, 1899. Colymbus fluviatilis TuNST. Madarász 1899 — 1903. Podiceps fluvia- tilis TuNST. Chernél 1902 — 1904. Colymbus fluviatilis TuNST. 2. Fam. : URINATORIDAE. 2. Család : BÚVÁRFÉLÉK. 293. V Colymbus immer BrüNN. — Jeges búvár. Frivaldszky 1891. Colymbus glaciális L. Chernél 1898, 1899. Gavia glaciális L. Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. Gavia torquata Brünn. Schenk 1917, 1918. Gavia torquata BrÜNN, Chernél 1918. Colymbus immer BrÜNN. Lovassy 1927. Colymbus glaciális L. Schenk 1929. Colymbus glaciális L. 64 SCHENK JAKAB [Aquiia 294. V Golymhus adamsii Gray. — Fehércsörü jeges búvár Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902, 1904. — Schenk 1917, 1918. — Chernél 1918. C'olymbus adamsi Gray. Lovassy 1927. — Colymbiis glaciális adainsi Gray. Schenk 1929. C'olymbus adamsii Gray. 295. <^ Colymbus arcticus arcticus L. — Sarki búvár. Frivaldszky 1891. Golymhus arcticus L. Chernél 1898, 1899. Gavia arcticus L. Madarász 1899 — 1903. C oly mbusarcticu s L,. Chernél 1902 — 1904. Gavia arctica L. Schenk 1917, 1918. Gavia ai etica L. Chernél 1918. Colymbus arcticus L. Lovassy 1927. Colymbus arcticus L. Schenk 1929. Colymbus arcticus L. Colymbus stellatus PONTOPP. — Északi búvár. Chernél 1902 — 1904. Gavia lurnme GüNN. Schenk 1917, 1918. Gavia lumme GuNN. Chernél 1918. Colymbus lumme GtnsiN. Lovassy 1927. Colymbus septentrionalis L. Schenk 1929. Colymbus septentrionalis L. 296. Frivaldszky 1891. Colymbus septentriona- lis L. Chernél 1898, 1899. Gavia septentriona- lis L. Madarász 1899 — 1903. Colymbus septen- trionalis L. XVII. OMDO: COLUMBAE. 1. Fam. : COLUMBIO AE. XVII. REND: GALAMBOK. 1. Család : GALAMBFÉLÉK. 297. (O ffl) Golumba livia livia Gm. — Szirti galamb. Schenk 1917, 1918. Columba livia Gm. Chernél 1918. Columba livia Gm. Lovassy 1927. Columba livia BONN. Schenk 1929. Columba livia. L. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Columba livia BONN. Madarász 1899 — 1903. Columba livia Bonn. Chernél 1902 — 1904. Columba livia Gm. 298. Columba oenas oenas L Frivaldszky 1891. Columba oenas L. Chernél 1898, 1899. Columba oenas L. Madarász 1899 — -1903. Columba oenas L. Chernél 1902 — 1904. Columba oenas L. Kék galamb. Schenk 1917, 1918. Columba oenas L. Chernél 1918. Columba oenas L. Lovassy 1927. Goluinba oenas L. Schenk 1929. Columba oenas L. 299. Q] Charadrius dubius curonicus Gm. — Kis lile. Frivaldszky 1891. Aegialitis fluviatilis Bechst. Chernél 1898, 1899. Charadrius dubia Scop. Madarász 1899 — 1903. Aegialitis dubia S GOP. Chernél 1902 — 1904. Charadrius dubius Scop. Schenk 1917, 1918. Charadrius dubius Scop. Chernél 1918. Charadrius dubius ScOP. Lovassy 1927. Aegialitis dubia Scop. Schenk 1929. Aegialitis dubia ScOP. 310. <-^ Q] Charadrius alexandrinus alexandrinus L. — Széki lile. Frivaldszky 1891. Aegialitis cantianus Lath. Chernél 1898, 1899. Charadrius alexandri- nus L. Madarász 1899 — 1903. Aegialitis alexan- drina L. Chernél 1902 — 1904. Charadrius alexand- rinus L. Schenk 1917, 1918. Charadrius alexand- rinus L. Chernél 1918. Charadrius alexandrinus L. Lovassy 1927. Aegialitis alexandrina L. Schenk 1929. Aegialitis alexandrina IL. 311. (<-^ n) Charadrius morinellus L. Frivaldszky 1891. Charadrius mori- nellus L. Chernél 1898, 1899. Charadrius mori- nellus L. Madarász 1899 — 1903. Eudromias mori- nellus L. - Havasi lile. -1904. Charadrius mori- Chernel 1902- nellus L. Schenk 1917, 1918. Charadrius mori- nellus L. Chernél 1918. Charadrius morinellus L. Lovassy 1927. Charadrius morinellus L. Schenk 1929. Eiidromias morinelus L. 193j/38] A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG MADARA li\ AK MÍN J K(; Y/,l']K K 67 312. <-/> Charadrius apricarius apricarius L. — Aranylile Fiivaldszky 1891. Charadrius aprica- rius L, Chernél 1898, 1899. Charadrius pluvia- lis L. Madarász 1S98, 1899. Charadrius pluvia- lis L. CherncI 1902—1904. Charadrius pluvia- lis L. Schenk 1917. l'.ilS. Charadrivs pluvia- lis L. Chernél 1918. Charadrius apricarius L. Lovassy 1927. Charadrius pluvialia L. Schenk 1929. Charadriïis pluvialis L. 313. Squatarola squataroia L. — Ujjas lile. Frivaldszky 1891. Squatarola helvetica L. Chernél 1898, 1899. Charadrius' squata- rola L. Madarász 1899 — 1903. Squatarola helve- tica L. Chernél 1902 — 1904. Charadrius squata- rola L. Schenk 1917, 1918. Charadrius squata- rola L. Chernél 1918. Squatarola helvetica L. Lovassy 1927. Squatarola helvetica L. Schenk 1929. Squatarola helvetica L. 314. -e^ Pfl Vaneilus vanellus L. — Schenk 1917, 1918. Vanellus vanellus L. Chernél 1918. Vanellus capella SCHAEFF. Lovassy 1927. Vanellus vtdgaris Bechst. Schenk 1929. Vanellus vanelkis L. B"rivaldszky 1891. Vanellus eristatus L. Chernél 1898, 1899. Vanellus vanellus L. Madarász 1899—1903. Vanellus vanellus L. Chernél 1902 — 1904. Vanellus vanellus L. 315. V Chettusia gregaria Pall. — Lilebíbic. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899 — 1903. Chettusia gregaria Pall. Chernél 1902 — -1904. Vanellus gregarius Pall. Schenk 1917, 1918. Vanellus grega/riv,s Pall. Chernél 1918. Chettusia gregaria Pall. Lovassy 1927. Chaetusia gregaria Pall. Schenk 1929. Chaetusia gregaria Pall. 316. V Arenaria interpres interpres L. — Kőforgató. Frivaldszky 1891. Strepsilas interpres L. Chernél 1898, 1899. Arenaria interpres L. Madarász 1899 — 1903. Arenaria inter- pres L. Chernél 1902 — 1904. Arenaria interpres L. Schenk 1917, 1918. Arenaria interpres L. Chernél 1918. Arenaria interpres L. Lovassy 1927. Arenaria interpres L, Schenk 1929. Arenaria interpres L. 317. <7^ Calidris testacea Pall. — Sarlós partfutó. Schenk 1917, 1918. Tringa stibarc-tJMta GÜLD. Chernél 1918. Tringa ferruginea ErÜNN. Lovassy 1927. Tringa subarquata GÜLD. Schenk 1929. Ancylochilus subarquatu-^ GÜLD. Frivaldszky 1891. Tringa subarquata GÜLD. Chernél 1898, 1899. Tringa subarquata GÜLD. Madarász 1899 — 1903. Tringa subarquata GÜLD. Chernél 1902 — 1904. Tringa subarquata GÜLD. 68 SCHENK JAKAB [Aquila 318. ^^ Calidris alpina alpina L. — Havasi partfutó. Frivaldszky 1891. Tringa alpina L. Trinca scMnzii Brehm. Chernél 1898, 1899. Tringa alpina L. Tringa alpina schinzi BreHM. Madarász 1899 — 1903. Tringa alpina L. Chernél 1902 — 1904. Tringa alpina L. Tringa alpina schinzi Brehm. Schenk 1917, 1918. Tringa alpina L. Tringa alpina schinzi BreHM. Chernél 1918. Tringa alpina L. Tringa alpina Schinzi Brehm. Lovassy 1927. Tringa alpina L. Schenk 1929. Pelidna alpina L. Calidris minuta Leisl. — Rozsdás törpepartfutó. Schenk 1917, 1819. Tringa minuta Leisl. Chernél 1918. Tringa minuta Leisl. Lovassy 1927. Tringa minuta Leisl. Schenk 1929. Limonites minuta Leisl. 319. ^ Frivaklszky 1891. Tringa minuta Leisl. Chernél 1898, 1899. Tringa minuta LeisL. Madarász 1899 — 1903. Limonites minuta Leisl. Chernél 1902 — 1904. Tringa minuta 'Leisl. 320. Calidris temminckii Leisl. — Szürke törpepartfutó. Frivaidszky 1891. Tringa temmincki Leisl. Chernél 1898, 1899. Tringa temmincki Leisl. Madarász 1899 — 1903. Lhnonites tem- mincki Leisl. Chernél 1902 — 1904. Tringa temmincki Leisl. Schenk 1917, 1918. Tringa temmincki Leisl. Chernél 1918. Tringa Temminckii Leisl. Lovassy 1927. Tringa temminckii Leisl. Schenk 1929. Limonites tem^mincki LeiSL. 321. y Calidris canutus canutus L Frivaidszky 1891. Tringa canuta L. Chernél 1898, 1899. Trinca canutus L. Madarász 1899 — 1903. Tringa canutus L. Chernél 1902 — 1904. Tringa canutus L. Sarki partfutó. Schenk 1917, 1918. Tringa canutus L. Chernél 1918. Tringa canutus L. Lovassy 1927. Tringa canutus L. Schenk 1929. Tringa canutus L. 322. V Calidris maritima maritima Brunn. Frivaidszky 1891. Tringa maritima Brunn. Chernél 1898, 1899. Tringa maritima Brünn. Madarász 1899 — 1903. Arqtiatella mari- Tengeri partfutó. tima Brünn. Chernél 1902 — 1904. Tringa ina.ritima Brünn. Schenk 1917, 1918. Tringa mariiiina Brünn. Chernél 1918. Tringa maritima BrÜNN. Lovassy 1927. Tringa maritima Gm. Schenk 1929. Arquatella maritima Gm. 323. \J] Philomachus pugnax L. — Borzas cankó.*) Frivaidszky 1891. PMlotnachus pugnax L. Chernél 1898, 1899. Pavoncella pugnax L. Madarász 1899—1903. Pavoncella pugnax L. Chernél 1902 — 1904. Pavoncella pugnax L. Schenk 1917, 1918. Pavoncella pugnax L. Chernél 1918. Pavoncella pugnax L. Lovassy 1927. Machetes pugnax L. Schenk 1929. Pavoncella pugnax L. *> A magyar köznép ezt a madárfajt sok helyütt „Borzas" néven ismeri. Sok dülö vagy határ- rész viseli ezt a nevet, igy pl. Bugyi határában van a Borzas-hegy nevű gazdaság. Minthogy a Pavoncella himek megjelenése valóban sokkal inkább „borzas", mint „pajzsos", azért átvettem ezt a jóliangzásu és találó népies nevet. 1Ö35/SS] A TÖKTJÍiNKLMl MAGYAKORBiSÄG MADARAINAK NÉV.JKGYZIÍKE «0 324. -^ -> Crocethia alba Pall. — Fenyérfutó. Frivaldszky 1891. öalidris arenaria L. Chernél 1898, 1899. CaUdris arenaria L. Madarász 1899 — IQO'Ò. CaUdris arenariah. Chernél 1902 — 1904. CaUdris arenaria L. Schenk 1917, 1918. CaUdris arcAiaria L. Chernél 1918. CaUdris arenaria L. Lovassy 1927. CaUdris arenaria L. Schenk 1929. CaUdris arenaria L. 325. V Limicola falcin ellus falcinellus PoNT. — Sárjáró. Frivaldszky 1S91. Limicola pygmaea KOCH. Chernél 1898, 1899. Limicola qola- tyrhyncha Temm. Madarász 1899 — 1903. Limicola pla- tyrhyncha Temm. Chernél 1902 — 1904. Limicola pla- tyrhyncha Temm. Schenk 1917, 1918. Limicola pla- tyrhyncha Temm. Chernél 1918. Limicola platyrhyncha Temm. Lovassy 1927. Limicola platyrhyncha Temm. Schenk 1929. Limicola platyrhyncha Temm. 326. ^> Tringa erythropus Páll. — Füstös cankó Frivaldszky 1891. Totamis fuscus L. Chernél 1898. 1899. Tetanus fuscus L. Madarász 1899 — 1903. Totanus fuscus L. Chernél 1902 — 1904. Totanus fuscus L. Schenk 1917, 1918. Totanus fuscus L. Chernél 1918. Totanus maculatus Tunst. Lovassy 1927. Totanus fuscus L. Schenk 1929. Totanus fuscus L. 327. Tringa totanus totanus L. — Piroslábú cankó. Frivaldszky 1891. Totanus caUdris L. Chernél 1898, 1899. Totanus totanus L. Madarász 1899 — 1903. Totanus caUdris L. Chernél 1902 — 1904. Totanus totanus L. Schenk 1917, 1918. Totanus totanus L. Chernél 1918. Totanus caUdris L. Lovassy 1927. Totanus caUdris L. Schenk 1929. Totaìitis caUdris L. 328. ^-> lJ -e/^ Tringa stagnatilis Bechst Frivaldszky 1891. Totanus stagnatilis Bechst. Chernél 1898, 1899. Totanus stagnatilis Bechst. Madarász 1899 — 1903. Totanus stagna- tilis Bechst. Tavi cankó. Chernél 1902 — 1904. Totanus stagnatilis Bechst. Schenk 1917, 1918. Totanus stagnatilis Bechst. Chernél 1918. Totanus stagnatilis Bechst. Lovassy 1927. Totanus stagnatilis Bechst. Schenk 1929. Totanus stagnatilis Bechst. 329. *n^ Tringa nebularia GuNN. — Szürke cankó. Frivaldszky 1891. Totanus glottis L. Chernél 1898, 1899. Totanus nebularius GUNN. Madarász 1899 — 1903. Glottis nebularius GUNN. Chernél 1902 — 1904. Totanus nebularius GUNN. Schenk 1917, 1918. Totanus nebularius GUNN. Chernél 1918. Totanus nebularius GuNN. Lovassy 1927. Totanus nebularius GUNN. Schenk 1929. Glottis nebularius Gunm. 70 SCHENK JAKAB [Aquila 330. Tringa ochropus L. — Erdei cankó. Frivaldszky 1891. Totanus ochropus L. Chernei 1898, 1899. Totanus ochropus L. Madarász 1899 — 1903. Helodromas ochro- pus L. Chernei 1902 — 1904. Toianns ochropus L. Schenk 1917, 1918. Totanus ochropus L. Chernei 1918. Totanus ochropus L. Lovassy 1927. Totanus ochropus L. Schenk 1929. Helodromas ochropus L. 331. <^ Tringa gìareoìa L. — Réti cankó. Frivaldszky 1891. Totamis glareola L. Chernei 1898, 1899. Totanus glareola L. Madarász 1899 — 1903. Ehyacophilus gla- reola L. Chernei 1902 — 1904. Totanus glareola L. Schenk 1917, 1918. Totanus glareola L. Chernei 1918. Totanus glareola L. Lovassy 1927. Totanus glareola L. Schenk 1929. Rhyacophilus glareola L. 332. <-> [J] <7^ Tringa hypoleucos L. — Biìiegeio cankó. Frivaldszky 1891. Tringoides hypoleucus L. Chernei 1898, 1899. Totanus hypoleucus L. Madarász 1899—1903. Tringoides hypo- leucus L. -1904. 1918. Tringoides hypo- Tringoides hypo- Chernel 1902 leucus L. Schenk 1917, leucus L, Chernei 1918. Actitis hypoleucos L. Lovassy 1927. Actitis hypoleucus L. Schenk 1929. Tringoides hypoleucus L. 333. Terekia cinerea GÜLD. Terekcankó. 334. V Phalaropus fuìicarius fulicarius L Frivaldszky 1891. — Chernei 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — Laposcsőrü viztaposó. Schenk 1917, 1918. Phalaropus fulicarius L. Chernei 1918. Phalaropus fulicarius L. Lovassy 1927. Phalaropus fulicarius L. Schenk 1929. Crymophihis fulicarius L 335. «7^ Phaiaropus lobatus L. Frivaldwzky 1891. Phalaropus liyper- boreus L. Chernei 1898, 1899. Phalaropus lohatus L. Madarász 1899 — 1903. Phalaropus hyperboreus L. Vékonycsőrü viztaposó. Chernél 1902—1904. Phalaropus lohatus L. Schenk 1917, 1918. Phalaropus lohatus L. Chernei 1918. Phalaropus lohatus L. Lovassy 1927. Phalaropus lohatus L. Schenk 1929. Phalaropus lohatus L. 336. <-^ [J] Himantopus himantopus himantopus L. — Gólyatöcs. Schenk 1917, 1918. Himantopus himan- topus L. Chernei 1918. Himantopus candidus Bonn. Lovassy 1927. Hypsibates himantopus L. Schenk 1929. Himantopus himantopus L. Frivaldszky 1891. Himantopus autum- nalis Hass. Chernei 1898, 1899. Himantopus himan- ■topus L. Madarász 1899 — 1903. Himantopus hi- mantopus L. Chernei 1902 — 1904. Himantopus himan- topus L. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG MADARAI NA K NÉV.fKOY /-KK lí 71 337. <-^ U] Recurvirostra avosetta avosetta L. — Gulipán. Frivaldszky 1891. Recurvirostra avocetta L. Chernél 1898, 1899. Recurvirostra avocetta L. Madarász 1899—1903. Recurvirostra avo- cetta L. Chernél 1902 — 1904. Recurvirostra avosetta L. Schenk 1917, 1918. Recurvirostra avosetta L. Chernél 1918. Recurvirostra avosetta L. Lovassy 1927. Recurvirostra avosetta L. Schenk 1929, Recurvirostra avocetta L. 338. <-^ Q] Limosa limosa limosa L. — Nagy goda. Frivaldszky 1891. Limosa aegocephala L. Chernél 1898, 1899. Limosa limosa L. Madarász 1899 — 1903. Limosa limosa L. Chernél 1902 — ^1904. Limosa litnosa L. Schenk 1917, 1918. Limosa liinosa L. Chernél 1918. Limosa aegocephala Bechst. Lovassy 1927. Limosa melanura Leisl. Schenk 1929. Liìnosa limosa L. 339. V Liniosa lapponica lapponica L. — Kis goda. Frivaldszky 1891. Limosa lapponica L. Schenk 1917, 1918. Litnosa lapponica L. Chernél 1898, 1899. Limosa lapponica L. Chernél 1918. Limosa lapponica L. Madarász 1899 — 1903. Limosa t in.->r. r • „ „,, ? , , :,.„ t ^ Lovassy 192/. Liìnosa Lappontca L. lappomca Li. Chernél 1902—1904. Lim.osa lapponica !.. Schenk 1929. Limosa lapponica L. 340. ^^ Q] -e^^ <*> Numenius arquatus arquatus L. Frivaldszky 1891. Numenius arquatus L. Nagy póling. Chernél 1898, 1899. Numenius arcuatus L Madarász 1899 — 1903. Numenius aiquatus L. Chernél 1902 — 1904. Numenius arcuatus L. Schenk 1917, 1918. Numenius arcuatus L. Chernél 1918. Numenius arquatus L Lovassy 1927. Numenius arquatus L. Schenk 1929. Numenius arquatus L. 341. 'h^ Numenius tenuirostris VlElLL. — Vékonycsom póling. Frivaldszky 1891. Numenius tenuirostris VlEILL. Chernél 1898, 1899. Numenius tenuirostris VlEILL. Madarász 1899 — 1903. Numeniiis tenui- rostris VlEILL. Chernél 1902 — 1904. Numenius tenui- rostris VlEILL. Schenk 1917, 1918. Numenius tenuirostris VlEILL. Chernél 1918. Numenius tenuirostris VlEILL. Lovassy 1927. Numenius tenuirostris VlEILL. Schenk 1929. Numenius tenuirostris VlEILL. 342. ^*> Scoiopax rusticola rusticola L. — Erdei szalonka. Frivaldszky 1891. Scoiopax rusticola L. Chernel 1898, 1899. Scoiopax rusticula L. S. r. sylvestris Brehm. Madarász 1899—1903. Scoiopax rusticula L. Gliernel 1902 — 1904. Scoiopax rusticula L. Schenk 1917, 1918. Scoiopax rusticola L. Chernel 1918. Scoiopax rusticola L. Lovassy 1927. Scoiopax rusticola L. Schenk 1929. Scoiopax rusticola L. 344. ^-> Q] <7^ <» Capeila gallinago gallinago L Frivaldszky 1891. Gallinago scolopacina Schenk 191 Brehm. O. sc. var. Brehmi Kaup. Chernel 1898, 1899. Gallinago gallinago L. Madarász 1899 — 1903. Gallinago gallinago L. Chernel 1902 — 1904. Gallinago gallinagoLi. - Közép sárszalonka. 1918. Gallinago gallinago L. Chernel 1918. Gallinago gallinaria O. F. MÜLL. Lovassy 1927. Gallinago scolopacina Bp. Schenk 1929. Gallinago (/allinago L. 345. ■^> Capeila media Lath. — Nagy sárszalonka. Frivaldszky 1891. Gallinago major Gm. Chernel 1898, 1899. Gallinago major Gm. Madarász 1899 — 1903. Gallinago m,ajor Gm. Chernel 1902 — 1904. Gallinago major Gm. Schenk 1917, 1918. Gallinago major Gm. Chernel 1918. Gallinago major Gm. Lovassy 1927. Gallinago major Gm. Schenk 1929. Gallinago media Frisch. 346. Lymnocryptes minimus Brunn. — Kis sárszalonka. Frivaldszky 1891. Gallinago gallimäa L. Chernel 1898, 1899. Gallinago gallinula Ja. Madarász 1899 — 1903. Gallinago gallinula L. Chernel 1902 — 1904. Gallinago gallinulalu. Schenk 1917, 1918. Gallinago gallinula L. Chernel 1918. Gallinago gallinula L. Lovassy 1927. Gallinago gallinula L. Schenk 1929. Lymnocryptes gallinula L. 347. -h^ Haematopus ostralegus ostralegus L. — Csigaforgató. Frivaldszky 1891. Haematopus JUS L. Chernel 1898, 1899. Haematopus ostra- legus L. Madarász 1899 — 1903. Haematopus ostra- legus L. Chernel 1902 — 1904. Haematopus ostra- legus L. Schenk 1917, 1918. Haematopus ostri- legus L. Chernel 1918. Haematopus ostralegus L. Lovassy 1927. Haematopus ostralegus L. Schenk 1929. Haematopus ostralegus L. XX. ORDO: LARI. XX. REND: SIRÁLYOK, 1. Fam.: LARIDAE. 1. Család : SIRÁLYFÉLÉK. 348. ^-> g Chlidonias nigra nigra L. — Kormos szerkő. Frivaldszky 1891. Hydrochelidon fissipes L. Chernel 1898, 1899. Hydrochelidon nigra L. Madarász 1899 — 1903. Hydrochehido,, nigra L. Chernel 1902—1904. Hydrochelidon nigra L. Schenk 1917, 1918. Hydrochelidon nigra L. Chernel 1918. H ydrociieiidon irlyra L. Lova.s.sy 1927. Hydrochelidon nigra L. Schenk 1929. Hydrochelidon nigra L. J 935/38] A TÖR/l'KNIOl/.MI .MAíiVAKOHSy.ÁU MADARAINAK NËV.I K(i Y/IÓK K T,i 349, «— > []_\ Chlidonias leucopfera Temm. — Fehérszárnyú szerkő, Frivaldszky ISÜl. J I i/,lrnrl,r/ ;.!<.„ h <, ,;,/,- tern MeisSN. Chernél J Sí»8, l.S!)'J. Hydrochelidon leu- copiera Meissn. et SCHINZ. Madarász 1891) — 1903. Hydrochetidon leucopfera MeiSSN. et SCHINZ. Chernél 1902—15)04. Hydrochelidon leu- coptera Meissn. et ScHINZ. Schenk 1917. 191 S. Uydiorlielid.on Leu- copfera Meissn. ví Schinz. Chernél 1918. H íjdrorJiclidou leucopfera. Temm. Lovassy 1927. HíjdrocheUdoii, leucopfera Temm. Schenk 1929. HydrocJtelidon leucopfera Meissn et Schinz. 350. -e^ iXl Chlidonias hybrida hybrida Páll. — Fattyú szerkő. Schenk 1917, 191 □) <79>Gelochelidon nilotica miotica Gm. — Kacagó csér. Frivaldszky 1891. Sterna nilotica HAAS. Chernél 1898, 1899. Sterna nilotica Hasselqu. Madarász 1899 — 1903. Gelochelidon ang- lica Mont. Chernél 1902 — 1904. Sterna nilotica Hasselqu. Schenk 1917, 1918. Sterna nilotica Hasselqu. Chernél 1918. Gelochelidon anglica M.ONT. Lovassy 1927. Sterna anglica MONT. Schenk 1929. Gelochelidon anglica MONT. 352. V Hydroprogne tschegrava tschegrava Lep. - Lócsér. Frivaldszky 1891. Sterna caspia Pall. Schenk 1917, 1918. Sterna caspiaVKLL. Chernél 1898, 1899. Sterna caspiaVhLL. Chernél 1918. Sterna caspia Pall. Madarász 1899 — 190^ . Hydroprogne caspia -r ^r.or- c,^ ■ -n.^ p o- / C7 i- Lovassy 1927. Sterna caspia PALL. Chernél 1902—1904. Sterna caspiaFALL. Schenk 1929. Hydroprogne caspia Pall. 353. V Sterna sandvicensis sandvicensis Lath. — - Kenti csér. Frivaldszky 1891. -— Chernél 1898, 1899. Sterna cantiuca Gm. Madarász 1899 — 1903. Sterna cantiacaGu.. Chernél 1902 — 1904. Sterna cantiaca Gm. Schenk 1917, 1918. Sterna cantiaca Gm. Chernél 1918. Sterna cantiaca Gm. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Sterna cantiaca Gm. 354. ^ _ Frivaldszky 1891. Sterna fluviatilis Naum. Chernél 1898, 1899. Sterna hirundo L. Madarász 1899 — 1903. Sterna fluviatilis Naum. Chf-rrif'l 1902 — 1901. Sterna hirundo L. Sterna hirundo hirundo L. — Küszvágó csér. j Schenk 1917, 1918. Sterna hirundo L. Chernél 1918. Sterna hirundo L. Lovassy 1927. Sterna hirundo Li. Schenk 1929. Sterna fluviatilis Naum. 5 74 SCHENK JAKAB [Aquila 355. Sterna albifrons albifrons Pall. Kis csér. Frivaldszky 1891. Sterna minuta L. Chernél 1898, 1899. Sterna minuta L. Madarász 1899—1903. Sterna minuta L. Chernél 1902 — 1904. Sterna minuta L. Schenk 1917, 1918. Sterna minuta L. Chernél 1918. Sterna minuta L. Lovassy 1927. Sterna minuta L. Schenk 1929. Sterna minuta L. 356. Larus marinus L. — Dolmányos sirály. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. Larus marinus L. Chernél 1918. Larus marinus L. Lovassy 1927. Larus inarinus L. . Schenk 1929. Larus marinus L. 357. (O Ü ) "^^ Larus argentatus cachinnans Pall. Sárgalábú ezüstsirály. Frivaldszky 1891. Larus argentatus Brünn. Chernél 1898, 1899. Larus argentatus Brünn. L. a. michahellesi Bruch. Madarász 1899 — 1903. Larus cachinnans Pall. Chernél 1902 — 1904. Larus cachinnans Pall. Schenk 1917, 1918. Larus cachinnans Pall. Chernél 1918. Larus argentatus BrÜNN Larus argentatus cachinnans Pall. Lovassy 1927. Larus argentatus cachin- naris Pall. Schenk 1929. Larus cachinnans Pall. 358. <7^ Larus fuscus fuscus L. — Heringsirály. Frivaldszky 1891. Larus fuscus L. Chernél 1898, 1899. Lancs fuscus L. L. f. afflnis Reinh. Madarász 1899 — 1903. Larus fuscus L. Larus af finis Reinch. Chernél 1902 — 1904. Larus fuscus L. Schenk 1917, 1918. Larus fuscus Larus fuscus affinis Reinch. Chernél 1918. Larus fuscus L. Larus fuscus affinis Reinh. Lovassy 1927. Larus fuscus L. Schenk 1929. Larus fuscus L. 359. «*» Larus canus canus L. — Viharsirály. Frivaldszky 1891. Larus canus L. Chernél 1898, 1899. Larus canus L. Madarász 1899 — 1903. Larus canus L. Chernél 1902 — 1904. Larus canus L. Schenk 1917, 1918. Larus canus L. Chernél 1918. Larus canus L. Lovassy 1927. Larus canus L. Schenk 1929. Larus canus L. 360. V Larus hyperboreus GuNN. — Jeges sirály. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. - Chírnel 1902—1904. — Schenk 1917, 1918. — Chernél 1918. — ■Lovassy 1927. Larus glaucus BrüNN. Schenk 1929. Larus hyperboreus GUNN. 361. V Larus glaucoides Meyer. — Sarki sirály. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAGYAllORSZÄG MADARAINAK NÉVJEGYZÉK K 362. \y Larus molanocephalus Temm. — Szerecsensirály. Schenk 1917, 1918. Laras melanoce- phalus Natt. Chcfiiel 1018. Larus melanocnphalus Natt. Lovassy 1927. Larus melatiocephalus Natt. Schenk 1929. Larus melanocephaki.s Natt. Frivaldszky 1891. — Chernél 1898, 1899. Larus melanocephalus Natt. Madarász 1899 — 1903. Larus melanoce- phalus Natt. Chernél 1902 — 1904. Larus melanoce- phalus Natt. 363. ^7^ Larus minutus Páll. — Kis sirály. Schenk 1917, 1918. Larus ìi i/inut us P ALL. Chernél 1918. Larus minutus Pall. Lovass}^ 1927, Larus minutus Pall. Schenk 1929. Larus minutus Pall. Frivaldszky 1891. Larus m.inutus Pall. Chernél 1898, 1899. Larus minutus Pall. Madarász 1899 — 190.3. Larus minutus Pall. Chernél 1902 — 1904. Larus minutus Vall, 364. ^* 3 <*> Larus ridibundus ridibundus L. — Dankasirály. Frivaldszky 1891. Larus ridibundus L. Schenk 1917, 1918. T^arus ridibundus L. Chernél 1898, 1899. Larus ridibundus L. Chernél 1918. Larus ridibundus L. Madarász 1899 — 1903. Larus ridibun- ^ mnn r -j-; 7 t Lovassy 1927. Larus ridibundus L. dus L. •' Chernél 1902—1904. Larus ridibundus L. Schenk 1929. Larus ridibundtis L. 365. <7^ <^ Rissa tridactyla tridacíyla L. — - Gsüllő. Schenk 1917, 1918. Rissa tridactyla L. Chernél 1918. Passa tridactyla L. Lovassy 1927. Rissa tridactyla L. Schenk 1929. Rissa tridactyla L. Frivaldszky 1891. Rissa tridactyla L. Chernél 1898, 1899. Rissa tridactyla L. Madarász 1899 — 1903. Rissa tridactyla L. Chernél 1902—1904. Rissa tridactyla L. 366. Stercorarius parasiticus parasiticus L. — Ékfarkú halfarkas.*) Frivaldszky 1891. in: Appendix. Aíerco- rarius cephus BrÜNN. Chernél 1898, 1899. Stercorarius crepi- datus Banks Madarász 1899 — 1903. Stercorarius crepidatus Grel. Chernél 1902 — 1904. Stercorarius cepphus Brünn. Schenk 1917, 1918. Stercorarius cepphus Brünn. Chernél 1918. Stercorarius parasiticus L. Lovassy 1927. Stercorarius parasiticus L. Schenk 1929. Stercorarius parasiticus L. *) A halfarkasok elnevezései a régebbi magyar irodalomban sokszorosan tévesek voltak. A helyesbített elnevezéseket WARGA KÁLMÁN készülő tanulmánya alapján adom. 5* 76 SCHENK JAKAB [Aquila 368. V Stercorarius longicaudus VlElLL. — Nyílfarkú halfarkas. Frivaldszky 1891. Stercorarius -para- siticus L. Chernél 1898, 1899. Stercorarius para- siticus L. Madarász 1899 — 1903. Stercorarius para- siticus L. Chemel 1902 — 1904. Stercorarius para- sitical s L. Schenk 1917, 1918. Stercorarius para- siticus L. Charnel 1918. Stercorarius longicaudus ViEILL. Lovassy 1927. Stercorarius longicaudus ViEILL. Schenk 1929. Stercoi-aritis lon.gica,udus ViEILL. XXI. ORDO: ALCAE. XXI. REND: ALKÁK. 1. Fam.: ALCIDAE. 1. Család : ALKAFÉLÉK. 369. V Alca torda L. — Alka. Frivaldszky 1891. — Chernel 1898, 1899. Alca torda L. Madarász 1899 — 1903. Alca torda L. Chernel 1902—1904. Alca torda L. Schenk 1917, 1918. Alca torda L. Chernel 1918. Alca torda L. Lovassj'' 1927. — Schenk 1929. Alca torda L. 370. V Fratercula arctica arctîca L. — Lunda. Schenk 1917, 1918. Fratercula arctica L. Chernel 1918. Fratercula arctica L. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Fratercula arctica L. Frivaldszky 1891. — Chernel 1898, 1899. — Madarász 1899 — 1903. Fratercula arc- tica L. Chernel 1902 — 1904. Fratercula arctica L XXII. ORDO: ALECTORÍDES. XXÎI. REND: GU VAX ALKATÚAK. 1. Fam.: OTIDIDAE. 1. Család : TÚZOKFÉLÉK. 371. O Œl Otis tarda tarda L. — Túzok. Frivaldszky 1891. Otis tarda L. Chernel 1898, 1899. Otis tarda L. Madarász 1899 — 1903. Otis tarda L. Chernel 1902—1904. Otis tarda L. Schenk 1917, 1918. Otis tarda L. Chernel 1918. Otis tarda L. Lovassy 1927. Otis tarda L. Schenk 1929. Otis tarda L. 372. O D "^^ ^^^'^ tetrax orientális Hart. — Reznek. Frivaldszky 1891. Otis tetrax L. Chernel 1898, 1899. Otis tetrax L. Madarász 1899 — 1903. Tetrax tetrax L. Chernel 1902—1904. Otis tetrax L. Schenk 1917, 1918. Otis tetrax L. Chernel 1918. Otis tetrax L. Lovassy 1927. Otis tetrax orientális Hart. Schenk 1929. Tetrax tetrax L. 373. V Ghlamydotis undulata macqueenii Gray. — Galléros túzok. 2. Fam.: GRUIDAE. 2. Család : DARUFÉLÉK. 374. -^^ Grus grus grus L. — Daru. Frivaldszky 1891. Grus cinerea L. Chernel 1898, 1899. Grus grus L. ?^tadarász 1899 — 1903. Grus grus L. Ciiernel 1902 — 1904. Grus grus L. Schenk 1917, 1918. Grus grus L. Chernel 1918. Grus communis Bechst. Lovassy 1927. Grits comm-unis Bechst. Schenk 1929. Grus grus L. 1935/38] A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG MADARAINAK NÉVJEGYZÉKE 77 375. V Anthropoides virgo L. — Pártás daru. Schenk 1917, 1918. Qrus virgo L. Chernél 1918. Anthropoides virgo L. Lovassy 1927. Anthropoides virgo L. Schenk 1929. Anthropoides virgo L. Frivaldszky 1891. Anthropoides virgo L. Chernél 1898, 1899. Grus virgo L. Madarász 1899 — 1903. Anthropoides virgo L. Chernél 1902 — 1904. Grus virgo L. 3. Farn.: RALLIDAE. 3. Család : GUVATFÉLÉK. 376. «-^ H Rallus aquaticus aquaticus L. — Guvat. Schenk 1917, 1918. Rallus aquaticus L. Frivaldszky 1891. Rallus aquaticus L. Chernél 1898, 1899. Rallus aquaticus L. Madarász 1899 — 1903. Rallus aquaticus L. Chernél 1902 — 1904. Rallus aquaticus L. Chernél 1918. Rallus aquaticus L. Lovassy 1927. Rallus aquaticus L. Schenk 1929. Rallus aquaticus L. 377. ^^ \J] Porzana porzana L. — Pettyes vízicsibe. Frivaldszky 1891. Ortygometr a porzana!^. Schenk 1917, \%\S. Ortygometra porzana 'L. Ghevnel 1898, 1899. OrtygometraporzanaL,. Chernél 1918. Ortygometra porzana L. Madarász 1899 — 190^. Porzana por zana J^. ^ -,nnr, ^ ^ ^ t ^ liovassy 1927. Ortygometra porzana L. Chernél 1902 — 1904. Ortygoinetra por- ''ana L Schenk 1929. Porzana porzana L. 378. ^-> Q] Porzana pusilla intermedia Herm. — Törpe vizicsibe. Schenk 1917, 1918. Ortygometra pusilla intermedia Herm. Chernél 1918. Ortygometra pusilla Pall. Lovassy 1927. Ortygometra pusilla Pall. Frivaldszky 1891. Ortygometra pygmaea Naum. Chernél 1898, 1899. Ortygometra pusilla intermedia Herm. Madarász 1899 — 1903. Porzana pusilla Pall. Chernél 1902 — 1904. Ortygometra pusilla intermedia HerM. Schenk 1929. Porzana pusilla intermedia Herm. 379. Porzana parva Scop. — Kis vizicsibe. Frivaldszky 1891. Ortygometra minuta Pall. Chernél 1898, 1899. Ortygometra parva Scop. 3Iadarász 1899—1903. Zapornia parva Scop. Chernél 1902 — 1904. Ortygometra parva Scop. Schenk 1917, 1918. Ortygometra parva SCOP. Chernél 1918. Ortygometra parva ScoP. Lovassy 1927. Ortygometra parva ScoP. Schenk 1929. Porzana parva ScOP. 380. Crex crex L. Haris. Frivaldszky 1891. Ortygometra crex L. Chernél 1898, 1899. Crex crex L. Madarász 1899 — 1903. Crex crex L. Chernél 1902 — 1904. Crex crex L. Schenk 1917, 1918. Crex crex L. Chernél 1918. Crex pratensis Bechst. Lovassy 1927. Crex pratensis Bechst. Schenk 1929. Crex crex L. 78 SCHENK JAKAB [Aquila 381. ^^15 Gallinula chloropus chloropus L. — Vízityúk. Frivaldszky 1891. Gallinula chloropus L. Chernél 1898, 1899. Gallinula chloropus L. Madarász 1899 — 1903. Gallinula chloro- pus L. Cliernel 1902—1904. Gallinula chloropusLi. Schenk 1917, 1918. Gallinula chloroptis L. Chernél 1918. Gallinula chloropus L. Lovassy 1927. Gallinula chloropus L. Schenk 1929. Gallinula chloropus L. 382. V Porphyrìo caeruleus Vandelli. Frivaldszky 1891. — Kék fú. Chernél 1898, 1899. — Madarász 1899—1903. — Chernél 1902—1904. — 383. ^ Frivaldszky 1891. Fulica atra L. Chernél 1898, 1899. Fulica atra L. Madarász 1899 — 1903. Fulica atra L Chernél 1902—1904. Fulica atra L. Schenk 1917, 1918. Porphyrio caeruleus Vand. Chernél 191 S. Porphyrio caeruleus Vand. Lovassy 1927. — Schenk 1929. Porphyrio caeruleus Vand. Fulica atra atra L. — Szárcsa. Schenk 1917, 1918. Fulica atra L. Chernél 1918. Fulica atra L. Lova.ssy 1927. Fulica atra L. Schenk 1929. Fulica atra L. XXIII. ORDO: GALLI. XXIII. REND: TYÚKOK. 1. Fam.: TETRAONIDAE. 1. Család: FAJDFÉLÉK. 384. O ffl Lyrurus tetrîx tetrix L. — Nyirfajd. Frivaldszky 1891. Tetrao tetrix L. Chernél 1898, 1899. Tetrao tetrix L. Madarász 1899 — 1903. Lyrurus tetrix L. Chernél 1902 — 1904. Tetrao tetrix L. Schenk 1917, 1918. Tetrao tetrix L. Chernél 1918. Lyrurus tetrix L. Lovassy 1927. Tetrao tetrix L. Schenk 1929. Lyrurus tetrix L. 385. O ffl Tetrao urogallus urogalius L. — Siket fajd. Frivaldszky 1891. Tetrao urogallus L. Chernél 1898, 1899. Tetrao urogallus L. Madarász 1899 — 1903. Tetrao urogallus L. Chernél 1902 — 1904. Tetrao urogallus L. Schenk 1917, 1918. Tetrao urogallus L. Chernél 1918. Tetrao urogallus L. Lovassy 1927. Tetrao urogallus L. Schenk 1929. Tetrao iirogallus L. 386. O ffl Tetrastes bonasia rupestris Brehm. — Császármadár. Frivaldszky 1891. Tetrao bonasia L. Schenk 1917, 1918. Bonasa bonasia L. Chernél 1898, 1899. Bonasa bonasia Chernél 1918. Bonasa bonasia L. M^Ivli7l^ì%^0Z.Tetrasteshonasial.. ^^^'^^'^ ^^^^^ tetrastes bonasia L. Chernél 1902—1904. Bonasa bonasia L. Schenk 1929. Tetrastes bonasia L. 2. Fam.: PHASIANIDAE. 2. Család : FÁCÁNFÉLÉK. 387. (O ffl) Alectoris graeca saxatilis AlEY. — Szirti fogoly. Frivaldszky 1891. — Charnel 1898, 1899. Gaccabis saxatilis May. Madarász 1899-1903. Gaccabis saxatilis May. Chernél 1902—1904. Gaccabis saxatilis May. Schenk 1917, 1918. Gaccabis saxatilisMAY. Chernél 1918. Gaccabis saxatilis MaY. Lovassy 1927. Gaccabis saxatilis May. Schenk 1929. Gaccabis saxatilis May 1986/38] A TÖRTKNKLMl MAUYAIJORSZÁG MADARAINAK NKVJEGYZIÎKK 7 'J 388. O Frivaldt;/.ky 1891. Verdix cinerea Lath. Perdix cinerea var. montana Gm. Chernél 18í»8, 1899. Perdix perdix L. Madarász 1899 — 1903. Perdix perdix L. Chernél líK>2— 1904. Perdix perdix L. Perdix perdix perdix L. — Fogoly. Seilen k i;»17, 1!»18. Perdix perdix L Chernél 1918. Perdio- cinerea Lath. Lovassy 1927. Perdix cinerea Lath. Schenk 1929. Perdix perdix L. 389. ^> ^ Coturnix coturnix coturnix L. — Fürj. Chernél 1902 — 190á. Coturnix coturnix L. Schenk 1917, 1918. Coturnix coturnix L. Chernél 1918. Coturnix cominunis BONN. Lovassy 1927. Coturnix communis BONN. Schenk 1929. Coturnix communis L. Frivaldszky 1891. Coturnix dactylisonans May. Chernél 1898, 1899. Coturnix cotiirnix L. Madarász 1899 — 190.3. Coturnix coturnix L. 390. O ffl Phasianus colchicus L. — Fácán. Schenk 1917, 1918. Phasianus colchicus L. Chernél 1918. Phasianus colchicus L. Lovassy 1927. Phasianus colchicus L. Schenk 1929. Phasianus colchicus L. Frivaldszky 1891. Phasianus colchicus L Chernél 1898, 1899. Phasiantis colchicttsl/ Madarász 1899—1903. — Chernél 1902 — 1904. Phasiamis colchi- cus L. Különlenyomat az Aquila XLU— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. /^ Zoology ^"^JUL 22 1940 '. I Vi R í< *i^ RENDSZERTANI TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VARJÚ- FÉLÉIN ÉS AZOK FÖLDRAJZI FAJTAKÖREIN I. PICA PICA L. IRTA : DR. KLEINER ENDRE SYSTEMATISCHE STUDIEN ÜBER DIE CORVIDEN DES KARPATHEN-BECKENS, NEBST EINER REVISION IHRER RASSENKREISE I. PICA PICA L. VON DR. ANDREAS KLEINER BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI NYOMDA. — 1377. — l/,lu., iáéiul,/ (l'I I ^' ' 11I:î;-./:5.s| TANUI.JHÄN YOK A K/tJiFÄli:91f . >n^.!)■KNül5.lí)^Mí K \' A lí.l li-h'KM';i N 79 ]l>^loD^ Rendszertani tanulmányok a Kárpátok medencé- jének varîii-féîéin és azok földrajzi fajtakörein. Irta : De. Kltsikee Endre. A rendszertani tanulmányok különösen kívánatosak azokon a vidékeken, anielj^^ek határos területei különböző földrajzi fajtáknak. Ilyen terület a Kárpátok medencéje is sok fajtakör részére, amelynek időszerű rendszertani vizsgálata még csak kezdetleges állapotban van. A jelen tannlmányommal megkezdem azt a sorozatot, amelyben a Kár- pátok medencéjében előforduló varju-féléket tárgyalom és a tanulmány súlypontját mindig az itt élő földrajzi fajtákra fogom fektetni, azonban a tárgyalás során érveket fogok felhozni amellett, hogy ilyen tanulmám'- alkalmával az abba a fajtakörbe tartozó valamennyi fajtával szükséges foglalkozni, hogy az egy területen előforduló variálást és rendellenes- ségeket kellően értékelni tudjuk. A vizsgálatot megnehezíti az a körül- mény, hogy a rendszertani tanulmányokhoz szükséges nagyobb sorozat hiánj^zik a magyar muzeumokból, az anyagot újra kell begyűjteni, ami mindenütt nehézségekbe ütközik. A tanulmányom tárgyául tehát olyan csoportot kellett választanom, amelynek tagjai közismertek és aránylag könnyen megszerezhetők, amityenek a varju-félék. Hála a Madártani Intézet munkatársainak és az erdészeti hatóságok szíves- ségének, igen szép anyag gyüJt össze ugy a határainkon innen, mint külföldről is. név szerint köszönetet mondok a szarka- és szajkó-anyag gyűjtésért a következő uraknak : BÁí^tai J., Báesony Gy., Bohrandt L., Breuer Gy., Büenovszky I., Csaba J., Csomor A., Csornát R., Delacour J., br. Fallon-Kund A., Földvárt M., Förster J., GÁBOR L., Gero Z., Geaeel A., Dr. Griell I., Günda M., Dr. Haller L., Hegymeghy D., Ilka L., Ivánszky L., Dr. Jamb- rekovich L., Kalliwoda Gy., Dr. Knopelt W., Dr. Korb E., Ltttahorski A., Lolok v., MÁTHÉ L., Dr. Mauks K., Mechle G., Nagt J., NagyL., Német J., P átkai I., Peterfay J., Pethö A., Petitmermet M., Plöbst a., Povázsay L., Dr. Rado E., Radványi O., Dr. Rápolthy- Nagy I., Rasek j.. Schenk J., Schieferli A., „Správa státnych 1 su DR- KIEINEE. EjN^DRE [Aquila lesov Vysoké Tatry p. p. Tatr. Polianka", Sïudiîîka L., Szalay P., Szenes J., Dr. Szenï-Ivaxyi J., Szocs J., De. Szunyoghy J,, Tomkinson G., TÓTH Gy., Uebánczy I., Veress G., Dr. br. Waldbott F., Witzig A., WoiNÁEOYiCH E., Zalavári Apátság Erdészete, Zerkovitz F., Zee vas P., Dr. Zilahi-Sebess G., Zieingee J. és mindazoknak, akik névtelenül küldtek anyagot, vag}^ bármiként segítségemre voltak. Hálás köszö- nettel tartozom a m. kir. Madártani Intézet, a Magyar Nemzeti Múzeum madártani osztályának, valamint a külföldi összehasonlitó anyagért a Naturhistorisches Museum, Wien (De. M. Sassi), Panstwowe Museum Zoologiczne, Warszawa (A. Düjstajewski), Zoologisches Sammlung d. Bay. Staates, München (Prof. Dr. A. Laubmaistn), Kgl. Natur- historisches Museum, Sofia (P. Pateff), Muséum National d'Histoire Naturelle, Paris (J. Beelioz), Musée Zoologique d. 1. Univ., Moscou (Prof. Dr. G. Dementiey), Naturhistoriska Riksmuseum, Stokholm (Grf. N. Gyldenstolpe), Zoologické Oddëleni Národního Musea v. Praze (Dr. 0. Stepanek et Dr, W. Ceeny), British Museum Natural History, London (N. B. Kinneak) muzeumoknak és azok vezetőinek. A cserepéldányokért pedig Prof. I. Ahaeüni (Jerusalem), Prof. Dr. L. F. DE Beaufoet (Amsterdam), Prof. Dr. G. Dementiev (Moscou), Oh. Düpond (Bruxelles), Grf. N. Gyldenstolpe (Stockholm), S. John- sen (Bergen), Prof. J. M. Linsdale (Berkeley), Dr. E. Moltoni (Milano), Prince N. Taka-Tsukasa (Tokyo), Prof. V. van Steaelen (Bruxelles), Doz. Dr. I. VÄLIKANGAS (Helsinki) mondok köszönetet. Különös hálá- val tartozom Dr. Geeschik Jenő urnák, aki vizsgálataimat ellen- őrizni szives volt és tanácsokkal ellátott. Tanulmányaim borán az egyes muzeumok anyagát a következő betűkkel fogom jelölni : 0. = M. kir. Madártani Intézet, Budapest (Kgl. Ung. Orn. Inst.), N. = Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (Ung. Nat. Mus.), U. = Zool.-Syst. Institut d. Kgl. Ung. „P. Pázmány" Universität, Budapest, W. = Naturhistorisches Museum, Wien, Wa. = Panstwowe Múzeum Zoologiczne, Warszawa, M. = Zoologische Sammlung d. Bayerischen Staates, München, Mo. = Musée Zoologique d'Univ., Moscou, L. = British Museum, Natural History, London, P. = Muséum National d'Histoire Naturelle, Paris, Pa. = Zoologické Oddëleni Národního Musea, Praha, Sé = Kgl. Naturhistorisches Museum, Sofia, St. — Naturhistoriska Riksmuseum. Stokholm, 1935/38] TANULMÁNYOK A KillPÁTOK MEDBNCKJßNKK VAEJU-FÉLÉIN gl B. = Zoologisches Museum d. Universität, Berlin, D. = Staatl. Museen f. Tier-u. Völkerkunde, Dresden, K. = Privatsammlung v. N. Kuroda, Tokyo, pr. = Privatsammlungen von Bj<. L. Sólymosy, I, P.vi'kai, L. Stüdinka, Gef. K. Kornis. Besten Dank ! Hálás köszönet szives segítségükért ! I. Pica pica L. A szarka földrajzi fajta köre ráterjed az egész palaearktikumra, sőt annak határait túllépve Dél-Arábiára, India északi részeire és nyugat Észak-Amerikára is. Brehm (1858) négy fajba osztotta a szarkákat, azonban ebből a beosztásból Amerikát kihagyja. Shaepe (1877) is csak három fajt és egy aKajt ismer el. A fajtakör földrajzi elterjedéséről már csaknem teljesen tiszta képet nyújt Diedekich (1889), aki kora általános fel- fogása ellenére egy „fajba" óhajtja összevonni a világ összes szarkáit, amely „fajnak" csak „helyi fajtái" vannak, de még a hármas névadásra nem vállalkozik és négy fajtában állapodik meg. Paeeot (1907) szintén területileg szépen elosztott anyag felett rendelkezett, aminek alapján azt állapította meg, hogy a szarka óriási elterjedési területe ellenére elég egységes faj, de tiszta képet nyerni nem tud, hogy melyek fogad- hatók el valódi földrajzi fajtának és melyek csak kori bélyegek, illetve egyéni variációk. Ebből azt következteti, hogy a szarka még nem érke- zett el kellő stabilitáshoz, hogy földrajzi fajtákat alkosson. Haetbet (1903) azután a ma is fennáUó fajtákat sorolja fel : 1. pica, 2. melanotos, 3, haciriana, 4. hudsonia, 5. sericea, 6. mauritanica, 7. bottanensis, 8. nuttalli. Ehhez járul a pótfüzetekben 9. galliae, 10, fennorum, 11. anderssoni, majd SïEGMANN (1927) nagyszabású tanulmányának eredményei, amely- nek alapján ehsmerést nyert mint földrajzi fajta a 12. leucoptera és 13. kamtschatica és mint uj rassz a 14. hemileucoptera — megemlítendő a jankowsMi és amurensis. Végezetül legújabban Philby (1936) fedezett fel egy egészen különös szigetszerűen előforduló rasszt : 15. asirensis Dél- Arábiában. Prof. Linsdale és A. Dünajewszki voltak szivesek közölni velem (in litt.), hogy egyidejűleg a jelen tanulmányommal a szarkáról nekik is kiadás alatt állanak munkáik, az utóbbi szerző szives volt eredményeit is közölni velem, sőt vizsgálati anyagát rendelkezé- semre bocsájtani. A felsorolt fajták színezete nyugatról kelet felé egyre világosodik, majd innen dél felé ismét sötétedik. A legsötétebb a mediterrán régió szarkája ÉNy. -Afrikában, amely kobaltkék bőr színével külön csoportot 1* 32 DR- KLEINER ENDRE [Aquila alkot; innen az Ibér-félszigeten át egyre világosodik a törzsfajta cso- jDortja és legvilágosabb Kamcsatkában, amely szigetszerű előfordulása ellenére a törzsfajtához csatlakozik színezetében — t. i. a Baikál-tótól ÉK.-re a kedvező élettér ellenére sincs szarka. Ennek a csoportnak másik déli függvénye a délarábiai szarka, amely valamennyi szarka közt a legfeketébb. Az Amur felső folyásánál megszakad az összeköttetés és egy aránylag keskeny sávon nem fordul elő szarka. Éttől keletre következik azután a D, felé haladva egyre sötétedő sencea-csoport, amelynek leg- sötétebb tagja már a trópusi területekbe benyúló bottanensis, a leg- nagyobb szarka. Az amerikai hudsonia legközelebb áll a sencea-csoport- koz, majd végül Kalifornia az összes többitől messze elütő sárgacsőrü nuttalU -tsujtàt mutatja fel. Ezen elterjedési területen a szarka élettere a változatos, inkább nyilt terep. Élettér szempontjából tehát a kultúra okvetlen elősegítette terjedését. Schnueee tanulságosan ismerteti az erre vonatkozó adatokat. Később az apró vadtenyésztésre való tekintettel a kíméletlen pusztítás szabott határt elterjedésének, és Sghnuree szerint ez az oka, hogy kultur- területen a szarka igen óvatos, és emberi lakoktól távol él, azonban ott, ahol nem. zaklatják, közvetlen az ember mellé telepszik, ahogy ezt északeurópai utazásuk alatt sokaknak módjukban állott tapasztalni. Ugyanezt ir ja Floericke a Dobrudzsáról is, ahol szarka nélkül halász - kunyhó el sem képzelhető. Stegmank az Amur vidékéről emeli ki a szarka városi madár voltát. Kozlova DNy. Transbaikal, Mongolia és a Közép-Gobiból irja, hogy a szarka gyakorisága az emberi településsel ará- nyos. Bergmaíí is azt figyelte meg, hogy Kamcsatkában szintén eléggé az «mberi településekhez kötött a sza-rka. Delacotjr ezt figyelte meg Indokinában. Sürü erdő az egyetlen, amely nem kedvez neki. Ez a két körülmény indította Diedsricheï, ìiogy a szarkát Németországban csak másodlagosan betelepülőnek tartsa, még pedig a történelmi idők folyamán, amit azonban — meggondolva, hogy Németország sohasem állott egy teljesen összefüggő erdőségből — már Schnurre cáfol. Kalm- BACH egyenesen a kultúra hátrányos hatásának véli betudni a szarka hiányát Kelet- Amerikában. A szarka elterjedésében nincs határozott biotophoz kötve, szükségből rendszeresen megtelepül számára szokatlan terepen is, pl. Schenk H. szerint a Duna-Tiszaközének déli részén a vadászat folytán a nádasokban rakja fészkét cca 40 cm-re a viz szine fölé, nádszálakból, különben építésre ugyanolyan, mint a fákon rakott fészek. A Balkánról is vannak adatok nádasban való előfordulásáról. Ezzel szemben a Gobisivatagban messze behatol magába a sivatagba is. Ladákban cca 3 — 5 ezer méter magasban kietlen síkságok lakója (Stuart-Baker). Felső-Karintiában is 1200 — 1400 m-ig felhatol, mint költő madár (Sprenger). Ellenben kivéve Kamcsatkát, ahol az emberi J935/38] TANULMÁNYOK A KÄltPÄTÜJ£ MEDENCÉJÉNEK VARJÚ- KJÍLÉIN ,s;;{ települések gyér volta lehet az oka, ugy látszik, hog,y kerüli a tenger- partot, lásd Vasváhi megfigyeléseit Kisázsiában (in veb.). és Taví'^knbh is ezt Írja British Columbiáról. A bokrok hiányának véli betudni Dir- DEJiiOH a szarka hiányát Islandon, Skóciában, a köztük fekvő szigeteken és a Földközi tenger megfelelő szigetein. Egyértelmúleg a keletázsiai megfigyelésekkel megáll apitha tó, hogy a Kárpátok medencéjében is előszeretettel keresi fel a folyóparti fasorokat, pl. 1935. áprilisában a Fertőcsatorna szélén húzódó fiatal akáoost keresték fel igen nagy mennyiségben a szarkapárok. A fészkek közvetlen egymás mellett állottak. 1936. áprilisában a Tihanyi-félsziget legtöbb szarkája a Balaton- parti bokros hegyoldalon mozgott, stb. Táplálkozás szempontjából a szarka mindenevő, fŐleg azonban állati eleséget fogyaszt válogatás nélkül. Költési időben lőtt szarkák gyomrában többnyire tiszta rovar táplálékot találtam, de a begynek megfelelő tágulatból ép egér koponj^a is került elő. Berg.aiais' szerint Kamcsatkában fő elesége a halászoktól lopott lazac. Emésztése meg- lehetősen gyors, mivel Ivánszky által beküldött holdvilágos éjjel lőtt szép szarkasorozat gyomra legnagyobbrészt már üres volt. Ennek ellenére a gyomor üressége az átlagos szarkasúlyt nem befolyásolta. Mindezeket azért tartottam szükségesnek e helyt összefoglalni, hogy a szarka életfeltételeiről tiszta képet nyerjünk, ha elterjedésének körülmém^eit akarjuk vizsgálni. A szarka életfeltételei : nyilt terep bozóttal. DiEDCEiCH és Pakeot a szarkák elterjedésének kiindulási helyét Kelet-Ázsiában keresik, és legősibb formának a sericea-tipust tartják, amit színezetük primitiv volta, egyezése az egyéb rasszok fiatalkori tollazatával, is alátámaszt. Vizsgált példányaimnál, szemben az összes többi rasszal, olykor nem volt megállapítható a sencea-csoport- ban, hogy öreg v. fiatal példányról van-e szó. Az első evező csaknem mindig széles, olykor egész fehér, olykor szélesen feketével szegett sarlós volta ellenére. A méretekben tojó és hím csaknem egyezett. Szóval sem ivari, sem kori különbséget a -sericea-csoportban határozottan fel- ismerni nem lehet. Az előbbi két szerző szerint a törzsfajtával egyen- értékű a sericea, amelyek valamikor összefüggtek egymással, és a hactriana csak utólag nyomult közéjük. Japánba Rein szerint Koreából mester- ségesen telepitették át (Speenger), ezért a japán neve koreai holló, ugyan- így került Diedeeich szerint Hainanba 1450 — 56. közt. Ezekkel az állítólagos betelepítésekkel azonban óvatosan kell bánni. Az amerikai bevándorlást Diedeeich kérdésesnek tartja, hogy a föld melyik kor- szakában történt, hogy egy annyira önálló rassz, mint a nuttalli ki tudott fejlődni. A szerzők legnagyobb része a szarkát még ma is terjedőben lévő fajtakörnek tekinti, amelyÍK először DK. iízsíából indult ki, innen jutott el egyrészt Európába és ezen keresztül Afrikába, másrészt Amerikába, ^4 ßS' KLEIÍíER ENDRE [Aquila ismét másrészt Indiába. Ezen eJsŐ fázis után, amely vaiószinüleg a jég- korszak előtt zajlott le, a sza,rka ismét kezdte elfoglalni régi elterjedési területét, amely egyrészt Európából indult ki és haladt ÉK. Ázsia felé, másrészt Kinából É. irányba. Mindkét továbbterjedés még ma is tart és kezdik lassanként a két csoport közti hézagot is elfoglalni, amely a Felső-Amurnál, a Chingan-hegységben még fennáll, pl. Kumarában az 1920-as évek végén jelent volna meg a szarka (Stegmaníí, 1931.). A Gobisivatagban való előfordulás azonban Stegmann szerint (1927.) nem ujabb benyomulás, hanem inkább egy reliktum-fauna nyoma, amely abból az időből származik, amikor a Gobisivatag még nem volt sivatag. Kalmb;\ch (1927.) felsorol vidékeket, ahol Amerikában vissza- szorult, ezzel szemben Taveenee (1934.) a keleti előfordulásokban terjeszkedési törekvést lát. Annyi bizonyos, hogy a szarka a nagy irtás következtében sok helyen megfogyott, de mint életerős madár nagy szívóssággal keresi fel a legközelebbi helyet, ahol azután tömeges fészkelé- sek fordulnak elő, pl. Hanság. Amennyiben a ma még gyakran nagy tévedésekkel dolgozó palae- ornitologia adatait elfogadjuk, a szarka legelső nyomaira a pleisztocén- ben bukkantak, még pedig leletek vannak ír-, Franciaországból, Svájc- ból, Belgiumból, Monacoból, Olasz-, Cseh- és Magyarországból, Ausztriá- I)ól (esetleg Portugáliából), sőt Korzikából is, ahol ma már nem él. Mindezen országokban több lelőhelyen is előfordult, sőt a nuttaUi-ia,jta, is már élt a pleisztocénben Kahforniában (L ambeecht, 1933). Valószínű tehát, hogy a jégkorszak elején a szarka elterjedése cca a mai állapotok- nak felelt meg és a szarka fajtakör őse már a tercierben élt. A földrajzi módszer bevezetésénél rendkívül zavarja a tisztán- látás lehetőségét az a körülmény, hogy a szarkák ősszel csapatokba ^verődve egyes helyeken, ahol nem is fészkelnek, tömegesen lépnek fel. Ha tehát valóban vonul a szarka, ahogy azt feltételezik, téh példányok rendszertani tanulmánynál csak csekély értékkel birnak, holott a muzeumok jó részének anyaga még ma is főleg ilyen példányokból áll. Ennek a kérdésnek tisztábban való látásához iparkodtam a gyürüzések eredményeit összeáUitani , amelyek sajnos nagy számban nincsenek. Összesen 86 eset. Ebből 81-39% 5 km-en belül, 1-16% 10 km-en belül, 5-81% 20 km-en belül, 6-98% 30 km-en belül, 3-49% 40 km-en belül és végül 1'16% 50 km-en belül került ismét meg. Ezek közül azon eset emelendő ki. amikor a finn partoktól 15 km-re, a nyilt tengeren fogott egy hajó szarkát meggyürüzve és ez Svédországban, szóval egy más rassz területén, elszabadult és ettől a hel^^től ismét 15 km-re DK irányban került 1 hónap múlva újra kézbe, szóval eredeti hazája felé iparkodott. Ilyen kis távolságoknál az irány nem is számit, de mejegyegzhetjük, hogy az összes világtájak felé történt a szóródás. Ez a kép nemcsak rövid időre 198^V38] TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MKDENCtìJKNRK VATl.TTJ-J' lÎLlîlN 85 vonatkozik, hanem 7 év idáig a maximális, amit gyürü/ött szarkáknál megállapíthattak (Muy op Texel, 1924. VI. 12. iuv. —ugyanott, 1931. TV. 23.), A gyürüzés és megkerülés közti időtartamok a következőképen oszlanak meg : A legtöbb féléven belül megkerült 48-83%, 1 éven belül 26-74%, 2 éven belül 10-48%, 3 éven belül pedig 12-79% került kézbe, végül 1*16% csak majdnem 7 után lőtt példány szintén ugyanazon a helyen, ahol meggyürüzték. A gyér adatokból végleges következtetést vonni nem lehet, de viszont Európa legkülönbözőbb gyürüzo állomásainak eredményei egybe vágva azt engedik sejtetni, hogy a szarkáknál csak helyi mozgalomról lehet szó, ami folytán a téli példányok, ha óvatos- sággal is kezelendők, de a vizsgálat képét erősen nem befolyásolják Ugyanezt állapította meg Ny. -Szibériában Khakhlofi\. aki határozott ismertetőjeggyel biro példányokat az év minden szakában egy helyen látott. Természetesen még további vizsgálat feladata ennek végleges eldöntése és már a jelen pillanatban is vannak ellenérvek, t. i. a szarkák előfordulása oly tengeri szigeteken, ahol nem él szarka. Elsősorban ilyen eset, hogy Gobbunow a Novaja Zemlja déli részén 1927. V. 1.-én emberi laktól nem messze megfagyott szarkát talált. Már sokkal két- ségesebb a Máltán való kétszeri előfordulás, amely Despott szerint is lehetséges, hogy behurcolás a közeli Szicíliából, ahol közönséges. Ma, amikor a hajók zavaró szerepót már ismerjük, a szigeti előfordulásokra sem fektethető komolyabb súly. Amennyiben a szarka állandó volta nem bizonyul valónak, igen nehéz feladat vár a szisztematikusokra, mivel a költés m-egkezdésekor a mozgalom még javában tart. A szarka fészkelése nálunk március közepén kezdődik (Chernél). Németországban szintén március — április (Niethammek). Jugoszláviá- ban már február végén párba állanak, de csak március végén fészkel- nek és április végén vannak fiatalok (Genglee). Görögországban szintén április közepe táján vannak tojások (Reiser). Közép-Spanyolországban május közepén talált 8 tojást Witherby. Whitaker szerint Dél-Tunisz, ban már április elején fiókák vannak. Észak-Iránban március végén már voltak tojások (Stresemann). Iránban a költési idő márciustól május elejéig, Kínában februárban, márciusban, néha április és májusban is (Stuart-Baker), sőt La Touche decemberben figyelte meg, hogy fész- kelni kezdett a szarka. É. -Burmában február — március a fészkelési idő (Stuart-Baker). É.-MongoKában május 20-án 7 tojás (Kozlova), Kamcsatkában május 29-én 9 tojás (Bíjrgman). Kalmeach É. -Amerikából összeállította, hogy a szarka ottani elterjedése legdélibb pontjain április közepe előtt költ. Washingtonban és Montanában 2 héttel később, és az elterjedése legészakibb pontján csak június, júliusban. Ha a költési idők fenti ingadozásai az óvilágban nem is lényegesek, azonban óvatosságra intenek a költési időben lőtt szarkáknál is. Az általam boncolt szarkák 36 DR. KLEINER ENDRE [Aquila Ilim ivarszerveinek duzzadása csak márciusban kezdődött és nagy egyéni variálást mutatott,, átlagosan 12x9 mm-t mértek. Az ovarium növe- kedése még későbben kezdődött és már április közepe táján mutatkozott a visszafejlődés. Kotlófolt április végén, május elején jelentkezett. Maga a költés 16 — 18 napig tart, a tojások száma 4 — S (min. 3, max, 10). A fiókák cca 2 hét alatt hagyják el a fészket. A fiókák nagy- jából egyeznek az öregekkel, azonban a szem, csőr körül és fül mögött olyan csupasz foltok mutatkoznak, amelyek emlékeztetnek a mauritanica és nuttalli rasszokra, főleg kidomborodik a sárga bőrű fiataloknál, amely tendencia arra mutat, hogj valamennyi szarka egy fajtakör tagja. A fiatalok toUazatának fekete részei barnásak, a fehér szin sem tiszta, a szárny és farok kevésbbé fémes fényű, de ezt az egész fiatalokra álta- lánosítani nem lehet, mert a friss kormánytollak a legvilágosabb csillo- gásnak lehetnek. A fiatalkori vedlésben az első tél folyamán felcseré- lődnek a szárnyfedők, az elsőrendűeket kivéve és néhány farktoU (Witeeehy). a vedlés ideje Str"rsemann, S achtle ben és Niethammer szerint jun. — -szept. Az I. Jak. -ban (Jahreskleid) a madár könnyen fel- ismerhető : az első evező széles, sok fekete színnel ; a többi evezők vastag fekete pereműek, a nagy szárnyfedők zöldes fényűek. Ez a tollazat az első évben erősen megviselődik, mivel tavasszal vedlés nincs (WitjjI'Jíby), és ősszel áll be a teljes vedlés, amelynek ideje a fenti kutatók szerint jul. — szept. A hozzám beérkezett friss anyagban a vedlés erősen mutatkozott ugy fiatal, mint öreg példányoknál az állon, fül mögött és a nyakon, melyek olykor csaknem csupaszok voltak, valamint a farkcsík pelyhes érzékeny volta is gyakran előfordult. Ez az állapot csaknem valamennyi példányon késő októberig tapasztalható volt. A II. Jak. -ben az első evező erősen sarlóalakúvá válik és többi evezők fekete pereme keskenyedik. Az átlagosan 30 mm. felettről 9 — 12 mm. -re,, sőt az alá is száll a 3-ik evező fekete csúcsa. Az első evező sarlójának színezete is igen változó lehet, mert az erős keskeny sarló ellenére olykor mégis feketén szegett, olykor úgy látszik igen öreg példányokon, csaknem tiszta fehér. Az öreg példányok felismerhetők a nagy szárnyfedők intenzív sötétkék fényűek az európai rassznál. Steesemann szerint a toUruha a következő sorozaton megy át : Dk. (pihe ruha), Juk. (fiatalkori ruha)» comb. I. Jak. (vegyes első évi ruha), II. Jak. (rendes évi ruha) stb. A kori bélyegeken kívül az egj^éni variálás eléggé tág, úgy méret- ben, mint színezetben. A rasszkör szélsőséges alakjai a három déli fajta: mauritanica, asirensis és bottanensis, legvilágosabb pedig a kamcsatkai kamtschatica, valamint fennorum, kiváfik a sorból a sárga csőrü és bőrű kaliforniai nuttalli. A színezet sötétedése északkeletről délnyugat felé tart, ami megfelel a GLOGER-szabálynak. Nagyság tekintetében a Berc- MANN szabályt követi a fennorum és kamtschatica, a fajtakörben azon- I '.»:;:>/;^8] takulmínyok a iviurAïOK mkükack.ikíNkk vakju-J'/ìj-kjn si ban kivétel az indiai bolfanensis, amely a leonagyobl) szaj-ka. de itt a magashegyi mivoltában is kereshető esetleg magyarázat. A nuttalli-t kivéve, amely felé szintén vannak tendenciák, sőt határozott ráütés is, általában a fekete és fehér szinek viszonya, a csillogás intenzitása és a méret különbözteti meg a rasszokat. Ezen csekély eltérések alapján gyakran zavarják a képet a makik fajtára való ráütések. Ezért a határ- területeken nehéz, sőt lehetetlen a földrajzi fajták határozott elválasz- tása és a prope-jel (S) egyénekre nem is alkalmazható legtöbbször szerintem, csak a populációkra, mivel az átmenet quantitative jelent- kezik és nem az egyedeken. Az evező tollak fekete pereme is erősen variál, ugy hogy szomszédos fajták elkülönítésénél csak nehezen alkal- mazható, bár a tendencia el nem tagadható. Ezeken kivül a szarka rendkívül hajlamos rendellenességekre, mint főleg flavizmusra, de albinizmusra is. A fekete színezetet felváltja a világos barna v. a fehér, de ilyenkor is egy árnyalat jelzi a fekete rész határát, j)l. a DAXFdiíD-gyüjtésből származó osmanijei példány, stb. Különben ezt a problémát részletesen fejtette ki Strand, akinek mun- kájában az erre vonatkozó irodalom is pontosan ismertetve van. Azon igen értékes és gondolkozásra méltó fejtegetéseire azonban, melyben ezen példányokat elnevezni óhajtja, csak Rensoh szavait ismételhetem meg : ,,Az örökletes egyéni változatok ne neveztessenek hármas névvel, ellentétben a főleg az entomológiában még ma is uralkodó szokással" (Prinzip, p. 15.). ,, Minden iJyen esetben a nomenklatura nem vethető a]á az elsőbbségi szabálynak, hanem a megfelelő ökológiai és évszaki változatok hasonló nevet nyerjenek." (Prinzip, p. 16,). Ezek a változatok, mint Steant) is megállapitja. örökléstani szem- pontból is fontosak és súly helyezendő rájuk. Khakhloff még tovább megy és arra mutat rá. hogy milyen fontos adatokat szolgáltathatnak a biológiának, ha egyes helyeken mutációk lépnek fel, ahogy a ny.- szibériai szarkáknál úgy látszik olyan gének összpontosulnak, melyek gyakran okoznak fehér foltozottságot a farkon. A szarkáknál, mint állandó madaraknál, várhatónak tartja a recessziv mutációkat. A variát- ciós statisztika exakt keresztülvitele szolgáltat becses an5^agot a biolór giának és egyúttal ad pozitiv alapot a szisztematikának. Ugyancsak erről a vidékről, Samarkandból hasonló recessziv flavisztikus mutációk ról ad hirt Dahl, amely színezettel együtt járt a csőr kevésbé erősebb, viszonylag hosszabb és kevésbé domborubb volta. Dahl pontos táb- lázatából kitűnik, hogy a flavisztikus példányainak méretei kisebbek. Végezetül még GROEBBEr.s rövid referátumára kell rátérnem, aki rá- mutat ai-ra, hogy pl. az albinizmus lehet variáció is, amikor tuloxidáció folytán álalbinizmus állott elő. A szarkáknál két esetet ismer az iroda- lomból. Egyik esetben a him rendes, a tojó albino, az utódok mind 88 DB. KLEINER ENDRE [Aquila rendes színezetűek és valószínűleg mind heterozygoták szerinte ; a máso- dik esetben a szülők hasonlóan színezve, az utódok ellenben részben albínók, részben rendes színezetűek, amelyek közt valószínűleg szintén akadnak heterozygoták. Khakhloff tanulmánya alapján sok érdekes örökléstani adatot kell majd az állatrendszertannak nyújtani, de mint ő ajánlja, ehhez egységes vizsgálati módszer szükséges, amibe még mindig sok hiba csúszhat a vizsgálók egyéniségéből kifolyólag, pl. a szarkáknál egyszerűnek látszik a fehér farkcsík kérdése. Nem számítva a preparálásí hibát, a fehér tollak néha feketén végződnek s így teljesen egyéni elbírálástól függ, hogy milyen színűnek veszik a kutatók azt. Magam ebben az esetben, fehér (a), árnyalt (o), szürkés (go), szürke (g), feketés (ns) és fekete (n) skálához tartottam magamat, de néha a teljesen fehér farkcsík kevésbbé volt tiszta, mint az igen kis mértékben fekete csúcsú, de élénk fehér tollakból álló farkcsík, ha tehát mereven a skálához kötöm magam, valódiság ellenest írok, viszont ha ezt a körülményt figyelembe veszem, a skála megkétszereződik, áttekinthetetlen lesz és az ellenőrzése még nehezebb stb. Egységes eredmény így ujabb, pozitivebb mérő és vizs- gálati módszert kíván, amely ma még nem jött létre. Idáig tanulmá- nyaimnál csalódtam a variációs-statisztikai módszerben, mivel a madár- tanban még a nagynak nevezett sorozatok is nevetségesen kicsinyek erre az eljárási módszerre alkalmazva. Ugyanígy áll sok mérettel is, különösen a teljes hosszal még friss állapotban is, azért ehelyett sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok a madár súlyának. Méreteim : jobb szárny a hajlatától a leghosszabb toll csúcsáig mértem preparált álla- potban ; farok az os uropigii kitapintásához tett hüvelykujjhoz tolt mérőszalaggal a leghosszabb farktollig mérve ; csőr teljes hossza gerincen és oldalt az orrlik disztahs végétől a csőr hegyéig ; csűd a tíbíotarsale izülete hátsó pontjától az ujjízületnél helyezkedő szaru pajzs mellső végéig; a 3-ik evező fehér részének disztahs csúcsától a toll hegyéig ; végül súly a preparálás előtt, max. harmadnapos állapotban. A táblá- zatokban ezt a sorrendet követem, egyéb jelzések : korjegy, farcsík színezete, a fehér folt jelenléte az evezőkön (hányadikig terjed), fark- szín árnyalata, az alábbiakban megadandó skála szerint. 19:55/38] TANÜLMANVOK a ICÁKPÁTOIC >1 KDE.NUÉJ KM'>K VAK.) L-l'lÓJJilX 8!) Pica pica pica L. Kárpát () 1< m e d e n c é j e — K a r ji m t h e ii - B e c k e n . S E r cl (^ 1 y — T r a n s s y 1 \' a II i a. 1 W. 23037. Nagyeiiyed 24. IV. 1893. 189 220 30 23 47 36 — I. Jak. a. 11 i/ii. 2 W. 23038. Nagyenyed S. V. 1893. 190,250 33 25 50111 —| Jak. a. 10 — 3 N. 2677. Szt, Gotthard, Ili! 1 ' Szolnokdoboka 10. XII. 1900. 189 245 32 24 47 341 — I. Jak. a. 12 I. 4 pr. , Szt. Benedek 1. II. 1936. 192 240 32 24 48 311 — I. Jak. go. 11 II. 5 pr. Szt. Benedek 15. II. 1936. 192 260 29 22 47 121 — Jak. a. 10 II. •5 T)r. __ Szt. Benedek 20. 11. 1936. 187,250,31 24 44 11 — Jak. a. 11 II. 7 N. 1763/9. Székudvar, Arad 15. XII. 1891. 189 220 34 26,51 32 — I. Jak. a. 11 i/ii. 8 N. 1763/10. Székudvar, Arad 15. XII. 1891. 196 262 132 125 48 14 — Jak. a. 11 i/ii. 9 N. 1763/11. Székudvar, Arad 15. XII. 1891. 1991 2801321 25! 50 15| — Jak. a. 11 ii/iii És zaki hegyvid,é k — Nördliche Karpathen. 10 0. Tátraszéplak 3. II. 1937. 1195 245 35 27 50Ì31 234 I. Jak. a. il2j II. ii; N. 3518/10. Edelény, Borsod 16. XI. 1932. Í192 240 32 25 47 241 —11. Jak. a. |12 I/II. 12, 0. Királd 27. 1. 1937. 1187 230 32 23,50:26 220'I. Jak. a. 10 II/III 13,' W. 23039. Diósjenő, íTógrád 3. X. 1894. 1179 230 30i23i43|28: —il. Jak. a. '12! II. AH öl d, — Tiefebene. -14. N. 3518/9. Kornádi, Bihar 16. XI. 1932. 178 22528 2245 41| — |I. Jak. go. 11 II. 15 0. 845. Szerep ,2. VI. 1908. 196 275 34 27:48 111 —1 Jak. 0. 11 I. 16 0. Mátészalka 27. XII. 1936. 192 254 33 25 48 34,198!l. Jak. a. 11 III. 17 0. 2755. Tokaj 17. 1. 1929. 179 188 29 20 41 31| — I. Jak. a. 11 I/II. 18 0. Tokaj II. 1929. 192 238 34 25 51 24 —1 Jak. a. 11 II/III 19 0. — Nyíregyháza 29. III. 1937. 192 252 31 24 48 9' 192 Jak. a. 10 II/III 20 0. — Nyíregyháza 29. III. 1937. 196 283 32 25 48 9 '213! Jak. a. 11 II. 21 0. — Nyíregyháza 29. III. 1937. 186 236 31 23 47 27 214II. Jak. a. 12 III. 22 0. — Nyíregyháza 24. XI. 1936. 194 270 34 27 49 13 211 Jak. a. 10 III. 23 0. — Nyíregyháza 24. XI. 1936. 195 205! 33 24 48 42 244 I. Jak. a. 13 — 24 0. 3045. Büdszentmlhály 8. V. 1932. 185 258 '30 22 4016 — Jak. a. 11 I. 25 0. 2750. Kísfástanya 11. I. 1929. 185:237 30 22 47 34 — I. Jak. a. 11 II: 26 0. — Debrecen 25. XII. 1936. 1891173 31 24 48 29 215 I. Jak. a. 11 — • 27 0. — Haj duböszörmény 25. 1. 1937. 193 260 31 24 50'4l:243 I. Jak. a. 11 II. 28 0. — Haj duböszörmény 21. IV. 1937. 198 26732 24'48Ì 8|l87 Jak. a. 11 I/II. 29 0. — . Haj duböszörmény 21. IV. 1937. 185 243;33 26:48110 207 Jak. a. 10 II. 30 pr. — Pusztapó 14. VIII. 1934. 189 236 30 23'47|25 — I. Jak. — 12 III. 31 pr. — Pusztapó 20. VIII. 1934. 184 235 32 23 46 32 —11. Jak. — 11 III. 32 0. 2785. Kétutköz 9. XII. 1928. 197 260 3426,48 9Í — j Jak. 0. 11 II/III. 33 N. 2622/3. Temeskubin 15. V. 1900. 195 270:33 20:49 12Î — ! Jak. a. 12 I. 34 0. . — Zenta 19. II. 1936. 188 258 34 1 25 '50 12 1821 Jak. a. 10 II/III 35 0. — Szeged 23. XII. 1936. 196 255 312448 39 230 I. Jak. a. 11 II/III 36 0. — Sövényháza 14. IX. 1935. 197 220 34Ì24 49l— ,190,1. Jak. — 11 — 37 0. Sövényháza 7. X. 1935. 190'250 32 27 48;ii:210 Jak. a. 10 II/III. 38 0. Kecske 20. X. 1936. 192 235 32 25 49 27 234 Jak. a. 12 II/III. 39 0. — Nyárjas 26. X. 1936. 190 248 35125 48:30 217 I. Jak. a. 11 II/III 40 ! 0. — Kecskeniét 24. XI. 1936. 178 220'— |— 46'34 17111. Jak. a. 11 III. 41 1 ÍT. 2678. Kisharta 6. XII. 1900. 189 250 29 23 44'32 — jl. Jak. a. 11 II. 42! N. 2968. Üllő 4. III. 1905. 192 255 32 124 '48 1 12 —1 Jak. i a. 11 II. Dunántúl — Transdanubien. 43 0. Budapest-Mártonhegy 28. II. 1937. 186 230 32 24 50 391206 I. Jak. 0. 13 II. 44 0. — Budapest-Mártonhegy 1. VIII. 1935. 187 228 32 23 45 — 202 Maus a. 10 III. 45! 0. — Budapest-Mártonhegy 1. VIII. 1935. 187 228 33 25 25 28 202 I. Jak. — 11 II/III 461 0. Budapest-Mártonhegy 6. X. 1935. 195 225 31 24 49 28 215 Maus a. 11 II/III 47 0. — Budapest-Mártonhegy 24. X. 1935. 190 223 30 26 47 26 212 I. Jak. a. 10 II/III 48 N. 3440/7a. Abaszentíván, Fejér 9. XII. 1924. 192 260 32 25 50 12 1 — | Jak. a. 11 III. 49 ír. 3440/7b. Abaszentiván, Fejér 9. XII. 1924. 192 245 31 25 49 45| — 'I. Jak. a. 11 III. 50 0. ■ — Simontornya 14. I. 1937. 188 237129 24 49 311192 I. Jak. a. 11 — 51 0. Paks 10. III. 1937. 193 223 32 25 50 7 209 Jak. a. 11 III. 52 0. — Paks 10. ni. 1937. 192 257 33 26 52, 9 207 Jak. a. 11 III. 53 0. — Paks 13. III. 1936. 194 263 31 27Î49|lll217 Jak. a. 11 II. 54 0. — Paks 13. III. 1936. 199 277 32,25149 8:217 Jak. a. 11 III. 55 0. — Paks 13. III. 1936. 200 285 33! 26 '49 15 228 Jak. a. 11 III. 56 0. — Paks 13. III. 1936. 195 270 33 26 51:12 244 Jak. a. 10 I/II. 57 0. Bátaapátí 29. I. 1937. 195 215 32,25 48 28 237il. Jak. a. 11 ■ — 58 0. — Bátaapáti 18. II. 1937. 191 25013023 48111 204Ì Jak. a. 11 II/III 59 0. Bátaszék 14. IV. 1937. 190 245l33:26'45 33 216 I. Jak. a. 11 — 60 0. Bátaszék 14. IV. 1937. 179, 220I3I 25147 36 196 I. Jak. go. 14 III. 61 0. — . Hercegszabar 16. II. 1937. 193 25l|33;26'49i 9 210| Jak. a. n III. 62 0. — Hercegszabar 5. in. 1937. 190 233! 30 1 24 50 24 205 I. Jak. a. 11 III. 63 0. — Hercegszabar 5. Ill, 1937. 182 225 34 26 46 28 205 I. Jak. a. 11 III. 64 0. — Hercegszabar 5. III. 1937. 200 240132 24 48 28 210 I. Jak. 0. 11 III. 65 0. — Hercegszabar . 10. III. 1937. 191 245 32 24 45 35 209 I. Jak. go. 12 11. 90 DR. KLEINER EXDBE [Aquila 66 O. 671 O. 68 1 0. 69 0. 70 0. 71 0. 72 0. 73 ÜT. 74 0. 75 N. 76 0. 77 0. 78 0. 79 0. SO 0. 81 pr. 82 pr. .S3 pr. S4 pr. 35 pr. S6 pr. 87 pr. 88 ír. 89 0. «0 0. ■91 0. «2 w. «3 0. 94 pr. SS N. 3507/3. 526. 5498. Hercegszabar Hercegszabar Hercegszabar Hercegszabar Hercegszabar Hercegszabar Kaposhomok Balatonlelle-Rád Somogyfajsz Somogyfajsz Somogyiajsz Báránd-Esztergály Báránd-EsztergáJy Báránd-Esztergály Báránd-Esztergály : Egervár i Egervár Egervár '. Egervár ; Egervár I Egervár ! Egervár ; Tihanj Kőszeg I Brennbergbáuya I Brennbergbánya [ Illmic Î Lébény ) Lébény : Komárom 10. 10. 24. 24. : 31. ' 7. : 22. 3-11 ; 16. ' 16. 22. 4. 4. < 11. 11. 5. 27. 24. 1. 25. III. 1937, III. 1937. III. 1937. III. 1937. III. 1937. IV. 1937. XI. 1936. . V. 1937. III. 1937. III. 1937. X. 1936. III. 1937. III. 1937. III. 1937. III. 1937. I. 1937. I. 1936. II. 1937. IV. 1936. X. 1936. XII. 1936. XII. 1936. IV. 1931. I. 1897. 5. V. 1936. 26. VI. 1936. 7. X. 1934. 10. VIII. 1935. 31. XII. 1934. 6. II. 1898. 30. . 1196 , 196 196 195 192 !l93 200 191 jl87 ■193 1196 Î195 196 200 202 ;i92 il98 |192 1190 187 i 193 íl92 185 1205 193 :i87 194 169 175 200 260 34 23S33 250 35 265 30 240 29 220 33 265 33 235 — 254 31 252 32 242 32 245 33 252 33 265 34 278 32 235 31 245 31 231 33 235 31 229 29 j 265 32 245 32 240 30 270 31 249 31 170 29 260 31 130 25 230 30 275 31 25 48 9 25 49 8 20 50 13 24 49 9 23 51 27 25 51 33 25 15 25 1— '49 39 l25 46 9 '26 50 15 25 49 33 26 48 34 25 52 11 27 49 13 26 50; 8 24 48 36. 25 45 241 26 50 30 Ì 24 46 35 23 47 36 I i , i 25 4810 — Jak. 24 47 30! —I. Jak. 23 45 28 — I. Jak. 25 51 12' — ! Jak. 24 50 49 219 I. Jak. 24 47 31 231 I. Jak. 24 50 9 —, Jak. 18 46 40 — j iuv. 22 43 31 235 Jak. 25 48 13 — ' Jak. 226 Jak. 213 Jak. 222 Jak. —I Jak. 219 I. Jak 227 I. Jak 248 Jak. — I. Jak 180, Jak. — ! Jak. 230 I. Jak, 228 I. Jak, 245 j Jak. 215 Jak. 237 Jak. — I. Jak. — I. Jak. —1. Jak. 215 I. Jak. — I. Jak. lliII/III. 11 ni. 11 III. 11 II. ^^1 - IV — 10 II/III. Ili — 10 II/III. 11,11/111. 11 n. Ill II. 11 II/III. 11 ii/ni. 11 II/III. II. II. II. II/III. III. II. III. II. II. 11 12 11 10 11 lOi — II II/III. III - 11 i/n. 11 II/III Érdél V — Transsylvania. 96 N. 97 W. 98 N. 99 0. 100 N. 101 N. 102 N, 103 0. 104 0. 105 0. 106 0. 107 0. 1748/50. Fogaras 23041. Fogaras 2006. , Fogaras 1943. ! Fogaras 3322/18. ! Nagyenyed 2677. j Szentgotthárd, Szolnok- Doboka 3103/24. 1 Tamánd, Arad 23. 11.1891.185 235 30 23 49 29 17. IV. 1888. jl79 223 31 23 45 461 18. X. 1896. ! 193 240 32 23 49 32' — 1892.1179 235 3124 45:53 30. III. 1893. 180 10. Xn. 1900. 178 8. IV. 1891. !186 235 30,23:4636; 29*23 4632 30!23Í46l38! I. Jak. I, Jak. I. Jak. I. Jak. I. Jak. — ILJak. — I. Jak. Észalvi heevvidék Nördliche Karpathen. 670. Eperjes Eperjes Sátoraljaújhely Királd Xógrádkövesd 17. 6. 18. 27. 14. I. 1937. XI. 1936. V. 1936. I. 1937. III. 1906. 181235 28 23 49 13 210 176 22013123 46 27 198 187,250:33 24 47,10 175 184 210 31,23 4712 190 183i240,30 23 45 34 — Jak. Jak. Jak. Jak. I. Jak. 11 II. 11 I. 11 II. 11 II. 12 I/II. 11 I/II. 13 I. 10 II/III 12 I. 10 I. I/II. Alföld — Tiefebene. 108 0. 109 0. 110 0. 111 0. 112 0. 113 0. 114 0. 115 0. 116 o. 117 0. 118 0. 119 0. 120 0. 121 N. 122 o. ! 123 X. 124 0. 125 N. 126 N. 127 0. 1 128 0. 129 0. ' 130 0. 131 0. 132 N 133 0. 1 2678. 525. 2274. 1097. 2257. 1763/12. 2880. Nyíregyháza Nyíregyháza Nyíregyháza Nyíregyháza Nyíregyháza Haj duböszörmény Ha j duböszörmény Békéscsaba Kenderes Zenta Szeged Nyárjas Kecskemét Kísharta Fülöpszállás Üllő ÜUŐ Monor Budapest Dunántúl Budapest-Mártonhegy Budapest-Mártonhegy Budapest-Mártonhegy Budapest-Mártonhegy Bu dapest-Mártonhegy Felcsut, Fejér Ercsi-Sínatelep 5. 28. 28. 21. 24. 10. 10. III. 1937. III. 1937. III. 1937. XI. 1936. XI. 1936. V. 1937. V. 1937. X. 1936. III.1936. II. 1936. XII. 1936. X. 1936. II. 1937. XII. 1900. III. 1898. IV. 1898. V. 1912. IV. 1898. XI. 1891. 182 250 180 250 175 220 180 240 187 265 173 220 183 220 178 225 185 '228 181|237 186 220 177 225 176 240 185 240 187 255 184 225' 180 225 185 245 184,225i 28 2214 12 30 22 45 11 29 22 47 22 — !— 46 15 32 25'45 13 29 2l|44 23 30 23 43 38 29 23 44 30 ;31|23 47 32 3123 47 24 29 23 49 13 29 23 44 36 30 22 48 18 31 24 47,321 31,24 47il5l 3i;24 47 2s: 29 22 47 30 1 27,22 49 13 32,24,49,29 1851 Jak. 190 1 Jak. 166 I. Jak, 178 1 Jak. 187 Jak. 1911. Jak. 203 I. Jak. 168 I. Jak. 182 I. Jak. 133 I. Jak. go. Jak. I. Jak. Jak. I. Jak. Jak. I. Jak. I. Jak. Jak. I. Jak. Transdanubien. 1. 1937. II. 1936. II, 1937. III. 1937. IV. 1935. IV. 1903. III. 1937. 175]210|31'24 44 271 —II. Jak. 177 215 30 23 47 29 180 I. Jak. 180 225 30 23 49 25 196 I Jak. 175 210 29 23 46 38 180 228 32 24 46 39 180 240 26 19 54 11 1881240131 24J47l28 182 I. Jak. 180 I. Jak, — Jak. 190 I. Jak. 11 III. 11 12 10 10 13 11 11 11 12 11 13 10 12 11 10 11 11 a. !ll II, I/II. II, III. I. I/II. II. II. I. III. III. III. i/n. 11. I. I. II/III. I. I. I/II. I. I. II. I. 19SÖ/38] TANULMÁNYOK A líÁltl'ÁTOK MKJDKNCfiJííN KK VA lU li-KJVjJílN 134 0. 1 136 0. ! 136 0. 137 0. 138 0. 139 0. 140 0. 141 N. 142 N. 143 0. 144 0. 145 0. 146 0. 147 0. 148 N. 149 0. 150 0. 151 0. 152 0. 153 0. 154 N. 155 pr. 156 pr. 157 0. 158 0. 159 0. ! 160 pr. 161 pr. 162 pr. 163 pr. 164 0. 165 N. 166 N. 167 0. 2827. 3552/7. 3507/4. 2418/3. Székesfehérvár Simontornya Kistápé Paks Paks Paks Bátaapáti Bátaszék Bátaszék Bátaszék Hercegszabar Hercegszabar Mohács Mekényes, Baranya Balatonlelle-Rád Karád Somogyfajsz Somogyfajsz Somogyfajsz Somogyfajsz Nagykanizsa Bolhó, Somogy Bolhó, Somogy Báránd-Esztergály Báránd-Esztergály Báránd-Esztergály Egervár Egervár Egervár Egervár Tihany Tihany Magyaróvár Lébény 3. XI. 20. III. XI. III. 111. III. II. III. 24. IV. 24. IV. WI. III. 19. XI. 4. II. 3—11. IV. 21. II. 16. III. 22. X. 1936. 1936. 1936. 19.37. 1937. 1937. 1937. 1937. 1937. 1937. 1937. 1937. 1928. 1937. 1937. 1937. 1937. 1936. 177,230 28 22 185 222 29,22 189 240^34 26 187,220 33 1 2« 175 240,27,22 180 245131 23 170 215 28 22 i5 32 178 46 351168 4Í»'28 215 •Jo. 22. 22. 5. 31. 31. 4. 11. 11. 5. 27. 30. 9. 10. 31. 13. 12. X. 1936. XI. 1936. 1. 1936. III. 1937. III. 1937. III. 1937. III. 1937. III. 1937. I. 1937. I. 1936. I. 1937. XII. 1936. IV. 1936. X. 1931. II. 1899. I. 1937. 182 240 185| — 1791180 180 235 I77J205 182 240 184235 1791 — 180 1 225 178 240 185 227 179 225 178 210 179 230 182,240 225 233 198 235 240 i 184 '230 190 255 '30 '23 185 '230 29 '22 il82 240 '32 25 1 177 1 205 29 22 1177 220 30 23 183 -to 37 47|l2 49,11 43 60 170|: 47 2«! -— 46 32, --- 47 |i:; 202 4714ü'19ll 46 12 — i 4837|l93r 46331 46|22 181 44 12 1521 46 30 165i: 160|, i72i: 31 24 43 33 43.34 4431 48 12 46 — 46'31il71 46 ! 12 j 185 47114191 47|15 — 4431! — 46 30l — 46 17 — 46 33J — 45 27 — 46 24; — 45 32 — .1. Jak. a. 11 1. Jak. a. 11 I. Jak. go. 12 I. Jak. a. 11 Jak. a. 10 Jak. a. 11 I. Jak. a. 11 Jak. a. 11 Jak. a. 11 Jak. a. 10 1 . Jak. .a. 11 1. Jak. g. 11 Jak. a. 11 I. Jak. a. 12 Jak. a. 11 I. Jak. a. 12 Jak. a. 11 I. Jak. a. 12 I. Jak. a. 10 I. Jak. go. 12 I. Jak. a. 12 Jak. a. 11 I. Jak. a. 11 I. Jak. go. 13 Jak. a. 10 Jak. a. 11 Jak. go. 11 I. Jak. go. 12 I. Jak. a. 12 I. Jak. go. 10 I. Jak. go. 11 I. Jak. a. 11 I. Jak. go. 11 I. Jak. a. 11 Ill/IH I. III. II. III. I/II. I. I. I. II/III. I/II. I/II. III. III. 11. I/Il. I/II. I/II. I. jbsuiiiiur I/II. III. III. I/II. II/III. ni. I. II/III. II. I/II. 1681 O. 169 N. 178 N. 179 N. 180 0. 181 pr. 182 0. 183 0, 184 0. 185 0. 186 0. 187 N. 188 N. 189 N. 2680. Erdély - Székelyudvarhely I 20. Nagyenyed | 5. Sex. ? Transsylvania. 170 Pa. 116. 171 Pa. 117. 172 Pa. 274. 173 0. — 174 0. — 175 0. 2719. 176 W. 12697. 177 W. 12698. Északi hegyvidék - Kuthénföld (Podk. Rnss.) 30. Euthénf öld (Podk. Russ.); 30. Tátra (Tatry) ' 27. Tátraszéplak 3. Tátraszéplak Görömbölytapolca 8. Nádasfő Nádasfő 1409. 3286. 2749/a. 2704. 883. 2980. 2876/5. 2876/5. 1848. aug. 190 0. 191 0. 1Ö2 0. 193 0. 194 0. Idd 0. 196 0. 197 N. 198 0. 199 0. 200 0. 201 pr. 11.1937. |180|230|29|23 45|35; —11. Jak. XII. 1900. 175 215 29 24 1 40 33! — il. Jak. — Nördliche Karpathen. XII. 1935. 191 231 33|25 50'35' — I. Jak.i XII. 1935. 191 240 34'25 51I27J — I. Jak.i XI. 1935. 192 250 3123 47Í— ' — I. Jak.l 11.1937. 194 250 32 25 49:13 208 Jak. \ XII. 1936. 186 240 30 22 '47 39 — I. Jak.| XII. 1928. 175 215 29 22 44 28; — I. Jak.j — 1894. 187,240 312347 41i — I. Jak. — 1894. !l99|285 34 26 52 14! —', Jak. , Alföld Tiefebene. Mezőcsenger Hadad, Szilágy Kétutköz Pusztapó Zenta Zenta Óverbász Csantavér Kecskemét Üllő ! Üllő j Pest-mgy. 1 Dunántúl Budapest-Mártonhegy Budapest-Mártonhegy Szilasbalhás Kistápé Paks Hercegszabar Lakócsa, Somogy Balaton lelle-Ká d Hajmáskér Balatonrendes Balatonrendes Egervár Print. 1881. 30. X. 1913. 9. XII. 1928. 14. VIII. 1934. 19. II. 1936. 30. XII. 1936. 24. II. 1929. — 1908. 26. III. 1929. 24. V. 1903. 24. V. 1903. 180 210 29 182 233 28 196 240 33 188 230 32 183 247 29 195 295 32 188 250 31 195 250 32 178 245 29 — I — ,14 — i —14 191 '265 31 23; 50 13—1 alb. 22 46 28 —'I. Jak. 26 '47 301 —I. Jak. 25—1—! — 'l. Jak. 23Í46Í18 150! Jak. 26 49 14 223! 25 46 13 25 47i36 23 46Í11 10 Si- lo 29 — 24 471 5 Jak. Jak. flav. Jak. puli. puli. Jak. Transdanubien. 16. 18. 20. 7. 10. 16. 2. 3. 22. 28. 28. 25. VI. IX. VI. XI. III. II. III. •11. V. II. X. X. II. 1936. 1936. 1928. 1936. 1937 1937. 1937. 1937. 1935. 1934. 1934. 1936. 193 1264 1 196;254, 160 175 195! 270! 190 '240' 191 255 183 220 181 215 191 255 185 230 189 235 196 275 24 48 25|45 2r.-,() 2(5 5U 25 50' 23 45 24 50 24 48 24'51 24 '48 24 47 26 49 151210, 30 229, 18 226 34^220 12 i 163 271213 31J — 37 220 30 - 26' — I4I — iii; I/II. |iii I/II. a. 11 a. 11 a. 11 a. 9 a. 11 11 go. 11 — go. ïï^ I/II. I. I. II. 10! II. lljll/ll 11! i/n. Ill II. Ji I. in. n. ii/iii. Jak. a. 11 i I. Jak. a. 10 iuv. — — Jak. a. 11 I. Jak. a. 13 Jak. a. 10 I. Jak. a. 11 Jak. a. 11 I. Jak. a. 11 I. Jak. a. 11 I. Jak. a. 12 Jak. a. 11' III. II. I/II. III. I. II/III. I. I. I. I. I. DR. KLEIÎiER ENDRE [Aquila 202 w. 203 0. : 204 0. j 205 0. 1 206 0. 1 207 0. 1 208 w. ! 39-i. 1942. 23047. Pusztaszeutmihály i Brennbergbánya j Brennbergbánya 1 Brennbergbánya , Lébény ! Hungária Hungária 26. VIII. 1931. 17. III. 1937. VI. 1936. VI. 1936. I. 1937. — 1892. 5. IV. 1869. 26. 26. 12. 181i230j30 22'46|— : — 195— Í34 26 51 11'210 186180 27 21 43 36 173 181 100 28 22 40 43 185 177 220 30 23 46 35 200 176 220 31 24 45 301 — 185 21029 22 46 10l — I. Jak. Jak. luv. iuv. Jak. I. Jak. Jak. III. III. III. I. I. II. Egyéb területek — Andere E e g i o n e n. 209 1 0. ! 3223. 2io; 0. — 211! M. 17186. 212' M. 17187. 213 ! W. 3330. 214 j M. 28361. 215 1 M. 28359. 216 i M. 28358. 217 í M. 28350. 218 M. 28352. 219 M. 28348. 220 1 M. 28349. 221 M. 28355. 222 M. 29214. 228 M. 25218. 224 M. 17199. 225 M. 17197. 226 M. 17196. 227 M. 06250. 228 M. 17200. 229 M. 29104. 230 M. 07660. 231 M. 033372. 232 M. 25178. 233 M. 17189. 234 W. 23035. 235 W. 23036. 236 w. 6173. 237 w. 23050. 238 M". 23042. 239 w. 12898. 240 w. 23046. 241 w. 10586. 242 w. 10034. 243 w. 7958. 244 w. 10594. 245' W. 10595. 246 w. 10923. 247 Pa. 88. 248 Wa. 95/35. 249 Wa. 26/35. 250 Wa. 91/35. 251 Wa. 214/34. 252 Wa. 171/34. 253 Wa. 240/33. 254 Wa. 120/36. 255 Wa. 237/33. 256 Wa.' 51/34. 257 Wa. 94/35. 258 Wa.' 89/36. 259 Wa. 63/36. 260 Wa. 76/35. 261 Wa.' 76/35. 262 Wa. 73/35. 263 Wa. 93/35. 264 W. 22751. 265 W. , 23040. 266 S. 1 — 267 s. : — 268' s. — 269 1 w. 8050. 270 1 w. , 8822. Rappe, Smâland, Sverige ' Bergen, ÎTorge Rügen, Pommern Relzow, Pommern Hiddensee. Pommern Neuenrade, Sauerland Herzogenaurach, O. Franken ! Hetzles, O. Franken Neuhaus, O. Franken Neuhaus, O. Franken Erlangen, M. Franken Erlangen, M. Franken Hainsacker, O. Pfalz Viechtach, O. Pfalz Irnsing, N. Bayern Monheim, Schwaben Kaufbeuren, Schwaben Kaufbeuren, Schwaben Oberbeuren, Schwaben Westerringen, Schwaben Dachauer-Moos, O. Bayern Peissenberg, O. Bayern Forstenried, O. Bayern Staltach, O. Bayern Kinning, O. Bayern Hallein, Salzburg Hallein, Salzburg Litschau, Waldviertel, N. Ost. Seeham b. Tulln, IST. Ost. Wien-Prater, Dona-Au Wien-Prater Wien-Prater Mannswörth, N. Ost. Mannswörth, N". Ost. Andlersdorf, Marchfeld, N. Ost. Orth. IST. Ost. Orth, N. Ost. Buppersdorf, Steiermark Pelhrimov, Boh. Mer. Strzemieszyce, Kielce Siostnytow, Lublin Chojnow, Grojec, Warsz. Chojnow, Grojec, Warsz. Milanowek, Blonie, Wa. Owczarnia, Blonie, Wa. Grodno Worzaty, Smecianj', Wilno Kotangródek, Luniniec Mtynek u. Styrem, Pinsk Lamszanj', Kowel Dolsk, Kowel Lackie Mate, ZIoczov, Tarnopol Lackie Mate, Zloczow, j Tarnopol Zalesie, Zloczow, Tarnopol Zablotow, Stanislawov Moszkwa Branesti, Rumania Kostenbrod, Bulgaria Sofia, Bulgaria Sofia, Biilgaria Bohl, Asia Minor ' Bolu, Asia Minor ', 29. IV. 1927 17. III. 1937 il2. VII. 1893 28. V. 1897 18. XI. 1868 12. XII. 1913 Í24. II. 1914 5. II. 1915 |13. II. 1917. 113. IL 1917 18. IX. 1920. ! ^• XL 1911. Î24. IL 1910. 20. XII. 1920. 14. VII. 1925. 3. XL 1910. 16. V. 1909. il2. VI. 1908. 2. I. 1907. ,20. V. 1911. !l3. VL 1929. 1 17. IX. 1907. 13. IX. 1903. 10. VI. 1925. 11. VIII. 1906. 4. I. 1882. 28. I. 1882. 30. IV. 1935. 14. 1. VII. 1923. V. 1889. 200245 34 27'51'21i — I. Jak. 200 245 31 26 51 35 — [I. Jak, 180 218 — !— (46 32; — 1l Jak. 187 236 31 24 53;30l — |I. Jak. 191 235 30 24 48 33j — L Jak. 189i251,31 25|52|l2 — Jak. XII. 1935. IV. 1891. IV. 1891. L 1893. I. 1935. III. 1935. III. 1935. III. 1935. XII. 1934. XL 19.34. XII. 1933. IL 1936. XII. 1933. III. 1934. V. 1935. V. 1936. VI. 1935. 182 194 189 195 184 192 193 195 205 195 179 175 198 195 199 190 180 155 189 191 192 1 185 137 191 187 180 235 1 28 226 29 252 29 265130 30 29 31 32 30 252 235 240 257 263 247 215 234 263 242 205 267 235 130 235 256 260 46 20 14' 34 28 34 28 34127 4 18 29123 33 27 32 26 34 Z', 32^2^ 25IIÍ 230 30|24 80 25 18 266 220 218 190240 31124 30I25 30|23 33I26 182!l85|3125 167 205 201 270 28. III. 1935. 28. III. 1935. in. 1935. III. 1935. X. 1907. XII. 1913. IV. 1894. XII. 1934. XII. 1934. IX. 1934. X. 1934. 29 23 45 31 i 25 49 31i25 49 48 12 2501 50 —' — I Jak. Jak. Jak. Jak. I. Jak Jak. Jak. Jak. I. Jak. I. Jak. I. Jak. I. Jak. I. Jak. L Jak. Jak. Jak. 411 — ;L Jak. 34: — ; iuv. 194 252 178 227 192 194 196 192 187 191 191 255 260 255 '33 192 25632 197 267 31 202 272 32 180 235 31 200 246 35 185 240 31 39; — 15 — 22' — I. Jak. Jak. Jak. go. ;ii a. ,11 ;o. 'll 10 11 12 a. o. lOj — j Jak. ( a. 38 — , iuv. i — 12, — Jak. 1 a. 35 — |I. Jak.: go. 39 — iL Jak.' a. 44! — |L Jak.^ a. I. Jak. a. 23, — 15; — "1 ~ 41 - 291 — 341 — 32' — 10' — 34; — 39 i — Ili — 10 — 49 12 50 46 47 8 48 13 47 33 47 13 24|49 13 25 51 15 26 44 32 27 47 30 24 46 30 I. Jak. a. Jak. Jak. I. Jak. I. Jak. I. Jak.! a. I. Jak.l go. Jak. a. I. Jak., a. I. Jak. a. Jak. I a. Jak. a. I. Jak.i a I. Jak.j a Jak, Jak, Jak, a. 29' — 1 11 — I. Jak. a. Jak. ' a. T , Î , Jak. I a. Jak. a. I. Jak. a. Jak. ' a. Jak. ' a. Jak. ; a. I. Jak.l a. I. Jak.l a. I. Jak. a. IL IL III. I/II. IL IL II/III. II/III. IL IL II/III. II/III. II/III, II/III, II/III. I/II. IL IL , IL I/II. 11 IL ni 11 III.. II/III. II/III: II/III. IL II/III, IL : II/III, 11 — . 11 i/ii; IL III. I. III. I. III. IL IL ■ II/IIL III. 12III/III. IL I/II. I. IL I/II. II. I/II. III. III. I/II., III. II. III. III. JÍ)35/;iS] TANULMÁNYOK A. KÁRPÁTOK MEDIiNOIÏJÉNRK VAR.TU-Jí'ÉLJÍlN 93 271 W. 272 N. 273 N. 274 N. 275 N. 276 N. 277 N. i 278 N. 279 N. 280 N. 281 N. 282 N. 22814. ! Livadia b. Cartamena, 1 Ins. Kos. 2811/4. ! Larnaca, Cyprus 2811/4. I Larnaca, Cyprus 2811/4. I Larnaca, Cyprus 2811/4. j Larnaca, Cyprus 2811/4. Larnaca, Cyprus 2811/4. Larnaca, Cyprus 2811/4. Larnaca, Cyprus 2867/5. Larnaca, Cyprus 2867/5. Larnaca, Cyprus 2867/5. Larnaca, Cyprus 2867/5. I StawTownei, Cyprus 6. VI 1935. 197 1 240 9. I 1902. 194 — 10. I. 1902. 191 260 11. I. 1902. 193 270 12. I. 1902. 203 295 12. . I. 1902. 201 285 13. I. 1902. 197 275 13. I. 1902. 196 275 1. II. 1902. 203 290 11. II. 1902. 190 250 14. II. 1902. 197,270 27. III. 1902. 194t270 29 25 1 50 30: '35 27 48 22 35 26 48, 8 33 26 50 14 34 26 48 1 33 26 50 14 33 25 48| « '32 25 46 12 35 27 50! 9 33 26 50 30 Í 33 26 47 12 32 25 50 30 !_ J. Jak. a. 9; — I. Jak. a. 11 — Jak. a. 10 — Jak. a. 11 — .lak. a. 11 — Jak. a. 11 — Jak. a. 11 — Jak. a. 10 — Jak. a. 11 — I. Jak. a. 12 • — Jak. a. 11 — 1. Jak. a. 11 III. I. II. I/II. I/II. I/II. III. II. I/IÏ. I/II. II. 283 O. 284 M. 17183. 285 M. 17184 286 M. 112036. 287 M. 28351. 288 M. 28353. 289 M. 28354. 290 M. 28357. 291 M. 28356. 292 M. 28360. 293 M. 17198. 294 M. 24.4. 295 M. 24.436. 296 M. 33.558. 297 M. 07.43. 298 M. 29.103. 299 M. 29.105. 300 M. 16.379. 301 M. 21.49. 302 M. 16.380. 303 M. 17.188. 304 M. 17.190. 305 W. 23031. 306 W. 23032. 307 w. 23033. 308 w. 23030. 309 w. 23029. 310 w. 30902. 311 w. 23051. 312 Pa. 86. 313 Pa. 89. 314 Wa. 172/33. 315 Wa. 114/36. 316 Wa. 3/37. 317 Wa. 3/37. 318 Wa. 102/34. 319 Wa. 172/32. 320 Wa. 99/35. 321 Wa. 82/35. 322 Wa. 76/35. 323 Wa. 96/35. 324 Wa. 93/35. 325 Wa. 93/35. 326 Wa. 80/35. 327 W. 11161. 328 W. 25. 329 S. — 330 s. — 331 s. 686/36. 332 s. — 333 s. . — 334 s. — 335 s. — 336 w. 5887. 337 w. 8823. 338 w. 22815. 339 1 w. 23052. 340 N.. í 2867/5. 341 : N. 2867/5. Bergen, Norge Herndorf, Saclisen Etzoldshain, Sachsen Dresden-Hohenhaus Neuhaus, O. Franken Neuhaus, O. Franken Neuhaus, O. Franken Steudach, O. Franken Grossenbucli, O. Franken! Runrauth, M. Franken Kaufbeuren, Schwaben Freising, O. Bayern Niederneuching, O. B. München — Engl. Garten Diessen, Ammersee, O. B Berg, Starnbergersee, 0. B. Berg, Starnbergersee. O. B. Ascholding, 0. Bayern Ascholding, O. Bayern Ascholding, O. Bayern Kinning; O. Bayern Kinning, O. Bayern Haliéin, Salzburg Haliéin, Salzburg Hallein, Salzburg Hallein, Salzburg Hallein, Salzburg Feuerbach, O. Ost. Seebam b. Tulln, N. Ost. Pelhrimov, Boh. Mer. Pelhrimov, Boh. Mer. Siostrzytow, Lublln Chojnow, Grojec, Wa. Chojnow, Grojec, Wa. Chojnow, Grojec, Wa. Turowice, Grojec, Wa. Grodno Leszczanka, Nowo- I grodek ' Nowomylsk, Wolyn Lackie Mate, Tarnopol Sielec Biesikow, Í Tarnopol i Turka, Tarnopol I Turka, Tarnopol j Stratyn, Stanislawow [ Kalafat, Donau-Ins. j Rum. I Filipoi, Dobrud. Ruman i Sofia, Bulgaria 1 Gliniane b. Sofia, Bulg. I Swoge, Sofia, Bulgaria I Wrana, Sofia, Bulgaria Wrana, Sofia, Bulgaria: Kazitschane, Sofia, Bulg. : Dolna Banja, Ichtiman, B. Muresi, S. Albania Bolu, Asia Minor ' Asklepiadeon Egeo, I I. Kos. Osmanije, Asia Minor I Larnaca, Cyprus Larnaca, Cyprus IIL 1937. I. 1894. II. 1896. IX. 1911. IL 1917. IL 1917. n.l917. I. 1914. I. 1914. I. 1914. VI. 1908. I. 1924. X. 1924. X. 1933. I. 1907. 21. III. 1929. V. 1929. IL 1916. II. 1921. III. 1916. VIII. 1906. X. 1906. I. 1883. II. 1885. IX. 1886. X. 1882. XII. 1880. V. 1910. VII. 1923. I. 1935. I. 1935. IV. 1933. X. 1936. X. 1936. XL 1936. VI. 1934. II. 1931. V. 1935. in. 1935. III. 1935. III. 1935. III. 1935. III. 1935. III. 1935. V. 1892. IV. 1929. II. 1932. IV. 1937. XI. 1936. II. 1935. IV. 1935. IV. 1932. XT. 1935. IV. 1934. IX. 1934. VL 1935. I. 1879. i; 1902. II. 1902. 184 235 186 254 186 235 195 243 180 245 187 253 188 250 196 241 185 238 185 235 185 170 187 178 175 182 184 186 181 187 161 140 186 176 184 185 188 177 188 181 181 181 188 185 180 187 182 186 194 165 179 190 33 25 46 11 27 22 44 16 30 24 45 30 33 26 51 45 29 22 46 14 29 23 45,15 28 22 48Î16 J30.25 48|lS '3l!2449jl5 i32:24 46ll 202 227 235 225 222 200 239 245 230 245 210 197 235 225 235 235 240 130 75 215 226 235 240 245 225 250 235 237 235 225 245 245 250 225 245 192 230 262 '27121 28123 31 24 29 24 30 23 29 25 185 220 175 230 187 260 43,31 34 27 29 23 29,22 1S4 240,30'22 175 210 31124 193 250 ' 31 ! 25 45 301 46 32 49128 185 — 31 24 48 30] - 188; — '33 25 45'— I - 18Ö220 3125'47'22'- 179 230 30 24 46 30 - Jak. Jak. I. Jak. I. Jak. Jak. Jak. Jak. Jak. Jak. Jak. I. Jak I. Jak I. Jak. I. Jak. I. Jak. I. Jak Jak. Jak. I. Jak Jak. I. Jak I. Jak, I. Jak. I. Jak, I. Jak, I. Jak, I. Jak. luv. iuv. I. Jak. I. Jak. I. Jak. Jak. I. Jak. I. Jak. Jak. Jak. Jak. Jak. I. Jak. Jak. Jak. Jak. I. Jak. Jak. Jak. I. Jak. I. Jak. Jak. Jak. Jak. Jäk. I. Jak. iL Jak. I. Jak. II. Jak. albino 'l. Jak. I. Jak. go. go. ill II/III ;ii I/II. 11 I. 11 I/II. 10 II/III 10 II. 11 II. 11 II. 11 II. 10 II. 11 I. 11 I. 11 III. 10 III. 11 III. 11 IL 11 I. 11 II. 12 I/II. 11 I/II. 11 II. 11 I. 12 I/II. 12 I. 11 II. 11 II/III. 11 I/II. 12 11 _ 12 I. 11 I. 12 I. 11 II, 11 II. 11 II. 10 I. 10 IIL 11 I/II. 11 I/II. 13 I. 11 I/II. 11 II. 10 I. 11 I. 11 I. 11 — 11 I. 13 I. 10 III. 11 III. 11 I. 10 I/II. 12 II. 11 I. 11 III. 10 - 11 I. 11 ' ,1. . ' 04 DK. KLEINER ENDUE [Aquila 342 N. 2867/5. Larnaca, Cyprus 7. III. 1902. 179 238 30 23,47 10 — Jak. a. 10 I. 343 N. 2867/5. Stawrownei, Cyprus 12. III. 1902. 1178 220 30 23146]26 —11. Jak. a. 11 — 344 W. 23044; Kuban, N. Kaukasus 11. XII. 1891. Il89,265|33 25 45:12 — Jak. a. 11 — 345 M. 14806. Psebai, N. Kaukasus 11. VI. 1914. ÌI82243I3I 23 44|12 — Jak. a. 10 nil. SexJ 346 M. 17.185. Hütengrund b. Brnztal, Sachs. 2. VIII. 1893. 173 166 29 21 50 30 — luv. — 10 — 347 M. 08.722. Zitschewig b. Dresden, Sachs. 17. XI. 1908. 201 252 32 25 52 37 — I. Jak. 0. 11 II. 348 M. 08/723. Landshut, N. Bayern 24. XI. 1908. 192 250 31 24 48 40 — I. Jak. g. 11 II. 349 M. 11.46. Ening, N. Bayern — 195 245 31 25 48 27 — I. Jak. go. 12 — 350 M. 10.131. Starnberg, 0. Bayern 3. 1. 1910. 179 224 31 25 46 11 Jak. 0. 10 III. 351 M. 16.563. Ascholdiug, 0. Bayern 22. VI. 1916. 176 175 27 22 46 38 I. Jak. — 11 — 352 M. 09.350. Zangberg b. Ampfing, O. Bayern 13. IV. 1909. 201 277 34 28 49 15 — Jak. go. 10 nil. 353 W. 23034. Hallein, Salzburg 20. VIII. 1883. 180 220 26 20 46 38 — I. Jak. 12 III. 354 W. 9992. Zwettl, N. Ost. 14. XI. 1913. 179 235 31 23 40 13 — Jak. a. 10 III. 355 W. 23045. Veim b. Wien, N. Ost. 20. VI. 1906. 182 185 29 22 46 27 — luv. — 12 III. 356 W. 1657. Fischmend, N. Ost. 1882. 195 270 33 24 45 14 — Jak. a. 10 III. 357 0. — Breitensee, N. Ost. 12. I. 1936. 179 225 28 22 46 21 — I. Jak. a. 12 III. 358 Pa. 85. Pelhrimov, Boli. Mer. 29. I. 1935. 189 247 33 25 48 14 — Jak. a. 11 I. 359 Pa. 124. Vojtechodol, Bohem. 2. I. 1935. 180 233 31 24 45 17 — Jak. — 10 I. 360 Pa. 81. Mydlovary, Boh. Orient 5. II. 1933. 192 235 33 25 48 42 — I. Jak. a. 12 I. 361 Wa. 48/35. Komary, Krakow 28. XI. 1934. 196 250 33 25 51 41 — I. Jak. a. 12 II. 362 Wa. 114/36. Chojnow, Grojec, Warsz. 15. X. 1936. 185 230 — — 44 35 — I. Jak. a. 11 II. 363 Wa. .3/37. Chojnow, Grojec, Warsz. 27. X. 1936. 186 230 30 23 46 30 — I. Jak. go. 11 II. 364 Wa. 165/34. Milanovek, Blonie, Warsz. 15. VIII. 1934. 176 220 29 22 43 34 — luv. — 11 II/III. 365 Wa. 77/35. Lusina, Lumlniec 9. V. 1935. 195 245 34 26 49 24 — I. Jak. a. 11 I. 366 Wa. 80/35. Stratyn, Stanisla.wow 29. III. 1935. 194 250 30 24 45 10 — Jak. a. 11 11. 367 W. 11162. Lompalanka, Bulgaria 26. V. 1892. 116 65 23 16 45 — — iuv. — — — 368 S. — Martschaewo, Sofia Bulg. 18. IX. 1935. 193 260 32 24 50 14 — Jak. a. 10 11. 369 N. 2829/1. Nis, Serbia 15. IX. 1902. 183 230 31 23 47 35 — I. Jak. a. 11 II/III 370 — Vasvári') Tokat, Asia Minor IX. 1936. 183 230 30 24 46 — — Maus — — III. Diagnosis: Li>m;, K., Systema Naturae. Regnum Animale. X. Edit. 1758, pp. 824, p. 106 : C. albo nigroque varius. eauda cuneiformi. Fn. svec. 76. A Kárpátok medencéjében csaknem mindenütt elterjedt a szarica Rendszertani helye sokáig kétséges volt. Paerot (1907) hangsúlyozza a magyar szarkák igen fehér voltát. Chernél (1918) annak a véle menynek ad kifejezést, hogy még további vizsgálatra szorul, mivel az erdélyi példányok „mintha nagyobbak volnának", és ezért kérdéses, hogy azonos-e az észak és nyugat-európai szarkákkal ? Sachtljíben (1922) szintén elég szép magyar anyagot vizsgált, amelynek eredményeképen a magyar szarkáknak Pica 'pica pica > galliae nevet óhajt a keletgali- ciai és balkáni populatiokkal együtt adni, mivel a fehér farkcsik nem olyan általános mint a keletieknél (Anatolia, Lenkoran, Kaukázus^ Litvánia). Szerinte a német példányokkal meglehetősen egyezik méretben, rie ÉNY. Magyarországon ez is túllépi a német populatio variálási széles- ségét. A fenti anyag alapján nem tudok különbséget tenni a Kárpátok medencéjének szarka -populatiojában sem méretek sem szinezet alapján. A himek szárnya 175 — 205 mm. (közép 191,45, átlag 192), a tojók 170 — 193 ^) VASVÁRI szíves volt vizsgálatra átengedni. Részletes leírásuk kutató útján gyűjtött anyagának feldolgozásában. — ■ VASVÁRI war gütig den Balg für Untersuchung überlassen, liähere Besprechung folgt in seiner Kleinasien-Arbeit. 193r./38] TANULMÁNYOK A KÁKPÁTOK MJSDENCJÍJJÍNJ'IK VAK.J L-.I'ÉLKIX 95 mm. (közép 181,27, átlag 180). Haiitjqît a törzsfajta szárnyának 155 — 193 mm. variálási határt ad meg, Niethammer 61 német példányt vizsgált költési időből, és a következő méreteket nyerte : cf ad. 182 — 202, : ad. 177—195, cf I. Jak. 184—199, O I. Jak. 177—197, amely méretek csaknem egyeznek a saját méréseimmel. A színezetre a szárny variálása szintén majdnem egyezik a magyar és német példányoknál. Az evező tollak fekete peremének terjedelmében különbség köztük nincs. Pon- tosabb adatok végett a harmadik evezőn mértem a fehér színezet disz- tális csúcsától az evező csúcsáig a fekete perem távolságát, amelyre vonatkozólag nyertem a hatodik oszlopban található méreteket. Fiatal példányoknál ez 30 mm. körül, vagy a felett, öregeknél 10 mm. körül mozgott, ingadozás ^ ad. 7—27, ^ I. Jak. 24—42, $ ad. 10—26, Ç I. Jak. 22 — 60 mm. A karevezők variálásra igen hajlamosak, általában a 11-iken még találni legalább némi nyomát fehér foltnak. A magyar ad. ^ szarkáknak (35 db.) 62,86%-jének 11-ik evezőjén volt fehér folt, 34,29%-jén csak a 10-ik evezőn volt fehér szin, és 2,86%-ben a 12-ik evezőn is megjelent fehér szinezés. Kifejlett példányok nagy fedőtollai a szárnyon szép acélkék szinüek, a fiatalabb példányoknál zöldes árnyalatba hajlanak. Rendkívül nagy ingadozásnak van kitéve a farok szinezete és nagy- sága. A himeknél 173 — 285 mm. közt ingadozott (közép 255,07, átlag 240), tojóknál 180—265 mm. közt (közép 229,62, átlag 230). — Niet- HAMMEE adatai : 10 ^ ad. 239—261 (249), 12 J I. Jak. 200—255 (230), 8 ? 228—246 (236,4), 10 $ I. Jak. 192—232 (213,8) mm. — A színezet ismertetésére három kiválasztott him, ill. tojóhoz viszo- nyítottam valamennyi példányt, a kérdéses nemüeket a tojó-kate- góriához. Az l-essel jelzett legsötétebb példány farka a himeknél sötét kékes fényű volt, a tojóknál a farok érces fénye hiányzott, és az tompa sötét szinü volt. A Ill-assal jelzett fokozat élénk világos zöldes érces fényben csillogott, ez a fokozat mind a két nemnél egyező volt, mig a tojó Il-ese a hímekhez viszonyítva Il/III-rendünek felelt meg, A farok fénye az európai rasszoknál nem mutat különbséget, bár biztos, hogy az afrikai és ibér példányok farka tompa fekete színezetű, de már a fran- cia példányokon az éices csillogás megjelenik, és legfényesebb a kelet- európaiaknál, bár hangsúlyozni kell, hogy valamennyinél nagy az individuális variáció. — A farok szinezete a dny. ázsiai szarkáknál további vizsgálatra szorul. — A farok színezetének tanulmányozásánál ezért az oekologiai körülményekre is tekintettel voltam a magyar anyagon és itt mutatkozott is némi különbség, amennyiben amint a terep dom- bosodni kezd, a legtöbb példány farka az I. csoportba tartozik, és az igen fényes farok inkább a sík vidéken uralkodik, ami egész közeh pon- toknál is észlelhető. Ezt az eredményt nyertem nagy általánosságban 2 96 DR- KLEINER ENDRE [Aquila a him. példányok vizsgálatánál, de már a tojóknál az oekologiai különb- ség is elmosódik. Néztem tehát a madarak korára is. A fiókák friss tolla világos élénk fényű, az I. Jak -ban a farok túlnyomó részt sötét, annál idősebbeknél ellenben újra a fényes toUak jelennek meg. A test toUazatában a hasi rész fehérsége minden fajtánál egyforma, időnként azonban piszkos szürkés lehellet lép fel, amit megfigyelhettem Budapest környéki, sófiai, szászországi és utahi példányokon is. A fej fekete színében ennél a fajtánál csak kis mértékben mutatkozik zöldes csillogás. A háton zöldes fényű lehellet kelet felé erősbödik, és különösen feltűnő a kisázsiai példányokon, Ázsiában azután már határozottan fellép, az ott élő fajtákon, A test toUazatából legfontosabb a farkcsik szine. A magyar példá- nyok többségénél széles terjedelmű, határozottan fehér (87'5%), de azért nem ritkaság ha a szürke szin, legalább árnyalatban megjelenik vagy a fehér tollakon fekete csúcsfoltok mutatkoznak (12*5%). A fark- csik alapján osztotta be Sachtleben vizsgálati anyagát pica, vica'> galliae, pica S^ galliae ( = germanica), pica < galliae, graZ^iae-csoportokba, azonban az ujabb vizsgálatok anyagának egy részét ma már más rasszok- hoz osztják, és igy a kifejező, ds a mindennapi használatra nehézkes, és csak nagyobb sorozatok alapján feltüntethető különbségek a köz- használatban nem alkalmazhatók. A németországi szarkát Beehm germanica néven különítette el, és ezt a nevet Steesemann és mások újra felelevenítették, azonban a P. p. fennorum leírása után látni lehe- tett, hogy az északi fajta más, mig a középeurópai populatio a törzs - fajta variálási határai közé esik. Niethammer 61 költési időből szár- mazó német példány alapján kimondja : ,, régiók szerinti különbség nem észlelhető". 25 him németországi példány közül a farkcsik színezetének megoszlása csaknem egyenlő : fehér 48%, szürke 52%. Ez a jelenség magyarázatát az alábbiakban leli. A fehér farkcsiku populatio Dél- Skandináviából kiindulva kelet felé húzódik a Balkánra, mig nyugaton hamar beleütközik széles sávban a szürke farkcsiku galliae-rasszha . Természetes, hogy ahol a különbségek minimálisak ott széles arcvonalban és meglehetős mélységben akadnak átmenetek a következő rasszhoz, főleg olyan fajtakörnél mint a szarka, amely egységességre hajlik, s itt az egyéni variálásnak sokkal tágabb köre lesz. Ez az oka, hogy a német szakembereket sokáig kisértette a saját madaruk különválasztása a törzsfajtától, azonban Sachtlebennel hangsúlyozni kell,' hogy ez a különbség még nem olyan méretű, hogy földrajzi fajta elválasztását indokolná, és igy a P, p. germanica = P. p. pica ^ galliae, A korra és vedlésre is tekintettel kell lenni a farkcsik színezetének megítélésénél. Fiatal és vedlő példányok farkcsíkja gyakran pelyhes szürke, pelyhes állapotban lévő farkcsik csak ritkán fehéres. Végül figyelembe kell venni, 3935/3S] TANULMÁNYOK A KÁJiPÁXOK MKJjJÍ.NCÉJ lÎMilv VAJl.l U-KJÏLIÎJN 97 l)()gy a farkcsik preparálásnál igen érzékeny, és a fehér tollak luíjlamosak a kihullásra, miáltal a farkcsik ismét szürke jelleget nyer a kész bőrön. Gengliír kiemeli a fiatal balkáni szarkák sárgabőrüségét. Ugyan- ilyen a magyar szarkák jó része is, bár ritkább esetben a bőrük szine lehet szürke is. Beszáradt bőrön ez már nehezen állapitható meg, de sok esetben ugy látszik nyugaton is előfordul a sárgabőrüség. Genglek is utalt már a szem mögötti sárga foltos kaliforniai P. p. nuttalli-ia, ezzel kapcsolatban, amelynek csőre is sárga. Tehát itt vissza- térő fajtaköri jelleggel állunk szemben. Még szebb bizonyítéka a szinte páratlanul álló ha da di példány (N. 3286.), amelynek csőre és csüdje csak helyenként fekete, különben olyan sárga a csőre mint a beszáradt P. p. nuttalli-é. Azon esetben, ha ez a szarka Ny, Amerikából származna P. p. hudsonia § nuttalli néven nevezném. így azonban csak egy mutá- ciónak tekinthetem, amely külön névvel nem illethető. A magyar pél- dányok csőrmérete a hímeknél 28 — 35 (orrnyilastól 20 — 27), tojóknál 27 — 34 (19 — 26) mm., közt ingadozott. Feltűnő, hogy a Kisázsíából származó példányok csőrének szaru -rétege ugy friss, mint régi készít- ményeken megrepedezett. A madarak teljes méretéről legpontosabb adatot a súlyméretben találjuk, m.ivel a teljes hosszúság az egyéni mérés önkényének teljesen ki van téve. Sajnos az irodalomban idáig csak igen gyér adatokat lehet találni. Niethammer 6 j)éldánya 155 — 242 (211) gr. között mozgott, Heinkoth 200 — 250 gr.-ot ad meg a szarkák súlyának. 1 napos fióka súlya szerinte 16, 7 naposé 102 gr., 14 naposé 177 gr. és 64 napos korában az egyik fióka 220 gr.-t mért, a másik 62 napos 180 gr.-t. Friss vizsgálati anyagomban 56 hím példány súlya 171 — 252 gr. ingadozott (közép 215,16), 39 tojó Ivedig 133—215 gr.-t (182,33) nyomott. Ezek alapján a Kárpátok medencéjében élő szarka-populatiot a törzsfajtához osztom. Pica pica pica L., amely fajta Skandináviában él, innen tiszta faj ta jellegekkel Kelet-Németországon és Lengyelországon át ráterjed Középeurópára, mint Ausztria, Csehszlovákia, Magyaror- szág, Románia és az egész Balkánra, a Kaukázus északi részére, Kís- ázsiára, végül pedig Cyprus szigetére — angol és délorosz példányokat sajnos nem vizsgáltam. Nyugat felé elmosódik a határa a tőle nehezen elválasztható P. p. galliae-Yal, és így Németország legnagyobb részében, sőt Ausztria egy részében is átmeneti populátio él, amely Pica pica pica^galliae névvel illetendő, de ez a különbség csak quantitative jelent- kezik a populatioban, s ezért egyes példányoknál magam részéről nem tenném ki a prope (S^) jelet. Ugyanígy elmosódik a határ a másik két szomszédos rasszal a P. p. fennontm-m.al, és a P. p. bactriana-vsd, a különbség szintén csak quantitative tapasztalható, és ilyen populátio él Lengyelország északi részén és Oroszországban cca Moszkva vona- 98 DR. KLEINER ENDRE [Aquila Iában. Ez az a populatio. amelyi-e Dunajewski feleleveníti a Pica pica kot Gaaveilenivo nevet. Dcnajea\ ski szerint csak nagyobb sorozat alapján különböztethető meg. még pedig, hogy a 11-ik evezőn mindig van fehér folt, ami a nyugati példányoknál ne legyen meg minden eset- ben, és kisebb mint a P. 'p. fennorum (in litt.). Ezért irtam a táblázat utolsó rovatába, hogy hányadik evezőn jelenik meg még fehér folt. — DÉaiEN'iTBY volt szives közölni (in litt.) a GAWEiLENKO-féle leirást, amel}' szerint a különbség csak a rövidebb, magasabb és Íveltebb csőr legyen. Ezt azonban Démentiev sem ismeri el. Ugyanígy keleten Wjatka körül három rassz találkozik : P. p. pica, P. p. fennorum és P. p. bactriana, innen délre az Európába benyomult P. p. bactriana határa a Kama. Perm, Kasan, a Volga és DNY. Worones (Buïuelen-Démenïiev). Tekintve, hogy az utóbbi két rassz nagyságra csaknem egyezik, itt e három rassz keveréke ad egy populatiot, amely azonban nem földrajzi fajta, tehát ha valaki névvel akarja illetni, akkor P. p. pica ^ fennorum, ill. P. p. pica ^ bactriana nevekkel láthatja el. Pica pica fennorum Lönnt?. 371 G. 372 0. 373 N. 374 N. 375 N. 376 Wa. 377 Wa. 378 0. 1 2850/154. 2850/154. 2850/154. 181/34. 181/34. Helsinski-Pitajanaki Pieksämäki-H'ekanpää Samhof, Li vlan d Samhof, Livland Samhof, Livland Daugieliszki, Swieciany, Wilno Szulgi, Swieciany, Wilno Pereslawl, Wladimir 25. 22. 1. 2. 14. 28. 4. 11. III. 1930. XI. 1935. III. 1897. m. 1897. XI. 1897. 208 l285l36 28i51l 9 204 208 205 207 265 33 26,48 26 273 35 26 52| 8 285 35 26 47(11 260,34.26,52 24 VII. 1934. 205 I — 135 28 51 IX. 1934. (199) 290 35 27 50 in. 1931. 210 Ì285 34l26|50 255 237 13 — Jak. I.Jak. Jak. Jak. I. Jak. Jak. Jak. Jak. 11 III 12 III 11 I. 10 I. 11 I. Mau III 11 379! O. 380 381 382 383 O. K. K. Wa. 384 Wa. 385 Wa. 386 O. 387 W. 2850/154. 2850/154. 237/33. 36/35. 120/36. 22750. Frederiksberg, Finnland Pieksämäki, Finnland Samhof, Livland Samhof. Livland Worzaty, Swieciany, Wilno Zabrzezie, Wolozyn Grodno Moszkva Sobolicha, Bogorodsk, Mosk. 388 N. I 2850/154. | Samhof, L vland 10. XI. 1927. 198 238'31 25'50 34 225 I. Jak. a. 12 26. II. 1928. 199 276 35 28 48 12 220 Jak. a. 10 1. 1. 1898. 185 222 28 22 46 33 — I. Jak. a. 11 14. XI. 1897. 185 220 29 23 45,27 — I. Jak. a. 11 10. XII. 1933. 190 255'29 23'45 12 Jak. a. 11 27. 1. 1935. 189 230 29:23 45 24 — I. Jak. a. 11 4. II. 1935. 200 248 33 26 48 35 — I. Jak. a. 11 26. II. 1911. 200 265, 34,27 49 9 — Jak. a. 11 5. V. 1912. 188 230 30 24 49 27 — I. Jak. a. 12 Sex. ? IL 1898. i 205 1278133 27 5018 II. II/III. I. II. II. I/II. II. ii/ni. I. Jak. I a. IUI IL Diagnosis: L( )>îibeeg, E.: Till kännedomen om skatans {Pica pica L.) variation. Fauna och Flora, 1927, p. 97 — 110 (110) : lu Finnland these ineasurments, as a rule, are similar, but the may rise even to 221 in males and 210 mm in females. Evidently two different geographical races are rejjresented in Fennoscandia. The larger eastern race is named by the present author : Pica pica fennorum. As type-locality may be regarded the gouvernement district of Viborg in Southeastern Finnland. The large eastern race has invaded the Scandinavian peninsula from the north-east and thence extended soiithward, so thatit has met the typical form, perhaps in Helsingia. 1935/38] TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VARJU-FÉLÉlN 99 Nagyságra jól elválasztható rassz, azonban színezetben semmit sem tér el a keleteiirópai populatiotól, igy a határterületen az átmenet quantitative a méretek ingadozásában jelentkezik pl. Moszkva, Vilna és Grodno környéke. Ez a rassz él ÉK. Skandináviában, Finnországban, Észak-Oroszországban és a Balti Államokban. A határvonala E. Lengyel- ország és Moszkva vonala, Vj atkánál már a P. 2?- bactriana-Yol határos. DÉMENTiEv szives közlése alapján (in litt.) a kevés ukrainai péklánya is fennorum-XiSíik bizonyult, amiben átmeneti populatio sejthető. Nyert méreteim : him 199 — 210 mm., a szárny, súly 237 — 255 gr., tojó 185 — 200 mm., 220 — 225 gr. (VälIKANGAS). ^ Pica pica galliae Kleinschm. 389 0. — Leusden, Utrecht, 1 1 1 Holland 14. VI. 1927. 183 25031|26 48 11 390 0. — Leusden, Utrecht, 1 Holland 6. VII. 1930. 198 235 30 26 47 38 391 0. — Hingeon, Belge 15. X. 1934. 188 260 31 25 50 23 392 0. — Clères, Selne-Inf., France 21. V. 1937. 187 245 32 25 50 40 393 P. 170. Ferrieres, Vendée, France 1. 1910. 187 235 33 2650 46 394 P. 118. Lucon, Vendée, France X. 1907. 189 245 31126 49:13 395 M. 17.252. Kusel, Bheinpfalz 1. II. 1917. 189 217i31 24'48|15 396 M. 07.39. Neupfotz, Bheinpfalz 15. II. 1907. 189 242 3125 48 41 397 M. 17.194. Westheim, Rheinpfalz 10. 1. 1910. 186 249 30 '25 150 14 398 M. 17.191. Rheinpfalz 18. II. 1908. 191 250.30 24 51 H 399 0. — Koblenz, Schweiz 20. II. 1937. 191 270 31126 51 18 400 O. — Koblenz, Schweiz 20. II. 1937. 198 265 31 26 51 17 401 0. — Zürich 12. III. 1936. 193 260 31 27 47114 402 0. — Zürich 15. III. 1936. 184 230 33 2652 31 403 0. — Entlisberg b. Zürich 25. II. 1936. 190 278 34 27i50;i6 404 0. — Schlieren b. Zürich 29. I. 1936. 196 263,33 26 50 18 405 W. 23043. Siena, Italia XI. 1881. ? III. 1927. 193 250l33i24;49114 406 0. Tervueren, Belge 8. 177 !220 29 23 46 13 407 P. 119. Lucon, Vendée France X. 1907. 195 265 31 24 50 17 408 M. 17.253. Kusel, Rheinpfalz 12. II. 1917. 186 234 28 21 48 41 409 M, 17.195. Westheim, Rheinpfalz 26. 1. 1912. 186 240 28 2247, 25 410 M. 12.288. Lingenfeld, Rheinpfalz 26. 1. 1912. 192 248 27Í21|47!15 411 M. 17.193. Lingenfeld, Rheinpfalz 26. 1. 1912. 178 237i29 22:45íl6 412 0. — Zürich 12. III. 1936. 186 245 30,2* 49,14 413 0. — Zürich 15. III. 1936. 172 225 29 22 47114 414 0. — Entlisberg b. Zürich 25. II. 1936. 184 255 29,23:43 21 415 W. 23048. Obertrixen, Kärnten 1 8. IV. 1912. 191 240 30I24I46I12 Sex. : 416 [ M. 28.3368. Kranenburg, I i 1 i : N. Rhein 16. X. 1928. 187 123329,23 43 30 417 M. 16.608. Kusel, Rheinpfalz 11. IX. 1916. 170 220 28121 142 147 222 241 224 235 221 235 Jak. I. Jak. Jak. I. Jak. I. Jak. Jak. Jak. I. Jak. Jak. Jak. Jak. Jak. Jak. I. Jak. Jak. Jak. Jak. I. Jak. luv. — Jak. g- 10 — Jak. g. 11 — I. Jak. go. 11 — Jak. n. 11 — Jak. go. 11 — Jak. a. 10 180 Jak. g. 10 168 Jak. g. 10 172 Jak. n. 10 — Jak. g. 11 II/III. III. II/III. I. II/III. I/II. II/III. II. III. I/II. II/III. II. III. III. II/III. III. I. I/II. i/n. i/n. I/II. n. III. III. II. go. 112 g. Ill' I. III. Diagnosis : Klejnschmidt O. : Über die Kriegssamlung der Herren Backmeisïee, SrHLŰTER, RüDiOEB, De^'îîleiî, u. a., Falco, 1917, p. 20 — 24 (24) : Neu sind aus Frankreich noch die Rassen der Elster, kurzflügeb'g, graurückig, Pica galliae. Igen nehezen elválasztható, gj^engén körülirható földrajzi fajta. DiEDERiCH szavaival élve valóban inkább egy keletkezőfélben lévő rassz. Főleg, aki nagy német sorozattal veti össze, pl. a müncheni múzeum anyagával, nehezen tudja elválasztani. Méltánytalanul érte Götzöt is Jordans kemény hangú birálata, mert azon anyag alapján, amelj^et 1(1(1 DR. KLEINER ENDRE [Aquila ő vizsgálhatott, a német és francia szarkákat bizonnyal egy földrajzi fajtába lehetett volna összevonni, még a tekintélyes anyag ellenére is. Az egész fajtakör vizsgálata azonban megengedi, hogy ez a fajta továbbra is érvénybe maradhasson. A keletről nyugat felé irányuló lassú átmeneti sötétedő tendencia itt már bizonyos fokot elért, amely ha nehezen választható is el, de már indokolt, hogy külön nevet nyerjen. Klein- schmidt által hangoztatott szárnyszinezet nem lépi tul a középeurópai példányok variálási határait, sem méretek alapján sem különböztethető meg. Egyedüli támpont a farkcsik sötét volta, azonban ez egybe olvad ÉK. felé a németo:^zági populátióval, D-en is csak nehezen választható el az ibér rassztól. Méretei Kleinschmidt és Backmeistee szerint: súly acl. 190 — 268, iuv. 175 — 275, szárny ad. 180 — 195, iuv. 173 — 205, farok ad. 145 — 265, iuv. 230 — 263. Saját méréseim alapján : szárny him 183 — 198, tojó 172—195, súly him 221—241 gr., tojó 168—180 gr. Összehasonlitó európai anyagom nagyobb vizsgálatra engedett módot, amelynek során bebizonyult, hogy ez a rassz átterjed Német- országra is a Rajna-vonaláig, É-on Hollandiára, K. felé Svájcra, sőt egyetlen közép-olasz és dél-karintiai példányaim is galliae-nek látszanak — meg kell itt ismét jegyeznem, hogy angol példányokat nem vizsgál- tam, így válik érthetővé, hogy a német szarkák miért nem azonosak teljesen a középeurópaiakkal, ha Hollandiából a Rajna torkolatától valamivel É-ra kiinduló ferde vonalon, amely érintője Svájc északi határának egészen a Quarneroig ez a földrajzi fajta érintkezik a német és osztrák szarkákkal. Egyetlen albán példányom már nem galliae, bár a Balkánnak erre a részére több itáliai elem átcsap. Szerintem Sü Pica fica galliae Kleinscum. területe tehát Hollandia, — kivéve talán a legészakibb részét, — Belgium, Franciaország, Németország a Raj- nától nyugatra, Svájc, és valószínűleg Olaszország és Délausztria is. Mayaüd szerint Roussillionban márP, p. galliae % melanotos él. Tekintve a két fajta közt fennálló csekély eltérést, az átmenet valószínűleg itt is csak quantitativ. Pica pica melanotos Brehm. 18 L ! 34.3681. I Aranjuez 8. XL 1922. !l98 272|32!25,52,12i Jak. | no. (10 j III. ? 419 L. 34.3682. I Daimlel | 14. XL 1922. , 176, 223 i 29 ,23! 47143 1 L Jak. 1 no. il2 | IL Diagnosis: Biíehsi . L. : Die langgeschwänzte Elster, Pica caudata Ra v. J. f . O., 1858, p. 173—176 (174) : 3. Die schwarzrückige langgescliwänzte Elster. Pica melanotos nobis. Coloribus et ambitu Pica vulgati similis excepte tergo inferiori toto nigro. Vexillum remigum primi ordinis fere tota nigrum. Sie ist von der ersten— (leuconotos z. B. Kamtschatka) — sehr leicht, und von den zweiten — (vulgaris z. B. Deutschland) — nicht schwer zu 1935/38] TANULMyÍNYOK A TCÁRI'AtOK MlüDKNCÉJlÍNKK VAH.KT-KIÎLÉIX loi untersíílieiden ; denn ihr ganz schwarzer Rücken juacht sie ant ticii ersten Bli(;k kenntlich, und giebt ihr eine sehr grosse Aehnlichkeit mit der folgenden — (mauritanica) — ; diese ist jedoch nicht so gross, dass beide eine Art bilden könTit(-ii. Zwei Sulispcfios giebt es wenigstens von ihr. A középeurópaitól jól, a szomszédos galliae-töl nehezen megkülön- böztethető fajta, amely átvezet a legsötétebb nyugati szarkához, a P. p. mauritanica-hoz. Az idáigi kutatások szerint elterjedése az Ibér- félsziget. Az általam vizsgált példányok farkcsikja egyezett a francia példányokéval, sőt Németországban is előfordulnak még sötétebb fekete farkcsiku példányok. Witheehy 13 spanyol példánya közül csak egynek volt barnás -fehér farkcsikja, a többinek szerinte fekete V. barnás. Jourdain szerint tipikus teljesen fekete farkcsik csak ritkán fordul elő. Megkülönböztette a galliae-től az élénkebb színezete, amely főleg a farok világos sárgászöld-érces fényében ütközött ki. A karevezők tündöklő kékek. Ezek a tulajdonságok a nagy magyar anyagban is olykor felütötték fejüket, de általánosítani nem lehet. Látható az élén- kebb színezet a háton, de főleg a fejen is, mint fémes zöldes csillogás, amely közelebb hozza a P. p. mauritanica-hoz. Méretekben a galliae-töl nem tér el az általam vizsgált két példány. Elterjedése Jotídans, Jourdajjst és WiTHERBY szerint nem egyenletes az Ibér-félszigeten. Pica pica mauritanica Malh. 420i W. ! 23063. Ì Mehdia, Tunis | VI. 1891. il66 ;270í33!26:49í— ! Jak. n. !10 j — ? 421Ì N. i 3323/361. | Boulaban ; 26. III. 1903. jlSO 213,30;2.1,47;32i Jak. j n. ! 9 ! — Sex.? 422i W. i 23064. j Algir j — !l60i245[31,24 47;— Jak. n. 10 i Diagnosis: Malherbe. Pica fnauritanica (Mahl. 1843). Bull. Soc. Hist. Nat. Dép. Moselle, 1845., p. 52.*) Pica rostro pedibusque nigris, regione ophthalniica, infra et postea oculos, coerulea nigricante et tota plumis denudata; gúla, jugulo, pectore, ventre, collo, dorso, tergo, uropygio et caudae tectricibus superioribus nigerrimis; capite nigro ad virescens vergente ; epygastrio inferiore scapularibusque pure niveo albis ; alarum tectricibus superioribus totis ac remigibus extus et apice aeneo virescentibus, intus pure albis, nigro terminatis ; secundariis cyaneo-resplendentibus, rectricibus omnibus subtus totis nigris, supra aeneo viridibus, ante apicem metallice piirpurino -violaceo resplendentibus, intus virescenti-nigricantibus. Méreteiben is megkülönböztethető kisebb szarka, ami megfelel a BEUGMANN-féle szabálynak. Legfőbb bélyege a szem mögött található csupasz kobaltkék folt. Az egy fajtakörbe való tartozása mellett szól, *) A leírást J. BEULIOZ-nak köszönöm, aki szives volt értesíteni, liogy a HARTERT által megadott idézet helytelen. - Die Diagnose verdanke ich J. BERLIOZ, der gütig war mitzuteilen, dass das von HARTERT angegebene Zitat (Mém. Soc. Hist. Nat. Dép. Moselle, 1843., p. 7 ) nicht richtig sei. 102 DR. KLEINER ENDRE [Aquila hogy hasonló helyen csupasz folt található a mi és az amerikai (Kalmií.\( h fénykép) szarkák fiókáin is. A hát színezete teljesen fekete, tehát a far- csík elsötétedése itt eléri a teljességét északról délfelé haladva, ami viszont a GLOGER-féle szabállyal egyezik. Az elsötétedés a farkon is tapasztalható, amelv minden fémes fényt elveszít, és tompafekete. A fej tollain azonban zöldes csillogás észlelhető. Elterjedése Tnnis, Algir, Marokkó, ahol azonban eloszlása egyenetlen. Tamariszkns és tüskés bozótban fészkel (Wpiitaker). Pica pica asirensis Baies ? 423| L. ! 1308. Í Ghava, Asir, S. Arabia | 10. VI. 1936. |205 225 39,31153 46 Zersehl i n. 13 Diagnosis: Baths, G. L. : On interesting birds recently sent to the British Museum from Arabia by Mr. H. St. J. B. Philby. Bull. Brit, Orn. U., LVII, 1936, p. 17—21 (19—20) : Pica pica asirensis subsp. nov. Description : A rather large race of the Magpie» with bill large and feet also notably large and strong. Back and riimp entirely black ; flaneks black, or with the white of the breast reaching them onh^ a little way. Blue of the wings very dark ; tip portion of the inner remiges greenish-black (no bronze sheen on the wing). Middle tailfeathers too badly worn to be described ; the other rectrices, which are new black, with only a little dark blue gloss, and their outer margins dull bronzy brown Measurments of the type. — Wing 225 mm. (or a trifle more as the tip is worn) ; culmen from skull 48, from front edge of nostril 30 ; tail 245 ; tarsus 52. N. B. Ktnnear (British Museum) jóvoltából módomban állott egy példányt ebből az érdekes rasszból is megvizsgálni. Valószínű, hogy ennek a példánjaiak tollazatában rendellenesség, v. pigment hiány mutat- kozik. Általában azonban a színezet-tendenciája megfelel az előbbi rassznak. Az átlagos színezet sötét, a farkcsik egyöntetűen fekete. Bates szerint a farok is sötét — a fenti példány farka rendellenes, viselt, bar- nás, fénytelen. Valamennyi szarka közt a legsötétebb. Az idáig gyűjtött kevés számú példány méretei igen nagyok, úgyhogy nem egyezik a BEKGMANN-féle Szabállyal, megjegyzendő, hogy a tőle északra élő bactriana szintén nagyobb termetű, mint a mauritanica-tó\ északra élő melanotos. Elterjedése az Asir-hegység Dél-Arábiában, teljesen szigetszerű. Pica pica bactriana Bp. 4241 N. I 2850/154. 4251 "W. ! 23065. ïedschen, Transkaspia, Aralsee 16. IV. 1900. VI. 1887. I I í 197 265 34 27 196 220 35 27 54!11 51 '28 Jak. I. Jak. 426 427 W. O. 23066. Iman-Baba a. Murab Transkaspia Perowsk a. Syr-Darja 27. III. 1901. 195 270 35 27 '49 9 ! Jak. 26. III. — ,191 275 30 24146 7 Jak. 8. IV. 1915. I ' \ i 10 11 1935/38] TANULMÁNYOK A KARI'ÁTOK MKDKNC KJÉNEK VAIU U-FÉLl'UN 1Ö3 428 W. 429 W. 430 w. s 431 w. 432 N. ! 23053. 23054. 5183. 23067. Sex.? Mossul I 19. V. 1910. 205 297 — Mossul 30. V. 1910. 205 295 38 Avis, Iran | VIII. 1933. 187 245 — Iman-Baba a. Murab, ' III Transkaspia 1 26. III. 1901. 120 50 24 Ferghana, KaraKasyk ! 2. VII. 1900. .175 135 — — 50 8 Jak. a. , 10 30 50 11 Jak. a. 8 — 48 30 iuv. a. 12 I i ' 14 48 32 iuv. — I — — 50 29' iuv. — 1 12 2850/154. Diagnosis: Bonaparte, C. L., Conspectus generum avium. I. Lioydkn, 1850, pp. 543 (383) : 2. P. bactriana, Bp. (Pica caudata ex Afghanistan Blyth.) Cat. Cale. Mus. p. 91. sp. 461. E. ex Persia orientali. Simillima praecedenti,^ (Pica caudata Ray — europaea), — sed minus nitens et uropj'gii fascia candida minime cinerascente ! Nagy termetű világos fajta, amely azonban igen hasonló a vele szomszédos P. 2^- pica-hoz, amelytől átlagosan nagyobb méreteiben is eltér — Harteüt szerint 188—212 (196), cauda 260—288. Színezeté- ben több a zöld, az evezők fekete pereme is jóval keskenyebb az átlag- ban. A farkon a kékes csillogás hiányzik, azonban fiatal példányoknál még megvan, tehát fiatal példányok úgyszólván el sem választhatók a P. p. pica-tól. Igen fontos bélyeg a nagyobb szárnyfedők zöldes színe- zete. Ognew szerint a moszkvai múzeumban van egy vedlésben lévő példány, amely félig világos, félig a nyugat-európai tipusu szarka. Elterjedése SxEta^TANN szerint : Wiatka, Perm, Kasan, Ufa, Samara, Saratow, Astrachan, Orenburg, NY. és Közép Kirgizsteppék, a Tarbaga- toi-hegység DNY. lejtője, Semirjetschje, Turkestan sik része, Fergana- völgy, Transkaspia, K. Perzsia, Afganisztán, NY. Tibet, Ladák (1927). Stresemann szerint Asteradebnál valószínűleg már a bactriana él, és a beludzsisztáni is annak bizonyult (1928). Hellmayr a Field Museum gyűjtéséből bactriana-na,k határozta a ladaki példányokat, és pedig elterjedt a Nubra-tól északra és Pangong-tótól keletre, valamint Belud- zsisztánban (1929). Stüart-Baker az elterjedésének déli határát Gilgit- Kashmir, Ladáknak tartja, de megfigyelték júliusban Garhwal-ban is, költése azonban bizonyítva nincs, előfordul Kuman és a Simla hegy- ségben is (1932). Aharoni szerint a mezopotániai szarkák nem egyez- nek az európaiakkal (1932). Az általam vizsgált mossuli példányok már bactriana-na,k bizonyultak. Vasváki második kisázsiai kufcató- utjáról szintén ezt a fajtát hozta Kisázsia DK. részéből (1937), ahonnan Bírd (1937) a törzsfajtát emliti. Pontosabb adatokat VASVÁRI maga közöl. Perzsiában G. Heinrich megfigyelése szerint gledicsián és narancs- fákon fészkel. Március 28-ikán már tojásokat talált. Pica pica hemileucoptera Stégéi. 6 VII. 1911. |214I210 32 25 46 0 Jak. a. 9 VII. 1900. 210 245 35 27 45 22 I.Jak. ; a. 9 VII. 1900. 215 '305 34 26 50 0 Jak. a. 10 ' ì 1 M i .L • III. 1933. 214 295 33 26 54[o Jak. a. ; 11 IV. 1887. 220 310 — — 51 [0 Jak. a. í 13 X. 1896. 210 270 34 27 48 '18 I.Jak. a. , 12 433 W. 23069. Naryn, Turkestan 2. 434 W. 14453. Przewaisk, Tienschan 14. 435 w. 14451. Santuser-Pass, Tienschan 4. 436 0. — Lebjaschie, Kr. Rubzow, W, Aitai 22. 437 N. 1727/67. Aitai 438 w. 23068. Rodionowa, Tomsk 22. 104 DR- KLEINER ENDRE [Aquila ? 439| N. : 1727/68. I Kanton, Karogäi, Altai | I. 1882. ì203ì270 32i47il2 — j I. Jak. | a. 12 Sex.? 440i W. I 14452. I Przewalsk, Tienschan | 13. Vili. 1900. |1831185|37|28;51!—| Jak. 1 Maus. I a Diagnosis: Stegmaí>-íí, B., Die ostpaläarktischen Elstern und ihre Verbreitung., Ann. Mus. Zool. Acad. Selene. URSS., 1927, p. 368 — 390 (372) : Weiter östlich bis Mittelsibirien und bis zur N. W. Mongolei wird die Elster durch eine noch hellere Form vertreten, welche ich Pica pica hemileucoptera subsp. nova zu nennen gedenke. Goulds Name P. leucoptera (Birds of Asia. V. pl. 55) bezieht sich auf ostsibirische Elstern, welche sich gut von der vorgenannten unterscheiden. P. p. hemileu- coptera unterscheidet sich von der vorher beschriebenen Form durch noch grössere Beimischung von Grün auf den Armschwingen. Auch sind die Steuerfedern noch etwas heller und gelblicher grün. Auf der Innenfahne der ersten Handschwinge fehlt der schwarze Endfleck immer. Auf den übrigen Handschwingen sind die Endsäume sehr reduziert (Masstabelle I ; Fig. 3d). An der zweiten Handschwinge ist der Endsaum gewöhnüch unterbrochen und fehlt oft ganz. Oft ist auch an der Spitze der dritten, zuweilen sogar an der virten Handschwinge der Saum unterbrochen, so dass der geöffnete Flügel ein ganz anderes Aussehen erhält, als bei allen vorigen Unterarten. Manches Mal fehlt auch der schwarze Saum an der zehnten Handschwinge vollständig. Bei geschlossenen Flügel ist an der Spitze etwa eben so viel Weiss wie Schwarz zu sehen (Fig. 4c.). Die Dimensionen sind grösser, als bei P. p. bactriana. Flügellänge 192 — 224 mm, im Durchschnitt 210 mm ; Schwanz 293 — 305 mm ; Tarsus 46 — 52 mm. Az előbbi fajtától nehezen választható el^ — amit Khaklüef is meg- jegyez — de Stegmann 200-as sorozata alapján külön fajtának irta le. Az evezőtollak fekete peremének elkeskenyedése túlságosan variál már az előbbi fajtánál is^ úgy hogy ezt a kritériumot a bactriana-csoipoTt- nál {bactriana, hemileucoptera, leucoptera, kamtschatica) teljesen mellőzni lehet. Szintén erősen variál, de azért még elég jó ismertetőjegy a szár- nyon megjelenő erősebb zöld szin. A farok is világosabb. Stegmann szerint méretei nagyobbak, lásd fenn, amit saját méréseim is igazolnak. Elterjedése az uj orosz névjegyzék alapján : NY. Közép Szibéria, Altai, Sayan, ÉNY. Mongólia, turkesztáni hegyek, Tian-Chan, Talasski, Ala-Tau, Alai, Pamir, Ghissar, Kachgarie a Lob-Nor-ig, az Ob mentén a 64° -ig, a Jenissei mentén a 61°-ig, Lena, Irkutsk-nál már átmeneti a populátio, sőt az már a következő fajta területébe esik bele (1933). Hellmaye a müncheni múzeum anyaga alapján megerősíti Stegmann megállapításait. Szerinte a kashgari példányok is ide tartoznak, való- színűleg a Sanju- és a Tarim-tól D-re gyűjtöttek is (1929). Pica pica leucoptera Goued. 441 ; W. 23078. 442' W. 23075. 443 W. 23076. 444' W. 23077. Tunkinsk Geb., Irkutsk; 9. XII. 1912. 214 290 3125 46 221 I.Jak. Tunkinsk Geb., Irkutsk ' 10. XII. 1912. 220 295 34 25 46 23 I.Jak. Tunkinsk Geb., Irkutsk 23. XII. 1912. 210 265 31 24 45 24 I.Jak. Tunkinsk Geb., Irkutsk I 26. XII. 1912. 207 265 30 23,44;i7| I. Jak. 445 446 447, W. W. ' w. i 23074. 23073. 23072. 44S 0. 1 — Di a gnosis 1935/38] TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MKDlíNCJÍJÉNKK VAEJÜ-l'ÉLÉIN i(,5 ? Tunkiask Geb., Irkutek I 10. Xtl. 1912. 210 260'30 24'4C 22 I. Jak. i a ,12 Tunkinsk Geb., Irkutsk Î 23. XII. 1912. 205 26.5 30 23 47,18' I. .lak. a. !13 Kultuk, Baikal Geb. i 4. XI. 1913. ;203,285i30 24 471 d Jak. a. 11 Sex.? Uschakowka b. Irkutsk ! IV. 1923. I2]0,278|31i23145ll9 I. Jak. i a. 112 : Gould, I., Tlie Birds of Asia, Part, XIV, 1862, Tafel.*) Pica leucoptera Gould. White winged Magpie. (Tafel.) Pica leucoptera G(h;lii in. Proc. of Zool Soc. Jan. 28. 1862. x4.z előbbinél még világosabb, zöldebb és nagyobb fajta. Stkc.maíís szerint méretei : a. 208 — 230 (220), c. 295—331. A wieni múzeum anya- gában sajnos fiatal példányok voltak, amelyeknek méretei az előbbi földrajzifajta variálási határain belül ingadoztak, és a határterületről származtak. Az előbbi fajtától igy nehezen választható el. Elterjedése a Baikal-tó környéke (D), ÉK. Mongólia, ÉNy. Mand- zsúria egészen Tchita és Sretenskig, ahol megszakad a szarkák elter- jedése, mivel a Chingan-hegységben, valamint az Amur felső, és a Schilka alsó folyásánál nem él szarka. Ugyanígy a Baikal-tó északi részénél, ahol a kedvező terep ellenére egészen Kamcsatkáig Jakutskban, a Stanowoi-hegységben, az Ochotski-tenger partján és a Sahalin-szigeten is hiányzik a szarka. Pica pica kamtschatica Stejx. 4491 W. ' 23070. | Kamtschatka 121. X. 1887. 12101250 33 27; 50 1 131 I. Jak. a. ,12 450! W. 23071. I Kamtschatka | 21. X. 1887. !225;290,34 27 48! o| Jak. ! a. |l2 Diagnosis: STEI^"ECTER, L., Diagnoses of new species of Birds from Kamtschatka and Commander Islands., Proc. Biol. Soc. Washington, 1884, p. 97 — 99 (97) **) 1. Pica canitschatica new species. Diagnosis : Larger than P. caudata and with longer bill ; inner webs of the longest primaries white to the extreme tip ; feathers of the throat black to the base. (J(J : Total length 525 mm ; wing 218 mm ; tail f. 279 mm ; expos, culmen 35 mm. Hab. Kamtschatka. A legvilágosabb szarka. Az első evezők belső zászlaja tiszta fehér V. egész keskeny a perem. A szárnyfedők zöldesek. A farok világoszöld. A hát és fejen is élénk zöldes csillogás. A BBEGMANx-szabálj/ értelmében a legnagyobb szarkák egyike. Stegmann szerint a méretek : a. 199 — 219 (210), c. 254 — 288. S. Beegman hét példány alapján a szárnyra r^ 211 — 218, 9 206 mm-t mért. A régi preparátumok csőrén a szaru tel- jesen megrepedezett. Elterjedéséből sokáig csak Kamcsatka keleti partját ismerték,. Beegman azután az egész Kamcsatkában megtalálta (1935), és ha meglehetősen kötött is az emberi lakokhoz, azoktól egész távol is talált *) A leírást Dr. M. SASSI-nak köszönöm, a GOULD-íéle idézet téves. — Die Diagnose ver- danke ich Dr. M. SASSI. Das Zitat von GOULD ist falsch. **) A leirást Dr. M. SASSI-nak köszönöm. — Die Diagnose verdanke ich Dr. M. SASSI. H)ß DR. KLEINER ENDRE [Aqnila példányokat. Kamcsatkában alacsonyabban fészkel (3 — 4 m.), mint Európában, bokrokon is. Máj. 29-ikén 9 tojást talált egy fészekben. Ez a szarka, habár a bactriana-Gso'poTt tagja teljesen elszigetelve él, mint az asiri. A két másik, az amerikai és kinai szarka-csoport föld- rajzilag még közelebb él hozzá, de azoktól a színezete teljesen távol áll, amely alapján a szibériai szarkákkal hozható kapcsolatba. Pica pica anderssoni Lönivb. 451! N. '• 1727/69. 1 Amur i 5. X. 193 252;31 26 46il2| Jak. go. |10 452I N. 2857/3. 1 Wladiwostok 1 9. XI. 1901. I2O6 255|35 27j5l|24| I. Jak. a. 10 453, N. 1727/70. 1 Amur ! 18. III. — |204i245 31 25 47 j 91 Jak. a. 110 454 M. 17211. 1 Amur \ XI. 1906. i205'235 30 24 46 36 I. Jak. ; go. 11 4551 N. 2857/3. I Wladiwostok 117. XI. 1901. 1197:236 32 25 50 28 I.Jak, i g. jll 4561 L. 14.84. \ Chingwangtao, ChiMi \ 8. IV. 1913. 1203 260 31,24,50 16| Jak. i o. 10 Diagnosis: Löknberg, E., Nâgra ord om fâgelfaunan i norra Kina. Fauna och Flora, 1923, p. 263—^280 (263 — 264) : Sistnämnde auktor säger om skatorna i Chihli, att han ej kan skilja dem frân motsva- rande f âglar i sydöstra Kina, som höra till rasen Pica p. sericea Gould, Ursprungligen bas krifven frân Amoy. Emellertid âdagalagger det material, som vi nu fâtt till Riskmuseet, att skatorna â ena sidan frân Chihli (A) och V. Shansi (S) samt â den andrà sâdana frân Anhui och Fukien (A) aro val skilda. De senare sydliga aro naturligtvis af rasen sericea Den nordkinesiska skatrasen, som jag vili kalla Pica p. anderssoni n. subsp., igenkännes pa den starka gröna glansen pâ stjärten (mera stâlblâ hos sericea) och den rätt välutveck- lade, ehuru matta kromgröna glansen pâ hufvud och man telj ädrar. Armpennorna ha stark bla glans, men nâgot gâende mot grönt. Sâlunda aro de yttre armperm.orna ungefär mörkt pâfâgelsblà (,, Peacock blue") och de innersta an mer gronblâ, under det att hos sericea de yttre aro berlinerblâ, de inre endast foga grönaktigt bla. Det Ijusa bandet öfver bakryggen är hos den nya rasen foga utveckladt och blandadt .med svart, sä att det ser grâtt ut och for resten är det öfvertäckt af de svarta ryggfjädrarne, men hos sericea är det hvitt och synligt. Vingtäckarne aro hos den nya rasen grönglänsande után nâgot blatt. Vinglängden är omkring 198 mm, hvilket torde vara nâgot under luedelstor- leken for P. p. sericea, doch innebär detta ej nâgon sä stör olikhet som den, som gör sig gällande med afseende pâ näbbens och fötternas dimensioner. Näbben är nämligen kort 30 — 33 nun (mot 35 — -37 mm hos sericea). Tarserna äro mycket spensliga, hvilket särskildt framstâr vid jämförelse med «ericea-exemplar. Den sydkinesiska skatan har nämligen stora och grofva fötter, sásom äfven Haktküt framhâllit. Egyik földrajzi fajta kutatása sem járt annyi nézeteltéréssel, mint az északkinaié. Földrajzilag igen közel él a P. p. leucoptera-hoz, amely- től szarkák által lakatlan területsáv választja el, éppen ugy mint az előző fajtától is. Színezete sem mutat semmiféle összefüggést velük, viszont szorosan kapcsolódik a kinai P. p. sericea-hoz, amelytől külön- bözik zöldesebb karevezőivel, a szárnyfedők zöldes színezetével és a farok zöld fényével, valamint nagyobb méreteivel (Stkgmann méreteit egyesit ve 194 — 214). Szinezete azonban széles variálásnak van kitéve. 1935/38] TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VARJU-FÉLÉIN 107 A földrajzi fajta létjogosultsága sok vitára adott alkalmat, aminek az az oka, hogy ugy a nyugateurópai, mint az orosz, mint a japán szak- emberek rendkívül nehezen jutnak példányokhoz, és mindig csak cse- kély anyag megy át a kezükön. Tekintve hogy az érces fény különbségén alapszik a megkülönböztetés, a variálás és a visszaütések más fajtákra rendkivül nagyok a szarkáknál, mindenki aszerint különböztetett meg földrajzi fajtákat, hogy az ő csekély anyaga milyen variálásnak volt kitéve. Maga az első leiró Lönneeeg is csak három példány alapján irta le (1923). 1927-ben Stecmann nagy dolgozatában az északkelet- ázsiai szarkákból a P. jp. anderssoni mellé leirja az amurensis , jankowskii és alaschanica-t . i\.z utóbbit Lonnbeeg ujabb anyag alapján csakhamar bevonja (1931), és kiemeli e rassz kis csőrét és vékony lábát. Utána KozLOVA a Sogo-nor -tónál és a Közép-Gobiban mégis csak ugy véli, hogy alaschanica él (1933), és Taka-Tsükasa is lehetségesnek tartja, hogy jó rassz (1934). Meise már az ainurensis és jankowskii közt nem tud éles különbséget vonni, és legtöbb mandzsúriai példányát (20 db) prope (^) jellel látja el, és szerinte C h a r b i n környékén főleg télen sok az átmenet (1934). Stegmann (1931) ujabb 8 példány alapján hang- súlyozza a különbséget a jankowskii és amurensis közt. Az utóbbinak karevezői szerinte kevésbbé ibolya fényűek, a nagy szárnyfedők acél- kékesek, farkukon nincs kékes lehelet. Musieek (1936) is elismeri az amurensist . S'jeg mann méretei szerint a jankowskii : ala 194 — 208 (199), Cauda 255—265 ; amurensis : ala 200 — 214 (206), cauda 262 — 285 ; anderssoni ala 198 mm. Legújabban Stresemann (1937) azután már nemcsak az alaschanicat, hanem az amurensist is beszinonimálja az ander s soni -hdb. Ezekután az anderssoni U-alakban venné körül sok átmenettel a jankowskii-t, minden különösebb földrajzi határ adott- sága nélkül. Ezen irodalom ismeretében vizsgáltam át a fenti anyagomat, amely- ben mind a három fajta terra typica-járól vannak példányok. Az anyag- ban a nagy variálás mellett semmi lényeges nagyság vagy szinezetbeli különbséget nem voltam képes felfedezni, sőt ha La Touche vizsgálatának eredményét nem is ismerem el, de megállapíthattam, hogy a sericea felé is erősen közeledik ez a fajta, és attól nem választható el könnyen. Ezért mind a hármat egybe óhajtom vonni saját gyér anyagom alapján, és az elsőbbség jogán Pica fica anderssoni Li}nnb. névvel illetni. Való- színű, hogy a P. p. jankowskii alatt azokat a példányokat kell értenünk, amelyek már a P. p. japonica felé közelednek. A P. p. anderssoni eszerint él az Amur, Ussuri, Chihii, Ny. Shansi, Ala-Schan, ENy.-Kansu tartományokban és D. -Góbiban. Elterjedése területétől északra és nyugatra nem él szarka. S'jiííímann szerint ezen terület felé terjedőben van (1931), pl. Kumara. Nyugaton magában a 108 DR. KLEINER ENDRE [Aquila sivatagban is él^ elterjedése északi részén pedig igen kötve van az emberi lakokhoz (Stegmann). A Tetung mentén Beick átmenetet talált a P. p. bottanensis -hez. Keleti részeken pedig délről a P. p. sericea-Yol iatáros, amelyhez színezetben is a legközelebb áll. Pica pica japonica Schlegel. 457; W. 45S 0. 459 W, 23055. Nagasaki 17. XII. 18S7. Í186|240!30|24i46i50l I. Jak. Keikido^ Corea Nagasaki II. 1916. 1182 235 30 25l41'34j XII. 1887. 184, 232!31,25 49,33 I. Jak. I. Jak. go. Ill 23056. ! Nagasaki | 17 Diagnosis: Temminck et Schlegel : Aves. in Siebold, Fauna Japonica. p. 81.*) Pica varia japonica (sic !) Temminck et SchlegeL . . .La pie du Japon enfin res- semble en tout point à celle d'Europe, à cette exception près que ses ailes sont, propor- tions gardées, plus longues, vu cju'elles portent 7 pouces 5 à 10 lignes en longeur. A P. p. anderssoni elterjedési területének legkeletibb csúcsán délről a. már Schlegel által leirt P. f. japonica-val határos, amely fajta azon- ban sokáig nem talált elismerésre. Stegmann nagy tanulmányában célzott arra, hogy valószínűleg ez is önálló fajta, amelyről azonban csekély anyaga alapján nem mer véleményt nyilvánítani. Szerinte ibolyább kékek az evezői (1927). Ugyaneire az eredményre jut Momi- TAMA is, aki szerint a csőre kisebb, az evezők fémfényüebbek, mint a -sericea-nál. A mell és hát is bíboros fényű fekete (1928). A fenti kis anyagomban is ezek az ismertetőjegyek azonnal feltűnőek és ezért a fenti szerzőkkel egyértelmüleg el óhajtom választani ezt a földrajzilag is jól határolt fajtát a kontinentálistól. Könnyen felismerhető rövid, tömzsi csőréről, a második ismertetőjele, hogy a karevezőkbŐl a zöldes csillogás teljesen hiányzik és egyöntetűen ibolyakék. Elterjedése : Korea és É.-Kiusiu, ahol ma mint természeti emlék és ritkaság védelem alatt áll. Pica pica sericea Gould. 460 L. 461 M. 462 M. 463 M. 464 M. 465 M. 466 O. 467 0. 468 P. 469 P. 20.74. A. 34. A. 33. A. 32. A. 36. 256/729. 256/728. Nankiug Ningpo Ningpo Ningpo A. 35. Ningpo Mittl. Jangtsze Hori, Taichu, Formosa Kagi, Taichu, Formosa Quangtri, Annam Quangtri, Annam 19. 5. 20. XII. 1901. VI. 1900. VI. 1900. VI. 1900. VI. 1900. 1. Xn. 1901. 8. X. 1911. 5. I. 1924. 23. I. 1924. 1199 235 210 255 203 218 210 231 206 213 l212 238 212 260 205 250 1197 228 192 230] '34127154 36 28 54 34 25 53 35'26 56 33 25 56 32 25 50 36.30 52 35 29 51 31 26 62 34 28 49 32 Jak. a. 1 16 Jak. 1 a. 45 I. Jak. n. 48 I. Jak. — 49 I. Jak. n. 15 Jak. a. 15 Jak. 0. 19 Jak. 0. 16 Jak. a. 15 Jak. a. 470, M. A. 31. : Ningpo ,14. VI. 1900. |209 210 36 27|5540; I. Jak. 471 P. 1002. 1 Do-Luoug, Vinh. Annaml H. XII. 1924. 182,225 30 24 51. 32| I. Jak. 472 P. 1004. Do-Luong. Vinh, Annam 11. XII. 1925. 198 245 31 2647115 1 Jak. 473' P. 1099. Hne. Annam I 15. X. 1925. 196 235 32 24 50 16' Jak. n. 11 g. ill g. 10 g- 1 10 *) A leírást Prof. A. Laubmannak köszönöm. — Die Diagnose verdanke ich Prof. A. Laubmann. 1935/38] TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VARJU-FISLÉIN 109 474 W. 1 475 M. 476 W. 477 w. Î 478 w. 479 w. 480 w. 3ex. V 23057. Chefo, l'etsoliili 3. IV. 1888. 198 227 33 27152 29 I.Jak. g. 10 08.116. Kiau-Tsohnii V. 1907. 210 264 32 26 .52 12 Jak. a. 10 23058. Shanghai Vni. 1858. 206 255 35 26 56 42 T. Jak. 10 23059. Aiuoy IV. 1861. 179 135 — 52 46 iuv. 10 230(50. Amoy V. 1861. 186 — 32 23,50 40 iuv. 10 23061. Aino>' V. 1861. 186 175 — — 53 35 hiv. . 10 23062. Amo>' VI. 1861. 195175 — — 156 42 iuv. — 10 a g n 0 S i S : GouLh, Birds írom China., Proc. Zool. Soc. London, 1845 p. 1 - D i Pica sericea. P. capite, collo, pectore et tectricibus caudae .saturati nigris, tectricibus alarum cinereò-caeruleis, ventre et scapulariis albis ; uauda metallice nigro-viridi, rostro et pedibus nigris. Egyike a legsötétebb színezetű szarkáknak. Az európai fajtánál sötétebb és evezői a legibolyább fényű változatnál is. pl. 0.845., söté- tebb ibolyaszinüek. Farka is ibolyább fényű. Hátán, mint valamennyi fajtán a sence«-csoportbók zöldes csillogás tűnik elő. Legközelebb áll hozzá a tőle északra élő P. p. anderssoni, amelytől nehezen választható el. Méreteiben valamivel kisebb, általában sötétebb, a karevezőkön a zöldes fényű tűkörszerü részlet kisebb terjedelmű, csőre karcsúbb és hosszabb. Egyes példányok különösen közel állanak a. P. p. ander ssoni- hoz, pl. L. 1920. 5. 5. 74. Dél felé tapasztalható bizonyos tendencia abban az irányban, hogy a kék szin erőteljesebb lesz és a csőr keske- nyedik, azonban ez nem olyan mértékű, hogy különválasztani lehessen, ahogyan Momiyama és Isn teszik. Sajnos, Hainanból nem vizsgáltam példányokat, azonban Delacouií és Beiílioz szívessége folytán módom- ban volt a párizsi múzeum Annámból származó anyagát átvizsgálni, amelyről első pillanatban az volt a benyomásom, hogy elválasztható a P. p. sericea-tól és megegyezik a P. p. hainana leírásával és ábrájá- val. A pontosabb vizsgálat azonban igazolta KuEODA véleményét (1932). Elterjedése csaknem egész Kina. Elterjedésének északi határa körül- belül a Hwang-ho folyó, innen délre egész Kelet-Kina, Annám északi és középső része, Tonkin, a Laostól északra és a Varella-hegj-ségtől délre, ezenkívül Formosa és Hainan. Delacouií szerint előfordul néha Dél-Annamban, Cochinchinában, Cambodge-ban és Bas-Laos-ban. Nyu- gatra a P. p. bottanensis -szel határos. Pica pica bottanensis Dklass. 481| L. 482 L. 05.80 I Khambajong, Tibet 27.69. 12. IX. 1903. ;243í275 40 32 58 —I Mans 9 110. Gyantse, Tibet | 10. X. 1926. (240,2.55, 37 27i58 16 Jak. |n. 10 Diagnosis: Dklasseet, A., Oiseaux nouveaux provenant du Bottan ou Boutan au nord du Bengale., Rev. Zool. Soc. Cuvierienne, 1840, p. 100 — 106 : Pica Bottanensis. — En comparant cette Pie indienne avec notre espèce européenne, on retrouve une telle similitude de plumage, une telle conformiti dans la distribution des couleurs, que. malgré ses dimensions beaucoup plus fortes, on est tenté, au premier 110 DR- KLEINER ENDRE [Aquila abord, de la regarder eoiiime une simple variété. Mais notre Corvus pica, qui se retrouve dans tout le nord de l'Asie j usqu'a u Japon, et même dans l'Amérique du nord, n'y offre point du tout ces différences de proportions, et dernièrement encore M. Temminck, la signalant comme se trouvant au Japon d'où il l'a reçue, ajoute que cet individu japonais ne diffère en rien de ceux d'Europe. ^ Or. celle-ci en diffère non seulement par des proportions beaucoup plus fortes, mais par quelques différences de forme dans certaines parties qui constituent bien évidemment une espèce distincte et nouvelle. Elles consistent dans la forme du bec proportionnellement plus allongé, plus effilé, et dans celle des ailes beaucoup plus longues par rapport à la queue. Un autre caractère se retrouve encore dans les pennes de cette queue, qui chez notre nouvelle espèce, sont sin- gulièrement élargies et carrées à leur extrémité, ayant leurs tiges sinueuses et onduleuses même sous le doigt, et ces ondulations répondent à autant de bandes transverses, de nuance un peu plus foncée, qui s'aperçoivent à certain joiu' sur les barbes. — Du reste, la coloration est absolument la même que chez notre Pie d'Europe, sauf que les reflets en vert métallique et en bleu violet d'acier bruni sont plus brillants. — Long. tot. de la peau non montée : 5 déc. 3 cent, de l'aile depuis le pli, 25 cent, du bec depuis son ouverture 5 cent. A legnagyobb szarka. Színezete egyike a legsötétebbeknek. A fark- csíkja tiszta fekete, mint a másik két legdélibb fajtáé, a P. p. ifiaurita- nica-é és asirensis-é, de egyéb színezetre világosabb náluk. A Bergmann- féle szabály alól kivételt látszik alkotni, de meglehet, hogy a tibeti életterének jut ebben szerepe. Összevetve két nagytermetű északi faj- tával, azt látjuk, hogy a megjelenésében hasonlít a P. p. kamtschatica- hoz, de annál jóval sötétebb, a karevezői pedig kékesek. A farok szine még a fenti két példánynál is nagyon variált, de sötétebb, mint a kamtschatica-é. sőt mint a fennorum-é. A fennorum-nébl azonban evező- tollai zöldesebbek és szélesebb peremüek. Végül az északi fajták fark- csíkja élénk fehér, addig ezé fekete. A szomszédos P. p. sericea-tól könnven elválasztható. Szárnya ibolyakék helyett hidegebb zöldes kék. A sericea variáló fehér és szürkés farkcsikjával szemben a hottanensis egyöntetűen fekete. Csőre karcsú éles, az orrnyilas tájéka szétterülő. Méreteiben jóval nagyobb. Harte rt szerint a csőr 28 — 35, szárny 250 mm-ig (sőt 265-ig). Farka SteCiMann szerint relative rövid 270 — 300. Elterjedése : Sikkim, Bhutan, Kelet-Tibet, É. felé a határ a Bur- chan-Budda hgys., ÉK. Zaidam, K. Nan-Schan hgys., Tatung-folyó (Stecmann, Stuart-Bakeií, Stresemann). Ludlow szerint a nedves klimáju területek számára kedvezőtlennek látszanak, amivel tollazata - nak hidegebb színezete is összhangban áll. Pica pica hudsonia Sae. 483! 0. — Draper, Salt Lake. Utah '31. XII. 1930. 199,260 33l2Öi47j41| I. Jak. g. 1^ 484' W. 2.3027. N.Amerika — 192|250 32;24!47|3.5 I.Jak. | go. '11 1935/38] TAIS" ULMÁJÍYOK A KÁRPÁTOK MKPKNCÉJKNKK VAK.) tJ-FÉLÉIN m 4851 O. — Moutli Bír Cottonwood ! i ; • Canyon, Salt Lake, Utah! 24. XJÍ. J9:!(). 20()Í2!tO 30 23 4515 Jnk. k. 10 Sex. ? 486 W. I 23028. Ì Colorado XII. 1887. il99'2()0 29i23 47|34l I. Jak. w. 10 Diagnosis: S.m;i>k, in ^KA^KL]N, Narr. Journ. Polar Sça, 1823, p. 671.*) Corvus Hudsonius. Hudson's Bay Magpie. A new and hitherto undescribed species. . . The Hudson's Bay Magpie is of ]ess size in all its parts than the Common Magpie, except in its tail, which exceeds that of its congener in length ; but the most remarkable and obvious difference is, in a loose tuft of greyish and white feathers on the back. The following is a description of the bird under notice : — length, exclusive of the tail, seven inches ; head, neck, breast, and upper part of the back pure black ; belly and scapulars white ; the primaries brownish black, partly white on the inner web ; secondaries and greater coverts dark glossy blue ; across the back is a tuft of long soft loose feather.s projecting above the others, dark grey below, and tipped with white ; thighs, vent, and tail coverts black like the upper parts; tail truly wedge-shaped (étagée) from eleven and a half to twelve inches long (that of the Common Magpie being from nine to ten inches) richly glossed with blue, green, and purple, the two exterior feathers half the length of tKe two middle ones, which are two inches longer than those next to them ; bill, legs and claws black. Two specimens were received, both killed on the 10th of November 1819, at Cumberland House, being caught in traps ; they were male and female, but there is no difference iii the sexes except that one rather exceeds the other in length, the one marked as female, being the largest. Amerikában széles területen élő szarka színezetre legközelebb a sericea-csoporthoz, de a középeurópaihoz is közel áll, amellyel még Shakpe azonosnak véli (1877). Taveknek szerint színezetben az európai- tól alig tér el, de annál inkább a hangjában. Bkooks a szem színében lát konstans bélyeget, amely élesen elválasztja ugy az óvílági, mint a kaliforniai fajtától, t. i. a sötét barna Íriszét fehér gyürü veszi körül. Színezetre különben a sötét fajták közé sorolandó, A fejen és háton zöldes csillogás mutatkozik. Az evezőtollak széles fekete peremüek. A farok színe tompább, hidegebb fényű zöld, mint az európaiaknál, így mégis csak jól elválasztható tőle. A sericea-tól megkülönbözteti egész tollazatának hidegebb zöldebb tónusa, és a fej és a hát élénkebb csillogása. Elterjedésének határa Hellmayr szerint északon, Alaszkában közép Jukon, közép Alberta, közép Saskatschewan. délen D. Manitoba, E. Arizona, és New Mexico, nyugaton Kelet -Washington, a Sierra Nevada keleti lejtője, keleten pedig Ny. North-Dakota és New-Mexieo, alkalmilag elvetődig Iowa, Wiscosin, Illinois, Michigan, Ontario, sőt Quebec és a Hudson Bay-ig. Kanadában a tengerparton hiányzik (Taveener). *) A leírást Prof. J. M. LINSDALE-nek köszönöm, — Die Diagnose verdanke ich Prof. J. M. LINDSDALE. 3 112 DR, KLEINEB ENDRE [Aquila Pica pica nuttalli Aud. 4871 O. — I Colusa, Sacramento Valley, Calif. I 29. I. 1924. 1191 260 32 25 47 26 ISSŒ. Jak. 48S| W. 23026. | California ; — Il90 240;34, 26,51 29l I. Jak. ilo 10 O -t- 4S9i 0. ' — i Colusa, Sacramento Valley, Calif. I 4. III. 1923. |180 240;31l24!46|14|126i Jak.i g. 10 Diagnosis: Audubon, Yellow-Billed Magpie, Corvus Nuttalli. Orn. Biog. Vol. IV., 1838, p. 450—452.*) I have conferred on this beautiful bird the name of a most zealous, learned, andf^ enterprising naturalist, my friend THOMAS NUTTALL, Esq., to whom the scientific world is deeply indebted for the many additions to our zoological and botanical knowledge which have resulted from his labours. . . Bill almost as long as the head, straight, robust, compressed ; upper mandible with the dorsal line convex and declinate, the sides sloping and slightly convex, the edges sharp, with a slight notch close to the tip, which is rather sharp ; lower mandible straight, the angle rather long and wide, the dorsal outline very slightly convex and ascending, the sides sloping outwards and slightly convex, the edges sharp and inclinate, the tip narrow. Nostrils basal, lateral, roundish, covered by bristly feathers, which are directed forwards. Head large, ovate ; eyes of moderate size ; neck rather short ; body compact. Legs of moderate length, strong ; tarsus with seven large scutella in front, and two plates behind, meeting so as to form a sharp edge. Toes stout, with large scutelle, and separated almost to the base ; first very strong ; lateral toes nearly equal, thii-d considerably longer. Claws strong, arched, coixipressed, sharp, the third with the inner edge somewhat dilated. Plumage full, soft, blended ; stiff bristly feathers, with disunited filaments over the nostrils, some of them extending nearly half the length of the bill ; feathers on the throat with the shaft downy and prolonged. Wings of moderate length, much rounded ; the first quill very short, extremely narrow, and falciform ; the second two inches and four and a half twelfths longer, and a little longer than the ninth ; the third an inch and one twelfth longer than the -second, and three twefths shorter than the fovirth, which is the longest. The tail is very long, much graduated, the lateral featheis being four inehes and seven twelfths shorter than the middle. Bill pure yellow, as is a bare space under and behind the eye. Iris hazel. Feet black. The plumage of the head, neck, fore part of the breast and back, brownish-black, the feathers on the latter part being very long, those on the upper part of the head strongh" glossed with green ; the shafts of the throat-feathers greyish, and those of the feathers on the middle of the neck white. The feathers on the middle of the back are light grey, some of them whitish, and those behind tipped with black ; rump and tail-coverts brownish -black. The scapulars are white ; the smaller wing-coverts splendet with bronzed green ; primaries black, glossed with shining green, their inner webs white, excepting at the end, and for some way along the margin ; secondaries bright blue, changing to green, their inner webs greenish-black. Tail splendent with bright green, changing to greenish-yellow, purplish-red bluish-purple, and dark green at the end ; the inner webs chiefly greenish-black, but with various tints. The breast and sides are pure white ; the legs, abdominal region, lower tail coverts, and lower wing-coverts, black. *) A leirást Prof. J. M. LINSOALE-nek köszöuöoi. — Die Diagnose verdanke ich Prof. J. M. I.IlNSOAÌ.I',. 1935/38] TANULMiNYOK A KÁRPÁTOK MBDENOIÓ.IILN'KK VARJU-FIÎLTÎÎN 1 [.{ Length to end of tail 18 incht>s, to end of wings 11 Y^ ; wing from fi(^xufe 7 '/i tal. Í) "\'t2 ; bill along the ridge 1 '/'- : tarsus 1 "/i^; first toe V'-s its r-law ^/iv ; middle toe 1 '-'/i'-', its claw ''/i'j. In form, proportion, and size, this iVIagpie is precisely similar to the comnion speciesl Its bill has the sides less convex : the bare space under the eye is of much greater extent, and the feathers of the tail are much narrower. The colours are similar, and distributed in the same manner ; but the bill of the present species is yellow, instead of black, and the black of the back and fore neck is tinged with brown. The two species are wonderfully closely allied ; but on comparing my specimen with several others in the Museum of the Zoological Society of London, I found that they all precisely agreed with it. I have represented in the plate a twig of a sjjecies of Platanus discovered bay the excellent naturalist after whom I have named the bird perched upon it. Az összes szarkáktól a legélesebben elütő földrajzi fajta, amelynek elterjedése aránylag kicsi, és már a pleisztocénből is találták ugyanazon a helyen csontjait. A sárga csőr és szem mögötti csupasz sá.rga folt élesen elválasztja a legközelebbi rokonától is, hogy sokan hajlandók önálló morfológiai fajt látni benne. Magam részéről utaltam már a magyar- országi Hadadon lőtt példányra, amely csőrének java része sárga, sőt €südje is jórészt az. Beooks rendelkezik egy P. p. nuttalli példánnyal, amelynek karmai szintén sárgák. Mindez az egy fajtakörbe való tartozás mellett szól. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy éppen s legvilágosabb bőrű P. p. nuttalli (sárga) és a legsötétebb bőrű mauritanica (kobalt- kék) visel egy és ugyanazon a helyen csupasz foltot, amely rész vala- mennyi szarkafajta fiataljánál sokáig csupasz. Végül az utolsó érv, hogy a középeurópai szarkák fiataljainak bőre gyakran sárga. Tollruhájának színezetére egyezik a szomszédos P. p. hudsonia-val. A fej és hát fekete színe szintén zöldes csillogásu. Brooks szerint szemé- nek teljesen sötétbarna írisze az óvilági szarkákéval egyezik. Elterjedése Hellmaye, alapján felső és alsó Austral vidék a Sierra Nevadatól nyugatra, Tehana Country-tól Ventura és Kern-ig, főleg a Sacramento és San Joaquim völgyében. Tekintve elterjedésének rendkívül szűk határait az amerikai természetvédők joggal aggódnak fennmaradásáért . Javitás: Sajnálatos módon kikerülte figyelmemet Mayaud igen alapos tanulmánya, amely hiányra V. Jordans volt szíves figyelmemet felhívni. Részletekbe menő vizs- gálatai összhangban állanak eredményeimmel, így pótlólag csak az idézetét kell meg- adnom (Alauda, 1933., p. 362 — 382.). Sajnos Prof. LinsdaLE közben megjelent nagy művével sem áll módomban már foglalkozni. 114 DR. ANDREAS KLEINER [Aquila Systematische Studien über die Corviden des Karpathen-Beckens, nebst einer Revision ihrer Rassenkreise. Von Dii. Andeeas KLEmKR. Die systematischen Studien haben einen besonderen Reiz in solchen Gebieten, wo mehrere Rassen sich treffen. So ist es auch bei vielen Vögeln in dem Karpathen -Becken, wo die meisten Rassenkreise noch einer modernen systematischen Studie bedürfen. Mit dieser Studie möchte ich einen Zj^klus beginnen, in welchem ich die Corviden des Karpathen- Beckens bearbeiten will, mit einer Rücksicht auf sämtliche Rassen- kreise, und möchte ich Argumente liefern, daß wir bei solchen Studien den ganzen Rassenkreis kennen müssen, um die Variationen, Modifika- tionen, usw. den wahren Wert bestimmen zu können. Ich werde aber bei der Einteilung der Arbeit das Hauptziel, die Bearbeitung des Kar- pathen-Beckens immer vor den Augen behalten, und der größte Teil der Besprechung bezieht sich auf dies. Die Untersuchung ist durch den Mangel an Material erschwert, weshalb ich genötigt war eine solche Gruppe zu wählen, die allgemein bekannt und leicht zu erreichen ist. So fiel die Wahl auf die Corviden und Dank der Freunde des Kgl. Ung. Ornithologischen Institutes und den Forstbehörden ist ein beträchtliches Material zusammengekommen. Den Herrn, deren Namen ich in dem ungarischen Text erwähnt habe, sage ich auch an dieser Stelle innigsten Dank ! Ebenso den Museen und deren Lei- tern, die ihr Material zu meiner Verfügung stellten, d. h. im Tausch mir einige Exemplare von ihren Gebieten überlassen haben. Die Bezeich- nung, die ich in allen meinen Studien benützen werde, gebe ich auch in dem ungarischen Text an. Besonders bin ich Herrn Dr. E. Greschik verpflichtet, der so gütig war meine Untersuchungen einer Revision zu unterziehen. I. Pica pica L. Der Rassenkreis der Elster verbreitet sich auf die ganze paläark- tische Region, und auch weiter noch auf Süd-Arabien, Nord-Indien und auf den westlichen Teil von Nord-Amerika. Brehm (1858) teilte die Elster in vier Arten, aber er erwähnt die amerikanische nicht. Sharpe (1877) erkennt auch nur 3 Arten und 1 Unterart. Diedekich (1889) kennt schon beinahe die ganze Verbrei- tung der Elster, und wünscht alle in eine ,,Art" zusammen zu ziehen, die sich auf lokale Rassen spalten. Er erkennt 4 Rassen. Parrot (1907) 1935/38 STUDIEN ÜBEll DIE COKVIDKN DES KARI« ATHEN-BECKENS | 15 besaß ein geographisch schön verteiltes, wenn auch nicht großes Material, und behauptet, daß die Elster eine einheitliche Art sei. aber er kann kein klares Bild sich darüber schaffen, was bei der Elstei- Rassen-, und was individuelles, Geschlechts- oder Altermerkmal ist. Sein Resultat ist, daß die Bister noch nicht zu einer solchen Stabilität gelangt ist, um geographische Rassen bilden zu können. Die auch heute gültigen Rassen sind laut Haktert (1903) die folgenden : 1. pica, 2. melanoto.-^. 3. bactriana, 4. hudsonia, 5. sericea, 6. mauritanica, 7. bottanensis, S. nuttalli, weiter in den Nachträgen 9. galliae, 10. fennorum, W.anderssoni, und die Ergebnisse Stegmann's grosser Studie (1927). Nach Stegmax.v sind anerkannt worden: 12. leucoptera, 13. kamtschatica, und als nein Rasse 14. hemileucoptera — ■ jankowshii und amurensis sind noch zu erwähnen. Endlich entdeckte Phjlby (1936) an einem ganz sonder- baren, inselartigen Fundort in Südarabien eine Form, welche Batiks 15. asirensis nannte. Prof. Linsdale und A. Dunajewski teilten mir gütig mit (in litt.), daß sie gleichzeitig mit dieser Arbeit grössere Studien über die Elster in Druck gelegt haben. Dünajewski hatte sogar die Oüte seine Resultate mitzuteilen und stellte mir auch sein Material zur Verfügung. Die angeführten Rassen werden von Westen nach Osten immer heller, und von hier nach Süden wieder dunkler. Die dunkleste Elster ist die der mediterranen Zone, in NW. Afrika, die mit ihrem kobalt- blauen nackten Ohrenfleck eine ganz abgesonderte Gruppe bildet. Von NW. Afrika über die Iberische -Halbinsel bis Kamtschatka werden die Elstern heller, die letzte Rasse schließt sich in ihrer Färbung, trotz der inselartigen Verbreitung an die Gruppe der Nominatform an. NO. von dem Baikalsee kommt keine Elster vor, obwohl sie ein günstiges Biotop hätte. Die zweite südliche Rasse in Arabien schKeßt sich auch an diese Gruppe, und ist ebenfalls sehr dunkel. Der Zusammenhang zwischen den Elstern erleidet eine Unterbrechung am oberen Amur, wo in einem ziemlich schmalen Streifen keine Elster vorkommt. Von der Man- dschurei bis in die Tropen werden die Elstern in Ostasien wieder dunkler (sericea-Gruppe), und die südlichste bottanensis besitzt auch einen schwarzen Bürzel, und ist die Grösste von allen. Der iericea-Gruppe steht ziemlich nahe die amerikanische hudsonia. Endhch weist Kali- fornien mit der gelbschnäbhgen Elster eine weitverschiedene Rasse auf. Die Elster hat auf diesem Verbreitungsgebiete sehr verschiedene Biotopen, deren Hauptcharakter jedoch im Grossen-Ganzen offenes Gelände ist. So war die Wirkung der Kultur auf die Verbreitung der Elster unbedingt günstig, wie es auch Scunueke meint und mit Angaben unterstützt. Erst die intensive Entwickelung der Niederjagd setzte dieser Ausbreitung eine Schranke. Auf diesem Gebieten wurde dann IIQ DU. ANDREAS KLEINER [Aquila die Elster infolge der starken Verfolgung sehr scheu, und siedelte sich weit von den Wohnstätten der Menschen an. Wo sie aber nicht ver- folgt wird, schliesst sie sich eng an menschliche Ansiedelungen an, wie uns die Nordland-Reisenden mitteilen und Floericke erwähnt, daß man sich in der Dobrudscha keine Fischerhütte ohne Elsternest vor- stellen kann. Stegmann betont, daß die Elster in der Amurgegend ein Stadtvogel ist. Kozlova meint, daß die Häufigkeit der Elster in SW. Transbaikahen, Mongolien und in der Mittleren-Gobi mit den Ansiede- lungen der Menschen proportional ist. Bergman beobachtete eben- falls in Kamtschatka, daß die Elster ziemlich an menschliche Ansie- delungen gebunden ist. Dasselbe beobachtete Delacoüe in Indochina.. Nur dichter Wald ist der Elster nicht günstig. Diese zwei Umstände veranlassten Diederich zu jener Folgerung zu gelangen, daß die Elster in Deutschland in den historischen Zeiten sekundär eingewandeit ist. In Bedacht aber, daß Deutschland nie ein zusammenhängendes Waldrevier bildete, hatte dies schon Schnurre bezweifelt. Kalmbach hielt es direkt für einen ungünstigen Einfluß der Kultur, daß die Elster in Ost -Amerika nur sporadisch erscheint. Die Elster ist an kein be- stimmtes Biotop gebunden. Im Notfall besiedelt sie auch solche Plätze die ganz ungewöhnlich sind. H. Schenk: beobachtete, daß sie wegen der intensiven Verfolgung zwischen der Donau und der Theiss in den Rohrwald eingezogen ist, wo sie ähnlich der gewöhnlichen Nester 40 cm. über der Wasserfläche ihr Nest baut. Angaben über die Elster im Rohr- wald waren auch schon vom Balkan bekannt. Dagegen schreitet die Elster im Gobi weit in die eigentliche Wüste hinein. Sie bewohnt in Ladak kahle Ebenen in cca 3 — 5 Tausend Meter Höhe (Stfart-Baker), Als Brutvogel schreitet sie auch in Ober-Kärnthen bis 1200 — 1400 m. (Sprenger). Meeresküsten — nach der Beobachtung von Vasvárt in Kleinasien (in verb.), und Taverner in British-Columbia — meidet sie, ausgenommen Kamtschatka, wo die menschliche Besiedelung davon die Ursache sein kann. Diederich hält den Mangel an Gebüsch als die Ursache, dass die Elster in Island, Schottland, auf den dazwischen liegenden Inseln, und auf den betreffenden Inseln des Mittelmeeres fehlt. Einstimmig mit den Beobachtungen in Ostasien kann man auch in dem Karpathen-Becken wahrnehmen, daß die Elster besonders die Alleen neben Flüssen bevorzugt, z. B. sah ich besonders viel Elsternester im April 1935 an dern Fertősee-Donau -Kanal in der Hanság, West-Ungarn. Die Nester standen auf jungen Akazienbäumen dicht neben einander. Auf der Halbinsel von Tihany am Balatonsee, sah ich im April 1936 die meisten Elstern in dem Buschwerk der zum See sich senkenden Steil-Lehnen. Die Elster ist omnivor, siehe Kalmbach, usw., besonders nährt 1935/38] STUDIEN ÜBER DIE CORVIDEN DES KA RPAÏHBN-BBCKBNS 117 sie sich von tierischer Nahrung. Die frischen Mageninhalte aus der Brut- zeit enthielten meist Insekten, ich fand jedoch auch einen Mausschädel in der, dem Kröpfe entsprechenden Erweiterung der Speiseröhre, usw. Nach Beegman bilden die Hauptnahrung der Elster in Kamtscliatka die von den Fischern gestohlenen Lachse. Die Verdauung spielt sich ziemlich rasch ab. Ivánszky sammelte für mich bei Mondlicht eine schöne Serie von Elstern, die meist leere Mägen hatten. Die leeren Mägen beeinflußten das durchschnittliche Gewicht der Vögel nicht. Ich fand die Zusammenfassung dieser Angaben auch in dieser systematischen Studie für nötig, damit wir die Bedingungen der Ver- breitung der Elster richtig beurteilen können. Lebensbedingung der Elster ist : offene Landschaft mit Buschwerk. Diedeeich und PaeeC)T suchen die Urheimat der Elster in Ostasien, und halten den sericea-Typ für die Urform. Der sericea-Tyj) hat in der Tat primitive Merkmale in dem Gefieder : Die Färbung ist konform mit dem Jugendgefieder der anderen Rassen : Männchen, Weibchen und Jungvögel sind oft beinahe kaum von einander zu unterscheiden. Die erste Schwinge ist meist breit, manchmal ganz weiss, manchmal sichelförmig, aber breit mit Schwarz gesäumt. Die obenangeführten Autoren halten sericea mit der Nominatform gleichwertig. Die beiden Gruppen hingen mit einander einst zusammen, und nach der Trennung ist die hactriana zwischen dieselben eingedrungen. Rein sagt, die Elster wäre in Japan eine künstlich eingebürgerte Art (Speengee), weshalb der japanische Name „Korea-Rabe'' ist. Nach Diedeeich hat man zwischen 1450 — 56 die Elster nach Hainan eingeführt. Diese angeblichen Einbürgerungen müssen mit grösster Vorsicht behandelt werden. Diedeeich hält es für fraglich, wann die Elster in Amerika eingedrungen ist, dass so eine weit- diferrente Rasse, wie nuttalli sich entwicklen konnte. Die Verfasser halten die Elster für eine noch heute vordringende Art, welche sich von SO. Asien vordringend durch Sibirien und Europa bis NW. Afrika verbreitete, in zweiter Linie nach Amerika und drittens nach Indien. Die erste Phase der Ausbreitung hat sich vor dem Pleistozen abgespielt, und nach dieser hat die Elster ihr altes Territorium von Westen aus wieder erobert, also aus Euroj^a, anderseits in Ost-Asien von Süden nach Norden. Beide Vorgänge sind auch heute noch im Gange, und werden allmählich auch die noch unbesetzten Gebiete am Oberen-Amur und in Chingan-Gebirge, und Jakutzk wieder besiedelt. So ist die Elster in Kumara erst gegen 1920 erschienen (Stegmann, 1931). Dagegen soL ihr Revier in der Gobi Wüste nach SteGmakn (1927) ein Relikt sein aus jenen Zeiten, wo das Gobigebiet noch keine Wüste war. Kalmbach hält das sporadische Vorkommen in Ost-Amerika als ein Zeichen eines Rückganges der Elster durch die starke Verfolgung, dagegen hält nS l^R- ANDREAS KLEINER [Aquila Tavrkxkk dies für ein Zeichen einer Tendenz des Vordringens. Es ist wahr, dass die Elster durch die intensive Verfolgung an vielen Orten stark abgenommen hat, aber als lebenstüchtiger Vogel sucht sie zäh diejenigen ruhigen Plätze auf, wo sie in Mengen zusammen- gedrängt sein kann, z. B. den Kanal in dem Hanság, W. Ungarn. . Wenn wir die Angaben der noch heute mit großen Fehlern arbeit- tenden Paläornithologie annehmen, fand man die ersten Elster -Spuren im Pleistozen, sogar in vielen Gegenden, wie Irland, Frankreich, Schweiz, Belgien, Monaco, Italien, Tschechoslowakei (Böhmen), Ungarn, Öster- reich, (Portugalien?), sogar in Korsika, avo sie heute nicht mehr lebt. Sie ist in allen diesen Ländern an mehreren Stellen gefunden worden. Die Sj^uren der nuttalli-Ji'SbHíie fand man auch vom Pleistozen in Kali- fornien — vergi. Dledeimch — (Lamiírecht, 1933). Es ist also wahrschein- lich, dass die Elster dieselbe Verbreitung, wie heute, am Anfang des Pleistozen hatte, und die Urelster lebte im Tertiär. Bei der Studie, der geographischen Rassen, wird das Bild von den im Herbst und Winter in Scharen auftretenden solchen Elstern gestört, welche auch an solchen Stellen erscheinen, wo keine Elstern brüten. Zug-Elstern haben bei systematischen Studien einen minderen Wert, und die Sammlungen bestehen zum grössten Teil aus solchen. Um feststellen zu können, ob ein Elstern-Exemplar ein Stand oder Zug- vogel ist, Stellteich die Beringungsdaten zusammen. Insgesammt fand ich. 86 Daten. Die Wiederfunde verteilen sich in folgender Weise: 81-39% binnen 5 Km., 1-16% binnen 10 Km., 5-81% binnen 20 Km., 6-98% binnen 30 Km., 3-49% binnen 40 Km., und M6% binnen 50 Km. Einen Fall muss man besonders erwähnen. Eine in Finland beringte Elster wurde von einem Schifí auf offener See, 15 Km. von den finnischen Küsten gefangen, diese Elster flog in Schweden — also im Gebiet einer anderen Rasse — ■ frei, und wurde in einem Monat wieder 15 Km. südöstlich erbeutet, also in der Richtung der Heimat. Die Richtung ist bei solchen kleinen Strecken nicht von Bedeutung, aber es kann erwähnt werden, dass in allen Richtungen Elstern gefunden wurden. Dieses Bild bezieht sich auf eine ziemlich lange Zeitpause, da die Elster auch nach 7 Jahren erbeutet war — Mu^r op Texel, 12. VI. 1924. iuv. — ebendort, 23. IV. 1931. — Die zeitliche Verteilung der Wiederfunde gibt folgendes Bild : 48-83% innerhalb einem halben Jahr, 26-74% bis 1 Jahr, 10-48% bis 2 Jahre, 12-79% bis 3 Jahre und 1-16% bis 7 Jahre. Ein abschließendes Resultat kann noch nicht gegeben werden, aber es darf als wahrscheinlich angenommen werden, daß man bei der Elster von keinem Zug reden kann, sondern nur von einer ganz lokalen Bewegung, und so können die Winterstücke bei systematischen Studien, wenn auch mit Vorsicht, aber wohl benützt werden können. Die Ortständigkeit wurde 19a5/3S] STUDIEN ÜBER DIE COllVIDKN DES ICAKVATHEN-BECKENS | 19 auch vonKiiAKHiiOiriii West-8ibirien festgestellt, durch die Beobachtung, dass Exemplare mit sicheren Kennzeichen während des ganzen Jahres an demselben Platz gefunden wurden. Einige Zeichen scheinen jedoch auch gegen die Ortsbeständigkeit zu sprechen, so das Vorkommen derElster auf Inseln, auf welchen sie nicht brüten. Goiujunow fand auf der südlichen Novaja Zemlja am 1. V. 1927. unweit von menschlichen Bauten eine erfrorene Elster. Auf Malta fand man zweimal Elstern, aber Desi-oii' hält dies für Einschleppung durch Schiffe von dem nahen Sizilien, avo sie häufig ist. Überhaupt haben die Insel- Vorkommen keine grössere Bedeutung heute, wo wir schon die Rolle der Schiffe in der Verschleppung der Vögel kennen. Wenn sich die Elster auch als Zugvogel erweisen sollte, würden die Systematiker eine schwierige Aufgabe haben, weil wie wir es sehen können, dauert eine starke Bewegung auch während dem Anfang der Brutzeit. Das Nisten der Elster beginnt im Karpathen-Becken von Mitte März an (Cherni:i.), in Deutschland im März — April (Niktiía]mmej;). Die Paare stehen in Jugoslavien schon im Februar zusammen, die Brut beginnt erst Ende März, Ende April schlüpfen Junge (Gengi.ee). In Griechenland haben die Elstern Mitte April Eier (Re[ste). Witherby fand in Mittel-Spanien Mitte Mai 8 Eier. Nach Wuitakku gibt es in S. Tunis Junge Anfang April. Eier waren schon Ende März in N. Iran (StrI':sj;í\ta>;]s). Die Brutzeit ist in Iran von März bis Anfang Mai, in Kina Februar, März, manchmal April und auch Mai (Stuaiít-Bake]:), La Touche beobachtete, dass die Elstern in Kina schon im Dezember mit dem Nestbau beginnen. Die Brutzeit ist in N. Burma Februar — März {Stuaet-Bak];r). Eier waren am 20-sten Mai in N. Mongolien (Koz- lova), in Kamtschatka wurden am 29. Mai 9 Eier gefunden (Bkrcmax). Kalmbach stellte die Brutzeiten in Amerika zusammen : die Elster brütet an den südlichsten Teilen seiner Verbreitung vor Mitte April, in Washington und Montana 2 Wochen später, und in den nördlichsten Teilen nur im Juni und Juli. Bei systematischen Studien muss man diese Zeiten immer vor den Augen halten. Die Hoden der, von mir unter- suchten Elstern begannen im März zu schwellen, die Grösse derselben war jedoch sehr variabel, im Durchschnitt massen sie 12x9 mm. Die lintwickelung des Ovarium begann noch später, und war schon Mitte April rückentwickelt. Brutfleck zeigte sich Ende April, Anfang Mai. Die Brut dauert 16 — 1 8 Tage, Zahl d^r Eier ist 4 — -8 (min. 3, max. 10) Die Jungen verlassen in cca 2 Wochen das Nest. Die Färbung des Ge- fieders ist beinahe den Alten gleich. Nackte Flecke zeigen sich um die Augen, Schnabel und hinter den Ohren, was an mauritanico und nuttalli erinnert. Besonders gut sichtbar sind dieselben bei gelbhäutigen Exeni- 3 20 ÜR. ANDREAS KLEINER [Aquila plaren. Es ist dies ein Zeichen, daß alle Elstern zu einem Kassenkreis gehören ! Die schwarzen Teile sind an den Jungen bräunlich angehaucht, die weisse Farbe ist schmutzig, die Steuerfedern ohne Gian?, aber die ganz frischen Federn sind noch hell glänzend. In der Jugendmauser werden die Flügeldeckfedern, mit Ausnahme der großen und einigen Steuerfedern ausgetauscht (Witherby). Die Mauserzeit dauert nach Stkesemann, Sachtleben und Niethammer vom Juni bis September. Der Vogel ist im I. Jak. (Jahreskleid) leicht zu erkennen : die erste Schwinge ist breit, mit viel Schwarz ; die weiteren Schwingen haben breiten schwarzen Saum, die grossen Flügeldeckfedern sind von grün- lichem Glanz. Dieses Gefieder wird stark abgenutzt, weil im Frühling keine Mauser stattfindet (Witherby). Die Vollmauser beginnt in der zweiten Julihälfte und dauert bis September (Verf. wie oben). An den Exemplaren, die zu mir eingesandt wurden, konnte man die Mauser besonders gut an der Kehle, hinter den Ohren, und am Halse sowohl bei alten, wie auch bei jungen Vögel beobachten, welche Teile manch- mal ganz nackt waren, der Bürzel war auch oft mit Dunen bedeckt, und war bei der Preparation sehr empfindlich. Dieses Stadium hat man auch noch im späten Oktober gefunden. Die erste Schwinge wird im II. Jak. stark sichelförmig, und der schwarze Saum der weiteren Schwin- gen verschmälert sich. Die schwarze Spitze der 3-ten Schwinge fällt von durchschnittlich über 30 mm. auf 9 — 12 mm. herab. Die erste sichel- artige Schwinge ist sehr verschieden gefärbt, manchmal trotz der Sichel- form schwarz gesäumt, manchmal ganz weiss. Es scheint dies die Eigen- schaft sehr alter Vögel zu sein. Die alten Exemplare der Nominati orni sind an ihren intensiv blau glänzenden Flügeldeckfedern auch leicht zu erkennen. Nach Stresejmann erfährt das Federkleid die folgenden Stadien : Dk. (Dunenkleid), Juk. (Jugendkleid), comb. I. Jak. (com- biniertes I. Jahreskleid), II. Jak. (Jahreskleid), usw. Ausser den Altersunterschieden ist die individuelle Variation auch sehr breit, in den Maßen, ebenso wie in der Färbung. Die dunkelsten Rassen sind die drei südlichsten, und die hellste, diejenige aus Kam- tschatka, und auch die anderen nordische Rassen, was der Gi-ocER'-schen Regel entspricht. Die Grösse entspricht auch der Bergmann' -sehen Regel, da die grössten Rassen die nordischen sind, ausgenommen botta - nensis, aber da kann auch das Hochgebirge eine Rolle spielen. Die Unterschiede der Rassen bestehen meistens in der Verteilung von Schwarz und Weiss, sowie in der Intensität des Schimmerns des schwar- zen Gefieders. Das klare Bild wird oft von Rückschlägen an andere Rassen getrübt. Die Übergänge sind individuell überhaupt nicht fest- stellbar, und der Übergang zeigt sich nur quantitative in den Popula- tionen, so kann man das Prope-Zeichen (§:) bei Individuen nicht ge- 1935/38] STUDIEN ÜB7ÍR DIE CORVIDEX DES KARVAÏHEN-BECKENS {-^l brauchen, nur bei Populationen. Die Unterschiede sind durch bestimmte Tendenzen verschwommen, doch nicht zu leugnen. Ausserdem ist die Elster sehr zur Bildung von Aberrationen geneigt, so besonders für Flavismus, und auch Albinismus, usw. Das Schwarz des Gefieders wird in diesen Fällen mit Hellkaffeebraun, oder Weiss, usw. ersetzt, und nur der Ton-Unterschied zeigt die Grenzen der rich- tigen Farbe, z. B. das Stück von Osmanije aus der DANFORD-Sammlung, usw. Dieses Problem hat eine ausführliche Besprechung bei Straîs'd gefunden, wo auch die ganze Litteratur besprochen ist. Doch kann ich auf seine überaus gründlichen und gedankenanregenden Besprechun- gen, in welchen er über die Notwendigkeit der Benennung der Aber- rationen spricht, mit Reissch'-s Worten antworten : ,,Die erblichen individuellen Varietäten sollen im Gegensatz zu der heute vor allem noch in der Entomologie herrschenden Gepflogenheit nicht ternär benannt werden'' (Prinzip, p. 15.). ,,Auf alle Fälle sollte die Nomen- klatur dann nicht den Prioritätsregeln unterliegen, sondern für paral- lellé ökologische oder jahreszeitliche Varietäten gleich sein." (Prin- zip, p. 16.). Diese Aberrationen, wie Strand behauptet, sind auch von Seite der Vererbungslehre bedeutend, und dürfen nicht außer Acht gelassen werden. Khakhloff geht noch weiter, und demonstriert wie bedeutungs- voll es für die allgemeine Biologie ist, wenn an gewissen Orten Muta- tionen auftreten. So scheinen sich in W. Sibirien solche Gene zu kon- zentrieren, welche weisse Punkte an den Schwänzen der Elster ver- ursachen. Rezessive Mutationen sind bei der Elster, als Standvogel zu erwarten. Die exakte Durchführung der Variations-Statistik kann in der Zukunft wertvolles Materiale für die Biologie und Systematik liefern. Dahl macht uns mit rezessiv flavistischen Stücken aus der Gegend von Samarkand bekannt, die auch einen zarteren Schnabel haben, und wie die Dahi/s Tabelle zeigt, sind auch die Maße kleiner. Endlich darf ich Groebbei/s Referat nicht unerwähnt lassen, in welchem er meint, dass z. B. der Albinismus auch eine Variation sein dürfte, wenn eine Überoxidation einen Pseudo -Albinismus verursacht. Er kennt zwei Fälle aus der Litteratur, als Beispiele. Im ersten Falle, Männchen regelmässig, Weibchen albinotisch gefärbt, die Jungen alle regelmässig gefärbt, wahrscheinlich Heterozygoten ; im zweiten Falle die Eltern ähnlich gefärbt, die Jungen teils regelmässig, teils albinotisch wahrscheinlich auch Heterozygoten. Khakiilofe empfiehlt, um von der Seite der Vererbungslehre Resul- tate zu bekommen, eine einheitliche Untersuchungsmethode, aber da können sich auch viele Fehler einschleichen, die von der Individualität der Forscher abhängig sind, z. B. die weissen Bürzelstreifen, die durch 122 DIí- ANDREAS KLEINER [Aquila die Präparation viel leiden können, ebenfalls können die glänzend weisse Federn mit einem engen schwarzen Ende gesäumt sein, in diesem Falle hängt es ganz von dem Forscher ab, wie er die Farbe nennt. Ich habe die folgende Skala benützt bei der Bezeichnung : weiss (a) , schattiert (o),. graulich (go), grau (g), schwärzlich (ns), schwarz (n). Wie schon früher erwähnt, kann man diese Skala nicht in jedem Falle streng anwenden,, aber die Einführung neurer Bezeichnungen hätte das ganze Bild un- deuthch gemacht, und eine Kontrolle wäre völlig unmöglich. Die ein- heithche Untersuchung benötigt eine mehr positive Methode, welche bis heute noch fehlt. Die variationsstatistische Methode hatte in der Ornithologie nicht den erwünschten Erfolg, weil die sogenannten ,, grossen Serien" für diese Methode lächerlich klein sind, was ich selber auch fühlen musste. Ebenso sind einige Maße auch sehr subiektiv^ z. B. ganze Länge, an deren Stelle ich die Angabe des Gewichtes vor- schlage. Von mir gemessene Maße in den Tabellen sind : 1. der rechte Flügel vom Flügelbug bis zu der Spitze der längsten Schwinge in präpa- rierten Zustand ; 2. der Schwanz von dem zu dem ausgetasteten Os Uropygii gestezten Daumen, bis zur Spitze der längsten Steuerfeder ; 3. ganze Länge des Schnabels an der Firste gemessen ; 4. Schnabellänge von dem distalen Ende des Nasenloches bis zur Schnabelspitze an der Seite gemessen ; 5. Lauf von der hinteren Seite des tibiotarsalen Gelenkes bis zum distalen Ende der, bei dem Zehen-Gelenk liegenden Horn- schuppen gemessen ; 6. Breite des schwarzen Saumes an der Spitze der 3. Schwinge; 7. Gewicht der cca 3 Tage alten Leichen; 8. Alterszeichen ; 9. Farbe des Bürzels ; 10. Anwesenheit des weissen Fleckes (die Nummer der letzten weissfleckigen Schwinge) ; 11. Farbenton der Schwanzfeder (die Skala wie folgt). Pica pica pica L. (Tabellen und, Diagnosen bei jeder Rasse im ungarischen Text.) Die Elster ist in dem Karpathen-Becken fast überall verbreitet- Ihre systematische Stelle war lange fraglich. Parrò r (1907) betont, dass die Elster des Karpathen-Beckens sehr weiss sind. Chpirxel (1918) meint : ,, Unsere Elstern sind noch genauer zu untersuchen weil angeb- lich die transsylvanischen Exemplare kleinere Maße aufweisen. Auch ist es fraglich, ob die ungarischen Elstern von denen Nord- und West- Europas nicht abweichen V Sachtleben (1922) hatte auch ein ziemlich schönes ungarisches Material untersucht, under gelangte zu dem Resultate,, dass sie mit dem Namen Pica pica pica > galliae mitsammt denen aus Galizien und dem Balkan versehen werden muss, weil der Bürzel- streifen nicht weiss, wie bei östlicheren (Anatolien, Lenkoran, Kaukasus. Litvanien) sei. Sie stimmt im allgemeinen in den Maßen mit den 1935/38] STUDIEN ÜBUll DIK CORVIDICN URH KARl'ATHEN-BECKENS 123 deutschen Exemplaren iibereiri, Lil>ertiiff't jedocli in NW. Ungarn galliae, pica ^ galliae (germanica) , pica < galliae, galliae. Seither wurde die P. p. fen- norum — Rasse beschrieben, so ändert sich diese Einteilung, die den Übergang zwischen den Populationen sehr vorteilhaft ausgedrückt liat, aber ihre praktische Anwendung stiess auf Schwierigkeiten. Die deutsche Population hatte Brehm als eine Rasse mit dem Namen ,. ger- manica" abgetrennt und dieser Name wurde durch Stresemann und andere wieder in Gebrauch genommen. Es ist aber nach der Beschreibung der nordischen Rasse klar geworden, dass ihre Merkmale mit der indi- viduellen Variationsbreite der mitteleuropäischen Rasse übereinstimmen. Nu.THAMMiiR untersuchte 61 deutsche Exemplare aus der Brutzeit, und spricht als Resultat seiner Untersuchung aus : ,, regionale Unter- schiede nicht wahrnehmbar." Die Verteilung der Bürzelfarbe ist bei den von mir untersuchten 25 deutschen Exemplaren beinahe gleich- massig : 48% weiss, 52% grau. Die Ursache dieser Erscheinung werden wir in den nachfolgenden Untersuchungen erkennen. Die Population mit weissem Bürzel zieht sich von Süd-Schweden durch den östlichen Teil Mitteleuropas auf den Balkan, usw. Sie stösst im Westen bald in 19:55/38] STUDIKN ÜBER DIU COllVÍDEN DlîS KAHI'A TIIlCN-BliCKIÎNS ] 25 die graubürzelige yalliae-Ksisse , und weil die Unterscliiede uiinimn! sind, gehen die Rassen allmählich in einander über so dass Mischpopu- lationen in ziemlicher Breite und Tiefe vorkommen. Indem sich die Elster sehr zur Einheitlichkeit neigt, so ist die Möglichkeit der Misch - Populationen noch mehr gegeben, und ist auch die individuelle Variation breiter. Das ist die Ursache, dass die deutschen Fachmänner immer bereit waren, ihre Elstern von der Nominati orm abzutrennen, doch muss man mit Sachtleben betonen, dass der Unterschied noch nicht so gross ist um geographische Rassen zu trennen, und so ist die F. %>. ger- manica = P. p. pica S^ galliae. Man muss bei der Untersuchung der Bürzelfarbe auch auf Alter und Mauser bedacht sein. Der Bürzel der Jungen und mausernden Exemplaren ist oft mit grauen Dunen bedeckt, die Dunen sind nur ausnahmsweise weiss. Schliesslich darf man auch nicht ausser Acht lassen, dass der Bürzel bei dem Präparieren ziemlich empfindlich ist, und wenn die weissen Federn ausfallen, so gewinnt der Bürzel durch die Dunen eine graue Farbe an dem fertigen Balg, der untersucht wird. Genglee glaubt, dass es wichtig ist zu bemerken, dass die jungen Elstern von dem Balkan eine gelbe Haut haben. Die meisten ungarischen jungen Stücke haben das ebenfalls, und die Haut ist nur selten grau. Selbes kann man an alten Bälgen schon schwer kontrolieren, aber es scheint, dass gelb -häutigen Elstern auch in Westen vorkommen. Gengler bemerkte schon damals dass die Gelbhäutigkeit ein Anklang an die kalifornische P. p. nuttalli-lRsiSse sei, die auch einen gelben Schnabel, und einen nackten Ohrfleck hat. Es sei eine wiederkehrende Rassen- eigenschaft. Als noch besseres Beispiel dient das vielleicht alleinstehende Exemplar aus Hadad, 0. Ungarn (N. 3286), welches einen ebenso gelben Schnabel und eine ebenso gelbe Haut hat, wie P. p. nuttalli, nur ist dieselbe stellenweise schwarz gefärbt. Wenn das Exemplar aus West- Amerika stammen würde, würds ich dasselbe für P. p. hudsonia ^ nuttalli halten. So bedeutet dasselbe jedoch nur eine Mutation, welche man mit eigenem Name nicht versehen darf. Schnabel der Männchen aus dem Karpathen-Becken messt 28 — 35 mm (vom Nasenloch 20 — 27), der Weibchen 27—34 (19— 26) mm. Es ist auffallend, dass die Horn- schicht des Schnabels bei kleinasiatischen Stücken, an frischen, ebenso wie an alten Präparaten, Risse bekommen hat. Das genaueste Maß des ganzen Vogels finden wir in dem Gewicht, da die Länge den Fehlern der individuellen Messungsmethode aus- gesetzt ist. Leider sind nur wenige Gewichtmaße in der Literatur zu finden. Niethammee's 6 Exemplare messen 155 — 242 (211) gr. ; Heineoth gibt für das Gewicht der Elster 200—250 gr. Ein Tag altes Junge hat 16 gr., 7 Tagealtes 102 gr., 14 Tage altes 177 gr., und von zwei 64 Tage 126 Dß- ANDREAS KLEINER [Aquila alten Jungen maß das eine 220 gr.. das andere 180 gr. 56 Männchen in meinem Material hatten 171—252 gr. (215-16). und 39 Weibchen 133— 215 gr. (182-33). Als Resultat kann ich also feststellen, daß die Nominati orm, Pica pica pica L. im ganzen Karpathen-Becken lebt. Diese Rasse lebt in reiner Population von Süd-Skandinavien durch Ost-Deutschland und Polen im ganzen Mitteleuropa, wie Tschechoslovakei. Österreich. Ungarn. Rumänien, auf dem Balkan, im nördlichen Kaukasus, in Kleinasien, und endlich in Cyprus — englische und südrussische Exemplare konnte ich leider nicht untersuchen. Im Westen geht sie allmählich in die galliae- Rasse über, und die Grenze der beiden Rassen ist undeutlich. Diese Population lebt im grössten Teile Deutschlands, und auch in gewissen Teilen von Osterreich. Sie kann als Pica pica pica § galliae bezeichnet werden, und der Unterschied zeigt sich nur quantitativ in der Population; einzelne Stücke können mit Prope-Zeichen (S) nicht versehen werden. Ebenso verwischt sich die Grenze zu den zwei östlichen, bez. zur nörd- lichen Rasse, mit P. p. fennorum. und P. jj. bactriana. Der Unterschied ist gleichfalls nur in der gesammten Population zu erkennen, welche im nördlichen Polen und in Russland, ungefähr in der Höhe von Moskau lebt. DuNAjEwszKi will für diese Population den Namen, Pica pica kot Gaweileneo erneuern, welche Rasse nach Dunajewszki nur in grösseren Serien zu unterscheiden ist, und soll jedes ^ ad. Exemplar einen weissen Fleck noch an der 11 -ten Schwinge tragen, was man im Westen nicht bei jedem Exemplar finden kann, und ist diese Rasse kleiner als P. p. fennorum (in. Htt.). — Um die Frage zu klären gab ich in die vorletzte Rubrik meiner Tabelle, die Nummer derjenigen Schwinge an, auf welcher sich noch ein weisser Fleck befand. — Prof. Dementiev hatte die Güte mir die Original-Beschreibung der P. p. kot mitzuteilen (in litt.), nach welcher der Unterschied lautet : ..Die Elstern aus den beim Fluss Orel im Poltawschen und Ekaterinoslawschen Gouvernemente hegenden Distrikten haben einen kurzen, höheren und gebogenen Schnabel. Man muss diese Elstern als eine besondere Subspecies Pica pica kot unterscheiden." Démentie v erkennt diese lückenhafte Beschreibung nicht an. Ebenso treffen bei Wjatka drei Rassen zusammen ; P. p. ptica, P. p. fennorum und P. p. bactriana. Die Grenze der letzteren welche von hier nach Südeuropa eingedrungen ist, sind Kama, Perm. Kasan. Wolga und SW-Woronesch (Butuelin-Dementiev). Die letzteren zwei Rassen sind in der Grösse sehr gleich, so muss die Mischpopulation der drei Rassen sehr ähnlich sein, die aber keine besondere geographische Rasse ist, und wenn jemand sie mit Namen untescheiden will, kann er sie als Pica p. pica S fennorum, bez. P. p. pica % bactriana bezeichnen. l'.i:<ő/:58J STUDIEN OlìKR Ulli COUVIDKN DIOS KA K t'A TU HN-KKUKBNS ] 27 Pica pica fennorum Lììnnh. Eine gut miterscheidhare Ras,sc. aber nur auf Gruji(J (Jei- Maße, in der Färbung ist sie mit der osteuropäischen Population ganz gleich. IJer Übergang zeigt sich im Grenzgebiet quantitativ, in der Schwankung tier Maße der einzelnen Exemplaren, z. B. in der Gegend von Moskau, Wilna und Grodno. Diese Rasse lebt in NO-Skandinavien, Finnland, N-Russland, und in den Baltischen Staaten. Die Grenze bildet die Linie von N-Polen bis Moskau; bei Wjatka ist sie schon mit P. p. hactriana ben- nachbart. Nach einer freundlichen Mitteilung von Divaikktirv (in litt.) sind : ,,die wenigen Elstern aus der Ukraine, die ich sah, ebenfalls Pica pica fennorum Lönnb.'' Ich vermute eine Mischj)opulation. Die Maße, die ich genommen habe, sind ^ 199 — 210 mm. Flügel, Gewicht 237—255 gr. ; ? 185—200 mm.. 220—225 gr. (Välikanmas.) Pica pica galliae Kj.einschm. Eine schwer unterscheidbare und nicht leicht beschreibbare Rasse. Wie DiEDKKiCH bemerkt, ist dieselbe eigentlich eine Rasse im Werden. Wer gezwungen ist, dieselbe mit einer grossen deutschen Serie zu ver- gleichen, z. B. mit dem Materiale des Münchner Museum, kann keinen Unterschied zwischen den zwei Populationen finden, oder nur mit grosser Mühe. Die sehr strenge Kritik Jordans 's über die Arbeit von Göj z hat den Verfasser mit Unrecht getroffen, weil man auf Grund des schönen Materials im Münchner Museum die beiden Rassen mit Recht zusammen- ziehen hätte können. Erst eine grössere Serie, von dem ganzen Rassen- kreis, gestattet diese Rasse noch zu halten. Die Tendenz, nach welcher der Rücken von Osten nach W^esten immer dunkler wird, erreicht in Frankreich schon einen solchen Grad, daß man diese Rasse mit einem eigenen Namen versehen kann. Die Unterschiede in der Färbung des Flügels, die Kleinschmidt betont, fließen mit der Farbe der mittel- europäischen Population zusammen, die Grenzen der individuellen Varia- tion sind unklar, und die Maße stimmen im grossen und ganzen mit jenen der mitteleuropäischen Rasse überein. Einziges Merkmal bleibt der graue Bürzelstreifen, welches Merkmal aber nach NO. mit der deutschen Population, nach S. mit der iberischen keine sichere Grenze hat, und nur schwer zu unterscheiden ist. Maße nach Kliîinsohmidï und Baokmeisteh sind : Gewicht ad 190 — 268, iuv. 175 — 275 ; Flügel ad 180—195. iuv. 173—205; Schwanz ad 145—265, iuv. 230—263. Meine Resultate waren : Flügel c^^ 183—198, O 172—195 ; Gewicht cT' 221—241, 0 168—180 gr. Das grosse komparative Material aus Europa erlaubt es mir die geographische Verbreitung der Rasse näher zu studieren, und es hat sich erwiesen, dass diese Rasse auch in Deutschland bis zum Rhein vei- 4 ] 28 DR. ANDREAS KLEINER [Aquila breitet ist. Nördlich in Holland überschreitet sie den Rhein ; nach Osten, lebt sie in der Schweiz nnd wahrscheinlich auch in Itahen und Süd- österreich, nämlich die einzigen Exemplare aus den genannten zwei Gegen- den scheinen P. p. galliae zu sein, — ich muss nochmals erwähnen, dass ich keine englische Elster untersuchen konnte. Also die Grenze der Rasse zieht sich quer durch Europa nördhch von der Rhein-Mündung, die nördliche Grenze Schweiz berüherend bis zum N. Quarnero. Sie ist also auf einer weiten Strecke mit der Nominatform benachbart, genauer mit der Population von Deutschland und von einem Teile Österreichs. Das einzige aus Albanien stammende Stück, welches ich untersuchen konnte, gehört schon zu der Nominatform, obwohl auf diesem Teile des Balkans einige italienische Elemente zu überschreiten pflegen. Meiner Ansicht nach bildet der folgende Teil Europas das Gebiet der P. p. galliae Klejn- scHMiDT : Holland — - vielleicht außer den nördlichsten Teilen — , Belgien, Frankreich, Deutschland westlich vom Rhein, Schweiz und wahrscheinlich Italien und Süd-Österreich. Nach Mayaud lebt P. j)- galliae § melanotos in Roussillion. Diese Rassen stehen auch sehr nahe zu einander, so zeigt sich der Übergang wahrscheinlich auch nur quan- titativ in der Population. Pica pica melanotos Bkehm. Diese Rasse ist von der Nominatform ziemüch gut zu unterscheiden, nicht so von der benachbahrten P. p. galliae; sie führt in die afrikanische P. p. mauritanica-l^sijsse über. Nach der Litteratur bewohnt diese Elster die ganze Iberische-Halbinsel. Die von mir untersuchten Exemplare haben mit P. 39. galliae gleich gefärbten Bürzel, einige aus Deutschland waren sogar noch dunkler gefärbt. Witheebt meint, daß von 13 spani- schen Stücken nur eine einen bräunlichweissen Bürzel hatte, die anderen waren schwarz oder bräunlich gefärbt. Nach Jourdain kommen die typischen schwarz -bürzeligen Exemplare nur ausnahmsweise vor. Die Exemplare waren mit ihrer hellen Färbung von P. p. galliae gut unter- scheidbar, besonders hat der Schwanz einen hellen gelblichgrün-metalli- schen Schimmer. Die Schwingen sind glänzend blau. Diese Eigenschaften zeigten sich manchmal auch in der ungarischen Serie, doch nicht allge- mein. Die lebhaftere Färbung zeigte sich am Rücken, und besonders am Kopfe in einem metallischen Glanz, welche Eigenschaft diese Rasse der P. p. mauritanica nähert. In den Maßen waren meine Bälge gleich mit P. p. galliae. Die Verbreitung ist nach Jordans, Jourdain und WiTiiKRBY nicht gleichmassig auf der Iberischen-Halbinsel. Pica pica mauritanica Malu. Die afrikanische Elster ist auch ihren Maßen nach gut zu unter- schieden, was der Ber( ; mann 'scheh Regel entspricht. Das beste Merkmal 1935/38] STUDIEN ÜBER Dili CORVIDEN DES KA RVAI'HBN-BECKENS, 109, Í8t der nackte kobaltblaue Olirenfleck ; dieser nackte Kopfteii ist aucli an den Jungen unserer und der amerikanischen Elster zu linden (siehe Kalmbacu). Der Bürzel ist wie der Rücken vollständig schwarz, also im Süden erreicht diese Tendenz ihre Vollkommenheit, entsprechend der GLOGi.Ji'schen Regel. Die Verdüsterung ist auch am Schwänze wahr- nehmbar, welcher den metallischen Schimmer verloren hat, und matt schwarz ist. Am Kopfe kann man einen metallischen Schimmer gut beobachten. Sie bewohnt Tunis, Algir und Marokko, aber die Besidelungs- dichte ist nicht gleichmässig. Nistet in Tamarisken und stacheligem Gebüschwerlc ( W ri t t v k i«; ii ) . Pica pica asirensis Bati:s. Durch die Liebenswürdigkeit von N. B. Kinnj'Iak (British Museum) war mir die Möglichkeit gegeben auch diese interessante Rasse zu unter- suchen. Es ist wahrscheinlich, dass sich, an dem von mir untersuchten Exemplare ein Pigmentausfall zeigt. Die ganze Tendenz dieser Rasse entspricht der vorher besprochenen Rasse. Die ganze Färbung ist dunkel, der Bürzel gleichmässig schwarz. Der Schwanz ist nach Bates auch dunkel ; mein Exemplar hatte einen unregelmässigen, abgenutzten, bräunlichen, schinimerlosen Schwanz. Diese Rasse ist von allen Elstern die glanzloseste. Die Maße der bisher gesammelten Exemplaren sind sehr hoch, was im Gegensatze zur Bergmann 'sehen Regel steht, doch muss bemerkt werden, dass die von ihr nördlich lebende Rasse abenfalls. sehr gross ist. Ihre Verbreitung fällt auf das Asir-Gebirge in Süd- Arabien. Pica pica bactriana Bp. Eine grosswüchsige, helle Elster, die der Nominatf orm ähnlich ist ;' die Maße sind aber im grossen- ganzen grösser — nach Hartert ala 188—212 (196), cauda 260—288. Sie hat in ihrer Färbung mehr Grün, und der schwarze Saum der Schwingen ist im allgemeinen viel schmäler. Der blaue Schimmer fehlt von der Schwanz -Färbung, aber bei den' Jungen ist er noch vorhanden. Die Jungen sind von P. p. fica nicht' zu unterscheiden. Wichtiges Merkmal ist die grüne Farbe der grossen' Flügeldeckfedern. Ognew erwähnt ein mauserndes Exemplar aus der Moskauer Sammlung das teils die Farben der osteuropäischen, teils die der westeuropäischen trägt. Ihre Verbreitung ist nach Stegaiaxx : Wjatka, Perm, Kasan, Ufa. Samara, Saratow, Astrachan, Orenburg, ;W. und Mittlere Kirgisen-Steppen, die SW. Seite der Tarabagatoi-Gebirge, Semirjetschje, die ebenen Teile von Turkestan, Fergana-Tal, Transkaspien, O. Persien, Afganistan, W,.. Tibet, Ladak (1927). Das Verbreitungsgebiet von P. f. bactriana hegiriwt 4* 130 DR. ANDREAS KLEINER [Aquila nach SïRESEMANN wahrscheinlich schon bei Asteradeb, und die Bälge aus dem Beludsistan haben sich auch als P. p. bactriana erwiesen (1928). Hei,lmayr bestimmte die Bälge des Field Museum's aus Ladak für diese Rasse, sie ist nördlich vom Nubra-See und östlich vom Pangong- See, und in Beludschistan verbreitet (1929). Stuart7Bakee, hält für die südliche Grenze der Verbreitung : Gilgit, Kashmir, Ladak ; die Elster wurde im Juli auch in Garhwal beobachtet, das Nisten ist aber nicht bewiesen, kommt auch in Kuman und im Simla-Gebkge vor (1932.) Ahaegni meint, dass die Elster am Euphrat mit der europäischen nicht identisch sei (1932). Die Exemplare von Mossul waren nach meiner Untersuchung P. p. bactriana. x^uch die zweite Kleinasien-Forscherfahrt von Vasvári brachte aus SO. Kleinasien mehrere P. p. bactriana (1937), in welcher Gegend Bird die Nominatform feststellen will (1937), Die Ergebnisse wird der Forscher selber mitteilen. G. Heinrich beobachtete diese Rasse in Persien auf Gleditschien und Orangenbäume nistend und fand am 28. März schon Eier. Pica pica hemileucoptera Stegjni. Diese Rasse ist von P. p. bactriana schwer zu trennen — wie ai^ch Khakhlofe bemerkt — , die Maße sind aber allgein grösser, und Steg- jmann unterschied sie mit Hilfe eine' Serie von cca. 200 Stück. Die Verjüngung des schwarzen Saumes der Schwingen variért bei devbactriana- Gruppe {bactriana, hemileucoptera, leucoptera, kamtschatica) sehr beträcht- lich, so dass man dieses Merkmal als Rassen-Kriterium ganz ausschalten kann. Das Grün an der Schwinge variért ebenfalls stark, doch ist es noch ein ziemlich stabiler Unterschied. Der Schwanz ist lichter. Ihre Verbreitung ist nach BuTrELix und Dementiev (Stegmann) : W. Mitfcel-Siberien, Altai, Sayaii, NW. Mongolien, die Berge von Turkestan, Tian-Schan, Talasski, Ala-Tau, Alai, Pamir, Ghissar, Kasch- gar bis zum Lob-Nor, und nördlich am Jenissei bis 64^, am Lena 61°. Bei Irkutsk lebt schon die nächste Rasse, aber es ist noch ein Misch- gebiefc (1933). Helemayr unterstützt die Bestimmungen Stegmann's auf Grund des Materials von München, und nach seiner Studie gehören die Bälge aus Kaschgar, und wahrscheinlich von Sanju, und südlich van Tarim gesammelten Stücke auch zu dieser Rasse (1929). Pica pica leucoptera Gould. Eine noch hellere und grössere Rasse. Die Maße sind nach Sïeg- MANN : a. 208—230 (220), c. 295—331. Das schöne Material, welches ich Dr. M. Sassi (Naturh. Mus. Wien) verdanke, war leider ungenügend^ weil die Exemplare sämtlich Jungvögel waren, dabei sogar aus dem Mischgebiet stammend. Die Maße schwankten innerhalb der Variations- breite der vorhergehenden Rasse, von welcher sie schwer zu trennen ist. 1935/38] STUDIEN ÜBER DIE COilViDUN DES KA RVATHEíí-BECKBNS 131 Die Verbreitung ist die südliche Gegend des Baikal-Sees, NO. Mongo- lien, NW. Mandsclmrei bis Tschita und Sietensk, wo die Verbreitung der Elstern unterbrochen ist, weil in dem Chingan-Gebirge, und bei dem oberen Amur und an der unteren Schilka keine Elster vorkommt. Ebenso fehlt die Elster trotz günstiger Gebiete am NO. Baikalsee bis Kamt- schatka, in Jakutsk, in dem Stano woi-Gebirge, an der Küste des Ochots- ker -Meeres, und auf der Sachalin Insel. Pica pica katntschatica Stiíjn. Die hellste Elster. Die innere Fahne der Schwingen ist ganz weiss oder nur von einem sehr schmalen schwarzen Saume umgrenzt. Die Flügeldeckfedern sind grünlich. Kojif und Rücken haben einen bedeuten- den grünlichen Schimmer. Sie ist eine der grössten Elster, der Bergmank'- schen Regel entsprechend. Die Maße sind nach Stegmann: a. 199 — 219 (210), c. 254 — 288. S. Beegman hatte die folgenden Maße gewonnen : a. ^ 211 — 218, $ 206 mm. Die Hoi^nschicht hat an alten Präparaten Risse bekommen. ■ Als Verbreitungsgebiet war nur die östliche Küste Kamtschatkas bekannt, erst Beegman fand sie auch in dem Inneren der Halbinsel (1935), In Kamtschatka ist die Elster ziemlich an menschliche Ansie- delungen gebunden, doch Bergman fand sie auch entfernt von den- selben. Die Rasse brütet niedriger, wie in Euroj)a, auf cca. 3 — 4 m hohen Gebüschen. 9 Eier waren am 29. Mai in einem Nest. Diese Rasse gehört noch zur bactriana-Grupj^e, obwohl ihr Gebiet ganz inselartig ist. wie bei asirensis, und ist von den, zu ihr geographisch am nächst liegenden amerikanischen und kinesischen Gruppen in der Färbung weit entfernt. Pica picaanderssoni Lönnb. Bei keiner anderen Elstern-Rasse entstanden so bedeutende Meinungsverschiedenheiten wie bei dieser nordchinesischen. Dieselbe lebt geographisch sehr nahe zu P. p. leucoptera und auch nicht weit von P. p. kamtschatica, doch ist die Färbung ganz von denselben verschieden, und gliedert dieselbe der «ericea-Gruppe an, von welcher Rasse sie grün- lichere Schwingen, grüne Flügeldeckfedern, und grüner Schimmer am Schwanz, und grössere Maße unterscheiden. Stegmann 's Maße 194 — 214. Die individuelle Variation ist bei dieser Rasse sehr gross. Über die Existenz-Berechtigung dieser Rasse wird viel gestritten. Die Ursache findet man darin, dass westeuropäische, russische und * japanische Forscher nur sehr schwer zu einem Material gelangen können. Die Unterscheidung ist bei dieser Gruppe auf den metallischen Schimmer des Gefieders gegründet. Indem bei den Elstern die Variabilität sehr 132 DB- AXDREAS KLEINER [Aauila weit ist und Anklänge an andere Rassen häufig vorkommen, bestimmte jeder Forscher die geographischen Rassen nach den Varietäten, welche in seinem geringen Materiale vertreten waren. Der Auktor, Lönnberg selbst hatte bloß drei Exemplare (1923). Stegmakn beschrieb im J- 1927 in seiner grossen Studie neben P. p. anderssoni noch P. p. amurensis (Amur), P. p. jankowskii (üssuri), und P. p. alaschanica (Ala-Schan- Gebirge). Die letzte Rasse wurde von Lönnberg auf Grund eines neuen Materials bald in P. p. anderssoni eingezogen (1931), und Lönxbekg fügt seiner Beschreibung hinzu, dass diese Rasse einen kleineren Schnabel, und dünnen Lauf besitzt. Im J. 1933 meint Kozlova, daß am Sogo-Nor- Sqe und im mittleren Gobi P. p. alaschanica vorkomme. Taka-Tsukasa findet es nicht für unmöglich, class es sich um eine gute Rasse handelt (1934). Meise kann keinen sicheren Unterschied zwischen P. p. amurensis und P. p. jankowskii machen, und setzt zu den meisten Exemplaren seines Materials (20 St.) das Prope-Zeichen (§^). Meise sagt, daß bei Charbin besonders im Winter Übergänge vorkommen mögen (1934), Doch Stegmann betont auf Grund eines neuen Materials (8 St.), daß die beiden Rassen von einander gut zu unterscheiden sind (1931). Die Armschwingen der P. p. amurensis dürften weniger Violett-Schimmer haben, die grossen Flügeldeckfedern seien stahlblau, und am Schwanz soll der blaue Schimmer fehlen. Müsilek erkennt auch P.p. amurensis an (1936). Die Maße sind nach Stegmann : jankowskii a. 194 — 208 (199), c. 255 — 265 ; amurensis a. 200 — 214 (206), c. 262- — 285 ; anderssoni a. 198 mm. Steesemann hält schon (1937) P. p. amurensis synonim zu P. p. anderssoni. Nach dieser Untersuchung soll bloß iiochP. p. jankowskii erhalten bleiben, welche Rasse in einer U-Form von P. p. anderssoni umgeben ist, aber ohne sichere geographische Grenzen. In Kenntniss dieser Literatur habe ich mich bestrebt Exemplare aus den Gebieten aller drei Rassen zu untersuchen. Auf Grund meines spärlichen Materiales konnte ich feststellen, dass alle diese Rassen sehr variabel sind, aber einen Unterschied konnte ich nicht finden. La Touche will diese Rasse sogar mit P. p. sericea synonimisieren, was ich nicht berechtigt gefunden habe, obzwar nicht geläugnet werden kann, daß sie derselben sehr nahe steht. Auf Grund meiner Untersuchung und der zitierten Literatur glaube ich die drei Rassen zusammenziehen zu dürfen, und da die Priorität Lönnberg's Name hat, soll sie P. p. anderssoni heissen. Die Bälge, die man P. p. jankowskii nannte, gehören wahrscheinlich zu solchen, die sich der Elster von Korea, P. p. japonica nähern. Die Verbreitung von Pica pica anderssoni Lönnb. ist die folgende : Amur, Ussuri, Chihli, W. Shansi, Ala-Schan, NW. Kansu und mittlere Gobi. NördHch und westlich dieser Verbreitungsgebiete lebt keine Elster, und nach Stegmann ist sie in dieser Richtung im Ausbreiten (1931) 1935/38] STUDIEN ÜBJÍR DIE COIIVIDEN DES KARPATHKJV-BECKENS 1^3 l)egriffeii, z. B. Kumaia. Im Westen lebt sie selbst in der Wüste, und im Norden ist sie an menschliche Ansiedelungen gebunden (Stj'X.mank). Bkick fand Übergänge zu P. p. hottanensis bei Tetung. An den östlichen Teilen ist sie von Süden mit P. p. sericea benachbart, welche zu ihr in der Färbung am nächsten steht. Pica pica japonica Schljíí.el. An der östlichsten Spitze der Verbreitung von P.p. ander ssoni ist dieselbe mit P. p. japonica benachbart, welche Rasse schon SohT/"f:gi<:l beschrieben hat, aber bisher keine Anerkennung fand. St]<;<- hottanensis im Habitus ähnlich, aber viel dunkler als P. p. kamtschatica. und hat bläuliche Armschwingen Der Schwanz variiert auch bei meinen zwei Stücken sehr stark, aber er war dunkler als bei P. p. kaintschatica, und P. p. fennorum. Die Schwingen sind dagegen grünlicher, als bei P. p. fennorum, und der Saum der Schwingen ist breiter. Die beiden nördlichen Rassen haben einen hell weissen Bürzel, dagegen hat P. p. hottanensis einen schwarzen. Sie ist von der benachbarten P. p. sericea leicht zu unterscheiden. Die Schwingen sind statt violettblau, kalt grünlich-blau. Der Bürzel variiert bei P. p. sericea zwischen weiß und grau, bei P. p. hottanensis schwarz, wie der Rücken. Der Schnabel ist schlank, scharf, bei den Nasenlöchern sich ausbreitend. Die Maße sind viel größer : nach Haeïeet : r. 28 — 35, a. bis 250 mm. (sogar bis 265). Der Schwanz ist nach Stegmann relativ kurz 270 — 300 mm. Die Verbreitung ist : Sikkim, Bhutan, O. Tibet, nördhcli die Grenze Burchan-Budda-Gebirge, NO. Zaidam, 0. Nan-Schan-Gebirge, Tetung- Fluß (Stegmann, Stuaet-Bakee, Steesemann). Nach Ludlow scheinen die Gebiete mit feuchtem Klima für sie ungeeignet zu sein, was im Zusammenklang mit dem kalten Ton der Färbung steht. Pica pica hudsonia Sab. Diese in N. Amerika weitverbreitete Elster steht in ihrer Färbung der «ei'icea-Gruppe am nächsten, aber sie ist auch der Nominatform sehr ähnhch, mit welcher sie Shaepe noch für identisch hielt (1877). Nach Taveenee weicht sie in der Färbung kaum von der europäischen ab desto mehr in der Stimme. Brooks unterscheidet sie gut von allen 1935/38] STUDIEN ÜBEE DIE COEVIDEN DES KARPATHEN-BECKBNS 135 anderen Elstern: die braune Iris ist mit einem weißen Saumring umgeben- P. p. nuttalli und die Elstern der Alten -VVelt besitzen eine völlig braune Iris. Die Färbung reiht sie zu den dunklen Elstern. Der grün- liche Schimmer zeigt sich am Kopfe und Rücken. Die Schwingen haben einen breiten schwarzen Saum. Der Farbenton des Schwanzes ist matter und kälter grünlich schimmernd, als bei den europäischen. So ist sie doch gut zu unterscheiden. Von P. p. sericea unterscheidet sie sich durch den kalt-grüneren Ton des ganzen Gefieders und mit lebhafterem Schimmer am Kopfe und am Rücken. Die Grenzen ihrer Verbreitung sind nach Hellmayií : nördHch in Alaska Mittel-Jukon, Mittel-Alberta, Mittel-Saskatschewan, südhch S. Manitoba, N. Arizona, N. New Mexiko, westlich 0. Washington und der östliche Abhang des Sierra Nevada-Gebirges, östhch W. North- Dakota und New-Mexico, gelegentlich ist sie schon vorgekommen : Iowa, Wisconsin. Illinois, Michigan, Ontario, Quebec und auch bei Hudson- Bay. In Kanada fehlt sie an der Meeres-Küste (Taveekee). Pica pica nuttalli Aujj. Die am meisten abweichende, kleine Elster, die nur einen sehr kleinen Lebensraum besitzt, wo ihre Knochen schon aus dem Pleistozen gefun- den worden sind. Der gelbe Schnabel und der nackte gelbe Ohrfleck unterscheidet sie scharf auch von der ihr am nächsten lebenden Rasse, und darum wollten viele eine selbständige morphologische Art in derselben finden. Meinerseits habe ich mich schon auf diese Rasse berufen^ als ich das Exemplar aus Hadad, Ungarn beschrieben habe, welches außer dem beinahe ganz gelben Schnabel, einen ähnlich gefärbten Lauf hat. Bedoks besitzt ebenfalls eine gelbkrallige P. p. nuttalli. Merkwürdig ist, daß die Elster mit der hellsten Haut (gelb), und mit der dunklesten Haut (kobaltblau) an derselben Stelle einen nackten Fleck trägt, welcher Teil auch an allen anderen Rassen lange Zeit nackt bleibt. Wenn wir nochmals daran denken, daß die gelbe Haut auf den mitteleuropäischen Elstern erscheint, haben wir eine Reihe der Argumente, daß alle Elstern zu einen Rassenkreis gehören, und es ist ein Beweis meiner Ansicht, daß bei einer systematischen Studie alle Rassen des Rassenkreises unter- sucht werden müßen, daß wir die Mutationen, usw. meritorisch beurteilen können. Die Färbung des Gefieders stimmt mit der benachbarten P. p. hud- sonia überein. Der Kopf und der Rücken haben einen grünhchen Glanz. Die Farbe der Iris ist nach Begoks braun, was mit den Elstern der Alten- Welt und nicht mit den amerikanischen übereinstimmt. Ihre Verbreitung ist nach Hellmate die obere und untere Austral- Gegend westlich von Sierra Nevada von Tehana Country bis Ventura 136 DR- AiTDßEAS KLEINER [Aquila und Kern, besonders die Tfiler des Sacramento und San Joaquim. In Betracht auf die engen Grenzen der Verbreitung sind die amerikanischen VogeKreunde mit Recht besorgt über die Erhaltung dieser Rasse. Irodalom — Literatur.*) 1. Ahaeoki, I., Bemerkungen und Ergänzungen zu R. Meinertzhagens Werk „NieoU's Birds of Egypt". (J. f. O., 1932., p. 416—424.) 2. Backmeister, W. — ^Kleiìischmidt, O., Zur Ornithologie von Nordost-Frankreich. (J. f. O., 1920, p. 1—32.) 3. Bergman, St., Zur Kenntnis ISTordostasiatiseher Vögel. (Stoeldiolm, 1935, pp. 268.) 4. Bird, C. G., The birds of Southern Asia Minor from Mersin to the Euphrates, (Ibis, 1937, p. 65—85.) 5. Brehm, C. L., Handbuch der Naturgeschichte aller Vögel Deutschlands. (Ilmenati, 1831, pp. 1088 & XLV.) 6. Beehm, L., Die langgeschwäntzte Elster, Pica caudata Ray. (J. f. O., 1858, p. 173—176.) 7. Brooks, A., The relationships of the american magpies. (Auk, 1931, p. 271 — 272.) 8. Bucknill, j. A., On the ornithology of Cyprus. II. (Ibis, 1910, p. 1—47.) 9. Büturlin, s. a. — Dementiev, G. P., Systema avium Rossiearum. II. (L'Oiseau, 1933, p. 727—750.) 10. Cheristel, I., Magyarország naadarai. II. (Budapest, 1899., pp. 830.) 11. Chernél, I., Nomenclator avium Regni Hungáriáé. (Budapest, 1918, pp. 76.) 12. Dahl, S. K., Variations de la pie de baetriane. (Alauda, 1938, p. 25 — 35.) 13. Delacour, j. — Jabotttlle, P., Les oiseaux de l'Indochine Française. IV. (Paris, 1931, pp. 293 & XLVI.) 14. Dbspott, g.. Notes on the ornithology of Malta. (Ibis, 1917, p. 281 — 349.) 15. Dice, L. R., Habits of the magpie in Southeastern Washington. (Condor, 1917, p. 121—124.) 16. Diederich, f., Die geographische Verbreitung der Elster, Genus Pica, Vieill. (Ornis, 1889, p. 280—332.) 17. DoMBROwsKi, R., Ornis Romaniae. (Bukarest, 1912, pp. 872 & LIV.) 18. DuxA.jEWSKi, A., Ein Beitrag zur Systematik der Rabenvögel (Corvidae). (Acta Orn. Mus. Zool. Polon., im Druck.) 19 — 21. DüPOND, C, Oeuvre du baguage des oiseaux en Belgique. (Gerfaut, 1932, p. 41—90, 1933, p. 49—104, 1934, p. 52—109.) 22. Floericke, K., Forscherfahrt in Feindesland. (Stuttgart, 1918, pp. 128.) 23. Forrest, H. E., Remarkable varieties of magpie. (Brit. Birds, 1921 — 22, p. 41.) 24. Gengler, j., Balkanvögel. (Altenburg S. A., 1920, pp. 210.) 25. GoBBUNOV, G. P., Berichte zur Säugetier- und Vogel-Fauna der Novaja-Semja — Materiali pò faune mlekopitajustschik i ptic No vaj Zemli. (Transactions of the Institute for Exploration of the North. No. 40., 1929, p. 169 — 239.) 26. Götz, W., Systematische Bemerkung über einige deutsche Vögel. (Verh. Oi'n. Ges. Bay., XV., 1922, p. 126—133.) 27. Gkoebbels, f.. Über Farbvarietäten und Farbaberrationen der Vögel und ihre Vererbungsweise. (Anz. Orn. Ges. Bay. II., 1936, p. 368 — 372.) *) Aberratiok irodalmát lásd STRANn-nál. — Die Literatur der Aberrationen siehe bei Stkanxi. 1935/38] STUDIEN ÜBER IJIIO CORVJDEN DES KAttPATHBN-BECKENS 137 28. Hahiijson, J. M., A uoutiibuliou tio the ornithology of Macedonia and the North Aegean Area. (Ibis, 1925, p. 422—442.) 29. Haimmson, J. M. — Patkff, P., A contribution to the ornithology of Bulgaria. (Ibis, 1933, p. 589—611.) 30. Hakkiwun, J. M. — Patkm', P., An ornithological survey of Thrace, etc. (Ibis, 1937, p. 582—625.) .31. HArri'EKT, E. ( — STUiiSB.vcntii;, ¥.), Die Vögel der paläarktischen Fauna. (Berlin, 1903—36, pp. 2328 & 92 & 480.) .32. HiiiîsKOïH, O. & M., Die Vögel Mitteleuropas. I. (.Berlin-Lichterfelde, 1926, pp. 329.) 33. Hkllmay]!, C. E., Bii'dfc! of the J. Simpson — Roosevelts Asiatic expedition. (Eield Mus. Pubi. Zool. Ser. XVII. 3., 1929, p. 27—144.) 34. Hellmayj:, C. E., Catalogue of birds of the Americas. VII. (Chicago, 1934, pp. 531.) 35. Hess, A., III. Bericht über die Tätigkeit der Schweizerischen Zentralstation für Ringversuche in Bern in den J. 1917 bis 1919. (Orn. Beob., 1919—20, p. 120—126.) 36. Hugues, A., Simples notes sur la pie bavarde. Pica pica L., (Alauda, 1935, p. 535—540.) 37. JiRSiK, J. — Kadlec, O., II. Beringungsbericht der Tsehechoslovakischen Ornitho- logischen Gesellschaft für das Jahr 1936. — II. Krouzkovací zpráva Cs. spolec- nosti ornitologické za r. 1936. (Sylvia 1937, p. 1 — 19.) 38. Jordans, A., Pica pica galliae Kleinschmidt. (Falco. Sonderheft, 1923, p. 28 — 30.) 39. Joedans, A., lieber einige Vogelrassen der Nord-Pyrenaeen vmd Nordost-Spaniens. (Anz. Orn. Ges. Bay., II., 1933, p. 250—266.) 40. JouEDAiN, F. CR., The birds of Southern Spain. (Ibis, 1936, p. 725—763.) 41. Jourdj_mk, F. C. R., The breeding birds of Cyprus. (J. f. O., Festschr. Hartert, 1929, p. 33—40.) 42. Kalmbach, E. R., The magpie in relation to agriculture. (Technical Bull. No. 24) 1927, pp. 29.) 43. Khakhloff, V. A., Mutation des pies de la Sibérie Occidentale. (Gerfaut, 1934. p. 174—184.) 44. KozLOVA, E. v.. The birds of South-West Transbaikalia, Northern Mongolia, and Central Gobi. IV. (Ibis, 1933, p. 59—87.) 45. KuMMEKLÖWE, H. — NIETHAMMER, G., Beiträge zur Kenntnis der Avifauna Klein- Asiens (Paphlagonien Galatien). I. (J. f. O., 1934, p. 505 — 552.) 46. KuRODA, N., A revision of the types of birds desciibed by Japonese authors during the years 1923 to 1931. (Nov. Zool. XXXVII, 1932, p. 384—405.) 47. Lambrecht, K., Handbuch der Palaeornithologie. (Berlin, 1933, pp. 1024.) 48. La Touche, J. D. D., Notes on the birds of North-East Chihli, in North China. (Ibis, 1920, p. 629—671.) 49. LüNNBüRci, E., A contribution of the bird fauna of Southern Gobi. (Arkiv for Zool. 1931, No. 12, pp. 18.) 50. Ludlow, F. — Kinneae, N. B., The birds of Bhutan and adjacent territories of Sikkim and Tibet. (Ibis, 1937, p. 1—46.) 51. Mayaud, N. — Heim de Balsac, H. — Jouard, H., Inventaire des oiseaux de France, (Paris, 1936, pp. 211.) 52. Meise, W., Die Vogelwelt der Mandschurei. (Abh. u. Ber. Mus. Tier. Völkerk. Dresden, XVIII. 2., 1934, pp. 86.) 53. M0MIYAMA, T. T.— Isii, T. — Takizawa, F., A list of the birds collected by Mr. S. Maki in Formosa. (Annot. Orn. Orient., 1928, p. 149—170.) 138 DA- ANDREAS KLEINER [Aquila^ 54. MiTsiliEK, J., Observations ornithologiques de la région de l'Oussouri et des environs de Vladivostok. — - Ornithologická pozorováni z Ussurijského kraje a okoli. Vladivostoku. (Sylvia, 1936, p. 49—53.) 55. Niethammer, G., Handbuch der Deutschen Vogelkunde. I. (Leipzig, 1937, pp. 474.) 56. Ognew, S. I., Zur Frage über die sistematische Stellung der weissflügligen Elster (Pica leucoptera Gould). — K voprosu o sistematicheskom polozsenij belokrüloj soroki (Pica leucoptera Gould). (Messager Ornith., 1913, p. 113 — 115.) 57. OoKT, E. D., Resultaten van het ringonderzoek van het Rijks Museum te Leiden, XII. (Ardea, 1920, p. 1—5.) 58. OoKT, E. D., Resultaten van het ringonderzoek betreffende den Vogeltrek, etc.,. XIX. (Zool. Med., 1932, p. 17—75.) 59. Pareot, C, Ergebnisse einer Reise nach dem Occupationsgebiet nebst einer Besprechung der etc. II. (Orn. Monatschr., 1898, p. 348—363.) 60. Parrot, C, Zur Systematik der paläarktischen Corviden. II. (Zool. Jahrbüchern, 1907, XXV., p. 1—78.) 61 — 68. Recovery of marked birds. (Brit. Birds, 1927 — 28, p. 52 — 60, 1929—30, p. 108—125., p. 292—305., 1930—31., p. 179—187., 1931—32., p. 4.5—51., 1935—36.^ p. 277—283, 1936—37,, p. 74—79., p. 254—258.) 69. Reiser, O., Matériáién zu einer Omis Balcanica. II. Bulgarien. (Wien, 1894, pp. 204.) 70. Reiser, O., Matériáién zu einer Ornis Balcanica. III. Griechenland. (Wien, 1905, pp. 589.) 71. Reiser, O. — Führür, L., Matériáién zu einer Ornis Balcanica. IV. Montenegro. (Wien, 1896, pp. 149.) 72. Rensch, B., Kurze Anweisung für zool. -syst. Stadien. (Leipzig, 1934, pp. 116.) 73. Rensch, B., Das Prinzip geographischer Rassenkreise und das Problem der Art- bildung. (Berlin, 1929, pp. 206.) 74. Rothschild, W. — Hartert, E., A zoological tour in West Algeria. (Nov. Zool., 1914, p. 180—204.) 75. Sachtlebsn, h., Vögel, in Stechow, E., Beiträge zur Natur- und Kulturgeschichte Lithauens und angrenzender Gebiete. (München, 1922, pp. 232.) 76. Schenk, H., Elsternester im Schilfrohr. — Pica pica fészkek a nádban. (Aquila, 1906, p. 214.) 77. Schenk, H., Pica rustica Nester im Rohrwald. — Szarkafészek a nádasban. (Aquila, 1927—28, p. 397 & 438—439.) 78. Schenk, J., Die Vogelmarkierungen der Kgl. Ung. Orn. Centrale in den .Jahren 1914 und 1915. — AM. K. Orn. Központ 1914. és 1915. évi madárjelölései. (Aquila, 1915, p. 219—328.) 79. Schenk, J., Bericht über die ung. Vogelberingungen in dem .Jahren 1916 — 1919 — Jelentés az 1916 — 19. évi magyar madárjelölésekröl. (Aquila, 1919, p. 26 — 41.) 80. Schenk, J., Bericht über die Vogelberingungen in Ungarn in den Jahren 1924 und 1925. — Az 1924—25. évi magyar madárjelölések. (Aquila, 1925—26., p. 24 — 65.) 81. Schenk, J., Die Vogelberingungen in den Jahren 1926 — 27. XII. — Az 1926 — 27. évi magyar madárjelölések. XII. (Aquila, 1927 — 28., p. 16 — -85.) 82. Schenk, J., Die Vogelberingungen des Kgl. Ung. Ornith. Institutes in den Jahren 1931 — 32. XIV. — A m. kir. Madártani Intézet 1931 — 32. évi madárjelölései. XIV. (Aquila, 1931—34., p. 32—114.) 83. ScHiFFERLi. A., 2. Bericht über die Schweiz. Vogelwaite Semijach. (Org. Schweiz. Ges. f. Vogelkunde u. Vogelschutz., 1926 — 27., p. 1 — 14.) 1935/38] STUDiEïi ÜBER DIE COIIVIDEN DBS KARPATHEN-BECKBNS i;{u 84. ScHlPJ''ßiiLi, A., 5. Bericht über die S(;hweizeriaohc Vogelwarte vSeinpach. (Orn Beob., 1929—30., p. 1 — 14.) 85. SoH^ruRio, O., Die Vögel der deutschen Kulturlandschaft. (MiirV>urg a. L., 1921., pp. 136.) 86. Schärpe, E.. B., Catalogue of the Passerif ormes. III. (London, 1877, pp. 343.) 87. Skovuaaiíü, p., Dansk Ornithologisk Centrals Ringni aerkninger. (Dansk Fugle 1930—31, p. 1—56.) 88. Slui.isiír, a. J., Resultaten van het ringonderzoek betreffende den Vogeltrek, etc. XX. (Zool. Med., 1933, p. 206—262.) S9. Sprenííer, a.. Von der Elster. (Orn. Monschr., 1913, p. 477 — 480.) ■90. Stegjiann, B., Die ostpaläarktischen Elstern und ihre Verbreitung. (Annuaire Mus. Zool. Acad. Scienc. URSS., 1927, p. 366—390.) 91. Stegmakn, B., Die Vögel des dauro-mandschurischen Uebergangsgebietes. II. (J. f. O., 1931, p. 137—236.) 92. SïEGMAîvN, B., Die Vögel des nördlichen Baikal. (J. f. O., 1936, p. 58—139.) 93. Strand, E., Pica pica pica (L.) ab. latviensis n. ab. nebst Bemerkungen über die Notwendigkeit Aberrationen auch der Vögel zu benennen. (Fol. Zool. et Hydro- biol., 1932, IV. p. 38—57.) 94. Stresemann, E., Avifauna Macedonica. (München, 1920, pp. 271. & VI.) 95. StresemajSN, E., Die Vögel der Elbrus-Expedition. (J. f. O., 1928, p. 313—411.) 96. Stresemaïtn, E. — Meise, W. — Schönwettee, M., Aves Beickianae. (J. f. O., 1937. p. 375—576.) 97. Stuart — Baker, E. C, The nidification of birds of the Indian Empire. I. (London, 1932, pp. 470.) 98. Takatsukasa, N. — Hachisuka, M. — Kueoda, N. — Jajiashina, J. — UcHida S., Birds of Jehol. (Tokyo, 1934, pp. 91. & XXVIII.) 99. Tavernee, p. a.. Birds of Canada. (Ottawa, 1934, pp. 445.) 100 — 105. Thienemaîv^n, j., Jahresbericht der Vogelwarte Rossitten. (J. f. O. 1914., p. 411—485., 1915, p. 403—504., 1916, p. 489—581., 1923, p. 132—158., 1924, p. 206—222., 1926, p. 53—96.) 106 — 112. Valikaîîgas, I. ( — Hytiinek, O.), Die Vogelberingung in Finnland etc. (Orn. Fenn., 1928, p. 1—10., Memor. Soc. pro Faun, et Flora Fenn. 1930—31, p. 6—26., 1931—32, p. 100—136., 1932—33, p. 33—67., 1933—34, p. 99—137., 1934—35, p. 58—96., 1935—36, p. 75—106.) 113. Whitaker, j. I. S., The birds of Tunisia. II. (London, 1905 pp. 410.j 114. WiTHERjn^ H. F,, The moults of the British Passeres with notes on the sequence of their plumages. I. (Brit. Birds., 1915—16, p. 148—151.) 115. WiTHEEBX, H. F., The moults of the European Passeres. (J. f. O., Festschr. Kar- tert, 1929, p. 236—248.) 116. WiTHERBY, H. F., On the birds of Central Spain, with some notes on those of South-East-Spain. (Ibis, 1928, p. 385 — 436.) Berichtigung. Bedauerlicherweise berücksichtigte ich die äussert gründliche Studie ^on MayaUD nicht, auf welche Lücke mich v. Jordans gütigst aufmerksam machte. Die eingehenden Detailresultate stehen in keinem Widerspruch mit meinen, so brauche ich nur das Zitat anzugeben (Alauda, 1933, p. 362 — 382.). Leider kann ich schon das inzwischen erschienene grosse Werk von Prof. ilNSDALE wegen der Druckspere nicht mehr besprechen. 140 DB. ANDREAS KLEINER [Aquila ^s ho IO i_i M M p JD 00 ^ P o< H^ 05 ts •^í 'ti ^ M "TI Ti Ti Ti Ti Ti Ti Ti ^' s- s- ^' s;- S- s;- ^• t^ » s » iS s ì;> a a a •« •tì •s ■ì^ 'S ■rt Vi ■ri ■fi •rt •r^ >f* S- o H' f^* K- S- f^- ^• S- « a a i> s Ä a a e te 00 ^ CI CT li- 05 to g o 2 a ►.. w 63 e g! « Q- £. i-i ^ 3 & g. t- S O 52 "§ § S- S £ 2 'JiTjTa'tiTJti'TSTiTjTi ^. ^. p^. pi. p*. e^. ^. pi; r^ <^ áaaaaaaaaa 1 1 'S" 'S" ■« 'S 'S O O s^ ^ "Ä w w ü. S:. ;^ S S' s- o' S" » a a a a vi> ^k» Iri t-< t-i t-i W W S S 2 5' 3 2. 5" o ff S O: B B ff O: B C ff B B in (iq 5. 1. tOH-iOCDOO-^lCiOiH^COtO TJ ^_ ^ 'TS TJ a a a a a ■g ■§ 'g 'S >« cï' o' cï* o* s* a a a a a "13 Ta ►fl - - g. a a a a a a 'S S- O Ci O O Ci C5 ;;i T- M to 1— ISSIS'y'S^^s^ a a a a a ■îS '« 'S 'S 'S *ä :5 Tf 15 T) ^J T; S' 5* S' aaaaaaaaaaáaá g g" S- S- g- g- a 5> *S c~ ,-^ TO Ä Co a. S S S S 2. =■ 2 S § i S ff b E S g. t-i a Q Q ?3 a td c' (5 o a & a, ce «s «a ■g. '-^ i 5 w w i Ä co re j_^ n B B o: C: E. B ? W te ^ B -Kj-io-to-to+o+oai^ocXiCXi-io-io-to +o ex* -lo Oi ^o ex* -to cxi ■ 40-HD-tO-tO+0-tO<^-fOOiOi.(Q40-K3 -tO0i4OO*+0 0^+OO»F Wlt>.tO~I053ïtO05*. MM 05 20-ao-aooM£ ! 1 1 1 I 1 1 1 i 1 1 i M ! 1 1 1 M 1 II g 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 M 1 i 1 1 1 Í 1 1 1 S i 1 1 1 ! 1 i 1 i 1 1 1 1 M 1 1 i M 1 M i i ! 1 1 1 1 i 1 1 1 II M 1 1 II 1 i 1 M i ! 1 1 1 1 1 i 1 1 1 ! 1 1 ! 1 i 1 1 ^ 1 ,-. 1 5 1 1 1 1 1 i 1 1 ! 1 1 1 1 1 1 II ! M 1 i Í S i M 1 1 1 i 1 ! 1 i 1 M ^ 1 II M 1 Í S 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 II 1 ! 1 1 M 1 ^ 1 S 174 ilMlllll!liMIIM.f-M*.MS i 1 1 1 M 1 1 1 i 1 1 1 -^ 1 i ! i M 1 to 1 S 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 M 1 1 1 M 1 o, 1 3 1 1 1 ! 1 ' 1 1 1 1 1 1 i 1 III ^ .'llllli.lilllîllliCOMOJOsS M|||||||||||||||||^gj^|g 1 1 1 1 M 1 1 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 1 O, ! ,<. 1 £ 1 1 1 ■*^"*° 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 s; 'Il ' 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 i 1 M 05 in M to MlllIlllllllilMlllltolS 1 1 1 1 "^ 1 1 1 1 1 1 1 1 1 ^ Il s 1 1 1 ' 1 1 1 • ! 1 1 1 1 1 1 liol Különlenyomat az Aquila XLII— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. RENDSZERTANI TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VARJÚ- FÉLÉIN ÉS AZOK FÖLDRAJZI FAJTAKÖREIN II. GARRULUS GLANDARIUS L. IRTA: DR, KLEINER ENDRE SYSTEMATISCHE STUDIEN ÜBER DIE CORVIDEN DES KARPATHEN-BECKENS, NEBST EINER REVISION IHRER RASSENKREISE II. GARRULUS GLANDARIUS L. VON DR. ANDREAS KLEINER UJABB ADALÉKOK A SZAJKÓK RENDSZERTANÁHOZ ERGÄNZUNG ZUR SYSTEMATISCHEN REVISION DES EICHELHÄHERS BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI NYOMDA. 1378. J935/:jd] TANULMANIOK A KÁKtÁTOK MJfiJ)Ki\CK.I KJN líK V A K.I U-FÉLÉ1N ]4| / I '' ! i ; M ' I Rendszertani tanulmányok a Kárpátok medencé- jének várj u-f éléin és azok földrajzi fajtakörein. Irta : Dr. Kleiner Endre. II. Garrulus glandarius L. Első tanubnányomban (Aquila, 1935^ — 38., p. 79 — ^MOrpTUügarltam már a használatos rövidítéseket és jelzéseket. Mmdazoknak. akik bár- miképeii segítségemre voltak munkámban, ismét köszönetet mondok. Az ujabb összehasonlító szajkó-anyagért hálás köszönettel tartozom Prof. Dr. Streseíviann Ervin (Berlin), Du. Kummerlöwe Hans (Drezda) és KuRODA Nagamichi (Tokio) uraknak is. A Garrulus glandarius L. -fajtakör a legszétágazóbb valamennyi varjúféle között. A különbségek jobban szembe ötlenek, mint a szarká- nál, ahol legtöbbször csak árnyalati különbségekről volt szó. Az egyes fajtákkal sokan foglalkoztak és sok fajtát irtak le. részben indokolat- lanul, egységes és behatóbb tanulmány azonban a szajkókról nem jelent meg. Ma még az is kérdéses, hogy nem oszlik-e négy (glandarius, bispecularis, oatesi, leucotis) vagy még több fajtakörre? Hartert 39 ,,fajt," ill. „alfajt" ismer el. A legnagyobb tanulmányt Kleinschmidt irta (1893). Nagy érdeme az egyéni variálás leszögezése. a fajtakutatás azonban azóta annyira előrehaladt, hogy ma már a munkának ezen része csak nehezen ha.sz- n álható fel. Azóta sok általa megadott nevet szinonimnak vesznek és még többet irtak le. Beosztása az uj „NAUMANN" -ban, amelyben szintén Kleinschmidt irta ezt a részt, nem sokat változott. Igen jelentős Reichenow tanulmánya is, előadása azonban csak igen rövid kivonatban jelent meg (1905). Részünkre KLEINSCHMIDT tanulmánya után a legnagyobb jelentőségű Parrot munkája (1907) a palaearktikus varjakról, igy a szajkóról is. Azonkívül Hartert tanulmánya a bispe- mdaris-c&oipoTtról (1918), amely ma a keletázsiai szajkók rendszertani beosztásának alapja. Ebben jelent meg a szajkók csaknem teljes név- jegyzéke, amelyet azután KURODA (1931) kritikai alapokon nyugvó jegyzéke egészit ki. Nagy érdeme van LAUBMANN-nak is, főleg a földközi tengeri szajkók rendszertanának tisztázásában, de egyéb kétes fajtákat is bevont bírálatába (1914). Színezet alapján a szajkókat 5 csoportba lehet osztani : 1. glan- darius-csoport, amelynek fehér alapon, fekete hosszanti csíkos fejteteje van, hazája Európa ; 2. japonicus-cso-port, hasonló az előbbihez, színe- zete komorabb, tollazata lazább, selymesebb és kisebb termetű ; a japán 142 DR- KLEINER ENDRE [Aquila szigeteket lakja ; 3. brandti-csojìort, az elsőhöz hasonló, azonban a fej- tető alapszíne rókavörös ; hazája Szibéria és Északkeletázsia ; 4. fekete- fejü csoport, amely a szajkók elterjedése három legdélibb nyúlványá- nak megfelelően három alcsoportra oszlik : a) északnyugatafrikai. b) pontnsi, c) hátsóindiai alcsoportra ; 5. bispecularis -csojiovt, amelynek feje egyszinü, szárnyán a tükör kettős ; Kinát és a Himaláját lakja. Mind az öt csoport jól megkülönböztethető, mégis egy egységes fajta- körbe foglalhatók össze, mivel az egyes fajták földrajzilag elkülönülnek, a másik fajta területébe nem nyomulnak be, a szomszédos fajták, simán mennek át egymásba és átmeneti példányokon kivül fajták is vannak, amelyek a visszatérő fajtaköri sajátságokkal kapcsolják a csoportokat. így az első három csoport nem válik el lényegesen egy- mástól. A pontusi szajkók a hyrcanus-idbjisb utján kapcsolódnak a csíkos fejüekkel, az afrikai és az európai fajták között szinezetie a cyprusi glaszneri fajta áll. A hátsóindiai leucotis az oatesi és haringtoni fajták utján kapcsolatos a sinensis-szel. Végül a rókavörösfejü és az egyszinü fejű csoport a pekingensis által szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Valamennyi szajkó egységes szabályosságoknak van alávetve. A hátszinezete nyugatról kelet felé a borvörös árnyalatból mindjobban az intenzív szürkébe megy át (Hartert, 1900, Sachtleben, 1922). A legborvörösebb hátú az ir hibernicus és legintenzívebb szürke a kurila- szigeti szajkó háta. Innen dél felé a hát egyre fahéjszinübbé válik, a legsötétebb fahéjbarna a jünnani persaturatus. A Himalája felé a hát ismét világosabb lesz. A japán szajkók északnyugatról délkelet felé komorabb szinüvé válnak. A legvilágosabb a tokugawae, a legsötétebb az orii. A fejszinezet kelet felé intenzivebb rókavörös lesz, innen dél felé a szárazulaton egyszinü, a szigeteken mint a törzsfajtánál. Az elter- jedés három legdélibb pontján a fejtető fekete. Ezek a szabályosságok amellett szólanak, hogy az összes szajkót egy fajtakörbe vonjuk össze. A szajkó a palaearktikum madara, ezenkívül csak Indiában fordul elő. Meglehetős rejtett életet él, csak a költési idő után ősszel és télen kóborol nagy csapatokban lármásan ide-oda. A szajkó jellegzetes erdei madár, Laage szavaival élve „igazi erdőmélyi állat". BOYD Norfolk- ban egész különleges esetet figyelt meg, amikor egy szajkó házon fész- kelt. Ősszel és télen gj^akran bekóborol a kertekbe is. Vannak vidékek és pedig kulturterületek, ahol ma a szajkók száma növekvőben van. WlCHTRICH (1937) ennek okát a nyuszt és a héja kiirtásában látja. A töl- gyesek a legkedvesebb tartózkodási helyei, ahol megtalálja kedvenc táplálékát. RÖSSNER írja Kisázsíáról : „Augusztus végén a szajkók még nagyon rejtve éltek ... a makk érése idején hírtelen megváltozott a helyzet. Mindenfelől jöttek a szajkók oda, ahol tölgyek állottak." Lynes szerint Közép -Marokkóban a szajkó a tölgyekből álló nyílt 1935/38] TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VARJU-FÉLÉlN |4:í parkos területeket kedveli. A szajkók gyomrában mindig makkot találtam s a makk mellett rovartöredékeket. Egy tátrai téli példány- ban Lacerta vivipara (?) akadt. Ha a szajkó kevés makkot talál, a tengeriföldekbe veszi be magát, ahol tömeges fellépés esetén érzékeny kárt okozhat. Az olyan gyakran hangoztatott tojásrablását azonban a hozzám beküldött szajkók gyomortartalmai alapján nem erősitheteni meg, bár igaz, hogy költési időből kevés példányt kaptam kézhez, másrészt pedig olyan kis mészrészek, mint tojástöredékek sokkal ha- marább tönkre mennek a gyomor kémiai és mechanikai hatása alatt, sem hogy meg lehessen őket állapítani. A gyomorban mindig találhatók zuzókövek (gastrolith). Lehetséges, hogy kiszívja a tojásokat, ami pedig csak egész friss tetemeken, vagy csak megfigyelés utján lenne megállapítható. Fogságban tartott példányokon megfigyelhettem, hogy a szajkó a makkot a lenyelés előtt már felaprózza és igy darabokban jut a gyomorba. Gyakran többet vesz egyszerre a torkába, amelyeket azután visszaökrendve meghatározott rejtekhelyeken dugja el és csak később aprózza fel és fogyasztja el. Hangyabábokat, gilisztákat, csiga- héjakat mindig szívesen fogadott el, A szajkó tehát olyan irányba terjeszkedett, ahol magtermést hozó erdőket talált. Hogy honnan, az kérdés. A legprimitívebb alaknak a. rókavörösfejü szajkó látszik, amely ma Ázsia legnagyobb részét lakja. Az első szajkómaradványokat már a felső pliocénben megtalálták Magyarországon (Püspökfürdő). A pleisztocénből már igen sok lelet akad és pedig a következő országokból : Írország, Belgium, Monaco, Svájc, Csehszlovákia, Ausztria, Olaszország, KorzÍKa, Magyarország (Lam- BRECHT, 1933). A szajkó állandó madár. Ősszel kisebb-nagyobb csajkátokba áll össze és messze területekre is elkóborol, amit néha vonulásnak is lehet tekinteni. KÜCHLER összeállításaiból (1932, 1934) tiszta képet nyerhe- tünk a szajkómozgalmakról. A legnagyobb szajkóinváziók esztendeje 1882/83, 1898, 1902/3, 1910, 1916, 1919, 1925/26, 1930/31, 1932, 1933 és 1936/37. Verwey szerint a mozgalmat az erős tulszaporodás idézi elő, KÜCHLER szerint inkább a táplálék, v. i. a makkhiány, de még más körülményeknek is kell közrejátszani, amelyeknek előttünk isme- retlen élettani okuk van. A mozgalmat vezérlő útvonal, pl. tengerpart befolyásolhatja, irányithatja és olyan messze terjed, ameddig ked- vező élettér (biotop) akad. A szajkók mozgalma augusztusban kezdő- dik és még májusban is tarthat, amikor a legtöbb madár, igy a szajkó is már költ. Gyürüzési adatok még igen gyér számban vannak (70). Eredmény a következő : 5 km. belül 55*71%, 50 kmig. 17-14%, 100 kmíg. 7-14%, 200 kmig. 8*57%, 500 kmig. 4-29%, 800 kmig. 4'29%, 1200 kmig. 2*86%. A visszajelentett gyürük időbeli eloszlása : fél éven belül 50%, 1* 144 f>R. ELEINEK ENDRE [AcnnH 1 éven belül 27-14%, 2 éven belül 10%. 3 éven belül 4-29%,, 4 éven Ideiül 7*14%, 5 éven belül 1*43% . A mozgalom irányát nem lehet teljes biztossággal megadni, de a legtöbb szajkót DNy. irányban találták meg. Egyike a legtávolabbi visszajelentéseknek D, irányú (Windau — Salzburg, 1150 km.) és ez az eset annál érdekesebb, mivel Windaunál minden bizonnyal a G. gl. severtzowi költ, Felsőausztriában ellenben a törzsfajta. A fajták nem kóborolnak gyakran a másiknak a területére, igy pl. 73 lengyel szajkó közül csak egy severtzowi-t találtam, bár sem biztos határ, sem földrajzi akadály nincs keleten a két fajta között. Néhány lengyel gyürüs szajkó Németországban került meg, az irány Ny. (Luminiec — Hannover, 1125 km.), DNy. Több angol kutató szerint Angliában télen a kontinensről is kóborolnak át szajkók. JOURDAIN szerint WiTHERBY 1935-ben a nagy szajkóinvázió idején sok példányt kapott, de ezek mind rufitergum-nsuk bizonyultak, csak néhány volt valamivel szürkébb és fakóbb. Kérdéses, hogj^ ezek csak individuális variációk, vagy pedig nyugateurópai : francia, belga, holland szajkók voltak-e. Egyik tanulmányomban példákkal mutattam rá, hogy egyes naadarak vonulására a biotop erősen behatással van. Azt hiszem, hogy a szajkóknál is ez az eset forog fenn. A szajkók addig kóborolnak e], ameddig megtalálják a kedvező életteret, azt azonban alig hiszem, hogy nagyobb nyilt tengeri repülésre rászánnák magukat. REISER meg- figyelt szajkókat a tenger felett a görög szigetek közt. Eredményképen ezt szögezhetem le : A szajkó általánosságban állandó madár, amely azonban képes nagyobb kóborlásokra is. Ez a kóborlás a biotop ked- vező volta szerint igazodik, igy augusztustól májusig mindenütt kell számolnunk olyan szajkókkal, amelyek elterjedésének földrajzi határát nem valamely komolyabb akadályt képező terepalakulat alkotja. A szajkóállomány legnagyobb százaléka azonban egész éven át a költő példányokból adódik. A Kárpátok medencéjében a szajkó április közepén kezd költeni s a költés eltart május elejéig (Chernel). NIETHAMMER szerint a leg- korábbi tojások á]:)rilis közepén találhatók, de rendszerint április végé- től május elejéig. Rendes fészekalj száma 5 — 6. A szajkó fészke arány- lag kicsi s igy az erdő sűrűjében könnyen rejtve maradhat. A költés lezajlásáról a legpontosabb adatokat STEIN-től nyertük. A fészkeket fenyvesben találta, de a legtöbb fészekalj még a költés ideje alatt elpusztult. A szajkó az első tojás letojása után azonnal hozzákezd a költéshez, a fiókák mégis egy időben, vagy legalább is az első fiókakike- lése után 43 óra leforgása alatt kelnek ki. A költés 10 — 17 napig igen rejtetten játszódik le. Az öreg madarakat alig látni, csendben húzód- nak meg, még ha a fészekről zavarjuk el őket. akkor is hang nélkül lep- ]íennek tovább. Ez az oka, hogy a szajkó költé-éről csak nagyon keveset líCJf. :í.S| tanulmányok A KÍRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VA RJU-FßLElN M ;> tudunk. A kutató előtt legtöbbnyire rejtve marad. Ezért ritkák a s/ajkóadatok az ntleirá.sok])an, amelyeket költési időben végeznek. M<\í;- példányokat sem sikei-ül utazásuk alatt líiegfigyelni. DOMBROWSKI sztvritit Romániában néha március végén már hozzálát a fészek építéséhez. Teljes fészekaljak — 5 — (J (7) tojás — csak április közepére egészülnek ki. WiTHERBY a középspanyol magas hegységekben . niájus 31-ikén talált fészket cca 2000 m. magarsan és június 7-ikén cca 800 m. magasan 3 fi'iss tojást. CONGREVE szerint a spanyol szajkó á|)rilis végén és május- ban költ (Jourdain). Rothschild április 22-ikén. Tlemcen-nél (Ny.- Algir) újonnan épitett fészket talált. Hartert Djelfa-nál (D.-Algir) május S-ilván talált négy méter magas tölgyön egy fészket -í tojással. Bírd DK.-Kisázsiában cca 1200 m. magasságban április 14-ikén figyelt meg egy szajkópárt, amely éppen kezdte fészkét é])iteni. StüART- Baker a következő adatokat állitotta össze ; 1. leucotis, (Burma) ápri- lisban költ — 4 — 5 tojás ; 2. oatesi : (Manipur) valószinüleg ápr. — máj. ; 3. bispecularis (Himalaya) április közepétől június végéig ; 4. ■per saturatus (Khasia és Naga-Hill) május — június. La Touche május 26-ikán találta a pekingensis tojásait. így valamennyi szajkó költési ideje csaknem összeesik. Anyagomban a herék és a petefészek már- cius végén indultak fejlődésnek, de a szajkóknál igen egyéninek bizo- nyult a fejlődés ideje. Néhány here 8x15 mm-t, a petefészek pedig 7x17 mm-t ért el kifejlődött állapotban. Heinroth szerint a fiókák vakon kelnek ki a tojásbóL szemük csak 4 — 5-ik napon nyilik ki és csak a második héten tollasodnak meg. A fiatal szajkókat az öregektől a laza toUazat különbözteti meg. A fej- tető rókavörös, csaknem olyan mint a brandti-é. A hosszanti csíkok rosszul fejlettek, úgyszólván csak a homlokon találhatók. A nyak és hát barnás, de nem olyan borvöröses mint a rufitergum-nál. A test- aljon a laza tollak színe elmosódott. Különben a színezet hasonló az öregkorihoz, ami különösen feltűnő a szárny kékes tükrén. A fajták bélyegei jórészt már a fiatal példányokon is jelentkeznek. Három — fogságban tartott — példányom 5 — 6 hetes korig kék iriszü volt, ezután a kék szín elmosódott és augusztus x^égére már éppen olyan barna volt az írisz színe, mint az öreg példányoknál. Sharpé szerint a fiatal és öreg példányok színezete egyforma, csak fiatal korban nem olyan élénkek a színek. Sachtleben a fiatalok bélye- gét a sötétebb és kevésbbé borvörös színezetben látja, főleg azonban a kis tollak fehér gerince fontos jele a fiatal kornak. Heinroth adatai alapján a 6 napos fióka evezője 3 mm., a 9 naposé 14 mm., all naposé 27 mm., a 13 naposé pedig 38 mm. A fiatalok vedlése június végétől augusztusig tart (Stresemann, Niethammer). Ezen vedlés vége felé három példányom mindegyike igen sötét fejű volt. de lövíd idő alatt vaia- i46. DR. KLEINER ENDRE [Aquila mennyi más és más fejtetőszinezetet nyert : az első visszamaradt a vedlésben, igy feje tetején még rókavörös lehelet látszott, a másodiknak széles fekete csíku tollai voltak, a harmadik fejszinezetében pedig a fehér szin uralkodott. Augusztus végére valamennyi egységesen rendes szinezetüvé vált. WiTHERBY szerint a fiatalkori vedlésben az apró tollazat és a kis szárnyfedék cserélődnek fel. A rendes évi vedlés június és júliusban történik (Stresemann, Niethammer). A negyedik fogsági szajkóm, egy éves példány, legerősebben augusztusban vedlett. A ved- lés után csaknem fehér lett a feje teteje, tollazata is igen világos — lásd alhipectus. Valamennyi szeptemberi lőtt példány hasonló fejszine- zetü volt s a friss vedlés nyomait mutatta. így valószinünek tartom, hogy az igen fehér fejű szajkók öreg példányok vedlés után. DOMBROWSKI szerint az öreg példányok vedlése is már június végén megindul és szeptember előtt nem fejeződik be, egyéves példányoknál a vedlés ideje egy hónappal eltolódhat. Az őszi vedlés teljes. Az evezők, kormány- tollak és a nagy szárnyfedők minden egyes vedlés alkalmával nem cseré- lődnek fel (WitHERBY), a tavaszi vedlés részleges és szabálytalan. Az I. Jak. (első éves ruha) barnásabb és az evezők nagyobb számban cserélődnek ki, mint idősebb korban. A toUruhák sorrendje Stresemann és Sachtleben szerint: Dk. — Juk. — comb. I. Jak. — einh. II, Jak. — etc, A korra, vonatkozólag egj^'éb jegyekkel még nem rendelkezünk. A szajkók is mint a többi varjúfélék, hajlamosak rendellenessé - geki'e, amelyeknek az irodalmát STRAND olyan bőségesen tárgyalta, hogy mentve érzem magamat ezek bővebb részletezésétől. Megemlít- hetem, hogy anyagomban két albinisztikus példány akadt. Egy fióka (0.1949) teljes albino és egy csaknem teljes albino (0.1124), amely utóbbin csak itt-ott mutatkozott valami csekély barnás fuvalom és a kékes szárnytükör rendes színezetű volt. A méreteket abban a sorrendben közlöm, mint a szarkatanulmá- nyomban : szárny, farok, csőr I,, csőr II., csüd, súly. Mérési mód- szeremet is már megadtam a fenti dolgozatban. A glandarms-G^o^ovt- nál a fejszinezet jelölésére a következő betűket használom : 1. rendes: le vagy e, 2. világos : 1, 3. fekete : n. aszerint, hogy a fekete hosszanti csíkok milyen szélességben terjednek ki a fejtoUakon. Garrulus glandavius glandarius L. E r d é 1 y — T r a n s s y 1 V a n i a. 1 x. U18S/12. Foga ras 4. 11. 1890. loi 108 29 21i42i — n 2 jSí. 2006. Fogaras 23. X. 1890. ;iSO Uil 30 22 40 — n 3 N. Í74S/.04. Galac, Fogaia.^s r>. \\l. 1891. l.'il 122 24!17 40 — ixiv. 4 -\. ::.sr,5/i4. Radna-Borberek 2. VI. 1003. 182 l.')3 29 21 43 — n ti íí. 1 780/25. Miriszló (AJsófehtMj 20. VI. 1892. 181 15.5 34 26 38 — n.(zersi'h.) 6 2s. ■M)MIU. Oravioabánya 24. IX. 1904. 177 150 30 21 42 — - VI 7 N. ;;030/í). Roni.-Oravica 29. IX. 1900. 174 140 30 21 41 — le. S N. ;: 103/1. Gurakonca, .\iati 8. V. 1891. 183 163 31 22 43 — lo. 1) X. 2íto:',/2. P(''ps'kaor(lő (Aradi 20. XT. 1904, 1.50 29 -ix 40 — Il Ï035/3S1 TANIíLMANS'OK a KÁIM'ATOK MßDENCluJßNHK VAR.TH-T'IÓÍ.Éf^ t47 Íj szaki H e g y V i d ó lí — N ö r d 1 i c Íj e Kar p a i h t; n. u. 0. ]sr. o. o. o. o. o. o. 0. o. -lí, o. o. o. o. o. o. N. Tsr. N. N. N. — Sátoruljaujhely — MaUl:;i 22 41174 109 110 111 112 113 114 1151 O. lie! o. 117 O. 118 O. E r KN ÌA7 0. 148 o. 149 0. 150 0. 151 0. 152 0. 153 0. 154 w. 155 o. 15C 0. 157 o. 158 0. 159 0. 160 0. 161 0. 162 0. 163 0. 164 jsr. 165 pr. 166 O. 167 0. 168 0. Î60 0. 39(>, 1718/:í Ber/encc lìerzeno(ì Vörs Karád K.arád Karád Bahifcoiiroiides Pusztaszentmihály Brenn borgbánya Breiinb(íi-t;b;lnya Brenn bcrjí bánya Brennbcí'gbánya Brennbcrgbánya Brennbei-gbánya Brennbcrgbánya Breni ibevg bánya Brcnnboighánya Fertőboz Nagylózs Haj ka L<';b(ín,.\' Gönyü Gönyü ö. IV. J'J:J7. íj. IV. 1937. 17. XI. 1936. 21. II. 1937. 21. lí. 1937. 21. II. 1937. 1. III. 1936. 12. VIII. 1931. 13. II. 1936. 19. III. 1936. 25. III. 1936. 25. III 1936. 9. ix: 1936. 1. -X. 1936. 16. X. 1936. 10. XI. 1936. 13. XII. 1936. 7. III. 1891. 1. xn. 193«. 24. IX. 1933. 12. I. 1937. 23. IX. 1937. 24. ÍX. 1037. 178 150|28|19|41 157 II 180|J49'28 20|40 156 le 169 143 28 20 39 1.50 1 180 153 28 20 41 — Il- 178 155;28 20 40 153 ii IS5 1.5829,2041 156 1 171 1.50 29!l9 43 1.52 1.; I.SO l.-,8|29 21,39 Mail I.S(),160 28 19 41 173 1« 179 161 30 20,42 145 1 179 15S28 20l42,152 Il- 177,l.'>8 29 19 41 173 ii 181 154 - — 41 152 II 181 157 30 22 43 162 11 182 IC2 — -—41 163 io 171 1.50 29 — 40 162 Je 178 156'28 19 41 158 II 170 160 28 20'41 176 1,54 27|19 42 — 1 181 162 29 21 41 — e 180 159 29 20 42 179 n 182 164.30 2l|43 168 1 175 153i29r20l.39 i70' X. S 1 a V o n i iSr. ! Cseievins. Szerem I. V: 1890. l(i-i; U6i20i20!39 171 172 173 174 175 X. X. X. N. o. E r d Sex ( .' Tra II s s y 1 .v an i a. < 45/15. Xagyenyed 1786. Nagyenyed 2503/1. Csiksonilyó 3039/9. Oravicabánya 955. Kolozsvár-Hója 14: 19. 15. 10. 10. ■VI. 1891. VI. 1892. VI. 1899. X. 1906. XI. 1909. 172 1 50 27 19 40 — 176 160 31 21 41 — 156 130 27 17 41 — 185 105 31 22141 — 174 146 32 21 111 — ]i;v. 1 iuv. 1 Északi }i e g y \- i <1 ó. k — N . > r d 1 i e h e K a r p a t li e n . 176 Pa. 177 Ü. 178 U. 179 0. 180 Pa 181 Pa 182 Pa 183 Pa 184 Pa 185 0. 186 0. 187 O. 188 0. 189 0. 190 0. 191 X. 192 N. 193 0. 194 0. 195 0. 196 0. 255. Ungvár 696. Taktaharkáiiy 695. Taktaharkánjf — Eperjes 268. Csorba-Strba 271. Csorba-Strba 261. Csorba-Strba 264. Csorba-Strba 272. Csorba-Strba 286. Salgótarján 1124. Diósjenő 1949. Pozsony A Ì i ö 1 d Debrecen — Fehértemplom 2756. Baja 2809/1. Góga, Pest 2809/1. Góga, Pest — Kecskemét Kecskeníét Gödöllő Gödöllő 24. XI. 7. X. 26. XIí. 19. XII. 15. VIII. 26. VIIÍ. 4. IX. 7- IX. 14. IX. 17. . ,X: IV. 10. . VII. 1936. 1927. 1929. 1936. 1936. 1936. 1936. 1936. 1936. 1925. 1935. 1899. 302041 28 20 40 29 21 43 28 20 40 28 20 41 28 19,39 31 21 41 29 20 40 29 1940 30 2l|42 30 21 139 22Í14|39 Ï i e f e b e n e . 21. 15. 21. 11. 11. 6,' 17. ■ms' IST). III. 1937. 171 145 32 2014111.53 in. 1937. 179 157 31 20 42 169 xn.. I 928. 178 155 31 20 42 — VI. 1902. 162 145 26 18 41 — VI. 1902. 172 145 28 19 39 — I. 1937. 194 161 30 20 44 174 I. 1937. 188 166 32 22 40 170 IV. 1936. 182 161 30 20 41 — XII. 1936. ISO 103 30 21 41 — Maus. u le Mans. 1 alb. iuv. al? luv. iuv. le Dunántúl — - T V a lì si'd ami b 197 0. 198 0. 199 0. 200 N. 201 0. 202 0. 203 0. 204 o. 205 0. 206 0. 3517/5. 1948. 527. ■ 1945. Budapest-Mártonhegy Budaörs Kistápé Lengyel Nagycsákány Borsmonostor Brennbcrgbánya Sopron Fertőszéleskut Hungária 22.' 19': m.. lé'.. 10. ■17.' ■'29.- xn. .1935. ■ I. 1936. ■ XI. 1936. .' V. 1932. ■XII. 1936. III. 1897. ÍX. 1936. •X. 1896. XI. 19.35. ■'■' ■ ■11892. 176'155 180 159 175 1.59 165 140 183 159 185 163 180' 156 178 151 182,155 173 154! 31(22 31 21 30 2r 28 21 28 20 28 20 29 20 29 20 29 20, 29|20l 421168 42 177 43 168 39 — 41 168 42 - 42 1 141 43 — 41 — 40 1 — ! mv. le 150 DR. KLEINER ENDRE Aquila Egyéb t e I- ü 1 e t e k — Andere Regionen. 0. — Uppsala, Sverige 0. — XIppsala, Sverige o. — Uppsala, Sverige 0. — Uppsala, Sverige 0. Î — Uppsala, Sverige D. ' C. 31102. Ostpreussen D. C. 27072. Jessen b. Meissen D. ' C. 31093. Leipzig M. 34105. Pfaffenhofen, Schwab. M. 33534. Grossnöbach, 0. Bay.. O. — Sempach, Schweiz 0. — Sempach, Schweiz 0. — Sempach, Schweiz 0. — Zürich, Schweiz 0. — Schlieren b. Zürich 0. — Enthsberg b. Zürich 0. — Lugano, Schweiz 0. — Lugano, Schweiz w. 2294b. Innsbruck w. 22961. Hallein, Salzburg w. 22938. Peuerbach, 0. Ost, w. 11266. Mühlkreis, 0. Ost. w. 6166. Litsehau, N. Ost. w. 6167. Litschau, W. Ost. w. 6168. Litsehau, N. Ost. w. 6169. Litschau, N. Ost- w. 6170. Litschau, N". Ost. w. 6171. Litschau, N. Ost- w. 22934. Rückersdorf, N. Ö. w. 22936. Wien- Prater, N. ö w. 22942. Velm, N. Ost. w. 22943. Velm, N. Ost. w. 12044. Santramsdorf, N. Ö. w. 22946. Krumbach, N. Ost. w. 22944. Pickern b. Marburg Pa. 257. Sedlec, Bohemia W. 10392. Eamberg, Bohemia W. 11515. Horoinoves, Bohemi». Wa. — Zakopane, Tatry Wa. — Koseieliska, Tatry Wa. — Koseieliska, Tatry Wa. 160/32. Siestnytow, Lublin Wa. 17/32. Lubochnia, Rawa, Warsz. Wa. 99/34. Chojnów, Grójec, Warsz. Wa. 183/34. Chojnów, Grójec, Warsz Wa. 183/34. Chojnów, Grójec, Warsz Wa. 183/34. Chojnów. Grójec, Warsz Wa. 183/34. Chojnów, Grójec, Warsz Wa. 199/33. Chojnów, Grójec, Warsz Wa. 223/33. Chojnów, Grójec, Warsz Wa. 156/32. Sulejówek, Warsz. Wa. 156/32. Sulejówek, Warsz. Wa. 188/33. Sulejówek, Warsz. Wa. 188/33, Sulejówek, Warsz. Wa. 198/33. Sulejówek, Warsz. Wa. 198/33. Sulejówek, Warsz. Wa. 181/34. Sulejówek, Warsz. Wa. . 181/34. Sulejówek, Warsz. Wa. 181/34. SulejóVek, Warsz. Wa. 181/34. Sulejówek, Warsz. Wa. 211/34. Sulejówek, Warsz, Wa. 211/34. Sulejówek, Warsz. Wa. 222/33. Warrer, Warszawa Wa. 243/33. Bielany, Warsz. Wa. 120/31. Grandzicze, Grodno Wa. 120/31. Sol na Bala, Grodno Wa. 120/31. Solna Bala, Grodno Wa. 120/31. Solna Bala, Grodno Wa. 120/31. Solna Bala, Grodno Wa. 120/31. Pyszki, Grodno Wa. 1 184/34. Przwodnik, Pomorze Wa. ! 184/34. Dabrowa, Pomorze Wa. ! 152/33. Hryniawa, Kosów, Stanisi Wa. 1 152/33. Hryniawa, Kosów, Stanisi. Wa. ! — Hryniawa, Kosów, Stanisi. W. 22950. Glitt, Bukovina S. Í — Griwitzo, Plewen, Bulg.. s. . — Bojentzi, Orchanie, B. s. — Rebrowo, Sofia, Bulg s. ' Swogc Sofia. Bulg. 23. 23. 23. 6. 31. 15. 2. 1. 18. 6. 26. 25. 25. 12. 29. 25. 28. 28. 27. 15. 8. 2. 3. 4. 4. 5. 6. 8. 6. 17. 18. 10. 12. 18. 13. 25. 1. 26. 29. 29. 29. 3. 24. 6. 0. 1. 1. 3. 12. 18. 18. 18. 18. 25. 25. 19. 10. IX. IX. IX. X. X. VII. XI. VI. XI. X. III. IV. IV. II. I. II. I. I. X. IX. XII. X. V. V. Y. V. V. V. XI. XI. XII. XII. III. IX. X. I. II. 20. XII. 13. XI. 29. V. 19. XII. 19. II. II. VI. IX. IX. IX. IX. XI. XI. I. I. XI. XL XI. XI XI. XI. XI. XI. XI. XI. XI. XII. 4. YLIL 15. IX. 15. 2. 4. 17. IX. X. X. IX. 14. Vlll. 3. XI. 10. 31. 25. 5. 18. 13. V. V. IX. I. X. X. 29. Vili. 6. XI. 1913. 1913. 1913. 1918. 1926. 1923. 1930. 1924. 1934. 1933. 1936. 1936. 1936. 1936. 1936. 1936. 1937. 1937. 1887. 1892. 1909. 1891. 1935. 1935. 1935. 1936. 1935. 1935. 1908. 1896. 1905. 1905. 1894. 1922. 1929. 1937. 1891. 1893. 1925. 1929. 1929. 1932. 1932. 1934. 1934. 1934. 1934. 1934. 1933. 1933. 1931. 1931. 1933. 1933. 1933. 1933. 1934. 1934. 1934. 1934. 1934. 1934. 1933. 1933. 1931. 1931. 1931. 1931. 19-30. 1931. 1934. 1934. 1933. 1933. 1932. 1903. 1925. 1929. 1933. 1932. 186[157j29|20|42 180 164:30 20 43 159 3021 40 170 30 21 43 174 29 19 41 183,157 28;20U2 188'164'28 20 S9 190 156'30 21 190;i66|32 21 186'l61|30 21 125 41 160 29 21 155 29 21 155 28:20 41 150 27|20 41 158 30 20|44 160 29 20 42 421 43 1 189 43 — 42Î165 182 156 30 21 '44 191 186 157 31 22'44|177 185'158 30 21*44 — 189!l64 31 22 43 — 173 146 29 19 40| — 185 166 31 22 43 18l!l58 30121 42 176154 30:20 190 166 29 21 183 157;30 21 187 164!29 21 184,163 29 20 195'l71:2921 180J164 30J20 172 154 30 20 178 155 28:20 177:158 29 20 41 185 1160 '29 20 174 162 30 21 187 164 30 21 180 158:28 20 15830'21 16227Ì19 161 29 21 157 29Í20 153 27 19:41 166 29 21 158|28 20 159 29 21 182 160 29 21 160 28:20 155; 28 21 164 29 20 157|30l21 155 28ll9 156;2719 38 1871166, 30 21 41 180J163 30 2l|41 189 161129 20 42 173 154 27|19'39 152 28 20 42 161 29 20 40 15729120 42 155 29'20 38 162 28120 40 163 28ll9 185 162 29 20 184 162 28 20 177il57|27|l9 175 152 29 20 177 154 28 19 186 165 29:21142 180|l56 27 19 40 185 162 30'21 42 183!l58'29 2l|42 182 156 30 21I42 181'156 29|— 142 180|154 30 20'43 181 161 31 22j41 157 26,18 42 154 30 21 43 163 30:21 42 150 28 19 42 lS2il56.32i21l43 Mnus 1 le le luv. "•/:»B| TANULMÁNYOK A IvARPÁ'I'OIC MJ0])KNOIí.T)5N1íK VAR.TU-FÉLTtJN 151 S. — s. — s. — s. -— s. — s. — N. '2766/1 0. M. 2S478 W. 22941. M. 35236 M. 282 M. 28484 M. 28480. 0. — - 0. 0. — 0. — 0. _. . W. 22949 W. 22958 W. 22960 W. «165. W. 22935 W. 10606 W. 22937 W. 22945 0. — Pa. 254 Wa. 2/30 Wa. 2/30 Wa. 10/34 Wa. 181/34 Wa. 28/35 Wa. 160/32 Wa. 17/32 Wa. 17/32 Wa. 99/34 Wa. 183/34 Wa. 235/33 Wa. 198/33 Wa. 198/33 Wa. 22/33 Wa. 181/34 Wa. 171/32 S. S. 685/36 s. — s. — s. — s. — s — s. — Swofic, Sofia, Biilfi. Bailowo, Sofia, Bulg. Bailowo, Sofia, Bulg. Jeliawa, Sofia, Bulg. Knjiijcwo, Sofia, Bulg. Zemen, Kiustendil. B. Zemen, Kiustendil, B. Kozovilng, Montenegro Uppsaln, S \ erigi' Eäumde, Neumark. Preuss. Bolatitz, Pr. Schles. Fiirsteiifpldbruch, O. Bay. Berlebech, Lippe -Detui. Ecouviez, Meuse, N. Fran. Voirons, Haute Savoie, Fr. Zürieli, Sehweiz Zürich, Schweiz Schlieren, Zürich Schlieren, Zürich Entllsberg b. Zürich Kuggburg b. Bregeiiz, Tirol Hallein, Salzburg Hallein. Salzburg Litschau, N. Ost. Laxenburg, Wien, N. Ö. Mannswörth, N. Ost. Guntramsdorf, N. Ost. Österreich St. Lorenz a. Bachern, Starburg Tetin, Bohemia Centr. Gubatovka, Tatry Gubatovka, Tatry Gierczyce, Bochnia, Krakóv Smolen, Olkusz, Kielee Krassówek. Wtoszczowa, Kielee Siostnytóv, Lublin Glinna, Rawa, Warszawa Glinna, Rawa, Warszava, Chojiióv, Grójec, Warsz. Chojnóv, Grójec, Warsz. Chojnóv, Grójec ,Warsz. Sulajówek, Warszawa Sulajówek, Warszawa Warrer, Warszawa Szulgi, Swieciany, Wilno Budranie. Swieciany Wilno ' Sofia., Bulgaria Swoge, Sofia, Bulgaria Bailowo, Sofia, Bulgaria Baf, Sofia, Bulgaria Zemen, Kiustendil, Bulg. Swilengrad (Mustafa Pascha) Swilengrad, Bulgaria Gramatikowo, Strandja Geb. Bulg. 31. 26. 9. 2. 17. 2. 12. 12. 29. 29. 25. 22. 3. 17. 2. 15. 28. 19. XI. 1936. Í. 1935. XI. 1936. I. 1935. XII. 1931. IV .1937. V. 1933. IX. 1901. X. 1926. XII. 1926. IIL 1905. XIL 1935. I. 1928. III. 1915. XIL 1913. II. 1930. II. 1936. I. 1936. I. 1936. II. 1936. IX. 1903. IX. 1891. X. 1882. V. 1935. X. 1930. IV. 1891. IL 1896. — 1806. XI. 1936. I. 1936. XI. 1929. XI. 1929. XII. 1933. XI. 1934. I. 1935. IL 1932. IL 1932. IL 1932. VL 1934. IX. 1934. XL 1933. X. 1933. XL 1933. XL 1933. IX. 1934. XIL 1932. XII. 1931. XL 1936. II. 1935. XL 1934. IV. 1937. I. 1936. I. 1936. V. 1936. 30121 30 1 22 30120 30 1 20 30 1 23 - Ic Ir 175 153 29 20 42 179;i50 29 20 41 183 104 28 19 41 178 156,29,20;3S 164'28ll9'41 155,29,20 42 27 19 41 27 19 41 28 2040 28|l8j38 27|l9;40 28 20 41 29 20 '40 28 19 '38 19 40 18l40 21 42 183 162 27 20^41 182 157 29 19 41 175 151'.30 21 40 180 161 29 20 40 170 147 29 18 40 177|167 28 19.40 18lll57'28 2o'41 183|155, 27 19.41 lS9ll62l3o'2ll41 162 Sex? M. 28B361. Wylerberg, Niederheim, Í Rheinprov. 27. XIL 192S. iVO 145|28|19 39 — 1 0. — Zürich, Schweiz 12. II. 1936. 183 155 29 20 40 167 e 0. — Schafíhausen, Schweiz 15. IV. 1929. 177ll52 30 20,43 — e W. 22933. Wien-Botan. Garten 3. III. 1929. 180!]56 29'20!43 — e 0. . — Breitensse b. Marchegg 12. I. 1936. 180 159 28 20 39 — n 0. — Breitensse b. Marchegg 12. I. 1936. 188 159 30 21:43 — e Pa. 278. Karlásova, Ref-ice, Boh. 27. VIII. 1935. 180 155 29 21 41 — ì Pa. 39. Pelhrimov, Bohemia 26. II. 1935. 182 164 28 19 44 — u Pa. 46. Píliiriniov, Bohemia 26. II. 1935. 190 170 30 20 43 — le Pa. 260. Oparany b. Tábor, Boh. 25. III. 1937. 179 170 29 21 41 — le Pa. 258. Kárány, Bohemia 25. VIII. 1936. 179 159,31 20 40 — le Pa. 259. Hostinné, Bohemia 13. I. 1937. 174 157129 19 39 — e Pa. 44. Liten, Podbrody, Boh. 2. V. 1933. 184 161 31 20 41 — le Pa. 283. Plavsko b. Strá.4 n. Nes, Bohemia XL 1934. 188 166 30 21 42 — e Pa. .50. Osik u Litomysle Boh. 12. XL 1930. 175 150|27 18 40 — e 152 JDK. KLEIÌIER JÍÍÍDÍIE [Aquila 356 Wa 357 Wa. 358 Wa. 359 Wa 360 Wa 361 Wa 362 Wa 363 Wa 364 Wa 365 Wa 366 Wa 367 Wa 368 Wa 369 Wa 370 Wa 371 Wa 372 Wa 373l Wa. 374 i Wa. 161,34. 92,31. 153,32. 223/33. 198/33. 198/33. 198/88. 181/34. 211/34. 12/34. 211/34. 100/35. 100/35. 100/35. 25/35. 215/34. 152/33. 375 S. — 37C S. — 377 s. \ — 378 w. 22939 379 w. 22940 380 0. — Smoleu OlkUsz, Kielce Siostrzytóv, Lublin ChoJQÓw, Grójec, Warsz. Chojnów, Grójec, Warsz. Sulajówek, Warszawa Sulajówek, Warszav/a Sulajówek, Warszav/a Sulajówek, Warszawa Sulajówek, Warszawa i Worzety ,Swieciany, ' Wiluo I Baraniszko, Swieciany, ' Wilno I Dolsk, Kővel, Wolyá Dolsk, Kővel, Wolyi ! Dolsk, Kővel, Wolyn ! Debowo, Pomorze j Czersk, Óhojnice, Pomorze I Hryniawa, Kosów. Stanislawow Hryniawa, Kosów. Stanislawow Hryniawa, Kosów, Stanislawow I Swoge, Sofia, Bulgaria Swoge, Sofia, Bulgaria Swoge, Sofia, Bulgaria Kamm ü. Vrirsula, ! Olymp. ! Malta i. TaJ. Olymp. i Sparti. Taygetos Mont. 11. XI. 1934. 183 154 30|21i39 — e 13. VII. 1931. 177 15ll27|18'41 — iuv. 2_ XI. 1932. 192 166;31 22 44 — e lo! XI. 1933. 187 16228 20 42 — e 1. XI. 1933. 178 150 28:20 42 — e 1. XI. 1933. 184 165128120 42 — • e 3. XI. 1933. 174 151|27|19 42 — le 18. XI. 1934. ISO 150 28|l9 40 — e 9. XII. 1934. 179 150 28 19 40 — e (3. I. 1934. 174 150 27 19 42 — le 12. VIII. 1934. 182 150 28 20 40 — Mau S. vn. 1934. 187 165 29 20 41 ■ — iuv. S. VII. 1935. ISO 154 31 22 43 — n 8. VII. 1935. 177 147 29 20 41 — e 5. II. 1935. 191 163 30 20 47 — e 18. X. 1934. 181 163 30 22 43 — e 17. V. 1933. 180 163 28 20 41 — le 19. IX. 1932. 172 153 28 20 39 — le IX. 1932. 187 164 30 20 42 — le 8. vili. 1932. 180 157 30Ì20 41 — iuv. 10. IX. 1932. 170 140 29|20,39 — n 1. X. 1933. 188 155|30 21 40 — le 17. VII. 1927. 178 153 29 20 40 — iuv. VII. 1927. 173 155 29 20140 — iuv. 10. II. 1937. 180 159 28 ! 20 1 41 — e 381 ; w. 3821 W. 2290:l. Haliéin. Salzburg 22962. Haliéin, Salzburg 30. X. 1891. 26. XI. 1887. 1331158 30 21|42> i 193l 165,28, 19 4li 383 í W. 22959. Hallein. Salzburg 19. I. 1887. 177 1.50i28!20;41 — ! 1 Garrulus glandarius glandarius ^ severtzowi. C. 3109.'^. Hochzeit i. Jíeuiaark, Danzig 11. XII. 1913. :185;156 29!20i42| ^ I VI, 1H9S. 1171156 29 20|41| — i 1 I. 1904. !178Í152,2S,20 4ll — i 1 '■''>') ^^■. 22950. Bogoiiiázisua, Masuien, , O. Preuss. 386! W. 22951. Glitt, Bukovina Diagnosis: LlNNÉ, ('■■ Systema Naturae. Regnum Animale. Edit. X., 175S., pp. 824. p. 106. : C te«'! rioibns c»l;ii'iiiii c-iiemJeis : lirieif? traiisvcrsi.s aJbis nig)'isq\ie, (-orpore feri'ueineo viti-ieo'ato. A Ká]])á.tük iD.edeiicéjének szajkója ugy látszik iieiii volt kérdéses a rendszei'tani kutatók előtt, lűindnyájait terraészetesnek tartották, hogy itt csakis a töizsfajta élhet és alapos vizsgálatra igy nem is mél- tatták. .Egyedül Parrot (1907) bocsiijtkozott behatóbb kutatásba és a következő' meglepő eiedméiiyre jutott : -,Ha nyilatkoznom kell, hogy a magyar szajkókat szii) árnyalatuk ala})ján hova osszuk be, akkor a feleletem ugy hangozhatik, hogy ezek okvetlenül közelebb állanak a. nyugateurópaiakhoz, a szélsőséges rufitergunK-hoz, vagyis előbb lehet őket azokkal azonosnak tartani, niiut a nálunk lionos madarakkaL 1935/38] TANULMÁNYOK A KÄRPÄTOK MEDBNCIÍ.TÉNISK VAR.TU-FÉLlîfN 15;$ Az előmell szürke árnyalata, amely a tavaszi példányoknál inkább sárgásba játszik, középen pedig világosabb, csaknem teljesen hiányzik a magyar szajkókon." (10 drb.) Megemlitendőnek tartja még Parrot a magyar szajkóknál a fejen fellépő kékes csíkozást. Sachtleben is öhsya'- hasonlitotta litván szajkóit magyar példányokkal és azonosnak találta a kettőt (1922). Anyagom alapján nem erősíthetem meg Parrot véle- ményét. A szajkó az egész Kárpát-medencében igen gyakori madár ugy a magas hegységben, mint az alföldi homokerdőkben, csakhogy- a költési időben itt is rendkívül óvatos s nem mutatkozik. Magvat- példányaimat a svédektől nem tudtam megkülönböztetni, csak egyetlen példány akadt (Debrecen, 1936. XII. 25.. P), amely többé-kevésbé egyezett a severtzowi-val. A test tollazata teljesen egyezik a svédekével. A hát tavasszal egész kevéssé megbarnul, de ez az árnyalat is csakhamar elenyészik. A fiatalok is vörhenyesbarnásabbak az öregeknél. A testalj tollazata a magyar szajkókon igen variál. Akadtak intenzív barna és igen vilá- gos példányok is. így figyelemmel voltam arra, hogy nem csap-e be őszi kóborlás idején Magyarországra az albipecHis Olaszország felől. A vizsgálat azt mutatta, hogy a legsötétebb példányok Szlavóniából és a Fiumei öböl környékéről kerültek elő. Ez azonban még nem dönti el a kérdést, vájjon melyik fajta él a Karszt-hegységben, ha ugyan él ott szajkó ? Súlyméretekről a következő adatok állanak rendelkezésünkre : Heinroth szerint frissen kelt példány 6-6 gr., 3 napos korában 19 gr. volt, az átlagsúly pedig 175 gr. NIETHAMMER méretei alapján : 6 5^ rj 154 — 180 gr., 3 $ 2 160 — 192 gr. Méréseim alapján a következő súlyo- kat nyertem: <$ (61 drb.) 145—190 (164); $ (46 drb.) 142— 1 S3 (158, 74) gr. A fej színének variálását már Brehm (1831. 1855), Kleinschmidt (1893) és DOMBROWSKI (1912) a legbehatóbb vizsgálat alá vettek. Magam részéről azt fűzhetem hozzá, hogy az ő általuk megadott ala- pokon tettem vizsgálatom tárgyává a Kárpátok medencéjének népes- ségét (populatio) is és abban szintén megtaláltam az ő általuk felálli- tott típusokat. Amint az általános részben emiitettem, ezek a szinek olykor koribélyegként is szolgálhatnak, de ezzel nem akarok meg- határozó kulcsot adni, tehát eredményeim nem állanak KleinSCHMIDT- ével ellentétben. KLEINSCHMIDT véleménye szerint a fej színezete össze- függésben áll az életterében (biotop) uralkodó faféleségekkel. Ezt később nem sikerült alátámasztani s bár nincsen kizárva, az én anya- gom sem adott erre módot. Némely esetben igen nehéz volt a szajkókat csoportosítani széles hosszanti fekete fejcsíkjaik, de ugyanekkor fel- tűnően fehér alapszín miatt, ezek voltaképen a rendes színezetű pél- 154 DR. ELEINEK ENDÄB [Aqnílu dányok, melyeket „széles-világos" (le) jelzéssel láttam el, vagy pedig még nehezebben eldönthető esetben egyszerűen csak „széles" -nek jeleztem (e) őket. A Kárpátok medencéjében százalékosan következő- képen oszlanak meg fejszinezetük alapján a szajkók : 1. rendes 40%^ 2. világos 38-46%, 3. fekete 21-54% — fiatal és vedlő példányokat figyelmen kivül hagytam. A világosakat még lehetne tovább is rész- letezni, mivel az igen fehér példányok aránylag ritkák — lásd Klein- SCHMIDT ábráját (1893). A szárny csaknem valamennyi a glandarius -csoporthst, tartozó faj- tánál egyformán színezett. Szélsőséges példányokon a szárny tükörben lévő kék szin igen sötét, de ez még az egyéni variálás kereteibe osztható és rendszerint együtt jár az egész toUazat intenzivebb szine- zettségével. Hartert a következő szárnyméreteket adja meg : (^ 185 — 196, O 172—180 ; NIETHAMMER szerint Közép- és Észak -Németország- ban ^ 179—195 (186), $ 170—182 (177). A Kárpátok medencéjében a következő eredményeket kaptam : (^ (106 drb.) 168 — 194 (közép 180, 92, átlag 183) ; ? (61 drb.) 162—185 (közép 178, 96, átlag 178) mm. A farok valamennyi fajtánál egyforma. A farok keresztcsíkozása valamennyi fajtánál felléphet mint egyéni variálás és nem lehet fajta- bélyeg — amit Laubmann nem tartott kizártnak. Hartert szerint a méretek 150 — 156 ; saját méréseim alapján (^ (107 drb.) 136 — 173 (közép és átlag 158) ; $ (62 drb.) 143—164 (közép 154, 34, átlag 158). Kleinschmidt a csőrméret ingadozásának okait is behatóan kutatta, ügy látszik, hogy ősszel a csőr növekvésnek indul, miáltal hosszú és hajlott lesz, de hamar ismét lekopik. Méreteim (^ (103 drb.) 26—34 (29, 67), $ (60 drb.) 27—31 (28, 81) mm. Végül néhány mell- és combcsontméretet is megadhatok : crista sterni : Hungária (^ 32, 33, 34, 34, 35, 35, 36, 36, 38 mm., $ 33, 33, 35, 35, 35 ; sex. ? 35, 38 mm. ; Helvetia (J 33, 34, 36, 38 ; Ç 36. Femur : Hungária ^ 36, 36, 36, 37, 37, 37, 37, 38, 38, 39, 39 ; $ 34, 36, 36, 37, 37, 37 ; sex. ? 36, 37, 37, 37 ; Helvetia ^ 35, 38, 38, 38, 39 ; ? 36, 37 mm. A rendellenes színezetű madarak közül megemlítésre méltó még egy drezdai bőr (C. 31093.). A fejtető hosszanti csíkjai olyan intenzív fekete szinüek voltak, mint a hrynickii fejszinezete, a fehér alapszín csillogó atlaszfehér, a tarkón egy kis lilavörös örv ; váll és testalj ren- desen színezett, a szárny is csaknem rendes, csak valamivel világosabb és a kék részek szélesebbek és élénkebbek. A hát fahéjbarna, ezüstfehér csillogással, amit a tollak csé vejének, valamint a zászló peremének pigmenthiánya idéz elő. A példányt Dr, KummerlÖWE H, volt szíves vizsgálatra átengedni. lií:i5/38] TANULMÁNYOK A KARFÁTOK MEDBNClS JENEK VARJU-FÉLÉlN |fífi Ezen adatok arra mutatnak, hogy a Kárpátok medencéjének szajkója teljesen azonos a svéddel, tehát a Garrulus glandarius glanda- rius L. Ez a fajta él Skandináviában, Németországban, Ke let -Francia- országban, Svájcban, Ausztriában, Csehszlovákiában, Lengyelország- ban, Magyarországban, Romániában, Jugoszláviában, Bulgáriában és Görögországban. Költési területén télen mint ritka vendég megjeleniic a severtzowi. A példányok Keletporoszországból és Bukovinából arra mutatnak, hogy ezen területek már átmeneti tartományok a két fajta között. Sachtleben (1922) szerint a litván szajkók is a törzsfajtához tartoznak, a mellen és a háton gyakrabban szürke árnyalat jelentkezik. D02V1BR0WSKI (1912) és Sachtleben (1922) a román példányokat is ide sorolják. Egyéni variálásuk a miénkkel egyezik. A luganoi példányok teljesen tipikus glcmdarius-ok. voltak, de a kettő közül egyiknek vala- mivel világosabb volt a testalja, igy meglehet, hogy átmeneti példány volt az albipectus-hoz. D. -Bulgáriában teljes bizonysággal a törzsfajta él. A török határról származó példányok semmiféle közeledést sem mutat- nak a feketefejü krynicJdi-hez. Az az egyetlen példány, amelyet Reiser emlit Isikuri, Tatar -Pazardzik helységből 1888, XII. 20-ikáról, Pateff szives utánajárása és értesítése (in litt.) szerint elkallódott, tehát már nem lehet megállapítani, hogy Reiser kezében egy szélsőséges vál- tozat, vagy pedig valóban átmeneti példány volt-e ? Reiser, Harrison és Pateff bebizonjátották, hogy Bulgáriában, valamint Tráciában is mindenütt a törzsfajta él (1894, 1933, 1937). A Tajgetosz hegységből rendelkezem egy példánnyal, amelyet egyelőre a törzsfajtához vagyok kénytelen osztani az anyaghiány miatt, holott ez a példány erősen közeledik a területileg tőle nem messze élő cretorum-hoz, másrészt testaljának fehéres szinezetével a Ny, -Balkánon szintén előforduló albipectus-hoz is. Végül külön kell foglalkoznom három Hallein-ből származó pél- dánnyal is (W. 22959, 22962, 22963). Lehetséges, hogy -ezek Olasz- országból elkalandozó albipectus -ok. Színezetük azonban annyira erősen borvörös, hogy még közelebb állanak az angliai rufitergum-hoz, amely- lyel úgyszólván teljesen megegyeznek. Lehetséges, hogy a Hallein kör- nyéki populatioban olyan sajátságok vannak, amelyek a rufitergum-ra ütő ivadékot hoznak létre gyakrabban. De nem hagyhatjuk figyelmen kivül ehelyt azt sem, hogy BuRG Kelet-Svájcból leirta a G. gl. athe- siensis-t (1920), Ő azonban a különbséget a csőrnél kereste. A kérdés tehát behatóbb helyszíni vizsgálatra szorul, hogy vájjon tényleg élne-e itt egy önálló fajta, ilyen szokatlan elterjedési területtel, vagy csak gyakrabban kóborló szajkók jelennek meg e vidéken, vagy pedig — ami a legvalószínűbbnek látszik — hogy Ny. -Ausztria és K. -Svájc hegyvidékén az egyéni variálásnak szélesebbek a keretei. ];56 Dfi. KLEINER ENDRE [Aquila Garrulus glandarius albipectus Kleinschm. •?,S7 W. 38S w. 389 D, -390 O. 391 P. 392 0. 393 0. 394 0. 395 0. 22953. 22952. C. 26843. Castelnuovo b. Cattato Castelnuovo b. Cattato Toscana, Italia Bivio Vercelli, Piemonte Didier Mer, Loir-et-Cher Clères, Seine-Inférieur Yabbeke, Belgique Yabbelíe, Belgique Cheux, Belgique 20. 1. 28. 24. 26. 10. IX. 1903. X. 1903. I. 1919. XI. 1931. — 1907. VL 1937. XII. 1928. XII. 1929. II. 1921. 191|166 180 153 180153 182 162 180 163 172 160 30Î22I43 31 22 38 31 22 43 29 2l|41 27I1939 30 22 42 28 20 27|l9 Í3021 le n 1. Cotyv e 1 1 e 1 le 396 0. i 397 M. [ 398 M. 399 0. 400 0. 401 0. 402 0. 28485. 28487. Torte dei Marmi, Toscana Roeulx, Nord, N. France Ecouviez, Meuse, N. France Brasschaet, Belgique Rotschaer, Belgique Weelde, Belgique Leusden, Utrecht, Holland HI. 1934. VI. 1916. in. 1915. V. 1914. IV. 1924. 14. VIII. 1934. 14, VI. 1927. 13. 183|155I30'21|43 171 151|29,20 40 149'27i20 39 150,29 20 41 142,27 161 29 149Ì29 19 40 20:40 20i42 Sex. ? 403 i D. C. 20464. 404! M. 16. Dia gn 0 S i S : XVI, 1920 P- 28. Nisaiio, S. Dalmatien Argonnen, N. France 20. VI. 1909. 1183 151130 21i41i I. 1916. 175 151 30,20,41! Kleinschmidt, O.. Eine überraschende neue Häherform., Falco Man sollte erwarten, daß der italienische Eichelhäher einen Übergang zu dem dunkel- brüstigen Sardinier bildete. Seine Brust ist aber so extrem hell, geradezu weiß, wie bei keiner anderen europäischen Rasse. Sie ähnelt den nordafrikanischen Verwandten. Der Kopf behält aber ganz glanclarius-TieÌGhxmxig, nur mit recht hellem Gesicht. Es ist auffal- lend, die beiden extremsten Färbungen Europas so nah wohnend zu finden. Auch der Rücken ist sehr licht, der ganze Vogel überhaupt noch heller als rufitergum. Nach Bemer- kungen von Graf Arrigoni Degli Oddi in seinem , »Manuale" (p. 482) scheinen verschiedene Fornaen auf dem italienischen Festland vorzukommen. Ich erwarb drei Vögel (Florenz, Toscana, Winter) von der Firma Schlüter und sah dort noch drei weitere, alle gleichgefärbt, obschon von mehreren Fmidorten. Flügel 17,0, 17,6, 18,0, 18,1, 18,1, 19,0 cm., also sicher kleiner als bei deutschen Hähern. Ich nenne die sehr aiisgeprägte Rasse Garrulus albipectus. Sie ist die helleste Form der glandarvus-Heihe der Realgattung Corviis Margolf. Daß sir- genau an den Fundorten brütet, ist noch nicht gewiß, aber wahrscheinlich. Jól felismerhető fajta, de egyes példányokon a különbségek még- sem olyan feltűnőek, ahogy azt Kleinschmidt irta. Egyéni variálása szorosan kapcsolja a törzsfajtához, sorozat alapján azonban jól elvá- lasztható. Már Kleinschmidt is összehasonlít ott a a rufitergum-msii. amelynek főleg a világos változatai igen közel állanak hozzá, annyira, hogy csak nehezen különböztethetők meg egyes esetekben. Hátszine- zete lényegesen elüt a glandarhis-iól és a rufitergum-tól is, mivel szürkés- fahéjbarna. Viszonya a rufitergum-hoz ugyanolyan, mint rufitergiini- nak a Mb ernicus -ho?.. így a glandarius-tól egyenletesen vezet át a rufi- tergum-ba,, de még sem áll hozzájuk olyan közel, hogy átmeneti alak- nak lehetne tekinteni. Legszélsőségesebb fehér változatai lényegesen elütnek mind a két fajtától. ,1935/38] TANULMÁNYUK A KÁRPÁTOK MEDENGIÍJÉNEK VAJUU-FTÍLlílN 157 Kleinschmidt csak ()laszoi'szágb<31 ismeítc, és az utóbbi időben igen gyenge fajtának kezdték tartani ezt is. Három dalmát példányom teljesen tipüins albvpectuHnak bizonyult. TlCEHURST é.s WhiStler való- szinüleg nem hasonlitották össze sorozatokkal, nem, is foglalkozott részletesebben a szajkókkal, ezért vette fel jegyzékébe, hogy Albánia partjain a törzsfajta él (1932). Az egyedüli máltai példány is valószinii- leg egy elkóborolt alhipectu-^. Teljesen bonyolult volt a szajkók kérdése Ny. Európában, Francia- országban, Belgiumban és Hollandiában. Először a törzsfajtába osz- tották. Alapos vizsgálat alá a hollandi kutatók vették első izben : Hens, SlEBERS és Snouckaert (1919). Különösen az utolsó szerző bocsát- kozott részletes vizsgálatukba. Rendelkezésére azonban csak téli példá- nyok állottak, s igy arra a következtetésre jut, hogy a hollandi szajkó sem a törzsfajtával, sem a rutiferguin-mial nem azonositható, hanem a kettő közti átmenet : G. gl. glandarius^rufitergum. A következő évben (1920) jelent meg egy háborús gyűjtés feldolgozása Kleinschmidt és BackmeísTER tollából. 6 példánnyal rendelkeztek, egy általános fauna-vizsgálat alkalmával azonban nem jutottak tisztába az észak- francia szajkó rendszertani hovatartozóságával, ezért G. gl. glandarius L. (non sensu stricto) névvel jelölik őket. Két példánynak világos, kettő- nek közepes színezetű melle volt. Szárnyak méretei 170 — 188. A rufi- tergum felé közeledő példányoknak tartották. A belga ornitologusok, mint DuPOND is, azt tételezik fel, hogy Belgiumban a rufitergum költ. Ezen vizsgálatok alapján Hartert és SteinbaCHER is Belgiumot és Hollandiát az angol fajta területéhez számítják. Mayaud (1936) szerint is Ny. Franciaországban a rufiterguTn él, de ő még hozzáteszi : „A fajta nem tűnik tisztának é^ glandarius vonásokat mutat." Amidőn a francia- belga-holland sorozatomat másokkal összehasonlitottam, a nyugat- európai szajkóban egy uj fajtát hittem találni, és magam is meglepőd- tem, amikor a három olasz bőrt — amelyek közül egyik a cotypus volt — nem tudtam elválasztani a nyugateurópaiaktól. Elterjedése igen különös, mivel az Alpokban még mindenütt a törzsfajta él, igy Svájc- ban és AIayaud szerint Kelet-Franciaországban is. Elterjedése : Hollandia, Belgium, Franciaország, — kivéve a keleti hegységeket — Olaszország, Dalmácia, Ezen a területen a törzs- fajtával mint rendszeres téli vendéggel számolni kell. Garrulus glandarius rufitergutn Kart. 405 W. 675. Nr. ïontesden, Kent 24. XII. 1910. 177 155I27I20;43 _ 1 406 pr. — Vinehall, Sussex 5. I. 1929. 179 157|30,2i:44 — 1 407 O. — Bickley nr. Tenburg. Worcester 6. IX. 1937. 179 158!31i21|45 — I 408 ST. 3117/2. England — XII . 1906. 180 154|29|20,42 — 1( 158 DB. ELEINEK BNDBE lAquila 40Ö W. 1 410 w. 411 pr. 412 D. 418 0. 674. 676. C. 29808. Nr. Tontesden, Kent S. Elmham. Suffolt Vinehall. Sussex Wylands. Bottle, Sussex Bickley nr. Tenburg, Worcester 24. 4. 23. Xli. 1910. XII. 1916. III. 1933. I. 1916. 6. IX. 1937. 171'l'l2i27|20|40| 176 153 3021I42 174 154;29|20Í42 168|15ll27 19 401 179il5l!30i20 40' 414 0. 415 0. 416 0. 417 0. Bickley. lu. Tenburg, Worcester Bickley nr. Tenburg, Worcester Bickley nr. Tenburg, Worcester Bickley nr. Tenburg, Worcester IX. 1937. IX. 1937. IX. 1937. IX. 1937. 161 13727 178|l50 29 175 15lJ28 1 esi 137 127 1840 20:44 Diagnosis: Hartert, E.. Die Vögel der paläarktischen Fauna. I., Berlin, 1903,- pp. 832 (30) : Ganz wie Garrulus glandarius glandarius, aber die Oberseite fast einiarbig weinrötlich, der hellbraunrötliche Rücken nicht mit schiefergrauen Anflug, daher wenig oder fast nicht vom Hinterhalse abstehend, Vorderbrust fast immer ohne grauen Schatten, Unter- körper meist etwas heller. Az angol szajkó variációs ingadozásának határai alapján az extrém példányok egyrészt a törzsfajtához, illetve az albipechis-hoz, másrészt a hibernicus-hoz közelednek. Gyűrűzéssel nem sikerült bebizonyítani, hogy a kontinensi szajkck téli vendégként megjelennek-e vagy sem Angliában. Tehát kérdéses marad, hogy a szürkébb példányok nemcsak szélsőséges alakok-e téli tollazatban — lásd JOURDAIN (1936). A testalj színezete vörhenyes vagy erősen fehéres., főleg a tojókon. A fiatalok a törzsfajtától nehezen különböztethetők meg. ValamiA^el vörhenyes- barnásabbak, a fej világos. Elterjedése : Anglia. Garrulus glandarius hibernicus With. &. Hart. 418| L. 11.3628.1 Birr, Kings Co., Ireland 1 30. XI, 1910. il76|155|28|19!42l —, e Diagnosis: WiTHERBY, H. F. — Hartert. E.. The Irish Jay., British Birds,. IV., 1911, p. 234—235. : That the Irish Jay is very different from the British Jay (G. fj. rufUergum) is evident at a glance, wJiiie an examination of a series of specimens shows that the differences are constant, and any of the specimens we have examined can easily be picked out from a large series of British Jays. In the Irish Jay the sides of the head and ear-coverts are much darker and more rufous, the breast and abdomen of the British Jay ; the flanks are like the breast, and darker, and more rufous than in the British Jay ; the under wing-coverts and axillaries are also dark rufous-pink ; the throat is more suffused with pink ; the ,, crest" is strikingly darker than in the British Jay, the feathers of the forehead being- black, fringed with reddish-buff, those of the crown edged with rufoiis-pink and more strongly barred with blue than in the British Jay ; the nape, mantle, scapulars and back are of a much deeper shade of rufous-pink than in the British Jay. The most differences are in the dark rufous coloru-ing of the sides of the head, earcoverts and underparts and the darker ,, crest". 1935/38] TANULMÁNYOK A KjUíPATOK MEnpiNOlÍ.riíMíK \ A IMC-FJÜLKI N' 159" The measurnients of the exemples are : wing, 171 — 186 mm. ; bill (fiora, nostril 10 tip), 18 — 2Ö. 5 mm. The mpasurmc-nts n.vp fKirliaps slinchtly smnJler on tbo average than those of (/. g. rufitergunt.. We liave therefore no hesitütioii id .sopai'atiiig this biid. under tl-ic iuihk- of Garrulu» (jlandarius hihernicus . Typi" : o 'TÍ-> Í-0. Wexford. November, 1910, in th(; Tririg Museum. Cotype : 2 ad.. Birr. King's Co., 1Ő. XTi. 1910, in H. T. Wifcherby's eoli. Valamennyi szajkó közül a legsötétebb boi-víuös. Hazája Észak- Írország. GuiNESS (1919) szerint a század elején csak Írország középső tartományaiban lehetett találni és csak 1918 óta terjed minden irány- ban. Capi. Paget volt szives közölni velem (in litt.), hogy a szajkó ma, kivéve Írország délnyugati szögletét, az egész szigetországban elterjedt. Garrulus glandarius fasciatus Brehm. o 1. 1. 3648. I Candelida, Avila ; 29, X. 1922. ,184 164l30|22i41 419 L. 420: D. 421 W. 422 B. C. 29659. Lagunilla, Bejár 30. IV. 1932. 22970. ! Sevilla 15. X. 1904. 910. i Alijo. Portugal "i 21. III. 1913. 177 160J30i20!41l — ! 173 152 28|l9 39! — : le — 149|32l23i41 — ! 1 Sex. ? 428i N. ! 3117/1. , Sevilla ! 4. III. 1907. |179jl62j30!21j43i — | le Diagnosis: Brehm, A. E., Vorläufige Zusammenstellung der Vögel Spaniens.. AUg. Deutsche Naturh. Zeitung, 1857., p. 431 — 489 (446) :*) Diagn. -subspec. Gai-rulo glandario simili.ç, sed minor, tergo et pectore obscurior et remigTim primi ordinis posteriorum vexillo exteriori ixiaculis coeruleis nigrisque fasciatus. Paar-, familien- und haufenweise avif Gebirgen und, AVäldern von ganz Spanien; seltener im Norden, häufiger im Süden und Inneren des Landes. Stand- und Strichvogel. A törzsfajtától nehezen megkülönböztethető fajta, amely azonban a szomszédos albipecüi.s-tói elég jól különböztethető meg. Kis soroza- tomban a középspanyol és portugál példányok háta világosabb volt, mint a törzsfajtáé, az albipect'US-ho7. közeledtek. A testalj is elég vilá- gos volt. A Brehm és HARTERT-féle leírásnak teljesen csak a délspanyoi példányok feleltek meg (ideinschmidti) . A meghosszabbodott, kampós csőr az előbbi példányokon volt található. WlTHERBY (1921, 1928) és V. Jordans (1933) pontosan vizsgálták meg ezt a madarat nagy sorozat alapján és azt állapitották meg, hogy ez a fajta egész Spanyolországot lakja. Jordans szerint a Pyreneusokban átmeneti populáció él. Ahogy Jordans és Whiterby megállapitották, a fajta főbélyege a toUazat sötét szürke színezete és az erős csőr. JORDANS sorozata 19 bőrből' állott, amelyeknek a következő szárnyhosszuk volt : ^ 175 — 190, Ç 172—186. A széles fejcsík ennél a fajtánál gyakrabban fordul elő, mint a törzsfajtánál. Elterjedése : Ibér-félsziget, ahol azonban jORDANS, JOURDAIN, Stenhoijse, Weigold és Whiterby szerint eloszlása nem egyenletes. *) A leírást Prof. Dr. E. STRBSEMANN-nak köszönöm. 16Ü DK. KLEINER ENDRE [Aquila Garrulus glandarius corsicanus Lauem 424 W. 425 M. 426 M. 427 M. 428 M. 429 M. 430 M. 431 M. ' 432 M. 43S M. 434 M. 435 M. 436 M. 5710. Vico, Corsica 2, II. 1912. 176'1!S2'31|21141 — 1 11. 1023. Vizzavona, Corsica Ï. II. 1911. 189 162 31122Î42 — le 17544. Vizzavona, Corsica 5. IL 1911. 189 164 32 22 41 — n 101952. Vizzavoaa, Corsica 6. Vili. 1910. 175 152 2919 43 — iuv. 17546. Vizzavona, Corsica 4. IX. 1910. 176 153 29 20 41 — Maus. 101953. Vizzavona, Corsica 17. X. 1910. 180 165 30 21 43 n Typus [ 17540. Petrosa, Corsica 30. X. 1911. 170 151 29 20 42 n 17542. Uociani. Corsica 0 Vizzavoua, Corsica 2. X. 1910. 179il58l30,20|43l — n 17543. 3. I. 1911. 181|156i28 20 43| — ( n 13780. Vizzavona, Corsica ■ 4. II. 1911. 177 160 3021 43 — n 17.541. Vizzavona, Corsica 15. XI. 1910. 176 161 30 20 44 — n 17545. Paltiiento, Corsica 18. vili. 1910. 176 156 28118 42 — iuv. 101951. Verarco, Corsica , 20. vili. 1910. 174,142 28120 41 — iuv. Diagnosis: Laubmann. A.. Zwei neue paläarktische Formen., Verb. Orn- Ges. Bay., 1912,, p. 164—165 ; 1. Garrulus glandarius corsicanus subsp. nov. Der korsische Eichelhäher, der mir in einer Serie von 9 Exemplaren vorlag, ist liauptsächlich charakterisiert durch die intensive, dunkel weinrote Färbung des Rückens sowohl wie der Unterseite. Es fehlen die für unsere einheimische Form charakteristischen grauen Farbtöne im Gefieder fast vollkommen. Außerdem unterscheidet er sich von Garrulus glandarius glandarius L., dem er in der Grösse gleich kommt, auch noch durch die viel stärkere schwarze Streifung der weißen Scheitclf edera, wodurch die Kopfbefiede'- rung im ganzen dunkler erseheint. Von l. íiie (ürößeiiAt^i'linUiiiße sind ff)lű:ende : Fltìg(.>i vSchwanz Tarsus 12 ^ Mai u. .inni KiJJ- -17() 15-5— 16-8 3-9 cm 1 ? .Timi 17-2 15-5 3-7 cm 2 mv. Mai n. Juni . . 15ö— 16-5 12-5— 14-5 .•{•4— 3-7 cm Színezete igen iiitcnziv. A feketefejü fajták teljesen körülveszik, ennek ellenére mégis a törzsfajta csoportjába sorolandó, amely cso- portból csak azzal válik ki, hogy a fejtető alapszíne sötét-borvöröses, így az ennél a csopoitnál alltalmazott jelzést a fej színezetet illetőleg, a glaszner i-iié\ már nem is szabadna alkalmaznom. Színezetben az európai és a nyugatafrikai feketefejü szajkók között áll, de nem mutat semmi közös vonást a pontusiakkal. Színezete tehát egészen egyedül- álló, intenzív borvöröses szürke. Elterjedése : Cyprus. Garrulus glandarius severtzowi BoGD. 487 IST. 488 N. 489 N. 490 W 491 Wa. 492 W. 493 w. 494 o. 495 o. 496 D. 497 W. 498 N. 499 N. 500 N. 501 N. 502 N. 503 N. 504 N. 505 íí. 506 N. 507 D. 508 W. 509 0. 2850/158. 2850/158. 2850/158 22954. 198/33. 22957. 22754. C. 30128. 22964. 2850 158. 2850/158. 2850/158. 2850/158. 2850/158. 2850/158. 2850/158. 2850/158. 2850/158. C. 30129. 22947. Hellenorm., Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Kuhmoniemi, Finnland Sulajówek; Warszawa Moskwa Moskwa Kr. Lossinyi Ostrow b. Mosk. Tessowo, Mozhajsk, Moskwa Nikolsk-Awerkiewo Bogorodsk, Moskwa Astrachan Q Helleuoriü, Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Samhof, Livland Tarassow, Moskwa Wladimir Promzino, Korsum, Sim- birsk. 11. IX. 1897. 11. XII. 1897. XII. 1897. XI. 1902. XI. 1933. X. — X. 1910. IX. 1919. 18. VIII. 1908. 16. 5. XI. 1910. III. 1912. 186'158 181 162 11. IX 1. 11 11. VIII 12. IX 22. 5. 12. 15. 4. 7. 2. IX, X X X, XII VII, X 1897. 1898. 1897. 1897. 1897. 1897. 1899. 1897. 1897. 1911. 184 178 175 176 186 180 172 180 176 170 182 21142 1841 19'41 29 20 '38 29 20 40 28 20 40 29 20 40 163 163 163 159 154 156|31|21 152 28 19 163.30 173 Isi 18. XII. 1906. 184 167|28 19l42 — 1 160 157 150 156 170 160 153 158l 157 145 157i 21 18 18 20 19 19 19143 28 20'41 29.20 42 27118 40 80 21 42 le 1 iuv. n 1 le 1 1 le iuv. le Diagnosis: BoGDANOW, Píitsy i Zweri Tschernosemnoi polosy Povolschja i Doliny Gredney i Nischnej Völgy (bio-geographitscheskie Materialy)., Trudy Obschtestwa estestwoispytatelej pri Imp. Kazanskom Univ., I., 1871, p. 1 — 226 (114 — 115) :* N, A. Severtzow attiia mon attention sur un exemplaire de geai tvié par lui pendant son passage dans le Gouvernement de Perm, qu'il détermina comme 6'«?'. Brandtii EVERSM. En effet, cet exenaplaire différait bien de G. glandarius typique par sa tête coloriée d'un brun-de-brique. Quand j'étudiais après les geais des gouvernements de Simbirsk et de Kazan, j'ai constaté que la plupart de ces oiseaux de Kazan ont la même coloration que A leírass Prof. Dr. G. DEMENTÏEV-nek kOszönöm. 164 Bt. kleiner EKOEE [Aquila ceux de Simbirsk se rapportent tantôt à cette raême variété, tantôt à la forme typique. Enfin en comparant les oiseaux de Kazan et de Perm avec les types de Garrulus Brandtii EVERSM. provenant d'Aitai, je me suis persuadé que les premiers diffèrent de G. Brandtii encore plus qu'ils ne se distinguent de la forme eiiropéenne typique. Et précisément, la couleur brune de marron de G. Brandtii est beaucoup plus intense et contrastante avec la coloration de dos que chez les oisaeux de Perm et les geais typiques. En tout cas G. Brandtii est la forme sibérienne, tandis que la forme de Perm est inter- médiaire entre Brandfii et la fonne t\^ique, je sépare la formo de Perm comme .,var Sewerzovii-'. Igen gyenge fajta. Feje tetejének alapszíne mig a glanzneri-wél lüásszürkésvörhenyes. addig a severtzowi-riàì rókavöröses. Legbizto- sabb bélyege a világos rozsdás szinü fiilfedők. Ezen ismertetőjegyek az egész fiatal példányoknál néha még jobban fellelhetők, mint az öregeken — amit már Meinertzhagen is megjegyzett a cretortim-\vk\. Legközelebb áll a törzsfajtához. BuTURLlN és Dementiev szerint elterjedési területe csak a kelet- orosz tartománj^ok, mint Ural. Perm. Ufa. Orenburg. Samara, Sim- birsk. Kazan. STEINBACHER a finn példányokat is azonosaknak találta vele s ezt saját vizsgálatommal is megerősithetem. Sőt még a kelet- poroszországi példányok is igen közel állottak hozzájuk. A lengyel anyagban egyetlen téli példány bizonj^ult severtzowi-wauk s ez összhang- ban áll a lengyel szajkókkal elért gyürüzési eredményekkel (N}?"., DNy. irány). Ezzel szemben az astrahani példány igen közel áll a törzsfajtá- hoz. Charlemagne szerint DNy. Oroszországban severtzoivi költ és az, én bukovinai példányaim is hasonlítottak ehhez a fajtához. Viszont Popov szerint Ukrainában a törzsfajta költsön, de ez is elég ritka (1937). Sajnos, nem rendelkeztem délorosz anyaggal s igy a fenti pél- dányaim alapján azt az eredményt szűrhetem le, hogy Oroszországot és a Baltikumot egészen Livlandig a severtzowi lakja. Livlandban éri el maigaton elterjedési déli határát. Garrulus glandarius brandii Eversm. 510 W. 511 D. 512 M. 513 M. 514 N. 515 N. 516 W. 517 0. 518 w. 519 , D. 1 620 N. 521 M. 522 M. 523 M. 524 w. 525 Wa. 526 W. 527 W. 528 W. 1 23001. Ural 1. IV. - 170|148'27il9|37 C. 27140. Tomsk 28. I. 1905. 179 167 28 19 41 17514. Tomsk 19. III. 1900. 174 155 27 19 39 27334. Tomsk 23. XII. 1919. 171 144 28 20 39 2850/157. Kruglichina b. Tomsk 8. IX. 1898. 171:158 27 20(39 28.50/157. Kruglichina b. Tomsk 8. IX. 1898. 164 154 28 21:40 23002. Sorkaljzewo, Tomsk 3—15 III. 1896. 180 165 29 20 40 1431. Sorkaljzewo, Tomsk 1—13 X. 1895. 176 159 30 21 40 23003. Kisslowska, Tomsk 14—26. IX. 1898. 181 163 28 19 39 0. 27144. Batschat, íűisnetzk, T. 24. XII. 1928. 164 150 27|19 39 2340. Krasnojarsk 21. II. 1891. 177 165!— |l9 40 28.494. Minusinsk 4. Til. 1911. 177:160 26 19 39 U3.1677. Altai I. — 175 160 28 19 39 03.1678. Altai X. — 170 153 28 20 40 22752. Birobidschan 16. XI. 1932. 180 163 27 19 41 1094. b. Torgaschino 4. II. 1879. 173 148 27 20'40 23019. Tunkinsk-Gebirge 3. I. 1913. 176 163 28 19 40 23014. Tunkinsk-Gebirge 11. I. 1913. 175 165 28 20 39 23013. Tunkinsk-Gebirge 1«. IT. 1913. 179 l65r2S.19l38 I9Srì/38J ■J'ANUI..MANY«>h' A KÄ1{,[>AT0K IV! ITOKMOR.) ftN KK VAKJ (I-FJÎLIÎÏN 106 529 W. 530 w. 531 w. 532 w. 533 M. 534 Wa. 535 D. 536 D. 537 D. Ü3015. 23016. 230X7. 23018. 17. 517. 1865. C. 27582. C. 27581. C. 27580. 'ruiikinsk-(jiebirgc Tunkin.sk-iiebirge Tunkinak-Gebirge Tunkinsk-Gebirge Kultiik, Baikal Kűltuk ?, JJauria ßechedu, Gr. Chingan Arunj, Gr. Chingan -Anmj. ^}r. Cljinaaii 2. IX. 1913 1. XI. 1913 18. XII. 1913 30. XII. 1913 10. X. 1907 28. IX. 1924 7. XI. 1924 7. XT. ) 924 17711.09 174 160 180 159 175 159 173 153 180 162 189 169 173 161 169,1.56 27|19'39l 30 19 39 28 19 39 27 19 39! 20 19 40l 28 20 40 1 — 21 40| 27 20 401 28,20,41 •538 W. 539 D. 540 D. 541 ü. 542 N. 543 W. S44 W. 545 W. 546 w. 547 Wa. 548 M. 549 W. 550 w. 551 w. 552 w. 553 p. 554| 555 556; D. D. Wa. 23O00. C. 27139. C. 27140. G. 27145. 3142/20. 23012. 23011. 23010. 23008. 03. 1676. 23020. 23021. 23022. 23023. C. 27583. C. 27142. C. 27143. Ural Tomsk Tomsk Salair, Kusuetzk, ToiiiHk Tunka Gebirge Ïunkinsk-Gebirge Tunkinsk-Gebirge Tunkinsk-Gebirge Kultuk, Baikai Kultuk, Uauria Kultuk, Baikal Bestraja, Baikal Geb. Bestraja, Baikal Geb. Bestraja, Baikal Geb. Bestraja, Baikal Geb. Bechedu, Gr. Chingan Sex. Tomsk Batschat, Kus^netzk, T. Irkutschk Xll. IX. IX. VI. V. IÏ. XI. XII. in. IV. XII. IX. IX. IX. IX. V. 1911. 1911. 1928. 1908. 1913. 1913. 1913. 1869. 1869. 1913. 1913. 1913. 1913. 1924. 165 150 175 159 174 156 162 144 169 153 165 152 171 160 175 162 173 158 168 150 167 156 170 156 165 154 169 1.52 165 157 170 1,50 26 16 38 27 20 40 28 20 40 25 17 39 26 18 39 26 18 39 28 19 39 26 18 39 26 18 39 26 17 38 26 18 38 29 20 39 27 19 39 27 19 39 26 18 37 29 21 41 IX. 1911. il65il46'28|19'39| XII. 1928. 175:160 28,20,41 IX. 1905. !l7l|l54.28ll9.40l Garrulus glandarius brandii ^ severtzowi. ,5571 O. I — I Zlatovst-Miass,S. Ural | ö. IX. 1926. |175il54;29;2o,40' I Diagnosis: EvERSMANN, Addenda ad ceîebrissîmi Paüasö Zoographiam Rosso, -AsSatícam., Fase. III., 1842, p. 8. :*) G. capite colloque laete ferrngineis, ainbitu oculorinn maciilisqiie pilei iiigris, vitta utrinque mystacalî atra, — tergo cinereo, abdomine rvifescente, uropygio crissoque albis, alarum tectricibus remigumqiie interrnedianim basi coeruleo nigroque fasciatis, — pédibus fuscis. „Habitat in montivuii Altaicorum altioriim silvis Pini Cembrae et vieticat ejus- seminibiis ; etiam hyeme ea loca non reliqnit. . .■• Ezzel a fajtával rátéi-ünk a második, a rókavörös fejű csoportra, amelyek háta intenzív szürke. Még ez a messze elütő fajta is egyen- letesen megy át a törzsfajtába. Dementiev szívességéből birtokomban van az Ural-liegj^ség közepéről egy példány, amelynek fejszinezete élesen elüt a brandti-tó\ és a törzsfajta-csoportjáéhoz áll közelebb, egyebekben azonban teljesen brandii a színezete. Keleten ugyanígy kapcsolódik a pekingensis-iiez , ahogy ezt a drezdai muzeum C. 27583. jelzésű példánya bizonyítja. A csoport többi alakja nehezen választható el tőle. Ismertetőjegyei : orrsertéi a világostól a feketéig variálnak ; a fej rókavörös színe egyenletesen megy át a hát szürkeségébe, terje- delme változó ; fej sötét rókavörös. ") A leírást Prof. Dr. A. LAUBMANN-nak köszönöm. jgg DR. KLEINER ENDRE [Aquilia Elterjedése : Szibéria, északon az Ob mentén a 61 "-ig, a Jeniszej mentén az 59° -ig. a Léna mentén pedig Kirenskig és a Vitim-fensikig (BUTURLIN — Dementiev). Keleti határára vonatkozólag ma még ellen- tétesek a vélemények. Midőn Stegmann a bambergi lasszot elismerte (1928) a Baikal -vidéket is e rassz területének mondta. Ezt a vélemé- nyét még 1931-ben is fenntartotta, ellenben 1936-ban előző dolgoza- taira való utalás nélkül a brandii területének veszi. MElSE-nek (1931) olyan rendkívül nehéz anyaggal kellett megbirkóznia, amelynek pon- tos meghatározása egy általános avifauna ismertetése keretében tel- jesen lehetetlen volt. Anyagomban a Baikal-vidék összes szajkója brandti-nak bizonyult, sőt még a Nagy Csingan-hegységi szajkókat is ide kellett osztanom és ezzel a braTidti-isbjiSi elterjdése keleti határá- nak a Nagy ('singan -hegységet jelölöm meg. Garrulus glandarius kansuensis vStres. o 558 B. 559 B, 560 B. 561 B. 28. 59. Desen-laka. Tetung Geb. 31. I. 1928. 28. 154. I Desen-laka. Tetung Geb. i 12. III. 1928. 35266. ïschau-toii, N.-Kansu 1 28. II. 1928. 35268. i Langs- tang-schüi Schlucht \ 29. I. 1927. 176 159 25 18'4Ii 173 160 26 18 39 177 160 27 19 41 175,161 26,19 40; Diagnosis: Stresemann. E., Neue Formen aus Nord-Kansu. II... Om, Monber. 1928., p. 41 — 42 (41). : Garrulus glandarius haiisuensis subs. nova. Sehr ähnlieli G. gl. brandtu Eversmann (terra tyjDica : Altai), aber langflügliger und ktirzschnäbliger ; Federn des Zügels und Federn unterm Aiige rostbraun statt schwärzlich ; (Jrau des Rückens heller. Flügel : (J 188 mm. (dagegen meßen die Flügel von G. gl. brandtii aus dem Altai (Tscholesman und Teletzker See) : $ 169, 169, 169, 170, 170, S 174, 175, 177 mm.). Hinsichtlich der Färbung von Zügel und Atigenumgebung nähert sich G. gl. icansuensis stark dem G. gl, pekingensis Reichenow, aber letzterer unterscheidet sich u. a. stark durch viel schmälere schwarze Streifung des Oberkopfes und viel stärker weinrötlich getönten (weniger grauen) Rücken. Typus im Zoolog. Museum Berlin, Nr. 27897 : o, Nordkansu : Süd-Tebungsche Berge, Langsetang'schui -Schlucht, Umgebimg von "J'schjau-tou, Nadel holzzone, 29. I. 1927., AV. Beifk leg. Nr. 336. Igen közel áll a brandti -hoz. 8zinei intenzivek és sötétek különösen a fejen, amely Stresemann szerint is^ a legbiztosabb bélyege (1937). Tehát ugyanazt a tendenciát mutatja, amit a keleti szigetfajták. Ismertető jegyei: Orr seriéi inint a brandti -é ; fej intenzív rókavörös, mint amilyen a kuiila-szajkóé ; a hát vöi-henyesen árnyalt, valamivel sötétebben, mint a pallidifrons ; testalj világos vörhenyes ; csőr fel- tűnően apró. Elteriedése : 1-íszak-Kansu. 19:15 /3rt] T/VNUf.MÁN'VOK A KÁIieAXOK MEDENCÉ.TÉNKK V \ U.I U-KIÍLIÍUV 167 Garrulus glandarius banibergi Lönnb. .jC2 D. 563 D. Ö64 D. 565 0. 566 Wa. 567 jsr. 568 N. 569 N. 570 N. 571 N. 572 ]sr. 573 N. 574 Wrt. C. 137571. C. 27586. C 27576. 1094. a. 3323/371. 2750/4. 2727/8. 2727/8. 2727/8. 1727/75. 1727/76. 1094. 0. (JharLuu Charbin Maoerselíau, Charbiu Mt. Kohó, Kainei, Korea Tempunxudi, Korea Korea Wladiwostok Wladiwostok Wladiwostok Wladiwostok Amur Amur Siderni, Amur IX. 1924. 175 160 130 '22 140 — XII. 1927. 173 l.'->8|2(i: 18138 — VI. 1928. 173|152 27 19142 — IX. 1917. 174 162 31121 39 — XII. 1886. 181 160 29 21 40 — III. — 175 160 27 19 41 — IV. 1901. 171 156 29 21 40 — X. 1900. 174 161:30 21 39 — XI. 1900. 178 162 31 22 40 — XII. 1900. 172 157,29 21 41 — ir. — 1701157 29 21 39 — III. — I75I158 29,21 41 — I. 188«. 173ll6l|28l30 40 — 575 D. 576 D. 577 D. 578 D. 579 D. 580 Wa. 581 M. 582 M. 583 M. 584 Wa. 585 D. 5861 587 588 1 589 D. T). D. D. C. 27573. C. 27584. C. 27585. C. 27578. C. 27579. 1094. b. 20837. 17518. 17519. 1094. e. C. 20471. C. 27572. C. 27574. C. 27575. C. 27577. Charbiu Charbin Charbiu Maoerschau, Charbiu Maoerschan, Charbiu Söul, Korea Wladiwostok Rachleska, Amur Bachleska, Amur Sidemi, Amui- Chebisani, Saghaliü Se.x. Charbiu Maoerschau, Charbiu Maoerschau, Charbin Maoerschan, Charbin XII. 1927. XI. 1927. XI. 1927. VII. 1928. VIII. 1928. I. 1886. X. 1902. II. 1907. II. 1907. II. 1886. X. 1906. X. 1926. VI . 1928. VI. 1928. VI. 1928. 1751158(25 174 162 28 184 168 28 164 30 161 28 150 26 164 28 157,27 157i28 175,30 15027 40 40 38 40 40 37 20 1 40 1940 20 39 21 41 20 36 Maus 1170 157127 201371 — 169 147 28 19 39' — Ì176 150 29 19 41 -— 'x70 147 28 19,40 — lUV. juv. iuv. Diagnosis: Lonnberg E., Notes on birds collected by Mr. Otto Bamberg in. Southern Transbaicalia and Northern Mongolia., Ark. f. Zool.,1909, N. 9., pp. 42, (12— 13; ) Garruluis glandarius hambcrgi n. sxhsp. Ibizik á' (no. 7.3) 28/7. 1908. Kiran 3 (no. 86) 12/5. 1908. This Jay belongs, as could be expected, to the 0. gl. brandii group without any white on the forehead, but it differs as well from the Saghalin jay (G. gl. taczanowsMj in being much paler every-where, differently coloured below etc. The typical G. gl. hrandti has the colour of the liead ridi rufous or foxy red, and that of the Saghalin Jay is still more intense, inclining to oi- being chestnut red. This Mongolian Jay has a much paler head the colour of which may be termed pale rufous or cinnamon, especially on the s des of the liead and neck. The gre^- of the upper surface of the body is paler than in G. gl. brandii and tinged with eirmamon (nob vinous). The throat is dirty whitish tinged with sabelline, the foreneck pale cinnamon, inclining to buff in one specimen, the rest of the lower surface is greyish, strongly siiffused with buff or isabelline (not vinous red as in G. gl. bramiti). The under wing-covei'ts are cinnamon brown ends, median wing-eo\'érts darker cinnamonbrown (not inclining to chestnut as in G'. gl. hrandti). Length of wing 176—180. Upper mandible of bill very strongly hooked. Length of culmen 30 — 31 mm. Nagyon nehezen uiegkülönböztethető és leirható fajta, amely még sok munkát fog adni a rendszertani kutatóknak. A fajtát Dél-Mandzsu- riából Írták le (1909) és ugyanez év novemberében BuTURLIN is leírta ussuriensis néven az üssznri-tartományból. A két leírás egyezik. Ennek ellenére Kartert (1910) és Gyldenstolpe (1927) nem ismerték el és a brandti-h'A vonták be. MoMIYAMA (1927) el óhajtotta válas^ztani a 168 DR. KLEINER ENDRE [Aquila koreai szajkót még ettől is. azonban az általa megadott jegyek tul aprólékosak egy fajta elkiilönitésére (okai). KURODA az okai-t, vala- mint az ussuriensis-t a taczanowskii-ha vonja be (1932 és in litt.), s ugyanez Jamashina véleménye is (1932). Magam részéről először ugy véltem, hogy az okai-t és a pallidifrons-ot lehet összevonni, midőn azon- ban több anyagot sikerült kapnom Koreából, arra az eredményre jutot- tam, hogy az északkelet -ázsiai kontinentális szajkók mind egy rasszba vonandók össze, amelyet ahogy Stegmann leszögezte (1928), a LÖNNBERG által adott névvel : bambergi-vel kell jelölni. A jellegzetes példányok feje fényes rókavörös s ilyenek főleg az amuri szajkók. A hát legtöbbször erősen vörhenyesen lehelt s a vörhenyesség minden esetben messzebb terjed a hátra, mint a brandti-ná\. Egyes mandzsu példányok háta feltűnően szüike, pl. D. C. 27573. Egyáltalában a mandzsu bőrök nem olyan jellegzetesek, mint az amuriak s a fajta- bélyeg, a fej fényessége, már a wladiwosztoki és koreai szajkóknál sem domborodik ki. Az általam vizsgált anyagban ezt az eredményt tudom leszögezni. A fiatalok világosabbak és teljesen laza tollazatúk- ban több a rókavörös. A mandzsúriai anyagom ugj^anaz volt. mint amelyet Meise már átvizsgált (1931), s a fentiekben voltam bátor ugy az ő. valamint BUTURLIN és Dementiev (1933) véleményét kiegé- sziteni. Az utóbbi két szerző t. i. csak Mandzsúriát jelöli meg a bam- bergi elterjedési területének, az Usszuii és Amur tartományt pedig a brandti-éhoz osztja. Vájjon melyik fajta lakja Mongóliát, azt KOZLOVA leírásából nem lehet kivenni, mivel ba^nbeiyi-nek határozta meg pél- dányait, a megadott jegyek azonban inkább a brandti-vRÍ vágnak (1933). Elterjedésének nyugati határa is. mint láttuk, még vitás. Stegmann (1928, 1931) első két dolgozatában más eredményre jutott, mint a harmadikban (1936), de nem javitja ki önmagát. Az általam vizsgált sorozat alapján azt hiszem, a bambergi területe a következő tartományokból áll : Amur. Usszuri, Korea és Mandzsúria. Nyugaton a Nagy Csingán-hegység a határa, ahol észrevétlenül megy át a brandti-hsu, északon az Amur folyó, amelytől északra nem él szajkó, délen egyen- letesen megy át Jehol tartomány határán a pekingensis-he. ahogyan ezt a D. C 27578. számú bőr is bizonyitja. Az egyetlen ide sorolt sza- halini példány valószínűleg téli vendég, mert egyetlen bélyege sem egyezik a LÖNNBERG-féle leírással és a másik szahalini példányomtól is elüt. Gavrulus glandarius pallidijrons Kuroda. 590 O. j — , Oshima, Hokkaido | 29. XI 1906. 1741156, 31i22!40i — Sex. ? 591 1>. *". 2574. Hokkaido ! — il72l].57IS0|2r39 — ; Sex.' A'Viiig Tail Tars Ufi Entii-c culmeri JJeptli of bill at nostril 3 â 176,5 — 177,0 154 159 4L5^53, Ö :ìì> ~:il,r) 11,9—12,5 6 Ç 171 —177 15(1- -158 38 —42, ,5 31,5—34 11,5—12,5 1D35/38I XANUhMÄNYOK A KÄWl'Ä'lülv MliDKNOlS.IKNUK VAR.UJ-KKLKI N ley Diagnosis; KuRODA \.. Description of an apparently new form of jay from the Island of Hokkaido, Japan., Bull. B. O. C, 1926/27, p, 149 — 150. : Garrulus {/landariu.-! finllidifroiiff subsp. nov. Diagnosis. Similaf to Garrulun glandariufi taczanow.skii Linwun-in ni Suglialin, but distinguishable from it by toxy-re(i foloiu- of the head and neck dnllcM- und tlie general coloration of the forehead and nasal bristeles are on an average constantly much paler buff instead of intense foxy-red colour. I'he tuiderparts a,lso paler and tiie throat buffy- white instead foxy-red colour wasli than in those of taczanowskii (10 specimens examined). Typ. c? ad. Uenai, Jufutsu-gun. Prov. TVnni, Hokkaido. X. .Tapini. 22. XT. 1925. H. Orii coll.. No. 9924. Measurements of Type ( cJ)- Wing 178 mm. ; tail 157 ; tarsus 41 ; ojitiic cuirnen 34 ; depth of bill at nostril 12^ 1; width of upper mandible at anterior of nasal bristels 8, 5. Measurements of other specimens : Width of upper mandible at anterior of nasal bristles 7,5—8,1 7,.5— 8 Igen gyenge fajta szintén, de a rendelkezésemre álló két példány alapján is még fenntartható, azonban nincs kizárva, hogy nagyobb sorozat alapján ezt is be lehet vonni a bambergi-ha. Az orrserték egyes mandzsu példányoknál is feltűnően világosak, minden fekete csuca nélkül. Takatsukasa a liokkaidoi, a koreai és a szahalini példányt is palUdifrons névvel látta el. A KuRODA által megadott bélyegeken kivül az egész hátra ráterjedő vörhenyes fuvalom volt észlelhető, ugyanúgy mint a kansuensis-nél. csakhogy annál sokkal világosabb. Elterjedése : Hokkaido. Garrulus glandarius taczanowskii LÖNNB. 6 592 Ü. ' — I Randomari, Saghalin I 18. VITI. 1921. 1172158 3ö'21|38l —I 593' St, , 2. I Chinomizi, Kunashiri | 29. XI. 1929. |l65,153,32,22l42| — j $ .594] St. 1 <. í Chinomizi, Kunashiri i 29. XI. 1929. |166,15i;29:20;41j — ; Diagnosis; LÖNNBERG, E.. Contributions to the Omis of Saghalin., Journ. Coli Scienc. Imp. Univ. Tokyo, XXIII., 1908, Art. 14. pp. 69 (7^8) : Garrulus glandarius Taczanowskii n. subsp. 7 S> 11 ?• The foxy red colour of the head is very rich in these birds, and the forehead is not at all, or is scarcely, paler than other parts. The colour of the head and neck appears to be more intense than in typical specimens of Garrulus glandarius brandii Eversmaim, with which this jay is, in other respects, most nearly related. The bill is also more strongly compressed than in G, g. brandii, so that the width of the upper bill at the anterior end of nasal bristles is about 8 mm. or even less, while in specimens from western Siberia I have measured the same width to be about 10 mm. Further the bill of the latter seems to be shorter than that of the eastern bii'ds. I do not know, however, if this variation s constant. The difference in colour and especially that with regard to the width of bill 17(j DR. KLEINER ENDRE [Aquila are so easily perceivable that I think it justifiable to distinguish the Saghalin jay as a distinct geographic subspecies, which I name in honour of the late ornithologist ..Tacza- nowski'' . Abban az esetben, ha az az ismertetőjegy, bogy a fej intenzív sötét rókavörös és ugyanilyen szürke a hát. valamint hogy a kettő élesen elhatárolódik egymástól, állandónak bizonyulna, fel kell ujitani ezt a LÖNNBERG-féle nevet. A szerzők ma is elválasztják a bnmbergi- től és a brandti-hoz osztják, azonban ez teljesen kizárt már azért is, mivel e két fajta földrajzilag igen távol esik egymástól. A japán szerzők, mint Jamashina, Kuroda stb., valamint Bergman is mindig elismerték és ezért Steinbacher is kénytelen volt zárójelben használni ezt a nevet (1932). A Kurilla-szigetek közül csak a legdélibb, közvetlen Hokkaido mellett fekvő kis Kunashiri szigeten élő szajkó, amelyet Bergman lm7'i- lensis-ïieÎL nevezett el (1931). Leírása részben fedi a LÖNNBERG-ét és Kuroda is szinonimnak tartja vele (in litt.). Sorozatomban a szahalini és 2 kurilai példány nem volt megkülönböztethető és vágott a LÖNN- BERG-féle leírással : intenzív sötét színek — hasonlóan mint kansuensis- nél — lapított, keskeny csőr. Másik szahalini szajkóm azonban a bam- bergi-vel egyezett teljesen. Színezetük alapján jól megkülönböztethetők a jjalUdijrons-iòì, — amely pedig a legközelebb él földrajzilag a kuri- lensis-hez — valamint a bambergi-tő] is. Színezetben legközelebb álla- nak a brandti-hoz, azonban színeik intenzívebbek. LÖNNBERG már a leírásban megemlítette, hogy az amuri és a szahalini szajkók hasonlóak, de nem hasonlóak a wladiwost okiak. A japán szerzők is hajlandók összevonásokra, lásd fenn. Ezen utóbbi véleményeket nem tudom, megerősíteni, de az anyagom is tul kevés ahhoz, hogy végleges ered- ményt lehetne leszögezni. Megemlíthetem, hogy egy nsszuii példányom hasonló volt a iaczanowskii-hoz. Bergman szerint a méretek : ^ 162—177, 9 169—172 mm. Elterjedése ; Saghalin és Kunashiri. Kéziratom zárta után kaptam a következő levelet St. Bergman- tól: ... . . összehasonlítottam 18 darabból álló Oarridus glandarius kuri- lensis-sorozaiorasbi a Sahaiin-ból származó taczanoioskii sorozattal. Véleményem szerint a különbség mégis csak egészen határozott. A kurilensis példányok fejének rókavörös színezete és a hát szürke- sége sokkal élesebben határolt, mint a f.aczanowskii példányokon. A testalján is más a kurilensis, azáltal, hogy ..more deeply coulored". Sajnos, ez alkalommal nem állott módomban sorozatomat az összes szomszédos fajtával összehasonlítani. Természetes, szemem előtt tartom véleményét, de mégis csak fenn keli tartanom a kurilensis-t, mivel fezerintem a különbség világos." Miután a stokholmi múzeum rendelkezik a legnagyobb északkelet- 1035/38] f AJvlULMiNYOK A KÁRPITOK MEDENCÉJÉNEK VAAJU-FÉLÉIN 171 ázsiai szajkó o/nyag felett, rendkivül hálás \^agv<»k Bergman ezen szives utánjárásáért. Ezzel az ellenőrzéssel kapcsolatl)an azonban kér- désessé vált, hogy vájjon a szahalini szajkó nem vonható-e össze a koetinensivel s így az elsőbbség jogán nem kell-e a taczanowskii nevet íi hamhergi helyett használnunk. A kurilensis leirása (Irodalom, 3.) : Diagnosis: Similar to Garrulus glaiidarvus pállidifrons KURODA from Hokkaido and to Garrulus glandarwis taczanotvskii LÖNNBERG from Sacbíilin, but differing from both by the .strongly marked limit between the foxy-red colour of (;he head and neck and the grey of the back. In the abovenamed forms the reddish brown colour of the head and neck shades more or less gradually into the grey colour of the back. The foxy-red colour of the head and neck of kurilensis is still more intense than even that of Garrulus glandarius brandti. The under parts of kurilensis are more deeply coloured than the corresponding parts of all the specimens of allied f ornas, which I have had for comparison. This is very conspicuous in the present series comprising 20 specimens of kurilensis. The colour of the under parts is chiefly vinous red, mixed with reddish brown. There is rather much reddish brown on the breast. Type in the Stockholm Musexuxi o &d. Chinoinizi, Kvmashiri, Kiu'ila Islands, Dec. 11, 1929. Sten Bergman coll. Measurments of the type : Wing 170 mm., tail 1.54 mm., entire culmpji 36".5 mm., depth of bill at nostrils 12 mm. Material examined 20 specimens. Habitat : Confined to Kunashiri, the southern -nnost island of the Ki^rile chain. Resident all the year ■ and common. Garrulus glandarius japonicus ScHLEGL. 595 W. 596 w. 597 N. , 598 0. • 599 0. ; 600 N. Í 603 N. 23005. 23007. 3323/374. 3323/374. A. 54. Shimosa, S. Hondo Musashi, S. Hondo Musashi, S. Hondo Minami-agumi. Shinano, S. Hondo , Shuso, Shikokii Japan Japan X. — XII. — 14. Ant XI. 1911. IV. 1911. 1898. 170 152 29 20 41 : 163 152 29 20 -38 177,1.55 31 2140 ■ I I I ■ 1165 146 27 19 37 168 148 29 20 39 il66 142 30 21 37 165,133,30 2140 602 0. 603 w. 604 N. 605 N. 606 W. 607 w. 608 N. 609 W. 610 w. 611 D. 612 D. «13 D. — j Miyagi, N. Hondo 23004. Jokohama, S. Hondo 2920/2. I Japan 3323/374. | Japan 25. 22991. 23006. 1672/23. 22989. 22990. U. 10207. Sex. Japan Japan Japan Japan Japan Japan G. 20865. Japan C. 11312. I Japan X. XII. Aut. 1920. 1898. V. 1886. XII. — 167 165 160 167 14029120 40 145 29120 39 140 28|21 37 143,25I16|38 ,161 142 26 17 36 J171 149 29 20 40 166 141 28 19 41 168 152 28 18 39 ,157 145 25 18 36 155 148 31 21 37 1 165 150 28 20 38 172 150,28 20 40 Diagnosis: Temminck et Schlegel, Aves. i. Siebold, Fauna Japonica 1848 p. 83.: *) Garrulus glandarius japonicus TemM. et SCHLEGEL. ... le geai ordinaire du Japon, qui est d'un taille un pevi moindre que le geai ordi- naire d'Europe, et qui offre des teintes plus foncées ; les taches noires de la huppe sont •) A ïeirast Prof. Br. A. LAUBMANN-nak köszönöm. 172 DR. KJ/EINER BN1>BE JAaiuU» phis grandes ; le tour des yeux et la région des freins sont noirs ; les barbes externes de la partie basale des grandes rémiges sont noires, et on voit à la base des rémiges secon- daires, des bandes bleues et noires aussi distinctes que sur les couvertures des ailes, tandis qu'elles manquent tout à fait à la base des pennes de la queue. A japán szajkó hasonló a miénkhez, csakhogy kissbb, színezete komorabb, lilásabb, tollazata selymesebb — lásd Parrot. Ezzel elérfciik a harmadik csoportot is, melyet a japán szerzők igen sok fajtára, akar- tak felosztani. A csoportban megállapitható az a tendencia, hogy ÉNy.-tól DK. felé a szinek zordabbak lesznek. KuRODA ellenőrizte a leírásokat (1932) és az ő nyomán a következő sorozatot állithatjuk fel : tokugawae-nmniyei-jaj)onicus-hiugaensis-orii. A nakaokae és kakes -isc jtébk minden bizonnyal szinonimek japonicus-szal, amit hála Takatsukasa hercegnek, magamnak is módomban állott megállapítani. KuRODA szerint (ín litt.) hiugaensis is igen gyenge fajta. Elterjedése : Hondo, Shikokn és Észak-Kin shiii. Garrulus glandarius tokugatvae Takatsukasa,. 614| O. — ! Sado . 7. IV. 1932. il80|158|34:24;41i —1 615] O. i — I Sado I 11. IV. 1932. il74|146:32 23 401 — | Diagnosis: Taka-Tsukasa. Prince. A new form of jay from Sado Island,, Tori, 1931, p. 110—112 (110). : Garrulus glandarius tokugawae, n. subsp. Similar to Garrulus glandarius japonicus Schlegel of Honshu, but paler in its vina- ceous coloration and much more greyish and also larger in size. Subspecies Culmen (entire) Wing Garrulus glandarius japonicus 29 — 30"5 mm. 167 — 177 mm. Garrulus glarhdarius tokugawae 34 — -37 . ,. 176 — 182 „ This collection was made with funds subsidized by the Society for the Comme- moration of the Tercentenary of Tokugawa, hence the name Tokugawa is given to this new form in honour of Shogun Jeyasu Tokugawa. A legvilágosabb japaï\ szajkó. Bélyegeit a szerző pontosan ismer- tette. Elterjedése : Sado. Garrulus glandarius namiyei Kuroda. 2 öl6| L. :07.12. 17. 99. I Sasuna, Tsuachima | 22. I. 1907. il72il5.5;29,20|41| — | Sex. •? 6171 K. 14048. I Tsuschima [ — 1929. (173157129,20 38| — | Diagnosis: Kuroda, N., Notes on the birds of Tsushima aod Iki Islands Japan. Iljis, 1922, p. 75—105 (102). : , 121. Garrulus glandarius namiyei, subsp. nov. Diagnosis. Very similar to G. glandarius japonicus Schlegel from Hondo and Kiueiu^ but distinguishable from it by the bill b^ing decidedly thicker and on an average longer- 1Í)35/3S] TANULMÁNYOK A KÄRl'ÄTOK M KDKNOTÎ.TÉNEK VARJU-FÉLKIN 173 The ty])e-speeinieii, ixn aduit female, was obtainócl by Mr. 'í'craoka at Nukadako- iiiura, Tsushima, Oct. 28. It is preserved in my collection. The subspecific name is given in honour of the l^te Mr. M. Namiyc, who obtained il on Tsehusima in 1891. Measurements : Locality l>u(t Entire Depth of Wing Tail Tarsus Hex. Culmen bill at mm. mm. mm. mm. nostril j\'ukadake-mura, Tsehusima (tyjj) 28. IX. 1920. Nita-mura, „ 3. X. 1920. Uohiyama ,. 21. II. 1891. Knneinaka .. 6. III. 1891. 6. III. 1891. Színezetében, főleg a fülfedőkön, a lohìigawae és japonicus közt áll, ])ár a tohugawae földrajzilag sokkal közelebb, szinte körülvéve él a japonicus-UA. Csőre erős. Elterjedése : Csiizima. Garrulus glandarius hiugaensis Momiyama mm 31 13,5 173 ì-i'ò 40 $ ad 31 13 169 148 39,5 2 ad 31 13,5 174 148,5 38,5 ? 30 13,5 178 151 40 ^ ? 29,5 13 178 153 39,5 0" ad 0I8I O. ! — I Kirishima, Kiushiu , IS. II. 1918. 166 141|28 20|39i 167 152131,21 40! 619 1 K. 8110. ; Kamamoto, Kiu.sMu | 1. 11. 1923. ? ■ ' 620i W. I 22992. \ Nagasaki, Kiushiu X. 1887. 1158|139i27118!37| — | Diagnosis: Momiyama, T. T., Descriptions of six new birds from Japan, Korea and Sachalin., Bull. B. O. C, 1927/28, p. 19—22 (19—20). : Garrulus japonicus hiugaensis subsp. nov. Xearest to G. j. nakaokae from Sikoku, but distinguished by its general darker coloration. Comparing with other northern races, the whitish-striped colour of the occiput is suffiised with the deep brownish colour of the back. This form is intermediate between G. j. nakaokae and G. j. orii. Measurements. A trifle larger than nakaokae. Wing 160 — 173,5 mm., an average of 167,7 mm. Types in Athenaei Ornithologici Momiyamici. (J ad. and Ç ad. Nisimaramura, Kogu-gim, Prov. Hiuga, February 1927, Collected by Tomogaro Tamaka. Registered No. 27.0075 and 27.0076. Sorozatom kicsi volt ahhoz, hogy el lehessen dönteni, vájjon meg- állja-e helyét ez a fajta ? KuRODA szerint (in litt.) behatóbb vizsgálatot kivan. Példányaim közül a MOMIYAMA által megadott bélyegek elég jól felismerhetők voltak, valamint az is, hogy ez a fajta közeledik az orii-hoz. Legjellegzetesebben természetesen a tipus-területről való pél- dány viselte a bélyegeket, amelyet ennek ellenére Takatsukasa jajw- nictis-udik jelölt meg, de még a nagaszakii példány fülfedői is igen sötétek voltak. így kissé nehezen választható el a japonicus-tól és meglehet, hogy csak egy tendenciáról van szó. Elterjedése : Dél-Kiushiu. 3 174 DR- KLEINER ENDRE [AquUa Garrulus glandarius orti Kuroda. 021i K. 11390. I Miyanoura, Jakushima 1 17 VI. 1928 !186|171|31 21140! — ! Diagnosis: Kuroda N., Garrulus glandarius orii subsp. nov., Bull. B. O. C. XLIII., 1923, p. 86—87. : Diagnosis. Resembling G. glandarius japonicus of Hondo, but distinguished by the much deeper coloration of the body. The white patches distinctly present on the outer webs of the fourth secondary, altough small in amount (22 mm. long), and somewhat washed with bluish instead of pure white, but entirely absent on the fifth, on which in few cases the patches are present in G. g. japonicus ; the beautiful cross-bands on the bastard-wing and primary-coverts distinctly darker and wholly destiute of white ; the lesser wing-coverts much darker ; the ear-coverts very dark vinous, nearly blacldsh in the anterior parts ; sides of neck and back distinctly washed with dusky, especially the lower hind neck, which is the darkest. The black stripes on the crown of the head broader ; chest distinctly dusky, forming an indistinct large chest-band ; lower white throat some- what tinged with dark vinous, so that the separation of the white throat and the underpart is less defined. The lower rump, flanks, under wing-coverts, and axillaries darker, appro- aching grey-vinous in colour instead of pale cinnamon -vinous (2 specinaens examined). Type. Adult male, Miyanoura, Jakushima, south of Kiushiu, 15. IV. 1922. H. Orii ooll. N. Kuroda collection, no. 6020. Measurements : Exposed culmen á* 23, $ 23,5 mm. ; wing KN()fi.)lï> lOK VAK.Mî-FIÎLÉlN (s.l Sex. ? — 1.75 101129120141 - í lU. 1898. 1.76 162 29 20'41 —■ [11.1898. |l««161 29 20 38 — | !!75,15912S 20 40 — i Diagnosis: Bonaparte, Ch. Prince, Notes sur tes coUection de M. A. Delattre. Compt. Rendus Hebd. Scienc. Acad. Scienc, 1853, XXXVII., p. 827 — 835 (828). *) . . : il i'aut ajoutes Gì'cervicali-s Bp., Mvi«. Phi., il.'Algoiif! . . . . . ;i G. vinaciius, dorso orbitisque eoncoloribiLS, pileo nigro, plvimis (ïlongatis ; subtus gi'iseo-vmaceus ; fronte late, genis, gulaque a.lbis ; mystacibus a]ji<'e iJilatatis (nee atto- ri uatis) ; rostro robustiore. . . . 6'. cervicalis. Ce dernier est d'ailleur d'un gris moins loux quele Geai commun d'Europe (qui l'est lui-même moins que melanocephaltt-s) ; et son collier châtain vineu x t.ranche d'autant plus sur la nuque qu'il envahit et recouvre. A nyugati alcsoport legkeletibb tagja áll a pontusi alcsoporthoz a legközelebb és pedig az atricapühis -ho?, és némileg visel közös voná- sokat a leucotis -szsbl is. A hát tompa világos barnás -szürke, a pofák atlaszfehérek ; tarkó és nyak sötét rókavörös, .testalja világosabb mint africapillus-néd, csaknem egész fehér. Ez a fajta ugyaniigy mint a krynickii nehézséget okozott azzal a tendenciájával, hogy keletről nytlgat, ill. délnyugat felé sötétebbé válik. Ezért TSCHUSI a keleti jiopulációt koenigi néven elválasztotta. Nyugat felé valamivel kisebbek is lesznek a szajkók. Mindezek a különbségek azonban nem otyan nagyok, hogy el lehessen a tuniszi szajkót az algíritől választani. Ez a fajta a legvilágosabb szajkó és a legfehérebb. Elterjedése : Tunisz és Észak-Algir. Garrulus glandarius whitakeri Hart. 711 N. 2446/1. Tanger 10. 712 L. 1934. Tizitaca, Ketoma, Rif, 1. 1. 3664. Marocco 6. V. 1897. 182 VI. 1930. 175 713! N. ; 2446/1. i Tanger i 10. V. 1897. 169il60|28|19|40| —\ Diagnosis: Hartert, E., Die Vögel der paläarktischen Fauna. T., Berlin, 1903, pp. 832 (33). : Nasenfeld weißlich mit dunklen Spitzen, Vorder- mid Oberkopf schwarz, die vor- deren Federn melir oder minder auffallend weißlich, die hintern weinrötlich gesäumt, Nacken und Hiiiterhals hell weinrötlich braun, viel heller als bei cervicallis, davon scharf abstehend die übrige Oberseite hellgrau, grau oder fast ohne rötlichen Anflug, Unter- seite hell grau -weißlich, Kopf und Seite grau verwachsen, die letzteren auch etwas rötlieh angeflogen, aber wie auch die Unterflügeldecken, heller als bei cervicalis. Kehle weiß, Federn rings um das Auge weiß, Ohrendecken rein weiß, nur die Spitze von der Farbe des Hinterhalses. Größe wie die von cervicalis. Nord-Marokko (Tanger, genaue Verbreitung unbekannt). (Typus -f, Mai 1894, Tanger, Marokko. Vaucher coll., Nr. 6348.) *) A leírást T)r. M. SASSI-nak köszönöm. 182 DR. KLEINER EIÍDBE [Àquila Benannt zu Ehren von Mr. Joseph I. S. Whitaker tmd seine Verdienste nm die Ornithologie der Atlasländer. A madár egész színezete tompább. A cervicalis-hól egyenletesen visz át az oenops-hoj. A tangeri bőrök észrevehetően világosabbak voltak, mint a Rif-beli. A fej feketesége egy kissé megosztott, mint a caspius-nál. Nyaka rókavörös helyett sötét borvörös, a fehér pofák igen kis terjedelemre szorulnak, főleg a rifbeli példányon. A hát intenzív szürke, a testalj szürkésebb. ROTHSCHILD és Hartert szerint 8 nyugat- algiri példány mérete 170 — 178, 10 tangerié 175^ — 185 mm. Elterjedése : É. -Marokko és Tanger. Rothschield és Hartert szerint Ny.-Algir is. Garrulus glandarius oenops Whit. 119.12.11.20.1 Azrou, Lesser Atlas, Centr. Marocco 6. VI. 1919. 167 153 27 18 39 Diagnosis: Whitaker, J. I. S., Garrulus oenops sp. n. BulL B. O. C, 1897/98, p. 18. Garrulus oenops sp. n. G. similis G. minori, sed minor, et facie laterali et gutture toto vinaeeis, minime albis, distingiiendus : pileo late nigro striolato. Long. tot. 12.2 poli., alae 6,4. Az előző fajtától csak nehezen választható el, de méretei kisebbek. Lynes szerint á" (3) 164—165, $ (2) 159 mm. Feje hasonló a whita- keri-éhez, a fejtető feketesége egységesebb, mint a hyrcanus-nàì, de közös vonásuk, hogy mint az alcsoportjuk legkisebb tagjai, mindkettő alcsoportjában a legsötétebb és legintenzívebben színezett. A nyak borvörös szinébe némi szürke is vegyül. A hát is sötétebb szürke ; a pofák fehér szinét a borvörös teljesen elnyomja. Testalj szürkébb. Elterjedése az Atlasz -hegység déli része. Garrulus glandarius leucotis Hume 715 N. 716 D. 717 L. 718 L. 2831/1. C. 19613. 11.20. 345. 24. 12. 22. 111. Thomgyn Valley, Burma Maymijo, Burma Jonghoo Toak Plateau, Tenas- serim 15. 22. 17. IV. 1892. X. 1907. XI. 1874. I. 1924. 178 145 30 21 43 719| K. ! 2831/1. I Thomgyn VaUey, Burma | — IV. 1892. |168il41i31|22i39| — ; Diagnosis: HuME, Garrulus leucotis, Stray Feathers, 1874, p. 443-444.: . Occiput and nape black : ear-coverts and chin to breast white : no white patch on secondxies, which are barred with blue like the primary coverts . . . Length 12,5 ; expanse, 20,5 ; tail 4.82 ; wing ß.55 ; tarsvis 1,55, bill from gape 1.45 bill af front 1,L5 ; weight 5,25 o/.. )!i;i5/:W] TANULMÁNYOK A KÁRPATOK MEDENCÉJÉNEK VARJU-FÉLÉIN I8;i Ma még önálló fajnak számit, amit nem taitok indokoltnak. A szajkók elterjedésének harmadik déli nytilványát alkotja a területe s igy megfelelően a másik két déli nynlvány szajkójának, ennek a feje is fekete, »Színeinek eloszlását jól lehet összevetni a cervicalis-évaÀ. még jobban az atricapillus-évai. Viszont a tőle északra élő bispecularis- csoporttal megegyezőleg szárnyának tükre kettős, amely csoporttal összekapcsolódik az oatesi és a haringtoni utján. Végül is földrajzi fajtaléte mellett szól az a körülmény is, hogy területébe más szajkó nem hatol be. Általánosságban ugy lehet jellemezni, hogy feketefejü és szürkés-anyagbarna szajkó fehér pofákkal és torokkal. Összehasonlítva Síz atricapillus -szál: 'A homlok, pofák és torok egyformán fehérek; a fej feketesége a leucotis-on a vállig, az atricapillus -on csak a tarkóig terjed ; háta világos vörhenyes helyett szürkés anyagsárgás barna ; testalja fehéres helyett világos agyagbarnás sárga, a farok felé egyenletesen fehérbe megy át ; a farkcsík fehér ; a szárnyon kettős tükör, de a többi szajkó fehér szárnyfoltja a kettős tükrü szajkókon hiányzik. Méretei DelACOUR és JabouilLE szerint (15 drb.) 164—177; MeYER DE SCHAUEN- SEE szerint c? (7) 170—186, $ (1) 165. Elterjedése Delacoür, Jabouille, Meyer de Schauensee és Stuart- Baker szerint : É. Burmától a Chindwin és Irawaddi között a Chin- Hills -ig, délen határai a Shan államok, Karemi és Tenasserim, É. -Sziám, Laos, D. -Annám, Cochinchina. Meyer DE Schauensee ÉNy.-Sziámban 3 C-t gyűjtött, amelyeket G. gl. leucotis ^ oatesi-nek határozott meg (Doi Soutep, 1928. XII. 13, 23, 26) ; a. 175, 168, 169, c. 130, 130, 132, r. 25, 27, 27 mm. Ez a körülmény valószínűvé teszi, hogy a pon- tosabb vizsgálat után a két fajta földrajzi elterjedésének mai ismerete helyesbítve lesz. Garrulus glandarius oatesi Sharpé. 7201 L. I 04. 12. 12. 1 332. Kalaikbin, Pandaung. 171 143 32 22 Chindwin Diagnosis: Sharpé, R. B., A descriptions of two apparently new species oi Wrds., Bull. B. O. C, 1895/96., p. 44. : Garrulus oatesi, sp. n. G. similis G. sincnsi, sed facie laterali gulaqiie albis, et dorso einerascente distin- gnendus. Lon. tot. 13 poll, alae 6,85. Hab. in montibus Burmanicis ,.Chin" dictis. Fehér pofájával, hát- és testalj színezetével közelebb áll a leucotis- hoz, mint a bispecularis-cso^ovt valamelyik fajtájához, holott színe- zete összességében inkább azokhoz áll közelebb. Háta szürkébb, mint a sinensis-é. Fejének alapszinezete csaknem olyan, mint a hát szine, €sak valamivel barnásabb. Fején a keskeny csíkok jól kidomborodnak Ig4 DR. KLBINBB ENDRE [Aquila és ezt az egyes tollak csé vejének, valamint a zászló tövi részének pig- mentáltsága okozza. Homlok, pofák, torok, valamint az orrserték töve fehér, mint a leucotis-nál. Testalja világos fahéjszinü, a végbélnyilás táján fehér. A hát összevetve a leucof is -szsl, sokkal fahéjszinübb, a farok felé egyre barnásabb. Elterjedése Stuart-Baker szerint : Ohin-Hill, Lushai Hill és Manipur. Garrulus glandarius pekingensis Reichnw. o 721i D. I C. 23096. I Balihaudien, Jehol ! 30. IV. 1916. 11771164 28'20I39| — 722; B. I 35.44. | I-Juan-Kow, N. Chili i — XII. 1916. Í178|l56,29,20|42! — 723! D. : C. 23098. 724i D. 1 C. 23099. 72.5! D. C. 23100. 726i D. C. 23097. Balihandien, Jehol 1 27. IV. 1916. Balihandien, Jehol [ 28. IV. 1916. Balihandian, Jehol i 28. IV. 1916. Balihandien, Jehol 30. IV. 1916. Sex. ? 174 158 26 19]39l 171 155 25 17 37 175 156 26 17 38 167,153 26 18 40 7271 B. i 25. 1183. I Karsul, Jiugschujingtse, ; I 1 I I i i ' ! i IN. Dunglingo N. Chili j 4. II. 1916. |l85|l70;30|2l|39l —\ Diagnosis: Reichenow : Über die Arten der Gattung Garrulus., J. f. O., 1905, p. 424 — 425 (425) : Die neue Form : GavruLus hispecularis pekingensis n. consp. wird folgendermassen gekennzeichnet : Von G. b. sinensis durch viel lebhafter rotbraunen Kopf, von G. hispe- cularis und G. b. rufescens dagegen durch mattere graviere Rückenfärbung xmterschieden. Peking (v. MöUendorf). A legszebb példája a RENSCH-féle elméletnek, hogy a morfoló- giailag egymástól teljesen elütő alakok között átmeneti forma állhat, amely egyenletes közeledéssel egy fajtakörbe kapcsolja össze a távoleső alakokat. A pekiiigensis ilyen egyenletes átmenet az egymástól teljesen elütő brandii- és bis'pecularis-csoipoTt között. Egyes példányok teljesen hambergi-hez hasonlóak, mások viszont igen közel állanak a sinensis- hez. Közös vonása az oatesi-Y&\, hogy a fejének csíkozása csak finom vonalkázottságban jelenik meg. Legnehezebben választható el a bam- bergi-től, mivel annak legvilágosabb variánsai teljesen hasonlóak a pekÍTigensis-hez. Viszont néhány pekingensis fejének alapszíne annyira határozott rókavörös, hogy csak az igen finom fekete fejcsíkok külön- böztetik meg tőle, pl. D. 35. 44. Az É.-Csili-ből származó példányok háta szürkébb volt és közelebb állottak a bambergi-hez , mint a jeholiak, amelyek fejének alapszíne egészen jellegzetes sinensis színezet volt. La Touche szerint méretei a következők (diaphorus) : 176, 177, 180 mm. Shaw a következő méreteket kapta : Súly ^ 144 — 175 (157), $ 130—169 (146) gr. ; a. ^ 169—185 (177). $ 164—180 (174). — 20 db. ^, 10 db. $ — . Elterjedése Weigold és La Touche szerint: Jehol és É.-(JsílL Weigold szerint Peking közvetlen közelében nem él szajkó. Shaw arra 1935/38] TANULMÁNYOK A KÁAPÁTOK MERENCÍSJÉNKK VARJIJ-FÎÎLÉIN ] Sß a feltűnő eredményre jutott, hogy állitólag Hopei tartományban is egészen a Jangcsekiangig ez a. fajta éljen. SHAW-n kívül egyetlen kutató sem talált még ezen a vidéken csíkos fejű szajkót, igaz, hogy az anyag igen kevés. Mindenki a sinensis -CHOiportot emliti innen és az én két példányom sem pekingensis. Nincs kizárva, hogy a sok hasonló elneve- zésű kinai helységek folytán félreértés forog fenn. Garrulus glandarius minhoensis subsp. NOV. 728! I) C. 23090. O AVascharfiiss, Szetschwan 0 Î 28. IV. 1915. 188|165|31|21|41: — 729! B. 25. 1180. Kwaiihsieu, Szetschwan 23. I. 1915. Il»i5il64|29|21|43; — ; Sex. '> 730 731 B. D. 25. 1182. C. 23094. Buge b. Tsanpo, Mien, Szetschwan Kwanhsien, Szetschwan 1 2o! I. 1915. IV. 1914. 1 193ll72 30 19 40 — 180|155 29 19 40 — Diagnosis: G. gl. mii.ensi similis, capite, tergo obscuro-cinnamomeo, in tergo cum sufflatu obscuro-griseo. Radii plumarum capitis pigmentati. Gula aiba, ventre obscuro- cinnamomeo, sed lucidiore tergo. Hab. in montibus Ctiinae septentrionalis. Typ. Zool. Mus. Berlin, 25. 1182, Buge, Mien, Seischwan, 2. I. 1915., Cotyp. St. Mus. Tierkunde, Dresden. C. 23094. Kwanhsien, 20. IV. 1914. Nominatus de flumine Minho. Ez az uj fajta legközelebb áll sinensis-hei., azonban mint a kan- stiensis-szel határos fajta, igen sötét háta van, határozott szürke lehe- lettel és ez az utóbbi sajátság még közelebb hozza egymáshoz a brandti- és hispecularis-c^ocoTtokaái és egész határozottan elválasztja az uj fajtát a sinensis -%ő\, amelyiktől valószínűleg nagyobb méreteivel is különbözik. A fejen a csíkozottság egész finom kezdeményei mutat- koznak. A fajtát valójában már Hartert is felismerte (1918). De mivel csak 2 példánjT^a volt a Csing ling -hegységből, nem merte leírni, hanem csak mint valószínűleg uj fajtáról beszél róluk. A hát szürkeségét Hartert még nem emeli ki. Kleinschmidt (1922) ugyanazokat a bőröket vizsgálta, mint én, de valószínűleg nem rendelkezett nagyobb összehasonlító anyaggal Délkelet-Ázsiából s igy ezeket a bőröket mint igen sötét egyéni változatokat tárgyalja. KLEiNSCHMIDT-et az is aka- dályozta anyagában, hogy átmeneti területről származott (sinensis), ahol nézetem szerint három fajta keveredik. E. Mayr szives volt Tészemre a new-yorki múzeum nagy anyagán ellenőrző vizsgálatot végezni és eredményeit közölni velem : ,,A csingling -hegységi madarak, habár nagyobbak mint a kinai partvidékről származóak, színezetre nem különböznek lényegesen, néhány jangcse-madár hátában több a szürke szin mint a senzii madarakéban." Ez az eredmény látszólag ellentétben áll az enyémmel, de mivel Mayr csak annyit mond, hogy a jangcsei madarak szürkébbek, ezt azokra a példányokra értheti, 186 DR. KLEINER ENDRE [Aquila amelyek az átmeneti területről származnak. A sinensis-t a partvidékről Írták le s igy mégis jogosnak érzem a b is pecular is -csoport valamennyi tagjával összehasonlitva a madarakat, hogy őket külön névvel illessem. Mivel csak a Minho -folyó mellékéről állottak rendelkezésemre példányok, ezért szajkóimat arról nevezem el. Elterjedése : Csingling, Minsan (?) és Ny.-Szecsvan hegyvidéke a Jangcsekiankig . Garrülus glandarius rubrosus subsp. NOV 732i 733i W. 22978. I Wusuch b. Hankow I. 1912. 11771160i30i20|41| — | 9 W. I 22977. ; Hankow 17. III. 1911. 1169 1402619 37| — | Diagnosis: G. gl. sinensi similis, sed lucidior et probabiliter minor. Capite, tergo rubroso, cum griseo-claro tincto. Gula, ventre, abdomineque lucidiore. Hab. in planitie septentrionali a Jagtshekiang. Typ. Naturh. Mus. Wien, 22977. Hankow, 17. IH. 1911. 9 ' Cotyp. 22978. Wusuch apud Hankow, 19. I. 1912. ,3p. A Jangcsekiangtól északra fekvő síkvidékről származó két példá- nyomat sem tudom a sinensis tág egyéni variálásának határai közé szori- tani. Valamivel kisebbnek és világosabbnak látszik. Szinei fahéjbarna helyett világos vörhenyesek, világos szürke lehelettel. Feje csaknem egyforma szinű a hátával. Orrsertéi világosak fekete csúcs nélkül, vagy csak egész kevés feketével. Testalja élesen elválik a hát színeze- tétől, igen világos, de csak az alsó faikfedők fehérek. A torok csak egy árnyalattal világosabb mint a testalj többi része. Ez a fajta a leg- világosabb szajkók egyike, ugyanúgy mint a bispectilaris-ia,]ta,, csak- hogy világos barna helyett szürkés lehelettel a hátán. Méretei nagyob- bak mint a bispecularis-é, de kisebbek mint a sinensis-é. Habitusában a taivanus-ra, emlékeztet. Ugyanerről a vidékről Mayr az egyik bőrt igy jelölte meg : ,, rendkívül sápadt madár". Habár csak két példányt vizsgáltam, az általános sorozatom alapján ezt a fajtát is elnevezem. Véleményemet Stone által is megerősítve látom, mivel ő is azt ir ja hogy két hankaui példánya vörhenyesebb volt, mint a többi sinensis. Elterjedése valószínűleg a Jangcsekiangtól északra elterülő síkság. Garrülus glandarius sinensis Swinhoe. 734 D. 735 B. 736 M. 737 M. 738 M. 739 Wa. 74Ü M. 741 M. 742 L. 743 B. C. 23093. Tschang, Szetschwam 14. 25. 1178. Kwanhsien, Buge, Szetschwan 11. A. 86. Ningpo 16. A. 87. Ningpo 16. A. 88. Ningpo 16. 1629. b. Ningpo 28. 512. Fokién — . 11. 931. Ashong b. .Jenpiug, Fokién — . 18. 839. Joochow, Fokién — 29. 28. Jaoshan, Kwangsi — II. 1914. XII. 1914. VI. 1900. VI. 1900. VI. 1900. III. 1912. XII. — XI. 1889. VI. 1928. 173 150130 23 42 102 30 21 160 32 20 155 2921 152 30 21 150 29 20 157 30 21 29 20 2921 31 22 19:}5/381 TANULMÁNYOK A KÄRPÄTOK MEDENCEJENBK VAEJtJ-irÉLÉlN (H* 7441 D. I C. 23091. i ïsainpo, SW. Wönnt- ' schwan, Min 745! D. I 0. 23092. | Tschöngtu, Szetschwan 746| B. 31. 4113. | Man-tsi-san, Kwantung 2. I. 1915. |175 3. IV, 1914. 1180 ,30. VII. 1915. 167 1621 25' 18 421 — 15512912041 — i 145|29|20|4ll — ' Sex. î 7471 D. 23095. 1 Kwanshien, Szetschwan 1 12. IV. 1914. 1180 154;31|22|40| — Diagnosis: SwiNHOE, R., Catalogue o£ birds of Ciiina, with remarks principialy on their geographical distribution., Proc. Zool. Soc. London, 1863, p. 259 — 339. (304): Garrulus sinensis GoULD. Very closely allied to O. bispecularis, GoULD, of the Himalayas Ranges in China from Canton to Ningpo. SwiNHOE, R., A revised catalogue of the birds of China and its islands, etc., Proc. Zool. Soc. London, 1871, p. 337—423. : South China, westwards to Szeehuen. Chinese specimens have longer legs and feet than the Himalayan G. bispecularis. Ez az egyszínű fejű szajkó rendkívül variál. Fokién vidékéről Írták le. Sorozatomban a hát színezete sárgástól sötét fahéjszínig variált, de sohasem olyan barna, mint a bispecularis. A testalj színe- zete a hátétól csak egy árnyalatban különbözik. Homloka néha nagyon sárga, rendszerint alig tér el a hát színétől. Az orrserték és csŐrtövén ülő homloktollak hegye fekete. Néha a fejtollak csévéje — főleg dél- kínai példányokon — pigmentait és így a fejcsikozás alig észrevehető kezdeménye jelenik meg. Vedlő példánynak feje és nyaka barnább volt, a tollak laza szerkezetűek. Hálás köszönettel tartozom E. MAYR-nak, aki szíves volt a new- yorki múzeum 51 példányból álló sorozatát átnézni, és vizsgálatának pontos eredményét velem közölni. Vizsgálata eredményének rövid összefoglalása : ,, Sajnos, nem rendelkezünk nagy anyaggal a rend- kívül variáló sinensis fajtából . . . Egy kevéssé kétes, hogy a közép Jangcse vidékén éljen egy populáció, amely valamivel világosabb, mint a körülötte élők. . . . Különben valószínű, hogy a szecsváni madarak átmenetek a sinensis és a többi ázsiai alak egynémely fajtája között". Példányai azonban legnagyobb részt szintén az átmeneti területről származtak, így véleménye ellenére is a sinensis -ía,]tá,t három részre osztottam, amely három fajtának területe földrajzilag is jól határolt, és életterűk különböző, A fajta-kérdésnek elbírálásánál igen kell ügyelni a helységek nevének megállapításával, s meg kell jegyez- nünk, hogy É, Kínából az anyag még csaknem teljesen hiányzik. A D. C, 23091. és 23095. számú példányokat G. gl. sinensis S min- hoensis-nek lehet jelölni, de a szecsváni példányokból egysem tipikus. Elterjedése : Kína. A Jangcskiangtól délre elterülő hegyvidék, a tengerpartig és Yűnnanig, ahogy ezt Yen délkínaí vizsgálatai is megerősítik. ISS DR. KLEINER ENDRT; ■ [Aquila Garrulus glandarius taivanus Gould o" ■ ■ - 748: K. ] 1841. I Arizan, Formosa. 1 14. V. 1916. jl57 134'2S 18'3S. — 749! B. I 643. | Arizan, Formosa ! 17. XI. 1909. |l58 137 27 18, 3S' — Diagnosis: GOULD, J.. Descriptions of sixteen new species of birds from the Island of Formosa, collected by Robert Swinhoe etc., Proc. Zool. Soc. London, 1862, p. 280—286. : Garrulus tawanus GouLD. Feathers covering the nostrils, a narrow bar on the forehead, and a longitudinal mark down the cheeks black : crown of the head, nape, back, and all the under surface vinous brown, tinged with grey on the centre of the back : rump and undei" tail-coverts wlii.te ; primaries black, fringed on their outer margins with greyish white ; the secondaries have the usual sjieculum of blue disposed in broad bars on theii' outer- webs, and a patch of chestnut on the inner margin of the tivo shortest feathers, as in most of the true Jays ; shoulders and spurious wing alternately barred with fine lines of blue and black ; tail black ; bill black ; tarsi and toes flesh-colour. Total length, 10 1, inches: bill I'/s ; wing 6'/s ; tail Sii; tarsi 1^/s. A sinensis-hez hasonló kis szajkó, csakhogy valamivel szürkébb. Testalja világosabb, homloka igen világos, amint amilyen a rubrosus-é. amely fajtához áll legközelebb. Berlini bőr háta határozott szürke, a KuRODA-gyüjteményből származó példány háta pedig barnás. Leg- biztosabb bélyege a fekete orrsertéi. Csőre tövén a szaru sárgás. Elterjedése : Formosa sziget középső hegyvidéke (Ogilvie- Grant, 1907). Garrulus glandarius rufescens Reichnw. 7601 B. .32628. I Ta-tsien-lu-ling — i 179 153 27 18 40 — MausTy]). 7511 B. 32628. I Ta-tsien-lu-ling — |l81|155 25 15 42 — iuv. Diagnosis: Reichenow, A., Über einen Häher des östlichen Himalaja., Gm. Monber., 1897, p. 123. : In einer Vogelsammhmg vom nördlichen Jünnan fand ich küi'zlich einige Hähei-, welche einer bisher noch übersehenen Form anzugehören seheinen. Dieselbe steht dem Garrulus bispecularis Vig. sehr nahe, unterscheidet sich aber durch die gesättigt rot- braune Färbung der Oberseite und die ebenfalls rothbraune Färbung des Kopfes, von welcher die fast rein weiße Kehle scharf sich abhebt, während bei G. hispecularis dìo an der oberen Kehle blaß ere Färbung allmähhch in die dunklere des Kojafes und der übrigi-ii Unterseite übergeht . . . für die ich den Namen Garrulus rufescens vorschlage. A fajta létjogosultsága ma még vitás. ROTHSCHILD (1921) és Ingram (1912) a sinensis-^xel összevonták. Hartert (1918) a kelet - ázsia szajkókról szóló nagy tanulmányában elfogadta ezt a faját is. Stresemann a fenti példányokat — amelyek közül egyik a typus ! — a sinensis fiataljainak jelölte meg. Leírása teljesen hasonló módon történt, mint a lendli-é. a példányok fiatalok és vedlésben vannak. Hartert azonban a fentieken kivül rendelkezett még yünnani példá- nyokkal is, és én is sokkal barnábbnak tartom ezeket a példányokat ahhoz, hogy a sinensis-szel össze lehessen vonni, habár az összes szajkó lt)35/38] TANULMÁNYOK A KÁRPÁTOK MEDENCÉJÉNEK VARJU-FIÎLÉIN |8!) fiatalon és vedlés idején barnább, mint a rendes évközti tollazatában. Mivel lendelkezésemre csak két kétes példány állott, amelyek valóban igen északi vidékről származnak, nem nyilváníthatók véleményt a fajta létjogosultságának kérdésében, mivé! azonban Hartert vizs- gálta valamennyi szerző közül a legnagyobb anyagot, véleménye alapján mégis csak meg kell említenem e helyt ezt a szajkót is. Elterjedése állítólag : Észak -Yunnan. Garrulus glandarius persaturatus Hart. 7521 L. j 86. 3. 1. 922. I Shillong, Assam \ 12. IX. 1877. i 163 143 29 2038 —j Diagnosis: Hartert. E.. Garrulus bispeczdaris and its allies, etc. Nov. Zool., 1918, p. 430 — 433 (430). : Still darker and more bi-ownish than G. b. interstinctus. Wing 162 — 176 mm. A rufescens vezetne egyenletesen sinensis-hől át ebbe a fajtába, amelynek színezete rendkívül intenzív rozsdabarna, és a testalja is csak valamivel világosabb, mint a háta. A szomszédos interstinctus -tói jól megkülönböztethető. Elterjedése Stuart-Baker szerint ; a Bramaputra-tól délre Khasia- , ]Siaga-Hills. Cachar (Hartert), talán Manipurig. Garrulus glandarius haringtoni RiP. 753: L. ;98. 12. 13.2. i Chin HiUs, Burma j — X. 1898. |170 137 29 21 39! — ! Diagnosis: RIPPON, Garrulus Haringto?ii, n. sp., Bull. B. O. C, 1905, p. 97. : Ad. Similis G. sinensi, sed pileo distincte nigro striolato, mento albicante, fronte basali et facie laterali pallidioribus, albicantioribus distinguendus. Long. tot. circa 13, 0, culm. 1, 3, alae 7, 0, caudae 5, 6, tarsi 1, 6. Összekapcsolja az oatesi-t a bispecularis csoporttal, amelyek közül még legközelebb áll az interstinctus -hoz, és nem a szomszédos persa- turatus-hoz. Az utóbbi időben több szerző lehetségesnek tartja, hogy basztard legyen ocLtesi és per saturatus között. Ez ellen szólnak azonban a következő érvek : 1. Tollazatában nincs semmi rozsdás barna a persa- turatus-hól. hanem az interstinctus-hoz hasonlít, amely fajtával azonban földrajzilag nem határos. 2. Határozott költési területe van, amely az oatesi és leucotis-é között terül el. 3. Hartert revíziója alkalmával 6 példány fölött rendelkezett, nem valószínű tehát,, hogy ezekből a nehezen hozzáférhető fajtákból éppen a basztardokat sikerült volna begyűjteni. Az általam vizsgált példány tollazata a következő volt : A hát világos szürkés — fahéj szinü — az interstinctus és oatesi színezete között — ; a mell sokkal világosabb, fehéresebb, a has csaknem tiszta fehér, a végbélnyilás környéke és az alsófarkfedők atlasz fehérek, a fejtollak gerincének hegye erősen pigmentált. és igy a fejcsíkozottság 4 190 . 1>R- KLBISBR EÍÍDRE | Aquila kezdeménye mutatkozik -— de ez néha ugyanilyen mértékben a sinen- sis-en is előfordul — ; pofák világosabbak, biztos határok nélkül, de jól szembetünőek ; torok fehér. Az oatesi-t összekapcsolja a 6**- ;9ecí*Zar*s-csoporttal. Elterjedése Stuart-Baker szerint: D. Chin-Hill. DNy. Kachin HilL Garrulus glandarius inter stinctus Hart. 754, L. 86.3.1.918.1 Nat. SikhÍDi ' 14. V. — |163il58i28il8 38j — Diagnosis: HartERT, E., Garrulus bispecidaris and its allies, etc., Nov, Zool.^ 1918, p. 430—433 (430) : Upperside darker and more reddish brown — bispeciilaris — including the forehead, underside also darker, throat as dark as upper part of abdomen. Wing 157 — 170 mm. A bispecidaris-tóì nehezen különböztethető meg, valamivel söté- tebb, színei ugyanazok. Elterjedése : a Bramaputrától északra. Sikkim. Bhutan és Kelet- Nepal. LUDLOW és KlNNEAR szerint a fenyvesekben 4.000 m.-ig, a tro- pikus erdőkben 1.200 m. magasságig a fentnevezett tartományokban egészen Tibetig közönséges volt. Garrulus glandarius bispecularis Víg. 71 o 75.5: L. 907.07. I Mussooree ! — 173|161.20 18 41 — Sex. ? 7661 Vf. i 22965. ! Himalaya i — 155 i 150 1 23, 16:37! — Diagnosis: Vigors, Specimens of several species of birds, apparently unde- scribed from the Himalayan montains., Proc. Zool. Soc. London, 1830 — 31. p. 7 — 9. : Garrulus hispeculnris. Garr. pallide badius, uropygio crissoque albis ; macula lata postrictali, cauda, pteromatibus, remigibusque atris : his duabus caeruleo fasciatis. iVz először leirt szajkó egyszinü-fejü szajkók közül, amelyek vala- mennyien szárnyukon kettős kék-fekete-fehér csUíos tükröt viselnek és innen kapta az egész csoport ettől a fajtától a nevét. A csoport pekingensis utján a brandti-csovorttíii, haringtoni és oatesi utján a leucotis-&zal kapcsolódik, a csoport egyes tagjai pedig egyenletesen mennek át a szomszédosba. Mint csoportja legnyugatibb tagja, igen világos. Hát világos fahójszinü, a hát szine egyenletesen határ nélkül megy át a testalj sziliébe, és a két rész színezete között csak árnyalati a különbség. A torok valamivel világosabb, mint a testálj többi része. Végbélnyilás környéke fehér. Homlok valamivel világosabb, mint a fej. Orrsertéknek nincs fekete csúcsuk. Elterjedése : Kuman. Kashmn, Gaihwal és Ny. Nepal. 1035/38] STUDIEN ÜBER DIE COBA'IDBN DES KARPAÏHEN-BECKENS 191 Systematische Studien über die Corviden des Karpatheiî-Beckens, nebst einer Revision ihrer Rassenkreise. Von Dr. Andreas Kleiner II. Garrulus glandarius L. Gelegentlich meiner ersten Studie (Aquila 1935 — 38. p. 79 — 140.) habe ich schon die gebräuchlichsten Abkürzungen angegeben. Den Herrn, die mir in der Arbeit behilflich waren, sage ich nochmals innigsten Dank ! Äußerst verpflichtet bin ich Prof. Dr. E. Stresemann (Berlin). Dr. H. Kummerlöwe (Dresden), und N. Kuroda (Tolcyo) für weiteres Material. Der Rassenkreis, Garrulus glandarius L. ist der entzweigsteste aller Corviden, die Unterschiede sind besser erkennbar, als bei der Elster, wo es sich meist um Tondifferenzen handelt. Viele haben sich mit den einzelnen Rassen beschäftigt, und sehr viele Rassen wurd.en beschrieben, teils ohne Berechtigung. Eine eingehende, zu- sammenfassende Studie über den Eichelhäher ist aber nicht erschienen Es ist nicht einmal klar ob alle Eichelhäher einen einheitlichen Rassenkreis bilden, oder ob sie sich auf vier Rassenkreise [glandarius, bispecularis, leucotis, oatesi), oder auch auf noch mehr teilen. Hartert erkennt heute 39 Rassen, bez. ,, Arten'' und ,, Unterarten" an. Die größte Studie machte Kleinschmidt (1893). Sein großes Ver- dienst ist die Klarlegung der individuellen Variation, aber die Rassen- forschung hat seither bei dem Eichelhäher sehr große Fortschritte gemacht, daß wir zu einer systematischen Einteilung dieser Arbeit nicht mehr benützen können. Seither wurden viele Häher für synonim behauptet und noch mehr neu beschrieben. Seine Einteilung hat sich in dem ,, Neuen Naumann", nicht viel geändert, in welchem er ebenfalls die Häher bearbeitet hat. Eine andere bedeutende Studie vollbrachte Reichenow, sein Vortrag ist aber sehr kurz zusammengefaßt erschienen (1905). Für uns ist nach Kleinschmidt ani bedeutendsten Parrot's (1907) Werk über die palaarktischen Corviden, in welchem er auch den Eichelhäher gründlich durchstudiert hat, und Hartert's Stvidie (1918) über die bispecularis-GTupipe, nach welcher sich heute die Syste- matik der ostasiatischen Hähern richtet, und er gibt schon eine beinahe vollständige Liste der Häher, welche durch KURODA (1931) ergänzt wird. Ein großes Verdienst hat auch Laubjwann mit seinen Häher- Stüdieii, besonders über die Eichelhäher des Mediterratieums , aber 4* J 92 DIí- ANDREAS KLEINER [Aquila er iintei'zog auch fragliche Rassen, wie fí-. g. severtzowi und G. g. ana- toliae einer Revision (1914) Nach der Färbung kann man die Eichelhäher in 5 Gruppen teilen : 1. Nominati orm -Gruppe hat an der Kopf platte eine weiße Grund- farbe, mit schwarzen Längsstreifen, diese Gruppe bewohnt ganz Europa; 2. japonicus-Grumye , ähnlich der Vorhergehenden, aber kleiner, das Gefieder lockerer, seidenartig, die Farben düsterer ; lebt auf den japanischen Inseln ; 3. 6 m^ídí*- Gruppe ähnlich gefärbt, wie die Norninatform, anstatt weiß aber eine fuchsrote Grundfarbe ; lebt in Sibirien und NO. Asien ; 4. schwarzköpf ige-Griippe, die an den drei verschiedensten südlichsten Ausläufern ihrer Verbreitungsgebiete : a) in NW. Afrika, b) in der Pontus-Gegend, c) in Hinterindien ; 5. 6*6'- pecularis-Giuirpe, mit gleich gefärbter Kopiplatte, und doppeltem Flügelspiegel, bewohnt Kina und den Himalaya. Alle fünf Gruppen sind gut zu unterscheiden, doch kann man sie in einen Rassenkreis zusammenfaßen, weil die einzelnen Rassen von einander geographisch scharf abgetrennt sind, sie schreiten nicht in das Gebiet einer anderen Rasse, die Nachbar-Rassen gehen gleitend in einander über, und außer durch Übergangsstücke sind auch durch einige Rassen mit ihren wieder- kehrenden Rassenkreismerkmaien die Gruppen mit einander verbunden, so sind die drei ersten nicht bedeutend entfernt von einander, die Häher des Pontus durch G. gl. hyrcanus init den gestreiftköpfigen verbunden, zwischen den afrikanischen und europäischen steht in der Färbung G. gl. glaszneri aus Cypern, der hinterindische G. gl. leucotis ist durch oatesi und karingtoni mit sinensis verbunden, endlich ist die fuchs- rotköpf ige und einfärbigköpfige Gruppe durch G. gl. pekingensis innigst verbunden. Alle Eichelhäher sind einer einlieitlichen Regelmäßigkeit unter- worfen. Die Rückenfarbe wird von Westen nach Osten von weinrotem- ïone immer intensiv grauer (Hartert 1900., Sachtleben 1922.). Dar weinrötlichste ist der irische hibernicus und am intensivsten grau ist der Häher aus den Kurilen. Nach Süden wird von da der Rücken zimmt- brauner, die zimmt brauneste ist persaturalus aus SW. Kina. Nach dem Himalaya wird der Rücken wieder heller. Die japanischen Häher werden von NW. nach SO. immer düsterer, am hellsten ist die iokugawae, düsterst ist die orii. Die Kopffarbe wird nach 0. intensiver fuchsrot, von hier nach S. auf dem Kontinent einfarbig, aid' den Inseln, wie die Nominatform, An den drei südlichsten Ausläufern ist die Kopfplatte schwarz. Diese Regeim; ißigkeiten sprechen auch dafüi-, daß man alle Eichelhäher in einen Rassenkreis zusammenzieht. Der Eichelhäher ist ein Vogel des Paläarktikums , luid kommt außerdem nur noch in Indien vor. Führt ein ziemlich verborgenes Ì935/383 STUDI JbiJS ÜBKli DÏB CORVI DEN DTîS K ARP ATHEN-BECK BN t* \'X\ Leben. ISíur »ach der Brutzeit, im Herbst und Winter streift er in großen Truppen lärmvolJ überall umher. Der Eichelhäher ist ein typischer Waldvogel laut den Worten Laage's ,,echi;es Binnenwaldtier". BoYD beobachtete einen ganz besonderen Fall in NordfoJk, daß der Häh(ir an einem Hause brütete, im Herbst und Winter fühi-t ihn sein Strich oft auch in die Gärten hinein. Es gibt Gegenden, uzv»^. Kulturland- schaften, wo der Eichelhäher heute zunimmt, WiCHTRICH (1937) fand die Ursache in der Verminderung des Edelmarders und Habichts. Sein am meisten bevorzüglicher Aufenthaltsort ist doch der Eichenwald, wo er seine Lieblings« ahiung findet. RÖSSNER meldet aus Bolu, Kleinasien : ,,Ende August lebten die Häher noch sehr verborgen. . . . Gegen die Zeit der Eichelreife änderte sich plötzlich das Bild. Von allen Seiten kamen die Vögel dorthin, wo Eichen standen." Nach Lynes bevorzugt der Eichelhäher in Zentral-Marokko die aus Eichen bestehende offene Par]<:landschaft. Ich fand in den Mägen der Häher immer Eicheln. Neben Eicheln findet man meisst Insektenteile. Im einem Winter - Vogel aus der Tátra befand sich eine Lacerta vivipara^?). Wenn der Eichelhäher zu wenig Eicheln hat, geht er in die Maisfelder. wo er in größerer Anzahl empfindlichen Schaden verursachen kann. Seinen oft betonten Eier -Raub kann 'ich auf Grund der eingesandten Häher- magen nicht bestärken, zAvar mnß ich betonen, daß ich nur wenig Exem- plare aus der Brutzeit erhielt, und anderseits gehen so kleine KaUc- stücke, wie Eierschalenreste durch dem Chemismus und Mechanismus des Magens, in welchem sich immer Gastrolithe befinden^ zu schnell zugrunde. Es kann auch möglich sein, daß er die Eier aussaugt, was nur an ganz frischen Leichen, oder nur durch Beobachtungen fest- zustellen wäre. Das Hähernest ist verhäitnißmäßig sehr klein, so kann es in dem Waldinneren leicht verborgen bleiben. An Exemplaren die in Gefangenschaft gehalten wurden, konnte ich beobachten, daß der Häher die Eicheln schon vor der Verzehrung mit dem Schnabel zusamnienhackt, so gelangen dieselben schon zerkleinert in den Mageji. Oft nimmt er mehrere Stücke in die Kehle, die er an bestimmten Versteckplätzen verbirgt, um. dieselben dann sjjäter zu zerkleinern und zu verzehren. Ameisenpuppen, Regenwürmer. Schneckenschalen usw. wurden immer freudig angenommen. Der Eichelhäher hat sich also in jener Kichtung verbreitet, wo er Wälder, mit Ba-umsamennahrung vorfand. Woher, das ist fraglich. Die primitivste Gruppe scheint die fuchsrotköpf ige brandti -Grujipe zu sein, die heute im größten Teile Asiens lebt. Die* ersten Reste von Garrulus hat man im Oberpliozen, in Ungarn (Püspökfürdő) gefun- den. Aus dem Pleistozen sind schon sehî- viele Funde ; und zwar von folgenden Ländern : Irland, Belgien, Monaco, Schweiz 194 DR- ANDREAS KLEINER [Aquila Tschecho -Slowakei. Österreich. Italien. Kor.sika und Ungarn (Lam- BRECHT, 1933). Der Häher ist an seinem Brutgehiet Standvogel. Im Herbst schaaren sich die Vögel in größere -kleinere Flüge zusammen, und streichen in weite Gegenden, was man in einigen Fällen schon als Zug betrachten kann. Wir bekommen aus KüCHLER's Zusammenfassungen (1932.1934) ein klares Bild über die Bewegungen des Eichelhähers. Die größten Eichelhäher-Invasionen fanden in den Jahren 1882/83, 1898, 1902/3, 1910, 1916, 1919, 1925/26, 1930/31 und auch in den Jahren 1932, 1933 und 1936/37 statt. Nach Vervey werden diese Invasionen durch starke Vermehrung hervorgerufen, nach KÜCHLER mehr durch Nahrungs-, d. h. Eichel-Mangel, aber auch andere Ursachen müssen dazu kommen, die einen uns unbekannten physiologischen Grund haben. Die Bewegung ist durch Leitlinien, z. B. Meeresküste beeinflußt, und reicht so weit, als ein günstiges Biotop zu finden ist. Der Strich der Häher fängt mit August an und kann noch im Mai andauern, wo die meisten Vögel schon längst brüten. Die Beringungsangaben sind heute noch in sehr bescheidener Anzahl (70) vorhanden. Die Ergebniße lauten, wie folgt : innerhalb 5 Km. 55-71%, 50 Km. 17-14%, 100 Km. 7-14%, 200 Km. 8-57%, 500 Km. 4-29%, 800 Km. 4-29% und 1200 Km. 2-86%. Die zeitliche Verteilung der Wiederfunde : innerhalb einem halben Jahre 50%, innerhalb eines Jahres 27-14%, innerhalb 2 Jahren 10%, 3 Jahren 4-29%, 4 Jahren 7-14%, 5 Jahren 1-43%. Einheitliche Richtung ist nicht mit voller Sicherheit anzugeben, aber die meisten Häher hat man in SW. Richtung gefunden. Einer der entferntesten Funde (Windau- Salzburg, 1150 Km.) ist S., der Fall ist interessant auch darum, weil in Windau sicher G. gl. severtzowi brütet, in Oberösterreich aber die Nominatform. Die Rassen streichen aber nicht oft in das Gebiet einer andern, so z. B. hatte ich unter 73 polnischen Hähern nur einen G. gl. severtzowi gefunden, obwohl es weder eine sichere Grenze, noch ein Hinderniß in Osten zwischen den zwei Rassen gibt. Einige polnische Ringhäher wu: den in Deutschland wiedergefunden, Richtung W. (Lu- miniec — Hannover, 1125 Km.), SW. Mehrere englische Forscher meinen, daß in England im Winter kontinentale Häher vorkommen. Nach Jourdain bekam Witherby im J. 1935 gelegentlich einer großen Invasion viele Exemplare, die sich alle als G. gl. rufitergum erwiesen haben, nur einige waren etwas grauer und fahler. Es ist fraglich, ob es nur individuelle Variationen, oder ob es belgische, holländische oder f ranzözische Exemplare waren. In einer meiner Studien (im Erscheinen) habe ich Beispiele angegeben, daß der Zug mancher Vögel durch den Biotop stark beeinflußt werden kann. Ich denke, daß dies auch der Fall bei dem Eichelhäher ist. Sie streichen solange,, bis sie günstigen 1935/38] STUDIEN ÜBER DIE CORVXDEN DES KAttPATHBN-BECKENS 195 Biotop finden. Daß sie sicJi aber auch auf die offene See hinauswagen glaube ich kaum. Reiser beobachtete Häher- über der See zwischen /ien griechisclien Inseln. Als Resultat möchte ich feststellen : Der Eichelhäher ist im Grossen und Ganzen ein Standvogel, der aber auch für größere Streifzüge geeignet ist, der sich nach der Günstigkeit des Biotopes richtet, so kann man von August bis Mai überall auf diese Rassen rechnen, deren geographische Grenzen nicht bedeutende Hinder- nisse für ihren Strich bilden. Den größten Prozentsatz der Häher liefern aber immer die einheimischen. Die Brut der Häher beginnt in dem Karpathen-Becken Mitte April und daueit bis Anfang Mai (Chernel). Nach NIETHAMMER sind Eier „frühestens ab Mitte, gewöhnlich ab Ende April bis Ende Mai", meißt 5 — 6 zu finden. Die genauesten Angaben über das Brutgeschäft erhalten wir von STEIN. Er fand die Nester im Kieferwald ; der größte Teil der Gelege ist zu Grunde gegangen. Der Vogel fängt schon nach der Ablage des ersten Eies zu brüten an, doch schlüpfen die Jungen zu gleicher Zeit, oder höchstens in einer Zwischenzeit von 43 Stunden. Die Brut dauert 16 — 17 Tage, und geht sehr verborgen vor sich. Die alten Vögel sind meißt nicht zu sehen, sie halten sich still und vom Neste abgescheucht, fliegen sie lautlos ab. Dies ist die Ursache, daß wir über die Brut des Eichelhähers nur sehr wenige Angaben haben. Den Forscherfahrten bleibt der brütende Vogel meißt unsichtbar, so finden wir in den Reisebeschreibungen keine Brutangaben, und selbst die Beobachtungen aus der Brutzeit sind sehr selten. DOMBROWSKI konnte in Rumänien beobachten, dass die Vögel manchmal Ende März mit dem Nestbau beginnen. Volle Gelege — 5 — 6 (7) — sind erst Mitte April, zu finden. WiTHERBY fand in den mittel-spanischen Hochgebirgen, in cca. 2000 M. Höhe am 31. Mai ein Nest, und in cca. 800 M. Höhe am 7. Juni 3 frische Eier. Nach CoNGREVE brüten die spanischen Eichelhäher Ende April und im Mai (JOURDAIN). Rothschild fand bei Tlemcen, W. Algeria am 22. IV. ein frisch gebautes Nest. Hartert berichtet uns. daß er gelegentlich seiner S. Algeria-Fahrt bei Djelfa am 8. V. auf einer 4 M. hohen Eiche ein Nest mit 4 Eiern fand. BiRD beobachtete in SO. Kleinasien, in cca. 1200 M. Höhe ein Eichelhäher -Paar, welches am 14. IV. mit dem Nestbau begann. Stuart-Baker stellte die folgende Daten zusammen : 1. leucotis (Burma) brütet im April, 4 — 5 Eier ; 2, oatesi (Manipur) wahrscheinlich Apr. — Mai ; 3. bispecularis (Himalaya) von Mitte April bis Ende Juni ; 4. persaturatus (Khasia u. Naga-Hill) Mai und Juni. La Touche fand am 26. V. Eier von pekingensis (NW.- Chili). Die Brutzeit aller Eichelhäher fällt also beinahe auf dieselbe Periode. In Tueinem Material beginnen die Hoden und auch der Eier- lyg DE. AIMDIIBAS KLBmER - [Aquila- stock Ende März zu schwellen an ; die Entwicklung ist sehr individuell. Manche Hoden erreichten 8 ' 15 mm. und die Eierptöcke in entwickel- tem Stadium 7x17 mm. Nach Heinroth schlüpfen die Jungen blind aus dem Ei und die Augen öffnen sich eist am 4 — 5-ten Tag und erhalten in 2 Wochen das Gefieder. Die jungen Häher unterscheiden sich von den Alten in dem zerschlissenem Gefieder. Der Kopf ist fuchsrot, beinahe wie von G. g. brandii. Die Längsstreifen sind verkümmert, nur am Vorderkopf vorhanden. Der Hals und Rücken bräunlich, abei- nicht mit einem solchen fuchsroten Ton. wie bei G. g. rufitergum. An der Unterseite sind die Farben durch die zerschlissenen Federn verwischt. Sonst ist das Gefieder dem alten Gefieder gleich, besonders auffallend ist das bei den blauen Federn der Schwingen. — Rassenmerkmale sind meist auch im Jugendkleid gut zu erkennen. Die 3 Exemplare, die ich in der Gefangen- schaft hielte, hatten bis cca. 5 — 6 Wochen eine hellblaue Iris, nach 5 — 6 Wochen hat sich die blaue Farbe verwischt und Ende August war sie schon wie bei alten Vögeln braun. Sharpe meint, daß das Gefieder bei jungen und alten Vögeln gleich ist. nur bei den ersten sind die Farben nicht so lebhaft. Sachtleeen erkennt die jungen an der düs- teren und weniger weinroten Farbe, hauptsächlich aber an dem weißen Stift der Kleinbefiederung. Nach HEINROTH maßen die Schwingen an 6 Tage alten Vögel 3 mm., an 9 Tage alten 14 mm., an 11 Tage alten 27 mm. und an 13 Tage alten 38 mm. Die Jugendma,user dauert von Ende Juni bis August (Stresemann, Niethammer). Nach dieser Mauser bekamen meine 3 Exemplare erst eine fast schwarze Kopfplatte, nach kurzer Zeit waren alle drei anders gefärbt : der erste hat die Mauser noch nicht beendet und hat noch einen fuchsroten Anflug, der zweite hatte breite schwarze Kopffedern, der dritte wieder eine Kopfplatte, in welcher die weiße Farbe dominierte. Ende August waren alle drei gleich gefärbt mit normaler Kopffärbung. Nach WiTHERBY erstreckt sich die Jugendmauser auf das Körpergefieder und die kleinen Flügel- deckfedern. Die erste Jahresmauser findet nach Stresemann und Niethammer im Juni und Juli statt. Ein anderer in Gefangenschaft gehaltener ein Jahr alter Vogel mauserte am stärksten im August. Nach dieser Mauser bekam er eine fast weiße Kopfplatte und sehr helles Gefieder (c/V. albipectus). Alle Exemplare, die ich a.us dem Sep- tember erhielt, hatten dieselbe Kopffärbung und zeigten die Spuren der frischen Mauser. In den meisten Fällen halte ich die Häher mit sehr hellen Kopfe für Altvögel, nach der Mause?'. DOMBROWSKI meint auch, daß bei alten Vögeln die Mauser mit Ende Juni ìjeginnt, und er fand keine Beendung vor Anfang September, bei einjährigen Vögeln kann sich die Maiiserzeit mit einem Monat \ersehieben. Die M»S5/HSl STUIHKN ÜBKR DIK COIIVIDION i.»E.S KA IM'ATlIICN-BiäCKENS X97 B.ti^rbHtmauser mi Vollinauser. Die Schwingen. Schwanzfedern und dio großen Flügeldeokfedorn werden nicht immer gemausert (Witherby). Frtìlìlingsìrii;iiis(i]- ist Teilmauser, unregelmäßig. Das I. Jak. ist bräun- licher und die Schwingen werden in größerem Maße ausgetauscht, als bei älteren Vögel. Gefiederfolge nach Stresemann und SachtlebeN: Dk. — Juk.. — comb. T. Jak. -- (^inli. il. Jak. - etc. Weitere Alters- merkmale besitzen wir nicht. Die Hä.her. wie alle andere (îorviden neigen sich zu Aberrations- Bildungen. Die Literatur der Aberrationen hat STRAND reichlich zusainmengesaiiimelt. so tnhle iob. mich von einer näheren Besprechung enthoben. Vielleicht könnte ich erwähnen, daß in meinem Material sich zwei albinotische Exemplare befanden. Das eine ist ein Junges im Donenkleid (O. 1949) ein völliger Albino, das andere (O. 1124) ein beinahe vöUigc^r Albino, nur hie und da ein graulich -brauner Anhauch, der blaue Spiegel wie bei normal gefärbten Stücken. Die Maaße wie bei Pica (Flügel, Schwanz, Schnabel völlige Länge. Schnabel vom Nasenloch, Lauf, Gewicht). Die Kopffärbung teilte ich bei der Nominatform in folgende Gruppen : 1. normal (le oder e), 2. hell (i). '?. schwarz (n). nach der Breite der schwarzen Längsstreifen. Garrulus glandarius glandarius L. (Tatoeîîeîî und Diagnosen bei |eder Rasse im uîigariscîieîi Test.) Der Eichelhäher des Karpathen-Beckens schien den Systemati- kerri keine Probleme zu geben. Alle Auktorén haben es für selbst-, verständlich gehalten, daß hier die Nominatform lebt, und haben es nicht für wert gefunden dieselbe näher zu untersuchen. Nur ParroT (1907) ging in eine genauere Untersuchung ein, und gelangte zu einem sehr eigentümlichen Resultat : „Wenn ich nun sagen soll, wohin die ungarischen Eichelhäher hinsichtlich ihres Farbentons zu stellen sein würden, so kann die Antwort nur dahin lauten, daß dieselben unbe- dingt den Westeuropäern mit ihrem Extrem rufüergum näher stehen, bzw. eher identisch damit zu erklären sind als mit unsern einheimi- schen Vögeln . . . Die grauen Schatten auf der Vorderbrust, die bei Früh Jahrsvögeln gewöhnlich mehr ins Gelbliche spielt und namentlich in der Mitte heller wird, fehlen auch bei den ungarischen Hähern so gut wie ganz.-' (10 Stück). Für bemerkenswert hielt er auch das Auftreten der blauen Streifen am Kopfe der ungarischen Häher. Sachtleben (1922) verglich seine litauischen Häher auch mit den ungarischen und fand sie gleich. Mit meinem Materiel kann ich Farrot's Ergebniße nicht erhärten. Der Eichelhäher ist ein gewöhnlicher Vogel in dem Karpathen -Becken, im Hochgebirge ebenso, wie in den ungarischen 198 DR. ANDKEAS KLEINER [Aquila Tiefebensandwäldern, nur während der Brutzeit fülirt er ein äußerst verborgenes Leben. Meine ungarischen Bälge waren von den schwe- dischen nicht zu unterscheiden, nur der Balg (Debrecen, 25. XII. 1936 $) ist severtzoici verdächtig. Das Gefieder des Körpers stimmt genau mit demselben überein. Im Frühling zeigt sich eine minimale Verbräunerung im Rückengefieder, die aber bald wieder verschwindet. Die Jungen sind auch rötlich- brauner gefärbt. Das Gefieder des Unterkörpers variiert in dem Kar- pathen-Becken auch sehr. Es gibt intensiv braune, und auch helle Stücke. Ich habe darauf geachtet ob G. gl. albipectus aus Italien wahrend der Streifzeit nicht nach SW. Ungarn einschlägt. Die Untersuchung erwies, daß eben in Slavonien und nahe der Fiume-Bucht, die dunkelst gefärbten Exemplare vorkommen. Welche Rasse im Karst-Gebirge lebt, wenn Eichelhäher dort vorkommen, ist fraglich ? Ein frisch geschlüpftes Exemplar wiegt nach Heinroth 6-6 gr., nach 3 Tagen 19 gr. und Normal-Gewicht 175 gr. NIETHAMMER maß ; 6 .-^ á" 154 — 180 gr., 3 $ $ 160—192 gr. In meinem Materie! gelangte ich zum folgenden Resultat : ^ (61 St.) 145—190 (Mittel 164) ; $ (46 St.) 142—183 (158-74) gr. Die individuelle Variation der Kopffärbung haben Brehm (1831, 1855), Kleinschmidt (1893) und Dombrowski (1912) einer eingehends- ten Untersuchung unterzogen. Ich kann nur hinzufügen, daß ich alle ihre Variationen auch in der Population des Karpathen-Beckens gefun- den habe, und wie ich es schon in dem allgemeinen Teil erwähnte, können diese oft als Alteismeikmal dienen, doch will ich keine be^ stimmte Bestimmunsschlüssel in ihnen finden, so stehen meine Resul- tate mit Kleinschmidt nicht in Wiedersprucli. Kleinschmidt's Mei- nung, daß die Kopffaibe ein oekologisches Merkmal ist und vom Ge- hölze des Biotops abhängig ist, konnte nicht bestätigt werden, ich kann es auch nicht. In einigen Fällen war es sehr schwer die Vögel einzu- teilen, wegen ihren breiten schwarzen Längsstreifen, aber sehi' weißen Grundfarbe, die eigentlich die normale Färbung bilden, diese habe ich als „breit-hell" (le), oder nur „breit" (e) l^ezeichnet. Prozentuell war die Verteilung im Karpathen-Becken : 1. normal 40%, 2. hell 38'46%, 3. schwarz 21-54% — junge und mausernde Stücke außer Acht gelassen. Die Hellen konnte man noch weiter spalten, weil die Hellesten ziemlich selten sind — Abbildung siehe bei Kleinschmidt (1893). Der Flügel ist bei allen Rassen der glandarius-GT\yp\)e beinahe gleich gefärbt. Extreme Stücke haben eine sehr intensiv blaue Streifung an dem Spiegel, aber das ist noch in dem Rahmen der individuellen Variationen, meist folgt dies die intensive Färbung des Gesammt- gefieders. Die Maße sind nach Hartert S ^'^^ — 1*^*>- 9- 172—180; nach 1935/38] STUDIKX ÜBKß Dili CORVIDEiV DES KARPATHEN-HEOKENS J99 Niethammer aus Mittel- mid Norddeutchland ^ 179 — iu.'t (JHii), $ 170 — 1S2 (177). Ich gelangte zu den folgenden Resultaten im Kar- pathen-Becken : ^ (106 St.) 168—194 (Mitt. 180-92, Durchschn 183) ; Ç (61 St.) 162—185 (Mitt. 178-96, Durchschn. 178) mm. Der Schwanz zeigt bei allen Rassen gleiche Färbung. Die Tendenz eine Querstreifung zu besitzen, kommt bei allen Rassen als individuelle Variation vor, und kann nicht für Rassenmerkmal dienen ■ — was Laub- MANN nicht ausgeschlossen hält. Die Maße sind nach Hartert 150 — 156 ; nach meiner Meßung ^ (107 St.) 136—173 (Mitt. u. Durchschn 158), $ (62 St.) 143—164 (Mitt 154-34, Durchschn. 158). Kleinschmidt hat auch das Varieren der Schnabeilänge ausführ- lich besprochen. Es scheint, daß der Schnabel im Herbst stark an- wächst, und so lang und gebogen wird, aber bald schleift er sich wieder ab. Maße : ^ (103 St.) 26—34 (29-67). 2 (60 St.) 27—31 (28-81) mm. Zuletzt kann ich auch noch einige Daten von der Länge des Brust- beines und Hüftenbeines angeben : Crista Sterni : Hungária ^ 32, 33, 34, 34, 35, 35, 36, 36, 38 mm., $ 33, 33, 35, 35, 35 ; sex. ? 35, 38; Helvetia <^ 33, 34, 36, 38 ; P 36. Femur : Hungária ^ 36, 36, 36, 37, 37, 37, 37, 38, 38, 39, 39 ; $ 34, 36, 36, 37, 37. 37 ; sex.? 36, 37, 37, 37 ; Helvetia ^J 35, 38,- 38. 38, 39 ; Ç 36. 37 mm. . Von Abnormitäten muß der Balg aus Dresden (C. 31093) erwähnt werden. Die Längsstreifen des Kopfes waren so intensiv schwarz, wie die Farbe von G. gl. icrynichii, die weiße Grundfarbe leuchtend atlas- weiß, am Nacken ein minimaler lilawe inroter Gürtel, Schulter und Unterseite normal ; Flügel auch fast normal, nur etwas lichter, und die blauen Teile etwas breiter und heller. Rücken zimmtbraun mit weißlich-silbernen Glanz, was dadurch hervorgerufen ist. daß sich an der Firste und an dem Rand der Federfahne ein Pigmentausfall befindet. Den Balg hat mir Dr. H. KummerlöWE zur LTntersuchung gütigst überlassen. Aus diesen Ergebnißen ersehen wir. daß der Eichelhäher des Kar- pathen-Beckens mit dem schwedischen vollständig identisch ist, er gehört also zum Garrulus glandarius glandarius L., welche Rasse Skan- dinavien. Deutschland, Ostfrankreich, Schweiz, Österreich. Tschecho- slowakei, Polen, Ungarn, Rumänien, Jugoslavien, Bulgarien und Grie- chenland bewohnt. In seinem Brut gebiet erscheint im Winter, als seltener Gast G. gl. severtzowi. Die Bälge aus Ostpreussen und Buko- vina ermöglichen es, daß diese Gegenden schon Übergangsgebiete zwischen den zwei Rassen sind. Nach Sachtleben (1922) gehören die Vögel aus Lithaueil auch zur Nominatform. An der Brust und am Rücken zeigt sich öfters ein grauer Anhauch. DOMBROWSKI (1912) und Sachtleben (1922) reihen die Exemplare von Rumänien auch hierher 200 DR. ANDREAS KLEINER [Aqiula ihre individuelle Variation entspricht dem Ungarischen. Die Bälge aus Lugano waren ganz typische G. gl. glandarius, von zweien hatte nur einer eine etwas lichtere Unterseite, vielleicht schon ein Prope-Stück. zu G. gl. albipectus. In Südbulgarien lebt ganz sicher die Nominat- form, die Bälge von der türkischen Grenze zeigen gar keine Neigung zu dem schwarzköpf igen G. gl. kryiiickii. Der einzige Balg, welchen Reiser erwähnt aus Isikuri, Bez. Tatar-Pazardzik, von 20. XII. 1888 ist nach der liebenswürdigen Nachforschung P. Pateff's (in htt.) nicht mehr vorzufinden, so kann man es nicht kontrollieren, ob Reiser nur ein Extremstück, oder einen Übergang untersucht hatte. Reiser, Harrison und Pateff bewiesen, daß in Bulgarien, wie in Thracien überall die Nominatform lebt (1894, 1933, 1937). Ich besitze einen Balg aus dem Taygetos-Gebirge. den ich noch wegen Mangel an Material zu der Nominatüorm gehörig halten muß, aber derselbe ist schon sehr ähnlich zu dem sehr nahe lebenden G. gl. c/retorum , die Unterseite ist heller, die im zum G. gl. albipectus näher bringt, welche Rasse auch im W. Balkan lebt. Schliesslich muß ich mich mit drei Bälgen aus Hallein (W. 22959., 22962., 22963.) separat beschäftigen. Es ist möglich, daß sie aus Italien verstrichene nicht ganz typische G. gl. albiyectus-e sind. Die Färbung ist jedoch sehr intensiv hell-weinrot, so daß sie ganz mit G. gl. rufi- tergum. übereinstimmen. Möglich, daß sie nur Anklänge an die genannte Rasse sind, die in der Population aus HrJlein öfters voikommen. Wü' dürfen an dieser Stelle nicht außer Acht lassen, daß BURG den Häher von der 0. Schweiz, als G. gl. athesiensis beschrieben hat (1920), aber er suchte den Unterschied besonders im Schnabel. So muß diese ganze Frage noch eingehender untersucht werden, ob es in der Tat eine Rasse gibt, mit ungewöhnlichem Verbreitungsgebiet, oder nur öfters Wander- häher erscheinen, oder die individuelle Variation dieser Population größer ist. als an anderen Stellen. Garruius glandarius albipectus Kleinschm. Eine gut erkennbare Rasse, aber an einzelnen Exemplaren sind die Merkmale nicht so auffallend, wie es KLEINSCHMIDT betont. Die individuelle Variation bindet sie fest an die Nominatform, an Serien aber ist dieselbe eine ausgeprägte Rasse. Schon Kleinschmidt hat sie mit dem ruiifergwm verglichen, welche mit ihren hellen Varianten sehr nahe zu ihr steht und fast nicht zu unterscheiden ist. Die Rückenfarbe ist bedeutend anders, als bei glandarius, oder l)ei rufitergum, sie ist graulich-zimmtbraun , ihr Verhältniß mit rufitergum ist dasselbe, wie zwischen rufitergum und hibernicus. Sie führt von glandarius gleitend in rufitergum. über, floch mit solchen Merkmalen. Haß sie nicht für 1935/38] STUDIKN ÜBtíK ÜIK OOBVIÜKN OlOS KAItPATHEN-BKCKENS 201 Prope-8tiickc /.u Jialten ist. cxtiem weiße Stücke, vvííit von aiUui anderen Rassen xei schieden. Kleinschmidt kaunte sie nur voJi ltaJi(Mi, und in der letzten Zeit war man geneigt sie für eine subtile Ilasse zu halten. Meine 8 Bälge aus Dalmatien! waicn ganz typische albipectus. TiCEHURST und Whistler konnten sie gewiß nicht mit Serien veigleichen. und hat sich auch nicht direkt mit Hähern beschäftigt, dai'iim daclite er, daß hier die Nominat- forni lebt (1932). Das einzige »Stück aus Malta ist sicher auch ein ver- strichener albipectus. Die Häher-Frage war noch verwirrter in Westeuropa, in Frank- reich, BelgieJi und Holland. Sie wurde zuerst für die Nominatform gehalten. Intensiv haben sie erst die holländischen Ornithologen unter- sucht : Hens, Siebers und Snouckaert (1919), besonders der Letzte hat sich eingehend mit der Frage beschäftigt. Er hatte aber nur Winter- vögel, so gelang er zur Folgerung, daß der holländische Häher weder mit der Nominatform, noch mit rufitergum identisch ist, sondern eine Mischraße der beiden bildet und nennte sie G. gl. glandarius ^ rufi- tergum. Im folgenden Jahre (1920) erschien die Bearbeitung einer Kriegskollektion von Kleinschmidt und Backmeister. Sie hatten 6 Exemplare, konnten jedoch gelegentlich einer aligemeinen ornitholo- gischen Bearbeitung des gesammelten Materiales über die Identität nicht klar werden und nannten die Vögel : O. gl. glandarius L. (non sensu stricto). 2 Stücke hatten helle, 2 mittelgefärbte Brust. Flügel- Maße 170^ — 188. Die Meinung war. daß sie sich zu rufitergum nähern. Die belgischen Ornithologen, wie z. B. DUPOND nehmen auch an, daß in Beligien 0. gl. rufitergum brütet. Danach zogen Hartert und Steinbacher Belgien und Holland zum Brut gebiet der englischen Raße. Nach Mayaud (1936) lebt in W. Frankreich 0. gl. rufitergum. aber er fügt hinzu : „La race ne paraît pas pure et présente des tendances glandarius L." Als ich die Serie mit anderen vergleichen konnte, war ich geneigt in dem west- europäischen Häher eine neue Rasse zu sehen, und war selber überrascht, als ich die drei italienischen Bälge, unter welchen sich auch der Cotyp .befand, nicht von' den westeuropäischen unterscheiden konnte. Die Ver- breitung ist ganz seltsam, weil in den Alpen noch überall die Nominat- form lebt, so in der Schweiz und nach Mayaud in Ostfrankreich. Verbreitung : Holland, Belgien, Frankreich — ausgenommen die östliche Gebirge — , Italien, Dalmatien, in welchem Gebiet die Nominat- form, als Wintergast erscheinen kann, auch regelmäßig. Garrulus glandarius rufitergum Hart. Der englische Häher hat eine Variationsbreite, daß die extremen Stücke einerseits der Nominatform, bez. G. gl. albipectus, anderseits 202 DR. ANDREAS KLEIÍÍER [AquUa G. yl. hibernicus sehr nahe kommen. Mit Beringung konnte man nicht beweisen, daß die kontinentalen Häher in England als Wintergäste erscheinen, und so bleibt die Möglichkeit, daß die graueren Stücke nur extreme Variationen im Winterkleid sind, vrgl. JOURDAIN (1935). Die Unterseite hat rötliche oder stark weißliche Farbe, besonders an Weib- chen. Die Jungen sind von der Nominatform kaum zu unterscheiden, sie sind etwas braunrötlicher, Kopf hell. Bewohnt England. Garrulus glandarius hibernicus With. & Hart. Die dunkel weinrötlichste Basse aller Häher. Bewohnt N. Irland. Nach GuiNESS (1919) war er Anfang des Jahrhunderts nur in Mittel Irland zu treffen, und seit 1918 ist er in Verbreitung nach allen Gegen- den von Irland. Capt. Paget teilt mir gütigst mit (in litt.), daß der Vogel heute mit Ausnahme der SW. Teilen im ganzen Irland verbreitet ist. Garrulus glandarius Jasciatus Brehm.* Eine von der Nominatform schwer unterscheidbare B-asse, welche aber von dem benachbarten O. gl. albipectus ziemlich gut trennbar ist. In meiner kleinen Serie hatten die Bälge aus Mittel-Spanien und Por- tugal einen helleren Rücken, als die Nominatform, sie näherten sich zu G. gl. albipectus, auch die Unterseite war ziemlich hell. Erst die zwei Stücke aus Süd-Spanien entsprachen der Beschreibung, von Brehm und Hartert (G.gl. lieinschmidti ) . Die verlängerte, gebogene Schnabel- spitze war aber bei den ersten anwesend. WiTHERBY (1921, 1928) und V. Jordans (1933) haben den Vogel genau untersucht, und behaupteten, daß die Rasse in ganz Spanien lebt. In den Pyrenäen soll nach JoRDANS schon eine Übergangspopulation leben. Wie auch JORDANS und WiTHERBY behaupten, ist der Hauptkarakter der Rasse die düstere graue Farbe des Gefieders und der starke Schnabel. JoRDANS hatte eine Serie von 19 Bälgen, die die folgende Flügellänge gaben : ^ 175—190, $ 172—186. Die breiten Kopf streif en sind hier häufiger, als bei der Nominatform. Verbreitung : Iberische Halbinsel, wo sie aber nach JoRDANS, Jourdain, Stenhouse. Weigold und Witherby keine gleichmäßige Ver- teilung hat. Garrulus glandarius corsicanus Laubm. Diese Rasse ist von STEINBACHER als Synonim mit G. gl. ichnusae gehalten, was ich jedoch nicht begründet finde. Sie ist eine der dunkel * Die Diagnose vei'd&nke ich Prof. Dr. E. StresemANN. 1936/38] STUDIEN ÜBER DIE COBVIDEN DES KARPATHEN-BECKEN8 203 weinrötesteii Häherformen, auch die individuelle Variation des Flügel- spiegels neigt sich zu intensiv blau. Alle Kennzeichen die Laubmann angibt, sind außer dei- Schwanzbestreifung gut zu finden. Extreme Stücke sind natürlich G. gl. ichnusae, und noch mehr der Nominatform ähnlich, aber nicht G. gl. albipectus. So hat Mayaud unbedingt Recht, wenn er diese Rasse, gegen STEINBACHER, anerkennt. Die Jungen noch dunkler braun, als bei rufitergum, der Kopf ebenfalls braun. Verbreitung : Corsica. Garrulus glandarius ichnusae Kleinschm. Ein gut unterscheidba,rer kleiner und inlersiv grauei- Häher. Extreme Stücke sind der Nominal form ähnlich, nicht aber albipectus' Das Sternum ist nach KLEINSCHMIDT auch klein. KLEINSCHMIDT und TSCHUSI (sardus) fanden die Merkmale gut erkennbar, im Gegenteil zu der Meinung von SALVADORI und Festa. In vielen Beziehungen ist er mit fasciatus vergleichbar. Verbreitung : Sardinien. Garrulus glandarius cretorum Meinertzh. Kaum von G. gl. ichnusae zu trennen, nur etwas rötlicher am Halse und grauer am Rücken, so daß er nicht trennbar wäre, wenn er benach- bart leben würde. Kleiner als die Nominatform. Femur 34 mm.. Ster- num 33, es ist kleiner als bei der Nominatform, aber bedeutend gebogen. Verbreitung : Creta. Garrulus glandarius glaszneri Mad. Einer der am intensivst gefärbten kleinen Häher. Er ist ganz von schwarzköpfigen Rassen umgeben, doch gehört er zu der Gruppe der Nominatform, aber die Grundfarbe der Kopfplatte ist dunkel-wein- rötlich, so ist er auch von diesen zu trennen und eigentlich sollte ich die Ziffern der Kopffärbung bei dieser Rasse schon nicht mehr benützen. Diese Rasse steht in ihrer Färbung zwischen der Nominatf ormgruppe und der Untergruppe der afrikanischen schwarzköpfigen Hähern, nicht aber mit denen aus der Pontus -Gegend. Ihre Färbung ist eigentlich ganz alleinstehend, mit intensiv weinrot-grau. Verbreitung : Cyprus. Garrulus glandarius severtzowi BoGD.* Eine subtile Rasse. Ein fuchsrötlicher Anhauch zeigt sich auf der Kopf platte, welche bei der vorigen glaszneri lilagrau -rötlich war. Beste *) Die Diagnose verdanke ich Prof. Db. G. DÉMENTIEV. 204 DR. ANDREAS KLEINER [Aquila Kennzeichen sind die licht-röstlichen Oiirendeckiedern. Alle diese Merk- male sind bei einigen Monate alten Vögeln noch beßer zu erkennen -- was auch Meinertzhagen bei creiortim bemerkt hat. Sie steht am nächsten ku der Nominatform. Ihre Verbreitung soll sieh nach BUTURLIN und DÉMENTIEV auf die ostrussischen G ou vernemente beschiänken (Ural. Perm, Ufa, Oren- burg, Samara, Simbirsk, Kasan). Steinbacher fand auch die finnischen mit ihr gleich und ich kann mit meiner Untersuchung diese Meinung unterstützen, sogar die ostpreußischen Bälge wareii sehr ähnlich zu dieser Rasse, und ein Wintervogel aus der Gegend von Warschau war sicher G. gl. severtzoivi, was mit den Beringungsergebnißen aus Polen in Zusammenklang steht. Dagegen ist der Balg aus Astrachan, nicht ganz typisch und ist der Nominatform sehr ähnlich. Nach CHARLEMAGNE brütet in SW. Rußland schon severtzowi, und meine Bälge aus Buko- vina sind severtzoici sehr ähnlich. PoPOV ist der Meinung, daß in der Ukraina die Nominatform brüte, aber sie ist ziemlich selten {1937), Ich hatte keine Bälge aus S. Rußland, aber nach . meinem Material muß ich ganz Rußland als Brutgebiet dieser Rasse annehmnen, sowie das Baltikum bis eoa. Livland. wo noch die O. gl. severtzowi lebt. Garrulus gïandarius brandii Eversm.* Mit dieser Rasse beginnt die fuchsrotköpf ige Gruppe, welche einen intensiv grauen Rücken hat. Aber auch diese weitunterscheidende Rasse geht gleitend in die Nominatform-Gruppe über. Durch die Liebens- würdigkeit von DÉMENTIEV besitze ich ein Exemplar von der Mitte des Uralgebirges, welches in der Gesammtfärbung brandii ähnlich ist, aber am Kopfe ist es von demselben weitunterschieden und nähert sich der Nominatform. Im Osten das Exemplar No. C. 27583. aus dem Museum von Dresden ist wieder pekingensis sehr ähnlich. Alle weitere Rassen der Gruppe sind von ihm ziemlich schwer zu treinien. Die Merkmale sind : Nasenborsten varieren von hell bis schwarz ; das Fuchsrot des Kopfes geht gleitend in das Grau des Rückens über, Verbreitung variiert. Kopf dunkel fuchsrot. Verbreitung : Sibirien, im Norden bis 61'^ an dem Ob und 59^^ an dem Jenissei, beider Lena bis Kirensk und Witim, im Süden das Altai- Gebirge (BUTURLIN-DÉMENTIEV, 1933). Im Osten sind die Verfaßer heute noch im Wiederspruch. Als Stegmann die G. gl. bambergi anerkannt hatte (1928, 1931), bezeichnete er auch die Baikal-Gegend für das Gebiet dieser Rasse, später hielt er den Baikal-Häher ohne eine Reflexion auf seine vorgehende Meinung für brandii (1936). Meise (1931) mußte sich * Die Diagnose verdanke ich Prof. Dr. A. Laubmann. 1935/38] SÏUI)[BiN ÜBKK Dili COKVJDKN HKS KAKVATHK.V-líKCKRNS 205 mit einem äußei-st scluvivtem Material beschäftigen, dessen Bestimmung- bei einer allgemeinen Beschreibung einer Avifauna unmöglich zu lösen Mar. In meinem Material waren alle Bälge aus der Baikal-Gegend brandii, sogar auch noch die aus der Großen Chingan, so meine ich. d;iß 0. gl. brandii bis zur Großen Chingan lebt. Garrulus glandarius kansuensis Stres. Sehr nahe zu brandii. Die Farben sind intensiv dunkler, besondeis am Kopfe, welches nach Stresemann ihr bestes Merkmal ist (1937). Zeigt also dieselbe Tendenz, wie die ostasiatischen Insel-Rassen. Merk- male : Nasenborsten wie bei brandii, Kopf intensiv fuchsrot — wie bei taczanoivskii ; am Rücken rötlich angehaucht — etwas dunkler wie pallidifrons ; Unterseite licht rötlich; Schnabel auffallend winzig. Verbreitung : Nord-Kansu. Garrulus glandarius bambevgi LÖNNB. Eine sehr schwer unterscheidbare und umschreibbare Rasse, welche die Systematiker noch viel beschäftigen wird. Die Rasse wurde aus S. Mandschurei beschrieben (1909) und im selben Jahre (November) beschrieb sie auch BUTURLIN aus dem Ussuri-Gebiet (0. gl. ussuriensis J . Die zwei Beschreibungen stimmen. Doch haben sie Hartert (1910) und Gyldenstolpe (1927) nicht anerkannt. Die Korea-Häher wollte MOMIYAMA (1927) von selben unterscheiden, aber seine Unterschiede sind zu gering für eine Rasse -Trennung (G. gl. okai). KURODA meint diese Rasse (1932. und in litt.), wie auch ussuriensis mit taczanowshii synonim zu sein und das ist auch Jamashina's Ansicht (1932). Ich war auch geneigt okai und pallidifrons zu vereinigen, weiteres Material aus Korea brachte mich aber zur Meinung, daß die NO. kontinentalen Häher alle zu einer Rasse gehören, welche wie Stegmann festgestellt hat (1928) mit dem LÖNNBERG' sehen Namen: bambergi bezeichnet werden muß. Die typischesten Exemplare haben einen glänzenden fuchsroten Kopf, und meine Bälge aus der Amur-Gegend waren alle solche. Der Rücken ist meist mit Fuchsrot gehaucht, und die Verbreitung des Fuchsrot geht immer weiter an dem Rücken, wie bei O. gl. brandii. Einige Exemplare aus der Mandschurei, z. B. D. C. 27573. haben einen sehr grauen Rücken und überhaupt sind die Bälge aus der Mandschurei nicht so typisch, wie von der Amurgegend und schon die Bälge aus Wladiwostok und Korea besitzen nicht immer diese glänzende Kopf- ])latte, wie alle aus dem Amurgebiet. Das kann ich, als Resultat meiner Untersuchung geben. Die Jungen sind heller und das ganze lockere Gefieder ist mehr hell-fuchsrot. Mein Material aus der Mandschurei 6 206 DB. ANDREAS KLEINER [Aquila war dasselbe^ wie von Meise (1931), und in diesen möchte ich sein schwer determinierbares Material bestimmen, wie auch die Meinung von BuTURLIN und Dementiev (1933) ergänzen, die für die Verbreitung G. gl. bambergi nur Mandschurei angeben, und Amur und Ussuri Häher für brandii bezeichnen. Welche Rasse in der Mongolei lebt, kann man aus Kozlova's Beschreibung (1933) nicht erkennen. Sie meint, es lebe dort bambergi, aber die Kennzeichen (mehr grau) stimmen mehr mit brandii überein. Die westliche Verbreitung ist heute auch noch nicht genügend aufgeklärt. Stegmann schrieb (1928^ 1931), daß der Baikal- Häher zu bambergi gehört, im Jahre 1936 ohne eine Korrektion seiner frühern Meinung giebt er brandii für dieses Gebiet an. Nach meiner Serie, glaube ich für die Verbreitung von O. gl. bambergi : Amur, Ussuri. Korea und Mandschurei, westliche Grenze der Große Chingan, nörd- liche der Amur-Fluß, wo nach N. schon kein Häher mehr lebt. In S. geht sie in Jehol gleitend in G. gl. pekingensis über, wie auch der Balg : D. C. 27578 schon leicht für G. gl. bambergi ^ pekingensis bezeichnet werden kann. Ein Balg aus der Sachalin-Insel muß ein verflogenes Exemplar sein, da es in allen von den anderen aus Sachalin, wie auch von der Beschreibung weitverschieden ist. Garrulus glandarius pallidifrons Kuroda. Auch eine subtile Rasse, die auf Grund meiner zwei Exemplare noch zuhalten ist, aber es ist möglich, daß sich dieselbe mit der vorher- gehenden synonim erweisen wird. Die Nasenborsten sind bei einigen mandschurischen Exemplaren auch sehr licht, fast ohne schwarze Ende. Takatsukasa bezeichnete den Häher aus Hokkaido, Korea und Sachalin gleichfalls mit dem Namen : pallidifrons. Außer den von KuRODA ange- gebenen Unterschieden war ein fuchsroter Anhauch am ganzen Rücken zu bemerken, ähnlich wie bei G. gl. kansuensis, nur viel lichter. Verbreitung : Hokkaido. Garrulus glandarius taczanozvskU Lönnb. Sollte sich der Unterschied, daß das ganze Gefieder sehr intensiv gefärbt ist, also Kopf intensiv fuchsrot, Rücken intensiv grau, und scharfe Grenze zwischen beiden Farben als beständig erweisen, dann muß dieser Name von LÖNNBERG erneuert werden. Die Verfaßer halten sie heute zu brandii, was aber unmöglich ist, da die zwei Rassen geographisch weit von einander liegen. Die japanischen Auktorén (z. B. Jamashina, Kuroda etc.) und auch Bergman haben sie immer anerkannt, so daß auch Steinbacher dieselbe in Klammern erwähnen mußte (1932.). Bergman beschrieb , (1931) die Häher aus der süd- 1936/38] STUDIEN ÜBER DIE CORVIDEN DES KARPATHEN-BECKENfi 2U7 liebsten Kurila Insel, Kunashiri, als G. <ß. kurilensis. Seine Beschrei- bung stimmt mit der LÖNNBERG'schen und KURODA meint aucb (in litt.), daß die zwei Rassen synonim sind. In meiner Serie war der eine Balg aus Sagbalin von zwei Kurila-Vögel nicbt zu unterscbeiden, auf wel- chen die Beschreibung von LÖNNBERG pünktlich gepaßt hat, also intensive Farben — ähnlich G. gl. kansuensis, aber hier sind die zwei Farben scharf von einander getrennt — schmaler, gedrückter Schnabel, aber ein anderer stimmte mit der Beschreibung von G. gl. bambergi überein. Sie sind mit dieser Färbung gut von G. gl. pallidifrons — die eigentlich kurilensis geographisch näher lebt — und auch von bambergi zu trennen, und stehen näher zu brandii, aber erreichen im NO. die intensiveste Färbung. LÖNNBERG hat schon damals Ähnlichkeit zwischen den Hähern von Saghalin und den amurischen gefunden, aber nicht mit denen aus Wladiwostok und bei den japanischen Verfaßern treffen wir öfters die Meinung z. B. JA2VIASHINA (1932), Kuroda (in litt.), daß die Ussuri und Korea- Vögel auch zu taczanowskii gehören. Ich kann diese Meinung nicht befestigen und meine Serie war zu klein und auch von einem Balg gestört — der Ussuri-Bälgen ähnlich war — um eine endgültige Meinung zu äußern, jedenfalls kam ich zu einem anderen Resultate, als LÖNNBERG, bei den amurischen Vögeln. Maße nach BERG- MAN Flügel c^ 162—177, Ç 169—172 mm. Verbreitung : Saghalin und Kunashiri. Nach dem Abschluße meines Manuscriptes bekam ich den folgen- den Brief von Herrn St. BergmaN: „. . . ich verglich meine Serie von 18 Garrulus g. kurilensis mit der Serie von taczanowskii aus Sachalin. Meiner Meinung nach ist der Unterschied aber ganz deutlich. Die kurilensis-'Exem.ipiare haben das Fuchsrot des Kopfes und das Grau des Rückens viel schärfer abgegrenzt als die Exemplare von taczanowskii. Auch auf der Unterseite ist kurilensis verschieden, dadurch daß sie „more deeply coloured" ist. Es war mir leider nicht möglich meine Serie mit allen benach- barten Formen diesmal zu vergleichen. Ich respektiere natürlich Ihre Ansicht, aber ich muß doch kuri- lensis aufrecht halten, da der Unterschied meiner Meinung nach deut- lich ist." Weil die größte Sammlung der nordostasiatischen Hähern sich in Stokholm befindet, bin ich für diese liebenswürdige Revision Berg- man's sehr verpflichtet. Mit dieser Revision ist aber fraglich geworden, ob der Name ö'. gZ. taczanowskii (1908), nicht statt G. gl. bambergi (1909) angewendet werden muß ? Diagnose von kurilensis siehe im ungari- schen Text (Literatur, 3.). 5* 208 DR. AííDBEAS ELEINEK [Aquila Garrulus glandarius japonicus Schlegl.* Der japanische Häher ist dem unseren ähnlich, aber kleinei, die Parben düsterer, bläulicher. Gefieder mehr sammtig — vgl. Parrot. Diese Rasse bildet die dritte Gruppe der Eichelhäher, welche die japa- nischen Verfaßer auf sehr viele Rassen teilen wollten. Eine Tendenz ist in der ganzen Gruppe bemerkbar : Sie wird von NW. nach 80. immer düsterer. KURODA revidierte (1932) diese Rassen, und nach seiner Revision kann man die folgende Reihe aufstellen : tokugaivae-naniiyei- japonicus-hiïigaensis-orii. Die Rassen nakaokae und kakes sind sicher mit jafonicus synonim. wie ich an den Bälgen — Dank Prinz Taka- TSUKASA — auch sehen konnte, nach KuRODA (in litt.) ist Miigaends auch eine schwache Rasse. Verbreitung : Hondo. Shikoku und N. Kiiishiu. Garrulus glandarius tokugawae Takatsukasa. Die hellste der japanischen Gruppe. Die Merkmale sind von dem Auktor pünktlich angegeben. Verbreitung : Sado. Garrulus glandarius namiyei KuRODA. In der Gefiederfärbung, besonders an den Ohrendecken steht diese Rasse zwischen tokugaivae und japonicus, obwohl tokugawae ganz nahe bei japonicus, von derselben beinahe umgeben lebt. Schnabel stärker. Verbreitung : Tschusima. Garrulus glandarius hiugaensis Momiyaivía. Meine Serie war zu gering um entscheiden zu können, ob die Rasse annehmbar ist, oder nicht. Nach KuRODA (in litt.) benötigt sie noch genauere Untersuchung. An meinem Balg aus SO. Kiushiu waren die von MoMiYAMA angegebenen Merkmale gut zu erkennen und daß sie sicli zu orii nähert, an den anderen schon nicht so. und ebenfalls an dem dritten aus Nagasaki., doch waren die Ohrendecken sehr düster. Es ist möglich, daß es sich auch hier, um eine bloße Tendenz handelt, jeden- falls ist sie schwer zu erkennen. TAKATSUKASA teilte auch diesen typi- schen Balg zu japonicus. VerbreituTig : SO. Kiushiu. Garrulus glandarius orii KuRODA. Die weitest verschiedene Rasse von japonicus, und durch ihr äußerst dunkles Gefieder sehr leicht von allen andei-en zu unterscheiden. Verbreitung : Jakuschima. * Die Diagnose verdanke ich Prof. Di-. A. LaxíBMANN. 1935/38] STUDIEN ÜBEK DIE OOKVfDEN DES KARPATHBN-BECKENS L'0> Garrulus glandarius hyrcanus Blanf. Mit der vorhergehenden endete die drei gestreift -köpf ige Gruj)])e der Häher, und mit dieser Rasse fängt die schwarzköpfige Gruppe an. Dieser kleine Häher ist eine Zwischenform zwischen den gestreift - köpfigen und schwarzköpf igen Hähern. Die Kopf platte ist schwarz, aber das Schwarz wird zerschlißen, und zeigen sich die Anfänge der Bestreifung. Sie ist die dunkelste Form der Pontus-Häher, welche Untergruppe der schwarzköpf igen Hähern eine Tendenz zeigt von O, nach W., bez. nach S. immer heller zu werden, Extreme Stücke von hyrcanus sind von cas'pius nicht zu unterscheiden. Satunin meint (1913) : „Über den Grad der Selbstständigkeit dieser Formen kann ich nicht urteilen. Sie haben verschiedene vertikale Verbreitung." BUXTON findet ihre Verbreitung unklar (1921). Sie lebt in Gilan und Mazanderan, so in den Hochgebirgen (über 2000 M.), wie in den Regenwäldern der Kaspischensee -Küste. Stresemann (1928) maß für 8 ^ 168—176 mm., für 4 $ \e,4.—im mm. aus Gilan. Garrulus glandarius caspius Seeb. Auch ein kleiner und sehr dunkler Häher, extreme Stücke von hyrca- nus, bez. krynickii sind nicht zu unterscheiden. Die individuelle .Variation hat Radde gründlich studiert (1884). Bewohnt die Gegend von Lenkoran. Garrulus glandarius krynickii Kal. Eine weitverbreitete Rasse, die man öfters spalten wollte. Die erste gründliche Studie über individuelle Variationen, und über die Vergleichung mit der Nominatfor mmachte der Auktor selbst im Jahre der Beschreibung der Rasse (1839). Nacher folgte die eingehende Studie Seebohm's (1883), der sie schon in mehrere Rassen teilt. Radde (1884) besaß auch ein schönes Material um sie gründlich prüfen zu können ebenso auch BUTURLIN (1906). Die große Anzahl der Beschreibungen wurde durch, die große Verbreitung der Rasse, durch die weite individuelle Variation und die Tendenz, daß die Rasse von 0. nach W., bez. S. heller wird, verursacht. Extreme Stücke sind einerseits von caspius, anderseits von atricapillus kaum zu unterscheiden. Eine große Zahl der kleinasiatischen Hähern hat eine hellere Unterseite, wie die Mehrzahl der kaukasischen, auch scheinen sie in Serien etwas kleiner zu sein. Diese Unterschiede sind aber nicht so groß, daß man die kleinasiatische Population mit dem Namen G. gl. anatoliae Seeb. unterscheidet, wie dies Hartert und Steinbacher für möglich halten, Kummerlöwe, Niethammer und Rössner (1934) läugnen auch, daß diese eine valide Rasse wäre, und noch betonter Sassi (1937) auf Grund eines großen Materials — vrgl. auch Laubmann (1914). — Sassi fügt 210 DR- ANDREAS KLEINER [Aquil.ï hinzu: „höchstens eine lichte Unterseite" wäre der Unterschied. Mei- ne Tabelle gab das folgende Besultat : Kaukasus u. Kuban (23) 180—200 c? (9) 182—198 9 (7) 184—200 N. Kleinasien (22) 175—193 ^ (9) 179—192 2 (8) 175—187 S. Kleinasien (5) 184—197 ^ (4) 184—197 — Wenn jemand die kleinasiatischen Häher doch spalten würde so muß betont werden, daß der Unterschied nur an Serien zu bemer- ken ist; und nur die Population selbst benannt werden kann. Die Beschreibung von G. gl. anatoliae, daß der Häher etwas dunkler, \!vie atricapill'us ist. stimmt auf die Häher aus S. bez. SO. Kleinasien. Von meinen Exemplaren war das eine (B. 30772) auffallend licht, mit breit-weißer Stirn, mit weißlichen Wangen, Brust auch weiß ange- haucht, Rücken rötlicher mit etwas Braun in der Mitte. Dieses Exemplar steht am nächsten zu G. gl. atricapilhis, aber ein weniger doch näher zu G. gl. hrynichii es könnte also G. gl. hrynickii ^ atrica- pülus genannt werden. Der Balg No. B. 436 hat sehr zerschlißenes Gefieder, der Rücken mit viel Braun. Die anderen sind aber gleich mit der hellen Variation von krynickii. Die G. gl. lendli ist der Junge dieser Population. Ich habe es mit Jungen von hrynichii und rhodius verglichen — leider, besaß ich keinen jungen atricapillus. Die Kopfplatte ist gleich mit hrynichii; Wangen etwas heller, Rücken mehr grau ; Unterseite lichter. MADARÁSZ verglich sie mit G. gl. vnthakeri — wie ich es im Ungarischen National Museum feststellen konnte (1907). Die Beschreibung des Jungen beweist auch, daß derselbe näher zu kryiiichii, wie zu atricapillus steht. KuMMERLÖWE meint (1934), daß im Taurus schon atricapillus lebt, dagegen determinierte BiRD (1937) seine Häher auch für hrynichii. Fraglich ist es noch, ob diese Rasse den Bosporus nach Euroj^a überschreitet oder nicht ? Laubmann (1914) besaß ein Oktober-Stück aus der Gegend von Konstantinopel, das er für ein Übergangsstück hielt, aber die anderen Exemplare gehörten zur Nominatform. Nach KuiVlMERLÖWE und Niethammer (1935) kommen schwarzköpf ige Häher auch auf der europäischen Seite vor. Stresemann hält es für möglich, daß hier eine Mischpopulation lebt (1920). Mir gelang es keinen zu untersuchen, Verbreitung : Kaukasus-Gebiet, Kleinasien. Garrulus glandarius atricapillus Geofr.*) Ähnlich der hellen Variation von G. gl. hrynichii, aber noch heller iilabraun, Wangen und Stirn breit weiß, Unterseite hell, fast weiß Verbreitung nach Hartert : Syrien, Palestina und NW. Iran. *'\ Die Diaguo.se verdanke ieh N. B. KiNNEAR. 3ÍW5/3SJ STUDIEN ÜBKK r>lK COKVlDlíJy DBS liAKPATHEN-HïiCKENS :.' | | Garrulus glandarius rhodius Salv. & Festa. Eine sehr abweichende Häherform, welche eine ganz kleine Insel - Verbreitung hat. Steht am nächsten zu alricapillus — vrgl. Sassi (1937) — , aber das Körpergefieder ist grauer, zwischen dem Grau des Rückens und Schwarz des Kopfes eine weißlich-rötliche Zone (Sassi 1937), Stirn breit weiß, Wangen ebenfalls, mit kaum bemerk- baren rötlichen Streifen. Verglichen mit iphigenia ist er mattrötlicher und mehr licht, Unterseite beinahe gleich, etwas graulich weißlicher, Wangen mehr weiß, und die Stirn viel breiter weiß. Das Jugendgefieder wurde besonders von Ghigi untersucht: die Stirn nicht so weiß, die Farben blaßer und graulicher, das Schwarz des Kopfes nicht so weit nach rückwärts reichend, am Nacken nur Spuren davon. Verbreitung : Rhodos. Garrulus glandarius iphigenia SuscHK. & Putsch. Auch eine helle Form des Hähers aus dem Pontus, welche ata itysten mit rhodius verglichen werden kann. Außer den vielen Unter- schieden, die ich schon angegeben habe, ist einer auch, daß die schwarzen Streifen der Kopfplatte ganz nach vorne rücken. Steht in derselben Relation mit krynickii, wie albipectus zu der Nominatform. Verbreitung : Krim, nach Barabasch schreitet er bis zum Unter- lauf des Dnjepers (1933). Garrulus glandarius cervicalis Bp *) Die östlichste Form der westlichen Untergruppe der schwarz - köpf igen Häher steht am nächsten zu der Pontus-Untergruppe zu atricapillus und ist etwas auch leucotis ähnlich. Der Rücken ist matt licht bräunlich-grau, die Wangen atlasweiß ; Nacken und Hals dunkel fuchsrot, Unterseite heller wie bei atricapillus, fast weiß. Diese Rasse gibt daßelbe Problem, wie krynickii, da sie eine Tendenz hat von O. nach W., bez. SW. dunkler zu werden. So beschrieb TSCHUSI die öst- lichste Population als 0. gl. koenigi. Auch wird dieser Häher etwas kleiner nach W. Die Trennung einer östlichen Rasse finde ich eben- falls nicht begründet. Sie ist der hellste Häher, mit viel Weiß. Verbreitung : Tunis und N. Algir. Garrulus glandarius whitakeri Hart. Der ganze Vogel ist matter. Führt von cervicalis gleitend in oenops über. Die Tanger -Bälge waren merkhch heller, als der von Rif. Das Schwarz des Kopfes ist ein wenig gesprängt, ähnlich *' Die Diagnose verdanke ich Regierungsrat Dr. M. SASSI. 212 OR. ANDREAS KLEINEJI [Afjuila cas'pius. Der Hals statt fuchsrot, dunkel weiurot, die weißen Wangen auf sehr geringen Raum beschränkt, besonders bei dem Rif-Balg ; der Rücken intensiv grau, Unterseite gräulicher. Nach ROTHSCHILD und Hartert maßen 8 Stück aus W. Algir 170—178, 10 aus Tanger 175 — 185 mm. Verbreitung : N. Marocco und Tangei'. nach Rothschild und Hartert auch AV. Algir. Garrulus glandarius oenops Whit. Kann von dem vorhergehenden schwer unterschieden werden, aber die Maße sind kleiner. Nach Lynes S (3) 164—165. 9. (2) 159 mm Der Kopf ist ähnlich zu ivhitaJceri, das Schwarz ist nicht ganz in solchem Maß gesprängt, wie bei hyrcanus, aber wie er die kleinste Rasse seiner Untergrujjpe bildet, ist er auch die dunkelste und intensivst gefärbte. In das Weinrot des Halses mischt sich etwas Grau. Der Rücken ist auch dunkel grauer ; das Weiß der Wangen ist durch das Weinrot \ cr- schränkt. Unterseite grauer. Verbreitung : Südlicha Teile des Atlas-Gebirges. Garrulus glandarius leucotis Hume. Heute noch ein selbstständiger Rassenkreis, was ich nicht begründet finde. Dieser vertritt den dritten südlichsten Fortsatz der Häher, und so wie die anderen zwei, hat diese Rasse auch eine schwarze Kopfplatte. Die Verteilung der Farben kann man gut mit cervicalis, noch beßer mit atricapillus vergleichen. Entsprechend der von ihm nördlich lebenden bispecidar is -Gru^-pe hat dieser Häher aucli einen doppelten Flügelspiegel, und ist durch oatesi und dann nach haringtoni mit dieser Gruppe verbunden, endlich lebt in ihrem Verbrei- tungsgebiet kein anderer Häher. Im allgemeinen kann man sagen, er ist ein schwarzköpf iger. graulich-lehmbrauner Häher mit weißen Wangen und weißer Kehle. Mit atricapillus verglichen : Stirn, Wangen, Kehle gleich weiß ; das Schwarz des Kopfes erstrekt sich bis zur Schulter, bei alricapilhis nur bis zum Nacken ; der Rücken ist statt hell-rötlich graulich-lehmgelbbraun ; die Unterseite statt Aveißlich hell lehmbräunlichgelb, und wird nach der Analgegend gleichmäßig weiß ; Bürzel weiß ; am Flügel doppelter Spiegel, aber der weiße Fleck der anderen Häher fehlt. Maß nach Delacour und Jabuille (15 St.) 164—177; nach MeYER DE SCHAUENSEE o C^) 170 — 186. 2 (1) 165. Verbreitung nach Delacour, Jabuille, MeYER DE SCHAUENSEE und Stuart-Baker : von N. Burma zwischen Chindwin und trrawaddy bis ('hin-Hills, südlich bis Shan States, Karemi und Tenasserim, N. Siam ; Laos. S. Annam. Cochinchina. Meyer de SchauenSEE sammelte in 1935/38] STUDIKN ÜIVIÍK J)rR OOK.VIDB.N DÍCS KA Rl'A'I'H KN-l'.KCICIONS 213 NW. 8iam 3 Ç, die er als G. gl. leucotis ^ oal-esi bestiiniiite {Doi Soutep 13, 23, 2(). Kit. 192S) a. 175, 16S, Ifii). c. 130. 130, 132 ; I-. 25, 27, 27 mm. J3iese Tatsache niacht es wahi-seheinlicli, daß in der angegebenen sonderbaren Verbreitung dieser Rasse noch Änderungen nach den eingehenderen Studien gemacht weiden müßen. Garrulus glandarius oatesi Sharpé. Mit den weißen Wangen, und mit deni Rücken und der Unter- seite steht diese Rasse leucotis näher, aber in allen anderen, und im allgemeinen steht dieselbe der his'pecidaris-(j:T\\\)\)ç näher. Rücken mehr grau als bei sinensis, die Grundfarbe des Kopfes gleicht beinahe der Rückenfarbe, ist aber etwas brauner. Die sich gut hervorhebenden Streifen des Ko]ifes befinden sich am Schafte der Federn und an der Basis der Fahne als Anfänge einer Bestreifung. Stirn, Wangen, Kehle und Basis der Nasenborsten weiß, wie bei leucotis. Unterseite licht - zimmtfarbig, bei dei- Analgegend weiß. Der Rücken ist im Vergleich mit leucotis viel mehr zimratbraun, nach der Caudalregion immer mehr brauner. Verbreitung nach StüaRT-Baker : C'hin-Hill . Lushai-Hill und Manipur. Garrulus glandarius pekingensis Reichnw. Das beste Beispiel füi- die Rassenkreis-Prinzip von RenscH; wie weitverschiedene Rassen in einander gleitend übergehen. Sie ist das Verbindungsglied zwischen der brandii- und hispecularis-QfYwji^e . Einige Stücke sind ganz bamhergi ähnlich. Andere wieder stehen sehr nahe zu sinensis. Sie hat die gemeinsame Eigenschaft mit oatesi, daß die Kopf- streifen sich nur als feine schwarze Streifen zeigen. Von bambergi ist sie am schwersten zu unterscheiden, weil die hellesten Stücke von bambergi ganz i^ehingensis ähnlich sind. Manche Stücke von pehingensi-s, z. B. D. 35., 44. haben so deutliches Fuchsrot am Kopfe, daß nur die sehr feinen Kopf streif en sie von bambergi unterscheiden. Die Bälge aus N. Chili hatten einen mehr grauen Rücken, und standen näher zu bambergi, als die aus Jehol, deren Kopffarbe oft ganz typische sinensis- Farbe hatte. Die Maße sind nach La Touche 176, 177. 180 mm. (diaphorus). Shaw hatte die folgenden Maße gewonnen : Gewicht . 24—27.) 73. LuCANUS, F., Die Rätsel des Vogelztiges. (Langensalza, 1929, pp. 266.) 74. Ludlow, F. — KinneAR, N. B., The birds of Bhutan and adjacent territorie.s o, Sikkim and Tibet. (Ibis, 1937,. p. 1—46.) 75. Lynes, H., Ornithology of the „Cercle d'Azilal" in Central Marocco. (Mém. Soc. Selene. Nat. Maroc, 1933, p. 1 — 65.) 76. Madarász, J., Garrulus lendlii n. sp. (Orn. Monber., 1907, p. 77.) 77. Madarász, J., Über die Vögel Cyprens. (Ann. Mus. Nat. Hung., 1904, p. 499 — 561.) 78. Mayaud, N. — Heim de Balsac, H. — Jouard, H., Inventaire des oiseaux de France, (Paris, 1936, pp. 211.) 79. Meise, W., Die Vogelwelt der Mandschurei. (Abli. u. Ber. Mus. f. Tier-u. Völker kimde z. Dresden, XVIII. 2., 1934, pp. 86.) 80. Meyer de Schauensee, A further collection of birds .rom Siaju. (Proc. Acad Nat. Scienc. Philadelphia, 1929, p. 523—588.) 81. Meyer de Schauensee, R., Zoological results of the third de Schauensee Sianiese expedition. Part. II. — Birds from Siam and the Southern Shan States. (Proc. Acad. Nat. Scienc. Philadelphia, 1934, p. 165—280.) 82. Momiyama, T. T., Descriptions of twenty-five new birds and three additions from Japanese Territories. (Aimot. Orn. Orient., I., 1928, p. 81 — 114.) 83. Momiyama, T. T., Garrulus brandtii okai. (Journ. Chosen Nat. Hist. Soc, N. 4. Jan. 1927, p. 5.) Freundliche engl. Übersetzung v. N. Kuroda. 84. Momiyama, T. T., Six news birds from Japan, Korea and Sakhalin. (Bull. B.O.C, 1927/28, p. 19—22.) 85. Müller — Using, D., Schizochroismus bei einem Eichelhäher. (Orn. Monber., 1937. p. 91.) 86. NeubAUR, f.. Zum Eichelhäher (Garrulus glanda rius)-Durchzug im Herbst 1930. (Vogelzug, 1931, p. 138.) 1935/38] STUDIEN ÜBER DIE COKVIDEN DBS KARPATHEN-BKCKBNS 221 '87. Niethammer, G., Handbuch der Deutschen Vofrelkunde. I. (Leipzig 1937, pp. 474.) 88. OgilVIeGrant, W. R. — La Touche, J. D. D., On the birda of the Island of Formosa. (Ibis, 19 7, p. 151—198.) 89. OoRT, E. D., Resultaten van het ringondeizoek vau het Rigak Museum te Leiden. (Ardea, 1923, p. 8—16.) 90 — 91. OoRT, E. D., Resultaten van het Ringonderzoek betreffende den Vogeltrek, etc. (Zool. Med., 1929, p. 217—247, 1930., p. 155—177.) 92. Parrot, C, Ergebnisse einer Reise nach dem Occupationsgebiet. II. (Orn. Monschr., 1S98. p. 348—363.) 93. Parrot, C, Zur Systematik der paläarktischen Corviden. 11. (Zool. Jahrbüchern, 1907, XXV., p. 1—78.) 94. Popov, B., Matériáién über die Ornithofauna des Stromschnellengebiets des Dajeprs. — Materiali do ornitofauni porozsisztoi Csasztini r. Dnipra. (Trav. Mus. Zool. Kiiv, 1937, No. 20., p. 41—64.) 95. Radde, g., Omis Caucasica. (Kassel, 1884, pp. 592. &. XXV.) 96—102. Recovery of marked birds. (Brit. Birds, p. 1919/20, p. 125—128., 1921/22, p. 111—113., ir2:7i:3, p. 13—18., 1930/31, p. 179—187. 1936/37, p. 74-79., 1936/37, p. 254—258, 1937/38, p. 112.) 103. Reichenow, Über die Arten der Gattung Garrulus. (J. f. O., 1905, p 424 — 426.) 104. Reiser, O., Matériáién zur einer Ornis Balcanica. II. Bulgarien. (Wien, 1894, pp. 204.) 105. Reiser, O., Matériáién zu einer Omis Balcanica. III. Griechenland. (Wien, 1905, pp. 589.) 106. Reiser, O. — Führer, L., Matériáién zu einer Omis Balcanica. IV. Montenegro. (Wien, 1896, pp.. 149.) 107. RenscH, B., Kurze Anweisung für zoologisch-systematische Studien. (Leipzig, 1934, pp. 116.) 108. Rensch, B., Das Prinzip geografischer Rassenkreise und das Problem der Art-; bildung. (Berlin, 1921, pp. 206.) 109. Rotschild, W., On a collection of birds from West-Central and North-Western Junnan. (Nov. Zool., 1921, p. 14—67.) 110. ROTSCHILD, W., Recent expedition to Algeria. (Bull. B. O. C, 1913/14, p. 140—141.) 111. RoTSCHiLD, W. — Hartert, E., Zoological tour in West Algeria. (Nov. Zool., 1914, p. 180— £04.) 112. RÖSSNER, H., Die Vogelsammlung der österreichischen Kleinasien-Expedition. 1934. (Sitzber. Akad. Wiss. Wien, Mat. Natw. Klasse. Abt. I. 144. Band, 1935, p.^ 299—312.) 113. Sachtleben, H., Vögel, i. Stechow, E., Beitr. z. Natur-u. Kulturgeschichte Lit - hauens u. angr. Geb. (München, 1922, pp. 232.1 114. Salvadori, T. — Festa, E., La Ghiandaia di Sardegna. (Riv. Ital. Orn. 1912, p. 113—116.) 115. Dos Santos, J. IUN., Sur quelques cas d'albinisme chez les oiseaux. (Arqu. Mus. Bocage, N. 6., Congr. Int. Zool. Compt. Rendus, IIL, 1937, p. 1825—1832.) 116. Sassi, M., Vögel von Rodi und von einigen ägäischen Inseln. (Verh. Orn. Ge.s. Bay., 1937, p. 91—122.) 117. Satunin, K. A., Über die zoogeographischen Kreise des Kaukasusgebiets. (Mitteil. Kauk. Mus., 19 3, p. 56—106.) 118—119. SCHIFFERLI, A., Bericht über die Schweizerische Vogelwarte Sempach. (Orn. Beob., 1930/31, p. 1—19., 1931/32, p. 65—84.) 6 222 ^^- ANDREAS KLEINER [Aquila 120. Schnurre, O., Die Vögel der deutschen Kulturlandschaft. (Marburg a. L., 1921, pp. 136.) 121. Schenk, J., Az 1926 — 27. évi magyar madárjelölések. (Aquila, 1927/28, p. 16 — 85.) — Die Vogelberingungen in Ungarn in den Jahren 1926 — 27. 122. Schenk, J., A m. kir. Madártani Intézet 1931/32. évi madárjelölései. (Aquila, 1931/34, p. 32 — 114.) — Die Vogelberingungen des Kgl. Ungarischen Ornitholo- gisehen Institutes in den Jahren 1931/32. 123. Schenk, J., A m. kir. Omit. Központ 1914. ós 1915. évi madárjelölései, (Aquila, 1915, p. 219 — 328.) — Die Vogelmarkierungen der Kgl. Ung. Ornith. Centrale in den Jahren 1914 und 1915. 124. Schenk, J., A madár-vonulás Magyarországban az 1898. óv tavaszán. (Aqviila, 1899. p. 168 — 261.) — Der Vogelzug in Ungarn während des Frühjahres 1898. 125. Seebohm, H., Notes on the birds of the Caucasus. (Ibis, 1883^ p. 1 — 37.) 126. Sharpe, R. B., Catalogue of the Passerif ormes. III. (London, 1877, p. 343.) 127. Shaw, T. H., Birds of Hopei Province. (Zool. Sinica, 1936, Vol. XV. fase. 1. Bd. 2. pp. 974.) 128. Siebers — ^Snouckaert van Schaxtburg — Hens, Garrulus. (Club. v. Nederl. Vogel- kund. Jaarber., 1919, p. 7.) 129. Sleijser, a. j., Restiltaten van het ringoiiderzoek betreffend den Vogeltrek, etc. (Zool. Med., 1933, p. 2C6— 262., Ardea, 1934, p. 172—201.) 130. SnoUCKAERT van Schauburg, R. C, Note on the jays of Holland. (Ibis. 1919, p. 62.5—628.) 131. Stegmann, B., Die Vögel des dauro-mandschurischen Uebergangsgebietes. (J. f. O. 1931, p. 137—236.) 132. Stegmann, B., Die Vögel des nördlichen Baikal. (J. f. O., 1936, p. 58 — 139.) 133. Stegmann, B., Die Vögel Süd-Ost Transbaikaliens. (Ann. Mus. Zool. Acad. Seienc. URSS., 1928, p. 83—242.) 134. Stein, G., Zur Kenntnis des Brutgeschäfts deutscher Rabenvögel. (Gm. Monber., 1929, p. 7—12.) 135. StenhOUSE, J. H., Bird notes from Southern Spain. (Ibis, 1921, p. 5.'3 — 594.) 136. Stone, W., Zoological results of the Dolan West China Expedition of 1931. Part. 1. Birds. (Proc. Acad. Nat. Scienc. Philadelphia, 1933, p. 165—222.) 137. Strand, E., Pica pica pica (L.) ab. latviensis n. ab., nebst Bemerkung über die Notwendigkeit Aberrationen atich der Vögel zu benennen. (Folia Zool. et Hydrob., IV., 1932, p. 38—57.) 138. StresemANN, E., Avifauna Macedonica. (München, 1920, pp. 271. &. VI.) 139. Stresemann, E., Die Vögel der Elbrus-Expedition. (J. f. O., 1928, p. 313—411.) 140. Stresemann, E. — Meise, W. — Schönwetter, M., Aves Beickianae (J. f. O., 1937, p. 375—576.) 141. Stuart — Baker, E. C, ïhe nidification of birds of the Indian Empire. I. (London, 1932, pp. 470.) 142 — 145. Thienemann, j., Jahresbericht der Vogelwarte Resitten. (J. f. O., 1914, p. 441_485., 1918, p. 34.3—406, 1923, p. 132— 158., 1926, p. 53—59.) 146. Ticehurst, C. B. — Whistler, H., On the ^ornithology of Albania. (Ibis, 1932, p. 40—93.) 147. La Touche, J. D., Description of the new jay. (Bull. B. O. C, 1914/15, p.98— 99.) 148. La Touche, J. D., Notes on the birds of North-East Chihli. in North China. (Ibis, 1920, p. 629—671.) 149. Transehe. X., Beringungsangaben aus Lettland, (in litt., 1937, Besten Dank!) 3035/38] STUDIEN ÜBER T)TE CORVIDEN DBS KARl'ATHEN-BBCKENS 223 löO — 151. TsCHUSI, V., Über ptilaearktischen Foimen. (Om. Jahrb., 1903, p. 137 — 140, 1904, p. 93—108.) 152. VÄLIKANGAS,, I. — HytÖNEN, O., Die Vogelberingung in Finnland im Jahre 1934. (Mem. Soe. pro Faun, et Flora, 1935/36, p. 75—106.) 153. WeigOLD, H., Als Ornithologe in Jehol, (J. f. O., 1935, Sonnerheft, pp. 94.) 154. Weigold, H., Bericht der Vogelwarte der Staatl. Biologischen Amstalt auf Helgo- land. (J. f. O., 1924, p. 17—68.) 155. Weigold, H., FrùhHng 1913 in Portugal, Spanien und Tanger. (Mitteil. ü. Vogelw. 1923, p. 111—120.) 156. Weigold, H. — Kleinschmidt, O. — Hartert, E., Zoologische Ergebnisse der W. Stötznersehen Expeditionen nach Szetschwan, Osttibet und Tschili. (Abh. u. Ber. Zool. u. Anthr.— Ethn. Mus. Dresden, XV., 1922, pp. 34.) 157. Whitaker, J. I. S., The birds of Tunisia. II. (London, 1905, pp. 410.) 158. WiCHTRICH, P., lieber die Vogelwelt des höchsten Thüringens. (Verh. Orn. Ges. Bay., 1937, p. 181—224.) 159. WiTHERBY, H. F., On the birds of Central Spain, with some notes om those of South-East Spain. (Ibis, 1928, p. 385—436.) J6('. WiTHERBY, H. F., The moults of the British Passeres with notes on the sequence of their plumages. I. (Brit. Birds, 1915/16, p. 148—151.) 161. WiTHERBY, H. F., The mouts of the European Passeres. (J. f. O-, Festschr. Hartert, 1929, p. 236—248.) 162. Yen, K. J., Birds from Jaoshan, Kwangsi. (Bui. Dep. Biol., Coll. Seienc. Sun. Jatsen Univ., No. 5, 1930, pp. 32.) 163. Yen, K. J., Eine Vogelsammlung aus Kwei-chow (China). (J. f. O., 1934, p 380—398.) Javítás. Térkép. A G. gl. sinensis határa a tengerparton nem a Jangcsekiang torkolata, hanem attól c élre a Hangcsou-öböl. 184. oldal. Nézetemet igazolta Shaw térképe, amely sajnos csak utólag került a kezembe. Eszerint Hopei nem azonos Hupei-jal, hanem Tschili-vel és eszerint térké- peink fedik egymást, mivel a Huang folyó környékéről van csak szó (ANDRE-térkép) és nem a Jangcsekiang partjáról. Berichtigung. Landkarte. Die nördliche Verbreitungsgrenze von G. gl. sinensis ist am Meersufer nicht die Mündung des Jangtschekiang, sondern die von ihr südlich liegende Hangtschou-Bai. Seite 213. Meine Ansicht wurde durch die Landkarte von ShaW befestigt, die leider erst später in meine Hände geraten ist. Provinz Hopei ist nicht identisch mit Hupei, sondern mit Tschili und liegt nicht neben Jangtschekiang, sondern bei Huang (Andre's Handatlas). So stimmt meine Landkarte mit der von ShaW. 224 [Aquila Var. 168— li 172— li 172— li 177-15 176 173— li 170— li 165— li 169 161—1 175—1' 164— li 170—1 174 165—1 163—1 180 173 166—1 186 164—1 174—1 182—1 179—1 184—1 185—2 185 180—1 172—1. 175—1 167 166—1 177—1 188 177 173— li 157—1 163 163 173 M. 180-82 182-37 179-33 178-75 176 178 179'25 173-73 169-62 183-27 175 174-15 174 168-5 167-71 180 166-5 186 168 176-25 189-77 184-67 190-67 190 185 186 180-8 178-5 167 174-75 177-5 188 177 177-89 157-5 163 173 § 1 1 II 11 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 M 1 1 1 1 1 1 1 -" 1 1 II 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 . 1 1 1 II 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 II II II II 1 1 1 1 1 1 1 1 1 II 1 II 1 1 ! 1 U 1 il M 1 1 1 1 LI 1 1 1 1 1 1 1^ Il II 1 1 1 1 II 1 1 1 1 1 1 1 1 II 1 1 r II i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 II 1 i 1 1 1 1 1 li ^ Il 1 i 11 1 1 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 II 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 § 1 -^ 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 -^ 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 s-" 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i ri 1 1 1 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 1 1 |i 1 1 1 1 1 1 1 1 ri 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 i 1 1 1 r 1 1 1 ^ 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 s-^--- 1 1 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 1 11 1 1 1 1 i 1 r^ 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 il 1 1 il; l^"" 1 1 1 1 i 1 1 1 i 1 1 1 11 1 1 1 1 1 1 r 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 il l'^" 1 1 1 1^ 1 1 1 r 1 1 1 1 i 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 II ! 1 1 1 1 1 1 1 Í 1 r 1 1 1 1 1 1 1 ri 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1-1 1 1 1 II 1 r 1 1 1 1 1 l'i 1. s^'^ 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1^ 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 l""* 1 1 1 1 1 M r i 1 1 i 1 1 1 1 ri 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 00 1 1 1 II 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 II 1 1 1 1 1. 1 1 1 1 1 1 1 II ^.ïï'^ 1 1 r i 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 r i^ 1 1 r 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 M 1 1 «lI>-*|l|l||||||||||||||||l|r-(|j|||||rH|l|lt-(|l|||| lN>-l01i-l||||i-l||i-1l|||l||||||i-lr-lr-(|||| |'~'|'~'|'~'I||™||I|^|||I||I|II||II||I'"'J'~'I||I|I| <0|r-l||rH|(M|||llM|||l||j| 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 <~' 1 I 1 1 { 1 lilOSCqrHI 1 |r-(Ttl|r-lrHM|C»5| 1 Í 1 | | 1 Ir-il 1 1 1 1 lt-4r-i| 1 1 | | ItHI I I ) 1 1 t^ III 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 ^-#lH|||||||||CN|(Mi-l|l|||||(M||l|ll||||||||rH|jl||| M|OQi-(l |i-l|rH|r-(|CO|CO| | | lo-l 1 1 1 1 | 1 1 1 1 1 1 1 1 1 | | l'^i | 1 jl''^ (M-^jlO^rHI 1 1 |T-(|rH| 1 |l-H|iHl 1 1 1 |rH| 1 | 1 1 | ItHI ItHI I I | | I | ti 1 | I> Il 1 1 1 III 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 II 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 ^i-HI|||||(MI-t~Oi-*r-IMOOrHrHOr-IOO 1 COrHINC-i-lrHIMTHSq-^OSOSMMrHiMOlMi-l-* 1 (Mr-lrH05(N 1 r-l 1 iHiH BOOO rHrHi-KMliH r^ | || 5 2 3 = 3 fT-l T^ Û^ fl, C ,2 .S: 3 2 S Bt e ■ _£§ _CÌ Ä "S Ä su ht ni t^ -G fZÏ ri '^ ci Kfi^ O § .2 .S .S S Ca .li aj, o ^ >ï >j 1>. fc^ o x^ '. 1= c tH ^ c •y P 01/ 3 ft s c A ".Ä Ä 1935/38] 225 Var. 162—18 170—18 168—18 168—17 176—18 163—17 169 160—16 170—18 163—17 173—17 164—18 166 160—16 174 172 158 163 183—18 184— 20( 175—18 192 177— 17î 169 168 171 167—17. 165 169 167-181 170 163 M. 178-96 179-09 175-14 173-6 178 171-25 164-62 178-58 168-88 175-25 175-36 166 164-75 174 172 158 163 184 189-57 181 192 177-5 169 168 171 171-75 165 169 174 170 il II MM Mri IIMM 1 M 1 i 1 1 1 1 1 M 1 1 M 1 M M 1 M M 1 M i 1 1 1 1 1 M M 1 1 M 1 1 §1 1 M M M M M ! 1 1 1 1 M M M M M M M M 1 1 1 M M M M ^ M 1 1 1 1 1 1. M 1 1 1 1 1 ! M M 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 M ! 1 1 1 1 1 1 M M |M 1 1 M M M 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 M 1 1 M M 1 1 1 M 1 1 M 1 1 1 1 1 M 1 1 1 M M M 1 1 M ! 1 M 1 M M M 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 1 1 1 M ^ M 1 1 M 1 1 1 1 1 i 1 M M M M 1 1 ^ M M M M 1 M 1 M 1 M M 1 § M 1 1 1 M 1 1 1 ! 1 ! 1 1 M ! 1 M M 1 M 1 1 ! 1 1 1 M 1 1 1 1 1 1 1 1 M IMMMMMMIIIIlIllIll^inilMllIMMMMI ^ 1 1 1 1 1 ! 1 ! 1 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 M M M M M M M 1 1 M M M M M 1 1 M M M M M M M M M M M i M M M M 1 g 1^ 1 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 M 1 1 1 1 ! i M M M M M M M M M M M M ^ M 1 1 M M M M M M M M 1 M M M M M M M M M M M 1 irMMMMMIiiMIIIIMI^MMMMMMMMMI 1 1 ^ M i M M 1 -^ M 1 1 1 ! M M M "^"^ M M M M 1 1 M M 1 M M lOi-lr-lr-l|l||||l|||rHI||l||||THrH||||||||liilll!||l|l œ M 1 1 1 1 1 M 1 1 1 M 1 1 1 1 1 1 i 1 1 M 1 M 1 ! 1 1 1 1 1 i M 'f '^■' "-1 1 1 i 1 1 1 1 1 !>! 1 1 "-1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 »-1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 00 1 1 1 1 1 1 1 1 M II rH CO r-l CO tH 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 rH 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 00 M 1 1 1 ! 1 1 I II rH INeOCO||]l||||nl||]||l||l|||rH||||||||i|||||l|||| r-l ' ' ' ' '-' "^'' «=■ 1 1 1 1 rH ! 1 1 i 1 i 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 rH 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 CO 1 1 1 1 1 II II 1 1 1 M 1 1 M 1 II 1 1 1 II 1 1 i 1 1 M 1 1 1 1 1 1 1 O l^ "5 1 1 1 1 1 i 1 1 l'I 1 1 rH 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 rH 1 1 1 1 1 1 1 i 1 1 1 1 rH Í 1 1 1 1 1 O S M 1 M i ! 1 II 1 II ! 1 11 M 1 II , 1 M 1 11 1 1 1 1 1 i 1 11 œOC0|rH|l|rH|l||l-HII||i|||||T-1ll||j|||||||||||l|| Q t^tH 1 1 III 1 i i 1 ; 1 . ^ 2'°'" M M 1 ! M"" M M M M M M 1 ^ M M ^ M M M M M M M ^"'^ MM^MMI-^MIlMIIIlilMM^MMMMMMM goo^ !^ 1 1^ 1 1 rM ^1 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 M 1 1 1 1 1 1 i i M M M M m "^ lO rH 1 1 1 1 1 1 1 rH T] rH co 1 1 1 1 1 1 1 1 ] 1 rH i j 1 1 1 j 1 1 1 rH 1 1 rH 1 1 1 1 1 1 ■»frHrH— lrH|llrH|l|rH|rHl|lrH]l||||l|j|||||||rH]|||||||| K^"- 1 1 1 1 1 1 M 1^^ M 1 M M M M M M M M M M M M M M tH KI-^illiril^lIMMI^MMMMMMMMMMIMM ^«rH^^ 1 i 1 -" M i^ 1-^ 1 1 1 1 i M M 1 M M M M 1^^ M 1 M M M 0(N(ri||jj|rHI|rHlM|jj||||||||||l|||ll||||||l|l|rH|| 1^ 1 1 M 1 1""--" 1^ ! i M 1 ! 1 M ! 1 1 1 ! ! 1 1 !^ 1 i ! M^ 1 ! i i M 1 S M "^^ M M ! '^ 1 "" M M M M M M M M M M "^ 1 1 1 1 1 1 M M 1 £IIMillll''i'"l'^irMMIMMMMIMI'"M^llllM 1 1 1 1 1 1 M M M M M -" ! l M M M 1 1 M M M M M 1 1 1 1 1 M 1 '"IMiiMi|'=^l"+'IM— 'IM'IllllMllMIII^MIllMl co 1 1 1 1 1 ' 1 ! i 1 i ! 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 S 1 1 1 1 ! M 1 i 1 1 M -" M ! M M M M 1 i 1 M M M M ! i 1 1 1 M 1 1 1 i M M ! ^ r' Ml i 1 M M M r M M 1 M M M. M M 1 M 1 i "• 1 1^ 1 1 1 1 1 1 1 1 i ! ^1 1 1 1 1 1 i 1 1 i i 1 M M M M M M ! M M 1 1 1 3 M 1 1 1 1 1 1 n 1 M 1 1 ! M 1 1 1 1 1 1 1 ! ! ! 1 1 1 1 l.i M M i 1 i Ì 1 IMMIllM^llllll'^lilMMMMMMMMIlMIIM S 1 1 M 1 1 1 1 M M 1 1 1 M M -^ 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 1 M M M M M 1 1 1 1 .rHCOI^lOI lCO0CrHCOIMCO-*rH|rHTtliHrHrH|T-im>O0|rH| |î aM cS c^.-XJS s - bx: " '' to - m ai ■ S.-. 3 c" rat ton net lar S2— ■ ce .2 'i-t g S SE .S a c « 23 krynicz krynicz atricap ihodins ill .fil o c O O Is o a 2 o Ss g 'S Ci 3 CÍ-J3 a rail p ■ Ä ,iä Ä p ' .2 •— Ì.S.S "^ '^ - """"^ i26 DR. ANDREAS KL EIN EU lAquilt g; =5 I 'S; -s «■ 15 «" *. £ Ci ~-l '^. . »-' . ^. (jq S o r; g; Ê° Co f^ «• O" )?r 2. 5^ 2> CD •? •< CD 2ù » * co s 2: w s^ ^. s- ^ o .œ s. s g. Su >* "^ o S ? et 1 .- s - £i ^ lljl.°-' 0) ai"-*' « Oß D. '» ^ c á c c « s S • S* p:. « c ^ g ÍL ^ t o S SS-' S" S '^ ,-^ Ò g. 00 ^ p £ -1 CP "a S crç 2 P §■ CD ^ £. "^ -S S g S-' uC £-' 5' |S OR p pt c^ CD s. r- s o Pu et Et Si s; Ci co ^ -.^ a g 1 fri' pu ft s CD 3 "2. H* CD B W Si! 5' TO «'s K) Ö 05 œ 2*0 ?• S.w 0 » • to • P 0 hí OJ c I2~ S.^g c IBI p M 10 f ?3. Különlenyomat az Aquila XLII— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. A CSÁSZÁRMADÁR ELTERJEDÉSE CSONKA-MAGYARORSZÁGON IRTA: DR. VERTSE ALBERT DIE VERBREITUNG DES HASELHUHNS IN RUMPF-UNGARN VON DR. ALBERT VERTSE BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ALLAM! KYOMOA 193£/38J A Ci>Á»ZÁliMATfÁf pLfC-tjIRiT^p-^I^JipiiCSjONKA-MAGYAKORSZAWON 227 A császármadár elterjedése Csonka-Magyarországon. io^loC>5 Irta: Dr. VeRTSE ALBERT. Habár számos magyarországi barlang üledékéből kerültek elő nagyszámmal fajdfélék maradvánj^-ai, császármadár-csontmaradványok Magyarország területérőP csak az ó-ruzsini (Sáros m.) és a krapinai (Várasd m.) barlangok pleisztocén üledékéből ismeretesek. Az őslény- tani leletek tehát — anélkül, hogy ezt a jelenséget a mai állapotokkal kapcsolatba akarnók hozni — már a megelőző geológiai korból a császármadár elterjedésének azt a problematikus szórványosságát hangsúlyozzák, amely a mai állapotnak is elsősorban kérdéses pontja. A császármadár magyarországi elterjedését Chernel IstvÁN- és Schenk Jakab^' összegezték. Chernél felsorolja azokat a megyéket. ahol császármadár nem fordul elő, SCHENK pedig a fészkelés és elő- fordulás régióit jelöli ki. E Magyarországra vonatkozó elterjedési váz- latokból a határok összeszűkülése következtében Csonka-Magyar- országra alig maradt valami, amit pozitiv adatként könj^velhettünk el. ezek is nagyrészben régi adatok ; erdős hegyvidékeink túlnyomó részé- nek elvesztése pedig a császármadár előfordulásának még a lehető- ségét is nagyon kis térre szorították. A kérdés homályosságát még fokozta a legújabb irodalmi adatok csaknem teljes hiánya. Kívánatos volt ezek után. hogy a császármadár jelenlegi csonka-magyarországi előfordulásáról részletes adatokat kapjunk, amelyek alapján elterje- désük körvonalazható legyen, a régibb adatokkal pedig összeegyeztet- hető olymódon, hogy a csonka-magyarországi elterjedésében beállott változásokról lehetőleg tiszta képet kapjunk. Általános vélemény, hogy a császármadarak száma erősen meg- fogyott. A fogyás okát magyarázó vélemények azonban különbözőek, sőt homlokegyenest ellenkezők is. A kérdés tisztázását bizonyára meg- könnyíti, ha az elterjedési és az ezzel kapcsolatos számottevő biológiai adatokat, ugy a múltból, mit a jelenből, a lehetőséghez mérten rész- letesen felsorolom. Előfordulási adatokért 1937. év október és november havában, elsősorban a m. kir. erdőfelügyelőségek és a kincstári erdő- birtokok odőmérnöki karához fordultam kérdésemmel. Az előfordulás lehetősége szerint mintegy 30 helyre irt kérdőlevélre teljes számban beérkezett részletes válaszokért ezúton is hálás köszönetet mondok. A beérkezett adatok alapján a császármadár csonka-magyar oiszági elterjedése pontosan körvonalazható. Állandó előfordulásáról a következő önálló tájegységekről kaptam értesülést : I r o t t k ő, 228 DR- VERTSE ALBERT [Aquila Soproni hegyvidék, Dunazug-hegység, Börzsöny, Mátr a, Bttkk és az Eperjes-Tokaji-Vulkánsor. Hiány- zik a Gerecse-hegységből, a Vértesből, a Bakon y- bólésaMecsekből. Előfordulását, a régibb és a begyűjtött ujabb adatokkal együtt az alábbiakban részletezem. Az Eperjes-Tokaji-Vulkánsor végső nyúlványa az egyetlen csonka-magyarországi hegyvidék, amely még beleesik a császármadár gyakori fészkelési régiójába. Az állomány változatlanul jó. SzY DÉNES m. kir. erdőtanácsos ir ja Sátoraljaújhelyről: „Itt költ és jelenléte rendszeres. Különösen csoportosan található az Eperjes-Tokaji-Vulkánsor Mikóházától Erdőbényéig húzódó erdőségei- nek mélyebben fekvő bokros, főleg nedves völgyeiben, bodza, gala- gonj'-a, vadrózsa, gyertyán, nyár- és bükkel borit ott erdőrészekben, főleg északi kitettség mellett. Igen szépen szaporodik. Egy izben tavaly (1936) tavasszal egy nagyobb csapatot, kb. 20 darabból állót is volt alkalmam felverni." E vidékről legközelebbről Kassáról* ismerünk régibb ada- tokat. E legkiterjedtebb összefüggő erdőségeink egyikében a császár- madárállomány aránylag mindig számottevő lehetett. A Bükk-hegység pleisztocén-kori madárfaunájából eddigi ismereteink szerint hiányzott a császármadár. Lambrecht' a B a 1 1 a -, Istállóskői és Peskői barlangokból kimutatott összesen 72 Tetrao tetrix, 249 Lagopus lagopus, 402 Lagopus mutus és 1 — 1 Perdix és Grex maradványt, ezzel szemben egjretlen császár madár -marad- ványt sem ! A Bükk-hegység császármadarairól elsőnek Havas SÁNDOR*^ közöl részletes leirást 1860-ból : „Különös örömömre szolgál itt megemlí- tenem, hogy a Bikkben a császármadár még jó bőven található." 1860 október elején a szentléleki erdőkörbeli Lusta-völgyben 15 — 20 darabból álló „folt" repült el a feje felett . . ." kik tudják mily kis foltokban szokott a császármadár a legvadasb tereken is megfordulni, ez egyetlen adatból is biztosan a legerősbb állományra vonhatnak következtetést." Ezután ismerteti a császármadár életmódját, majd az elszaporodását gátló tényezőket részletezi, amelyek között első helyen az emlős és nagyobb szárnyas ragadozók és a késői telek szerepelnek, amelyek főként a tojásokban és fiókákban tesznek igen nagy kárt. Imecs BÉLA^ 1895-ből már kevésbbé van megelégedve a Bükk császár- madár-állományával, amelyiől azt ir ja : „. . . de ő sincs olyan mérték- ben elszaporodva, mint amennyire a ránézve elég kedvező természeti viszonyoknál fogva az ember gondolná." LAKATOS KÁROLY^ 1898-ban pedig már egyenesen kipusztulásról ir : „. . . azt állítják róla, hogy kipusztulófélben volna ; s tényleg csakugyan több helyről, igy a Bot- 1935/88] A CSÁÖZÁRMAIIÁIÍ RÍ/rBRJEÜÉSE CSONK A-MACYAROESZÄGOK 22 !í sod megyei u. tí. Bükk-erclőből csaknem egészen ki is veszett ; másutt teljesen eltűnt évtizedek óta.- Ezután már csak BoÉR MiKLÓS'' emlé- kezik meg a Bükk császármadár állományáról, s ezzel ki is merül az irodalmi hagyaték. Kérdő leveleimre a Bükkből a következő helyekről kaptam választ : B á n y a b ü k k r ő 1 ir ja DR. KovÁCS ZSIGMOND m. kir. erdőmérnök : „Szépen költ, gyakran látni 15 csirkéből álló csapatot is. Az erdő- kincstári területen védelemben részesül, ennek ellenére nincs sok belőle^ amit azzal lehet magyarázni, hogy a róka, a vadmacska és a nyest a még repülni nem tudó csirkékből sokat elfog. A kincstár erdőgazda- ságában 100 — 150 darabra lehet becsülni a császármadarak létszámát." Gyertyán völgy: Velics Gyula m. kir. főerdőmérnök értesitése szerint a császármadár feltalálható és költ is ott. Szentlélek: RlMLER LÁSZLÓ m. kir. s. erdőmérnök ir ja : „. . . a kerületemben, bár meglehetős gyéren, de fordul elő császármadár és költ is ott . . . jelenlétének főfeltétele az abszolút nyugalmas terület." Isi a g y s o m- ról Írja VITÉZ Fejes JÓZSEF m. kir. erdőtanácsos : „. . . A császármadár előfordul nálunk, itt költ és jelenléte rendszeres . . . egják esztendőben jóval nagyobb a számuk, igy a múlt esztendőben is, a másikban keve- sebb. Ezt az ingadozást azonban nem a vadászat okozza, mert majd- nem teljes kíméletet élvez, hanem valószínűleg a ragadozók tapasztal- ható elszaporodása . . . Tavaszonként nagyon szép mennyiségben látunk csirkéket, de gyámoltalan madár lévén, valószínűleg a róka, vad- macska, nyuszt pusziit el belőlük igen sokat." Mocsolyástele - pen KÖNTZEY Árpád m. kir. erdőmérnök értesitése szerint feltalál- ható. L i 1 1 a f ü r e d r ő 1 irja BÁNKY Gyula m. kir. s. erdőmérnök : „Lillafüred, Hollós, Ujhuta környékén 8 — 10 párt ismerek, mely min- den évben költ is . . . kevés számban bár, de mindenütt megtalálható." Parasznyán VITÉZ BORSAY Ferenc m. kir. erdőmérnök értesitése szerint szintén jelen van. Végül Egerből irja SURJÁNSZKY KÁLMÁN m. kir. főerdőtanácsos : „. . . az egri érsekség Gyöngyössólymos, Felső- tárkány, Felnémet, Szarvaskő községei határában, valamint Gyöngyös- oroszi és Nagybátony-Hasznos községek határában fekvő erdőkben nem elvétve fordul elő, hanem inkább gyakori a császármadár. Mégis csak oly mértékben fordul elő, hogy szaporítás végett sohasem lövik. Hívóval való vadászata igy itt mondhatni ismeretlen." A császármadár tehát, ha nem is a HavaS SÁNDOR emiitette 1860 év körüli bőségben, de még mindig szép számmal található a Bükkben s ha a LAKATOS-féle adatnak bár nem szószerinti értelmében hitelt adunk, ugy javulás tapasztalható, ami, bizonyára a kincstári erdőbirtokok gonddal vezetett vadászati viszonyaiból következik. A Mátra csaszarmadaxaiiól elsőnek Kempelen R.^'^ emlékezüc 230 I'B- VERTSE ALBERT [Àquila meg 1868-ból, majd FrivaldszkY-^ ' és Chernel I.-tól'- ismerünk ada- tokat, mindkettőt 1888-ból. A Mátrából három helyről kaptam adatot. D a r n ó r ó 1 írja SZABÓ GÉZA m. kir. s. erdőmérnök : ..Darnó, Sirok, Szajla, Recsk, Mátraballa. Mátraderecske községek határában feltalálható. Sajnos, mint a legtöbb földön fészkelő szárnyasvad, nem tnd elszaporodni a vadmacska és a róka miatt." Kő kútról irja VITÉZ LUKÁCS KÁROLY m. kir. erdő- mérnök : „. . . kerületemben mindenütt előfordul kisebb mennyiség- ben. Hogy nagyobb mennyiségben nem tud. azt a sokféle ragadozónak tulajdonitom . . ., mindenütt találkoztam velük; inkább a völgyekben, viz közelében, a Mátra ugy az északi mint a déli oldalán." Párádról irja Galambos Gáspár m. kir. s. erdőméfnök : „A parádi erdőhivatal kerületében. Párád, Bodony. Balla községek határában feltalálható gyér számban. A Mátrában költ a császármadár, mint arról pár napos csirkék megtalálásával magam is meggyőződtem." Régibb keletű részletesebb adatok hiányában az állomány való- szinü fogyására megközelít hetőleg sem következtethetünk, azonban a Mátra császármadár-állománya a Bükkével szemben sohasem lehetett jelentős. Egyébként az Eperjes-Tokaji-Vulkánsortól kezdődőleg, a Bükkön és Mátrán keresztül, majd a Börzsöny-hegységen át a Pilis- hegységig a császármadarak fokozatos fogyása nyomon követhető. A Börzsöny-hegység császármadár-állománya már jóval gyérebb az előbbieknél. Nagy ZoltÁN m. kir. erdőtanácsos irja Nagy- marosról: „. . . kerületemben csak Nagymaros és Zebegény köz- ségek határában fordul elő, leginkább a Duna felé néző erdőrészeken. Az általunk eddig észlelt 4 — 6 darab császármadár létszámában vál- tozás nem mutatkozik — a legnagyobb kimélet ellenére sem — s fiata- lokat eddig nem láttunk, jóllehet biztosan tudjuk, hogy a mi terüle- tünkön vannak tavasszal a kotlás idején." Értesülése szerint D i ó s - j e n ő vidékén is feltalálható a császármadár. Itt említem meg, hogy a váci püspökséghez tartozó verőcei erdőben a „Kőhegy' -ben is figyel- tek meg egyes példányokat 1889-ben. {Vadászlap 1889.) ADunazug-hegységés annak magja a P i 1 i s, az Eperjes- Tokaj i-Vulkánsornál kezdődő előfordulási területsávnak a végső része. Ma már csak a Szentendre-Esztergom-Visegrád bezárta háromszöget tekinthetjük előfordulási területnek, amely néhánj^ évtizeddel ezelőtt még jóval nagyobb volt s a budai hegyeket és a Vértes-hegységet is magába foglalta. BÉL MÁTYÁS^ ^ még gyakorinak mondja Pest -megyé- ben a császármadarat, sőt a Csepel-sziget északi részének állat- világára vonatkozó Oláh MiKLÓS-tól vett idézetében a felsorolásban szereplő „erdei tyúkok" név alatt is bizonyára császármadár értendő {fácánt, foglyot külön emliti), habár Grossinger^* e névvel a nyir- J0:J5/38] A CSiSZABMADÁR TÍLTKKJEDÉ8E CSONKA-MAGYARORSZÄGüN ^li I fajdot illeti. Itt azonban valóíszinüleg Giossinger téve Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. Ai-Í\ A nádirigó és a kakuk. Irta : MoLNÁR BÉLA. Szarvason, a Holt-Körös (30 km.) partján elhúzódó nádasokat bőségesen használja fészkelő helyül a nádirigó ( Acrocephalus arundi- naceus L.j. Évek óta legalább kétszáz olyan nádirigó fészekaljat volt alkalmam látni, amelyben kakuktojás, vagy fióka volt. A nádirigóra és a kakukra vonatkozó megfigyeléseimet kivánom közölni, még pedig a területtartás, a fészekalj kialakulása és a kelő fészekalj sorsa szempontjából. A tojás -típusokból megálla-pithattam, hogy a kakuktojó területet választ, oda évről-évre visszatér. Találtam egészen tiszta, vagyis egy tojó által megszállt és tartott területeket (1-5 — 2 km. parthosszuság- ban). de egészében a kakuktojó nem kizárólagosan tartja a területét, hanem egyes területeket több (3 — 4) kakuktojó is megszáll. A Holt Körös körülbelül 20 kilométeres parthossza mentén, amelyet évek óta figyeltem, de az 1935-i költési időszak alatt állandó megfigyelés alatt tartottam, mindössze két ilyen tiszta területet találtam, a többi vegyes, több tojó által megszállt terület volt. A tojó több himmel párzik s a nádirigók költésének csak előrehaladott szakában kezd nagyobb, távo- labbi kóborlásba. Amit Chance megállapított, hogv „minden területnek megvan a maga uralkodó kakuk" -ja, amely ott nem tür vetélytársat s a betola- kodó „bolygó' vagy „vendégkakuk" csak akkor helyezheti el azon a területen tojásait, ha az uralkodó kakuk már letojta a maga tojásait (Brehm — Schenk : Madarak, II. 235.), a magam megfigyelési területén nem tudtam igazolni. Két tiszta területet kivéve, a többi nádirigós terü- letek a kakuktojók által nem kizárólagosan megszállt területek voltak. Ahogy minden tojásrakó madár félti vagy védi a fészektáját, ugy a tojáscsempésző kakuktojók érdekellentéte is civódásra vezethet és vezet is, de az általam megfigyelt két ilven terület „uralkodó" kakukjainak 251 MOLNÁR BÉLA [Aquila harciasságát nem észleltem. Mi értelme is lenne az uralkodásnak, vagyis kizárólagos területtartásnak, ha a „bolygó" kakuk eró'sebb, ha az 1-5 — 2 km. -es területeket az „uralkodó" tojó a „bolygó" elől szor- gosan ellen nem őrizheti, vagy ha a „bolygó" kakuk éppen az „ural- kodó"-nak nevezett kakuk tojását cseréli el a nádirigóé helyett, mint ahogy azt két izben is megfigyelhettem a területek érintkezésénél (1935. VI. 23., 25). Hogy a területtartást a tojástipusok alapján ellenőrizhessem, a Holt Körös körülbelül kétharmad területéről 1935-ben 23 kakukos- nádirigó-fészekaljból álló gyűjteményt álütottam össze. A 23 fészek- alj 32 kakuktojást tartalmaz. A kakuktojó leggyakrabban a nádirigó első tojásait cseréli ki a magáéval, bár a későbbi, harmadik-negyedik tojás kicseréléséhez is megvan a szemfülessége. Egy kakuktojó egy nádirigó-fészekaljba csak egy tojást csempész. A kakuktojó területtartása mellett is (egy területet több tojó is megszáll, a választott területek érintkeznek) átkóborol a szomszédos kakuktojó területére (tojástipusok !) és igy egy fészekaljba több, ritkán két, kivételesen három, sőt egész kivételesen négy kakuk- tojás is kerülhet, amelyek más-más egyedtől származnak. Kettős kakukos fészekaljat 1935-ben találtam 10-t, hármas kakukos fészekaljat pedig — amióta megfigyeléseimet végzem — mindössze 4-t láttam, illetve találtam és 3-t praeparáltam. A négy kakuktojásos nádirigó fészekaljat, amely öt tojásból áll, 1938. jun. 8-án találtam. Az eléggé kotolt fészekalj — három kakuktojásban voltak már porcos részek — egyik kakuk tojása már a fészekben is repedt volt. A porcok törése s a levegő nyomása következtében ez a tojás még jobban megrepedt, de szét nem vált. Összekötöztem és igy megszilárdult. A kettős kakukos fészekaljak közül egy négyest két kakuktoj ássál (1935. VI. 26.) és egy ötöst két kakuktojással (1935. VI. 30.) praeparál- tam ugyanazon fészekből. A hármas kakukos fészekaljak közül egy (1934. VI. 17.) MÁTÉ LÁSZLÓ gyűjteményébe Székesfehérvárra, a másik kettő pedig (1935. VI. 11. 23.) a kakuktoj ás -tipusos fészekaljakkal együtt az oros- házai állami Felső Mezőgazdasági Iskola gyűjteményébe került. (Az 1935. VI. 11-én talált hármas kakukos fészekalj egyik kakuktojását mintegy 5 mm^ nagyságú héjhiánnyal, a fehérjét kifolyva, szikét pedig keménykés állapotban találtam. Ez a hiány és az egyik nádirigó -tojás kevés héjhiánya bizonnyal a kakuk csempészése közben keletkez- hetett.) Az 1938. június 8-án szedett négy kakuktojást tartalmazó fészekaljat a M. K. Madártani Intézet gyűjteményének adományoz- tam. Ugyanitt van két kettős és három egy kakuk tojásos nádirigó fészekalj is. 193Ö/S8) A NÁDIRIGÓ ÉS A KAKUK 252 A kakuktojó területtartását a tojástipusokból ellenőrizhettem. Egy világos-vörös tojó egyébként is szemmel kisérhető volt. Juniuw közepe után azonban ujabb tojástipusok jelentkeztek és igy nagyobb keveredés következett be. Hogy milyen munka mehet ilyenkor a nádi- rigó fészke táján, erre vonatkozóan közlöm egy megfigyelésemet. Junius 18-án (a községi faiskola mellett) elkészült uj fészek ; 22-én a nádirigó fészekaljban három tojás közül kettő élesen elütő, jól megfigyelt kakuk-tipus ; 23-án már három kakuktojást és egy nádirigó -tojást talál- tam, ugy azonban, hogy az egyik kakuktojást is, de a jól megfigyelt nádirigó -tojást is elcserélték, s igy a nádirigó egy ujabb tojásával négyes lett a fészekalj három kakuktojással. Ez tehát négyes kakukos fészekalj lett volna, ha a kakuk nem kakuktojást cserél a nádirigóé helyett. (Az elcserélt kakuktojás a „területtartó" -é vagy CHANCE szerint „uralkodó" -é volt, jól ismert és figyelt apró-pettyes tipus. Ennek az „uralkodó" kakuknak tojását egy más fészekből ugyancsak kakuk vitte el. Ezt az aljat 23-án praeparáltam. 24-én az előző napon kifosztott fészekben két, egymástól elütő tipusu kakuktojást találtam. Ezen fészeknél egy héten belül szemmelláthatóan hat kakuktojó fordult meg. A nádirigók javarésze ült, etetett vagy röpített is. Most már sok volt a kakuktojó, kevés a fészek, azért területét is elhagyta, ott helyezte el tojását, ahol éppen fészket talált. Ezért találunk június második felében már régebben elhagyott nádirigó -fészekben is egy vagy két friss kakuktojást. A VI. 24-én talált két kakuktojást egy elhagyott nádirigó -fészekbe tettem ; az egyiket kakuk cserélte el, a másikat törötten találtam. Találtam egy már régi, romlott kakuktojással együtt egy frisset. A kakuktojások ilyen, elhagyott fészkekbe helyezését a nádirigók költésének késői sza- kában találtam s azok közül négyet is praeparáltam (1935. VI. 26., 28.). A május végén vagy június elején található fészkeket egy-egy magános kakuktojással viszont a nádirigó hagyta oda. A tojásnak elhagyott fészkekbe helyezése nem szolgálhat bizonyí- tékul arra, hogy a kakuk tojásának sorsával nem törődik. Éppen azt bizonyltja, hogy tojásáról gondoskodni akar, mint ahogy gondoskodik is, de azt csak tökéletlenül teheti, mert más fészek, melyben elhelyez- hetné, nincs, Valószinü, hogy ezért kerülhet kakuktojás pl. fácán- fészekbe is, amiről Brehm-Chernel : Madarak, II. 76. tesz emlitést, vagy félig kész poszátafészekbe, amint azt Cerva Frigyes megfigyelte.. Hogy a kakuk már elhagyott fészekbe is (csere nélkül) helyez tojást, cáfolja azt, amiről CHANCE ir, hogy a „fészekrakó madarak látása 253 MOLXÄR BÉLA [Aquila szolgáltatja azt az ingert, amely a kakukban megiiiditja a peteérést" (Brehm-Schenk : Madarak, II. 253.). Vagyis a pete érik, a tojás kifej- lődik anélkül is, Kogy a kakuktojó fészekrakó madarakat látna. Többször tapasztaltam, hogy a nádirigó kifosztott fészkében újból költ. Egy kakuktojásos nádirigó -fészekalj at kipreparáltam (VI. 28. )^ az ig3' kifosztott fészket a nádirigó kitatarozta, peremét magasabbra építette s ugyanabban felnevelt négy nádirigót. Egy másik kifosztott (VI. 18.) két kakuktojásos fészekalj után ismét költött és felnevelt — kakukot. A VI. 24-én (később közölt 7. sz. megfigyelés) kezdett meg- figyeléseimet a nádirigó kezdetben nagy nyugtalansággal fogadta, de hamarosan megszokta. Valahogy úgy vette gyakori látogatásaimat, mint egyéb természeti csapást. Pattogott egyet-kettőt, alig távoztam, elfoglalta helyét s mintha misem történt volna, kotolt tovább. A kakuk által elfoglalt területeken 1935-ben a nádirigók 60 — 90%-a kakukot költött. Hogy a kakuktojó egy költési időszakban nem tart ki egy him mellett, hanem több himmel párzik, arra vonatkozóan jó alkalmam nyilt egy világos-vörös szinü, mással össze se téveszthető pompás tojó példány megfigyelésére. Május végén és június első felében az egyik ligetben láttam, ahol egy sötét szinü himmel párzott, június második felében egy másik díszkertben fogadta el világosabb szinü hímjét, később még egy harmadikat is. Ugyanitt láttam egyszer 6, más esetben 8 kakuk viaskodását, párzását egy időben, egy reggelen (VI. 16. 6 óra). Mindez négy-öt magasabb fűzfa tetején történt. Két tojó fogadta el párját ez alkalommal, az egyik a másutt is megfigyelt világos-vörös szinü. A him sajátságos, udvarló mozdulatát is láthattam. Valamivel magasabban helyezkedett el, mint a tojó, testével előre, lefelé hajolva, szárnyait kissé leengedve, farkával, amelyet nem terjesztett szét, lassan jobbra- balra mozgásokat végzett. Láttam csekély távolságról, hogy a kakuk száj zugában tojással kelt a gyepről. Egy nádirigó fészekben (VI. 14.) 14 órakor két nádirigó- tojást találtam. 19 órakor egy kakukot figyeltünk, amely ugyanazon nádas parti részén lopakodott tova. 30 m. távolságra lehettünk csolna- kunkkal, amikor a kakuk a nádasba csapott ahhoz a fészekhez, amelyet 14 órakor megfigyeltem. A nádirigók éktelen kiabálását hallottuk. Még oda se értünk, amikor a kakuk tovább repült. A nádirigók ezután is miegzavart, ingerült hangjukat hallatták. A fészekben kakuktojást talál- tam, amely kissé nedves, azonban nem volt friss meleg. Egy nádirigó- tojás hiányzott, de annak elvitelét nem láttam. Ez a csere néhány piUa- nat alatt történt. Megjegyzem, a nádirigók a kakukot csaknem min- denkor nagy zajjal fogadták és sokszor dühösen csapkodták. Láttam kakukfiókát — nyolc esetben — , amint mostoha -testvéreivel együtt 1935/38] A NÁDIRIGÓ lîS A KAKUK 254 volt a fészekben. Találtam egy-két napos kakukíiókát, a nádirigó- porontyok a fészek alatt elpusztulva . Vártam kakukos-alj kelését, s csak az első napos kakukfiókát találtam, a nádirigó -tojások a viz színén voltak. Láttam azonban olyanokat, amelyekben egy-két napos magatehetetlen kakukfióka volt, teljesen csupaszon, még nem nyilt szemmel, erőtlenül, elnyúlva — ez az eset volt a leggyakoribb — s a mostohatestvéreknek még csak a nyomát sem láttam. Kelő-fészekaljak megfigyelése után a kakuk -külső fejlődési adatai : a tojásból 13 nap múlva kel (a nádirigó 14 nap múlva) ; az első napon teljesen csupasz, szeme csukott, szája narancsvöröses, tehetetlen ; a második napon ugyanaz, de erősen fejlődik ; harmadik napon szárny- és fark-tokjai nőni kezdenek ; negyedik napon a két oldalán, továbbá a feje, nyaka tokjai indulnak ; ötödik napon a válltokjai indulnak, az eddigiek erősödnek, nyilik a szeme ; tiz -tizenkét napos korában még mindig csupasz hassal ,, megtölti" a fészket és három hetes korában elliagyja azt. 1. 1935. VI. 14.-én is megfigyelő utat kezdtem a kora reggeli órák- ban s találtam egy nádirigó -fészekalj at, melyben egy első napos kakuk- fióka volt, azonkívül még öt kotolt nádirigó -tojás. Amikor déltájban visszajövet újból megnéztem a fészekaljat, a narancsvöröses szájjal tátogó, csukottszemü, magatehetetlen kakukfiókákon kivül csak négy tojást találtam. Egy elintézés alatt álló fészekaljat szemlélhettem tehát, amelynek tojásoktól való megtisztítása megindult. Másnap újból fel- kerestem a fészket s abban most már, amint vártam is, a his kakukíiókát találtam egyedül. Az eltűnt, kotolt tojásokból megtaláltunk a fészek alatt a vizén úszva négyet. Még néhány jellegzetesebb megfigyelés : 2. Junius 26-án egy szemmeltartott fészekaljban 6 órakor egy első- napos kakuk-, három nádirigó-poronty, egy kotolt nádirigó -tojás ; 8 órakor egy kakuk-, három nádirigó -poronty, a tojás hiányzik ; 15 órakor a fészekben csak a kakukfióka, a viz szinén egy kis nádirigó- tetem. 3. Junius 26-án a kevert-nádasban alacsony fűzfán levő fészekben (kivételes fészkelő-hely) egy másodnapos kakukfióka, a viz szinén két kotolt nádirigó-tojás. 4. Junius 30-án egy figyelt ötös, két kakuktojásos fészekaljból egy, legfeljebb másodnapos kakukfióka, a vizén egy nádirigó-tojás. 5. Julius 6-án ötös, két kakuktojásos aljból egy kakukporonty és két nádirigó -tojás a vizén. 6. Junius 24-én építésétől figyelt nádirigó -fészekben egy kakuk-, egy nádirigó -tojás (az ,, uralkodó '-nak nevezett kakuk zöldes-kék apró pettyes tojása) ; 255 MOLNÁR BÉLA [Aquila 26-án a kakukot cserélve két kakuk-, két nádirigó -tojás (az ,, ural- kodó"-nak nevezett kakuk apró-pettyes tojását vitte el az utóbb csem- pésző kakuk) ; 30-án ötös, két kakuktoj ássál. Julius 6-án 6 órakor az egyik kakuktojás kelőben, héja egy darabon letörve ; 8 órakor ez a kakuktojás hiányzik ; 18 órakor ugyanaz ; 7-én a másik kakuktojás fakad ; 8-án kis kakukporonty és három nádirigó -tojás ; 9-én 6 órakor egy kakuk-, egy nádirigó -poronty, két tojás : 18 órakor egy kakuk-, két nádirigó -poronty, egy tojás eltűnt ; 10-én 6 órakor a kakuk-poronty egyedül, a két nádirigó-poronty eltűnt ; 12-én 15 órakor a kakuk-poronty szárn}^- és farktokjai nőnek, oldalá- nak tokjai indulnak, a szeme nyilni kezd. (A kettős kakuktojásos meg- figyeléseket szándékosan választottam ki feljegyzéseim közül. A továb- biak folyamán csak a megfigyelések számát közlöm.) Bevallom, hogy eleinte nem nagyon hittem abban, hogy az 1 — 2 — 3 napos kakukfióka dobálja ki a fészekből a nádirigó -tojásait és porontyait, sőt tán a kakukfiókát is. Az ilyen kakukfióka fekszik a fészekalján el- nyúlva, tehetetlenül, vakon, éppen úgy, mint az ilyen korú más fészek- lakó porontyok, két szárnyával legfeljebb támogatni próbálja magát. Annyira erőtlen, annyira vak, a fészek pereme annyira magas, hozzá képest a tojások vagy mostohatestvérek óriások. Öt napos korában nyilik csak a szeme, holott legtöbbször az első vagy második napon teljesen tehetetlen állapotban már egyedül van a fészekben. Kísérleteztem is kakukfiókákkal. Szerettem volna látni, hogyan távolit ják el fészektársaikat. Az 1 — 2 — 3 napos kakukfiókák nem reagál- tak egyetlen esetben sem a melléjük helyezett idegen tárgyakra. A nagyobb, 8 — 10 napos és idősebb kakukfiókák között, amelyek a fészket már szinte ,, megtöltik", találtam olyanokat, amelyek a papirgombócot , agyagdarabot vagy más fészekből melléjük tett nádirigó -porontyot is •eltávolították, mégpedig a test hátsó részével, alulról való túrással, a fészek belső oldalához való horzsolással. Nem hirtelen mozdulattal. Próbálkoztam egy kakukfiókával, amelyről tudtam, hogy már kelése napján eg3^edül maradt. 10 napos korában kitúrta az idegen tárgyakat. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az ilyen próbákat, kísérleteket csak kevés 8 — 10 napos kakukfióka fogadta el, azt korántsem lehet általános tevékenységnek vagy éppen ,,kidobási ösztön" következményének tekinteni. Van egy mozdulata a serdültebb kakukfiókának (8 napos vagy idősebb korában), amelyet sokszor volt alkalmam látni. Ha a fészek 19:55/38] A NÁDIRIGÓ ÉS A KA KHK 2g6 felé nyúlunk, a kakukfióka tollait borzolva hirtelen feláll, szárnyaival verdes, nyakát felénk kinyújtva nyitott szájjal a kis macska védekező hangjára emlékeztetően ,, köpköd". A „kidobási ösztön" követkéz - mén^'^eit 1936. júniusában már megláthattam, amikor is az előző najjon 19 óra tájban kelő kakukporontyot másnap 6 órakor a fészek peremén értem. Szárnyaival a fészek peremében kapaszkodott, fejjel a fészek belseje felé fordulva, megfeszített lábai a fészek belső oldalába kapasz- kodtak. Hajolva-emelkedve lökőmozdulatokat végzett és a mostoha- testvér-tojást, amelyet szárnyaival, nyakával tartott, „vállairól" a vizbe lökte. Mindezt pedig a nem is egynapos, vak, amig a kidobási ösztön nem jelentkezik, magatehetetlen kakukporonty végezte. E parányi fióka minden porcikája csodás erőt látszott sugározni, mozdulatai célravezetőek, határozottak voltak. A tojás kidobása után a poronty remegni kezdett. Szárnyai, vala- mivel később lábai is ernyedtek, feje remegett, lehanyatlott s a kis csöppség (teste kb. 2 cm) most már tehetetlenül zuhant a fészek alján még ott levő tojásokra, hogy majd a kidobási ösztön hatása alatt újból folytassa „eligazító" tevékenységét. Dolgozik még akkor is, mikor a nádirigó a fészken rajta ül. Ezután több esetben volt alkalmam megfigyelni a kb. 8 — 10 órás kakukporontyot, amint aláfúródik a tojásnak s mint egy „zsákhordó", cipeli a testének súlyát és nagyságát is gyakran meghaladó mostoha- testvér-tojásokat. Hogy porontyot cipelt volna, nem volt alkalmam látni, de nem kétséges most már, hogy mindaddig nem nyugszik, amig egyedül nem marad. Ez pedig kelésétől számitott egy-két napon belül bekövetkezik. Ugy vélem, a kakukfióka mostoha-testvéreitől való szabadulásának ez a rendes, illetve leggyakoribb módja. Hogy mi lehet az oka annak, amikor a kakukfióka együtt marad mostohatestvéreivel, azt csak a „kidobási ösztön" kimaradásával próbál- nám értelmezni. De hogy együtt is marad, többször tapasztaltam s ilyenkor be is következhet mostoha-testvéreinek a fészekből való „kidúrás"-a. A kakukkal kapcsolatba kerülő nádirigó fészekaljának sorsát már eldönti a kakuktojó akkor, amikor tojását abba becsempészi, de a sorsot ténylegesen a néhány órás vagy napos kakukporonty tel- j esiti be. A kakuk szaporodik, a nádirigók száma rohamosan fogy. Ha ilyen mértékben veszi igénybe a kakuk a nádii-igó segítségét, lehet, hogy rövid időn belül elcsendesednek a Körös nádasai. BELA MOLK ÁR [Ayuiia Drosseirohrsänger und Kuckuck. Von BÉLA Molnár. In den Rohrbeständen am Ufer des Altwasser -Kőrös -Flußes bei Szarvas brütet der Drosselrohrsänger (kurz Rohrdrossei gennant) in stattlicher Anzahl. Im Laufe der Jahre habe ich mindestens 200 Rohr- clrosselgelege gefunden, in denen ein Kuckucks-Ei oder Kuckucksjunges sich befand. Ich will im Tolgenden meine Beobachtungen über die Rohrdrossel und den Kuckuck veröffentlichen, und zwar mit Hinsicht auf die Gebiets- bebaupfcung, die Entwicklung und das weitere Schicksal der Gelege. Aus den Eierrypen konnte ich feststellen, daß das Kuckuckweib- chen sich ein bestimmtes Revier auswählt, in welches es alljährlich zurückkehrt. Ich fand Gebiete, welche von einem einzigen Weibchen besetzt waren (in 1.5 bis 2 Km Uferlänge), doch pflegt im allgemeinen ein Kuckuckweibchen ein Revier nicht allein für sich in Anspruch zu nehmen, sondern teilt sich in den Besitz deßelben mit mehreren (3 — 4) anderen Weibchen. An dem Ufer des ungefähr 20 Kilometer langen Altwasser -Kőrös -Flußes, das ich seit Jahren — während der Brutzeit von 1935 ohne Unterbrechung — beobachte, fand ich insgesamt bloß zwei ,, reine" Reviere ; die übrigen waren ,, gemischt", also von mehreren Weibchen besetzt. Das Kuckuckweibchen paart sicli mit m.ehreren Männchen und beginnt erst später, wenn die Rohrdrosselbrut schon ziemlich entwickelt ist, grössere Streif züge zu unternehmen. Chance's Feststellung, daß ,, jedes Revier seinen eigenen Stand- kuckuck hat", welcher dort keinen Rivalen duldet, sodaß also der ,, herumstreifende" oder ..Gastkuckuck" sein Ei erst dann anbringen kann, wenn der Standliuckuck bereits gelegt hat (Brehm-Schenk : Vögel, lì. 235), trifft für mein Beobachtungsgebiet nicht zu. Mit Ausnahme von zwei ,, reinen" Revieren waren sämtliche Brutgebiete der Rohr- dr'osseln nicht ausschließlich von einem Kuckuckweibchen beschlag- nahmt. Selbstverständlich sind Streitfälle zwischen den brutschmarotzen- den Kuckuckweibchen nicht ausgeschloßen, wie ja jeder Vogel während der Eiablage um sein Nest und deßen Umgebung besorgt ist und es schützt, doch konnte ich in den beiden beobachteten Gebieten eine besondere Rauflust der dortigen ,, Standkuckucke" nicht bemerken. Was hätte auch die Behauptung eines Gebietes durch den ,, Stand- kuckuck,, für einen Sinn, wenn der fremde Eindinngling stärker ist, wenn die 1,5 — 2 Kilometer weiten Gebiete von dem ,, herrschenden" Kuckuckweibchen nicht genügend überwacht werden können, oder 19.J5/38] DJROSSBLBOHRSANGBR UND KUCKUCK 258 wenn der herumstreifende Kuckuck gerade das Ei des sogennanten Standkuckucks statt des Rohrdrossel -Eies vertauscht, wie ich es in zwei Fällen an der Bei'ührungslinie zweier Gebiete heobn chfen konnte (23. und 25. VI. 1935). Um die Kuckuckreviere aut Grund der Eiertypen kontrollieren zu können, stellte ich im Jahre 1935 aus ungefähr zwei Dritteln des Gesamtgebietes eine Sammlung von 23 Rohrdrosselgelegen, die mit Kuckuckseiern versehen waren, zusammen. Die Gelege enthalten 32 Kuckuckseier. Das Kuckuckweibchen vertauscht meistens das e^ste oder zweite Ei der Rohrdrossel mit seinem eigenen, wobei es natürlich geschickt genug ist, nötigenfalls auch das dritte oder vierte Ei umzutauschen. Ein Kuckuckweibchen schmuggelt in ein Rohrdrosselgelege bloß ein einziges Ei hinein. Das Kuckuckweibchen streicht trotz Beibehaltung seines Revieres (ein Gebiet wird von mehreren Weibchen besetzt, die getrennten Gebiete berühren sich) manchmal in das Gebiet des benachbarten Kuckucks (Eiertypen), und so können in ein Gelege mehrere, selten zwei, ausnahmsweise drei, in ganz seltenen Fällen sogar vier Eier gelangen welche von verschiedenen Individuen stammen. Gelege mit zwei Kuckuck- seiern fand ich im Jahre 1935 zehn, solche mit drei Kuckuckseiern dagegen — seit ich beobachte — insgesamt bloß vier. Drei davon wurden von mir präpariert. Ein Rohrdrosselgelegernit 5 Eiern, darunter 4 Kuckuck- seier, fand ich am 8. Juni 1938. Es war schon sehi starle bebrütet. Von Gelegen mit zwei Kuckuckseiern präparierte ich ein Vierer- gelege mit 2 Kuckuckseiern am 26. VI. 1935. und ein Fünfergelege mit 2 Kuckuckseiern am 30. VI. 1935 aus ein und demselben Nest. Von den Gelegen mit drei Kuckuckseiern gelangte eins (17. VI. 1934) in die Sammlung des Hauptmanns Ladislaus MÁTÉ nach Székesfehérvár, die beiden anderen (11. und 23. VI. 1935) in die Sammlung der Staatl. Höheren Ackerbauschule zu Orosháza. (Ein Kuckucksei aus dem Gelege vom 11. VI. 1935 weist einen Schalenschwund von etwa 5 mm. aut, das Eiweiss war ausgeronnen, der übrige Inhalt erhärtet. Dieser Schwund sowie auch ein kleiner Schalenschwund an einem Rohrdrossel-Ei ent- stand sicher beim Einschmuggeln des Kuckucks-Eies.) Das Gelege mit 4 Kuckuckseiern vom 8. VI. 1938 schenkte ich dem Kgi. üng. Orni- thologischen Institut. Ebendort befinden sich auch zwei Rohrdrossel- gelege mit je 2, und drei Gelege mit je einem Kuckucksei. Die Gebietsbehauptung des Kuckucks Weibchens konnte ich auf Grund der Eiertypen kontrollieren. Ein hell-rostrot gefärbtes Weibchen war übrigens auch mit freiem Auge leicht zu erkennen. Nach Mitte, Juni tauchten aber neue Eiertypen auf, sodaß die Sache komplizierter ^uîfle. 259 BÉLA MOLNÁR [Aquila Was sich zu solchen Zeiten in der Umgebung eines Rohrdiossekiestes alles abspielt, ist aus meinen nachstehenden Beobachtungen ersichtüch : am 18. Juni neben der Baumschule ein fertiges neues Rohrdrossel- nest ; am 22. in dem Neste drei Eier, darunter zwei sehr auffallende, typische Kuckuckseier ; am 23. drei Kuckuckseier und ein Rohrdrossel-Ei, wobei aber sowohl das eine Kuckucksei als auch das gut beobachtete Rohrdrossel-Ei ausgetauscht waren, sodaß also durch ein weiteres Ei der RohrdrosseJ eiîi Vierergelege mit drei Kuckuckseiern entstand. Es wäre hier also ein Gelege mit vier Kuckuckseiern entstanden, wenn der Kuckuck statt des Rohrdrossel-Eies nicht ein Kuckucksei ausgetauscht hätte. Das ausgetauschte Kuckucksei stammte von dem „Standkuckuck", oder nach CHANCE von dem „herrschenden" Kuckuck, ein leicht kenntlicher und gut beobachteter Typ mit kleinen Flecken. Das Ei dieses Standkuckucks nahm aus einem anderen Nest wieder ein anderer Kuckuck heraus. Dieses Gelege präparierte ich am 23. Juni. Am 24. fand ich in dem tags vorher geplünderten Nest zwei Kuckucks- eier von ganz verschiedenem Tj/p. Dieses Nest war also im Laufe einer Woche offensichtlich von sechs Kuckuck weibchen besucht worden. Die Rohrdrosseln saßen größtenteils auf den Eiern, fütterten oder hatten schon flügge Junge. Jetzt gab's also viele Kuckuck weibchen und wenig Nester, sodaß manches Kuckuckweibchen sein Gebiet ver- laßen mußte und sein Ei dort ablegte, wo es gerade ein Nest fand. Deshalb finden wir in der zweiten Junihälfte selbst in älteren verlaße- nen Rohrdrosselnestern ein oder zwei frische Kuckuckseier. Die am 24. Juni gefundenen zwei Kuckuckseier legte ich in ein verlassenes Rohr- drosselnest ; das eine wurde von einem Kuckuck ausgetauscht, das andere zerbrach. Ich fand auch schon neben einem älteren, verdorbenen Kuckucksei ein ganz frisches. Die Ablage von Kuckuckseiern in ver- laßene Nester geschieht meistens in dem späteren Stadium der Rohr- drosselbruten. Vier solcher Gelege habe ich präpariert (26. u. 28. VI. 1935). Dagegen sind Nester, welche Ende Mai oder Anfang Juni gefun- den werden und nur ein vereinzeltes Kuckucksei enthalten, von der Rohrdrossel verlaßen worden. Die Ablage des Kuckuckseies in verlaßene Nester kann nicht als Beweis dafür dienen, daß der Kuckuck sich um das Schicksal seines Eies nicht kümmert. Im Gegenteil — er will ja für sein Ei Sorge tragen, kann es aber unter gewissen Umständen nur unvollkommen tun, wie in obigem Falle, wo eben andere Nester, denen er sein Ei anvertrauen I<,):j5/3isj UKOSSKLKOHRSÄNGlilt UNO KUCKUCK 2«0 könnte, nicht zur Verfügung stehen. So ist es aucli /.u erklären, daß Kuckuckseier z. B. in Fasanennester gelangen (Brehm-CHERNEL : Vögel, II. 76) oder in halbfertige Grasmückennester, wie Friedrich Cerva beobachtete. Die Tatsache, daß der Kuckuck sein Ei auch in bereits verlaßene Nester (ohne Tausch) einschmuggelt, widerlegt Change's Behauptung daß ,,der Anblick der nestbauenden Vögel jenen Reiz auslöst, ^^elchei- in dem Organismus des Kuckucks das Reifen der Eier bewirkt" (Brehm- ScHENK : Vögel, IL 253). Mit anderen Worten : die Eier reifen im Orga- nismus des Kuckuckweibchens auch dann, wenn es keinen nest bauenden Vogel zu Gesicht bekommt. Mehrmals machte ich die Erfahiung, daß die Rohrdrossel in ihrem geplünderten Nest von neuem brütet. Ich hatte am 28. Juni ein mit einem Kuckucksei versehenes Rohrdrosselgelege mitgenommen und präpariert. Dieses geplünderte Nest beßerte die Rohrdrossel aus, baute den Rand höher und zog darin 4 junge Rohrdrosseln gross. In einem andern Falle, nach Entfernung eines Geleges mit zwei Kuckuckseiern (18. VI.) brütete die Rohrdrossel wieder und erzog — einen Kuckuck. Meine am 24. Juni begonnenen Beobachtungen beuniuhigten anfangs die Rohrdrossel sehr ; bald aber gewöhnte sie sich an meine häufigen Besuche und nahm sie, wie andere Elementarereigniße, einfach hin. Sie gab einige Warnungszeichen, nahm aber sofort nach meinem Ver- schwinden ihren Platz wieder ein und brütete rahig weiter. In den vom Kuckuck heimgesuchten Gebieten brüteten im Jahre 1935 60 — 90% der Rohrdrosseln Kuckucke aus. Daß das Kuckuck Weibchen während einer Legeperiode nicht einem einzigen Männchen treu bleibt, sondern sich mit mehreren Männchen paart, konnte ich an einem hell-rostrot gefärbten, nicht verwechselbarem, prächtigen Exemplar gut beobachten. Ende Mai und in der ersten Juni-Hälfte paarte es sich in einem Auwäldchen mit einem dunkel ge- färbten Männchen, in der zweiten Hälfte des Juni hatte es in einem Ziergarten einen heller gefärbten Gatten, später noch einen dritten. Ebendort sah ich gleichzeitig 6, in einem anderen Falle 8 Kuckucke zankend und sich paarend (am 16. VI. 6 XJhi früh). Der Vorgang spielte sich in den Wipfeln von 4 — 5 höheren Tannen ab. Bei dieser Gelegen- heit wurden zwei Weibchen begattet, darunter auch das an anderer Stelle beobachtete hell-rostrote Exemplar. Auch die eigenartigen Balz- bewegungen des Männchens konnte ich beobachten. Es nahm seinen Platz etwas oberhalb des Weibchens ein, neigte den Körper nach vorne, spreizte ein wenig die Flügel und machte mit dem Schwanz, welcher nicht gefächert wiirde, langsame Bewegunge nach rechts und links. Aus geringer Entfernung sah ich, wie ein Kuckuck mit einem Ei 261 BELA MOLX.ÍU [Aquila im Schnabel sich vom Rasen erhob. In einem Rohrdrosselnest fand ich am 14. VI. um 14 Uhr zwei Robrdrosseleier. Um 19 Uhr sahen wir einen Kackuck in demselben Uferabschnitt umherstreichen. Wir mochten mit unserem Kahn wohl 30 Meter entfernt gewesen sein, als dei Kuckuck plötzlich bei dem Neste einfiel, das ich um 14 Uhr beobachtet hatte. Die Rohrdrossein machten einen Höllenlärm. Bevor wii^ noch hinkamen, war der Kuckuck abgeflogen. Die verstörten Rohrdrosseln lärmten auf- geregt weiter. In dem Nest fand ich ein Kuckucksei, et^^as feucht, aber nicht körperwarm. Ein Rohrdrosselei fehlte, doch hatte ich nicht sehen können, daß es weggetragen wurde. Dieser Tausch war das Werk weni- ger Augenblicke. Ich bemerke, daß die Rohrdrosseln den Kuckuck fast immer mit großem Lärm empfingen und häufig nach ihm stießen. Ich sah in S Fällen Kuckuckjunge zusammen mit ihren Stief- geschwistern im Neste liegen. Dann wieder fand ich 1 — 2 Tage alte Kuckuckjunge im Nest, — die herausgeworfenen Rohrdrosseljungen unter dem Nesie. Ein andermal erwartete ich das Schlüpfen der Jungen aus einem mit 1 Kuckucksei versehenen Rohrdrosselgelege : Er- gebnis ein wenige Stunden alter Kuckuck im Nest, die Rohrdrosseleier auf dem Wasser schwdmmend. Am häufigsten waren jedenfalls Nester, in denen ein 1 — 2 Tage alter Kuckuck lag, hilflos, völlig nackt und blind — - von den Stiefgeschmstern dagegen keine Spur. Die äußere Entwicklung des nest jungen Kuckucks weist folgende Phasen auf : das Schlüpfen erfolgt nach 13 Tagen (bei der Rohrdrossel nach 14 Tagen) ; am ersten Tag ist der junge Kuckuck vollständig nackt und hilflos, mit gcschloßenen Augen, der Rachen orange-rötlich : am zweiten Tage entwickelt er sich schon zusehends ; am dritten be- ginnen die Blutkiele an Flügeln und Schwanz zu sproßen ; am vierten Tag die Federkiele an den beiden Seiten, am Kopf und Hals ; am 5. Tag entwickeln sich die Schulterfedern, die übrigen wachsen nach , die Augen öffnen sich ; im Alter von 10 — 12 Tagen liegt er noch immer mit nacktem Bauch im Nest ; er verläßt dasselbe im Alter von drei Wochen. Und nun einige charakteristische Beobachtungen : 1. Am 14. VI. 1935 fand ich bei meinem Beobachtungsgang am Morgen ein Rohrdrosselgelege mit einem Eintagskuckuck und 5 bebrü- teten Rohrdrosseleiern. Gegen Mittag waren außer dem hilflosen blinden Kuckuck nur noch 4 Eier im Nest. Ich hatte also ein in ,, Liquidierung" befindliches Gelege vor mir. Tags darauf fand ich, wie nicht anders erwartet, das kleine Kuckuck junge allein im Nest vor. \'^on den ver- schwundenen bebrüteten Rohrdrosseleiern fand ich 4 Stück auf dem Wasser schwimmen. 2. Am 26. VI. in einem unter Beobachtung stehenden Nest 6 Uhr früh ein Eintagskuckuck, 3 Rohrdrosseljunge und ein bebrütetes Rohr- 1935/38] DKOSSELBOHRSÄNGBR UND KTiCKUCK 202 drossel-Ei ; um S Uhr 1 Kuckuckjunges, 3 Rohrdrossel junge, das Ei fehlt ; um 15 Uhr im Neste hloß der junge Kuckuck, auf der Wassei- oberf lache die Leiche eines Rohrdrossel- Jungen. 3. Am 26. VI. in gemischtem Rohrbestand auf einer niederen Weide (ungewöhnlicher Nistplatz) ein Nest mit einem 2 Tage alten Kuckuck, auf dem Wasser zwei bebrütete Rohrdrosseleier. 4. Am 30. VI. aus einem beobachteten Pünfergelege mit 2 Ku- ckuckseiern ein 1 14 Tage alter Kuckuck, auf dem Wasser ein Rohr- clrossel-Ei. 5. Am 6. VII. aus einem Fünfergelege mit 2 Kuckuckseiern 1 Kuckuckjunges und auf dem Wasser 2 Rohrdrosseleier. 6. Am 24. VI. in einem vom Beginn des Nestbauses beobachteten Rohrdrosselgelege ein Rohrdrossel-Ei und ein Kuckucksei (das grün- lichblause, feinpunktierte Ei des sogenannten Standkuckucks) ; am 26. fehlt das vorige Kuckucksei, dafür zwei andere Kuckuckseier und 2 Rohrdrosseleier. (Der zweite Kuckuck hatte also das feinpunktierte Ei des sogenannten Standkuckucks fortgetragen) ; am 30. drei Rohi- drossel- und zwei Kuckuckseier. Am 6. Juli 6 Uhr früh das eine Kuckucksei im Ausbrechen, ein Stückchen Schale fehlt ; um 8 Uhr ist dieses Kuckucksei nicht mehr vorhanden ; um 18 Uhr dasselbe ; am 7. VII. beginnt der zweite Kuckuck zu schlüpfen am 8. ein nackter Jungkuckuck und drei Rohrdrosseleier ; am 9. um 6 Uhr 1 Kuckuckjunges, ein Rohrdrossel-Junges, 2 Eier; um 18 Uhr 1 Kuckuck-, 1 Rohrdrossel junges, ein Ei ist verschwunden; am 10. VII. um 6 Uhr das Kuckuckjunge allein, die beiden Rohr- drosseljungen sind verschwunden ; am 12. VII. um 15 Uhr : die Elügel- und SchwanzkieJe des Jung- kuckucks wachsen, die Federkiele an den Seiten beginnen zu sproßen, die Augen öffnen sich. Ich muß gestehen, daß ich anfangs nicht recht glauben konnte, daß] der 1^ — 2 — 3 Tage alte Kuckuck die Eier and Jungen der Rohr- drossel, ja vielleicht sogar ein Kuckuckjunges aus dem Nest heraus- wirft. So ein kleiner Nestkuckuck macht einen erbärmlichen Eindruck: hilflos, blind und nackt liegt er in der Nestmulde, gerade so wie auch andere Nestjunge in diesem Alter, höchstens versucht er sich mit den beiden Flügeln zu stützen. Er erscheint derart kraft- und hiKlos, der Nestrand derart hoch, daß die Eier oder Stiefgeschwister neben ihm gross aussehen. Erst im Alter von 5 Tagen öffnen sich seine Augen, trotzdem er meistens schon am ersten oder zA^^eiten Tag in völlig hilf- losem Zustand allein im Neste liegt. Gerne hätte ich gesehen, wie der junge Kuckuck seine Nestge- 203 BÉLA MOLNÁR |AanUa schwister über Bord wirft. Zu diesem Zweck legte ich verschiedene Gegenstände neben den Kuckuck in das Nest. Im Alter von 1^2 — 3 Tagen reagierte das Kuckuck junge in keinem einzigen Fall auf diese Fremdkörper. Unter den grösseren, 8 — 10 Tage alten Kuckuckjungen fand ich solche, welche die Papierkugel, das Lehmstückchen oder auch das aus einem andern Nest hineingelegte Rohrdrossel-Junge entfern- ten. Dieses Hinausdrängen geschieht mit dem rückwärtigen Teile des Körpers, durch eine von unten nach oben gerichtete, am Innem^and der Nestmulde emporführende allmähliche Druckbewegung. Ein Nest- kuckuck, von welchem ich wußte, daß er seit dem Tage des Schlüpf ens allein im Neste war, entfernte im Alter von 10 Tagen die Fremd- körper aus seinem Nest. Ich muß allerdings bemerken, daß nur wenige 8_.10 Tage alte Nestkuckucke auf derartige Untersuchungen reagier- ten, sodaß also in diesen Fällen keineswegs von einer allgemeinen Tfiebhandlung gesprochen werden kann. Bei etwas größeren Nestkuckacken (8 Tage oder älter) konnte ich des öfteren Folgendes feststellen: Wenn man in das Nest greifen will, steht der junge Kuckuck mit gesträubtem Gefieder plötzlich auf. schlägt mit den Flügeln, streckt den Hals lang aus und faucht mit weit geöffnetem Rachen, ähnlich einer sich wehrenden jungen Katze. Die Äusserungen des ,,Verdi'ängungstriebes" konnte ich im Juni 1936 am Nestkuck ack gut beobachten. Einen tags vorher gegen 19 Uhr geschlüpften Kuckuck fand ich am nächsten Tag urn 6 Uhr auf dem Rande des Nestes. Mit den Flügeln klammerte er sich an den Nestrand an, der Kopf war nach vorne gegen das Nestinnere gerichtet, mit den gespreizten Beinen hielt er sich an der Innenwand des Nestes fest. Mit eigenartigen Stoßbewegimgen, hervorgerufen durch Heben und Senken des Oberkörpers, beförderte er das Stiefgeschwister -Ei, wel- ches auf Flügeln und Hals ruhte, über den Nestrand ins Wasser. Dieses alles vollbringt das noch nicht einen Tag alte, blinde, vor dem Erwachen des ,, Verdrängungstriebes" so unbeholfene Kuckuck- junge. Jedem einzelnen Glied dieses winzigen Wesens schien eine wunderbare Kraft innezuwohnen, alle seine Bewegungen waren ziel- strebig und bestimmt. Nach dem Hinauswerfen des Eies begann der junge Kuckuck zu zittern. Seine Flügel, etwas später auch die Beine erschlafften, der Kopf sank zurück und der winzige Körper (etwa 2 cm lang) fiel kraft- los auf die noch im Neste liegenden Eier, um dann später, nach Wieder- erwachen des Verdrängungstriebes, seine oben geschilderte Tätigkeit fortzusetzen. Er arbeitet unter dem Zwang dieses Triebes auch dann, wenn die Rohrdrossel im Neste, also auf ihm sitzt. Ich beobachtete mehrmals 8 — 10 Stunden alte Nestkuckucke ,,bei lf>35/38] DROSSBLBOHBSÄNGBR UNI) KUCKUCK 264 der Arbeit". Der winzige Kerl schiebt sich unter das Ei und trägt es wie ein Lastträger bis zum Nestrand empor; oft übertreffen die Eier der Stiefgeschwister seinen eigenen Körper an Größe und Gewielit. Daß er auch Junge hinausgeschoben hätte, konnte ich nicht feststeüeii, doch scheint kein Zweifel darüber zu bestehen, daß er nicht ruht, solange er nicht allein im Neste liegt. Und das tritt binnen 1 — 2 Tagen nach seinem Schlüpfen ein. Meiner Meinung nach ist dieses die normale, bezw. häufigste Art, auf welcher sich der Nestkuckuck seiner Stief- geschwister entledigt. Daß der junge Kuckuck manchmal mit seinen Stiefgeschwistern zusammen im Nest bleibt, glaube ich mit dem Versagen des Verdrän- gungtriebes erklären zu dürfen. Allerdings kann nach meinen Beobacli- tungen auch in diesem Falle ein Verdrängen der Stiefgesciiwister aus dem Neste eintreten. Das Schicksal des Rohrdrosselgeleges ist schon in dem Augen- blick besiegelt, wenn das Kuckucksweibchen sein Ei in das Nest hinein- schmuggelt ; die endgültige ,, Erledigung" ist dem wenige Stunden oder Tage alten Nestkuckuck vorbehalten. Der Kuckuck vermehrt sich, die Rohrdrossel wird seltener. Sollte der Kuckuck die Hilfe der Rohrdrossel auch weiterhin in diesem Maße in Anspruch nehmen, dann wird es möglicherweise in nicht zu ferner Zeit stille werden in den Rohrbeständen am Ufer des Altwasser- Korös-Flußes. Különlenyomat az Aquila XLII — ^XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XL V. Bd 1935—38. ^^ Zoology ''<^ JUL 22 1940 * ^ .í- / 8 R A Ri, A vörösfejű gébics egykori fészkelése a debreceni Nagyerdőn. Irta: Dr. Nagy Jenő. Pár év előtt Dr. Lovassy Sándorral beszélgettünk a debreceni Nagyerdő madárvilágáról, s akkor emiitette, hogy az 1870-es években a Nagyerdőben a Lanius senator -nsik a fészkét is találta, ámbár akkor ezt ő nem ismerte fel. Mivel én az utolsó 10 év alatt Debrecen környékén még a szinét sem láttam ennek a madárnak, a kollégiumi állatmuzeumnak a régi katalógusaiban kutatni kezdtem utána, hogy vájjon tényleg volt-e itt Debrecen környékén Lanius senator a múlt század második felében. A régi hires Kovács János által összehozott gyűjtemény kata- lógusában tényleg volt is Lanius rufus példány, ezek azonban már az 1914-ben készített uj katalógusban nem szerepelnek. Az eredeti Kovács János -féle katalógusban a Lanius rufus mel- lett nem áll ugyan lelőhely és időpont, de ez valamennyi közön- ségesebb s itt a környéken élő fajnál hiányzik, ellenben a ritkább s csak más vidéken előforduló fajoknál rendesen meg van a lelőhely és a beszer- zés ideje is. » Már ebből is tehát az következik, hogy a Lanius senator abban az időben, tehát 1856-tól legalább is a 70-es évekig előfordult Debrecen környékén. Ugyanis KovÁcs János 1856-tól 1896-ig működött a kollégiumban, s szervezte ez idő alatt azt a páratlan természetrajzi muzeumot, amelyhez hasonló a maga idejében Budapestet kivéve talán az egész országban nem volt. Dr. Lovassy Sándor 1871-ben jött Debrecenbe, s mivel ő már ezt a madarat nem találta a Nagyerdőben, csak a fészkét találta, ezért ugy vélem, hogy ekkor már csak szórványosan fordult elő. 1383/1940. 2(55 NAGY JENŐ [Aquila Volt Kovács JÁNOSnak egy a maga idejében szintén jelentős tojás- gyüjteménye. Ennek az eredeti katalógusában szintén megtaláltam a "Lanius ruf US tojásokat, még pedig 39 darabot. Sajnos e katalógusban sincsen lelőhely és időpont. E régi gyűjtemény maradványai között még most is van 25 Lanius ruf us, azaz L. senator tojás ! Ezeknek az eredeti gyűjteményben való nagy száma teljes bizonyíték arra, hogy ezeket a tojásokat Debrecenben gyűjtötték. Van ugyan ebben a tojás- gyűjteményben sok külföldi fajnak a tojása is, amelyeket KovÁCS JÁNOS csere utján szerzett be, de ezek mind vízimadarak és mind csak 1 — 2 — 3 darabbal vannak képviselve a gyűjteményben. Az eredeti tojáskatalogusban a darabszámot jelentő 39. szám mellett ceruzával oda van jegyzeve + 3. Ez is Kovács JÁNOS sajátkezű bejegyzése. Ez a kis ceruzajegyzés szerintem a legjobb bizonyíték arra, hogy e tojások helybeli származásúak. Mert az egészen bizonyos, hogy ha akkor már 39 Lanius rufus tojása volt a gyűjteményben, akkor nem fog még beszerezni 3 darabot más vidékről. A Lanius rufus tojások nagy száma tehát azt bizonyltja, hogy fel- tétlenül helybeli származásúak, de viszont épp ebből a nagy számból azt érzem ki valahogyan, hogy KovÁCS JÁNOS jól ismerte ennek a madár- nak a különös elterjedését s ezért gyűjtött belőle annyi sokat, hogy csereanyagnak felhasználhassa. De az is következtethető ebből, hogy abban az időben legalább is egy bizonyos helyen nem volt ritka madár. Ezt megerősíti id. Dr. SoMOGYi Zoltán is, aki mint annak idején Kovács János tanítványa, a legbuzgóbb tojásgyüjtő volt. Ű emlékezik jól a Lanius rufus-ra., vagy ruficeps-re, s arra is, hogy ez a faj az 1865 — 70. évek között, amikor ő tojásokat gyűjtött Debrecen környékén nem volt ritkaság. Azonban teljes értékű bizonyítékokat is szereztem erre vonat- kozólag, amennyiben Dr. Somogyi ZoLTÁN-nak a padlásról előkeresett, gyermekkori tojásgyűjteményében megtaláltam a Lanius ruficeps hiteles debreceni tojásait is. E tojások eredetére nem foroghat fenn semmi kétség, mert Dr, Somogyi Zoltán apró éneklő madár tojásai mind csak Debrecenből származnak. Mindezekből kétségtelenül megállapítható, hogy az 1860 — 70-es években fészkelt a Lanius senator Debrecen környékén, míg 1923 óta — amióta én Debrecenben lakom — de bizonyára már előbb is hiányzik Debrecen faunájából. Itt is tehát azt a titokzatos eltűnését látjuk ennek az érdekes madárnak, amit már máshonnan is ismerünk. Egy bizonyos elszigetelt tertileten él, majd hirtelen minden látható ok nélkül eltűnik onna-n. 19;15/38J A VÖKÖSIÍK.JŰ (.ilíBiCS EGVKUKI l''IÌS/.lv liLlîSJi 2Ö6 Das einstige Brüten des Rotkopfwürgers in Debrecen. Von Dr. Eugen Nagy Seit dem Jahre 1923 beobachte ich die ürnis von Debrecen, besonders diejenige des sogenannten „Großen Waldes", aber bisher ist es mir nicht gelungen den Rotkopfwürger dort aufzufinden. Diese Tatsache ist umso auffallender, weil die älteren Sammlungen aus Debrecen ziemlich viele Eier dieser Art enthalten. In der Sammlung des Johann Kovács, der seine Tätigkeit im Jahre 1856 begann, befanden sich etwa 40 Eier dieser Art und in der Sammlung seines Schülers Dr. Zoltán Somogyi befinden sich noch heute ganz bestimmt aus Debrecen stammende Eier des Rotkopf Würgers. Laut seiner Angabe war diese Art in den Jahren 1865 — 70 in Debrecen gar nicht selten. Auch Dr. Alexander Lovassy erinnert sich, daß er im Jahre 1871 Eier dieser Art gefunden hatte. Különlenyomat az Aquila XLII— XLVt. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLVI. Bd 1935—38. MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNEVEK IRTA: SCHENK JAKAB UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN VON JAKOB SCHENK I. TURUL-ZONGOR-KERECSEN 1 színes TÁBLÁVAL, 5 SZÖVEGÁBRÁVAL I. TURUL-ZONGOR-KERETSCHEN MIT 1 FARBENTAFEL UND 5 TEXTABBILDUNGEN BUDAPEST, 1939. MAGYAR KIRALYI ALLAMI NYOMDA. 1207. AQUILA TOM. XLII-XLV. 1935-38. Tab. I. i\ ^:: ////i Tervezte : Schenk Jakab. Turulsólyom. Falco rusticolus altaicus Menzb. Festette : Dr. Vertse Albert. 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNEVEK ^^-^TôTCcHÏn^^ 267 Magyar solymászmadárnevek. Irta : SCHENK Jakab. I. TURUL-ZONGOR-KERECSEN. 1 színes táblával, 5 szövegábrával. Bevezetés. Mindjárt előrebocsátom, hogy mind a három szó világhires soly- mászmadárnak a neve s ezen a réven maradt fönn emlékük a világ- történelem irodalmában. A Turul és Kerecsen madárnevek ezen fölül a magyar nemzeti hagyománynak is igen jelentős emlékei, amelyek a világtörténelmi kapcsolatok révén igen értékes adalékokat szolgál- tathatnak a magyar őstörténeti kutatás számára. Csak természetes dolog, hogy erre a nagy jelentőségüki-e való tekintettel a magyar nyelvészeti és történettudományi kutatás legkimagaslóbb mivelői közül sokan foglalkoztak ezzel a három madárnévvel, egyrészt nyelvi ere- detük, másrészt faji hovatartozásuk s ennek kapcsán előfordulási területeik megismerése végett, hogy mindezeknek az adatoknak az egybevetése révén adalékokat nyerjenek az ősmagyarság történetére vonatkozó kutatásokhoz. Ezek közül a tanulmányok közül különösen ki kell emelni GOMBOCZ Zoltán értekezéseit (76—79), mert olyan gazdag nyelvészeti és történettudományi forrásanyagot ölelnek föl, amelyet a madártani kutatás, mint ezeknek a madárneveknek a megfejtésére elsősorban hivatott tudomány, csak nagy üggyel-bajjal és kétség- telenül csak hézagosan tudott volna fölkutatni. A látszólagosan természetes és magától értedődő folyamat az lett volna, hogy a madártani tudomány megállapítja a három madárnév- ről, hogy mely korszakban milyen fajokat jelöltek a különböző nemze- tek, milyen természetrajzi tulajdonságokkal rendelkeztek, állatföld- raj zilag milyen területeken fordultak elő, népraj zilag milyen szerepük volt, hogy aztán a nyelvészeti és történettudományi kutatás ezeknek az adatoknak a birtokában folytathassa, illetőleg befejezhesse a reá tartozó további vizsgálatokat. A dolog azonban fordítva történt. S hogy mégis ez volt a termé- szetes fejlődési menet, annak bizonyítéka az a tény, hogy a nyelvé- szeti és történettudományi kutatás által szolgáltatott adatok nélkül megindított madártani kutatás képtelen volt megállapítani azt, hogy a három madárnév milyen madárfajokra vonatkozott. A nyelv- és történettudományi adatok ismerete előtt keletkezett madártani magya- 268 SCHEDE JAKAB [Aquila rázási, illetőleg azonosítási kisérletek során még Herman OttÓ (96) is azt vallotta, hogy a Turul a keselyűvel azonos. Pedig ha ismerte volna a Turul-ra vonatkozó oguz, perzsa, török és tatár eredetű történeti adatokat, ameh^ek szerint az ezen a néven jelölt madárfaj a keleti népeknél a legkiválóbb, legnagyobbra becsült solymászmadár volt, akkor bizonyosan más megállapításra jutott volna. Már előre jelezhetem, hogy a történettudományi kutatás szerint a három madárnév mindegyike a maga korában és területén a leg- kiválóbb és legkedveltebb solymászmadár neve volt. A középázsiai török népekkel, majd későbben a tatárokkal és oroszokkal kapcsolat- ban valósággal világtörténelmi nevezetességre tettek szert. Éppen ez a világtörténeti szereplésük tartotta fönii azokat az adatokat, amelyek alapján a madártani kutatás megállapíthatja, hogy a messzi múltból ránk maradt madárnevek milyen fajokra vonatkoztak. A kiváló solymászmadarak száma valójában olyan kevés, soly- mászati jelentőségüket természetrajzuk oly pontosan és félremagyaráz- hatatlanul meghatározza, hogy a faji azonosság megállapításában csak árnyalati különbségek merülhetnek föl. A hiba azonban ott volt, hogy a forrásoknak csak elenyésző kis része ismertette a három madárnévvel jelzett solymászmadárnak a természetrajzát s ez a körülmény jelentős mértékben hátráltatta az eredményes kutatást. Fejtegetéseim során kiderül majd, hogy a három solymász- madár név közül kettő és pedig a Zongor és a Kerecsen ugyanarra a madárfajra, a sarki sólyomra, a Turul pedig ennek az ikertestvérére, a havasi sólyomra vonatkozik. Ez a körülmény késztetett arra, hogy ezt a három sólyomnevet együttesen tárgyaljam, habár a Zongor név nem fordul elő a nemzeti hagyományban. Világtörténelmi szereplésüket, amely a madárvilágban példátlan, csak ugy tudjuk megfelelően megérteni és méltányolni, ha ismerjük a vadászat és vele együtt a solymászat jelentőségét azoknál a népeknél, amelyeknél ezek a madárnevek szerepelnek. Hogy csak a legjellegzete- sebb példákra hivatkozzam, megemlítem, hogy DZSINGISZ KÁN idejében a négy legfőbb állami hivatal között a legfontosabb volt a legfelsőbb vadászati felügyelőség, amely valójában a mai Honvédelmi Minisz- tériumnak felelt meg. A vadászok egész ezredeket alkottak s ezek közé tartoztak a sólymászok is (86). Dzsingisz Kán utódai közül különösen KublÁJ Kán vadászatai ismeretesek Marco Polo útleírásai nyomán. Szerinte a nagy kán minden év március havában solymászatra indul, amelyre közel 10.000 solymászt rendelnek ki, akik mindenféle solymászmadarat visznek magukkal, számszerint kb. 500-at (86, 150). 1935/38] MAGYAR SOTA'MÄSZMADARNKVKK 269 Dzsingisz Kán fiai is nagyszabású solymászvadászatokat rendez- tek, amelyekről még az alábbiakban lesz szó. A vadászat és vele együtt a solymászat is, ezeknél a népeknél nemcsak szórakozás volt, hanem valósággal a mai értelemben vett hadgyakorlatnak számitott, eló'készitésnek a háború esetére. Ennek megfeleló'en ezeknél a harcos népeknél a kiváló solymász- madarakat, amelyek a saját testsúlyuknál sokszor jóval nehezebb prédát is tudnak levágni, mint a gyó'zhetetlen bátorság és vitézség jelképeit szinte a bálványozásig menő tiszteletben részesítették. Ebben annyira mentek, hogy a kiváló, vagy kiválóságra törekvő fejedelmek a legkiválóbb solymászmadarak neveit ruházták magukra, azzal jelez- vén, hogy éppen olyan győzhetetlenek, mint a nevüket hordozó leg- kiválóbbnak elismert solymászmadarak. A kelet költészete bővelkedik oly hasonlatokban, amelyek a fejedelmek és hadvezérek, sőt a költők kiválóságait valamint az imádott hölgyek szépségét és erényeit a soly- mászatból vett képekkel dicsőitik (86). A solymászatnak ebből a nagy jelentőségéből és kedveltségéből magyarázhatjuk azt, hogy ezek a solymászmadárnevek a történet- írásban nemcsak fönnmaradtak, hanem egyúttal messze földön elter- jedtek, mert hiszen amerre ezek a solymászó nemzetek eljutottak mindenfelé magukkal vitték sólymaikat és ezekkel együtt elnevezései- ket is, utóbbiakat annál is inkább, mert hiszen éppen a legkiválóbb vezérek, fejedelmek, hősök, költők viselték azokat. A solymászmadarak elnevezéseinek elterjedését a mellékelt tér- képen igyekszem vázlatosan föltüntetni, amelyen szemléltetem ennek lURUL-ZDNGOR-KERECSEN szavak földrajzi lldszlása 4. ábra. — Fier. 4. SZERKESZTETTE: SCHENK JAKAB 193E. 270 SCHENK JAKAB [Aquila a három — minden időben legkiválóbbnak elismert solymászmadárnak, a Turul, Zongor és Kerecsen-nek származási és elterjedési területeit a rendelkezésre álló történeti források alapján, A Turul szó származási helye Turkesztán. Innen eljutott Kisázsiába, Arábiába, Perzsiába, Egyptomba — azonban nyugati irány- ban Európába — egyedül csak Magyarországba. A Zongor szó származási területe az Ural hegység keleti lejtőjé- től az Altai hegységig terjed. Innen elszármazott Kisázsiába és Görög- országba, délkelet felé Indiába, déli irányban Perzsiába, Arábiába éei Egyiptomba, kelet felé egészen Mandzsukuoba, nyugat felé — Európába — azonban szintén egyedül csak Magyarországba. A Kerecsen szó származási területe az Ural hegység európai lejtője, az Északi Jeges Tenger partvidéke nyugati és keleti irányban. Déli, azaz délnyugati irányban a szó mint a nyelvkincs tartozéka egyedül csak Magj^arországon található és pedig csodálatos bőségben és mint jelenleg is élő szó. Csodálatos jelenség, hogy ez a három világtörténelmi jelentő- ségű madárnév együttesen csak Magyarország területére jutott el. Azonban nemcsak ez az egyetlen jelentősége ennek a három világ- híres solymászmadárnévnek, hanem egyúttal az is, hogy a származási területen tul Magyarországig semmi más közbenső területen nem tudtak meghonosodni — legalább semmiféle emlék, sem irott, sem hagyomány- ból származó nem tanúskodik róla — sem Magyarország határán tul nem tudtak eljutni. Tehát Magyarország ennek a három solymász- madárnévnek a nyugat felé való elterjedésében mint vízválasztó, vagy mint nyelvválasztó szerepel, mert közülök egyetlen egy se jutott tovább Magyarországnál, sem mint személynév, sem mint köznév, sem mint helység- vagy madárnév. Előfordulnak mint idézetek, de seholse mint valamely nyelvkincsnek élő vagy holt tartozékai. Magyarország tehát csodálatos gyüjtőmedencéje ezeknek a világ- híres solymászmadárneveknek s ezért nemcsak madártani, hanem egyúttal a magyar őstörténeti kutatás szempontjából is rendkívül fontos és érdekes kérdés, hogy hogyan volt ez lehetséges és hogy milyen jelentősége van ennek. A kérdés helyes és a további kutatás szempontjából eredményes megítélése végett az első teendő annak a pontos megállapítása, hogy melyek voltak azok a madárfajok, amelyek ezeket a neveket viselték, mert csak ugy tudjuk azok szerepét s ennek kapcsán jelentőségüket kidomborítani és a magyar őstörténeti kutatás számára értékesíteni. Előre is jelezhetem, hogy ez nem könnyű feladat s hogj^ nagyon hosszadalmas döcögős utón kell haladnunk a kitűzött cél felé. 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZJIAMRNEVEK 271 TURUL. Első feladatunk a három solymászmadár faji azonosságának megállapítása s kezdjük a vizsgálat sorát a Turul madárral, amelynek neve a három solymászmadár közül legkorábban, 1237-ben fordul elő a magyar nyelvkincsben, de ettől eltekintve is a magyar őstörténet sokkal régebbi korszakába világit bele, mint a másik két madárnév. A magyar nyelvkincsben a következő adatok kerültek felszínre a Turul-vSo vonatkozólag : 1237. Possesio haer. de Turul (Kovács N. Betűrendes stb. 125). 1239. Turul filius Chunad Jobagionis in castro Zalád (CziNÁR 49). 1247. Turul Albertus praep. (KovÁCS N. 12.5). 1257. Fratres Ord. S. Aug. de Turul (CziNÁR 49). 1262. De villa Turul (GoMBOCZ 77). 1270. Comes Turul (CziNÁR 49). 1274. In castro Turul, quo Elizabeth regina captiva tenebatur. (CZINÁR 49 ; SZAMOTA 234). 1278. Turul Detric. praep. (Kovács 125). 1282. Banerium quoque regis Ethele, quod in proprio scutO' gestare consueuerat, similitudem auis habebat, que hun- garice Turul dicitur in capite cum corona. Istud enim. banerium Huni usque ad temporis ducis Geiche, dum se regerunt in commune, in exercitu semper secum gestauere.. Ex istis capitaneis Arpad, filius Almi, filli Elad, fili! Ugek, de genere TurulyVohn^ dicior erat, et potencior genere. Dux autem Geycha de genere Turul (KÉZAI 116). 1292. Micael fil Eze de uilla Turul (KovÁCS 125 ; SzAMOTA 234). 1299. De uilla Tíirul (SzAMOTA 234 ; GOMBOCZ 77). 1305. Turul, nobilis vir (Thury 249). 1315. De genere Turul Gregorius filius Laurentii (Thury 249). 1345. Contra Laurencium Andreám et Turul filius (O. Sz. P. 181). 1353. Demetrius filius Turul (O. Sz. P. 181). 1358. Magister Turul (SzAMOTA 234). Ha végig tekintünk a magyar nyelvkincsben előforduló mind- össze 16 eredeti följegyzésen, amelyek között még ismétlés is akad, akkor azt hiszem, hogy velem együtt mindnyájan nagy csalódást érez- hetünk azon, hogy ez a nevezetes szó, amely KÉZAI szerint annak a madárnak a nevét jelzi, amelyet Attila mint hadijelvényt hordozott a pajzsán, amikor hadba indult s amely az ÁRPÁD-ok nemzetségneve volt, ilyen gyéren szerepelt a régi magyar nyelvkincsben. Jelentése szerint van köztük helység- és személynév, utóbbiak között előkelőség- nek és jobbágynak a neve, éppen csak mint madárnév nem szerepel 272 SCHENK JAKAB [Aquila sehol másutt, mint KÉZAï krónikájában. Pedig éppen az a legfonto- sabb,, hogy KÉZAI madárnévnek minősiti a Turul szót. Csalódásunkat még csak fokozza az a körülmény, hogy meglehetős későn tűnt föl, első Ízben csak 1237-ben (igaz, hogy mint birtoknak a neve, amely már jóval korábbi keletű is lehetett) s hogy már alig 150 éves élet- tartam után nyomtalanul eltűnt. Csak jó félezred év múlva, KÉZAI krónikájának fölszime kerülésével éledt föl újra, most már mint nagyon népszerű szó, de csak mint visszienj/^ a múltból, mint fölujitott szó, nem pedig mint a nyelvkincs folyton élő tagja. Ez a körülmény külö- nösen akkor feltűnő, ha összehasonlitjuk az ölyv és sólyom madár- nevekkel, amelyek közül az előbbi már 1015-ben, az utóbbi 1055-ben jelentkezik s mindakettő máig is élő tagja a magyar nyelvkinesnek. A fölsoroltakon kivűl Kresznerics szótárában is előfordul a Turul szó, azonban közelebbről való megjelölés nélkül a szerző Szent Udalrik keresztje cimű könyvére való hivatkozással (130). Ezt a könyvet sajnos, nem tudtam megtalálni még a Magyar Bibliográfiai Központ sokszor igénybevett segítsége dacára sem s igy az általa közölt Turul adatok fölött a szükséges bírálatot nem tudom gyakorolni, tehát mellőzni vagyok kénytelen ezeket az adatokat és pedig annál is inkább, mert a Turtur =■ gerle szóval szerepelnek együtt. A Turul szónak ez a gyér és kissé jelentéktelennek minősíthető előfordulása távolról sincs összhangban azzal az óriási jelentőséggel, amely KÉZAI följegyzései alapján joggal megilleti. KÉZAI följegyzéseit különösen két szempontból kell tüzetes vizs- gálat- alá venni. Az első az, hogy milyen alapon származtatja a hon- foglaló mag^^arság vezéri nemzetségét a Turiti nemzetségből — a másik pedig az, honnan veszi azt a megállapítást, hogy Attila a pajzsán a Turili madarat hordozta mint hadijelvényt ? Mind a két följegyzése döbbenetes erejű. Valósággal elképedve állunk szemben azzal a megállapításával, hogy a honfoglaló magyarság vezérlő nemzetsége a Turul nemzetségből származik. Nem térhetünk ki annak a megállapítása elől, hogy itt volta- képpen ugyanazzal a névadással állunk szemben, amelyet a szeldzsűk birodalom megalapítói — TOGHRUL és CSAKYR — gyakoroltak, amikor a legkiválóbb solymászmadarak neveit vették föl. Lényegtelen különb- ség az, hogy a magyarság esetében a honfoglaló-birodalomalapitó a solymászmadár nevét mint nemzetségnevet veszi föl, a szeldzsűk birodalomalapitók pedig mint személynevet. Föl kell tennünk a kérdést : hogyan ? hát a honfoglaló magyar- ságnál is megvolt a középázsiai török népeknek az a szokása, hogy a vezéri, vagyis a legkiválóbb nemzetség a legkiválóbb solymászmadár- tól veszi a nevét ? Sőt nemcsak azt mondhatjuk, hogy megvolt ez a 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNEVEK 273 szokás, hanem inkább azt, hogy már már korábban is megvolt, mert hiszen Álmos, aki KÉZAI szerint az első Turul nemzetségbeli vezér volt, 819-ben született s így két évszázaddal korábban ólt, mint a szeldzsük birodalom megalapítói, nem is szólván az ozmán törökök őséről, ERTOGHRUL-ról, kinek fia OzMÁN, a szeldzsük birodalom széthullása után megalapította a török birodalmat. Csak közbevetőleg akarom föl- emliteni, hogy ennek az uj birodalomnak a megalakulásáról az Árpád birodalom megalakulásával szinte párhuzamos jelenséget őrzött meg a török hagyomány. OzMÁN-ról ugyanis Abdal Kumral dervis azt álmodta hogy sólyom szállt a fejére és szárnyait kiterjesztette föléje. Ezt az álmot az ozmánok hóditó hatalmának előjeléül magyarázta és RoDICZKY szerint — kinek nyomán idézem ezeket (201) — nem is helytelenül, mert Ozmán a nyugati törökök ÁRPÁD- ja lőn és mint Ertoghrul fia, éppen ugy ,,de genere TuRUL" vaia, mint KÉZAI szerint a honfoglaló ÁRPÁD. A szeldzsükök és ozmán törökök Turul névadásánál már segítsé- günkre van az akkoriban virágzásában levő soly mászat története, igy nem kell különösen megerőltető kutatásokat végezni a név eredetének megállapítására. Sokkal nehezebb azonban a helyzet, ha KÉZAI följegyzéseinek az eredetét nyomozzuk. KÉZAI egyetlen szóval se magyarázza meg azt, hogy milyen alapon származtatja ÁRPÁD-ot és utódait a Turul nemzet- ségből. Az egyetlen kiindulási pont az ATTILA pajzsán levő hadijelvény, amely hasonlított ahhoz a madárhoz, amelyet magyarul Turul-na^^ neveznek. Ezzel a megállapítással aztán le is zárul az a következte- tési sorozat, amelyet KÉZAI adatai alapján meg lehet indítani. A további kutatásokhoz kérjünk segítséget a többi krónikából s ezt annál nyugodtabban tehetjük, mert HÓMAN BÁLINT csodálatos krónikái tanulmányai (100/a) alapján pillanatnyilag sem lehet kétséges, hogy valamennyi krónikásunk a magyar krónikák ősforrásából, a Szent Lászó korából származó de elveszett Gesta-ból merített. A Gesta első utódjánál ANONYMUS-nál aztán tényleg megtaláljuk azt a nemzeti hagyományból származó mondát, amelynek alapján megérthetjük, hogy KÉZAI milyen alapon adományozta az ÁRPÁD-házi vezéreknek a Turul nemzetségnevet. Az Emese-monda alapján magától értedődő dolog, hogy ÁLMOS és utódai annak a madárnak az ivadékai, amely álmában meglátogatta EMESE-t s mintegy teherbe ejtette azt. Csak az a nagy baj, hogy ANONYMUS ezt a madarat nem Turul-no^^L nevezi, hanem ,,^5íwr"-nak. Az is baj, hogy ANONYMUS nem említi az ATTILA pajzsán levő madarat. Ezzel szemben KÉZAI nem említi az Emese-mondát, de az Árpádházi vezéreket a Turul nemzetségből származtatja s az ATTILA pajzsán hadijelvénykénj't szereplő madarat Turtil-\\?ik. mondja. 18 274 SCHENK JAKAB [Aquila Az utókor törtéiietirójának az könnyitette volna meg a dolgát, ha Anonymus az Emese madarát, amely a Gesta-ban valószínűleg Turul volt, nem fordította volna le Astur-ns^s.. Anonymus azonban a Gesta szerző- éjvel szemben, aki HÓMAN szerint )100/a) igen nagy érzéket tanúsított a népies mondák iránt, a nemzeti hagyo- mányt ,,a parasztok csalfa meséinek és a hegedősök csacska fecsegésének" minősiti s ennek kell tulaj donitani, hogy a nemzeti hagyományban szereplő Turul madarat mint Astur-t származ- tatja át az utókor történetírójának. Azonban nincsen okunk a kétségbeesésre, mert az Emese és Attila madarának az azonosítását megtaláljuk az őskrónika harma- dik utódjánál a Bécsi krónikában, ahol mindakettő ANONYMUS fordi- 5. ábra. — Fig. 5. Sólyomkápa a turkesztáni T u r f a ii oázisból kb. 900 Kr. ii. (Le Coq. nyomán.) Falkenhaube aus der Oase T u r f a n in Turkestan ungefähr aus dem 9. Jahrhundert. Nach Le Coq. 6. ábra. — Fig. 6. Jelenkori sólyomkápa a turkesztáni T u r f a n oázisból Le Coq nyomán. Falkenhaube aus der .Jetztzeit in der txirkestanischen T u r f a n Oase. Nach Le Coq. 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRííEVEK 275 tásában — ha nem is egészen pontosan Astur-n-dk, hanem Atistur -irà,k hangzik. A két ehievezés kétségtelenül egyértelmű — vagyis az EMESE madarát azonosíthatjuk az ATTILA pajzsán levő madárral s mindakettőt a Turul madárral. Csak mellékesen akarom megjegyezni, hogy az ATTILA pajzsán hadijelvényként szereplő madár a krónikások szerint „koronás" volt. Minthogy ez a hadijelvényként szereplő madár az alábbiak szerint solymászmadár volt, azért természetesnek látszik az a föltevés, hogy ez a ,, korona-' eredetileg .,sólyomkápa" volt, vagyis többé-ke vésbbé diszes sapka amely a vadászat megkezdése előtt befödi a sólyom szemét, nehogy fölöslegesen nyugtalanítsa és fárassza a sólyom figyel- mét. Csak akkor veszik le róla, amikor már a prédára eresztik. Talán nem volna egészen meddő kísérlet a címerekben szereplő griffmadarak és hasonló ragadozó madarak koronáinak az erede- tére vonatkozó kutatásókban ezt a szempontot is figyelembe venni, A magyar krónikákban szereplő Turul = Astur=Austur madár- nevek azonosításával azonban nem tisztáztuk azt a fontos kérdést, vájjon a Turul szó csakugyan a nemzeti hagyományból származott-é, vagy pedig KÉZAI csak későbben vette át ezt a szót és a vele kap- csolatos vonatkozásokat. Természetesen nem külföldi krónikákból való átvételről van, hanem olyan történeti eseményekről, amelyek követ- kezményeként az ország területén is mód és alkalom adódhatott az idevágó adatok átvételére. Ennek a kérdésnek a tárgyalását azért tartom kiválóan fontos- nak, mert ha a Turul szó nem a nemzeti hagyományból való, hanem későbbi átvétel, akkor jelentősége a magyar őstörténet szempontjából nagyon összesugorodik. A későbbi átvétel lehetőségét a Turul szó magyar szereplésének bizonyos történeti eseményekkel való meglepő találkozása veti föl- szinre. A Turul kérdés minden vonatkozásának lehető tisztázása és meg- világítása érdekében ezzel a lehetőséggel is szembe kell nézni. Ha ugyanis tekintetbe vesszük, hogy ez a szó idősorrendben kimondottan csak 1237-ben szerepel első Ízben a magyar nyelvkincsben, akkor joggal föltehetjük a kérdést, hogy hol bujdosott addig ez a nevezetes szó, amelynek az az előkelő szerep jutott, hogy a honfoglaló magyaroknál a vezéri család nemzetségnevét szolgáltatta ? Nagyon kisért az a meggondolás, hogy a keresztény vallásra való áttéréssel és az országnak a ,, Patrona Hungáriáé'" oltalma alá való helyezésével SzENT ISTVÁN királyunk már egyáltalában nem tar- totta kívánatosnak annak a pogánykori emlékeket fölidéző hagyo- mánynak a hangoztatását, hogy a királyi család nemzetsége a Turul madártól származik s igy jó ideig tilosra volt állítva a Turul szó szema- 18* 276 SCHENK JAKAB [Aquila fórja, de viszont ANONYMUS már átvette a merőben pogánykori Emese mondát s igy nem lett volna oka arra, hogy azzal egyidejűleg át ne vegye a Turul madár nevet is. Ennek dacára mégis csak 1237-ben jelenik meg a Turul szó első izben a magyar nyelvkincsben, tehát a kunok bej ö vetélései egyidőben. A kunok eredetére és történeti szerepére vonatkozó kutatások tudomásom szerint még nem vezettek tökéletesen megnyugtató ered- ményre, azonban egyelőre még oguz ivadékoknak vagy utódok- nak kell őket tekinteni és semmi alap sincs annak a föltevésére, hogy ebben a fölfogásba.n a későbbi kutatások változást fognak előidézni. Ez a fölfogás ránk nézve azért kiválóan fontos, mert Ahmed Vefik szótára szerint a ,.Toglirul" amely GoMBOCZ ZOLTÁN nyelvészeti meg- állapítása szerint kétségtelenül azonos a Turul-loi, fejedelmi jelvény volt az oguz-oknál (249) tehát ugyanaz, mint az ATTILA pajzsán levő Turul madár. Minthogy az oguz-ok már az Attila korát megelőző időben is hódolt j ai voltak a hunoknak, azért már abban a korban is megvolt a lehetőség ennek az átvételére. Erre majd későbben még rátérünk. Egyelőre a IV. BÉLA király idején magyar földre beszármazó kunok- ról van szó. akik akkor még pogányok voltak, tehát még nagyjában érintetlen nemzeti hagyományokkal rendelkezhettek s igy magukkal hozhatták a fejedelmi jelvényt alkotó Turul madárnak az emlékét is. Nem szabad tehát teljesen elvetni azt az elgondolást, hogy a Turul szót a hozzá fűződő jelentős vonatkozásokkal a kunok hozták maguk- kal magyar földre s közvetítették azt a solymászat révén KUN LÁSZLÓ hűséges papjával, KÉZAI-val, aki valószínűleg maga is nagy solymász volt, mert a többi krónikással szemben ő volt az, aki megőrizte a Turul és Kerecsen solymászmadárne veket. Ha már azokat a lehetőségeket, vesszük számításba, amelyek révén a Turul szó beszármazhatott a magyar nyelvkincsbe, akkor azzal is kellene számolni, hogy már a besen^yők voltak azok, akiktől a magyarok átvehették ezt a szót, mert a besenyők is oguz iva- dékok. Ebben az esetben azonban a Turul szó már jóval korábban meg- jelenhetett volna a magyar nyelvkincsben, mert hiszen tudvalevő, hogy a magyarság a be.senyők támadása elől volt kénytelen Etel- közből a mai hazába menekülni, ahol aztán a később tönkrement besenyő nép maradványai először menhelyet találtak, majd vég- legesen beleolvadtak a magyarságba. Amig azonban a besenyő név mint helységnév sok helyen mind a mai napig fönnmaradt Magyar- ország területén, addig a Turul szó csak jóval későbben tűnt föl s igy a besenyőktől való átvétel lehetőségét ki lehet kapcsolni. Meg kell említenem még a legvalószínűbbnek látszó átvétel lehetőségét is, még 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNEVEK 277 pedig a tatárjárást. A tatároknál a Magyarországba való betörés idején virágjában volt a solymászat a Toghrul, vagyis a Turul madár- ral. Annál kevésbbé szabad elzárkózni a tatár betörés utján történt behozatal lehetősége elől, raert bár előzőleg is divott már a solymászat Magyarországon, mégis ív. BÉLA királyunk alatt érte meg első virág- zása korát. A helyzetet olyképpen lehet elképzelni, hogy a tatárok a győ- zelmet követő nyugalmas időben a magukkal hozott Turul madaraik- kal megkezdték kedvenc solymászataikat, amelyeken természetesen részt vettek a foglyul ejtett magyarok közül is azok, akik egyrészt a vadászat gyakorlásában, másrészt a vadászterületek ismeretével, mint maguk is szenvedélyes vadászok és pákászok, igen hasznos szol- gálatokat tehettek a tatár uraknak. Minden hozzáértő tudja, hogy a vadászat sikere mennyire függ az előkészítő altiszti személyzet hozzá- értésétől. Csak természetes dolog, hogy ennek a nagyszerű vadászatnak a varázsa még a kényszer dacára is megejtette az abban résztvevő magyar személyzetet ß a király és főurak visszatérése után bemutat- ták ezt a vadászatot a tatároktól itt marasztott Turul madarakkal. Mindezekről az elgondolásokról irott források nincsenek. A valóság azonban az, hogy a kunok betelepülése és a tatár betörés után való- ságos megújhodás korát érte meg ugy a magyar solymászat, mint a Turul szó, ugy hogy ha a Turul kérdésre vonatkozólag megnyugtató végeredményhez akarunk jutni, akkor ezt és a már emiitett átvételi lehetőségeket is okvetlenül számításba kell venni. A kérdés legfontosabb mozzanata annak az eldöntése, vájjon megvolt-e már ATTILA korában a Turul név s ha ezt valamilyen csoda révén meg tudjuk állapítani — hol és milyen vonatkozásban? Hihető- e KÉZAI-nak az a följegyzése, hogy ATTILA a pajzsán hordozta ennek a madárnak az ábrázolását mint hadijelvényt? Ha ezekre a kérdésekre nem tudunk kielégítő választ adni, akkor a magyar őstörténeti kutatás szempontjából a Turul kérdést nyugod- tan elejthetjük és oda sorolhatjuk a krónikásnak ahhoz az állításá- hoz, hogy a hunok és magyarok NoÉ fiának, JÁFET-nek a leszárma- zottjai, mert ezen a nyomon ugyan sohasem találkozhatunk az ős- magyarokkal. Azt kell mondanom, hogy a fölvetett kérdésekre adható válasz - szál nem remélt szerencsénk van, mert a Turul előfordul TaymÜR MlRZA persza solymászkönyvében, melyet Phillot angol tiszt for- dított le angol nyelvre (192). Jelentéktelennek látszó jegyzetben arról számol be, hogy közkeletű perzsa hagyomány szerint hajdanában mint különlegességet hoztak egy TuGHRAL nevű madarat Bahram 278 SCHENK JAKAB lAquila GuR perzsa királynak Chin tartományból, amely alatt a f ordito szerint a Perzsiától északra eső tartományokat, köztük Mongoliát kell érteni. Ez a Bahram a történelem szerint a SZASSZANIDA uralkodóház- nak ezen a néven ötödik ura,lkodója volt, aki 420-tól 438-ig uralko- dott, tehát ATTILA-nak kortársa volt. Itt van tehát a csoda! Attila korában megvolt a Turul madárnév. Mielőtt ezen a nyomon továbbhaladnánk, foglalkozzunk átme- netileg nagyon röviden a Gur szóval, mert nagyon élesen rávilágít a keleti népek névadásának lélektanára, a mi a Turul nemzetségnévre való tekintettel is nagyon fontos mozzanat. Ez a Gur, BAHRAM-nak önmaga választotta diszitő mellékneve, az indiai vadszamár népies perzsa neve. Mai fölfogás szerint ez a jelző se nem diszitő, se nem kívánatos, azonban Bahram korában ennek a szónak egészen más jelentősége volt. Az indiai vadszamár — Equus onager — rendkívül óvatos, messziről menekülő s a legkiválóbb arab paripa sebességével tovaszáguldó patás állat, melynek vadászata bár nem veszélyes, azonban lóhátról való üldözése addig, amig kop- jával vagy nyíllal elejthető, egészen különleges lovaglási és vadászati tehetséget, no meg elsőrendű paripát igényel. Mindezek oly követelmények, amelyeknek csak egész kiváltsá- gos tehetséggel rendelkező, meg kiváltságos helyzetben levő vadász- ember tudott megfelelni s ezeknek az ismeretében most talán már kevésbbé csodálkozunk azon, hogy ez a történelem szerint kiváló, messze földön hires vadászként ismert uralkodó ezt a szokatlan- nak hangzó diszitő jelzőt adományozta magának. A lényeges ebben a névadásban, és erre kell fektetnünk a fősúlyt, hogy ez a vadászatkedvelő uralkodó az általa legnehezebben elejthető- nek minősített vadnak a nevét vette föl, hogy ezzel jelezze a maga kiválóságát a vadászatban. Ezeknek a névadásoknak a jellemzésére mint teljesen azonos esetre egész röviden kiterjeszkedem még a magyar nemzeti hagyo- mányból származó ThonuzÓBA név jelentésének a magyarázatára. Nyelvészeink szerint ez a szó ,, Disznóatya", vagy legjobb esetben ,, Kandisznó" jelentésű. Ez a név jelenben éppen olyan kevéssé diszitő és kívánatos, mint a vadszamár s nem is valószínű, hogy a büszke besenyő főúr ilyen kevéssé hízelgő nevet választott volna magának. Ha azonban ezt a ,, Disznóatya" nevet a vadászat nyelvére forditjuk és ,, vadkan" -nsik minősítjük, akkor egyszerre másnak látjuk TnONUZÓBA-t s valljuk meg, hogy a hagyományból ránkmaradt jellemrajza alapján nem egészen méltatlanul viselte ezt a nevet. Megállapíthatjuk ebben az esetben is, hogy ThonuzÓBA az általa legnehezebben elejthetőnek 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNEVEK 27 it minősitett vadnak, egyúttal vadászata kedvenc tárgyának a nevét adományozta magának. Ennek a két névadásnak a példáján most már megállapíthatjuk azt, hogy az állatneveknek az emberre való átruházásának egyik módja az, amikor a vadász annak a vadnak a nevét ruházza magára, amely- nek elejtése kiváló bátorságot és ügyességet igényel, hogy ezzel a névvel jelképezze a maga kiválóságát. Hogy ezt a kiválóságát éppen a vadászat terén való szereplésé- vel akarta igazolni, az tökéletes összhangban van az akkori idők szellemével, amikor a vadászat nemcsak szórakozás volt, hanem, mint már emiitettem, valósággal harci erényként is szerepelt a népek életé- ben. Hogy valaki nagy hadvezér, vagy nagy államférfi lehessen, annak alapföltétele az volt, hogy ezt a rátermettségét már ,, békeidőben" mint kiváló vadász ragyogtassa. A névadás másik módja az volt, amikor a vadász nem az általa kedvelt vagy nagyrabecsült és csak kiváló ügyességgel és -bátorsággal elejthető vadnak a nevével tünteti ki magát, hanem az őt mintegy helyettesítő solymászmadarak neveit adományozta nemzetségének, törzsének, vagy saját magának. Ebben a névadásban a solymász- madarak félelmet nem ismerő rámenő bátorsága és vakmerősége, ereje és ügyessége a döntő tényező. A kiváló solymászmadarak maguk- nál sokszorta nagyobb és erősebb prédát is legyőznek és ez a minden korban, de különösen a kézitusák idejében igen nagyra becsült képes- ség szolgáltatta a kiindulást és alapot ehhez a névadáshoz, amely azt akarta kifejezésre juttatni, hogy viselője ugyanolyan vitéz és győz- hetetlen, mint az a solymászmadár, amelynek nevét magára ruházta. Ennek a névadási szokásnak megfelelően a vezérségre leghivatottabb, vagy azt már gyakorló nemzetség, törzs vagy személyiség ruházhatta magára a legkiválóbb solymászmadár nevét. Ez a névadási rendszer divott a középázsiai török népeknél, amelyek miként az oguzok nemcsak személynévnek, vagy nemzet- ségnévnek, hanem egyúttal fejedelmi vagy törzsi jelvénynek is hasz- nálták a solymászmadarakat, illetőleg azok neveit, aminek az emlé- két Ahmed Vefik szótára tartotta fönn (249). Igaz, hogy Ahmed VEFiK-nál nincs pontos évszám, de a perzsa solymászkönyv tanúsága szerint a Turul szó nemcsak ATTILA korában volt meg, amikor hunjaival már a Duna-Tisza közén alapított világbirodalmat, hanem már jóval korábban is, még pedig éppen azon a területen, amelyen a hun nép nyugat felé való előretörésében megismerkedhetett nemcsak a Turul szóval, hanem a hozzáfüződő névadással is. A vadszamár Bahram 420- tól 438-ig uralkodott s az ő ideje alatt hozták hozzá a történelemből ismertetett első Turul madarat, amely tehát akkoriban már nemcsak 280 SCHENK JAKAB [Aquila házi használatra szolgáló solymászmadácr volt, hanem már kiviteli cikk. Nyugodt lélekkel hivatkozhatunk arra, hogy az ilyen solymász- madárnevek és a vadászati módok, valamint névadási szokások nem születnek meg egyik napról a másikra, tehát a hunoknak bőségesen volt módjuk ahhoz, hogy őshazájukból való kivonulásuk után az oguzok földjén megismerkedhessenek a Turul madárral és a hozzá fűződő névadási szokással. Ezek után a hosszadalmasna,k tetsző, de mellőzhetetlen kité- rések után visszatérhetünk az eredetileg föltett kérdésekhez. Első kérdés : Ismeretes volt-e Attila korábban a Turul neve s volt-e módjában a hun népnek, hogy azt fölvehesse a nemzeti hagyo- vaébiryhdbi A felelet: Igen. Második kérdés : Szokásban volt-e a Turul mint hadijelvény, hihető-e, hogy Attila ezt a jelvényt viselte a pajzsán? Felelet : Igen, és pedig annál inkább, mert a Turul az oguzok-nál a legelőkelőbb fejedelmi jelvény volt, tehát a hóditó Nagy UR, a hun király, ATTILA vagy valamelyik őse nem is viselhetett más hadijelvényt, csakis a Turul-t. Harmadik kérdés : Szokásban volt-e a Turul és egyéb solymász- madár nevének személyekre, nemzetségekre, törzsekre való átruhá- zása? Felelet : Igen. Ezek alapján most már megkísérelhetjük a döntést arra a kér- désre vonatkozólag, vájjon KÉZAI a beszármazott kunoktól, vagy a ránktört tatároktól vehette-e át a Turul madárnevet és az ahhoz fűződő hadijelvény és nemzetség névadását, vagy pedig a nemzeti hagyo- mányból? Véleményem szerint az elmondottak alapján csakis az ősi nemzeti hagyományból való átvétel mellett lehet dönteni. A kérdés elbírálásánál KÉZAI egyéb idevágó följegyzéseit is tekintetbe kell venni, elsősorban azt, hogy a magyaroknál is hadi- jelvény volt a Turul egészen GÉZA vezér koráig, ameddig közbirto- kosságban éltek. Az oguz-ivadék kunok kétségtelenül hirt adhattak a Turul-ró], mint Attila hadi jelvényéről, azonban azt a hagyományt nem tudták volna közvetíteni, hogy a magyarok ugyanezt a hadi- jelvényt használták. Nagy megnyugvásomra szolgál, hogy a magyar krónikák isme- retének és értelmezésének nagymestere HÓMAN BÁLINT föltevése sze- rint KÉZAI a Turul címert a Szent László korában keletkezett Gesta- ban megőrzött T úrul -iiaondàhól maga következtette ki. A lényeges itt az, hogy HÓMAN szerint KÉZAI már a Turul szót is a Szent László korából származó elveszett őskrónikából vette át s igy nem volt szük- séges, hogy ezt a szót későbbi időben beszármazó népektől vegye át. A magam részéről a Turul címernek KÉZAI által való kikövet- keztetését mint szükségmegoldást a fent ismertetett adatok hiányában 1935/38] MAGYAR SOLYMASZMADÁRNBVEK 281 ideiglenesen el tudtam volna fogadni, azonban KÉZAI följegyzéseinek tökéletes egyezése a tőle időben és térben szinte csillagászati távolság- ban levő ősi perzsa solymászati kézirat és Ahmed Vefik török szó- tárának adataival arra a megállapításra késztet, hogy KÉZAI nem a saját elgondolásaiból, hanem valóban a nemzeti hagyományból merí- tett a Turul kérdésben. Magyar lélekkel csak áhítatos csodálkozással gondolhatunk KÉZAl-ra, akinél szinte ezredéves múltból ismétlődnek minden idegen forrás közvetítése nélkül a Turul név és azzal kapcsolatos vonatkozások. Hamarosan el se lehet képzelni, hogy mennyivel szegényebb volna a magyar őstörténeti kutatás a Turul szó nélkül, amely valósággal vilá- gító fáklyaként mutatja azt az utat, amelyet a magyar őstörténeti kutatásnak követnie kell, ha biztos nyomon akar haladni. A Turul szó ugyanis a hun-magyar azonosság gondolatának egyetlen, de egyben kétségbevonhatatlan bizonyítéka. HÓMAN BÁLINT szerint a hun-magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsö- nözhették külföldi irodalomból, a Szent László-korabeli Gesta Írójáról se lehet föltételezni, hogy ő koholta volna a hun-magyar azonosság gondolatát s igy végeredményben ki lehet mondani, hogy ez a hun- magyar azonossági gondolat a honfoglaló magyar népnek magával hozott történeti tudaton alapuló ősi hagyománya. Ez tökéletesen igaz, de csak következtetésen alapul — a hun-magyar azonosság tárgyi bizo- nyítékát a Turul szó adja meg. A Turul szóhoz csak ott és akkor juthattak hozzá a magyarok, amikor még együtt voltak a hunokkal s velük egy népet alkottak, mert mint külön magyar népet a Turul szó első föltünése és későbbi virágzása korábál semmiféle történeti forrás nem ismeri. A Turul szó csakis a hun-magyar együttélés korában kerülhetett bele a magyar nyelvkincsbe — más lehetőség erre nézve nincsen. Keressük meg tehát azt a helyet és azt az időt, ahol és amikor még együtt laktak s ahol megismerkedhettek a Turul szóval — föltéve, hogy azt nem hozták magukkal a közös hun-magyar őshazából. Semmi bizonyítékunk sincsen arra, hogy ez a Turul ősi hun- magyar szó lett volna, amelyet aztán az őshazából való kivonulásuk után ráerőszakoltak volna az általuk meghódított középázsiai török népekre, nevezetesen az oguzok-ra, amelyeknél, mint már ismételten emiitettem, ez a szó igen jelentős szerepet játszott. A hunok őstörténetét tárgyaló kinai forrás (80) ugyanis, amely a legrégibb Írott történelmi forrásmunka s a Krisztus születése előtti első évezredtől kezdődően ismerteti a hun nép őstörténetét, egyetlen szóval sem emlékezik meg arról, hogy a hunok a solymászatot ismerték, vagy gyakorolták volna. Tudatában vagyok annak, hogy a meg nem emli- 282 SCHENK JAKAB [Aquila tésből való következtetés — consecutio ex silentio — nem mindig helytálló, azonban a jelen esetben bátran elfogadható, mert ez a kinai ősforrás, amelyet Groot, a kinai nyelv és történettudomány világ- hírű kutatója adott ki szakszerű magyarázatokkal, a hunoknak a kinai birodalommal folytatott váltakozó sikerű háborúinak leirása mellett arra is talál alkalmat, hogy szűkszavúan ismertesse a hunok vadászatát is. Az őskinai forrás szerint a hunoknál a vadászat fegyvere a nyil. Már a gyermekek is njdllal vadásznak. Birka- vagy űrűhátról nyilaz- nak madarat, menyétet vagy patkányt, később pedig rókát és nyulat. Bevallom, hogy nekem kissé gyanúsak ezek a birkahátról nyilazó hun gyermekek és ifjak, — valami fordítási hibára gondolok — sokkal valószínűbbnek tartom, hogy csikóhátról vadásztak, aminthogy a hunok se űrűhátról ostromolták a kinai birodalmat, amely a hunok betöréseinek az elhárítására végűi is kénytelen volt a világ legnagyobb építészeti csodáját, a kinai nagy falat megépíteni, azonban, hogy a kinai forrás által HuNGNO, HuNOI és hasonló hangzású nevekkel való- ban az őshun nemzetet jelölte, azt bizonyos nagyon jellegzetes föl- jegyzések alapján kétségtelennek kell tartani. Ezekre majd későbben térek ki, hogy ismétlésekbe ne bocsátkozzam. Minthogy ez a kinai forrás a hunokat mint nyilas népet ismer- teti, tehát olyannak, amilyennek a hun-magyar hagyományból is ránk maradt, ellenben egyetlen szóval se emlékezik meg a hunok soly- mászatáról — sem az a része a munkának, amely már megjelent, sem az, amely még kéziratban van meg a porosz akadémián (Kreyenborg 131) — azért arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a hunok nem ismerték, vagy legalább is nem gyakorolták a solymászatot. Ha a hunok solymásztak volna, akkor ezt a minden korban nagy föltűnést keltő és nagy megbecsülésben részesülő vadászati módot a kinai forrás amely — mint később látni fogjuk — a helyszínen szerzett tapaszta- latok följegyzésein alapul, okvetlenül megemlítette volna. Eljutottunk tehát a Ttirul szó eredetét és jelentését nyomozó kutatás során annak a megállapitásához, hogy ez a szó nem az ősi Hunniából származó eredeti hun szó, hanem valóban későbbi átvétel amellyel a hun-magyarság csak az őshazából való kivonulás után a nyugat felé való előretörés alkalmával ismerkedhetett meg a meg- hódított solymászó török népek révén. Ennek a megállapításnak azért van különleges jelentősége, mert módot nyújt egyrészt arra, hogy meghatározhassuk azt a helyet és időpontot, amikor még együtt élt a hun-magyar testvérnép, más- részt, hogy ennek a területnek a madárföldrajza alapján meghatároz- hassuk a Turul faji hovatartozását. 1935/38] MAGYAR SOLYMÄSZMADÄRNEVEK 283 Az első lépés ezen az utón megkeresni azt a népet, amelytől a hun-magyar nép átvehette a Turul szót. Ezen a kereső utunkon az oguz népre bukkanunk, mint amely- nél legkorábban lép föl a Turul szó. Az oguz-oknál Ahmed Vefik szó- tára szerint a Turul fejedelmi jelvény volt, mig a hat törzsi jelvényt szintén jeles solymászmadarak szolgáltatták. Az oguz népnél tehát már megállapodott solymászati névadási rendszer mutatkozik, amely azt bizonyltja, hogy az oguz népnél a solymászat már nagyon régi keletű volt. Máról holnapra nem tud kialakulni ily fejlett névadási rendszer s ezért nyugodt lélekkel lehet számitásba venni azt a lehető- séget, hogy amikor a hunok ősi hazájuk elhagyása után nyugat felé nyomultak és ezenközben az oguz-okat meghódították, ott már készen kapták a solymászmadarakon alapuló névadásszokást és rendszert, amely utóbbi abban csúcsosodott ki, hogy a legelőkelőbb, a fejedelmi nemzetség viselhette a legelőkelőbb solymászmadárnak, a Turul-nak a képét és nevét mint hadijelvényt. Idősorrend szempontjából sem merülhet föl semmiféle aggály ennek az átvételnek a lehetősége ellen, mert hiszen a Turul szó első megjelenése a már emiitett perzsa solymászati kéziratban időszámi- tásunk után való ötödik század elejére esik. Akkor a Turul az oguz vándorsolymászok közvetítésével már mint kereskedelmi cikk jelent- kezik Perzsiában, amelyet a Perzsiától északra eső vidékekről vittek oda. Az oguz nép Barthold legújabb nagyjelentőségű történelmi munkája szerint a Balkas-tóba ömlő Ili folyó északi és déli partján lakott. Ez lehetett tehát az a terület, amelyet Twrw^ országnak nevez- hetünk, ahol ennek a jelentős szónak a tanúsága szerint még mint egységes nép élt együtt a hun és magyar. Ebből a Turul-ovQzkghól folytatták előretörésüket a világbiro- dalom alapítása, egyúttal azonban a megsemmisülés felé a hunok. Hogy a magyarok akkoriban már ott laktak-e jSTerecsew^-orszagban mint Turul-ov&zkg északnyugati tartományában, vagy csak a hun néptől elszakadva akkoriban települtek be Kerecsen-OT^zkghsi, magukkal vivén a régi együttélés emlékét fönntartó Turul nevet és egyéb nevezetes nemzeti hagyományok emlékét, arra nézve semmiféle irányító adattal se rendelkezünk. Csak annyit tudunk megállapítani, hogy a magyarok magukkal hozták ATTILA madarának, a Turul-nak az emlékét s ebből azon az alapon, hogy ezt a nevet mástól nem vehették át, azt a követ- keztetést véljük levonhatni, hogy csak a hunokkal való együttélés idejében szerezhették azt T'^ífw^országban. A madártani tudomány ilyen egyszerűnek látja ezt a súlyos őstörténeti kérdést, nem szabad tehát rossz néven venni tőle, ha a maga kutatási eredményének kifejezésre juttatásán kivül egyéb felelősséget nem óhajt vállalni. 284 SCHENK JAKAB [Aquila A Turul madárnév faji azonosságának megállapítása céljából kövessük most már a Turul szó további útját a török népeknél. Az oguz birodalmat Barthold szerint az ujgur -ok semmisítették meg a nyolcadik század végén. Mint az oguz-okkal rokonságban és közvetlen szomszédságban élő népnél nagyon valószínűnek látszott, hogy náluk is megvolt a Turul név. Valóban meg is találta a szót Le Coq a Turfan oázisba vezetett német tudományos kutató utazáson. Igaz, hogy jelenleg már ott se élő szó, sőt még a hagyományból is kiveszett, azonban ott található a kilencedik századból származó ujgur alapít- ványi ábrázolásokon. Ezeken a Toghrul = Turul gyakran használt férfinév. Sajnos, nem tudjuk megállapítani azt, hogy milyen szerep- léssel bíró férfiak viselték ezt a nevet, de talán nem téves az az elgon- dolás, hogy csak tekintélyes, vagyonos előkelőségek örökíthették meg neveiket alapítványi képeken. Az ujgur birodalom bukása után ujabb török nép alapított birodalmat Középázsiában és pedig a szeldzsük nép. Az alapító testvér- pár egyike a Toghrul=Turul nevet viselte, tehát ugyanannak a solymász- madárnak a nevét, amelyet KÉZAI szerint a honfoglaló magyarok vezéri nemzetsége is viselt addig, amíg a kereszténységet föl nem vette a magyarság. Az alapító testvérpár második tagjának neve CSAKYR volt, szintén nagy becsben álló solymászmadár neve.*) A szeldzsük uralkodóházban ezután is nagyrabecsült és gyakori személynév volt a Turul. A MiRKHONDI-féle családfán rövid időn belül négy Turul nevű leszármazott is szerepel. Az utolsó szeldzsük ural- kodó — aki 1194-ben halt meg — szintén nagyrabecsült solymász- madárnak a nevét viselte — TUGANSAH volt a neve, vagyis a sólymok fejedelme. Mindezekben az esetekben a Turul név mint fejedelmek vagy fejedelmi családok tagjainak neve szerepel — tehát ugyanúgy, mint KÉZAI-nál. Egyéb török népeknél is mint előkelőségek szerepel- nek a Turul-ok. GOMBOCZ Zoltán szerint a kipcsáki kánok közül az 1100-ban uralkodó Mengku Timur fiának a neve szintén Turul volt, továbbá, hogy Egyiptomban is szerepelt a Turul szó, mint egyik Emirnek, tehát előkelőségnek a neve. *) Hammer-PurGSTALL a török népek solymászatára vonatkozó alapvető és örök időkig nélkülözhetetlen „Falknerklee" (86) eimü munkájában, melyet magyarul csak >,Három lóherés solymászkönyv"-nek fordithatunk, a Csakyr solymászmadárnevet a mai íí^^o-nak tartja azon az alapon, hogy a nemzetség vezető tagja az előkelőbb „magas röptű" solymászmadarak legkiválóbb képviselőjének a Turul-nak. a nevét viselte, mig a másik testvér az „alacsonyröptü" solymászmadarak legkiválóbb képviselőjének a Héja- nak a nevével ékesitette magát. A solymászmadarak neveinek azonositása nem igazolta Hammer-PüRGSTALL elgondolását. A Csakyr nevű solymászmadár szintén valamely előkelő sólyomnak a neve, nem pedig Héja. 1935/38] MAGYAll SOLYMiSZMADÁRNBVEK 285 A szeldzsük birodalom bukása után az ozmán törökség került uralomra s ennél is megtaláljuk a Turul szót. OzMÁN-nak, a későbbi török világbii'odalom megalapítójának az atyja Ertoghrul volt. Ennek a szónak a tulajdonképpeni jelentőségét sajnos, nem sikerült tisztáz- nom. A szó jelentését egyesek Him-Turul-nsik magyarázzák, mások Vérontó-nsbk, Öldöklö-nek, Efnbermészárló-nabk mondják. Mindegyik magyarázatban azonban benne van a gondolat, hogy Ertoghrul a hatalommal rendelkező és azzal — Turul-vcíóávdb — kérlelhetetlenül élő uralkodó volt. A mai török nyelvből nem ismerünk oly adalékokat, amelyek valódi jelentését megmagyaráznák, mert a Turul szónak a török nyelvben éppen ugy nyoma veszett, mint a magyar nyelvkincs- ben, amelyben jelenleg csak mint a múlt visszfénye él. A törökség annyiban mégis jobban őrizte meg ezt a szót, hogy a Brusszától délre eső vidéknek a neve jelenleg is ,, Ertoghrul". Egyelőre nem foglalkozhatunk azokkal a hasonhangzásu szavak- kal, amelyek GOMBOCZ ZOLTÁN értekezésében (78) a Turul szóval kap- csolatosan felmerültek. Ilyenek a VÁMBÉRY által fölkutatott Turgul, Turgaul, Turaul, úgyszintén a Redhous szótárában levő Tugri és a RADLOFF-nál előforduló Torgul szavak. Ezek a szavak sem előfordulásuk idejében, sem területük, sem jelentésük szerint nincsenek megfelelően rögzitve s ezért nem alkalmasok a Turul kérdés további vizsgálatára, legkevésbé annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy milyen madár volt is az, amelyet Turul név alatt emlit a történelem. Ezek után lássuk azokat a történeti forrásokat, amelyek kifeje- zetten a Turul = Toghrul = Toghril madárral foglalkoznak s keressük, vájjon akad-e köztük olyan, amelynek alapján megkísérelhetjük a Turul faji azonosságának a megállapítását. Az első idevágó forrást már megemlítettem. Phillot kiváló perzsa solymászati munkájáról (191) van szó, melyet Báz NamaY Nasiri cimen adott közre. A könyv cime magyar fordításban Nassz'r Eddin Sah solymászkönyve. Ebben szerepel legkorábban a Turul szó Tughral szó- tagolással mint különleges solymászmadár, melyet a nagy Nimród Bahram perzsa királynak hoztak a Perzsiától északra fekvő Chin tartományból. Kétségtelen, hogy a madarat oguz vándorsolymász hozta Perzsiába. A forrás megemlíti azt is, hogy ez a szó a régi perzsa solymászati kéziratokban elég gyakran szokott előfordulni. Nagy kár, hogy nem mondja meg, hogy mikor és hol és milyen vonatkozások- ban s nekem, akinek hosszadalmas és szinte reménytelennek tetsző küzdelmet kellett folytatnom a Turul madárnév faji azonosságának a megállapítása céljából, különösen fáj a szivem, hogy nem tudhatom meg, mit is irtak a régi perzsa solymászati kéziratok a Turul madárróL Tartalmukra azonban talán némi utalást találhatunk SlEBENMEER 286 SCHENK JAKAB [Aquila perzsa szótárában (86. p. 106). melyben Tughrul szótagolással szin- tén szerepel a Turul madá,rnév és pedig Séhház, vagy Sáhbdz^ király - sólyom azonosítással. Phillot szerint ez az azonosítás tévedésen alapul, mert a hindu solymászok — akiktől ez az elnevezés ered — ezt a nevet egyrészt a Lophotriorchis kieneri kieneri DE Sparre, másrészt a Nisaetus cirrhatus limnaetus HORSF. nevű héjasasokra alkalmazzák, amelyek szintén solymászmadarak, azonban nem fordulnak elő a Turul szó származási területén s ezért ez az azonosítási kísérlet csak találgatásnak minősíthető. Phillot azonosítási kísérletei azonban szintén nem jártak siker- rel. Ezen tulajdonképpen nem csodálkozhatunk, mert az általa föl- használt solymászati kézirat a Turul madárral kapcsolatosan inkább adomát mond el. mintsem a Turul solymászmadárra vonatkozó termé- szetrajzi adatokat. Saját elgondolása szerint a Tughral a bóbitás héja {Ästur trivirgatus trivirgatus Temm.) nevű ragadozó madárral lehetne azonos, amelyet szerinte a régebbi időben Indiában és Ceylonban idomítottak soly- mászatra. Elfelejti azonban, hogy az általa emiitett perzsa solymászati kézirat szerint Bahram számára nem Indiából, hanem északi vidékek- ről hozták az első Turai madarat, tehát olyan vidékről, ahol a bóbitás héja nem fordul elő. így ez a magyarázat téves, tehát nem lehet meg- tartani Phillot rendszertani beosztását sem, mely szerint a Turul a ..sárgaszemű" ragadozó madarakhoz, vagyis a héjafélékhez tartozik. Bizonyos fokig megértjük PHILLOT elgondolását, hogy héja- nak minősítse a Turul madarat, mert a Sah-námé-ban is előfordul a Tughral szó és pedig éppen Bahram királlyal kapcsolatosan, a ki elszökött Turul madarát keresve megkérdezi egy nagy árnyas kert tulajdonosát, vájjon nem látta-e az elszökött Turul madarát. A gazda azt mondja, hogy bizony sejtelme sincs arról, hogy mi az a Turiti madár, azonban néhány órával ezelőtt látott csörgővel és nyakravalóval fölszerelt solymászmadarat kertjének egyik fáján üldögélni. Phillot ebből arra következtet, hogy ez a solymászmadár héja volt, mert ezt szokták ellátni nyakravalóval és lábcsörgővel. Igaz, hogy ezt a nyakravalót majdnem kizárólag a karvalyra és a héjára alkalmazzák — hogy miért, azt egyetlen solymászati munkában sem találtam meg, csak AlmÁSY GYÖRGY-nek a kirgiz solymászatot ismertető értekezésében (8). Egyetlen más solymászmadár sem akar annyira szabadulni a lábát átfogó bék- lyótól, mint a héja és karvaly s ezért foly1}on tépegetik azt. A nyakra- való ennél a tépési kísérletnél lecsúszik a béklyó elé és igy a madarat megakadályozza abban. PniLLOT-nak ez a magyarázási kísérlete azon hiúsul meg, hogy két különböző eseményt kapcsol össze s a megszökött Turul madarat azonosítja azzal az idomított héjával, amelyet ama 1935/38] MAGYAK SOI/VMAsZMA IìARNEVKK 287 bizonyos gazda figyelt meg ~ liolott egyáltalában nem bizonyítható, hogy a két madár ugyanaz lett volna. Ez a sikertelen asonositási kísérlet azonban semmit sem le PHiLLOT-nak abból az érdeméből, hogy az ősi perzsa solymászati kézirat adatai alapján pontos helyet és időt állapitott meg a Turul madár- név, egyúttal a Turul madár előfordulásáról s ezzel a magyar őstör- téneti kutatás örök háláját érdemelte ki. Kéziratom végleges lezárása előtt még olyan perzsa adat került nyilvánosságra, amelynek ismertetését a Turul kérdésre igen fontosnak kell minősítenem. SCHLÜTER W. (215/a). Az arabok solymászatáról szóló Mercier L.-féle munka ismertetésében (La chasse chez 1' arabes, Paris 1927) a Turul-vóì is megemlékezik a következőképpen : A keleti népek — a szerző perzsa és görög forrásmunkákra támaszkodó kitűnő érte- sülései alapján — 5 solymászmadárfajt különböztetnek meg. Ezek közül az első a Tughrul, amelyet szerinte az arabok Toghril-nsik Írnak és ejte- nek. „Ez a leghíresebb és legnemesebb soiymászmadár, amely igen ritka és csak az Erzerumtól Örményország felé vezető területen talál- ható. Ha darucsapatra eresztik, akkor csak 10 daru levágása után elég- szik meg a zsákmánnyal. Egyébként mindenféle madarat levág, amit röptében el tud érni." Ez a forrás egyes részleteiben már kitűnően összevág a Titrtd-ia, vonatkozó későbbi adatokkal, már ebből is sejthető, hogy a Turul nagy madarak vadászatára alkalmazható sólyomfaj. A következő forrásmunka, amely behatóbban ismerteti a Turul madarat MoHAMED EL Bardzsini solymászkönyve, melynek török neve „Báz Namé". Régebbi, 1145. és 1200. között irt források alapján készült 1390-ban mint Mentese szeldzsük király solymászkönyve. Hammer Purgstall találta meg ennek a rendkívül értékes soly- mászati munkának a kéziratát a milanói Ambrosiana könyvtárában. Szerinte ez a nyugati török, vagyis szeldzsük nyelvjárás legrégibb nyelv- emléke, melyet „Falknerklee" cimü kitűnő munkájában (86) bő magyarázatok kíséretében adott ki eredetiben és forditásban. Mohamed el Bardzsini részletesen fölsorolja a solymászatra ido- mítható madárfajokat s ezek közül a legrészletesebben a Turul madár- ral foglalkozik. Minthogy ez az egyetlen régi forrás, amely a Turul madárral részletesen — igaz, hogy egyúttal nagyon zavarosan is foglalkozik, azért az alábbiakban nagyjában szó szerint idézem könyvének erre vonatkozó szövegrészét. Azt mondja, hogy a ,,Toghrul'' , melyet azért emlit utolsó helyen, mert olyan ritka hogy seholse található, a legjobb soiymászmadár. Egyik könyvben azt olvastam róla, hogy a mesterek szerint ez a legjobb 288 SCHENK JAKAB [Aquila és legkiválóbb solymászmadár, nagy -értékű és nagy érdemű és igen serényen vadászik. Ha prédára eresztik, akkor vadrécéket és vadluda- kat vág le és ugy vág le rájuk, mint a rárósólyom. Ha egyet levágott, akkor újra fölemelkedik és más madárra csap le s ezt cselekszi mind- addig, amig csakegyetlen egy is marad. Még ha ötvenen is volnának, akkor sem pihen mindaddig, amig valamennyit le nem vágta és nagyon serénykedik abban, hogy a későbben érkező, vagy kelő prédát is mind levághassa. Nagyon megbecsülendő madár, amelyet nem egy könnyen lehet elfogni, csak erős szél alkalmával és sok vesződséggel. Azt beszélik róla, hogy Kovarezm ország egyik királya látta, hogy a vele vadászok lóbőrből készült keztyüket használtak s ennek okáról megkérdezve azt mondták, hogy azok a sebek, amelyeket ez a madár ejt, gyógyít- hatatlanok, azért kell nekik ez a keztyü. Azt mondják róla, hogy teste fekete, szine vörös, testalkata általában valamelyest tömzsi, nagyszájú, vastaglábu, nem széjjel álló erős karmokkal fegyverzett. Az egyik könyv szerzője azt mondja róla, hogy még soha se találkozott olj^an emberrel, aki látta volna ezt a madarat és leirása is csak hallo- másból ismeretes. Azt mondják, hogy ha vadászatra bocsátják, akkor ötven madarat is levág egymásután s ha azt kérdezi valaki, hogy vájjon miért csinálja azt, hogy levág ötven madarat és csak az utol- sót fogyasztja el, akkor erre az a felelet, hogy ez a madár nagyon kiméli magát s ezért, ha levág valamely madarat, akkor óvakodik attól, hogy a földet érintse, hanem inkáb újra fölemelkedik a levegőbe, ott körül- néz anélkül, hogy tudomást venne a levágott madárról Ha azután azt látja, hogy még más madarak is röpülnek ott, akkor azt hiszi, hogy az általa levágott madár talán nem is esett el és azért minden más madarat is levág mindaddig, amig valamennyit le nem vágta. Ezután újra fölemelkedik a levegőbe, körülnéz mind a négy égtájon s ha most már ujabb prédát nem lát, akkor visszatér az elsőhöz és el- fogyasztja azt.'' Merem mondani, hogy ember legyen, aki ebből a zavaros, ismét- lésekkel is súlyosbított szövegből meg tudja állapítani a Turul kilétét. Pedig a szerző láthatóan igyekezett azon, hogy éppen erről a madár- ról minél többet mondjon, mert szinte annyit irt róla, mint a többi 12-ről együttesen, azonban a prédájaként emiitett vadrécék és vad- ludak nem adnak biztos fogantyút a faji azonosság megállapításához. A Turul kilétére vonatkozó további kutatásaink szempontjából mindenesetre igen fontos a szerzőnek az a megállapítása, hogy még sohase találkozott otyan emberrel, aki valaha is látott volna Turul madarat. Ez azt jelenti, hogy ez a madár nem tartozhatott a szerző területén honos és közismert vadászmadarak közé. Az a megállapítása viszont, hogy a Turul a leskiválóbb vadászmadár, alkalmas támasz- 1935/38] MAGYAR SOTíYMASZMADÁRNEVEK 289 pontot nyújt annak a kérdésnek a megfejtéséhez, hogy miért válasz- tották a fejedelmi családok ezt a nevet nemzetségnévnek, vagy a kiváló egyének személynévnek. Az eddigi források — a legutóbb emiitett perzsa kivételével, amely némi támpontot nyújt — mindezideig adósok maradtak azok- kal az adatokkal, amelyek segítségével meg lehetett volna kísérelni a Turul faji azonosságának megállapítását, nevezetesen azoknak az adatoknak a közlésével, hogy milyen préda levágására használták a Turul madarat. Már pedig éppen ezek szolgáltatják a legfontosabb, vagy jobban mondva a döntő mozzanatot a solymászatra idomított madarak faji azonosságának a megállapításában. A solymászmadarak nevei a külön- böző korokban és nemzeteknél megváltozhatnak, hibás olvasással és másolással eltorzulhatnak, azonban természetrajzuk abban a röpke időben, amelyet történeti, vagy akár történelem előtti kornak neve- zünk, változatlan marad. Jellegzetes példánk van erre a magyar solymászat történeti adatai között is. A solymászati levelezésekben állandóan szerepel az Ölyv mint kedvelt solymászmadár. Ebből azonban nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a magyar solymászok a jelenleg Ölyv-nek nevezett madarat idomították solymászatra, hanem azt, hogy akkori- ban Ölyv alatt egész más madarat értettek, mint jelenleg. Mindjárt meg is mondhatom, hogy a régi följegyzésekben Ölyv néven szereplő ,,nyulvágó" solymászmadár nem egyéb mint a jelenleg Héjá-nak = Accipiter gentilis gentilis-nek nevezett madárfajunk. Akármit is csi- náljon a solymászmester : a jelenleg Egerész-ölyv-nek nevezett madár- ból ugyan sohase nevelhet olyan solymászmadarat, amellyel egészséges nyulat vagy fácánt le tud vágatni. Nem is próbálja. Bezzeg egészen más a Héja! Ezen az alapon már eleve, az Ölyv madárnévre vonatkozó solymászati adatok beható tárgyalása nélkül is megállapíthatjuk, hogy a magyar solymászati levelezésekben emiitett nyulvágó ,,Òlyv" nem más mint a „Héja". A Turul madár faji azonosságának megállapításához szükséges természetrajzi adatokat a későbbi forrásokban pontosan megtalálhat- juk. Az első ezek közül a DZSUVEINI nagyvezér által szerkesztett Dzsühangüsa évkönyvekben található, amelyek DZSINGISZ KÁN törté- netét ismertetik. Ezek az évkönyvek emiitik azokat a nagyszabású hattyú vadászatokat, amelyeken DZSINGISZ KÁN fiai DzSAGATÁJ és OktÁJ a Turul-okkal annyi zsákmányt ejtettek, hogy minden hét végén ötven teverakomány hattyút vittek be Szamarkand városába a lakosság között való szétosztás végett. (86) 19 290 SCHENK JAKAB [Aquila Ali Sereffeddin szerint Timur Lenk kán is hattyúkra vadászott a Turul madaraival (218). Mihelyt elérkezett a téli évszak, elment Bokha- rába a gölferketi tóvidékre, ahol ilyen időtájban tömérdek vizi madár tartózkodott, főleg pedig hattyú. A hajtók tutajokon bementek a tóra és dobbal, valamint egyéb lármás hangszerekkel fölszerelve rengeteg madarat zavartak föl, amelyek aztán más vizekre igyekeztek átszállani, azonban a kérlelhetetlen Turul elől nem menekülhettek. A könyv f ordito ja Petis DE LA Croix szerint a Turul a leghatal- masabb ragadozó madár, amely azonban Franciaországban ismeretlen. Hammer -PuRGSTALL értelmezése szerint ő is Haliaetus leucoryphus-sal azonosítja. Ez a sasfajta valóban előfordul Turkesztánban, török neve ,,Giyah" , azonban jelenleg nem idomítják solymászatra (SCULLY 217) és semmi nyom sincs arra vonatkozólag, hogy régebben solymásztak volna vele. Ezek a vadászatra vonatkozó közlések most már megvilágítják azt az utat, amely a Turul fajazonosságának a megállapitásához vezet. A Turul madarat tehát csak azok között a solymászmadarak között lehet keresni, amelyek természetrajzi adottságuk szerint képe- sek a hattyú vadászatra. Ez az eljárás az úgynevezett kirekesztés! módszer alkalmazását teszi szükségessé. Őszintén bevallom, hogy jobban szeretném ennek a módszernek a mellőzését, azonban ha ebben a kérdésben egyáltalában valamelyes elfogadható eredményre akarunk jutni, akkor ezt nem tudjuk elkerülni. Azok közül a ragadozó madarak közül, amelyek hattyuvadászatra alkalmasnak minősíthetők volnának, elsősorban a nagy sasfajokat kell megemlíteni. Itt volna mint legközelebb eső madárfaj a réti sas {Haliaetus alhicilla), azonban ennek turkesztáni alakjáról a Haliaetus leucoryjjJhus-ròì megállapítható, hogy sohasem idomították solymá- szatra. ,,Giyali" népies neve legtávolabbról sem azonosítható a Turul-id^.. Ezt a fajt tehát ki kell rekeszteni azok közül, amelyek a Turul faji azonosítása szempontjából tekintetbe jöhetnének. A másik nagy sas- fajta a szirti sas (Aquila chrysaëtas). Ezt a félelmetes erejű sast, amelyet régebben még embervadászatra is használtak, elsősorban négylábú vadra idomítják — rókára, farkasra s ha szabadon élők madarakat is ejtenek zsákmányul, azt majdnem kizárólag a földön vágják le. Természetraj zilag szinte elképzelhetetlen az a szirti sas, amelyik röptében vágjon a hattyúra. A földön pedig a hattyú olyan ellenfél, amellyel nem tanácsos kikezdeni, mert hatalmas erejű szárny- csapása komoly megfigyelések szerint még a rókát is megöli. Népies neve Kartal, Karakus, Berküt, Bürgüt, Birküt legtávolabbról sem emlékeztet Turul-va,. 1935/38] MAGYAR SOLYMASZMADABNEVEK 291 A sasok kirekesztése után most már csak a nagy sólyomfajok jöhetnek tekintetbe, mint amelyek valóban rendelkeznek azzal a képességgel, hogy le tudják vágni a hattyút. Ezek között első helyen emlitendő a sarki sólyom {Falco rusti- colus) a solymászok által a Turul mellett mindig legmagasabbra érté- kelt solymászmadár. Ez a sarkvidéki madarak hófehér, alapszíné- ben kor szerint többé vagy kevésbé feketén tarkázott gyönyörű nemes sólyom, kimondottan vizi- vagy mondjuk inkább tengeri mada- rakra vadászó madár, amely tehát már mindennapi életmódja szerint is legalkalmasabb a hattyú vadászatra. Itt voltaképen min- den nagj^obb kockázat nélkül meg lehetett volna állapodni abban, hogy a sarki sólyom volt a legendás Turul madár. Csak egyetlen, de egyúttal áthághatatlan akadály meredezett elénk : ezt a madarat Oroszországban az Uraiig Kr ecset vagyis Ke?ecsen, az Ural hegy- ségtől Kináig és az Altai hegységtől Egyptomig mindenütt Zongor néven ismerik. A sarki sólyommal való azonosításnak ebből a névből következőleg még aggályosabb az, hogy azoknál s népeknél, amelyek- nél a Turul szerepel, egyidejűleg mindenütt jelen van a Zongor is. igy az oguzoknál, szeldzsüköknél, perzsáknál, araboknál a Turul és Zongor név egymás mellett és egyidejűleg használatban volt és nagy felületesség volna azt mondani, hogy azok a népek, amelyeknél ez a két név előfordul, ugyanazt a solymászó madarat egyszer Turul- nak, máskor meg Zongor-nak nevezték volna. A legesélyesebb jelöltet a Turul név viselésére, vagyis a sarki solyinot tehát ki kellett selejtezni. Ugyanúgy kellett eljárni a másik két nagy sólyomfajjal, ugy mint a vándor és rárósólyommal. Mind a kettőnek olyan közkeletű, mindenütt használt solymászati neveik vannak, hogy lehetetlen volt azokat a Turul-loX egyeztetni. A helyzet hizonj elég reménytelen volt, mert az ismert hattyuvágó madarak között egyetlen egy se akadt, amelyre a Turul név ráillett volna. Nem volt más menekvés, mint az a föltevés, hogy a Turul szó származási területén kell olyan sólyomfajnak élnie, amely rendelke- zik azokkal a tulaj donságókkal, amelyekkel a régi források a Turul madarat fölruházták. Ha valóban van ott ilyen sólyomfaj, akkor mindjárt érthetővé válik az a rendkívül föltűnő jelenség, hogy az oguzoknál nem a minden időben és helyen legmagasabbra értékelt sarki sólyom, a Zongor volt a fejedelmi jelvény, hanem a Turul, mig a, Zongor csak másodrendű szerepet játszott s törzsi jelvényt alkotott. Csakis arra gondolhatunk, hogy a Turul őshonos volt s mint ilyen korábban jutott szerephez, mint a Zongor. Emiékeztetett a helyzet arra, amikor Le VERRIER-nek azt kellett föltételeznie, hogy az addig ismert bolygókon tul is kell még egy eddig ismeretlen bolygónak lenni. 19* 292 SCHENK JAKAB [Aquila A mi esetünkben arra kellett gondolni, hogy Turkesztánban van olyan sólyomfaj, amelyet a madártani kutatás még nem ismert és ezt az addig ismeretlen sólyomfajt kell majd azonosítani a kere- sett Turul-lal. Úgyis lett. Az orosz madártani kutatók eleinte bátor- talanul, majd mind sűrűbben és határozottabban kezdtek irni a havasi sólyomról, amelyet most már bizvást Turul sólyom -nsik is mondhatunk, a Falco rusticolus aUaicus nevű sólyomfajról, amelyet Menzbier a hírneves orosz madártani kutató irt le először 1892-ben az Altai hegységből, mint eladdig ismeretlen uj sólyomfajt. Ez a nemes sólyomfaj teljes hasonmása a sarki vagy Zongor sólyom- nak. Nagyobb és erősebb a vándor és rárósólyomnál, tehát nagyobb és erősebb madarak vadászatára alkalmas. Elterjedési köre teljesen azonos azzal a területtel, ahol a Turul szó is honos volt, tehát az oguzok, ujgurok, szeldzsükök, majd a helyükbe telepedő tatárok földjén. Az Altai hegységben olyan előfordulási helye van, amelyet manap- ság is Dzsetti Oguznak, azaz Hét Oguznak neveznek. Ezt a TiLrul sólymot az oguzok és későbbi török és tatár népek területére letelepedett kirgizek Dementiev (56) szerint manapság is a leg- kiválóbb solymászmadárnak tartják, amellyel vadludra és túzokra vadásznak. Igaz. hogy /StmMr-nak, vagyis Zongor-nak nevezik, azon- ban ez egyáltalában nem akadályozhat meg abban a föltevésben, hogy a havasi sólyomban a Turul madarat lássuk, mert hiszen a Turul szónak nemcsak nálunk veszett nyoma, hanem azokon a területeken is. ahol régebben a legünnepeltebb vadászmadár volt. Magyarorszá- gon 1358-ban fordul elő utoljára a Turtil szó, Ázsiában 1400 táján, amikor TiMUR Lenk vadászott hattyúkra a Turul sólyommal. A kir- gizek mint későbbi települők nem ismrehették az elpusztult oguz nép által használt Turul nevet, hanem a magukkal hozott Zongor név- vel jelölték meg ezt a sarki sólyommal solymászati tulajdonságaiban tökéletesen egyező solymászmadarat. Az elmondottak alapján nyugodt lélekkel levonhatom most már a régóta esedékes végső következtetést, hogy a Turul azonos a Wia,nsi-pság Havasi sólyom-naik {Falco rusticolus altaicus Menzb.) nevezett sólyomfajjal, amely a Sarki sólyom urálhegységi és nyugatszibériai vál- tozatának {Falco rusticolus uralensis Menzb.) — • népies nevei sze- rint a Zong or -na,]í és Kerecsen-neh a havasokon élő ikertestvére. A Turul madár faji azonosságának megállapítása után most már teljes felkészültséggel térhetek rá azoknak a megfejtési kísérleteknek a részletes ismertetésére, amelyeket tanulmányomat megelőzően végez- tek a magyar nyelvészeti, történeti és madártani tudomány legkiválóbb mivelői. Mielőtt ezeket ismertetném, előzőleg is ki kell domborítanom azt, hogy a Turul madár azonosítási kísérletek meddősége következtében 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁBNEVEK 293 a Turul madarat ábrázoló képzőművészeti alkotások azt lehet mondani, valamennyien elhibázottak és ezért kicserélendők. Elsősorban vonat- kozik ez a megállapításom a főváros területén levő Turul madarakra, amelyek mint idegenforgalmi látványosságok is nagy szerepet játszanak, tehát a várbeli és az országzászlósi ábrázolásokra, mig a hatalmas bánhidai Turul madárnak, mely inkább csak tájképi jellegű, meg lehet kegyelmezni és továbbra megmaradhat jelenlegi magányában. Mind a három esetben keselyük, tehát a harcok után a hullákon lakmározó jámbor dögevők szerepelnek mint a harci erényeknek, a vitézségnek, hősiességnek, győzhetetlen bátorságnak a legmagasabb fokát jelképező Turul madarak. Hiszen érthető, hogy a művészek a hatásos ábrázolás céljából inkább ezeket a nagytestű mutatós keselyü- ket választották, mint a bár gyönyörű testtartásu, tömzsi, csodálatosan nagyszemű, de a keselyűkhöz képest mégis csak aprótermetű sólymokat, azonban érzésem és legjobb meggyőződésem szerint mégis ki kell cserélni az idevágó műalkotásokat, legalább is azokat, amelyek közelről szem- lélhetők és idegenforgalmi szempontból fontosak. Nem csekély számú és minden hazugságra elszánt ellenségeink még azt híresztelhetnék rólunk, hogy a magyar vitézség és harci erények jelképeként a dögevő keselyű szerepel a magyar nemzeti hagyományban, amint azt a Turul-t ábrázoló képzőművészeti alkotások is bizonyítják. Ezekután most már ismertetem azokat a meddő magyarázati kísérleteket, amelyek a Turul kérdés megoldására a magyar kutatás részéről történtek. Szükségképpen beletartoznak tanulmányom keretébe, amely ezek nélkül csonka volna. Anonymus már emiitett és első kísérletnek számitható fordítása, mely szerint a Turul = Astur, amely a mai madártani elnevezés szerint a Héját jelentené, nem tekinthető megoldásnak, mert a Turul madárnév, mint most má.r tudjuk, egészen más madárfajra vonatkozott. Ha eltekintünk ettől a fordítástól, melyet a Bécsi, Budai és Turóczi krónika is átvett, akkor megállapíthatjuk, hogy az első megoldási kísérlet SzABÓ KÁROLY-tól ered, bizony jó későn, 1862-ben a Magyar Vezérek Kora című művében. Az ő elgondolása szerint a krónikások sok másoláson átment szövegében a Turul szó hibásan áll Gurul helyett. Miután a Turul madárnévnek nyomát nyelvűnkben nem találjuk, ellenben ismeretes a Karvaly, népiesen Karoly, Karuly, azért a Turul szót ezzel kell azonosítani, nem pedig valamely régi kihalt magyar szónak képzelni. Ugyanezt a fölfogást fogadta el JÁSZAI a CZUCZOR-FOGARASI Magyar Nyelv Szótárában, VI. kötet, 1874, p. 502. szerint. Erre az értelmezésre önként adódó madártani első elgondolás szerint csak az lehet a meg- jegyzés, hogy a Karvaly nem olyan jelentős madár, amelyről uralkodó családok származtassák magukat. Nincs is rá példa a keleti népek 294 SCHENK JAKAB [Aquila történetében. Ügyes kis ragadozó, réme a verebeknek és apró énekes madaraknak, de egyáltalába^n nem az a jelenség, amelytől való szár- mazá^s valami különös tekintélyt biztositana a leszármazott számára. Szabó KÁROLY-nak és követőinek ez az értelmezése teljesen hibás és ugyanazt kell mondanunk Herman Ottó 1877-ből származó magya- rázási kísérletére is. Szerinte „ami azokat az orvmadarakat illeti, amelyek mint a turul a^ hadak előtt útmutatóként röpülnek, ezek a dolog ter- mészeténél fogva csak keselyük lehettek" (96). HERMAN OttÓ, aki pedig mesteri megértője volt a madarak életének, ebben a megállapításában egészen érthetetlen módon tévedett, mert hiszen a keselyük nem a hadak előtt röpülnek, hanem azok mögött azzal a közismert szereppel, hogy válogatás nélkül lakmározzanak a harcban elpusztult emberek és állatok hulláin. Ez a szerep se olyan, hogy harci erényeire büszke fejedelmi család a keseh^üktől származtassa magát. Utólag már nem tudom megállapítani, hogy HERMAN OTTÓ-nak ez a tévedése mennyiben játszott közre a Turul madár szobrászati ábrázolásainál. Kétségtelen azonban, hogy az első és mindmáig legjelen- tősebb Turul szobor alkotása idején ő volt az országosan elismert madár- tani szaktekintély. Nagyon természetes dolog volt, hogy a szobrász- művész tőle kérte az adatokat a szobor megalkotásához, amely tökéle- tesen meg is felel annak a fölfogásnak, melyet a Turul madárról vallott. Pedig Herman Ottó lelkében ott szunnyadt a helyes megoldás csirája is, amikor azt mondja ugyanabban a cikkében, hogy „a hatalom nemes tulajdonainak jelképe csupán csak a sas és a sólyom nemes typusai lehetnek". Az alábbi fejtegetések során kiderül, hogy ezen az alapon, ha nem is pontos, de kielégítő megoldásra jutott volna. A következő magyarázó kisérlet VÁMBÉRY-től ered s ő már igen helyes nyomon jár. A magyarok eredete cimü 1882-ben megjelent munkájában a következőként nyilatkozik a Turul kérdésről : ,Jgaz, hogy a török turuj szó nagyon közel áll a magyar turul szóhoz, de e magyarázattal még sem elégedhetünk meg. Minden tekintetben kielé- gítő és megnyugtató magyarázattól nemcsak azt várom meg, hogy magát a Turul szót más nép nyelvében is felmutassa, hanem azt. is megkívánom, hogj/ az a Turul azon népnél is éppen nemzeti cimer és egjmttal személynév is legyen." (A magyarok eredete 1882.) VÁMBÉRY ezekkel a szavakkal kijelölte a további kutatás helyes útját s ez nagy érdeme, habár ő maga nem is lépett erre az útra. Nagy Gyula 1883-ból származó értekezése (169) a Turul-ról nem viszi tovább a kérdést a megoldás felé. Már szintén utal a hasonló hangzású török-tatár szavakra, mint „Turgul" , „Turgaul" , „T urául" , de még nem találja meg azt a szót, amelyből a magyar Turul származott, 1935/38] MAGYAR SOLYMÄSZMADÄRNEVEK 205 csak arra a mindeddig nem bizon^/itható föltevésre jut, hogy az erdélyi megyék nemessége által mindenha cimerül hordott sas azonos a Turul madárral. Zalabéri Horváth Ferenc (Z. H. F.) a Vadászlap 1883. évf. 375. lapján „A vadászat az őskortól a jelenig" cimü cikkében azonosítja a Turul madarat a vadász sólyommal. Milyen alapon, azt nem tudjuk. Szószerint a következőket irja erről : „Azt, hogy a sólyom a hunok és velük rokonságban levő népeknél nagy becsben állhatott, onnan következtethetjük, mert a hadi jelvényekre alkalmazott Turul madár a vadász sólyommal azonos." Thury József volt az első (249), aki 1886-ban Ahmed Vefik „Lécse i Oszmáni" török szótára alapján rámutatott az eredeti szóra. Ez a szó a „Toghrul", amely a szótár szerint nagyobbfajta sas, vagy sólyom s kiterjesztett szárnyakkal ábrázolva fejedelmi cimer. Meg is mondja, hogy a „Turul" az oguzok kánjainak fejedelmi jelvénye volt, továbbá, hogy ez a név Toghrul alakban mint személynév is szerepel a törökség történetében. Teljes mértékben megfelelt tehát VÁMBÉRY fenti követelményeinek, azonban nem tudja megállapítani ő sem, hogy miért választják nemzeti elmernek ezt a Turul madarat, még kevésbé azt, hogy ezen a néven milyen madarat ismertek, illetőleg tiszteltek meg annyira az oguzok, hogy azt fejedelmi cimerül választották. Pedig megvolt rá a lehetőség. A VEFIK-féle szótárban még azt a nevezetes adatot is találjuk, hogy az Oguzok hat nemzetsége mindegyikének egy-egy ragadozó madár volt a törzsi jelvénye, vagy cimere. Az elsőnek a jelvénye volt a Szongur, a magyar Zongor, a sarki sólyom, amellyel ennek az előadásom- nak a keretében még találkozunk, a másodiknak a Togan, a harmadiknak a Csakir, a negyediknek a 8ahin, az ötödiknek a Kartól, a hatodiknak a Tavzsandzsil. Nem célom most ezeknek a madárneveknek a pontos azonosítása, csak annyit mondhatok, hogy valamennyi kiváló solymászmadár s mint ilyen, jutott ahhoz a kitüntetéshez, hogy a Turul fejedelmi jelvény mellett mint törzsi jelvény szerepelhetett. Ennek a döntő jelentőségű ténynek, t. i., hogy csupa solymász- madár szerepel, a föl nem ismerése tette aztán meddSvé az összes magyar megoldási kísérleteket. Nagyon jellemző erre nézve SEBESTYÉN Gyula fölfogása A magyar honfoglalás mondái cimü könyvében (21 7/a). Szerinte az EMESE-re vonat- kozó Turulmonáánsik gyökere keleten keresendő, azonban azzal, hogy a mondai ősöket a Turul madártól származtatják, a madár szerepének mitoszi jelentése még nincs megmagyarázva, mert itt tulajdonképpen emberfeletti erő beavatkozásáról van szó. Ez a kijelentés teljes félre- 296 SCHENK JAKAB [Aquila ismerése a való helyzetnek, mert hiszen semmi emberfeletti dologról nincs szó, hanem egyrészt csak egyes kiváló és ezért nagyrabecsült vadász- madarak neveinek a vezetőkre való átruházásáról, másrészt hadi jelvényül vagy cimerül való fölvételéről, mintegy jelképezve, hogy ugy az egyének, mint a törzsek éppen olyan vitézek és győzhetetlenek lesznek, mint azok a solymászmadarak, amelyek nevéről vették a maguk elneve- zéseit és jelvényeit. 1892-ben KuUN GÉZA gróf foglalja össze a Turul-xa, vonatkozó korábbi kutat*ási eredményeket (135). űis arra a megállapításra jut, hogy Anonymus Astur-ja azonos KÉZAI Turul madarával, azonkívül azt a részben a valósághoz közelálló sejtelmet találjuk nála, hogy aLebediából Etelközbe s innen Magyarországba költözött honfoglaló magyarok a Turul madarat mint a győzelem jelképét hordozták fegyvereiken és annak kiterjesztett szárnyai alatt védelmet véltek találni az ellenség elől. 1892-ben HORVÁTH GÉZA a jelenkori kaukázusi solymászatró] Írva (101 — 103) azt hiszi, hogy a mesés Turul madár török eredetű és alkalmasint feketeszinü sas vagy sólyom volt. Chernél István 1898. és 1904. évi nézetei szerint „alig hibázunk, ha a Turul madárban a nemes ragadozó typusát eszményítő madár- alakot látunk, mely a ránk maradt rajzok nyomán legelőbb még sas lehetett" (41, 42). A rajz alatt valószínűleg a Bécsi Képes Krónikában található ábrázolást érti, amely természetesen nem lehet mértékadó, mert hiszen csak a képzelet szülötte, mert magyar földön Turul madár nincsen és legfeljebb csak a tatárok hoztak magukkal annak idején Turul madarakat, igy a Képes Krónika rajzolójának nem volt módja természet után ábrázolni azt. 1901-ben Krenedits FERENCZaztirja, hogy „mondakörünk hatalmas Turul madara, mely a honfoglaló útjában eltikkadt, pihenő magyar hadat midőn időzne még a havasokat áthágni és ősei keresett hónába haladék- talanul bemenni késlekedik, előhívott társaival csodásan megszállja a tábort s csípése és ragadozásaival kényszeríti és ösztönzi, hogy az ígéret földjére mielőbb leszálljon" . . . Idézi egyúttal LAKATOS KÁROLY nézetét, mely szerint a Turul-hoz fűződő hagyományok egyedüli méltó alakja a fakó keselyű, mert ez a hadak madara, mely seregeket csapatos- tól kisérni szokott s oda húzódik, ahol öldöklő harc folyik. Éppen ezért Turul madarunk leghívebb képmásának a bánhídai Turul madarat tartja (128, 129). 1902-ben HanusZ IstvÁN a Turul madarat karvalynak minősíti (91). Anonymus Álmos mondája alapján származtatja az Arpádházat a Turul nemzetségből. Ugyancsak 1902-ben Ortvay TiVADAR (183), majd RoDICZKY JenŐ is (201) karvalynak gondolja a Turul madarat. RoDICZKY a hazai 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNBVBK 297 vadászai múltjáról szóló érdemes összefoglaló, de egyúttal sok uj adatot is nyújtó munkájában mint első tárgyalja a kérdést a solymászattal kapcsolatban, azonban anélkül, hogy fölismerte volna a Turul valódi jelentó'ségét, mert jobb hiányában, amint már emiitettem — ő is elfo- gadta azt a megoldást, hogy a Turul karvalyt jelent. Ezekután kerithetjük asort GoMBOCZ Zoltán 1907-ben és 1914-ben megjelent értekezéseire (76 — 78), amelyek megbízható alapot nyújtottak a madártani kutatásnak helyes irányban való megindítására. Teljesen elveti az addig divatos Turul = Curul — Cárul = Karvaly megoldási kísérletet és a megfejtést a pontosan megegyező török „Toghrul = Turul" alapján kísérli meg. Hivatkozik arra, hogy a Toghrul a személynevek után Ítélve nagy szerepet vitt a török népeknél, tehát helyes csapáson indult el, azonban nem találta meg a helyes folytatást, vagyis azt a megváltó szót, amelynek segélyével fénysugarat gyújthatott volna a ragadozó madaraknak a török népeknél viselt nagyjelentőségű szerepére. Ez a szó a solymászat lett volna. E helyett, minthogy a madártani kutatás részéről nem volt meg a megfelelő irányítás, a totemizmushoz folyamodott, hogy ezzel tudja megoldani a Turul és egyéb árpádkori török személynevek kérdését. Ez a többi személynév is túlnyomóan a solymászatból ismeretes madár- név volt. Tagadhatatlanul van valamelj^es párhuzamosság a Totem és a solymász madarak szerepében, mert mind a kettőt az illető népek nagy tiszteletben részesitik, azonban amíg a Totem-nek kijáró tisztelet vallásos jellegű, addig a solymászmadarak-é tisztára a kiváló harci erények megbecsüléséből ered. Nem tartom magamat teljesen illetékesnek ennek a totemisz- tikus kérdésnek az eldöntésére, azonban a Turul kérdésnek minden vonatkozásban való tisztázása céljából kötelességemnek tartom, hogy erre annál is inkább kitérjek, mert GOMBOCZ nyomán továbbra is folytatódott a Turul kérdés tárgyalása totemisztikus alapon. 1917-ben jelent meg RoHEIM GÉZA idevágó nagy tanulmánya (202), amely néprajzi alapon igyekszik a Turul szó totemisztikus értelmezését alá" támasztani, majd NÉMETH Gyula 1930-ban és 1931-ben megjelent nyelvészet- és történettudományi értekezéseiben (174, 175) szintén totem-névnek minősiti a Turul madarat. Egyik hozzám intézett későbbi levelében a kérdésre vonatkozólag azt mondja, hogy nem minden személynév totemisztikus, amely állati eredetű, s valószínűnek tartja, hogy a solymászmadarak neveinek emberre és törzsekre való átruházásá- ban az illető madarak kiválósága és szépsége is szerepet játszott. Ez a fölfogás már közeledik a keleti népek történetének egyik legkiválóbb kutatójának HAMMER-PuRGSTALL-nak (86) a nézetéhez, 298 SCHENK JAKAB [Aquila amely szerint „a keleti népeknél a vadászmadár nemcsak a legnagyobb nemesség és dicsőség jelképe, hanem egyúttal az egyesülésben levő erőnek magasztos és hasznos nemzeti célok elérésére." Nézetem szerint a Turul és egyáltalában a török eredetű madár jelentésű személynevek értelmezéséből teljesen ki kell kapcsolni a totemisztikus vonatkozáso- kat és azokat solymászati szempontból kell értékelni. A Turili kérdésre vonatkozó folytatólagos magyar megoldási kísérletek közül idősorrendben SoMLÓDY ISTVÁN 1914-ben megjelent Turulmadár-Darumadár cimü tanulmánya következik (227), amely a Turul madarat darunak akarta minősíteni. Ez a merész kísérlet telje- sen hibás elgondolásból indult ki s ennek megfelelően téves erédmény- nyel végződött. Ezután közel két évtizeden át szünetelt a Turul kérdés bolygatása. Az „Uj Magyar Brehm" 1929-ben megjelent 10-dik kötetében (221) a magyar solymászatról szólva, mint a magyarság honfoglalás előtti solymászatának bizonyítékáról a Tíirul-ról is megemlékezem, de ide- vágó tanulmányaim akkoriban még nem fejlődtek annyira, hogy vég- leges állást foglalhattam volna. 1933-ban HankÓ BÉLA is foglalkozik még a kérdéssel az Alföld ősi állatvilágát tárgyaló munkájában (90). Az eddigi nyomon haladva, ő sem tudja megoldani a Turul-Kér- dést, de annyival mégis tovább viszi, hogy rámutat az őstulok szláv- eredetü Tur nevére s ezáltal sok olyan szót tud helyesen értelmezni, amelyet addig helytelenül a Turul szóval hoztak kapcsolatba. Ezzel jelentékenyen apasztja a Turul-ra vonatkoztatott s megoldásra váró Twr-összetételü helynevek számát. Legújabban SziLÁDY Zoltán is rámutat erre a Tur szóra, amely mint f oly óné V is többször fordul elő. így a Berettyónak már AnonyMUS- nál szereplő neve Tur s innen származik a Mezőtúr, Turkeve, Turtő helynév. (Természettud. Közlöny 1937. évf. 45 lap). A Turul névre vonatkozó tanulmányomat megelőző magyar kutatási eredmények összefoglalásaként meg kell állapitani, hogy azok nem végződtek megnyugtató eredménnyel, nem tudták tisztázni azt a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen madár is volt az, amelynek KÉZAI szerint Turul volt a magyar neve. Ezekután most már rátérhetek a Zongor madárnévvel kapcsolatos tanulmányaim eredményének tárgyalására. ZONGOR. Ez a madárnév nem fordul elő a nemzeti hagyományban, króni- káink nem emiitik, ugy hogy tulajdonképpen fölmentve érezhetném magamat, hogy a Turul kérdéssel kapcsolatosan ezzel a madárnévvel is foglalkozzam, azonban ha a szóval nem is találkoztam, a madarat 1935/38) MAGYAR SOLYMÄSZMADÄRNEVEK ' 299 sehogyan se tudtam kikerülni. A Zongor tudniillik a sarki sólyomnak a neve az Uraitól Mandzsukuóig és Szibériától Egyp- t o m i g. Miként a Tíirul, ugy a Zongor is a legkiválóbb vadászmadár- ként szerepelt, azonban mig a Turult csak kisebb területen ismerték, addig a Zongor mint a Fehér Sólyom neve jóval nagyobb területen terjedt el. A faj megállapítása tehát nem okozott különösebb nehéz- séget, mert hiszen fehér sólyom azon a területen, amelyen a Zongort kellett keresni csak egy van, a sarki sólyom. Solymászati tulajdonságai alapján is csak a sarki sólyomnak lehet minősiteni a Zongor-t. Éppen olyan nagj^ becsben állott, mint a Turul, éppen ugy idomították nagy madarak, hattyú, vadlúd levágására, mint a Turul-t, ugy hogy a leg- nagyobb nehézségek tornyosultak elibém a Turul kérdés megoldására irányuló törekvéseimben, mert szinte lehetetlen volt a Turul és Zongor madárnevek által jelöH madárfajok szétválasztása. Mind a kettő mint a legkiválóbb solymászmadár szerepelt a leirásokban, mind a kettő' leg- kiválóbb személyiségek neveként szerepelt a történelemben, solymá- izatilag is teljesen azonosok a tulajdonságaik, ugy hogy a Turul-t keresve, állandóan és elkerülhetetlenül a Zongor-hsi ütköztem bele. Helyzetemet még az is befolyásolta, hogy a legnagyobb öröm lett volna számomra, ha a keresett Turul madárként a Zongor-t, a gyönyörű, majdnem hófehér sarki sólymot tudtam volna bemutatni, amint diadalma- san ott ül a levágott hatalmas termetű, legalább hétszer súlyosabb, szintén hófehér hattyumadáron. Hogy ennek a kísértésnek ellenállani tudtam, annak az a magyarázata, hogy mind a két madárnév egyidejűleg elő- fordul ugyanannál a népnél, a nevezetes oguzoknál. Ezeknél, mint már emiitettem, a Turul volt a fejedelmi jelvény, ellenben a Zongor csak az első nemzetség jelvénye- és címereként szerepelt. A Turul tehát magasabbrendü szerepet viselt, mint a Zongor és ezt azzal igyekeztem magyarázni, hogy a Turul ősi, azt mondhatnám bennszülött madara volt az oguz népnek, ellenben a Zongor idegen földről származó madár volt. Nagyon ingoványos területre vagyok kénytelen elkalandozni, amikor ennek a két madárnévnek az oguzoknál való jelentőségét igyekezem megállapítani. Ahmed Vefik szótára, amely ennek a kérdés- nek a megfejtésében a kiindulási pontot alkotja, nem mondja meg, hogy mely korszakban, mely évszázadból való a Turul fejedelmi és a Zongor nemzetségi jelvény. Hogy a Turul már az ötödik században ismeretes volt a Perzsiá-tól északra eső területeken, tehát bizonyára az oguzoknál, a havasi sólyom tulajdonképpeni hazájában is, azt már a Turul szó tárgyalásánál emii- tettem. Majdnem ugyanabból az időből van adatunk a Zongor szó elő- fordulásáról is, még pedig kimondottan az oguzoknál. Az Oguz-Namé szerint (19), amely bár pontosan meg nem határozható időben, azonban 300 SCHENK JAKAB [Aquila Mohamed föllépése előtt, vagyis legkésőbben a hatodik században kelet- kezett, amikor Oguz KagÁN, az Egyszarvú legyőzése után visszatért annak a teteméhez, ott találta a Zongor-t (Sung-Gar), amint a hulla zsigerein lakmározott. Idősorrendben ez az első adatunk a Zo7igor-TÓÍ. Igaz, hogy az itt adott beállítás nem fedi a sarki sólyom természetrajzát, mert hiszen a sarki sólyom nem dögevő. A Zongor -ndbk ez a beállitása határozottan nem előnyös, azonban, hogy a török népeknél a Zongor már a legrégibb időkben is sólymot jelentett, azt bizonyltja BARTHOLD-nak az a megállapítása, hogy a 8-ik századból származó Orchon följegyzések- ben a török néphit szerint még az Izlám vallás fölvétele után is a „meg- halt" szó hel^'ett azt mondták, hogy ,,Sunkár boldy", vagyis sólyommá változott (22). Hogy ebben az esetben a,' Zongor szó tényleg a sarki sóly- mot jelentette-e vagy csak általában ragadozó madarat, vagy sólymot, azt nem tudjuk eldönteni, mert ezután több századon keresztül hiány- zanak a Zongor-i'Sb vonatkozó adatok. Phillot solymászati könyve szerint a régi perzsa solymászati kéziratokban szerepel ugyan a Zongor név és kétségtelenül mint a sarki sólyom neve, azonban a szerző nem emliti az időpontot, igy nem tudjuk megállapítani áz évszámot, hogy mikor jelenik meg legkorábban a Zongor név, mint a sarki sólyom neve. Ugyancsak meghatározatlan korból származó adatokat találunk az arab Kamusz szótárban, mely szerint a Zongor név perzsa eredetű s a Csunkár szótól származik. Kamus a Zongor-t mint Turkesztán fehér sólyomfaját ismerteti, egyúttal több hires embert is emlit, akik a Zongor nevet is viselték. így a hires ImaDEDDIN Szengi édes atyja Ak-Szonkor volt. A név kb. 1100-ból való. (Hammer-Purgstall 86.) Ugyancsak ebben a forrásban találhatók a Kamusz-ból idézve a követ- kező — évszám nélküli — adatok : Ak-Szonkor el Burszaki mosszuli emir, Abdallah ben Futuh ben SzONKOR, Ebu Abdallah Muhammed ben Thaiburs esz SzONKORI, SzONKOR esz Szeini. A pontos évszámot nélkülöző Zongor adatok közé kell fölsorolnom még azt a becses adatsorozatot, amelyet GoMBOCZ ZoLTÁN gyűjtött össze (78). Ezek az adatok a következők : a kunoknál Szongur, kipcsák Szonkor, Szonkorcsa, ujgur Szonkur, dzsagatáj Szunkur, kirgiz Szunkar, ozmán Szongor, Szunkur, Sunkar, Sulkar, tatár Sumkar, mongol Szinchur. Ezenkívül előfordulnak a következő változatok : Songur, vagy tatárosan Sonkar (149), továbbá Songar, Sunkar, Sungar. Az iíjgur szótár szerint Songar{l4t9).A perzsa Íróknál is találkozunk a Szonkor névvel. ToKTAI kán követei 21 Szonkor-t hoztak magukkal. Itt is előfordul a Szonkur, továbbá a Szongur név. Az egyik iró a nappalt Ak-Szonk^lr-nsbk, az éjszakát Kai'a- Szonkur-Tidb\. nevezi (149). A mandzsuknál is előfordul ez a név és pedig mint Sónkon. Itt is két alakját különböztetik meg a Sarnan-Sonkon-t 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMABAENEVEK 301 és a Csakiri-Sonkon-t, vagyis a fehér és fekete-tarka sarki sólymot (86 p. 105, 149). A kétféle Zongor-Sbdsit helyes értelmezése céljából meg kell jegyez- nem, hogy a solymászok s ezek nyomán a történetirók általában kétféle Zongor-t különböztettek meg. Az egyik volt az Ak-Szonkor, a majdnem tiszta fehér sarki sólyom. Ezek az öreg kiszínezett példányok, túlnyomóan kiválóbb solymászmadarak, mint a fiatal példányok, amelyek neve Kara-Szonkor. Ezek ugyan szintén világos alapszinüek, de sürün fekete pettyesek vagy csikósak, tehát kevésbbé mutatósak s túlnyomóan kevesebbet érők is, mint a majdnem hófehér szinü gyönyörű öreg pél- dányok. Az Ak-Szonkor-ok mindig becsesebbek voltak, mint a Kara- Szonkor-ok. Ritkán kerül említésre a harmadik változat, a Szonkor- Aszkar, amely a följeg3?zések szerint vörhenyes szinü volt. Ennek az azonosítása nagyon bizonytalan, azonban nem is fontos. Negyedik változata is van, a Szibtere-Szonkor, amelyről rövidesen az alábbiakban Issz szó. A bizonytalan korból származó adatok között kell még fölsorolni a Mohamed el Bardzsini solymászköny vében foglaltakat. Legrégibb fori'ása 1195-ből való. Ez az iszpaháni Imadeddin solymászköny ve, azonban semmi fogantyúnk sincs annak az eldöntésére, hog^^ Bardzsini a Zongor-TQj vonatkozó adatait ebből szedte volna. Mohamed el Bardzsini, aki a Turul-ról oly részletes leirást adott, a Zongor-t csak igen szűkszavúan tárgyalja. Mindössze annyit mond róla, hogy a Zongor a legkiválóbb solymászmadár. Turkesztánból származó solymászmadár, amelynek görög neve Szünkur- F alkonion s ugy vadásznak vele, mint a rárósólyommal. Ezen a nyomon igen bajos eligazodni, minthogy azonban mint legkiválóbb solymászmadarat emliti a Turul mellett, azért csak a sarki sólyomra iehet következtetni. Sokkal könnyebb és biztosabb a már fentebb emiitett Szibtere- Szonkor adatát azonosítani. Erről azt mondja, hogy török neve Thuruntai s fürjek és foglyok vadászatára használják. Ezen az alapon már Ferhengi perzsa szótára is Delüdzse Tugán-nak, azaz pulya, fióka, vagy apró sólyomnak minősiti. Ez az apró, kis, vagy törpe sólyom a Falco colum- harius, a magyar elnevezés szerint Kis sólyom, melynek ősi magyar neve Torontói. Ezek után most már rátérhetek a biztos korú Zoíigror-adatokat tárgyaló forrásmunkák ismertetésére. Kezdjük a sort AbulghÁZI mun- kájával, mely a tatárok történetével foglalkozik (3). Ennek a forrásnak igen nevezetes adata az, hogy Urusz Inall kirgiz fejedelem követeket küldött Dzsingisz Kánhoz, akik gyönyörű solymászmadarakat hoztak magukkal ajándékba, amelyeket a törökök Sungár-naik, az oroszok pedig Krecset-nék neveznek. Ezek a solvmászmadarak a leirás szerint tiszta 302 SCHP:NK JAKAB [Aquila fehérek voltak, azonban a szerző még teljesen fölöslegesen azt is hozzá- fűzi, hogy a madarak lába és csőre vörös volt, ami nem felelhet meg a valóságnak, mert ezek a testrészek a sarki sólyomnál sárgák. Nem kétséges azonban, hogy ezek az ajándékba hozott tiszta fehér vadász- madarak csakis a sarki sólyom példányai voltak. Egyéb nagyon jelentős adaton kivül ez a forrásadat szolgáltatja azt a régóta keresett hozzá- vetőleges időpontot, hogy mikor lépett be ez a madárnév a solymászat és egyetemes történet korszakába. Urusz ÎNALL kirgiz fejedelem követei hozzávetőlegesen 1200 után néhány esztendővel jelenhettek meg Dzsingisz kánnál és innen kezdődik aztán a Zongor diadalútja a keleti solymászat kedvelő népeknél a solymászat első fénykorában. Ettől kezdve a Zongor név már elhomályosította a Turul nevet. A fejedelmek hadvezérek, dinasztia alapítók és egyéb előkelőségek most már nem Turul-ok, hanem Zongor-ok. A névadás ősi szokása és formája, vagyis a kedvelt és nagyrabecsült vadászmadár nevének mint az előkelőség, kiválóság jelképének a föl- vétele megmaradt, csak a madárnév változott meg. A baj csak az, hogy a Turul és Zongor egyideig még együttesen fordul elő. DZSINGISZ kánnak Zongor-oksá, hoznak ajándékba, tehát a legkiválóbb, legtöbbre becsült vadászmadarakat, fiai pedig T iirul -okkdA vadásznak, ugyancsak a legkiválóbbnak elismert és legtöbbre becsült vadászmaradakkal. Ugyanezt látjuk Sereffeddin történetirónál, aki TiMUR LENK-ről azt Írja, hogy ő maga Turul-okk&X vadászott, azonban a kipcsaki kánok részéről Sonkár-okskt. azaz Zongor-oksbí kapott ajándékba. Ezt a nagy ellentmondást csak azzal a magyarázattal lehet áthidalni, hogy a történetírók a solymászok által használt madárneveket őrizték meg. Azok az Íródeákok, akik a föl jegyzéseket készítették, azokat a neveket jegyezték le. amelyeket a solymászok bemondtak. DZSINGISZ kán udvara, akár annak idején ATTILÁ-é, gyülekező helye volt a meghódított, a nagy uralkodó kegyét kereső fejedelmek számára, akik versenyeztek abban, hogy ki tud kedvesebb ajándékot nyújtani a hatalmas urnák. Abban a korban pedig a kiváló solymászmadarak képviselték a leg- értékesebb ajándékot. Ha tehát kirgizek hoztak solymászmadarakat, akkor azokat a neveket jegyezték föl, amelyeket a kirgizek mondtak be, ha pedig török solymászok szolgálták ki a nagy urakat a vadászatok alkalmával, akkor az ő madárneveik szerepeltek a följegyzésekben. Mi pedig közel egy ezredév távolságából aztán véresre törhetjük a fejün- ket azon, hogy miért nevezik a legkiválóbb solymászmadarat egyszer TwrttZ-nak, máskor meg Zongor-iidik. Ezután még ismertetem a rendelkezésre álló többi Idüföldi adatot, hogy azután rátérhessek a magyar adatokra. 1935/38] .MAGYAR SOI-YMÁSZMADÁRNKVEK 303 1260. Makrizi szerint (14-9) AlepiJO elfoglalásánál az egyik előkelő fogoly neve SzONKOR AsKAR volt. Ehhez az adathoz aztán Quatremére, a munka forditója lend- kivül kimerítő összefoglalást nyiijt a Zongor névnek a keleti történetírásban való elő- fordulásáról. Megjegyzi, hogy az araboknál a Zongor többes száma Szanakir. 1280. KuBLÁj nagy kánnak a kirgizek fehér Sonkár-ral kedveskedtek (Makrizi 149). 1300. Ozmán szultán egyik nagybátyját SZUNKUR TEKI-nek hivták (GOMBOCZ 78). 1300. DzsEMALEDDIN, Farsz bérlője Maaber indiai uralkodóján kimenti magát, hogy nem tudott Szonkor-t küldeni mert ez csak északon fordul elő és nem birja a déli éghajlatot (Hammer. 86. p. XV.). 1312. Amikor Chodabene Oldzsitu az egyptomi szultán ellen háborúra készült, akkor az eddig Kara SzONKUR-nak nevezett hadvezér nevét a győzelem biztosítása érdekében Ak SzONKUR-ra változtatta (HamMER P. 86. XVIII. és SCHLEGEL. 213). 1327. Amikor Abulfbda a fiával Kairóban tartózkodott, akkor Naszir szultán sok ragadozó madárral ajándékozta meg őket, többek között Szanakir -okát is. A Szanakir az arab Szonkor többes száma (Hammer 86. p XXII). 1384. TOKTAMIS kipcsaki kán az egyptomi szultánnak 7 Szonkor-t ajánlott föl (Makrizi 149). 1402. Timur Lenk Szonkor-t küldött az egyptomi szultánnak (MakrIZI 149). 1590. AbuL Fazl perzsa iró Ain I. Akbari cimü könyvében azt irja, hogy a perzsa solymászatban a Sungar-t is használják. A leírás alapján ezt a madarat sarki sólyomnak kell minősíteni (2). 1662. A kirgizek és baskírok Sonkar néven nevezik a sarki sólyom hímjét. A nős- tény neve Itelgoge. MeybrbeRG utinaplója. L. ADELUNG (5). 1736. Strahlenberg svéd tiszt szerint Gzungár az a madár, amelyet nagy számban küldenek Dauriából Kínába (Harting 94 p. 191). Hogy milyen fajta madár volt ez, azt nem tudjuk megállapítani, fontos azonban, hogy a Zongor név ide is eljutott és még ebben a késői korban is használatban volt. 1770. Sonkár, a sarki sólyom ritkán fordul elő, azonban előkelő kalmükök igye- keznek ilyeneket a baskíroktól beszerezni, akiknek a hegyvidékén ugy látszik szívesen tanyáznak ezek a nemes ragadozó madarak (Pallas 186. I. kötet p. 147). 1870. Sunkár sólyomfaj, valószínűleg a sarki sólyom. COURTEILLE Dictionnaire Ttirk-Orientale szótára nyomán (Phillot 191. p. 36). 1870. Sangar, hindu neve egy vadászatra alkalmazott sólyomnak, amely HUME szerint Falco Hendersoní, GuRNEY aztán kijavítja ezt a nevet Falco mílvípes-re. (HartinG 94 p. 191). Az elnevezés a mai korban ezen a területen, ahol a sarki sólyom a legnagyobb ritkaság, már átcsúszott egy másik kiváló sólyomfajtára. 1876. Sunkár, SCULLY szerint a Falco cherrvig milvipes Jerd. hímjének török neve. A nőstény neve Italgu (217). 1884. Sah-Sunkár a tatároknál jelenleg az Aquila melanaëtus neve ... Ez a madár a parlagi sas. Radde a Kaukázus madarairól írott müvében közli ezt a nevet. Itt is más fajra csúszott át az eredetileg a sarki sólyomra vonatkoztatott elnevezés. Lényeges dolog az, hogy a solymászat letűnése után ezen a vidéken is mily hosszú ideig maradt fönn ennek a madárnévnek az emléke (Radde 197). 1885. Sonkar, a sarki sólyom hímjének a neve a baskíroknál és kirgizeknél. A nős- tény neve Itelgoe. Haller orosznyelvü solymászatí munkája nyomán közli Harting (94. p. 191). Az egész fehér példányokat Ak-Sunkar-nah nevezik (HaRTING a 187. lapon Sunkár-nsik. idézi Haller adatát, a 191. lapon Sotikár-nak). 1850. Szonghar mint solymászmadár néha előfordul Kisázsia északi részében Ciliciában. A madár faját nem lehet biztosan megállapítani, de a név a jelzett időben ínég élt, mint solymászó madár török neve (HartinG 94. p. 196). 304 SCHENK JAKAB [Aquila 1909. Szunggar török neve. Songkor mandzsu neve a sarki sólyomnak. A fehér alak török neve Ak Szunggar, mandzsu neve Sangan Songkon (Ross 203). 1913. Sunkár, rendkívül nagyra beesült solymász madár Turfánban, keleti Tur- kesztánban. Le Coq, aki azon a vidéken kutató utat végzett, maga soha se látta a mada- rat, igy faji hovatartozását nem tudja megállapitani. Nagyon valószinü, hogy ezen a terü- leten, ahol a Falca altaicus honos, ezt a fajt nevezik Sunkár-naisi, azaz Zongor-nak., amint ezt Dementiev alább következő adatai valószinüvé teszik (43, 44, 56). 1920. Shangar, Falco milvipes neve Indiában, ahol ritka téli vendég (DoNALD 59). 1928. Sunkár, Ak Sunkár, Sonkár a sarki sólyom jelenkori elnevezése a baskíroknál és tatároknál. A nőstény neve Italgoe. ArtobolEWSHY levélbeli értesítése a ragadozó madarak jelenkori elnevezéséről (14). 1928. Sunkár, a sarki sólyom neve a baskíroknál. (JoHANSEN levele (108). 1928. Sunkár, Szunkár, a sarki sólyom neve a baskíroknál és tatároknál (SZUSKIN levele 239). 1934. Sunkár, Sumkár a havasi sólyom, Falco rusticolus altaicus neve a kirgizeknél. Kujkö Sunkár, Kizil Sunkár Turkesztánban a Falco cherrug milvipes neve (Dementiev levele 56). A Zongor-TSb vonatkozó idegen adatok ismertetése után most már sor kerüUiet a magyar adatokra. Mig a Turul-nál az idegen anyag mellett magyar adatok is szerepeltek, addig a Zongor-nàl a magyar adatok száma igen kevés. Az időpontban is lényeges késés mutatkozik, mert a mig a Turul adatok a 13-dik századdal kezdődnek, addig a Zongor-aáatok csak a 15-dik században tűnnek föl. A magyar nyelvkincsben a Zongor szó első izben az 1400-as évek elejéről származó Schlágli és Besztercei szójegyzékekben fordul elő é? pedig kifogástalanul Girfalco, vagyis sarki sólyom értelmezéssel. Vele együtt vannak azok a magyar solymász madárnevek — F alco=^ Sólyom a mai Vándorsólyom, Accipiter^Ölyv a mai Héja, Nisus= Karul a mai Karvaly, Erodius=Ráró , a sokáig Kerecsennek nevezett Rárósolyom, — ■ amelyek még jelenleg is tagjai az élő magyar nyelvkincsnek, valamennyien szintén kifogástalanul azonosítva, ugy hogy ma se lehetne jobban. Közöttük van egy szintén idegen eredetű és elve- szett solymászmadárnév a Torontál, melynek latin neve a szó- jegyzékek szerint Ifinilio, illetőleg Istiulio. Ezeknek az „ilio" végzet- tel biro madárneveknek az azonosítása sok gondot okozott a magyar kutatásnak, de jelenleg teljesen tisztában vagyunk azok jelentésével. Az ,,ilio" végzet alapján SzALAY BÉLA (232) már régebben fölhívta figyel- memet a jelenleg kis, vagy törpe sólyomnak nevezett kedvelt solymász- madárra, amelyet „Smerilio" és hasonló „ilio" végzetü neveken emlit a régi solymászati irodalom. A keleti solymászati irodalomban ez a madárfaj mindenütt következetesen mint ,,Ttirumtai" , és ,,Thuruntai" szerepel, vagyis mint , Torontál" . Ennek az elnevezésnek a tisztázására azért terjeszkedtem ki, mert ki akartam mutatni, hogy a Zongor madárnév a solymászmadarak 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADARNEVEK 305 csoportjában fordul elő. Az elnevezések kifogástalan azonosítása alap- ján kétségtelen, hogy a szótáriró az idevágó adatokat szakértő soly- másztól kapta s ennek leginkább meggyőző bizonyítéka az, hogy a solymászmadárnevek között szerepel a „Nola" szó is, melyet a szótár- irók „Harang'' -ws^h fordítanak. FiNÁLY a Besztercei szójegyzék kiadója méltatlankodik is ezen a madarakhoz nem tartozó „Nola" -n s azt mondja Nola valóban harang, de nem madár. Éppen csak azt nem mondja, hogy mit keres a harang a hajdúknál, illetőleg a madaraknál. Magam azonban annál jobban megörültem ennek a közbeiktatott Nola-nak, mert a Melich JÁNOS által kiadott és magyarázott SziKSZAI- FABRICZIUS-féle szójegyzék (156) pontosan megmondja, hogy miféle harang ez a „Nola". Szerinte „Nola" „olyan harang, minémüt az karuoly madárnak lábára szoktak csinálni". Ez a „Nola" tehát valóban nem mint madárnév, hanem mint solymászati mesterszó került a solymász- madárnevek közé — vagyis úgynevezett jó társaságba s a maga részé- ről is igazolja a társaságában lévő ragadozó madarak solymászmadár mivoltát. Csak ugy mellékesen akarom megjegyezni, hogy ez a „harang" voltaképpen csörgő, amelyet a solymász- mada^rak lábára erősítenek, hogy a vadászat után eltévedt, vagy elkalandozott solymászmadár annak hangjával nyomra vezethesse a gazdáját. Azt hiszem, hogy nem kell külön bemutatni ezt a csörgőt. Közismert az úgynevezett magyar vagy helvét kár- tyáról, amelyen a „tök" szint (németül „Schelle") ábrázolja. Hogy miért csúszott le évezredes solymá- szati szerszámból főzelékké, arra nem tudok válaszolni. Az a kérdés most már, hogyan jutott bele ez a két letűnt madár- név a magyar solymászmadárnevek társaságába ? Hogyan történt az, hogy csak mint személy — illetőleg helységnevek maradtak meg — akár csak a Turul madárnév? Mindakét madárnévnek a beszár- mazására nézve biztosra kell vennünk azt, hogy azokat a Nagy Lajos királyunk birodalmának ésszakkeleti határán tul lévő kipcsáki Aranyhorda országából származó vándorsolymászok hozták magukkal. Tudjuk, hogy Nagy Lajos királyunk nagyon kedvelte a solymászatot (209) s könnyen elképzelhető, hogy ez a solymászat- kedvelése nagy vonzóerőt gyakorolt a szomszédos országok vándor- solymászaira, akik éppen ugy elvitték hozzá a maguk Zongorjait és Torontóijait, mint annakidején az oguz vándorsolymászok a Turul madaraikat a hírneves Nimródhoz, Bahram Gurhoz. Ezeket a solymászokat kezdetben jó zsold fejében itt fogták, később 20 7. ábra. — Fig. 7. Solymászmadár lábára való csörgő (Schlegel nyomán). Beizvogel-Schelb (Nach Schlegel). 306 SCHENK JAKAB [Aquila azután bizonyára házasság révén itt rekedtek. Sohanásztársaiktól meg- kapták a magukkal hozott Zongor és Torontál neveket s ezek maradtak fönn , mert mint madárnevek Nagy Lajos halála után véglegesen elvesz- tek. Nálunk ez a két madárfaj nem fészkel s a behozatal megszűnése következtében megakadt az utánpótlás és elveszett a név. Hogy ilyen oroszföldi sol}/ mászok jártak akkoriban NAGY Lajos királyunk udvarában azt bizonyltja HlCFELT Eberhardus nevezetes soly- mászati kézirata (98), ahol Magyar LÁSZLÓ mester és Nagy Lajos király solymászai mellett az oroszföldi solymászokról — Falconarii Ruthenorum — is megemlékezik. Habár adatokkal nem is tudom bizonyítani, de mégis szerfölött valószínűnek tartom azt, hogy ezekkel a Falconarii Ruthe- norum-okkal ugyanott ismerkedett meg a szerző, mint Ladislaus Ungarus-sal és a Falconarii Regis Loclvici-vel, vagyis Nagy Lajos udva- rában, mert ezek az oroszföldi solymászok semmi más irodalmi forrás- ban nem fordulnak elő. A nyugati egykorú solymászirodalom csak a skandináv vándorsolymászokról tud, az oroszokról seholse történik emlités, ami teljesen egybevág azzal a jelenséggel, hogy sem a Zongor sem a Torontál, sem a Kerecsen név nem tudott nyugat felé átjutni a magyar határon. HlCFELT solymászati kéziratának keletkezési idejét az arra illeté- kes tudományos kutatás a XV. század elejében állapítja meg, tehát pontosan arra az időre, amikor a Zongor és Torontál szó emlékét fönn- tartó Besztercei és SchläGLI szójegyzékek keletkeztek, amelyek éppen ugy megőrizték Nagy Lajos kkályunk solymászatának emlékeit, mint az emiitett kézirat és Nagy Lajos pénzei, amelyek sólyommal az öklén ábrázolják a nagy királyt. Minthogy a Zongor szó a nemzeti hagyományban nem fordul elő azért csakis idegenből való behozatalra lehetett gondolni s ennek a lehetőségét a fentiekben azt hiszem elegendőképpen valószínűvé tettem. A SchläGLI és Besztercei Szójegyzékek adatai után a Zongor szó, miként emiitettem, mint madárnév többé nem fordu elő, csak mint családi név. Ezeket még röviden fölsorolom. GOMBOCZ ZoLTÁN szerint (78) a mai napig fönnmaradt bődi ZoNGOR család egyik tagja a HUNYADIAK alatt, tehát 1450 körül, horomi bán volt és 1506-ban is szerepel a ZoNGOR családi név, utána pedig OrbÁN Balázs emliti, hogy 1605-ben BocSKAI erdélyi fejedelem a birtokát alkotó Bocsok erdőt az edelény i csatában kitüntetett 11 kölpényi hősnek adományozta. Ezek között volt egy Zongor Máté nevezetű is. Orbán szerint a ZONGOR család manapság is megvan Kölpényben, a Mezőségen. Ez a Kölpény község szomszédos Mezőmadarassal, amelynek régi neve Auceps volt és mint hírneves solyrnásztelep ismeretes. 1935/38] MAGYAR SOLYMj^SZMADÁRNEVKK 307 A Zongor szóra vonatkozó megállapításokat összefoglalva a követ- kező eredményekre jutunk: 1. A Zongor szó első izben az oguzoknál fordul elő a hatodik században. Jelentése ismeretlen, azonban valószinüleg Sólyom jelentésű. Ahmed Vefik ismeretlen korból származó, de valószinüleg nem lénye- gesen későbbi korból eredő adatai szerint azonban a Zongor az ogu- zoknál törzsi jelvény volt és a Turul mellett a legelőkelőbb solymász- madárnak, a sarki sólyomnak volt a neve. 2. A Xll-dík Szásádtól kezdve a szó mint a Turul mellett a soly- mászatilag legmagasabbra értékelt sarki sólyomnak a neve már szerte ismeretes, az Ural hegységtől Mandzsukuóig és Szibériától Egyptomig. Alkalmilag előfordul még a Turul madárnévvel együttesen mint leg- kiválóbb solymászmadár neve, azonban most már a kiváló uralkodók, hadvezérek, hősök a Turul helyett a Zongor nevet veszik föl. 3. Mig a Turul szónak teljesen nyoma veszett, addig a Zongor szó a kirgizeknél, baskíroknál és Indiában jelenleg is él, egyrészt mint a sarki sólyom, másrészt mint a havasi sólyom, illetőleg indiai solymászmadár neve. 4. Magyarországba, vagyis a magyai- nyelvkincsbe a Zongor szó mint jövényszó került a világszerte nagyrabecsült sarki sólyom neve- ként, amelyet tatár vándorsolymászok hoztak hozzánk Nagy Lajos királyunk idején. Az idegen földről idejött solymászok közül némelyek ittmaradtak, megtelepedtek s ezek vehették föl, vagy ezeknek ado- mányozták a Zongor családi nevet. A Zongor névnek a nemzeti hagyo- mányban nincsen nyoma s ezért nem valószinü, hogy a honfoglaló magyarsággal került volna nyelvünkbe. Ezekután most már rátérhetek a harmadik solymászmadárnévnek a Kerecsen jelentőségének az ismertetésére. KERECSEN. Ez a madárnév a magyar őstörténet szempontjából egyenlő jelentőségű a Turul madárnévvel, mert az ősmagy ároknak a mai hazába vezető utján szintén biztos közbenső állomást jelöl ki. Ennek a madár- névnek az emlékezetét — éppen ugy , mint a Turul madárét, — KÉZAI krónikája őrizte meg a magyar őstörténetirás számá-ra. A magyar nyelvkincsben ugyan szerencsére már KÉZAI előtt is szerepel a Kerecsen szó mint helységnév — legkorábban 1255-ben — azonban jelentését keresve, bizonyos fokig tájékozatlanok volnánk, ha KÉZAI révén nem tudnók, hog_y ez a szó madárnevet jelent, hozzá még annak a madárnak a nevét, amely KÉZAI szerint az őshazát határoló Rifei-hegységben költ. KÉZAI krónikájának idevágósszövege magyar fordításban a következő- képpen hangzik : „A már emiitett pusztaság hegyvidékén Kristály 20* 308 SCHENK JAKAB [Aquila található és Grifo nevű madárfaj fészkel, Legerfalc-nak nevezett madár, melynek magyar neve Kerechet." Ha már most KÉZAI följegyzése alapján meg tudjuk állapítani a Kerecsen faji azonosságát s ezzel elterjedési területét, természet- és nép- rajzi jelentőségét, akkor azt hiszem csalhatatlan iránytűt kapunk a hunoktól ismeretlen időben és körülmények között elszakadt honfoglaló magyarok lakóhelyének a megállapítására. A faji azonosság megállapítása tekintetében rendkívül könnyű helyzetünk van. Teljesen mentesülünk attól a sokszor nagyon nehéz küzdelemtől, melyet a külföldi források gyakran zavaros és egymásnak ellentmondó adataival kellett folytatni a Turul madárnév faji azonos- ságának megállapitáa céljából. Legkisebb kétség se férhet hozzá, hogy a Ker ecket a sarki sólyom uráli változatának, a Falco rusticolus uralensis orosz nevével, a Krecset-tel azonos. KÉZAI Írásmódja Kerechet" — tehát se nem Kerecsen, se nem Kehesen — kétségtelenné teszi a szó orosz eredetét. A Kerecsen és a vele egyelőre még egyen- értékűnek, vagy helyesebben mondva, egyenlő jelentésűnek minősített Kehesen már későbbi Írásmód, amelynek eredete és megmagyarázása nyelvészeink dolga lesz. Madárrendszertanílag a Kerecsen ugyanaz, mint a Zongor, a Turul madárrendszertani helyzete pedig közvetlenül szomszédos vele. Fejlő- déstani értékelés szerint a Turul tökéletesen azonos madárfaj a Zongor- ral és Kerecsen-nel, csak a Zongor és Kerecsen mint a sarkvidéki tájak és a hozzájvik közvetlenül csatlakozó Urai-hegység északi felének lakói fehérebbek, a Turul pedig mint a délebbre fekvő magasabb hegyvidékre sodort lakója, sötétebb szinű, némi vörös árnyalatokkal. A madártani rendszertani tudomány ezeknek a rokonsági viszo- nyoknak a kifejezésére a Zongor és Kerecsen sólymot Falco rusticolus- nak, illetve az Urai-hegységben honos változatát Falco rusticolus uralensis -nok, a Turul-t pedig fölfedezése és tartózkodási helyéről Falco rusticolus altaictis-nak. nevezte el. Mint solymászmadár mind a három madár, ugy a Turul, mint a Zongor, mint a Kerecsen teljesen egyenrangú, mindegyik a maga korában és helyén a legkiválóbb soly- mászmadár, mindegyik „hattyiivágó", tehát faji azonosságuk már ezen az alapon is kétségtelenül megállapítható. Oroszországban a solymászat fénykorában a Kerecsen ugyanazt a szerepet vitte, mint a török-tatár népeknél a Turul és Zongor, csakhogy mig a Turul és Zongor nevek a származási helytől a velük solymászó népek világtörténeti szerepének megfelelően messze fölre elszármaztak, addig a Kerecsen szó csak két nemzetnek a nyelvkincsében élt és él még jelenleg is, még pedig az orosz és a magyar nép nyelvkincsében. Nyugat felé való hala- dásában a Kerecsen madárnév éppen ugy megtorpant, mint akár a Turul, 1935/38] IVIAGYAR SOLYIVLÍSZMADÁRNEVEK 309 akár a Zongor madárnév. Mint idézet előfordul egyes nyugati népek moszkvai követeinek jelentéseiben s ezek nyomán aztán például Gesner (74) nagyhirü munkájába is belekerült a szó, azonban egyik európai nyelvnek a szókincsében sem szerepel. Erre nézve talán legjellemzőbb az a megállapítás, hogy még a szomszédos nagy szláv népnek, a lengyelnek a szókincsében sincs meg a Kerecsen madárnév (53). Csak ugy közbevetőleg mondom, hogy a nyugat felé való elterje- désnek bizonyára az volt az akadálya, hogy ez a madárfaj Oroszországtól nyugatra is előfordult s ott is becses kereskedelmi cikket szolgáltatott. Az ottani vándorsoly mászok „Gerfalk" néven vitték a sarki sólymot a nyugati országokba s igy ez a név honosodott meg a nyugati iroda- lomban. Most következik aztán a legfontosabb, egyúttal legfogasabb kérdés, hogyan került ez a nevezetes solymászmadár név a magyar nyelvkincsbe ? Honnan vette KÉZAI azt az adatát, hogy az Ázsia határáig terjedő Dentumogeria őshaza határhegységében Kerechet nevű madár fészkelt ? A Kerecsen szónak a magyar nyelvkincsbe való beszármazásá.nak kérdésére vonatkozólag elsősorban is kérjünk tanácsot HÓMAN BÁLIN alap- vető krónika tanulmányaitól (100/a). Amint azt már emiitettem, HÓMAN szerint valamennyi krónikánk a Szent László korabeli ősi Gesta-ból merített, mint ősforrásból. Nem szabad tehát mellőzni annak a kérdésnek a fölvetését, vájjon ebben a Gesta-ban megvolt-é, illetőleg meglehetett-é a Kerecheth név ? Meg kell állapítani azt, hogy a KÉZAIT-t megelőző ANONYMUS-nál nyoma sincsen a Kerecsen szónak. Való igaz, hogy nála a Turul szó se fordul elő, azonban ott van helyette az Astur, amelyet teljes joggal nemcsak lehetett, hanem kellett is Ttirid-nsik minősíteni. A Kerecseth azonban ANONYMUS-nál semmiképpen se mutatható ki, nincs egyetlen olyan vonatkozása, amelyből erre a madárnévre lehetne következtetni, habár az őshazát szintén a Szittyaföldre helyezi és nagy- jában ugyanolyan hideg éghajlatúnak irja le, mint KÉZAI. Hiányzik belőle a határhegységben előforduló Kristály is, amely pedig igen jelentős meghatározó eleme az őshazának. így bizonyos megnyug- vással szabad következtetnünk arra, hogy a Bécsi és Budai krónikák nem a Gesta-ból vették át a Kerecsen szót, hanem KÉZAI-tól. Erre annál is inkább szabad következtetni, mert megtalálható náluk a KÉZAI által magyarázatul és későbbi azonosithatás céljára szánt ,,Legerfalc" szó is. Mindakét krónika némi változtatásokat eszközölt KÉZAI szövegén. így a Bécsi és Budai krónikában a Kerechet a végén a „h" betűvel bővült, a ,, Leg er falc" -hói a Bécsi krónikában ,,Legisfalc'' a Budai krónikában pedig ,.JegerfaW' lett. 310 SCHECK JAKAB [Aquila Habár a KÉZAI által megőrzött ,,Ker6chet^' madárnév faji azonosságának meg állapításához egyáltalában nem volna szükséges behatóbban foglalkozni a mintegy magyarázatul mellé adott ,,Legerfalc'' szóval, mégis a tárgyalás teljességének követel- ményére való tekintettel azt hiszem ki kell térnem ennek a három germán hangzású madárnévnek — ,,Legerfalc", ,,Legisfal&' . „J egerfalr''^ — a magyar krónikákba való beszármazásának a vizsgálatára is. Arra kell ugyanis gondolnunk, hogy KÉZAI nagy előrelátással és gondossággal igye- kezett az utókor számára meghatározni azt a területet, amelyről a honfoglaló magyarok kiindultak s ezért tartotta szükségesnek a Kerechet mellett a Legerfalc-ot is megörökíteni, nehogy esetleg más madárfajnak minősithessék a Kerechet-et s ezáltal eltéveszthessék az általa őshazának minősített terület pontos helyét. Sajnos a sors nem honorálta KÉZAI előrelátó gondoskodását, mert a Legerfalc inkább hátráltatja, mint előmozdítja az őshazára vonatkozó kutatást, legalább is annak mai stádiumában. Nem lehet kétséges, hogy a ,, Legerfalc", melyet a Bécsi Krónika „Legisfalc" -nakf a Budai Krónika pedig ,,J egerfalc" -na.k nevez, szintén a sarki sólyomnak a neve, tehát teljesen egyenértékű a Kerecset-tei, de honnan szedte KÉZAI ezt a madárnevet és milyen alapon egyeztette azt a Kerecset-tei ? Az első elgondolás az, hogy ezt a ,,J egerfalc" szót német helyesírással Jcigerfalk-nak kellene írni, azonban ezt a szót a német nyelvből nem ismerjük, hanem helyette a Jagd- falk szó használatos. Némi betűváltozással ugyanezen a néven ismerik a sarki sólymot Norvégiában „Jagtfalk", Svédországban „Jaktfalk", „Jagtfalk"^ Dánia- ban pedig, a hova Grönlandból kerültek a legszebb sarki sólymok — szintén csak ,,Jagdfalk" esetleg ,,Hviffalk" — fehér sólyom néven. Akármilyen közelállónak is látszik tehát a ,,Jagdfalk" a .,Jägerfak" -hoz illetőleg a ,,Jegerfalk" -hoz, a kettőt mégis csak bajos azonosítani. A. ,, Legerfalc" = „Jegerfalk" = ,,Jägerfalk" = „Jagdfalk" egyeztetés azon- ban azon is hajótörést szenved, hogy a sarki sólymot KÉZAI korában a skandináv solymászok és vándorsolymászok az északi germán népeknél használatos „Geirfalki" név alapján a mai napig is általánosan használt ,,Gerfalk" néven ismertették Európában. A ,,Jagdfalk" szó, amellyel a ,,Jegerfalc" = ,, Legerfalc" szót azonosítani lehetne, tehát akkoriban még nem volt ismeretes, legalább is a mai irodalmi ismeretek szerint. Kétséges tehát, hogy KÉZAI germán eredetű források vagy bemondások alapján szer- zett volna tvidomást a későbben ,,J egerfalc" -ii&k. minősített ,, Legerfalc" -voi. Fölmerülhet az a lehetőség is, hogy KÉZAI a „Kerecset" -te\ egyidejűleg vehette át a ,,Legerfalk" szót orosz forrásból, mert oroszul a vadász egyik neve" jelenleg is „Jeger". Használatosabb neve OcHOTNiK, azonban már 1779-ből ismeretes ZevZSIN orosz szerző munkája Szoverzsenyi Jeger = Az igaz vadász címen. Ez a ,,Jeger" szó valóban inkább fedné a ,, Legerfalc" szó elejét, mint a ,,Jagdfalk" szó, azonban az a hiba az egészben, hogy Melich JÁNOS szerint ez a Jeger szó csakaXVIII. századból ísmeretes(rl 5 7 /a). Korább- ról nem. Ha tehát még el is tekintünk attól, hogy a Jeger mellett ott van a latinból ger- manízált ,,Falk", egyelőre még kilátástalan az a magyarázásí kísérlet, hogy KÉZAI a ,, Legerfalc" szót az őshaza szláv lakosságától a Kerecset szóval egyidejűleg vette volna át. Sokkal valószínűbb az a föltevés, hogy ez a név az orosz vándorsolymászok utján jut- hatott el KÉZAI-hoz. Ezek az orosz vándorsolymászok, amelyek csak alig félszázaddal későbben, mint ,, Falconarii Ruthenorum" szerepelnek Hicfelt solymászatí kéziratában mint Ladislaus Ungarus Nagy Lajos korabeli solymászmester kortársai, valószínűleg már korábban is megjelentek Magyarországon, mert hiszen IV. Béla királyunk is szen- vedélyes solymász volt s az ilyen solymász királynak messze földön híre terjedt, mert a vándorsolymász céhben jó keresetet jelentett. KÉZAI, aki valószínűleg szintén ked- velte és gyakorolta a solymászatot, mint tidvari pap könnyen találhatott érintkezést 1935/38] MAGVAK SOLYMÄSZMAliÄK NEVEK ;í | 1 ezekkel az orosz vándorsolyniászokkal, a kik vándorutjaik alkalmával találkozhattak ü skandináv céhbeliekkel és ezektől hozhatták magukkal a skandináv „Geirfalki" , „Ger. falk", Jaktfalk" vagy hasonló elnevezésekből eltorzított „Legerfalc" szót. Ezt az egyedül lehetséges magyarázás! kísérletet azért kell elfogadnunk, mert Baist szerint a ,,Gerfalk" szó a XI. és XII. század folyamán terjedt el a skandináv vándorsolymászok utján. Irodalmilag azonban a „Gerfalk" madárnév csak a XIV. század elején jelentkezik s igy KÉZAI annak torzított alakját is csak az emiitett szóbeli közvetítés utján ismerhette meg, az irodalomból nem vehette át. Legalább is egyelőre ez a helyzet. Későbbi fölszinre kerülő forrásokból tán más eredményre kell jutni. Szóba jöhetne, mint nagyon távoli lehetőség még az a föltevés is, hogy a ,,Leger- falc" szót az ősi ugor birodalomból hozták magukkal a honfoglaló magyarok a velük együtt élt rokon osztják, votják, zűrjén, stb., valamint finn és lapp népektől. Sajnos nem tudjuk, hogy az osztják, votják, zűrjén, stb. népeknél mi a sarki sólyom neve, a finnek és lappok elnevezései azonban ismeretesek. A finneknél a sarki sólyom neve Tunturi Haukka, Tunturi Koppel Haukka, Jahti Haukka, a lappoknál Riefszakfalle ■Tiiotar-Koappil- Falli, 9uodar-Goappel-Falle. A ,,Jakti", valamint a ,, Falle" és ,, Falli'' szavak szemmelláthatóan későbbi átvételek a szomszédos germán népektől. A Haukka, Duodarr és Goappel szavakról nem merek nyilatkozni, csak azt gondolom megállapit- hatni, hogy semmi vonatkozásba se hozhatók sem a Turul-Zongor-Kerecsen madárnevek- kel, sem a Legerfalc szóval. Minthogy fenti fejtegetéseim alapján biztosra kell vennünk, hogy a ,,Legerfalc" csakis szóbeli átvétel utján, a világjáró vándorsolymászok révén jutott a magyar króni- káshoz, azért szinte magától vetődik föl a kérdés, hogy hátha a Kerecsen szó is csak ezen az utón jutott el KÉZAI-hoz s igy teljesen meddő az a törekvésünk, hogy ebből a szóból az őshaza helyére következtessünk. Hiszen ha nem volnának Kerecsen hangzású és összetételű helységneveink, amelyek már jóval korábban megvoltak, sem hogy azokat KÉZAI akár az irodalomból, akár a vándorsolymászoktól szóbeli utón átvehette volna, akkor már az elindulásnál mint idegen beszármazásból eredő szót kellett volna tár- gyalni, amelyet ennélfogva ki kellett volna selejtezni azok közül a szavak közül, amelyek a magyar őstörténet szempontjából figyelembe jöhetnek. A Kerecsen összetételű helységnevek azonban aligha keletkezhettek vándor- solymászok bemondásaiból s igy csak arra következtethetünk, hogy a nemzeti hagyo- mányból származó Kerecset mellett található Legerfalc későbbi eredetű magyará- zási kisérlet, amelyet KÉZAI csak azért talált szűkségesnek hozzáfűzni a Kerecset madár- név értelmezéséhez, hogy a későbbi korok történetírói minél biztosabban tudják meg- határozni az őshaza helyének megállapításához szinte nélkülözhetetlenül szükséges Kerecset madár faji azonosságát és vele együtt földrajzi elterjedését. Ezután a kitérés után térjünk vissza annak a kérdésnek a tár- gyalására, hogyan került ez a nevezetes madárnév a magyar nyelv- kincsbe ? Erre nézve most már GoMBOCZ ZOLTÁN véleményét kell ismer- tetnünk, aki rendkívül beható tanulmányt irt a Kerecsen-TÖ\ a magyar őshaza és a nemzeti hagyomány cimü értekezésében (79). Tanulmánya eredményét abban lehet összefoglalni, hogy KÉZAI a Szittyaföldre vonat- kozó régi leírásokból átvette a Grifo*) és Cristallus szavakat, azonban önálló adatként megőrizte ennek a írri/o -nak a magyar nevét is, vagyis a Kerechet szót. 312 SCHENK JAKAB [Aquila Bevallom, hogy magam nem olvastam ezeket a Szittyaföldre vonatkozó régi leirásokat, tiszta meggyőződésem azonban, hogy tökéle- tesen megbízhatom GOMBOCZ ZOLTÁN megállapításaiban és pedig annál is inkább, mert saját tanulmányaim szerint is KÉZAI-nak nem volt módjában idegen irodalmi források alapján megismerkednie a Krecset = Kerechet madárnévvel. A „Krecset" madárnevet első izben emlitő forrás- munkák valamennyien jóval későbben kerültek napvilágra, semhogy azokat KÉZAI használhatta volna. Ha tehát sem az őskrónikából, sem idegen forrásból nem vehette át ezt a madárnevet, akkor honnan tudta, hogy a Rifei-hegyekben fészkelő Grifo magyar neve Kerechet Ì GoMBOCZ Zoltán erre a kérdésre nézve elfogadható magyarázatot vél találni abban, hogy ÁRPÁD-házi királyaink korában elég élénk lehetett a kapcsolat hazánk és Oroszország között. »Három Arpádházi. királyunk is volt, aki orosz hercegnőt vett el feleségül. A három magyar király : I. Endre (1047—1060), Könyves Kálmán (1095—1116) és II. GÉZA (1141 — 1161). Nagyon valószínűnek látszik az a föltevés, hogy a Krecset-hő\ szabályosan alkotott Kerecset név az orosz hercegnők udvartartása révén terjedhetett el Magyarországon, mert hiszen nem kell különösebb képzelő erő annak a föltevéséhez, hogy a leendő magyar királynék nem jöttek üres kézzel hazulról, hanem fényes kelengyéjükön és ékszereiken kivül elhozták magukkal hazájuk egyes különlegességeit is. így bizonyára magukkal hozhatták a minden korban nagyon értéke- seknek minősített iírecseí-jeiket is — föltéve természetesen, hogy a kievi nagyfejedelemség udvarában — mert mind a három magyar királyné kievi nagyhercegnő volt — divott-e akkoriban már a solymászat a Krecset sólyommal. Ennek a kérdésnek az eldöntése céljából mindjárt elöljáróban meg kell állapítani, hogy a kievi nagyfejedelemség területén a Krecset sólyomfaj nem fészkel, tehát ez a madár csak mint kereskedelmi cikk a vándorsolymászok közvetítésével kerülhetett a kievi nagyhercegi udvarba. GOMBOCZ ZOLTÁN ugyan a baskírokra hivatkozik, mint a Kerecsetek szállítóira, azonban ezeknél a sólyom neve Zongor. A rendelkezésre álló adatok alapján ugyan nem lehet kereken elutasítani azt a föltevést, hogy a Kerecset szó a kievi nagyhercegi családból származó magyar királynék utján honosodott meg Magyar- országon, de viszont éppen olyan kevéssé lehet azt állítani, hogy ez valószínű volna. Az orosz solymászatra vonatkozó történeti adatok szerint ott az első solymászati hivatalok a XIV. században keletkeztek. *) Arra is lehet gondolni, hogy esetleg a Szittya-földre vonatkozó régi leirások egyikéből vette át KÉZAi a ,,Grifo"-val együtt a ,,Legerfalc" nevet. 1935/38J JIAGYAB SOLYMÄSZMADÄRNEVEKj 3 13 a fősolymászati hivatal pedig csak 1550-ben. Hammer-Purgstall szerint az orosz nagyhercegek szerződéses kötelessége volt a kipcsáki tatár birodalom számára hódoltságuk jelképezésére sólymokat küldeni ajándékba. Ezt a birodalmat Batu KHÁn alapitotta a XIII. század első felében. Ez az évszám jóval későbbi, mint az árpádházi királyok orosz származású feleségeinek Magyarországba való bejövetele. Megmarad még az a föltevés, hogy KÉZAI a K er ecset nevet a vándorsoly mászok révén ismerte meg. Való igaz, hogy KÉZAI korában már nagyon keresett cikk volt a sarki sólyom, amiről Marco Polo is megemlékezik, aki éppen KÉZAI idejében 1274 — 75-ben tett ázsiai nagy útjára vonatkozó följegyzóseiben szól erről. Ezt már GOMBOCZ ZoLTÁN is észrevette s magam is utána olvastam Marco Polo idevágó följegyzéseinek, amelyek- ben a következőket találtam : „A keresztény országokból származó „Grifalchi" nevezetű madarak nem jutnak el a Nagy KHÁN-hoz (KuBLÁj), mert az nincs azokra rászorulva, minthogy a Jeges-tenger egyik szigeté- ről*), amely olyan messzire fekszik északnak, hogy onnan a sarki csillag szinte déli irányban levőnek látszik, annyi ilyen vadászsólymot kaphat, amennyi csak kell neki. Az Európából származó vadászsólymok azokhoz a tatárokhoz jutnak el, akik az örményekkel és kunokkal határosak, vagyis a kipcsáki arany hordához. Marco Polo adata alapján tulajdonképpen nem lehet teljesen elzárkózni az elől a föltevés elől, hogy már KÉZAI korában is jártak Magyarországon ilyen orosz vándorsolymászok, akiknek a révén a Kerecsen név ismeretessé válhatott Magyarországon, azonban ezzel a lehetőséggel nem lehet megmagyarázni a Kerecsen helységneveket, amelyek közül az elsőt 1255-ből emiitik a magyar oklevelek és semmi okunk nincs annak a föltevésére, hogy ez az elnevezés pont abban az esztendőben keletkezett volna és ne lehetne jóval régebbi keletű. Még kevésbbé lehet arra gondolni, hogy KÉZAI a vándorsolymászok által közvetített madárnév alapján helyezte volna az őshazát a Rifei-hegy- ségbe. A vándorsolymászok utján való beszármazás azért sem valószinü, mert a SCHLÄGLI és Besztercei szójegyzékek solymászmadara között a Kerecsen név nem szerepel. Még az a föltevés is fölmerülhet, hogy JuLlÁN barát hozta ezt a madárnevet a honfoglaló magyarok átmeneti hazájából, azonban ez a föltevés is hajótörést szenved a Kerecsen származású magyar helyneveken, amelyek korábbi származásúak, semhogy Julián barát behozatala nyomán keletkezhettek volna. Minden adatot és lehetőséget mérlegelve, arra a meggyőződésre *) Valószinüleg az ujszibériai szigetekre vonatkozik ez a följegyzés. 314 SCHENK JAKAB [Aquila kell jutnom, hogy a. Kerecsen szót KÉZAI is csak a nemzeti hagyomány- ból meríthette, éppen ugy, mint a Turul szót. A Turul madárnévnél szóba se jöhet az a föltevés, hogy azt a madárral együtt oguz vándor- solymászok vitték el a krónikáshoz, vagy pedig Batu KHAN tatárjai mondták volna el KÉZAl-nak, liogy Attila ennek a Turul-us^k a képét hordozta volna a pajzsán. Mindezeknek az elgondolásoknak és következtetéseknek az alapján azt a földet, ahonnan a nemzeti hagyomány szerint a honfoglaló magyarok elindultak, szükségszerűen ott kell keresni, ahol KÉZAi szerint a Kerecset nevű madár fészkelt. A rendelkezésre álló adatok segélyével meg is tudjuk találni ezt a helyet. Nincs a Földgömbnek még olyan pontja, ahol Kr ecset = Kerecset nevű madár fészkelne, csakis Oroszország, ahol ennek a madárfajnak a fészkelő területei lenyúlnak az Ural hegységnek az Északi Jeges- tengertől délre nyúló bércein egészen az 55-ik szélességi fokig. KÉZAI leirása, hogy az az erdős pusztaság, amelyben két folyó ered, a Togora és az Etul. csakis az Urai-hegység európai lejtőin elterülő vidék. KÉZAI meg is mondja, hogy ez a terület Európában van és kelet felé Ázsiával határos. Följegyzései és a Kerecset fészkelési viszonyai alapján tehát a Rifei-hegyek az Urai-hegységgel, a Togora-folyó a Pecsorával, az Etul a Volgával, vagy annak valamelyik mellékfolyójával, valószínűleg a Bjelajával azonos. A sarki sólyom az Urai-hegység ázsiai lejtőin is fész- kel, azonban az ott lakó báskirok és kirgizek nem ivr ecseí-nek , hanem Zongor -nsik nevezik. Hogy valóban az Ural hegységre kell esni a választásnak, azt a ,,Cristallus" szó is alátámasztja, mert amilyen jellegzetes élő ter- ménye az Ural hegységnek a Kerecsen, éppen olyan hírneves ásványi terméke a gyönyörű atlaszérc, a Malachit, amelyet ősidők óta bányász- nak az Ural hegységben és sehol se találnak olyan remek példányok- ban, mint éppen itt. Ezzel a két terménnyel KÉZAI félremagyaráz- hatatlanul az Ural hegységet jelölte meg, mint egyik részét annak a Szittyaföldnek, ahonnan a magyarok a honfoglalásra kiindultak. Bármilyen meggyőzőnek is lássék ez az érvelés, mégis föl kell vetni azt a kérdést is, vájjon ismeretes volt, vagy lehetett-e ez a madár- név a honfoglaló magyaroknál? Miként későbben a ,, Függelék" -ben*) látni fogjuk, a Krecset szó első Ízben 1187-ben jelenik meg a történelemben, azonban már ugyanakkor ismerik DZSINGISZ KHÁN udvarában is mint kedvelt, nagyra- *) A tárgyalás f ol jvamat osságának érdekében a Kerecsen szónak a külföldi és hazai irodalomban előforduló igen terjedelmes vonatkozásainak az ismertetését külön ,, Függelék" -hen adom a Kerecsen fejezet végén. 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNEVEK 315 becsült solymászmadárnak a nevét. Az utóbbi forrás azt is mondja, hogy a Krecset ugyanaz a madár, mint a Zongor, tehát a sarki sólyom. Ezek a A^erec.seí-adatok bizony icözel 400 éves időtávoiságban vannak a honfoglaló magyarság kiindulási időpontjától. Kétségtelen, hogy a név nem akkor született, amikor eló'ször belekerült valami irodalmi forrásba, tehát semmi ok sincs arra a föltevésre, hogy a Krecset szó ne élt volna már régebben is Oroszország szláv nyelvű lakosságának a száján. Csakhogy ezzel a föltevéssel sajnos nincs bizo- nyítva az, hogy a honfoglaló magyarság innen hozta volna magával a Ker ecset nevet, de azért mint eddigelé nemcsak legvalószínűbbet, hanem egyedül valószínűt el kell fogadnunk abban a biztos reményben, hogy a későbbi kutatások folyamán ez a föltevés bizonyossággá válik. A jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján most már a lelki- ismeretes kutatót kötelező biztos meggyőződéssel merem kijelölni a krónikaírók által Szittyaföldnek nevezett területet, amelyről a magyar- ság elindult a honfoglalásra. Voltaképpen őshazának kellene nevezni, azonban azt hiszem, hogy a következő fejtegetések során kiderül majd, hogy ez a Szittyaföld csak átmeneti haza volt. Az igazi őshaza, ahonnan a hun-magyarság nyugat felé elindult sokkal messzebre esett kelet felé. Ez a Szittyaföld, vagy Dentumogeria, a Kerecset és Kristály szavak együttes tanúsága, továbbá a leírás egyéb lészleteinek tökéletes egyezése szerint az Ural hegység európai lejtőin terült el és valószí- nűleg fölnyult egészen a Jegestengerig húzódó tundravidékre is. Hogy déli és nyugati irányban meddig terjedt, azt nem tudjuk megállapítani, de hogy a kiterjedés iránya inkább északi volt, azt bizonyítják ugy Anonymus, mint KÉZAI följegyzései, akik tej lesen egybehangzóan hideg éghajlat alá helyezték a Szittyaföldet. Nagyon jellemző erre nézve Anonymus följegyzése, hogy a Szittyaföld messzire esik a forró égövtől s hogy benne szerfölött bőven találkozik a nyuszt, ugy hogy nemcsak nemes és nemnemes ruházkodik abból, hanem még a gulyás, kanász és juhász is azzal ékesíti gúnyáját. Ha már most a krónikaírók adatai mellett egyéb bizonyítékokat is keresünk a Szittyaföld helyének meghatározása céljából, akkor a magam hiányos történeti és nyelvészeti tudásom következtében csak közvetett bizonyítékokra tudok hivatkozni. Mint legfontosabb közvetett bizonyítékra JuLlÁN, illetőleg előd- jének Ottó barátnak az útjára kell hivatkoznom. JuLIÁN barát ennek az emlékezetes utazásnak a folyamán valóban megtalálta a maradék magyarokat. Megértették egymás nyelvét, tehát semmi kétség se merülhet föl arra vonatkozólag, hogy Julián barát megtalálta a Szittya- földet, azt a terűletet, ahonnan a honfoglaló magyarok elindultak az uj haza, Attila örökségének birtokba vételére. 316 SCHENK JAKAB [Aquila Julián barát utleirása alapján Bendeffy (23/a) pontosan ki is jelölte a Szittyaföld helyét „Magna Hungária" néven s ez szinte tökéletesen egyezik azzal a területtel, amelyet a Kerecsen és Kristály szavak alap- ján kellett kijelölni. Eltérés mindössze abban mutatkozik, hogy Bendeffy az Urálon túlra is kiterjeszti Magna Hungária keleti határait egészen a Tobol folyóig. No de hol vagyunk még attól, hogy ilyen részletkérdés eldönté- sét megkísérelhessük ! Ebben az őshazát kereső útban azt tartom a legfontosabb mozza- natnak, hogy ugy OttÓ, mint JuLIÁN barát minden tétovázás nélkül egyenesen nekivágott az útnak, amelynek a végén Julián megtalálta a maradék magyarokat. Ebből a jelenségből arra kell következtetnem, hogy Julián barát korában még olyan elevenen élt a nemzeti hagyo- mányban a Szittyaföld emléke, hogy pillanatra se lehetett kétséges, hogy hol kell azt keresni. A századokkal későbben utrakelő magyar kutatók, akik a magyar őshaza kutatására indultak — azonban a nem- zeti hagyomány útmutató csillaga nélkül — akármilyen nagy dicsősé- get szereztek is a magyarságnak, a magyar őstörténeti kutatás szem- pontjából messzh^e elmaradnak Julián barát utjának eredményétől. Julián barát útjával kapcsolatosan még teljes nyomatékkal kell hangsúlyozni azt a körülményt, hogy a maradék magyarok megta- lálása csodálatosan hitelesiti a krónikásoknak a nemzeti hagyomány- ból merített adatait. A másik közvetett adalékot Barthold 1935-ben megjelent nagy- jelentőségű könyvéből veszem, amely a középázsiai török népek tör- ténetét tárgyalja (22). Ebben megemlékezik a hunokról, avarokról, oguzokról, ujgurokról, besenyőkről, palócokról, szeldzsükökről, szóval minden rendű és rangú török népről, éppen csak a magyarokról nincs semmi mondanivalója. El lehet azt képzelni, hogy ha az ősmagyarok ott laktak volna a többi török eredetű néppel Középázsiában, hogy éppen az ő jelenlétük maradt volna észrevétlenül, éppen az ő szerep- lésüknek az emléke veszett volna el nyomtalanul a sokféle harcos népelem egymás között folytatott küzdelméből? Ez a föltevés egyál- talában nem valószínű. Azt hiszem, hogy csak két eshetőségre lehet gondolni : vagy olyan területen tartózkodtak, mely a középázsiai török eredetű népek küzdőterétől távol esett, vagy pedig akkoriban a magyarok még a hun néppel együttes név alatt szerepeltek. Akárhogyan is játszódtak le az események, akár ugy, hogy a magyarok már korábban szakadtak el a hunoktól s igy menekedtek meg a megsemmisüléstől, akár ugy, hogy mint vert had szorultak vissza a védelmet nyújtó északkeleti területre, kétségtelennek kell 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÍRNEVEK 317 tartanunk, hogy innen indultak Attila örökének elfoglalására a hon- foglaló magyarok. Ezt a iSzittyaföldet tulajdonképpen Kerecsen-ország-naik is nevez- hetjük. A Turul madárnév nyújtotta tanulságok alapján azonban joggal és alaposan kételkedhetünk abban, hogy ez a Kerecsenország valóban a magyar őshaza lett volna, amint azt MÉHELY Lajos világhires faj- kutató búvárunk is vallja, amikor egyik nagyszabású értekezésében összefoglalja az idevonatkozó kül- és belföldi kutatások mai elfogadott eredményeit (153/a). Azt irja erre vonatkozólag, hogy „a magyar nemzet csiráját abban az egységes ugor birodalomban kell keresnünk, amely mintegy 2500 évvel Krisztus születése előtt a mai Oroszország közepén, a Dnyeper és Duna forrásvidéke s az Ural hegység nyugati lejtője között terült el". Ezzel szemben föl kell vetni a kérdést, hogy az ősmagyarok miért hozták innen magukkal a sarki sólyomnak az orosz nevét, a Kerecsen-t és miért nem a nyelvileg rokon népeknél használatos neve- ket ? Ha az ősi ugor birodalomból hozták volna magukkal ennek a világtörténelmi jelentőségű solymászmadárnak a nevét, akkor az semmi esetre se lehetett volna Kerecsen. Miként már említettem az osztyák, votyák, zűrjén rokon népeknél nem tudtam megtalálni a sarki sólyom nevét, de megvan a finneknél és lappoknál mint Tunturi Haukka, Tunturi Koppel Haukka, Jakti Haukka, illetőleg mint Riefszakfalli, Tuotar-Koappil-Falli, vagy Duodar-Goappel-Falle. Ezeket nem lehet azonosítani a Turul szóval ! Miként a Turul madár nyomát nem tudjuk kimutatni az ősi finn-ugor hagyományból, azonképpen hiába keressük abban pl. a vérszerződés emlékét is. Föl kell vetni a kérdést, ha évezredek során ott lettek volna az ősmagyarok a föltételezett ősi ugor birodalomban, hogyan tudták volna átszármaztatni a nemzeti hagyományba a Turul nevet, a vér- szerződés emlékét s egyéb nevezetes hagyományokat. Van-e leghalványabb valószínűsége annak a föltevésnek, hogy a Kerecsenországban ősidők óta halászgató és prémvadászó honfoglaló magyarok egyszerre csak fölkerekedtek volna, hogy elmenjenek Közép- Ázsiába, Turulországba s onnan a Turul név és egyéb nevezetes nemzeti hagyományok fölvétele után visszamentek volna Kerecsenországba s onnan vitték volna maguklfa a honfoglalás utján szerzett uj hazába ? Azt is igen bajos elképzelni, hogy a hunok helyükbe hozták volna ezeket a hagyományokat. Barthold szerint ugyan egyes hun törzsek már időszámitásunk után két századdal eljutottak a Volga vidékére, azonban egyáltalában 2ig SCHENK JAKAB [Aquila nem valószínű, hogy ezeknél már a,kkoriban meglett volna a Turul név. Az emiitett kinai forrás ugyanis egyetlen szóval se emlékezik meg a hunok solymászatáról. A Turul szót mint solymászmadár nevet tehát nem hozhatták magukkal sem a hun-magyar őshazából, sem az őshazának föltételezett Kerecsenországból, hanem csak az őshazából való kivonulás után a nyugat felé való előnyomulás egyik állomásán és pedig az oguz néptől, amelynél a Turul ugyanazt az előkelő szerepet vitte, amelyet a magyar nemzeti hagyomány is megőrzött. A madárnevek alapján a Balkas -tóba ömlő Ili-folyó az utolsó állomás, amelyet a hun-magyar nép nyugat felé való útjában meg tudunk jelölni. A Turul névvel kapcsolatos következtetéseim és elgondolásaim igazolására azonban ezen túlmenően is nagyon kivánatos volna oly támasztó pillér, amely azokat az összeomlástól megóvhatná. Ezt a pillért szolgáltatja a már többször emiitett kinai forrás megemlékezése a vérszerződésről. Ezt a szerződést a hun-magyarok nem egymás között kötötték, hanem mint békeszerződést a kinaiakkal, azonban lefolyásában a kinai forrás leirása szerint tökéletes „vérszerződés", melyet a kinai uralkodó fölhatalmazása alapján Han-Csang és CSANG-MUNG kötöttek Krisztus előtt kb. 45-ben a hunok Ho-Han-Sa nevű TAN-Hu-jával, vagyis fejedelmével. A jövő titka még, hogy hogyan kell ejteni ezt a Tan -Hu szót, amely a hunok legfőbb urának a nevét őrizte az utókor történetírása számára*). A szertartást a kinai forrás a következőképpen írja le : Han-Csang és CSANG-MUNG ezután a TAN-Hu-val és főembereivel együtt fölmentek a HuNG-No birodalom keleti részén levő LoK-folyó mellett emelkedő hegyre s ott fehér lovat vágtak le. A Tan -Hu „king-lu" késsel és „kim-livi-li" kanállal keverte á bort a GoAT-Szi nemzetségbeli király koponyájában, akit Lo-Sang Tan-Hu győzött le és ebből itták együttesen a vérszerződést. A kinai forrás kiadója. Groot szerint a bort vagy a fehér ló. vagy az esküt tevők vérével keverték el. A magyar nemzeti hagyomány szerint alig lehet kétséges, hogy a fehér ló mint áldozat szerepelt ennél a szertartásnál, az eskütevők pedig az erre a célra szolgáló „king-lu" késsel ejtettek sebet magukon s ebből a sebből bocsátották saját vérüket a közös ivóedényül szolgáló koponyába, amelyet a „kim-liu-li" kanállal kevertek el a borral. Ennek az eskütevők vérével kevert italnak ter- *) A htm fejedelem nevét más kinai forrás alapján Sen-JŰ néven említi NÉMETHY KÁLMÁN Hiung-Nu = Hun Identität Bpest 1910 cimű kiváló értekezésében. A magyar őstörténeti kutatásban eddig alig méltatott érdemes búvár működésére Dr. Németh Rózsa fővárosi tanárnő hívta fel a figyelmemet. Sch. J. 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADARÍÍKVEK 3ig mészeteseii különleges ünnepi vagy jelképes jelentősége lehetett ilyen nagy kihatásu fontos szerződésnek a megkötésében. Ha meggondoljuk, hogy ez az időben és térben oly távoleső kinai forrás milyen csodálatosan egyezik a magyar nemzeti hagyománnyal, ha ezzel egyidejűleg tekintetbe vesszük a Turul madárnévre vonatkozó nemzeti hagyományt, amelyet időben és térben ugyancsak nagyon távoli perzsa és más források igazolnak, akkor nem lehet kétséges az az állásfoglalás, hogy a magyarság őshazáját ezeknek a hagyományok- nak az alapján kell keresni. Természetesen nem szabad mellőzni a nyel- vészeti kutatásnak azt a megállapitását, hogy a magyar nyelv alapelemei finn-ugor eredetűek, de ezzel a kérdéssel későbben is foglalkozhatunk. A nemzeti hagyomány, amelyet a honfoglaló magyarság magával hozott, bizonyára későbbi eredetű, mint a közös finn-ugor származás emléke s ezért maradt sokkal élénkebb emlékezetben, mint a messze múlt ködébe vesző közös nyelvi eredet emléke. Ha azt az utat akarom követni, amelyet a hun-magyarok az őshazából kiindulva a honfoglalásig megtettek, akkor az élő nemzeti hagyományból kell kiindulnom, s csak azután kell ellenőrzés céljából a nyelvészeti kutatás eredményei alapján az ezen az utón elért ered- ményt felülbírálni. A nemzeti hagyomány által megőrzött Turul madárnak és vér- szerződésnek a finn-ugor rokonságban semmi emléke sincs. Ezen a nyomon elindulva a hun-magyar őshazát nem a feltételezett ősi ugor birodalomban kell keresni, hanem annak az útnak a folytatásában, amely Turul-ov^zkgot összeköti a kinaiakkal kötött vérszerződés által megrögzített pontjával. Hogy hol van ez a pont, ezt az illetékes kutatás majd bizonyára pontosan meg tudja állapítani. Részemről egyelőre csak GROOT-nak arra az adatára akarok támaszkodni, mely szerint az 0 1 a n-folyót H u n-folyónak nevezték. Ez a folyó O r d o s z-Földön át a Sárga-folyóba ömlik. Ordosz-'Fölá Belső-Mongólia egyik része és köz-- vétlenül Kina határán van, a nagy kinai falon innen. Eljutottunk tehát a hun-magyarság utján a kinai falig. Őshaza volt-e ez a terület, vagy pedig szintén csak átmeneti haza, mint Turul és Kerecsen-ovBzkg 1 Van-e olyan nyom, amelyen kiindulva a valóságos őshazára következtethetünk ? Van ilyen nyom ! Igaz, hogy ködbe vesző, de egyelőre jobb hiányában nemcsak lehet, hanem kell is rajta elindulnunk. A nevezetes kinai forrás a hunok őstörténetére vonatkozó föl- jegyzéseit mindjárt olyan adat közlésével kezdi meg, amely a nemzeti -hagyományban nevelkedett magyar fülben sohase remélt visszhangot ébreszt. Azt mondja, hogy a Krisztus előtt 1001-től 947-ig uralkodó Mu király büntető hadjáratot vezetett a hunok ellen s ennek a had- 320 SCHENK JAKAB [Aquila járatnak a folyamán négy fehér farkast és négy fehér szarvast zsák- mányolt. A király íródeákja semmiféle egyéb zsákmányról nem ad Mrt. Mu király bizonyára szintén nagy vadász volt, aki az utókor szá- mára csak ezt a ritka vadászati sikerét akarta megörökiteni. Nagy hálával tartozunk neki ezért a följegyzésért, mert nélküle ugyan sohase tudtunk volna még csak hozzávetőlegesen se egyetlen szóval is hozzá- szólni a Fehér, vagy Csodaszarvas teljes homályban levő kérdéséhez. Természetesen nem szabad a névazonosság alapján egyszerűen ráfogni, hogy Mu király fehér szarvasa ugyanaz volna, mint a nemzeti hagyományban szereplő fehér, vagy csodaszarvas. Kétségtelen azon- ban, hogy a kinai forrás szerint az őshunok s velük együtt az ősmagyar- ság olyan területen éltek, amelyen fehér farkas és fehér szarvas együtt élt. Ezt a területet minden kétség kizárásával megtudjuk állapítani. Nincs a földgömbön még olyan terület, ahol a történelmi korban fehér szarvas és fehér farkas együtt lakott volna, mint Keletszibéria. Az állatföldrajzi adatokat Dr. Éhik Gyula közlése alapján ismertetem. Szerinte a Keletszibériában élő farkas jóval nagyobb, mint a nálunk is élő farkasfaj, bundája általában világosabb, sőt igen gyakran fehér. Ez az úgynevezett szibériai fehér farkas. Ezzel a farkasfajjal egyazon területen él a rénszarvas, amely télen állandóan fehér, de nyáron át is jóval világosabb a gímszarvasnál, igy fehér szarvas alatt csak a fehér farkassal egyazon területen honos rénszarvasra gondolhatunk. A rénszarvas az északi félgömb sarkköri tájain nagy falkákban együttélő állatfaj, amely nyáron az északi sark felé vándorol, majd télire a megélhetési viszonyok fokozatos romlásával mind délibb vidé- kekre kényszerül. Elterjedési körének déli határvonalán már nem csapa- tos az előfordulása. Itt csak mint egyes vad található. Olyan példányok ezek, amelyek valamilyen okból, ragadozók, vagy vadászok üldözése következtében elszakadtak a nyájtól. Ilyen módon lehetne elképzelni Hunor és Magor fehér szarvas vadászatát. Ha egyáltalában szerepet adunk ennek a mondának a magyar őstörténeti kutatás terén, akkor meggyőződésem szerint csakis ez a magyarázási kísérlet jöhet tekintetbe, mert fehér szarvas mint szaba- don élő vad a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Ezek csak albinisz- tikus példányok lehetnének, amelyek pedig az albinizmusra vonatkozó természetrajzi törvényszerűségnek megfelelően csak a vadgondozás és vadtenyésztés kora óta fordulnak elő gyakrabban. Ha ezen a nyomon keressük a hun-magyarság őshazáját, akkor Keletszibériának arra a részére bukkanunk, amely a kinai fal vonu- latától északi irányban terült el. Nevezhetjük tán ezt a területet mint a hun-magyar nép őshazáját Fehér Szarvas honnak. Ez az eredmény merőben ellentétes a magyar krónikákban fönn- 1935/38] MAGYAR SOLYMASZMADÁRNEVEK 321 maradt adatokkal, amelyek szerint az óriási Ménrót, vagyis a hun- magyar nép őse Jafet véréből való volt, tehát sémita eredetű. Hogyha hitelesség szempontjából birálom a krónikások adatait és a kinai forrásnak a hun-magyar őstörténetre vonatkozó följegyzéseit, akkor habozás nélkül a kinai forrás hitelességére kell szavaznom, mert azok a hunokkal való állandó háborúskodások folyamán készültek köz- vetlen tapasztalatok alapján. A váltakozó eredményű harcokat ideig- lenesen befejező békeszerződések betartására kölcsönösen túszokat adtak egymásnak a harcoló felek. Természetesen nem kulikat, hanem királyfikat, főembereket. Ha nagyon szorultak a kinaiak, akkor még kinai hercegnőket is adtak feleségül a hunok fejedelmének, Tan-Hu- jának. A Tan-Hu udvarához került túszok mellett megfelelő kiséret is volt — válogatott katonai, diplomáciai és irodai személyzet — való- ságos kémszervezet az ellenséges országban — amint hogy bizonyára a hun királyfi se járt bekötött szemmel és egyedül a kinai dinasztiák udvarában. Az ilyenkor gyűjtött közvetlen tapasztalat alapján — nem pedig mende-mondák alapján — irták meg a kinai Íródeákok a hunokra vonatkozó feljegyzéseket. Ezt a mozzanatot nemcsak a kinai forrás hitelessége szempont- jából kellett kidomborítani, hanem azért is, mert rávilágít az ős hun- magyarok néprajzi kialakulására is. A magyar őstörténeti kutatásnak mindig fejtörést okozott, hogyan alakult át az ősidőktől fogva jámbor halász és prémvadász finn-ugor népnek ez a rokona máról holnapra szilaj nyilazó lovas néppé, amely nemcsak ragyogó harci erényekkel ékeskedett, hanem egyúttal szemfényvesztő államművészeti képes- ségekkel is. Honnan hozta magával, amikor az uralvidéki Kerecsen-országhdjTi, ebben a föltételezett őshazában egyáltalában nem volt alkalma azok elsajátítására és gyakorlására ? Nem sok fejtörésbe kerül a kinai forrásnak a hunokra vonatkozó följegyzései alapján az a föHevés, hogy ezt a fölényes hadi és állam- művészeti tudást az akkoriban szintén hasonló jeles tulajdonságokkal rendelkező kinai néppel való évezredes állandó hadviselés fejlesz- tette ki. A kinai forrás által „Hung-no", „Hunno", „Hunnoi" néven szereplő harcias-lovas-nyilas nép már időszámításunk előtt ezer eszten- dővel hadakozott a kinai birodalommal, amely ellenük építette az emberiség legcsodásabb építészeti alkotását, a kinai nagy falat, amely- nek méretei mellett eltörpül minden egyéb emberi építészeti alkotás. Állandó betöréseikkel éppen ugy zaklatták, megfélemlítették a békés földmivelő, kereskedő, iparos kinai lakosságot, mint a honfoglaló magya- rok kezdetben az ugyancsak ilyen békés foglalkozású nyugati népeket. 21 322 SCHENK JAKAB [Aquila A párhuzam — csekély ezer esztendőtől és több ezer kilométeres távolságtól eltekintve — tökéletes. A magyarok Európában folytatták azt, amit a hun-magyar ősök nem egészen dicstelenül kezdeményeztek Kinában. Az ősi adottság mellett tehát első sorban a régi nagy műveltséggel biro kinai néppel való évezredes érintkezésből fakadt hadi és álJam- művészeti tudás képesítette a hun népet a végzetes nyugati előretörésre, melynek folyamán ATTILA vezérlete alatt világbirodalmat alapított, de egyúttal el is vérzett ebben a hallatlan erőkifejtésben. A mai magyarok ennek az ősi hun-magyarságnak a maradékai, akik esetleg már koráb- ban szakadtak el az anya néptől, vagy pedig mint vert sereg telepedtek meg ideiglenesen Kerecsen-orszÁghsin, hogy onnan az ősök nyomán újra nyugat felé törjenek Attila örökségének elfoglalására. A nemzeti hagyomány és történeti, fori'ások adatainak egybe- vetésével most már nyugodt lélekkel megállapithatjuk azt, hogy csak a tudatlansággal párosult rosszakarat és irigység mondhatja a magyarok- ról azt, hogy mint a puszták fiai minden műveltséget nélkülöző hódító barbárok jöttek Európába. Volt azoknak műveltségük, csakhogy nem nyugati — hanem ősi keletű. Űsi tehetségével és keletről hozott fölényes hadi és államművészeti tudásával nemcsak meghódítani tudta Attila örökét, hanem meg is tartani, mert amikor lángeszű vezérei fölismerték azt, hogy a keletről hozott műveltség a fönnmaradáshoz nem elegendő, akkor rövid egy évszázad folyamán fölcserélte azt a nj/ugati művelt- séggel. Pogány hitről áttért a keresztény vallásra s ezzel beleillesz- kedett a nyugati műveltségbe, amely biztosította fönnmaradását és későbbi dicsőséges szereplését Európa történetében. Mielőtt még befejezném mondanivalóimat, néhány szóval legyen szabad az eddigi vizsgálatokból leszűrődő elgondolásaimat vázolni arról, hogy miként jutottak a török elemek a hunok, illetőleg magyarok nyelvébe. A nyelvészeti kutatás alapján a magyarság finn-ugor eredetét kétségbevonhatatlannak kell minősíteni. Ha követjük a magyarság útját Fehér Szarvas-honból ÍWwZ-országon, majd Kerecsen-oiszàgon át a mai Magyarországig, akkor arra a következtetésre kell jutni, hogy Fehér Szarvas-hon elhagyása után már nem volt módjuk finn -ugor- nyelvi alapelemek szerzésére. Ezen az utón származtak be a nemzeti hagyományok, amelyek emléke mint későbbi szerzemény fönnmaradt, ellenben a közös nyelvi eredetnek, mint sokkal légebbi eredetűnek semmiféle nyoma se maradt a nemzeti hagyományban. Ezeknek az elgondolásoknak az alapján kénytelen vagyok azt a következtetést^ levonni, hogy a Fehér Szarvas-honhB.n megtelepült ősmagyarság tagja volt annak a nagy népcsaládnak, amely ismeretlen 1935/38] MAGYAR SOLYMAsZMADAKNEVEK 323 időben niegtele})ült a sarkköri tájékokon s amely nagy többségében most is ott lakik az éve/A-edekkel ezelőtt megszállott teriileteken. Ha azt kérdezzük, hogy ezen a nyugat felé való előretörése utján szerezhette-e a magyar nyelv török elemeit, akkor erre a kérdésre is csak felelősség vállalása nélkül felelhetünk. Arra gondolhatunk, hogy ezek a török elemek is még Fehér S zarvas- H on -hdiU jutottak a finn-ugor alapelemekkel biro magyar nyelvbe. De hogyan, hol és mikor ? Erre vonatkozólag idézem Barthold idevágó nagyon jelentősnek minősithető föltevését, amely a következőképpen hangzik : „A történeti események alapján nagyon valószinünek látszik az a föltevés, hogy — amennyiben a csuvas nyelv a török nyelvek egyik ősibb fejlődési állapotának maradványát alkotja, akkor a hunok nyelve is ugyan- abban a fejlődési állapotban lehetett. A hunok nyelve nem volt török abban az értelemben, ahogyan azt a mai török népek beszélik, a csuvasok és jakutok kivételével. Ezt a nyelvet hozták magukkal a hunok nyugat felé való előretörésük utján és annak maradványai megtalálhatók mindazoknak a népeknek a nyelvében, amelyek ennek az útnak a folyamán érintkezésbe jutottak velük, idefoglalva egyúttal a magyar nyelvben található török nyelvi elemeket is." BARTHOLD-nak ezt az elgondolását olvasva, szinte kitörő örömmel emlékeztem vissza NÉMETH GYULÁ-nak „A magyar történetírás uj utjai" cimü nagyjelentőségű értekezésében (175) található következő meg- állapitásaira. Ezek szerint : „a finn -ugorságtól való elválása után nagy hatással volt rá" (már t. i. a magyarságra) „egy csuvasos = bolgár- török nyelvet beszélő nép". Hiszen itt mind a két kiváló kutató ugyanazon a nyomon és véleményen van ! Éppen csak az a kérdés marad homályban, vagy legalább is eldöntetlen, hogy hol és mikor történt a hun-mag\7arság elválása a finn-ugorságtól ? A magam — hogy ugy mondjam kellő szaktudás által nem ellen- őrzött — elgondolása szerint, a hun-magyarság különválása a finn-ugor- ságtól még Fehér Szarvas- H on -han történt meg. Mongóliából észak felé származott ótörök népek közbeékelődtek az addig a sarkkör vonalán megtelepült egységes népcsaJádot alkotott finn-ugorok közé és azokat nyugati és keleti ágra osztották. A nyugati ág megmaradt tiszta finn- ugornak, a keletiből fejlődött a törökös finn-ugor — a hun-magyarság. Nem ismerem a csuvas nép történetét, nem tudom megmon- dani, hogy Fehér Szarvas -Hon-ha,n érintkezhettek-e a hun-magyar- sággal, azonban a BARTHOLD által második helyen emiitett jakutok, akik szerinte a csuvas nyelvhez közelálló nyelvet beszélnek, még jelen- leg is ott laknak a hajdani Fehér Szarvas-Hon északnyugati határán. 21* 324 SCHENK JAKAB [Aquila Ezzel mondanivalóm végéhez érkeztem. Előre is elnézést kérek a hivatott birálóktól. hogy a madárnevek meghatározásán tul még a magyarság eredetének, őshazájának a kérdésébe is belekontárkodtam. A madártani vonatkozásokról szóló megállapításokért vállalom a kutatót kötelező teljes felelősséget, — amit azonban ezen túlmenően mint tanulmányom mellékterményeként bátorkodtam előadni, azért csak korlátolt felelősséget merek váDalni. Ugy gondoltam azonban, hogy nem szabad kitérnem az elől a kötelesség elől, hogy meg ne ismertessem azokat a nem madártani vonatkozású tanulságokat és elgondolásokat is, amelyeket a nemzeti hag3'ományban megőrzött madárnevek tanul- mányozása érleltek meg bennem. Ezek gátlásmentes nyilvánítása nem. ellenkezhetik a tudományos kutatás érdekeivel. A várható bírálatnak azonban nem szabad abból kiindulni, hogy néhány maclái-név alapján nem lehet ilyen nagyjelentőségű kérdések tárgyalásába bocsátkozni. Utalok arra. hogy a tárgyalt solymász- madarak világtörténelmi szerepet játszottak. Holmi poszáták, pityerek, ökörszemek stb. madárnevek alapján dehogy is merészkedtem, — de nem ^"s lehetett volna — ilyen tárgyalásokba belebocsátkozni. Tanulmányom során azért hagytam el a tisztán madártani viszo- nyokra szorítkozó tárgyalást, mert ugy láttam, hogy talán sikerül azok alapján pislogó mécsest gyújtani a magyarságnak az őshazából a mai hazába vezető utjának gyér megvilágításához. Számolnom kell azzal a lehetőséggel, hogy ez a mécsesnek vélt gyér világítás is lidérc- fénynek bizonyulhat, de . vigasztalom magamat azzal, hogy a Turul- Zongor- Kerecsen madárnevek jelentésének és származásának tisztázásá- val is hozzájárultam a magyar őstörténeti kutatások továbbfejlesz- téséhez. FÜGGELÉK. A Kerecsen szóra vonatkozó külföldi és hazai irodalom ismertetése. A Kerecsen illetőleg Krecset szó első említése az 1187. esztendőre esik. OleG cser- nigovi fejedelem unokája II. Igor (1151 — 1202) 1185-ben szereesétlenül harcolt az orosz forrásokban palóc (polovec) néven szereplő nép ellen, melyet jelenleg a kunok népének tartanak. Hőstetteit és szenvedéseit egykorú költő irta meg. Ebben az irásműben fordu elő a ,,ni Sokolu, ni Krecsetu" szövegrész, amely a Krecset = Kerecsen szó eddig ismert első irodalmi előfordulása. Nagyon megnyugtató ebben a szövegben a „Szokol" és „Kre- cset'' együttes előfordulása, mert nem merülhet föl kétség abban a tekintetben, hogy a Krecset sem a Vándor- sem a Rárósólyom neve. A fajra pontosan rámutat AbulgháZI már ismertetett adata, hogy Urusz Inall kirgiz fejedelem követei remek solymász- madarakat hoztak DZSINGISZ Khánhoz, amelyeket a törökök Sungár-nak, az oroszok pedig Krecset-nek neveznek, Zongor a sarki sólyom neve, tehát a Krecset is az. Az adat kb 1200-ból származik, tehát majdnem egyidejű az Igor fejedelem szerencsétlen had- járatáról szóló sirámmal. KÉZAI adatának az elbírálása szempontjából nem szabad megemlítés nélkül hagyni azt a körülményt, hogy az Igor sirámról szóló adatot ugy 1935/38] MAG YAK SÜJA'MÄSZMADÄKKJiVEK 325 Hammer, mint Gombocz a Hanke által kiadott s 1820-ban megjelent munkából vették át s hogy AbüLGHÄZI műve is csak 1726-ban jelent meg. KÉZAI-nak tehát nem állott módjában idegen forrásból meríteni a Kerechet nevet, s igy GoMBOCZ teljes joggal mond- hatta, hogy a Kerechet krónikásunk önálló adata. A külföldi források ezek után csak igen gyéren adnak hirt a Kerecsen-röl. GESNER-nél találjuk Paulus JOVIUS-nak 1551 előttről való adatát, mely szerint a Pecsoravidéken csodás sólymok vannak, amelyekkel nemcsak fácánokra és vadrécékre vadásznak, hanem darvakra és hattyúkra is. Ugyancsak GESNER-nél találjuk HerBERSTEIN ZSIGMOND báró osztrák követ adatait, amelyekkel aztán GoMBOCZ ZOLTÁN kiváló tanuhnányában részletesebben is találkozunk. Utóbbi szerint HerBERSTEIN 1517-ben járt mint MiKSA császár és király követe Moszkvában. Önéletrajzában és „Rervmi Moscovitarum Commentarii" cimü munkáiban a hires Krecset sólymokról is megemlékezik, amelyek az Ural hegységben fészkelnek s amelyekkel darvakra és egyéb madárfajokon kivül hattyúkra is szoktak vadászni. Tán legrészletesebben MeyerberG osztrák követ tárgyalja a Kerecsen madár szerepét. 1662-ben járt Oroszországban Alexei Mihajlovics cár moszkvai udvarában. Orosz nyelven Adelung adta ki moszkvai tartózkodásáról irt leveleit, amelyek közül az 53-ik levél a Kerecsen-ve vonatkozólag kivonatosan a következőket tartalmazza : A Moszkvában tartózkodó követek figyelmét igen megragadta a cári solymászat. Fejedelmek szórakozása volt ez és a fejedelmi ajándékok között gyakran szerepelnek a vadászatra idomított „iírecseí"-ek. A követek látni szerettek volna ilyen idomított sólymokat, azonban csak a cár birtokában voltak ezek s igy az idegeneknek csak cári engedéllyel lehetett azokat megmutatni. A cár aztán megadta az engedélyt nemcsak a madarak megtekintésére, hanem azok lerajzolására is. Hogy azonban ennek dacára a rajzoló művész miért rajzolt Kerecsen-ek helyett karmos fehér galambokat, abban 8. ábra. — Fig. 8. „Kerecset" ábrázolása MeyerBERG könyvében. Abbildung des ,,Kretschet" bei MeyerbeRG. 326 SCHEXK JAKAB f-lqulia a munkában, amely mint MeyerberG munkájának kisérö kötete jelent meg, az való- színűleg örökre megfejthetetlen rejtély marad — ha csak nem élünk azzal a gyanxi- val, hogy a sólymokat gondozó személyzet az engedély dacára, akár felsőbb utasításra akár a maga kezdeményezéséből, valóban álcázott fehér galambokat miitatott a kíváncsi idegeneknek Kerecsenek helyett, Mindenesetre nagyon csalódottan szemléltem a Kerecsen első hitelesnek látszó ábrázolását. A kép alá Meyerberg a következő magya- rázó szöveget irta : Ezek a sólymok családjába tartozó naadarak az északi sarkvidéken tanyáznak aVajgács öböl körül, Novaja Zemlyán és a Pecsora laienti hegyvidéken. Oroszul Krecset-nek latinul Girfalco-n&k. nevezik őket. Gyors repülők, vadrécékre, vadludakra, hattyúkra, darvakra és egyéb madarakra vadásznak velük. Ezeket a madarakat Oroszországban igen nagyra becsülik, mert nehezen lehet őket beszerezni s darabja kb 60 aranyba került. A cár gyakran ajándékozza ezeket a madarakat a tatár és kalmük fejedelmeknek, akik nagyon kedvelik a solymászatot. A következőkben MeyeRBERG eredeti följegyzéseinek kiadója, ADELUNG is ad néhány megjegyzést a Kerecset szóhoz. Ereje és egyéb kiváló tulajdonságai miatt, továbbá azért, mert csak frissen levágott prédát fogyaszt, már a legrégibb idő óta nemes raga. dozónak nninősitették. Az ujabb adatok szerint 60 sólyonafaj közül a krecset a legkiválóbb. Elnevezései a következők : Gerfalco, Gerofalco, Girofalco, Girofalcus, Grifalco, Gerfalchus, Giffardus, Gerfaudus. Ez a név a norvég Geyrfalk, Geyerfalk szótól ered, ezért latinul Falco rulturinis-nalí, keselyű sólyomnak is nevezik. Mások szerint Hierofalco, Hierax, vagy Falco sacer-re vezethető vissza. Vannak akik a Girofalco elnevezést a gyrare, gyrum facere = iiörözni, keringeni szavakra vezetik vissza, mert ez a keringés szokása ennek a madárfajnak. Legjobbak az Ural vidékről származók. A baskírok és kirgizek ezt a madárfajt Sonkár-naik mondják, de csak a hímet, a nőstény neve Itelgoe. Herberstein idejében (1517, 1526) az orosz solymászat már igen fejlett volt s 1668-ban ALEXEI cár már külön solymászati törvénykönyvet adott ki. A solymászok kinevezése külön előirt ünnepélyes szertartások között történt, amely alkalommal esküt is kellett tenniök. A rossz magaviseletet tanúsító solymászt szibériai száműzetéssel büntették. Az eskütétel után a solymásznak ünnepélyes szertartás keretében adták át a gondjaira bízott sólymot. Alexei MihaloVICS cár halála titán a solymászat Oroszországban rohamosan hanyatlott. A gyenge, beteges Fedor és IvÁN Alexejevics cárok nem igen foglalkoztak a solymászattal, az utánuk következő Nagy PÉTER pedig egészen más célokat tűzött maga elé. A későbbi orosz irodalomban azonban még rendszeresen találkozunk a Krecset névvel, így Zevzsin „Szoverzsenni Jeger", (Az igaz vadász) című 1779-ben megjelent munkájában, ahol a sólyom különféle változatait ismerteti (HarTING p. 186). Az orosz források adataínak ismertetését azzal fejezhetjük be, hogy a Krecset név Oroszországban mai napig is mindenütt közkeletű élő szó, valamennyi tudományos madártani munka (Menzbier, SZUSKIN, DemENTIEW, stb.) ezen a néven ismeri a sarki sólymot. Jelenleg is fészkel nemcsak az északi JegesTenger partvidékén és szigetein» hanem az U r a 1 hegységben is. Legdélibb fészkelő területe T j u m e n vidéke, amely lenyúlik egészen Nizsni Tagilsz k-ig a nagyhírű bányavárosig, ahol a legszebb malachit kristályokat bányásszák a legrégibb idők óta. Ezek után most már áttérhetünk a magyar Kerecset — Kerecsen — Kelecsen adatok Ismertetésére. Azért térhetünk át közvetlenül a magyar adatok ismertetésére, mert a Krecset szó, miként már említettem, az orosz és magyar nyelven kivül seliolse fordul elő . Még a lengyel nyelvkincsbe se tudott behatolni. Éppen ugy megtorpant nyugat felé a nmagyar nyelvhatárnál, mint a Turul és a Zoiigor. Semini más nyelvbe se tudott behatolni ez a név. Csak idézések vannak, hogy az oroszoknál ezen a néven a sarki sólymot ismerik — 1935/38] MAGYAR SOLYJLÎSZMAuAKXEVIïK: 327 a Krecset a Gerfalk. Azonban ezentúl sem mint személynév, sem mint helységnév nem tvidott meghonosodni egyetlen nyvigati nyelvben sem. Ezzel szemben a magyar nyelvben ez a név nemcsak a múltban szerepelt, mint személy és helynév, hanem még a jelenben is megvan, egyrészt mint helységnév, másrészt mint madárnév. GOMBOCZ ZOLTÁN, aki igen behatóan foglalkozott a Kerecsen kérdéssel, azt mondja, hogy a XIII. század utolsó negyede kezdetétől annyi helynévi és személynévi adatunk van, hogy a szót a XIV. századtól kezdve közkeletűnek kell tartanunk. Ez valóban igy is van — azonban nem lehet behunyt szemmel tovább haladni amellett a jelenség mellett, hogy a krónikás által Kerecset-nek irt madárnév átalakult és Kerecsen meg Kelecsen lett belőle. Ez a jelenség már GOMBOCZ-nak is föltűnt, mert azt kérdezi, hogy milyen viszonyban van a krónikások Kerecset neve a népies Kerecsen-nel vagy Kelecseny -nyel. A kiváló nyelvész sajnos erre a kérdésre nem tudott kielégítő választ adni— jó magam természetesen még kevésbbé. Végeredményben arra az eredményre jut, hogy legtöbb szótáriinka iíerecseíés Kerecsen szót egyszerűen azonosítja, noha a Kerecsen-t semmiképpen sem tekinthetjük a Kerecset egyszerű alakváltozatának. Összetartozásuk mindazonáltal valószínűnek látszik. Minthogy ebben a kérdésben ujabb vizsgálatok és eredmények nincsenek, az alább következő tárgyalásban GoMBOCZ-nak ezt a megállapítását fogadom el irányadó- nak, habár néhány adatnál kiderül majd, hogy sem a Kerecsen, sem a Kelecsen nem vonatkozik a sarki sólyomra, hanem egészen más madárra. Mindjárt elöljáróban ki kell selejtezni néhány Kerecsen adatot s ehhez is GoMBOCZ Zoltán alapvető tanulmánya szolgáltatja a lehetőséget. Fölemlíti azt, hogy VÂMBÉRY a Kerecset-et török eredetűnek tartja s hogy a törökségben nem is egy „részint azonos, részint rokon", madárnevet talál. Az egyik a csagatai Kercse, amely Radloff szerint a fecskékhez tartozik, azonban sokkal nagyobb a fecskénél. A fecskénél nagyobb fecske- formájú madár az úgynevezett palaearktikus állatföldrajzi területen, amelybe bele- tartoznak a csagatai nyelvterületen élő madarak is, háromféle jöhet számításba. Az első a lappantyú, a másik a szerkő, a hariuadik a széki csér. Már most melyik az a madárfaj, amelyre ráillik ez a név. Bármilyen hihetetlen és csodálatos is legyen a megállapitásom, mégis csak ki kell jelentenem, hogy a választ erre a remény- telennek látszó kérdésre a magyar nyelvkincs adja meg. GOMBOCZ nyomán idézem, ^ogy JÁSZAY PÁL szerint a Tisza mellett a Kerecsen fekete vízimadár. Igaz, hogy azt a zavaró kijelentést is hozzáfűzi ,,Ki nem ismeri a becses Kerecsen tollat?" azonban az a megállapítása, hogy a Kerecsen fekete viziinadár, már eldönti a kérdést. Fecske- formájú fekete vízimadár a szóbanforgó állatföldrajzi területen csak egy van s ez a kormos szerkő ( Chlidonias nigra) . Bevallom, hogy merész ivelésü ez a hid, amely a csagatai Kercse^öl a magyar Kerecsen-ig vezet, de van közbeeső pillére is : 1268-bói való az Oklevélszótár következő adata : „Uenit a finem stagni quod Keercken toua uocatur". Egyáltalában nem valószínű, hogy ebben a Keerchen elnevezésben az Ural hegység sziklás bérceinek büszke sólyom madara rejtőzzék, mert hiszen arról van szó. hogy a mocsár végén levő területrészt Kercsen tav á-nak nevezik. Tehát csak vizimadárról lehet szó. Ezenkívül WENZEL-nél található még két adat, amely valószínűleg szintén ide vonatkozik. Az egyik „iuxta Keercsen Potoka", a másik Ke)-ecseny = plaga paludinosa Szabolcs m egyé be n. Mind a két adatot GoMBOCZ ZOLTÁN nyomán idézem. Ezt a három adatot, tehát már eleve ki kell selejtezni a Kerecsen adatok közül, mert jelentésűk szerint nem vonatkozhatnak a Kerecsensólyomra. Éppen csak megemlítem, hogy három K é r c s helységnevünk is van — kettő A b a u j -ban, egy pedig a N y i r- s é g e n. Vájjon ezek is a Kercse emlékei, arra nézve nem tudok biztosat mondani. Jelen- leg a Kercse szó mint madárnév már nem él, legalább az ujabbkori madárnév gyűjtések nyomán nem került felszinre. Másodsorban ki kell selejtezni azokat az adatokat, amelyekben a Kerecsen vagy Kelecsen mint disztollak nevei szerepelnek. A kerecsen magyar földön csak nagyértékű 328 SCHENK JAKAB [Aquila behozatali cikk lehetett már abban az időben, amikor a szóbanforgó adatok szerint tolla és szárnya mint diszitö elem jelentkezett a magyar ruházaton. Meggyőződésem szerint ezekben az esetekben jelentésátruházás történt a ködös emlékű fehér solymászmadárról a szintén fehér kócsag tollára. Alig tudom másként értelmezni TAKÁCS SÁNDOR-nak azt az adatát, hogy Barcsai Judit hagyatékának 1666-ban történt összeírásánál „fehér skátulában kelecsen- és darutollak "-akat találtak. Ugyancsak nála találunk még egy adatot 1672-ből oly tollakról, amelyeket magyar nyelven „kerecsentoH"-nak neveznek. A darutoU és kócsagforgó volt abban az időben a divatos tolldisz és ugyan honnan vehettek volna igazi kerecsen tollakat ? Semmi nyonci sincs arra vonatkozólag, hogy akkoriban iTiég jártak volna nálunk vándorsolymászok, a kiknek a révén kerecsenek jutottak volna az országba. Ugyanebből a szempontból kell megítélni JÁSZAY emiitett adatát is „Ki nem ismeri a becses Kerecsen tollat?" Joggal föl lehet tenni a kérdést, ugyan hol volt már akkor a Kerecsen, ki tudta volna azt megfizetni, amikor Barcsay Judit iskátulában Kelecsen tollakat gyűjtött, vagy arnikor JÁSZAY a becses Kerecsen tollra hivatkozik ? Bizonyára ő is csak a régi irodalmi adatokra alapítja ezt a kérdését, A szóbajöhető idevágó adatokat Zrínyi és Gyöngyösi munkáiban találjuk. Az Obsidio Szigetianaban 1651-ből találjuk a következő idevágó helyet : „Nagy nyuzt bőr kápával befödözte fejét azon Kerechen szárny mutat tya szépségét." Nem kell különösebb képzelő vagy következtetési tehetség annak a fölismeréséhez hogy Gyöngyösi következő verssora : „Maga is szög legény, lova is szerecsen Süvegének nyusztját őrzi egy kerecsen" a kerecsenre vonatkozólag a Zrinyiász emiitett szövegének mása. Ezt a körülményt csak annak a fölfogásomnak a bizonyítására emlitem, hogy GYÖNGYÖSI a kerecsen szó jelentőségét valószínűleg nem saját tapasztalata alapján használja, hanem az irodalomból veszi hozzá a sugallatot. Mindenesetre azonban óvatosságra int ezeknek az adatoknak az elbírálásánál az a körülmény, hogy ha nein a kerecsen tolláról, hanem magáról a kerecsenről van szó^ akkor már mint solymászmadarat szerepeltetik. így Zrínyi azt irja : „Lám az vad kerechent megszelégyithetni". LiszTI LÁSZLÓ-nál azt találjuk, hogy „Serény mint Kere- csen", továbbá igen jó társaságban „Rárók, kelechenyek s sólymok megtisztulnak". GYÖNGYÖSI-nél pedig — „mint fiók Kerecsen — " továbbá „Sólymot, rárót, erős keretsent, struccokat, itélhedd érkezni". Igaz, hogy a strucc már nem illik ide a sólyom, ráró, kere- csen, solymászmadarak társaságába. Nagy mértékben megnehezíti ezeknek az adatoknak a megítélését az is, hogy nem tudjuk, vájjon a három költő Zrínyi, Liszti és GYÖNGYÖSI között volt-e olyan, aki maga is solymászott. Az egyetlen, akiről tudjuk, hogy nemcsak költő volt, hanem egyúttal solymász is, az Balasa BÁLINT, azonban őnála csak a Sólyom madarat találjuk az ismeretes versben : „Inunár sólymocskádat Kedves madárkádat Kit karon hordoztál Klárisokkal rakott Skófiummal varrott Lábzsinóron tartottál" stb. Kerecsenről nem szól s éppen ugy hallgatnak a kerecsenről azok a levelezések, amelyeket az akkori solymászó családok váltanak egymással, s amelyekben ölyveket, rárókat, sólymokat, karvalyokat, sprinceket és kiköcséneket Ígérnek egymásnak vagy kérnek egymástól, de Kerecsenről sohase szólnak. A Kerecsen szónak a magyar őstörténelemre vonatkozó nagy jelentősége mellett voltaképen eltörpül az a kérdés, hogy miképpen csúszott át a kerecsentoU jelentése 1935/38] MAGYAR SOLYMÁSZMADÁRNEVEK 329 a kócsagtollra. Teljesen tisztázni a kérdést legalább egyelőre még nem lehet. Meg kell elégednünk azzal, hogy a jelentésváltozást egyes esetekre nézve raegállapithattuk 3 az idevágó adatokat a Kerecsen szó eredetére és jelentőségére vonatkozó további vizsgálatokból kiselejtezhettük, azok zavaró hatását megszüntethettük. Most aztán rátérhetünk a magyar nyelvkincsben ránkmaradt többi Kerecsen ill. Kelechen adatok fölsorolására és jelentőségük magyarázatára. Sajnos a legkorábbi adat is elég későn jelentkezik és pedig 1255-ben mint gelse* ROYC, gondolom Rajk birtokának a neve: „Kerechen possessio, terra commetan. (KovÁCS : Betűrendes p. 362). Ugyancsak KovÁCS-nál p. 359 találjuk a következő 1256 való adatot Kelechen, birtok neve N y i t r a megyében. Kétségtelennek látszik, hogy ez az elnevezés manapság is a Kelecsény -nek nevezett nyitramegyei községre vonatkozik. Már ebben az időben mutatkozik az elnevezésben a különbség Kerecsen és Kelecsen között. Figyelemre- méltó, hogy az akkoriban Kelecsen-nek nevezett hely ma is Kelecsény, a Kerecsend ma is Kerecsend. 1261-ből emliti CziNÁR p. 233 a következő adatot : Kerechend villa ad Agriam. Bizonyosra kell venni, hogy ez az adat a ma is Kerecsen d-nek nevezett s Eger város közelében fekvő hevesmegyei községre vonatkozik. Ezután következnék 1268-ból a SzAMOTA-féle adat: „Uenitadfmem stagni quod Kerechen toua uocatur'\ amelyről mint nem a Kerecsenre vonatkozóról már megemlé- keztem. Vájjon az 1270-ből származó „Kerchen Possessio" (KovÁCS : Betűrendes p. 362) a Kerecsenre, vagy szintén a Kercse-re vonatkozik-e, azt sajnos nem tudom eldönteni. Talán számolni lehet azzal, hogy ez az adat valamelyik jelenkori Kére s nevű helységre vonatkozik. 1273-ban megint oly helységnévként találjuk, amely mai napig is ugyanezt a nevet viseli. Kovács Betűrendesében p. 362 található a következő idézet : „Kerechen possessio, ^erra Cast. Zaladiens"' . Ez alig lehet más, mint a jelenleg is Kiskerecsenynek nevezett zalamegyei község. Mint személynév első izben 1274-ben jelenik meg. KovÁCS Betűrendesében p. 362* „K. de Kerechen, homo regius" szerepel s ugyancsak személynévként fordul elő CziNÁR- nál p. 233 „Nobl. de Kerechen". Mindjárt folytatom is a Kerecsen személynevek ismertetését, mert azt hiszem, hogy tulnyoixióan oldalági rokonok, vagy egyenes leszár- mazottak. 1290-ből ismerjük KovÁCS Betűrendeséből (p. 362) Ladislaus filii Kerechen servions nevet, aki buzádi Oguz Kerechen birtokáról kapta a nevét. Valószínűleg ide sorolható az 1294-ből származó adat (KovÁCS : Betűrendes p. 362) „K e r e c h e n, terra haeredit. mag. Ladislai". 1387 Nie. de Kerechen (Czinár p. 233), 1388 J. F. de Bekő de Kerechen (Czinár p. 233). Ezután Szamota Oklevélszótárában (p. 477) találunk személynévi adatokat és pedig a következőket : 1323. Nicolaus dictus KerECHETH, 1434. Sebastianus Kerecheth, 1496. Georgio Kereghen. Mint birtok-, ill. helynevek még a következőkkel találkozunk : 1281. Kerechen villa comitis Oguz de Buzad (KovÁCS Betűrendes p. 362), 1295. Kelechen birtok (Kovács Betűrendes p. 359). 1320. Possessionis Alsou Kerechen ; Possessionis Felseu Kerechyn vocate. SZAMOTA Oklevélszótár (p. 477). Bizonyára ugyanerre a helyre vonatkozik az 1376. évi Felseu Kerechen név (Szamota Oklevélszótár p. 477). Birtoknóvnek kell minősíteni még a SzAMOTA Oklevélszótárában p. 477 szereplő következő 1479. évi adatot : Quasdam siluas Kerechetfoka Lyskomezew appellatas". Az ugyanitt előforduló 1347 -bői való minden további jelzés nélkül való „Kerechen" adat hovatartozását nem lehet megállapítani. Ezután több mint 150 éves szünet következik a Kerecsen és a vele egyenértékű- nek vett Kelecsen szó használatában s ezután a hosszú szünet után sem jelentkezik újra 330 SCHEMK JAKAB [Aciuila sem mint személy-, sem mint helységnév, hanem mint madár-, illetőleg mint disztollnév, miként már emiitettem 1651-ben ZRÍNYI Szigeti veszedelmében, 1653-ban LisZTI LÁSZLÓ- nál és 1670-ben és még későbben Gyöngyösi István költeményeiben, valamint 1666-ban BaRCSAY JUDIT-féle hagyaték összeírásában. Az irodalmi adatok mellett helységnevek is őrizték a Kerecsen, illetőleg Kelecseny nevet. Néhányról tudjuk az eddig elmondottakból, hogy már a tizenharmadik század- ban is ezt a nevet viselték, igy a zalamegyei Kiskerecseny, a hevesmegyei Kerecsend és a nyitramegyei Kelecseny. Van azonban ezeken kivül is számos helységnév a történelmi Magyarországon, amely megőrizte a kerecsen, illetőleg a kelecsen szót. A Helységnévtár szerint Beregmegyében is van Tiszakerecseny nevű helyiség. Kelecseny azonban jóval több van : igy Barsmegyében 4 Kelecseny összetételű helységnév található, Nógrád- megyében három, Trencsén-, üng- és Zemplénmegyékben kettő, végül Turóc-, Abauj-, Borsod-, Gömör-, Liptó,- Máramaros,- Pest- és Tolnamegyékben egy-egy Kelecseny összetételű helységnév. GOMBOCZ ZOLTÁN szerint nagyon figyelemreméltó jelenség, hogy ezek a Kelecseny nevű helységek majdnem kivétel nélkül a Felvidéken torlódnak össze. Sajnos nem tudok semmi érdemleges következtetést levonni ebből a valóban nagyon feltűnő tényből. Annyi történeti és nyelvészeti vonatkozása lehet ennek a jelenségnek, Jiogy ez külön tanulmányt igényel. Éppen csak annak a sejtelemnek akarok kifejezést adni, hogy a talán nem is olyan bizonyos, hogy a Kelecsen minden esetben azonos a Kerecsennel. Bármilyen eredménnyel is végződjenek az idevágó későbbi tanulmányok, azok csak részletkérdést fognak tisztázni, amely csak igen távol" ról érintheti a kérdés lényegét, vagyis azt a tényt, hogy KÉZAI szerint a magyar őshaza ott volt, ahol a kerecsen költött. A helységnevek mellett azonban még jelenleg is előfordul a Kerecsen szó mint madárnév, igaz, hogy jelenleg már nem arra a madárra vonatkozik, amelyre eredetileg. GoMBOCZ hallomásból emliti, hogy 1870 táján Somogyban a Kerecsen sólyom név még ismeretes volt. Ugyancsak ő emliti, hogy a Tájszótárban is előfordul Matics pápavidéki gyűjtésében. Hogy milyen értelmezésben, azt nem mondja meg — magam, sajnos, ezt a szót a Tájszótárban nem tvidtam megtalálni, igy értelmét illetőleg nem nyilatkozhatom . Tauscher 1931 évi levélbeli értesítése szerint (244) Vasmegyében a sólyom neve jelenleg is Kerecsen. Vájjon ősi név ez, azt vitatni lehet, mert hiszen CherNEL IstvÁN már jóval korábban gyűjtötte a vasmegyei népies madárneveket, de a kerecsent, mint a sólyom nevét, nem jegyezte föl. Arra lehet gondolni, hogy TauscHER -nek ez az adata már az irodalomból származott át ahhoz a személyhez, akitől a Kerecsen szót hallotta. A jelenlegi előfordulás mellett igy az egyetlen tökéletesen megbízható adatot Illyés Tibor következő levélbeli híradása (105) szolgáltatja, amely egyúttal mintának is szolgálhat az idevágó adatok gyűjtéséhez és bejelentéséhez. A következőket irja 1928-ból a marostordamegyei Székes falura vonatkozólag : „Székesi ősi családi birtokunkon szol- gáló Veres Jóska kerekes és vadász szájából hallottam a kerecsen nevet, amelyet vagj'^ a karvaly, vagy a kis sólyom megjelölésére használt."" Az illető fia volt Veres Samu vincellérnek, aki 50 esztendős szolgálata után még 10 évig nyugdijat kapott a gazda- ságtól. Sem az apa, sem a fia, sem irni sem olvasni nem tudott". Ebben az értesítésben hallgatólagosan benne foglaltatik az is, hogy a kerecsen szót a Veres család tagjai a gazdájuktól se hallhatták s igy ez a nevezetes közlés annak a bizonyítékát szolgál- tatja, hogy ez az ősi szó még manapság is nemcsak az irodalmi forrásokban és a helység- nevekben megkövesedett ásatag formájában él az, hanem jelenleg is — igaz hogy — ritka tagja az élő magyar nyelvkincsnek. A magyar nyelvkincsben előforduló kerecsenadatoknak ezen fölsorolása után most már megállapíthatjuk azt, hogy a kerecsen szó jóval hosszabb életű volt, mint a Turul, sokkal több helységnév maradt utána, de mint családi név csak kevéssel élte 1935/8S] MAGYAR «ÜLYMÄSZMADÄKNEVEK ;j;{ j tul a Turul nevet. Mint madárnév azonban összehasonlithabatlanul nagyobb szerepet játszott a Turul-nál, mert mig a Turul csak az eredeti forrásban KÉZAI-nál szerepel mint madárnév, addig a Kerecsen századokon át egészen a mai napig fönnmaradt nnint madárnév, habár a dolog természete szerint ez a név nem is vonatkozhatik a KÉZAI megnevezett madárra, mert hiszen a KÉZAI Kerecsen madara az őshazának volt a madara, amely az uj hazában sohase fészkelt s csak behozatal utján került oda ideiglenesen mint fogságban tartott vadászmadár. Áttérhetünk most már annak az ismertetésére, hogy a felsorolt adatokat, ame- lyekről azt hiszem, hogy minden lényeges adat benne van, miként értelmezte a magyar madártani és miként értékesítette a magyar történeti kutatás. Előre is jelezhetem, hogy a madártanban éppen a legkiválóbbak, akiknek döntő szavuk volt a Kerecsen szó jelen- tésének felismerésében és megállapításában, teljesen érthetetlen módon tévedtek s ezért jelenleg a Kerecsen szót olyan sólyomfaj megnevezésére alkalmazzuk, amelyre ez a név semmiképpen se vonatkozik. Tekintettel arra, hogy ezt a madárnevet már több évtizeden át a tudományos nevén Falco cherrug cherrug Gray néven jelölt sóiyomfajra alkalmazták, amelynek a történeti és állatföldrajzi adatok szerint a Ráró- sóiyom név a megfelelője, mig a jelenleg Sarki sólyom, néven ismert fajt illetné a Kerecsensólyom név, azért ezt az őshazából származó madárnevet a magyar madár- nevek sorából törölni kell, mert nem hagyhatjxik meg a Falco cherrug nevének s nem ruházhatjuk rá a jogos tulajdonosára a sarki sólyomra, nehogy kétféle madárra alkalmazott ugyanaz a madárnév helyrehozhatatlan zavarokat idézzen elő. Magától értetődik, hogy miután a madártani szaktudomány helytelenül értel- mezte ezt a madárnevet, azért az arra rászorult történeti kutatás se tudta azt a magyar őstörténet érdekében felhasználni, igy ennek a magyar őstörténeti kutatás szempontjából óriási jelentőségű szónak a szerepét GOMBOCZ ZoLTÁN se tudta megvilágítani valóban , nagyon kimerítő, széles látókörrel megirt tanulmányában. Most már folytatom azoknak a kísérleteknek az ismertetését, amelyek a magyar történeti, nyelvészeti és madártani irodalomban a Kerecset madárnév azonosítására vonatkoznak. Ezeknek a megfejtési kísérleteknek az elbírálása szempontjából meg kell említenem, hogy KÉZAI krónikáját elsőízben HoRÁNYI adta ki 1872-ban, továbbá, hogy a Budai Krónika, amelyben szintén előfordul a Kerecset — Jegerfalk már 1473-ban jelent meg, mint az első magyar nyomtatvány. Ezek tehát a kutatás számára rendelkezésre állottak. Ezeknek az adatoknak a figyelembevételével kell elbírálni az alább következő, idősorrendben fölsorakoztatott megfejtési kísérleteket. A források túlnyomó nagy részé- ben nem lehet kimutatni, hogy valóban használták volna ezt a két ősforrást, de annyi bizonyos, hogy mindegyik ragadozó madárnak minősíti a kerecsent. 1769. MiSKOLCZY GÁSPÁR (162) az első természetrajzi írónk, akinél a névvel találkozunk és pedig annak Keletsen alakjával. Szerinte az ölyvek egyik faja, tehát ragadozó madár, de faji azonosság megállapítása nélkül. 1793. GROSSINGER-nél (181) szintén Keletsen. Szerinte ez a név rendkívül ritka a magyaroknál, többnyíre a Héja és Kánya^ nevek használatosak. Nem tudja meg- állapítani, vájjon a sólyomfélék, vagy egyéb ragadozó madarakhoz tartozik. 1799. GyarMATHI Sámuel, a magyar összehasonlító nyelvészet megalapítója szerint : Keretsen, Kerecset, Gyrofalco latínul, Kretset, Gorotsun oroszul. GoMBOCZ Zoltán szerint ő volt az első, aki az orosz Krecsetre utalt, mint a Kerecsen szó eredetére. Első nyelvészeti kutatónk tehát helyes nyomon indult el s ezen a ősapán tovább- haladva, madártani kutatóink is biztos utakon járva, helyes eredményre juthattak volna, ha félszázaddal későbben éppen a nyelvészek nem térítették volna el PETÉNYI-t a helyes útról, melyet természetrajzi búvár elődei kezdeményeztek. Mert kezdetben helyesen indultak a természetrajzi szakemberek és kétségtelenül helj^esen állapították meg a Kerecsen szó tudományos értelmét. Az első 332 SCHENK JAKAB [Aquila 1801-ben FÖLDI JÁNOS volt (70). Szerinte a Keretsen, Keletsen = Falco Gyrfalco» amely a sólyomvadászatra leginkább taníttatik. Oroszországból viszik Perzsiába, holott királyi vadászatra élnek vele. FÖLDI ezek szerint már tökéletes szabatossággal állapitotta meg a Kerecsen madárnév jelentését. Csak múló zökkenő, hogy 1805-ben, GÁTI IsTVÁN az utána következő természetrajzi kutató csak a Mis- KOLCZY-féle magyarázatot adja, mely szerint a Kelecsen „az öllsrveknek egyik fajtája." A két következő magyarázat ismét a nyelvtudomány mi velőitől ered. Mind a kettő helyes 1807. MÁRTON Lexicon trihnque-je (152) szerint Keletsen = Sólyom, Falco Gyrfalco, der Geyerfalke. 1808. SÁNDOR István (206) ugyancsak azt irja : Keretsen, Keletsen = Gyrfalco, Geyerfalke. Ezután meglehetősen hosszú szünet következik. A következő két természetrajzi és szótáriró még az eddigi nyomon halad és helyesen állapítja meg a szó jelentését. 1829. PÁK DÉNES (184) szerint Kerecsen = Gyrofalco, Gerfalk. 1841. Vajda Péter (252) az éjszakai Kerecsen-t Falco candicans-sal — tehát a sarki sólyommal azonosítja. 1843. Bugát a Természettudományi Szóhalmazban a Kerecsent Gyrofalco-nak, Hierofalco-nak, tehát szintén sarki sólyomnak minősiti. 1845. KovÁTS Mihály háromnyelvű természettudományi fejtő műszótárában (126) Kerecsen, Kelecsen = Gyrofalco, Geyerfalke. Ezután következik a végzetes fordulat, amikor kiváló nyelvészeink és madártani kutatóink, elhagyják az eddigi alapot és csak elgondolások alapján egyrészt elhomályosítják az eddigi megállapításokat, másrészt teljesen hibásan a Falco cherrug cherrug fajra, amelyet a régi magyar solymászati adatok szerint a Eárósólyom név illet meg, ruházzák rá a Kerecsen nevet. 1850. JeRNEY János nyilt levelet (106) intéz PetÉNYI JÁNOS SALAMON-hoz, amelyben KÉZAI „Kerecheth'' adatára való hivatkozással azt irja : „Annál inkább nem kételkedném e madárnévnek valódi magyar voltán, mivel hazánk több vidékein léteznek Kerecsend és Kereeseny mevü falvak, mikben az oklevelek hajdan királyi solymászok lakát bizonyít- ják. Gyarmathy szótárában ezeket lelem : Keretsen, Keretset, Gyrofalco latinul, Kretset, Gorotsun oroszul. Abban állapodtam meg, miszerint ez az északkeleti népeknél közös eredetű név lehet s azok sorába tartozik, amelyeket a magyar nép már a leghajdanibb korban sajátjává tőn, mielőtt e földre lépett volna." JerNEY még nem mondja meg, hogy a Kerecsen szót magyar eredetűnek gondolja, vagy legalább szeretné annak minősíteni. Csak azt az igen figyelemreméltó gondolatot veti föl, hogy a Krecset szót az oroszok valamelyik ugor dialektusból vehették át Gorocsun formában. Ezzel a Gorocsun madárnévvel az orosz madártani irodalomban nem talál- koztam. Nem tudom megállapitani, hogy GyarMATHY honnan vette és mennyiben áll meg JerNEY föltevése. Nyilt levele nyomán hamarosan, még 1850-ben megszólaló nagytekintélyű nyelvészünk CZUCZOR GERGELY (50) azonban már nyíltan hirdeti, hogy „a Kerecset, illetőleg Kerecsen szó minden ize magyar ele- mekből áll s egész szerkezete számos példával bizonyított magyar nyelvhasználaton alapszik, ugy hiszem, senki sem fog magyar eredetijén kételkedni. De hát hogy van mégis, hogy a Kerecset oroszul Krecset és a Kerecsen Gorocsun. Hihetö-e, hogy az orosz nép a magyartól vette át s nem valószinűbb-e az ellenkező. Az oroszok a finnektől, vagy még a hajdankorban a Krecset, Gorocsun szókat egyenesen a magyartól vehették át. Kétségtelennek tartom, hogy Petényi JÁNOS Salamon kiváló madártani búvárunk, akit Herman Ottó oly találóan a magyar tudományos madártan megalapítójának nevezett el, jobb meggyőződése ellenére ruházta át a Kerecsen nevet a jelenleg Falco cherrug cherrug nevű régebben Falco sacer-nék és Falco lanariús-nak. nevezett sólyomfajra. Nagyon sokat- 1935/38] MAGYAll SÜLYM.4SZMA1)Ä11NEVEK 333 mondó erre vonatkozólag hátramaradt kéziratának idevonatkozó része, amelyről kétség- telennek kell tartanunk azt, hogy a Jerney — CzuczoR Írások hatására keletkezett. Ide- vágó feljegyzéseinek pontos idejét nem ismerjük, de semmiesetre se lehetnek korábbiak, mint Jerney és Czuczor közleményei, amelyek az 1850. év elején jelentek meg. Biztosra vehető, hogy ezek nyomán irta meg a kérdésre vonatkozó feljegyzéseit s erre nézve hivat- kozhatom Zeyk Miklós kéziratára is (261), amely a Falco cherrug-ot ugyancsak Kerecsen sólyomnak minősiti. Semmi kétségem sincs arra nézve, hogy ezt Petényi hatása alatt tette. Erdély Madarai kéziratban ránkmaradt munkája pedig idevágó kutatásaim szerint 1851. augusztus havában már készen volt. PetÉNYI feljegyzéseinek időpontját tehát az 1850. év végében, esetleg az 1851. év elejében lehet megállapitani. Hátramaradt kéziratait CsÖRGEY TiTUS adta közre és pedig a Kerecsenre vonatkozó részét elsőizben az Aquila 1897. évfolyamának 105 lapjától kezdve (47), majd későbben változatlan szö- veggel 1904.-ben Madártani Töredékek PETÉNYI S. J. irataiból cimü könyvében (48). A kérdésre való nagy jelentőségénél fogva szószerint közlöm PETÉNYI idevágó kéziratának szövegét. „Falco sacer Brisson 1760. Kerecsen sólyom. Kerecsen sólyom (az ösmagyaroknál). Kerecsény ; Kelecsen, (ez utóbbi nevet FÖLDI J. a í^aZco islandicus-ra vagy a F. gyrfalcora alkalmazza ; de hibásan). Egykoron még valószinünek tartottam azt, hogy a régi szláv népek „Sokol roro/i" -ja, amelyről a vernavidéki sziklacsoport „Earohovo''^ (sólyomkő) nevet nyert, tehát a magyarok „Rárómadara" is, melyről a Nógrádban az Ipoly mellett emelkedő sziklát Károsnak nevezték el, azonos a F. lanarius -szál. Most azonban bizonyosra veszem, hogy a szlávok Raroh-ia a Pandion haliaetusra (L.) vonatkozik- Azt, hogy a magyarok kerecsen sólyma, mely a Zrinyiászban s egyebütt is, mint a gyorsaság jelképe szerepel, nem az északi vadászsólyom {F. islandicus vagy grönlandicus)'- mint azt FÖLDI és VAJDA állitja, hanem F. lanarius, azt a magyarok története bizonyítja- Ázsiai hazájukban ugyanis oly tájakat laktak a magyar törzsek, hol az északi sólyom nem él, de ahol a kerecsen jelenleg is tartózkodik. S e sólyom mindvégig ismeretes volt őseink előtt, annyival is inkább, mivel Délmagyarországnak, Syrmíának, Horvát- és Szlavonországnak most is nem az északi sólyom, hanem a kerecsen, a F. lanarius a lakója. Bizonyos tehát, hogy a F. lanarius volt az ősmagyarok kerecsenje.^' Petényi -nek ezzel a nyelvészettudomány által sugalmazott elgondolásával eldőlt a kerecsen madárnév jelentésének sorsa. Jelenleg is a Rdrósólyom viseli ezt a nevet és minthogy az 1890-es évek óta tüneményes fejlődésnek indult magyar madártani irodalomból ezt a nevet a bitorlótól a jogos tulajdonosra csak helyrehozhatatlan zavarok keltése mellett lehetne visszaruházní, azért érzésem szerint nem lehet meghagyni az eddigi elnevezést, amely a történeti adatokkal merőben ellenkezik, hanem ki kell vonni a for- galomból, el kell temetni ezt a magyar őstörténetre oly nagyjelentőségű madárnevet s az eddigi tulajdonost, a Falca cherrug-otRárósólyom-nak kell átnevezni, a sarki sólymiot pedig Zongorsólyom-nak, amely ennek a madárfajnak közkeletű neve a baskíroknál, kirgizek- nél tatár népeknél s amint kimutattam, a naagyar nyelvkíncsbe is beszivárgott. 1851-ben Zeyk Miklós (261), miként már említettem, nyílván PETÉNYI hatása alatt nevezi a Falco cherrug-ot Kerecsensólyomnak. PetÉNYI mellett ő az első, aki erre a fajra alkalmazza ezt a nevet. 1853-ban Hanák JÁNOS (89) még Falco candicans néven, vagyis mint sarki sólymot azonosítja a Kerecsen-t, úgyszintén 1860-ban BÉRCZY KÁROLY Vadászműszótárában (24), melyben a Kerecsen ^Gerfalk a sólyom legbecsesebb faja, vagyis szintén sarki sólyom. Ez a két író az utolsó két szak- ember, aki a Kerecsen-t helyesen sarki sólyomnak minősíti. Utánuk még két nyelvészet adat következik, ismétlése azoknak az elgondolásoknak, amelyek PETÉNYI-t tévútra vezették. 33 i SCHEÍTK JAKAB [Aciuila 1865-ben CzuczOR-FoGARASI-nak a Magyar Nyelv Szótárában (51) a Kerecsen cimszó alatt a következőket olvassuk : ,, Kerecsen. Sólyomfaj, égszinü tollakkal, égszinü csupasz lábszárakkal {Gyrofalco, Falco rapax). E szó a régi magyar világban, midőn a sólyom- vadászatok divatoztak, közismeretü vaia, innen több helységek is neveztettek el róla. A Kerecsen régi magyar nyelvben Kerecset alakban is előfordul. Orosz nyelven a madár neve Krecset, vagy Korocsun, Gorocsun. Nem lehet mondani, hogy a magyar az orosztól vagy viszont kölcsönözte volna. Mi e szó eredetét illeti, legvalószínűbbnek látszik, hogy gyöke a köröskörül mozgást, keringő szállongást jelentő Ker, melyből lett Keres, azaz Köröz, stb." Csak magyarázatképpen emlitem, hogy ez tulajdonképpen csak magyar -•^ordítása a latin magyarázási kísérletnek, mely szerint a Gyrfalco, a gyrare igéből ered, jnely szintén keringést, körözést, a préda megkeresését, fölébekerekedósét, jelenti. Lényegében ez a közlemény nem jelent állásfoglalást vagy eredményt, éppen olyan kevéssé, mint 1865-ben JerNEY ismételt közlése a Kerecsen-röl (107), mely szerinte Kerecset. KézAI krónikájának idézésében megemliti hogy szerinte a Legerfalk hibás Írásmód ■Jegerfalk helyett. Idézi aztán még GYÖNGYÖSI-ből ,, Süvegének nyusztját őrzi egy kerecsen", továbbá ,, Süvegekre Rárók, Kerecsenek, Sasok" sorait annak bizonyítására, hogy a Kerecset sólyomfaj, azonban mindezekkel a megjegyzésekkel és idézetekkel csak adaló- -kokat szolgáltat a kérdés majdani tisztázásához, de dűlőre nem viszi. Ezután jó ideig nem szerepel ez a madárnév, sem a nyelvészeti, sem a történet- írási, sem a madártani irodalonaban. 1882-ben jelenik meg újra LAKATOS KÁROLY Magyarország nappali orvmadarai cimű munkájában (138) és pedig, mint a Falco cherrug neve, vagyis arra a sólyomfajra vonatkoztatva, melyre PETÉNYI hibásan alkalmazta ezt a nevet. A magyar madártani irodalomban ezután már következetesen a Falco cherrug, vagyis a Rárósólyom neveként szerepel a Kerecsen. Nagyon természetes kérdés, hogyan lehetett az, hogy a madártani kutatás, azt lehet mondani, látatlanban előlegezte, vagy követte, vagy elfogadta Petényi hibás névadását? Mert hiszen ez a név kiadatlan kéziratban rejtőzködött. Hogyan tudott még nyomdai nyilvánosságra jutása előtt a magyar madártani kutatók tudomására jutni ? Erre nézve megvan a magyarázatom s azt hiszem, hogy az helytálló is. Herman Ottó megmondja a Petényi Madártani Töredékekhez irt ,, Bevezető" - jében (48), hogy már 1865-ben kapta kézhez Tauchher Gyula révén PETÉNYI-nek a ragadozó madarakról irt kéziratát. HERMAN OttÓ 1875-ben került Budapestre a Nemzeti Múzeumhoz. 1879-ben Dr. MADARÁSZ Gyula, a fiatal agilis ornithologus ugyancsak itt kapott alkalmazást és igy csak magától értetődő dolog, hogy a két vérbeli ornitholo- gus a személyes érintkezés révén megbeszélte a magyar madártani kutatás jelen és jövő feladatait. Elképzelhetetlen, hogy az ilyen beszélgetések során szóba ne került vonla a Herman Ottó kezén levő Petényi kézirat, melj^nek első lapján mindjárt szembe- ötlött az eddig ismeretlen, egyúttal azonban a magyar fülnek nagyon kellemesen hangzó iíerecsen sólyomnév. A szó eredetét nem ismerve, igazat adhatunk CzuczOR-nak, aki azt mondta, hogy ,,a Kerecsen szó minden ize magyar elemekből áll" s nem csoda, ha megragadta a kutatók elméjét és belefészkelte magát azok tudatába, vigy hogy más szakmabeliekkel is szívesen közölték ezt az vij sólyomnevet. így juthatott hozzá Lakatos Károly s ugyancsak igy juthatott hozzá Lovassy Sándor is, aki 1887-ben a magyar ragadozó madarak elnevezéséről irt értekezésében (143) már teljesen PETÉNYI követője, amikor azt ir ja, hogy a Falco cherrug leghelyesebb magyar neve a Kerecsen. 1891-ben megjelent füzetében, a magyarországi madarak tojás és fészekgyüjte- ményének katalógusában is ezt a nevet alkalmazza a Rárósólyomva. 1035/38] MAGYAR SOÍ.YMAsZ.MA DÌRN BVEK Xi5 lS92-beii KUUN GÉZA sorolja tel az addig felszínre került magyar és kiiiföldi Xerecsen-adatok egy részét (135). KÉZAI Legerfalc-yát Jegerfalk-ra, illetőleg mai német helyesírás szerint Jágerfalk-ra javítja. Megemlíti Jerney nézetét, hogy a Krecsef szót az oroszok Gorocsun alakban valamelyik ugor nyelvjárásból vehették át s hogy VÁMBÉRI szerint a Kerecset vigyanaz, mint a török Karcsa. KuUN itt tévedésben van, mert VÁMBÉRI nem Karcsa-t mond, hanem Kercse-t, mire nézve már a Kerecseni adatok selejtezésében tértem ki. Jerney elgondolását nem tudom elbírálni, mert a Gorocsun szóval nem találkoztam, azonban Hammer PURGSTALL-nak (86) azt az elgon- dolását, hogy a Krecset a dzsagatai (török) Karcsigai-nak az eltorzított alakja, ei kell vetni. A Karcsigai sürün előforduló madárnév, amely azonban egészen más madárra vonatkozik. A Kerecsen szó török eredete mellett tör lándzsát 1896-ban HORVÁTH GÉZA (103) is, a honfoglaló magyarok természetrajzi isme- reteire vonatkozó közleményében. 1898-ban jelent meg a magyar madárnevekre vonatkozó alapvető munka, a Nomenclator Avium Regni Hungariae-Magyarország Madarainak Elnevezései címen (177). Névtelenül jelent meg, mint a Magyar Ornithologiai Központ összeállítása, de meg- állapítható, hogy a magyar nevek rendszere főleg HERMAN OfTÓ, PUNGUR Gyula és részben CherNEL IstvÁN gyűjtéseinek feldolgozásból fakadt, mig a tudományos rend- szer Chernél István munkája. Ez a munka alapítja meg aztán mind a jelenkorig a Falco lanarius magyar neveként a Kerecsen-t. Ennek folyamányaként rövid egymásutánban megjelenő hárona nagyszabású és alapvető madártani munkánkban szintén &, Rárósólyom neveként jelentkezik a Kerecsen. 1899-ben CherNEL IstvÁN Magyarország Madarai eimű müvében (41) a Falco lanarius magyar a Kerecsensólyom. Népies nevét Kelecseny -nek mondja. Egyébként még a következőket mondja róla :,,... őseinknek kedvelt vadászó sóljraa, hires ,,Kelecsen'' -je ő. Szárnyát, evező tollait kalpagdiszül szintén előszeretettel viselték ; számos törtéaelini adatunk van erre." Az eddigiek alapján tán mondanom se kell, hogy ugy a név, mint a kalpagdisz helyreigazításra szorul. A szóbanforgó madár ixiint Ráró valóban kedvelt és nagy keresletnek örvendett solyinászmadara volt a magyarságnak — azonban kalpag- diszül nem alkalmazták sem szárny, sem evezőtoUait. Az idevágó költői adatokra vonat- kozó nézeteimet már feljebb kifejtettem. 1899 — 1903. Madarász Gyula Magyarország Madarai eimű mimkájában (147) ugyancsak a Falco cherrug sólyomra alkalmazza a iverecse« nevet. Szerinte a Xerecsen, vagy másképen Kelecsen régi név, amelyet már régi íróink is, mint LysztiüS, GYÖNGYÖSI és mások használtak. Ugyancsak régi név azonban a Ráró is, amelyet ha nena is erre a fajra, de szintén gyorsröjatü sólyomra használtak, de semmiesetre sem a Halászsasra. Madarász tehát már pedzette a PETÉNYI-től eredő Kerecsen és Ráró hibás névadást. A Kerecsen szó eredetére vonatkozólag is közöl egy addig ismeretlen adatot. Meg- említi, hogy BÁLINT G. 1877-ben megjelent ,, Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén" című értekezésének 28. lapján a Kerecsen szót a mongol „Karczaghai" szóval hasonlítja össze, amely szintén sólyomfajta vadászmadár jelentéssel bír. A régi török solymász- madarak terminológiája szerint azonban a Xarcsíg'a, a ííe^y« az Accipiter gentilis gentilis neve. 1904. Chernél István az úgynevezett Magyar Brehm-nek a madarakra vonatkozó III. kötetében (42) megismétli korábbi megállapításait, mely szerint a Kerec.seny, Kerecsény, Kelecseny a Falco cherrug ősi magyar neve. 1910. Lakatos KÁROLY (141) szakit első Ízben teljes határozottsággal azzal a fel- fogással, hogy a Kerecsen szó a Falco cherrugra vonatkozik. Magyaroi'szág orvmadár- faunája című munkájának 34. lapján a következőket írja : „Rárósóiyom {Hyerofalco 336 SCHENK JAKAB [Aquila cherrug GRAY). Ez régi, a sólymászat idejéből való hangutánzó elnevezés és csakis ezen alakot és nem a Pandion haliaêtus-t illette, mint a többek közt én magam is hamis meggyőződés alaj)ján régi Írásaimban állítottam volt. A „Kelecsent", vagy „Kerecsent" nem e madárra, hanem a nagy északi sólyomfajokra értették a solymászok. A régi német és cseh solymászoknál e sólyomfaj ,.Blmifus" név alatt is szerepelt, magyar neve azonban ,,ráró" volt. Honnan szerezte Lakatos ezt a meggyőződését, azt ma már nem tudhatjuk, csak megállapíthatjuk azt, hogy tökéletesen igaza volt. Nem hivatkozik sem a szláv „Raroh'' -ra, sem az orosz „Krecset"-re, igy azt gondolhatjuk, hogy inkább megérzésből és MADARÁSZ már ismertetett kételyeiből kiindulva találta el a helyes megoldást, azonban ez nem akadályozhat meg abban, hogy megállapításainak helyes voltát el ne ismerjem. 1914. Bodnár Bertalan (29) a Kerecsen szót helyesen az orosz Krecset szóból származtatja. Megemlíti a Korocsun szót is. Valószínűleg a CZUCZOR — FOGARASI szótár adataiból indul ki. A Kerecsen-t csak sólyomnévnek határozza meg faji azonosság megállapítása nélkül. 1918. Chernél István a magyar madarak mai napig is szinte kizárólagos érvé- nyességben levő névjegyzékében (42/a) régebbi felfogásának és Írásainak megfelelően ezúttal is a Falco cherrug-va, a Rárósólyomra ruházza a Kerecsen nevet és igy ez a név a magyar madártani irodalomban és a közhasználatban annyira meghonosodott, hogy előreláthatólag igen nehéz lesz az áttérés a helyes elnevezésekre. 1920. GoMBOCZ Zoltán csodálatosan gazdag forrásanyag alapján tárgyalja a Kerecsen kérdést, a magyar őshaza és a nemzeti hagyomány cimű összefoglaló értekezésé- ben (79.) Bevallhatom, hogy jelen fejtegetéseim legfontosabb forrásmunkája ez az alap- vető értekezés, amely nélkül a Kerecsen kérdés sok vonatkozását nem tudtam volna kellően megvilágítani. A kérdés lényegére vonatkozólag tárgyi okokból kétségtelennek tartja, hogy króni- káink ,,Le^er/aíc" = „Legisfalk" = „Je^er/a7Ä;"-j a BallaGI ALADÁR magyarázatának meg- felelően a középlatin Hierofalco = Gyrofalco-val azonos, tehát a néinet G erfalk a középkoriak híres vadászsólyma. Nem fogadja el azonban BALLAGI-nak azt a nézetét, hogy a Kerecsen a csagatáj ,,Kercse'% vagy „Karcsa" szóból, esetleg a török ,,Karcsegai" -hói ered, mert hiszen a két első valamilyen fecskefajnak a neve, amire nézve fejtegetéseim során már fentebb kitértem, viszont a Karcsegai szó is egészen más madárra vonatkozik. Nagyon helyesen azt mondja, hogy a Kerecsen szó eredete az orosz ,, Krecset", amire elsőizben GyarMATHI utalt. Annál meglepőbb aztán, amikor tanulmánya későbbi folyamán tévesnek minő- síti FÖLDI és követőinek azt az állítását, hogy a Kerecsen = a Falco gyrfalco -val, hanem tekintélyi alapon elfogadja a PETÉNYI-CsÖRGEY-féle névadást, mely szerint a Kerecsen nem az északi Gyrfalco, hanem a nálunk is előforduló Falca sacer = Rárósolyóm neve. Természetesnek kell találni, hogy GoMBOCZ beleesett ebbe az ellentmondásba, mert elfogadta az elismert szakemberek évtizedek óta meg nem támadott, meg nem döntött névadását. Éppen csak magam igazolásául, továbbá intelemül tértem ki ilyen részletesen erre a mozzanatra, mert hiszen GoMBOCZ értekezésének a nagy jelentősége egész más téren van. A magyar őstörténeti kvitatás szempontjából legfontosabb az a megállapítása, hogy a KÉZAI-nál, mint az őshazában fószekelő Grifo = Leg erf ale szó a régi Szittyaföld leírásokból van átvéve, azonban, hogy ennek a Gr if ónak a magyar neve Kerecheth, az kró- nikásunk önálló adata, amelyet nem vehetett idegen forrásból, hanem csak az akkori magyar nyelvkincsböl. 1925. KékESSY László a Magyar Vadász Kézikönyvében (114) a sólymokról és soij'mászatról szóló részben a Kerecsen sólymot az addigi szokásnak megfelelően szintén a Falco sacer = lanarius = Faleo cherrug cherrug-va vonatkoztatja. 1935/38] MAGYAR .SOLYMASZMADÄRNKVKK 337 1926. BalkaY Aoolf a Magya r Solymászat Története cimü nagy forrásanyagra támaszkodó összefoglaló értekezésében (17) a Kerecsen szóra is elég részletesen ki- terjeszkedik, azonban téves elgondolásai alapján természetesen csak téves eredményre juthat. ANONYMUS-nak arra a szövegrészére való hivatkozással, hogy az ősmagyaroknál szegény ós gazdag bőviben volt a prémeknek a következőkben véli megvilágíthatni a Kerecsen szerepét az ősmagyaroknál. ,,Ha mindezek után tekintetbe vesszük, hogy Ázsiában nomád életet folytató őseink a solymászatot nemcsak kedvtelésből űzték, hanem inkább a hus és prém meg- szerzésére vadásztak, ezeknek a megszerzésére pedig leginkább a Kerecsen sólymot {Falco sacer) használhatták, megértjük azt az előszeretetet és különleges rokonszenvet, amely- ben ez a sólyom köztudat szerint őseinknél részesült." ,,Az elmondottak után önkénytelenül merül fel az a kérdés, vájjon a Kerecsen sólyom nem azonos-e Attila és a magyarok Turul-madarával ?" ,, Keleten a sólyom a nemes bátorság jelképe — mondja Ballaci Aladár — és oly nagyra becsülve, hogy az uralkodók több helyütt családi cimerüknek választották. Részemről a hunok ,, Turul" madarának cimertani eredetét és jelentőségét is e momen- tumban találom. A bátorság, a vakmerőség jelképes madaráról törökfajta uralkodók nagy előszeretettel nevezték el magukat." ,, Mindezek alapján bennem az a meggyőződés érlelődött meg, hogy Attilának és épp ugy a magyaroknak Turulja nem volt más, mint a Kerecsen sólyom (Falco sacer).'* Csodálatos keveréke ez a magyarázó kísérlet a helyes megállapításoknak, továbbá a téves kiindulásoknak és helytelen magyarázatoknak. Keleten a sólyom valóban a nemes bátorság jelképe, de vájjon ki hiszi el, hogy bár vérengző természetű, de egyéb- ként veszélytelen prémes állatoknak — nyuszt, nyest, czoboly — a vadászata vala- melyes különleges bátorságot és vitézséget igényelne? Ilynemű tulajdonságokért, bármily hasznosak is legyenek egyébként, aligha vették föl az uralkodók az ilynemű tevékeny- ségben kiváló sikerrel működő madárfajokat családi címerüknek. Egyáltalában nem valószínű, hogy a világ ostora, ATTILA ilyen apró prémes állatokra vadászó madárnak a képét hordozta volna a pajzsán, amikor hadbaszállt, hogy a római világbirodalom helyett megalapítsa a maga világbirodalmát. Azonban nemcsak ez az elgondolás szól ellene a Kerecsen = Turul magyarázatnak, hanem a már eddig fölsorakoztatott történeti és nyelvészeti adatok összesége, ugy hogy szükségtelen ennek a fölfogásnak a további cáfolata. 1927. LovASSY SÁNDOR-nak a Magyarország Gerinczes Állatai cimü összefoglaló kézikönyvében (144) az eddigi névadás szerint szintén a Kerecsen & Y ^ao sacer neve s igy csak hozzájárult ennek a hibás elnevezésnek a magyar madártani irodalomban való megrögzitéséhez. Ugyanazt cselekedtem magam is, amikor 1929-ben az Uj Magyar Brehm-ben szintén elfogadtam a Kerecsen szót a Falco sacer magyar nevének (211). Akkoriban solymászati tanulmányaim során még nem jegece- sedett ki bennem az a végleges vélemény, hogy a Kerecsen a sarki sólyomnak az orosz Krecsetből eredő magyarosított neve, habár GoMBOCZ Zoltán idevágó megállapításait részben már ismertettem a magyar solymászatról szóló fejezetben. Utolsó idevágó magyar munkánk, amely a kérdéssel behatóbban foglalkozik, 1933-ból..való. Hankó Béla a hajdani alföld ősi állatvilága című igen sok értékes adatot tartalmazó munkájában (90) már szintén arra a helyes következtetésre jut, hogy ,,a Ráró nem lehetett a mai halászsas (Pandion haliaetus) . . . valószínű, hogy a Kerecsen- sólymot értették alatta (Hierofalco cherrug Gray)." A kétségtelenül helyes kezdés dacára azonban a továbbiakban ingadozik. A Ráró tárgyalása folyamán megállapítja, hogy kedvelt vadászmadár volt a XVI. században, sok idevágó történeti adatot is fölsorol 22 338 ' SCHENK JAKAB [Aquila erre nézve, de azután igy folytatja : „Az a madár, melyet ma Kerecsen, Kelecsen vagy Kerecsensólyom {Hierofalco cherrug Gray) néven ismerünk, ma is fészkel elvétve az Alföldön. Hajdan gyakori lehetett s a solymászatnál legjobb madárként kedvelték. Ezen a néven is ismerték. A Kerecsent neníicsak vadászmadárnak használták, hanem tollait is megbecsülték, vitézeink kucsmájukhoz tűzve hordozták." Ezután a megállapí- tás után elég következetlenül ugy folytatja, hogy BarCSAY JUDITH hagyatékában kele- csen és daru tollakat találtak fehér iskátulában. Végeredményében együtt tárgyalja a Eáró és Kerecsen sólymot, de mégis megkülönbözteti daß unsej-e sämtlichen Chronisten aus der Urquelle der magyarischen Chro- niken, der sogenannten GesTA. geschöpft haben. Dieses wertvolle Quellen- werk stammte aus der Zeit Ladislaus des Heiligen (1077 — 1095), ist aber leider verloren gegangen. Beim ersten Nachfolger der GestA, bei ANONYMUS, finden wir dann tatsächlich diejenige Sage aus der na.tionalen Überlieferung, auf Grund deren es verständlich wird, warum KÉZAI den Führern aus dem Arpáden- geschiecht den Namen Turul beilegte. Nach der EMESE-Sage ist es eine ganz selbstverständliche Sache, daß ^LMOS und seine Nachfolger die Abkömmlinge jenes Vogels sind, welcher der Mutter des ÁLMOS, namens Emese im Traume erschien und dieselbe befruchtend ihr prophezeite, daß sie einen Sohn gebären werde, dessen Nachkommen große Herrscher werden. Nur darin liegt eine große Schwierigkeit, daß ANONYMUS diesen Vogel nicht Turul, sondern ,,^5^^^" nennt. Außerdem erwähnt ANONYMUS 23* 356 JAKOB SCHENK fAquila den Vogel auf Attila's Schild nicht. Dem gegenübei- erwähnt KÉZAI die EMESE-Sage nicht, läßt aber die Führer der Árpádén von dem Geschlecht des Turul abstammen und nennt den auf Attila's Schild als Banner vorkommenden Vogel — ,,Turui'\ Für den Geschichtsschreiber der Nachwelt wäre es eine große Erleichterung gewesen, hätte ANONYMUS den Vogel der Emese, dei* in der Gesta wahrscheinlich Turul hieß, nicht als Asiur übersetzt. ANONYMUS betrachtet jedoch — im Gegensatz zum Verfasser der Gesta, der nach HÓMAN (100/a) einen großen Sinn für die Volkssagen besaß — die natio- nale Tradition als „trügerische Mäj-chen des Land- und als unnützes Geschwätz des fahrenden Volkes"' ; diesem Umstand ist es wohl zuzu- schreiben, daß er den Vogel Turul, der in der nationalen Überlieferung eine so große Rolle spielt, dem Geschichtsscln-eiber der Nachwelt als Astur überlieferte. Wir haben aber keinen Grund zuj- Verzweiflung, weil beim dritten Nachfolger der Urchronik, in der sogenannten Wiener Chronik, der Bannervogel Attila's ebenso ,,Au.shir-" genannt wird, wie der Vogel der Emese. Wir können also sagen, daß der Vogel der Emese mit dem Bannervogel Attila's gleich ist, und alle beide mit dem Vogel Turul identisch sind. Nur nebenbei sei bemerkt, daß der Bannervogel Attila's nach den Berichten der Chronisten , .gekrönt" war. Nachdem nun, wie ein- gangs dargelegt, der hier als Bannervogel dienende Vogel ein Beiz- vogel war, erscheint die Annahme warscheinlich. daß diese ,, Krone ' ursprünglich eine ,, Falkenhaube" war. Es würde sich vielleicht der Versuch lohnen, bei Untersuchungen über den Ursprung heraldischer Vogelkronen auch diesen Gesichts- yjunkt zu berücksichtigen. Mit der Identifizierung der in den ungarischen Chroniken vor- kommenden Vogelnamen Turul = Astur = Austur haben wir abei- die wichtige Frage noch nicht geklärt, ob das Wort Turul tatsächlich aus der nationalen Überlieferung stammt, oder ob KÉZAI es mit allen seinen Beziehungen erst später übernommen hat? Selbstverständlich würde es sich selbst im letzteren Falle nicht um eine Übernahme aus aus- ländischen Chroniken handeln, sondern um geschichtliche Ereigniße, durch welche im Lande selbst die Übernahme der entsprechenden Daten ermöglicht worden wäre. Ich halte die Erörterung dieser Frage für besonders wichtig, weil ja, falls das Wort Turul nicht aus der nationalen Überlieferung stammen sollte, sondern eine spätere Übernahme wäre, seine Bedeutung für die ungarische Urgeschichte sehr zusammenschrumpfen würde. Die Möglichkeit einer späteren Übernahme des Wortes Turul ist 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMBN 357 gegeben durch das Vorhandensein einei- auffallenden Parallele zwischen dem magyarischen Voi'kommen dieses Wortes und gewißen geschicht- lichen Ereignißen. Im Interesse einer möglichst gründlichen Klärung und Beleuchtung der Tiirulirage in allen ihren Beziehungen müßen wir jedenfalls auch mit dieser Möglichkeit rechnen. Zieht man nämlich in Betracht, daß das Wort Turul erst im Jahre 1237 im ungarischen Sprachschatz erscheint, dann kann mit Recht die Frage aufgeworfen werden, wo bis dahin dieses bedeutungsvolle Wort verbannt war, dem die vornehme Rolle zufiel, bei den landeserobernden Magyaren den Geschlechtsnamen der Führerfamilie zu geben? Sehr nahestehend ist der Gedanke, daß der König STEFAN Der Heilige nach Annahme des christlichen Glaubens und der Unterstellung des Reiches unter den Schutz der ,, Patrona Hungáriáé" die Betonung der heidnischen Überlieferung, daß das Königsgeschlecht vom Vogel Turul abstamme, nicht für wünchenswert hielt, so daß möglicherweise dieses Wort eine gute Zeit lang verboten gewesen war. ANONYMUS andererseits hatte die ganz heidnische EMESE-Sage bereits übernommen und keine Veranlaßung gehabt, gleichzeitig den Namen des Vogels Turul nicht mit zu übernehmen. Trotzdem erscheint dieses Wort erst im Jahre 1237 zum erstenmal im magyarischen Sprachschatz, also gleich- zeitig mit der Einwanderung der Kumanen. Die Forschungen nach der Abstammung und geschichtlichen Rolle der Kumanen haben meines Wissens noch kein absolut befriedigendes Resultat gezeitigt, doch müßen wir sie vorläufig noch als Nachkommen der Oghusen betrachten; es ist auch kein Grund zu der Annahme, daß spätere Forschungen an dieser Auffassung etwas ändern könnten. Diese Auffassung ist für uns deshalb von ganz besonderer Wichtigkeit, wei nach Ahmed Vefik's Wörterbuch der ,,Toghrul'' — auf Grund der linguistischen Feststellungen von ZOLTÁN GOMBÓCZ zweifellos identisch mit ,, Turul" ist — bei den Oghusen (249) ein Herrscher -Banner war, also genau so wie der Vogel Turul auf dem Schilde des" ATTILA. Da die Oghusen bereits in der Zeit vor ATTILA unter der Herrschaft der Hunnen standen, war schon damals die Möglichkeit der Übernahme dieses Wortes gegeben ; doch davon später. Vorläufig ist die Rede von den zur Zeit des Königs BÉLA IV. nach Ungarn einwanderdenden Kumanen, die damals noch Heiden waren, also im Großen und Ganzen über ursprüngliche nationale Überlieferungen verfügten, und so auch die Erinnerung an den das Herrscher-Banner bildenden Vogel Turul mit sich gebracht haben könnten. Es ist also gar nicht ausgeschloßen, daß das Wort Turul mit all seinen Beziehungen von den Kumanen nach Ungarn verpflanzt worden ist, die es im Wege der Beizjagd dem getreuen Hofprediger des Königs Ladislaus des Kumanier genannt, KÉZAI vermittelten. 358 JAKOB SCHENK [Aquila Dieser war wahrscheinlich selbst ein eifriger Falkner, was daraus gefolgert werden kann, daß er unser einziger Chroniksschreiber ist, der die Beizvogelnamen Turul und Keretschen der Nachwelt überliefert hat. Wenn wir die Möglichkeiten in Betracht ziehen, wie das Wort Turul in den magyarischen Sprachschatz eindringen konnte, dann müßen wir auch damit rechnen, daß die Magyaren es vielleicht schon von den Petschenegen übernommen haben, denn auch die Petschenegen sind Abkömmlinge der Oghusen. In diesem Falle aber hätte das Wort Ttiríí/schon viel früher im magyarischen Sprachschatz erscheinen müßen, denn bekanntlich mußten die Magyaren vor den Angriffen der Petsche- negen aus Etelköz in ihre jetzige Heimat flüchten, wo die Reste des später zugrunde gegangenen Petschenegenvolkes ein Asyl fanden, um dann gänzlich im Magyarentum aufzugehen. Während nun der Name ,,besenyfv' (= Petschenege) als Ortsname an vielen Orten im Gebiete Ungarns bis auf den heutigen Tag erhalten blieb, taucht der Name Turul erst viel später auf, so daß also die Möglichkeit einer Übernahme von den Petschenegen ausgeschaltet werden kann= Am aller wahrschein- lichsten ist die Übernahme dieses Namens in den magyarischen Sprach- schatz gelegentlich eines Ereignißes von weltgeschichtlicher Bedeu- tung : des Tatareneinbruches. Zuj- Zeit des Tatareneinbruches in Ungarn stand die Beizjagd mit dem Vogel Toghrul oder Turul in hoher Blüte. Wir dürfen die Möglichkeit einer Einbürgerung dieses Namens als Folge des Tatareneinbruches umso weniger von der Hand weisen, als die Beizjagd, obwohl auch früher schon in Ungarn gepflegt, gerade unter unser in König BÉLA IV. ihre erste Blütezeit erlebte. Man kann sich die Sache so vorstellen, daß die Tataren in den auf die siegreichen Kämpfe folgenden ruhigeren Zeiten mit ihren mit- gebrachten Tmid-Yögeln die beliebte Beizjagd wieder auszuüben be- gannen, woran selbstverständlich auch zahlreiche ungarische Gefan- gene teilnahmen, die als Kenner der Jagdmethoden und Jagdgebiete, und als persönlich leidenschaftliche Jäger ihren tatarischen Herren sehr wertvolle Dienste leisteten. Jeder Fachmann weiss, wie sehr der Erfolg einer Jagd von der Tüchtigkeit des vorbereitenden subalternen Jagdpersonals abhängig ist. Es ist nur natürlich, daß der Zauber dieser großartigen Jagd, troi^z des äußeren Zwanges, das ungarische Personal ganz in seinen Bann schlug, und daß dann diese Leute nach der Rückkehr des Königs und der Vornehmen des Reichs die Jagd mit den von den Tataren zurückgelaßenen T^tr« /-Vögeln vorführten. Schriftliche Quellen über alle diese Dinge liegen nicht vor. Tatsache aber ist, daß nach der An- siedliuig der Kumanen und nach dem Tatareneinbruch sowohl die unga- rische Falknerei, als auch das Wort Turul ein wahres Renaissance 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 359 Zeitalter erlebten. Wollen wir also lieziiglich der Tundir&ge zu einem l)eriihigenden Endergebnis gelangen, dann müßen wir diese und die bejeits erwähnten Möglichkeiten einer Übernahme unbedingt in Be- tracht ziehen. Der wichtigste Teil der Frage ist die Entscheidung, ob zu Attila's Zeiten der Name Turul schon existierte und — falls sich dieses wie duich ein Wunder feststellen ließe — wo und in welchem Zusammen- hang? Ist KÉZAl's Aufzeichnung glaubwürdig, daß ATTILA diesen Vogel als Banner auf seinem Schilde führte? Wenn wir auf diese Frage keine befriedigende Antwort zu geben imstande sind, dann können wh- vom Standpunkt der magyarischen Urgeschichtsforschung die Turulfrage ruhig ad acta legen und sie der Behauptung des Chronisten gleichstellen, daß Hunnen und Magyaren \"on Japhet. dem Sohne NoAHS abstammen ; denn auf diesem Wege können wir den Ur-Magyaren allerdings niemals begegnen. Ich muß nun sagen, daß wh^ mit der Antwort ein unerhofftes Glück haben. Denn der Name Turul findet sich in dem persischen Falknerbuch des TaymüR MiRZA welches von dem englischen Offizier Phillot ins Englische übersetzt worden ist (192). In einer bedeutungslos erscheinenden Anmerkung berichtet dieser, daß nach einer allgemein bekannten persischen Überlieferung einstens dem Perserkönig Bahram GUR als Besonderheit ein Vogel namens TuGHRAL aus der Provinz Chin überbracht worden sei, worunter — nach dem Übersetzer — die nörd- lich von Persien gelegenen Länder, also auch die Mongolei zu ver- stehen sind. Dieser Bahram war der Geschichtschreibung zufolge der fünfte Herrscher gleichen Namens aus der Dynastie der Sassaniden und regierte von 420 — 438. Also ein Zeitgenosse Attila's. Und hier haben wir nun das Wunder ! Zu Attila's Zeiten exi- stierte der Vogelname Turul. Bevor wir auf dieser Spur weitergehen, wollen wir uns ganz kurz mit dem Worte Gtir befassen, weil es für die Psychologie der Namen- gebung der orientalischen Völker sehr bezeichnend ist, und mit Hinsicht auf den Ursprung des Geschlechtsnamen Turul sehr wichtig ist. Gut, der selbstgewählte Beiname Bahram's ist die persische volks- tümliche Bezeichnung des indischen Wildesels. Unserer heutigen Auf- fassung nach wäre dieser Beiname nicht besonders erwünscht ; zur Zeit Bahram's hatte jedoch dieses Wort eine ganz andere Bedeutung. Der indische Wildesel — Equus onager — ist ein äußerst vorsichtiger, schon von Weitem flüchtender und mit der Geschwindigkeit des hervorragend- sten Arabers dahinstürmender Einhufer. Die Jagd auf ihn ist zwar nicht gefährlich, doch stellt seine Verfolgung zu Pferde, bis er schließlieh 360 JAKOB SCHENK [Aquila mit Lanze oder Pfeil erlegt werden kann, ganz außergewöhnliche An- forderungen an Roß und Reiter. Das sind allerdings Forderungen, denen nur Jäger mit ganz her- vorragenden Fähigkeiten gerecht werden können, so daß wir uns nun vielleicht weniger wundern, daß dieser in der CTeschichte als berühmter Jäger bekannte Herrscher sich diesen etwas ungewöhnlich klingenden Beinamen erwählte. Das Wesentliche dabei ist — und darauf müßen wir das Haupt- gewicht legen — daß dieser große Jäger den Namen des am schwersten zu erjagenden Wildes angenommen hat, um damit seine persönliche Tüchtigkeit als Jäger zu unterstreichen. Zur Charakterisierung dieser Namengebungen will ich nur ganz kurz einiges über die Bedeutung des aus der ungarischen nationalen Überlieferung stammenden Namens ThonuzÓBA sagen, weil es sich hier um einen ganz analogen Fall handelt. Unseren Sprachforschern zufolge bedeutet dieses Wort ,, Schweine vater" oder im besten Falle ..Eber". Dieser Name ist gegenwärtig ebensowenig dekorativ und erwünscht wie ..Wildesel", und es ist kaum wahrscheinlich, daß der stolze Petschenegenfürst sich diesen nicht sehr schmeichelhaften Bei- namen ohne weiteres beigelegt hätte. Übersetzen wir aber diesen ..Schweinevater" in die Jägersprache und machen daraus ,, Keiler", dann erhält der Name ThonuzÓBA sofort einen ganz andern Anstrich. Die Erlegung des Keilers im Nahkampfe mit Lanze ist jedenfalls eine respektable Leistung. Man darf daher auch in diesem Falle feststellen, daß ThonuzÓBA den Namen des seiner Ansicht nach am schwers- ten zu erlegenden Wildes, zugleich seines Lieblingswildes, übernom- men hat. An Hand dieser beiden Beispiele läßt sich also die Feststellung machen, daß die eine Art der Übertragung tierischer Namen auf den Menschen die ist, daß der Jäger den Namen des Wildes annimmt, dessen Erlegung besondere Tapferkeit und Geschicklichkeit voraussetzt, um dadurch seine eigene Tüchtigkeit zu versinnbildlichen. Daß die Legitimierung dieser Tüchtigkeit gerade auf das Gebiet der Jagd verlegt v/urde, findet seine Erklärung in dem Geiste der dama- ligen Zeit, in welcher die Jagd nicht bloß eine Zerstreuung war, sondern, wie bereits erwähnt, eine kriegerische Tugend. Wollte jemand als großer Feldherr oder Staatsmann gelten, dann mußte er schon in .jFriedens- zeiten" seine Eignung dafür durch hervorragende Fähigkeiten und Leistungen auf jagdlichem Gebiete bewiesen haben. Die zweite Art der Namengebung war die, daß der Jäger seinem Geschlecht, seinem Stamm oder sich selbst die Namen der ihn gleich- sam vertretenden Beizvögel beilegte. Der entscheidende Faktor bei 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMBN ;i61 dieser Nameiigebung ist die Kühnheit, draufgängerische Tapferkeit und Verwegenheit, Kraft und Geschicklichkeit des Beizvogels. Ein tüch- tiger Beizvogel besiegt eine viel größere und stärkere Beute als er selbst ist, und diese zu allen Zeiten, besonders aber im Zeitalter des Nah- kampfes hochgeschätzte Fähigkeit bildete den Ausgangspunkt zu dieser Art der Namengebung, welche zum Ausdruck bringen sollte, daß der Träger ^ines solchen Namens ebenso tapfer und unbesiegbar sei, wie der Beizvogel, dessen Namen er führt. Diesem Brauche entsprechend nahm das zur Führung berufenste oder die Führung schon innehabende Geschlecht (bezw. der Stamm, oder der Einzelne) den Namen des von ihm am höchsten geschätzten Beizvogels an. Dieses System der Namengebung war bei den türkischen Völkern Mittelasiens üblich, welche, ebenso wie die Oghusen, die Beizvögel und deren Namen nicht nur als Personen- oder Geschlechtsnamen gebrauch- ten, sodern zugleich auch als Herrscher oder Stammesabzeichen, wie aus dem erwähnten Wörterbuche ÄHMED Vefik's hervorgeht (249). Bei Ahmed Vefik finden wir zwar keine genaue Jahreszahl, doch war. wie das persische Falkner buch bezeugt, das Wort Turul nicht nur zu Attila's Zeiten vorhanden, als er mit seinen Hunnen zwischen Donau und Theiß ein Weltreich begründete, sondern schon viel früher, und zwar gerade in jenem Gebiet, in welchem das hunnische Volk bei seinem Vordringen gegen Westen mit dem Wort Turul und der sich daran knüpfenden Namengebung bekannt geworden sein konnte. Bahram, der Wildesel, regierte von 420 bis 438 ; während dieser Zeit brachte man ihm den ersten geschichtlich bekannten T^irwivogel, der also damals bereits schon einen Exportartikel darstellte. Wir können uns ruhig darauf berufen, daß solche Beizvogelnamen und Jagdmethoden, wie auch Gebräuche der Namengebung nicht von heute auf morgen ent- stehen ; es hatten also die Hunnen reichlich Gelegenheit gehabt, nacli dem Ver laßen ihrer Urheimat im Lande der Oghusen mit dem Vogei Turul und den sich daran knüpfenden Gebräuchen der Namengebung l3ekannt zu werden. Nach diesen langwierig scheinenden, aber unvermeidlichen Ab- schweifungen kehren wir nun zu den ursprünglich aufgeworfenen Fra- gen zurück. Erste Frage : War der Name Turul zu Attila's Zeiten bekannt und hatte das hunnische Volk die Möglichkeit, denselben in die nationale Überlieferung aufzunehmen ? Antwort : ja. Zweite Frage : War der Ttirul als Banner im Brauch, ist es glaub- würdig, daß Attila dieses Banner auf seinem Schilde führte ? Ant- wort : ja, und zwar umso mehr, als der Turul bei den Oghusen das vor- nehmste Herrscher -Banner war, so daß also der große Eroberer Attila 362 JAKOB SCHENK [Aquila oder irgend einer seiner Ahmen gar kein anderes Banner geführt haben könnte, als gerade den Vogel Turul. Dritte Frage : War die Übertragung des Namens Turul und anderer Beizvogelnamen auf Personen, Stämme, Geschlechter üblich ? Ant- wort : ja. Auf Grund dieser Feststellungen können wir nun die Frage zu entscheiden versuchen, ob wohl KÉZAI den Vogelnamen Turul samt seiner Bedeutung als Banner, oder Geschlechtsnamen von den zugewan- derten Kumanen oder den erobernden Tataren übernommen hat, oder aber aus der nationalen Überlieferung ? Meiner Ansicht nach kann dem bisher Gesagten nach nur die Übernahme aus der uralten na,tio- nalen Überlieferung in Betracht kommen. Bei der Beurteilung dieser Frage müßen auch die sonstigen ein- schlägigen Aufzeichnungen KÉZAl's berücksichtigt werden, vor allem die Mitteilung, daß der Turul auch bei den Magyaren der Bannervogel war, und zwar bis zur Zeit des Fürsten GÉZA, also solange die Magyaren sich in Kommune regierten. Die Kumanen — als Nachkommen der Oghusen — hätten zweifellos über den Turul als Attila's Bannervogel berichten können, aber die Überlieferung, daß auch dis Magyaren denselben Turul als Bannervogel wählten, hätten sie nicht vermitteln können. Es ist für mich eine große Beruhigung, daß nach der Annahme BÁLINT Roman's des großen Kenners und Interpretators der unga- rischen Chroniken, KÉZAI das Turul-'Bainwer aus der Turul-Sa,ge selbst abgeleitet hat ; diese Sage ist — wie schon erwähnt — in der zur Zeit Ladislaus des Heiligen entstandenen Gesta enthalten. Das Wesentlich dabei ist, daß KÉZAI nach Hóman's Ansicht schon das Wort Turul selbst aus der verloren gegangenen Urchronik übernommen hat, es also nicht erst von später zuwandernden Völkern zu entlehnen brauchte. Ich für meine Person hätte die von HoMAN aufgestellte Hypothese in Ermangelung der oben besprochenen Daten als Notbehelf provisorisch noch annehmen können ; nun aber zwingt mich die vollkommene Über- einstimmung der KÉZAl'schen Aufzeichnungen mit den Daten aus der von ihnen zeitlich und räumlich in fast astronomischer Entfernung liegenden alten persischen Handschrift über Beizjagd, sowie ÄHMED Vefik's türkischem Wörterbuch zu der Feststellung, daß KÉZAI in der Turul-Fiabge nicht aus eigener Erwägung oder Erdichtung sondern einzig und allein aus der nationalen Überlieferung geschöpft hat. Wir Ungarn können nur mit andächtiger Bewunderung an KÉZAI denken, bei dem aus fast tausendjähriger Vergangenheit, ohne die Vermittelung irgend einer fremden Quelle, der Name Turul und alle mit ihm verknüpften Beziehungen zu neuem Leben erstehen. Man 1935/38] UNGARISCHE BBIZVOGELNAMEN . 36.3 kann es so leicht gar nicht fassen, um wieviel ärmei- die ungarische Urgeschichtsforschung ohne den Namen Turul wäre, der in der Tat wie eine leuchtende Fackel den Weg zeigt, den die ungarische Urge- schichtsforschung einhalten muß, um auf ein sicheres Geleise zu gelangen. Das Wort Turul ist nämlich der einzige, zugleich aber unantast- bare Beweis der hunnisch-magyarischen Identität. Nach HÓMAN BÁLINT konnten die Magyaren den Gedanken dieser Identifät nicht aus fremden Literaturquellen entlehnt haben, auch kann man von dem Verfasser der Gesta aus der Zeit Ladislaus der Heiligen nicht annehmen, daß er diesen Gedanken erdichtet hätte ; es kann also als Endergebnis gesagt werden, daß der Gedanke der hunnisch-magyarischen Identität eine uralte, vom landeserobernden magyarischen Volke mitgebrachte, im historischen Bewußtsein wurzelnde Überlieferung ist. Zu dieser auf Schlußfolgerungen fußenden Tatsache der hunnisch-magyarischen Iden- tität liefert das Wort Turul den objektiven Beweis. Zu dem Wort Turul konnten die Magyaren nur dort und dann gelangt sein, als sie noch mit den Hunnen zusammen lebten und mit ihnen ein einheitliches Volk bildeten, denn ein separates magya- risches Volk kennt keine einzige geschichtliche Quelle aus der Zeit vom ersten Erscheinen bis zur späteren Blüte des Wortes Turul. Dieses Wort kann nur zur Zeit des hunnisch — magyarischen Zusammenlebens in den ungarischen Sprachschatz gekommen sein — eine andere Mög- lichkeit gibt es nicht. Suchen wir also den Ort und die Zeit, wo und wann die beiden Völker noch zusammen lebten und wo sie mit dem Worte Turul bekannt geworden sein konnten — vorausgesetzt, daß sie es nicht schon aus der gemeinsamen hunnisch-magyarischen Urheimat mitgebracht hatten. Wir haben absolut keinen Anhaltspunkt dafür, daß ,,Turul'' einstens ein altes hunnisch-magyarisches Wort gewesen wäre, welches diese Völker dann nach dem Verlaßen ihrer Urheimat den von ihnen unter- jochten mittelasiatischen Türkenvölkern aufgezwungen hätten, also namentlich den Oghusen, bei denen, wie schon öfters erwähnt, dieses Wort eine sehr bedeutende Rolle gespielt hat. Die von der Urgeschichte der Hunnen berichtende chinesische Quelle (80), die das älteste geschriebene Quellenwerk der Weltgeschichte darstellt und die Urgeschichte des Hunnenvolkes vom ersten Jahr- tausend vor Chr. Geb. angefangen behandelt, erwähnt nämlich mit keinem einzigen Wort, daß die Hunnen die Beizjagd gekannt, oder ausgeübt hätten. Ich bin mir dessen bewußt, daß die Schlussfolgerung aus dem Nichterwähnen — consecutio ex silentio — nicht immer stichhaltig ist, doch kann sie in diesem Falle ohne Bedenken ange- nommen werden, weil diese uralte chinesische Quelle, die von 364 - JAKOB SCHENK [Aquila Groot, dem weltberühmten Sinologen mit faclimännischen Erkläriiii- gen versehen herausgegeben worden ist. neben der Beschreibung der wechselvollen Kriege zwischen Hunnen und C'hinesen sich auch kurz mit der Jagd bei den Hunnen befasst. Dieser chinesischen Urquelle zufolge jagen die Hunnen mit Pfeil und Bogen. Schon die Kinder jagen mit dem Pfeil. Auf einem Schaf oder Hammel reitend schießen sie mit dem Pfeil Vögel, Marder und Ratten, später auch Füchse und Hasen. Offen gestanden sind mir diese vom Rücken der Schafe ihre Pfeile abschießenden hunnischen Jünglinge etwas verdächtig — ich denke an einen Übersetzungsfehler — und halte es für viel wahrscheinlicher, daß sie auf Fohlen reitend die Jagd ausübten, wie ja auch die Hunnen- Krieger das chinesische Reich nicht auf dem Rücken von Hammeln sondern auf Schlachtroßen erstürmten. Sonst hätten wohl die Chinesen zur Abwehrz der hunnischen Einfälle nicht das größte Bauwunder der Welt, die große chinesische Mauer aufführen müßen. Daß aber die chinesische Quelle mit HUNGNO, HuNOl und ähnlich klingenden Namen is der Tat das Hunnenvolk bezeichnet hat, muß auf CTrund ge wißer sehr charakteristischer Aufzeichnungen als sicher angenommen werden. Davon später mehr. Diese chinesische Quelle stellt also die Hunnen als ein mit Pfeil und Bogen jagendes Volk dar, so wie wir es auch aus der hunnisch-magyarischen Überlieferung kennen ; dagegen erwähnt sie die Beizjagd der Hunnen mit keinem einzigen Worte — weder der bereits erschienene Teil des Werkes, noch auch der in Handschrift in der Preußischen Akademie befindliche (KreyENBORG 131). Wir müßen also zu der Feststellung kommen, daß die Hunnen die Beizjagd nicht kannten, oder zum mindesten nicht ausübten. Hätten die Hunnen diese Jagdmethode angewandt, dann hätte die chinesische Quelle, die — wie wir später sehen werden — auf ah Ort und Stelle ermittelten Tatsachen beruht, sicher davon Notiz genommen. Wir sind also bisher zu der Feststellung gelangt, daß dieses Wort kein aus der Urheimat stammendes spezifisch hunnisches Wort ist, sondern erst später übernommen wurde, und daß die Hunnen -Magyaren erst nach dem Ver laßen ihrer Urheimat auf ihrem Vordringen gegen Westen mit demselben bekannt geworden sein konnten, und zwar von den unterjochten türkischen Völker, welche die Beizjagd ausübten. Diese Feststellung ist deshalb von besonderer Bedeutung, weil sie esinerseits die Möglichkeit bietet. Ort und Zeit zu bestimmen, in welcher das hunnisch-magyarische Geschwistervolk noch zusammen lebte, andererseits uns in die Lage versetzt, auf Grund der tiergeogra- 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 365 phischen Beschaffenheit jenes Gebietes die Artzugehörigkeit des Vogels Turili zu erniittehi. Der erste Schritt auf diesem Wege ist die Suche nach dem Volk, von dem das hunnisch-magyarische Volk das Wort Turul überkommen haben konnte. Bei dieser Suche finden wir die Oghusen, bei denen das Wort Tarul zu allererst vorkommt. Bei den Oghusen war — nach dem Wörter- buch des Ahmed Vefik — der Turul das Banner der Herrscher, während die sechs Stammeshäuptlinge ebenfalls hervorragende Beizvögel als Banner führten. Es bestand also hier schon ein vollkommen ausgebildetes Namengebung System, wozu die Namen, von Beiz vögeln dienten — ein Beweis dessen, daß die Falknerei bei den Oghusen schon sehr alten Datums war. Von heute auf morgen kann ein derart ausgebildetes System nicht entstehen, so daß wir mit ruhigem Gewissen die Möglich- keit in Betracht ziehen dürfen, daß die Hunnen, die nach dem Ver- laß 3n ihrer Urheimat während dem Vordringen gegen W^esten die Oghusen unterwarfen, dort den Brauch und das System der Beizvogel- Nauengebung schon fertig vorfanden. Letzteres bestand darin, daß das vornehmste, also das Herrschergeschlecht. Bild und Namen des vornehmsten Beizvogels, des Turul, als Banner führen durfte. Auch in chronologischer Beziehung können gegen die Möglichkeit dieser Übernahme keinerlei Bedenken erhoben werden, denn das erste Erscheinen des Wortes Tmul in der bereits erwähnten persischen Hand- schrift fällt in den Anfang des V. Jahrhunderts unserer Zeitrechnung. Damals tritt der Turul durch Vermittlung oghusischer Wanderfalkner in Persien schon als Handelsartikel auf, importiert aus nördlich von Persien gelegenen Ländern. Das Volk der Oghusen hatte — nach Bar- THOLd's neuestem, hochbedeutsamen historischen Werke (22) seine Wohn- sitze an dem Nord- und Südufer des in den Balkasch-See mündenden Ili-Flusses. Dieses könnte also das Gebiet sein, das wir jTwrwZ-Land nennen können und wo laut dem Zeugnis dieses bedeutsamen Wortes die Hunnen und Magyaren noch als gemeinsames Volk zusammen lebten. Aus diesem Twr^t^Land setzten dann die Hunnen ihr Vordringen nach Westen fort zur Gründung ihres W'^eltreiches, zugleich aber zum Untergange. Ob die Magyaren schon damals im Kpretschen-Ija,nde, der nordwestlichen Provinz des Turul -Landes wohnten, oder, vom hunni- schen Volkskörper losgerißen, sich erst damals im Keretschsn-hande niederließen, wobei sie als Erinnerung an das frühere Zusammenleben den Namen Turul nebst anderen wichtigen nationalen Überlieferungen mitbrachten, — darüber fehlt uns jeder Anhaltspunkt. Wir können nur feststellen, daß die Magyaren die Erinnerung an Attila's Bannervogel 366 JAKOB SCHENK [Aquila den Turul mitbraohíen, und glauben — da sie diesen Namen von anderswo nicht übernehmen hätten können — die Folgerung ziehen zu dürfen, daß sie denselben nur zur Zeit ihres Zusammenlebens mit den Hunnen im Turul-habrid erworben haben. Der ornithologischen Wissenschaft erscheint diese schwerwiegende urgeschichtliche Frage sehr einfach ; man darf es ihr daher nicht verübeln, wenn sie bloß ihre eigenen Forschungsergebniße zum Ausdruck bringen möchte, darüber hinaus aber keinerlei Verantwortung übernehmen will. Zur Klärung der Artzugehörigkeit des Vogelnamens Turul ver- folgen wir nun weiter den Weg, den dieses Wort bei den türkischen Völkern genommen hat. Das Oghusenreich wurde nach BARTHOLD gegen Ende des VIII. Jahrhunderts von den Ujguren vernichtet. Als Verwandte und un- mittelbare Nachbarn der Oghusen war ihnen das Wort Turul höchst- wahrscheinlich auch bekannt. In der Tat fand Le Coq (43, 44) dieses Wort gelegentlich einer deutschen Forschungsexpedition in die Oase Turfan. Allerdings ist es heute auch dort schon kein lebendes Wort mehr, ist sogar aus der Überlieferung verschwunden, doch findet es sich auf ujgurischen Stiftungsurkunden aus dem IX. Jahrhundert. Dort kommt Toghrul = Turul als Männername häufig vor. Leider können wir nicht feststellen, welche Rolle die Männer spielten, die diesen Namen trugen, doch dürfte die Annahme richtig sein, daß nur vornehme, wohlhabende Personen ihre Namen auf Stiftungsbildern ver- ewigen konnten. Nach dem Verfall des Ujgurenreiches schritt ein anderes türki- sches Volk in Mittelasien zur Reichsgründung : die Seldschüken. Der eine der beiden reichsgründenden Brüder hieß Toghrul — Turul, führte also den Namen desselben Beizvogels, welchen nach KÉZAI auch das Herrschergeschlecht der landeserobernden Magyaren solange trug, bis sie sich zum Christentume bekehrten. Der andere Bruder hieß TSCHAKYR, ebenfalls der Name eines hochgeschätzten Beizvogels.*) Im Herrscherhaus der Seldschüken war der Name Toghrul = Turul ebenfalls ein hochgeschätzter und häufiger Personenname. Der Stammbaum des Mirkhondi weist innerhalb kurzer Zeit vier Träger *) Hammer-Purgstall hält in seinem grundlegenden und für alle Zeiten unent- behrlichen Werke „Falknerklee" (86), das die Falknerei der türkischen Völker behandelt, den Beizvogelnamen Tschakyr für den heutigen Namen „Habicht", wahrscheinlich in der Erwägung, daß der Führer der Nation den Namen des edelsten ,, hochfliegend en,, Beiz- vogels Turul trug, während sich der andere Bruder den Namen des hervorragendsten Vertreters der ,, niedrig jagenden" Beizvögel, des Habichts, beilegte. Diese Erwägung Hammer-PurGSTALLS erwies sich jedoch als irrig. Der Name Tschakyr bezieht sich eben- falls auf einen edlen Jagdfalken, hächstwarseheinlieh auf eine Altenphase des Gerfalken und nicht auf den Habicht. 1935/38] UNGARISCHE BKIZVOGELNAMEN 367 dieses Namens auf. Auch der letzte Seldschükenherrscher — gestorben 1194 — • hatte einen berühmten Beiz vogelna men : er hieß TuGANSCHAH, d. i. Fürst der Falken. In allen diesen Fällen kommt der Name Turul als Name von Herrschern, oder Mitgliedern von Herrscher Familien vor, also genau so wie bei KÉZAI. Auch bei anderen tüikischen Völkern finden sich Vornehme dieses Namens. Nach ZoLTÁN GoMBÓCZ hieß der Sohn des um das Jahr 1100 regierenden Khans Mengku Timur ebenfalls Turul, ferner kam dieses Wort auch in Aegypten vor, als Name eines Emirs, also einer hochgestellten Persönlichkeit. Nach dem Verfall des Seldschükenreiches übernahmen die osma- nischen Türken die Herrschaft ; auch bei ihnen finden wir das Wort Turul. Der Vater Osman's des Begründers des späteren türkischen Welt- reiches, hieß Ertoghrul. Leider ist es mir nicht gelungen, die ursprüng- liche Bedeutung dieses Wortes zu klären. Einige übersetzen es mit ,, männ- licher Turul'', andere mit ,,BlutvergieQer", ,, Würger", ,,Menschentöter' . Allen diesen Erklärungen aber wohnt der Gedanke inne, daß Ertoghrul ein Herrscher war, der Macht besaß und — nach Art des Turul — davon auch unerbittlich Gebrauch machte. In der heutigen türkischen Sprache finden wir keine Anhaltspunkte für die richtige Erklärung dieses Wortes, denn das Wort Turul ist aus der türkischen Sprache ebenso spurlos verschwunden — wenigsten nach den bisher erhaltenen Informationen — wie aus dem ungarischen Sprachschatz, in welchem es gegenwärtig nur noch als Abglanz der Vergangenheit vorkommt. Das Türkentum hat trotzdem dieses Wort insoweit besser bewahrt, als das Gebiet südlich von Brussa auch heute noch ,, Ertoghrul" heißt. Vorläufig können wir uns mit den ähnlich klingenden Wörtern nicht befassen, die in der Abhandlung von ZOLTÁN GoMBÓCZ (78) im Zu- sammenhang mit dem Wort Turul zur Sprache gebracht werden. Es sind dies die von VÁMBÉRV entdeckten : Turgul, Turgaul, Turaul, ebenso das in Redhous' Wörterbuch vorkommende Tugri und das bei Radloff stehende Torgul. Diese Wörter sind weder in Bezug auf den Zeitpunkt, oder das Gebiet ihres Vorkommens, noch bezüglich ihrer Bedeutung genügend geklärt, infolgedessen zur weiteren Untersuchung der Turul-Frage vorläufig nicht geeignet, am allerwenigsten zur Ent- scheidung der Frage, welches eigentlich der Vogel war, den die Geschichte unter dem Namen Turul erwähnt. Im Weiteren sollen nun diejenigen Geschichtsquellen betrachtet werden, die sich ausgesprochen mit dem Vogel Turul = Toghrul = Toghril befassen und nachforschen, ob darunter eine Quelle zu finden ist, auf Grund deren wir den Versuch machen können, die Artzu- gehörigkeit des Turul zu ergründen. ggg JAKOB SCHENK lAquila Die erste einschlägige Quelle habe ich bereits erwähnt. Es handelt sich um Phillots vorzügliches Werk über die persische Falknerei (191), welches er unter dem Titel Baz Nama e Yi Nasiri veröffentlichte. Der Titel lautet zu deutsch : Falknerbuch des Nass'r Eddin Schah. In diesem Buch kommt zuerst das Wort Turul in der Schreibart Tughrai vor, als Name eines besonderen Beizvcgels, den der große Nimród Bahram, König von Persien, aus der nördlich von Persien gelegenen Provinz Chin erhielt. Zweifellos wurde der Vogel durch einen oghu- sischen Wanderfalkner nach Persien gebracht. Die Quelle erwähnt ferner noch, daß dieses Wort in den alten persischen Handschriften über Falknerei ziemlich häufig vorkommt. Leider fehlt der Hinweis wann und wo und in welchem Zusammenhange. Mich, der ich einen lang- wierigen und fast aussichtslosen Kampf um die Feststellung der Art- zugehörigkeit des Vogelnamens Turul führen mußte, schmerzt es ganz besonders, daß ich nicht erfahren kann, was für Daten eigentlich die alten persischen Handschriften über den Vogel Turul enthielten. Gewisse Hinweise auf ihren Inhalt können wir vielleicht in dem per- sischen Wörterbuch von SiEBENMEER finden (86, p. 106), wo der Vogei- name Turul als Tughiid ebenfalls vorkommt und zwar für Schehbas oder Schahbas = Königs falke. Nach Phillot beruht diese Identifizierung auf einem Irrtum, weil die indischen Falkner, von welchen die Benennung stammt, diesen Namen einerseits für Lophotriorchis kieneri kiener i De Sparre, anderseits für NisaPius cirrhatus limnaëtus HORSF. verwenden, also für zwei Habichtsadler, die zwar ebenfalls Beizvögel sind, aber im Entstehungsgebiet des Wortes T^nt/ nicht vorkommen, so daß also dieser Identifizierungsversuch als bloße Vermutung bewertet werden muß. Phillots eigene Identifizierungsversuche blieben aber ebenfalls erfolglos. Nach Phillots persönlicher Auffassung könnte der Tughrai mit Astur trivirgatus trivirgatus Temm. identisch sein, welcher in früheren Zeiten in Indien und Ceylon zur Beizjagd abgerichtet worden sei. Er übersieht dabei, daß auf Grund der von ihm erwähnten persischen Handschrift König Bahram den ersten Vogel Turul nicht aus Indien, sondern aus nördlichen Ländern erhielt, also aus Gebieten, in denen diese Habichtart nicht vorkommt. So ist also diese Erklärung irrig, und man kann auch die systematische Einteilung Phillots nicht beibehal- ten, wonach der Turul zu den ,,gelbäugigen" Raubvögeln, also zu den Habichten gehört. Bis zu einem gewissen Grade ist es verständlich, weshalb Phillot den Vogel Turul als Habicht betrachtet, denn auch im Schah-námé kommt das Wort Tughrai vor und zwar gerade im Zusammenhang mit dem König Bahram, der seinen entflohenen Vogel Turul sucht und 1935/38] TJNGAEISCHK BEl/VOGKLNAMEN ;}69 den Besitzer eines großen schattigen (íai-tens tragt, ol) er den Vogel nicht gesehen habe. Der Gartenbesitzer antwortet, ei- habe zwar keine Ahnung, was der Vogel ,,Turul'' bedeute, doch sah er einige Stunden vorher auf einem Baum in seinem Garten einen mit Fessel und Nackenband versehenen Beizvogel sitzen. Phillot folgert aus dem Umstand, daß dieser Beizvogel Fessel und Nackenband trug, daß es sich um einen Habicht handelte. Tatsache ist, daß dieses ,, Nackenband-' fast aus- schließlich beim Sperber und Habicht Verwendung findet. Warum, konnte ich in keinem einzigen Werk über Falknerei finden, bloß in einer Abhandlung von GEORG AlmÁSY über die Beizjagd der Kirgisen (8). Kein anderer Beizvogel macht so ungestüme Versuche, sich der Fuß- fessel zu entledigen, wie der Habicht und Sperber, deshalb knabbern sie fortwährend daran. Das Nackenbancl rutscht nun bei diesen Knabbern ngs- versuchen nach vorne vor die Fußfessel und vereitelt diese Entfernungs versuche. Dieser Erklärungsversuch Phillots scheitert daran, daß PhilloT zwei verschiedene Ereigniße mit einander verbindet, indem er den entflo- genen Vogel Turul jenem gezähmten Habicht gleichsetzt, den der er- wähnte Gartenbesitzer beobachtet hatte — wo doch überhaupt nicht bewiesen werden kann, daß diese beiden Vögel identisch waren. Kurz vor dem endgültigen Abschluß meines Manusckriptes, wurde mir noch eine persische Angabe bekannt, deren Veröffentlichung ich mit Bezug auf die Turul frage íür seht wichtig halte. W. SCHLÜTER (215/a) schreibt bei der Besprechung des von L. Mercier stammenden Weikes über die Beizjagd der Araber (La chasse chez l' arabes, Paris 1927) über den Turul Folgendes : Die Völker des Ostens unterscheiden — nach den auf persichen und griechischen Quellenwerken fußenden ausge- zeichneten Informationen des Verfassers — 5 Beizvogelarten. Die erste ht der Thughrul, Yon den Arabern Toghril geschrieben und ausgesprochen. ,, Dieser ist der berühmteste und edelste Beizvogel ; er ist sehr selten und kommt nur in den von Erzerum nach Arm.enien führenden Ge- bieten vor. Wird er auf einen Flug Kraniche losgelaßen, dann ruht er nicht, bis nicht 10 Kraniche gefallen sind. Im übrigen schlägt er jeden; Vogel, dessen er im Fluge habhaft werden kann". Diese Quelle stimmt in ihren Einzelheiten mit den auf den Turul bezüglichen späteren Daten schon ausgezeichnet überein ; auch aus ihr läßt sich erkennen, daß der Turul eine zur Jagd auf Großvögel verwend- bare Falkenart ist. Das nächstfolgende Qu eilen werk, das sich mit dem Vogel Turul eingehender befaßt, ist das Falknerbuch des MoHAMED El BardsCHINI mit dem türkischen Titel ,,Bas Nameh". Es wurde auf Grund älterer, zwischen 1145 und 1200 verfaßten Quellen im Jahre 1390 als Falkner- bnch des Seldschükenkönigs Mentesche angefertigt. 24 370 JAKOB SCHENK [Aquila Hammer-Purgstall entdeckte die Handschrift dieses überaus wert- vollen Werkes in der Bibliothek der Ambrosiana in Milano. Seiner An- sicht nach stellt sie das älteste Sprachdenkmal des westtürkischen oder seldschükischen Dialektes dar. Er gab sie in seinem ausgezeichneten Werke ..Falknerklee" (86), mit zahlreichen Erklärungen versehen, im Original und in Übersetzung heraus. Mohammed El Bardschini zählt die zur Beizjagd verwendbaren Vogelarten einzeln auf und befaßt sich am eingehendsten mit dem Vogel Toghrul -Turul. Da dieses die einzige alte Quelle ist, die einen eingehenden, aller- dings auch sehr verworrenen Bericht über den Vogel ,,Toghrul" enthält, zitiere ich im Folgenden den diesbezüglichen Text des Werkes wörtlich. ,,Der Toghrul, der beste aller Jagdvögel, welchen wir von idlen zuletzt erwähnt haben, weil derselbe sehr selten, sich nirgends findet In einem Buche las ich, die Meister erzählen, er sei der beste und treff- lichste der Jagdvögel, von großem Werthe und Verdienste, der sehr viel jagt ; wenn er auf Beute ausfliegt, so nimmt er Enten und Gänse, stößt auf die Vögel wie der Würgfalke, fliegt wieder in die Luft und stößt auf einen anderen Vogel bis er alle genommen ; wenn auch fünfzig Vögel vorhanden, so stößt er auf alle bis er sie alle genommen, indem er sieh sehr abmüht, um auch die späteren Vögel zu fangen ; ein sehr ehrenwerthes Thier. welches nicht leicht gefangen wird, es sei denn bei vielen Winden und mit vieler Mühe. Man erzählt ; ein türkischer König im Lande Chuaresm habe gesehen, daß die Jäger Handschuhe aus Pferdeleder trugen, und sie um Ursache gefragt, sie sagten : die Wunden dieses Vogels sind unheilbar, deshalb machen wir es so. Man sagt, daß die Farbe dieses Vogels roth, („Falco laicorj-phos'" ), von schwärz- lichem Körper, im Ganzen etwas angeschwollen, grosßen Mundes, dicker Füße, enger und starker Klaue. Der Verfasser eines Buches sagt : Ich habe in meinem Leben Niemanden gekannt, der diesen Vogel gesehen und seine Beschreibung ist nur aus den Kunden bekannt ; sie sagen daß, wenn man denselben frei läßt, er auf fünfzig Vögel stößt ; fragt Jemand ob dieser Vcgel die anderen, um sie speisen, tödte und wozu es denn nöthig, daß er, nach dem er Einen niedergestoßen, noch auf fünfzig andere stoße und nur den letzten fresse, so dient als Antwort, daß dieser Vogel ein sehr schonender ist, wenn er von der Luft nieder- fäh'.t und einen Vogel stößt, so fürchtet er die Erde zu berühren ; er steigt dann wieder in die Luft und schaut sich um, ohne von dem Vogel, den er gestoßen, Kunde zu nehmen ; er sieht dann andere Vögel fliegen und glaubt, daß der von ihm gestoßene Vogel nicht gefallen ; er thut dann einem anderen Vogel desgleichen, bis er Alle niedergestoßen, dann fliegt er wieder in die Luft und sieht sich nach allen Seiten um ; wenn 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGBLNAMEN ,S71 er keinen mehr sieht, so kehrt er zu seiner ersten Beute zurück und frißt dieselbe." Es ist eine ziemlich aussichtlose Aufgabe aus diesem Wust von Unklarheiten und Wiederholungen die Identität dep Vogels Turiti festzustellen ! Und doch war der Verfasser offensichtlich bestrebt, gerade über diesen Vogel möglichst viel zu sagen, denn er schreibt über ihn fast ebensoviel, wie über die anderen zwölf zusammen. Die als Beutetiere erwähnten Wildenten und Wildgänse bieten jedoch keine sichere Handhabe zur Bestimmung seiner Artzugehörigkeit, weil diese auch von anderen Beiz vögeln geschlagen werden können. Sehr wichtig ist jedenfalls die Feststellung des Verfassers, daß er nie einem Menschen begegnet sei, der irgend jemals einen Turul zu Gesicht bekommen hätte. Das heißt also, daß dieser Vogel nicht zu den im Wohngebiet der Verfasser beheimateten und allgemein bekannten Beizvögeln gehören konnte. Die Feststellung aber, daß der Turul der beste Beizvogel ist, bietet einen geeigneten Anhaltspunkt zur Lösung der Frage, warum die Herrscherfamilien diesen Namen als Geschlechts- namen bezw. als Namen hervorragender Persöhnlichkeiten wählten. Die bisherigen Quellen — mit Ausnahme der letzthin erwähnten persischen — lieferten keinerlei Daten, mit deren Hilfe die Artbe- stimmung des Vogels Turul hätte versucht werden können, insbeson- ders auch keine Daten darüber, für welches Jagdwild der Vogel Turul Verwendung fand. Und dorh sind gerade diese Daten die wichtigsten, oder die ent- scheidenden bei der Artbestimmung der zur Beize abgerichteten Vögel. Die Namen der Beizvögel können zu den verschiedenen Zeiten und bei den verschiedenen Völkern Änderungen erfahren, können durch falsche Lesart oder Abschrift entstellt werden : ihre Naturgeschichte bleibt während der flüchtigen Spanne Zeit, die wir historisches oder pj aehistorisches Zeitalter nennen, unverändert. Wir finden ein charakteristisches Beispiel hiefür auch unter den geschichtlichen Daten der ungarischen Falknerei. In dem Brief- wechsel zwischen Falknern kommt ständig der ungarisch ,.Olyv" genannte Beizvogel vor. Diesen Namen führt derzeit der Mäusebus- sard. Daraus darf man nun nicht schließen, daß die ungarischen Falkner den Mäusebussard zur Beizjagd abgerichtet hätten ; man nannte eben zu jener Zeit als ,,Ölyv" einen ganz andern Vogel als heute ; als ,, hasenschlagender" Beizvogel konnte es kein anderer sein, als der Hühnerhabicht = Accipiter gentilis gentilis. Die zur Identifizierung des Vogels Turul notwendigen natur- geschichtlichen Daten finden wir in den späteren Quellen genau vor. Die erste diesbezügliche Angabe ist in den vom Großvezier DsCHUWEINI 24* 372 JAKOB SCHEÎiK [Aquila verfassten Jahrbüchern Dschühangüsa enthalten, die die C4eschichte des DsCHiNGIS Khan behandehi. In diesen Jahrbüchern werden jene großzügigen Schwanenjagden erwähnt, bei welchen DsCHINGIS Khans Söhne DsCHAGATAJ und Oktaj mit ihren T und -^eizYögeln so viel Beute machten, daß am Ende jeder Woche fünfzig mit Schwänen bela- dene Kamele in die Stadt Samarkand zogen, wo die Jagdbeute unlei* die Bevöllierung verteilt wurde (86). Nach Ali Schereffeddin jagte auch TiMUR Lenk mit seinen Tiirulvögeln auf Schwane (218). Gleich bei Einbruch des Winters zog er nach Bochara in das Seegebiet von Gölferkete, wo sich zu dieser Jahreszeit ungeheure Maßen von Wasservögeln aufhielten, beson- ders Schwäne. Die Treiber fuhren mit Flößen auf den See hinaus und scheuchten mit Trommeln und sonstigen lärmenden Instrumenten Tausende von Vögeln auf, die dann zu anderen Gewässern hinüber- fliegen wollten, aber dem unerbittlichen Turul größtenteils zum Opfer fielen. Der Übersetzer des Buches, Petis De La Croix, bezeichnet den Turul als den mächtigsten Raubvogel, der aber in Frankreich unbekannt ist. Wie Hammer-PurGSTALL hält auch er ihn für identisch mit Haliaëtus leucoryphus. Dieser Adler kommt in der Tat in Tur- kestan vor, heißt im Türkischen .,Giyali'' und wird gegenwärtig zur Beizjagd nicht abgerichtet (SCULLY 217) ; es ist auch nicht wahr- scheinlich, daß er früher zur Beizjagd verwendet worden wäre. Diese jagdlichen Mitteilungen beleuchten nun schon den Weg, der zur Bestimmung der Artzugehörigkeit des Turul führt. Den Vogel Turul kann man also nur unter denjenigen Beizvögeln suchen, die zur Schwanenjagd geeigent sind. Diese Methode macht die Anwemdung des sogenannten Eliminations-Systems nötig. Ich bin offen gestanden kein großer Freund dieses Systems ; wollen wir aber in dieser Frage überhaupt zu einem irgendwie annehmbaren Ergebnis kommen, dann läßt sich dieses System nicht umgehen. Unter den Raubvögeln, die zur Schwanenjagd geeignet sind, kommen in erster Linie die grossen Adlerarten in Betracht. Hier wäre als nächstliegende Art der Seeadler (Haliaëtus albicilla) zu nennen. Von dessen turkestanischer Form, Haliaëtus leur cor yphus , läßt sich jedoch feststellen, daß er niemals als Beizvogel abgerichtet worden ist. Sein volkstümlicher Name ,,Oiyali"' hat nicht die geringste Ähnlich- keit mit ,, Turul". Dieser Vogel muß also aus der Reihe der Arten, die zur Identifizierung des Turul in Betracht kommen könnten, ausge- schieden werden. Die zweite große Adlerart ist der Steinadler (Aquila chrysaëtus). Dieser gewaltige Adler, den man früher sogar zur Mensch en - jagd benützte, wird in erster Linie auf Haarwild abgerichtet — auf 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMKN 373 Fuchs und Wolf ; wenn freilebende Steinadler ab und zu auch Vögel erbeuten, so schlagen sie dieselben fast ausschließlich auf dem Boden. Naturgeschichtlich ist der auf einen fliegenden Schwan stoßende Steinadler sozusagen unvorstellbar. Auf dem Boden aber ist der Schwan ein wehrthafter, ernst zu nehmender Gegner, der mit den kraftvollen Schlägen seiner gewaltigen Flügel nach glaubwürdigen Beobachtun- gen selbst einen Fuchs töten kann. Die volkstümlichen Namen des Steinadlers : Kartal, Karakusch, Berküt, Bürgüt, Birküt erinnern nicht im entferntesten an Turul. Nach Ausscheidung der Adler können jetzt nur noch die großen Edelfalken in Betracht kommen als Vögel, die tatsächlich imstande sind, einen Schwan im Fluge zu schlagen. Hier ist an erster Stelle der Gerfalke (Falco rusticolus) zu nennen, den die Falkner neben dem Turul immer am höchsten geschätzt haben. Dieser herrliche Edelfalke in dem schneeweißen Kleide der zirkum- polaren Vögel, dessen Grundfärbung je nach dem Alter mehr oder weni- ger dunkel gezeichnet ist. jagt außehließlich Wasservögel, oder besser gesagt Seevögel, ist also schon infolge seiner alltäglichen Lebensweise zur Schwanen jagd hervorragend geeignet. Hier hätte man sich eigentlich ohne jede größere Verantwortung darüber einigen können, daß der Gerfalke mit jenem legendären Vogel Turul identisch ist. Nur ein ein- ziges, zugleich aber unüberwindliches Hindernis stellt sich uns in den Weg : dieser Vogel ist in Rvißland bis zum Ural unter dem Namen Kreischet, vom Uralgebirge aber bis nach (îhina und vom Altai -Gebirge bis nach Aegypten überall als Schonkar — Zongor bekannt. Noch bedenk- licher ist es, daß bei all den Völkern, bei welchen der Turul eine Rolle spielt, gleichzeitig überall auch der Name Zongor — Schonkar zu finden ist ; so waren bei den Oghusen, Seldschüken, Persern und Arabern die Namen Turul und Zongor nebeneinander und zu gleicher Zeit im Gebrauch, und es wäre sehr oberflächlich zu behaupten, daß diese Völker ein und denselben Beizvogel das einemal Turul, das anderemal Zongor genannt hätten. Der außichtsreicliste Anwärter auf den Namen Turul, der Ger- falk, mußte also ebenfalls ausgeschieden werden. Daßelbe geschah mit den beiden anderen großen Falkenarten, dem Wander- und Würg- f alt en. Beide haben derart gewöhnliche, überall gebräuchliche Beizvogel- namen, daß es unmöglich war, sie mit dem Turul, zu identifizieren. Die Lage war also ziemlich trostlos, denn unter den bekannten ,,Schwa- nentötern" fand sieh kein einziger, auf den der Name Turul gepaßt hätte. Es blieb nichts anders übrig als die Annahme, daß im Ursprungs- gebiet des Wortes Turul eine Falkenart leben muß, welche diejenigen 374 JAKOB SCHENK [Aquila Eigenschaften besitzt, welche die alten Quellen dem Vogel Turid beigelegt hatten. Wenn es in der Tat dort eine solche Falkenart gibt, dann wird die ungemein auffallende Erscheinung sofort verständlich, daß bei den Oghusen nicht der zu allen Zeiten und überall am höchsten geschätzte Gerfalke, der Zongor. das Banner des Herrscherhauses war. sondern der Turul, während der Zongoi nur in zweiter Linie als Stam- mesbanner eine Rolle spielte. Wir können uns die Sache nur so erklä- ren, daß der Turul als einheimischer Vogel früher zu einer Rolle kam, als der Zongor. Die Situation war ähnlich wie damals, als Le Verrier annehmen mußte, daß jenseits der bis dahin bekannten Planeten noch ein bisher unbekannter Planet sein müße. In unserm Falle mußte man mit der Möglichkeit rechnen, daß in Turkestan eine Falkenart existiert, die der Vogelforschung noch nicht bekannt war und daß man diese bisher unbekannte Falkenart nun mit dem gesuchten Vogel Turul identifizieren müße. So geschah es auch. Die rußischen Ornithologen begannen anfänglich zögernd, dann immer häufiger und bestimmter über den Altai-Gerfalken zu schreiben, über Falco rusticolus altaicus (den wir jetzt getrost auch Turul- Fcdke nennen können), welchen der große rußische Ornithologe Menzbier im Jahre 1892 aus dem Alta i-Gebirge zum erstenmal beschrieb, als eine bis dahin unbe- kannte neue Falkenart. Dieser edle Falke ist das reine Ebenbild des Gerfalken. Er ist größer und stärker als der Wander -und Würgfalke, also zur Erbeutung größerer und stärkerer Vogelarten geeignet. Sein Verbreitungsgebiet stimmt völlig überein mit der ehemaligen Heimat des Wortes Turul, umfasst also das Land der Oghusen. Ujguren, Seldschüken und der an ihre Stelle vorrückenden Tataren. Im Altai kommt er in einer Gegend vor. die auch heute noch Dschetti Oguz, d. h. Sieben Oghusen genannt wird. Diesen T«r?^/-Falken halten die Kirgisen, die sich in den früher von Oghusen, später von türkischen und tatarischen Völkern bewohnten Ländern angesiedelt haben, nach Dementiew (56) auch heute noch für den besten Beizvogel. Sie benützen ihn zur Jagd auf Wildgänse und Trappen. Allerdings nennen sie ihn Schunkar d. i. Zongor, was uns aber nicht hindern soll, in dem Altai-Gerfalken den Vogel Turul zu erblicken ; ist doch das Wort Turul nicht nur in Ungarn ausgestorben, sondern auch in den Gegenden, wo dieser Falke früher der gefeierteste Jagdvogel war. In Ungarn kommt das Wort Turul zuletzt im Jahre 1358 vor, in Asien um 1400, als TiMUR Lenk mit dem Tw*?í /-Falken auf Schwäne jagte. Die Kirgisen, als spätere Kolonisten, konnten den von den untergegangenen Oghusen gebrauchten Namen Turul nicht gekannt haben, sondern benannten diesen Falken, der ja in seinen 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMBN S75 Eigenschaften als Beizvogel mit dem Gerfalken vollkommen überein- stimmt, mit dem von ihnen mitgebrachten Worte Zongor. Auf Grund des Gesagten kann ich nun mit ruhigem Gewissen die längst fällige Schlußfolgerung ziehen, daß der Tumil mit dem heuti- gen Altai-Gerfalken {Falco rusticolus altaicus Menzb.) identisch ist. Er ist ein alpiner Zwillingsbruder der uralischen und westsibirischen Vaiietät des Gerfalken {Falco rusticolus uralensis Menzb.) dessen volkstümliche Namen Zongor und Keretschen lauten. Nach Feststellung der Artzugehörigkeit des Vogels Turul kann ich nun zur Besprechung jener Eiklärungsversuche übergehen, die vor dem Erscheinen meiner Studie von den hervorragendsten Vertretern der ungarischen Sprach-, Geschichts- und ornithologischen Wissenschaft unternommen worden sind. Vorher muß ich aber noch darauf hin- weisen, daß infolge der Fruchtlosigkeit dieser Erklärungsversuche fast sämtliche Schöpfungen der magyarischen bildenden Künste, die den Vogel Turul zum Gegenstand haben, verfehlt sind und ausgetauscht werden müßten. In erster Linie bezieht sich diese Feststellung auf die im Weich - bilde der Hauptstadt Budapest befindlichen Turulvogeì, die als Sehens- würdigkeiten auch für den Fremdenverkehr von Wichtigkeit sind. Hier wird der Vogel Turul, das höchste Symbol kriegerischer Tugenden, die Verkörperung von Ritterlichkeit, Heldenmut und unbe- siegbarer Tapferkeit, durch Geier dargestellt, also durch Aasfreßer, die sich auf den Schlachtfeldern an Leichen gütlich tun ! Es ist ja ver- ständlich, daß die Künstler zur wirkungsvollen Darstellung des Turul lieber die mächtigen, stattlichen Geier wählten, als die zwar herrlich gebauten, gedrungenen, wundervoll großäugigen, aber im Vergleich zu den Geiern doch kleinen Falken. Trotzdem müßen meinem Gefühle und meiner besten Überzeugung nach die diesbezüglichen Kunstwerke ausgetauscht werden. Und nun gehe ich zur Besprechung jener fruchtlosen Erklärungs- versuche über, die zur Klärung der Tiirul-Frage von der ungarischen Forschung unternommen wurden. Sie gehören zwangsläufig in den Rahmen meiner Studie, welche ohne diese Relationen unvollständig wäre. Die bereits erwähnte und als erster Versuch anzusprechende Über- setzung des Anonymus : Turul = Astur, was nach der heutigen orni- thologischen Benennung Habicht bedeuten würde, kann nicht als Lösung betrachtet werden, weil sich der Name Turul, wie wir jetzt wissen, auf eine ganz andere Vogelart bezog. Wenn wir von dieser Übersetzung, die auch von der Wiener, Budaer und Turóczer Chronik übernommen worden ist, absehen wollen, dann stammt der erste eigentliche Lösungs- veisuch aus dem Jahre 1862 ! Also wahrlich spät genug ! In diesem Jahre veröffentlichte Karl SzabÓ sein Werk ,.Das Zeitalter der unga- 376 JAKOB SCHENK [Aquila risohen Führer." Seiner xlufíassung nach steht das Wort Turul in dem Text der häufig kopierten Chroniken irrtümlich statt Curul gleich Kurul = Karul — Karvaly, d. i. Sperber. Nachdem wir die Spur des Vogelnamens Turul in unserer Sprache nicht finden, dagegen Karvah^ bekannt ist, müße das Wort Turul mit diesem Worte eins sein und dürfte nicht als ein altes ausgestorbenes ungarisches Wort betrachtet werden. Dieselbe Ansicht vertritt auch JÁSZAI laut ., Wörter buch der ungarischen Sprache" von CZUCZOR— FoGARASi, Band VI, 1874, p. 502. Hierzu ist zu sagen, daß der Sperber kein derart bedeutungsvoller Vogel ist, daß Herrscher- geschlechter ihre Abstammung auf ihn zurückgeführt hätten. Wir haben in der Geschichte der orientalischen Völker auch kein einziges Beispiel dafür. Er ist ein geschickter kleiner Räuber, ein Schrecken der Spatzen und Singvögel, aber keinesfalls eine Erscheinung, von welcher abzu- stammen ein besonderer Vorzug wäre. Die Auffassung Karl SzABÓ's und seiner Nachfolger ist also völlig falsch. Dasselbe gilt von dem Er- klärungsversuch Otto Herman's aus dem Jahre 1877. Er schreibt : ,,Was die Raubvögel betrifft, die, wie der Turul, den Heeren als Weg- weiser vorausflogen, kann es sich, der Natur der Dinge nach, nur um Geier handeln" (96). Otto Herman, sonst ein meisterhafter Kenner der Vogelbiologie, hat sich in diesen Punkt auf ganz unverständliche Weise geirrt, denn die Geier fliegen ja den Heeren nicht voraus, sondern folgen ihnen nach, wobei ihnen die allgemein bekannte Rolle zukommt, wahllos von den Leichen der im Kampfe gefallenen Menschen und Tiere zu schmausen. Also wahrlich kein Grund für ein auf seine kriegerischen Tugenden stolzes Herrschergeschlecht, seinen Ursprung auf diese Vögel zurück- zuführen ! Der nächste Erklärungsversuch stammt von VÁMBÉRY und ver- folgt schon eine ganz richtige Spur. In seinem 1882 erschienenen Werke ..Der Ursprung der Magyaren (1882)" äußert er sich zur Turul-Yra^ge wie folgt : .,Es ist wahr, daß das türkische Wort Turuj dem ungarischen Worte Tuiul sehr nahe steht, doch können wir uns mit dieser Erklärung nicht zufrieden geben. Von einer in jeder Beziehung befriedigenden und beruhigenden Auslegung erwarte ich nicht nur, daß sie das Wort Turul auch in der Sprache eines andern Volkes nachweise, sondern verlange noch, daß dieser Turul bei dem betreffenden Volk ebenfalls Bannervogel und zugleich Personnename sei". VÁMBÉRY hat mit diesen Worten der weiteren Forschung den richtigen Weg gewiesen, wenngleich er selbst diesen Weg nicht be- schritten hat. Die aus dem Jahre 1883 stammende Abhandlung von JuLIUS NaGY über den Turul (169) bringt die Frage auch nicht näher an die Lösung 1935/38] UNGARISCHE BEIZ VOGELNAMEN ;^77 heran. Auch er weist auf die äliulich ivUngenden türkisch-tatarischen Namen wie ,,Turgul'\ ,.Turgaul', ., Turani'- hin, findet aber das Wort nicht, aus welchem das ungarische ,,Turul-- entstand und kommt nur zu der bis jetzt unbeweisbaren Annahme, daß der vom Adel der siebenbürgischen Komitate zu allen Zeiten als Banner geführte Adle]' mit dem Vogel Turul identisch ist. Franz Horváth von Zalabér identifiziert in seinem Aufsatz ,,Die Jagd von der Vorzeit bis zur Gegenwart" (Vadászlap 1883, p. 375) den Vogel Turul mit dem Gerfalken. Auf welcher Grundlage, ist uns nicht bekannt. Er sehreibt hierüber wörtlich Folgendes : ,,Daß der Falke bei den Hunnen und den mit ihnen verwandten Völkern in hohem Ansehen gestanden sein muß, können wir daraus schließen, daß der als Banner dienende Vogel Turul mit dem Gerfalken iden- tisch war." Josef Thury war der erste (249). der 1886 auf Grund des tür- kischen Wörterbuches von Ahmed Vefik auf das ursprüngliche Wort hinwies. Dieses Wort lautet ,,Toghrul'- und bedeutet — laut dem Wör- terbuche — einen größeren Adler oder Falken, und, mit ausgebreiteten Flügeln dargestellt, ein Herrscher-Banner. Er sagt auch, daß der „Turul" das Herrscherbanner der Oghu sen -Khans war, ferner, daß dieser Name in der Form ..Toyhrul" auch als Personenname in der Geschichte der Türken vorkommt. Thury wird also den Forderungen VÁ2V1BÉRYS in vollem Maße gerecht, kann aber auch nicht feststellen, warum dieser Vogel Turul zum Bannervogel erwählt wurde, noch weniger, welchen Vogel die Oghusen unter diesem Namen kannten bezw. derart hoch schätzten, daß sie ihn zum Herrscher-Bannervogel erhoben. Und doch war die Möglichkeit dazu vorhanden. In Vefik's Wörterbuch finden wir auch die wichtige Angabe, * daß jeder der sechs Oghusenstämme einen Beizvogel als Bannervogei führte. Der erste Stamm hatte als Bannervogei den Songur (ungarisch Zongor, den Gerfalken, dem wir im Rahmen dieser Abhandlung noch begegnen), der zweite den Togan. der dritte den Tschakir, der vierte den Schahin, der fünfte den Kartal, der sechste den Tavschandschil. Ich habe nicht die Absicht, diese Vogelnamen hier genau zu bestim men, kann aber sagen, daß ihre Träger durchwegs hervorragende Beiz- vögel waren und dadurch der Auszeichnung teilhaft wurden, neben dem Herrscherbanner Turul als Stammesbanner zu dienen. Die Unkentnis dieser Tatsache von entscheidender Bedeutung — nämlich daß es sich hier ausschließlich um Beizvögel handelt — ließ dann sämtliche ungarischen Lösungs versuche scheitern. 1892 fasste Graf GÉZA KuüN die auf den Turul bezüghchen früheren Forschungsergebnisse zusammen (135). Auch er kommt zu 378 JAKOB SCHENK [Aquila dem Ergebnis, daß der Ästur des ANONYMUS mit KÉZAl's Turul identisch ist ; außerdem finden wir bei ihm die zum Teil der Wahrheit nahekommende Mutmaßung, daß die aus Lebedia nach Etelköz und von hier nach Ungarn gewanderten Magyaren bei der Landnahme den Vogel Turul als das Sinnbild des Sieges auf ihren Waffen trugen, und unter seinen ausgebreiteten Flügeln Schutz zu finden glaubten vor allen Feinden. Nach Stefan Chernels Ansicht (1898 und 1904) „gehen wir kaum fehl, wenn wir in dem Vogel Turul die den edlen Raubvogeltypus ideali- sierende Vogelgestalt erblicken, die auf Grund überlieferter Zeichnungen am ehesten noch ein Adler gewesen sein konnte,, (41, 42). Unter der Zeichnung versteht er wahrscheinlich die Abbildung in der Wiener Bilderchronik, die selbstverständlich nicht maßgebend sein kann, weil sie ein Phantasieprodukt ist. Nun laßen wir ZoLTÁN GOMBOCz's Abhandlungen aus den Jahren 1907 und 1914 folgen (76 — 78). Sie waren die verläßliche Grundlage, auf welcher die ornithologische Forschung in richtige Bahnen gelenkt wurde. Er läßt den bisher angenommenen Erklärungsversuch Turul = Curul = Carul = Karvaly vollständig fallen und versucht die Lösung auf der Basis ,,Toghrul = Turul". Er beruft sich darauf, daß das Wort Toghrul als Personenname bei den türkischen Völkern eine große Rolle spielte. GOMBOCZ hatte also den richtigen Weg eingeschlagen, fand aber die richtige Forsetzung nicht, das heißt jenes erlösende Wort, mit dessen Hilfe die hochbedeutsame Rolle, welche die Beizvögel im Leben der türkischen Völker spielten, hätte beleuchtet werden können. Dieses Wort war die „Falknerei". Statt dessen nahm er, weil ihm die ornitologische Forschung keine entsprechende Wegweisung geben konnte, seine Zuflucht zum Totemis- mus, um mit dessen Hilfe eine Lösung der Turul-Frage und der Frage anderer türkischer Personennamen aus der Arpadenzeit zu versuchen. Auch diese Personennamen waren größtenteils in der Falknerei wohl- bekannte Beizvogelnamen. Uniäugbar besteht eine gewiße Parallele zwischen der Rolle des Totem und jener der Beizvögel, denn beide werden von den betreffenden Völkern in großen Ehren gehalten; während jedoch die Totemverehnmg religiösen Charakter hat, entspringt die Verehrung der Beizvögel einzig und allein der Wertschätzung hervorrageender Kriegertugenden. Ich halte mich zur Entscheidung dieser totemistischen Frage für nicht ganz kompetent, erachte es aber im Interesse der Klärung der Turul-Frsbge in allen ihren Beziehungen doch als meine Pflicht hierauf einzugehen, umsomehr als die Untersuchungen über die Turul-Frage auf totemistischer Grundlage auf Anregung von GoMBÓCZ weiter fortgesetzt worden sind. 1917 erschien die diesbezügliche umfangreiche Studie von 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 379 GÉZA ROHEIM (202), welche die totemistische Auslegung des Wortes TuïuI auf ethnographischer Grundlage versucht. Auch Julius NÉMETH faßt in seinen 1930 und 1931 erschienenen sprach- und geschichtswissen- schaftlichen Abhandlungen (174, 175) den Turul als Totem-Namen auf. In einem an mich gerichteten späteren Briefe giebt er jedoch bezüglich dieser Frage zu, daß nicht jeder Personenname tierischen Ursprungs totemistisch sei und hält es für wahrscheinlich, daß bei der Übertragung der Namen von Beiz vögein auf Personen und Stämme auch die Kühnheit und Schönheit der bereffenden Vögel eine Rolle gespielt hat. Diese Auffassung nähert sich bereits der von HAMMER PURGSTALL (86), einem der hervorragendsten Erforscher der orientalischen Geschichte vertretenen Ansicht, daß „bei den orientalischen Völkern der Beizvogel nicht nur das Sinnbild des höchsten Adels und Ruhmes ist, sondern zugleich auch der Ausdruck der in der Einheit liegenden Kraft, aus welcher die erhabenen nationalen Ziele verwirklicht werden." Meiner Ansicht nach muß man bei der Auslegung des Namens Turul und über- haupt bei der Erklärung von Personennamen türkischen Ursprungs mit der Bedeutung „Raubvogel" die totemistischen Beziehungen vollständig ausschalten, und diese Namen rein vom Standpunkt der Beizjagd bewerten. In der Reihe der weiteren ungarischen Erklärungsversuche folgt nun eine Su die von STEFAN SoMLYÓDY, erschienen 1914 unter dem Titel „Vogel Turul = Vogel Kranich", worin der Versuch gemacht wird, den Vogel Turul mit dem Kranich zu identifizieren. Dieser kühne Versuch ging von einer völlig verfehlten Erwägung aus und zeitigte dement- sprechend ein falsches Ergebnis. Nun trat in der Untersuchung der Turul-'FrabgQ eine Pause von fast zwei Jahrzehnten ein. Im 10. Bande des 1929 erschienenen „Neuen Ungarischen Brehm" (221) erwähne ich bei Besprechung der ungarischen Beizjagd, als Beweis für die Existenz der ungarischen Falknerei in der Zeit vor der Landnahme, auch den Vogel Turul, doch waren meine dies- bezüglichen Studien noch nicht so weit fortgeschritten, daß ich dazu endgültig hätte Stellung nehmen können. 1933 befaßt sich auch BÉLA HankÓ mit dieser Frage, in einer Abhandlung über die vorgeschichtliche Tierwelt des Alföld (90). Auf der bisherigen Spur weiter forschend kann auch er die Turul-'F^Süge nicht lösen, bringt sie aber doch ein gutes Stück vorwärts. Er weist nämlich auf den slawischen Namen Tur = Auerochs hin und deutet auf dieser Grundlage viele Wörter richtig, die bis dahin irrtümlich mit dem Wort Turul in Zusammenhang gebracht worden waren. Dadurch vermindert sich die Zahl der mit „Tur" zusammengesetzten Ortsnamen, die auf den Turul bezogen wurden und einer Klärung bedurften, ganz wesentlich. 380 " JAKOB SCHENK [Aquila In neuester Zeit weist auch ZOLTÁN SziLÁDY auf dieses Wort Tur hin. das auch als Fhißname öfters vorkommmt. So heißt der Berettyó schon bei ANONYMUS Tur, und hievon stammen die Ortsnamen Mezőtúr, Turkeve. (Természettud. Közlöny. Jahrgang 1937, Heft 45.) Fassen wir die ungarischen Forschungsergebnisse über den Namen Turul aus der Zeit vor dem Erscheinen meiner Studie zusammen, dann müßsen wir feststellen, daß sie zu keinem befriedigenden Resultat führten, und daß sie die Frage nicht lösen konnten, welches der Vogel war. dessen ungarischer Name nach KÉZAI ..Turul'' lautete. Und nun gehe ich zur Besprechung der Ergebniße meiner For- schungen über den Vogelnamen Zoìigoì über. ZONGOR = SCHONKAR. Dieser Vogelname kommt in der nationalen Überlieferung nicht vor, auch unsere Chroniken erwähnen ihn nicht, so daß ich eigentlich von seiner Besprechung im Zusammenhang mit der Twrzt/-Frage absehen könnte ; und doch ! wenn ich auch den Namen nicht finden konnte, — den Vogel konnte ich auf keine Weise umgehen. Zongor =^ Schonkar heißt nämlich der Gerfalke in dem Gebiet vom Ural bis Man d- s c h u k u o und von Sibirien bis nach Aegypten. Ebenso wie der Turul spielte auch der Zongor als hervorragender Jagd- vogel eine große Rolle ; während aber der Turul nur in einem beschränk- ten Gebiet bekannt war, hatte der Name Zongor als Bezeichnung des ,, weissen Falken'' eine viel weitere Verbreitung. Die Bestimmung seiner Artzugehörigkeit stieß also auf keine besonderen Schwierigkeiten, denn in dem Gebiet, in welchem wir den Zongor suchen mußten, gibt es nui' einen weißen Falken : den Gerfalken. Auch auf Grund seiner Eigen- schaften als Beizvogel kann man den Zongor nur als Gerfalken anspre- chen. Er war ebenso hochgeschätzt wie der Turul, wurde ebenso zur Jagd auf größere Vögel (Schwäne. Wildgänse) abgerichtet wie der Turul, so daß sich bei meinen Bemühungen um die Lösung der Turul-Frage oft die größten Schwierigkeiten ergaben, weil es fast unmöglich war die mit den Namen Turul und Zongor bezeichneten Vogelarten von einander zu trennen. Beide wurden in den Beschreibungen als die besten Beizvögel geschildert, beide spielten in der Geschichte als Namen der hervorragendsten Persönlichkeiten eine Rolle, auch als Beizvögel haben sie genau dieselben Eigenschaften, so daß ich auf der Suche nach dem Turul fortwährend auf den Zongor stieß. Es wäre für mich die größte Freude gewesen, als den vielgesuchten Vogel Turul den Zoiujor. also den herrlichen, fast schneeweißen Gerfalken darstellen zu können, wie 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 381 er triumphierend auf dem geschlagenen Schwane steht, dem mächtigen, ebenfalls schneweißen Vogel, der ihn an Körpergewicht wenigstens um das siebenfache übertrifft. Daß ich dieser Versuchung widerstehen konnte, verdanke ich dem Umstand, daß beide Vogelnamen gleich- zeitig bei ein und demselben Volk vorkommen bei den Oghusen, bei weichern, wie bereits erwähnt, der Turul das Herrscher-Banner war, während der Zongor bloß ein Stammes-Banner darstellte. Der Turul spielte also eine vornehmere Rolle als der Zongor, was ich damit zu erklä- ren versuchte, daß der Turul als eingeborener Vogel dem Oghusenvolke frühet bekannt war, als der Zongor, welcher von Wanderfalknern im- portiert wurde. Ich betrete einen sehr schwankenden Boden bei dem Versuch, die Bedeutung dieser beiden Vogelnamen bei den Oghusen klarzu- legen. Das Wörterbuch des Ahmed Vefik. das den Ausgangspunkt zur Erörterung dieser Frage bildet, sagt nichts über das Zeitalter, über das Jahrhundert, aus welchem das Herrscher-Banner Tiirul und das Stam- mes-Banner Zoiigor stammt. Daß der Turul schon im V. Jahrhundert in den Gebieten nördlich von Persien, also wahrscheinlich auch bei den Oghusen, in der eigent- lichen Heimat des Altai-Gerfalken bekannt war, habe ich schon bei der Besprechung des Wortes Turul erwähnt. Fast aus derselben Zeit stammt eine Angabe über das erste Vorkommen des Wortes Zongor, und zwar ausgesprochen bei den Oghusen. Auf Grund der oghusischen Nameh-Sage (19), deren Entstehungszeit zwar nicht genau bekannt ist, aber jedenfalls vor MoHAMED, also spätestens in das VI. Jahrhundert verlegt werden kann, fand Oguz Kagan nach Besiegung des Einhorns bei dessen Kadaver den Zongor (Schung-Gar), der von den Eingeweiden des gefallenen Tieres fraß. Chronologisch ist dieses unsere erste Angabe über den Zongor. Naturgeschichtlich ist sie nicht genau, weil ja der Gerfalke kein Aasfreßer ist. Daß aber Zongor bei den türkischen Völkern schon zu den ältesten Zeiten ..Falke'" bedeutete, beweist die Fest- stellung Barthold's, daß in den, aus dem VIII. Jahrhundert stammenden Orchon Inschriften dem türkischen Voklsglauben entsprechend selbst nach der Annahme des Islam für das Wort ..gestorben" der Ausdruck ,,Schunkar boldy'- d. i. ,,zu einem Falken geworden"- gebraucht wurde (22). Ob im vorliegenden Falle das Wort Zongor tatsächlich für den Gerfalken gebraucht wurde, oder insgemein ,,Beizvogel'- bezw. ,, Falke" bedeutete, läßt sich nicht entscheiden, weil nun mehrere Jahihunderte nachher keinerlei Daten über den Zongor vorhanden sind. Nach Phillots Falknerbuch kommt zwar in den alten persischen Handschriften über Falknerei der Name Zongor vor, und zweifellos als Name des Gerfalken, doch erwähnt der Verfasser den Zeitpunkt 382 JAKOB SCHEIiK [Aquila nicht, SO daß wir nicht feststellen können, wann der Name Zongor als Bezeichnung des Gerfalken zum erstenmal auftaucht. Aus unbestimmbarer Zeit stammen auch die Daten aus dem ara- bischen Kamus-'SN örierhuch, demzufolge der Name Zongor persischen Ursprungs ist und von dem Worte Tschunlcar herstammt. Kamus stellt den Zongor als eine weiße Falkenart Turkestans dar und erwähnt gleichzeitig mehrere berühmte Männer, die sich ebenso benannten. So führte der Vater des berühmten Imadeddin SengI den Namen Ak-Sonkor. Dieser Name stammt ungefähr aus dem Jahre 1100 (Hammer-Purgstall 86). In derselben Quelle finden sich noch folgende Daten ohne Jahreszahl: Ak-Sonkor el Bursaki Emù- von Mossul, Abdallah ben Futuh ben SoNKOR, Ebu Abdallah Mubammed ben Thaibursch es SoNKORI, SoNKOR es Seini. Eine wertvolle Datenreihe — ohne Jahreszahl — hat ZOLTÁN GOMBÓCZ gesammelt (78). Diesen Daten zufolge lautet das Wort Zon- gor : kumaniscli Songur, kiptschakisch Sonkor, Sonkortscha, ujgurisch Sonkur, clschagataisch Sunkur, kirgisisch Sunkar, osmanisch Songor, Sunkur, Schunkar, Schulkar, tatarisch Schumkar, mongoHsch Sinciiur. Außerdem kommen folgende Variationen vor : Schongur.. oder tata- risch Schonkar (149), ferner Schongar, Schunkar, Schungar. Nach dem ujgurischen Wörterbuch: Schongar (149). Auch bei den persichen Schrift- stellern finden wir den Namen Sonkor. Die Gesandten des Khans ToKTAl brachten 21 Sonkor-Yögel mit sich. Auch hier kommt der Name Sonkur, ferner Songur vor. Der eine Schriftsteller nennt den Tag Ak Sonkur, die Nacht Kara-Sonkur (149). Auch bei den Manclschu's findet sich dieser Name und zwar als Schonkon. Es werden zwei Arten unterschieden : der S chaman- Schonkon und der T schakiri-Schonkon, d. i. der weiße und der schwarzgefleckte Gerfalke (86 p. 105, 149). Zum richtigen Verständnis der Zongor -Daten muß ich bemerken, daß die Falkner und mit ihnen auch die Geschichtsschreiber im all- gemeinen zweierlei Zongor -Yögel unterscheiden. Die alten, fast schnee- weißen Exemplare des Gerfalken nannte man Ak-Sonkor. Sie sind in den allermeisten Fällen bessere Beizvögel als die jungen Exemplare, deren Name Kara-Sonkor lautet. Diese haben zwar auch eine helle Grundfärbung, sind aber stark schwarz gefleckt oder gestreift, sind also weniger repräsentativ und auch weniger bewertet, als die rein- weißen, herrlichen alten Vögel. Der Ak-Sonkor war stets behebter als der Kara-Sonkor. Selten wird die dritte Varietät erwähnt, der Sonkor- Askar, der den Aufzeichnungen zufolge rötlich gefärbt war. Seine Iden- tifizierung ist sehr schwierig, aber auch gar nicht wichtig. Es gibt noch eine vierte Varietät, den Sibtere-Sonkor. von dem im Folgenden kurz die Rede sein wird. 1935/39] UNGARISCHE BBIZVOGELNAMBN :}88 Unter den Daten cans unbestimmter Zeit müßen auch die in Mohamed El Bardschinis Falknerbnch vorkommenden aufgezählt werden. Seine älteste Quelle stammt aus dem Jahre 1195. Es ist das Falknerbuch des Imadeddin von Isphahan. Wir haben aber keinen Anhaltspunkt dafür, ob Bardschini seine Daten über den Zongor aus diesem Werk geschöpft hat. Mohamed El Bardschini, der den Turul so ausführlich beschrie- ben hat, behandelt den Zongor nur sehr kurz. Dei' Zongor — sagt er — ist der hervorragendste Beizvogel. Er stammt aus Turkestan, heißt auf griechisch Sünhur- F alkonion und wird als Beizvogel ebenso ver- wendet wie der Würgfalke. Auf Grund diseer wenigen Daten ist eine Bestimmung sehr schwierig ; weil aber der Zongor als hervorragendster Beizvogel neben dem Turul erwähnt wird, kann man nur annehmen, daß unter Zoiigor der Gerfalke zu verstehen ist. Viel leichter und sicherer ist die Identifizierung des oben erwähn- ten Sibtere-Sonkot . Dieser Vogel heißt nach Bardschini auf türkisch Thuruntai und wird zur Jagd auf Wachteln und Rebhühner verwen- det. Im Hinblick darauf nennt ihn auch schon das persische Wör- terbuch des Ferhengi Delüdsche Tugan, das heißt Blutjunger Falke. Dieser Thuruniai ist Falco columbarius, dessen alter ungarischer Name Torontál lautet, also eine magyarisierte Form des türkischen Namens ist. Und nun komme ich zur Aufzählung der Qu eilen werke, in wel- chen Zongor -Daten mit sicherer Zeitangabe enthalten sind. Wir begin- nen mit dem Werk ÄBULGHAZl's, das sich mit der Geschichte der Tataren befaßt (3). Diese Quelle enthält die sehr wichtige Angabe, daß der Kirgisenfürst ÜRUS Inall Boten zu DSCHINGIS Khan sandte, und daß diese Boten als Geschenk herrliche Jagdvögel mitbrachten, die bei den Türken Schungar, bei den Rußen dagegen Kreischet genannt werden. Diese Beizvögel waren der Beschreibung nach schneeweiß, doch fügt der Verfasser leider ganz überflüßiger weise noch hinzu, daß Ständer und Schnabel der Vögel rot waren, was der Wahrheit nicht entsprechen kann, nachdem diese Körperteile beim Gerfalken gelb sind. Es besteht aber kein Zweifel darüber, daß diese als Geschenk über- reichten schneeweißen Jagdvögel Exemplare des Gerfalken waien. Abgesehen von anderen sehr wichtigen Daten enthält diese Quellen- angabe auch den langgesuchten ungefähren Zeitpunkt, wann dieser Vogelname in die Geschichte der Beizjagd und in die Weltgeschichte Eingang gefunden hat. Die Gesandten des Kirgisenfürsten ÜRUS Inall dürften annähernd einige Jahre nach 1200 bei DsCHiNGIS Khan erschienen sein. Von hier beginnt der Triumphzug des Zongor bei den orientalischen Völkern, die die Beizjagd ausüben in der ersten Glanzepoche der Falknerei. Von diesem Zeitpunkt an verdunkelt der 384 JAKOB SCHENK [Aquila Name Zongor den Namen Turul immer mehr. Herrscher, Heerführer, Begründer von Dj^nastien und andere hochgestellte Persönlichkeiten heißen jetzt nicht mehr Turul, sondern Zongor. Der uralte Brauch und die Form der Namengebung, also die Annahme des Namens eines beliebten und geschätzten Beizvogels als S^v^mbol der Vornehmheit und Größe blieb bestehen, bloß der Name des Vogels änderte sich. Zu denken gibt nur, daß die Namen Turul und Zongor eine Zeit lang noch gleichzeitig vorkommen. Dem DsCHiNGIS Khan bringt man Zongor -Vögel zum Geschenk, also die hervorragends- ten, am höchsten geschätzten Beizvögel. — seine Söhne jagen mit T'wr^/i- Vögeln, ebenfalls mit den als hervorragendst anerkannten und höchstgeschätzten Beizvögeln. Dasselbe finden wir bei dem Geschicht- sohreiber SCHEFFEREDDIN. der von TiMUR Lenk berichtet, daß dieser selbst mit Turul-Vögeln jagte, dagegen von den Kiptschaken- Khans Schonkare. d. i. Zongor -Vögel zum Geschenk erhielt. Dieser große Widerspruch kann nur folgen dermassen erklärt werden : die Geschichtsforscher überlieferten die von den Falknern gebrauchten Beizvogelnamen, welche dieselben wurden dem Kanzleipersonale von den betreffenden Falknern eindiktiert. Der Hof DsCHINGIS Khan's ebenso wie seinerzeit auch Attila's Hof. war geradezu ein Sammelort der unterworfenen Fürsten, die sich die Gunst des mächtigen Herrschers durch Überreichung möglichst beliebter Geschenke zu erwerben suchten. Zu jener Zeit waren hervorragende Beizvögel das wertvollste Geschenk. Wenn also Kirgisen Beizvögel brachten, dann wurden die von ihnen angegebenen Namen aufgezeichnet ; bedienten türkische Falkner die großen Herren bei der Jagd, dann kamen die türkischen Vogelnamen in die Aufzeichnungen hinein. Und wir können uns nun aus einer zeitlichen Entfernung von nahezu tausend Jahren den Kopf darüber zerbrechen, warum der hervorragendste Jagdvogel das einemal Zongor, das anderemal Turul genannt wird. Ich führe jetzt noch die übrigen fremden Daten an. um dann auf die ungarischen überzugehen. 1260. Nach MakRIZI (149) hieß ein vornehmer Krieger, der bei der Eroberung von Aleppo in Gefangenschaft geraten war, SoNKOR AsCHKAR. Hiezu gibt dann Quatremére, der Übersetzer des Werkes, eine erschöpfende Zusammenfassung über das VorkomiTien des Namens Zongor in der Geschichtsschreibung des Orients. Er weist darauf hin, daß im Atabischen das Plural von Zongor = Sanakir lautet. 1280. Der große KuBLAJ Khan erhielt von den Kirgisen weiße Sckonkar-Vögel zum Geschenk (149). 1300. Ein Onkel des Sultans OsMAN hieß SuNKUR Teki. (Gombocz 78). 1300. DsCHEMALEDDIN entschuldigt sich beim indischen Herrscher von Maaber, daß er ihm keinen Sonkor schicken konnte, weil diese Vögel nur im Norden vorkommen und das KUma des Südens nicht vertragen (Hammer-PurGSTALL 86, p. XV.), 1935/38] INGAKISOHK B131/V()GEL^■AMKN 3^5 1312. Als Chodabene Oldschitu sich zum Kriege gegen den Sultan von Aegypten vorbereitete, änderte er den bisherigen Namen des Heerführers Kara SonKUR in ÄK SONKUR, damit der Sieg ihm sicher sei (Hammer-P. 86. XVIII. und SCHLEGEL 213.). 1327. AbuLFEDA und sein Sohn erhielten gelegentlich ihres Aufenthaltes in Kairo vom Sultan Nasir viele Beizvögel zum Geschenk, darunter auch Sannkire. (HammER-P. 86, p. XXTI.). 1384. Der Ki^Dtschaken-Khan TOKTAMISCH verehrte dem ägjqjtischen Sultan 7 .S'ort.Ä-or- Vögel (Makrizi 149). 1402. TiMUR Lenk sandte dem ägyiDtischen Sultan einige Sorikor (Makrizi 149). 1590. Der persische Schriftsteller AbuL Fasl schreibt in seinem Buch Ain I Akbari, daß bei den jaersischen Beizjagden auch der Schungar Verwendung findet. Auf Grund der Beschreibung muß dieser Vogel als Gerfalke angesehen werden (2). 1662. Die Kirgisen und Baschkiren nennen den männlichen Gerfalken Schonkar. Das Weibchen heißt Itelgoe. MeyeRBERG Reisetagebuch. Vide ADELUNG (0). 1736. Nach Strahlenberg, einem schwedischen Offizier, heißt T s ungar ein Y oge], . der in großer Anzahl aus Daurien nach China gebracht wird (Harting 94, p. 191). Um welche Vogelart es sich handelt, läßt sich nicht feststellen. Wichtig ist aber, daß der Name Zongor bis hierher gekommen ist und noch so spät im Gebrauch war. 1770. Schonkar, der Geierfalk, ist selten im Gebrauch doch suchen die vornehmen Kalmücken dergleichen von den Baschkiren zu erhandeln, in deren Gebirgslande ein erwünschter Aufenthalt dieser edlen Raubvögel zu sein scheint (PALLAS 186. I Band p. 147). 1850. Songhar kommt als Beizvogel manchmal im nördlichen Teile Kleinasiens, in Cilicien vor. Welche Vogelart darunter zu verstehen ist, läßt sich nicht sicher feststellen, doch lebte der Name zu jener Zeit noch als türkische Bezeichnung eines Beizvogels (Harting 94, p. 196). 1870. Schunkar ist eine Falkenart, wahrscheinlich der Gerfalke. Nach Courteille's Wörterbuch ,, Dictionnaire Turk-Orientale" (PhilloT 191, p. 36). 1870. Schangar heißt bei den Hindu's ein zur Beizjagd abgerichteter Falke, der nach Hume mit Falco Hendersoni identisch ist. GuRNEY verbessert diesen Namen in Falco milvipes (Harting 94, p. 191). Die Benennung ist gegenwärtig in diesem Gebiet, wo der Gerfalke zu den größten Seltenheiten gehört, bereits auf eine andere hervorragende Falkenart übergegangen. 1876. Schunkar ist nach SCULLY der türkische Name des Falco cherrug milvipes Jerd. Das Weibchen heißt Italgu (217). 1884. Schah-Schunkar nennen die Tataién gegenwärtig den Kaiseradler (Aquila melanaëtus). Radde teilt diesen Namen in seinem Werk über die Vögel des Kaukasus mit. Auch hier ist die ursprünglich für den Gerfalken gebrauchte Benennung auf eine andere Art übergegangen. Wesentlich ist die Tatsache, daß auch in diesem Gebiet so lange Zeit nach dem Verschwinden der Beizjagd die Erinnerung an diesen Vogelnamen bestehen Wieb (Radde 197.). 1885. Schonkar ist die Bezeichnung des männlichen Gerfalken bei den Baschkiren und Kirgisen. Das Weibchen heißt Itelgoe. Mitgeteilt von HARTING auf Grund der in russischer Sprache verfaßten Arbeit Hallers über die Falknerei (94, p. 191). Die ganz weißen Exemplare nennt man Ak-Schunkar (HARTING zitiert auf S. 197 Hallers Angabe in der Lesart Schunkar, auf S. 191 Schonkar). 1909. Sunggar ist der türkische, Schongkon der mandschurische Name des Gerfal- ken. Die weiße Art wird türkisch Ak Sunggar, mandschurisch Schangan Schongkon genannt (Ross 203). 1913. Schunkar, ein hochgeschätzter Beizvogel in Turfan, Ost-Turkestan. Le COQ, der in diesem Gebiet Forschtingsreisen unternahm, hat den Vogel selbst nie gesehen, 25 386 JAKOB SCHENK [Aquila kann also dessen Artzugehörigkeit nicht bestimmen. Höchswahrscheinlich wird hier, in der Heimat des Falco rusticolus altaicus, diese Art Schunkar d. i. Zongor genannt, wie auch aus den untenfolgenden Daten Dementiew's hervorzugehen scheint (43, 44, 56). 1920. Shangar, der Name des Falco milvii^es in Indien, wo er seltener Wintergast ist (Donald 59). 1928. Schunkar, Ak Schunkar, Schonkar ist die gegenwärtige Benennung des Gerfalken bei den Baschkiren und Tataren. Das Weibchen heißt Itelgoe. Artobolewsky's briefliche Mitteilung über die gegenwärtige Benennung der Raubvögel in Russland. (14). 1928. Schunkar, der Name des Gerfalken bei den Baschkiren (Briefliche Mitteilung von JOHANSEN 108). 1928. Schunkar, Sunkar, der Name des Gerfalken bei den Baschkiren und Tataren (Briefliche Mitteilung von SusCHKIN 239). 1934. Schunkar, Schumkar ist der Name des Altai- Gerfalken, Falco rusticolus altaicus bei den Kirgisen. Kujkö Schunkar, Kizil Schunkar heißt in Turkestan der Falco cherrug milvipes (Briefliche Mitteilung von DemenTIEW 56). Und nun folgen die ungarischen Daten, deren Anzahl jedoch sehr gering ist. Zeitlich erseheinen dieselben viel später als die Turuláaten, welche im XIII. Jahrhundert beginnen, während die Zoìigordaten erst im XV. Jahrhundert auftauchen. Im ungarischen Sprachschatze erscheint das Wort Zongor erstmalig in den aus der Zeit um 1400 stammenden lateinisch-ungarischen Wörterverzeichnissen von SCHLAEGL und Beszterce, und zwar anstandslos als Girfalco = Gerfalke identifiziert. Das Wort kommt in Gesellschaft anderer ungarischen Beizvogelnamen vor u. zw. — Falco = Sólyom, der heutige Wanderfalke ; Accipiter = Ölyi\ der heutige Habicht, Nisus = Karul, der heutige Karvaly = Sperber ; Erodius = Ráró, der lange Zeit Keretschen gennante Rárósólyom = Würgiaik — , Diese Beizvogelnamen sind atich heute noch Bestand- teile des lebenden ungarischen Sprachschatzes und sind alle einwandfrei identifiziert. Es befindet sich unter ihnen auch ein fremder und seitdem verloren gegangener Beizvogel- name, der Torontál, auf Lateinisch — den Wörterverzeichnissen zufolge — Ifinilio, bezw. Istiulio genannt. Die Bestimmung der Vogelnamen mit der Endung „ilio"' machte der ungarischen Forschung viel Kopfzerbrechen, doch sind wir uns heute über diese Namen vollkommen im Klaren. Bezüglich der Endting „ilio" lenkte BÉLA SzALAY (232) meine Aufmerksamkeit schon früher darauf, daß der Merlin, ein beliebter Beizvogel, in der alten Falknerei-Literatur unter „Smerilio" und ähnlichen auf ,,ilio" endenden Namen erwähnt wird. In der Falknerei-Literatur des Orients erscheint diese Vogelart überall kon- sequent unter dem Namen „Turumtai" und „T hur untai" ' , also ungarisch „Torontál" . Auf die Klärung dieser Benennung habe ich mich näher eingelaßen, um zu zeigen, daß der Vogelname Zongor in der Gruppe der Beizvögel vorkommt. Auf Grund der tadel- losen Identifizierung dieser Namen besteht kein Zweifel darüber, daß der Verfasser des Wörterverzeichnis die einschlägigen Daten von einem geschulten Falkner erhalten hat. Der überzeugendste Beweis dafür ist die Tatsache, daß unter den Beizvogelnamen auch das Wort „Nola" vorkommt, das der Verfasser des Wörterverzeichnis mit ,, Harang" (zu devitsch: ö/oc/ce) übersetzen." FiNÁLY, der Herau.sgeber der Wörterverzeichnis von BESZ- TERCE mißbilligt dieses ,.Nola" als nicht zu den Vögeln gehörig und sagt, dass Nola tatsäch- lich ,, Glocke" bedeutet, aber nicht einen Vogel. Ich für meine Person aber habe mich über dieses eingefügte Wort ,,Nola" umsomehr gefreut, als aus dem Wörterverzeichnis von SzikszAI-FabrICZIUS (156), herausgegeben und erläutert von JOHANN MelicH, genau hervorgeht, was für eine Glocke diese ,,Nola" ist. Nola bedeutet — dem Wörterverzeichnis zufolge — ,,eine Glocke, die man an dem Fuss des Sperbers anzubringen pflegt". Dieses Wort kam also in der Tat nicht als Vogelname, sondern als ein Falknerei-Gerät unter 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN ;jíj7 die Beizvogelnamen, also in sogenannte gute Gesellschaft, und legitimiert auch seinerseits den Beizvogelcharakter der in seiner Gesellschaft befindlichen Raubvogelnamen. Nur nebenbei sei bemerkt, daß diese ,, Glocke" diejenige ,, Schelle" ist, die an dem Ständer des Beizvogels befestigt wird, damit der Falkner einen verirrten oder ver- strichenen Beizvogel durch ihren Klang leichter wiederfinden könne. Wie kamen aber nun diese beiden verschwundenen Vogelnamen in die Gesell- schaft der ungarischen Beizvogelnamen ? Wie kam es, dass sie bloss als Personen- bezw. Ortsnamen erhalten blieben ? Wir können mit Sicherheit annehmen, daß diese Vogel- namen durch Wanderfalkner aus dem nordöstlich vom Reiche unseres Königs Ludwig Des GroBen gelegenen Kiptschakenlande der , »Goldenen Horde" herüberge- bracht worden sind. Wir wißsen, daß uner König LUDWIG Der GroBe ein eifriger Falkner war (209) und können leicht verstehen, daß diese Eigenschaft eine große Anziehungskraft auf die Wanderfalkner der angrenzenden Länder ausübte, die ihm ebenso ihre Zongor- und Torontó/- Falken brachten, wie seinerzeit die oghusischen Wanderfalkner ihre Turulvögel dem weitberühmten Nimród BahrAM Gur. Diese Wanderfalkner wurden anfangs gegen guten Sold zurückgehalten und blieben dann später, wahrscheinlich infolge Verheiratung endgültig im Lande. Von ihren Genossen hatten sie die Namen der mitgebrachten Zongor- und Torontál-Yö^eí bekommen die nun als Personnamen bestehen blieben, während sie als Vogelnamen nach dem Tode LuDViG Des GROßEN endgültig verschwanden. Bei uns brüten diese beiden Vogelarten nicht, deshalb starb mit dem Aufhören der Einfuhr der Name aus. Dass solche russische Wanderfalkner zu jener Zeit an den Hof LUDVIGS des GROßEN zu kommen pflegten, beweist die berühmte Handschrift des HiCFELT Eberhardus 98), worin er neben dem Falknermeister LadISLAüS UngaRUS und den FalcONARII REGIS LODWICI auch die FALCONARII RuTHENORUM erwähnt. — Wenn es auch mit Daten nicht bewiesen werden kann, so halte ich es doch für mehr als wahrscheinlich, daß der Verfasser diese FALCONARII RuTHENORUM ebendort kennengelernt hatte wie den Ladislaus Ungarus und die FALCONARII Regis Lodvici, also am Hofe Ludwigs Des GroBen. Denn diese russischen Falkner kommen in keiner andern Literaturquelle vor. Die gleichzeitige west- liche Falknerei-Literatur kennt nur skandinavische Wander-Falkner. Die Russen werden nirgend erwähnt, was vollständig übereinstimmt mit der Erscheinung, daß weder der Name Zongor, noch Torontál, noch auch Keretschet in westlicher Richtung über die Grenzen Ungarns hinaus vordringen konnte. HiCFELTS Handschrift entstand, wie die zuständige wissenschaftliche Forschung ermittelt hat, am Anfang des XV. Jahrhunderts, also genau zu der Zeit, als auch die Wörterverzeichnisse von BESZTERCE und SCHLAEGL mit den Namen Zongor und Torontál enstanden. Sie haben die Erinnerung an die Beizjagden unseres Königs LUDWIG DES GROßEN ebenso bewahrt wie die erwähnte Handschrift, und die Münzen LUDWIGS Des GROßEN, die den König mit einem Falken auf der Faust darstellen. Nachdem das Wort Zongor in der nationalen Überlieferung nicht vorkommt, konnte nur die Möglichkeit einer Einbürgerung von auswärts in Frage kommen, wie ich im Vorstehenden überzeugend genug dargelegt zu haben glaube. Außer den Daten der beiden Wörterverzeichniße kommt das Wort Zongor, wie erwähnt, als Vogelname nicht mehr vor, sonder nur noch als Familienname. Diese Familiennamen will ich kurz aufzählen. Nach ZOLTÄN GOMBÓCZ (78) war ein Sproße der Familie ZoNGOR von Böd zur Zeit der HUNYADEN, also um 1450, Banus von Horom. Auch 1506 kommt der Familienname ZONGOR vor. Später erwähnt BlasiUS OrbÁN, daß der siebenbürgische Fürst BOCSKAI im Jahre 1605 den Bocsok-Wald, der sein Privateigentum bildete, an 11 verdiente Krieger aus Kölpény verschenkte. Unter diesen befand sich ein gewiß er MATTHÄUS ZONGOR. Nach OrbÁN lebt die Familie ZoNGOR auch 25* 388 JAKOB SCHENK [Aquila heute noch in Kölpény. Kölpény liegt dicht neben der Gemeinde Mezömadaras, deren alter Name „Auceps" lautete, — und eine alte, weitbekannte, berühnate Falknersiedelung war. Zusammenfassend läßt sich also bezüglich des Wortes Zongor Folgendes feststellen : 1. Das Wort Zongor liomnit zum erstenmal im VI. Jahrhundert bei den Oghusen vor. Seine Bedeutung ist unbekannt, wahrscheinlich hieß es ,, Falke'. Nach den Angaben von Ahmed Vefik aus unbeka.nn- ter, aber wahrscheinlich nicht wesentlich späterer Zeit war der Zongor bei den Oghusen Stammes -Banner und der Name des neben dem Turul vornehmsten Beizvogels, des Gerfalken. 2. Vom XII. Jahrhundert an ist das Wort als Name dee Ger- falken, also des neben dem Tutul höchstgeschätzten Beizvogels, schon weit und breit bekannt, vom Ural bis nach Manclschukuo und von Sibirien bis Aegypten. Gelegentlich kommt es noch zusammen mit ,, Turul'' als Name des hervorragendsten Beizvogels vor, doch nehmen jetzt die berühmten Herrscher, Heerführer, Helden statt des Turul den Namen Zongor an. 3. Während das Wort Turul gänzlich verschwunden ist, lebt das Wort Zongor bei den Kirgisen, Baschkiren und in Indien auch heute noch, teils als Name des Gerfalken, teils zur Bezeichnung des Altai Gerfalken bezw. als indischer Beizvogelname. 4. Nach Ungarn, oder besser gesagt in den ungarischen Sprach- schatz kam das Wort Zongor als Fremdwort zur Bezeichnung des welt- berühmten und geschätzten Gerfalken, den tatarische Wanderfalkner zur Zeit unseres Königs LuDWiG Des GroBen zu uns gebracht hatten. Von diesen Wandernfalknern blieben einige hier und siedelten sich an. Sie er- wählten, oder erhielten vermutlich den Namen Zowgror als Familiennamen. Vom Namen Zongor ist in der nationalen Überlieferung keine Spur zu finden. Es ist daher wenig wahrscheinlich, daß er gleichzeitig mit dem Magyarentum zur Zeit der Landnahme in unsere Sprache gekommen wäre^ Der Name ist auch heute noch ein Bestandteil der lebenden magyarischen Sprachschatzes. Und nun gehen wir zur Besprechung des dritten Beizvogelnamens — Keretschen — über. KERETSCHEN - KRETSCHET, Dieser Vogelname ist vom Standpunkt dej' ungarischen Urge- schichte ebenso wichtig wie der Name Turul, denn er bezeichnet gleich- falls eine sichere Zwischenstation auf dem Wege welcher aus der Urheimat der Magyaren in ihr heutiges Land führt. Diesen Vogelnamen hat — ebenso wie den Namen des Vogels Turul — die Chronik von KÉZAI der ungarischen Urgeschichtsschreibung überliefert. Zwar kommt das Wort 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGBLNAMEN 389 Keretschen als Ortsname glücklicherweise auch schon vor KÉZAI im ungarischen Sprachschatze vor — z.uerst 1255 — , wir wüi-den al)er bei der Suche nach seiner Bedeutung bis zu einem gewißen Grade un- orientiert sein, wüßten wir nicht durch KÉZAI daß dieses Wort einen Vogel bezeichnet, und zwar den Vogel, welcher nach KÉZAI an der Ostgrenze der von ihm angenomnenen Urheima.t im Rifei-C4ebirge brütete. Die diesbezügliche Stelle aus der Chronik von KÉZAI lautet in deutscher Übersetzung wie folgt : ,,In den Grenzgebirgen des bereits erwähnten Ödlandes wird ein Kristall gefunden ; es brütet dort die Vogelart Grifo, auch Leger falc genannt, deren ungarischer Name Kerechet lautet". Gelingt uns nun auf Grund dieser Aufzeichnung von KÉZAI die Feststellung der Artzugehörigkeit und damit des Verbreitungsgebietes des Keretschen, ferner die Klärung seiner naturgeschichtlichen und ethnographischen Bedeutung, dann haben wir einen untrüglichen Weg- weiser gefunden zur Ermittlung der Wohnsitze der landeserobernden Magj^aren, die von den Hunnen zu unbekannter Zeit und unter unbe- kannten Umständen getrennt worden sind. Die Bestimmung der Artzugehörigkeit ist in diesem Falle sehr leicht. Wir sind des schweren Kampfes enthoben, den wir zur Fest- stellung der Artzugehörigkeit des Vogels Turul mit den von ausländischen Quellen stammenden, oft unklaren und sich widersprechenden Daten führen mußten. Es besteht nicht der geringste Zweifel darüber, daß der ,, Key ecket'' mit der uralischen Varietät des Gerfalken, dem Falco rusticolus uralensis — auf rußisch Kreischet — identisch ist. KÉZAl's Schreibweise „Kerechet"- läßt den rußischen Ursprung des Wortes unzweifelhaft erkennen. Was die ornithologische Systematik anbelangt, ist Keretschen identisch mit Zongor ; der Turul steht systematisch in unmittelbarer Nachbarschaft des Keretschen. Entwicklungsgeschichtlich betrach- tet ist der Turul genau dieselbe Vogelart wie Zongor und Keretschen, nur sind Zongor und Keretschen als Bewohner der zirkumpolaren Gebiete und der unmittelbar anschlißenden nördlichen Hälfte des Uralgebirges heller, der Turul dagegen als Bewohner der südlicher gelegenen höheren Bergländer dunkler gefärbt, mit rötlichem Anflug. Die ornithologische Systematik hat zur Unterscheidung dieser Verwandtschaftsverhältniße den Zongor und Keretschen Falco rusti- colus, bezw. die im Uralgebirge hausende Varietät Falco rusticolus uralensis, den Turul dagegen nach seinem Entdeckungs- und Aufent- haltsort Falco rusticolus altaicus benannt. Als Beizvögel sind alle drei Falken, sowohl der Turul, als auch der Zongor und Keretschen völlig gleichwertig, jeder zu seiner Zeit und an seinem Orte der hervorragendste 390 JAKOB SCHENK [Aquila Beizvogel, jeder ein ,,Schwanen-Schläger", so daß ihre Artzugehörigkeit schon auf dieser Grundlage einwandfrei feststellbar ist. In Rußland spielte in der Blütezeit der Falknerei der Keretschen dieselbe Rolle wie bei den türkisch-tatarischen Völkern der Turul und Zongor. Während jedccb die Namen Turul und Zongor von ihrem Ursprungsgebiet aus — der weltgeschichtlichen Rolle der mit ihnen jagenden Völker ent- sprechend — in ferne Länder verpflanzt worden sind, lebte und lebt auch jetzt noch das Wort Keretschen in dem Sprachschatz von bloß zwei Völkern, des rußischen und des magyarischen Volkes. Das Vordi^ingen dieses Vogelnamens in den Sprachschatz der westlichen Völker unter- blieb ebenso, wie das Eindringen der Namen Turul und Zongor. Als Zitat kommt er in den Berichten der Moskauer Gesandten einiger west- licher Völker vor und gelangte auf diesem Wege z. B. in das welt- berühmte Werk Gesner's (74). Als lebendes Wort kommt er in keinem einzigen Sprachschätze eines anderen Volkes vor. Diesbezüglich ist viel- leicht am charakteristischesten die Feststellung, daß sich der Vogel- name Keretschen selbst in dem Sprachschatze des benachbarten großen slawischen Volkes, der Polen, nicht findet (53). Nur so nebenbei will ich bemerken, daß ein Hindernis für die weltliche Ausbreitung dieses Wortes sicher der Umstand war, daß diese Vogelart auch westlich von Rußland vorkam und auch dort einen geschätzten Handelsartikel bildete. Die dortigen Wander -Falkner brach- ten den Polarfalken unter dem Namen .,Gerfalk" in die westlichen Länder, so daß sich in der westlichen Literatur dieser Name einbürgerte. Und nun folgt die wichtigste und zugleich die schwierigste Frage, wie dieser berühmte Beizvogelname in den ungarischen Sprachschatz gelangte ? Woher nahm KÉZAI die Angabe, daß in dem Grenzgebhge der sich bis nach Asien ausbreitenden Dentumogeria der als Urheimat der landeserobernden Magyaren angenommenen Urheimat ein Vogel namens Kerechet brütete? Zur Lösung der Frage bezüglich der Einbürgerung des Wortes Keretschen in den ungarischen Sprachschatz, wenden wir uns zunächst um Rat an die grundlegenden historischen Studien von HÓMAN BÁLINT (100/a.) Wie bereits erwähnt, haben nach HÓMAN unsere sämtlichen C'hroniken aus der Gesta, einer uralten (!hronik aus der Zeit Ladislaus DES Heiligen (1077 — 1095) als Urquelle geschöpft. Man darf also die Frage nicht außer Acht laßen, obwohl in dieser Gesta der Name Kerechet vorkam, bezw. vorkommen konnte? Es ist zunächst festzustellen, daß bei ANO- NYMUS, dem Vorgänger KÉZAl's vom Worte Kerechet keine Spur zu finden ist. Bei ihm kommt allerdings auch das Wort Turul nicht vor, dafür aher. Ästur, welches mit vollem Recht als Turul betrachtet werden mußte. Kerechet dagegen läßt sich bei ANONYMUS auf keinerlei Art 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMBX ;j91 nachweisen, es gibt keinen einzigen Anhaltspunkt, von wo aus man auf diesen Vogehiamen schließen könnte, obwohl Anonymus die Ur- heimat der Magyaren ebenfalls in das Skythenland verlegt und dieses im allgemeinen als klimatisch ebenso kalt bezeichnet wie KÉZAI. Es fehlt bei ANONYMUS auch der im Grenzgebirge vorkommende Kristall ein sehr wichtiges Moment bei der Bestimmung der von den Chronisten angenomenen Urheimat. So dürfen wir ziemlich beruhigt annehmen, daß die Wiener und Budaer Chroniker das Wort Kerefschen nicht aus der Gesta, sondern von KÉZAI übernommen haben, und zwar umsomehr, als in ihnen auch das Wort ,,Legerfalc" vorkommt, welches KÉZAi als Erklärung und zur Ermöglichung einer späteren Identifizierung beigefügt hatte. Beide Chroniken haben an dem Texte KÉZAl's einige Ände- rungen vorgenommen. So wurde in der Wiener und Budaer Chronik das Wort ,,Kerechef' mit dem Endbuchstaben ,,h" versehen; aus ,,Leger- falc" wurde in der Wiener Chronik ,. Legis falc", in der Budaer Chronik dagegen ,,Jegerfalc". Obwohl zur Feststellung der Artzugehörigkeit des durch KÉZAI übermittelten Vogelnamens ,,Kerechet" eine eingehende Beschäftigung mit dem bloß zvxr Erklärung beigefügten Worte ,,Legerfalc" ganz vmnotig wäre, möchte ich doch der Vollständigkeit halber diese drei germanisch klingenden Vogelnamen — Legerfalc, Legisfalc, Jegerfalc — einer Prüfung unterziehen. Wie fanden sie den Weg in die ungarischen Chroniken ? Wir müßen uns nämlich vor Augen halten, daß KÉZAI mit großem Weitblick und großer Sorgfalt bestrebt war, der Nachwelt die Lage jenes Gebietes festzulegen, aus welchem der Aufbruch der Magyaren zur Landnahme erfolgte ; deshalb hielt er es für nötig, neben dem Kerechet auch den Legerfalc zu verewigen, damit nicht später einmal der Kerechet für eine andere Vogelart gehalten und dadurch die genaue Lage des von ihm als Urheimat bezeichneten Gebietes unrichtig bestimmt werden könne. Leider hat das Schicksal den Weitblick KÉZAl's nicht belohnt, denn der Legerfalc ^st für die Forschung nach der von ihm nach der nationalen Überlieferung angenommenen Urheimat — wenigstens im heutigen Stadium — eher ein Hindernis als eine HiKe. Es kann kein Zweifel darüber bestehen, daß der „Legerfalc", den die Wiener Chronik „Legisfalc", die Budaer Chronik „Jegerfalc", benennt, den Gerfalken bedeutet und mit Kerefschet vollkommen identisch ist. Woher hat aber KÉZAI diesen Vogelnamen genom- men und mit welchem Recht setzte er ihn dem Keretschet gleich ? Die erste Überlegung wäre die, daß das Wort „Jegerfalc" in der deutschen Recht- schreibung „Jägerfalk" lauten könnte. Doch kommt dieser Ausdruck in der deutschen Sprache nicht vor, vielntvehr ist dafür das Wort Jagdfalk gebrächlich. Unter demselben Namen — bloß mit geringfügigen Buchstabenänderungen — kennt man den Gerfalken auch in anderen Landern: er heißt in Norwegen „Jagtfalk", in Schweden ,,Jakt- fall:" ,,Jagtfalk", in Dänemark, wohin die schönsten Polarfalken avis Grönlan d kamen, ebenfalls „Jagdfalk" eventuell „Hvitfalk" = weißer Falk. Wie sehr auch der ,Jagdfalk" dem ,,Jägerfalk" hezw. „Jegerfalk" nahezustehen scheint, können die beiden doch schwerlich einander gleichgestellt werden. Die Gleichsetzung „Legerfalc" = „Jeger- falk" = „Jägerfalk" = „Jagdfalk" dagegen leidet auch daran Schiffbruch, daß der Polarfalke zur Zeit KÉZAl's in Europa durch skandinavische Wand er- Falkner unter dem bei den nordischen Germanenvölkern gebrauchlichen Namen ,,Geirfalki" (heute „Gerfalk") bekannt wurde. 392 JAKOB SCHENK [Aquila Das Wort ,,Jagdfalk", init dem man das Wort ,,Jegerfalc" — „Legerfalc" für eins erklären könnte, war also zii jener Zeit noch nicht bekannt, wenigstens nach unserer heuti- gen Kenntnis der einschlägigen Literatur. Es ist daher zu bezweifeln, daß KÉZAI aus Literatur Qellenoderniiündlichen Berichten germanischen Ursprungs von dem ,,Legerfalc" der später als „Jegerfalc" bezeichnet wurde, Kenntnis erhalten hätte. Es könnte auch möglieh sein, daß KÉZAI das Wort „Legerfalk" gleich zeitig mit Keretschet aus einer rußischen Quelle übernommen hat, denn im Rußisehen ist die eine Bezeichnung für Jäger auch gegentärtig „Jeger". Gebräuch- licher ist der Ausdruck OCHOTNIK, doch ist schon aus dem Jahre 1779 ein Werk des rußischen Verfassers Zevschin bekannt mit dem Titel: Soverschenyi Jeger = Der rechte Jäger. Dieses Wort „Jeger" würde in der Tat den Anfang des Wortes „Legerfalc" eher decken als das Wort ,,Jagdfalk", doch ist nach Johann Melich dieses „Jeger" bloß aas dem XVIII. Jahrhundert bekannt (157/a), von früher her nicht. Selbst wenn wir also davon absehen, daß neben „Jeger" das aus dem Lateinischen germanisierte „F^alk" steht, ist vorläufig der Erklärungsversuch aussichtslos, daß KÉZAI das Wort „Legerfalc" von der slawischen Bevölkerung der angenommenen Urheimat gleichzeitig mit dem Worte, Keretschet übernommen hätte. Viel wahrscheinlicher ist die Annahme, daß dieser Name durch rußische Wander -Falkner zu KÉZAI gelangt ist. Diese rußisehen Wanderfalkner, welche kaum ein halbes Jahrhundert später als „Falconarii Ruthenorum" in HiCFELTS Handschrift über die Falknerei erwähnt werden, sind wahrscheinlich noch viel früher nach Ungarn gekommen. War doch auch unser König BÉLA IV. ein leidenschaftlicher Falkner, und der Ruf eines solchen königlichen Falkners breitete sich über weite Länder aus, weil er in der Falknerzunft guten Verdienst bedeutete. KÉZAI, der wahrscheinlich die Falknerei selbst liebte und ausübte, hatte als Hofprediger sicher oft Gelegenheit, mit diesen rußischen Wanderfalknern in Berührung zu kommen, die wiederum auf ihren Wanderungen mit den skandinavischen Zunftgenossen zusammenkamen und von diesen das aus dem skandinavischen „Geirfalki", „Gerfalk", „Jaktfalk" oder aus ähnlichen Benennungen entstellte Wort „Legerfalk" mitgebracht haben konnten. Diesen einzig möglichen Erklärungsversuch müßen wir aus dem Grunde annehmen, weil nach Baist das Wort „Gerfalk" im Laufe des XI. und XII. Jahrhunderts erseheint. Es konnte also KÉZAi selbst dessen entstellte Form nur im Wege der erwähnten münd- liehen Übermittlung kennen gelernt haben, sodaß von einer Übernahme aus der Literatur keine Rede sein kann. Vorläufig wenigstens ist dieses die Situation. Durch später etwa zu Tage tretende neue Quellen wird man vielleicht zu einem anderen, vielleicht zu einem gleichen Ergebnis gelangen. Es könnte noch die allerdings sehr fern liegende Möglichkeit in Betracht gezogen werden, daß die landeserobernden Magyaren das Wort „Legerfalc" aus dem hypotetischen Ungarischen Reiche mit sich gebracht hätten, als Erbschaft dei mit ihnen verwandten Völker der Ostjaken, Votjaken, Syrjänen etc. sowie der finnischen und lappländischen Völker. Wir wissen leider nicht, wie der Gerfalke bei den Ostjaken, Votjaken, Syrjänen etc. heißt, dagegen sind die Benennungen der Finnen und Lappen bekannt. Bei den Finnen heißt der Gerfalk Tunturi Haukka, Tunturi Koppel Haukka, Jakti Haukka, bei den Lappen Riefszakfalle, Tuotar-Koappil- Falli, Duodar-Goappel-Falle. Die Wörter „Jakti" sowie „Falle" und Falli", sind offenbar später von den benachbarten germanischen Völkern übernommen worden. Über die Wörter Haukka, Duodar und Goappel wage ich kein Urteil, glaube aber feststellen zu dürfen, daß sie weder mit den Vogelnamen Turul- Zongor-Keretschen, noch mit dem Wort Legerfalc in irgend einen Zusammenhang gebracht werden können. Nachdem wir auf Griind meiner obigen Auseinandersetzungen als sicher annehmen 1935/38] UNGARISCHK BKÍZVOGELNAMRN -{çiU müßen, daß der ,,Legerfalc" nur im Wege mündlicher Überlieferung durch Wandei' Falkner zu den ungarischen Chronisten gekommen sein kann, erhebt sich sozusagen von selbst die Frage, ob nicht auch das Wort Keretschen bloß auf diesem Wege zu KÉZAí gelangt war, so daß also unser Bestreben völlig aussichtslos bleibt, aus diesem Wort auf dii- Lage der von den Chronisten angenommenen Urheimat zu schließen. Gäbe es nun nicht ähnlich wie Keretschen kligende und mit Keretschen zusammengesetzte Ortsnamen viel älteren Ursprungs, als daß sie KÉZAI aus der Literatur, oder durch Wander-Falkner auf mündlichem Wege hätte übernehmen können, dann wäre dieses Wort von allem Anfang an als fremder Eindringling zu behamdeln und aus der Reihe der für die ungarische Urgeschichtsforschung in Betrachtkommenden Wörter auszuscheiden gewesen. Die mit Keretschen zusammengesetzten Ortsnamen konnten aber kaum durch Angaben von Wander-Falknern entstanden sein, sodaß wir annehmen dürfen, daß das Wort Legerfalc, das neben dem aus der nationalen Tradition stammendeii Keret seh et vorkommt, eine Art Erklärvingsversuch späteren Ursprungs ist, welchen KÉZAI nur deshalb als Erläuterung des Vogelnamens Keretschet hinzuzufügen für nötig hielt, damit die Geschichtsschreiber späterer Zeiten die Lage des seiner Überzeugung und der nationalen Überlieferung nach als Urheimat zu bezeichnenden Gebietes avif Grund der zu bestimmenden Artzugehörigkeit und geographischen Verbreitung des Vogels Keretschet möglichst sicher bestimmen können. Nach dieser Abschweifung kehren wir nun zurück zur Behand- lung der Frage, wie dieser wichtige Vogelname in den ungarischen Sprachschatz gelangt ist? Diesbezüglich müßen wir zunächst die Meinung von ZoLTÁN GOMBOCZ kennen, der eine überaus eingehende Studie über den Kere- tschen geschrieben hat, u. zw. in seiner Abhandlung ,,Die ungarische Urheimat und die nationale Tradition' ' (79). Das Ergebnis seiner Untersuchungen läßt sich darin zusammenfassen, daß KÉZAI die Wör- ter Grifo und Cristallus aus alten Bechreibungen des Skythenlande- übernommen hat. dabei aber als selbstständige Angabe auch den unga- rischen Namen dieses Grifo, d. i. das Wort Kerechet bewahrt hat. Ich habe zwar diese auf das Skythenland bezüglichen alten Beschrei- bungen selbst nicht gelesen, glaube aber den Feststellungen von ZOLTÁN GoMBOCZ volles Vertrauen schenken zu dürfen, und zwar umsomehr. als auch auf Grund meiner eigenen Untersuchungen KÉZAI nicht in der Lage gewesen ist, durch fremde Literafcurquellen mit dem Vogel- namen Kreischet = Kerechet bekannt zu werden. Die Quellen werke, die den Vogelnamen „Kretschef' zum erstenmal erwähnen, kamen durchwegs viel später ans Tageslicht, als daß KÉZAI sie hätte benutzen können. Wenn er also diesen Vogelnamen weder aus der Urchronik, noch aus fremden Quellen übernehmen konnte, woher wußte er dann, daß der in den Rifei-Bergen brütende Grifo auf ungarisch Kerechet hieß? Zoltán Gombocz glaubt bezüglich dieser Frage eine annehm- bare Erklärung darin zu finden, daß zur Zeit unserer ÁRPÁDÉN -Könige die Beziehungen zwischen Ungarn und Rußland ziemlich enge waren. 394 JAKOB SCHENK [Aquila Drei Könige aus dem Hanse der Árpádén heirateten rn Bische Prinzeßin- nen : Andreas I. (1047—1060), Koloman Der Bücherfreund (1095— 1116) lind GÉZA II. (1141 — 1161). Es ist also möghch, daß der aus ,, Kreischet-' regelrecht gebildete Name Keretschet durch die Hofhaltung der rußischen Prinzeßinnen in Ungarn Einbürgerung fand. Es gehört keine besondere Einbildungskraft dazu, um sich vorzustellen, daß die zukünftigen ungarischen Königinnen nicht mit leeren Händen von zu Hause ankamen, sondern neben prunkvoller Ausstafierung und wert- vollen Juwelen auch Spezialitäten ihres Landes mitbrachten. So durften sie wohl sicher ihre zu allen Zeiten hochgeschätzten Kretschet- Vögel mit sich gebracht haben — vorausgesetzt natürlich, daß am Hofe des Großfürstentums Kiew (alle drei ungarische Königinnen waren Großfürstinnen von Kiew) damals die Jagd mit dem Kretschet- Palken schon in Mode war. Zur Entscheidung dieser Frage muß gleich von vornherein fest- gestellt werden, daß im Gebiet des Größfürstentums Kiew der Kre- tschet-Fsblke schon damals nicht brütete, folglich konnte dieser Vogel nur als Handelsartikel durch Wan der -Falkner an den großherzoglichen Hof in Kiew gelangt sein. ZOLTÁN GoMBOCZ bezeichnet zwar die Basch- kiren als die Vermittler der Kretschet-Y ögel. doch heißt der Falke bei diesem Volke Zongor. Auf Grund der zur Verfügung stehenden Daten kann man zwar die Annahme, daß das Wort Keretschet durch die aus der großherzog- lich Kiew' sehen Familie stammenden ungarischen Königinnen in Ungarn eingebürgert worden ist, nicht glattweg abweisen, doch kann anderer- seits ebensowenig behauptet werden, daß dieses wahrscheinlich sei. Den rußischen Geschichtsdaten zufolge entstanden dort die ersten Falknerei-Ämter im XIV. Jahrhundert, das Oberamt sogar nur 1550. Nach Hammer-Purgstall hatten die rußischen Großfürsten die ver- tragsmäßige Verpflichtung, zum Zeichen ihrer Unterwürfigkeit dem kip- tschakischen Tatarenreich Beizvögel als Geschenk zu schicken. Dieses Reich wurde von Batu Khan in der ersten Hälfte des XIII. Jahrhun- derts begründet, also viel später, als die rußischen Gattinnen der unga- rischen Árpádén könige nach Ungarn kamen. Es bleibt noch die Annahme übrig, daß KÉZAI mit dem Namen Keretschet durch Wander -Falkner bekannt worden ist. Tatsache ist, daß zur Zeit KÉZAl's der Gerfalke schon ein sehr gesuchter Artikel war, welchen auch Marco Polo er- wähnt, der gerade damals, 1274 — 75, seine große Reise nach Asien unternahm. ZOLTÁN GoMBOCZ hatte schon früher darauf hingewiesen. Die diesbezügliche Aufzeichnung Marco Polos lautet wie folgt : ,,Die aus den christlichen Ländern stammenden Vögel namens ,,Grifalchi'' gelangen nic;ht bis zu dem GROßEN Khan (Kublaj), denn dieser ist 1935/38] UNGARISCHE BEIZ VOGELNAMEN 395 nicht auf sie angewiesen. Er erhält von einer Insel*) im Eismeei-, die so weit gegen Norden liegt, daß von dort aus der Polarstern fast in süd- licher Richtung zu stehen scheint, so viele dieser Jagdfalken, als er benötigt. Die aus Europa stammenden Jagdfalken werden zu den Tataren gebracht, die an die Armenier und Kumanen grenzen, also zu der kiptschakischen Goldenen Horde. Auf Grund der Angabe Marco Polo's erscheint es eigentlich nicht ganz ausgeschloßen, daß schon zur Zeit KÉZAl's solche rußische Wander- Falkner bis nach Ungarn kamen und dort den Namen Keretschen ein- bürgerten, doch kann man auf Grund dieser Mutmaßung die Ortsnamen Keretschennicht erklären, deren erster im Jahre 1255 urkundlich erwähnt wird. Wir haben auch keinen Grund anzunehmen, daß diese Benennung nun auch tatsächlich in jenem Jahre entstanden wäre, und nicht schon viel älteren Datums sein könnte. Noch weniger wahrscheinlich ist, daß KÉZAI auf Grund des durch die Wander-Falkner vermittelten Vogel- namens die Urheimat in das Rifei-Gebirge verlegt hätte. Die Eingebürgerung durch Wander -Falkner ist deshalb unwahr- scheinlich, weil in den Namensverzeichnißen von SCHLÄGL und BESZ- TERCE der Name Keretschen unter den Beizvögeln nicht vorkommt. Es könnte noch die Vermutung auftauchen, daß der Mönch JULIAN diesen Vogelnamen aus dem von der nationalen Überlieferung als Urheimat bezeichneten Gebiete, welches er auf einer Expedition (1240) besuchte und dort die Reste der zurückgebliebenen Magyaren auf- gefunden hatte, KÉZAI übermitteln konnte. Doch leidet auch diese Vermutumg Schiffbruch an den Ortsnamen Keretschen ungarischen Ursprungs, welche früheren Datums sind, als daß sie durch Julian hätten eingeführrt werden können. Nach Prüfung aller Daten und Möglichkeiten muß ich zu der Überzeugung gelangen, daß KÉZAI auch das Wort Keretschen nur aus der nationalen Überlieferung übernommen hat, ebenso wie das Wort Turul. Beim Vogelnamen Turul kann die Möglichkeit gar nicht in Frage kommen, daß oghusische Wander -Falkner ihn mitsamt dem Vogel eingebürgert hätten, oder daß KÉZAI durch die Tataren des Batu Khan erfahren haben könnte, daß ATTILA das Bild dieses Turul auf seinem Schilde führte. Auf Grund aller dieser Erwägungen und Folgerungen müßen wir das Land, von wo aus die landesobernden Magyaren der nationalen Überlieferung zufolge ihren Zug gegen Westen begannen, zwangsläufig dort suchen, wo nach KÉZAI der Vogel namens Keretschet gebrütet hat. Mit Hilfe der vorhandenen Daten können wir diesen Ort auch finden. * ) Wahrscheinlich bezieht sich diese Aufzeichnung auf die Neusibirischen Inseln. 396 JAKOB SCHENK [Aquila Es gibt auf dem ganzen Erdenrund keinen andern Punkt, an wekîhem ein Vogel namens Kreischet = Keretschet brütet, als Rußlaiid, wo die Brutgebiete dieser Vogelart sich im Uralgebirge vom Nördlichen Eismeer bis zum 55. Breitengrad erstrecken. KÉZAl's Beschreibung diseser bewaldeten Einöden, in denen zwei Flüße, Togora und Etui entsprin- gen, paßt nur auf die europäischen Hänge des Uralgebirges. KÉZAI sagt auch, daß dieses Gebiet in Europa liegt und im Osten an Asien grenzt. Auf Grund seiner Aufzeichnungen sowie auf Grund des Brutvorkcm- mens des Keretschet sind also die Rifei-Gebirge mit dem Ural, der Togora- Fluß mit der Petscora, der Etui mit der Wolga oder einem ihrer Neben- flüße, wahrscheinlich der BJelaja, identisch. Der Gerfalke brütet auch auf den asiatischen Hängen des Uralgebirges, wird aber von den dort wohnen- den Baschkiren und Kirgisen nicht Kreischet, sondern Zongor genannt. Daß die Wahl tatsächlich auf das Ural- Gebirge fallen muß, wird durch das Wort ,,Gristallus" noch besonders unterstrichen, denn ebenso wie der Keretschen ein charakteristisches lebendes Produkt des Ural- Gebirges darstellt, ist der herrliche Malachit ein weitberühmtes mineralisches Produkt dieses Gebirges. Schon seit uralten Zeiten wird dieses Erz im Ural gewonnen und nirgend in so prächtigen Exem- plaren wie gerade hier. Durch diese beiden Produkte hat KÉZAI unmiß- verständlich den Westabhang des Ural als das Skythenland gekenn- zeichnet, von wo aus die Magyaren zur Landnahme aufgebrochen sind. Wie überzeugend diese Argumentation auch sein mag, — es muß trotzdem die Frage aufgeworfen werden, ob wohl dieser Vogelname bei den landesobernden Magyaren bekannt war, oder bekannt sein konnte? Das Wort Kreischet erscheint zum erstenmal 1187 in der Geschichte, ist aber schon zu derselben Zeit auch am Hofe DSCHINGIS Khan's als Name eines beliebten, hochgeschätzten Beizvogels bekannt. Die letztere Quelle sagt auch noch, daß der Kreischet derselbe Vogel ist, wie der Zongor, also der Gerfalke. Diese Keretschet-J)-Aien sind also zeitlich nahezu 400 Jahre von dem Aufbruch der Magyaren zur Landnahme entfernt. Zweifellos ist der Name nicht erst damals entstanden, als er zum erstenmal in irgend eine Literaturquelle hineinkam ; wir können also ruhig annehmen, daß das Wort Kreischet auch schon früher im Munde der slawischen Bevölkerung Rußlands gelebt hat. Nur ist mit dieser Annahme leider nicht bewiesen, daß die landeserobernden Magyaren von hier den Namen Keretschet mitgebracht haben. Tiotzdem müßen wir diese Hypothese als die bis jetzt nicht nur wahrscheinlichste, sondern als einzig wahr- *) Die Besprechung der sehr weitläufigen Beziehungen des Wortes KeretscJien in der in- und ausländischen Literatur laße ich, im Interesse der Continuität dieser Studie, am Ende des /ve?-eY.sc/?PH Abshnittes in einem besonderen „Anhang" folgen. 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN ;j97 scheinliche akzeptieren, in der Hoffnung, daß durch die späteren For- schungen diese Annahme zur Gewißheit werden wird. Auf Grund der heute zur Verfügung stehenden Daten wage ich nun mit der den gewißenhaften Forscher verpflichtenden sicheren Über- zeugung das Gebiet zu bestimmen, welches die Chronisten als Skythen- iand bezeichnet haben, das Land, von wo die Magyaren zur Besitzer- gieifung ihrer jetzigen Heimat auszogen. Man müßte dieses Land eigentlich Urheimat nennen, doch wird aus den folgenden Untersuchun- gen hervorgehen, daß dieses Skythenland bloß ein vorübergehendes Aufenthaltsgebiet, eine provisorische Heimat war. Die richtige Urheimat, von wo aus die Hunnen -Magyaren gegen Westen aufbrachen, lag viel weiter im Osten. Dieses Land der Skythen, auch Dentumogeria genannt, erstreckte sich dem konkreten Zeugnis der Wörter Keretschet und Kristall zufolge sowie auf Grund der genauen Übereinstimmung auch anderer Einzel- heiten der Beschreibung, auf das westlich vom Ural- Gebirge gelegene Flachland und breitete sich wahrscheinlich bis in die Tundren am Nörd- lichen Eismeer aus. Seine Ausdehnung in südlicher und westlicher — Rich- tung läßt sich nicht ermitteln. Jedenfalls hatte das Land eine mehr nörd- liche Lage, wie auch die Aufzeichnungen des ANONYMUS und KÉZAI beweisen, die übereinstimmend das Skythenland in die kalte Zone ver- legten. Sehr bezeichnend hiefür ist die Bemerkung des ANONYMUS, daß das Skythenland von der äquatorialen Zone weit entfernt liegt, und daß dort Marder überaus häufig vorkommen, sodaß sich mit dessen Fellen nicht nur Edelleute und Bürger bekleiden, sondern auch das Hirtenvolk. Wollen wir außer den Daten der Chronisten auch andere Beweise für die Lage des Skythenlandes haben, dann kann ich mich in Anbe- tracht meines mangelhaften geschichtlichen und sprachlichen Wissens nur auf mittelbare Beweise berufen. Als wichtigster mittelbarer Beweis wäre die Reise JULIANS bezw. seines Vorgängers, des Mönches Otto zu betrachten. Der Mönch Julian fand auf dieser denkwürdigen Reise tatsächlich hier zurückgebliebene Reste der Magyaren. Er verstand ihre Sprache und sie verstanden die seine, sodaß kein Zweifel darüber bestehen kann, daß JULIAN wii'klich das Skythenland gefunden hat, das Land, von wo die Magyaren auszogen, um ihre neue Heimat, das Erbe Atilla's, in Besitz zu nehmen. Auf Grund der Reisebeschreibung Julian's hat nun Bendeffy (23/a) die geographische Lage des Skythenlandes unter dem Namen ,, Magna Hungária" genau bestimmt, und dieses Land stimmt fast voll- kommen überein mit dem Gebiet, das auf Grund der Wörter Keretschen und Kristall fixiert werden mußte. Ein Unterschied besteht bloß darin, 398 JAKOB SCHENK [Aquila daß Bendeffy die östlichen Grenzen von Magna Hungária auch über den Ural hinaus bis zum Fluße Tobol ausdehnt. Bei diesen Versuchen zur Feststellung der Urheimat halte ich fiir das wichtigste Moment die Tatsache, daß sowohl Mönch Otto als auch Möncli JULIAN ohne Zögern direkt den Weg beschritten, der schließlich zur Entdeckung der Magyarenreste durch JULIAN führte. Hieraus muß ich folgern, daß zur Zeit Julian's die Erinnerung an das )Skythenland in der nationalen Überlieferung noch so lebendig war, daß keinen Moment ein Zweifel darüber bestand, wo dieses Land zu suchen sei. Die ungarischen Forscher späterer Jahrhunderte, die ohne den Leitstern der nationalen Überlieferung die Erforscliung der unga- rischen Urheimat in Angriff naliraen, haben bei allem Ruhm, den sie dem Magyarentum erwarben, vom' Standpunkt der ungai'ischen Urgesschichtsforschung nicht annähernd die gleichen Erfolge erzielt wie der Mönch JULIAN durch seine Entdecliungsreise. Im Zusammenhang mit der Reise des Mönches JULIAN muß noch mit allem Nachdruck betont werden, daß durch die Auffindung der Magyarenreste die aus der nationalen Überlieferung geschöpften Daten der Chronisten wundervoll beglaubigt werden. Den andern mittelbaren Beweis entnehme ich dem hochbedeut- samen Werke von Barthold, erschienen 1935, das sich mit der Geschichte der mittelasiatischen Türkenvölker befasst (22). Darin erwähnt er die Hunnen, Avarén, Oghusen, Ujguren Petschenegen, Polowzer, Seldschü- ken, mit einem Worte alle Türkenvölker, welchen Geschlechtes oder Ranges sie auch sein mögen, — einzig und allein über die Magyaren hat er kein Wort zu sagen. Ist es vorstellbar, daß, wenn die Urmagyaren dort in Mittelasien mit den übrigen Völkern türkischen Ursprungs zusammen gelebt hätten, gerade ihre Existenz unbeachtet geblieben wäre ? Diese Annahme ist absolut unwahrscheinlich. Ich glaube, es gibt nur zwei Möglichkeuten : entweder sie hielten sich in einem Gebiet auf, das von dem Kampfplatze der mittelasiatischen Türkenvölker weit entfernt war, oder aber sie hatten zu jener Zeit mit dem Hunnenvolke noch einen gemeinsamen Namen. Wie immer die Ereigniße sich auch abgespielt haben, sei es, daß die Magyaren sich schon früher von den Hunnen getrennt hatten und so der Vernichtung entgingen, sei es, daß sie nach der Hunnenniederlage als geschlagenes Heer in das schützende nordöstliche Gebiet zurück- gedrängt worden waren : darüber besteht kein Zweifel, daß sie von hier aus ihren Vormarsch antraten, um Attila's Erbe in Besitz zu nehmen. Dieses Land der Skythen könnte man eigentlich auch Keretscheri- Land nemen. Auf Grund der Lehren, die wir aus dem Vogelnamen Turul gezogen 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 399 ha})en, dürfen wii- aber mit Rechi: und gründlich daran zweifeln, daß dieses Ker etschcnland tatsächlicli die ungarische Urheimat gewesen ist, trotzdem sich zu dieser Auffassung auch unser weltberühmter Rassen- forscher Ludwig MÉHELY bekennt der in einer zusammenfassenden Studie die heutigen Ergebniße der diesbezüglichen in- und ausländischen Forschung (153 a) folgendermaßen schildert: „Den Keim der ungarischen Nation mäßen wir in jenem einheitlichen ugrischen Reich suchen, das etwa 2500 Jahre vor Chr. Geb. in der Mitte des heutigen Rußland, zwischen dem Quellengebiet von Dnjepr und Duna und dem Westabhang des Uralgebirges lag." Demgegenüber muß man die Frage aufwerfen, warum die Urmagyaren von hier gerade den rußischen Namen des Gerfalken, den Keretschen, mit sich brachten und nicht die bei sprachverwandten Völ- kern gebräuchliche Bezeichnung ? Hätten sie aus dem uralten ugrischen Reich den Namen dieses weltgeschichtlich beteudenden Beizvogels mitgebracht, dann hätte dieser auf keinen Fall Keretschen lauten können. Wie schon erwähnt, konnte ich bei den verwandten Völkern der Ostjaken, Votjaken, Syrjänen den Namen des Gerfalken nicht finden, während er bei den Finnen und Lappen vorkommt u. zw. als Tunturi Haukka, Tunturi Koppel Haukka, Jakti Haukka, bezw. als Riefszakfalli, Tuotar-Koappil-Falli, oder Ducdar-Goappel-Faile. Diese Namen kann man dem Wort Turul nicht gleichsetzen. Ebenso wie sich die Spur des Vogels Turul in der finnisch-ugrischen Über- lieferung nicht nachweisen läßt, suchen wir darin auch die Erinnerung an den Blutvertrag vergeblich. Gesetzt den Fall, die Urmagyaren wären jahrtausendelang dort in dem hypothetischen alten Ugrischen Reich ansäßig gewesen : wie hätten sie den Namen Turul, den Blutwertrag und andere bedeutsame Vermächt- niße in die nationale Überlieferung übernehmen können ? Liegt denn auch nur eine Spur von Wahrscheinlichkeit in der Annahme, daß die im Keretschenland seit Urzeiten als Fischer und Pelz Jäger lebenden Magyaren sich eines schönen Tages aufgemacht hätten, um nach Mittelasien, ins Turul-Land zu ziehen, und daß sie dann nach Übernahme des Namens Turul und anderer bedeutender nationaler Überlieferungen wieder ins Keretschenland zurückgewandert seien, um von dort aus diese Vermächtniße in die durch die Landnahme erworbene neue Heimat mitzunehmen ? Ebenso unwahrscheinhch ist es, daß es die Hunnen waren, welche die- sen Namen in das Keretschenland auf irgendwelche Weise befördert hätten. Nach Barthold drangen zwar einige Hunnen- Stämme schon zwei Jahrhunderte nach Chr. Geb. bis in die Gegend der Wolga vor, doch war bei diesen der Name Turul damals noch kaum bekannt. Die erwähnte 400 JAKOB SCHENK [Aquila chinesische Quelle gedenkt nämlich der Falknerei der Hannen mit keinem einzigen Wort. Das Wort Turul als Beizvogelnamen hatten sie also weder aus der hunnisch-magyarischen Urheimat mitbringen können, noch aus dem für die Urheimat gehaltenen Keretschen-Lande. Sie können es nur nach dem Ver laßen der Urheimat auf irgend einer Zwischen-Station ihres Weges nach Westen aufgenommen haben, und zwar nur von den Oghusen, bei denen der Turul dieselbe vornehme Rolle spielte, wie in der ungarischen nationalen Überlieferung. Auf Grund der Vogelnamen ist der in den ßalkasch-See fließende Ili-Fluss der äußerste Punkt, den wir auf dem westlichen Zuge des hunnisch-magyarischen Volkes fixieren, können. Zur Rechtfertigung meiner Folgerungen und Erwägungen bezüglich des Namens Turul bedarf es aber noch eines starken Stütz- pfeilers, der das Ganze vor dem Einstürze bewahren kann. Dieser Pfeiler ist die schon öfters erwähnte chinesische Quelle mit ihrer Erwähnung des Bluteides oder Blut Vertrages. Den BJutvertrag schloßen die Hunnen- Magyaren nicht untereinander ab, sondern als Friedensvertrag mit den Chinesen. In seinem Ver lav f aber war dieser Friedensvertrag auf Grund der chinesischen Quelle ein richtiger ,, BJutvertrag". Er wurde etwa im Jahre 45 vor Chr. Geb. zwischen den Bevollmächtigten des chinesischen Herrschers Han-Tschang und TsCHANG-MuNG einerseits und dem hunnischen Tan-Hu (d. i. Fürsten) namens Ho-Han-Scha andei^erseits abgeschloßen. Die Zukunft wird lehren, wie dieses Wort Tan-Hu ausgesprochen werden muß, das den Namen des höchsten Hunnenherrscher der Geschichtsschreibung der Nachwelt überliefert hat.^) Die Zeremonie des Blutvertrages wird von der chinesischen Quelle wie folgt geschildert: ,, Han-Tschang und Tschang-Mung gingen hierauf zusammen mit dem Tan -Hu und den Vornehmsten des Reiches auf einen Berg, der sich am Ufer des LoK-Flusses im östlichen Teile des Reiches der HuNG-No erhebt, und schlachteten dortselbst ein weißes Pfei'd. Der Tan-Hu vermischte mit dem Messe^ ,,king-lu" und dem Löffer ,,kim-liu-li" den Wein in dem Schädel des Königs von GoAT-Sl, welchen der Tan-Hu namens Lo-SCHANG besiegt hatte, und aus diesem Schädel tranken sie dann zusammen den Bluteid, (oder Blutvertrag)". Groot, der Herausgeber der chinesischen Quelle, sagt, daß der Wein entweder mit dem Blute des weißen Pferdes, oder mit dem Blute *) Den Hunnenherrscher erwähnt auf Grund anderer chinesischen Quellen Koloman NéMETHY unter dem Namen SCHEN-Jü, u. zw. in seiner ausgezeichneten Abhandlung „Hiung-Nu — Hun Identität", BudajDCst 1910. Auf die Tätigkeit dieses in der Urgeschichtsforschung bisher kaum gewürdigten verdienstvollen Gelehrten machte mich Dr. Rosa Németh, Oberlehrerin in Budajiest, aufmerksam. J. Seh. 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 401 der Vertragschließenden gemischt wurde. Der ungaiischen nationalen Überlieferung zufolge kann kein Zweifel darüber bestehen, daß das weiße Pferd bei dieser Zeremonie die Rolle des Opfers gespielt Jiat, während sich die Eidablegenden mit dem da/Ai bestimmten Messer ,,king-lu"' eine Wunde beibrachten, ihr eigenes Blut in den zum gemein- samen Trinkgefäß bestimmten Schädel fließen ließen, und es dort mit Hilfe des Löffels ,,kim-liu-li" mit dem Wein vermischten. Dieses mit dem Blut der Vertragschließenden gemischte Getränk hatte selbst- vei'ständlich bei der Abfassung eines so schwerwiegenden, wichtigen Vertrages seine besondere festliche oder symbolische Bedeutung. Wenn wir bedenken, wie wunderbar diese zeitlich und räumlich so fern liegende chinesische Quelle mit der ungarischen nationalen Überlieferung übereinstimmt, wenn wir gleichzeitig die auf den Vogel- namen Turul bezügliche nationale Überlieferung in Betracht ziehen, die durch zeitlich und räumlich ebenfalls sehr weit entfernte persische und andere Quellen bestätigt wird, — dann kann wohl kein Zv/eifel darüber bestehen, daß die Urheimat der Magyaren auf Grund dieser Überlieferungen gesucht werden muß. Selbstverständlich darf dabei die Feststellung der SiJrachforschung nicht außer Acht gelaßen werden, daß die Grundelemente der magyarischen Spj'ache finnisch-ugrischen Ursprungs sind, doch können wir uns mit dieser Frage auch spätei' noch befassen. Die nationale Überlieferung, die das Magyarentum bei der Landnahme mitgebracht hatte, ist jedenfalls neueren Ursprungs als das Andenken an die gemeinsame finnisch-ugrische Abstammung, und blieb deshalb in viel lebhafterer Erinnerung, als das Gedächtnis des in nebelhafter Ferne sich verlierenden gemeinsamen sprachlichen Ursprungs. Wollen wir den Weg verfolgen, den die Hunnen und Magyaren vom Exodus aus der Urheimat bis zur Landnahme zurückgelegt haben, dann müßen wir von der lebendigen nationalen Überlieferung aus- gehen, und erst nachher, zur Kontrolle, auf Grund der Ergebniße der Sprachforschung die auf diese Art erzielten Resultate einer Kritik unterziehen. In der finnisch-ugrischen Verwandtschaft finden wir keinerlei An- denken weder an den durch die nationale Überlieferung bewahrten Namen Turul, noch an den Blutvertrag. Nehmen wir diese Tatsache zum Aus- gangspunkt, dann ist die hunnisch-magyarische Urheimat nicht in dem hypothetischen Ugrischen Reiche zu suchen, sondern in der Fort- setzung des Weges, der das Turul-hBMá mit dem Schauplatz des mit den Chinesen abgeschloßenen Blutvertrages verbindet. Wo dieser Punkt liegt, wird die zuständige Forschung sicher einmal genau feststellen können. Ich für meine Person will mich vorläufig nur auf die Angabe 26 40Í JAKOB SCHENK [Aquila von Groot stützen, daß der O 1 a n - Fluß Hunnen- Fluß genannt wurde. Dieser Fluß ergießt sich durch das O r d o s - Land in den Gelben Strom. O r d o s-Land ist ein Teil der Inner -Mongolei und liegt unmittel- bar an der chinesischen Gienze, diesseits der Großen Chinesischen Mauer. Wir sind also auf dem Wanderwege der Hunnen-Magyaren bis zur Chinesischen Mauer gelangt. War dieses Gebiet Urheimat, oder war es auch nur Übergangsgebiet wie das Turul- und K er etschen-J j,s,ndi Gibt es eine Spur, die einen Schluß auf die wirkliche Urheimat zuläßt? Ja, es gibt eine solche Spur ! Allerdings verliert sie sich im Nebel, doch müßen wir dieselbe in Ermangelung einer besseren verfolgen. Die denkwürdige chinesische Quelle beginnt ihre auf die Urge- schichte der Hunnen bezüglichen Aufzeichnungen mit einer Angabe, die in dem Ohr jedes ungarisch geschulten Menschen ein nie erhofftes Echo auslöst. Dieselbe besagt, daß der von 1001 bis 947 vor Chr. Geb. regie- rende König Mu eine Strafexpedition gegen die Hunnen fühi^te und im Verlaufe dieses Feldzuges vier weiße Wölfe und vier weiße Hirsche erbeutete. Der Schreiber des Königs berichtet über keinerlei andere Beute. König Mu war sicher ein großer Jäger, der nur diesen seltenen Jagderfolg der Nachwelt überliefern wollte. Wir sind ihm wegen dieser Aufzeichnung zu großem Dank verplichtet, denn ohne sie hätten wir schwerlich jemals auch nur annähernd und mit einem einzigen W^ort Stellung nehmen können zu der in vollständiges Dunkel gehüllten Frage nach dem Weißen oder Wunderhirsch. Selbstverständlich darf man auf Grund der Namensgleichheit nicht einfach behaupten, daß der weiße Hirsch des Königs Mu identisch sei mit dem in der ungarischen nationalen Überlieferung vorkommen- den Weißen oder Wiinderhirsch. Zweifellos aber haben — der chine- sischen Quelle zufolge — die Urhunnen und mit ihnen die Urmagyaren in einem Gebiet gewohnt, wo weiße Wölfe und auch weiße Hirsche zusam- men lebten. Und dieses Gebiet können wir mit Ausschluß jedes Zweifels bestimmen. Es gibt auf dem ganzen Erdenrund kein andei^es Land, in welchem in geschichtlicher Zeit weiße Hirsche und weiße Wölfe zusammen gewohnt haben, als Ostsibirien. Die tiergeographischen Daten veröffentliche ich auf Grund der Mitteilungen von Dr. Julius Éhik. Ihm zufolge ist der in Ostsibirien lebende Wolf bedeutend größer, als unser einheimischer, sein Fell ist im allgemeinen heller, häufig sogar ganz weiß. Es ist dies der sogenannte sibirische weiße Wolf. In dem Wohngebiet dieser Wolfsart lebt auch das Renntier, das im Winier ständig weiß und selbst im Sommer viel heller ist als der Rothirsch ; wir können also unter dem weißen Hirsch nur das mit dem weißen Wolf in demsell)en Gebiet beheimatete Renntier verstehen. 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 403 Das Renntier lebt in den arktischen Gegenden der nördlichen Halbkugel in großen Rudeln, wandert im Sommer in der Richtung des Pols nach Norden, und wird dann im Winter durch die sich andauernd verschlechternden Äsungsverhältniße wieder in südlichere Gegenden zurückgedrängt. An der Südgrenze seines Verbreitungsgebietes kommt es nicht mehr rudelweise vor, sondern nur als Einzelwild. Es handelt sich dabei um Exemplare, die aus irgend einem Grunde, durch Raub- tiere oder Jäger, von dem Rudel abgesprengt wurden. Solcherart könnte man sich die durch die Überlieferung erhaltene Jagdbeschreibung des HuNOR und Magor auf den weißen Hirsch vorstellen. Wenn wir dieser Sage im Rahmen der ungarischen Urge?chichts- forschung überhaupt Raum geben wollen, dann kann meiner Ansicht nach nur dieser Erklärungsversuch in Frage kommen, denn weiße Hirsche als freilebendes Wild gehören zu den größten Seltenheiten. Solche Exemplare können nur Albinos sein, die aber, entsprechend der natur- geschichtlichen Gesetzmäßigkeit in Bezug auf den Albinismus erst seit Einführung der Wildhege und-Zucht häufiger vorkommen. Bei der Suche nach der hunnisch-magyarischen Urheimat ge- langen wir auf dieser Spur in den Teil Ostsibiriens, der nördlich der Chinesischen Mauer lag. Wir können dieses Gebiet, die wirkliche Ur- heimat des hunnisch-mag3^arischen Volkes, ,, Weiße Hirsch-Heimat" nennen. Dieses Ergebnis steht in kraßem Gegensatz zu der in den unga- rischen Chroniken verzeichneten Angabe, wonach der Riese Ménrót = Nimród, der Urahn des hunnisch-magyarischen Volkes, vom Geblüte Japhets, also semitischer Abstammung war. Wenn ich die Daten der Chronisten und die Aufzeichnungen der chinesichen Quelle über die hunnisch-magyarische Urgeschichte unter dem Gesichtspunkt der Glaubwürdigkeit beurteilen soll, dann muß ich mich ohne Zögern für die Glaubwürdigkeit der chinesischen Quelle entscheiden, denn die darin enthaltenen Aufzeichnungen beruhen auf unmittelbaren Erfahrungen, die während den ständigen Kämpfen mit den Hunnen gesammelt wurden. Die wechselvollen Kämpfe wurden vorübergehend durch Friedensverträge unterbrochen, zu deren Einhaltung die krieg- führenden Parteien gegenseitig Geiseln stellten. Natürlich nicht Kulis sondern Tronerben und Würdenträger. Waren die Chinesen in sehr großer Bedrängnis, dann gaben sie dem Herrscher der Hunnen, dem Tan-Hu sogar chinesische Prinzeßinen zu Gemahlinnen. Diese Geisein kamen an den Hof des Tan-Hu mit entsprechendem Gefolge — eine wahre Spionage -Organisation in Feindesland — wie andererseits sicher- lich auch der hunnische Fürstensohn nicht mit verbundenen Augen und allein den Hof der chinesischen Dynastie besuchte. Auf Grund 26* 404 JAKOB SCHEÎîK [Aquila der auf diese Weise gesammelten unmittelbai^en Erfahrungen — nicht aber dem Hörensagen nach — verfaßten die chinesischen Schreiber ihre Aufzeichnungen übei" die Hunnen. Dieses Moment mußte ich nicht nur der Glaubwürdigkeit der chinesischen Quelle zuliebe unterstreichen, sondern auch deshalb, weil es zugleich die ethnographische Gestaltung des hunnisch-magyarischen Urvolkes beleuchtet. Der ungarischen Urgeschichtsforschung hat es immer Kopfzerbrechen bereitet, wie sich dieser Verwandte des seit grauen Urzeiten friedlichen finnisch-ugrischen Fischer und Pelzjäger- volkes plötzlich von heute auf morgen zu einem kriegerischen pfeil- bewaffneten Reitervolk verwandelte das nicht nur über glänzende kriegerische Tugenden verfügte, sondern zugleich auch über blendende Fähigkeiten auf dem Gebiete der Staatskunst. Von wo hatte es diese Fähigkeiten mitgebracht, wo es doch im Keretschen-iiSbïide im Ural, jener von den Chronisten vermuteten Urheimat, überhaupt keine Gelegenheit gehabt hatte solche Fähigkeiten sich anzueignen und auszubilden? Auf Grund der chinesischen Quelle darf man nun annehmen, daß sich diese überlegene Kriegs- und Staatskunst in den tausendjährigen ständigen Kämpfen mit dem zu jener Zeit über die gleichen vorzüg- lichen Eigenschaften verfügenden chinesischen Volke entwickelt hat. Das kriegerische, mit Pfeilen bewaffnete Reitervolk, das in der chinesischen Quelle unter den Namen ,,Hung-no", ,,Hunno", ,,Hunnoi" vorkommt, führte schon tausend Jahre vor unserer Zeitrechnung Krieg mit dem chinesischen Reich, welches zur Abwehr dieser Angriffe das großartigste Bauwerk der Menschheit, die Große Chinesische Mauer errichtete, neben deren Ausmaßen jede andere archikektonische Schöp- fung weit zurückbleibt. Durch ihre ständigen Einfälle beunruhigten und bedrohten sie die friedliche, Ackerbau, Handel und Gewerbe trei- bende chinesische Bevölkerung ebenso, wie später die Magyaren nach der Landnahme die gleichfalls friedlichen Völker des Westens. Diese Paralelle ist — abgesehen von knapjien tausend Jahren und einer Entfernung von mehreren tausend Kilometern — vollkommen. Die Magyaren setzten in Europa das fort, was ihre hunnisch-magyarischen Vorfahren, nicht ganz ruhmlos, in China begonnen hatten. Neben eigenangeborenen Talenten war es also in erster Linie die aus der tausendjähriger Berührung mit dem uralten, hochgebildeten chinesischen Volk entsprungene Bildung auf dem Gebiete der Kriegs- und Staatskunst, die das Hunnen-Volk zu dem verhängnisvollen Vor- dringen nach Westen befähigte, in dessen Verlauf es unter der Führung Attila's ein Weltreich begründete, gleichzeitig aber bei dieser uner- hörten Kraftentfaltung auch verblutete. Die heutigen Ungarn sind die 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGBLNAMEN 405 Überbleibsel dieses uralten hunnisch magyarischen Volkes ; sie sind vielleicht schon früher von dem Muttervolk losgerißen worden, oder haben sich nach der verlorenen Schlacht interimistisch im Keretschen- Land niederge laßen, um von dort, auf den Spuren der Vorfahren, wieder nach Westen vorzudringen zur Besitzergreifung des Erbes Attila's. Wir können also auf Grund der Daten aus der nationalen Über- Heferung und auf Grund der Geschichtsquellen mit ruhigem Gewißen feststellen, daß nur Unwißenheit, gepaart mit bösem Willen und Neid behaupten kann, daß die Ungarn als völlig ungebildete Pusztensöhne und barbarische Eroberer nach Europa gekommen seien. Kultur hatten sie wohl, allerdings keine westliche — sondern uralte östliche. Dank seiner ererbten Fähigkeiten und seiner überlegenen östlichen Kriegs- und Staatskunst konnte das ungarische Volk Attila's Erbe nicht nur erobern, sondern auch behalten, denn als seine genialen Führer erkann- ten, daß die aus dem Osten gebrachte Kultur für den Fortbestend nicht genügend war, vertauschte es dieselbe im Laufe eines kurzen Jahrhunderts mit der westlichen. Es trat vom Heidentum zum Christentum über und reihte sich damit in die Kultur des Westens ein, die ihm seine Exis- tenz und spätere ruhmreiche Rolle in der Geschichte Europas sicherte. Bevor ich schließe, sei es mir gestattet, auch meine Ansicht darüber zu äußern, wie wohl die türkischen Elemente in die Sprache der Hunnen bezw. Magyaren eingedrungen sein können. Nach den Ergebnißen der Sprachforschung kann der finnisch- ugrische Ursprung des Magyarentums in keiner Weise in Zweifel gezogen werden. Verfolgen wir den Weg des Magyarentums aus der Weißen i/irscÄ -Heimat über das Tw ul-Ija,nd, später über das KeretschenlLabnd bis ins heutige Ungarn, dann müßen wir zu der Schlußfolgerung gelangen, daß die Magyaren nach dem Verlaßen der Weißen Hirsch-ììeiineit schon keine Möglichkeit hatten, Grundelemente der finnisch-ugrischen Sprache aufzunehmen. Auf diesem Wege bürgerten sich die nationalen Überlieferun- gen ein, deren Andenken als später erworbenes Überlieferungsgut bestehen blieb, während von dem viel älteren gemeinsamen sprachlichen Ursprung keinerlei Spuren in der nationalen Überlieferung übrig blieben. Auf Grund dieser ErAvägungen komme ich zu dem Schluß, daß das in der Weißen Hirsch-ïLeim.Sut lebende Urmagyarentum ein Glied jener großen Völkerfamilie war, die sich in unbekannter Zeit in den zirkum- polarischen Ländern angesiedelt hatte und zum größten Teil auch heute noch dort, in den vor Jahrtausenden innegehabten Gebieten wohnt. Auf die Frage, ob die ungarische Sprache bei dem Vor- dringen nach Westen ihre türkischen Elemente erworben haben konnte, läßt sich eine Antwort nur ohne jede Verantwortung geben. Man darf annehmen, daß diese türkischen Elemente noch 406 JAKOB SCHENK [Aquila in der Weißen Hirsch-Heimat in die mit finnisch-ugrischen Grund- elementen ausgestattete magyarische Sprache hineingekommen sind. Aber wie, wo und wann ? Diesbezüglich zitiere ich die jedenfalls sehr bedeutungsvolle Hypo- these Barthold's: ,.Auf Grund der geschichtlichen Ereigniße erscheint die Annahme berechtigt, daß — insoferne die tschuwaschische Sprache den Überrest eines altern Entwicklungsstadiums der türkischen Spra- chen darstellt — auch die Sprache der Hunnen sich in demselben Ent- wicklungsstadium befunden haben dürfte. Die Sprache der Hunnen war nicht türkisch in dem Sinne, wie sie die heutigen Türkenvölker, mit Ausnahme der Tschuwaschen und Jakuten, sprechen. Diese Sprache brachten die Hunnen bei ihrem Vordringen gegen Westen mit sich, und Reste davon sind in der Sprache all der Völker zu finden, die mit ihnen auf diesem Wege in Berührung kamen, hierher zu rechnen auch die in der ungarischen Sprache auffindbaren türkischen Sprach- elemente." Beim Lesen dieser Erwägung Barthold's gedachte ich mit Freude der hochbedeutsamen Abhandlung von JuLIUS NÉMETH ,,Neue Wege der ungarischen Geschichtsschreibung" (175), worin der Verfasser Fol- gendes schreibt : ,,nach der Trennung vom finnisch-ugrischen Volks- stamm übte auf sie ,,(nämlioh auf die Magyaren)" ein tschuwaschisch = bulgarisch-türkisch sprechendes Volk einen großsen Einfluß aus." Denn hier sind nun die beiden hervorragendsten Forscher auf derselben Spur und derselben Meinung ! Nur die eine Frage bleibt im Dunkel oder wenigstens unentschieden, wo und wann die Trennung der Hunnen - Magyaren von den Finnen -Ugr lern stattfand ? Meiner — sagen wir, dursh entsprechendes Fachwissen nicht unterstüzten — Empfindung nach kam die Trennung der Hunnen- Magyaren von den Finnen-Ugriern schon in der Weißen Hirsch-Heimat zustande. Aus der Mongolei nach Norden vordringende alttürkische Völker zwängten sich zwischen die Finnen-Ügrier, die bis dahin an der Linie des Polarkreises siedelten und eine einheitliche Völkerfamilie bildeten, und teilten dieselben in einen westlichen und einen östlichen Ast. Der westliche Ast blieb rein finnisch-ugrisch, aus dem östlichen entstaaden die türkischen Finnen-Ugrier : die Hunnen-Magyaren. Ich kenne die Geschichte des Tschuwaschenvolkes nicht, kann auch nicht sagen, ob sie in der Weißen Hirsch-Heimat mit den Hunnen- Magyaren ill Berührung gekommen sein konnten, doch wohnen die von Barthold an zweiter Stelle erwähnten Jakuten, die seiner Ansiclit nach eine der tschuwaschischen nahestehende Sprache sprechen, auch heute noch an der Nordwestgrenze der einstigen Weißen Hirsch-Heimat. Damit bin ich am Ende meiner Ausführungen angelangt. Ich 1935/38] UNGARISCHE BEIZ VÖGELN AMEN 407 bitte von vornherein die berufenen Kritiker um Nachsicht, daß ich mich über die Bestimmung der Vogelnamen hinaus auch in die Frage nach dem Ursprung und der Urheimat des Magyare ntums eingemischt habe. Für die Feststellungen ornithologischer Bezihungen übernehme ich die den Forscher verpflichtende volle Verantwortung. Was ich jedoch darüber hinaus als Nebenprodukt meiner Studie vorzutragen wagte, kann ich nur in beschränkten Maße verantworten. Ich hielt es aber für meine Pflicht, auch diejenigen nicht ornithologischen Erwägungen und Schluß- folgerungen zu behandeln, welche sich aus dem Studium der in der nationalen Überlieferung bewahrten Vogelnamen ergaben. Die zu erwartende Kritik darf aber nicht von dem Standpunkt ausgehen, daß man sich auf Grund einiger Vogelnamen zuliebe nicht in die Erörterung derart bedeutsamer Fragen einlaßen könne. Ich weise darauf hin, daß die behandelten Beizvögel eine weltgeschichtliche Rolle gespielt haben. Hätte es sich um die Namen von irgendwelchen Klein - vögeln gehandelt, dann hätte ich es fürwahr niemals gewagt mich in solche Verhandlungen zu verwickeln. Ich habe in dieser Studie den Rahmen des rein Ornithologischen verlaßen, weil ich hoffte, vielleicht einen schwachen Lichtschein entzünden zu können zur Beleuchtung des Weges, der aus der Urheimat der Magyaren in ihr jetziges Vaterland führte. Vielleicht erweist sich selbst dieser schwache Lichtschein als ein Irrlicht. Mir bliebe aber selbst dann der Trost übrig, daß ich durch die Klärung der Bedeutung der Vogelnamen Turul, Zongor, Keretschen doch einiges zum weiteren Ausbau der bisher noch nicht abgeschloßenen ungarischen Urgeschichtsforschung beigetragen habe. ANHANG. Literaturangaben über das Wort Keretschen = Kreischet. Das Wort Kretschet wird zum erstenmale aus dem Jahre 1187 erwähnt. Igor ÎI. (1151 — 1202) führte im Jahre 1185 einen Krieg unglücklichen Ausganges mit den Polovcer. Seine Heldentaten und Leiden werden von einem zeitgenössischem Dichter beschrieben. In dieser Beschreibung findet sich der Text ,,ni Sokolu ni Kretschetu-\ Sehr wichtig ist hier das gemeinsame Vorkommen des Wortes Kretschet und Sokol als Zeugniß, daß unter dem Worte Kretschet weder der Wanderfalk, noch der Würgfalk zu vestehen ist. Welche Vogelart unter dem Namen Kretschet zu verstehen ist, das wird in dem historischen Werke von Abulghasi genau angegeben. Dort wird nämlich erwähnt, daß der Kirgisenfürst ÜRUS Inall an den Khan Dschingis wertvolle 408 JAKOB SCHENK [Aquila Beizvögel sandte, welche von den Türken kSchungar, von den Rußen aber Kreischet genannt werde. Indem der Schungar den Gerfalken bedeutet, so ist es sicher, daß auch das KretschetWort dieselbe Bedeutung besitzt. Diese Angabe stammt beiläufig aus dem Jahre 1200 ist also gleichalterig, mit dem Trauergedicht des Fürsten Igor. Bei der Überprüfung der Angabe von KÉZAI, welche aus dem Jahre 1282 stammt muß jedoch in Betracht gezogen werden, daß das ÄBULGHASISCHE Werk erst im Jahre 1726 erschien, das Igorsche Trauergedicht aber erst im Jahre 1820. Kézai konnte das Wort nicht aus irgendeiner Literaturquelle nehmen und behauptet daher GOMBOCZ mit vollem Rechte, daß das Wort Keretschet eine selbstständige Angabe des ungarischen Chronisten ist. Die ausländischen Quellen über das Wort fließen ziemlich spärlich. Bei Gesner finden wir die Angal^e des PAULUS JoviUS aus der Zeit vor 1551, daß es in der Petschoragegend herrliche Falken gibt mit welchen man nicht nur auf Fasanen und Wildenten, sondern auch auf Kraniche und Schwäne zu jagen pflegt. Ebenso finden sich bei Gesner die xAngaben des österreichischen Gesandten SiGISMUNO Herberstein. Dieser war im Jahre 1517 Gesandter in Moskau. In seiner Selbstbiographie und in seiner Arbeit ,, Rerum Moskovitarum Commentarii'' erwähnt er auch die berühmten Kj'etschet Falken welche im Uralgebirge nisten und mit welchen man auf Kraniche und neben anderen Vögeln auch auf Schwäne jagt. Am ausführlichsten behandelt den Kretschet der österreichische Gesandte Meyerberg der im Jahre 1662 am Hofe des Zaren ÄLEXEI MlHAJ- LOWITSCH in Moskau in brieflichen Berichten über seinen Aufenthalt Meldungen erstattete. Diese Briefe wurden von ADELUNG in rußi- scher Sprache im Jahre 1827 herausgegeben und enthält der 53. Brief auszugsweise folgendes über den Kretschet. Die Beizjagden des Zaren erregten großes Aufsehen bei den in Moskau weilenden ausländischen Gesandten. Es war dies eine wahre fürstliche Zerstreuung und befanden sich unter den Geschenken, welche dem Zaren gemacht wurden, häufig zur Beiz abgerichtete Kretschet Falken. Die Gesandten hätten gerne diese Vögel aus der Nähe gesehen, doch konnte dies nur mit Erlaubnis des Zaren geschehen. Der Zar hatte die Erlaubnis nicht nur zur Besichtigung, sondern auch zur Zeichnung gegeben, Weßhalb aber trotz dieser Erlaubnis der Zeichenkünstler statt der Gerfalken bekrallte aufgehaubte weiße Tauben zeichnete, wird wahrscheinlich ein ewiges Rätsel bleiben, wenn wir nicht Recht haben sollten mit der Vermutung, daß die Wärter — ob mit oder ohne Erlaubnis — den fremden Gesandten dennoch nur aufgehaubte weiße Tauben zeigten. Jedenfalls war ich sehr enttäuscht, als ich die schwer zugängliche erste Zeichnung des Gerfalken besichtigte (p. 325.) Unter die 1935/38] UNGARISCHE BEIZVOGELNAMEN 401, Abbildung schrieb Meyerberg folgenden Text : Diese zu den Falken gehörigen Vögel halten sich in den Polargebieten auf in der Wajgatsch auf Nowaja Zemlja und in den Gebirgen des Petschora Flusses. Auf rußisch werden sie Kretschet, auf lateinisch Girfalco genannt. Diese Vögel werden in Rußland sehr hochgeschätzt. Man jagt mit ihnen auf Wildenten, Wildgänse. Schwäne und Kraniche. Sie sind schwer zu erhalten und kostet ein solcher Vogel oft 60 Dukaten. Der Zar macht solche Vögel oft an die die Fürsten der Tataren und Kalmücken zu Geschenken. Bei diesen Völkern ist die Beizjagd sehr beliebt. Auch Adelung, der Herausgeber der MEYERBERG'schen Briefe gibt einige Angaben zu dem Worte Kretschet. Infolge ihrer Stärke und anderen hervorragenden Eigenschaften und weil sie nur frischgeschlagene Beute verzehren, wurden dieselben schon seit den ältesten Zeiten zu den Edelfalken gerechnet. Laut den neuseten Daten ist unter 60 Falkenarten der Kretschet der beste. Seine Benennungen sind : Gerfalco, Gerofalco. Girofalco, Girofalcus, Grifalco, Gerfalchus, Giffardus, Gerfaudus. Dieser Name stammt von dem norvegischen Geyrfalk, Geyerfalk, weshalb er lateinisch Falco vulturinis genannt wird. Nach anderen könnte das Wort auf Hierofalco, Hierax, oder Falco sacer zurückgeführt wex^den. Andere wieder laßen das Wo^'t Girofalco von gjrrare, gyrum facere abstammen, was Kreisen bedeutet. Die besten Kretschet kommen im Uralgebirge vor. Die Baschkieren und Kirgisen nennen diesen Vogel Schonkar, aber nur das Männchen ; das Weibchen wird Itelgoe genannt. In der späteren rußischen Literatur kommt der Name Kretschet regelmäßig vor und ist auch heute noch ein lebendes Wort: der rußische Name des Gerfalken. Im weiteren Verlaufe dieses „Anhang" -es weiden die zahlreichen Krecset = Kerecsen — Keletschen Daten des ungarischen Sprachschatzes kritisch besprochen. Indem dieser Anhang vorwiegend und in erster Linie ungarische linguistische Elemente behandelt, möge hier von der Veröffentlichung abgesehen werden. Különlenyomat az Aquila XLII— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. A BOMBYCILLA G. GARRULUS 1931/32 ÉS 1932 33 ÉVI INVÁZIÓJA, S A GYÜRÜZÉSI kísérletek EREDMÉNYEI IRTA: WARGA KÁLMÁN DIE BOMBYCILLA G. GARRULUS-INVASION IN DEN JAHREN 1931 32 UND 1932 33, UND DIE ERGEBNISSE DER BERINGUNGSVERSUCHE VON : KOLOMAN WARGA A BOMBYCILLA G. GARRULUS 1937 38 ÉVI INVÁZIÓJA IRTA : WARGA KÁL2VÍÁN DIE 1937 38-ER BOMBYCILLA G. GARRULUS-INVASION IN UNGARN VONî KOLOMAN WARGA DIE UNGARISCHEN NAMEN DES SEIDENSCHWANZES VONî KOLOMAN WARGA BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI NYOMDA. 1397, Különlenyomat az Aquila XLII— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. A BOMBYCÎLLA G. GARRULUS 1931/32 ÉS 1932 33 ÉVI INVÁZIÓJA S A GYÜRÜZÉSI kísérletek EREDMÉNYEI IRTA: WARGA KÁLMÁN DIE BOMBYCILLA G. GARRULUS-INVASION IN DEN JAHREN 1931/32 UND 1932/335 UND DIE ERGEBNISSE DER BERINGUNGSVERSUCHE VON: KOLOMAN WARGA A BOMBYCILLA G. GARRULUS 1937 38 ÉVI INVÁZIÓJA IRTA: WARGA KÁLMÁN DIE 1937 38-ER BOMBYCILLA G. GARRULUS-INVASION IN UNGARN VON: KOLOMAN WARGA DIE UNGARISCHEN NAMEN DES SEIDENSCHWANZES VON : KOLOMAN WARGA BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI NYOMDA. 1397. 410 \^^\oC>J WABÖA KlÄLMÄ-V \ ^^ Ì940 )[Aqu)la A Bomhycilla g. garrulus 1931/32 és 1932/33 évi inváziója, s a gyürüzési kisérletek eredményei. Irta : Warga Kálmán. 4 fényképpel a II. táblán, 1 térképpel és 3 diagrammal. Tartalomjegyzék : Bevezető, p. 410. — Az 1931/.32-es invázió, p. 411. — Az 1932/33-as invázió, p. 415. - — A gyürüzési kisérletek eredményei, p. 419. — ■ Ivar- és korszerinti megoszlás, p. 428. — Szárnyappendixek, p. 431. — Farkappendixek, p. 434. — Vedlés, p. 436. — Ivari és korjegyek, p. 439. — Téves adatok az irodalomban, p. 441. — Szinfolt-, appendix- és egyéb méretek, p. 442. — Oekologiai megfigyelések, p. 447. — Rövid szemelvények tudó- sítóink jelentéseiből, p. 451. — Táplálkozás, p. 454. — Ellenségek, p. 458. — A Bomby- cilla magyar nevei. p. 459. — Az appendixek magyar elnevezései, p. 460. — A Bom- bycUlák hangja, p. 461. — Konklúziók, p. 462. — - Vizsgált példányok méret jegyzéke. p. 464. — Az 1931/32 évi invázió kronológiai adatai, p. 474. — Az 1932/33 évi invázió phaenologiai adatai, p. 477. — Az 1932/33 évi invázió megfigyelőinek névsora. p. 484. — Literatura. p. 487. — Képek jegyzéke 489. — Függelék: Az 1937/38 évi invázió, p. 529. Bevezető. A csonttollú madár, vagy régebbi közismert nevén selyemfarkú locska ( Bomhycilla g . garrulus li.) utolsó nagy, 1923/24 évi inváziója alkal- mával megpróbálkoztam ezeknek az érdekes téli vendégmadaraknak minél nagyobb mennyiségben való meggyürüzésével. Akkor néhány északi süvöltő (Pyrrhula p. pyrrhula li.) és fenyves rigó (Turdus pilaris Jj.) mellett 47 drb. Bomby cillât is gyűrűztem, amit akkor igen szép eredménynek tekintettünk. Ezek közül később mindössze két példányról kaptunk értesítést. (36) No. 17443. ad. ^, jelölve 1924. I. 26. Budapest, — meg- került 1924. II. 10. Pilisszentiváii (Pest m.), — 15 nap, 20 km. ÉNy, (napi km-átlaga 1.3 km.) No. 17458. ad. $, jelölve 1924. I. 26. Budapest, — meg- került 1925. III. 15. Kolcsanowsky (Wolchow) Russia, — 1 év, 1600 km, ÉÉK. Az első adat a téli szállásban való és a vonulási iránytól független táplálékkeresésnek a példája. A másik példány a gyürüzés után vissza- tért hazájába, a következő télen ismét felkereste előttünk ezúttal isme- retlen téli szállását, honnan a hazájába való visszatérés utján került kézre. Ez az adat értékesebb lett volna, ha a madár a jelölés évének tavaszán került volna kézre, — de igy is a visszavonulás egyik irányára rávilágító sugárnak tekinthető. A magam részéről evvel az eredménnyel nem voltam megelégedve, és nehezen vártam, hogy egy ujabb invázió alkalmával a szerzett tanul- ságok és tapasztalatok érvényesítése mellett minél nagyobb arányú gyürüzéseket végezhessek. 1935/38] BOMUVCJLLA INVÄ/AO : 193l/:i:i, 1932/33. 4J { Nyolc évig kellett várnom erre az alkalomra. Az eredmény minden várakozásomat felülmulta, amennyiben Budapesten 1932/33 december — január havában 12 nap alatt 1371 drb Bombycillát sikerült befognom, meggyürüznöm és megvizsgálnom. Ebből a tömegből eddig 54 példányról kaptunlí visszjelentést, és pedig 19 helybeli, 22 belföldi és 13 külföldi kézrekerülésről. Alábbiakban a két invázió rövid vázolása és a gyürüzési eredmények ismertetése után az appendixekre, vedlésre, ivari és korjegyekre, különféle méretekre, megfigyelésekre és a táplálékra vonatkozó fejezetek következnek — és legvégül a legszűkebbre összesűrített migrációs adatokat 'publikálom. Örömmel állapítom meg, hogy a madártan iránti közérdeklődés- nek széles körben való terjedése, valamint a napi és szaksajtó nagyszerű hírszolgálata és a 31 agyar Rádió messzeJiató publicitása és megértő támoga- tása folytán, — és főleg kedves megfigyelőink és munkatársaink lankadat- lan buzgósága révén a két invázióról, és különösen a legutolsó, 1932/33 évi nagy invázióról olyan tömegével kaptuk a Bombycillákra vonatkozó adatokat, amire a múltban eddig még nem volt példa. Ennek köszönhetjük, hogy erről a valóban nagyméretű invázióról úgyszólván tökéletes képet nyertünk. Fogadják érte egyenként és összesen a Madártani Intézet leg- hálásabb köszönetét. Az 1931/32 évi invázió. A rendelkezésre álló adatok szerint ez az invázió sűrűségre és ter- jedelemre nézve az eddigiek között a harmadik helyen áll, amennyiben 32 megyéből 76 helyről, — mig 1913/14-ben 44 megyéből 87 helyről, illetve 1923/24-ben 34 megyéből 83 helyről kaptunk Bombycilla-adatokat. Ez az 1931/32 évi invázió körülbelül az 1903/04 évi invázióval volt egyenlő méretű, de nem volt annyira délre terjedő, mint utóbb emii- tett. Viszont az 1923/24 évi invázió nemcsak hogy sokkal nagyobb méretű, kiterjedtebb arányú és számszerint is nagyobb mennyiségű volt, mint az 1931/32 évi, — hanem átütő ereje is sokkal nagyobb volt, mert aránylag gyorsan és messze délre vitte az érkező csapatokat, egyen- letesen szétszórt mezőny mellett. Ezzel szemben az 1931/32-es invázió a korábbi időpontban való megindulás dacára is kisebb átütő erővel birt, és igy kevésbbé délre hatoló, de éppen ezért a Felvidéken és Erdélyben tömörebb és koncentráltabb volt, mint az 1923/24-es. Itt közbevetőleg megjegyzem, hogy az 1931/32-es invázió Német- országban Dr. Ernst Schüz (40) szerint sokkal nagyobb méretű volt, mint akár az 1923/24-es, akár az 1932/33-mas. Ez azt jelenti, hogy a költőterületről elindult Bombycillák már Németország magas- ságában teljesen kielégítő tápterületre akadtak, a csapatok zöme ott is maradhatott, és csak egy részük volt kénytelen tovább vonulni, 1* 412 WARGA KÁLMÁN (Aquila Az 1931/32 évi invázió terjedési és szétsugárzási kezdősebességé- nek érzékeltetésére felsorolom a négy földrajzi régióból a 10 leg- korábbi érkezési adatot. Ezek a következők : — Felföld : X. 29, X. 30 XI. 8, XI. 8, XI. 18, XI. 20, Xi. 22, XI. 29, XII. 6, XII. 7 ;— Erdély XI. 15, XI. 26. XII. 25, I. 2, I. 6, I. 15, I. 31, II. 6, II. 6, II. 16 — Alföld : XI. 15, XII. 14, I. 1. I. 2, I. 15, (több érkezési adat nem is volt) ; — Dunmitul: I. 29. II. 2. II. 11. II. 15, II. 26, (több érkezési adat nem volt). Vegyük összehasonlitáskép az 1923/24-es invázió legkorábbi ada- tait hasonló módon: — Felföld: XI. 25, XII. 1, XII. 4, XII. 9, XII. 10, XII. 15, XII. 15, XII. 15, XII. 15, XII. 20; — Erdély: XII. 22. XII. 29, (több érkezési adat nem is volt) ; — Alföld: XI. 17, XII. 3, XII. 6. XII. 10, XII. 15, XII. 18, XII. 18, XII. 18, XII. 23, XII. 23 ; — Dunántúl : XII. 7, XII. 9, XII. 12, XII. 15, XII. 15, XII. 15, XII. 15, XII. 25, I. 1, I. 1 ; — Horvátország : I. 8, I. 14, I. 15 (nem volt több adat.) Ebből az összehasonlitásból láthatjuk, hogy 193l/32-ben a Bomby- cillák a Felföldet és Erdélyt korábban és gyorsabb tempóban szállták meg, — uz Alföldre és Dunántúlra azonban jóval lassúbb ütemben érkeztek le, a vonulási lendület átütő erejének elhalása folytán. Az Alföldön és Dunántnl éppen csak fenti 5 — 5 érkezési adat van regisztrálva, több helyen nem is észlelték őket érkezéskor, hanem csak a március — áprilisi visszavomi- láskor. Horvátországba már el sem jutottak. Az érkező madarak maximumát 1923/24-ben 1000-res csapatok, míg 1931/32-ben csak 100 — ^300-as csapatok képezték. Az invázió kialakulásáról és felfejlődéséről az úgynevezett lényeges a.datoknak célszerű csoportosítása utján nyerhetjük a legmegfelelőbb áttekintést. Az egyik ilyen áttekintést a megyék szerinti elterjedés kronologikus sorrendje nyújtja, midőn egy nagyobb terület*:'gységnek : a megyének, csak legelső érkezési adatát vesszük figyelembe. Ez 193 1/32 -re nézve a következő : — Érkezés: ■■) — -X. 29. Szepes (F.), X. 30. Ung (F.); —XI. 15. Kifeküküllo (E.), XI. 15. Torontál (A.), XI. 22. Bars (F), XI. 26. Háromszék (E.) ; — XII. 8. Sáros (F.), XII. 8. Nógrád (F.), XII. 10. Nvitra (F.), XII. U. Pest (A.), XII. 16. Borsod (F.), XII. 19. Zólyom (F.), XII. 20. Heves (F.), XII. 25. Udvarhely (E.) ; — I. 2. Kolozs (E.), I. 15. Brassó (E.), I. 29. Sopron (D.), I. .31. Krassó-Szörény (E.) ; — II. 1. Maros- Torda (E.), II. 2. Vas (D.). II. 11. Trencsén (F.), II. 11. Veszprém (D.), II. 14. Gömör (F.), II. 15. Zemplén (F.), II. 17. Máramaros (F.), II. 26. Csik (E.), II. 26. Fejér (D.), II. 28. Bereg (F.). — (2S megyének első-érkezési adata.) Ugyanígy : egj- -egy megye területéi ől csak a legutolsó mutatkozás -adatát véve figyelembe : az eltávozás kialakulásáról és lefolyásáról nyerünk világos és tiszta képet : — *) A megye neve után a 4 földrajzi régió nevének kezdőbetűje zárjelbe van téve. I. régió : F. = Felföld : — II. E. = Erdély ; — III. A. = Alföld ; — IV. D. = Dunanttil. 19;{5/38] BOMBYCILLA TKVAZTÓ: 19:n/32. 1932/33. 413 Távozás: — III. 14. Szepes (F.), III. 1.5. Sopron (D.), HI. 20. Abauj-Toma (F.), IH. 26. Pest (A.), III. 28. Fejór (D.), III. 28. Gömör (F.), III. 30. Nógrád (F.); - IV. 1. Békés (A.), IV. 1. Zemplén (F.), IV. 2. Brassó (E.), IV. 2. Háromszék (E.), IV. .5. Torontál (A.), IV. 9. Komárom (D.), IV- 9. Maros- Torda (E.), IV. 10. Heves (F.), IV. 15. Borsod (F.), IV. 20. Szolnok-Doboka (E.), IV. 21. Veszprém (D.), — V. 14. Csik (E.). — (19 megyének utolsó távozási adata.) A megjelejiési adatok: 1. rövidebb ideig farlo áfvonulásra és 2. hosszabb ideig való tartózkodásra vonatkozhatnak. Előbbi esetben csak a/, érkezési és tóvábbvoniüási időpontokat ismerjük, de hiányozhat a távozási dátum akkor, ha az illető megfigyelési pontot elkerülik a visszavonuló csapatok, melyek uj vonalokon haladva viszont oly pontokat is érinthetnek, hol érkezéskor nem voltak láthatók. így tehát nincs minden érkezési pontnál a visszavonulás is megfigyelve, — és megfordítva szintén. Az érkezési adatoknak időrendben való növekvését, tetŐzését, majd fogyatkozását, úgyszintén a távozási adatoknak mikénti kialaku- lását az alábbi kulmJnációs kimutatás tünteti fel (pag. 414). A minél tömörebb áttekinthetés végett az adatokat nem 5 napos pentádokba, vagy 10 napos dekádokba, hanem egyszerűen hónapokba foglalom össze. És összehasonlítás céljából hasonló alakban közlöm az 1923/24 évi invázió kulminációját is. Az érkezési adatok kulminációja februárra esett, ami a vonulási ütem gyenge átütő erejének és lassú kifejlődésének szintén bizonyitéka. A távo- zási adatok márciusi kulminációja normáüs. 1923/24 évi inváziót tárgyaló dolgozatomban (52) a január — - februári adatokat akkor „kóborlási", és nem érkezési adatoknak minősí- tettem. Az azóta felmerülő inváziók adatai azonban arról győztek meg, hogy a kóborlási adatokat az ujabb érkezési adatoktól nehezen lehet és nem mindig lehet elválasztani : ennélfogva az áttekintés egyszerűsí- tése végett célszerűbb a február végéig felmerülő összes adatokat érkezési adatoknak venni, minthogy azok közt a vonulási iránytól független, eg3^szerüen csak táplálékkeresésre irányuló kóborlási adatok mellett még igen sok valódi, tényleges érkezési adat is van. A márciusi adatokat azonban még akkor is távozási adatoknak kell venni, ha illető helyen október — februárban nem is voltak Bomby- cillák láthatók, — mert ezek már északi hazájukba uj utvonalakon vissza- készülődő csapatok. Az 1931/32 évï érkezési kulmináció februárra esik, ami arra enged következtetni, hog}^ a Bombycilláknak tőlünk északabbra fekvő tar- tózkodási helyein februárban vagy nagyobb havazások voltak, vagy elfogyott a bogyótáplálék, s ezért lejebb vonulni kényszerültek. Érdekesnek tartom itt megemlíteni, hog}^ az 1928/29 évi rend- kívül kemény és szigorú télről összesen csak 3 Bombycilla-adatmik volt : két Dunántul-i és egy Budapest-i előfordulásról. Ami ismét bizonyitja, hogy az inváziók nem az itteni tél hidegévél függnek össze. (54) 4U WARGA KÁLMÁN [Aquila Kulminâcîo régiók és hónapok szerint (1931/32.) Kulmination nach Regionen und Monaten. a a « iz\ó érkezési és távozási vonalai. 1932/33. l'ig. U. Die Ankunft- und Wegzugs- Linien der 1932/33-er Boìiìhycilhi-ìnyan'um. 19:ì5/381 BOMBYCILLA INVÁZIÓ: 10:U/32, l!):i2/3;ì. 417 Igen érdekes és tanulságos képet nyújt, lia a/- előnyomuló ßomby- eilla-csapatok novemberi e'-s decetnheri utvonalát térképre vetítve vesszük sy.emügyre, de nem községek, hanem n nagyobb földrajzi egységet ké'pezö megyék érkezési adatai szerint. Kz a két vonal csaknem parallel halad egymással ! (pag. 416.) A rhovemberi vonal .Msö-érkezési" pontjai : — B ár tf a (Sáros m.). N y i r e g y h á z a (Szabolcs m.), Debrecen (Hajdú m.), Pus zt a- kengyel (Szolnok m.), Budapest (Pest m.). S z é k e s f e hé r^ vár (Fejér m.), Sümeg (Zala m.), Molnaszecsőd (Vas m.). .4 decemberi vociai pontjai : — Beregszász (Bereg m.), Ko- lozsvár (Kolozs m.), Vár falva (Torda-x4ranyos m.), T e m é s- vár (Temes m.), Lovrin (Torontál m.). Baja (Bács-Bodi'og m.). M o h á c s (Baranya m.), Barcs (Somogy m.). A két érkezési vonal kialakításánál az egye-^ megyék területére ■vonatkozó legkorábbi érkezési adatokból csak a legdélebbre fekvő helyek lettek figyelembe véve. Hasonlóan lehet szemléltetővé tenni a távozást, az elvonulást is. Az április-májusi vonal ,,utolsó-mutatkozásr' pontjai: — Káma- háza (Zala m.), Lengyeltóti (Somogy m.). Dombóvár (Tolna m.), Pécs (Baranya m.), Baja (Bács-Bodrog m.), Bánlak (To- rontál m.), V á r f a 1 V a (Torda -Aranyos m. ), B á c s f a 1 u (Brassó m.), Papolc (Háromszék m.). A júniusi vonM pontjai: — Székesfehérvár (Fejér m.), Kalocsa (Pest m,), Pusztaszárazbő (Heves m.), Debrecen (Hajdú m.). Érdekes, hogy ebben a két vonalban is megvan a párhuzamosság. A térképre nézve, a feltüntetett vonal szinte azt a látszatot kelti, mintha a madarak északnyugatról nyomultak volna hazánkba. Ez azonban csak látszat,, mert tudjuk, hogy nem ebből az irányból jönnek: Ez az invázió igen nevezetes még azért is, mert ez alkalommal 714 hónapig (V.) tartózkodtak nálunk a Bombycillák, tehát oly sokáig, mint eddigelé még sohasem. Az eddigi legkésőbbi adatunk : 1914. V. 20. Magyarszombathely, Veszprém megye ; nem számítva a bizonytalan 1844 június havi PETÉNYI-féle adatot, mely valószínűleg egy sérülten vagy betegen visszamaradt példánjTa vonatkozhatott. Május hóban még 11 helyen észlelték őket kisebb-nagyobb meny- nyiségben, és pedig : — ^ V. 2. B e 1 e d (Sopron m.), V. 3. Vár falva (Torda -Aranyos), P ó t h a r a s z t p u s z t a (Pest), C4 y o m a (Békés)> Magyaróvár (Mosón), V. 5. B á c s f a 1 u (Brassó), K a r t a 1 (Pest), V. 7. C s á n í g (Vas), Pécs (Baranya), Hortobágyi halastó (Hajdú), és V. 21. 0 s o r n a (Sopron). 418 WARGA KÁLMÁN [Aquila Junius hóban még a következő 4 helyen voltak néhány párban láthatók : — VI. 1. Kalocsa (Pest m.), VI. 2. Pusztaszár a zbő (Heves), VI. 5. Székesfehérvár (Fejér), és VI. 8. D e b r e c e n_, (Hajdú). Mivel több helyen mái' párban jártak : igen sokan goiidoltak arra, hogy ezúttal kivételesen talán fészkelni is fognak nálunk. Ez természetesen most sem következett be. 1904-ben Oroszvár-on (Mosón m.), 1914-ben pedig Magy arszombathely-en (Veszprém m.) és Zseliz-en (Bars m.) remélték a Bombycillák fészkelését, — de persze hiába .... A Bombycillák északi fészkelőterületükön június közepe táján költenek, — ráérnek tehát május végén vagy június elején is indulná, mert gyorsröptü madarak. A tüzesebb himek szép májusi napokon hiába udvarolnak itt nálunk a nőstényeknek : azok nem hajlandók a téli szállásban párosodni, — mert a nőstény költöző madár ovariuma rendszerint csak a költőterületre való megérkezés után válik ivaréretté ! Ezért nem fészkelnek nálunk a sokáig itt időző Bombycillák. Kulmináció régiók és hónapok szerint. (1932/33.) Kulmination nach Regionen und Monaten. g a 4) cl a lő Régió X. XI. XII. I. 11. in. IV. V. VI. í% lg U Őn S.S Mi Felföld 1 15 33 14 13 20 5 ■ 1 76 26 102 15 83 Erdély — — 5 2 — 2 1 2 — 7 5 12 6 11 Alföld — 9 63 46 29 39 13 4 2 147 58 205 12 168 Dunántúl ..... •— 6 47 47 28 41 30 5 1 128 77 205 *12 161 Összesen | j i Ziisainmen 1 30 148 109 70 102 49 11 4 358 166 524 45 423 Legkorábbi adat, Frühestes Datum : 1932. X. 26. G e e e 1, Árva m. (F.) Legkésőbbi adat. Spätestes Datum : 1923. VI.' 8. Debrecen, Hajdú m. (A.) Tartózkodás, Aufenthalt : 226 nap, Tage = 7Y2 hónap, Monate. A tárgyalt két invázió megyék szerinti első érkezési és utolsó távozási adatait feltüntető sematikus diagrammokat lásd a 420 és 421-ik oldalon. 1935/38] BOMBYCILLÀ INVÁZIÓ: 1031/32, 1932/33. 419 A gyürüzési kísérletek eredményei. (1932/33.) Mint bevezetőmben emiitettem : 1371 drb Bombycillát sikerült befognom és meggyürüznöm. Előzetes gondos terepszemlék és a Bomby- cilla-csapatok mozgalmának beható tanulmányozása után két fogó- helyet rendeztem be magamnak : egyet a Városliget és egyet a Népliget területén. Indíttatva érzem magam, hogy a MADÁRTANI INTÉZET nevében Budapest székesfőváros Kertészeti Igazgatóságának., és különösen MOR- BITZER Dezső igazgató. Szilágyi József népligeti kertészeti főfelügyelő, Csákvári (Quaiser) János városligeti kertészeti -felügyelő és Lajosi Antal főkertész uraknak őszinte és hálás köszönetet mondjak azért a meg- értő és előzékeny támogatásért, mellyel munkámat nagyban elősegítették. Egy 5 méteres huzóhálóval operáltam, melynek szerelését orosz segédmunkásom*) eszközölte. — a háló kezelését, behúzását azonban magam végeztem, már merő — vadászszenvedélyből is . . . A fogások a következő időben, helyen és eredménnyel történtek : 1.) a Városligetben: 1932. XII. 20. 88 drb ; — XII. 22. 111 drb ; — XII. 24. 134 drb ; — XII. 28. 137 drb ; — XII. 30. 130 drb ; — 1933. I. 26. 117 drb ; — I. 28. 91 drb ; — I. 31. 147 drb ; — 2.) a Nép- ligetben : 1932. XII. 29. 65 drb ; — 1933. I. 5. 88 drb ; — I. 12. 113 drb ; — I. 14. 150 drb. — A Városligetben összesen 955 drb, a Népligetben összesen 416 drb, tehát 12 fogási nap alatt mindössze : 1371 drb. Ezekből a gyűrűzött Bombycillákból kézrekerült eddig összesen 54 di'b = 3*9%, mely kismadaraknál elég magas átlag. Ezek három osoportba oszthatók. Budapesten, a jelölés helyén 19 drb, belföldön 22 drb és külföldön 13 drb. Es pedig még a gyürüzés szezonjában, vagyis 1932/33 telén 46 drb ; 1933/34 telén 4 drb : 1 E s t h 1 a n d. 1 Nor- végia, 2 Russia; 1934/35 telén 3 drb : 1 Norvégia. 1 Russia, 1 F i n n 1 a nd-ban, végül 1935 nyarán 1 drb Russi á-ban. Ez az 1^ 2 és 2*5 év múlva megkerült és juvenis korban meg- jelölt 8 Bomby cilla mutatja, hogy ezekben a bizalmas természetű mada- rakban megvan azért az életrevalóság is, mely őket a különféle vesze- delmeknek elkerülésére képesiti. A megkerült 54 madárból 6 drb mint öreg példány, 48 drb mint fiatalkorú kapta gyűrűjét. Ha szemügyre vesszük a kézrekerült gyűrűs Bombycillák alább következő táblázatát, legott feltűnik, hogy a belföldön megkerült példányok a gyürüzés helyéről a. szélrózsa minden irányába elszéledtek. Északra éppen ugy, mint keletre, nyugatra, vagy délkeletre és délnyugatra. *) Laskó Konstantin. 420 WARGA KÁI-MÁX [Aciuila ri » S .ïï s ^ fi S ai m e« 00 M un £ Pî ff^ co Cfs 1 o T-< M ÍÍ .. s I-Í 65 .a c 'S öl) M rö ® •4i o Q g 03 ■O 0 es S - «) •O 2 c 'S 3 -tS a u ) ^ Í 1 II. 26. V. 14. ® Csik XI. 26. IV. 2. ® Háromszék Í 1 ! XII. 25. Udvarhely 1.15. IV. 2. ® Brassó - ! ■ -j ! 11.17. Màrmaros Naszód II. 1, IV. 9. M.-Torda XI. 15. KisküküUő Nagy- küküUő ■ Fogaras 1 Ugoosa . IV. 20. Doboka 1.2. ® Kolozs ® T. -Aranyos Alsófehér Szeben X. 30. ® Ung 11.28. ® Bereg ® Szatmár Szilágy I. 31. ® Krassó Hunyad 11.15. IV. 1. ® Zemplén ®s o xt es CO ® Bihar ®1i <| i XII. 8. ® Sáros III. 20. ® Abauj XII. 16. IV. 15. ® Borsod ® Hajdu IV. I. ® Békés ® Csanád ®s E (O ■ á®si ^®. 3®„ ÚB II i^S i^t 1 ® Szolnok ® Csongrád XI. 15. IV. 5. ® Torontál ®g -sU î XII. 8. III. 30. ® Nógrád XÎI. 14. III. 20. ® Pest ®« o ■ es Turóc ®^ o X ®| « "S II. 26, III. 28, ® Fejér ®g l ®| i n II. 11. Trenosén XI.22. Bars ;®i > -es ^ S o X 1 i 1 1 1 ! 1 1 !d ®2 i'-' s ll-i >> ®u C5 II. 11, IV, 21, ® Veszprém ® Somogy Pozsony ®i i \ \ ' 1,29. III. 15. ® Sopron 11.2. ® Vas ®es 1936/38.1 UOMBVCJLLA INVÁZIÓ : l'.)31/:i2, l!Ki2/:<:i. 421 S .2 3 ! X tn es S c CN fT) M V N w ^ T-I 5? s 05 ö« bO C Ä ® 5 O -es « M O -B 'O 1 C N 3 -CS jn > ■«> ^ O ■« 3 i; N AS " X fi **< ® a M Í i í III. 20 ® Csik "■®1 Ci s o •Ci » I ® Udvarhely V. 5 ® Brassó ■g ss ® M.-Torda ® Kisküküllő Nagy- küküllő Fogaras 1 Í 1 ci s ® Doboka XII. 15. ® Kolozs XII. 26. V. .3. T.-Aranyos Alsófehér Szeben 1.2. ® Ung XII. 11. ® Bereg XII, 26, IV. 11. Szatmár 1 Huny ad XII. 5. m. 10. ® Zemplén i 1 XI. 19. IV. 29. Szabolcs IV, 15, Bihar 1.28. IIT. 19. Arad 1.4. ® Krassó XI. 14. ® Sáros III. 16. ® Abauj XI. 15. IV. 10. ® Borsod 1 "^ r. X íp XII. 20. ® Békés IV. 22. Csanád XII. 11. III. 26. Temes XII. 8. ® Szepes XI. 12. ® Gömör XI. 18. VI. 2 ® Heves XI. 29. III. 17. Szolnok XII. 9. IV. 27. Csongrád XII. 28. IV. 5. ® Torontál X.26. III. 6. Árva Liptó ® Zólyom XI. 12. IV. 30. ® Nógrád ! M : 1 id ti®- ,• ». ! àO » .-jc M -es (M Ol . « ^P 1 ip Turóc XI. 29. III. 19. Hont XII. 22. III. 11. Esztergom líi . 1--' 1 ; t>^ .^-v l (M ; . C8 íií'í l><í 1 XÎ XI. 19. ® Trenosén ® Bars XI. 18. IV. 15. ® Komárom ! 1.1. ® Nyitra XI. 22. IV, 18. Győr XII. 5. III. 12. ® Veszprém XII. 14. IV. 27. Somogy Pozsony XII. 7. V. 3. Mosón 1 . i ^ XII. 10. V. 21. ® Sopron XI. 25. V. 7. ® Vas XT. 27. IV. 21 Zala 422 WARGA KÁLMÁN [Aquila Ez azt bizonyítja, hogy a táplálékot kereső csapatok a vonulás főirányától függetlenül elkóborolnak, ujabb legelőterületek után kutatva. Az alábbi kimutatásban feltüntetem azt is, hogy a kézrekerült madaraknak mennyi volt a napi átlagos kilométertel jesitménye. A gyürü- zési adatok alapján azt lehet megállapítani, hogy a táplálék után kóborló Bombycillák csak napi 1 — 6, mig a normális vonulásban levők körülbelül napi 8 — 11 kilométert hagynak maguk után. Érdekesnek mondható, hogy mig a gyürüzés színhelyén 32, 34, sőt 42 nup múlva is újra elfogtam ugyanott gyűrűzött példányokat, — addig például már 17 nap múlva északra 50 km-nyire Diósjenőn; 18 nap múlva nyugatdélnyngatra 170 km-nyire Csényeujmajo r-ban ; 39 nap múlva nyugatra 165 km-nyire Röjtökmuzsalyon; 37 nnp múlva nyugatdélnyugatra 350 km-nyii-e Scheibe n-ben, Stájer- országban ; sőt 41 nap múlva 460 km-nyire már a legdélnyugatibb ponton : Istriában került kézre egy-egy példány. Hogy azonban a Budapesten a 2 — 9, illetve 12 — 42 nap múlva újra elfogott gyürüs példányok ezen idő alatt állandóan itt tartózkodtak-e, vagy közben elkóboroltak és újra visszatértek, ezt nem volt módomban megállapítani. De, hogy a Bombycillák Budapest egész területét bekóborolták, azt a gyürüs példányok kézzelfoghatólag igazolták, amennyiben a Város- ligetben jelölt példányok a Népligetben és Budán, viszont a Népligetben jelöltek a Városligetben kerültek kézie. A Népliget a Városligettől légvonalban 4 km-re fekszik, délkeleti irányban. A Városligetből Budára, a Svábhegyre vagy Hárshegjrre repülő csapatoknak azonban már 10 km-t kellett repülníök nyugat felé. És hogy Budáról ismét visszalátogattak, a pesti Városligetbe, bizo- nyították olyan ott fogott példányok, melyeknek kloáka körüli tolla- zatát sárgásra festette a budai hegyek tölgyein élősködő Loranthus bogyója. Ezek ürülékében emésztetlen Loranthus -magvak is voltak. A délnyugati főországuton vonuló Bombycillák eljutottak Horvát- országba, Istriába is, illetve Jugoszláviába és Itáliába, mint ezt 4 gyürüs példány is bizonyítja. Észtországból, Finnországból, Norvégiából és Oroszországból a gyürü- zést követő első és második télről van 1 októberi, 5 novemberi és 1 februári, sőt a második nyárról 1 júliusi adatunk. Ezek az adatok igen értékesek, annak dacára, hogy nem állíthatjuk feltétlen bizonyos- sággal, hogy ezek a példányok a gyürüzés esztendejében is ugyanezen utvonalakat követték volna. Azt azonban feltétlenül bizonyítják, hogy ezekből az irányokból — ÉK, ÉÉK, — kapjuk téli Bombycilla-vendégeink egy jelentékeny mennyi- ségét. Ha azokon a helyeken, hol ezek a gyürüs példányok megkerültek, 1935/38] BOMBYCIL LA INVÁZIÓ : l!);i1/32, l9:J'^/:{3. 423 nemcsak lőtték, hanem fogták és gyűrűzték is volna a Bombycillákat : a később máshol megkerülő példányok alapján igen értékes adatokat nyer- hettünk volna arra nézve, hogy a különféle helyeken jelölt csapatok tagjai merre vonulnak és meddig érnek el. Ismételten hangsúlyozom, hogy Bombycilla-fiókáknak a fészkelési területeken — Lappföld, Finnország, Észak-Oroszország, Szibéria — való minél tömegesebb jelölése rendkívül kívánatos volna, több okból is. A két noi vég-példányból még nem lehet arra következtetni, mintha hozzánk ÉÉNy-ról is jönnének Bombycilla-osapatok (bár ez sem volna lehetetlen). Ezek csak azt mutatják, hogy 1933 és 1934 őszén feltehető- leg Lappföldről DNy-Norvégiába vonultak le, honnan a DNy-i főirány megtartása mellett esetleg talán Angliát is elérhették volna. Rendkívül érdekes, hogy 1932. XII. 20-án gyiirüzött két juv. $ Bombycilla ugyanegy napon : 1933. XI. 26-án került kézre, de az egyik Esthlandha,n (ÉÉK), mig a másik Norvégiá-ha^n (ÉÉNy) ! ! Hasonló két másik példány esete, melyek szintén ugyanegy napon : 1934. XI. 1-én kerültek kézre : Oroszországhsbn (EK) és Norvégiáhsin (ÉÉNy). Mindkét esetnél a költőterületről eündulók más-más irányban igyekeztek téli szállásukba jutni ! Igen érdekes a júliusi adat is Oroszországból (ÉK), de ez egyelőre rejtélyesnek látszik. A budapesti gyürüzési munkálatoknak igen érdekes és értékes ese- ménye volt egy Dr. Ernst SchüZ által Rossitte n-b e n jelölt Bom- bycillának az elfogása. A vonatkozó jelölési és kézrekerülési adatok a következők. No. F. 128007. juv. 1932. XI. 13. Rossitten. —1932. XII. 29. B u d a p e s t, Népliget, — 46 nap, 860 km, D. Ennek a példánynak másik lábára a 62957 számú magyar gyürüt helyeztem el, é.« ugy bocsátottam szabadon, hogy eleven hirdetője legyen a magyar és német ornithologusok legszorosabb együttműködésének . . . Ha ez a madár mindjárt megérkezése napján került kézre, akkor 46 nap alatt ért Rossittenből Budapestre, ami 18.7 km napi átlagot jelent. ScHÜZ szerint (39) egy rossitteni Bombycilla 95 nap múlva került kézre Trencsén megyében (Felsőmotesic z=Hornie Motesice), napi átlaga 7,6 km ; — mig egy másik ulmenhorsti példány 46 nap múlva (40) szintén Trencsén megyében (L é d e c z=Ladce, bei Hava), ennek napi átlaga már 15 km. Érdekes, hogy a 20 ev előtti nagy invázió alkalmával is eljutott Rossittenből Trencsén megyébe egy Bombycilla. Miután ennek adatai annak idején a Journal für OrnitTiologie-hasn. (44) és később a Vogelzug- ban (39) is, nem voltak egészen pontosan visszaadva, közlöm itt a vonatkozó helyes adatokat : — 424 WÁKGA KÁLMÁN [Ayuiu No. 18112. jelölve 1913. X. 27. R o s s i 1 1 e n, — megkerült 1913. XII. 10. Soltészperecseny (= Precin), Trencsén m. (É. sz. 49° 5', K. h. 18° 30'). — 670 km, D. — Ez a madár 44 ncif múlva került kézre, ami napi 15 km-nek felel 7n,eg. Egészen különlegesnek és rendkívül értékesnek kell minősiteni az E. P. TratZ (47) által ismertetett esetet, midőn egy gyürüs Bomby cilla napi 100 km-es átlagot produkált. Az adatok a következők : — No. 150. ad. (^, jelölve 1913. XII. 17. F 1 a 1 1 a c h, Karinthia, — megkerült 1913. XII. 19. Corredo, Dél-Tirol. — 2 nap, 200 km, DNy. A visszajelentett budajjesti BomhycilVák legmagasabb napi km-átlaga csak 8 — 11 hm, mig a Magyarországon megkerült rossitteni példányoké 7^15—18 km volt. Ebből azt a törvényszerűséget lehetne megállapitani, hogy a vonuló madár napi km-teljesitménye a fészkelő helytől a, téli szállás felé való távo- lodás arányában csökken. A corredoi példány rekordja több mint húszszorosa, illetve tízszerese a rossitteni és budapesti Bombycillák teljesítményeinek. Az eset ugy magyarázható, hogy ennél a madárnál még igen erősen működött a vonu- lási inger, és hogy az uj helyre való megérkezéskor azonnal kézrekerült. Senj-ben (Kroatia, Jugoslavia) egy német- (40) és egy magyar- gyűrűs példány is kézrekerült 1933. III. 25. illetve III. 28-án. Előbbi átlag napi 6, utóbbi napi 8 km-t tett meg. A Budapestet elárasztó Bombycilla-csapatok élénk és változó for- galmára kellő világot vet az általam a két fogóterületén : a Város- ligetben és a Népligetben újra elfogott 16^ illetve más utón megkerült 3 példány, még pedig abból a szempontból, hogy az egy hónapig tartó fogási műveletek alatt az 1371 drb befogott madár közűi mindössze is csak 16 drb gyűrűs példány került újra hálóba, tehát a meggyürü- zöttek 98%-a tovább vonult. Hogy azonban a kisebb számban hosszu- sabban itt tanyázó rnadarak mellett rengeteg lehetett a napi átvomdók, illetve tovább utazók száma : arra következtetni lehet abból a körülményből, híjgy a kora reggeltől késő estig tartó fogási müveletek alatt csak egyetlen- egy olyan esetem volt, hogy ugyanazt a madarat kétszer fogtam meg ugyanazon a napon. Délelőtt 341Ö órakor a Il-ik hálóbeluizáskor fogtam és gyűrűztem, és délután ^/^l-kor a IV-ik háló behúzásnál már újra háló alá került. Több ilyen esetem azonban nem volt. A Bombycilla-csapatok mikénti megoszlását és elszéledését igen tanul- ságosan világítja meg az alább következő második összeállítás, mely az ugyanegy napon és helyen jelölt és később máshol kézrekerült példányokat időrendben és a követett irányok feltüntetésével mutatja ki. 1935/38] BOMBYCILLA INVÁZIÓ: lí):U/:<2, 1932/33. 426 Ebben a két kiniutíi.tásban Bndapesl helyell a/, egymástól 4 km-re fekvő két fogóheh- neve — Városliget, illetve Népliget — van feltüntetve, hogy igy az egy yiapon és egy helyen fogott és jelölt mada- rak összetartása, szétszóródása vagy helybenmaradása és esetleges visszatérése a legteljesebb mértékben érzékeltethető legyen. I. kimutatás. Kézrekerült gyürüs Bombycillák átnézete n-ány(jk szerint (pag. 425 — 427). II. kimutatás. A Bombycilla-csapatok összetartása, illetve elszéle- dése jelölési napok szerint (pag. 428). III. Kézrekerült magyargyürüs Bombycillák sematikus földrajzi diagrammja (pag. 429). I. kimutatás. — I. Übersicht. Kézrekerült gyürüs Bombycillák átnézete^ irányok szerint. Übersicht der zurückgemeldeten Ringvögel, nach Richtimgen. a) Külföldi adatok — Ausländische Daten. Északkelet — - Nordost. 80424. juv. S. Városliget. 1932. XII. 30. 1934. XI. 1. Joschkar Ola, Russia . . 33507. juv. (?. Népliget. 1933. I. 12. — 1935. VII. 25. Nikonowo, Russia . . ÉÉKelet — NNOst. 33468. juv. $. Városliget. 1932. XII. 20. 1933. XI. 26. Narva, Esthland . . . 83259. juv. (?. Városliget. 1933. I. 31- — 1934. II. 7. Dubrowka, Russia . . . 33404. juv. (?. Városliget. XII. 20. — 1933. XI. 12. Segozero, Rvissia. . . 63418. juv. S- Városliget. XII. 24. — 1934. X. 25. Sarvisalo, Finnland . . ÉÉNyugat — NNWest. 33479. juv. $. Városliget. XII. 20. — 1933. XI. 26. Torpa, Norvegia . . . 33544. juv. $. Népliget. I. 12. — 1934. XI. 1. Elverum, Norvegia . . Ny DNy ugat — WS West. 62961. juv. ?. Népliget. XII. 29. — 1933. II. 4. Scheiben, Steiermark . . Délnyugat — Südwest. 83170. juv. $. Városliget. I. 31. — 1933. III. 28. Senj, Kroatia .... 83101. ad. (?. Városliget. I. 28. — 1933. III. 26. Zamet, Susak. Kroatia 33436. juv. (J. Városliget. XII. 20. — 1933, II. 26. Lovrana, Istria .... 78685. ad. Ç. Népliget. I. 5. — 1933. II. 15. Grignano, Istria . . . *) Év = Jahr ; nap = Tage. Távolság Entfernung km 2220 1420 1440 1700 1980 1600 1500 1620 350 430 430 430 460 Idő Zeit*) 2 év 2.5 év 1 év 1 év 1 év 1 óv 37 nap 56 nap Ol nap o I nap 41 nap Kapi km-átlag Km, tägllcK 9-5 ]l 426 WARGA KÄLMÄN [Aquila b) Belföldi adatok — Inländische Daten. Eszak — - Nord. 33466. juv. CÎ- Városliget. 1932. XII. 20. I. 2. Alag, Pest m 33647. juv. CÎ- Népliget. 1933. I. 14. — I. 24. Pomáz, Pest m 33472. ad, ?. Városliget. I. 26. — . . . II. 12. Diósjenő, Nógrád m ÉÉKelet — NNOst. 80497. juv. (?. Népliget. I. 12. — I. 20. Kisnómedi, Pest m. . . . . . KÉKelet — ONOst. 78531. juv. , 33609. juv. WM TS •S3 "S" fa ed o 0) 'M cu co »4 bo o (O bß co 0) o Ol B PC «1 e » o 5s -** ^ 'S M g) ^ N >» fi si o -M m 3 a -^ 2 fa - 0) B o bO îC co »o lO •Ta •IP-ioN — -[a'/s •zsg[ 1« . . o 1 i -+ 1 1 es . uî is« ÎO 10 -# co •IcòS ■e MPS . e 9a>i-; «■^x ■M 'S -M 1 "^ I 'S gosM par.« i • ~ 1 ! 1 •e co XI i s e -CS ! a-i ScoeS 1 ■O r2 eo . ft £o>H 1 « H"^x 1 10 H i S ao ' ' < ^1 « tH • CO ti ^ 1 1 i O % .^ [» 'oD s »M a S. .S^X Ex .2 ^ j < , 1 h i « ! 1 1 ® S Í j ^ J 1 tn «J 1 À J3 T3 ■a « ■rt tH >> ,_; ^ 1 o 1 1 Ml M| 1 1 1 - - -1 > • M>-< 1 . M. 1 1 1 ■«■ - » Il ^ ® là ■O - - m M >-■ ' 1 i O ' ■ -' 1 i 1 •Ë«'* .iil O ^05m Äeo£S co o • 8 1 œ COI 1 T- Ml 1 M o N CO w'^ JJ CO o l -=î ;o • 1 •43 .S««'^ '^— "r: rï txx. 13 1 I 43u WABGA KÁLMÁN [Aquila intenzivebb vagy halványabb szinét ; megállapítom, hogy fiatal vagy öregkori ruházatban van-e a kezemben lévő madár ; hogy a kézevezők- nek milyen szinü (fehér, kénsárga, krómsárga) a csúcsszegélye ; végül; hogy találok-e rajta vedlésben lévő tollakat. És természetesen mind- ezeket rögtön fel is Jegyzem. Az utolsó három fogási napon ezenkívül még meginértem a fogott 355 'példánynak súlyát és szárnyhosszát is. Ezek a szabadban és sokszor dermesztő hidegben eszközölt minu- ciózus műveletek persze igen sok dolgot adtak, de a gémberedett ujjakkal végzett feljegyzésekből kibontakozó eredmények teljesen kárpótoltak ^mindenért ... A gyürüzöttekkel és a Madártani Intézet -hez beküldött lövött pél- dányokkal együtt összesen 1488 drb. Bombycillát vizsgáltam meg. Régebbi tanulmányomban (52) (Aquila 1927/28. p. 154.) átlagosan 66%-ra becsültem a telelni hozzánk jövő Bombycilláknál a juvenisek mennyiségét. Mostani tüzetes vizsgálataim szerint a juvenisek mennyi- sége kikerekitve 80%-ot, az aduitusok mennyisége csak 20%-ot tett ki. A madarak legnagyobb többsége á — 5 — 6 pirosszinü függeléket viselt a másodrendű evezőkön. Az aduitusok zöme 6 appendixes volt, mig a juveniseknél a 4 appendixes példányok domináltak. A fiatalok között 16 olyan példány is került, melyek szárnyán egy függelék sem volt. A két szárnyon egyenlőtlen számú függeléket viselő példányoknál miTidig a nagyobb mennyiséget vettem figyelembe a beosztásnál. Alábbi kimutatás mutatja, hogy az aduit és juvenis példányok közül hány drbnak mennyi appendixe volt ? Ugyanitt feltüntetem a fark- appendixxel vagy a csak inrosló farktoll-gerincvéggel biro példányok mennyi- ségét is, kor és ivar szerint. Itt rögtön megjegyzem, hogy ebben a kimutatásban eredetileg csak a korszerinti számarányt óhajtottam kimutatni, — de a Bombycilla- vizsgálatoknál már régebben szerzett gyakorlatomra, valamint a minden egyes madárról a kézevezők csucsszegélyére s az appendixekre nézve felvett eredeti jegyzeteimre támaszkodva : érdekesnek, sőt szükségesnek tartottam a gyűrűzött és vizsgált madarak ivarszerinti megoszlását is fel- tüntetni. Valószínű ugyan, hogy boncolás utján a 4 és 5 appendixes juvenis -példány ok számaránya némileg máskép alakult volna, mint igy, kézben való meghatározás alapján, — mégis, legalább 90%-osnak vehetjük az adatok pontosságát. 1935/38] BOMBYCILLA INVÁZIÓ: 1931/32, 1932/3 4»! Appendixek megoszlása kor és ivar szerint. Verteilung der Appendices nach Alter und Geschlecht. Szárny-appendixek száma Zahl der Flügelappendices 7 8 9 összesen drb Zusammen Stück 57 39 — 157 29 8 — 157 103 20 — 668 7 1 — 506 p.— ; = .'S -g Ä I Sag ad. 3 ad. Ç juv. S juv. ? 16 17 48 147 1 119 229 20 252 31 61 99 174 10 20 -, ■21 1 48 11 41 1 18 62 2 Mindössze Im ganzen 16 I 17 48 147 349 303 344 196 68 — 1488 49 101 I 150 adxilt . . juvenis c? . . ? . . 16 16 17 17 48 147 48 147 1 348 119 230 20 283 252 51 160 184 235 109 110 160 36 21%= 314 79%= 1174 55%= 825 45%= 663 27 59 22 42 41 89 8 12 86 64 130 20 Szârnyappendixek. A 17 dj'b 1 appendixes példány közül 15 drbnál mindkét szárnyon a VI. karevezőn volt a függelék, és csak 2 drbnál volt a Vll.-en. A 48 drb 2 appendixes példány közül 46 esetben a VI. és VII. karevezőn voltak a függelékek, és csak két esetben az V. és VI. -on. A függelékeknek a szekunderevezőkön való elhelyezkedése, illetve sorrendi fejlödésmeiiete tehát retrográd irányú, mint azt korábbi dolgo- zatomban (Aquila 1927/28. p. 151.) már kifejeztem. Az evezők sor- számozásánál a régi természetes módszert követtem : kivühől befelé haladva, — és nem az ujabban használatos fejlődéstani sorrendet. Az appendixeknek a másodrendű, vagyis karevezőkön való mikénti elhelyezkedése tekintetében — főleg a 100 di^b boncolt példány adataira támaszkodva — az alábbi törvényszerűséget állapithatom meg : 0 app. = juv. $ 1 app. — a VI. vagy VII. karevezőn = juv. Ç 2 app. — a VI — VII., vagy az V^ — VI. karevezőn = juv. Q 3 app. — az V — ^VII., vagy a IV — ^VI. karevezőn = juv. C 4 app. — a IV — ^VII. karevezőn = juv. 9^ j^^. - ", és egéMzen kivételesen : ad Ç 5 app. — a III — VII. karevezőn = juv. r, juv. Ç, és ad $ 6 app. — a III- — VIII. karevezőn = juv. cf, juv. $, — vagjí- a II — VII. karevezőn = ad $, ad -r. és juv. rf' 7 app. — a II — VIII. karevezőn = juv. cT, juv. Ç vag3' az I — ^VII. karevezőn = ad ■-^\ ad Ç 4S2 WARGA KÁLMÁN . [Aquila 8 app. — az I— VIII. karevezőn = ad o", ad $, és néha : jiiv. ^ 9 app. — az I — IX. karevezőn = ad cT *) A 7 appendixes példányoknál az utolsó függeléknek a VlII-ik evezőn való jelenléte juvenisre, a Vll-ik evezőn való jelenléte i-endszerint ■aduitusra vall. Az appendixnek az I. és II. karevezőn való jelenléte többnvire aduitusra mutat. Ez is azt mutatja, hogy az appendixkép- ződés a karevezőkön belülről kifelé halad. De hogy az első appendix miért a VI -ik, és miért nem a Vll-ik karevezőn fejlődik ki ? — erre a kérdésre egyelőre nem tudok felelni. Fenti általános szabálytól néha eltérések is vannak. A másodrendű evezők piros függeléke a megvizsgált 1488 madár közül 1428-nál számra nézve szimmetrikus volt, vagyis a jobb és bal- szárnyon egyforma mennyiségben volt jelen, mig 66 drbnál azok mennyi- sége változó arányú volt. Ez utóbbiakat érdekesnek tartom külön fel- sorolni, törtszámmal jelezve olykép, hogy az első szám a jobbszárny, a második szám a, balszárny függelékeinek mennyiségét jelenti. Például 5/4 annyit jelent, hogy a jobbszárnyon 5, a balszárnyon csak 4 függelék volt. 1/0 : 5 juv. 2, — 1/2:2 juv. ?. — 1/3 : 1 juv. $. — 1/6 : 1 ad. $, - 2/1 : 1 juv. Ç, - 2/3 : 3 juv. ?, - 3/1 : 1 juv. ?, - 3/2 :2 juv. $, — 3/4 : 5 juv. $, — 3/5 : 1 juv. $, — 4/0:1 juv. $, — 4/2 : 1 juv. 2, — 4/3 : 6 juv. $, — 4/5 : 4 juv. ^, — 5/3 : 1 juv. ^, — 5/4 : 1 juv. c?, és 2 juv. $. — 5/6 : 1 ad. $, — 6/4 : 1 ad. Ç és 1 juv. ^. — G/5 : 1 ad. 2 és 3 juv. ^, — 6/7 : 3 ad. (^ és 3 juv. ^, — Ijú : 2 ad. -f, — 116 : 3 ad. (^. 1 ad. Ç és 1 juv. ^, — 7/8 : 3 ad. á" és 1 juv. cJ, — 8/6:1 ad. $. — 8/7 : 2 ad. ^ és l juv. <^. — összesen : 19 aduit, 47 juvenis, illetve 29 (^, 37 $. Tehát az appendix-aszimmetria a fiatalok- nál körülbelül mégegyszer olyan gyakori volt. mint az öregeknél. Az ilyen aszimmetrikus esetekben az appendixek majdnem min- dig a fentebbi csoportosításban feltüntetett rendszernek megfelelő szekunderevezőkön szerepeltek. Vagyis például 5/4-nél : a jobbszár- nyon a 3 — 7-ik és a balszárnyon a 4 — 7-ik karevezőn. Vagy 3/1-nél : az 5 — 7-ik, illetve a másik szárnyon a 6-ik evezőn. De akadt egy-két egészen rendellenes eset is. És pedig, 1/0-nál : a jobbszárnyon a 2-ilv ; 1/2-nél : jobbszárnyon a 3-ik ; 1/4-nél : jobbszárnyon a 4-ik ; és végül egy aduit 1/6-os példánynál : a jobbszárnyon a 2-ik szekunderevezőn volt az appendix. Ezeknél a példányoknál a másik szárnyon már meg- felelő volt a függelékek elhelyezkedése. A mindkét szárnyon egyforma mennyiségű függeléket viselő madaraknál azok tulnyomórészben ugyanazon sorszámú evezőtoUakon *) Cfr. pag. 532. 1935/38] BOMBYCILLA INVÄZIO: 1931 /:i2, 19:52/33. 4,3» voltak. Akadt azonban aiáiívlag csekély számban olyan kivétel, hogy például 6 — 6 függeléknél az egyik szárnyon a 2 — 7-ik, a másikon a 3 — 8-ik karevezőn helyezkedtek el azok. És 7/7 függeléknél az 1 — 7-ik. illetve 2 — 8-ik evezőn. De volt egy-két olyan eset is, midőn a függelékes evezőtollak között hézag mutatkozott. így egy 5 függelékes juvenisnél a 3-iktól a 8-ikig sorakoztak a függelékek, de a jobbszárnjr 6-ik és a balszárny 7-ik evezőjén hiányoztak azok. Megemlitem itt azt is, hogy egyik-másik függelék néha valamely külső behatás következtében megsérül, hosszában meghasadozik, sőt egészen le is törik. Ez utóbbiaknál azonban a defektus nyomai beható vizsgálat után észrevehetők. Ezek a viaszszerü — és nem csontszerű ! — piios szaiunemű. függelékek nagyságra és szinre általában véve ugy oszlanak meg. hogy azok az adultusoknál illetve (^ -éknél nagyobbak, szélesebbek és élén- kebbek, mig a juveniseknél illetve $-eknél kisebbek, keskenyebbek és halványabbak. De itt is meglepő differenciák és rendellenességek fordulnak néha elő. Főleg a juvenisek között került néhány olyan péklány, melyeknél a kisebb és halványabb függelékek között egyes jóval nagyobbak és igen élénkszinüek is akadtak. És volt egy-két olyan is, melyeknek egyik szárnyán halványszínű kicsik, a másikon pedig élénkszinü nagyok voltak az appendixek. És akadtak néha egyes, bár rendes nagyságú, de tüvékonyságu, fejletlen appendixek is, piros, rózsaszin, fehér, sőt kivételesen fekete (!) szinben. Ezeknek hegyén néha fonalvékonyságu, világosszinü pehely szál volt látható. Mindamellett a szekunder evezők függelékei képezik mégis a legbiztosabb ivari kritériumot. Itt azonban nem a számbeli mennyiség a döntő, hanem inkább az appendixek viszonylagos nagyságai A 100 drb boncolt példány szerint az aduit ^-eknél 6 — 5, az aduit ^-eknél 5 — 8, a juv. ^-eknél 4 — 8, végül a juv. ^-eknél 0 — 7 volt az appendixek száma. A régi NAUMANN-féle tétel (25, 26) tehát : hogy a C Bombycilla maximum 5, és a rf minimum 6 appendixet v^sel, nem állhatja meg a helyét. Ha egy Bombycilla példány nemét az appendixek alapján próbál- juk meghatározni, elsősorban tudnunk kell azt, hogy a legnagyobb, leg- hosszabb függelékeket a VI. és Vll-ik karevezőn kell keresnünk, mig a leg- kisebb, legrövidebbeket a VlII-on és I-sőn, ha van rajtuk, mig ha nincs, akkor az I-ső után következőkön. A többi függeléket nem is igen kell figyelembe vennünk. A legnagyobb függelék mérete illetve viszonylagos nagysága a legtöbbször biztos támpontot nyújt az ivar meghatározá,sára. 434 WAKGA KÁLMÁN [Aqmla Méréseim szerint a legkisebb és legnagyobb appendixek átlagos középméretei igy alakulnak : aduit c^: 31/2—91/2 mm, — aduit $: 21/2— 6 1/2 mm juv. S- 21/2— 6 1/2 mm, — juv. ?: 1 1/2— 31/2 mm. Az appendixek a hímeknél illetve adultusoknál általában egy kissé szélesebbek is, mint a nőstényeknél illetve juveniseknél. Az 1923/24 évi invázió alkalmával kezembe került 52 eleven Bombycilla között egy olyan példány is akadt, melynek mindkét szárnyán g—g függeléke volt (52, p. 151). De 1932/33-ban az 1488 madár közül már egyetlenegynek sem volt 9 függeléke ! ügy látszik, az ilyen példány a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, és, a 9 függelék mégis már igen magas kornak «■ jegye.*) Ellenben egy olyan még sokkal rendkivülibb példányra találtam, melynek nemcsak másodrendű evezőin, hanem a balszárny Vll-ik nagy, illetve a rudimentert is számítva : a VlII-ik elsőrendű evezőjén is volt egy piros appendixe ! ! ! Ez az aduit (^ példány, mely valóságos unikum a maga nemében, s amelyhez hasonlóról a szakirodalomban idáig nincs emlités téve, a szekunder evezőkön 8 függeléket viselt, a farktollak végükön pirosló gerincüek voltak, s az egyik kormány tollon, a jobboldalról számított 10-iken 1 mm. hosszú farkappendix is volt. A primer evező függelékének hossza 2 mm. Ezt a rendkivüli egyedet mint bizony itó példányt : a Madár- tani Intézet gyűjteményébe helyeztem. Farkappendixek. Az 1488 példány között mindössze 49 drb ( = 3.3%) akadt, melyek- 7hek farkán is voltak piros függelékek, és pedig 27 aduit (20 (^, 7 Ç) és 22 juvenis (21 ^, 1 $) példánj-nál. És 101 drb (= 6.8%) — éspedig 59 aduit (48 á".. 11 ?) és 42 juvenis (41 ^, 1 $) — olyan példány is került, melyeknél a farkappendixek nem voltak ugyan még kifejlődve, de a kormány tollak vége már pirosló szárú volt. Ezekből a sárga farksávban pirosló tollgerincekből, azoknak felső végén szélességben való gyarapodásával, növekedésével eZó'ssör „negatív" appendixek fejlődnek. Ezek még nem nyúlnak tul a sárga zászlón. Későbbi fejlődésmenetükben azok hosszirányban is növekedve : a sárga toUmezőből kisebb-nagyobb mértékben kiemelliedni kezdenek. Ezek a kiemelkedők má,r ^.pozitiv" appendixek. Itt tehát 3 fázist kell megkülön- böztetni, melyek a következők : — 1. pirosló toUgerincvégek, 2. negativ appendixek és 3. pozitiv appendixek. *\ Ch: pag. .532. l»35/38] BOMBYCILLA INVÄZlC): 1931/32, 1932/33. 4;}5 Az evező és kormánytollak függelékei, mint tudjuk, a tollszáj- végek zoonerithryniől illetve lipochrómtól szaturált szarunemü anyagának tultengései, de ez a festékanyag már a gerinôvégekel környező toUswjarak töf elébe is bele van ivódva, amint ez mikroszkóp alatt világosan kitűnik. Ezek a "piros festékanyaggal beivódott tollsugarak az appendix kialakulásakor a tollszárvégek viaszszerü anyagához hozzátapadva, azzal egybeforrnak. A megsérült és hosszában meghasadozó, szinte tollsugárszerüen szét- nyíló appendixek is erre látszanak mutatni. Ugylátszik, hogy a farkappendixek, ellentétben a szárnyappen- dixekkel, a téliszállásban való tartózkodás ideje alatt is fejlődésben, növek- vésben vannak, és néha gyorsan kifejlődnek. Erre mutat a következő eset. Az 1932. XII. 28-án gyűrűzött 78581 számú aduit <^ példány farktollai a jelöléskor csak pirosló végűek voltak. Az 1933. I. 5-én történt ujraelfogásakor pedig jobboldalról számítva a 6-ik és 7-ik farktollán egy-egy 2 mm-nyi appendixe volt. Hasonlót észleltem egy fogságban tartott példányon is, de hosszabb idő alatt. A farkappendixek átlagos nagysága általában véve 1 — 2 mm, minimuma 0.5, maximuma 3 — 5 mm volt az általam vizsgált példányok- nál. A maximum tehát a szárny app)endixek maximumának körülbelül a fele. A függelékeknek a kormánytoUakon való elhelyezkedése hol szimmet- riktis, hol aszimmetrikus. Nagyságra nézve is hol egyformák, hol külön- böző méretűek. Az a régi feltevés, hogy csak igen öreg ^ példányoknak volna farkappendixük : nem felel meg a tényeknek, mert ugy az öreg ^ és '^-eknél, mint a fiatal ^-eknél egyformán előfordulhatnak. A fiatal ^-eknél azonban már rendkivül ritka a farkappendix. A farkappendixek fejlődésmenete némileg más természetű, mint a szárnyappendixeké, és lehetségesnek tartom, hogy előbbiek ki- alakulását egy bizonyos tápanyagnak, valamely bogyófélének nagyobb mértékben való fogyasztása egyes példányoknál kedvezően befolyásolja. Az 1932/33 évi invázió alkalmával a Madártani Intézet gyűj- teménye részére koUektáltam két olyan juvenis ^ példányt, melyek igen szépen fejlett farkappendixekkel birtak. Az egyiknek farkán 10 Jialványrózsaszin, 2 — 3 mm-es, a másiknak farkán pedig 12 élénkpiros 1 — 2 mm-es appendix látható. Hogy ezeknek a farkon és szárnyon lévő függelékeknek egymáshoz való viszonyát, továbbá előbbieknek a kormánytoUakon való mikénti elhelyezkedését illetve felsor akozását kellően megvilágítsam, érdekesnek tartom a farkappendixes példányokat alábbiakban kor és nem szerint csoportosítva felsorolni. Ebben a felsorolásban az első szám a szárnyappendixek, mig a -\- jel utáni szám a farkappendixek mennyiségét tünteti fel. és az utána köthet- 436 WARGA KÁLMÁN [Aquila hezô római szám mutatja, hogy hányadik kormánytollon van a, függeléke A jobb külső kormánytoUat I., a bal külsőt XII. számmal jelölöm. Aduit °i/ 1. '^% 0% 2. 11» •5 ,. •T 9„ 4,, 2. 10 „ 3„ 2. 8,, 1,,- 3. 11 „ 6„ 3. 10 „ •') .. 3. 11 .. 4.. .S. 9,, 2 4. 12 „ 7 ,, 4. 10 „ 5 ,, 4. 12.: 5 ,, 4. 10,, 3„ 5. 10 „ 8 ,, 5. 10., 6,, 5. 11 „ 6., 5. 10,, 3 ,, 6. 10 „ 9„ 6. 9,, 6,. 6. 10 „ 6„ 6. 9,. 3 ., 7. 10 „ 10 „ 7. 9„ 7„ 7. 10 „ 7„ 7. 9„ 4, 8. — 3„ 8. — 2 8. — o S. 1 . 9. — — 9. — — 9. — 9. — — *) vagy: fehér, — 0(Jer : weiss. 446 WARGA KÁLMÁN [Aquila Megjegyzés. — 27 ad. c^ pld. közül a 2-ik kézevező külső zászlóján 25 drbnál volt fehér csucsfolt, 2-nél csak fekete volt az evező hegye. A belső zászló fehér csucsszegélye megvolt: a 2 — 10 evezőn 1, a 3 — 10 evezőn 5, a 3 — 9 evezőn 16, a 4 — 9 evezőn 3, és az 5 — 9 evezőn 2 példánynál. 13 ad. 9 pld. közül a 2-ik kézevező külső zászlóján 6 drbnál volt fehér csucsfolt. 7-nél nem volt. A belső zászló csucsszegélye megvolt : a 3 — 9 evezőn 5, a 3 — 8 evezőn 1. a 4 — 9 evezőn 3, a 4 — :8 evezőn 4 példánynál. 38 juv. cf pld. közül a 2-ik kézevező külső zászlóján 3 drbnál volt fehér csucsfolt, 35-nél nem volt. A 3-ik kézevezőn 31 drbnál volt csucs- folt. 7-nél nem volt. 22 juv. Ç: pld. közül a 2-ik kézevezőn egynél sem volt csucsfolt. A 3-ik kézevezőn 5-nél volt csucsfolt, 1 7-nél nem volt. 355 drb eleven Bombycilla szárnymérete. Flügelmaße von 355 lebenden Vögel. 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 m /m 1 2 4 3 16 25 49 45 36 59 44 41 5 1 2 2 drb St. Ingadozás, SchwanJcung 15 %. — Közép, Mitte 117.2 ^. 100 drb. lövött Bombycilla szárnymérete. Flügelmaße von 100 erlegten Exemplare, _ 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 m/m 3 4 9 9 21 15 6 17 3 8 2 3 drb St. Ingadozás, Schivrmkung 11 Minimál — közép Közép, Mittel 116.1 %. maximal szárnyméretek, kor- és ivar szerint (100 pld.) Minimale — Mittlere — Maximale Flügelmaße, nach Alter und Geschlecht (100 Expl.) 27 drb, Stück ad. re ennek más főbenjáró oka is volt : — úgyszólván teljesen elfogyott a celtiszbogyó és a Sophora-fürtök is nagyon megritkultak. A fagyai pedig nem vonzotta valami túlságosan őket. Február folyamán ugyan hébe-hóba még megjelentek egjeB kisebb csapatok, de márciusban már csak egyes példányok mutatkoztak a Város- ligetben és Népligetben. 1935/38] BOMUYCILLA I.WÁ/KJ: l!»;u :i:i. JH.!:;/:!:!. 45I Rövid szemelvények tudósitóink jelentéseiből. Megfigyelőink, munkatársaink és alkalmi tudósitóink kb. 400, sokszor igen réaz- letcH ós tüzetes jelentésben számoltak be a Bomhycüla garrulus 1931/32 és 1932/33 évi inváziójának lefolyásáról s az azzal kapcsolatban felmerült jelenségekről, értékes mcf/- Jigy éléseikről, érdekes tapasztalataikról. Ezekből a jelentésekből — azok beérkezésének sorrendjében — kivonatosan közöl- jük az alábbi részleteket. Kommentár nélkül, mert az adatok magukban is eleget mon- danak. 1931/32. Salmen János, B á c s f a 1 u , Brassó megye. — Egy elejtett példány gyomrábíin -30 drb. Viburnum opulus-magot találtam. II. 7. Jurán Vidor, Szepesbéla, Szepes m. — A lengyel Magura falvaiban a gorál nép ,,im.eluhi" néven nevezi őket. BethlenfalVY Ernő, H u n f a 1 v a, Szepes m. — II. 28-án elejtett pld. begyé- ben friss hajtású zöld lóhere-lei^élkéket találtam. — A madarak ősszel mindig borús időben, déli szél mellett érkeztek, tavasszal mindig derült időben, északi szél mellett távoztak. Csak nappal vonultak. Sürü fenyvesekben éj jeleznek, este 4 órakor foglalják el alvó helyü- ket és reggel 7 óra előtt nem igen hagyják azt el. HrabÁR Sándor, Ungvár, Ung m. — Október végén, a még enyhe őszi időben bőven repkedő rovarokat nemcsak légykapók módjára : a zsákmánnyal a fára vissza- ereszkedve, — de fecskék módjára is : a levegőben huzamosabb ideig lebegve kapdosták. 1932/33. Halász JÓZEF, Tis zar off, Szolnok m. — Elejtett pld. begyében hársfa (T ilia) -magvak voltak. XII. 4. WeinerT Tivadar, Mátyásföld, Pest m. — Majdnem mindennap a ház- tetőre is leszálltak, és az olvadó havat csipegették. I. KOHÁR Mihály, Radostyán, Borsod megye. — A Turdus pilarisok üldö- zik őket, s a Bombycillák félnek tőlük. I. MÉSZÁROS Mihály, Bicske, Fejér m. — A napsütéses idő bejöttével eltávoz- tak. II. 4. SzÁHLENDER Gyula, Csényeujmajor, Vas m. — Szorgahnasan látogat- ják a Sophorákon kivül a cinke-etető alját is, hol a földre hullott kendeì-ìiiagot (!) esze- getik. II. SztaNYKOVSZKY SÁNDOR, Sátoralj au j hely, Zemplén m. — Szorgalmasan fogyasztják a juharfák (Acer) már földre hullott magját. . . . II. — • (A magvak szár- nyát leütögették-e, vagy lecsípték ? — Tudósítónk nem figyelte meg. WK.) P. Kovács Gergely, Kunszent marton, Szolnok m. — Gyepre is leszáll- tak és ott szedegettek. II, Vass L,AJ0S Riidolf, Cibakháza, Szolnok m. — .Január és februárban nyugodtan üldögéltek a fákon, de február végén már folytonosan röpködtek, idegesek voltak. Schenk Henrik, Óv e r b á s z, Bács-Bodrog m. — A madarak nyugatról jöttek, mint 1914-ben is. Dr. BerETZK Péter, Szeged, Csongrád m. — A hirtelen beálló meleggel létszámuk szaporodott. A platánok tetején csapatosan ülő madarak a hirtelen bekö szöntött tavasz első szúnyogait és legyeit légykapók módjára fogdosták el. III. 4. — Aludni átjártak a Tiszán túlra Újszegedre, a tuják és fekete fenyők ágai közé. 452 WARGA KÁLMÁN [Aquila HajeK Antal, K á 1 m á n c s a, Somogy m. — • Az abnormis meleg a rovar- világot is előcsalogatta, és a Bombycillák a fákról le-lerebbenve, eléggé esetlenül fog- dosták a levegőben repkedő bogárféléket. III. 5. CsiKVÁNDI MÁRTON, Csikvánd, Győr m. — A platánfa (Platanus) magvait némán, hangtalanul ették. III. 8. ^ ( ? . . . A Bombycilla csőre nem alkalmas a platán- golyók bontogatására. Ide Carduelis-csőr kell ! WK.) Gr. Pejacsevich-MikÓ Endre, Lengyeltóti, Somogy m. — Erősebb hóesés- sel megjelentek, olvadással eltűntek, ujabb havazással naár felszaporodva ismét megjelentek. II. — A hársfa (Tuia) rügyeit és a nyárfa (Populus) virágját csipegetik. A korán virágzó csipkéslevelü juhart (Acer) körülrajzó méhekre (!!) es más rovarokra légy- kapók módjára röpködve vadásztak. IV. — Igen sok vizet igényelnek, ós napjában többször keresik fel az apró tavakat és vizállásos helyeket vizivás céljából. Mikor a fákon lévő és a földre hullt termés is elfogyott, és a fák rügyei is kifakadtak : kivoìiultak a rétre és füves helyekre, hol a növényzetet csipegették. IV. BlaSKOVICH György, Tápiószele, Pest m. — Előszeretettel keresték fel a baromfiudvar artézi ita fáját. II., III. BÁLINT LÁSZLÓ, !S z i 1 s á r k á n 3^ Sopron m. — Dél felől érkeztek, nyugat felé távoztak. III. SzojKA Ferenc, Hatvan, Heves m. — Egy kis csapat egy körtefán próbált pjjelre elhelyezkedni, de a helyet nem találva alkalmasnak, áttelepedtek egy fenyőfára, hol hangos cirregés közt egymást hajkurászva helyezkedtek el. TI. 19. — A jóllakott madarak napsütéses időben a gyümölcsfák tetejére telepedtek és onnan egyenként gyors szárnycsapásokkal majdnem 20 — 30 m. magasra repültek fel, hogy vitorlázó repü- léssel ereszkedjenek vissza helyükre. III. 7. Papp Endre, Pusztaszárazbő, Heves m. — Erős szélben a fa tetején ülve, állandóan fejjel a széllel szemközti irányban foglalnak helyet. III. — Bogyóevés mellett a kert közelében virágzó repcetáblán itt-ott mutatkozó repcelégy (Anthomyia brassicae, BOUCHÉ^ e.lkapkodásával töltik az időt. V. — Öt drb még itt lévő Bombycilla közül kettő állandóan párban jár. Napfelkeltekor egy kiálló ágon ülve a (J az énekes rigóé- h.oz (Turdus ericetorum philomelos IBrhm.) némileg hasonló szerelmi dalát hallatta: '"ütyü- tyü, tyü-üitja, tyüö . . . tyi, tyürüü, tyüii ..." Majd a 2 mellé repült és sokáig ültek egymás mellett szorosan, miközben a 9 fejét többször hátára hajtva : begyüket egymáshoz dörgölték. Viselkedésük arra vall, hogy itt készülnek fészkelni. Nekem az a véleményein, hogy a Bombycillák esetleges ittmaradása és költése a vizkérdésen múlik. Mint sok vizet igénylő madár, az Alföld vizben szegény vidékén csak addig tartózkodik, mig könnyen jut vizhez. *) Most a bogyók mellett az akác (Robinia pseudoacacia) fiatal rügyeit csipegetik. V. 6. — Az állandóan itt tartózkodó pár mellé egy harmadik pél- dány szegődött (V. 17.), mely megzavarta előbbiek békés nyugalmát s azóta állandóan kergetőztek . . . VI. 2-án napnyugta felé hivogatás közben felkerekedtek és északkeleti irányba repülve, végleg eltűntek . . . Smuk Antal, Nagycenk, Sopron m. — A bogyók megfogyása folytán kény- telenek a keménymagvas fák, igy a japán akác (Sophora japonica) és a kőris (Fraxinus) magvait fogyasztani. IV. 7. — (A Sophora termését nem a kemény magvak, hanem az azokat burkoló húsos hüvely miatt fogyasztják. W. K.) — A bogyótáplálék már teljesen elfogyott és most a szilfa (Ulmus) rügyeit és virágait eszik. Egy 25-ös csapat tagjai párokra szakadva üldözik egymást, a felébredt szerelmi élet jeleivel. IV. 23. *) A Bombycilla csak az ősz-téli bogyótáplálók jnellett igényel aránylag sok %'izet, a nyári róva rtá.plá lék mellett vízigénye normális, mint a töblii rovarevőké. W. K. 1935./3fni domináns mással- hangzóját sokan ce-nek, mások esz-nek hallják : — ,,crr", illetve ,,szrr" . . . Az általánostól eltérő hangminősitéseket érdekesnek és tanulságos- nak tartom itt felsorolni, zár jelben feltüntetve a tudósító nevét. Az igen változatos sorozat a következő. Messzehallható zirregő hang (Prof. Dr. GyŐRFFY IstvÁN), — búsan zizegő trilla (KoLONICS BÉLA), — • zizegő hang (Dr. Kliegl Lajos), — zizegő csicsergés (KÁROLYI Károly), — kellemes csicsergés (Kalocsai Újság), — halk csicsergés (Hausenblasz Róbert), — síró csicsergés (PuSKA PÁL), — cfr-crr-szerü csicsergés (Resch MihálY), — csicsergés (Vass Lajos Rudolf), — tücsökszerü csiripelés (Malek Ilona), — mélabús csíripelés (Bethlen- falvy Ernő), — csírix3elés (Burnovszky István), — csilingelő hang (Dr- Beretzk Péter), — igénytelen rövid ctpelő hang (Rhé Gyula), — ■ bájos 462 ■ WARGA KÁLMÁIí [Aquilaí gyöngéd cirpelő iiang (Dr. HinlÉDER Fels Ákos), — ciníkeszerü cirpelés' (Laszczik Ernő), — cirpelés (Weinert Tivadar), — cinegeszerü hang 'S» CD Fi í3 1,^ Ä CS S ,^ •^ Ol iitl ■ö 'S e vtó II W iS N CS ^ ^ ^ fco s « Ä Co G II U tó N >ï W3 CO ^ CD Ä , ^ 'S O Ol ÏÏ3 fi fi .« -ti -»■^ -Ö .íS fe S ■S fi «M BS CD O N 43 fi S 5 g fi ■o Ö 3 =3 e- « "2 :3 a Ö N t« •■■S u su U5 0^ H o fi X 5 "-< cS es « e ' iä U ci Ä (S g? 03 i6 -es 1 O •3 .M m cS «8 .5 ■s" ^1 'CŰ io Ä N es cS « « 5 Ä ïï P iü r^ S 1> O M a < P bD S 1935/381 BOMByCIW>A INVÁZIÓ: 1931/32, 1932/33. 465 1—. aniujjguiaa — 40ZyÇ88jf d co ci uajassne qocu iqaamass') ^uíjszs 3ia[a( os|ti}i j^aj 00 nun ranTatìAO 'dsoa snpwnBä.x, 1^ co «j 00 co »o co (N 00 d Ú d Kézevezők* — Handschwingen* X M M I— 1 1— 1 IV V VI h- 1 1— 1 1— 1 . ^ 1 d •.tH =<3 00 "OOS i^OS QOO >^UÎ °0 03 T^ ooœ i.'ÎC» îr^co ï^O >CO ^OiO 'Oifl 'OOi CîN ir^ o 20 10 ï^ O i^ O T< CsCvJ "-0 05 ODO OOÍNI f^o 'toin i^iis Ï-.0 ï^m ooth î^i-i ^ot- i^n ï^th 'qoj "oo »cith «oin î-«-~< '00 'oej ioii> <» 0 ■H •* 0 ÍO 0 T-f ic"vM "0 0 «0 T-i »--5 Ű5 ^ ce 1 © "w Oi 'O ÖS fo' '--5 10 •o d i 05 !^ 05 Ä iH Cri Ti fel fcîT^ în CjsrM 0 w 0 «* ■d 0 N 0 w es ÎSi TH &) § S^ ^ s § g^ §^ ? (M (SI CM IM ' in S t4 N -_o i î< >< X S 00 . 05 l-t -' -• 466 WABGA KÁLMÁN [Aquila ^ ^ ^ ^ ■^ ^ ^ <-o ^ fo ^ 'ìd ^ ^ -Po 'x? ^ 'SD *o «o o ci ^ ï>. O Ol IO «O CvJ °6 OS Ol US 00 ì>. IO »O lO ï^ O- o ïN^ co "^ i^ IO ce Cd Ti ^O IO 1-1 >0 HO t~ CQ QO O >i5 IO "^ o io N ^ (M <0 IO •-0 00 ^O S3 •^ IO oi 00 o "* o '(M 5» T-" •<: o ^ S d § o 05 ■(-< § d öj tH St4 + : +: +1 + ; + ; + : +s +; + : tu &JD ii< bD « :0 CS :0 s: ho s; 60 ISI *i w-i r/ì il « -o a a Q " ài 'O o S3 Q - 1935/381 BOMBYCILLA INVÁZIÓ : 1031/32, 1032/33. 467 co OQ d d eo ai »^ lU S ^ "f-o '•■o o ■■'=0 ^ ^ '■■o ce 0-1 IM di C >* co eo t-' (N CD 1 1 1 III 1 1 1 1 Ovì . IO eo i^ 00 •O 01 13-, o tH oo IO 00 (M Ol IO eo oo" °o O tH >0 IO ì>l TH tH =0 IO 00 QO 05 i^ O th »o eo >o> o (m' ~ti eo 1-. O T-l ì^ th th >0 LO ^ TH Ti >o © o d o d TH ^•5 eó tH »O IO d co 1 '^ IO 00 1^ ^O 05 TH 1 " ^o e» eo th d 05 TH CO &5 o tH 02 1 o W S3i Cr tH O »« eó o O th co' o ■* T-l C» T-l o M Ö-. co' Î5STH o "ì d Ss th l;o o "* o "5 TH 05 T- o eo TH CO CätH tH Ï55 2 ( o "3 TH o M tH O '^ tH Ö1 fi o M T< ÖS 0 ^ § d e» T-l tH Ö2 o O tH c4 T-l T-l o t- 0 "5 tH o 00 g ! . g" 0 "5 Ci 5 o "5 CO Is 5 d s ci TH IO s CO- in S ci ci a th a 00 d co t> l> co 00 o T^ -2* eo ee O Ö- ^ 00 1 t^ 1 N 1 (M ^ eo J_O0 1 tH IO US IO IO eg ta 00 to »O o CQ TH t- co tH co tH 00 tH co » S ■ bo U5 > m O < N . c3 -O « ■^ O < S ! eo eó eó > ci > o-t- Of fj+ Of O)- CH- Of Oh Of <>t- 0+ «•o n\- Of o TH 00 00 co 05 CD o tH 1 i 1 1 1 ::• 1 00 l- ►O 00 lo ■A >n tH TH '» 05 X5 00 'O CO •O IO ■yi d ■is o >N o "5 00 •o o i^ 05 >o © ■O C:5 th tH "O Ti ^ tH ►o o TH c^ tH ■« 00 ^ o th •o IO d th lo © tH >o co © -tì O 00 o 50 IO «o 05 »o tH ■>* IO >o © th tH co »o ^ tH O tH fo 05 00 05 03 ■<*( IO d -* 05 ■~*l O tH •o © io ir- 1 00 1 IO 1 IO •o OÒ 00 IO oó © tH 1 IO oô' as 05 05 IO IO IO IO ^■ g & ^ © tH ^ I> g o tH -2' © 05 O tH o o o TH TH o e» IO IO .5~' 'S* Cfi ^ ^ -2^ tH rS» o o o O Ti o IO o TH th o 05 o IO O o ^ ^ Ö5T-I ^ ^ ^ tH ^ o o tH o O o iO d o- CT TH o 05 o IO o' © tH λ t>l ÌYi ÌTft ï> I>1 o O tH o O tH o 05 o o TH o 05 ° IO d tH o © ^ _ö- a- ^ ^2" rS^ Q 05 ^, 00 n 00 ^, © „ 00 Q IO Q t> Si Sa S- Ci a TH -2" gd Öi o o o co 0 co 0 IO o t- o t- o CD g g g g 00 g g g »o IO IO o IO n lO IO lO g g g '*' g IO g IO g g IO CT IO . 1 1 i g th' a g o 1 i 1 i 1 1 1 eo 1 IO co CD co t> 00 CO co CO co CO co 00 00 co !»> Ä Cu ^ 5S. ■? + c3 +2 +^ iiO 1 IO CT +g 1 © CT ^ r-^ S S s ^ Ce 05 tH t» co IO TH ■* Ti IO <* nj< IO IO IO IO iO 00 CT co IO N oo T-l tH tH tH TH CT th TH T-l tH TH Ti tH T< o co IO IO 00 © IO co IO IO »o IO IO IO cS 3 >. a O -H X in C ce >ts l-l © >- > Ä > Ä 468 WARGA KlLMÄH [Aquila CO co CD d jro_ (M 06 t-" 0 Of Of Of Of Ol- CH- Of ^ Of Of Of 10 ri Ti 0 ■H co t- t- > 0 1 IMII 1 1 1 1 •0 1 '0 1 1 1 r-î ■(H ;o (Si IO 05 "0 ^ 10 ÎO IO oô »o ta ■^ d o 0 Tl »0 0 'M eg IQ à-O >Î Tl Tl lo d Ti lo 0 IO -^ 10 © Tl ^ 10 d 0 1 "^ Tl •+■ d •0 00 "* 05 10 S5 00 0 j Tl ^ 10 d 10 1 "^ t- 0 Tl Tl Ö5 LO 05 Ca, Ö5 «d I—; »O ^' CO r-H d d 00 d ^' CO 0 "5 d 05 TI 0 ■'"' Tl 0 05 05 ° 2 0 0 Tl 0 ■'^ Ö5 0 N Tl Ö5 0 0 Ti Ö5 0 0 Ti 0 0 Tl 05 0 "î d 05 Tl 0 CQ Tl fei 0 0 ' TI 0 0 Ti 0 0 Tl Î35 0 0 Tl 0 "î d ÎCl Tl 0 M Tl 05 Ti 0 Ti 0 0 Ti 0 <=» 0 0 Tl ÏJ5 0 "^ Ö5 0 w Tl Ö5 0 0> US 0 c 1 0 "5 0 "3 § 00' Ö3 0 t* 0 ® 0 - 1 « "öS ! S Si IS a 10 00 10 10 03 Tl 0 OS Ti Ti CO Ti tH 0] Tl Ti Ti CO to co co 0 'S« co co !> IO i CNÍ ■3 ja •V ti -0 e 5.« rö CO >: a, Ü P-H Tl t^ co co Ti Tl Ti "^ ^ ^ ^ ^ ■Po *o •^■o ^ 'X) ^ 'oo 100 «00 »oo 'X) ^ Ti "^ Ti Ti Ti ■^ ^ 0 "*l Ti •0 0 ^ Ti iQ CO fO tH Ti Ti T-t Ti Ti- Ti -5tl 0 •* CO •O T-l fO N ~* 01 «5 N Ti T-l T-l Ti Ti ~%o fO Ti ■^ 0 Oì Ti ^ì Ti O^i 01 -M Ti T^ T~t Ti Ti Ti -^© 5^ 0 i-O 0 "■-1 Ti © 0 OS 00 t> 00 g, <^ s § S 5> g »0 co 10 IO Sí 1 § 1 i § ' 1 1 •0 1 1 1 Od a, 1 1 1 co 00 00 t- 10 co c~ 05 t- 00 CO © ^ 05 -^^ ^ Ö5 1 co 1 W 1 "* 1 ^ 1 'i' 1 cq 1 (M 1 e«] 1 01 1 IM Ì!5 fea s fes 05 01 Ti ca IO t- CO IO i» io ^ 10 IO IO ce IO IO 03 co Ti Ti Ti T-l Ti . Ti Ti Ti Ti Ti Ti Ti 10 IO CO CO CO l> IO IO IO iO 'S« lO ■ti (Ö ctì S N 1 N eS 0 (-1 'CS E a s Ü 0) H H X^ S •« . oò ■*■ «0 U5 IO d (N CM Ti th CO . , 03 1— 1 t^ ^ x >< M x X x: 1935/38J BOMBYCILLA INVÁZIÓ ; 1931/32, 1932/33. 469 ^ ■^o ^ ^■o ''■0 '■q *o ^=0 ^ ^ ^ *o ^ ^ ^ ^ ^ ^ *o ÎO N > "^ »OO "OW lOiO >00 »0 »OOJ »Oifl low »oœ "OtH "OttI •o o »oca »oti »oo 'ÄCO íoth íoo "ooí »oio ^m fH T-< 'o CO Í»~tH '-O tH «O io ■'H O ^Tco" OCQ f-lO «005 "^00 lO U3 CO o lO «* i IO 6 i i 1 i 1 1 1 1 1 1 §" 1 1 fc- co 00 <* 00 © O *5^ Oi 00 05 00 -§•■ © 1 lO 'S! 'ö5 1 n 1 00 + £g 'S 1 -* 1 CO g T^ eq 1 00 -t-eg i ^ 1 ea -1_ 05 1 eg _1_05 ■ cg + "öS CO eg CO IO o co O to to © IO to tH to co IO eo iO IO to to 00 IO IO T-I TH eg sg th 00 tH tH 00 T-l T-I tH IO T-l T-l 00 T-I T^ CO th T-l eo T-l 1-1 co TH TH to TH co T-l tH 00 tH tH CO co 05 CO eg "* 05 T-l OO 05 í> CO t- ••s G :0 O en ^ :0 fi Kj, eu •S e > x> pa '470 WARGÄ EÄLMÄSr [Aquila co ö co CO t^ w od CO '^o 't) *o *o *o ■fo 'x? 'X) 'ti ^ ^ (M ^ -^ ^ ^ *o »o Of ^ ^=0 ^ ^■0 ^ '•-o ^ 09 lO US '^ O - V5 o '* d 50 lO K5 O »o T^ "* CO >« Cd •^ ca •* 'o >o lO ^ lO ^ O >0 (M «Í5 O »O cq =^ lO Ml N "* o ^ tH C-Î T-< th tH "W o N T«l fo 1H 'SU T^ fo th ■r< T^ tH •H T^ T^ -ri ■^0 TH lO »O ■^0 o >^ TH ■iO IO fo CT> C3I Oj o 1 o tH CNJ j T-1 '^ T-l ■^ Ol ■H tH 1 T-l TH 1 rH •>( l-l ■iH c^ t-( fo T< Ti tH -ri- g 05 g d S § §î; -§S 05N § " 'S« o to ^ 00 0 CO GO 0 00 0 T-l 1 N "os 1 <^ 1 (M -0 4- M 'S 'S) 1 co 1_ © reo 'S 'S 4- » -t- N + Í2 'S 1 N •35 1 "* 1 C] 'S 0 CO t- co Ift CO 0 t- tH "* tH Cl eg 'b in 10 w co 10 UO co "5 0 t- -* ui 10 tH 10 CI »0 eg lO 10 us uo 05 ri« 10 TH 10 10 co CO 00 CI TH T-l tH T< T-l TH tH 1H tH TH tH tH —7 Tl T-t T-l tH TH th T-l tH tH tH tH i co t- 0 l> 05 CO 00 Cl C] CO t" CO <* co >o U5 113 'S« 'S« 10 U5 10 1* lO CO >í . s CQ es 1 bù . -où ■ CS es eS ci es lu fi bO t-l b 1« cu S3 a N *« m > fci 43 a u 0 » u 0 (O U to l> OS d co d T-l CJ ci ca 10 cô cò T-i ift 10 th 1 - S S Í3 t3 H- 1 H! s i»H ►«I = Ë IT 19«6/88j BOMBYCILLA INVÁZIÓ : 1931/32, 1932/33. +71 ce 6 03 CS (M oò « d 00 ■>* "X) *o *o ^ *o *o ^ ■^3 »Xì f-o ^ ^ 0 Ti H5 T-l IO T-l T-l MI IO ci T-l >o o MI O TH MI COI '^ IO »o o T-l MI IO CT T-l »-l tH T-l MI O T-l <0 IO tH MI IO IO iO »-^ tH Ti MI O tH "* cq c<3 Ci ■TH ■<* IO T-l C.3 IO T-l c«5 IO T-l T-l 3.5 10.5 CCI i '^ T-( i ^ SO >o tH tH lo IO TH »O Iß oi -A T-l lo IO ovj d T-l U5 1 d IO Is 04 O \° T-l 1 ''^ ì° 05 t- 00 t 00 1 IO 1 '^ o oò 1— 1 p— 1 IO 03 co CS IO gd OS g Os iß 00 s te, o tH o O Ö5 ■H t-l T-l ,5= e» tH LO Iß 05 »O T-l 0.^ Ca ei 1—1 IO CS T-I ■I-I Ci CJ T-I Os O 5 •1-1 00 tH tH © O T-I c4 r-H 6 1— 1 qÓ «5 iß CD 00 OD b- 1 S CO Iß i «5 5 IO Iß ìli 1 1 i 1 1 1 1 II 1 ■* «* CO IO tO »O Ci •35 00 t- Oî o ri CO 1 INI "öS 1 CJ 1 IO 1 PJ 1 -^ 1 iO co IO IO o IO IO IO IO O CD •H OO tH tH LO tH T-I T-l tH tH CD T-l IO IO •«*l Iß CD IO Iß O CD CO IO > 9 ■e nS OS o ^ o . e« < s 0 c3 ■O « 42 o co a u o iO U p— co 1-5 HI d co »-4 > ci > > Of Of a Ot- Of Of Ol- 'X) Of Of Of Of io iO co O C t- 00 05 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 CD 1 co 00 "0 OO lO lO c^ oô IO co T-l lío 00 lO os i^O 05 IO IO »ò d »O 05 o lïj os f<3 OS fO so •o o •-I O tH lo OS iO OS 3 co o t» iO iO iO 1 i Cv! 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 1. 1 1 i i co »o >* eo eo •* co so -S* <* CO CO -2* CD 1 N 'oj "öS 1 00 1 T-l ss iffi 00 CD o IO co OS Tll o tH O w T-l tH tH tH T-l o T-l O CD O es co OJ iO eo iO tH iO co g te S, â CS ís3 -ö > Ä 472 WAR G A KÁIiMÁK [Aquila ^ m <^ IO •O 115 «5 Ift t^ UJ ~+l tH l^■5 05 0 in j m S OD , ^ f2~- § t- !5î SSi S 00 S t4 0+ + ; 'Ss +; I -H O iSi 00 IO 5 ^ 00 OO T-< in 00 Tjf eo in T-' ■H «0 «* r^ T^ IO 00 •r« 'S" 00 eo TH 00 tH 00 T-< 00 o co Ti CO 00 M lO lO in O 00 co CO in en in I q n * a -> es " ci •Ir' 5 a 5 a 5 i=< QQ DQ n es *^ ..-s -^ rt -^ '^ Pi '^ &t '^ p« 03 P3 ffl !3 Q. ^ -p h Sh > ?? 0) « f- h u> bO W w fi Sä 1930/38] BOMBYCÍLLA ÍNVAZIÓ : lS)31/3Sd, 1932/38. 473 !-■ co ö Of Ol Of co 03 CH- o CH- (^ì . t- 00 0» on CM 1-^ 1 I 1 o i 1 —NO 05 O ,_] '~H tH 1 '^ ta O cq 1 » 1 °^ t- lO lO o 1 1 i£ 1 ''^' 00 t> lO 00 ^ a g i>" ÎAi a» 00 00 ^ g ^ O) co Ol CO Ö1 * ÖS o o OS T^ 1— 1 ^ 5. -S" o o 05 ■* 1^ T* 5» ÖS ta 05 00 CO g*" § 5> . t- co lu ^ ^ ^ 1 <» ; co + CM CO 1 tH 1 ri g s tÍ ▼H ■ri •T-< th Ti Ti - O •* O CO ta eo »o o es , es -o 3 i Ol Im O U tu au* "* . . , IO o N ^ s co Ö ■<-' J3Í X X < ■£ > TH- I I fa Ö 'S à .« C Ï-! a V > S S - S o o t< X eu WC3 bn O > N 'ta b 1^ ai tn ■«t ,o o . < :0 1» 5 es co os N "* 'S M S- cj cS bii ç3 « 5 Ä ■•-•> e- IO PS N 05 h Is< < ^ eo M rr; m (K O , d CD M 1 Ca a c fa M o s ■ii W S ^ Î3 ■?-• :o Îh CS < ^O O > £1 B '^ X " — CO ^ I a •2 < S tî ^ eo te eo C c i-- S -es ?> -_es « a> ==-' Es, N > Ö a B a> n r| a, ^ o lO X >, T? I s' i ^ :3 -flî in aj ci 5 cS Ä P 05 w a £5 ;; m X R fl a Ö ■a d tH C •a» O !0 es es -Í .„- -" o ^ JÍ > > "^ s « >i »ití û) > < s ? < ^ fa fl .3 • S 'S a - .« a c S ç 5 X b-t »i "-< t" N C« > < p, va> > fa S « G a C3 9 ^1 £S to C« -S -O 2 < < 'S a ^ 5 S O ;o bo N (M > O > 'S ^ o > > a ^ -^ Tr. X Oi 00 fa Ä 2> ^ .2 ^ I ^ X a s c« 'S». .a ^" 4s < a 5 X < Ö I Í2 ir> o > > ^ ^ Ä .S ç ^ >. ^ ■S ^ î>3 -fcj Et, 1-^ eo 1 N 4Í I 0) frt S) a a O^ m es n< es X _ eo t« a a <8 IS a h 1^< s a >3 a fi -es N m rt Ä a eu -0) cS Aï cS fa iO N > ><» in 3 s es -s ■* X a i5 E3 t© Ä 'S es a 'S ? a i > > % aj s ^ a ti, ■§ b" Ö > -rö X •* a X .2 rs 10 Ä .ii eo a = a a S * ^ a e 3 ■§ cS Ä IV, N fa a N eo w bo . "* X a T3 <; Ä a - a < 5 S '£5 N a <2 < ^ X tì -<" a <« > s < > eo > t» 0» • »es • o -o a -cs t- t© o en X 'S o «w "«^ ^ es 1— c N X 'O 05 I— < 93 bi U » S '^ 2 a M >CS v N ^ JÎ « OJ 'S -ö jid bO ^ ■<" bfl bO ** «* :3 '^ a '© es S^ « » > a o o g a i^ Ö .3 es es a X > 47* WABGA KlLMÁN [Aquîla- Bemerkungen. — 1 Länge tì. Schwanzappendîx auf dl. Síeuerfedei II. ist 1 mm; auf d. XI. Feder 4 mm. — 2. Max. Länge d. Schwanzapp. 4 mm. — 3, Schwanzapp. 2 mm. — 4. Auf d. Armschwinge 8. d. linken Flügels ist kein App. — 5. Schwanzapp. d. Steuer- feder VI. ist 2 mm. — 6. Schwanzapp. ÏI. ist 3 mm. — 7. Armschwinge 1. d. linken Flügels hat kein App. — 8, App. d. Armschwinge 8. d. linken Fiügels 4.5 mm. — 9. Schwanzapp.. II, XÎ, XII. 1—1 mm. — 10. Armschwinge 8. d. rechten Flügels hat kein App. — 11, Schwanzapp. VI, VII, XL 0'5 mm. — 12. Schwanzapp. X. î mm. — 13. Handschwinge VIII. (!!) d. rechten Flügels hat ein App., Länge 2 mm ; Spitzenfleckes ű, Handschwingen . grünlichgelb (!). — 14. Sehwanzapp. Ils IV, VI — XI. 2 mm. — 15. Armschwinge 4. d. linken Flügels hat ein App., 7 mm lang ; Länge des Spitzenfleckes 10 mm. — 16. Arm- schwinge 1. d. linken Flügels hat kein App. - 17. Auf d. Armschwinge 8. d. linken Flügels ist Kein App. — 18. Die Flügelapp. sind alle blassrosa {]}. - 19- Schwanzapp. XL 1 mm. - 20. Armschwinge 1. d. Imken Fiügels hat kein App. — 21. Armschwinge 5. d. rechten Fiügels ist im Mauser, bis 2/3 Teil ausgewachsen, mit schönem App. — 22. Schwanzapp. ÎV, VI, VII. 2 mm. — 23. Armschwingen 1. und 8. d. linken Flügels haben keine App. — 24. Schwanz in Mauser, die IX. Feder noch die alte, mit licht- gelben Endbinde, die anderen neuen Federn sind schon dunkelgelb. — 25. Schwanzapp. V, VIII. 1'5 mm. — 26. Spitzenfleck 9 mm, App. 4 mm lang an d. Armschwinge 4. d. linken Flügels. — 27. Handschwinge IÏI. d. linken Flügeis mit 1°5 mm langen weissem Spitzenfleck. — 28. Armschwinge 1. d. rechten Flügels ohne App. — 29. Schwanzapp. HI — IX. 2-5 — 5 mm,, lang. — 30. Jede Steuerfeder mit App., max. Länge 2 mm. — 31. Armschwingenapp. 6. 7, 9 — 9 mm lang. — 32. Armsehwinge 8. tì, linken Flügels hat kein App. — 33. Armschwinge 1. d. linken Flügels hat kein App. — 34. Schwanz- app. II — XL 1.5^ — 2 mm, auffallend blassrosa (!!). — 35. Armschwinge 4. d. rechten Flügels hat kein App. ~ 36. Die innere Fahne d. Handschwinge V. hat weissen End- kante an beiden Flügeln. Juvenis im Fortschrittskleid (!)• — 37. Der App. d. Arm- schwinge 3. ist rosa und .jnadeldünn,, an beiden Flügeln. — 38. Schwanzapp. V, VI. 2 mm. - 39. Schwanzapp. III. 1 mm. — 40. Steuerfeder XI, XII. in Mauser. — 41. Hand- schwingen IV, V. d. rechten Flügels an der innern Fahne mit schmalem weissen End- kante. Fortschrittskleid (!). — 42. Handschwinge VIII. d. rechten Flügels fehlt, die Schwinge d. linken Flügels wurde gemessen. — 43. Armschwinge 4. d. linken Flügels hat kein App. - 44. Armsehwinge 4. d. linken Flügels hat kein App. - 45. Arm- schwinge 2. d. linken Flüg'éls hat kein App. — 46. Arnischwingenapp. 4. d. linken Flügels 4 mm. — 47. Armschwinge 3. d. linkéin Flügels hat kein App. — 48. An der Spitze der App. sind rosa Fäden. — 49. An der Spitze der App. sind weisse Fäden. — 50. Schwanzapp. VÏIL 1 ram. Az 1931/32 évi mvájsié chronoîogiai adatai« — Die chronologische Daten über die 1931/32-er Invasion.., 1931. X. 29. H u n f a 1 V a : = H;unkovee, Szepes megye (--= Komitat). (F.*), «is^k - - die ersten. — Fötömeg — Hauptmasse : XI. 22— XII. 24. 50 — 200-as csapa- tok— Scharen per 50—20(7 Stück. — XII. 25. 35 drb — Stück. - 11. 24~-28. 25 drb • — Stück. - Táplálék — Nahrung : Sorhus, Juniperus, Ro.sa canina. Malus pumila (baccalà ) ; — Larix decidua (rügyek — Knospe). — Gyomortartalom — Mageninhalt : fries hajtású lóherelevéllcék — frische grüne KUehlättchen, Trifolium (JÏ. 2S.) — (Meg- figyelő — Beobachter: Bethlenfalvy Ernő.) *) F. r= Felvidíík -- Oberuiigaru, K.. Erdély Siebenbürgen. A. ^ Alföld Tiefebene, T). -- DiiijáTitríl --. Jenseits d. Donau. 1995/381 BOMBYCILLA IMVÁZró : l«ai/32, )!».{2/:iX. 475 X. 30 — 31. Ungvár, Ung ni. (F.), óriási osaptit — riesige Schar. -- Táplálék — Nahrung : repülő rovarok — fliegende Insekten. (HrabáR SÁNDOR.) XÏ. 8. Szepes tótfalu = Slovenska Ves, S/.epes m. (F.), 35 drb - Stück. tPALÜMBINY ÁRMIN.) XI. S. Késmárk, Szepes in. (F.), nagy csapat - große Schar, — ► SE. — XI. 19—20. 12 drb — Stück. — XII. 20—24. csapatok — Flüge. — I. 9. 30 drb — Stück. — II. 28. csapat — Flug. (JuRÁN ViDOR, Palumbiny Ármin, Bethlenfalvy Ernő.) XI. 15. Dicsoszentmárton, Kisküküllő m. (E.), elsők — die ersten, — XII, 26, 30 drb — Stück. — I. 6. néhány — einige. — Táplálék — Nahrung : Loranthun, Sorbus torminalis. (Salmen JÁNOS, DoBAY LÁSZLÓ, Dr. Köntzei Gerő.) XI. 15. P e r j á ra o s. Torontál m. (A.), 3 drb — Stüelí. — Táplálék — Nahrung : XI. 18—20. Leibic, Szepes m. (F.), 60 drb — Stück. — XII. 5—21. 60 drb — Stück. — I. 9. 20 drb — Stück. — III. 14. 40 drb — " Stück. (MaüKSCH Vilmos.) XI. 20 — 30. P o d o 1 i n, Szepes m. (F.), 100-as csapatok — Flüge per 100 Stück_ — Táplálék — Nahrung : Sorbus. (MiKLÓS KONRÁD.) XI. 22. Körmöcbánya = Kremnica, Bars m. (F.), 14 drb — Stück. (JuRÁN Vidor. ) XI. 26. Olt szem, Háromszék m. (E.), 40 drb — Stück. — II. 15—16. sok — viele. — IV. 2. 30 drb — Stück, (Salmen JÁNOS, Hausmann ErnŐ.) XI. 29. B u s ó c z, Szepes m. (F.), 16 drb — Stück. - XII. 6. 120 drb — Stück (Palumbiny Ármin.) XII. 6. Szepesbéla, Szepes m. (F.), 100 drb — Stück, -* S. — XII. 7. 20 drb — Stück. — XII. 11. 30 drb ~ Stück, -♦ S. (JuRÁN ViDOR.) XII, 7. Na,gylomnic = Kakaslomnic, Szepes m. (F.), 300 drb — Stück. — Táplálék — Nahrung : Sorbus. (JURÁN ViDOR.) XII. 7. Mateóc, Szepes m. (F.), 40 drb — Stück. (JuRÁN ViDOR.) XII. 8. G er gel y laka = Gergelak, Sáros m. (F.), 40 drb — Stück. (BoH- jRÄNDT Lajos.) XII. 8—18. D i ó s j e n o, Nógrád m. (F.), 30 drb - - Stück. — TIT. 30. 200 drb — Stück. — Táplálék — Nahriing : Viscum. (RÉZ EndRE.) XII. 10—23. H a n d 1 o V a, Nyitra m. (F.), 300 drb - - Stück. (Ceizel PÁL.) XII. 14. Telki, Pest m. (A.), kiseíab csapatok kleinere Flüge. — III. 2. 60 drb — Stück, -> N. (Stofflitz Ferenc.) XII. 15. Lőcse, Szepes m. (F.), elsők — die erste)). — I. 23 — 27. 100 drb ^ Stück. — Táplálék — Nahrung : Sorbus. (Kalix SÁNDOR, Greschik Viktor.) XII. 16. Diósgyőr, Borsod m., (F.), 15 drb — Stück. —I. 1— IV. 15. 100 drb — Stück. — (Dr. Mauks KÁROLY, SzEŐTs Gyula.) XII. 19—26. Kis g aram = Hronec, Zólyom m. (F.). 50— 300 — 14 drb — Stück. — Táplálék — Nahrung: Sorbus. (V1CIÁN ISTVÁN.) XII. 20. Mátrafüred (Kékes) Heves m. (F.), 36 drb -- Stück. ->- SW. (ex : Magyarország, Pesti Hirlap.) XII. 25 — -Î. 15. B e t h 1 e n f a 1 V a,. Udvarhely m. (E.), csapatok — Flüge. — Táplálék • — Nahrung : Juniperus, Sorbus, Viburnum opulus. (Dr. HinlÉDER Fels Ákos.) 1932. I. 1 — IV. 5. Bánlak, Torontál m. (A.), csapatok — Flüge. (KÁLMÁN BÉLA.) í. 2. Budapest, Pest m. (A.), 7 drb — Stück. — III.. 11. 25 drb — Stück. - III. 26. 4 drb — Stück. (IfJ. SzŐCS JÓZSEF, PÁTKAI ImrE.) I. 2. B á n f f y h u n y a d, Kolozs m. (E.), 8 drb Stück. —^ Gyomortartalom — Mageninhalt : Crataegus ■m.onogyna. (Martits FeRENCj Dr. FerENCZI SÁNDOR.) 476 WARGA KÁLMÁN [Aquila I. 6. K ü k ü 1 1 ö V á r = Cetatea de Balta, Kisküküllö m. (E.), csapatok — Flüge. — (Dr. Köntzei Gero.) I. 15. B r a s s ó, Brassó m. (E.), 50 drb — Stück. — II. 7 — 21. több száz — Hunderte. — III. 25. 5 drb — Stück. ~ IV. 2. 20 drb — Stück. (Salmen JÄNOS.) I. 15. M á r i a r e m e t e, Pest m. (A.), csapat — Flug. (SCHMITT ZOLTÁN.) I. 29. Sopron, Sopron m. (D.), 25 drb — Stück. (KrÓN Kelemen.) I. 31. Stájerlakanina = Steierdorf, Krassó-Szörény m. (E.). 14 drb — Stück. (Prof. Lintia Dénes.) II. 1— TV. 9. Póka = Paingeni, Maros-Torda m. (E.), 10—20 - 1 drb — Stück. — Táplálék — Na^hrung : Betula alba (barka — Palmkätzehen), Viburnum opulus. (ToLVALY Ferenc) II. 2. H i d a s h o 1 1 ó s, Vas m. (D.), 8 drb — Stück. (MOLNÁR Lajos.) ' IT. 4. P a r a s z n y a, Borsod m. (F.), csapat — Flug. (VÁSÁRHELYI ISTVÁN.) II. 6 — 15. T ü r k ö s = Turches, Brassó m. (E)", csapat — Flug. (Hausmann Ernő.) II. 6 — 18. B á c s f a 1 u, Brassó m. (E.), nagyobb csapatok — größere Scharen. — Gyomortartalom - — Mageninhalt: Viburnum opulus. (HAUSMANN ErnŐ, SalmEN JÁNOS.) II. 11. Zirc, Veszprém m. (D.), 10 drb — ; Stück. (RhéDEY ZoltÁN.) II. 1 1 — 21. K 1 o b u s i c e-Ilava, Trencsén m. (F.), 50 drb — Stück. (JURÁN LÁSZLÓ.) II. 14. E. o z s n y ó = Roznava, Gömör m. (F.), 50 drb — Stück. (LipcSEyAlbiN.) II. 15—18. U j s z o m o 1 n i k = Smolnik, Zemplén m. (F.), 300 drb — Stück. (Geffert Béla.) II. 15 — 27. M o 1 n a s z e c s ő d. Vas m. (D.), kevés - — wenige. (MOLNÁR LajoS.) II. 16. T a t r a. n g, Brassó m. (E.), igen nagy csapat — sehr große Schar. (HAUS- MANN Ernő.) II. 16--29. Derestye — H é t f a 1 u, Brassó m. (E.), igen sok — sehr viele. (Hausmann Ernő, Salmen János.) IL 17 — 18. R a h Ó, Máramaros m. (F.), 100 — 200-as csapatok — Schare per TOO — 200 Stück. (Plentzner Frigyes.) IL 18. B o d o 1 a, Háromszék m. (E.), néhány — einige. (Hausmann ErnŐ.) TL 20. Hosszúfalu (Garcsinvölgy), Brassó m.. (E.), 5 — 600 drb — Stück. — III. 9 — 30. néhány — einige. (HausMANN ErnŐ.) IL 22 — 29. Mezőkeresztes, Borsod m, (F.), 12 drb — Stück. — -Gyomor- tartalom — Mageninhalt : Rosa canina, Crataegus. (BÁRSONY GYÖRGY.) II. 26—27. Z s ö g ö d, Csik m. (E.), 15 drb — Stück. (Salmen JÁNOS.) II. 26—111. 15. Székesfehérvár, Fehér m. (D.), 40—25 drb — Stück. — Táplálék — Nahrimg : Celtis, Rosa canina. (Radetzky DezsŐ.) IL 28. Gorond, Bereg m. (F.), 14 drb — Stück. (Byss Ervin.) TTL 1. Várpalota, Veszprém m. (D.), csapat — Flug. (FÁBA RezsŐ.) ITI. 1 — 15. Diósgyörvasgyár, Borsod m. (F.), 100 — 50 drb — Stück. (Dr. Mauks Károly.) TIL 3. Szerencs, Zemplén m. (F.), csapat — Flug. (SCHMITT ZoLTÁN.) HL 4. Szentendre, Pest m. (A.), 50 drb — Stück. (BOTH A.) ITI. 5. T á p i ó s z e 1 e. Pest m. (A.), több — mehrere. (Blaskovich György.) HL 6. Sepsiszentgyörgy, Háromszék m. (E.), 10 drb — Stück. (Salmen János.) IIL 9 — 10. Kecskemét, Pest m. (A.), 5 drb — Stück. (IFJ. MÉSZÁROS GYÖRGY.) IIL 15. Röjtökmuzsaly, Sopron m. (D.), 50-es csapatok — Flüge per 50 Stück. (Radics Lajos.) IIL 18, Murány, Gtimör m. (F.), 60 drb — Stück, (Sz. B.) IIL 18. K á 1 ló, Nógrád ra. (F.), csapat — Flug. (ZORKÓCZY BÉLA.) 1935/88] BOMBYOILLA TNVA/JÓ: 1931/32, 1932/3a. 477 III. 18. D o m o S z 1 Ó, Haven m. (F.), csapat — Flug. — IV. 10. detto. (Fleisch- MANN Henrik, Kókai Dezső.) III. 20. Kassa, Abauj -Torna m. (F.), 12 drb — Stück. (MiKOLECZKY FeRENC. III. 25. G Ö r Ö m b Ö 1 y t a p o 1 e a, Borsod m. (F.), 20 drb — Stück. (Dr. AÍAUKS KÁROLY.) Ill, 25 — 28. K i r á 1 y s z; á 1 1 á s. Fejér m. (D.), csapat — Flug. (SÁNDOR BÉLA, Schmitt Zoltán.) III. 26. Szarvas, Békés mi. (A.), egyetlen pld — einziges Expl. (GR. BOLZA GÉZA.) III. 28. R i m a r á h ó = Hraohovo, Gömör m. (F.), csapat — - Flug. (PlenTZNER Frigyes.) III. 30. Sarud, Heves m. (F.), 4 drb — Stück. (SÁRHEGYI KÁROLY.) IV. 1. T á 1 1 y a, Zemplén m. (F.), csapat — Flizg. (PuSKÁS JenŐ.) IV. 1. Békés, Békés m. (A.), még itt — noch hier. (CSATH AndrÁS.) IV. 1. T a r h o s p a s z t a. Békés m. (A.), egyetlen pld. — einziges Expl. (GR. Wenckheim György.) IV. 6—7. Eger, Heves m. (F.), 60 drb. — Stück. (FUCSEK IMRE.) IV. 8. Hollóstető (üjhuta), Borsod m. (F.), csapat — Flug. (VÁSÁRHELYI István.) IV. 9. F e 1 s ő g a 1 1 a, Komárom m. (D.), csapat — Flug. — Gyomortartalom — Mageninhalt : Viscum. (SlTÁNYI JÁNOS.) IV. 20. Dés, Szolnok-Doboka m. (E.), csapat — Flug. (Saí.MEN JÁNOS.) IV. 21. R é d e, Veszprém, m . (D.), csapat — -Flug. — Gyomortartalom — Magen- inhalt : Viscum. (Őry SÁNDOR.) V. 14. Csíkszereda, Csik m. (E.), még itt — -noch hier. (ex. Csiki Lapok.) Megjegyzés. A Madártani Intézethez közvetlenül beküldött jelentéseken kivül figyelembe vettem : a Kócsag, Nimród - Vadászújság, Marosiásárhelyi Vadászujsáij, Loveo f= Vadász) közleményeit és a napi sajtóban megjelent híreket is. Anmerkung. Außer den dem Ornithologischen Institut zugesandten Berichten beachtete ich auch die in : — Kócsag, Nimrói - Vadászújság, Vadászújság (Marosvásár- hely), Vadász(=^Lovec), — sowie in der Tagespresse erschienene Mitteilungen. Táplálék (összefoglalás) —Nahrung ( Zusammen/ assuTig ) . — 1931/32. Sorbus 7 helyen — an 7 Orten, — ^ Rosa canina 3, Viburnum 3, Viscum 3, Juniperus 2, Crataegus 2, Loranthus \, Celtis \, Malus baccalà 1, Larix 1, Betula 1, Trifolium l , repülő rovarok {= fliegende Insekten) 1. Az 1932/33 évi invázió phaenoiogiai adatai« — Die phaenoìogischeni Daten über die 1932/33-er Invasion.*) Megio I. — Felvidék — Oberungarn. — (F.) Árva megye ( = Komitat). — (I) Alsókubin 1932. XII. 15—1933. I. 19. csapa- tok — Scharen, -> SW. — (2) Geczel 1932. X. 26. 25 darab — Stück ; — 1933. III. 6. utolsók — - die letzten, -> N. *) Ahol a dátum után a madarak mennyisége 3 számjeggyel van feltüntetve (pl. 12 — 300 — 5 drb), ott az első szám az első napra, a harmadik szám az utolsó napra vonatkozik. A középső szám az időközbeni maximális tömeget jelenti. Wo nach dem Datunì die Menge der Vögel mit 3 Ziffern bezeichnet sind (z. B. 12 — 300 — 5 Stück), dort bezieht sich die erste Ziffer auf den ersten, die dritte auf den letzten Tag. Die mittlere Ziffer bezeichnet die inzwischen beobachtete größte Anzahl. ■478 WARG-A KÄLMlN fAquila. TJ li g megye. — (3) 8zobrár)c 1933. 1. 2. 50 drb — Stück. — (4) Koromlak J.933. II. 20. — (5) Iske 1933. I. 15. Zemplén megye. — (6) Sátoraljaújhely 1933. II. 11 — III. 2 ; — tömeg — Masse : II. 19. 200 drb — Stück. — (7) Becskedtanya 1932. XII. 31. 2 drb — Stück, — (8) Karcsa 1933. I. 1—2. 2 drb —Stück. — (9) Olaszliszka 1932. XII. 6. — (10) TáJlya 1933. II. 19—23. csapatok — Scharen. — (11) Mád 1932. XII. 15—1933. III. 2. 10— 50-es csapatok — Scharen per 10—50 Stück. — (12) Megyaszó 1932. XII. 8—25. kisebb csapat — kleinere Schar — (13) Szerencs 1932. XII. 13 — 1933. III. 10 ; — tömeg — Masse: I. 31. 40— 50-es csapatok —Scharen per 40—50 Stück. — (14) Tarcal 1932. XII. 5. 60 drb — Stück. — (15) Hódostanya 1932. XII. 6. 30 drb — Stück. — (16) Tokaj 1932. XII. 6. — (17) Taktaszada 1932. I. 30. — (18) Berzók 1933. II. 20. 6 drb — Stück. Sáros megye. — (19) Bártfa 1932. XI. 14—1933. I. 17. 6—120—4 drb — Stück. — (20) Eperjes 1933. I. 2. kisebb csapat -^ kleinere Schar. Szép e s megye. — (21) Szepesbéla 1933. I. 3—5. 80 drb — Stück, -> SE, ^ S ; — II. 27. kisebb csapat — kleinere Schar. — (22) Késmárk 1933. II. 17. 8 drb — Stück: — (23) Leibitz 1932. XII. 8. 30+50 drb — Stück. Trencsén megye. — (24) Klobusice 1932. XI. 19 — 21. 20— 60-as csapatok — Scharen per 20—60 Stück. B e r e g megye. — (25) Beregszász 1932. XII. 11. nagy csapat — grosse Schar. — (26) Tarpa 1932. XII. 23. 11 drb — Stück. Abauj -Torna megye. — (27) Kassa 1933. III. 16. 50-es csapatok — Scharen per 50 Stück. G ö m ö r megye. — (28) Krasznahorkaváralja 1932. XI. 12. elsők — ■ die ersten. — (29) Rimaszombat 1932. XII. 8. 10 drb — Stück. — (30) Zeherje 1932. XII. 11. 20 drb — Stück. Szatmár megye. — (31) Botpalád 1933. IV. 11. 10 drb — Stück. — ( 32) Kagydobos 1932. XII. 26. — (33) Mátészalka 1933. II. 27. Borsod megye. — (34) Szendrő 1933. II. 12. — (35) Edelény 1932. XI. 30— 1933. III. 1. 2—50 drb — Stück. — (36) Radostyán 1933. I. 6—15. 60 drb — Stück. — (37) Parasznya 1933. I. 6; III. 8—9. — (38) Tardona 1932. XII. 6. — (39) Mályinka 1932. XT. 20. — (40) Miskolc 1932. XI. 28—1933. II. 28. 30—60 drb — Stück. — Í41) Diósgyőrvasgyár 1932. XI. 21—1933. III. 11. 10— 60-as csapatok — Scharen per 10—60 Stück. — (42) Diósgyőr 1932. XI. 29—1933. I. 15. 15—70 drb — Stück. — (43) Lillafüred 1932. XI. 26— IV. 10. 10—150—1 drb — Stück ; főtömeg — Haupt- masse : XII. 16— II. 21. — (44) Alsózsolca 1932. XII. 15—1933. IV. 2. 35 drb — Stück. — (45) Ujhuta 1932. XII. 6—11. 20 drb — Stück. — IV.' 2. csapat — Schar. — (46) Ónod 1933. II. 18—25. 25 drb — Stück. — (47) Bekényerdő (Kisgyőr) 1933. II. 7—10. — (48) Mocsolyástelep (Kisgyőr) 1933. I. 15. — (49) Sajóörös 1932. XI. 15— XII. 29. 50 drb — Stück. — (50) Kistálya 1933.111. 10. -- (51) Borsodivánka 1932. XII. 31. kisebb csapat — kleinere Schar. Heves megye. — (62) Eger 1932. XII. 8—1933. III. 4. — tömeg - Masse : XII. 11. 200 drb — Stück. — (53) Pásztó 1933. I. 3. 15 drb — Stück. — III. 16. 80 drb — Stück. — (54) Tarnaszentmária 1932. XII. 7. 70 drb — Stück. — (56) Ver- pelót 1932. XII. 8 — 1933. I. 5. nagyobb csapatok — größere Scharen. — (56) Domoszló 1932. XII. 1—10. 80 drb — Stück. — (57) Gyöngyösoroszi 1932. XI. 23. 40 drb — Stück ; — 1933. I. 13. 30 drb — Stück. — (58) Gyöngyös 1933. II. 8—13. — (59) Nagy- réde 1933. I. 7—17. —(60) Karácsond 1933. II. 20— III. 7. százas csapatok — Hunder- te. — (61) Ecséd 1933. III. 3. 15-ös csapatok — Seharen per 15 Stück. — (62) Kétut- köz (Poroszló) 1933. I. 3 — II. 6. kisebb csapatok — kleinere Scharen. — (63) Vámóa- JÖ35/38> BOMBYOILLA tNVÄ/.lO )i)31/:{2, 1932/33. t7» györk 1932. XII. 1. 1 magános pld - - ein einsames Expl. — 1933. I. 6. 28 drb - - Stück ; — II. 7. 1 drb — Stück. — (64) Hatvan 1932. XII. 20-- 1933. III. 7. 6—100 drb — Stück. — (65) Pusztaszárazbö (Besenyőtelek) 1932. XI. 18— XIT. 15. 7—17 drb — Stück; — 1933. I. 15 — IV. 1. 50—120 drb — Stück; — V. 1— VI. 2. 5—3 drb — Stück. — (66) Csány 1932. XII. 20. — (67) Tiszafüred 1932. XII. 15—1933. I. 31. 150 drb — Stück; — III. 4. 20 drb — Stück. - - (68) Tiszaigar 1932. XII. 28. elsök — die ersten ; — 1933. III. 6. Nógrád megye. — (69) Sóshartyán 1932. XII. 15. óriási csapatok — riesige Scharen. — (70) Mátranovák 1933. I. 22. nagyobb csapat — größere Schar. — (71) Sani- sonháza 1933. III. 6. — (72) Herencsény 1932. XII. 27. 60 drb ; néhány sokáig vissza- maradt — 60 Stück ; einige sind lange zurückgeblieben. — (73) Borsosberény 1932. XII. 21 — 1933. I. 4. 15 drb — Stück. — (74) Diósjenő 1932. XI. 30. 50 drb — Stück; — 1933. II. 12. 1000 drb — Stück ; — II. 13. 200 drb — Stück ; — IV. 30. utolsók — die letzten. — (75) Ecseg. 1932. XII. 25 — I. 15. 50 drb — Stück. — (76) Nógrádi^erőöle 1932. XI. 12—1933. I. L 60—20 drb — Stück. Hont megye. — (77) Bat 1933. III. 19. 20 drb — Stück. — (78) Kemence 1932; XI. 29. 30 drb — Stück. — (79) Ipolj'^tölgyes 1933. II. 3. — (80) Márianosztra 1932. XII. 4—1933. I. 25. 30 drb — Stück. — (81) Zebegény 1933. III. 5. N y i t r a megye. — (82) Csèjte 1933. I. 1 — 7. óriási csapatok — riesige Scharen. — (83) Ivánka 1933. II. 27—28. 50 drb — Stück. Regio IÏ. — Erdély — Siebenbürgen. — (E.) Csik megye (= Komitat). — (84) Csíkszereda 1933. III. 20. 9 drb — Stück. K o 1 o z s megye. — (85) Sztána 14)32. XII. 15. csapat — Schar. — (86) Bánffy- hunyad 1932. XII. 20. csapatok — Scharen. — (87) Kolozsvár 1932. XII. 15. — (88) Szászfenes 1932. XII. 15. Torda-Aranyos megye. — (89) Várfalva 1932. XII. 26. 40 drb — Stück; — 1933. IV. 1—30. 40 drb — Stück ; — V. 3. 3 drb — Stück. Háromszék megye. — ■ (90) Oltszem 1933. III. 7. 12 drb — Stück. — (91) Papolc 1933. IV. 24. csapat — Schar, Brassó megye. — (92) Bácsfaiu 1933, V. 5. 7 drb — Stück. Krassó- Szörény megye. — (93) Resica 1933. I, 9— II. 8. 20 — 40-es csapatok — Scharen per 20—40 Stück. — (94) Szocsán 1933. I. 4—5. 250—1000 drb — Stück. Megio III. — Alföld -—Tiefebene. — (A.) Szabolcs megye (= Komitat). — (95) Koinoró 1932. XI. 20—22. 8 drb -^ Stück. — (96) Szabolcsveresmart 1933. II. 22. — (97) Jéke 1932. XII. 15—31. 35 díb — Stück ; -- 1933. III. 29. 5 drb — Stück. — (98) Pap 1933. IT. 8. — (99) Berkesz 1933. TI. 24—27. 40 drb — Stück. — (100) Laskod 1933. II. 18— III. 4. 90 drb — Stück. — (101) Nyirbogdány 1932. XIÏ. 15—18. 30 drb — Stück. — (102) Tiszanagyfälü 1932, XII. 3. 5 drb — Stück. — (103) Bashalom 1933, Ü. 13—19. 30 drb — Stück. — (104) Királytelekpuszta 1932. XII. 6. — (105) Kisfástanya (Tiszalök) 1933. T. 1— III. 6. nagy csapatok — grosse Scharen. — (106) Lajostanyá (Tiszalök) 1933. IT. 12— III. 5. — (107) Nyirpazony 1933. II. 24. — (108) Napkor 1932. XI. 20, — (109) Nyir- egjháza 1932. XI. 19-1933. IV. 29. 5—60—25 drb — Stück. — (110) Nyírbátor 1932. XII, 30, — (111) Nagykálió 1932. XII. 13—1933. I. 3. 30 drb — Stück. — (112) Uj: fehértó 1932. XII. 4. g drb — Stück. — (113) Folyás (Polgár) 1932. XTI. 29. — (ll4) Geszteréd 1933. I. 22. — (Íl5) Nyirmihálydi 1933. IV. 15. — (116) Gúth (Nyirmártori- falva) 1932. XII. ll. 60 drb — Stück. 480 WARGA ^AlMÂÎi [Aquila Hajdú megye. — (117) Téglás 1932. XII. 15—1933. I. 31. 300 drb — Stuck. — (118) Monostor (Hajduhadház) 1932. XI. 4—1933. I. 18. 25—14 — 40 drb — Stück. — (119) Hajdúböszörmény 1933. I. 16— TII. 15. 30 drb — Stück. — (120) Hajduszent- györgy 1933. I. 18. 40 drb — Stück. — (121) Józsa 1932. XI, 27— XII. 4. 14 drb — Stück. - — • (122) Ferencmajor (Kónya, Balmazújváros) 1933. I. 8. egy magános pld. — ein einsames Expl. — (123)Nagyhortobágy (Halastó ^Fischteich) 1932. XII. 25 — 31. egy magános pld — ein einsames Expl. — 1933. V. 14. detto. — (124) Ohat 1932. XII. 20—24. 50 drb — Stück. — (125) Debrecen 1932. XI. 4—1933. VI. 8. 25—5000 — 1 drb — Stück ; — főtömeg — Hauptmasse : I, II, 4000—5000 drb — Stück. — Y, VI, 4r—ì drb — Stück. Szolnok megye. — (126) Tiszaderzs 1932. XII. 8—1933. II. 15. 8—25 drb — Stück. — (127) Jászapáti 1933. III. 10. 2 drb — Stück. — (128) Jászberény 1932. XII. 21—1933. Ï. 30. — (129) Tiszaroff 1932. XIÏ. 4—5. 15 drb — Stück; — 1933. II. 19. 6 drb — Stück. — (130) Karcag 1932. XII. 31—1933. I, 1. tömegesen — massen- haft. — (131) Kunhegyes 1933. II. 20. — (132) Jászladány 1932. XII. 28. 16 drb — Stück; — 1933. III. 15—17. 4 drb — Stück. — (133) Fegyvernek 1933. II. 25. csa- pat — Flug. — (134) Kisújszállás 1932. XII. 20—1933. III. 3. 10— 30-as csapatok — Flüge per 10—30 Stück. — (135) Pusztaecseg 1932. XII. 19. — (136) Turkeve 1933. II. 11— III. 9. 26—5 drb — Stück. — (137) Bartapuszta (Törökszentmiklós) 1932. XTI. 16. egy magános pld — ein einsames Expl. — (138) Pusztakengyel (Törökszentmiklós) 1932. XI. 29—1933. I. 18. 80-as csapatok — Flüge per 80 Stück. — (139) Cibakháza 1933. I. 31— III. 1. 100-as csapatok — Flüge per 100 Stück. — (140) Tiszakürt 1932. XII. 1—20. 20 drb — Stück. — (141) Tiszaug 1932. XIT. 13. — (142) Kunszentm.árton 1933. II. 27. 200-as csapat — 200-er Flug, -> S. Pest megye. — (143) Püspökhatvan 1932. XII. 15—1933. I. 2. 20 drb — Stück. — (144) Vác 1932 XII. 27—1933. III. 2. 50 drb — Stück. — (145) Visegrád 1933. II. 12—13. 200 drb — Stück — (146) Kisnémedi 1932. XII. 20—1933. I. 20. több száz — Hunderte. — (147) Tahi 1933. III. 8. — (148) Verség 1933. I. 28. 40 drb — Stück. — (149) Galgamácsa 1932. XII. 1.5—1933. I. 15. — (50) Ecskend (Galgamácsa) 1932. XII. 12. — (151) Szöd 1932. XII. 25—27. 80 drb — Stück. — (152) Leányfalu 1933. II. 16. — (153) Kartal 1933. I. 27— V. 5. — I : 150 drb, II : 60 drb, III : 20 drb, IV i 200 drb, V : 12 drb — Stück. — (154) Aszód 1932. XII. 9—1933. II. 28. 15—100 drb — Stück. — (155) Cservölgypuszta (Iklad) 1932. XII. 28. csapat — Flug. — (156) Göd 1932. XII. 8—1933. I. 18. 20 drb — Stück. — (157) Szigetmonostor 1932. XII. 1. 6 csapat — 6 Schare. — (158) Szentendre 1932. XII. 4—1933. III. 1. nagy csapatok — grosse Flüge. — (159) Pomáz 1933. I. 23—24. csapat -- Flug. — (160) Piliscsaba 1933. I. 14—19. 14 drb — Stück. — (161) Tura 1982. XIT. 21—1933. I. 3. nagy csapat — grosse Schar. — (162) Galgahéviz 1932. XI. 28— XII. 4. 40 drb — Stück. — (163) Héviz- györk 1932. XII. 15—1933. I. 15. — (134) Monostorliget 1932. XII. 18. 45 drb — Stück ; — 1933. I. 23—24. 260 drb — Stück, -* NE. — (185) Gödöllő 1932. XII. 7—13. 25— 150 drb — Stück. — (166) Mogyoród 1933. II. 24. csapat — Flug. — (167) Fòt 1932. XII. 24—1933. I. 13. 40— 100-as csapatok — Flüge per 40—100 Stück. — (168) Alag 1932. XII. 16—1933. I. 3. 200 -as csapatok — Flüge per 200 Stück. — (169) Csömör 1933. I. 28—11. 1. — (170) Mátyásföld 1932. XII. 29—1933. II. 19. 60 drb — Stück. ~ (171) Rákosszentmihály 1933. I. 10—11. 20. 70 drb — Stück. — (172) Pestújhely 1933.1. 18. nagy csapatok — grosse Scharen. —(173) Rákospalota 1932. XII. 15-1933. III. io. 50—200 drb — Stück. — (174) Újpest 1932. XII. 26— 1933. I. 9. 25 drb — Stück. — (175) Üröm 1933. II. 24. — (176) Nagykovácsi 1933. II. 12—19. 20—200 drb — Stück. — (177) Telki 1932. XII. 27. — (178) Budakeszi 1933. I 11— III. 25. 160—8 drb — Stück. — (179) Budapest 1932. XT. 25—1933. IV. 22. 10—8000—3 drb — 1Ö35/381 BOiMI:YCTLI.A INVÁ/;|0 : Í9:}Í/32, 1932/83. 4gl Stück ; — fötömeg - Hauptmasse : Xll : 1000, 1:2000 drb — Stück. — (180) Budaörs 1933. I. 6—14. sok — viele.— (181) Torbágy 1933. II. 21--22. ÖO drb — Stück. —(182) Bia 1933. III. 26. - - (183) Pécel 1932. XII. 14—1933. I. 10. 40—300 drb — Stück.- (184) Rákoscsaba 1933. I. 27— II. 19.— (185) Rákosliget 1933. TI. 3. 30 drb -- Stück.— (186) Egreskáta 1933. I. 1—16. 150 drb — Stück. — (187) Nagykáta 1933. I. 30.— (188) Maglód 1933. I. 26. 70 drb -— Stück. — (189) Wekerletelep 1933. I. 10—11. 1. 15—400 drb — Stück. — (190) Kispest 1933. Ï. 30— III. 1. — (191) Pestszentlörinc 1933. II. 10—28. 60 drb— Stück. — (192) Pesterzsébet 1933. I. 27. — (193) Csepel 1933. I. 28— 29. 150 drb — Stück. — (194) Albertfalva 1933. III. 1. csapat — Flug. — (195) Buda- fok 1933. III. 1--8. 15 drb — Stück. --■ (196) Pestszentimre (Soroksárpéteri) 1933. III. I. kiscsapat — kleiner Flug. — (197) Ujszász 1933. II. 3. — (198) Tápiószele 1932. XII. 2—1933. III. 17. 15—300—1 drb — Stück. — (199) Káva 1932. XII. 1—1933. II. 24. 50 drb — Stück. — (200) Pótharasztpuszta (Kakucs) 1933. IV. 20— V. 3. 3—4 drb — Stück. — (201) Ócsa 1933. II. 1—7. 30 drb — Stück. — (202) Tököl 1933. II. 1. — (203) Cegléd 1933. IT. 6. — (204) Mikebuda (Irsa) 1932. XII. 16. — (205) Alsóher- nád (Ujhartyán) 1933. I. 6. rengeteg — massenhaft. — (206) Alsódabas 1933. I. 4. — (207) Tetétlenpuszta (Abony) 1933. I. 18—22. — (208) Örkény 1933. I. 5—6. 40 drb — Stück. — (209) Dömsöd 1933. I. 31. — (210) Nagykörös 1933. I. 12. 40 drb — Stück. — (211) Ókécske 1932. XII. 25—1933- I. 29. csapat — Schar. — (212) Kecskemét 1932. XIT. 8—1933. IV. 30. 2 drb —300 drb — 8 drb -Stück. — (213) Kisnyir 1932. XII. 28. több száz. — Hunderte. — (214) Kiskunfélegyháza 1932. XII. 15—1933. II. 15. 40— 60 drb — Stück. — (215) Bocsa 1933. I. 2—4. csapat — Flug. — (216) Csengőd 1933. III. 16. 20 drb — Stück. — (217) Dunatetétlen (Harta) 1933. I. 14. — (218) Harta 1933. I. 21—11. 2. 50— 100-as csapatok — Flüge per 50—100 Stück ; — III. 18. kis csapat — kleiner Flug. — (219) Kiskőrös 1933. II. 1— TV. 29. 10—300 drb — Stück; — főtömeg — Hauptmasse: IV. 15. 1500 drb — Stück. — (220) Soltvadkert 1933. III. 14. 27 drb -Stück. - (221) Kalocsa 1933. I. 4— IV. 30. 12—300 drb — Stück; — VT. 1. párosával — paarweise. — (222) Kiskunmajsa 1933. II. 1—23. 200—900 drb — Stück. — (223) Kiskuhalas 1933. I. 15— IV. 1. 100—200 drb — Stück. Bihar megye. — (224) Hosszupályi 1933. IV. 15. Békés megye. — (225) Szeghalom 1932. XII. 25. 7 drb — Stück, ^S. -- (226) Gyoma 1933. III. 12—18. 25 drb — Stück ; — V. 1—3. 1 drb — Stück. — (227) Öcsöd 1933. 11. 27— ITI. 4. 50 drb —Stück. — (228) Szarvas 1932. XII. 20—1933. II. 19. 30—120 drb — Stück. — (229) Doboz 1933. II. 21—27. 25 drb — Stück. — (230) Békés- csaba 1933. I. 12— IV. 2. 120— 2 drb — Stück. — (231) Nagyszénás 1933. TIT. 7. — (232) Orosháza 1933. II. 17. 3 drb — Stück. — (233) Tótkomlós 1933. Ï. 24. 1 pld — 1 Expl. Arad megye. — (234) Elek 1933. I. 28. — (235) Medgyesegyháza 1933. I. 31. 12 drb — Stück. — (236) Lökösháza 1933. III. 7. - (237) Világos 1933. TII. 19. 10 drb ^ Stück, Csanád megye. — (278) Magyarbánhegyes 1933. ÏIL 2. 22 drb - Stück. -> N. — (239) Makó 1933. IIT. 5— IV. 22. 24 drb — Stück. Csongrád megye. — (240) Szentes 1933. II. 20—21. -- (241) Hódmező- vásárhely 1933. III. 3—16. 30 drb — Stück. — (242) Sövényháza 1932. XII. 19. — (243) Szatymaz 1933. I. 30—11. 6. — (244) Szeged 1932. XII. 9—1933. IV. 27; — fő- tömeg ■ — Hauptmasse : XII. 28. 80 drb — Stück ; — TIT. 4. több száz — Hunderte. — (245) Újszeged 1932. XII. 9—1933. ITI. 19. 10—100 drb — Stück. — (246) Szeged- Alsótanya 1932. XII. 12. csapat — Schar. - (247) Szeged— Királyhalom 1932. XII. 9— 1933. III. 24. csapatok — Flüge. Teme s megye. — (248) Temesvár 1932. XII. 11. 3 drb —Stück; — 1933. I. 9- IIT. 26. 5--50 drb — Stück. - (249) Beregszó 1933. TIT. 7. 40 drb - Stück. 482 WARGA KÁtMÁBT {Atiüll» Toron tál megye. — (250) Lovrin 1932. XII. 28. 12 drb— Stüök; -— lÖ5ä^ II. 8. 6 drb ~ Stück. — (251) Bánlak 1933. I. 1— IV. 5. csapatok — Scharert. B ács-Bodrog megye. — (252) Kelebia 1933. I. 21—31. 8—22 drb — Stück. -^ (253) Baja 1932. XII. 8—1933. IV. 20. 10—80—25 drb — Stück; — főtömeg — Hauptmasse : I. 1—20. — (254) Bácsalmás 1932. XII. 31—1933. III. 8. csapatok —- Flíjge. _ (255) Zenta 1932. XII. 17—28. 15 drb — Stück ; — 1933. II. 26. 1 pld — 1 Expl ; — III. 3—11. 40 drb — Stück. — (256) Zombor 1933. I. 25—31. — (257) Ujszivác 1933. IV. 12. 12 drb — Stück. — (258) Apatin 1933. I. 11— III. 2. 30—350 drb — Stück. -^ (259) Óverbász 1933. I. 14. kis csapat — kleine Schar, -^ W. — (260) Kuczora 1933. I. 2— III. 3. kis csapatok — kleine Flüge. — (261) Újvidék 1933. I. 19 ; — II. 7—8. nagy csapat — große Schar. — (262) Titel 1933. III. 6. Regio IV. - - Dunántúl — Hügelland (= Jenseits der Donau) — (D^) Esztergom megye ( = Komitat). — (263) Esztergom 1933. III. 8—11. 15 drb — Stück, -> N. — (264) Dobogókő (Dömös) 1933. II. 12. 4 drb — Stück, — (265) Bajna 1932. XII. 22. nagy csapat — große Schar. Komárom megye. — (266) Komárom 1933. I. 7 ^ — II. 16. csapatok — Flüge ^ — IV. 15. 3 drb —Stück. — (267) Tóváros 1932. XII. 28—1933. II. 1. nagy csapatok — große Scharen. — (268) Tata 1933. I. 31. — (269) Gyarmatpuszta (Szomor) 1932. XI. 18—1933. II. 16. 40—120 drb — Stück. Győr megye. — (270) Gönyü 1933. I. 2. 6 drb — Stück. — (271) Rábeakapi 1933. IV. 18. 20 drb — Stück. — (272) Győr 1932. XII. 21—1933. IV. 2. 6—300—9 drb — Stück. — (273) Bönyrétalap 1933. III. 11. csapat — Schar. — (274) Győr- szemere 1932. XII. 25. — (275) Györszentmárton 1932. XII. 25. — (276) Pannonhalma 1933. I. 1. 40 drb — Stück. — (277) Felpéc 1933. I. 6. 12 drb — Stück. — (278) Tét 1933. III. 1— IV. 8. 40 drb — Stück. — (279) Ilonkapuszta (Gyömöre) 1932. XI. 22. 40 drb — Stück, -^ NW. — (280) Csikvánd 1933. III. 7—8. 60 drb — Stück. Mosón megye. — (281) Oroszvár 1933. I. 30—11. 20. 30—100 drb — Stück. — (282) Magyaróvár 1932. XII. 20—25. 50 drb — Stück ; — 1933. III. 8. 100 drb — Stück ; — V. 3. 15 drb — Stück. — (283) Mosonszolnok 1932. XII. 7—1933. I. 2. 7 drb — Stück; — IV. 18. 7 drb — Stück. — (284) Mosonszentjános 1933. IV. 12. 7 drb — Stück. — (285) Lébény 1933. I. 4—8. 25 drb — Stück ; — III. 1. sok — viele ; — IV. 15. 2 drb — Stück. Sopron megye. — (286) Bosárkány 1933. III. 28— IV. 6. 30—14 drb — :Stück. — (287) Földsziget (Csorna) 1933. III. 12. 30 drb — Stück. — (288) Mátyássziget (Csórná) 1932. XII. 30. 1 drb — Stück. — (289) Sopron 1932. XII. 10—14. 10 drb — Stück ; —1933. II. 4— III. 7. kis csapat — kleiner Flug ; — IV. 6—7. 18 drb — Stück. — 290) Csorna 1933. I. 8— II. 9. 1—25 drb — Stück ; — III. 2— V. 21. 4—200—7 drb — Stück. — (291) Kapuvár 1933. II. 28. 100 drb — Stück; — IV. 24—25. 1 drb — Stück. — (292) Petőháza 1933. III. 5. — (293) Nagj'cenk 1933. III. 1—31. 20—50 drb — Stück; — IV. 1—7. 400 drb — Stück; — IV. 23. 25 drb már párokban — 25 Stück, schon paarweise. — (294) Pinnye 1933. II. 3— III. 1. — (295) Rábapordány 1933. 11.17. csapat — Flug;— III. 29—30. detto. — (296) Röjtökmuzsaj 1933. II. 7— III. 31. 100-as csapatok — Schare per 100 Stück. — (297) Nagyìózs 1932. XII. 15; 1933. II. 15. nagy tömeg — große Menge. — (298) Szilsárkány 1933. II. 15— IV. 2.20—300—100 dth — Stück ; — III. 18. 100 drb — Stück, -> S ; — III. 19. 300 drb — Stück, ->.W. — (299) Sopronnémeti 1933. II. 26 — IV. 7. 20 drb — Stück. — (300) Rábacsanak 1933, II. 2— IV. 17. 20—100—2 drb — Stück ; — tömeg — Masse: III. 4. — (301) Kistatá (Szil) 1933. III. 5—12. csapat - Schar. — (302) Zsebeháza 1933. II. 26. 12 drb — Stück. — (303) Lövő 1933. Ilï. 12. 14 drb — Stück. — (3Ó4) Nemeskér 1933. III. 1—18. 1935/88] BOMBYCILl.A INVAziÓ : Wni'.i-Z, l»32/3íi. ^.gj 150 drb — Stück. — (305) Szany 1933. I. 30 -II. 9. (306) Beled 1933. í. 29 -V. U. 20—60—2 drb - - Stück. — (307) Csepreg 1933. III. 4. 40 drb Stück. Fejér megye. — (308) Bicske 1932. XII. 6—1933. III. 26. 10—60—1 Úth — Stück. — (309) Csákvár 1932. XII. 27. — (310) Érd 1933. III. 1. — (311) Torda» 1932. XII. 28. — (312) Franciskamajor (Százhalombatta) 1933. I. 3. 5 drb — Stück. — (313) Martonvásár 1932. XII. 9—1933. II. 11. 500—600 drb — Stück ; — III. 25-- IV. 2. 20 drb — Stück. — (314) Szentlászlópuszta 1932. XII. 19— Í933. IV. 5. 30—60 drb — Stück. — (315) Lovasberóny 1933. I. 3. 8 drb — Stück. — (316) Zámoly 1933. I. 12. — (317) Fehérvárcsurgó 1933. II. 18—25. 15 drb — Stück. — (318) Királyezállás (Isztimér) 1933. III. 8. — (319) Kápolnáanyék 1933. I. 28. 3 drb — Stück. — (32Ò) Kisvelenee 1933. I. 18—11. 8. 50— 150 drb — Stück. — (321) Iszkaszentgyörgy 1932. XII. 31. 40 drb - Stück. — (322) Székesfehérvár 1932. XII. 31—1933. VI. 5. — I— IV : 40—500 drb — Stück ; — V. 4. egy pár — ein Paar ; — V. 6. 40 drb — Stück ; — V. 22. 10 drb - Stück ; — V. 28—31. 40 drb — Stück ; — VI. 1—3. 12 drb — Stück ; — VI. 5. egy pár — ein Paar. — (323) Csór 1932. XII. 18 — 1933. III. 4. 15—70-30 drb — Stück. -- (324) Börgönd 1932. XI. 28—1933. I. 28. — (325) Sárpentele 1932, XII. 26—28. 5drb — Stück. — (326) Adony 1933. I. 31—11. 25. több száz — Hunderte. — (327) Seregélyes 1932. XII. 31—1933. I. 4. 30—300 drb — Stück. — (328) Boda- kajtor 1932. XII. 29—1933. I. 3. 25 drb — Stück. — (329) Sárkeresztur 1933. II. 3. — (330) Dunapentele 1933. II. 20. — (331) Középhantos (Nagylók) 1933. I. 4— III. 23. 25—80—2 drb - Stück. — (332) Farkassismánd (Hercegfalva) 1933. I. 5. 5 di'b — Stück. Veszprém megye. — (333) Zirc 1932. XII. 6 — 12. 30 drb - Stück. — (334) Pápakovácsi 1933. III. 12. 50 drb — Stück, -^ E. — (335) Várpalota 1933. III. 1—8. — (336) Hajmáskér 1932. XII. 13—1933. 1. 6. 25 drb — Stück. — (337) Veszprém 1932. XII. 5. csapat — Flug ; — 1933. I. 27—31. 60 drb — Stück ; — III. 2. nagyobb csapat — grössere Schar. — (338) Papkeszi 1933. I. 24 — III. 2. 80 — 15 — 5 drb — Stück. — (339) Fűzfő 1932. XII. 23—1933. I. 24. nagyobb csapat — grössere Schar. — (340) Vörös- berény 1932. XII. 22—1933. I. 5. 60 drb — Stück. — (341) Balatonalmádi 1932. XII. 27. 20 drb — Stück. — (342) Siófok 1933. I. 24. 80 drb - Stück ; — II. 27. csapat — Flug. — (343) Dég 1933. I. 18— IL 18. Vas megye. — (344) Csánig 1933. IV. 9— V. 7. 6—4 drb — Stück. — (340) Répcelak 1933. IV. 17. 2 drb — Stück. — (346) Kőszeg 1933. I. 10—23. — (347) Sár- vár 1933. I. 25. — (348) Csényeujmajor 1933. II. 16—18. 150 drb — Stück. — (349)- Herény 1933. III. 1. csapatok — Flüge. — (350) Szombathely 1933. Ï. 4— III. 9. csapa- tok — Flüge. — (351) Ikervár 1933. II. 14—21. 80 drb — Stück. — (352) -Rum -1933. II. 11—12. 8 drb — Stück ; — IV. 22. 1 pld— lExpl. — (353) Jeli (Kám) 1932. XII. 15. (355) 4) Szentpéterfa 1932. XII. 24—1933. I. 11. kisebb csapatok — kleinere Flüge. — (53_Vasvár 1932. XII. 10—22. 20 drb — Stück. — (356) Molnaszecsöd 1932. XI. 25— XII. 21. 25—50 drb —Stück ; — 1933. II. 24. 4 drb — Stück. — (357) Nagycsákány ; 1932. XII. 8. 8 drb — Stück, -> NW ; — 1933. I. 2. 1 pld— 1 Expl ; — II. 27. 8 drb — Stück, -> S. — (358) Szentgotthárd 1933. I. 7—20. csapatok — Flüge ; — III. 13. csapat — Schar. Tolna megye. — (359) Dunaföldvár 1933. III. 11. 20 drb — Stück. — (360) Simontornya 1933. II. 24. csapat — Schar. — ■ (361) Majsapuszta (Majsamiklósvár) 1933. I. 21. nagy csapat — große Schar. — (362) Kajdacs 1933. I. 20. — (363) Gyönk 1932. XII. 30—1933. I. 17. 50 drb — Stück. — (364) Felsőhidvég (Kölead) 1933. II. 26— III. 13. 150 drb — Stück. — (365) Hőgyósz 1933. III. 1-10. 60 drb — Stück. — (366) Felsőleperd (XJjdombóvár) 1933. II. 2. csapat — Flug; — 1933. III. 8. 8 drb — Stück. -- Í367) Fadd 1932. XII. 31—19.33. I. 26. 10—80 drb — Stück;— III. 17—18. ^84 WARGA KiLMÄK [AquUa 40 drb — Stück. — (368) Tolna 1932. XII. 7—1933. 1. 21. 40 drb — Stück ; — III. 8. 20 drb — Stück. — (369) Lengyel 1933. III. 11. ~ (370) Dombóvár 1933. II. 25— III. 1. csapat — Flug ; — IV. 25. nagyobb csapat — größere Schar. — (371) Szekszárd 1932. XII. 10—1933. IV. 22. 20—60—10 drb — Stück. — (372) Bonyhád 1933. I. 15. Somogy megye. — (373) Ságvár 1932. XII. 16. 25 drb — Stück. — (374) Bala- tonszemes 1932. XII. 25—1933. III. 1. 120 drb — Stück. — (375) Berencse (Karád) 1933. I. 30. —(376) Lengyeltóti 1933. II. 6— IV. 27. 60—500—200 drb— Stück,— (377) Kéthely 1933. I. 15— III. 5. 150 drb — Stück. — (378) Vityapuszta (Gamás) 1933. I. 10. 5 drb — Stück. — (379) Somogyvár 1933. I. 10. 80 drb — Stück ; — IV. 14. 200 drb — Stück. — (380) Geszti 1933. I. 20. — (381) Somogyfajsz 1933. II. 22— IV. 14. 25—40—10 drb — Stück. — (382) Somodor 1933. III. 16— IV. 5. — (383) Hetes 1933. III. 4. — (384) Kapos- vár 1933. I. 26— IV. 14. 10— 200-as csapatok — Flüge per 10—200 Stück. — (385) Szarka- vár (Kaposujlak) 1933. II. 20. — (386) Kutas 1933. I. 10—11. 4. 25 drb — Stück. — (387) Csurgó 1933. II. 10. — (388) Németlad 1933. 11. 26— III. 12. 300 drb — Stück ; — IV. 4. 15 drb — Stück, -> NE ; — IV. 5. 20 drb — Stück, ->► N. — (389) Kálmáncsa 1933. I. 3— IV. 22. 4 — 400 — 10 drb — Stück ; — fötömeg — Hauptmasse : II. 23. — (390) Darány 1932. XII. 21—1933. I. 4. 30—60 drb — Stück. — (391) Középrigóc (Somogytarnóca) 1932. XII. 18—1933. I. 4. 24—170 drb — Stück. — (392) Barcs 1932. XII. 14—17. 5 drb — Stück. Zala megye. — (393) Csabrendek 1932. XI. 27. 5 drb — Stück. — (394) Dobos« puszta (Nyirád) 1933. III. 19. 25 drb — Stück. — (395) Deákipuszta 1932. XII. 4. 10 drb — Stück. — (396) Sümeg 1932. XI. 27. 5 drb — Stück. — (397) Balatonarács 1932. XII. 26. 50 drb — Stück. — (398) Balatonfüred 1933. I. 20—11. 1. 60 drb — Stück. — (399) Nagygörbő 1933. I. 17. 40 drb — Stück. — (400) Tihany 1933. I. 1—25. 12—50 drb — Stück ; — II. 26. 4 drb — Stück. — (401) Tapolca 1932. XII. 24. 12 drb — Stück. — (402) Zánka 1933. I. 1. — (403) Zalaegerszeg 1932. XII. 24—1933. II. 21. nagy csapat — große Schar. — (404) Ábrahámhegy 1933. I. 7. — (405) Nemesvita 1933. II. 20. — (406) Keszthely 1932. XII. 31—1933. I. 28. 1—50—1 drb — Stück. — (407) Potrete 'l933. I. 8. 80 drb — Stück, -> S. — (408) Tófej 1933. ITI. 1. csapat — Schar. — (409) Pusztaederies 1933. II. 25. — (410) Lenti 1933. I. 28—11. 3. 30—15 drb —Stück. — (411) Pölöskefő (Pölöske) 1932. XII. 20. 20 drb — Stück ; —1933. II. 18— III. 2. 25—15 drb — Stück. — (412) Kámaháza (Pördefölde) 1933. II. 22. 2 drb — Stück ; — IV. 21. 20 drb — Stück. — (413) Nagykanizsa 1933. I. 25— III. 3. 35—100—15 drb — Stück. — tömeg — Masse : II. 22. Baranya megye. — (414) Vasas 1933. IV. 19. 12 drb — Stück. - (415) Hetve- hely 1933. I. 15. egy magános pld — ein einsames Expl. — (416) Pécs 1933. I. 15 — V. 7. 50—400 — 7 drb — Stück ; — főtömeg — Hauptmasse ; III. 4. — (417) Mohács 1932. XII. 29-1933. III. 13. 20—300 drb — Stück. — (418) Németbóly 1933. IV. 20—21. 30 drb — Stück. — (419) Téseny (Baksa) 1933. III. 1—21. csapatok — Füge. — (420) Tenkes (Bisse) 1933. Ill 26. 50 drb —Stück. — (421) Villány 1933. I. 8. 120 drb — Stück) — (422) Sellye 1933. T. 15—11. 15 —(423) BerRmend 1933. TI. 18-20. 50 drb — Stück. Az 1932/33 évi invázió megfìgyeioinek névsora. Namenliste der Beobachter der Invasion 1932/33. Itt felsorolom névszerint mindazokat az igen tisztelt megfigye- lőinket, munkatársainkat és alkalmi tudósitóinkat, kik a Bombycillákra vonatkozó adataikat közvetlenül a Madártani Intézet-hez beküldték. 1935/381 BOMBYOILLA IJMVÄZIO : 1931/32, 19ÍÍ2/;«. 485 A név után az észlelési hely sorszámát adjuk, melyből »augállapibható hogy a tudósító mely községben végezte megfigyeléseit. Szíves készségükért fogadják kérem valamennyien ezúton is a Madártani Intézet őszinte köszönetét! A hozzánk beküldött adatokon kivül feldolgozásomba természetesen belevettem : a Kócsag, Nimród- Vadászujság, Magyar Vadászújság, Lovec, Természettudományi Közlöny és az Erdő-hen, valamint a napilapokban publikált BombyoiUa--Aásüt,oks,t is . A tudósítók névsora a következő : — Zum Schlüsse folgt nun das Namenverzeichnis der Beobachter, Mitarbeiter und gelegentliche Berichterstatter, die Bombycilla-Daten dem Ornithologischen Institut zusandten. Nach dem Namen geben wir die l.-Nro. des Beobachtungsortes. Annók Szabó János 126, 141, 212, 213. Altmann Pál 138. Apró Imre 148. Aggházi Mária 174. Antalffy Andor 179. Dr. Ács Nagy György 227. Adamecz Aladár 317. Gr. Ambrózy-Migazzi István 353. Antal Lajos 398. Bodnár István 4. Berkesi 11- Bárczy László 15. Bohrandt Lajos 20. Bende Istvánné 52. Gr. Bolza Antal 72, 140. Boltizár Géza 81. Burger András 97. Dr. Balla András 108. Bársony György 118, 120, 124, 125, Barna Károly 173, 179. Balázs Mátyás 179. Berzeviczy Zsolt 179. Badzey Jenő 179. Bárányi János 187, Balog János 189. Blaskovich György 198. Boros Pál 207. Besenyi György 231. Dr. Beretzk Péter 244, 245. Bohutinsky Károly 269. Burnovszky István 272. Breuer György 289, 292, 294. Bálint László 298. Bartal Aurél 367. Bartal Elemér 367. Dr. Brányi Kálmán 367. Bachó Zoltán 388. Barthos Gyula 413. CziRA Károly 80, 170. Csörgey Titus 179. Cavalloni Ferenc 179. Csath András 229. Csornai Richard 255. Csikvándi Márton 280. Cheri«iel Istvánné 331. Csaba (Walzel) József 357. Csertán Elek 311. DuBA Arthur 1, 2. Gr. Dégenfeld Pál 117. Dr. Dorning Henrik lö9, 179. Dvorak Alfréd 167. Dávid Emil 205, 2ü8. Domokos János 226, Diósy Gyula 267. DöRöczKi Mihály 272. Etlényi János 7. Eidenpencz Ferencz 124. Erdélyi Ágost 132. Erdős László 313. Eichinger István 393, 396. Prof. Dr. Entz Géza 400. FÁBA László 13, 17, 56, 58, 62, 64, 66, 68, 71, 128, 131. 132, 144, 153, 168 175, 179, 197, 198, 217, 218, 234, 236, 240, 243, 252, 254, 263, 267, 268, 283, 291 317, 318, 324, 326, 329, 330, 335, 339, 342, 346, 350, 358, 362, 367, 370, 371 375, 388, 413. Dr. Farkas Gyula 35. Fischer Antal 179. Forgács János 179 Faragó Károly 215. Fodor Antal 246. Fekete Károly 253. Fabján Bence 312 Fabry Ödön 374. Br. Fallon-Kundt Alfréd 381. GÉczi András 5. Gottlieb Miklós 53. Graefl Andor 62. Geréb y György 118, 125. Gregorovicz Ernő 143, 160. Gosztonyi Miklós 146. Grimm Lóránt 179, 313, 314. Dr. Gersovits Pál 169. Gero Zoltán 204. Gründl Kálmán 237. Prof. Dr. Győrffy István 242, 244. Dr. Goszleth Ernő 264. Gunda Mihály 314, Győry Zoltán 364. Gróza György 373. Dr. Homonnay Nándor 3, 76, 409. Hausenblasz Róbert 4o. Hunyadi-Buzás Iván 52. Horváthy László 54, 55. Huszár Aladár 65. Hauszmaktn ERnő 84, 92. Halász József 129. Hegymeghy Dezső 179. Haversack Oszkár 179. Horváth László 171. HőLLE Márton 180. Hrivnyék Iános 235. Hótay Ferenc 266, 272. 275, 276, 278. 4^0 WARGA KÁIMAÍí I Aquila Horváth JÓZSEF ogsverlauf der Reihenfolge nach, weist also eine Metrogradrichtung auf, wie ich dies schon in meiner früheren Arbeit (Aquila 1927/28. p. 180.) zum Ausdruck gebracht habe. Bei der Nume- rierung der Schwingen befolgte ich die alte, natürliche Methode : von außen nach innen gehend, — und nicht die neuerdings gebräuchliche Reihenfolge auf Grund der Entwicklungslehre. Bezüglich der Anordnung der Appendices auf den sekundären oder Armschwingen kann ich — hauptsächlich gestützt auf die bei 100 sezierten 1935/38] BOMBYCILLA INVASIONKN: 19:n/:{-2, I!>:{2/:53. 505 Exemplaren gemachten Erfahrungen — folgende Gesetzmäßigkeit fest- stellen : — 0 App. = juv. $ 1 App. — auf Aï-mschwinge VI. oder VII. = juv. $ 2 App. — aiTf Armschwinge VI — VII, oder V — VI. = juv. $ 3 App. — auf Armschwinge V — VII, oder IV — VI. = juv. Ç 4 App. — auf Armschwinge IV — VII. = juv. Ç. juv. (^, und ganz ausnahmsweise : ad. $ 5 App. — auf Armschwinge III — VII. = juv. ^, juv. Ç, und ad. $ 6 App. — auf Ai-mschwinge III — VIII. = juv. (^, juv. $, — oder auf Armschwinge II — VII. = ad. Ç, ad. á", und juv. á" 7 App. — auf Armschwinge II — VIII. = juv. ^, juv. $, — oder auf Armschwinge I — VII. = ad. cJ, ad. $ 8 App. — auf Armschwinge I — VIII. = ad. (^, ad. ?. und manches- mal juv. (^ 9 App. — auf Armschwinge I — IX. = ad. (^ *) Bei den Exemplaren mit 7 Appendices weist das Vorhandensein des letzten Plättchens auf der VIII. Schwinge auf juvenis hin, das Vor- handensein auf der VII. Schwinge gewöhnlich auf adultus. Das Vorhan- densein des Appendix auf der I. und II. Armschwinge deutet meistens auf adultus. Auch hier zeigt sich, daß die Appendixbildung auf den Armschwingen von innen nach außen geschieht. Warum sich aber der erste Appendix auf der VI., und nicht auf der VII. Armschwinge bildet ? — darauf kann ich vorläufig noch keine Antwort geben. Von der obigen allgemeinen Regel kommen manchmal auch Abweichungen vor. Die roten Hornplättchen der Sekundärschwingen waren bei 1488 untersuchten Vögeln in 1428 Fällen hinsichtlich ihrer Anzahl symmetrisch, das heißt auf dem rechten und linken Flügel in gleicher Zahl vorhanden, während bei 66 Exemplaren die Zahl derselben variierte. Ich glaube, es ist interessant, diese letzteren besonders anzuführen, und zwar in Form eines Bruches, wobei die erste Zahl die Anzahl der Plättchen des rechten Flügels, die zweite Zahl diejenige des linken Flügels angibt. Zum Beispiel : 5/4 bedeutet, daß am rechten Flügel 5, am linken Flügel bloß 4 Plättchen vorhanden waren. 1/0 : 5 juv. $, — 1/2:2 juv. $, — 1/3 : 1 juv. $, — 1/6 : 1 ad. $, — 2/1 : 1 juv. $, — 2/3 : 3 juv. $, — 3/1 : 1 juv. ?, — 3/2 : 2 juv. ?, — 3/4 : 5 juv. ?, — 3/5 : 1 juv. ?, — 4/0 : 1 juv. ?, — 4/2 : 1 juv. $, — 4/3 : 6 juv. $, — 4/5 : 4 juv. ^, — 5/3 : 1 jUv. ^., — 5/4 : 1 juv. c^, und 2 juv. $, — 5/6 : 1 ad. $, — 6/4 : 1 ad. ?, und 1 juv. -^, *) Cfr. pag. 539. 506 E.OLOMAN WARGA [Aquila — 6/5:1 ad. Ç, und 3 juv. ^, — 6/7:3 ad. ^, und 3 juv. ^, — Ilo : 2 ad. (J, — 7/6 : 3 ad. (^, 1 ad. ?, und 1 juv. ^, — 7/8 : 3 ad. ^, und 1 juv, ^, — 8/6 : 1 ad. Ç, — 8/7 : 2 ad. (^, und 1 juv. cJ, — ■ zusammen ; 19 adult, 47 juvenis, bezw. 29 ^, 37 Ç, Die Appendix-Asymmetrie war also bei den Jungvögeln ungefähr noch einmal so häufig wie bei den Alten. In derartigen asymmetrischen Fällen waren die Appendices fast immer auf den Sekundär schwingen vorhanden, welche dem in obiger Gruppierung festgelegten System entsprechen. Also z. B. bei 5/4 : am rechten Flügel auf der 3 — 7, und am linken Flügel auf der 4 — -7 Arm- schwinge. Oder bei 3/1 : auf der 5 — 7, bezw. am andern Flügel auf der 6-te Schwinge. Doch gab es auch einzelne ganz abnorme Fälle. Und zwar war der Appendix bei 1/0 : am rechten Flügel auf der 2-ten Arm- schwinge ; bei 1/2 : am rechten Flügel auf der 3-ten ; bei 1/4 : am rechten Flügel auf der 4-ten ; und endlich bei einem adulten l/()-er Exemplar : am rechten Flügel auf der 2-ten Armschwinge. Bei diesen Exemplaren war an dem andern Flügel die Anordnung der Anhängsel entsprechend. Bei Vögeln mit der gleichen Anzahl von Plättchen an beiden Flü- geln, waren diese Plättchen zum überwiegenden Teile auf denselben Schwungfedern symmetrisch verteilt. Es gab jedoch in verhältnismäßig geringer Zahl auch Ausnahmen, z, B. waren bei 6/6 Plättchen dieselben an dem einen Flügel auf der 2 — 7, am andern Flügel auf der 3 — 8 Ai-m- schwinge vorhanden. Bei 7/7 Anhängseln auf der 1 — 7, bezw. 2 — 8 Schwinge. Auch kam es in ein-zwei Fällen vor, daß sich zwischen den mit Plätt- chen versehenen Schwungfedern eine Lücke befand. So erstreckten sich bei einem juvenis-Exemplar mit 5 Anhängseln dieselben über die 3-te bis 8-te Schwinge, fehlten aber auf der 6-ten Schwinge des rechten und auf der 7 -ten Schwinge des linken Flügels. Erwähnt sei hier auch, daß das eine oder andere Plättchen manchmal infolge äußerer Einwirkung verletzt wird, der Länge nach aufreisst, oder auch ganz abbricht. Im letzteren Falle lassen sich aber die Spuren des Defektes bei gründlicher Untersuchung erkennen. Diese wachsartigen — und nicht knöchernen!*) — roten horn-- artigen Schaftfortsätze verteilen sich nach Größe und Färbung im allgemeinen so, daß sie bei den alten Vögeln bezw. Männchen größer, breiter und lebhafter sind, bei den Jungvögeln bezw. Weibchen dagegen kleiner, schmäler und matter. *) Der ungarische Name des Seidenschwanzes ist : „csonttollú 7nadár", das heißt : ,,Knochenfederiger Vogel". 1935/38] BOMBYOILLA INVASIONTÍN : 1931/:!2, 1932/3?,. 5y7 Aber es kommen zuweilen auch überraschende Differenzen und Abnormitäten vor. Hauptsächb'ch bei Jungvögeln fanden sich einige Exemplare, bei welchen zwischen den kleineren und matteren Anhängseln auch einzelne bedeutend größere und sehr lebhaft gefärbte vorhanden waren. Auch gab es vereinzelte Fälle, in denen die Appendices auf dem einen Flügel matt und klein, auf dem andern dagegen lebhaft und groß waren. Ferner fanden sich manchmal auch einzelne, zwar normal große, jedoch nadeldünne, unentwickelte Appendices von roter, rosa, weißer, ja sogar ausnahmsweise schwarzer (!) Färbung. An deren Spitze war zuweilen ein fadendünnes, hellgefärbtes Flaumhärchen zu sehen. Trotzdem stellen die Plättchen der Armschwingen sozusagen das sicherste Kriterium der Geschlechtsbestimmung dar. Hier ist jedoch nicht das zahlenmässige Quantum das Entscheidende, sondern eher die relative Größe der Appendices ! Unter 100 sezierten Exemplaren betrug die Zahl der Appendices bei den alten Männchen 6 — 8, bei den alten Weib- chen 5 — 8, bei den jungen Männchen 4 — 8, schließlich bei den jungen Weibchen 0 — 7. Die alte NAUMANN-sche These (25, 26) : daß das Bomby- cilla Ç maximum 5, und das -^ minimum 6 Appendices trägt, ist also nicht stichhaltig. Versuchen wir das Geschlecht eines Seidenschwanzes auf Grund der Appendices zu bestimmen, dann müssen wir in erster Linie wissen. daß die größten und längsten Plättchen auf der VI. und VII. Armschwinge zu suchen sind, die kleinsten und kürzesten dagegen — falls vorhanden — auf der I. und VIII. Schwinge, — wenn nicht vorhanden, dann auf einer der auf der I-ten folgenden Schwingen. Die übrigen Anhängsel brauchen gar nicht so sehr berücksichtigt zu werden. Das Maß bezw. die relative Größe des größten Anhängsels bietet meistens einen sichern Anhaltspunkt zur Geschlechtsbestimmung. Laut meinen Messungen sind die durchschnittlichen Mittelmaße der kleinsten und größten Appendices die folgenden : adult ci : 3 i/g— 9 ¥2 mm, — adult $ : 2 1/^— 6 1/2 mm, juv. (^ : 2 1/2— 6 14 mm, — juv. Qrli^— Si^mm. Die Appendices sind bei den Männchen resp. alten Vögeln im allgemeinen auch ein wenig breiter, als bei den Weibchen resp. Jung- vögeln. Unter den gelegentlich der Invasion von 1923/24 in meine Hände gekommenen 52 lebendigen Seidenschwänzen befand sich auch ein Exem- plar, das an beiden Flügeln je 9 Anhängsel hatte (53, p. 180). Hingegen hatte von den im Jahre 1932/33 untersuchten 1488 Vögeln nicht ein einziges 9 Plättchen ! Scheinbar gehört ein solches Exemplar zu den 5()S KOLOMASr WARGA [Aqtiila größten Seltenheiten, und dürften 9 Anhängsel das Merkmal doch eines sehr hohen Alters sein.*) Dagegen fand ich ein noch viel außergewöhnlicheres Exemplar, welches nicht nur auf den Armschwingen, sondern auch auf der großen VII., bezw., die rudimentäre mit eingerechnet : auf der VIII. Hand- schwinge einen roten Appendix hatte ! ! ! Dieses alte (^, ein wahres Unikum in seiner Art, wie Ahnliches in der Fachliteratur bisher noch nicht erwähnt wurde, trug auf den »Sekundär-Schwingen 8 Anhängsel, die Schäfte der Schwanzfedern waren an ihrem Ende rötlich, und auf der einen Steuerfeder, auf der 10-ten von rechts, befand sich ein 1 mm langer Schwanzappendix. Die Länge des Plättchens auf der Primär-Schwinge betrug 2 mm. Dieses außer- gewöhnliche Individuum befindet sich als Belegexemplar in der Sammlung des Ornithologischen Institutes. Schwanzappendices . Unter 1488 Exemplaren gab es bloß 49 Stück (= 3-3%), an deren Schwanz rote Anhängsel vorhanden waren, und zwar bei 27 adult (20 (^, 7 Ç) und 22 juvenis (21 (^, 1 Ç) Exemplaren. Ferner fanden sich 101 Stück (== 6-8%), — und zwar 59 ad. (48 ^J, 11 $) und 42 juv. (41 ^. 1 $), — deren Schwanzappendices zwar noch nicht entwickelt waren, bei denen aber die Schaftenden der Steuerfedern schon eine röth'che Färbung aufwiesen. Aus diesen in der gelben Scliwanzbinde rötlich schimmernden Federschäften bilden sich, durch deren Breitenwachstum am oberen Ende, zunächst ,,negative'' Appendices. Diese reichen noch nicht über die gelbe Fahne hinaus. Dadurch nun, daß sie in ihrem späteren Ent- wicklungsverlauf auch in der Längsrichtung wachsen : beginnen sie aus dem gelben Federfelde mehr oder weniger hervorzutreten. Diese hervortretenden Appendices sind schon ,, positiv"^. Wir müssen also hier 3 Phasen unterscheiden, u. zw. : — 1. rötliche Steuerfeder -Schaftenden, 2. negative Appendices, und 3. positive Appendices. Die Anhängsel der Sch\\aing- und Steuerfedern stellen, wie wir wissen, eine Überwucherung des mit Zoonerythrin bezw. Lipochrom gesättigten hornartigen Materials der Federschaftenden dar, doch hat sich dieser Farbstoff auch in die Wurzelhälfte der Federstrahlen eingesogen, was unter dem Mikroskop deutlich zu erkennen ist. Diese 7nit rotem Farbstoff getränkten Federstrahlen bleiben nun bei der Entstehung der Appendices an dem luachsähnlichen Material der Feder schaftenden haften, und verschmelzen vollkommen mit demselben. Auch die verletzten und *) Cfr. pag. 539. 1935/38J BOMBYCILLA INVASION BN: 1931/32, 1932/33. 5()í» der Länge nach sich spaltenden, fast strahlenförmig auseinander gehenden Appendices dürften darauf hinweisen. Die Schivanzappendices scheinen, im Gegensatz zu den Flügel- appendices, auch während des Aufenthaltes im Winterquartier zu wachsen, und entwickeln sich manchmal rasch. Dies beweist folgender Fall: — Die Schwanzfedern des am 28. XII. 1932 mit Ring Nr. 78581 markierten alten ^ waren bei der Beringung bloß mit rötlichen Schaft- enden versehen. Bei seinem Wiederfang am 5. I. 1933 hatte der Vogel auf der 6. und 7. Steuerfeder von rechts gezahlt je einen 2 mm langen Appendix. Ähnliches beobachtete ich auch an einem gskäfigten Exem- plar, allerdings war hier die Entwicklungsphase länger. Die Durchschnittsgröße der Schwanzappendices ist im allgemeinen 1 — 2 mm, das Minimum betrug bei den von mir untersuchten Exem- plaren 0'5, das Maximum 3 — 5 mm. Das Maximum macht also ungefähr die Hälfte vom Maximum der Flügelappendices aus. Die Anhängsel auf den Steuerfedern sind teils symmetrisch, teils asymmetrisch angeordnet. Auch hinsichtlich der Größe sind sie manchmal gleich, manchmal verschieden. Die frühere Annahme, daß bloß sehr alte ^ Exemplare Schwanzappendices haben, entspricht nicht den Tatsachen, denn diese Appendices können bei alten (^ und, 2 ebenso vorkommen, wie bei jungen q. Bei jungen Ç dagegen sind Schwanzappendices außerordentlich selten. Der Entwicklungs verlauf der Schwanzappendices ist einigermaßen anderer Art, als der der Flügelappendices, und halte ich es für möglich, daß die Gestaltung der ersteren bei einzelnen Exemplaren durch reich- liche Aufnahme eines bestimmten Nährstoffes, einer Beerenart. günstig beeinflußt wird. Gelegentlich der 1932/33-er Invasion sammelte ich für die Kollek- tion des Ornithologischen Institutes zwei juvenes ^ mit sehr schön entwickelten Schwanzappendices. An dem Schwänze des einen sind 10 hellrosafarbene 2 — 3 mm lange, an den Steuerfedern des andern Exem- plars 12 lebhaft rote 1 — 2 mm lange Appendices zu sehen. Um das Verhältnis dieser auf Schwanz und Flügel befindlichen Plättchen zueinander, ferner die Art ihrer Anordnung auf den Steuer- federn entsprechend zu beleuchten, halte ich es für interessant, die mit Sahwanzappsn dix versehenen Exemplare nach Alter und Geschlecht gruppiert aufzuzählen. In dieser Anführung bedeutet die erste Ziffer die Anzahl der Flügel- appendices, die auf das + Zeichen folgende Ziffer die Zahl der Schwanz- appendices, während die römischen Zahlen angeben, auf der wievielten Steuer - feder sich das Anhängsel befindet. Die rechte äußere Steuerfeder bezeichne ich mit I., die linke äußere mit XII. ŐIO KOLOMAN WARGA [Aquila Adult, e? <î : — 8 + 12.*) — 7+12,-8+10, III— XII. — 8 + 8, I— III, VII— XI. — 8 + 8, II, IV, VI— XI. — 7+8, II— V, Vili— XI. — 8 + 6, I, II, IV— VI, Vili. — 8 + 4, I, II, XI, XIL — 7 + 4, V— Vili.— 7/8 + 3, II, XI, XII.— 6 + 3, VI, VII, XI. — 8 + 2. II, XI. — 8 + 2, VI, VII. — 8/7 + 2, V, VI. — 7 + 2, VI, VII. — 6 + 2, I, XII. — 8 + 1, X. — 7 + 1, II. — 7/6 + 1, II. — 6+1, XI. — (20 Exempl.) Adult. $ $ : — 8 + 3, IV, VI, VII. — 6 + 3, I, II, XI. — 8 + 2, V, VIII. — 7+2, III, VII. — 7 + 2, V, Vili. — 8 + 1, V. — 7 + 1, III. — (7 Exempl.) Juv. cJ çj : — 7 + 12. — 7 + 12. — 7/6 + 12. — 8 + 10, II— XI. ~ 8/7 + 10, II— XI. — 7+10, II— XI. — 7+10, II— XI. — 6 + 8, I— IV, IX— XII. — 6 + 7, III— iX. — 8+6, I— III, X— XII. — 8 + 4, IV— VII. — 7 + 3, V— VII. — 6+3, IV— VI. — 7 + 2, VI, VII. — 7 + 2, VI, VII. — 6 + 2, VI, VII. — 5 + 2, I, VII. — 7+1, III. — 7 + 1, IX. — 5 + 1, V. — 4 + 1, III. — (21 Exempl.) Juv. $ : _ 7 + 1, VILI. — (1 Exempl.) Wie wir sehen, ist bei den untersuchten Exemplaren das Verhältnis zwischen alten und jungen Männchen heinahe gleich. Bei diesen beträgt das Maximum der Sohwanzappendiees 10 — 12. Die Anzahl der alten Weibchen betrug bloß ein Drittel der Männchen, die Zahl ihrer Schwanz - appendices beträgt nicht mehr als 1 — 3. Unter den jungen Weibchen fand sich nur ein einziges Exemplar mit Schwanzappendix, und auch dieses hatte bloß 1 Anhängsel. Der Schwanzappendix ist also kein Altersmerkmal, sondern nur >ein sekundäres Geschlechtsmerkmal. 8 — 12 Schwanzapj^endices deuten bestimmt auf Männchen hin, ohne Altersunterschied . Aus dem spärlichen Vorhandensein der Anhängsel allein lassen sich allerdings Schlüsse auf das Geschlecht noch nicht ziehen. Bei den 101 Exemplaren nur mit rötlichen Schaftenden ist das Geschlechtsverhältnis ungefähr dasselbe, wie bei den Exemplaren mit Sehwanzappendix, doch macht die Anzahl der alten Weibchen nur etwa ein Viertel der Männchen aus. Und auch hier fand sich bloß 1 Stück juv. 2, •ebenso wie bei den mit Schwanzappendix versehenen Jungvögeln; Bei den $ $ Vögeln, hauptsächlich bei den jungen Ç $, sind sowohl die Schwanzappendices, als auch die rötlichen Steuer federschäf te viel seltener, als bei den ^ S. Die Menge der mit Schwanzappendix bezw. nur mit rötlichen, Schaftenden versehenen Exemplare verhält sich zur Gesamtzahl der untersuchten Vögel wie 1 : 30 (3-29%), bezw. bei letzteren 1 : 15 (6*79%). Mauser. Nachdem die Masse der Seidenschwänze bei uns iiu Dezember — Januar eintrifft, haben wir verhältnismäßig wenig November- und, sehr spärliche Oktober-Ankunftsdaten. Die Seidenschwänze treffen '') = 8 Flügelappendices +12 Schwanzappendices- 1935/38] BOMBYCILLA INVASIONEN: 1931/32, 1932/:«. 511 also bei uns im allgemeinen erst nach Ablauf der im August — November stattfindenden Mauser ein. Aus diesem Grunde konnte ich nur sehi- wenig mausernde Exemplare untersuchen. Dagegen stellte Dr. E. Schüz (39, p. 15) im Herbst 1931 in verhältnismäßig vielen Fällen: von 69 alten Vögeln bei 39 Stück eine Mauser des Flügels oder Schwanzes fest. Im Herbst 1932 waren unter 37 Altvögeln nur 6 Mauserstücke. Ähnliche Erfahrungen machte auch Otto Natorp (27) gelegentlich der Invasion im Herbst 1903. Schüz erwähnt (39, p. 14), daß Prof. J. Thienemann ihm am 17. X. 1931 ein solches Exemplar sandte, das noch vollständig im ,, Jugend - kleid" — richtiger : Nestkleid — war ; der schwarze Kehlfleck fehlte ganz, und auch die Haube war klein und , .kümmerlich" . Solche Jungvögel im Nestkleid habe ich bei uns bisher noch nie angetroffen. Thienemann sandte damals auch noch ein altes ^ mit roten Schwanzplättchen ein, nach SCHÜZ eine sehr große Seltenheit. Allerdings ist, wie ich im Vorstehenden dargelegt habe, dieser Fall nicht gerade so selten, wie man früher allgemein glaubte. Ich fand unter 1488 untersuchten Exemplaren bloß 2 alte Vögel in der Mauser ; bei 4 juvenilen Exemplaren befanden sich einzelne Federn in der Mauser, oder besser gesagt im Wachstum. Die Fälle sind folgende : — Ad. $, 6 A'pp. — Die 5. Ai'mschwinge des rechten Flügels in Erneuerung, ist erst zu zwei Drittel herausgewachsen, besitzt aber bereits schön ausgebildete, große, den übrigen entsprechende Plättchen. Ad. $, 8/6 App. — Die 9. Schwanzfeder von rechts ist noch die alte, ihre Endbinde hell schwefelgelb ; die übrigen Steuerfedern sind schon neu. mit rötlichen Federschäften in der dunl^leren chromgelben Endbinde . Juv. Ç, 4 App. — Die 4. und 5. Handschwinge des rechten Flü- gels sind neu, an der Innenfahne mit schmaler weißer Endkante. An den übrigen Schwingen finden sich nur die Spitzenflecke auf den Außen- fahnen der beiden Flügel. (,, Fortschritts "-Kleid.) Juv. (J, 5 App. — Die 5. Handschwinge des rechten Flügels ist neu, an der Spitze der Innenfahne mit breitem weißem Endsaum, der an den übrigen Schwingen fehlt. (,,Fortschritts"-Kleid.) Juv. (^, 5 App. — An der 5. Handschwinge des rechten Flügeis weißer Spitzenrand auf der Innenfahne. An den übrigen Schwingen nur äußere Spitzenflecken. (., Fortschritts "'-Kleid.) Juv. ^, á App. -f 1 Schwanzapp. — Die 11. und 12. Steuerfeder von rechts in Mauser, noch um 8 mm kürzer als die anderen; ihre Färbung, ebenso wie die der übrigen Schwanzfedern, chromgelb, die Enden der 512 KOLOMAN WÄRGA [Aquila Pederschäfte rötlich. An der 3. Steuerfeder befindet sich ein 1 mm langes rotes Anhängsel. Außer den soeben erwähnten 6 Exemplaren kamen mir noch 10 jiuv. Exemplare in die Hände, deren Schwanz teilweise oder ganz fehlte, bezw. sich im Wachstum befand, und zwar : — $ $ $ : schwanzlos. — (^ 9 $ : die rechte Hälfte des Schwanzes fehlt, — ^ : die rechtseitige Schwanzhälfte im Wachsen begriffen, — á^ c? ? • sämtliche Schwanz- federn im Wachsen, 2 — 3 cm lang. Hier handelt es sich nicht um eine natürliche Mauser, sondern einfach um den Ersatz der durch irgend eine äußere EinwirhuTig verloren gegan/jenen Federn. H. F. WiTHERBY (56) sagt in seiner außerordentlich wertvollen Studie über die Mauser der zur Ordnung Passeres gehörenden Arten, daß die ihrem ersten Winter entgegengehenden Seidenschwänze fruii im Herbst nur die Rumpf und Flügeldeckfedern erneuern, die Schwang- und Steuerfedern jedoch nicht. Die alten Seidenschwänze hingegen mausern im Oktober — ^November vollständig, haben aber keine Früh] ahrsma user and keinen Federwechsel im Falle einer Abnützung des Gefieders. Die oben angeführten Beispiele beweisen, daß die niclit auf natür- lichen Wege, also nicht durch Mauser sich erneuernden Federn ebenfalls das Kennzeichen des höheren Entwicklungsgrades tragen : bei den Hand- 8chwingen ist dies die Spitzenkante der Innenfahne, bei den Arm- .schwingen sind es die schon entwickelteren Flügelappendices, endlicli bei den Steuei'federn der dunklergelbe Endbinde, die rötlichen Schaft - enden, oder sogar die positiven Schwanzappendices. Ein eklatantes und frappantes Beispiel für letzteren Fall war der oben erwähnte Seidenschwanz mit Ring No, 78581. Ahnliche Dinge — also Ausbildung des inneren Spitzeiu'andes auf neu wachsenden Handschwingen, oder Entwicklung des rötlichen Federschaftes bezw. Anhängsels auf sich erneuernden Steuerfedern — habe ich auch bei in Gefangenschaft gehaltenen Exemplaren wahr- genommen. Über meine Beobachtungen an den von mii' 1 ^ Jahre lang im Ornithologischen Institut gefangen gehaltenen 5 Seidenschwänzen wei'de ich in einer separaten Studie berichten. Ch. L. Brehm (1) behauptet zwar noch, daß das alte $ erst nach der 3. Mauser den weißen Spitzenrand an der Innenfahne der Hand- schwingen erhält, — doch bekam ein von Otto Natorp (27) in der Volière gehaltenes juv. ^ im I. Jahreskleid, nach der August — November — Mauser, also nach seinem zweiten Federwechsel, die für die alten Vögel charakteristischen Handschwingen mit weißem inneren Endsaum. Natorp (28) erwähnt ein von ihm 1931 in einer Kattowitzer Wildbrethandlung gekauftes junges (^ im I. Jahreskleid, dessen Hand- 1935/38] BOMUYiîILLA INVASIONEN : U)31/S2, HW2/:W. 513 schwingen eine Zeichnung tragen, die nia.n als ,, Fortschritts" -Kleid bezeichnen könnte. Hier findet sich nämlich auch auf der Irmenfahne, wenn auch von Schwarz unterbrochen, ein unvollkommener weißer Endsaum. Ein ähnliches Exemplar sah Natorp auch, bei einem Prä- parator. Leider erwähnt er nicht, auf wieviel Schwingen, bezw. auf der wievielten Handschwinge dieser Spitzenrand auftrat ; auf sämtlichen, oder nur auf einigen ? Dsn Verlauf der Mauser beim Seidenschwanz kann ich — haupt- sächlich nach dem System von Dr. Erwin Stresemann (43) — wie folgt skizzieren ; — erster Sommer : Nestkleid ; erster Herbst : Klein- gefiedermauser (September — November) = Jugendkleid (Juveniskleid) ; erster Winter — zweiter Sommer : I. Jahi'eskleid = Jugendkleid ; zweiter Herbst : Vollmauser (September — November) = Alterskleid ; zweiter Winter — dritter Sommer : II. Jahreskleid, welches dem bereits im zweiten Herbst angelegteil Alterskleid entspricht. Die aus dem Nestkleid stam- menden Schwung- und Steuerfedern erneuern sich also erst im zweiten Herbst zum erstenmal. Ich bemerke hier, daß Dr. Oskar Heinroth (17) in die Tabelle in seiner hervorragenden Studie über die Mauser : die Teilmauser des jungen Bomby cilla auf das Frühjahr, die Vollmauser des alten Vogels auf den Sommer ausweist. Bei dem im Juni nistenden Seidenschwanz findet die Mauser jedoch in beiden Fällen im Herbst statt. Bei den im Winter zu uns kommenden Seidenschwänzen kann man also nach dem Federkleid im allgemeinen bloß junge und alte Vögel unter- scheiden ; zwei- und dreijährige Exemplare, wie viele es tun, jeden- falls nicht. Daß die im Jugendkleid zu uns kommenden Vögel, die bloß den Kleingefieder Wechsel überstanden haben, nach der Mauser des zweiten Herbstes ihr charakteristisches Alterskleid erhalten : — das bestätigen die von mir zu Versuchszwecken in Gefangenschaft gehaltenen juv. (^ und 9 Seidenschwänze ! Die Endkante an der Innenfahne der neuen Hand- schwingen war bei dem .^ breit, beim $ dagegen bedeutend schmäler ! Das ^ hatte iiuch nach der Mauser ß Appendices, so wie vorher. Das $ bekam nach der Mauser ebenfalls 6 Appendices, während es vorher bloß 4 Anhängsel hatte. Die neuen Steuerfedern des c? hatten schon die rötlichen Schaftenden. Ob die im zweiten Sommer ihres Lebens stehenden einjährigen Vögel. die noch das Jugendkleid tragen, fortpflanzungsfähig sind, ist vorläufig noch eine vollständig offene Frage. Möglicherweise ja, denn die Geschlechtsreife steht nicht immer in engem Zusammenhang mit der Reife des Feder- kleides. Denken wir nur an den im ,, cairn" -Kleid befindlichen Phoeni- curus ochruros gibraltariensis Gm., oder an das Beispiel des im noch 514 KOLOMAN WABGA [Aquila längsgestreiften und nur auf dem Schenkel quergestreiftem Federkleid schon brütenden Accipiter g. gentilis L. Auch unter diesem Gesichts- punkt wäre die Beringung alter und nest junger Seidenschwänze im Brutgebiet sehr wichtig. Geschlechts- und Altersmerkmale. Bei der Unterscheidung der alten Seidenschwänze von den Jung- vögeln im ersten Winterkleid können Avir uns sozusagen nur auf ein einziges sicheres Merkmai stützen. Dieses ist die weiße Spitzenkante an der Innenfahne de?' Handschwingen, die sogenannte V -Kante, (der,, Haken''), die hei den Alten immer vorhanden ist, beiden Jungen immer fehlt. Diese innere Spitzenkante ist — laut Zeugnis der Sezierungen — bei den ^ q meistens breiter, bei den Ç $ gewöhnlich schmäler. Ausnahmsweise kommen auch 9 Ç mit breiterer Innenspitzenkante vor, doch kann dieses manchmal schon ein Zeiclien von Hahnenfedrigkeit sein. Das sicherste Geschlechtsmerkmal ist, wie ich bereits oben in dem Appendix-Kapitel dargelegt habe, die relative Größe des größten Flügelappendix. Doch kann auch die Breite und lebhaftere oder mattere Färbung dieser Flügelappendices in Betracht gezogen werden. Sekundäre Geschlechtsmerkmale sind : — die Länge oder Kürze der Schopf federn ; — ■ der intensivere oder mattere Glanz, ferner die scharfe oder verschwommene, undeutliche Begrenzung des KehlElecks ; — die dunklere oder hellere Nuance der rostbraunen Stirn ; — die lebhafter- (cf) oder blasser gelbe ($), bezw. weiße (9) Färbung und größere oder geringere Ausdehnung des äußeren Spitzenflecks der Handschwingen ; — die größere (cf) oder geringere (Q) Breite und chromgelbe (rf) oder schwefelgelbe (O) Färbung der Scliwanzbinde ; — schließlich die dunklere (braunere) oder hellere (rötere) Färbung der rotbraunen unteren Schwanzdecken. Bei allen diesen Kriterien bezieht sich die erste Angabe auf das o . die letzterwähnte auf das $. ; Mehrere Autoren — Ch. L. Brehm (2), Gloger (12), A. Brehm (i), E. F. HoivlEYER (19), Neunzig-Russ (32), u. s. w. — erwähnen, daß^ in ganz außergewöhnlich seltenen Fällen bei sehr alten ^ ^ auch 9 Flügel- appendices vorkommen. Mir ist, wie oben erwähnt, im Winter 1 923/24 ein .einziges derartiges Exemplar in die Hände gekommen, — 1932/33 dagegen keines. Auch dieser Umstand spricht dafür, daß ein solches Exemplar in der Tat sehr selten vorkommt und wahrscheinlich ein aaßerordentlich holies Alter besitzt.*) *) Cfr. pag. 539. 1935/38] BOMBYCILJ.A INVASIONEN: 10:il,3ií. 1982/33. 515 Die Schwanzappendices habe ich unter die.sein Gesichtspnukt schon weiter oben behandelt. Nach Witherby (56) ist das sehr alte Ç vom alten .^ nicht zu unterscheiden, wenn auch beim $ die roten Endigungen, bezw. Schaf tfortsätze der Steuerfedern fehlen. Im Voy- stehenden habe ich jedoch nachgewiesen, daß alte (^ und $ fini Grund der felativen Größe der Flügelappendices doch voneinander untej- schieden werden können, und daß nicht nur die alten (^ (^, sondei'n auch die alten $ $, ja sogar junge ^ (^, und ganz ausnahmsweise selbst junge $ $ sehr schön ausgebildete Schwanzappendices haben können. Daß die Schwanzappendices nicht nur bei alten ^^ ^, sondern bei Alten und Jungen gleicherweise vorkommen können, haben schon R. Schlegel (38), O. Natorp (27) und F. Tischler (45) festgestellt. Den KehlßecJc, welchen FRIEDRICH Tischler (45, 46) als das einzig sichere Geschlechtskriterium bezeichnete, und den auch schon Petenyi (30) hervorhob — beim ^ ^ schwärzer, glänzender und scharf begrenzt, beim $ $ matter, undeutlich und verschwommen begrenzt — kann ich meinerseits nicht für ein erstklassiges und absulut sicheres Merkmal halten. Denn abgesehen davon, daß es Fälle gab, in welchen ein Exemplar mit scharf begrenztem, glänzenden Kehlfleck sich nach der Sezierung auf Grund des deutlich zu Tage tretenden Ovariums als $ erwies, — läßt sich bei einzelnen Exemplaren mit halb glänzendem, halb mattem Kehlfleck schwer entscheiden, in welche Kategorie sie gehören : in a,nderen Fällen wieder waren die Konturen des glänzenden oder matten Kehlflecks bei ein und demselben Exemplar bald scharf begrenzt, bald verschwommen, je nachdem ob man den Kopf des in der Haaid ruhenden Vogels oder Kadavers nach unten, oder nach oben bog. D3.gegen machte ich bei zwei in Gefangenschaft gehaltenen Seiden- schwänzen mit gleich glänzendem und scharf begrenztem Kehlfleck die Erfahrung, daß das ^ seinen Kehlfleck in schmälerer (!), das $ in breiterer (!!) Form ,,trug" ...Nach 1% Jahren gingen beide leider ein, worauf ihr Geschlecht durch die Sezierung genau ermittelt werden konnte. Als Endergebnis : das Geschlecht des Seidenschwanzes läßt sicii, wenn wir die obigen Kriterien gut ins Auge fassen, auch auf Grund des ,,Gesamteindriickes'' wenn nicht in jedem einzelnen Falle, so doch in den meisten Fällen mit Sicherheit bestimmen. Ich habe, dem Zeugnis meinei- Kollegen zufolge, bei 100 Exemplaren das Geschlecht voi' Durchführung der anatomischen Untersuchung in 95 Fällen richtig' bestimmt. Die Bedeutung der Spitzenflecken bezw. Farbenflecken der Schwomgfedern als Geschlechtsmerkmal behandle ich im nächst folgenden Kapitel ! 516 KOLOMAN WARGA [Aquihn Irrige Daten in der Fachliteratur. Mit größter Objektivität und ausschließlich nur der sachlichen Wahrheit zuliebe, muß ich, zwecks Richtigstellung der betreffenden Daten, einige Irrtümer in Bezug auf Geschlechts- und Altersmerkmale der Seidenschwänze aufzählen, die unsere hervorragendsten Autoren oft von- einander übernommen haben, — die wir aber auf Grund der neueren Forschungsergebnisse richtigzustellen vom wissenschaftlichen Stand- punkt verpfHchtet sind, umsomehr, als sie auch in allgemein gebräuch- lichen Fachbüchern enthalten sind. Es handelt sich u. a. um die folgenden irrigen Angaben : — 1. Die Zahl der Appendices beim -Ç Bombycilla kann höchstens 5 betragen : — NAUMANN (24, 25, 26), A. Brehm (4). FridericH-Bau (11). Chernél (6), Russ-Neunzig (32). — Richtigstellung : die Zahl der Flügel- appendices beträgt beim alten $ : 4 — 8, beim jungen $ : 0 — 8. 2. Beim alten 9. ist nur an der Außenfahne der Handschwingen ein Spitzenfleck vorhanden, die Innenfahne hat keinen Endsaum : — Naumann (25, 26). Gloger (12), Petényi (30), Hartert (16), Heinroth (18). — Richtigstellung : beim alten $ ist, ebenso wie beim alten cf, an der Innenfahnenspitze der Handschwingen ein quer durchgehender weißer Endsaum (Endkante) vorhanden, der aber beim $ gewöhnlich schmäler ist als beim ^. 3. Schwanzappendices kommen nur bei alten ^ (^ vor, bei $ Ç und Jungvögeln nicht : — NAUMANN (25, 26), Gloger (12), PetÉNYI (30), Sharpé (42), Friderich-Bau (li), Kohaut (22), Madarász (23), Russ- Neunzig (32), WiTHERBY (56). — Richtigstellung : ausgebildete Schwanz- appendices kommen gleicherweise bei alten. und auch bei Jungvögeln vor. doch sind sie bei den ^ ^, ohne Rücksicht auf das Alter, im allgemeinen häufiger, bei den Ç dagegen bedeutend seltener. 4. Die Plättchen zeigen sich immer nur auf den Armschwingen mit weißer Spitze (also auf der 1^7) : — • Hartert (16). — Richtigstellung : die Plättchen kommen normalerweise tatsächlich auf den weißspitzigen Armschwingen vor, finden sich aber nicht seltener auf der 8., ja sogar in besonderen Ausnahmefällen selbst auf der 9. einfarbigen, bräun- lichgrauen Armschwinge. 5. Zu uns kommen die Seidenschwänze niemals im ,, Jugend ■- Kleid, sondern stets im vermauserten Kleide, dessen Farbe sich nun nicht mehr ändert : — Heinroth (18). — Richtigstellung : diese These hat in Wirklichkeit nur bei den Altvögeln Gültigkeit, denn die jungen kommen nach der partiellen Herbstmauser im Jugendlileid (Juvenis- Kleid) zu uns und erhalten erst nach der vollständigen Mauser des näch- sten Herbstes ihr endgültiges Alterskleid. — HeinrOTH wollte an der 1936/38] BOMBYOU.LA TNVASIONTÍN : 19S1/:í2. ln:V2/:i:<. 517 zitierten Stelle sicher ,, Nestkleid." sagen, was richtig gewesen wäre. Das vor der ersten Teilmauser vorhandene ,,Nest" -Kleid mw^ von dem der ersten Mauser folgenden ,, Jugend" -(Juvenis) -Kleide unterschieden werden. Ich hätte nun bezüglich einzelner Illustrationen einige Bemer- kungen. In dem monumentalen Werk Dresser's (Birds of Europe, II. Tab. 155) ist ein altes <^ mit 9 Appendices von Keulemans abgebildet, jedoch so, daß 8 Anhängsel auf Armschwdngen mit weißem Spitzenrand dargestellt sind, und bloß das 9. Anhängsel auf einer einfarbigen braunen Schulterschwinge erscheint. Hier ist bei der 8, Armschwinge der weiße Spitzenfleck unrichtig, weil nur die 1 — 7 Armschwingen Spitzenf lecke haben. Ganz ähnlich liegt der Fall in dem Folio-Band des „Ur-Naumann-, — scheinbar diente dieses Bild dem obigen Illustrator als Muster. In der Oktav-Ausgabe des Ur-NaumaNN (1797, I. Tab. 32. Fig. 66) ver- besserte Friedrich Naumann bereits den Irrtum ; das alte (^ mit S Anhängseln is dort richtig dargestellt. Im Neuen Naumann (26) (1901. IV. Tab. 22, Fig. 2) ist von dem durch hervorragendes Formengefühl ausgezeichneten Belgier E. de Maes ein ,, Weibchen" mit 5 Plättchen abgebildet, — selbstverständlich auf Grund des Textes. Auf der Außenfahne der 3. und 4. großen Handschwinge sind weiße, auf der 5 — 9 Schwinge chromgelbe Spitzenflecke, — auf der Innen - fahne der Schwingen dagegen fehlt der weiße Endsaum, das einzige Charaktermerkmal der alten Vögel: — der sogenannte ,, Haken". Dieser Vogel ist auf Grund des Farbencharakters der Spitzenflecke unbestreitbar ein juv. (^. nach der ersten Herbstmauser. Die Darstellung des ,,Männ- ^hens" Nr. 1. und des juv. cJ Nr. 3. ist korrekt, — mit der Einschränkung allerdings, daß in der gelben Endbinde am Schwänze des alten <^ nicht die Schaftenden der Steuerfedern, sondern die Seitenränder (!) der Fahne in ,, rötlicher" Färbung dargestellt sind, wie es auch schon PETÉNYI (30) erwähnt, was aber in Wirklichkeit meines Wissens niemals vorkommt. Die Vogel-Illustratoren stellen die Seidenschwänze in ornithologi- schen Werken sehr gerne mit positiven und ziemlich großen Schwanz - appendices dar, obgleich derartige Exemplare, wenn auch nicht außer- ordentlich selten, so doch auch nicht übermäßig häufig sind. Farbenfleck-, Appendix- und andere Maße. Wie bereits erwähnt, hatte ich Gelegenheit, außer den beringten 1371 Exemplaren noch weitere 117 Seidenschwänze eingehender zu untersuchen. Von diesem wurden rund 100 Stück aus den verschiedensten Teilen des Landes und zu verschiedenen Zeiten dem Ornitologischen Institut eingesandt, teils durch unsere Beobachter, teils durch einzelne Interessenten. Diese 100 erlegten Exemplare waren für meine Zwecke 518 KOLOMAN WARGA [Aqùil& nun wirklich ein ausgezeichnetes Untersuchungsmaterial I Umsomehr, als es sich bei diesen Vögeln meistens um ausgesucht schöne Individuen handelte. Allerdings wurde dadurch der Prozentsatz der alten Vögel, bezw. der ^ j^ ein wenig verbessert: in der Statistik.... Von jedem einzelnen Vogel nahm ich nicht nur die Maße ab, sofidern auch eine eingehende Beschreibung der Färbung. Ich maß die Größe der Haube, des Kehlflecks und der Schtvanzbinde. Ich beobachtete ferner den Glanz bezw. die Mattheit des Kehlflecks, ob dessen unterer Rand scharf begrenzt, oder verschwommen war, weiters die dunklere oder hellere Färbung der Schtvanzbinde und der unteren Schivanzdecken. Und mit dem Zirkel maß ich bei allen diesen Vögeln die Länge der Spitzenflecken der Handschwingen und notierte deren Färbung. Auch maß ich die Länge der weißen Spitzen flecken der Armschwingen, und schließlich die Länge der Appendices. Zur genauen Ermittlung des Geschlechts wurden die Vögel auch seziert. Dieser Arbeit, die meine schon vorher durchgeführten Geschlechts- bestimmungen kontrollieren sollte, unterzogen sich meine Kollegen: Adjunkt Dr. NIKOLAUS Vasvári und Ornithologe Desiderius Hegymeghy. Beiden meinen aufrichtigen Dank für ihre Bemühungen ! Diese Messungen waren, obgleich sie sehr viel Zeit und Geduld erforderten, notwendig, weil ich die Gesetzmäßigkeit in dem Verhältnis^ zwischen der Größe der Farbenflecken bezw. Länge der Appendices und deren Anordnung auf den Schwungfedern feststellen wollte. Die bei hundert untersuchten Seidenschwänzen ermittelten Maße habe ich in einer besondern Tabellenserie zusammengefasst (pag. 464 — 474.) In den Tabellen : ,, Verteilung der Appendices nach Alter und Geschlecht bei 100 sezierten Exemplaren" (pag. 443) sind die Plättchen- Verhältnisse, und in den Tabellen : ,,Partialmaße" (pag. 444) sind die diesbezüglichen M inimal- Maximalmaße, beziv. Normalmittelmaße nach Alter und Geschlecht im Auszug wiedergegeben. Hier noch einige Worte über den Kehlfleck, nach F. TISCHLER (45) das einzige sichere Geschlechtsmerkmal. Meinen Untersuchungen zufolge kann dieses Merkmal nicht als absolut sicher bezeichnet werden. — wenn es auch zweifellos oft zutrifft. Die Beschaffenheit des Kehlflecks bei 100 Exemplaren, deren Geschlecht durch Sezierung festgestellt wurde, gestaltete sich folgen- dermaßen : — ad. ^ ad. Ç juv. (^ juv. Ç glänzend, scharf begrenzt .... 17 4 19 4 Stück matt, scharf begrenzt 2 2 3 4,, glänzend, undeutlich begrenzt . . 6 1 7 4 ,, matt, undeutlich begrenzt .... 2 6 9 10 , '193'5/38] KO.MUVCILLA INVASTONION : li)81/:!2, 19:i2,/«:5. 5|j) Man könnte fanl sagen, daß die Breite der gelben Schwanzbinde Hüwie deren dunklere (chromgelbe) oder hellere (schwefel- bezw. zitronen- gelbe) Tönung ein noch sichereres Geschlechtsmerkmal ist, als der Kehl- fleck, — aber auch dieses trifft nicht immer zu, und schwankt haupt- sächlich bei den jungen ^ ^. Einen sicherern Anhaltspunlct als die Eai- ben der Schwanzbinde bietet die Breite der Binde. (Maße siehe p. 444.) ad. cf ad. 9 juv. çf juv. ']> Dunkelgelbe Schwanzbinde .... 25 3 22 3 Stück Lichtgelbe Schwanzbinde 2 10 16 19 ., Tabelle : — ,, Maximalmittelmaße der Spitzenflecken von Hand- und Armschwingen, resp. der Appendices, und Farbentyp der Spitzen- flecken" — siehe" pag. 445. Bemerkungen : — Unter 27 ad. ^ ^ befand sich bei 25 Exem- plaren auf der Außenfahne der 2. Handschwinge ein weißer Spitzenfleck, bei 2 Exemplaren war die Spitze der Schwinge nur schwarz. Der weiße Spitzenrand der Innenfahne war vorhanden : auf Schwinge 2 — 10 bei 1 Exemplar, auf Schwinge 3 — 10 bei 5, auf Schwinge 3 — 9 bei 16, auf Schwinge 4 — 9 bei 3 Exemplaren, und auf Schwinge 5 — 9 bei 2 Exemplar. Unter 13 ad. Ç $ befand sich bei 6 Exemplaren auf der Außen- fahne der 2. Handschwinge ein weißer Spitzenfleck, bei 7 Exemplaren keiner. Der Spitzenrand der Innenfahne war vorhanden : auf Sch^vinge 3 — 9 bei 5 Exempl., auf Schwinge 3 — 8 bei 1, auf Schwinge 4 — 9 bei 3, auf Schwinge 4 — 8 bei 4 Exempl. Unter 38 juv. ^ (^ befand sich bei 3 Exempl. auf der Außenfahne der 2. Handschwinge ein weißer Spitzenfleck, bei 35 Exempl. keiner. Auf der 3. Handschwinge war bei 31 Exempl. ein Spitzenfleck, bei 7 Exempl. keiner. Unter 22 juv. $ $ war auf der 2. Handschwinge bei keinem einzigen Exemplar ein Spitzenfleck vorhanden. Auf der 3. Handschwinge fand sich bei 5 Exempl. ein Spitzenfleck, bei 17 keiner. Tabellen : — Flügelmaße von 355 lebenden Vögeln. Flügelmaße von 100 erlegten Exemplaren. Minimale — Mittlere — Maximale Flügelmaße, nach Alter und Geschlecht (100 Exempl.). Gewichte von 355 lebenden Vögeln. Gewichte von 100 erlegten Exemplaren. Minimale — Mittlere — Maximale Gewichte, nach Alter und Ge- schlecht (100 Exempl.) (siehe Seite 446 — 447.) 520 KOLOMAÎT WARGA [Aquila Ökologische Beobachtungen. Während der Beringungsarbeiten bot sich mir Gelegenheit zn vielen interessanten Beobachtungen. Die Bewegung der Bombycilla- Scharen in dem nebligen, trüben Wetter begann im allgemeinen gegen ^/^5 Ühr früh. In der Umgebung des Fangplatzes pflegte der Verkehi- zwischen 10 — 12 Uhr am stärksten zu sein, manchmal eher schon zwi- schen 8 — 10 Uhr. Zwischen 12 — 3 Uhr zeigten sich bei stündlich abflauen- dem Verkehr immer kleinere Scharen, und nach ^^'^ Uhr nachmittag war kein Seidenschwanz mehr zu sehen. Wie bereits erwähnt, war der Fangplatz sowohl im Városliget (Stadt Wäldchen), als auch im Népliget (Volksgarten) auf einer größeren Lichtung eingerichtet, die von höheren Pappeln. Espen und einigen Zürgelbäumen (Celtis) eingesäumt wurde. Die ankommenden Scharen fielen fast immer auf die Pappeln und Espen ein. hielten hier kür- zere oder längere Zeit ruhig Umschau, und flogen dann zum. Schmaus auf die Celtisbäume herab. Hier und dort setzten sich kleinere Scharen auch auf die in den Netzraum gesteckten Ligusterzweige. Die mit Beeren sattgewordenen Scharen flogen entweder weiter, oder schwangen sich auf die Spitzen der Pappeln und Espen, wo sie halbstundenlang bewegungslos ausruhten und ruhig verdauten, um dann wieder abzustreichen. Ihre Hauptnahrung bildeten die Früchte von Geltis, Sophora und nebenbei auch Ligustrum. Auf die vielen süßlichen Früchte müssen diese Vögel ziemlich oft trinken, auch baden sie sehr gerne. Oft kamen sie auf die Rasenflächen herab, und knabberten, wie ich durch das Fernglas gut beobachten konnte, an den Spitzen der eis- und rauhreif bedeckten Grashalme, oder auch an den Blättern und Knospen der Thujasträucher . Im Népliget sah ich sie auf der Erde unter den Sträuchern die Blätter des Vogelmieres (Stellaria media) zerzausen. Dasselbe beobachtete ebendort auch Dr. Eugen Greschik, Kustos des National-Museums (14). Bei beginnendem Schneefall flogen hier und dort einzelne Seiden- schwänze steil in die Höhe und schnappten die fallenden Schneeflocke^i in der Luft nach Art der Fliegenschnäpper auf. Man konnte erkennen, daß sie in ihrer Heimat tatsächlich sehr geschickte Insektenjäger sein mögen. Wenn die Zweige der Bäume von Schnee bedeckt waren, dann tranken sie sozusagen niemals Wasser, sondern stillten ihren Durst auf den Bäumen mit Schnee. Von den Celtisbäumen der Stefania-Straße entlang flogen sie oft auf die Dächer der Villen und saßen dann dort nach Art der Sperlinge. Im Fluge oder beim Schmausen ließen sie oft ihr weiches, wie 1935/38] BOMBYCILLA mVASIONEN: 1931/32, 1932/33. 521 „zrr-zrrr'' oder ,,srrr' klingendes Zirpen hören ; während der Siesta verhielten sie sich meistens stumm. Mit den zu gleicher Zeit hier weilenden Turdus piZaris-Schwärmen vermischten sie sich nach Tunlichkeit nicht. Überflogen Pilaris -Scharen die Bäume, auf denen Seidenschwänze saßen, dann schlössen sich die Seidenschwänze ihnen nicht an. Dar umgekehrte Fall trat eher ein. Doch lebten die Seidenschwänze in diesem Winter sowohl mit den Wacholderdrosseln, als auch mit den später wenig zahlreich auftre- tenden Weindrosseln (Turdus m. musicus L.) im allgemeinen in gutem Einvernehmen. Ihr Flug erinnert einigerma ßen an den Flug des Rosenstars (Pastor roseus L.). Auf den Bäumen sitzende Seidenschwänze gleichen von weitem, solange ihre Haube nicht auffällt, infolge ihrer gedrungenen Gestalt ein wenig dem Kirschkernh&i ßer (Coccotliraustes c. coccothraustes L.) Die im Winter manchmal zu kleineren Flügen vereinten und häufig auf Celtisbäumen sitzenden Kernbeißer werden vom Publikum oft mit den Seidenschwänzen verwechselt. Die Schwärme, die sich vor 4 Uhr nachmittag zeigten, flogen in den meisten Fällen gleich zu ihren Schlaf statten, und zwar der kleinere Teil nach Osten, die größere Menge nach Westen. Laut Informationen übernachteten die ersteren in den Baumgruppen und Tannenbeständen bei Rákosszentmihály, die letzteren in Buda, in den Wäl- dern des Schtvabenberges und dessen Umgebung. Am 17. I. 1933, um ^4 Uhr nachmittag, war ich im Városliget Augenzeuge eines interessanten Vorfalles. Aus verschiedenen Richtun- gen anltommende Wacholderdrosselscharen ließen sich schwatzend auf den Bäumen nieder. Einzelne Schwärme schwangen sich wieder auf, kehrten aber nach kurzem Rundflug von neuem zurück. Nach kurzer Zeit traf auch vom Népliget her ein Flug von etwa 3000 Stück ein und umflog die Lichtung, worauf sich die hier schon niedergelassenen Scharen erhoben und mit den Ankömmlingen vereinigten, sodaß nun ein Flug von etwa 5000 Wacholderdrosseln, einer Wolke gleich, in verhältnismäßig sehr großer Höhe die Richtung nach Westen einschlug und schnurgerade gegen die Budaer Berge weiterflog. Kaum eine Viertelstunde später ein ähnlicher Fall. Diesmal schlössen sich jedoch einer ebenfalls aus dem Népliget kommenden 1000-köpfigen Bombycillaschar die Seidenschwänze des Városliget an, sodaß nach der Vereinigung ein Flug von 2000 Seidenschwänzen den Wacholderdrosseln auf der Spur folgte. Außerordentlich interessant und lehrreich war die Beobachtung des Bombycilla Verkehrs am Fangplatz, wie er sich im Laufe eines Tages abspielte. Dadurch wurde die Vereinigung oder Auflösung der ankommen- j^2 KOLOMAN WARGA [Aquila den und wegziehenden Scharen in deutlicher Weise beleuchtet, und auch die Erklärung gefunden für die Zerstreuung der beringten Exemplare nach verschiedenen Richtungen. Im Városliget trafeiì während des Tages die Flüge größtenteils aus Norden und Nordwesten ein, und zogen nach Südosten und Osten ab. Manchmal kamen aber auch aus Osten und Südosten kleinere Scharen ; möglicherweise handelte es sich hier um zurückkehrende Scharen. Man könnte sagen : es gibt zusammenhaltende und weniger zusammefi- haltende Scharen. Zu ersteren gehören wahrscheinlich ruhiger veranlagte Individuen, die sich schon in dem endgültigen Winterquartier fühlen, bei denen, also der Zugtrieb stark im, Abflauen ist. Bei letzteren wieder ist dieser Trieb noch rege, oder äußert sich vielleicht nur in der Neigung zum H eruynstr eichen. Aus den Ergebnissen der Beringungs versuche können wir für beide Fälle Beispiele herausgreifen. Z. B. : No. 33468, beringt am 20. XII. im Városliget, — wiedergefangen nach 42 Tagen am 31. I. im Városliget; — und No. 80479, beringt 12.1. im Nép- liget. — erlegt nach 18 Tagen am 30. I. in S z a n y, Komitat Sopron, 130 km, West. Den Kern der Sache will ich an einem wiederholt vorgekommenen Beispiel beleuchten. Auf den höheren Pappeln sitzt ein Schwärm von etwa 30 Seidenschwänzen, während auf den niedrigeren Geltisbäumen eine 50-er Schar beim Schmausen beschäftigt ist. Während nun 20 — 25 Stück von letzteren gerade im Begriffe waren, sich im Fangbereich des Netzes niederzulassen : erschien über der Lichtung mit lebhaftem Zirpen eine von Norden kommende Schar von ungefähr 80 Stück, umkreiste einmal die Lichtung und flog dann in südöstlicher Richtung weiter. Während des Umfliegens der Lichtung trennte sich jedoch ein Teil der Ankömm- linge von der Schar, und ließ sich teils auf den Pappeln, teils unmittel- bar auf den Geltisbäumen nieder, — andererseits schwang sich ein Teil der bereits in dem Netzraum eingefallenen Vögel wieder in die Luft und schloß sich den v/egziehenden Genossen an. Gleichzeitig erhob sich ein anderer Teil der auf den Pappeln und Geltisbäumen sitzenden Seiden- schwänze, um sich ebenfalls den Fortziehenden anzuschließen. Die auf den Bäumen sitzen gebliebenen Vögel verhielten sich bei der Vermischung der anicomm,end>en und wegfliege.nden Scho,ren volikorame» luhig und gleichgültig. Hier war also die Situation so, dafJ die ankommende, aber gleich wieder fortziehende Schar dir größere Anziehwngskraft auf die ruhende oder äsende Schar ausübte. Sehr oft war aber gerade das Gegenteil der Fall. Auch kam es vor, daß die auf den Bäumen sitzenden Vögel sich bei der Ankunft der neuen Scharen erhoben und abflogen, also den Neu- ankömmlingen Platz m,a,chten. — sodaß es den Anschein hatte, daß zwischen 3935/38.1 BOMBYOILLA IJM.VASlÜNlilM : 193X/3U. 1932/8S. 523 der ankommenden und wegziehenden ^char ein enger Zusammenhalt besteht. Bei der Wiederholung diesel- oder ähnliche! Fälle variierten natür- lich Richtung und Größe der Scharen. Während der Fangtage wurden im Városliget und Népliget die folgenden Mengen von Wintergästen beobachtet : Bombycilta garrulus 20. XII— 31. I. 8000 Stück + 17. I. 2000 St. — Turdus pilaris 20. XII— 31. I. 7000 Stück + 17. I. 5000. — Turdus musicus (= Weindrossel) 26. 1—31. I. 100 Stück. — Turdus viscivorus 28. XII. 1 Stück. — Pyrr- hula p. pyrrhula 24. XII. 5 Stück ; 31. I. 1 Stück. Ich erwähne noch, daß bei Witterungsumschlag, hauptsächlich bei beginnendem Schneefall, oder bei Aufheiterung die Bombycilla-Scharen eine gewisse Nervosität und Unruhe verrieten, und sich viel kürzere Zeit an demselben Orte aufhielten als sonst. Die von Mitte Dezember 1932 bis Ende Januar 1933, abgesehen von kurzen Unterbrechungen, ständig unter dem Nullpunkt gebliebene Temperatur schlug am 31, I. mittags in Milderung und in Tauwetter um ; während am Vormittag dieses Tages der Fang und die Beringung noch sehr erfolgreich waren : geriet am Nachmittag nicht ein einziger Seiden- schwanz in den Netzraum . . . Und tags darauf waren die Scharen spur- los verschwunden. Allerdings hatte diese Erscheinung noch einen anderen wichtigen Grund : — die Geltisbeeren waren sozusagen vollständig verzehrt und auch die Sophora- Früchte sehr knapp geworden. Der Ligaster aber schien dÍ3 Seidenschwänze nicht übermäßig anzuziehen. Im Laufe des Februar zeigten sich ab und zu noch einige kleinere Scharen, im März aber waren nur noch vereinzelte Exemplare im Város- liget und Népliget zu sehen. * Kurze Ausschnitte aus den Berichten unserer Mitarbeiter (nur ungarischer Text) (pag. 451—454.) Ernährung. (1932/33.) Die Nahrung der Seidenschwänze bilden in erster Linie die Früchte verschiedener beerentragender Bäume und Sträucher. Je nach der Gegend bevorzugen sie verschiedene Früchte. So suchen sie in Ober- ungarn die roten Beeren von Sorbus und die dunkeln von Juniperus. Im Tiefland wieder lieben sie die gelben Beeren von Loranthus und die braunen von Geltis, hauptsächlich aber die gelblich-grau-grünlichen Hülsenfrüchte von Sophora, die ihrer fleischigen, saftigen und aromati- schen Beschaffenheit wegen nicht nur ausgiebig und nahrhaft, sondern 524 KOLOMAN WÁRGA ■. [Aqujbi gleichzeitig aucii dürststillend sind. Die Sophora-íiiiiserí sind im März — April schon ziemlich welk und trocken, werden aber auch in diesem Zustande von den Seidenschwänzen noch gerne genommen. Nur brauchen die Vögel dann mehr Wasser und trinken öfters während und nach der Äsung. So bequem und faul die Seidenschwänze nach dem Schmausen und während der Siesta sind : so lebhaft zeigen sie sich bei der Nahrungs- aufnahme. Sie schwingen sich auf die dünnsten Zweige und- pflücken von rechts und links schnappend mit großem Eifer Beeren und schlucken dieselben mit großer Gier. Manchmal greifen sie, weit vornüber gebeugt, mit dem Schnabel nach einer Frucht. Das Ende der Zweige neigt sich oft unter der Last der Vögel herab, dann haschen sie im Schweben schnell nach einer Beere oder Frucht, die sie, auf den Ast zurückgekehrt, gierig verzehren. Den Stiel der Beere oder Hülse brechen sie manchmal ab, indem sie ihn mit dem Schnabel gegen den Ast schlagen, ähnlich wie es der Fliegenschnäpper mit den. Schmetterlingsflügeln tut. Die Holle wird dabei bald aufgerichtet, bald nach hinten zurückgelegt. Zwischen- durch ist ihr lebhaftes Zirpen vernehmbar. Sind die Bäume der Umgebung schon ziemlich abgeweidet, dann kommen die Seidenschwänze auch auf die Erde oder auf die Grasflächen herab, um die fallen gelassenen, bezw. herabgefallenen Beeren aufzulesen. Man kann hierbei manchmal Hunderte dieser Vögel auf dem Boden sehen. Die auf der Erde weidenden' Seidenschwänze verzehren nicht nur herabgefallene Beeren, sondern zupfen oft auch an Grashalmen und an den Blättern des Sternkrauts (Stellaria) , oder reißen dieselben büschel- weise heraus, wie ich es im Városliget und Népliget selbst beobachten konnte. Am Boden verzehren sie im Frühjahr gelegentlich auch Ameisen und Schnecken, was Dr. Eugen Greschik durch Magenuntersuchungen bei Je einem Exemplar feststellen konnte (14). Ich beobachtete, daß sie gerne die Blätter und Knospen der T7mya-Sträucher abzwicken, Ja selbst deren Früchte auch verzehren. Zu Beginn des Frühlings machen sie sich an die Knospen einiger Baumarten : — Populus, Ulmus, Tilia, Quercus, Pirus, — bezw. an Blütenstände von : — Populus, Ulm.us, Salix. Im März — April — Mai fangen sie auch fliegende Insekten mit Geschick. Dr. Greschik stellte in den Mageninhalten von Seiden- schwänzen folgende Insektenarten fest : — Dorytomus longimanus^ Aphodius prodromus, Aphodius contamina tus , und Phorida-Arten. — Andreas Papp (P u s z t a s z á r a z b ő) beobachtete, daß sie über deU Rapsfeldern die Rapsfliegen (Anthomyia brassicae) wegfingen. Laut Mitteilung von Oraf ANDREAS Pejacsevich-MikÓ machten sie auch auf Bienen Jagd. 1835/38] BOMBYCILLA INVASIONEK : 19:n/32, 1932/33. 525 Außer (len Beeren verzehrten die Seidenschwänze die Samen fol- gender Bäume bezw. »Sträncher : — Acer, Tilia. Fraxinus, Robinia. Gleditschia, SyriTiga. Docli finden wir auf ihrem Speisezettel auch einige Besonderheiten : die kleine rote Frucht von Asparagus (Spargel), das auf Pappeln vor- kommende, Blattläuse und kleine Insektenlarven enthaltende .,Pap- pellcnötchen'' (Gallapfel), die Kugelf nicht von Platanus (das ist aber wahrscheinlich nur eine irrige Beobachtung), und schließHch den aus den Futterapparaten durch die Meisen herabgeworfenen Hanfsamen / . , . Meinen Beobachtungen nach wurden die weithin leuchtenden und begehrenswert erscheinenden schönen hell orangegelben Beeren von Hippophaë rhamnoides L. (Sanddorn) weder von den Seidenschwänzen, noch von den Wacholderdrosseln verzehrt. Die Reihenfolge der von den Seidenschwänzen am meisten bevor- zugten Früchte ist folgende : — Sophora an 68 (19) Orten beobachtet, — Geltis 40 (13), — Ligtistrum 24 (1), — Viscum 23 (0), — Loranthus 20 (11), — Parihenocissus (Ampélopsis) 18 (5), — Crataegus 16 (3), — Rosa canina 17 (2), — Juniperus 15 (1), — Elaeagnus 12 (3). — Sorbus 9 (0), — Viburnum 5 {0),— Symphoricarpus 3 (1). (Die in Dr. Greschik's oben- erwähnter Studie ausgewiesenen Daten sind in Klammer aufgeführt.) Auf Seite 456 — 458 fasse ich die Nahrung des Bombycilla zusammen, wie sie sich auf Grund der Meldungen unserer Beobachter und aus den Angaben der Fachblätter ergibt. Ich führe auch die Zahl der Beobach- tungsorte an. Die Ortschaften sind nach den 4 geographischen Regionen gruppiert. Wo die Nahrung auch auf Grund der Magenuntersuchungen ermittelt wurde, ist ein* an/gebracht. Feinde. Der Seidensch'wanz hat im Winterquartier außer dem Menschen nur einige Raubvögel zu Feinden. Meinen Beobachtungen nach waren es in erster Linie Falco columbarius aesalon und Accipiter nisus, in zweiter Reihe Falco peregrinus, ja sogar manchmal selbst Falco tinnun- culus, die die BoinbycHla-Schsüren gefährdeten; daß jedoch diese Raubvögel einen Seidenschwanz geschlagen hätten, konnte ich nicht beobachten. Dan Meldungen unserer Beobachter und Berichterstatter ent- nehme ich diesbezüglich die folgenden positiven Daten. Stefan ViczIÁN (K i s g a r a m. Kom. Zólyom) fand im Dezember 1931 im Schnee verstreut die Federn von 8 Seidenschwänzen, die von Raubvögeln gerupft worden waren. Franz Besenyi (Nagyszénás, Kom. Békés) fand am 7. III. 1933 die Überreste eines von einem Raubvogel gerupften l^ing- Seiden- schwanzes. Ö26 KÖLOMAN WARGA (Aquila Ladislaus IvánSZKY (Nyíregyház a, Kom. Szabolcs) beo- bachtete am 27. II. 1933, wie 2 Nehelkrähen mitten in einen Schwärm von 50 Seidenschwänzen, die auf einer Akazie Siesta hielten, herabstießen, worauf der Schwärm auseinanderstob, sich aber später wieder auf dem Baum niederließ. Dr. Peter Beretzk (Szeged, Kom. Csongrád) erlegte im März 1933 eine Circus cyaneus, in deren Magen sich 2 Seidenschwänze befanden. Andreas Papp (P u s z t a s z á r a z b ő, Kom. Heves) teilt mit, daß sich in seinem Park etwa 50 Seidenschwänze ständig aufhielten, und sich sehr zutraulich und ungeschickt gebärdeten. In den Monaten Januar — Februar 1933 erschienen regelmäßig 2 Ä'peroer (Accipiter nisus) und räumten unter den Seidenschwänzen gründlich auf ; sie wurden schließlich abgeschossen. Stefan Vásárhelyi (Lillafüred, Kom. Borsod) beobachtete daß der Falco columbarias aesalon die BombycillaSchsiTen. oft mit Erfolg jagte. Auf den Rupfungsplätzen von Falco peregrinus fand er in den Jahren 1929 — 1934 die Überreste von nicht weniger als 87 (!) Seiden-, schwänzen. Die ungarischen Namen des Bombycilla garrulus. Die ungarischen Benennungen der Appendices. (siehe Seite 459—461.) Die Stimme der Seidenschwänze. Den Lockton des Bombycilla nannte ich in meiner früheren Studie (53) ein weiches Zirpen, welches mit den Silben „zrrr, zirrr" trefflich wiedergegeben werden kann. Meine Vogelfänger nannten den Seiden- schwanz geradezu ,,Zirzir" . Die meisten Berichterstatter sprechen in ihren Meldungen vom Zirpen bezw. von zirpenden Tönen ; viele Beobachter hörten aber diese Laute anders und gaben sie auch anders wieder, weil ja das menschliche Ohr die Vogelstimmen nicht immer gleichförmig aufnimmt. So hören z. B. viele den dominierenden Konsonanten des Bombycilla- Rufes wie ,.s", andere wie .,.s" : — ,,zrr'-' . bezw. ..srr". Konklusionen. 1. Die Seidenschwänze kommen zu uns aus den Richtungen N, NNO und NO. 2. Bei typischen N-Invasionen (siehe : 1931/32) frequentieren die ankommenden Scharen hauptsächlich Oberungarn und Siebenbürgen, — bei typischen NO-Invasionen (siehe : 1932/33) im Gegenteil besonders das Tiefland und das Hügelland jenseits der Donau. 3. In Oberungarn — ebenso wie in Ostpreußen, Polen, Böhmen und Galizien. erscheinen sozusagen in jedem, Winter kleinere Scharen, — 1935/38} BOMBYOILLA INVASIONEN ; 1931/32, 1932/33. 527 während in Siebenbürgen, im Tiefland und jenseits der Donau nur alle 8 — 10 Jahre eine größere Invasion zu verzeichnen ist. 4. Bei größeren, über ganz Mitteleuropa ausgedehnten Invasionen, bildet Ungarn die Endstation, also das eigentliche Winterquartier der Bomby cilla- Massen. Von hier ziehen nur in seltenen Fällen kleinere Scharen weiter : nach Kroatien, Dalmatien und Istrien. bezw. nach Jugoslawien und Italien. 5. Die Seidenschwänze werden nicht nur durch die Nahrungssorge^ sondern auch durch den Zugtrieb zum Aufbruch aus dem Brutgebiet in das Winterquartier veranlaßt. Dieses Winterquartier ist aber nicht so fest umgrenzt, wie bei dem regelmäßig ziehenden Storch oder bei der Schwalbe (Südafrika), sondern dehnt sich, je nach der Beschränkung der Ernährungsmöglichkeiten, mehr oder weniger weit in südlicher oder südwestlicher Richtung aus : im Rahmen des unter Punkt 3 und 4 Gesag- ten. (Ähnlich liegt der Fall bei Vanellus, dessen normales Winterquartier Norditalien, die Lombardei und die Po-Ebene ist, oder aber, falls er durch ungünstige Verhältnisse weiter gedrängt wird : Südfrankreich, Spanien, Nordwestafrika.) 6. Dsr Seidenschwanz ist ein unregelmäßiger Zugvogel, der bei uns in milden Wintern ebenso massenhaft auf treten kann, wie er in strengen Wintern möglicherweise sozusagen vollständig ausbleibt.*) 7. Günstige Vermehrung, ungünstiger Beerenertrag im Brut- gebiet, und große Schneefälle in den nördlichen Regionen, können eine umfangreiche Invasion im Gefolge haben, — die gegenteiligen Faktoren eine Invasion von kleinerem Ausmaß. 8. Bei den im Winterquartier eingetroffenen Vögeln hört der Zugtrieb allmählich auf. Fühlbare Abnahme der Nahrung veranlaßt dann diese gefräßigen Vögel zu unsteten Streifereien, deren Ziel und Zweck bloß die Nahrungssuche ist, — diese Streif züge sind also gänzlich ■unabhängig von djer ursprünglichen Michtung des Zuges. 9. Die Daten aus dem Oktober — Februar sind Ankunfts-, diejeni- gen von März — Mai, eventuell Juni sind Wegzugs-, bezw. Rückzugsdaten, selbst an solchen Orten, wo sich die Vögel während des Winters nicht zeigten. Die Januar — Februardaten sind zwar größtenteils nur Strich- daten, doch gibt es darunter auch sehr viele richtigen Ankunftsdaten, 10. Die Kulmination der Ankunftsdaten fällt in den Dezember, die der Wegzugsdaten in den März. 11. Die Haupt -Winternahrung der Seidenschwänze bilden in Ungarn in erster Linie die Früchte von Sophora, die Beeren von Geltis und Loranthus ; im März — Juni verzehren sie bereits fliegende Insekten, *) Cfr. pag. 494 528 KOLOMAN WABGA [Aquila eventuell auch im Herbst, im Oktober-November. Ihre Geschicklichkeit heim Insektenfang und ihr Flugvermögen stehen zwischen den ent- sprechenden Fähigkeiten der Muscicapa-, und Lanius-Avten. 12. Die von uns rückziehenden Scharen schlagen nach MögHch- keit dieselben Richtungen ein, aus denen sie gekommen sind. (Siehe die Ergebnisse der ungarischen Bombycilla-Beringungen, pag. 425 — 429.) 13. Die bei uns eintreffenden Vögel sind zu 80% juvenes und nur 20% adulti. Dam Geschlechte nach sind die (^ (^ etwas zahlreicher ver- treten, als die $ $. 14. Dar weitaus überwiegende Teil der Seidenschwänze, kommt erst nach Beendigung d^er Herbstmauser nach Ungarn. Mausernde Exem- plare werden bei uns nur selten angetroffen. 15. Die im Sommer ausgebrüteten Jungvögel kommen im Herbst im Jugendkleid (Juveniskleid)zuuns,nochmit den a,us dem Nestkleid stammen- den Schwung- und Steuerfedern, die sie erst bei der Herbstmauser des zweiten Jahres, größtenteils noch im Brutgebiet, erneuern. Die im zweiten Winter stehenden Exemplare treffen also schon im Alterskleid bei uns ein. 16. Dis Altersmerkmal der Altvögel ist die weiße Spitzenliante an der Innenfahne der Handschwingen, welche bei den <^ (^ breiter, bei den $ Ç meistens schmäler ist. 17. D-ÌS Altersmerkmal der JunÁjvögel bildet das Negatívum, daß der vorher erwähnte weiße Innenspitzenrand bei ihnen immer fehlt. 18. D.ÌS sicherste Geschlechtsmerkmal stellt die relative Größe der auf der VI — VII. Armschwinge befindlichen, also der größten Flügelappendices dar, welche bei den (J durchschnittlich um 2 — 3 mm länger und auch etwas breiter sind, als bei den $ ; und zwar bei Alten und Jungen gleicherweise. 19. Die Anzahl der Flügelappendices bei den adulten Männchen ist 6 — ^^9, bei den adulten Weibchen 4 — 8, — ■ bei den juv. Männchen 4 — 8, bei den jud. Weibchen 0 — ^8. *) 20. Der Schwanzappendix ist kein Altersmerkmal ^ denn er kommt bei den Jungen ebenso vor, wie bei den Alten ; aber bei beiden ver- hältnismäßig selten. 21. Der Schwanzappendix ist bloß ein sekundäres Geschlechts- merkm,al, denn er ist bei den cJ ^ bedeutend häufiger, als bei den $ $. Maasse und sonstige Angaben über 100 sezierte Exemplare (siehe Seite 464 — 474.) Die chronologischen Daten über die 1931/32-er Invasion (siehe Seite 474 — 477*) Die phänologischen Daten über die 1932/33-er Invasion (siehe Seite 477 — 484.) Namenliste die Beobachter der 1932/33-er Invasion (siehe Seite 484^487.) Literatur (siehe Seite 487 — 489.) Verzeichnis der Photos (siehe Seite 489.) * *) Çfr. pag. 539. 0 f S 1935/38! A BOMBYCILLA GARRULUS 1937/3$ ÉVI INVÁZIÓJA ,529 A. Bom by cilia g, garrulus 1937/38 évi inváziója. Irta : Warga KÁLMÁN. Az előbbiekben*) ismertetett két nagy invázió után a következő teleken is megjelentek a Bombycilláh, — - kisebb-nagyobb mennyiség- ben és hosszabb-rövidebb időre. - de ezekre jelen tanulmányomban nem térj eszkedh etem ki. Az 1937/38 év telén azonban ismét nagyobb ősapátokban jelentek meg a. csonttollú madarak (B.g.g. L.), és Budapesten is hosszabb ideig tartózkodtak. Ez alkalommal ujabb érdekes adatok és értékes tapasz- talatok adódtak, melyeket szükségesnek vélek röviden ismertetni. Ezen a télen megint sikerült Bombycillákat gyűrűznöm. Buda- pesten a Városligetben 1938 februárban 43, márciusban 219 és áprihs- ban 38, vagyis összesen kereken 300 példányt fogtam, vizsgáltam és jelöltem. A Városligetben január 26-tól május 10-ig : 10-es, 50-es, lOjO-as csapatokban jártak. ISÍagyobb mennyiségben február 1-től április 15-ig voltak itt. Létszámuk III. 19-én és IV. 9-én kulminált, mely napokon kb. 500 — 500 drb-ra becsültem az észlelt egyedek, számát. Igen érdekes, hogy ezzel szemben a Népligetben idén csak IV. 21-tŐl IV. 29-ig észleltek körülbelül 20 — 25 darabot, mert ott rosszabb volt a Sophora-termés. A régebbi években Budapesten sohasem időztek egy hónapnál hosszabb ideig**), —de 1932/33-ban már XI. 25-től IV. 22-ig, tehát 5 hó- napig taitózkodtak a fővárosban. A százas, sőt néha ezres csapatokat ki- tevő főtömeg akkor XII. 15-től I. 31-ig időzött főleg a VárosHgetben és NépKgetben, továbbá a budai hegyekben. Előzőleg és később csak kisebb csapatok vagy egyes példányok voltak láthatók. Az 1937/38 év telén sokkal későbben jelentkeztek, de jóval tovább is tartózkodtak Budapesten. Csak I. 2-án érkeztek az előőrsök a Mártonhegyre és V. 10-én távoztak el a sereghajtók a VárosKgetből. A 300 gyűrűzött példányból a fogási idő alatt összesen 45 drb-ot fogtam, el újra, ami 15%-nak felel meg, tehát igen magas. A 45 közül viszont csak 2 olyan akadt, melyeket 2 — 2-szer fogtami meg újra : 10 és 17^ illetve 51 és 69 nap muIva a gyürüzés után. De akadt 2 olyan példány is, mely még a jelölés napján újra háló alá került. 1932/33-ban az ujrafogott példányok között csak 4 volt olyan,. m.ely egy hónapnál hosszabb ideig tartózkodott helyben, éspedig : 32, 34, 34 és 42 napig. *) Warga Kálmán: A Eombycilla g. garrulus 1931/32 és 1932/33 óvi mváziója s a gyürüzési kísérletek eredményei. — Aquila, 1935/38. p. 410 — 489. **) Warga Kálmán : A Bombyeilla inváziói, etc. — Aquila, 1927/28. p. 129. 530 WABGA KÁLMÁN [AquUA Viszont 1937/38-ban 11 ilyen példány akadt, — - melyek: 31, 32, 34, 34, 34, 35, 35, 35, 42, 51 és 69 napig tartózkodtak helyben, a leg- utóbbi tehát — (II. 3-tól IV. 13-ig) — 2-3 hónapig f Ez a kitűnően sikerült Sophora-tevríiés javára irható és nem kétséges, hogy a meg nem gyű- rűzött példányok között is lehettek még olyanok, melyek hasonlóan hosszú ideig vagy még tovább tartózkodtak egyhelyben. Annál érdekesebb, hogy egy példány 66 nap múlva már Lengyel- országban került kézre. Mag. W. Rydzewski értesítése szerint. Ennek az egyetlen tavaszi ,,J'er?^/w7^(Z"*)-nak az adatai a következők. No. 93590. ad. ?, jelöltem 1938. III. 19. Budapest, Városliget. — Holtan találva 1938. V. 14, K r a s n o 1 e s k i, Kreis Kobryn, wojw. Polesie, Polonia. É. sz. 52° 18', k. h. 24° 27'. Idő 66 nap, távolság 550 km, ir-ány ÉK. — Ez a példány visszatérőben volt fészkelő területére. Igen érdekes, hogy a Városligetben ugyancsak III. 19-én jelölt 118933 számú ad. $ Coccothraustes c. coccothraustes 35 nap múlva, IV. 23-án szintén Lengyelorszá g-ban (Inowroclaw, wojw. Poznan) került kézre (520 km, ÉÉNy). A második Fernfund („távolsági kézrekerülés'' ) már őszre esik. No. 118996. juv. 9, jelöltem 1938. IV. 13. — Holtan találva 1938. X. 31, Kirchspiel Pyhäjärvi, P y h ä s a 1 m i falu, Finnland. É. sz. 63° 30', k. h. 26°. Idő 6-5 hó, távolság 1.600 km, irány ÉÉK. Beje- lentő : Dr. V. A. KoRVENKONTlO, Helsinki. Ez a madár Buda- pestről elsőizben tért vissza költőterületére, hol feltehetőleg fészkelt is, és vedlés után már ismét útban volt téli szállása felé. Érdekes, hogy idén az ország területéről : vidékről, egyetlenegy vissz jelentés („Inlandfund") sem érkezett — és hogy körzeti „Lokalfund" (helyi kézrekerülés) is összesen csak 4 volt. Ez igen kevésnek mondható. Ezeknek adatai a következők. (Mind a négyet Budapesten, a Városligetben jelöltem.) No. 118905. juv. $, jelölve 1938. III. 19. — Megkerült 1938. III. 29, Budapest, Aréna-ut, (Városliget mellett.) Idő 10 nap. No. 118925. juv. cí, jelölve 1938. III. 19. —Ablaknak repülve kimúlt 1938. IV. 8, Budapest, Rózsadomb. Idő 20 nap, távolság 4 km, irány Ny. No. 118987. juv. $, jelölve 1938. ÍV. 13. — Holtan találva 1938, IV. 16, Budapest, Gellérthegy. Idő 3 nap, távolság 5 km, irány DNy, *) A gyürüs madarak kózrekei-ülési adatait a következő kategóriákba sorolom : — I. helybeli megkerülés — Lokalfund : — 2. kö^ehégi megkeráiés — Nahfund : 50 km-en belül ; — 3. távolsági megkerülés = Fernfund : 50 km-en felül ; — továbbá a két utóbbitól függetlenül : — 4. belföldi (vidéki) megkerülés -- Landfund, Inlandfund ; — 5. külföldi megkerülés = Auslandfund ; — végül ezeken felül : — ■ 6. elvonulási utbani megkerülés = Wegzugfund ; — 7. téli szállásbani inegkerülés = Winterquartierfund ; — 8. visszatérési ut- bani megkerülés — Rüekzugfund ; — 9. áítelepedési megkerülés — Übersiedlungsfund ; — 10. eltéüedési. megkerülés — Irrgastfund. 1935/381 A BOMBYCILLA (JAKltULUS I.9'.i7/:tb KVf INVA/ÍŐJA 631 No. 97315. ad. cJ, jelölve 1938. Hí. 9. - lílejtve 1938. ÍV, 25, B Ti d a p e s t, Néplige^,. Idő 47 nap, távolság 4 km, irány J>IJK. Mind a négy madár a rövid körzetben : kis helyben való kóborlást igazolja, amennyiben a főváros területén maradva : elmentek a Nép- ligetbe, sőt a Duna fölött átrepülve B u d á r a is. Mikor a fogási és gyürüzési munkálatokhoz hozzáfogtam, titokban azt reméltem, hogy a fogandó Bombycillák között esetleg külföldi gyürüs, vagy talán még 5 év előtt jelölt példány is fog kerülni .... És nem alap nélkül, csak a véletlenre számítva reménykedtem, hanem a városligeti őrök jelentései alapján, Idk a japán akácokon legelő csonttoUuak között egy-két gyürüs példányt is észleltek. Es tényleg ! Márciusban egy cseh-gyürüvel jelölt példány került háló alá. Adatai a következők. — No. D— 4119. Praha, CSR, N. Museum. Jelölve 1937. III. 16, Jilemnice (= S t a r k e n b a c h), Nord-Böhmen. É, sz„ 50° 38', k. h. 15° 37'. Kor és ivar nincs feltüntetve. Dr. J. JiRSIK (Praha) közlése. — Elfogva és újra szabadon bocsátva 1938. III. 9, Budapest, Városliget. — A prágai gyűrűt rajta hagytam és a másik lábára rátettem a 97375 számú budapesti gyürüt, hogy igy feltűnőbb legyen, ha esetleg újra szem elé kerülne. De többször már nem láttam. — A madár aduit $ volt, karevezőin 8 nagy, élénk szinü appendixxel és farktollainak gerincvégei, a két szélső kivételével, pirosló szinüek voltak. — Idő 1 év, távolság 445 km, irány DK. Ez a madár idén 7nárciusban kb. 3 szélességi fokkal hatolt délebbre, mint tavaly márciusban. Ennek oka elsősorban táplálkozási, másodsorban időjárási viszonyokban kereshető. Nekem magamnak nem sikerült az 5 év előtt jelöltekből gyürüs példányt fognom^. De márciusban a délelőtti órákban a Városliget mellett, a Stefánia-ut egyik lakásába a nyitott ablakon bemenekült eg}? csonttollú, melyet a jelentés szerint egy „szürke galamb" (valószinüleg 2 karvaly) kergetett. A csonttollú falnak repülve leesett, elszédült, a , .galamb" visszarepült. Mivel a madárnak gyürü volt a lábán: beküldték a MADÁR- TANI Intézetbe, hol az identifikálásnál kitűnt, hogy eijy 5 év előtti Bombycilla í Adatai a következők. — No. 80892. Jelöltem 1933. I. 12, B u d a- p e s t. Népliget. Juvenis (^ volt, 8 középnagyságú halványabb szinü appendixxel és pirosló gerincvégü farktollakkal. — Élve kézrekerült 1938. III. 26, B u d a p e s t, Stefánia-ut. Másik lábára kapta a 118961 számú gyürüt ós igy duplagyürüvel szabadon bocsáttatott : 1938. III. 29-én mint aduit ^, 8 nagy, élénk appendixxel és 10 pozitiv fark- appendixxel a 2 — 11-ik kormánytollon, melyek átlagos hossza 4 mm volt- Ennél a példánynál az volt az érdekes, hogy már 5 év előtt is 8 szárny- appendixe volt, illetve, hogy azok szá,m,a, 5 év után sem, érte el a m,axim,ális, ^gS> • i , , WARGA KÁLMÁN ,: , [Aquilas 9-ei. És hogy a farktollak akkor még csak pirosló gerincvégei most már pozitiv appendixekké alakultak. ^, Mint már emiitettem, 1923/24-ben a 47 gyüi'üzött példány között volt egy 9 appendixes példány is. De az 1932/33-ban jelölt és vizsgált 1371 drb között hiába kerestem ilyent, azok között egy sem akadt y -es !*) -, J És az 1937/38-ban jelölt 300 drb között sem akadtam ilyenre és már teljesen lemondtam, róla, hogy egy második 9 appendixes Bomhycillával találkozzam az életben. És mégis, A budapesti rózsadombi Orsolya-zárdából értesítést kaptam, hogy 1938. IV. 8-án ablaknak repülve megsériilt és kimúlt két Bombycilla, melyek egyikének gyürü van a lábán, 118925-ös számmal, mig a másik gyürütlen. És ez a gyürütlen volt a régvárt 9 appendixes — - és még hozzá ez a madár — horribile dictu !, — egy juvenis ruházatú Ç volt ! ! . . . Tehát 14 év után végre ismét kezembe került egy 9-es példány, — - és ez egyszeriben megdöntötte azt az évszázados elméletet, hogy a 9 appendix mint legmagasabb kor jegy : csakis az igen vén ^-eknél fordulhat elő kivételesen. Ez a példa azt bizonyítja, hogy még a 9 függelék sem megbizható kor jegy vagy ivari bélyeg, hanem már egészen kivételes, de mégis csak egyéni természetű képződmény, mely nemcsak igen öreg, de egészen fiatal pél- dánynál, ós nemcsak hímnél, de nősténynél is előfordulhat ! De ^kivételes példányok sorozatának még nincs vége. Mert 1938. IV. 13-án egy olyan 8 appendixes juvenis ^ példány került hálóba, melynek 12 szép halványrózsaszin pozitív farkappendixe is volt, melyek hossza 1'5— 4°0 mm között váltakozott. Megemlítem, hogy egy egészen ugyanilyen példányt, 10 halványrózsaszin farkfüggelékkel : 1932/33-ban is fogtam, (lásd p. 435.) ,: Tehát még a farkappendix sem biztos kor jegy, hanem sokszor csak égyéfd képződmény. Véleményem szerint « lipochrómmal szaturált appendixek fejlődésére az egyes példányok által esetleg fokozottabb mértékben fogyasztott bizonyos bogyókban rejlő hatóanyag fejt ki serkentő hatást. Ennek mibenlétét tüze- tes végy elemzési műveletek utján lehetne megállapítani. Idén (1938) nqm került kezembe olyan kivételes példány, mely vala- melyik kézevezőjén is appendixxel birt volna. De III. 12-én fogtam egy aduit c^-et, melynél a 8 és 9-ik kézevező tollgerincének végei mindkét szár- nyon pirosló szinüek voltak ! Lehetséges, hogy az ilyen kézevezőtoU- végek később színién appendixekké alakulnak ki. Megemlítem még, hogy III, 19-én egy juv. $ BombyciUát fogtam, melynek jobblábán egy piros celloid kanári-gyürü volt. Ez a madár *) Cfr. pag.. 434. -T- és pag. 44'» 1935/38] A BOMBYCILLA GAilKULUS 1937/38. ÉVI INVÁZJÓJA Öi3S ugylátszik előzőleg egy kanáritenyésztéssel is foglalkozó madárfogó kezében volt ... A Bombycíllák táplálkozása 1938-ban Budapesten aránylag egy- hangúan alakult. A ja'páii akác hüvelyes termését favorizálták még akkor is, mikor azok már meglehetős szárazak voltak és bizony munkát adott a lecibálásuk, sőt a lenyelésük is. Az erős reggeli harmat azonban min- dennap megpuhította egy kissé a száraz hüvelyeket. Celtiszből kevés volt a termés, s azt a keveset is már eléggé elfogyasztották a fekete rigók. A fagyalt idén éppen ugy negligálták, mint régebben. Március 9-én lá,ttam idén elsőizben, hogy két Bombycilla a facsucsről magasba szökkenve rovart fogott és utána légykapó módra visszaereszkedett a fára. Ezt a műveletet március folyamán gyakran láttam, néha egyszerre 5 — 6 példánytól is. Március 19-én egy 10 — 12 tagból álló Bombycilla-ossijiait egészen eUepett egy nyirfát és a szivárgó fanyar-édes nyirvizet órákon keresztül látható élvezettel szürcsölték az ágakon és ágiónaijakban . . . Ugyan- ekkor igen sok légy, szúnyog és egyéb rovar röpködött, s a Bombycíllák sürün fogdosták őket. '■ Áprilisban abbahagyták a rovarfogást, bár eire sok alkalmuk lett volna és e hetyett — a Sophora-hüvelyek állandó fogyasztása mellett — inkább az erdei fák virágzatait csipegették. Különösen a szilfák (Ulmus) termésvirágát, a jókori juhar (Acer platanoides) világoszöld "termés- virágzatát, a fehér nyárfa (Populus alba) barkáját, — továbbá a hársfa (Tilia) és platán (Platanus) rügyeit kedvelték, de az akác (Robinia) hüvelyét, illetve magját is ették. A nedvdús zöld táplálék fogyasztása következtében nem, kivántak annyi vizet, mint előzőleg, és igy jóval keve- sebbszer szálltak le vizet inni. A derültebb télvégi és tavaszeleji napokban egyes példányoknál már a sexuális hajlamok is ébredeztek. Február 12-én és március 9-én láttam az első csókolózó párokat, amint élénk és gyakori búbmeresztgetés közben játszi módon enyelegtek egymással. Később ez már gyakrabban észlelhető látvány volt és március 19-én már veszekedve kergetőző párokat is láttam. Ilyen kergetőzés később nsm fordult elő, a csapatok tagjai közöxt továbbra is békés volt az egyetértés. A Bombycíllák biológiailag valóban a légykapókhoz (Muscicapinae) állnak a legközelebb. A hasonló kivitelű repülő rovarfogáson kivtil erre vall szerelmi enyelgésük is, mikor a „schnabliző" csontollúak néha-néha egymásfelé vágnak, miközben csőrükkel hallhatólag csappantgatva : „schnappereznek" . A Bombycillák tavasszal való hosszabb ittidőzése gyakran csalfa reményeket ébreszt a megfigyelőkben : hátha fészkelni is ittmarad egy-két pár ? De ez természetesen most sem következhetett be. A boncolt nős- tények ivarszervei még fejletlenek voltak. 634 WARGA KÁLMÁN [Aquila Appendixek raegoszlása kor és ivar szerint. Verteilung der Appendices nach Alter und Geschlecht (300 + 1 Exemplar.) Szárny-appendixek száma Zahl der Flügelappendices feSS iö ■ ä ^ IH s ii Ä ^ N cS ü ad. 8. — \mú pag. 514. 540 KOLOMAN WAßGA [Aquil». Beeren enthalten ist. antreibend gefördert. Eiiigeiieiide chemise li-aiialy- tische Untersuchuiieen könnten vielleicht über das Wesen dieser tSache Aufschluß geben. 1938 kam mir kein solch außergewöhnliches Exemplar in die Hände, das auf irgend einer Flandschwinge auch einen Appendix gehabt hätte. Doch fing ich am 12. III. ein altes ^. bei welchem die Schaftenden, der 8. und 9. Handschwin^e an beiden Flügeln rötlich gefärbt waren. Es ist möglich, daß sich solche HandschMOingf ederenden später ebenfalls zu Appendices umbilden. Erwähnt sei noch, daß am 19. III. ein juv. $ gefangen wurde, an dessen rechten Fuß sich ein Kanarienvogel-Bing aus rotem. Zelluloid befand. Dieser Vogel war also anscheinend auch einem sich mit Kanárién - zucht befassenden Vogelfänger in die Hände geraten. . . Die Ernälu'ung der Seidenschwänze war 1938 in Budapest ziemücli eintönig. Sie bevorzugten die Hülsenfrüchte der japanischeil Akazie selbst dann noch, wenn diese schon ziemlich trocken waren und nicht leicht abgerissen bezw. verschluckt werden konnten. Der starke Morgentau weichte aber täglich die trockenen Hülsen ein wenig auf. Ceîtisbeeren waren spärlich geraten, und auch dieses Wenige hatten die Schw^arzamseln zum größten Teil auch schon verzehrt. Den Liguster verschmähten sie aber auch in diesem Jahr ebenso wie früher. ■ Am 9. März sah ich heuer zum erstenmal, daß zwei Seidenschwänze, von der Spitze eines Baumes steil in die Luft aufsteigend, Insekten fingen und nachher nach Art der Flieg enschnäppter wieder auf den Ast zurück- kehrten. Diese Beobachtung machte ich im März des öftern, manchmal gleichzeitig bei 5 — 6 Exemplaren. Am 19. März fiel eine Schar von. 10 — 12 Stück auf einer Bii'ke ein, und schlürfte das hervorsickernde herb-süßliche Birkenwasser von den Asten und in den Astwinkeln stundenlang mit sichlichem Wohlbehagen. . . Zu gleicher Zeit schwirrten auch sehr viele Fliegen. Mücken und andere Insekten umher, die die Seidenschwänze fleißig abfingen. Im April stellten sie den Insektenfang ein. trotzdem hierzu noch i-eichlich Gelegenheit gewesen wäre, und verlegten sich — neben ständiger Cionsumation der So2)hora -Kühen — mehr auf das Abzwicken der Blüten - stände von Waldbäumen. Besonders liebten sie die Blüten der Ulme (Ulmus), die jungen hellgrünen Blütenstände des Spitzahorns (Acer platanoides ) . die Kätzchen der Silberpappel (Pop-ulus alba). — ferner die Knospen der Linde (Tilia) und Platane (Platanus), und verzehrten auch die Hülse bezw. den Samen der Akazie (Robinia). Die reichliche Aufnahme des saftigen Grünfutters verminderte ihr Bedürfnis nach Wasser ganz bedeutend, sodaß sie viel seltener zum Trinken herabstiegen. An heiteren Nachwinter- und Vorfrühlingstagen begann sich bei 1935/88] DIE 1937/38-Eli BOMBYGILLA OAREULUS INVASION IN UNGAKN 541 einzelnen Exemplaren schon der Geschlechtstrieb zu regen. Am 12. Februar und 9. März beobachtete ich die ersten ,,Hciinäbelnden" Paare, die sich unter lebhaftem und öfterem Aufrichten der Haube in spielender Weise miteinander liebkosten und schön taten. Später war dieses schon eine häufigere Erscheinung, und am 19. März sali ich bereits zänkisch sich jagende Paare. Dieses Jagen hörte aber bald wieder auf, sodaß die Vögel auch weiterhin untereinander in gutem Einvernehmen lebten. Die Seidenschwänze stehen biologisch wirklich zu den Fliegen- schnäppern (Muscicapinae) am nächsten. Dafür spricht, abgesehen von dem sehr ähnlichen Verhalten beim Insektenfang, auch ihr Liebesge- tändeL wobei die sich liebkosenden Seidenschwänze zuweilen hörbar mit den Schnäbeln ,, schnappen". Der längere Früh jahrsauf enthalt der Seidenschwänze bei uns ver- leitet immer wieder einige Beobachter zu der falschen Hoffnung, daß vielleicht doch das eine oder andere Paar hier bleibt, um zu nisten. Dieses war selbstverständlich auch jetzt nicht der Fall. Die Geschlechts^ organe der sezierten $$ Exemplare er^vdesen sich noch als voll- kommen unentwickelt, oder nur sehr wenig entwickelt. Die Tabelle über die Verteilung der Flügelappendices nach Alter und Geschlecht von 300 — 1 Bombj'cilla, siehe auf der Seite 534, Unter den im Jahre 1938 beringten 300 -f 1 Exemplaren befanden sich 57 Stück mit Schwanzappendix oder bloß nur mit rötlichen Steuer - feder-Schaftenden. Diese verteilten sich wie folgt : — mit positivem Schwanzappandix ... 9 ad., 5 juv. = 14 St. mit negativem Schwanzappendix . . 3 ad., 2 juv. = 5 St. ' bloß mit roten Steuerfederschaftenden 12 ad., 26 juv. = 38 St. 12% Zusammen 24 ad., 33 juv. == 57 St. 18% Das gegenseitige Verhältnis der Flügel- und (+) Schwanzappen- dices bei den Exemplaren mit Sehwanzappendices, wird in der unten- stehenden Übersicht angegeben. Cfr. pag. 510. Adult ^ (^ : — 7 + 12 negativ. — 8 -f 11. II— XII.*) — S '+ 10, II— XI, neg. — 8 + 10. II— XI. — 7 -f 10, II— XI, neg. — 7 -f 4v II, III, X, XI — 8 + 2. VI, VII. — 7 + 2, II, ni. — 1 + 2, X, XII. — 8+1, in. — (10 Exmpl.) Adult 2$ : — 8 + 4. IV— VII. — 7 4- 1. VII. — (2 Exmpl.) Juv. ^ (^ : — 8 + 12. — 8 + 12 negativ. —4+12 neg. — 7 + 10, II— XI. — 7 + 9, III— XI. — 8^3, V— VII. — (6 Exmpl.) Jiiv. 2 : — 4 + 1. V. — (1 Expl.) ; *) = 8 Flügelappendices -!- 11 Sehwanzappendices, auf den II — Xll-ten Steuer- federn . 54-2 . . KOLOMAX WAK,GA [Aqnila Während der Beringungsarbeiten beobachtete ich folgende Raub- vögel im Városliget : Accipifer nis-us, Falco peregrinus (1 Exempl.), Falco columbarius aesalon und Falco tinniinculus. Diese lichteten auch wahrscheinlich die Reihen der Seidenschwänze, — obgleich ich selbst nur den einmaligen Versuch eines Sperber 9. beobachten konnte, das Zwischen eine auf der Spitze einer Pappel ruhende Schar herabstieß,, jedoch ergebnislos. Der Sperber verfolgte die davoneilende Schar nicht mehr. ^ Zum Abschluß veröffentliche ich auszugsweise dit wesentlichsten phaenologischen Daten der 1937/38-er Invasion, auf Grund der bisher eingetroffenen Meldungen. Unsere Beobachter bemerkten die SeidenschioöM.ze an 26 Orten ^- in 16 Komitaten — , im allgemeinen aber überall nur in kleineren Scharen. In größeren Flügen zeigten sie sich sozusagen nur in Budapest. Aus Oberungarn erhielten wir 6. aus dem Tiefland 11. aus dem Hügel- land jenseits der Donau 9 Meldungen. Die Winterkulmination der Daten fällt in den Januar mit 9 Orten, die Frühjahrskulmination in den März : mit 5 Orten. :, ,,..„ Erstes Eintreffen : 8. XII. 1937. M á r i a n o s z t r a, Korn;,' Hont, Ober Ungarn. Letztes Auftreten: 10. V. 1938. Budapest. Korn. Pest, Tiefland. Aufenthalt : 154 Tage = 5 Monate. Die ungarischen Namen des Seidenschwanzes. Von: Koloman Warga. (Ergänzung zu : Aquila, Tom. 42 — 4.5, 1935 — 39. p. 526.) Der gemeingültige ungarische Name von BomhyciUa garrulus L. war im allgemeinen: Seidenschwanz = ^.selyemfarkâ." Die älteren ungarischen Fachschriftsteller gebrauchten den Namen : ,Jotska selyem- farkú" = Geschwätziger Seidenschwanz (10, JÁNOS FÖLDI), — bzw. „selyem- farkú locska" ~ Seidenschwänziger Schwätzer (50, PÉTER Vajda.) Stephan Chernél (5, 6) ließ aber diesen alten Namen unbeachtet, und gebrauchte den Namen : „csonttollú madár" = Knochenfeder ig er Vogel, — den iji der Gegend von Pécs gelu'äuchlichen Trivialnamen von Bombycilla, — der sich auf die Appendices bezieht. Dieser Name gibt aber bei dem Lalenpubliknm oft einen Anlaß zu falschen und irarichtigen Folgerungen. 1935/38] DIE UNGAIUSCEKN NAMKtí BÜ.S iSKIDKNSOHWANJSJBS .54;i Beispielsweise .stellte sich dies der vormalige Leiter einer Beobach- tuiigstation nach seinem mir zugerichteten Briefe so vor, daß : „die weise Natur bekleidete diese Vögel mit „Knochen"-Federn darum, daß wenn der Schnee im Hochnorden auf den Reisern gefriert, dann können sie mittels der harten Knochenfedern zu den Beeren leichter gelangen", — also daß sie ihre Nahrung aus dem Schnee gleichsam ausgraben können. Dazu muß man keinen Kommentar geben. Der Betreffende wußte nicht, daß die zinnoberroten Anhängsel nicht hart, eher wachsartig oder pergamentartig, als knochenartig sind. Die Engländer nennen diese Vögel eben darum ,,wa/.cwing'\ d. h. wachsflügelig. Wallace schreibt in seinem Werke; „Natürliche Zuchtwahl" (51) diesen Appendices eine Mimikry-Bedeutung zu. Die auf Tannen der arktischen Gegenden nistenden Seidenschwänze bauen nämlich ihre Nester aus verschiedenen Bartflechten, deren Färbung der ihrer Feder ähnlich ist, — und die karminfarbige Frucht der einen Flechtenart (Cladonia coccifera) gleicht direkt den Appendices. So schmelzt der auf seinem Neste sitzende Vogel, trotz der auffallenden weißen, gelben und roten Farben seines Flügels beinahe unmerklich mit dem Nistmaterial zusammen, und bleibt vor seinen Feinden versteckt. Der Appendix hat also eine schützende Bedeutung. î^ 1^ [Aquila KLEINER EN DKK 542 Ujabb adalékok a szajkók rendszertanához. Irta: Dr. Kleiner Endre. Garrulus glandarius graecus Kleiner. Diagnosis : Kleiner A. A new Jay from the Balkans. Bull. B. O. C. 1938/39. p. 70—71. (71) : Garrulus glandarius graecus subsp. nov. Description : G. g. cretorum, similis, cura tergo forte griseo, sed ventre a'bicante lucidiore. Linae nigrae capitis latiores. Probabiliter minor Ö. g. glandario. Habitat in Graecia. Szajkókról szóló tanulmányomban már tettem célzást arra, hogy a Taygetos-hegység szajkója nem azonos a törzsfajtával, mivel annál kisebb, háta intenzivebb szürke ■ — mint a cretorum-wdl, — hasi része fehéresebb — mint az «/!6*pecí?ís-nál — , a fejtetőn szélesebb fekete csikók (p. 155.). Azóta 1 szajkót kaptam Spartából, kettőt pedig Chalkisból, Euboeaból, amelyek mind egyeznek az első példánnyal, és ezért indo- koltnak tartottam elkülönitésüket. Méretei : Sparta sex. ?, 1938. III. 7. : 180, 160, 31, 44. ; Chalkis, sex. ?, 1938. I. 15. : a. 174, 174, c. 153, 150, r. 31, 30, t. 42, 43. Elterjedése : Görögország és valószínűleg Bulgáriába is behatol. Ezen eredmény után szükségesnek vélem, hogy a balkáni szajkókat ujabb részletesebb vizsgálat alá vessem. Hála a görög erdészeti ható- ságoknak, már ismét frisebb anyaghoz jutottam, de még mindig nem elegendő, hogy az egyes fajták földrajzi határait pontosan megállapít- suk. A kérdés megoldásában nag}^ segítségünkre lesz a kitűnő kutató. Gerd Heinrich szép anyaga. Rendkívül nagy jelentőségű eredményeket várhatunk v. JORDANS keletbulgáriai gyüjtőutjától is. Erről a vidékről jegyeztem meg : (,,D. Bulgáriában teljes bizonysággal a törzsfajta él." p. 155.) Ez a mondatom — ■ ahogy v. JoRDANS is figyelmeztetni szives volt — nem szabatos, tehát valótlan. Annak idején azt akartam vele mondani, hogy D. Bulgáriában biztosan nem fordul elő a krynickii. Jelen sorokat azzal a megjegyzéssel zárhatom, hogy a balkáni szajkók rendszertanába, még további változtatások várhatók, s ezért nagy várakozással nézhetünk főleg v. JoRDANS dolgozatának megjelenése elé. g43 I^I^- KLEINER ENDRE 1 Aquila Garrulus glandarius albipectus, Kleinsch. A. Witzig szívessége folytán sikerült Luganoból egy valódi nyugat-európai szajkót is kapnom — lásd p. 115. — . Adatai : $ 1938 X. 25, súly 158 gr., hossz 352 ; 175, 154, 32, 22, 44 mm. Legújabban Lebeurier és Rapine G. gl. armoricanus néven irtak le egy uj szajkó fajtát Bretagneból (Oiseau, 1939., p. 219 — 232.). A madarat sajnos még nem láttam és igy nem tudok véleményt nyilvá- nítani róla. Az előzetes jelentésemről szóló bírálatuk pedig, ugy hiszem most dolgozatom megjelenése után önmagában hordja válaszomat és ezért egyelőre nem fűzök bővebb megjegyzést hozzá, csupán annyit, hogy Rapine ug^^ szóbeli mint levélbeli közléseim alapján ismerte vizs- gálatom folyását, valamint két olasz bőrt vizsgálata rendelkezésére bocsájtottam, figyelmeztetve őt, hogy csak a cotypus ismertével állott módomban a francia és olasz szajkó összevonása. Garrulus glandarius batnbergi Lönnb. Sajnálatos módon a táblázatombnn 524. szám alatt feltüntetett birobidschani példány a brandii fajtához került, holott bambergi, és egy- úttal bizonyíték arra is. hogy a szajkó észak felé átlépi az Amurt, ha nem is nagy távolságra. Garrulus glandarius zervasi SuBSP. Nov. Diagnosis: G. gl. ìcrynicMi similis, sed minor cum collo rufescente : tergo etiam rufescentiore, minus griseo : ventre alticatiore. Hatitat insulam Lesbou. Typus in col- lectione Instituti Regii Hungarici Ornithologici, no. 3346, Mytilene, 15, I. 1939. sex. ? Nominatus de domino P. Zervas. Mytilene (= Lesbos) szigetéről a helyi erdészeti felügyelőség szí- vessége folytán. 3 darab szajkót kaptam. Egy példány — 1939. II. 14-ikéről — teljesen azonos a smyrnaival ugy színezetre, mint nagyság- ban, talán valamelyest még szürkébb. Nem igy az 1939. I. 15-ikéről származó két jiéldány. Ezek átlagosan kisebbek a kisázsiai szajkóknál, élénlíebben színe- zettek. A fejtető feketesége csaknem a csőrig ér, hátrafelé ellenben nem nyúlik le olyan messze mint krynicîcii-ïiéi, hanem csak a tarkóig, mint a rhodius-nál. A pofák egész felületükön fehérebbek, mint a krynickii- nél, de nem olyan fehérek mint a rhodius-nsii. A tark(') és nyak róka- vöröstől rőtesszürkéig. A hát rőtesebb, és kevésbbé szürke, mint a krinyckii-n. A hasi oldal sokkal fehérebb, csaknem olyan fehér mint az atricapillus-on. , ' Méretek : a. 178, 178 ; c. 141, 147 ; r. 30 (21), 29 (21); t. 43, 42. Elterjedése : Mytilene, ahol mint téli vendég a kryiiickii is elő- fordul. lí|35/38) UJABB ADALÉKOK A SZAJKÓK RENDSZERTANÄHO/ 544 Ezt a 8zajkót tiszteletem jeléül P. Zervas-ióI a Görög Királyi Földmivelésügyi Minisztérium vadászati osztályának vezetőjéről neve- zem el, akinek köszönhetem a görög királyság területéről hozzám beérke- zett kitűnő gyűjteményt varju-félékből, és egyéb madarakból. Garrulus glandarius chiou Subsp. Nov. Diagnosis : G. gl. hrynichü similis, sed minor, cum tergo claro griseo, parve îlavescente; cum ventre albicantiore et flavescente. Habitat insulam Chiù. Typus in collectione Institut! Regii Hungarici Ornithologici, No. 3366. Cliios 17. II. 1939. Sex. Î Azok a szajkók, amelyeket a chiosi erdészeti felügyelőség külden szíves volt, nem egyeznek sem a krynickii-YoX, sem a zervasi-YsA. Mind- kettőnél kisebbek. Csőrük kicsi, erős. Legjobb ismertetőjegyük a világos fehéres has, amely kedvező, nem tulerős világításban határozott anyag- sárga fnvalomot mutat. Fejének színezete azonos a zervasi-Y&\ : a nyak kevésbbé rőtes ; háta szürkésebb ; a váltollak sárgás- ba,rna színezetben végződnek. Méretei : No. 3365. $ 1939. 11. 13., 174, 146, 27. 19, 40 No. 3366. — 1939. 11. 17.. 168. 138. 28. 29. 42. Elterjedése : Chios. Garrulus glandarius satnios Subsp. Nov. Diagnosis: G. gl. krynicJcii similis, sed cum tergo griseore, et ventre clariore. Habitat insulam Samou. Typus in collectione Institut! Regii Hungarici Ornithologici, no. 3367., Vathy, Samos, 15. U. 193g. sex.?. Hasonlóképen 2 szajkót volt szives a samosi erdészeti felügyelőség is küldeni nekem. Ha a szinfejlődést figyeljük a kelet -aegei szigeteken, azt látjuk, hogy Mytelenetől kiindulva dél felé a szajkók hátszinezete egyre szürkébb, ill. világosabb, fahéjszinübb lesz. Ez a fejlődés teljesen egyenletes. Sajnos, Samos után a sorozat megszakad, mivel Samos és Rhodos közötti szigetek szajkóit nem ismerjük, csak azt láthatjuk, hogy a samosi szajkó nagyságban már közeledik a rhodosi felé, ellenben a rhodius egészben világosabb fahéjszinübb, ezért legközelebb áll a cJiiou- hoz. A sor tehát : zervasi. — - chiou — ? — rhodius, viszont a szárazulatról l^ryniclcii — samios — chiou. A közben eső szigeten Kos-on Wettstein, megfigyelt szajkókat (J.f. O., 1938.. p. 13.), amely megfigyelése alapján még fehérebbnek tűnt fel, mint a rhodius. A többi szigetekről azonban még azt sem tudjuk, hogy melyiken él szajkó. Ezek a szigeti szajkók voltaképen valamennyien u. n. ..szubtilis" alakok, amelyeket csak azért mertem elválasztani, mivel szigeti formák, és igy kis különbség alapján is indokolt elkülönítésük. Amint már láttuk, a szajkók mindenütt haj- lainosak szigetalakok képzésére. 545 KLEINER ENDRE ÍAqoils A samosi szajkó nagyságára nézve beleesik a kisázsiai szajkó- populatio variációs szélességébe, háta azonbin világosabb szürke, szür- kébb mint G. gl. cMou, amelynél jóval nagyobb. Legközelebb áll a G. gl. krynickii-hez, úgyhogy ha nem lenne szigeti forma, G. gl. krynickii ^ cMow-nak kellene tekinteni, igy azonban a prope-Jel használata nem jogosult. Nagyságára nézve egyaránt közel áll krynickii-hez, mint rhodius-hoï, amelytől azonban színezetben igen távol áll, mivel a rhodius világosabb fahéjszinübb, homloka és pofái fehérek, stb. Hasi oldalán a legjobban hasonlít a chiou-hoz. Valami agyagszinezetü árnyalat rajta is látható, azonban sokkal rőtesebb. A fejszinezet terjedelme változó, a pofái mint krynickii-n, valamivel élénkebb fehér. Méretei : 3367. — 1939. II. 15. : 185, 156, 30, 20, 44. 3368. — 1939. II. 12. : 184, 156, 28, 21, 43. Elterjedése : Samos. Garrulus glandarius theresae Meinertzh. Diagnosis: Meinertzhagen, New Species and Races from Morocco., Buli, B. O. C, 1938/39., p. 63—69 (67—68). : Garrulus glandot-rius theresae, subsp. nov. Description. — Below, a distinct shade paler and less vinous than topotypicai G. g. oenop^. Upper parts as in G. g. oenop^^, but the crown varies from being similar to that o£ G. g. oenops to an unstreaked black. Also larger, wings of four measuring 165, 170, 172 and 178, culmen from base 29, 29, 29*5, and 30 mm., as opposed to wings not exceeding 71 mm. in G. g. oencps and sometimes as low as 155 mm., and culmen varying from 28 to 29-5 mm. Differs from G. g. whitakeri from Tangiers in being darker above, less white on crown, and smaller. Distribution. — The Middle Atlas about Azrou. Type. — In my collection, adult female, Azrou, Middle Atlas, Morocco, 4. XIÏ. 1938. A szajkóról szóló tanulmányom kéziratának zárta után irta le Meinertzhagen Marokkóból uj fajtáját, amelynek világosabb hasi ol- dala, kevésbbé borvöröses lehelletü színezete és nagyobb méretei vannak, mint az oenops -wd^k.. A fej színezetének változata is tágabb mint az oeno2is-T\éX. MEINERTZHAGEN eredménye teljesen összevág a rifi szajkóra tett megjegyzésemmel, amely madarat nem tudtam teljesen azonosnak tartani a whitakeri jellegzetes példányaival (p. 182.). MEINERTZHAGEN a terra typica-nak Asrou-t jelöli meg, de azon két példány alapján, amelyeket annakidején vizsgáltam, valószínűbbnek tartom, hogy Azrou átmeneti terület, és a theresae hazája attól északra fekszik. Semmi- esetre sem oszthatom MEINERTZHAGEN véleményét, hogy az oeno'ps név a dél-algiri (Djelfa) szajkóra vonatkozik. Whitaker ezt a fajtáját kimondottan Marokkóból irta le, és ha a dél-algiri szajkó -népesség ezzel nem bizonvulna azonosnak, akkor a VERREAUX-féle minor név lefog- 1935/38] ERGÄNZUNG ZUR SYSTEMATISCHEN REVISION DES EICHELHÄHERS 54(> laltsága miatt a dél-algiri szajkó elvesztette a nevét, és újból elneve- zendő. Mindenesetre szükségesnek látszik, hogy az északnyugatafrikai szajkókat ujabb felülvizsgálatnak vessük alá — talán az ibériai szajkó- kat is. Igen nagy hálára kötelezett Col. K. MeinerTZHAGEN, aki szives volt fajtájának felülvizsgálata céljából vizsgálatra egy általa oenops-imk megjelölt példámat — Tadert, Marokkói Atlasz, 1938. IX, 21. (^ sz. 160., és egy í^eresae-példányt — Ouïmes. Marokkó. Ì935. IX. 6. (J sz. 170. — átengedni. Ergänzung zur systematischen Revision des Eichelhähers. Von Dr. Andreas Kleiner. Garrulus glandarius graecus Kleiner. Diagnosis im ungarischen Text. In meinsr Studie machte ich schon eine Bemerkung, daß der Häher der ïaygetos-G3birg3 mit dsr Nominatform nicht identisch ist, vreil sie kleiner ist. am Rücken intensiv grauer — wie bei cretorum, an der Unter- seite heller — wie bai albipectus — -, Kopfstreifen breiter (p. 200.). Ich habe seitdem einen weiteren Balg aus Sparta und zwei aus Chalkis, Euboea erhalten, die mit dem ersten Balg stimmen, und darum finde ich es begründet diese Form zu unterscheiden. Maße im ungarischen Text. Geographische Verbreitung : Griechenland, sicher bis Bulgarien hinein. Ich habe vorgenommen nach diesem Resultat eine neue Revision der Häher des Balkans zu machen. Dank den griechischen Fortsbehörden besitze ich schon weiteres frisches Material — auch durch die Liebens- würdigkeit Herrn H. Th. Ziogas aus Creta — , aber noch immer nicht genügend die Grenzen genau feststellen zu können. Das schöne Material des vorzüghchen Forschers G. Heinrich's wird zur Lösung der Frage viel beitragen. Bedeutende weiteren Angaben sind v^on der Forschungsreise V. Jordans zu erwarten bezüglich Ost -Bulgarien, über weiches Gebiet ich bemerkte : „in Süd-Bulgarien lebt ganz sicher die Nominat- form." Dieser Satz, wie mich v. Jordans gütigst aufmerksam machte, war unexact, darum falsch. Ich wollte damit sagen, daß in S. -Bulgarien der krynickii sicher nicht vorkommt. Also auf dem Balkan sind weitere Änderungen in der Systematik der Häher zu erwarten und wir müßen der Arbeit v. Jordans's mit höchster Spannung entgegensehen. 547 ANDREAS KLEINER [Aquila Garruîus glandarius albipectus Kleinschm. Durch die Güte A. Witzig 's habe ich den ersten wahren west- europäischen Häher aus Lugano doch erhalten — siehe p. 200. — . Daten im ungarischen Text. Jüngst haben Lebeurier und RAPINE den Häher aus Bretagne unter dem Name G. gl. armoricanus abgetrennt (Oiseau, 1939, p. 219 — 232.). Leider habe ich den Vogel noch nicht gesehen, so kann ich keine Meinung darüber äußern. Was ihre Kritik über meinen vorläufigen Bericht anbelangt, glaube ich. braucht vorläufig keine nähere Bespre- chung, da ja Rapine von dem Lauf meiner Untersuchungen so aus mündlichen, wie brieflichen Mitteilungen wusste. Zu den zwei italieni- schen Bälgen, die ich ihm ausgeliehen habe, hatte ich bemerkt, daß sie zur Vereinigung der italinischen und französischen Häher-Popula- •tion ungenügend waren. Das konnte ich nur mit Hilfe des Cotypus machen, welchen Balg ich KuMMERLÖ^E Werdanke. Garrulus glandarius bambergi LÖNNB. Leider ist das Exemplar no. 524. in meiner Tabelle aus Birobidschan zwischen den brandii aufgereiht, obwohl es bambergi ist, und zugleich ein Beweis, daß der Eichelhäher nördlich den Amur überschreitet, wenn auch nicht sehr weit. Garrulus glandarius servasi subsp. nov. Diagnosis im ungarischen Text. Von der Insel Mytilene (= Lesbos) habe ich durch die Güte der Forstinspection 3 Häher erhalten. Der eine vom 14. IL 1939. stimmt vollkommen mit dem Balg aus Smyrna, so in der Färbung, wie in der Größe, vielleicht etwas noch grauer. Nicht so die zwei von 15 L 1939. Sie sind im Durchschnitt kleiner, lebhafter gefärbt. Das Schwarz der Kappe reicht fast bis zum Schnabel, nach rückwärts reicht sie nicht so weit wie bei krynickii, sondern bis zum Nacken wie bei rhodius. Die Wangen in ganzer Fläche weißlicher als krynickii, aber nicht so weiß wie von rhodius. Nacken mehr fuchsrot bis rötlicfcgrau. Bücken mehr rötlicher, und nicht so gTau, wie bei krynickii. Unterseite viel weißlicher, fast wie bei atricapillus . Maße im ungarischen Text. Verbreitung : Insel Mytilene. wo als Wintergast auch krynickii erscheint. Ich bsnenne den Häher zu Ehren Herrn P. Zervas, Vorstand des Ja.gdbüro das Kgl. Griechischen Ministerium für Ackerbau, dem ich die vorzügliche Corviden-Sammlung aus Griechenland verdanke. 1935/3« BKOÄNZUNG ZUR SYSTEMATISCHEN REVISION DES KICHELHXHBRS 548 Garrulus glandarius chiou subsp. nov. Diagnosis im ungarischen Text. Zwei Häher, welche ich durch die Liebenswüi-digkeit der Eorst- inspection von Chios erhalten habe , stimmten weder mit krynickii, noch mit zervasi. Sie sind kleiner, haben einen kleinen starken Schnabel. Ihr bedeu- tendstes Merkmal ist die hell-weißliche Unterseite mit — bei günstiger Beleuchtung auffallendem — - lehmig-gelbem Anhauch. Kopf wie bei zervasi ; Hals wenig rötlicher ; Rücken mehr graulich ; die Scapular - fedar gslbig-braun end and. Maßa im ungarischen Text. Verbreitung : Insel Chios. Garrulus glandarius santios subsp. nov. Diagnosis im ungarischen Text. Ich habe ebenfalls zwei Häher dankvoll von der Forstinspection von Sam OS erhalten. Wenn wir die Farbenfolge des Rückens der Häher der ostägäischen Inselwelt von Mytilene nach Süden betrachten, können wir sehen, daß die Häher der Inseln gleichmässig grauer, bez. hell zimt- farbiger werden. Farbenfolge : zervasi — • chiou — ? — rhodius, bez. krynickii — samios — chiou. Leider kennen wir die Häher der Inseln zwischen Samos und Rhodos nicht, so können wh- die Farbenfolge nicht weiter forts3tzsn, nur das sehen wir, daß nach Größ3 dar Häher von Samos dem von Rhodos ähnlich ist. Wettstein hatte Häher auf Kos beobachtet. Diese schienen ihm ,,noch heller, weißlicher, zu sein . . . als jene auf Rhodos gesehenen" (J. f. O., 1938., p. 13.). Von den anderen Inseln wissen wir gar nichts. Die Häher der Inseln sind eigentlich sub- tile Rassen, aber weil es sich um Inselformen hand alt, finde ich es d jch begründat sie zu trennen, in dar Kenntniss, daß dar Häher geeignet ist Überali InseLformen zu bilden. Der Häher von Samos fällt nach dar Größe in die Variationsbreite dar kleinasiatischen Häher, ist aber am Rücken heller grauer, er ist grauer als O. gl. chiou, und steht am nächsten zu krynickii. Wenn er keine Inselform wäre, könnte man d3n3elb3n als G.gl. krynickii ^ chiou betrachten, so ist aber dies nicht berechtigt. Nach dar Größe kommt er so zu krynickii, wie zu rhodius nahe, welcher aber durch seinen helleren und zimtfarbig aren Rücken, hellen Wangen, breiten weißen Stirn, usw. ganz verschieden von ihm ist. Auf der Unterseite ist G. gl. samios ähn- lichst zu chiou, auch mit etwas lehmigan Anhauch, aber viel rötHcher. Die Breite der Kopf färbe variért, Wangen wie bei krynickii, etwas leb- hafter weiß. 349 ANDREAS KLEINER [Aquila Garrulus glandarius theresae Meinertzh. Diagnosis im ungarischen Text. Seit dem Abschluß meines Artikels über die Systematik des Eichelhähers hat Meinertzagen einen neuen Häher von Marocco beschrieben, der heller an der Unterseite, weniger weinrot angehaucht, und größer ist, als oenops. Auch die Bestreifung des Kopfes variiert besser. Dieses Resultat stimmt mit meiner Bemerkung auf den Balg von Rif , den ich mit dem typischen whitakeri nicht ganz gleich halten konnte (p. 211.). Meinertzhagen bezeichnet als Terra tj/ pica Azrou, aber nach den zwei Bälgen die ich früher hatte, glaube ich, daß Azrou schon ein Mischgebiet ist, und theresae nördlicher brütet. Ich kann aber diese Meinung von Meinertzhagen nicht teilen, daß oenops in Djelfa (S. Algir) seine Heimat hat. Whitaker hat die Form ausgesprochen von Marocco beschrieben, und wenn sie sich nicht identisch mit der süd- algirischen Population beweist, hat die südalgirische durch die Prae- occupierung des Verreaux' -sehen m wor Namens ihren bisherigen Namen verloren, und muß neu benannt werden. Jedenfalls scheint eine Revision der nw. afrikanischen Häher — sowie auch möglicherweise der iberischen nötig zu sein. Col. R. Meinertzhagen bin ich zu größtem Dank verpf hebtet daß er so gütig war ein von ihm oenops determiniertes Exemplar aus Tadert, Maroccan Atlas, 21. IX. 1938., q, a. 160, und eines theresae- Balg — • Ouïmes, Marocco, 6. IX. 1935., .^, a. 170 fih- die Revision gütigst zu überlassen. Különlenyomat az Aquila XLÜ—XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII — XLV. Bd 1935—38. I • • • A BAKCSÓ ES USTOKOS GEM TÁPLÁLKOZÁSI OEKOLOGIÁJA IRTA: DR. VASVARI MIKLÓS DIE ERNÄRUNGSOEKOLOGIE DES NACHTREIHERS UND RALLENREIHERS VON DR. KIKOLAUS VASVARI BUDAPEST, 1940. MAQTMft ^4KAI.YI ALLAMf MYOMPA 11?0. 'i|/,L/ ii^'i ^^I'l'l^] VASVÁR J MIKLÓS /I^ °* ^°'"P*Í;Í X '^}^ ^ ( «JUL 22 1940 556 A bakcsó és üstökös gém táplálkozási oekologiája. Irta : Dr. Vasvári Miklós. Jelen dolgozatomban a fenti két gémfajt tervszerűen állítottam egymás mellé. Ezt annál is inkább céltudatosan tettem, mert amidőn első gémdolgozatomban a bölömbikát és pocgémet tárgyaltam, már akkor láttam, hogy a bölömbika és bakcsó közt egyrészt^ azután a poc- gém és üstökös gém közt másrészt valószínűleg némely érintkezési pontok találhatók, biológiájukat, különösen a táplálkozás oekologiáját tekintve. Mindenek előtt döntő jelentőségűnek látszik, hogy a Botaurus és Nycticorax nagyság- és termetbeli megegyezésük mellett inkább éjjeli, az Ixobrychus és Ardeola pedig hasonló módon nappali madarak. A követendő szempontok tehát csaknem kizárólag oekologiai, nem pedig rokonsági illetőleg szisztematikai értelemben fogandók fel. A bakcsó (Nycticorax n. nycticorax L.) Magyarországot ma már nem lakja olyan nagy számban, mint azelőtt, amidőn a sok helyen fennálló gémtelepeken majdnem mindig mint legszámosabb faj költött és ami a többi gémekhez való számarányát illeti, a dolog ugyanúgy ál] a legtöbb bakcsótól lakott országban, vagyis a többi fajokat szám- belileg mindig felülmúlja. így Reiser (29) az alsó Dunamenti országok- ban az összes gémek közül legszámosabb fajnak nevezi. A bakcsónak más gémekkel szemben kétségtelenül nem egy olyan tulajdonsága van, mely fennmaradására nézve kedvező. E ponton elsősorban ki kell emel- nünk előszeretetét a fán való fészkelés iránt. Az olyan gém vagy egy- általában gázlómadár, amely a mocsárhoz vagy vizhez különösen a szapo- rodását tekintve nincs egészen hozzákötve, sőt többé -ke vésbbé a viz- melléki viszonyok alól emancipálta magát, jobban dacol többek közt 1 557 VASVÁBI MIKLÓS [Aquila a kultúrának és különösen a túlságosan racionális mezőgazdasági kul- túrának nivelláló törekvéseivel szemben. Ebben a tekintetben a bakcsó meglehetősen közel áll a szürke gémhez, aminthogy még színezetének fejlődésében is bizonyos mértékben hozzácsatlakozik. A bakcsó nagyságára, illetve testsúlyára nézve gémeink között az ötödik helyen áll. Súlya mintegy 650—750 gr., tehát körülbelül annyi, mint Heinroth (13) mondja. A fiatalkori ruhában lévő példá- nyok saját méréseim szerint körülbelül 500 gr. súlyúak. Amj ter- metének különösen bennünket legjobban érdeklő jellegeit illeti, csőré- nek rövidségét és aránylagos vastagságát kell kiemelnünk. A bölöm- bikához legközelebb madarunknak van aránylag legrövidebb csőre a gémek között ; hossza, mintegy 76 mm (Heinroth), ill. 65 — 76 mm (Hartert, 12). Reiser szerint száz megvizsgált példány közül a legnagj^obb csőrméret (a csőr ormóján mérve) 87 mm volt. A bakcsó csőre a többi gémcsőröktől nemcsak aránylagos rövidsége által különbözik, hanem abban is, hogy a tövén magas, valamint hogy ormója enyhén hajlott. Ezek a tulajdonságok a Nycticorax EoRST.-ot úgy a Cochlearius BRiss.-al (a csőr kiszélesedésében), 'mint a Butorides Bltth, Nyctanassa Stejn. és — a csőr megrövidülésében s hajlottságában — mint végső taggal a Oorsachius Bp. nemzetséggel kötik össze. Az emiitett gémek mind rövidnyaku s egészben zömök, vaskos fejű, részben nagy szemű, többnyire éjjeli madarak. Ugy vélem, hogy a rövidebb, (enyhén) hajlott csőr kapcsolat- ban az általában zömök, rövidlábú termettel összefügg a bakcsó esteli vagy éjszakai életével. Az ilyen madár szürkületben a zsákmányát csakis a rövid nyaka segítségével, tehát a közelből tudja jól meglátni, még akkor is, ha bagolyszemei vannak, vagy talán éppen ezért és ebben a teltintetben a csőrnek az alakját nagyon kedvezőnek kell tartanunk, minthogy véleményem szerint egyenes csőr a villámgyors odacsapásra alkalmas (nappali madárnál), a többé-kevésbbé hajlott csőr pedig arra alkalmas, hogy a sekély, de át nem látszó iszapos vizben kényelmesen fogja ki, sőt tapogassa és kotorássza ki a prédát. Ebben az össze- függésben — hogy csak a viznél maradjunk — pl. az ibiszszerü mada- rakra gondolhatunk. A Cochlearius nagyon kiszélesedett kanál csőre (kapcsolatban a nagy, de nem, mint a Nycticorax-nál a Bubo és Asio-éra, hanem a Tyto és Strix-éve emlékeztető sötét szemekkel) a fentiekkel szintén jól összhangba hozható. Természetesen könnyen hibázhatunlt, ha a bakcsót kizárólagosan éjjeli madárnak tartanok. Ellenkezőleg némelykor és különösen a fióka- nevelés idején nappal is jár tápláléka után. Mai nap hazánkban a kis-balatoni bakcsótelepen kivül még több telepünk van különösen a Tisza mellett és környékén, aminthogy 1935/38] A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS (iÉM TÁI'LAJlKOZÁSI OEKOLOUIÍJA 55Ç régebben is ennek a folyónak a vidéke volt a Nycticorax életmódja szempontjából alkalmasabb, mint a Duna melléke. Ennek okát min- denekelőtt abban kell látnunk, hogy a Tisza a múltban és a jelenben is holtágakat alkotott és a kubikgödrök füzeseikkel elsőrangú biotopot alkotnak madarunk számára. Saját tapasztalataim szerint is, mint a Tiszamellék egyik legjellemzőbb madárfaját emiithetem. A Dunavidéki régebbi telepek közül, mint jelentősebbet az adonyi gémszigeten levőt említhetjük. Az utóbbi években több Tiszamelléki bakcsótelepről sze- reztünk tudomást igy pl. Abádszalók vidékén (Szolnok megye), a Kecskemét melletti koháryszentlőrinci erdőben, Csengéié mel- lett (Pest megye), D e s z k mellett (Torontál megye), azután Z e n- t á t ó 1 délre M o h o 1 mellett (Bácsbodrog megye, ma Jugoszlávia) van ilyen telep. Azelőtt természetesen sokkal nagyobb számban s több párban fészkelt, igy Schenk (31) szerint az Obedska-Bar a-ban 1869- ben mmtegy 3.000 párban, 1908-ban 1.500 párban fészkelt és még 1912- ben is mint a legszámosabb gémfajt említi. Manapság megfogyott a száma, mert Steinmetz (35) 1930-ban azt csupán 500 párban állapította meg. Azonban a Tiszamenti telepek tekintetbevételével mai nap is a leg- számosabb gémfajnak tarthatjuk. Az ecsedi lápban hajdan Lovassy (22) szerint nagy számuk miatt nem lévén elég hely a bokrokon, a nádra is ráfészkelt és Reiser (29) szerint Silisfcria mellett is fészkelt nádon. Ezek előrebocsátása után nézzük a táplálkozást, először is a gyomortartalmak alapján és a gyomortartalom- vizsgálatokra nézve meg kell említenem, hogy az anyag felnőtt madarakból származik.*) 1. M i t r o V i c a, 1900. jul. 12. Kis-béka csontja — Knoche von einem kleinen Frosch ; Dytiscidae 1, Cybister -larva 5, Hydrous- larva 5, Gryïlus 1. 2. L i p t ó u j V á r, 1900. aug. 6. Rovarmaradványok — Insectenreste ; Pók — Spinne 1 ; növényi maradványok — Pflanzen - reste. — (Nematoda.) 3. Komárom, 1902. máj. 1. Sor ex araneus 1; apró fehér hal — kleine Weißfische 2 ; Dytiscidae 1, Carahidae (?) 1. 4. K e s z e g f a 1 u, 1905. jun. 19. Békaporonty — Kaulquappen cca. 7 ; Molge 1. 5. Keszegfalu, 1905. jun. 19. Odonata-larva : maradványok — Reste. — (Nematoda.) 6. Keszegfalu, 1905. jun. 19. Odonata-larva 1; Tropidiscus flanorhis juv. 2, Bithynia (?) 2. 7. Ke s z e gf a lu, 1905. szept. 12. Hal — Fisch; Odonata- larva: maradvánv — Reste. *) Hálával tartozom DR. UNGER Emil kiséri . igazgató urnák a halak meg- határozásában való szíves segítségéért. 559 VASViM MIKLÓS [Aquila 8. K e S z e g f a 1 u, 1906. ápr. 29. Chrysomelidae 2, Anthrenus verbasci 3, egyéb bogár — anderer Käfer 1. 9. Szigetszentmárton, 1906. jun. 6. Alburmis lucidus 1. 10. S z a m o s u j V á r, 1907. ápr. 19. Rana 2 — 3 ; Dytiscidae 2, üarabidae 1, Elateridae 2, Oîitophagus 1, Mela-soma vigintipuncfata 1 ; mag — Same 1. 11. K e s z e g f a 1 u, 1907. jul. 23. Béka — Frosch 1; Zabrus tenebrioides 1, Agriotes-larva 1 ; Lasius 10. 12. Ke szeg fa In, 1907. jul. 23. Hal — Fisch: Otolith', DystisGus 1. DytisGus-larva 1. — (Nematoda.) 13. Komárom, 1907. aug. 22. Cybister -larva 1 ; Odonata maradvány — Reste, Odonata-larva 2 — 3. — {Nematoda.) 14. Óverbász, 1908. szept. 7. Halmaradványok — Fischreste ; bogármaradványok — Käferreste. — (Nematoda.) 15. S z e n t m á r t o n k á t a, 1909. ápr. 12. Ranthus notatus I, JRanthus adspersus 1, Colymbetes fuscus 2, Meligetes 1, egjT'éb bogár — ■ anderer Käfer 1. 16. H á r o s s z i g e t, 1909, máj. 15. Leuciscus 1, egyéb hal — anderer Fisch 1. 17. C z e g e, 1909. máj. 20. Hydrophilus caraboides 2, Cybister (Dytiscus ?)-larva 1. — {Nematoda.) 18. Ujverbász, 1909. jun. 2. Halmaradvány — Fischrest ; Naucoris cimicoides 1 ; rovarmaradványok — Insectenreste. 19. Bácsalmás, 1909. jun. 3. Dytiscus -larva 3. 20. Keszegfalu, 1909. jun. 3. Fehérhal — Weissfisch 2 — 3. 21/a. Velenceit ó, 1909. aug. 27. Cybister-larva 2, Odonata 2, Odonata-larva 4; növénymaradvány — Pflanzenreste. — {Nematoda.) 21/b. Ujverbász, 1911. ápr. 13. Rana esculenta 1 ; Notonecta 1; rovarmaradvány — Insectenreste. 22. Ujverbász, 1912. ápr. 5. Hal — Fisch 1. 23. Zalaapáti, 1912. máj. 31. Naucoris cimicoides 1. 24. Ujverbász, 1913, ápr. 2, Béka — Frosch 1 ; Dytiscus {Cybister i)-larva, bogár — Käfer 1. 25. Csurog, 1914. ápr, 9, Rana 1, Molge juv. 1 ; Hydrophilus caraboides 1, Dytiscidae 1 ; Naucoris cimicoides 1. 26. K i s m e g y e r, 1918, máj. 9, Rana 1, más béka — anderer Frosch 1 ; Dytiscus-larva (?) 1, Cybister-larva 1, Curculionidae 4, Scara- baeidae 1 , Cassidae 1 , bogár maradvány — Käferreste ; Odonata-larva 1 . 27. Győr, 1921, ápr. 23. Carabidae 2, Elateridae 11, Staphylinus I; növénymaradvány — Pflanzenreste. — {Nematoda 1.) 28. B á r á n d (Kisbalaton), 1923. jun. 11. Molge 1 {?); Dytiscus-, Cybister-, Hydrous-larva 1 — 1, Prasocuris phellandri. 1035/38] A BAKCSÓ ÉS ÜSTKÖS GÉM TÁPLÁLKOZÁSI OBKOLOGIÁJA 560 29. S ü k ö S d, 1929. ápr. 6. Apró emlős szőre — Kleinsäiiger- haar ; Pelobates fuscus 6. (Nematoda.) 30. V a j a, 1929. ápr. 18. Pelobates fuscus 8; sásmaradvány — Schilf reste. 31. Vaja, 1929. ápr. 19. Pelobates fuscus 9 — 10. (Nematoda), 32. H u n g a r i a, 1929. ápr. 20. Pelobates fuscus 17 ; Dytiscus 1, Garabidae 5, Curculionidae 1, Opatrum sabulosum 5. 33. Püspökpuszta (Dávod), 1929. ápr. 30. Békacsont — Froschknochen ; hal — Fisch {Otolith,) : Curculionidae 3 (Cleonus l, Lixus 1) ; vizirovar maradvány — Wasserinsecten -Reste. — {Nematoda.) 34. Mohol, 1929. máj. 20. Pelobates fuscus 9 ; Dytiscidae cca 3, Garabidae 25 — 30, Curculionidae 20 — 22, Elateridae cca 3, Elateridae- larva 1, Coccinella 7- punctata, Cassidae 2. 35. Mohol, 1929. máj. 25. Gyikmaradvány — Eidechsenreste; békacsontok — Froschknochen ; Dytiscus-larva 1 , Dystiscidae cca 22 (főleg — hauptsächlich : Hydroporus), Carabidae 3, Aphodius 2, Cur- culionidae 2 — 3, Elateridae 1, Donacia 1, ChrysomMidae, Formica l. 36. Mohol, 1929. máj. 25. Békacsontok — Froschknochen; Dytiscus -lanm. 1, Dytiscidae 9, Ctirculionidae 1 , Cassididae 1; poloska — Wanze 1 ; Tropidiscus. 37. Hung a r i a, 1929. jun. 2. Halmaradvány — Fischreste; csont (?) — Knoche (?) ; Dytiscidae 1; Odonata-larva 14 — 15; Notonecta 1. 38. Pinnye, 1929. jul. 4. Molge (?) ; Dytiscus-larva 1. — {Nematoda.) 39. He ne id a, 1929. jul. 21 . Scardinius erythrophthalmus 3 — 4; rovarmaradvány — Insectenreste. — - {Nematoda.) ' 40. H e n c i d a, 1929. jul. 27. Hydrous \, Dytiscus 1, Hydrous- larval, G ybister -larval, Garabidae 2 {Ghlaenius l);Odonata 1; Notonecta 1, Naucoris 1. — {Nematoda.) 41. Kelebia, 1929. jul. 31. Garassius vulgaris 7 — S (6 — -1 cm.), kis „fehérhaP' — Weißfisch 1. — {Nematoda.) 42. H e n c i d a, 1929. aug. 5. Garassius vulgaris 2 (7 — -8 cm.). 43. H e n c i d a, 1929. aug. 5. Rovarmaradványok — Insectenreste. 44. A 1 s ó z s o 1 c a, 1929. aug. 20. Rana 2 (kis péld. — kleine Ex.), Pelobates fuscus 2 ; Hydrous (?) 1 . 45. Taktaszada, 1929. aug. 25. Csontdarab — Knochen- stück; G ybister -larva 2. — {Nematoda.) , 46. Taktaszada, 1929. szept. 6. Garabidae 1. {Nematoda). 47. Taktaszada, 1929. szept. 6. Naucoris cimicoides (marad- ványok — Reste rovarmaradvány — Insectenreste; apró kavics — Steinchen. 561 VASVÁRI MIKLÓS (Aquila 48. H e n c i d a, 1929. szept. 19, Scardinius erythro'pTithalmus 6 — 7, Abramis (?) 1 — 2; Dytiscidae 2, Chrysomelidae 1. {Nematoda.) 49. Balatonföldvár, 1930. ápr. Pelobates fuscus 9; bogár- maradvány — Käferreste 2; növény maradvány — Pflanzenreste. — (Netnatoda.) 50. Taktakenéz, 1930. ápr. 10. „Fehérhal" -maradvány — Weißfischreste; vizirovar maradvány — ■ Wasserinsectenreste. 51. Ujverbász, 1930. ápr. 30. Hydrous-larva 1, Cybister- larval, Carabidae á, Aphodiusl, Elateridae 1, Coccinella bipunctata 1- növénymaradvány ^- Pflanzenreste. — (Nematoda.) 52. K e 1 e b i a, 1930. máj. 23. Rana 2 — 3; Lacerta 1; Dytiscidae 1, Carabidae \, Donacia oca 6, más bogármar adván}^ — andere Käferreste; Odonata-larva 1; Naucoris cimicoides 1; Formicidae 1. — {Nematoda.) 53. Kelebi a, 1930. máj. 23. Bana 1 (nagy — grosses Ex.); Tinca vulgaris 2; Carabidae 2, Curculionidae 2. Donacia 2; Notonecta 1 ; Odonata-larva 1; Hymenoptera 3; Araneina 1. — {Nematoda.) 54. Ke cskemét, 1930. máj. 30. ilfoZgre-maradványok — Reste Hydrophilus caraboides 3, Dytiscidae 7 — 8, Dytiscus-larva , Carabidae 2, Curculionidae 12, esetleg más rovarmaradvány is — event, auch andere Insectenreste; Tropidiscus planorbis 7; apró magvak — winzige Samen. 55. G y ö m r ő, 1930. jun. 1. Lacerta agilis 2, Bana 3. 56. Kisoszlár, 1930. jun. 20. Scardinius erythrophthalmus 3 ^ — {Nematoda.) 57. I k r é n y, 1930. jiil. 1. Ba7ia esculenta 1. 58. Dunaharaszti, 1930. jul. 15. Halmaradványok — Pischreste; Cybister-larva 1; Gryllotalpa 1. — {Nematoda.) 59. Csór, 1930. aug. 10. Carabidae 2, Curculionidae 2, más bogár- maradvány — andere Käferreste; Hymenoptera 1. — {Nematoda). 60. Csór, 1930. aug. 10. Dytiscidae!, Carabidae 1; Odonata 1. — {Nematoda.) 61. Kisoszlár, 1930. aug. 11. Halmaradvány — Fischrest; vizirovar maradványok — Wasserinsectenreste. 62. K ö 1 e s h á t, 1930. aug. Molge 1; Carabus cancellatús 1; Locus- tidae 1. — {Nematoda.) 63. Köleshát, 1930. aug. Microtus arvalis (sok szőr, igen kevés csont — viele Haare, sehr wenige Knochen); toll — Feder; Carabidae 3; Acridiidae 1. — {Nematoda.) 64. Ráckeve, 1930, aug. 13. Dytiscus 1, Chrysomelidae 1, Cur- culioiiidae {Lixus) 1, Carabidae és egyéb bogártöredék — andere Käfer-Fragmente; Forficula. 65. Kiskomárom, 1930. aug, 17. Halmaradvány — Fisch- reste {Otolith); Dytiscus l, Dytiscidae et Hydrophilidae 12 — 14; Nepa 19:}5/38] A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS (ifiM TÁPLAÍ.KOZÁsr O KKOLÖGIÄJA 562 cinerea 1; más rovar-, ill. bogármaraclvány — andere Käfer-, resp. Insectenreste; Planorbis corneus 4 (aprók — winzige). 66/a. Ó V e r b á s z, 1930. szept. 10. Rana esculenta 1; JJytiscidae 1 (Ilybius?). Agabus? (Nematoda.) 66/b. K e m e c s e, 1930. szept. 17. Microtu.s — maradványok — Reste. 67/a. K e m e c s e, 1930. szept. 17. Halmaradvány — Fischreste. 67/b. Sólymos, 1931. ápr. 19. Fehérhal — Weißfisch 1; kevés rovarmaradvány — wenige Insectenreste; Araneina 1. 68. Tárnáméra, 1931. ápr. 20. Pelobates fuscus 9; Carabidae 3, Curculionidae l,Opatrum sabulosum l;Gryllus 1 ; rovartöredék — In.secten- f ragmente. ♦ 69. Dinnyés, 1931. máj. 6. Dytiscidae? 1. (Nematoda.) 70. Ó V e r b á s z, 1931. jul. 19. Curculionidae 2; Ranatra linearis 1 ; rovartöredék — Insectenf ragment. {Nematoda.) 71. Hencida, 1931. jul. 22. Scardinius erythrophthalmus 3, Oyprinus carpio 1; bogármaradványok — Käferreste. 72. H e n c i d a, 1931. jul. 22. Halmaradványok — Fischreste; Notonecta 1; rovarmaradvány — Insectenreste. 73. He ne id a, 1931. jul. 22. Békacsontok — Froschknochen; halmaradvány — Fischreste ; Dytiscidae 2, Carabidae 4, Curculionidae 1 , Coccinella 7 punctata 1; Hymenoptera 3; Diptera 1; Homoptera 2; esetleg más rovarmaradvány is — event, auch andere Insectenreste. 74. He ne id a, 1931. jul. 22. Kis halcsontok — Kleine Fisch- knochen. 75. H e n c i d a, 1931. jul. 22. Rana esculenta 2; Cybister -larva 1, Carabidae 5, Curculionidae 1, Donacia 1; Notonecta ? 1, Aelia 1; Odonata- imago 1; egyéb rovarmaradvány — andere Insectenreste; növénymarad- vány — Pflanzenreste. (Nematoda.) 76. H e n c i d a, 1931. jul. Dytiscidae (Oraphoderes? ) \, Cybister - larva 2; Naucoris 2; Odonata-larva 1; Diptera 1. 11. Dinnyés, 1931. jul. 26. cca ^2^ ^- Cyprinus carpio 25 (2 Ex.: 5 cm., a többi — die übrigen 2 — 3 cm.) ; Cybister laterimarginalis 1, Dytiscidae 3, bogármaradvány — Käferreste. (Nematoda.) 78. H e n c i d a, 1931. jul. 28. Vizi rovarmaradvány — Wasser- insectenreste. 79. Tar any, 1931. jul. 30. Dytiscus marginális 1. (Nematoda.) 80. H e n c i d a, 1931. aug. 1. Hydrous 1, Hydrophilus caraboides 1, Dytiscidae 1; Oryllus 1; más rovarmaradvány (?) — andere Insecten- reste (?); növényi maradvány — Pflanzenreste. (Nematoda.) 81. Dinnyés, 1931. aug. 6. Hydrous 1; kevés rovarmarad- vány — wenige Insectenreste. (Nematoda.) 563 VASVÁRI MIKLÓS " [Aquila 82. J á S z b e r é n 3^^ 1931. aug. 22. Fehérlial- és sügérmaradvá- iiyok — Weißfisch- und Barschreste (Otolith 4.). {Nemafoda.) 83. F ö V e 11 y p u s z t a. 1931. szept 21. 14h. Hydrophüus caraboides 2, G arabus 1. 84. Csorna, 1931. okt. 13. Fehérhal maradványok — Weiß- fischreste; csontdarab — • Knochenstück; vizibogár-maradvány — Wasserkäferreste; Eurygaster 1. 85. K u n h e g y e s, 1931. okt. 20. Békacsont — Froschknoche ; Dytiscus 5, Gurculionidae (?), Aeschnidae 1; Notonecfa 3; Hymenoptera 1; növénymag — Pflanzensame. 86. Baja, 1932. ápr. Békacsont — Froschknoche; Aphodius 1; Hymeno'ptera 1; egyéb rovarmaradvány — andere Insectenreste; Araneina 1. 87. S á t o r a 1 j a u j h e 1 y, 1932. ápr. 17. Hyla arborea 6; Cochlicopa lubrica 1. 88. D i n n y é s, 1932. Jul. 25. 14 h. Hydrous — larva 1. 89. D i n n _v é s, 1932. jul. 25. 17 h. Hydrous larva 3, Dytiscidae- larva (?) 1; Araneina maradvány — Reste. {Neìiiatoda (?) 90. K i s t á p é, 1932. aug. 19. C y prinus carpio 1 (12 — 14 cm), egy másik maradványa is — Reste auch von einem anderem, Esox lucius (?) 1; Notonecta 1; egj^éb vizirovar-maradványok — andere Insectenreste. 91. Simongát, 1932. ,,ősz" (Herbst). Acerina cernua 2; Dytiscidae 1; egyéb rovarmaradvány — andere Insectenreste. 92. Györgypuszta, 1932. nov. 2. Rana 1; Tinca vulgaris (?) 1; bogár- és egyéb rovarmaradvány — Käfer- und Insectenreste; AraneÍ7ia \. 93. A p o s t a g, 1932. dec 22. Dytiscidae 2; Oííowato-larva (?) 1; növényi maradványok — Pflanzenreste. 94. Tiszaföld vár, 1933. ápr. 13. Rana 1; Tinca vulgaris 1 — 2, Acerina 1; Dytiscidae 1, Elateridae 1, egyéb bogármaradvám' — -andere Käferreste (2 — 3). 95. Z e n t a, 1933. ápr. 16. Rana 1, békacsontok — Froschknochen; Chrysomelidae 3, Coccinellidae 1, egyéb bogármaradványok és bogárlárva- maradványok is — andere Käfer- und Käferlarvenreste; Notonecta 1. 96. K o m p o 1 1, 1933. máj. 3. Alburnus 4; rovartöredék — Insectenreste. 97. Hungária, 1933. máj. 9. Rana 1. Pelobates fuscus 1, apró békacsontok — kleine Froschknochen; Dytiscidae 1, HydropJiilus caraboides 1, Helophorus aquaticus 1, Berosus spinös us 1, Garabidae 2, Galeruca 2, Gynandrophthalma 2, Prasoctiris phellandri 1, Agriotes linea- ris 1; növényi maradvány — Pflanzenreste. (Nematoda.) 1935/3S] A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS GÉM TÍPLÁLKOZÁSt OEKOLOGIÁJA 564 98. Hungária, 1933. máj. 9. Rana csontok — Knochen; Oarabidae 1, Dorcadion scopolii 1. (Nematoda). 99. Z e n t a, 1933. jun. 14. Apró béka maradványa — Reste eines kleinen Frosches. (Nematoda.) 100. Balta Braila (Románia), 1933. jun. 19. Gyik- pikkely (?) ^ Eidechsenschuppen (?); Dytiscidae 1; Odonata — larva 2, bogár (?) ill. rovarmaradvány — ^ Käfer- event. Insectenreste. (Nematoda.) 101. Szentlászlópuszta (Martonvásár), 1933. jun. 20. Rana esculenta 1, két kis béka csontmaradványai — Knochenreste von zwei kleineren Fröschen; fehérhal — Weißfisch (Scardinius ?); Carabidae 4; Gryllus 3; Corixa 1, Gerris 1. 102. Békéscsaba, 1933. jul. 20. Garassius vulgaris (cca 12 cm). A gyűjtő szerint vizibogár maradvány is volt benne — laut Notiz der Sammlers waren auch Wasserkäferreste zu finden). 103. Marton vásár, 1933. aug. 24. Odonata és más bogár- ul, rovarmaradvány — und andere Käfer- und Insectenreste. (Nematoda.) 104. S z a n á d, 1933. aug. 30. Cyprinus carpio 2; Dytiscidae 1. egyéb bogármaradvány (?) — andere Käferreste (?); Notonecta 1. (Nematoda.) 105. Szanád,, 1933. aug, 30. Halmaradvány — Fischreste; vizi- ro varmaradvány — Wasserinsectenreste. (Nematoda.) 106. Szanád, 1933. aug. 30. Carabidae 1. 107. Z e n t a, 1933. aug. 30. Rana 2; Hydrophilus caraboides 1; Notonecta 2; sásmaradvány ■ — SchiKreste. 108. Székesfehérvár, 1934. ápr. 14. Naucoris 1; meg- határozhatatlan anyag — undeterminierbares Stoff. (Nematoda.) 109. Velencei tó, 1934. máj. 8. Rana esculenta 1; Perca fluviatilis 1; vizibogárlárva maradványa — Wasserkäf erlarvenreste , Chlaenius festivus 3; Diptera 1. 110. Ó V e r b á s z, 1934. jun. 15. Alburnus 1; rovarmarad- vány — Insectenreste. (Nematoda.) 111. Bicske, 1934. aug. 6. Halmaradvány — Fischreste. A megvizsgált 114 gyomortartalomban tehát a következő álla- tokat találtam (fontosságuk sorrendjében sorolva fel őket. a gerin- ceseket és gerincteleneket külön csoportosítva) : Eset Példánj^ % Halak 40 78 35-08 Békák 38 122 33-33 Gőték 5 6 4-38 Emlősök 4 5 (6) 3-50 Gvikok 4 5 3-50 565 VASVÄEI MIKLÓS [Aquila Eset Madártoll 1 Szárazföldi bogarak 46 Kis vizi bogarak (Dytiscidae, Hydrophilidae) 28 Nagy vizibogár -lárvák (Dytis- cus, Cybister, Hydrous) ... 23 Vizi poloskák (Notonecta, Naucoris) 19 Rovarmaradványok 17 Szitakötőálcák 12 Nagy vizi bogarak (Dytiscus, Hydrous) 10 Szitakötők S Pókok 8 Hydrophilus caraboides .... 7 „Vizi rovar-maradványok" ... 6 Hártyásszárnyuak 5 Tücsök 4 Szárazföldi poloskák 4 Csigák . 4 Hangyák 3 Legyek 3 Vizi poloskák (Nepa, Ranatra, Corixa, Gerris) 3 Kis vizi bogár-lárvák 2 Szöcskék .... Sáskák Lótetü Kabóca Fülbemászó Példány % 1 0-87 233 40-35 84 46 24 30 10 9 8 8 7 9 10 4 18 12 3 4 2 1 1 1 2 3 24-56 20-17 16-66 14-91 10-52 8-77 7-01 7-01 6-14 5-26 4-38 3-50 3-50 3-50 2-63 2-63 2-63 1-75 0-87 0-87 0-87 0-87 0-87 A halak következőképen vannak képviselve ,, Fehér halak" . . . Scardinius erythroph- thalmus Cyprinus carpio . . Carassius vulgaris Tinca vulgaris . . . Acerina cernua . . , Alburnus sp Alburnus lucidus . . Esox (?) Abramis (?).... Leuciscus sp. . . . Perca fluviatilis . . Pisces indet Eset Példány 12 15 5 10 4 3 5 5 1 1 1 1 19 % 114 gyomor- tartalomból 6-14 4-38 3-50 2-63 1-75 1-75 1-75 0-87 0-87 0-87 0-87 0-87 14-91 /o az összes halakból 17-50 12-50 10-00 7-50 5-00 5-00 5-00 2-50 2-50 2-50 2-50 2-50 42-50 1935/3SJ A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS GÉM TÁPLÁLKOZÁSI OJSKOLÜUIÁJA 566 Mint a fenti összeállításokból kitűnik, a bakcsó étlapján a halak és békák állnak első helyen. Ámbár a gerincesek között előbbieknek van a legfontosabb szerepe, de a gyakoriságra nézve nem sokkal múlják felül az utóbbiakat. A haltáplálék kevésbbé gyakori, mint a vörösgém- nél (52*21%), ellenben gyakoribb, mint a bölömbikánál (19'6%) és pocgémnól (24*5%). ügy látom, hogy a halak viszonylagos gyakori- sága a gémgyomrokban bizonyos mértékben azzal a körülménnyel is vonatkozásba hozható, vájjon az illető madárfaj nappali vagy éjjeli állat-e. Ha azonban meggondoljuk, hogy a madarak sorában a legtöbl) halfogó főleg nappali madár, igy nem csodálkozhatunk, ha éppen a bölömbikában és bakcsóban nem sok, sőt részben meglehetősen kevés halat találunk. A halfogáshoz általánosságban, t. i. milvor az ,, szigonnyal'" történik, az előfeltételek : a célzáshoz szükséges elegendő világosság és mivel többnyire silíamlós a célpont, a biztosan találó és megragadó szerszám. Könnyű belátni, hogy gémeink legtöbbje éppúgy abban,, hogy nappali madarak, mint abban, hogy kissé más alakú (részben hosszabb, egyenesebb és hegyesebb) csőrrel vannak ellátva, a két emiitett fajjal nem egy lapra tartozók. Kézikönyveink szerint a bakcsó, mint a legtöbb más gém, külön- féle vizi állatokat eszik és az idevonatkozó adatokat ugy szokták meg- adni, hogy a táplálék-állatok rangbéli sorrendjéről alig kapunk valami pozitiv megállapítást, ellenben inkább a haltáplálék fontosságát hang- súlyozzák, így Naumann (26) szerint : ,, Eleven kis halakat minden má& tápláléknak elébe helyez. Ujjnyi hosszúnál azonban nem nagyobbak ezek. mert nagyobb példányoknak a lény elése sok nehézséget okozna, a szét- darabolásukhoz pedig nem ért. Legkedvesebb neki a még egészen kicsiny halivadék. Azonban kicsiny vizibékákat, békalárvákat, vizibogarakat. szitakötőket, vizirovarlárvákat, férgeket, különösen földi gilisztákat és amint mondják piócákat is eszik, és még egészen kicsiny vékony - héjú csigákat s egereket is". Haetert (12) szerint a bakcsó tápláléka leg- nagyobbrészt halakból áll, de rákokból, férgekből, lárvákból, béka- porontyokból, piócákból és egerekből is. Dombrowski (8) szerint a főtáp- lálékot halak képezik, de rovarlárvákac, békaporontyokat, piócákat és egereket is talált benne. Ezek szerint tehát nem lehet másra gondolni, minthogy a bakcsó a mocsári és vizi állatok szempontjából mindenevő, — aijéll?;ül, hogy egyik vagj? másik állatot nagyon előtérbe helyezné. Ez azonban nem egészen igy van és most ismételnünk kellene azt, amit annak idején meg- jegyeztünk a vizi-, illetve általában a madarak táplálkozására vonatkozó általánositásokról és a tulröviden elintézett ily irányú megállapítások- ról (40). Ehelyett nézzük közelebbről és a fenti megállapítások bizony- ságától támogatva az általános véleményeket. 567 VASVÁRI MIKLÓS LAquila Amint emiitettük, ahalak nem játszanak túlságosan nagy szerepet, legalább is nem sokkal nagyobbat, mint a békák, sőt az utóbbiak a bakcsónál olyan jelentőségre jutnak, hogy csak a bölömbika múlja fölül ebben a tekintetben. A haltáplálék többnyire ,, fehérhalakból" áll, de meg kell emlitenem. hogy sajnos a 40 „halas" esetből 17-nél — tehát 14*91%-ban, illetve 42'ő0%-ban — a töredékes maradványok fajra nézve meghatározhatatlanok voltak és igy csak 23 eset van olyan, amikor a halfajok meghatározása lehetséges. Ezek között a gyakori pirosszemü-kele {Scardinius erythrophthalmus) hasonló arányban van képviselve, mint a vörös gémnél (12*50, illetve 13*55%) ; a kárász {Carassius vulgaris) azonban kisebb mennyiségben (7"50, illetve 15*25% ); Sb ponty {Cyprimcs carpio) aránylag gyakori (lO'OO, illetve 5*08%) ; a küsz-félék (Alburnus) is hasonló mértékben vannak képviselve {Albur- nus hicidus : 2"50, illetve 3"38%, A. sp. 5*00, illetve 3"38%) ; a csuka {Esox hicius) és a keszegek (Abramis) ritkábbak, mint a vörös gémnél (2*50 : 5*08%) ; ugyanez áll a keszeg-félék [Leuciscus) szerepére is (2*50 : 11.85%). Ezekkel szemben áll különösen a sügér {Perca fluvia- tilis) ritkasága a bakcsó gyomrokban (2'50 : 16"10%). A bakcsó tehát a vörös gémmel összehasonlítva inkább fogja a sekély mocsárvizben élő és többnyire lomha halfajokat. Hozzátehetjük, hogy az ilyen halakat a szürkületben is könnyebb kifogni a vizből. A pontynak a viszonya a bölömbika táplálkozásában jól összhangban áll a fent emiitettekkel. A békák a bakcsó táplálkozásában ténylegesen előkelő szerepet töltenek be, amint már korábban is gyanítottam. A legtöbbje vizibéka [Rana, főleg esculenta), a csak ,,béka" néven emiitettek is valószínűleg ide tartoznak. Az ásóbéka (Pelobates fuscus Lal^ií,.) aránylag jól van képviselve (9 esetben, 9*64%, illetve 28*94%); nagyobb számban külö- nösen a szaporítás idején március végén és áprilisban kerül a bakcsó elé. Amit fentebb a test-, illetve csőralkat s az életmód, nevezetesen a táplálkozási módra nézve mondottunk, a hal táplálékkal szembe - álKtva a békatáplálékra nézve teljes érvénnyel hír s ugyanez áll a Botaurus esetében is. A gőtéknek nincsen nagy szerepük és amint várható a gyíkok- nak sem. Kissé meglepő volt az apró emlősök csekély jelentősége ; ugv- látszik, hogy ezek, különösen az egérfélék inkább a réteken, mezőkön, sőt tarlókon vadászó, tehát a mocsártól messzebb távozó gémfajok- nak esnek zsákmán^T^ul. mig a bakcsó táplálékát jobban a víznél keresi. Mint egérpusztitófc tehát éppen nem lehet nagyon kiemelni, ellentét- ben Mojsisovios-csal (24) aki egyszer egy példány begyében 7 „nag}- egeret" talált. Lacordaiu (3) szerint egeres években hasznos, mert tömegesen eszi a mezei egereket. 1935/38] A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS GÉM TAPLÁLKOZiSI OEKOLOGIÁJA ^gjj Ami a gerinctelenekből álló táplálékot illeti, kétségtelenül leg- fontosabbak a nagy vizibogarak {Dytiscus, Cybister és Hydrous) lárvái, nem ugyan az esetek száma szerint, mert a szárazföldi bogarak és a kicsiny, sőt apró vizibogarak azoknál gyakrabban fordulnak elő. Azonban hangsúlyoznom kell, bogy különösen a szárazföldi bogarak az eseteknek több mint felerészében (46 esetből 26-szor) béka marad- ványokkal együtt fordulnak elő és igy legalább részben, mint a gyo- morba másodlagosan jutott táplálékállatok foghatók fel. Sok más rovart, mint gyomortartalom-elemet igy lehet értelmezni, de ki tudná biztosan kétségbevomii, hogy legalább is a kisebb vizibogar aknák egyrésze nem-e kerülhet másodlagosan a madár gyomrába pl. halakkal (de még a nyálkás haltestre tapadva is bekerülhetnek a gém gyomrába, ha nem is mindig a halgyomorban), sőt azt is el lehet képzelni, hogy az ilyen kis állatok iváskor egyszerűen a vizzel vétetnek fel vagy beúsz- hatnak a torokba. Egyáltalában nagyon idején volna, ha a valószinü másodlagos táplálékot a vizsgálatok alkalmával több figyelemre méltatnák. A vizibogar -lárvák evése szempontjából azonban a bakcsó a vörös gém mögött van (20-17 : 38'93%), sőt ha nem is ilyen mértékben^ de még a pocgém is felülmúlja (26-4%), viszont előnyben van a bölöm- bikával szemben (13" 7%). Egészen ellentétben viszont a bölömbika- fogyasztja a legtöbb nagy vizibogarat kifejlődött állapotban (27'45%),^ a bakcsó kevesebbet (8"77%), a pocgém (5'66%) és vörös gém még keve- sebbet (2 '65%). Ebben a tekintetben tehát a bakcsó még legközelebb áll a bölömbikához, amit a testalkotáson és életmódon kivül azzal is mag3'-arázunk, hogy a csibor és csikbogár többnyire este röpül ki a viz- ből és egy részüket talán ez alkalommal fogják el. A többi gerinctelenek közül még leggyakoribbak a vizipoloskák és szitakötő-lárvák. A vizipoloskák között pedig kivált a Notonecta és Naucoris játszanak nagyobb szerepet, legalább is 19 esetben fordul- nak elő (16'66%), a bölömbikánál 11 eset (27%), a vörös gémnél 32 eset (28"31%). A szitakötőlárvák 12 esetben fordulnak elő (10-52%), a vörös gémnél csak 3 esetben (2*65%), a bölömbikánál pedig csak egy esetben. Ellenben a kifejlett szitakötő a bakcsóban csupán 8 esetben (7*01%), a bölömbikában 4 esetben (7*8%), ellenben a vörösgémben 35 esetben (30"97%) fordul elő, ami a nappali és éjjeli vadászat közti különbséget szépen mutatja. Egyébként bakcsónkat a „szorgalmas rovarevő'- jelző (SiMONFEY, 33) tényleg megilleti. A többi táplálékállatok többnyire alárendelt j elentőségüek . Az emiitett 114 gyomor tartalmán kivül megvizsgáltam fiókák ökrendéseit is, amelyeket a kisbalatoni gémtelepen kérésemre Wabga KÁLMÁN kollégám, volt szives gyűjteni valamint a koháryszentlőrinei 56! I VASVÁRI MIKLÓS [Aquila erdőben levő bakcsótelepen ifj. Mészákos GviiEGT is gyűjtött ilyeneket, amiért nekik e helyen is köszönetet kell mondfinoin. Kisbalaton. 1930. jun. — • 3 ökrendezés — 3 Auswürgungen : Alburnus lucidus 8 — 9 (esetleg más fehérlial is ? — event, auch anderer Weissfisch ?) ; békacsontmaradvány — Froschknochenrest, Hydrous-, Dyfiscus-ìaTVSb maradványa — Reste. Kisbalaton, 1930. jun. 4 — 7. Alburnus lucidus cca 80, Scardinms erythrophthalmus cca 3, Bombinator igneus 3, esetleg egyéb kis béka-csont is — event, auch andere Kleinfroschknochen ; Dystiscus- larva 2, Dytiscidae 2, Hydrophilida e 1, Elateridae 1, Curculionidae (?) 1, Carabidae 1, esetleg más bogármaradványok is — -eventuell auch andere Käferreste ; Gryllotalpa 1. (Nematoda). Kisbalaton, 1931. jun. 5. Okrendezések 3 fészekből — • Aus- würgungen aus 3 Horsten. Alburnus lucidus cca 8 (8 — 10 cm-es példá- nyok, von 8 — 10 cm Länge), Esox lucius 1 (cca 15 cm), Pelobates fuscus és egyéb békacsontok (1 — 2 Pelobates-től talán) — auch andere Eroschknochen, vielleicht aber noch 1^2 Pelobates unter jenen); Cybister- larva 2, Gryllotalpa 1. Kohár y szentlőrinci-erdő — Koháryszent- 1 ő r i n e e r Wald, 1931. jun. 22. Ökrendés 10 — 15 fiókából — Aus- würgungen von 10 — ^15 Jungvögeln. Pelobates fuscus cca 60 (már lábas- lárvák — Larven mit Beinen), Rana 1, Bombinator igneus 1, Carassius -vulgaris 5 (cca 10 — -11 cm), Alburnus lucidus 1, (torokfog-maradvány — Gaumenzahn-Reste) ; G ybister -larva 5, (4 nagy + 1 kicsi — 4 grosse Tind 1 kleinere). Hydrous 2, Dytiscidae 9, Carabidae 1, Curculionidae (?) 1, egyéb rovarmaradványok (?) — andere Insektenreste (?). Kisbalaton, 1932. jun. Alburnus lucidus 11 (cca 7 — 8 cm) ; jRana esculenta 1 (nagy példány — ein grosses Exemplar), Hydrous-larva, 2. Kisbalaton, 1932. jun. 14. Alburnus lucidus cca 15, néhány "békalárva maradványa — Reste von einigen Froschlarven, Dytiscus- larva 19, Cybister -larva 3, Hydrous-larva 15 — 18, kisebb Dytiscidae- arva — Larve von einem kleineren Dytiscidae cca 2, ,,Coleopt."- larva 1, Dytiscidae l,Hydrophilidae (?) 1, Carabidae 2, Chrysomelidae 1, Curculionidae 2 (?), Orphania denticauda 1, Gryllotalpa 1. Kisbalaton, 1932. jun. 24. All)urnus lucidus cca. 70 (köztük 12 cm-esek is voltak — auch solche von 12 cm Länge), Cobitis fossilis l, Hydrous -larva cca 9 ; más lárva — andere Larve 1. K o h á r y s z e n 1 1 Ő r i n c i-e r d Ő — K o h á r y s z e n t- 1 Ő r i n c e r Wald, 1932. jun. Pelobates fuscus cca 15 (lábaslárvák — Larven mit Beinen), Carassius vulgaris 1 — 2, Acerina cernua 3, Scar- dinius erythrophthalmus 5 — 6, Alburnus lucidus 2 — 3, halmaradvány (?) 2 — 3 péld. — andere Fischreste von 2 — 3 Exemplaren (Lucioperca ?), 1935/38] A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS GÉM TAPLÄLKO/ÄSI OEKOL0GIÄJA 570 C y bister -laA-ydü 2. Dytiscus-larva, 1, Dytiscidae 1. más rovarmaradvány (?) — anderes Insektenrest (?). Kisbalaton, 1933. jun. 6 — -10. Köpetek és ökrendezések. — Gewölle und Auswürgungen. Szőrköpetek részben igen erősen összeállt gombócocskák : sok Microtus szőre, de vakondszőr is, kevés csontmarad- vány. Die Haargewölle sind z. Teil als sehr stark zusammengeballte Kugeichen : viele Microtus-Haare, aber auch Maulwurfshaare, wenige Knochenreste. Alburnus lucidus 18 — 20 , Rana esculenta 1 {ndugy ])é\á.kn.y — 1 grosses Exemplar), Dytiscus-\a,TY2^ 3, Carabidae 1, Coleoptera {Chrysomelidae?) 1, Oryllus 7, Gryllotalpa 3, Odonata (Aeschna 1)1, egyéb rovar (?) maradványa — Reste von anderem Insekt (?). Kisbalaton, 1933. jun. 26. Alburnus lucidus 1 — 2. Kisbalaton, 1934. jun. Alburnus lucidus 16 — 17 ; igen kevés pocokszőr — sehr wenige Wühlmaushaare. Kisbalaton, 1934. jun. 9. Köpetek és ökrendések 14 fészek- ből. — Gewölle und Auswürgungen aus 14 Horsten. Sok szőr (pocok-, vakond- (?), esetleg cickánytól, kevés pocokcsont-maradvány) — Viele Haare (von Wühlmaus, Maulwurf (?), event, auch von Spitzmaus, einige Wühlmaus-Knochenreste). Alburnus lucidus cca 50 (köztük 13 cm-esek is — auch solche von 13 cm Länge). Dytiscus-lsbTva 5, Hyd- rows-larva 4, Carabidae 6, Dytiscidae 2, Chrysomelidae 2, Silpha 1, Cassida 1, Curculionidae 2 — 3, Gryllotalpa 1, egyéb rovarmaradvány (?) — anderes Insektenrest (?). A fenti vizsgálati anyagból kiderül, hogy a kisbalatoni gémtelep bakcsó -fiókáinak tápláléka igen jelentős mértékben „fehérhalakból", különösen szélhajtó küszből (Alburnus lucidus) áll. Utóbbi halfaj a Balatonban nagy tömegekben él, májusban és júniusban ikrázik s ebben az időben Lovasst (21) szerint a parti lyukakból kézzel is kifogható. Ebből a körülményből könnyen megérthetjük, hogy ez a hal kényelmesen megszerezhető prédát jelent a bakcsó számára. De könnyen megszerez- hető haltáplálékot jelent az a körülmény is, amikor a kiszáradás alatt álló kicsiny pocsolyákban a megfulladáshoz közel álló halakat fogja meg a bakcsó, amint ezt magam is tapasztaltam s a gyomortartalom anyag- ban a 7 7 -es szám alatt erre nézve tárgyi bizonyítékok találhatók. A meg- vizsgált ökrendésekben a békák éppen azért fordulnak elő kisebb szám- ban, mert a madarak a könnyen elérhető halakban, különösen a küszbén legbőségesebben felszedhető táplálékot találnak. De nèm utolsósorban arra is kell gondolnunk, hogj?* a táplálkozási lehetőségek átcsoportosítása állott ))e, amennyiben a fiókák etetési idejében a rendesen éjjeli élet- mód megváltozott és igy nappal több hal található és fogható el. Steinfat'í' (34) kisbalatoni tapasztalatok alapján a haltáplálékot majdnem kizárólag koncérból (Leuciscus sp.) állónak mondja és szerinte a legnagyobb 571 VASVÁRI MIKLÓS [Aquila számbajövő hal példányok 8 cm. -esek lehetnek, de már ezek lenyelése is nagy nehézséget okoz a fiókáknak. Emliti a táplálék szempontjából a vízirovarokat, békákat és piócákat is. Meglehetősen feltűnő a három különböző esetben általam megállapított elég sok apró emlősmarad- vány, kivált sok szőrgomoly, ami többé-kevésbbé a szárazsággal, illetve nagyobbarányu egérbőséggel áll összefüggésben. Az ökrendésekben, illetve köpetekben talált többi táplálékállat a gyomortartalmakban találtakkal elég jól összhangba hozható. Érdekes az ásóbéka-lárvák tömege a koháryszentlőrinci bakcsó- fiókák ökrendéseiben. Különösen sokat találtam — mintegy 60 darabot — 10 — 15 fiókából származó ökrendésben (1931. júniusból). Az ásóbéka Magyarország több vidékén hihetőleg nagyobb szerepet játszik a bakcsó táplálkozásában és különösen a Tisza vidékén vannak olyan helyek, ahol emiitett béka számára nagyon alkalmas szaporító helyek találhatók s közismerten nagy lárvái az árterületek kubikgödreiben gyakoriak, azonban éppen ezek a helyek, amint személyes tapasztalásból tu- dom, a bakcsó számai a is kedvenc vadászterületek. Az emiitett sok Pelobates is a Tisza partjáról származik, tehát magától a költési helytől kb. 10 km-ről. Ez is azt bizonyltja, hogy a bakcsó a fészkelőteleptől táplálék-keresésre nagyon messze eltávozik, amint ezt már Hothik (17) is emliti s ezen a ponton a szürke gémmel bizonyosfoku hasonlóság állapit- ható meg. Említésre méltó, hogy a „mérges" vöröshasu unka {Bombinator igneus) is előfordul az ökrendésekben (3 drb a kisbalatoni, 1 drb a koháryszentlőrinci telepről). Most még más búvárok vizsgálatát kell összhangba hozni a fentiekkel. Gigt.ioli (10) szerint egy bakcsó gyomortartalma (Udine, 1888. máj. 7.) eg}^ halból és egy Procrustes coriaceus-hól állott ; egy másiké (M Jl- e m m a, 1882. dec.) békamaradványokból, 3 nagy vizibogár- lárvából, 2 nagy ,,Oríhoptera'' -hói és egy Gryllotalpa vulgaris-hól, míg egy harmadiké (Sesta. 1886. ápr. 28.) 8 békát, valamint 1 sikló marad- ványait tartalmazta. Több fontos adatot tartalmaz Akiík^oni és Moltoni (1) dol- gozata a Greggio-i (Vercelli) gémtelepről. A fiókák ökrendéseit vizs- gálva 25 ökrendésben (1930. jun.) 17-szer fordultak elő békák és béka- á rvák és csak 8-szor halak (6-szor együtt a békákkal). A halfajok közül Cyprinus carpio 2-szer, Cobitis taenia szintén 2-szer, Pomotis aureus 1-szer (a Cobitis taenia-Ysl együtt) fordul elő. Csibor- és csikbogár-lárvák 4-szer, „vizirovarok" 1-szer, meg nem határozható állatmaradványok (kígyó ?) 1-szer szerepelnek. Az öreg madaraktól etetett 17 fióka gyo- mortartalmában békák 8-szor, halak 6-szor (halmaradványokkal együtt 4-szer), gőte 1-szer, kígyó (Tropidonotus) egyszer, nagy vízíbogár-lárvák 7-szer. vizirovarok 2-szer, „rovarok" 3-szor fordulnak elő. Az öreg mada- 1035/38] A BAKCSÓ JÍS ÜSTÖKÖS GÉM TÁPLÁLKOZÁSI Oli KOLO(i[.Ü.A 572. ráktól már független fiatalok, továbbá öreg madarak 18 gyomortartal- málDan békák 9-szer, halak 5-ször (2-szer együtt a békákkal ; kis pon- tyok 2-szer, csuka 1-szer), csiborlárvák 3-szor, bogarak 2-szer {Dytiscus 1-szer), Neuroptera-k és Hymenoptera-k 1 — 1-szer, és egér 1-szer for- dulnak elő. MoLTOxi (25) ujabb becses dolgozatában 1931-től 1933-ig ter- jedő évekből ismét több adatot közöl a bakcsó táplálékáról éspedig 18 példány gyomortartalma alapján (6 ad., 8 puli., 4 juv.) az öreg madarakban (1931. ápr. — máj.) béka 3-szor, hal {Cyprinus is) 1-szer, bogár 4-szer (a békákkal együtt 3-szor), lótetü kétszer, hátonuszó poloska, viziro\arok, lárva, kis csiga és pók 1 — 1-szer szerepelnek. A 8 pullus- ban (4 drb. : 1932. jun.— aug., 4 drb. : 1933. máj. 28.) béka 7-szer,: hal 1-szer, bogár 2-szer (együtt a békákkal), vizirovarok és rák (Apus) 2 — 2-szer, pocok, hátonuszó poloska, lótetü, csiborlárva, más rovar- lárva 1 — 1-szer fordult elő. A 4 fiatalban pedig (1933. aug.) hal egy- szer, rovar 2-szer, , .meghatározhatatlan szerves anyag" 1-szer volt ki- mutatható . MoLTf )NT egy másik közleményében Líbiában elejtett bakcsó gyomortartalmaként 1 Eana occipitalis-t emlit (Atti, Milano, 1934.) Mindezek az olasz adatok a békatáplálékra nézve mégiscsak: olyan értelemben szólnak, hogy bizonyos előszeretet állapitható meg belőlük. Érdekes, hogy már a kis fióka is, mint például az emiitettek közül egyilí 32, a másik pedig 38 gr. testsúllyal, békamaradványo- kat, tehát ,, csontos"' táplálékot tartalmazott. Egyébként a béka- táplálék szerepét az olaszországi bakcsófiókák táplálkozásában Giovanni GallejjLi rendkívül találó rajzokkal mesteri módon ábrázolja Moltoni (25, 26) dolgozatainak ábrájaként. PoNCY (3) szerint egy svájci gyomortartalomban (1916. máj. 6.) 5 drb. 15 cm-es ,,fehérhar', egy. másikban (1922. jun. 14.) 1 „szardinia", 1 ,, fehérhal" és 1 béka volt ; ugyancsak Poncy szerint 1 bakcsót csere- bogárvadászat közben figyeltek meg. Ugyanő ezt irja : ,, Táplálékát nem csupán a viznél és vizben keresi, hanem szivesen a réteken is, ahol nagy tömegekben eszi a cserebogarakat". Bizonyára az ilyen esetek azonban csak kivételek a szabály alól. Madon (23) szerint 4 francia- országi gyomortartalomban hal 1-szer, béka 2-szer, Mollusca 1-szer, féreg 1-szer. növényi anyag 2-szer fordult elő. Az Újvilág bakcsóinak, különösen a Nycticorax n. naevius Boi>i>. táplálkozására nézve jobbára a fiókák ökrendéseinek vizsgálatából rendelkezünk megfelelő bizonyítékokkal. Geoss (11) szerint 100 ökrendés 80% -ban halakból állott ós pedig a Merluccius hilmearis, Clupea harengus és Tautogolabrus adspersits nevű közönséges halfajok- ból. A Merluccius jiéldányok között néhány aránylag nagy volt, 300 — 800 gT. súlyú, tehát több, mint a fiókák saját súlyának a fele. A nagyobb halak legtöbbjét az öreg madarak döglött vagy féldöglött áUapotban 573 VASVÁRI MIKLÓS [Aquila szedték fel. Gkoss ugy találta, hogy ugyanazok a helyek, ahol a bak- csók táplálkozni szoktak, döglött halakkal, különösen Merhiccius-sal tömve voltak. A táplálék többi 20% -a különböző állatokból állott : tengeri gyürüs-férgekből, rákokból, rovarokból, főleg bogarakból, legyek- ből, szitakötőkből és Mollusca-lihól is, mely utóbbiakat Geoss szerint bizonnyal holt állapotban szedtek föl a madarak. Figyelemreméltó, hogy a 3 — 10 napos fiókák 20 ökrendése közül 16 főleg rákokat tartal- mazott, melyek a fiókák 3 hetes koráig nagy percentben voltak kép- viselve, de később főleg halakat lehetett találni. Az amerikai bakcsó ,,^m^7i*6*a-táplálékárór' szintén vannak némely adataink. így Gross (11) szerint A t w o o d-ban (Illinois) a táp- láléka főleg békákból és szalamandrákból állott és ugyancsak Gross Sandy Neck-ben az emiitett tengerparti állatokon kivül, mint édes- vízi állatokat csupán „Fowler-varangy" -okát és azok lárváit találta. Wet- MORE (42) szerint Burford Lake mellett (N. Mexico) a bakcsók döglött Amblystomá-ka,t és békákat fogtak. Mások azonban sok halat is találtak táplálékként, valamint egereket, békákat, gyíkokat, rákokat stb. Baker (15) szerint Floridában ez a madár kétélt üekből, kígyók- ból és , .értéktelen" halakból él ; Baynard (2) itt 50 ökrendésben 60 rákot, 610 kis harcsafélét (catfish), 31 kis csukát, és 79 szitakötőt talált. Ugylátszik, hogy az amerikai adatok főleg a fiókák etetési idejére szorítkoznak és szerintem ebből magyarázható a haltáplálék esetleges túlsúlya. Más bakcsófaj okra nézve kevés táplálkozási adatot sikerült felkutat- nunk. A Nycticorax caledonicus Gm. -re nézve azt irja Dahl (7) a Bismarck- szigetekről, hogy két fiatal tolkuháju példány árkokban vadászott és a közeli egyébként táplálékban gazdag tengerpartot sohasem keresték fel. Egy gyomorban rövidfarku rák maradványai voltak, egy másikban 10 drb brakkvizi Gobiida (Eleotris, 6 cm.), 20 drb 4 cm. hosszú bagolylepke- hernyó, 2 garnéla-féle rák, 1 orrszarvú bogár és 1 lótetü. Heineoth (14) egy fiatalruhás (620 gr. súlyú) $-ban csak halakat talált. Sütton Dél- ausztráliában egy nagy telep fészkes fái alatt a vizben tömegesen találta rákok maradványait („Yabbies"), más esetben pedig egy elej- tett példány gyomrában megint rákmaradványokat talált. Cayley (4) jellemzően azt mondja a táplálékra nézve : ,, yabbies, freshwater mol- luscs, frogs, and aquatic insects" (halakat nem emHt !). Fenti adatok ismét határozottan arra mutatnak, hogy a bakcsó álta- lánosságban előszeretettel viseltetik a parti állatok iránt, ami testalkatát tekintve, egészen önként érthető. A ráktáplálékra vonatkozik egyéb- ként a N. caledonicus cancrivorus Neum. és „Gochlearius cancrophagus'' régebbi név is, noha utóbbi madár a bakcsóval közelebbi vonatkozásba bizonyos okokból nem nagyon könnyen hozható. A fentebb köze- 1935/381 A BAKCSÓ É.S ÜSTÖKÖS UIÓM TÁl'LÁ LKO/ÁSI ()IOKÜL(»(ilÄ.) A 574 Je bbről ismertetett bakcsó-csőr a táplálékállatokat gyakran inkább ,,f elszedi" mint „elf og j a'-, amit a már emiitett döglött halak és (löglött kétéltűek is bizonyítanak. Az ilyen állatoknak a „kihalászása ' és még hozzá a csőr alkata eléggé igazolja a tudományos genusnév : ,yNycticorax" jogosultságát, de a magyar „vakvarju" nevet is, amint- hogy bizonyos mértékben tényleg van hasonlóság, lényüket tekintve a hollók- illetve varjukhoz (a hangot és a telepes f észkelést is tekintve). Ami a táplálék mennyiségét illeti, a bakcsó meglehetősen nagy igényű, mert Heinkoth (13) fogsági megfigyelései szerint az 5 napos 80 gr. súlyú fióka napiszükséglete 60 gr. hal volt (tehát saját súlyának 75%-a), 34 napos korában 655 gr. súlyban 167 gr. hal volt szükséges (mintegy 25%) és a közben eső időben cirka 30%-nyi súlyarányban volt megállapítható a táplálékmennyiség. Ami a ,, polyphagia" -t, illetve annak fokát illeti, a bakcsó és a bölömbika között nincs nagy különbség. Azonban mégis azt mondhat- juk, hogy a gerincesekből álló táplálék szempontjából a Botaurus a leg- inkább polyphag-f aj . A ,,fok"-ot ugy értem, hogy a nagyobb százalék- értékeket — többnyire 10%-nál nagyobbakat — vettem tekintetbe a felsorolt állatcsoportokra vonatkozólag. A vörösgém a gerinces -poly- phagia szempontjából valamivel magasabb fokon áll, mint a bakcsó és az utóbbi ebben ismét felülmúlja a pocgémet. A gerinctelen-polyphagia- ban ellenben az emiitett fajok igy következnek egymás után : vörös- gém, pocgém, bakcsó és bölömbika. Ami a bakcsót, mint halkártevőt illeti, a vörösgémről annak- idején mondottakat kell itt megismételnem. Mint a többi gémek, a vadvizekben, tehát normális viszonyok között egyáltalában nem okozhat érdemleges kárt. Emellett rá kell mutatnunk arra is, hogy a bölömbikáfi kivid gémeink között ez a legíiagyobb békaevö. Testalkotásából követkéz - tethetőleg is kevésbbé ügyes, inkább alkalmi halász. Az alkalmat főleg nyár közepén a kiszáradásfélben levő állóvizek nyújtják, különösen csapadékszegény évben. De olyankor a gémek beavatkozása nélkül a legtöbb hal a megfulladás következtében úgyis elpusztulna. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a fiókanevelés idejében pusztitott halak leg- nagyobb része halászatilag csekély értékű, sőt értéktelen fajokhoz tartozik. A mesterséges halastavaknál a bakcsó szerepe egyáltalában nagyon függ a vízállástól, illetve a partviszonyoktól. Az az ellenvetés vagy mondhatnám kifogás, hogy ez vagy más faj a haltápláléknak, tehát a halak táplálkozására szolgáló más állatoknak elfogása által közvetve okoz kárt, el nem fogadható. Osak túlságosan anyagias fölfogás vezet- het az ilyen véleményekhez. Természetvédelmi szempontból azonban mindannyiunk szá- mára sürgető parancs, hogy a bakcsó mai állományát hazánkban, még 575 VASVÁRI MIKLÓS [Aquila meglevő telepeit Középeurópa liatárán, lehetőleg pontosan számba vegyük, teljes jóakarattal és energikus rendszabályokkal védjük és megmentsük. . Az üstökös gém ( Ardeola r. ralloides Scoi».) a kicsiny pocgém mel- lett legkisebb gémfajunk. Ha a pocgém gerlenagyságu, ugy ez körül- belül olyan nagy, mint egy középnagyságú házi- vagy szkti galamb. Természetesen karcsú, hosszunyaku termetük miatt mindkettő nagyobb- nak, illetve hosszabbnak látszik. Az üstökös gém súlya mintegy 550—300 gr. Termetére nézve némiképpen a ppcgémre emlékeztet és tulaj- donképpen ez a körülmény volt a döntő, amiért a bakcsóval együtt táplálkozás-oekologiai vizsgálatra kiválasztottuk, hogy mint nappali gémet ellentétben a bakcsóval, egyrészt ezzel és a bölömbikával, másrészt pedig a részben testalkotásban és életmódban is hasonló poc- gémmel lehessen összevetni. Az üstökös gémnek a pocgéméhez igen hasonló a karcsú, hegj^es csőre, amely proporcionálisán is nagyon hosszú, miként az Ixobrychus-é is. A csőr hossza Haeteet (12) szerint 60 — 68 mm., a madár nagyságá- hoz viszonyítva tehát még is valamivel kisebb, mint a pocgémé ; első esetben ugyanis körülbelül 12 — 13%, az utóbbi esetben 14 — 15%-a a madár teljes hosszának. Itt kiemeljük, hogy a bölömbikának van a legrövidebb csőre, amint ezt korábban is hangsúlyoztuk, t. i. a teljes hossz 11 — 12%-a, mig a bakcsónál 14 — 15%, a vörösgémnél pedig mintegy 14%. A lábhosszhoz viszonyitva az üstökös gém csőre, mint a pocgémé, többnyire nagyobb, mint a láb, ez az Ixotrychus-nàl még ki- fejezettebb, szintúgy a vörösgémnél, ellenben a bakcsónál és különösen a bölömbikánál ellenkező értelemben a csőr a kisebb. Ezek a megjegy- zések itt eltérőleg a szokásos szisztematikai, illetve meghatározó kulcsul szolgáló adatoktól, a madár testalkotásának oekologiailag helyesebb értelmezését célozzák. A csőr karcsúságát tekintve, az üstökös gém a pocgémhez áll a legközelebb és ebben különösen a pásztorgém- hez (Bubulcïis ibis L.) hasonlit. Az üstökös gém csőrének alakját legjobban a ,, magasság" és hosszúság egymáshoz való viszonyának értéke fejezi ki. A következőképpen lehet ezt kifejezésre juttatni : Egy 62 mm. hosszú csőrü példány csőrmagassága a tőnél 11 mm., az alsó káva gyenge kiszögelésénél mérve 8, a csőrhegy előtt mintegy 5 mm-re pedig 2 mm magas, tehát a magasságnak a hosszhoz való viszonya a három emiitett helyen 17%, 12% és 3%. Egy 46 mm-es csőrü pocgémnél a megfelelő értékek : 11, 6-5 és 3 mm., illetve 23%, 14% és 6%. Az üstökös gémnek tehát még íinoinabb és hegyesebb csőre van, mint a pocgémnek. Az Ardeola ralloides Scop. génifajaink között egyike a legkifejezet- tebben „délies" jellegűeknek, amely Magyarországon a régebbi időkben is 1930/38) A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS GÉM TÁPLÁLKOZÁSI OEKOLOGIÁJA 575 inkább a déli részeken volt gyakoribb költő madár és az Ecsedi-lápban levő egykori tömeges telepei (Lovassy, 22) estek csak meglehetősen észak felé, de a madár déli és keleti jellegének megfelelően északkeletre feküdtek, mig az ugyanabban a szélességben lévő egykori fészkelő helyek Nyugatmagyarországon jelentéktelenek voltak. Mai nap ez a madár Magyarországon csak egy helyen, a Kisbalatonnál biztosan ismert fészkelő. Mivel azonban a költési időben más helyeken is előfordultak már példányai, igy számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy ez a szép kis gém egyebütt is fészkelhet. Az efféle szórványos megfigyelések többnyire csak kevés pél- dányra vonatkozók, noha ismereteink szerint ez a faj mindig telepesen, sokszor nagyon tömegesen költ ; igaz, hogy a mai kisbalatoni állomány alig 20 párra becsülhető csupán és érdekes, hogy ez az állomány alig mutat gyarapodó tendenciát. Figyelemreméltó, hogy itt Lo^■A8SY (20) szerint korábban sem volt nagyszámú, noha akkor még minden évben kisebb telepeket alkotott a fűzfákon, kivált bakcsók, de a nagyobb gémek és batlák társaságában is ; Lovassy is azt tartja, hogy Dél- magyarország árterületei e madár igényeinek jobban megfelelnek, ahol igen nagy telepei voltak. Az Obedszka Bara gémtelepén Schenk (31) 1908-ban 1000 párra tette számukat, mig Steinmetz (35) 1930-ban csupán 400 párt állapított meg. Mint ,, egyes'' fészkelőt nem ismerem az irodalomból sem, de ISTagy László barátomtól azt az értesitést vettem (in litt.), hogy Kemecse mellett (Szabolcs m.) 1926-ban és 1927-ben egy pár költött és fiókáit fel is nevelte. A gyomortartalom vizsgálatok anyaga a következő : 1. B é z s e n y, 1898. jun. 27. Dytiscus {Cybister?)-\/3öj A BAKCSÓ lís ÜSTÖKÖS (ÍIÍM TÁl'LÁf.KOZ.ÍSI <) KKOI,()(JIÁ.I A 580 50. í h a r o s. 1930. aug. 27. Apró békacsontok — kleine Prosch- knochen; Carabidae 1; Naucoris 2; Diptera 2; esetleg más rovarmarad- ványok is — eventuell auch andere Insectenreste ; Araneina 1. 51. Iharos, 1930. aug. 27. Rana 3; Scardinius (?) 1; Ciirculionidae 1, más rovarmaradványok — andere Insectenreste. 52. Ó V e r b á s ?, 1930. szept. 11. Molge 3 — 4; Carabidae 3—4, Dytiscidae 3 — 4, Curculionidae 5 — 6, Cassida 1, más rovarmaradvány — andere Insectenreste; Araneina 1. 53. Ó V e r b á s z, 1930. szept. 11, Apró békacsontok — kleine Froschknochen; Dytiscidae 5 — 6, Berosus 1, Hydrous-ia,YY3í, 3, Carabidae 5—6, Ciirculionidae cca 15, Goccinellidae 1, egyéb bogármaradvány — andere Käferreste; Gryllotalpa 1; Naucoris 1, Araneina 1; növénymarad- ványok — Pflanzenreste. 54. S z i 1 a s b a 1 h á s, 1930. szept. 11. Rana 2; Cercyon {Hydro- philidae) 1; Gryllotalpa 38 (24 nagyobb és 14 kisebb példány — 24 größere und 14 kleinere Exemplare) ; Vespidae maradványok — Beste ; Homoptera 1. 55. F e 1 g y ő, 1931. máj. 15. Cybister-larYSí 1, Hydrous-lsbrvsb (?) 1, Carabidae 3—4, Elateridae 2, Cerambycidae 1, Curculionidae 1, egyéb bogármaradvány — ■ andere Käferreste. 56. Újvidék, 1931. máj. 15. Dytiscus -larva, 2; Gryllotalpa 3, más rovarmaradvány is (?) — andere Wasserinsectenreste (?). 57. C s u r g ó, 1931. jun. 21. Apró békacsontok — kleine Frosoh- knochen ; Cybister-l-a,rvsi 4, Hydrous-lavvsi 1; Naucoris 1, Notonecta 1; Araneina 1. 58. Ó V e r b á s z, 1931. jul. 14. Apró békacsontok — kleine Froschknochen; Dytiscidae l , Hydrophilidae {Helophorus) 4, Carabidae 1 (?), más bogármaradvány — andere Käferreste ; Naucoris 1 . 59. K a r a p á n c s a, 1931. aug. 12. Perca fluviatilis 1 (cca 8 cm.), esetleg egy kisebb is — eventuell auch ein kleineres Ex. ; Molge 1; Dytiscidae 2, Hydrophilidae 4, Hydrous larva 1, Carabidae (?) 1. Curculionidae 1, Chrysomelidae 1; Naucoris 1, esetleg egyéb rovar- maradványok is — eventuell auch andere Insectenreste. (Nematoda.) 60. Jászberény, 1931. aug. 16. Kis halak maradványai — Reste von kleinen Fischen (cca 4; Alburnus, Gobio 1); Dytiscidae 2; Gryllus (?) 1, rovarmaradványok — Insectenreste. 61. Z a 1 a a p á t i, 1931. szept 15. Rana 7 — 8; Curculionidae 4, Chrysomelidae 1; Gryllotalpa 7; Naucoris 2; Araneina 2 — ^3; növényi mag — Pflanzensame. 62. Baja, 1932. aug. 6. Scardinius erythropthalmus 2, (cca 10 — 11 cWi) ; Hydrous-lsiTva. l, Cybister-larvs: 2, esetleg egyéb rovarmarad- vánv is — eventuell auch andere Insectenreste. 581 VASVÁB-I MIKLÓS [Aquila 63. Baja, 1932. aug. 8. Acerina cernua 2 (cca 4 cm); Cybister- larva 2, Hydrous-lsiTYH l, Odonata-la,rvaj 1 — ■2: Curculionidae 3, más rovarmaradványok — andere Insectenreste (?). 64. Szolnok, 1932. aug. 9. Ra^ia 3; Dytiscidae 1, Hydrophilidae l, Carabidae 1, Coccmellidae (Hippodamia) 1, Aphodius l,Cybister-lsbrvsi cca 7, Sfethaphima fuscum 1; Odonata cca 3; Naucoris 2; más rovarmarad- vá,nyok (?) — andere Insectenreste (?). 65. Szolnok. 1932. aug. 9. Apró békacsontok — kleine Frosch - knochen; Perca fluviatilis cca 5 (1 Exemp. 6 cm ; 4 Exemp. 3 — 4 cm); Cybister-lsüYva, Q, Hydrous-lsbrvsb l, Odonata-lsbrvsi 1 — 2, Naucoris 1. 66. S i m o n g á t, 1932. ősz (Herbst). Kis béka — kleiner Frosch; Dytiscidae 3, Carabidae 4, Hydrophilidae 1, Curculionidae 4, Elateridae 1, DytiscusAs^VYB, 1 — 2, Dytiscidae-laürva, 7 — 8, Acilius-larva, 2, Hydrous- larva 2 — 3, Cybister-larva, 1; Notonecta 1; Formicidae és egyéb rovar- maradvány — andere Insectenreste (?). 67. Óverbász, 1933. máj. 5. Tinca vulgaris 1 (cca 7 — 8 cm); Hydrophilidae 2; Naucoris 3. 68. Balatonfüred, 1933. máj. 17. Cyprinus carpio 1 (cca 10 cm), Carassius vulgaris 1 (cca 6 cm); Oryllotalpa cca 4; Notonecta 1, 69. Balta Braila (Romania), 1933. jun. 19. Curculionidae (?) 1; Oryllotalpa 1; vizirovarmaradvánj? (?) — Wasserinsectenreste. 70. Hercegszántó, 1933. aug. 10. Kis béka — kleine Frösche 3; Scardinius erythrophthalmus 1; Cybister-lsiYYSh 2; Odonata ina,ra,d- ványok — Reste. 71. S z a n á d, 1933. aug. 14. Kis béka — ■ kleine Frösche 2; Dytiscidae cca 4, Hydrophilidae 2 (Berosus 1 ) , Hydrophilus caraboides 1 , Curculionidae 1, Melasoma vigintipunctata 1, Cybister-lsnva, 2; Odonata maradványok — Reste ; Gryllotalpa cca 7; Notonecta 6, Naucoris 4 — 5; Hymenoptera 2, más rovarmaradványok (?) — andere Insectenreste (?); növényi mag — Pflanzensame. 72. S z a n á d, 1933. aug. 14. Kis békák maradványai — Reste kleiner Frösche; Rhantus I, Coccinellidae 2 {Anisosticta 19 -punctata 1), Chrysomelidae 1, Cybister-lâTYa, 1; Oryllotalpa cca 12; Naucoris 1, Corixa 1; Odonata maradványok — - Reste, 73. S zana d, 1933. aug. 16. (1930h), Rana 16, Bombinator igneus 1; Dytiscidae 3; Oryllotalpa cca 3; Naucoris 6, Notonecta 1, 74. Székesfehérvár, 1933. aug. 29. Naticoris 1, bogár-, ill. rovarmaradványok — Käfer- und Insectenreste. 75. Óverbász, 1934. ápr. 22. Hydrous-lsirvsi 1, Cybister-ìa,TYa, 1; Naucoris 1; Araneina 1. 76. Óverbász, 1934. ápr. 26. i)í/ííscws-larva 4; Gryllotalpa 1; Naucoris 11; J.yawewa 1. l'J3á/3SJ A BAKCSÓ lîS ÜSTÖKÖS UÉM TÁPLÁLKOZÁSI OKKOLO(UÁJA 582 77. Óve r b íi s z, 1934. ápr. 28. Naucoris 1; Dytiscidae, Muscidae, Perlidae (?) - maradványok — Reste; Araneina cca 5. 78. Over b á s z, 1934. máj. 4. Alburnus lucidus 1; Naucoris 2. 79. Ó V e r b á s z, 1934. máj. 4. Alburnus lucidus 1; Carabidae 1, Z)í/í*sc'zts -larva 1; Grillotalpa 1; Naucoris 4. 80. ó V e r b á s z, 1934. máj. 5. Carassius vulgaris 1 (cca 6 cm), Scardinius erythrophthalmus 1 (cca 10 cm); Naucoris 2, Notonecta 1. 81. Dinnyés, 1934. máj. 6. Dytiscus-lsbvvsb 34 (10 kisebb — ; kleinere), Cybister-ldbYYa, 2, Acilius-ldiTya, 6, Hydrous-laiYSb 2 — 3; Gryllo- talpa l, Gryllus 1; Notonecta 1, Naucoris l;Odonata 3 — 4; vizibogár lárva (?) és pók maradványa — Wasserkäfer larve und Spinnenreste). 82. Dinnyés, 1934. máj, 6. Dytiscus-ìa,Tva, I, Gybister-ìa,TYa, 1. Acilius-ìa,rYa: 1; Gryllotalpa 4, Gryllus canipestris 2; Notonecta 2; Odonata 1; esetleg még rovarmaradvány — eventuell noch Insectenreste; Araneina 1. 83. Dinnyés, 1934. máj. 6. Dytiscus-lsirYa, 22 (3 — 4 kicsi — ■ kleinere), C y bister -Isítysí 3, Hydrous-lsüVYSb 1, Acilius-ìsirYa. 4, Dytiscidae J} Odonata maradványok — ■ Reste; Naucoris 2; esetleg még más rovar- maradványok is — eventuell auch noch andere Insectenreste; Araneina 1 — 2. 84. Z e n t a, 1934. máj. 6. Dytisciis-lsbJYSi 9 (1 kisebb — kleinerer), Acilius-lsbTYa 1, Hydrous-ìaTYSi 1; Odonata-lsnYa cca 4; Gryllotalpa l; Naucoris 2; Araneina 1. 85. Zenta, 1934. máj. 12. Dytiscidae 2, Hydrophilidae 3, Carabidae 2, Curculionidae 1 , Ghrysomelidae 2 (Prasocuris phellandrii 1), Materidae 1; Gryllotalpa 14; Naucoris 1. 86. Ó V e r b á s z, 1934. máj. 16. Alburnus lucidus 2; Cybister- larva 3 (2 kicsi — kleinere), ^i/íZrows -larva 2 (1 kicsi ■ — kleinere); Naii- coris 3, 87. V e 1 e n c e, 1934. máj. 19. Dytiscus-\di,TYa, 1, Cybister-la,rYa, 19 (18 kicsi — kleinere), Hydrous-ia,rYa, 1, egyéb kis vizibogárlárva (?) — andere kleinere Wasserkäferlarve, Dytiscidae 1, Hydrophilidae 1. Donacia 1. 88. Dinnyés, 1931. aug. 6. Hydrous 1, kevés rovarmaradvány — wenige Insectenreste. {Nematoda.) 89. Jászberény, 1931. aug. 22. „Fehérhal"- és sügérmaradvá- nyok (?) — ,,Weissfisch''- und Barschreste (?) 4 (otoKth). (Nematoda.) 90. Kunhegyes, 1931. okt. 20. Békacsont — Froschknoche ; Dytiscidae 5, Curculionidae (?) 1; Aesçhnidae 1 ; Notonecta 3; Hymenoptera 1; növényi mag — Pflanzensame. 91. Nagykát a, 1934. máj . 20.C'^oísíer-larva 2, Hydrous-larYa ( ?). 1, Acilius-ÌSirYR 1; Gryllotalpa 1; Araneina 4 — 5. 5g3 VASVARI MIKLÓS [Aquila 92. Zent a, 1934. máj. 30. C'y bister -ìavvsi 2, Hydroiis-laTva 1. Hydrophilidae (Helophorus) 1 ; GryUotalpa cca 6; Naucoris 2; Formicidae ( ?) 1 . 93. Sellye, 1934. jun. 6. Dytiscus-iarvA 3, Cyb ister -larva, cca 4, H y droîis -larva, 1; Aeschmdae-la,rva 20; GryUotalpa 1; Notonecta marad- nám' — Reste. 94. Ó V e r b á s z, 1934. jun. 'S. Cybister -larva 1; Gryllus 2; Nau- coris 1 . 95. Ó V e r b á s z, 1934. jun. 8. Dytiscidae 2, Curculionidae 1, C y bister -larva 3, Acilius-larva: 1, Hydrous-larva 2; Notonecta 1, Nau- coris 1; Araneina 1. 96. Ó V e r b á s z, 1934. jun. 12. Apró békacsontok — kleine Proschknochen; Alburnus lucidus 1; Hydrous-larva 2; Gryllus 1; Nau- coris 3. 97. Ki s bála ton, juv., 1934. jun. Apró emlősszőr kis gomo- lyokban — Kleinsängerhaare in kleinen kugelförmigen Gewöllen ; Cyhister -larva 9, Hydrous-larva, 11; Odonata-larva 3^4, Odonata 4 — 5; GryUotalpa 5; Naucoris 3, Notonecta 1; G arabidae 3 — á.GurctdionidaeS — 4, Dytiscidae 2, Hydrophilidae 1, Silpha 1; Hymenoptera 1, esetleg más Tovarmaradvány is — - event, auch andere Insectenreste, 98. K i s b a 1 a t o n, jnv., 1934. jun. Hydrous-larva 1; Gryllo- ialpa 1 . 99. K i s b a 1 a t o n, juv., 1934. jun. Cybister-larva 1; GryUotalpa 1, egyéb rovarmaradvány — andere Insectenreste. 100. N i n (Dalmácia), 1934. jun. 24. Kis békacsontok — kleine Proschknochen; Cybister-larva, 5; Naucoris 1, Notonecta 1. 101. Óverbász, 1934. jun. 30. Leuciscus rutilus 1 (cca 10 cm); GryUotalpa 1. 102. Óverbász, 1934. jul. 2. Kisebb békamaradványok — kleine Froschreste; Hydrous larva 2; Naucoris 1; Locustidae (.?) 1: Araneina 2 (?). 103. Óverbász, 1934. jul. 10. Apró békacsont — kleine Frosch- knoche ; Carabidae 1, Curculionidae 1, Dytiscidae 1, Cybister-larva, 3, vizi- bogár -lárva (?) — Wasserkäferlarve (?) 1; GryUotalpa 2; Naucoris 23; Araneina 3. 104. Béda, (Mohács), 1934. jul. 20. Diptera. 105. Ludaspuszta, 1934. jul. 29. (18 h). Apró békamarad- ványok — kleine Froschreste 1 — 2; GryUotalpa 1, Gryllus 4, Acridiidae-, ^4(/rííomc?ae-maradványok — Reste; Naucoris 2; Araneina 1. 106. Óverbász, 1934. jul. 30. Halmaradvány — Fischreste (2 otolith); Odonata lárvamaradvány — Reste; Naucoris 2; Araneina 8. (Nematoda.) 1935/381 A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS OEM TÁPLÁLKOZÁSI OEKOLOGÍÁJA 584 107. Béda (Mohács), 1934. aug. 2. Kis békacsontok — kleine Froschknochen; Carabidae 2, Curculionidae 1, Hydrous-larva, 2; Gryllo- talpa 3; Naucoris \, esetleg még más rovarmaradvány — event, auch, andere Insectenreste; Araneiria 4 — 5. 108. Béda (M o h á e s), 1934. aug. 7. Scardinius erythroph- thahnus 2; Dytiscidae {Rhantus ?) 1, Hydrophilidae {Helophorus ?) 1. Okrendezések 2 fészekből — Auswürgungen von 2 Horsten. Kisbalaton, 1930. jun. 5. 2 béka csontmaradványai (egyik elég nagy példány), kevés halcsontmaradvány — Knochenreste von 2 Fröschen (der eine ziemlich groß), wenige Fischknochenreste ; Dytiscus-lsivva, 2, Cybister-ìsbvvsb 7, Hydrous -larva, 2, Carabidae 10 — 11 ; C arabus granulatus 1, Curculionidae 2, Elateridae cca 3, Hydrophilidae 2 , Dystis- cidae 1, Melasoma (Chrysomelidae) 1, Odonata-Í3ürv& 1 — 2, Gryllotalpa 1, Naucoris 6, valószínűleg egyéb rovarmaradvány is — wahrscheinlich auch andere Insektenreste, — Araneina 1, apró mag — winzige Pflanzen- samen. Eset Halak 34 Békák 29 Gőték 5 Gyikok 2 Emlősszőr 1 Vízi poloskák (Naucoris, Noto- necta) . 73 Nagy vizi bogarak lárvái .... 60 Kis vizi bogarak (Dytiscidae, Hydrophilidae) 43 Szárazföldi bogarak 41 Lótetü 39 Pókok 31 Szitakötők 18 Szitakötő-álcák 10 Hártyásszárnyuak 9 Meghatározhatatlan vizibogár- lárvák 8 17 7'40 Ro varmaradvány ok 7 — 6*48 Acilius-lárva 7 16 6*48 Tücsök 6 12 ö'55 Sáskák 5 ,6 4-62 Hydrophilus caraboides 4 9 3-70 Legyek 3 — 2-77 Vizirovar maradván\'ok 2 5 l'SS Perhdae (?).,.! 1 1 0-92 Szöcske (?) 1 1 0-92 Kabóca (?) 1 1 0*92 Corixa 1 1 0-92 Hangya 1 l 0-92 Példány 64 75 10 2 1 272 253 149 197 173 58 26 36 12 17 16 12 , 6 9 0/ /o 31-48 26-85 4-62 1-85 0-92 67-59 55-55 39-81 37-96 36-11 28-70 16-66 9-25 8-33 585 VASVARI MIKLÓS [Aquila A halak következőképen vannak képviselve Scardinius ervthrophtal- mus Alburnns lucidus Carassius vulgaris Leuciscus rutilus Tinca vulgaris . Perca fluviatilis Acerina cernna . Cobitis fossilis . Alburnns sp. . . Pehérlialak . . Cyprinus carpio Gobio ^ Meghatározhatatlan halai- Eset 9 6 4 2 2 6 3 3 9 íldán; 0/ /o Y 108 gyomor- tartalomból /o Az összes halakból 15 8-33 26-47 12 5*55 17-64 7 3-70 11-76 3 1-85 5-88 á 1-8Ö r)-88 , 6 1-85 Ö-88 3 1-85 Ö-88 3 1-85 5-88 2 1-85 5-88 2 1-85 5-88 1 0-92 2-94 1 0-92 2-94 8 4-62 14- 70 Amint az adatokból kitűnik, az üstökös géni gerinces tápláléka- iban első helyet a halak foglalják el. Ez a madár jobbára kis halakat eszik, minteg}^ 10 cm. nagyságig (Floericke (9) azt mondja, hogy legfeljebb 7 cm. nagyságig) és ha egyszer 15 cm-es hal is volt található, ez épen a karcsú esik volt, A halak gyakoriságra nézve (31-48%) a vörösgémnél talált mennyiséget nem érik el (52-21%) és a bakcsónak is mögötte van mada- Tunk (ott 35-08%), ellenben a pocgémet (24-50%) és még inkább a Ijölömbikát (19-6%) felülmúlja. Naumann (27) szerint csak egészen kicsiny lialakat eszik 2 — 7 cm. nagyságban és ugylátszik szerinte, hogy ezek a kedvenc eledelei, Haetert (12) feltűnő módon a halakat nem említi táplálékként, csupán azt mondja, hog}^ a tápláléka : ,, rovarok, lárvák, férgek, kétéltűek, lágytestüek." A békák a halaknak nem nagyon, de mégis mögötte vannak. A bakcsónál az arány csupán 1-75% különbséget mutat, mig az üstökös gémnél 4-63 %-ot. Ez tehát bizonyitja, hogy a bakcsó határozottan nagyobb békaevő, mint az üstökös gém. Utóbbi leginkább a kicsiny fiatal békákat eszi és ilyen tekintetben csaknem mindig gazdag válasz- tékot talál. A legtöbb példány egy gyomorban 16 volt. Naumann (27) joggal mondja : ,,A nagy békákat époly kevéssé veszi tekintetbe, mint a nagyobb halakat, de az azévi, vagy múlt évi kis vizibékák (Rana esculenta) halak mellett rendes táplálékai." A többi gerincesek jelentéktelenek, a gőték (4-62%) és gyíkok (1-85%) is. Apró emlős szőre egyszer fordult elő ; Yareel (45) említi, hogy Roni) szerint e madár begyében egy cickány volt. Am^ a gerincteleneket illeti, gyakoriságra nézve a vizipoloskák első helyen álhiak. Ezek 73 esetben (67-59%) fordulnak elő ! A háton 1935/:58] A BAKCSÓ ÉS Ü8TÖICÖS GÉM TÁPLÁLKOZÁSI () i;K()l,fM4l.\.l A Sgg ÚSZÓ poloskák {Notonecta) és a csikpoJoska {Naucorí-'í ciinicoides) kép- viselik ezeket és 19 esetben (17-59%) a kettő együtt fordul elő. Ezek- nek a rovaroknak gyakoriságát az üstökös gém táplálkozásában egyik Jegszembeszökőbb jellegnek tartom. És erre a tulajdonságra már koráb- ban is reá mutattam, de akkor még csak mint valószínűségre, amit most a vizsgálatok teljes valóságban beigazoltak. Csalc a pocgém veheti föl vele a versenyt ebben, noha mögötte marad (45-2%). Egyébként a Notonecta és a Naucoris a vizipoloskáknak főképviselői általában a gémek táplálkozása szempontjából, mert más fajok csak elenyészően kicsiny számban fordulnak elő a gyomrokban. Azok nemcsak gyakori- ságuk, hanem rabló életmódjuk által is jobban ki vannak téve a gémek- nek, mint más vizipoloskák, pl. a növényevő Gorixida-k, amelyek saját tapasztalataim szerint is különösen a kisebb vöcsköknél (kivált Podiceps nigricollis Bp.) játszanak nagyobb szerepet.* A vizipoloskákhoz gyakoriságra nézve a gyomortartalmakban legközelebb vannak a ,,nagy vizibogarak' ' {Dytiscus, Cybister, Hydrous) lárvái, melyek 60 esetben (55-55%) fordulnak elő. Az egyes genusok- ból Dytiscus 15 esetben (13-88%), Cybister 42 esetben (38-88% -f 2 kétes eset) és Hydrous 28 esetben (25-92% + 3 kétes eset) szere- pel. Tehát az üstökös gémnél is a Cybister a leggyakoribb, azután következik a Hydrous és utoljára a Dytiscus -ÍAty a., mint a vörös- gémnél. Ezek a táplálkozási tényezők az Ardeola-iiál még fon- tosabbak, mint a vörösgémnél és a két gémfaj közti nagyság- beli különbségnek megfelelően az üstökös gémnél fiatal, meglehető- sen kicsiny lárvák is gyakoriak. Némely gyomorban olykor nagyobb számban vannak képviselve, így egyik esetben 22, egy másik esetben 34: Dytiscus-lárvéit találtam. IVI ind a három genus 25 esetben (23-14%) van képviselve együttesen. A kisebb vizibogarak lárvái is eléggé gyakoriak, mintegy 15 esetben (13-88%), Acilius-ìarvàk 7 esetben (6-48%) for- * Jegryzeí. Ez egyébként igen jól kiviláglik WetmORE (43) vizsgálataiból, melyek szerint 122 Podiceps auritus L. gyomortartalmában Notonecta egy, Corixida pedig 9 esetben fordult elő, mig 27 P. nigricollis californicus HEERM-ban Notonecta egy, Corixida 11 esetben szerepelt és 180 Podilymbus podiceps L.-ben Notonecta 13, Corixida 26 esetben fordult elő. Talán még meggyőzőbbek ugyancsak Wktmohk (44) adatai az amerikai Phalaropidák táplálkozására nézve (amelyek úsznak is), igy 155 PJtalaropus lohatus L.-ban az emiitett vizipoloskák 5, illetve 42 esetben, 106 Steganopus tricolor ViEILL.-ban o, ill. 36 esetben találtattak; a Corixida-k inkább a viz belsejében tartózkodnak és igy jobban az úszó, mint a gázolva táplálkozó madaraknak esnek zsákmányul. Ugyanez bizonyitható a Tiecurvirostra americana Gm. és a Himantopus mexicanus MÜLL. vizsgálatából is. Ál- talában a vizipoloskák szerepe éppen nem becsülendő le a madarak táplálkozása szem- pontjából és nem hiába játszanak a középancierikai Corixida-k a szobamadár-tartásban, mint tápláló madáreleség jelentős szerepet. A szerző. 587 VASVÁR] MIKLÓS [Aquila dúlnak elő. Ez ismét beszédesen tanúskodik az üstökös gém rátermett- ségéről a vizibogár-lárvák vadászatában. A kisebb vizibogarak imago-i is jól vannak képviselve (43 eset, 39'81%), ellenben a szárazföldi bogarak noha szintén számosak (41 eset, 37"96%), de nem kevés esetben lehet gyanakodni, hogy ezek másod- lagosan a kis békákkal kerültek a gyomorba (a 41 esetből 20-ban békák- kal együtt vannak). Sokkal nagyobb jelentőséget lehet tulajdonítani a lótetünek (Gryllotalpa vulgaris). Ez 39 esetben (36"11%) volt megállapitható. Az üstökös gém étlapján szintén specialitásként tekinthető. Ezt annál inkább vélhetjük, mert a pocgémnél (11"3%), valamint a vörösgémnél (9'73%) kisebb mértékben lordul elő. A Gryllotalpa a gyomortartalmakban több-- szőr többedmagával van képviselve, igy pl. egy izben 38 példányban. Ezt a számot a madaraknál egyáltalában csaknem rekordszámnak lehetne mondani, minthogy a lótetüt noha inkább mint alkalmi táp- lálékot, de mégis meglehetős mértékben kedvelő vetési varjú sem eszi ilyan kiadós számban és dr. Csöegey Titus is, mint legnagyobb számot csupán 10 drb-ot emlit varjuköpetből. A többi gémek közül hasonló táp- lálék különösen a Butorides virescens cubanus Oberh. vizsgálata során került elő Porto Rie o-ból, ugyanis Wetmoke (41) 51 gyomor- tartalomból az ottani lótetüt {Scapteriscus didactylus) 54*33 %-ban találta képviselve és egy gyomorban 16 példány is volt együtt. A Buhnlcus ibis is nagy kedvelője a lótetünek ; Kiekpateick (18) 139 példány gyomortartal- mában 51 -szer talált példányokat (tehát 36-69%), vagyis úgyszólván egé - szén megegyezik az arány a tehéngém és üstökösgém szemj^ontjából. Pókok meglehetősen gyakran, 31 esetben (28-70%) szerepelnek. Többnyire a vízparti fajokat fogja el ügyesen működő csőrével, de lehetséges, hogy a kis békák megemésztése után is maradnak vissza ilyenek.*) A többi gerinctelenek, mint a szitakötők és lárváik nem játszanak jelentős szerepet. A fentiekből világosan kitűnik, hogy a táplálék többsége a vizből vagy annak partjáról való és ezek a bizonyítékok is arról szól- nak, hogy madarunk a viztől távoli helyeket táplálékszerzés végett nem keres fel. HoDEK szerint is ez a gémfaj a telepesen költők közül a legrövidebb utakat csinálja táplálkozás céljából, de kivételesen ta- lálta mérföldnyi távolságokra is a fészkelő helytől. Nézzük most a mások — eléggé gyér számú — adatait. Chkiíxi;l két Tem eskü bin mellett (1897. aug. 30.) elejtett példány *) Jegyzet. Ugylátszik, hogy a bókák nem ritkán pókoknt is esznek; IÍckstkis 262 béka gyomrában 57 esetben találta őket. A szerző. 1935/38] A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS GÉM TAPLÍLKOZÁSJ OKIvOLüUi ÁJA ölsg gyomrában 3 kicsiny tavibékát, vizirovarokat és lárvákat, illetve apró halakat és kevés rovart talált (kézirati feljegyzések a M. Kir. Madártani Intézet gyűjteményében). BuRG és Knopfli (3) szerint táp- láléka mindenféle rovar, lárva, kétéltű, békalárva, csiga és alkalmilag hal ; PoNCY (3) szerint a gyomortartalom vizibogarak. vizipoloskák, szitakötők, békák, halak maradványaiból, továbbá növényi marad- ványokból és apró emlősök csotjaiból áll, a rovarok közül említi a Dytiscus, Notonecta, Libellula, Colymbetes, Berosuò, Homopterus, Co- lophorus, Coccinella, Ägabus és Holochaus nemeket. Gi( lku^i (19) a kö- vetkező gyomortartalmakat említi: 1. ad. Ç Fano (1881. nov. 2.), 2 Rana esculenta, 3 vizibogár-lárva [Cybister ?), 13 Anax ( OfZo72 aia) -lárva ; 2. ad. '<" Sesto (1886. ápr. Iá.), 3 Gryllotolpa vulgaris, 15 — 20 Crusta- cea brachytira-lárYa, 1 Hydrophilus-ìàrva. ; 3. ad. r^ Genova (1886. máj. 9.), 1 hal, Neuroptera-k és sok apró rák; 4. 2 ad. (1886. mái.), békák, halak, rákok, kis rovarok, férgek. Több fontos adatot tartalmaznak Aujugoxi és Moí/iom (1) közle- ményei. A Greggio-i gémtelepről (1930. év) származó 16 gyomor- tartalomban (12 ad., 4 juv.) Notonecta 6-szor, egyéb vizirovarok 5-ször^ béka 4-szer (egy esetben 10, másikban 7 kis béka), Gryllotalpa 2-szer (12, illetve 5 példány), szitakötő -lárva 2-szer, földi giKszta 2-szer, gyik 1-szer, Orthoptera (szöcskék és tücskök), legyek, atka, lágytestüek és édesvízi rákok 1 — 1 -szer, növény maradvány ok pedig 2-szer fordidtak elő. Egyikgyo- morban számos élősdi (kullancs) maradványa volt, gyaníthatólag szarvas- marháról. Ug^'^anazon a költőterületen 1932-ben és 1933-baii ismét folyt a vií'.sgálat. Táplálékként megáJlapitottak : ad. (1932. jiin. 12.), 15 Gryllotalpa, 3 béka-lárva; ad. (1933. aug. 17.), 2 béka és egy harmadik maradványai, 7 apró hal maradványa, 1 Carabidae, egy kis csiga. — 7 juv. (1933. aag.) : béka 2-szer 1 kis hal ( Eupomotis gibbosusj, bogár, csibor- lárva, Notonecta, Gryllotalpa 1 — 1-szer, ,, rovarmaradványok" 5-ször. — 3 puli. (1933. jul. 3.) béka és béka-lárva-maradványok 1-szer, Gryllo- talpa 2-szer, Dytiscus -iAiv a., más rovarlárva, bogár, szitakötő, Tipula 1 — 1-szer, vizirovarok 2-szer és növény 2-szer. Mint látható, a fenti adatok a mieinkkel eléggé jól megegj^ez- nek, abban is, hogy a táplálékot a madár többnyire a vizből vagy víz mellől szerzi. Ezt bizonyítja egyébként a sáskák viszonylagos ritkasága a gyomortartalmakban, mely rovarok az egyes gémfajok szempontjá- ból fokmérői lehetnek a szárazabb területekre szóló és a víztől távolodó tendenciának. Ellenben a lótetuk gyakorisága éppen a vízparton való huzamos tartózkodást bizonyítja. Madarunknak a táplálkozásban kar- csúságán kívül a vele kapcsolatos kicsinysége és csekély súlya jó szol- gálatokat teljesít. Nem utolsó sorban említendő az sem, hogy képes megállni a vizírózsa-leveleken és így a környező vízből, valamint magiik- Ö8Ö VASVÁRI MIKLÓS [Aquila ról a levelekről is szedegetheti a táplálékot (utóbbi irányban Reiseb (29) végzett megfigyelést). Az Európán kivüli adatok és megfigyelések szempontjából meg- említem, hogy Chapin (5) B e 1 g a - K o n g ó b a n 4 gyomortartalom vizsgálatakor halakat nem talált, hanem két békát, két pókot és rova- rokat, még pedig sok szitakötőt, néhány sáskát, egy tücsköt, vizipolos- kákat és rovarlárvákat ; két gyomor 26 lepkét is tartalmazott (ezek közül legalább is 20 kicsiny Hesperiida volt, amelyek akkor az ottani iszapos helyen ezrével gyűltek össze). Az Ardeola grayii Sykes táplál- kozására nézve dr. Vkí!wi;y szívessége folytán (in litt.) arról értesültem, hogy J á V a-szigetén a mangrove-ban tett megfig3'elései szerint több- nyire rákokból (kicsiny ,, tengeri pókokból") táplálkozik. Ami a közel rokon tehéngémmel {Bubulcus ibis L.) való oekolo- giai kapcsolatot illeti, erről sokat nem mondhatunk. A fenti fejtege- téseimben alkalmam volt rámutatni arra a körülményre, hogy az üstökös- gém majdnem kizárólag a víznél táplálkozik. Mindenképpen érdekes feladat volna kikutatni, vájjon miféle ok bírta rá a rokon tehéngémet, hogj- mocsári madárból többé -ke vésbbé ,, szárazföldi madárrá", szavanna- madárrá alakuljon át. Tagadhatatlan az a tény, hogy több gémfaj magasfoku polyphagiája következtében változatosságképpen gyakran száraz területeken élő állatokat keres, mint a ,, nagy gémek" {Ardea cinerea és pui'purea) is mezei egereket, nem is csodálkozhatunk tehát, ha a kisebb termetű, különben is kiadósabban rovarevő gémiajok között egy olyan is akad, mint a tehéngém, amely rovar vadászatai kedvéért többé-kevésbbé elhagj^ja a vizet*) és amint Heüglin ( 16) és Koenig ( 19) oly szemléltetően leírják, a steppet, sőt a sivatag karavánutjait is felkeresi, a legelő jószághoz és nagy vadhoz szorosan hozzácsatlakozik, hogy az állatok legelése közben felriasztott rovarokat elfoghassa, valamint hogy az állatokról magukról a kellemetlen külső élősködőket, kullan- csokat leszedegesse. Tehát nem véletlen, hogy egy ilyen gém éppen afrikai földön termett a nagy patás emlősök hazájában. Az életmódnak ilyetén való átalakulása társaséletet élő vagy legalábbis a társas- életre hajlamos és ezért vállalkozóbb szellemű madárnál sokkal inkább elgondolható, mint a magányosan élő konzervatívebb fajnál (v. ö.Giconia ciconia^Giconia nigra), ^hhen SiZ összefüggésben még arra is figyelmez- tetnünk kell, hogy bizonyos körülmények, esetleges változások az élet- módot, különösen a táplálkozást befolyásoló viszonyokban a társas- fajoknál éppen egy bizonyos területen való nagyobb egyedszámuk miatt hatásukat jobban képesek érvényesíteni. A nagy patásokat bizo- *) Jegyzet. Az ugyancsak i-ovarevő, de több tekintetben primitivebb Ixobrychus ebben is más hajlamú. A szerző. . 11)35/38] A BAKCSÓ ÉS ÜSTÖKÖS GÍM TÁPLÁLKOZÁSI OEKOLOGIÁJA 590 nyos körülményekre való tekintettel általában az egész világon a madár- világ szempontjából is fontos tényezőknek kell tekintenünk. Az üstökös gém néhám^ szerző szerint szintén kapcsolatban áll velük. így Nai'm ann (27), Floeeic KE (9) és DoAiBiKjwsKi (8) szerint vonzódással viseltetik a legelő sertések iránt, hogy túrásaik alkalmával a kis pocsolyákba menekülő apró halakat eKoghassa, sőt Domeeowski szerint némelykor a sertések hátára is ráül. Egyébként Molt Aus den 114 Fälle Exemplare Mageiiinlialten ",(1 ..Weißfische- • 7 12 (J-14 17-50 Scardinius erythrophthalmus 5 15 4-38 12-50 Cypriniis carpio 4 5 3-50 10-00 Carassius vulgaris 3 10 2-63 7-50 Tinca vulgaris 4 1-75 o-OO Acerina cernua 3 1-75 Ö-OO Alburnus sp. 5 1-75 5-00 Alburnus luoidus 5 0-87 2-50 Esox (?) 1 0-87 2-50 Abramis (?) 1 0-87 2-5Ö Leuciscus l 0-87 2-50 Perca fluviatilis 1 0-87 2-50 Pisces indet. 17 19 14-91 42-50 Wie aus obigen Zusammenstellungen herauszAinehmen ist. stehen auf dem Speisezettel des Nachtreihers die Fische und Frösche obenan u. zw. nehmen die vorigen unter den Vertebraten die vornehmste Stelle ein, doch werden die letzteren durch sie an Häufigkeit nicht eben sehr übertroffen. Die Fische sind weniger häufig als bei Purpurreiîier (52-21%), hingegen häufiger als bei der R-ohrdommel (19-6%) und Zwerg- rohrdonnnel (24-5%). Es scheint mir, daß die relative Häufigkeit der Fische in den Reihermägen auch einigermaßen mit dem Umstand' in Verbindung gebracht worden wäre, ob die betreffende x4,rt ein Tag- oder ein Nachttier sei. Wenn wir aber auch das bedenken, daß die méièten Fischfänger unter den Vögeln hauptsächlich Tagvögel sind, so können wir nicht Wunder nehmen, wenn eben bei der Rohrdommel und dem ISiachtreiher nicht viele, ja zum Teil ziemlich wenige Fische gefunden werden können. Zum Fischfangen — d. h. mit einer Harpune — ■ sind die Vorausbedingungen : das genügende Licht zum Zielen und das den meist schlüpfrigen Zielpunkt sicher treffende und anfassende Werkzeug. Es ist leicht einzusehen, daß in dieser Hinsicht die meisten von unseren Reihern sowohl als Tagtiere, als auch mit etwas anders geformten (zum Teil mit längeren, geraderen und spitzigeren) Schnäbeln versehenen Vögel mit den genannten zwei Arten nicht auf dasselbe Blatt gehören. Nach unseren Handbüchern frißt der Nachtreiher wie die meisten übrigen Reiher, verschiedene Wassertiere ; die Angaben sind aber so allgemein gehalten, daß etwas positives bezügl. der Rangordnung dei* Futtertiere kaum herausgenommen werden kann. Meist wird aber die Wichtigkeit der Fischnahrung zu sehr betont. So nach Naumann (26): ,, Lebende kleine Fische zieht allem anderen Nahrungsmittel vor. Größere als von der Länge eines Fingers mag sie jedoch keine, weil ihr' das Ver- schlucken größerer zu viel Mühe macht und sie das Zerstückelil soÎèher nicht versteht. Am liebsten ist ihr die noch ganz kleine Fischliinit) 'Sie ^=597 >^IKOLAUS VASVÁRI /Aquila verzehrt jedoch auch kleine Wasserfrösche, Froschlarven, Wasserkäfer, Libellen, Insectenlarven, welche im Wasser leben, Würmer, besonders E.egenwürmer, wie man sagt auch Blutegel, nebst kleinen zartschaligen Konchylien und auch Mäuse". Nach Haetert (12) besteht seine Nahrung größtenteils aus Fischen (auch Krebstieren, Würmern, Larven, Kaul- quappen, Blutegeln, Mäusen). Nach Cheünel lebt er meist mit kleineren Fischen, Fröschen, Kaulquappen, Froschlaich, Insecten, Mäusen, Wür- mern. Nach DoMBiiowsKT (8) : ..Die Hauptnahrung bilden Fische ; ich fand aber auch Insectenlarven, Kaulquappen. Blutegel und Mäuse im Kröpfe vor". Nach alldem könnte man also nur daran denken, daß der Nachtreiher in Bezug der Sumpf- und Wassertiere omnivor ist, indem er weder die eine, noch die andere Tiergruppe resp. Art bevorzugt. Dem ist aber nicht ganz so, und könnte ich bei dieser Gelegenheit wiederholen, was ich seinerzeit über die Verallgemeinerungen und die allzu kurz gehaltenen Bemerkungen bezüglich der Ernährungsverhält- nisse bei vielen Wasser- resp. Vogelarten überhaupt gesagt hatte (40). Statt dessen betrachten wir doch aus der Nähe und durch Beweise der obigen Feststellungen verstärkt, die allgemeinen Ansichten. Wie erwähnt, spielen die Fische keine zu große Rolle, eine nicht viel größere als die Frösche. Letztere erreichen sogar beim Nacht- reiher eine solche Bedeutung, daß sie nur von der Rohrdommel in dieser Hinsicht übertroffen wird. Die Fischnahrung besteht meist aus Weiß- fischen, leider mußte man von den 40 Fällen mit Fischfutter 17 solche — also 14-91 resp. 42-50% — wegen der sehr dürftigen Reste als undeterminierbar deklarieren, so daß nur 23 Fälle übrigblieben, wo die Fische der Möglichkeit nach determiniert werden konnten. Unter diesen ist die häufige Rotfeder {Scardinius erythrojjhthalmus) in ähnlichem Verhältnis als bei dem Purpurreiher vertreten (12-50 resp, 13'55%), die Karausche {Carassius vulgaris) -aber weniger häufig (7*50, resp. 15-25%) ; der Karpfen {Cyprinus cardio) ist verhältnismäßig häufig (lO'OO resp. 5*08%); die Alburnusarten sind auch ähnlich (A. lucidus: 2-50 resp. 3-38%; A. sp. 5*00 resp. 3-38%), der Hecht (Esox lucius) und Brachsen (Abramis) sind weniger häufig, als beim Purpurreiher (5'50 resp. 5*08%); die Plötze (Leuciscus) auch weniger vertretend (2*50 resp. 11-85%). Diesen gegenüber steht besonders die Seltenheit des Barsches (Perca ßuviaiiUs) beim Nachtreiher (2*50 resj). 16' 10%). Der Nachtreiher fängt also mit dem Purpuneiher verglichen noch mehr die im seichten Sumpfwasser lebenden und meist trägen Fische, hinzugegeben, daß solche Fische auch bei der Dämmerung her- ausgefangen werden können. Das Verhältnis der Karpfennahrung bei BotaiLTUS (30-00%) steht mit dem Obenerwähnten gut im Einklang. 1935/38] DIE ERNÄHRUNGSOEKOLOGIE DES NACHTllEIHElis UND BALLEiVRElHERS fi!)8 Die Frösche nehmen beim Nachtreiher — wie schon früher v(jn mir vermutet wurde, — tatsächhch eine vornehme Stelle ein. Die meisten davon sind Wasserfrösche (vor allem Bana esculenta : 15*78 resp. 47'38%), auch die als „Frosch" bezeichneten gehören wahrscheinlich hierher. Die Knoblauchskröte (Pelobates fuscus Laue.) ist verhältnismäßig gut vertreten (in 9 Fällen, 7*84 resp. 23*68%), diese wird in größerer Anzahl besonders Ende März und im April während der Laichzeit gefangen. Was oben über die Beziehungen zwischen Körper- besonders Schnabelbau und Lebens- speziell Ernährungsweise gesagt wurde, hat betreffs Frosch - nahrung mit Gegenüberstellung zur Fischnahrung ihre volle Bedeutung. Und dasselbe gilt auch für die Rohrdommel. Die Molche spielen keine große Rolle und — wie zu erwarten war — auch die Eidechsen nicht. Etwas überraschend war aber die geringe Bedeutung der Kleinsäugetiere. Es scheint, daß diese meist — - besonders die Mäuse — den auf den Wiesen, Feldern, ja auf Stoppel- feldern jagenden, also vom Sumpf weiter wegfliegenden Reiherarten zur Beute fallen. Hingegen der Nachtreiher hält sich beim Beutesuchen mehr am Wasser auf. Als Mäusevertilger kann er also nicht eben sehr hervorgehoben sein, im Gegensatz zu Mojsisovics (24), der einmal im Ki'opfe eines Exemplares 7 große Mäuse vorfand. Nach Lacokdaiee (3) ist er in Mäuse jähren nützlich, da er Massen von Mäusen verzehrt. Was die aus Wirbellosen bestehende Nahrung anbelangt, sind entschieden die Wichtigsten die Larven der „großen Wasserkäfer" (Dytiscus, Cybister und Hydrous), zwar nicht der Anzahl der Fälle nach, da die Landkäfer und die kleineren gar winzigen Wasserkäfer häufiger, als jene vorkommen, doch muß man betonen, daß die Landkäfer mehr als in der Hälfte der Fälle (unter 46 FäUen 26-mal) mit Froschresten zusammen gefunden wurden und so zum Teil als sekundär in den Magen gelangte Futtertiere aufgefasst werden können. Auch viele andere Insec- ten können als Mageninhaltelemente so erklärt werden, aber wer könnte sicher in Abrede stellen, daß auf solchem Weg nicht auch ein Teil der kleineren Wasserkäfer in den Magen befördert werden kann u. a. auch mit Fischen (d. h. es können gar auf dem klebrigen Fischkörper unverse- hentlich oder mit dem Fischmagen solche mitgefressen werden), ja auch könnte man sich vorstellen, daß solche kleine Tierchen beim Trinken einfach mit dem Wasser aufgenommen werden, oder in den Rachen einschwimmen können. Überhaupt wäre es sehr zeitge- mäss, etwas mehr auf die mutmaßliche sekundäre Nahrung bei Ernährungsuntersuchungen zu achten. Bezgl. den W^asserkäferlarven steht aber der Nachtreiher dem Purpurreiher (mit 38*93%) weit nach und auch — obwohl nicht in solchem Umfange — hinter der Zwergrohrdommel (26*4%), steht aber vor 599 NIKOLAUS VASVÁRI ■ [Aquila der Rohrdommel (mit i)ur 13'7%). Ganz entgegengesetzt frißt Botaurus (mit 27-45%) die meisten „Großwasserkäfer" als „imago", weniger Nycticorax (8-77%) und noch weniger Ixobrychus (5-66%) und Ardea purpurea (2*65% ). In dieser Hinsicht steht also Nycticorax doch dem Botaurus am nächsten, was man außer durch Körperbau und Lebensweise dadurch erklären kann, daß die Kolben- und Gelbrandkäfer meist abends aus dem Wasser herausfliegen, and ein Teil wenigstens bei solchen Gelegenheiten weggefangen wird. Von den übrigen Wirbellosen siad noch am häufigsten die Wasser- wanzen und Wasser jungfernlarven. Unter den Wasserwanzen aber spielen besonders Notonecta und Naucoris eine größere Rolle, wenigstens wurden sie zusammen in 19 Fällen gefunden (16- 66%; bei der Rohrdommel 11 Fälle, cca 27%, beim Purpurreiher 32 Fälle, 28'31%). Die Odonata- Larven kommen in 12 Fällen vor (10*52%); beim Purpurreiher werden dieselben nur in 3 Fällen (2*65%), bei der Rohrdommel in keinem Falle gefunden. Hmgegen sind die Wasserjungfern, als „imago", beim Nacht- reiher nur in 8 Fällen (7'01%, bei der Rohrdommel in 4 Fällen, 7-8%, beim Purpurreiher in 35 Fällen, 30-97%) gefunden worden, was den Unter- schied zwischen Tag- und Nacht jagen sehr schön beweist. Übrigens kann man unseren Nachtreiher mit Recht als , .fleißigen Kerbtier- freßer" nennen, wie dies SiMONFFY (33) tut. Die übrigen Nahrungstieie sind meist von untergeordneter Bedeutung. Außer den erwähnten 114 Mageninhalten wurden von mn die Auswürgungen der Jungvögel untersucht, die auf meine Bitte in der Reiherkolonie des Kisbalaton durch Koloman Waega, sowie in der Nachtreiherkolonie im Koháry-Szentlőrincer Walde bei Kecskemét (Kom. Pest), durch Geohg Mészáeos jun. gesammelt wurden, wofür ich den genannten Herren auch hier meinen Dank aussprechen muß. (Materialangabe und Untersuchmigsergebnisse im ungarischen Texte p. 569, 570.) Aus diesem Untersuchungsmaterial stellt sich heraus, daß die Nahrung der Nachtreiher jungen der Reiherkolonie Kisbalaton sehr bedeutend aus Weißfischen, vor allen aus der Ucklei {Alhumus lucidus) besteht. Diese Art lebt im Balaton in großen Mengen, laicht im Mai und Juni und nach Lovassy (21) kann man sie zu dieser Zeit auch aus den Uferlöchern mit der Hand fangen. Aus diesen Umständen verstehen wir leicht, daß diese Fische bequeme Beute für die Nacht - reiher abgeben. In anderen Fällen kann es auch vorkommen, daß die Nachtreiher aus den im Austrocknen begriffenen kleinen Pfützen die dem Ersticken schon nahestehenden Fische mit Leichtigkeit herausfangen, wie ich dies bei einem Falle des Mageninhaltsmateriales beweisen konnte. .Stj:i\f\'i r (34) gibt als Fischnahrung der Nachtreiherjungen im Kishala- 1935/38J DIE EKNXHRUNGSOEKOí.OGIE DJíS NACHTREItTERS UN O RALLEiSTREIHERS «00 ton in .seiner schönen Arbeit als überwiegend die PJötze {Leitciscus ruti- lus) an, icii glaube aber, daß unter diesem Namen Alburnus lucidu.s zu verstehen ist. Die Frösche wurden in den Auswürg iingen im Vergleich mit den Mageninhalten in kleinerer Anzahl gefunden, da, wie gesagt, die Vögel besonders in den Uckleien resp. Fischen ein am leichtesten erreichendes massenhaftes Futtermittel beschaffen können. Aber könnte man nicl}t zuletzt auch eine Umgruppierung der Nahrungsmöglichkeiten darin erblicken, daß in der Fütterungszeit der Jungen die ansonst mehr nächt- liche Lebensweise der Alten umgewandelt ist und so am Tage mein- Fische gefunden und gefangen werden können? Ziemlich überraschend sind dig bei drei verschiedenen Fällen konstatierten Kleinsäugerreste, besonders die vielen Haarballen. Das steht mehr oder minder auch mit der Trockenzeit, resp. mit dem größeren Mäusereichtum im Zusammen- hang. Die übrigen in den Auswürgungen resp. Gewöllen enthaltenen Nahrungstiere stehen mit den Befunden in den Mageninhalten ziemlich gut im Einklang. Interessant ist die Menge der Knoblauchskrötenlarven in den Auswürgungen aus dem Koháry-Szentlőrincer Wfild. Besonders viele, etwa 60 Stücke stammen von 10 — 15 Jungreihern aus dem Juni 1931. Die Knoblauchskröte spielt in einigen, wahrscheinlich mehreren Gegenden von Ungarn eine größere Rolle u. a. in der Ernährung des Nachtreihers und vorzüglich sind solche Stellen bei der Theiss, wo dieser Froschlurch sehr geeignete Laichstätten hat und seine großen Larven in den Material - gruben der Inundationsgebiete häufig sind. Ebensolche Stellen bilden aber auch für den Nachtreiher — wie ich auch aus eigener Erfahrung weiss — Lieblingsjagd re viere. Die vielen Exemplare von Pelobates stammen auch aus dem Ufergebiet der Theiss, also vom Brutplatz dei' Reiher etwa 10 Km.her. .Auch dadurch wird bestätigt, daß der Nachtreiher von der Kolonie zar Nahrungssuche sehr weit hinausgeht, wie dies auch durch Hodek (17) erwähnt wird; auch in diesem Punkt gleicht «r dem Fischreiher. Bemerkenswert ist, daß sich auch die „giftige" Rotba;Uchunke {Bombinator igneus) in den Auswürgungen zweimal vorfand. (Drei Exemplare aus Kisbalaton, ein Exemplar aus dem Koháry-Szentlőrincer Wald). Jetzt muß man noch die Befunde der anderen Forscher mit den obigen in Zusammenhang bringen. Nach Giglioli (10) enthielt der Magen- inhalt eines Nachtreihers (ad., Udine, 7. Mai 1888) Reste von einem Fisch, sowie 1 Procrustes coriaceus, ein anderer (ad.. Maremma, Dez. 1882) Froschi-este, 3 große Wasserkäferlarven, 2 große OrthojDteren, 1 Gryllo- talpa vulgaris und wieder ein anderer (juv.. Sesta, 28. April 1886) enthielt s Frösche, sowie Reste von einer Natter (,.Elaphis'?). öoi AUKOLAUS VASVÁRI [Aquila Mehrere wichtige Angaben enthält die Arbeit von Akrig oxi und MüLTONi(l) über die Reiherkolonie von Greggio (Vercelli). Vom Juni 1930 stammten 25 Ausvt^ürgungen, und diese bestanden 17-mal aus Fröschen und Froschlarven, und nur 8-mal aas Fischen (6-mal mit Fröschen zusammen). Als Fischarten werden Gyprinus carpio 2-mal, Gobitis taenia auch 2-mal, Pomotis aureus 1-mal (zusammen mit Cobitis taenia) erwähnt. Es waren die Larven von Kolben- und Gelbrand- käfer 4-mal, Wasserinsecten und undeterminierte Tierreste (Schlange?) 1 — 1-mal vertreten. In den Mageninhalten von 17 Jungen, die ebenfalls durch die Elternvögel gefüttert wurden, kamen Frösche 8-mal, Fische 6-mal, (zusammen mit den Fischresten 4-mal), Molch 1-mal, Schlange (Tropidonotus) 1-mal, große Wasserkäferlarven 7-mal, Insecten 3-mal, Wasserinsecten 2-mal vor. Die Mageninhalte von 18 alten und jungen (von den Elternvögehi schon unabhängigen) Vögeln bestanden aus Fröschen 9-mal, Fischen 5-mal (2-mal mit den Fröschen zusammen), unter den Fischen kleine Karpfen 2-mal, Hecht 1-mal, Larven von Kolbenkäfer 3-mal, Käfern 2-mal (einmal Dytisous), Neuropteren und Hymenopteren sowie aus einer Maus 1 — 1-mal. In seiner neueren wertvollen Arbeit teilt Moltoni (25) aus den Jahren 1931 — 1933 wieder mehrere Angaben über die Nahrung des Nachtreihers u. zw. auf Grund von 18 Mageninhalten (6 ad., 4 juv., 8 pull.) mit. Bei den adulten Vögeln (aus April — Mai 1931) wurden Frösche 3-mal, Fische (auch. Cyprinus) 1-mal, Käfer 4-mal í3-mal mit Fröschen zusammen), Maulwurfs- grillen 2-mal, Rückenschwimmer, Wasserinsecten, Larven, kleine Konchy - lien und Spinnen 1— 1-mal gefunden. In den Mageninhalten der 8 pulii (4 Ex. : aus Juni — Aug. 1932; 4 Ex. 28. Mai 1933) waren Frösche 7-mal, Fische 1-mal, Käfer 2-mal (mit Fröschen), Wasserinsecten, Crustaceen (Apus) 2 — 2-mal, Wühlmäuse, Rückenschwimmer, Maulwurfsgrillen, Kolben- käferlarven, andere Arthropoda-Larven, 1 — 1-mal vertreten. Bei 4 jiiv. (Aug. 1933) wurden Fische 1-mal, Insecten 2-mal, undeterminierbare organische Substanz 1-mal gefunden. Moltoni erwähnt an einer anderen Stelle als Mageninhalt eines in Libien erlegten Nachtreihers ein Exem- ])lar von Eana occipitalis. (Atti Soc. Ital. Sc. Nat. Milano, 1934, p. 353.) Alle diese italienischen Beweise sprechen doch für eine Vorliebe der Froschnahrung. Interessant ist, daß schon so kleine pulii mit einem Gewicht von 32, resp. 38 Gramm, auch Froschreste, also auch knochige Nahrung enthielten. Übrigens wird die dortige RoUe der Froschnahrung bei den Nachtreihersprößlingen durch die ungemein trefflichen Zeichnungen in der MoLTONi-schen Arbeit von Giovanni (xALLELLi packend dargestellt;. Nach PoNCY (3) wurden in einem schweizerischen Mageninhalt (6. Mai 1916) 5 Weißfischchen von 15 cm. Länge, in einem anderen I 1935/38] DIE BRNÄHRUNGSOEKOLOGIK DES NACHTREIHERS UND RALLENREIHERS (H)2 (14, Juni 1922) eine Sardine, ein Weißfisch und ein Frosch gefunden. Nach PoNCY wurde ein Nachtreiher auf den Bäumen des Schlosses Rouelbau während der Maikäferjagd beobachtet und derselbe Forscher sagt : „Seine Nahrung sucht er nicht bloß am und im Wasser, sondern gern auch auf Wiesen, wo er in größeren Mengen Maikäfer frißt." Meines Erachtens könnte man solche FäUe nur als Ausnahmen von der Regel betrachten. Nach Madon (23) waren in 4 Mageninhalten aus Frank- reich Fisch 1-mal, Frösche 2-mal, Mollusken 1-mal, Würmer 1-mal und Pflanzenreste 2 -mal vertreten. Über die Ernährung der Nachtreiher der Neuwelt {Nycticorax n. naevius Bodd.), haben wir hauptsächlich auf Grund der Untersuchung von Auswürgungen der Jungvögel hinreichende Beweise. Nach Gross (11) bestanden 100 solche Auswürgungen in 80% aus Fischen u. zw. aus Merluccius bilinearis, Glupea harengus, Tautogolabrus adspersus, lauter gemeine Fischarten. Unter den Exemplaren von Merluccius waren etliche verhältnismässig groß, von 300 — 800 gr. Gewicht, also mehr als die Hälfte oder gar die Ganze des eigenen Gewichtes der Jungvögel. Die meisten von diesen größeren Fischen wurden durch die Altvögel im toten oder halbtoten Zustande aufgelesen. Gross fand dieselben Stellen, wo die Nachtreiher sich zu ernähren pflegten, mit toten Fischen, besonders mit Merluccius, erfüllt. Die übrigen 20% bestanden aus ver- schiedenen Tieren: Meeranneliden, Crustaceen, so zahlreichen ,, shrimps" und , .sandhopper" und wenigen kleinen Krabben, Insecten, haupt- sächlich Käfern, Dipteren und Wasserjungfern. Nach Gross wurden auch die Mollusken gewiß im toten Zustande aufgelesen. Es ist bemer- kenswert, daß Gross von den 20 Auswürgungen der Jungen im Alter von 3 — 10 Tagen in der Mehrzahl (16-mal) hauptsächlich ,, shrimps'" also Crustaceen gefunden hat ; diese waren bis zu einem Alter von 3 Wochen in großem Prozentsatz vertreten ; in den Jungen von mehr als drei Wochen alt wurden aber hauptsächlich Fische festgestellt. Über die Amphibiennahrung des amerikanischen Nachtreihers haben wir auch welche Daten. So besteht nach Gross die Nahrung in At wood (Illinois) besonders aus Fröschen und „Salamandern" und wieder Gross (11) fand in Sandy Neck außer den erwähnten Meer- küstentieren als einzige Süsswassertiere „Fowler's Kröten" und deren Larven als Nahrung vor. Nach Wetmore (42) wurden bei BurfordLake (N. Mexico) durch die Nachtreiher nur tote Amblystomen und Frösche gefreßen. Wieder andere aber fanden auch anderswo viele Fische, aber auch Crustaceen, Mäuse, Frösche, Eidechsen etc. So lebt dieser Vogel nach Baker (15) in Florida von Amphibien, Schlangen und wertlosen Fischen und dortselbst fand Baynard (2) in 50 Auswürgungen der Jung- vögel 60 Krebse, 610 kleine Welse (,, catfish"), 31 kleine Hechte ß(.^3 NIKOLAUS VASVÄKi rAquIla („pickerei") und 79 Odonaten. Es scheint, als wenn die Befunde mehr von der Fütterungszeit der Jungen herrühren würden und m. E. könnte ma.n hiervon das event. Überwiegen der Fischnahiimg erklären. Über die anderen Nachtreiherarten können wir nur wenige Ernäh- rungsdaten aufstöbern. Über Nycticorax calédoniens Gm. schreibt Dahl (7). daß auf den Bismarck-Inseln 2 Exemplare im Jugendkleid an den Gräben einer Wiese jagten, aber den nahen, übrigens an Nahrung reichen Meeres - Strand nie aufsuchten. In einem Magen befandeii sich Reste eines kurz- schwänzigen Krebses ; in einem anderen ,,10 Brack wassergobiiden (Eleotris) bis zu 6 cm lang, 20 Eulenraupen je 4 cm lang, 2 garneelenar- tige Krebse, ein Nashornkäfer und eine Gryllotalpa". Hetneoth (14) fand im Magen eines Exemplares im Jugendkleide (mit Gewicht von 620 gr) nur Fische. Nach Sunox war in Südaustralien das Wasser unter den Horstbäumen einer grossen Kolonie mit Resten von Krebs- tieren (,,yabbies") bedeckt und in einem anderen Falle fand er im Magen eines erlegten Vogels wieder Ki-ebsres te. Bezeichnenderweise sagt auch Cayley (4) betreffend ,,food" : ,,Yabbies, freshwater molluscs, frogs and aquatic insects". Obige Angaben weisen entschieden wieder darauf hin, daß ,,die Nachtreiher" im Allgemeinen eine Vorliebe für Uferwassertiere haben, was hinsichtlich ihres Körperbaues ganz selbstverständlich erscheint. Auf die Krebsnahrung bezieht sich übrigens der Name Nycticorax caledonicus cancrivorus ìì^evm., sowie der frühere Name .,CocMearius cancropJiagus" des Kahnschnabels, wenn wir nämlich diesen letzteren Vogel mit dem iV«/ci*coraa: in eine nähere Verbindung bringen könnten, was aber aus gewißen Gründen nicht sehr glücklich wäre. Die Nahrungs- tiere werden durch den oben näher gekennzeichneten Nachtreiher- schnabel öfters eher aufgelesen als gefangen, was u. a. auch durch die erwähnten Totfische und Totlurchen bewiesen wurde ; ein „Herausfischen" solcher Nahrungselemente und noch dazu der Schnabelbau etc. rechtfertigt genügend etymologisch ebenso den wissen- schaftlichen Gattungsnamen Nycticorax wie den ungarischen Trivial- namen : ,,vakvarju" (vak = Lautnachahmen des Wortes ,,quak" und varju = Krähe), wie tatsächlich einigermaßen etwas ähnliches im Wesen von Raben, resp. Krähen zu finden ist (Krähenkolonien-Nacht - reiherkolonien ) . Was das Nahrungsbedürfnis d.h. die Menge der Nahrung anbelangt, ist dieses ziemlich groß, da nach Helnkotiis (13) Gefangenschaftsbeo- bachtungen ein Junge im Alter von 5 Tagen mit 80 gr Gewicht 60 gr Fische gefressen hat (also 75% seines eigenen Gewichtes), im Alter von 34 Tagen aber, mit 655 gr Gewicht. 167 gr Fische (etwa 25% und auch in der zwischenliegenden Zeit etwa 30% solcher verbraucht wurden). 1935/381 DIKERNAHllUNtìSOKKOLOGlK DBS NACHTRBIHEKS UND KALLËN JíKl M ERH ()() + Was den. Grad der Polj'phagie betrifft, so ist zwischen Nachtreiher und Rohrdommel kein großer Unterschied, man könnte aber behaupten, daß betreffs der aus den Vertebraten bestehenden Nahrung Botaurus die am meist polyphage Art ist. Den Grad verstelle ich so, daß von den Prozentwerten aus dem Zusamraen- steUungsausweis der Nahrung nach den einzehien Tiergruppen nur die größeren — mehr als 10 — Prozentwerte in Betracht gezogen wurden. Der Purpurreiher steht in der ,,Vertebraten-Polyphagie*' auf einem etwas höheren Grade, als der Nachtreiher und Avird in dieser Hinsicht durch Letzteren wieder die Zwergrohrdommel übertroffen. In der ,, E vertebraten - Polyphagie" folgen aber die genannten Arten so : Purpurreiher. Zwergrohrdommel, Nachtreiher und Rohrdommel. Was nun den Nachtreiher als Fischereischädling l^etrifft, muß ich hier das seinerzeit über den Purpurreiher gesagte kurz wiederhole]!. Er kann — wie auch die übrigen Reiherarten — in den Wildwässern, also unter normalen Verhältnissen überhaupt Iceinen meritorischen Schaden verursachen. Hierbei könnte man auch darauf hinweisen, daß er außer Botaurus der größte Froschfreßer unter unseren Reihern ist. Auch sein Körperbau macht ihn zu einem weniger geschickten, mehr „Gelegen- heitsfisclier''. Die Gelegenheiten dazu werden vor allem durch die im Austrocknen begriffenen Wässer im Hochsommer, besonders in solchen eines niederschlagarmen Jahres geboten. x\ber dann sterben auch ohne Eingriff der Reiher viele Fische durch Ersticken. Man muß aber auch das betonen, daß auch die wahrend der Zeit der Jungenfütterimg wegge- fangenen Fische meist den teichwirtschaftlich minderwertigen, ja wertlosen Arten angehören. Bei den künstlichen Fischteichen hängt die Rolle des Nachtreihers sehr von dem Wasserstand, besonders von den Uferver- hältnissen ab. Der Vorwurf, daß dieser oder der andere Reiher auch durch Wegfangen der Fischnahrung, also der für die Ernährung der Fische dienenden anderen Tiere einen indirekten Schaden macht, dürfte man nicht annehmen. Eine zu materielle Auffassung könnte nur zu einer solchen Ausrede führen. Vom naturschützerischen Standpunkte aus ist es für uns alle ein dringendes Gebot, den heutigen Bestand des Nachtreihers festzustellen und seine noch bestehenden ungarischen Kolonien, in der Grenze von Mitteleuropa mit voller Hingebung und mit energischen Maßregeln zu schützen und zu retten. Der Rallenreiher {Ardeola, r. ralloides Scop.) ist nächst der noch kleineren Zwergrohrdommel unsere kleinste Reiher art. Wenn Ixobrych'us minutus die Größe einer Turteltaube hat, so ist der Rallenreiher ungefähr so groß wie eine mittelmäßige Haus- oder Felsentaube ; natürlich scheinen sie wegen der schlanken, langhaisigen Statur 4 605 NIKOLAUS VASVARI [Aquila größer, resp. länger. Das Gewicht des Rallenreihers beträgt um 250—300 gr. In seiner Statur erinnert er einigermaßen an die Zwergrohrdommel und dieser Umstand war eigentlich entscheidend weshalb er zusammen mit dem Nachtreiher für die jetzige Untersuchung über die Ernährungs- oekologie herausgewählt wurde, um als ein „Tagreiher" im Gegensatz zu Nachtreiher einerseits mit diesem und mit der Rohrdommel, anderseits aber mit der auch in Bau- und Lebensweise etwas ähnlichen Zwerg- rohrdommel verglichen werden könnte. Der Rallenreiher hat einen dem' der Zwergrohrdommel sehr ähnlichen schlanken, spitzigen Schnabel, der proportionell sehr lang ist, wie bei Ixobrychus. Die Länge des Schnabels beträgt nach Hakteet (12) 60 — 68 mm, im Verhältnis zu der Größe des Vogels also etwas kleiner als bei Ixobrychus ; im ersten Falle nämlich etwa 12 — -13%, im letzteren 14—15% der Gesamtlänge des Vogels. Es sei hier hervorgehoben, daß die Rohrdommel den kürzesten Schnabel besitzt, wie auch früher betont wurde, d. h. einen solchen mit einer Länge von 11 — 12% der Gesamt- länge, während der Nachtreiher deren 14 — 15% und der Purpurreiher etwa 14% besitzt. Im Verhältnis der Lauflänge ist der Schnabel bei Ardeola meist größer als der Lauf. Bei Ixobrychus ist dies noch aus- geprägter, bei Ardea purpurea ebenso, aber bei Nycticorax und Botaurus ist der Schnabel im entgegengesetzten Sinne der kleinere. Diese Bemerkungen mögen hier abweichend von den gewohnheits- mäßigen systematischen resp. den Bestimmungsschlüssel abgebenden Angaben, mehr eine bessere oekologische Bewertung des Vogelbaues bezwecken. Die Schlankheit des Schnabels betreffend steht der Rallen- reiher der Zwergrohrdommel am nächsten, hierin gleicht er besonders dem Kuhreiher (Bubulcus i. ibis L.). Die Form des Schnabels beim Rallen- reiher kommt durch die Werte bezgl. Verhältnis der Höhe des Schnabels 7j\\ seiner Länge zum Ausdrucke. Das könnte etwa folgendermaßen ausgedrückt werden. Bei einem RaUenreiher mit z. B. 62 mm langem Schnabel ist die Höhe des Schnabels am Grund 11, an der (sanften) Auseckung der unteren Schnabelhälfte 8, vor der Spitze etwa 5 mm weit etwa 2 mm hoch, also das Verhältnis der Höhe zur Länge bei den drei genannten Stellen ist 17%, 12% und 3% ; bei einer Zwergrohrdommel aber mit 46 mm langem Schnabel sind die Werte 11, Q'5 und 3 mm resp. 23, 14, und 6%. Der Rallenreiher hat unter unseren Reiherarten einen am meisten ausgeprägten „südlichen" Charakter, der in Ungarn auch in den früheren Zeiten vornehmlich in den südlichen Teilen häufiger Brutvogel war und außer der einstigen großen Brutkolonie im Ecseder Sumpf (LoVASSY, 22), die also wenn auch ziemlich nördlich aber gemäß dem 1935/38] DIE ERNÄHR (JNGSOBKOLOGIE UES NACHTREIHERS UND RALLENREIHERS G06 zugleich südlichen und östlichen Charakter des Vogels nordöstlich lag, waren die anderen Kolonien auf der selben Breite in Westungarn ziemhch unbedeutend. Heutigentags ist unser Vogel in Ungarn nur an einer Stelle und zwar am Kisbalaton als „positiver" Brutvogel be- kannt. Es gelangten aber während der Brutzeit auch an anderen Stellen des Landes Exemplare zur Beobachtung und so kann man als Möglich- keit annehmen, daß dieser schöne Kleinreiher vielleicht auch anderswo brüte. In der Reiherkolonie der Obedska Bara wurden im Jahre 1908 durch ScHENK (31) 1000 Paare festgestellt, aber im Jahre 1930 ebendort durch Steinmetz (35) nur 400 Paare. Als Einzelbrüter ist m. W. unser Vogel übrigens aus der Literatur nicht bekannt, eine Angabe habe ich darüber doch von Ladislaus Nagy (in litt.) bekommen, dem- zufolge ein Paar] in den Jahren 1926 — 27 bei K e m e c s e (Kom. Szabolcs) brütete und die Jungen aufgezogen hatte. Das Untersuchungsmaterial an Mageninhalten siehe im unga- rischen Text (p. 576—584). In den untersuchten 108 Mageninhalten wurden also folgende Tiere gefunden, wieder in demselben Sinne aufgezählt, wie in dem Nacht - xeiherteil dieser Arbeit. Fälle Exemplare % Fische 34 64 31-48 Frösche 29 75 26-85 Molche 5 10 4-62 Eidechsen 2 2 1-85 Kleinsäugerhaare 1 1 0-92 Naucoris et Notonecta 73 272 67-59 Larven von den großen Wasser- käfern {DytisGus, Cybister, Hyd- rous) 60 253 55-55 kleine Wasserkäfer {Dytiscidae, Hydrophilidae) 43 149 39-81 Landkäfer 41 197 37-96 Gryüotalpa 39 173 36-11 Araneina 31 58 28-70 Odonata 18 26 16-66 0 donata -larva 10 36 9-25 Hymenoptera 9 12 8-33 Wasserkäfer -Larven (indet.) 8 17 7-40 Insectenreste 7 -— 6-48 Acilius-larva 7 16 6-48 Gryllus 6 12 5-55 Acridiidae 5 6 4-62 Hydrophilus carabo! des 4 9 3-70 Diptera 3 3 + ? 2-77 Wasserinsectenreste (indet.) 2 5 1-85 607 NIKOLAUS VASVÁBI [Aquila Perlidae (?) Locustidae (?) Homoptera Corixa Formicidae Unter den Fischen waren die einzelnen feststellbaren Arten fol- jendermaßen vertreten : iUe Exemplare % 0-92 0-92 0-92 0-92 0-92 Fälle Exem- plare Scardinius erythrophthalmus 9 15 Alburnus lucidus 6 12 Carassius vulgaris 4 7 Leuciscus rutilus 2 3 Tinea vulgaris 2 4 Perca fluviatilis 2 6 Acerina cernua 2 3 Cobitis fossilis 2 3 Alburnus sp. 2 2 Weisßfische (excl. Cyprinus) 2 2 Cyprinus carpio 1 1 Gobio 1 1 Pisces indet. 5 8 von den 108 von den Mageninhal- 34 Fisch- ten % fällen % 8-33 26-47 5-55 17-64 3-70 11-76 1-85 5-88 1-85 5-88 1-85 5-88 1-85 5-88 1-85 5-88 1-85 5-88 1-85 5-88 0-92 2-94 0-92 2-94 4-62 14-70 Wie aus diesen Angaben sich herausstellt, nehmen in der Wirbel- tiernahrung des Rallenreihers die Fische entschieden die erste Stelle ein Dieser Vogel frißt mehr kleine Fische bis zu einer Länge von etwa 10 cm und in einem Falle wo ein cca 15 cm langer gefunden wurde, war dieser eben der schlankgebaute Cobitis. FiìOekicke (9) spricht über Fische mit höchstens 7 cm Länge. An Häufigkeit stehen die Fische in den Magen- inhalten (31-48%) hinter denen vom Purpurreiher (52-21) sehrund denen vom Nachtreiher (35-08) etwas nach, hingegen wird in dieser Hinsicht durch den Rallenreiher ebenso die ZwergTohrdommel (24-50%), wie auch, jedoch noch mehr die Rohrdommel (19*6%) übertroffen. Nach Naumann (27) frißt er „nur ganz kleine Fische, von 2 bis höchstens 7 cm Länge und diese scheinen die Liebhngsnahrung auch dieses Reihers zu sein." Hingegen Haeteet (12) erwähnt auffallenderweise die Fische ala Nahrung überhaupt nicht, er spricht nur über : ,,Insecten, Larven, Würmer, Amphibien, Weichtiere.'' Die Frösche stehen den Fischen nicht sehr, aber doch nach. Beim Nachtreiher ist das Verhältnis mit einer Differenz von 1-75%, beim Rallenreiher aber ist eines mit 4-63%, Dies beweist also, daß der Nacht- reiher ein entschieden größerer Froschfreßer als der Rallenreiher ist. Letz- 1935/38] DIE ERNAHRLINtíSOKKOLOGlE DES NACHTREIHKKS UNO KALLKNJIKIHBRS 608 terer frißt meist die kleinen Jungfrösche und in diesen hat er fast immer einereiche Auswahl. Als meiste Anzahl waren in einem Magen 16 Exem- plare. Naumann hat recht, wenn er sagt : „große Frösche beachtet er so wenig, wie größere Fische, aber die kleinen Wasserfrösche {Rana esculenta) von demselben oder dem vorigen Jahre sind nächst Fischen sein gewöhnliches Futter.'' Die übrigen Vertebraten sind unbedeutend, auch die Molche (4-62%) und die Eidechsen (1-85%) ; Yaeeel (45) erwähnt nach Rotìd eine im Kröpfe des Vogels gefundene Spitzmaus. Was die Wirbellosen betrifft, stehen an Häufigkeit die Wassei- wanzen (Nofonecta-Naucoris) an der ersten Stelle. Sie kommen in 73 Fällen (67 '59%) vor ! In 19 Fällen sind alle zwei zusammen vertreten (17'59%). Dies halte ich als eine ausgeprägteste Charakteristik in der Ernährung des Rallenreihers und auf diese Eigenschaft wurde von mir schon früher, allerdings damals nur als mutmaßliche hingewiesen, was jetzt durch die Untersuchungen in voller Wirklichkeit bewiesen wurde. Nur die Zwergrohrdommel kann mit ihm in dieser Hinsicht etwas wett- eifern, obwohl auch sie darunter bleibt (mit 45*2% ). Übrigens sind die Rückenschwimmer (Notonecta) und die Schwimmwanze {Naucoris cimicoides L.) die hauptsächlich in Betracht kommenden Vertreter der Wasserwanzen überhaupt in der Ernährung der Reiher, da andere Genera nur in verschwindend kleiner Anzahl in deren Mägen vorzu- kommen scheinen. Die erwähnten Wasserwanzen sind nicht nur durch ihre Häufigkeit, sondern auch durch ihre räuberische Lebensweise dem Reiher mehr ausgesetzt als andere Arten z. Bp. die phytophagen Corixidae, die auch nach meinen Erfahrungen besonders bei den kleineren Tauchern, so bei Podiceps nigricollis Br. eine größere Rolle spielen.*) Nächst den Wasserwanzen kommen in den Mageninhalten des Rallenreihers die Larven der großen Wasserkäfer häufig vor (in 60 Fällen. *) Anmerkung. Dies leuchtet übrigens sehr gut auch aus den Untersuchungen von Wetmoi! E (43) ein, demzufolge bei 122 Podiceps aurüiis li. 'Notonecta in einem, Corixidae aber in neun Fällen vorgekommen waren, bei 27 P. nigricollis californiens Heerm. Notonecta in einem, Corixidae in 11 Fällen, bei 180 Podilymbus podiceps L. in 13 resp. 26 Fällen. Vielleicht noch überzeugender sind die Angaben von Wetmore (44) bezgl. der Ernährung der amerikanischen Phalaropidae (die bekanntlich auch zu schwimmen pflegen) ; so wurden bei 155 Phalaropus lobatusli. die genannten Wanzen in 5 resp. in 42 FäUen,heilOß Sieganopu-'^ tricolor ViEILL. in 5 resp. 36 Fällen gefunden. Da Corixidae mehr im Innern des Wassers sich aufhalten, so fallen sie eher den schwimmend als den watend sich ernährenden Vögeln zum Opfer. Auch bei Recurvirostra americana Gm. und Himantopus mexicanus MÜLL. ist das Verhältnis ein ähnliches. Als Vogelnahrung haben also die Wasserwanzen im all- gemeinen eiïie nicht untei'schätzbave Rolle und nicht umsonst besitzen mittelamerikanische Corixidae als ein nahrhaftes Futter in der Stubenvogelhaltung eine spezielle Bedeutung. Her Verfasser. 609 NIKOLAUS VASVÁRI [Aquila 55*55%). Von den einzelnen Genera; Dytiscus in 15 Fällen (13'88%), Gybister in 42 Fällen (38-88% + 2 zweifelhafte Fälle) und Hydrous in 2S Fällen (25*92% + 3 zweifelhafte Fälle). Auch bei Ardeola sind also die Gybister -JudbïYen die häufigsten, dann folgen die Hydrous- und zuletzt die Dytiscus-I^düVYen, wie beim Purpurreiher. Diese Ernährungselemente sind beim Rallenreiher noch wichtiger als beim Purpurreiher und kommen gemäß dem Größenunterschied bei den zwei Reiherarten bei Ardeola auch die Jungen, ziemlich kleinen Larven vor. In einem Magen sind die Larven manchmal in größerer Anzahl vertreten, so in einem Falle 22, in einem anderen 34 Dytiscus-l^diVYen.. Alle drei Genera sind in 25 Fällen (23*14%) zusammen vertreten. Auch die Larven der kleineren Wasser- käfer sind genügend häufig, kommen in etwa 15 Fällen vor (13*88%;. die Acilius-JuQüTYQn in 7 Fällen (6*48 %). Dies ist ein sprechender Beweis für die Tüchtigkeit des Rallenreihers in der Jagd von Wasser- käferlarven überhaupt. Auch die Imagines der kleineren Wasserkäfer werden gut berück- sichtigt (43 Fälle, 39*81%), hingegen kann bei den Landkäfern, obwohl auch sie zahlreich sind (41 Fälle, 37*96%) in nicht wenigen Fällen der Verdacht gehegt werden, daß sie mit den kleinen Fröschen secundär in den Magen hineingelangten (von den 41 FäUen sind 20 auch mit Fröschen belegt). Eine viel größere Bedeutung muß man der Maulwurfsgrille (ßryl- lotalfa vulgaris) beimeßen. Sie wurde in 39 Fällen (36*11%) festgestellt. Auch sie ist als eine Spezialität auf dem Speisezettel des Rallenreihers anzusehen. Dies möchte ich umsomehr glauben, da der Vorkommenswert auch bei der Zwergrohrdominel nur 11*3% und bei dem Purpurreiher nur 9*73% ist. Mehrmals ist Gryllotal'pa in den Mageninhalten vielköpfig vertreten, so z. B. einmal mit 38 Exemplaren. Diese Zahl kann übrigens fast als Rekordzahl bei Vögeln überhaupt zu nennen sein, da auch bei Corvus frugilegus, von dem die Gryllotalpa bekanntlich hinreichend favorisiert wird — allerdings mehr als Gelegenheitskost — in nicht so ausgiebiger Zahl aufgelesen wird und auch Csökgey (6) fand als Höchstzahl nur 10 Stücke in einem Krähenmagen. Unter den anderen Reihern wurde eine ähnliche Nahrung in ausgiebiger Weise besonders bei BtUorides virescens cubanus Obeeh. auf Portorico durch Wetmore (41) konstatiert, demzufolge in 51 Mageninhalten die dortige Maulwurfsgrille {Scapteriscus didactylus) in 54*33% vertreten war ; in einem Magen befanden sich 16 Exemplare. Auch Bubulcus ibis scheint ein großer Liebhaber von Maulwurfsgrillen zu sein; Kiekpatelck (18) fand in den Mageninhalten von 139 Exemplaren 51-mal Maulwurfsgrillen (36*69%), also stimmen die Verhältnisse bei ihm und dem RaUenreiher sozusagen fast ganz überein. 19:55/38] DIE EllNAHRUNGSOUKOLOGUS BBS NACHTRKIHKKS UND RALLENREIHEßS (; i () Die S]3iiinen sind ziemlich häufig (in 31 Fällen 28-70%). Diese, meist Uferarten, werden durch den gewandten Rallenreiherschnabel ent- sprechend gefangen, möglicherweise können sie aber auch von den ver- dauten Fröschen zurückbleiben.*) Die anderen Wirbellosentiere, auch die Odonaten und ihre Larven spielen keine wichtige Rolle. Aus obigen sieht man deutlich, daß die Mehrzahl der Nahrung aus dem oder bei dem Wasser gefangen wird, und kann durch die Befunde erwiesen sein, daß unser Vogel wasserferne Stellen zwecks Nahrungs- suche nicht berührt. Auch nach Hodek (17) macht dieser Reiher unter den kolonien weise brütenden Arten die kürzesten ,, Proviant- reisen", aber ausnahmsweise fand er auch ihn meilenweit vom Horstplatz. Sehen wir einmal auch die Befunde der anderen Forscher an. Cheenel fand bei zwei Exemplaren (30. Aug. 1897) drei kleine Teicb- f rösche, Wasserinsecten und Larven resp, kleine Fische, und wenige Insecten (handschrifthche Aufzeichnungen in Kgl. Ung. Ornith. Institut). Nach BuEG und Knopfli (3) besteht die Nahrung aus allerlei Kerb- tieren, Larven, Amphibien, Frosch-Larven, Schnecken und gelegentlich aus Fischen ; nach Poncy (3) sind die Mageninhalte aus Resten von Wasserkäfern, Wasserwanzen, Wasserjungfern, Fröschen, Fischen, weiter aus Pflanzenresten und Kleinsäugerknochen bestehend. Als Insecten erwähnt er Dyiiscus, Noionecta, Libellula, Cólymbetes, Berosus, Homopterus, Colophorus, Coccinella, Agabus und Holochaus. Glglioli (10) erwähnt folgende Mageninhalte: 1) ad. $ (Fano, 2. Nov. 1881) 2 Rana esculenta, 3 Wasserkäferlarven (Cybister?), 13 Odonata -Larven (Anax). — 2) ad. ^ (Sesto, 14. April 1886) 3 Qryllotal'pa vulgaris, 15 — 20 Crustacea brachyura-Larven, 1 Hydrophilus-JuarYe. — 3) ad, (^ (Genova, 9. Mai 1886) ein Fisch, Neuropteren und viele Krebschen, 4) 2 ad. (Mai 1886) Frösche, Fische, Krebse, kleine Insecten, Würmer. Mehrere wichtige Daten enthalten die Mitteilungen von Aeeigoni und MoLTONi (1 ). In der Reiherkolonie von Greggio wurden im Jahre 1930 von 16 Mageninhalten (12 ad., 4 juv.) Notonecta 6-mal und Wasser- insecten 5 -mal, Frösche 4-mal (in einem Falle 10, in einem anderen 7 Fröschchen), Gryllotalpa 2-mal (12 und 5 Exemplare), Wasserjung- fernlarven 2-mal, Erdwürmer 2-mal, Eidechsen, Milben, Orthopteren (Heupferde und Grillen), Dipteren, Mollusken und Süsswassercrustaceen 1 — 1-mal (Pflanzenreste 2-mal), außerdem einmal Reste von zahlreichen *) Anmerkung: Spinnen werden wahrscheinlich durch die Frösche nicht selten gefangen ; Eckstein fand unter 262 Fröschen 57 Mageninhalte mit solchen. Der Verfasser. QU jS'IKOLAUS YASVÁKI lAqililii Parasiten (Zecken), vermutlich vom Rindvieh gefunden. In demselben Brutplatz wurde im Jahre 1932 und 1933 wieder gearbeitet. Es wurden an Nahrung festgestellt: I) ad. (12. Juni 1932) SFroschlarven, 15 Gryllotalpa; 2.) ad. (17. Aug. 1933) 2 Frösche und Reste eines dritten, Reste von 7 kleinen Fischen, 1 Carabide, 1 kleine Schnecke. — 7 juv. (Aug. 1933), Frösche 2-mal, ein kleiner Fisch (Ewpomotis gibhosus) , Kolben- käferlarve, „Käfer", Notonecta, Oryllotal'pa 1 — l-mal, Reste von Was- serinsecten 5-mal. 3 pull. (3. Juli 1933) Reste von Fröschen und Froschlarven 1-mal, Gryllotalpa 2-mal, Wasserinsecten 2-mal, Dytiscus- Lärve, andere Insectenlarven, Käfer, Wasserjungfer, Tipula 1 — ^1-mal, Wasserinsecten 3 -mal (Pflanzen 2-mal). Wie es scheint, stimmen obige Befunde mit den unsrigen so ziem- lich überein, auch darin, daß die Nahrung mutmaßlicherweise meist vom Wasser beschaffen wurde. Dies beweist übrigens auch die relative Seltenheit von Heuschrecken, die hauptsächlich als Gradmesser der Ent- fernungstendenz der einzelnen Reiherarten vom Wasser in trockenere Gebiete dienen könnten. Hingegen weist die Häufigkeit der Maulwurfs- grillen das dauernde Verweilen bei Wasserufern auf. Unserem Vogel kann außer der Schlankheit und seiner Kleinheit auch das kleine Gewicht bei der Ernährung gute Dienste leisten. Nicht zuletzt sei hier erwähnt, daß er auch auf den Teichrosenblättern stehen, und so von hier aus die umgebenden Wasserstellen wie die Blätter selbst wegen Nahrung gut ausnützen kann; letztere Beobachtung wurde auch durch Reisee (29) gemacht. Was eine oekologische Verwandtschaft zu dem übrigens nahver- wandten Kuhreiher betrifft, könnte man nur wenig darüber sagen. Im Zusammenhang mit den obigen Ausführungen konnte ich auf den Umstand hinweisen, daß unser RaUenreiher fast ausschließlich sich am Wasser zu ernähren scheint. Es wäre immerhin eine reizende Aufgabe zu erforschen, was für eine Ursache den verwandten Kuhreiher dazu zwang, aus einem Sumpfvogel mehr oder weniger ein Trockenlandvogel oder Savan- nenvogel zu werden. Es ist eine unleugbare Tatsache, daß mehrere Reiherarten durch ihre hochgradige Polyj)hagie abwechslungshalber öfters auch den auf trockenen Gebieten lebenden Nahrungstieren nach- gehen, wie die „Großreiher" {Ardea cinerea uwd auch purpurea) den Feld- mäusen, es kann somit nicht wundernehmen, wenn es unter den kleineren auch sonst ausgiebiger insectenfressenden Arten einen solchen gibt wie der Kuhreiher, der seinen Insectenjagden zuliebe das Wasser mehr oder weniger verläßt*) und wie Heuglin (16) und Koenig (19) so anschaulich *) Anmerkung. Die ähnlieh sehr kerbtierfreßende, aber in mehreren Hinsieii- ten primitivere Ixobrychiis ist auch hierin anders veranlagt. jy&r Verfasser. 1935/38] DIE BRNÄHRUNGSOBKOLOGIE DES NACHTREIH BRS UND RALLENREIHERS 612 berichten, die Steppen, ja Wüsten mit Karawanenstraßen aufsucht, dem weidenden Großvieh und Großwild eng sich anschheßt um die während des Weidens aufgescheuchten Kerbtiere wegzufangen, sowie von den Tieren selbst die lästigen Parasiten, Zecken, auflesen zu können. Es ist also auch kein Zufall, daß ein solcher Reihervogel eben auf afrikanischem Boden, im Lande der großen ungulaten Säugetiere entstand. Eine solche Umwandlung der Lebensweise ist bei einem geselhg lebenden, oder wenig- stens zur Geselligkeit geneigterem und daher unternehmungslustigerem Vogel viel eher denkbar, als bei einer einsamen, konservativeren Art (siehe Ciconia ciconia — Ciconia nigra). In diesem Zusammenhange aber muß man auch darauf auf merksam machen, daß gewiße Umstände event. Veränderungen in den die Lebens- vor allem die Ernährungsweise beeinflussenden Verhältnissen eben bei den geselligen Arten, besonders wegen der größeren Individuenzahl auf einem bestimmten Gebiet, ihre Folgen wirksamer fühlen lassen. Das Großvieh ist im Allgemeinen be- treffs besonderer Umstände überhaupt in der ganzen Welt als wichtiger Faktor bezgl. der Vogelwelt anzusehen. Unser Rallenreiher steht mit ihm nach einigen Gewährsmännern auch in Verbindung, So erwähnt Naumann (27), Floericke (9) und Dombrowski (8) die Neigung zu den im Sumpf wühlenden Schweinen um die durch diese entstandenen kleinen Pfützen von den kleinen Fischen frei zu machen; nach Dombrowski sitzt er zuweilen auch auf dem Rücken der Schweine, Übrigens kenne ich außer den wenigen Befunden von Moltoni (25, 26) keine Beweise dafür, daß unser Vogel mit dem größeren Hausvieh in einer näheren Bezie- hung wäre. Bezüglich der außereuropäischen Befunde und Beobachtungen möchte ich erwähnen, daß Chapin (5) vier Mageninhalte in Belgisch- Kongo untersuchte, und darin keine Fische gefunden hat, hingegen zwei Frösche, 2 Spinnen und meist Insecten: viele Odonaten, etliche Heuschrecken, 1 Grille, Wasserwanzen und Insectenlarven ; 2 Mägen enthielten auch 26 Schmetterhnge (unter diesen mindestens 20 kleine Hesperiidae, die damals zu Tausenden auf der dortigen schlammigen Stelle sich versammelten). Über Ardeola grayii Sykes erhielt ich durch die Güte des Herrn De, Veewey (in litt.) die Mitteilung, daß jene Form im Mangrove von Java nach seinen Beobachtungen sich meist von kleinen Krabben ernährt. Zusammenfassend die Ergebnisse bezgl. der Ernährung des Rallen- reihers können wir feststellen, daß er von kleinen Fischen nicht vielmehr, als von kleinen Fröschen frißt und als Kerbtierfreßer besonders als Ver tilg er der Wasserwanzen, weiters von den Ufertieren der Maul- 613 NIKOLAUS VASVÁRI [Aquila wurfsgrille eine besondere Stelle in der Ernährungs- lehre (Bromatologie) der Reiher einnimmt. Ais Fischereischädling ist er in sehr geringem Grade oder kaum beachtenswert. Aus zoogeographischem Grunde verdient diese Art als einer der verschwindenden oder wenigstens selten gewordenen ungarischen Vögel weitestgehend Schonung und Schutz. Különlenyomat az Aquila XLII — XLV. 1935 38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935 38. i /^ Zoology 'fij JUL 22 }940 *] Vérkilövellő bogarak madaraink táplálékában. Irta : Dr. Greschik Jenő. A májustól juliusig helyenként a kőrisfákon, fagyalon, orgonán tömegesen föllépő élénkzöld szinti, aránylag puha szárnyfed el ü kőris- bogár mint madártáplálék hazánkból alig ismeretes. Csak egy csákvári szürke légykapó gyomortartalmában találta eddig CsiKl 2 példányban (Aquila XI, 1904 p. 301). 1938. Jul. o-én Dr. Homoki Nagy IstvÁN a tolnai tüzérlaktanya udvarán lőtt kis őrgébics himet és két tövisszúró gébicset, egy himet és egy félig felnőtt fiókát, küldött a N. Múzeumba. Ezek közül a kis őrgébics gyomrában több darab kőrisbogarat, a fiatal tövisszúró gébics gyomrában más bogarak mellett kőrisbogár marad- ványokat is találtam (a meghatározást Dr. Kaszab ZoltÁN volt szives megerősíteni). Kérésemre a beküldő utólag arról értesített, hogy a parkszerűen fásitott udvaron az utakat szegélyező fagyai- és orgona - l)okrokon a közelmúltban nyüzsgött a kőrisbogár, de a madarak elejtése idején rajzásuk már a végét járta. Julius 10-én és 11-én begyűjtött gébicsek gyomrában már nem volt kőrisbogár. Ez a lelet bizonyítja, hog}' gébicseink is fölszedik a szabadban a sok állatra rendkívül mérges hafcásu kőrisbogarakat, anélkül, hogy ártana nekik. Továbbá alkalmat nyiijt, hogy kissé közelebbről fog- lalkozzunk a vérkilövellő bogarakkal mint madártáplálékkal, mert ezt a kérdést eddig ornithologusaink kellő figyelemben nem részesítették. Ismeretes, hogy a kőrisbogár vérében, a him ivarszervének járu- lékos mirigyeiben és a tojó bursa copulatrixában erős mérget termel, mely tisztán, színtelen kristályos táblákl^an cantharidin Cio Hií'Oi néven ismeretes s H. Meyer szerint tulajdonképen egy ketonsav /Í-lak- tonja ós amely a bogár testében különböző szerzők szerint különböző mennyiségben — 2-6 — 4'9'^/,^fj-ben — van jelen. Előfordul a bogár petéi- ben is. Az ember bőrén emplastrum, oleum, unguent.um, coUodium alakjában előbb piros foltot, majd hólyagot okoz, mely a gyulladásba hozott irhából serummal telik meg. Ezért a gyógyszertanban a szá- 614 GRBSCHIK JEKŐ (Aquila ritott kőrisbogarak „Cantharicles" néven a hólyaghuzószerek (vesi- cantia) között szerepeltek, mig ujabban a flogotoxinokhoz sorolják őket, azaz azokboz a mérgekbez, melyek gyulladásokat okoznak. A cantbaridin belsőleg szedve, ami tulajdonképen fölösleges, mert kül- sőleg alkalmazva is resorbeálódilv, szintén nagyon mérgező batásu, gyulladásokat, különösen vesegyulladást idéz elő s az emberben már 0'03 g halált okoz. Bővebb adatok találhatók a canfcharidinről, amely egyébként jelenleg sokat vesziteot gyógjászati jelentőségéből és más állati mérgelíTŐl Pawlowsky Gifttiere und ihre Giftigkeit; cimü 1927-ben megjelent művében, népszerűen és rövidebben ismerteti ezt a tárgy- kört Venzmer Tierische Gifte und giftige Tiere cimü könyvecskéje, amely a ,, Kosmos" kiadásában J 932-ben jelent meg. Bennünket itt a továbbiakban az érdekel, hogy a kőrisbogár mérge különböző álla- tokban más és más hatást fejt ki, így a hidegvérű halak, békák, azon- kívül a tyúk és a sün meglehetősen érzéketlenek a méreggel szemben. Netolitzky és Heikertinger ide sorolják a tipikus rovarevőket álta- lában, tehát a rovarevő madarakat is. Bajos vo]na azonban a túzokot is a tipikus rovarevőkhöz sorolnunk, melynek egyik példányában CsiKl 30 db. Meloë hungarust (a nűnükékben is van cantbaridin) talált, továbbá többe G azok közül a madarakból, melyek Heikertinger alább emiitett etetési kísérleteinél a kőrisbogarakat megették. Nálunk LÓSY is talált túzok gyomrában sok Meloë violaceust^^). A jávai Hirundo daurica striolatáról emliti Verbeek, hogy fiait csaknem kizárólag egy a Lyttahoz közelálló bogárral, az Epicauta ruficeps-szel nevelte tel, ellenben egy ember, aki mintegy 10 ilyen bogarat megevett, erős mérgezési tünetek között meghalt. Bizonyos bogarak szintén veszéty nélkül táplálkozhatnak szárított kőrisbogarakkal : Anobium, Anthrenus, Attagenus, Dermestes stb. Viszont a macska elpusztul, ha cantharidin- nal etetett tyúk busából eszik. Azokhoz a madarakhoz, melyeknek a cantbaridin nem árt, most a tolnai gyomortartalmak alapján a gébi- cseket is sorolhatjuk. A kőrisbogaraknak, nünükéknek az a szokásuk, hogy megfogva halottnak tettetik magukat és behajlított comb- és lábszárizületükből cseppek alakjában narancssárga folyadékot, ami nem más, mint emii- tett vérük, bocsátanak ki. így viselkedik a Coccinella septempunctata is. A Chrysomelidákhoz tartozó Timarchák, Agelasticák és Galerucák alsó állkapcsi tapogatójuk alján bocsátanak ki ilyen vércseppeket, a Zygaena trifolii pillangó is vért lövell ki a csipő mellizületen és még számos különböző rovar képes erre a reflexszerűen történő vérkifecsken- dezésre. Az ember ezt a kilövellt folj^adékot kellemetlen szagúnak ') Entz G. Az állatok szine és a miraicry. Természettud. Közi. 1904, 1935/38] VÉKKILÖ VELLO BOOAKAK MADARAIJMK TÁPLÁLÉKÁBAN 6 15 találja, mely olykor bőrén maró hatású. Azért ezt a vérkifecskendt'- zést régóta az állatok védőberendezései közé sorolták, minthogy máw magyarázatot adni nem tudtak. Néhány évtizeddel ezelőtt a bécsi HeIKERTINGER heves harcot kezdett a szelekcionisták ama nézete ellen, hogy az állatnak szüksége van természetes védőszerekre, melyekhez az állati mérgek is tartoznak, mert ez a felfogás antropomorf okoskodás következménye. Szerinte a táplálékul szolgáló állatoknak ilyen védő- szerekre nincs szükségük, nem is vehetnék hasznukat, mert az ellen- ség környezetéből azokat az állatokat támadja meg, melyek vele egy- időben ott tartózkodnak és neki speciálisan izlenek. Más állattal szem- ben rendszerint nem kell védőszer, mert azok megint más állatokra specializálódtak. Az állatvilágban úgyis tulszaporodás van, ezt a tul- szaporulatot csökkentük a kellő mértékre az illető állat ellenségei. ,,Az igazi ellenség ellen nincs védelem, más állatokkal szemben ilyenre rend- szerint nincs szükség, mert támadás nem történik". Nem a kevésbbé védettek esnek áldozatul, hanem azok, amelyek véletlenül az ellen- ség elé kerülnek. Minden állatnak megvan a maga speciális izlelőérzéke, amely nem Ítélhető meg a kultúrember Ízlése alapján. (F. HeIKERTINGER^ Werden übelriechende und giftige Käfer von Insektenfressern gemieden? Entomolog. Blätter Jahrg. 31, 1935 p. 81 — 94). Álhtásának bizonyí- tása végett a szerző fogságban tartott állatokon etetési kísérleteket is végzett, olyan bogarakkal, amelyek erősszagu nedvükkel tűnnek ki ; ezek közül itt csak állatkerti és kalitkában tartott madarakon végzett kísérletei érdekelnek. A kőrisbogarat ártalom nélkül megették: Gallus domesticus. Penelope jacucaca, Grax globicera, Ibis aethiopica^ Hippolais icferina, Sylvia atricapilla, Gorvus sp., Paroaria cuculiata. Nem nyúltak hozzá : Penelope superciliaris, Ghrysolophus pictus. Gébi- csek ennél a kísérletnél tehát nem szerepeltek. Hozzátehetjük, hogy a Meloídae családba tartozó bogarak közül CsiKl a Meloë proscara- baeust 5 példányban a kövirigó gyomortartalmában is megtalálta. A Chrysomelidákhoz tartozó Melasoma populi és tremulae lárváit meg- ették : Goturnix coturnix, Lanius senator (M. tremulae lárváit s 1 imagot)^ Sturnus vulgaris főleg a lárvákat, de 1 — 1 imagot is, Pastor roseus mint előbbi. Melasomát nálunk CsiKl Acrocephalus arundinaceus-hdün. talált. A kísérletek az ugyancsak a Ghrysomelidákhoz tartozó Galeruca tana- ceíi-vel a következő eredménnyel végződtek: több lárvát megevett Goturnix coturnix, 1 lárvát félig megevett Alauda arvensis, a bogarat megették : Giconia ciconia, Ibis aethiopica, Numida vulturina, Gallus domesticus (Galeruca pomonaet nem), Phasianus versicolor, Gennaeus, nycthemerus (csak a t^), Ghrysolophus amherstiaa, Diardigallus diardi, T Urdus musicus, Tur dus sp., Lanius minor (G. pomonaet is), Lanius col- lurio, Lanius senator, Goloeus monedula, Sturnus vulgaris. Pastor roseus. e 16 GRESCHIE: JENŐ [Aquila Paroaria cuculiata. Alauda arvensis ; kérdéses : Perdix j)erdix ; nem ette meg : Sylvia atricapilla. Ezt a bogarat CsiKI a szarkából, a pomo- Tiaet szintén a szarkából és a kerti rozsdafarkúból mutatta ki. Érdekes, hogy a közelálló Galerucella luteola lárvájának és imag ójának vére Hollande szerint mérges, a tyúkok nem eszik, 10 csirke közül 7 elpusz- tult tőle.*) Ugyancsak mérges a szerző szerint a Coccinella septempunc- tafa lárvája és imagoja a pókokra, amfibiákra, gyíkokra és verebekre, azonban a poszátáknak nem árt. CsiKI ezt a bogarat a kakukban (egyszer 50 db.), a mezei és barátposzátában, valamint a kerti rozsda- farkúban találta, azonkívül már PetÉNYI emliti, hogy Coccinellákat, nevezetesen C. septempunctatat 1850 nyarán a N. Múzeum homlok- zatán fészkelő vörös vércsepár köpeteiben nagy számban talált, de megtalálta a seregély gyomrában is ezeket a bogarakat. LÓSY pedig a házi fecskéről, nádiposzátáról, kerti rozsdafarkúról, szürke légy- kapóról és őrgébicsről jegyezte föl, hogy gyomrukban katicabogarak voltak. Heikertinger Coccinellidákkal is végzett etetési kísérleteket**), főleg C. septempunctatával, Adonia variegatával és Adalia bipunctatá- vál. A házi tyúkok egy része megette őket, más része csak csőrük- kel szétdarabolta vagy rájuk sem hederített. Szárnj^fedőiktől meg- iosztott bogarak kapósabbak voltak, hangyabábokat, melyek közé katicabogarak potrohát keverte és vérükkel áztatott, szívesen ettek. Hasonló tapasztalatra jutott HOLLANDÉ is poszátáival, melyek katica- bogarak vérében meghengergetett legyeket ettek. Ezzel szemben Lutz megfigyelte, hogy a pókok a Coccinella septempun^tata vérével bekent legyeket ott hagyták, de egy Epeira diademata félóránál hosz- szabb ideig szívta a hálójába akasztott katicabogarat. HeikertiNGER további kísérletei folyamán a katicabogarakat megették a következő madárfajok : Paroaria cuculiata, Sylvia nisoria (holtat nem), Turdus sp., Sturnus vulgaris. Részben megették, részben nem : Phasianus colchicus, Passer domesticus, Hippolais icterina, Sylvia atricapilla. Nem ették meg : Goturnix coturnix, Turdus musicus. Alauda arvensis. A Cocci- nellidák sárga, undoritóan keserű és dohos mákszagu vérében a méreg állitólag nem cantharidin, hanem enzymoid,***) A vérükben cantharidint tartalmazó bogarakhoz tartoznak a Cantharidák is, közülök a Malachiusok színes hólyagszerü bőrredőket. *) A C'hrysornelidákhoz tartozó ïiinarcha violaceonigra láivániak vérében a méreg enzymoid, mely a toxoproteinekhez tartozik. **) F. Heikertinger, Die Coceinelliden, ihr ,, Ekelblut", ihre Warntracht und ihre Feinde. Biolog. Zentralblatt. Bd. 52. 1932. ***) H. V. Lengerken. Biologie der Tiere Deiitschlands. Coleoptera. 1927. 1935/38] VÉB.KILÖVKLLŐ BüOAKAK MADARAINK TÁPLÁLÉKÁBAN Olt melyek állítólag illatot árasztanak, foi-ditarmk ki testük kükHi- böző részén, a Cantharis (Telephorus) fusca, ez a kö/önséges bogár pedig szárnyfedőinek peremén vért izzad ki. Heikertinger kísérletei alkalmával a Cantharis fuscat megették : Turdus ericetorum philomelos, T. mernla (G. pellucidát), Turdid. sp. (2 bogarat), Lanins minor, L. coUurio, Sturnus vulgaris, Pastor roseus. Részben megették, részben nem : Gallus domesticus, Goturnix coturnix, Sylvia atricapilla. Nem ették meg : Hippolais icterina, Lanius senator, Alauda, arvensis. Bhagonycha fulvát ettek : Turdus musicus, Turdid. sp. ; csak egy része a madaraknak : Sylvia atricapilla ; nem ették : Gallus, Hippolais. Malachius (főleg aeneus), ették : Gallus, Goturnix, Sylvia curruca, S. atricapilla ; nem ette meg : Alauda arvensis (más bogarat sem), Hazánlcban e bogarakból feltűnő keveset talált CsiKl a madárgyomrok- ban : Gantharis fuscat Sylvia communis-h?iií, lárváját többször főleg rigók- ban télen (egy léprigóban 67 drb-ot), továbbá szarkában ; C. lividát és Dasytest a gézében, Malachius hipustulatust szürke légykapóban, La/mpyris noctiluca $-t (csak a (^ nyom ki vért) léprigóban 1 — 1 esetben. Ilyen etetési kísérleteket végzett többek között már Heikertin- GER előtt Angliában POCOCK, az Északamerikai Egyesült Államokban pedig főleg JUDD és Beal. Ezek közül itt csak azt emlitem föl, hogy egy Lanius ludovicianus megevett 1 Meloë americanat, de nem nyiilt hozzá egy Epicaufa sp.-hez, továbbá azt, hogy az utóbbi bogarat a Toxostoma ruf um is megette. Bármennyire érdekesek is ezek a kísér- letek fogságban tartott madarakon u. n. védett roA^arokkal, döntő bizonyítékul nem fogadhatók el. Mert az, hogy milyen rovarokat eszik a madár a fogságban több körülménytől függ : mennyi ideig él már fogságban, éhes vagy jóllakott, fióka korától él-e a fogságban v. felnőtt korában került-e oda, élénkségétől, kíváncsi természetétől stb. Kifo- gásolható, hogy kísérleteztek olyan rovarfajokkal is, melyek a madár hazájában vagy élethelyén elő sem fordulnak. A tapasztalat ugj-anis azt bizonyítja, hogy a madarak a fogságban sok olyan rovart esznek meg, amelyek a szabad természetben, éiethelyükön nem fordulnak elő. De előfordultak a kísérletek alkalmával olyan esetek is, hogy nem akar- tak hozzányúlni olyan rovarokhoz, melyek a gyomortartalmi vizsgá- latok alapján a szabadban táplálékukat képezték. Az sem hagyható figyelem nélkül, hogy történtek kísérletek olyan rovarokkal is, melye- ket már hosszabb ideig fogságban tartottak (pl. Heikertinger kísér- letei Lytta vesicatoriával, a géze a bogarakat 5 heti fogságuk után kapta), mert tudjuk, hogy a mérges állatok miérge a fogságban veszít erejéből, a vértkílövellő bogarak elvesztik vérkilövellő képességüket, bár vérük- nek maró hatása megmarad. Bővebben foglalkozik az amerikai kísér- letek bírálatával McAtee The Experimental Method of Testing the Effi- ßlg GKESCHIK JENŐ [Aquila ciency of Warning and Cryptic Coloration in Protecting Animals from their Enemies (Proc. Acad. Nat. Sciences Philadelphia, Vol. 64, 1912 — 1913, p. 281 — 364) cimü dolgozatában. Ennek következtében a kísér- letek alapján elért eredmények kétes értékűek és nem lehet pusztán rájuk támaszkodva Ítélkeznünk az u. n. ,, védőberendezésekről" sem, hanem csak akkor, ha szabadon élő madarakon végzett megfigyelé- sek, gyomortartalom vizsgálatok az eredményeket megerősítik. Csak annak a bizonyítására elegendők, mint Heikertinger is mondja, hogy a madarak — legalább egy részük — az ,, undorító" szagú és izü rovarokat is megeszik. Térjünk át most a gyomortartalmi vizsgálatok révén kapott ered- mények elemzésére, mert megfigyelések a szabadban nem igen álla- nak rendelkezésünkre. Azt hozzák föl, hogy a megfigyelések a szabad- ban a.zért nehezek, mert nem lehet elég közelről a madarat táplálék- fölvétel közben megfigyelni. Bizonyos esetekben, pl. a nagy egyed- számban föllépő rovarfajoknál, amilyen a kőrisbogár, amely gyakran teljesen megkoppasztja a bokrokat, ez a megfigyelés ma az egyéb meg- figyeléseknél sikerrel alkalmazott nagy nagyítású lát- és távcsövek segítségével nem ütközhet nagyobb nehézségbe, külöiiösen a Lannis coUurio esetében, melyről tudjuk, hogy föl is szokja szúrni valami tövisre a fogott rovarokat. Ha a madár lábán levő gyürü számát le tudjuk olvasni látcsővel, akkor a rovarokat is megfigyelhetjük vele. Az elem- zést Csíki ERNŐ-nek az Aquila XI — XXI. és XXVI. évfolyamaiban ,, Biztos adatok madaraink táplálkozásáról" cimü cikksorozata alapján fogjuk elvégezni, mely 58 madárfaj rovartáplálékáról nyújt mintegy 2825 gyomor- és köpettartalom megvizsgálása alapján pontos adatokat. CsiKI-nek e vizsgálatai ugyan a Madártani Intézet részére a haszon és kár megállapitása céljából készültek, az anyag mennyisége is roppant «gyenlőtlen, a gyomortartalmak száma madárfajonként 1 és 351 között változó, de a pontosan meghatározott rovarok olyan forrást képeznek, melyből a küllőid is már nem egyszer merített. Nézzük először azt, hogy milyen madarak gyomortartalmában milyen gyakran fordulnak elő a bennünket itt elsősorban érdeklő Ghry- sovielidae, Goccinellidae és Gantharidae bogárcsaládok képviselői a CsiKl- től megvizsgált anyagban. A madár neve előtt álló szám a megvizsgált gyomortartalmak számát, a madár neve után álló szám az esetek szá- mát (hány gyomortartalomban volt az illető bogárcsalád tagja meg- található) jelenti. Ghrysomelidae . 97 Turdus pilaris 31 — 53 Erithacus rubecula 17 — 351 Pica pica 16 — 23 AcrocephalUrS arundinaceus 15 (Donaciák !) — 24 Gerthia familiáris 13 — 177 (rovart is tartalmazó) Perdix perdix 12 — 23 Troglodytes trog- 1985/38] VÉRKILÖV-ELLŐ BOUAKAK MADARAINK TÄl'LÄLE KÁBAN 619 lodytes l\ — ^16 Sylvia communis 10 — 20 Sylvia curruca 10 — - 54 Re- gulus regulus 9 — 42 Turdus ericetorum philomalos 7 — 50 Farus cae- ruleus 6 — 27 Dryobates major 6 — 327 Garrulus glandarius 5 — 50 Parus major 5 — 47 Turdus merula 5 — 25 Sylvia atricapilla o — 13 Pkylloscop'us collyhita 5 --- 62 Aegithalos caudatíis 3 — 15 Phylloscopus sibilatrix 3 — 37 Gucidus canorus 2 — 16 Sitta. europaea caesia 2 — ■ 12 Turdus musicus (iliacus) 2 — 10 Hippolais icterina 2 — 7 Musci- capa albicollis 2 — 131 Falco vespertinus 1 — 35 Lanius excubitor 1 — 31 Hirundo rustica, 1 — 26 Upupa epops 1 — 21 Phoenicurus phoenicurus X — 20 Picus viridis 1 — 18 TurdAis viscivorus 1 — 13 Delichon urbica 1 — 9 Dryobates médius 1 — 6 Riparia riparia 1 — 3 Moìiticola saxatilis 1 — 1 Dryobates leucotos 1 — 1 Micropus apus 1. A fenti csoportosítás mutatja, hogy a Chrysomelidák 38 madárfaj táplálékában szerepelnek. A 10-nél kevesebb gyomortartalommal sze- replő fajokat figyelmen kivül hagyva, a nádirigó tűnik fel az esetek nagy számával, a nádon élő Donáciák révén, ntána következnek : a mezei poszáta, fakúsz, kis poszáta, ökörszem, csilpcsalp füzike, vörösbegy, fenyvesrigó és igy tovább az esetek százalékának fokozatos csökkené- sével. A gyomortartalmak számbeli egyenlőtlen eloszlása madárfajok és évszakok szerint, továbbá közelebbi adatok hiánya az elejtett madár helybeli biotopjáról bővebb fejtegetésekre nem nyújt alkalmat sem a Crysomelidákkal, sem az alább következő bogárcsaládokkal kapcso- latosan. Goccinellidae. 20 Sylvia curruca 7 — 24 Gerthia familiáris 5 — 16 Sylvia commu- nis 4 — 10 Hippolais icterina 4 — 53 Erithacus rubecída 3 — 37 Gucidus canorus 3 — 21 Phoenicurus phoenicurus 3 — 177 Perdix perdix 2 — 47 Turdus m,erula 2 — 25 Sylvia atricapilla 2 — 15 Phylloscopus sibi- latrix 2 — 20 Muscicapa, striata 2 — 2 Muscicap)a hypoleuca 2 — 351 Pica pica 1 — 209 (+köpetek) La,nius collurio 1 — 50 Parus major 1 — 50 Parus caer ulcus 1. Összesen 17 madárfaj gyomrából kerültek elő Coccinellidák, első- sorban a géze, azután a kis- és mezei poszáta tűnnek ki katicabogarak elfogyasztásával. Gantharidae. 97 Turdus pilaris 11 (lárva) — 351 Pica pica 10 (lárva) — 10 Hippo- lais icterina 2 — 18 Turdus viscivorus 1 + 1 (Mrva) — 282 Gorvus comix 1 (lárva) — 20 Muscicapa striata. 1 — 16 Sylvia communis 1 — 6 Parus eristatus 1 (lárva). A Cantharidák, mint már előbb is emiitettem, kevés számban sze- 620 GRBSCHIK JENŐ [Aciuila repelnek a CsiKI-tol megvizsgált anyagban,*) a bogarakat a geze, mezei poszáta, szürke légykapó és léprigó, lárváikat télen a rigók, varjiifélék és a búbos cinege szedték fel. Még két bogárcsalád tagjairóJ ismeretes a vérkilöveilés : Gleridae és Pyrochroidae. A Cleri dák közül CsiKI csak 1 Denopsot talált a gézében, Pyrochroat pedig Dr. Kaszab Zoltán talált fácánban. Eddigi megvizsgált hazai gyomortartalom anyagunkból is kitűnik tehát, hogy a madarak a vértkilövellő bogarakat a szabadban is megeszik- Az a kép, amit a közölt összeállítás nyújt, a további vizsgálatok során változhat, ujabb fajok bevonásával bővülhet, azonban már az eddigiek- ből is látható, hogy különösen a Chrysomelidák azok a bogarak, ame- lyeknek a madarak táplálkozásában nagyobb szerep jut, de a többi itt tárgj^alt bogárcsaládnak is vannak kedvelői a madarak között. Ezt bizonyítják az Északamerikai Egyesült Államokban a Biological Survey által végzett gyomortartalomvizsgálatok is. így pl. ott a királygébicsek családjába tartozó királymadár (Tyrannus tyrannus) 665 példánya közül 70 példány gyomrában talált Beal**) a Meloidae családjába tar- tozó bogarakat, főleg Epicautákat, azonkívül még néhány más, de szintén a Tyrannidae-csaléAha, tartozó madárból is előkerült Epicauta. A Vireok között pedig vannak fajok, melyek a Coccinellidákat kedvelik. így Chapin***) szerint a V ireosylva gilva tébjAálékában a bogarak 15-53 %-ot tesznek ki, a Coccinellidák 8'74%-ot, tehát a bogártápláléknak több mint a felét, a Vireo huttoniban 8- 12 %-ot, a Lanivireo solitariusban 4-88 %-ot. Mivel a Coccinellidák a szabadban nem ebben az arányban fordulnak elő a többi bogarak között, szerző föltételezi, hogy ezek a madarak környezetükben vagy nagyon tömegesen találják ezeket a boga- rakat, vagy speciálisan ezekre vadásznak. Viszont a Vireosylva pMla- delphica táplálékában a Chrysomelidák vannak többségben, 7-99%-kal, azután a Scarabaeidák következnek 6'94%-kal s csak ezután a Cocci- nellidák 5-03%-kal. Itt tehát már speciaHzálás mutatkozik, de bizonyos különbség is a rokon fajok között. De lássunk néhány példát a harai faunából, tüzetesebben részle- tezve bogártáplálékukat. Vegyük elő elsősorban a bokorlakók közül a mezei és kis poszátát. Mindkettőnek biotopja meglehetősen egyforma, azzal a különbséggel, hogy előbbi inkább a nyilt helyen levő bokrokat kedveli s az alacsonyabb kórokon is vadászik, utóbbi kertekben, erdő- *) A Caatharidáknak ez a feltűnő csekély számú előfordulása a uiadárgyoiuor- tartalmakbaii, jóllehet egj^es képviselőik gyakoriak a virágzó bokrokon, inár jACOBI-nak is feltűnt (1. Mimikry und verwandte Erscheinungen. Braunschweig 101.3., p. 42). **)U. S. Department of Agriculture Bull. 44. 19 J 2. ***)U. S. Department of Agriculture Bull. l.'Jöö. 1925. 1935/38] VÉRKILÖVKLLÖ BOGÁRAK MADARAINK TÁPLÁLÉKÁBAN g21 szélek bokrosaiban Í8 taitózkodik és alacsonyabb fákon is keresi táplá- lékát. Anyagunk is meglehetősen egyenletes, ha az áprilistól jimíusig terjedő időszakot egybefoglaljuk, a kis poszátának augusztiis^-^^íízep-' temberre terjedő anyaga valamivel röbb, amit bogyók megjeléíiésé a táplálékban jelez. Sylvia communis. Bogártápláléka az egész tápláléknak 7S%-a, a bogarak családok szerint részletezve : Carabidae 4%, Scarabaéidae 6%, Nitidulidae 2%, Coccinellidae 8%, Elateridae 4%, Cantharidáe 2%, Chrysomelidae 20%, Curoulionidae 32% ; más rovarok : Hymenopterák 10%, Lepidopterák (hernyók) 6%, Dipterák 4%, Hemipterák 4%. Curculionidákból és Olirvsomelidákból 10 darabot is talált CsiKl egy- egy gyomorban. Sylvia Cîirruca. Bogártápláléka az egész tápláléknak 58*7 %-á,' a bogarak családok szerint részletezve : Carabidae l-.59%, Scarabaéidae 4-76%, Mtidulidae 3-16%, Coccinellidae 11-1%, Elateridae- 1 '59 %v Tenebrionidae 1-59%, Chrysomelidae 15-87%, Anthribidae 1-59%'. Cur- oulionidae 17*46% ; más rovarok : Hymenopterák 25-4%, Dipterák 4*76%, Hemipterák 9*52%; növényi részek (bogyók) 1-59%. ■■' A mezei poszáta táplálékában tehát a bogarak nagyobb özerépet játszanak, főleg Curculionidákat, azután Chrysomelidákat fogdos. A kis poszátáéban a bogarak mellett a Hymenopteráknak van nagyobb szerepük, előbbiek közül nála is a Curculionidák és Chrysomelidák ural- kodnak. Ez a két bogárcsalád jellemző a két faj táplálékai a. Érdekes, hogy a kis poszáta táplálékában a Cantharidae-család nem szerepel. Más bokorlakók a gébicsek, melyek táplálékuk nagy részét a földről szedik, de repülő rovarokra is vadásznak. Bennünket itt közelebbről a tövisszúró gébics és a kis gébics érdekel. Előbbi inkább a nyilt héfyeá növő bokrokat kedveli, utóbbi fasorokban, fiatal akácosokban, erdő- szélén is előfordul. Az anyag nagyon egyenlőtlen, tekintve, hog-^v a kis őrgébicsből csak 37, a tövisszúró gébicsből pedig 209 gyomortart^ilom és 4 fészek alatt gyűjtött köpet állott CsiKI-nek rendelkezésére. A. tövis- szúró gébics anyaga magában foglalja SzEÖTS BÉLA tavarnai gyűjtését V — IX. hónapokból (145 gyomortartalom + köpetek), amelyben vMelo- lontha vulgaris (30) és M. hippocastani (51). továbbá az Orthoptérák közül Stenobothrus (25) és Gryllotalpa vulgaris (24 eset) volt gyakori. Ezt szem előtt tartva, nézzük az egyes bogárcsaládok százalékát a táplálékban : ■' •- Lanius coUurio. Bogár tápláléka az egész tápláléknak 67-74%-a, a bogarak családok szerint részletezve : Cicindelidae 1 %, Caräibidae 23-94%, Staphylinidae 2-38%, Silphidae 6-11%, Histeridae ' 0-17%, Scarabaéidae 24-62%, Coccinellidae 0-17%, Byrrhidae 1-70%, Elateridae 2-20%, Alleculidae 0-17%,, Tenebrionidae 0*17%, Cerambycidae 0-68%, Q22. GBESCHIK JENŐ (Aquila Curculionidae 4-24%, Coleoptera láívci 0-17% ; más rovarok : Hymenop- terák 10*36%, Lepidopterák (pete 1, hernyó 8, imago 1) 1'70%, Diptérák 0-51%, Hemipterák 4-41%, Pseudoneuropterák 0-17%, Orthopterák 12-05%; pókok 1-87%; százlábú 0*17%; csigák 0'34%; emlősök 0-68%. Lanius minor. Bogártápláléka az egész tápláléknak 68*37 %-a ; a bogarak családok szerint: Cicindelidae 2%, Carabidae 21-43%, Sil- phidae 4%, Histeridae 2%, Scarabaeidae 30-61%, Elateridae 1%, Tene- brionidae 2%, Cm^culionidae 5-1% ; más rovarok : Hymenopterák 10*2%, Lepidopterák (hernyó) 1%, Hemipterák 8-16%, Orthopterák 9*18% ; csigák 1%; gerincesek 2%. A zsákmány egészen más képet nyújt, eltérőt a poszátáéktól. A gébicsek a Scarabaeidákat és Carabidákat (ezeknek pygidiális mirigyeiről szintén azt tartották, hogy az ellenség elriasztására szolgálnak) része - sitik előnyben. Feltűnik a Chrysomelidák teljes hiánj^a, a Cantharidák is hiányoznak (Heikertinger feljebb ismertetett kísérletei alkalmával e két bogárcsalád tagjait ették a gébicsek), a kis gébicsnél a Coccinellidák is, a Curculionidák nem nagy százalékkal szerepelnek. Amerikai vizsgálatok szerint az Egyesült Államokban a Lanius ludovicianus, amely ott mintegy a mi kis őrgébicsünket helyettesíti, főleg Orthopterákkal táplálkozik (39%), bogarak csak 20%-kal van- nak képviselve. A gyomortartalom vizsgálatokból kétségtelenül kitűnik tehát, hogy az a vélemény, amely szerint a kilövellt vér ezeket a bogarakat teljes védelemben részesítené, nem állhat meg. Nálunk Id. Entz GÉZA már 1904-ben ,, Az állatok szine és a mimikri" cimü cikkében kifejtette, hogy a rovarok undorító izét és szagát mint védelmi berendezést túlbecsülték. Kérdés tehát, mi a kilövellt vér biológiai rendeltetése ? Erre ma sem tudunk feleletet adni, A kiséi^letek és gyomortartalmi vizsgálatok csak azt mutatják, hogj^ a kibuggyant vér nem védi meg a bogarat a meg- evéstől. Lehet, hogy a vércsepp megjelenése a lábizületeken csak másod- lagos Jelenség és a thanatozis alkalmával a tibiát a femurhoz hajlitó izmok préselik ki a vért. Azokon a fajokon viszont, amelyeken a vér a száj közelében serked ki, amely folyamatot HoLLANDE hémorrhée prébiiccale-nak nevez, ennek talán valami szerepe van a táplálék fel- vételével kapcsolatosan, hasonlóan a Carabusok extraintestinális, emész- téséhez. Erre lehetne vonatkoztatni ennek a szerzőnek azt a megfigye- lését, hogj. egy Timarcha violaceonigra a kibocsátott vért megette. Lengerken a bogarak biológiájának alapos ismerője azt hiszi, a can- tharidin jelenléte a kőrisbogár petéiben is, arra mutat, hogy ennek a méregnek talán olyan fiziológiai feladata van, amely nem irányul más állatok megmérgezésére, viszont a thanatozist bizonyos valószínűséggel biológiailag védőreflexnek tarthatjuk, hatásában fokozva a mérges vér- 1935/38J VÉIIKILÖVIÍLLÜ BOGARAK MADARAINK JÁI'LÁLÉKÁBA.V (123 cseppek által. „Tettetésről'', „cselről" nem lehet szó, mert klilönberi ÍV bogarakban öntudatot, akaratot kellene föltételeznünk. A méreg lehet védőanyag, melj- az állatot bizonyos ellenségei ellen megvédi, azonban nem általános védőszer. Bármint álljon azonban a dolog biológiailag és ha nem is fogadjuk el, hogy a vérkilövellés szelekció utján az állat megvédésére keletkezett, maga az a ténj", hogy mérges vérű bogarak vérüket testük külső felüle- tére kilövellik, bizonyára befolyással lesz legalább az állatok egy részére, amelyeknek ezek a bogarak táplálékul szolgálhatnak. így első- sorban azok a madarak fogják ezeket megenni, melyek a méreggel szemben immúnisak vagy azzá váltak az idők folyamán ; hogy ez az immunitás meddig terjed, nem tudjuk, valamint azt sem, hogj^ külön- böző mérgekről lévén szó, ez az immunitás valamennyi bogárméregre szól vagy pedig csak egyesekre. Az emlősök közül pl. a sün úgyszólván általánosan immunis mérgekkel szemben : krotonolaj, kéksav, kigyó- méreg ; a keresztes vipera mérgét nála a vér széruma köti meg bizonyos fokig. Vamiak madarak, melyek növényi mérgekkel szemben érzéket- lenek. PAWLOWSKYemliti, hogy a tyúkok atropinnal szemben az embernél 400-szor kevésbbé érzékenyek. Pacsirta és fürj veszély nélkül szedhetik a csomorika (Cicuta) magvait. Rendesen ugy állítják be a dolgot, mintha a madarat tápláléka fölvé- telében egj^edül látása vezérelné. Kétségtelen, hogy a madár rendkívül fejlett látószerve fontos szerepet játszik tápláléka észrevevésénél, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Ízlelő bimbói is vannak s igy ezek révén a vérkilövellő bogaraknak is valamilyen izét érzi. Ez az iz a fajok egy részét, a fentebbiek értelmében nem riasztja vissza, de vannak fajok és talán egyedek is, melyek a megfogott bogarat csőrükből kidobják. Lloyd Morgan kísérletei alapján fölteszi, hogy a legtöbb madár nem idegenkedik ösztönösen a ,,rosszizü" rovarokkal szemben, fiatal mada- rak próbá.]gatással szereznek tapasztalatokat. Amerikai vizsgálatok sze- rint az éhségnek is kicsiny a szerepe és nemcsak fiatal, tapasztalatlan madarak eszik a mérges vérű rovarokat. Ez utóbbit hazai anyagunk is megerősiii. Nem a legnagyobb rovarokra vetik magukat, mert apró levéltetvek et is esznek, viszont a nagy rovar sem védett a nagyságának megfelelő nagyságú madár támadásától. MoRGAN, továbbá ROOSEVELT és Allen szerint a táplálékul szolgáló állatok mozgása ingerek láncolatát váltja ki a madárban, melynek következtében fölfalja azokat. Az a fölfogás viszont, hogy a madár a leggyakrabban előforduló és számára legkönnyebben elérhető, feltűnő rovarokat fogja el, mely fölfogás főleg sáskajárás alkalmával szerzett tapasztalatok alapján alakult ki ame- rikai búvárokban, s amit ,, availability "-val fejeznek ki, nem általáno- sítható, hanem csak egyes esetekben érvényes. 624 GKE80H1K JENŐ [Aqaila A gyomortartalom vizsgálatok tehát arra tanitanak, hogy a madarak a lakóhelyükön az illető évszakban bár tömegesebben is előfor- duló rovarok közül nem választás nélkül szedik táplálékukat, hanem, bizonyos fajokra előszeretettel vadásznak. Úgyszólván minden fajnak megvan a maga speciális tápláléka, sőt földrajzi fajták szerint is mutatkozhatnak különbségek, tekintettel arra, hogy a délen lakók több rovarhoz jutnak. Az entomologus és ornithologus Bau azt tartotta, hogy a madár azt eszi, amit talál és ami neki megfelel. Mi a hangsúlyt a ,, megfelel" -re tennők. Az itt elmondottak, azt hiszem, eléggé rávilágítanak a madár- táplálék vizsgálatának fontosságára. Arra kell törekednünk, hogy min- den madárfajról lehetőleg sok, az év különböző szakából és a madár helyi biotopjának figj^elembevételével begyűjtött gyomortartalmak és köpetek álljanak rendelkezésünkre. Ezeknek állati és növényi részeit pontosan meghatározva és számszerint is feltüntetve olyan adatok birtokába jutunk, melyek magasabb rendszertani kategóriákba, lehető- leg családok szerint összefoglalva és százalékban kifejezve egé- szen más képet fognak adni az illető madár táplálékáról, mint azok az általános és ezért keveset mondó megjegyzések, melyeket még a leg- újabban megjelent kézikönyvekben is olvashatunk. Számokra szüksé- günk van, mert LoRD KELVIN szavaival élve : tudásunk mindaddig csekély és elégtelen marad és nem éri el a tudomány lépcsőfokát, mig azt, amiről beszélni akarunk, nem tudjuk számokkal kifejezni. NIET- HAMMER 1937-hen megjelent kézikönyvének I. kötetében pl. a kis poszáta táplálékáról csak ennyit olvashatunk : ,,Apró és nem tul keményhéju rovarok és ezeknek fejlődési stádiumai (szereti a le véltet veket) ; továbbá sok bogyó". Ugyanakkor azonban a külélősdieket névszerint is föl- sorolja. A most 2. kiadásban megjelenő The Handbook of British Birds cimü munkában sem sokkal vigasztalóbb a helyzet. Ha ezzel szemben összehasonlitjuk feljebb a kis poszáta táplálékáról az általam CsiKI gyomortartalom vizsgálatai alapján százalékokban kifejezett adatokat, pedig ott csak bogarakat részleteztem, a különbség azt hiszem eléggé szembeszökő. A madár természetrajzát addig nem ismerjük teljesen, a mig csak általános adatokat olvashatunk táplálékáról. Ez az állapot a madártan mai fejlettsége mellett tarthatatlan. Ha országok szerint folyna a madártáplálék pontos vizsgálata, még nagyobb eredményre számíthatnánk, mert értékes összehasonlításokra adna alkalmat. De a gyomortartalom vizsgálatok mellett ne feledkezzünk meg a megfigyelés- ről a szabadban sem, sőt a begyűjtést is leheiőleg megfigyelések alapján eszközöljük. 1í)35/;ísJ BMJTiUiSSI'HJT/ilONDIO lvÄh'i;i! I.\ ÜKI! NAHIM'N»; UNSKKK]; VÖ(;ií(; (i2;-» Blutausspritzeode Käfer in der Nahrung unserer Vögel. Von Dr. Eugen Greschik. Verfasser fand indem Magen eines am 5. VII. 1938 von St. Homoki Nagy aus Tolna eingesendeten Lantus minor ad. und eines halberwachse- nen Lanius collurio mehrere Lytta vesicatoria, die bisher aus Mageninhalten ungarischer Vögel von CsiKl nur in Muscicapa striata gefunden wurde. Diese neuen Fälle beweisen, daß die für viele Tiere giftige Lytta auch von den Würgern in der Freiheit ohne Schaden verzehrt wird und gaben dem Verfasser Anlaß, die Rolle der blutausspritzenden Käfer als Vogelnahrung einer näheren Analyse zu unterwerfen. Nach Schilderung der Fütterungs- versuche Heikertingers, der bekanntlich seit Jahren einen Kampf gegen die Schutzmittellehre des Selektionismus führt, gibt Verfasser auf Grund der 2825 Magenuntersuchungen von 58 Vogelarten, die CsiKI in den Jahrgängen XI — XXI u. XXVI. der „Aquila" unter dem Titel ,, Positive Daten über die Nahrung unserer Vögel" veröffentlichte, erst eine Über- sicht : wie häufig Käfer der Familien Chrysomelidae, Coccinellidae und Cantharidae in den Magen gefunden wurden (ung. Text S. 618 iï. Zahl vor dem Vogelnamen = Anzahl der untersuchten Magen, Zahl hinter dem Vogelnamen = Anzahl der Fälle mit Käfern der betreff. Familie). Oleriden und Pyrochroiden kamen bisher nur vereinzelt vor. Aus dieser Übersicht geht hervor, daß blutausspritzende Käfer auch im Freien von zahlreichen Vögeln verzehrt werden und daß besonders die Chryso- meliden in der Vogelnahrung eine größere Rolle sjjielen. Aus den Vereinig- ten Staaten sind die Tyranniden als Verzehrer von Melóidén bekannt, die Vireos sind Liebhaber von Goccinelliden. In Ungarn wurde Meloë im Magen von Trappen (CsiKI u. LÓSY) und einmal beim Steinrötel (CsiKl) gefunden. Dann wird die Käfernahrung nach Familien, die übrigen Insekten nach Ordnungen zweier Heckenbewohner, der Dorn- und Zaungrasmücke in Prozenten der Gesamtnahrung auf gefürt (S. 621). In der Nahrung der Dorngrasmücke spielen die Käfer eine größere Rolle, besonders Gurcidioniden u. Chrysow,eliden werden erbeutet. Die Zaungrasmücke bevorzugt neben Käfern (ebenfalls besonders Rüssel- u. Blattkäfer) Hymenopteren. Von anderen Heckenbewohnern wird die Nahrung des Dorndrehers und Schwarzstirnwürgers, die aber ihre Beute vorzugs- weise vom Eidboden aufnehmen, näher untersucht und ebenfalls in Prozenten dargestellt. Diese "V\^ürger bevorzugen Scarabaeiden und Carabiden. Auffallend ist das gänzliche Fehlen der Ghrysomeliden und ( 'anthariden, liei L. minor auch der Coccinelliden ; Cnrcmlioniden sind (j2(j EUGE:-7 GRESOHIK [Aquila in geringer Anzahl vertreten. Lanius ludovicianus in den Vereinigten Staaten nährt sich hauptsächlich von Orthopteren. Aus den Magenuntersuchungen geht es hervor, daß das ausgespritzte Blut die Käfer nicht vor allen Feinden schätzt. In Ungarn wies G. Entz schon 1904 darauf hin, daß Ekelgeschmack und Ekelgeruch der Insekten als Schutzmittel übersehätzt worden sind. Die biologische Bedeutung des Blutausspritzens ist zwar auch heute noch ungeklärt, trotzdem und wenn man auch die Entstehung durch Selektion als Schutzmittel ver- wirft, darf angenommen werden, daß das auf die Körperoberfläche ausgespritzte Blut wenigstens auf einen Teil derjenigen Tiere von Einfluß sei, denen diese Käfer als Nahrung dienen können. Erste Bedingung ist Immunität gegen das giftige Blur seitens der Vögel. Wie weit diese Immunität geht und ob sie gegen alle Käfergifte besteht, ist unbekannt. Zwar werden die Vögel als Augentiere in erster Linie durch ihr Sehver- mögen auf die Beute aufmerksam werden, besonders wenn sie sich bewegt, doch ist in Betracht zu ziehen, daß die Vögel auch Geschmacksknospen 1)esitzen, mit welchen sie jedenfalls auch das Käferblut schmecken. Einige Arten wird das nicht abschrecken, andere Arten (und warschein - hch Individuen) werden den erfaßten Käfer fallen lassen. Die Auffassung amerikanischer Forscher, daß die Vögel die häufigsten, am leichtesten erreichbaren, auffälligsten Insekten aufnehmen, kurz die ,, a vaila bilit}'", die hauptsächlich auf Grund von Beobachtungen wahrend Heuschrecken- plagen entstand, kann nicht verallgemeinert werden, sondern ist nur für einzelne Fälle gültig. Die Magenuntersuchungen bezeugen, daß die Vögel im ihrem Wohngebiet in der betreffenden Jahreszeit nicht ohne Auswahl auf die vielleicht in großer Individuenzahl auftretenden Insekten Jagd machen, sondern gewisse Arten bevorzugen. Fast jede Vogelarthat ihre spezielle Nahrung, sogar beigeographischen RassenzeigensichUnterschiede, da südlicher v/ohnenden ein reicheres Insektenleben zu Gebote steht. Zum Schluß weist Verfasser auf die Wichtigkeit von Mageninhalt- untersuchungen hin. Man trachte von jeder Vogelart möglichst viele, zu verschiedener Jahreszeit und unter Berücksichtigung der örtlichen Biotope, Mageninhalte uid Gewölle zu sammeln. Durch genaues Bestim- men und zahlenmäßiges Aufführen der tierischen und pflanzlichen Keste, gelangen wir zu Daten, die zu höheren systematischen Kategorien, möglichst zu Familien zusammengefaßt und in Prozenten ausgedrückt ein ganz anderes Bild über die Nahrung des betreffenden Vogels geben werden, als die allgemein gehaltenen und daher wenig sagenden Bemer- kungen, die selbst in neuester Zeit erschienenen Handbüchern noch immer zu finden sind. Im Handbuch der deutschen Vogelkunde von Niethammer ist z, B. über die Nahrung der Zaungrasmücke nur soviel vermerkt : ,, Kleine und nicht zu hartschalige Insekten und deren Entwicklungs- 1935/38] BLUTAU8SPRITZBNDE KÄFER IN DEE NAHRUNG UNSERER VÖGEL ß2 7 Stadien (gern Blattläuse) ; ferner viele Beeren". Ebendort wird abei- eine Liste der Parasiten aufgeführt. Das in 2. Auflage im Erscheinen begriffene Handbook of British Birds behandelt die Nahrung der ein- zelnen Vogelarten auch nicht viel ausführlicher. Zur Naturgeschichte eines Vogels gehört auch die gründliche Kenntnis seiner Nahrung. Der heubige Zustand steht im argen Widerspruch mit anderen, hoch ent- wickelten Zweigen der Ornithologie. Veröffentlichungen dei- Resultate aus verschiedenen Ländern könnten zu interessanten Vergleichen führen . Aber neben den Magenuntersuch ungen darf auch das Beobachten im Freien nicht vernachlässigt werden, ja auch das Sammeln der Magen- inhalte und Gewölle sollte auf Grund von Beobachtungen erfolgen. Különlenyomat az Aquila XLÌI— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. A FÄCÄN GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE AZ 1937/38. ÉVI ORSZÁGOS VIZSGÁLAT EREDMÉNYEI ALAPJÁN IRTA: DR. KLEINER ENDRE, DR. ZSÁK ZOLTÁN ËS DR. KASZAB ZOLTAN KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL DIE LANDWIRTSCHAFTLICHE BEDEUTUNG DES FASANS AUF GRUND DER NAHRUNGUNTERSUCHUNG IM JAHRE 1937/38. IN UNGARN VON DR. ANDREAS KLEINER UNTER MITWIRKUNG VON DR. ZOLTÁK ZSÁK und DR. ZOLTÁN KASZAB BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI NYOMDA. 1396. M, ' ir ,,/' \\\ 1935/38] A VÁpÁíf &AZI)ASÄGI J^'Ijl^KN^^^OSliCiT: 6l'7 A fácán gazdasági jeleiitosége az 1937/38. évi országos vizsgálat eredményei alapján. IRTA: DR. KLEINER EnDRE, DR. Zsák Zoltán és dr. Kaszab Zoltán közreműködésével . A m. kir. Földmivelésügyi Miniszter ür elrendelte, hogy az 19.37. évi berlini Nemzetközi Vadászati Kiállitás magyar anyagában bemuta- tásra kerüljön a magyarországi fácán táplállcozási módja pontos adatok alapján. Ezzel a feladattal megbízta a m. kir. Madártani Intézetet s a megbízásra ScHENK Jakab főigazgató és DR. Vasvári Miklós főadJTinktus gondos mérlegelés alapján elkészítették az anyagbegy üjtés és vizsgálat tervezátét. Az anyag begyűjtésére vonatkozó utasitás szövege a következő volt : Útmutatás a fácán gazdasági jelentőségének megvizsgálására szolgáló fácán példányok gyűjtéséhez és szállításához. 1. A területről minden héten 1 példány küldendő, amely lehet akár kakas, akár jérce, örvös vagy nem örvös fácán. Egy alkalommal jelentendő, hogy az állomány egészben vagy rész- ben mely fácánfajtából áll (örvösből-e, vagy nem örvösből), továbbá hogy a fácánállomány mesterséges keltetés (keltetőgép), illetve házityiik utján nevelődik, vagy szabadon élve őslakos-e, illetőleg régi vagy ujabb telepités-e. Végül történt-e vérfelfrissités céljából ujabb telepítés (mikor és honnan) és legvégül milyen a terület fogolyállománj^a ? 2. A vizsgálati anyag begyűjtése napfelkelte után. vagy nap- nyugta előtt 2 — 3 órával történjék, hogy teli gyomrú és begyű példá- nyok kerüljenek vizsgálatra. Sebzett példányok azonnal kivégzendők, mert a sebzett madár tovább emészt. 3. Feltüntetendő a gj^űjtés alkalmával uralkodó időjárás (például :. 1 ^28 KLF^INBR ENDRB [Aquila tartós jó idő. 3 napos eső után stb.) Az anyagot ajánlatos felváltva jó és rossz időben egyaránt gyűjteni. 4. Feltüntetendő a gyűjtött példányok ele j tési helyének mezőgaz- dasági jellege (az erdőnél, hogy az ültetett terület, vagy eredeti állo- mányú ?) annak megállapithatása végett, hogy tehetett-e a fácán gaz- daságilag kárt a területen, vagy nem? Március és április hónapokban feltétlenül több tyúk vizsgálata szükséges, miután a vetés ideje alatt fácánkakasok tartózkodnak többet a vetéseken. Ezen két hónap alatt tehát semmiesetre sem küldendő be, több mint 2 kakas. A többi beküldött példány okvetlenül tyúk legyen. 5. Junius és augusztus hónapokban a beküldött példányok fele erdős területről származzon és lehetőleg nem lövendő tarlón. Június- augusztus hónapokban feltétlenül egynéhány fiatal példány is beküldendő. 6. A vad-gazdaság feltétlenül jelölje meg, mikor és mivel szokták a fácánokat etetni, hogy abból megállapítható legyen, a gyűjtött példá- nyok gyomortartalma mesterséges etetőanyagból származik-e ? 7. A begyűjtött fácánpéldány lehetőleg ugy adandó postára, hogy a feladást követő első hétköznap érkezzék az intézetbe. A gyűjtés tehát ne történjen vasár- és ünnepnap előtti napon, mert a fácán akkor csak harmadilí napon jut a rendeltetés helyére, ami különösen a melegebb évszak alatt a begytartalom rothadását idézheti elő. A rendszeresen begyűjtött példányokon kivűl esetleg elhullva talált példányok is beküld- hetők, ezt a körülményt azonban fel kell tüntetni. 8. A vizsgálati anyag bérmentesítve a m. kú". Madártani Intézetbe küldendő, Budapest. II., Herman Ottó-ut 15. szám. A feladóvevényre és a csomagra felírandó : Tudományos anyag. Csomagküldeménybe az adatokat tartalmazó levél elhelyezése meg van engedve. (A küldemény nem mint áruminta küldendő be, mert ezen esetben a mellékelt iras miatt súlyos birság fizetendő érte.) 9. A begyűjtés kezdődik 1937. március első hetével és befejeződik 1938. február havának utolsó hetével. A vizsgálatul magát az előzetes terv szerint DR. VASVÁRI végezte volna, akit azonban ebben a munkájában meggátolt a kisázsiai kutató utján szerzett súlyos maláriája. Ezen előzmények után nekem jutott a megtisztelő feladat a vizsgálat végzésére, s 1937. szept. l-jén vég- legesen át is vettem a rendeUçezésre álló anyagot. Az első áttekintésem alapján meggyőződtem, hogy a fácánok milyen anyagokkal táplál- koznak és ezek után felkértem elsősorban DR. ZsÁK ZoLTÁN m. kir. Vető- magvizsgáló Állomás főadjunktusác, a táplálék kisebb felének meg- határozására pedig DR. Kaszab Zoltán egyetemi tanársegédet, hogj' a növényi, illetőleg az Ízeltlábúakból álló táplálék meghatározásánál -segédkezni szíveskedjenek és nagy fáradságukért ez utón is hálás 1935/38] A FÁCÁJS GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE 62tf köszönetet mondok. Ugyancsak köszönet illeti Hegymeghy DezsŐ arat sokoldalú segítségéért és DR. WAGNER JÁNOS egvecemi magántanárt, aki csiga meghatározásaimban segédkezeiét. A vizsgálatnál szerepelt a M. kir. Madártani Intézet 308 darabból álló régebbi gyűjteménye, amely a? egész történelmi magyar bii'odaloni területéről származott. Uj anyagot pedig a m. kir. földmivelésügyi miniszter ur felkérésére a következő uradalmak voltak szívesek i>ekül- deni : m. kir. Állami Ménesbirtok, Mezőhegyes (dr. Orosz Károly) GRÓF ESZTERHÁZY LÁSZLÓ, Sárosd, Győri Püspökség Uradalma, Szany és GRÓF WencKHEIM LÁSZLÓ uradalma. Békés, végül pedig legbőségesebben küldött anyagot GRÓF WencKHEIM AntalnÉ uradalma, Kiscápé (PÉTERFAY József), melynek anyagát PÉTERFAY felkérésére a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományegyetem Parazitologiai Intézetébe küldötte be, ahonnan a fácánok gyomortartalmait rendszeresen megkapta az. intézet és igy kettős vizsgálat alá estek. Összesen beérkezett és vizs- gálatra alkalmas volt 189 gyomortartalom. A húsban beérkezett fácá- nokat az intézetben rendszeresen megvizsgáltuk, méreteztük, mivel azonban ez a vizsgálat a jelen feladat kereteit túllépi, a gyomortartalom' elemzésen tul nyert eredményekről más helyen fog dr. VASVÁRI beszá- molni, mig a parazitologiai vizsgálatok eredményét dr. KoTLÁN egyetemi tanár dolgozata mutatja be. Amint a fentiekből látjuk, a vizsgálat az egész jelenlegi Magyarország területére kiterjedt, hiszen a vizsgálati anyagot az Alföldről Békés és Csanád megyékből, a Dunántúlról pedig Fejér, Sopron és Tolna megyékből kaptuk, 1937. március l-tőL 1938. február 28-ig lehető egyenletes eloszlásban mind a két nemű madarakból. A fenti uradalmaknak és azok vezetőinek a gondos és áldozatkész közreműködésükért hálás köszönetet mondunk. A vizsgálatra alkalmas régebbi és az 1937. október l-ig beérkezett ujabb anyagról előzetes jelentést készítettem grafikon alakjában és ezt a m. kir. Külkereskedelmi Hivatal műterme tetszetős formában, 2x1 félméter méretben falitáblának megfestette, ScHENK főigazgató és saját felügyeletem alatt, a berlini nemzetközi Vadászati kiállítás céljára. Elgondolásunkban az Amerikai Egyesült-Államok mezőgazdasági kisér- letügyi szervének szokásos százalékos grafikus ábrázolását választottuk, amely legalkalmasabb a vizsgálat részletes eredményének szemléltető kimutatására, amint ez be is bizonyult az egyidőben készült német vizsgálat eredményének kimutatásával szemben, amelynek egyes kimu- tatásokban meg volt kétségtelenül a saját előnye, de részletes eredmény t be nem mutathatott. Jelen dolgozatomban az azóta beérkezett anyaggal egészítettem ki a vizsgálat eredményét, továbbá a teljes részletes elemzés eredményét is közölhetem, ügy vélem azonban, hog^ eltérhetek az intézetünknek 1* ^30 KLEINER ENDRE [Aquila immáron csaknem öt évtizede szokásos eredmény közlése módjától, liog3' mind a 497 gyomorvizsgálat eredményét külön közöljem, hanem az eredmény gazdasági jelentőségét grafikusan ábrázolom, a táplálék- ban szereplő anyagokat pedig csoportosítva közlöm, megjegyezvén, liogv hány esetben fordult elŐ a 497 eset közül. A jelen vizsgálat ered- ményéről a szemléltető színes falitáblát Dr. Vertse ALBERT készítette. Ezt színes másolatban a IV. tábla mutatja be. A gyomrok tartalmát megszárított állapotban vetettem vizsgálat íilá, mivel csak igy van rá mód, hogy^ a meghatározás pontos legyen, azonkívül nem lenne összevethető a csaknem 50 év alatt gyűjtött nagy -anyaggal. Eljárásunknak az a hátránya, hogy csakis az esetek száza- lékát állapithatjuk meg, azonban azt, hogy valamely táplálékul szolgáló anyag valójában hányad részét alkotja a teljes táplálék mennyiségének, arról képet nem nyerünk. Ez bajosan is volna kimutatható, mivel az egyes esetből nem általánosíthatunk, viszont nincs mód arra, hogy a táplálék mennyiségi eloszlását valamely módon ábrázolhassuk. Egyilc régebbi hasonló vizsgálatomban megkíséreltem egy ilyen kimutatást (Oiseaux, 1936. p. 242.), de az annyira általánosságban mozgott, hogy pontos eredmény kimutatására nem volt alkalmas. Nem találom alkal- masnak a németek módszerét sem, akik az 1937-es vadászati kiállításon ezt a hibát ugy akarták kiküszöbölni, hogy az egyes táplálékrészeket darabonként sorolták fel. Ennek hátránya egyrészt, hogy a talnyomó törmelékes részt csak hozzávetőlegesen tudják megbecsülni, azonkívül az egyes táplálékelemek nagysága teljesen különböző, pl. bogár és gyommag, vagy különböző nagyságú kövek stb., másodszor nehézkes az áttekintés is, mivel a főtáblázat mellé teljesen külön hasonló nagyságú táblát kell mellékelni. Mint emiitettem, a súly szerinti eloszlás érzékeltetése az anyagok különböző száradási súly vesztesége miatt lehetetlen. A német módszer csak azon esetben adhat előreláthatólag a valóságot megköze- litő képet, ha például egy nagyobb téritek gyomor sorozatát vizsgál- nánk meg, amely állatok egy napról és egy helyről származnak. Ezen indokolások alapján a leg valószerűbb képet mégis csak az esetek százalékából nyerjük, ha ezeket a százalékokat ismét százas egységre vonatkoztatjuk. Ezt a módszert követik az amerikaiak ezt híisználtuk mi is az előzetes jelentésben és továbbra is ezt a módszert tartottuk meg. Tanulságul felhasználtuk azonban a vadászati kiállí- táson bemutatott német táblázatot is, és ezért ennek a példájára az évi összefoglalást oszloposán egymás mellé s nem egymás fölé állítva mutatjuk be ez allcalommal, valamint oszloposán szemléltetjük az egyes tápláléki elemek gazdasági jelentőségét is. vagyis a hasznot, kárt, közömbös és jelentőségnélküli táplálékot. Ezzel sokkal részletesebben és a valóságnak tökéletesebben megfelelve szemléltetjük a fácán táp- 1935/38 J A rlCÄN GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE 631 lálkozását. A közömbös táplálék — növényi (szárrészek, vad bogyók, fák magvai 3tb. — gazdaságilag nem bír jelentőséggel, viszont a fácán- nak tápláló anyagot szolgáltat és így vadgazdaságilag hasznos növény lesz belőle. A jelentőségnélkülinek jelzett táplálék egyrészt zuzókövekbfíl áll. amelyeknek mezőgazdaságilag semmi jelentőségük sincs, viszont nem nyújtanak tápanyagot a madárnak sem. Ugyanide soroljuk az etetési anyagokat is, amelyek az uradalmak részére költséget jelentenek, de rendeltetésük is, hogy a fácánok vele táplálkozzanak. A berlini kiállí- táson szerepelt táblázatot a folytatólagos tapasztalatok és elgondolások annyiban is módosítottuk, hogy az egyes eleségek szemléltetésre beraj- zolt ábrákat nem a grafikonba, hanem a módosított évi összefoglalásba mutatjuk be, mivel az első táblázatban ott nyert az ábra elhelyezést, ahol éppen a legtöbb hely volt. Ez némíképen megtévesztőén hatott, mert a felületes szemlélőben azt a látszatot keltette, mintha csakis a felette jelzett hónapban fogyasztana a fácán olyan táplálékot, holott az illető ábra az egész rovatra vonatkozott. Ezzel a módosításunkkal veszít a táblázatunk szemléltetőségéből, ezzel szemben azonban elejét vesszük az esetleges félreértéseknek. Csoportosításunk az egyes táplálkozási anyagok gazdasági jelentő- ségére, azok létfeltételeire és az előfordulási esetek gyakoriságára való tekintettel történt. Ezek alapján 11 rovatba soroltuk a fácán táplá- lékát : 1. Hasznos bogarak, mint katicabogár (Coccinella), Garabida-k stb. az esetek 5-63%-ában ; 2. termények, amelyek közt leggyakrabban a gabonanemüek és kukorica fordult elő, de gyakrabban került elő hüvelyes vetemény is, mint bab és borsó stb. Ezen kívül szőllő is elő- fordult stb.; összesen az esetek 35-81 %-ában. A kár mindössze tehát 12% részt tesz ki. 3. Káros rovarok. E rovatba soroltuk a gabona- poloskákat, sáskaféléket — tágabb értelemben véve a szót, az Orthoqj- tera-kra. — és a hernyókat, mivel gazdasági szempontból egyenlő elbí- rálás alá esnek, egyenként aránylag kevésszer, de körülbelül egyenlő számban fordulnak elő, 13*48%. 4. Káros bogarak, amelyek közül főleg a levélbogarak (Chrysonielidae) és ormányosok (Curcidionidae) stb. fo'-dulnak elő, 19-32%. 5. A fácánok táplálkozásában legnagyobb szerep jut a mezei gyommagvaknak, összesen 65-39%. A tényleges haszon 26% -rész. 6. Szintén elég jelentős esetben fordulnak elő vadbogyók is, mint galagonya, kökény, vadrózsa, gyalogbodza, fekete ebszőllő stb. 36-62%. 7. Fák száraz magterínései, mint főleg akácmag, amely egyike a leggyakoribb fácántáplálékoknak, azonkívül makk stb., 30-98°o- 8. Ezután olyan állatok következnek, amelyek legnagyobb részt teljesen közömbösek és aránylag ritkán is fordulnak elő a táplálékban és akkor is csak elenyésző mennyiségben ; ilyenek a csigák, százlábúak, hangyák, darazsak stb. 21-73%. 9. Gyökerek, levél- és szárrészek 41-04%,. Mind 632 KLEINER ENDRE [Aquila' ezek a táplálékok gazdasági szempontból közömbösek, viszont a fácán részére fontos tápanyagok, ami az egész táplálék 36%-része. 10. Etetési anyagok (ocsu, ciroké, törköly stb.) 16*29%. 11. Zuzókövek (kavics, kövecsek, üvegdarabkák, gyöngy, gomb stb.), amely csaknem minden esetben előfordul, összesen 78*85%-ában az eseteknek. Ez ismét 26% része a tápláléknak. A táblázatban mindezek az eredmények már 100 esetre vonatkoztatva kerültek be, mint ahogyan négy főcsoportot itt is igy közöltünk le. Ezen tapasztalatok arra mutatnak, hogy a fácán a mezőgazdaságra nézve túlnyomórészt hasznos madár. Ez - a megállapítás nem mond ellene a valóságnak, hiszen ha az esetek túlnyomó részében nem találunk olyan eleséget, amely a mezőgazdaság szempontjából kárnak lenne számitható, akkor mennyiségi szempontból hasznosnak kell lennie a madárnak. Ezzel szemben a gyakorlati életben gyakran hallunk a fácán kártételéről. Hogy ezt a kérdést alaposabban tanulmányozhassuk, felkértük az uradalmakat, hogy a madarak elejtési helyét részletesen közöljék a beküldés alkalmával. PÉTERFAY JÓZSEF, Orosz KÁROLY DR. és Varga István minden esetben részletesen közölték az elejtési hely viszonyait (szántó, tarló, erdő, nádas stb.), az időjárási viszonyokat és az elejtés óráját, valamint történt-e a környéken etetés és mivel. Hála az uradalmak szívességének, mi mindig az egész madarakat kaptuk kézhez, ami által módunk nyilott rá, hogy a madarak kondícióját a különböző táplálék mellett, különböző viszonyok közt összehasonlít- hattuk. Az eredmény mindig egyenletes volt. A mezei gyommagvak, különösen Carex sp. (sásfélék), Chenopodium album L. (fehér libatop), Convulvulus arvensis L. (kis szulák), Fagopyrum convulvulus H. GROSS, (szulákpohánka). Polygonum aviculare L. (porcsin keserüfu), Polygonuwt lapathifolium L. (lapuié velü keserüfű), Setaria glauca R. és SCH. (fakó vadmuhar), Setaria viridis R. és ScH. (zöld vadmuhar) stb. képezték mindig a táplálék zömét. Különösen nagy tömegben fordultak néha elő pl. Chenopodium album, főleg pedig a Solanum nigrum magja és bogyói, amelyek néha az egész gyomrot betöltötték, holott ez a növény mérges. A mérges növények igen gyakran fordulnak elő a fácánok gyomrában és ezek nemcsak hogy nincsenek a fácánokra káros hatással, hanem ugylátszik egyik legfőbb táplálékuk, az alább következő jegyzékben csillaggal jelöljük meg a mérges növényeket. Ugyancsak gyakori táp- lálék a bogyótermő fák, bokrok és növények termései, amelyeket a fácánok egész télen át, sőt elszáradt állapotban ugj/ szólván egész éven át meg- találnak és a gyomrokban gyakran találni a fent emiitetteken kivüi galagonya-, kökény-, gyalogbodza- és szedermagvakat. Harmadik helyen kell megemlitenünlt a fák száraz magvait, elsősorban az akácot, amelyet 1935/381 A FÁCÁN GAZDASÁGI JIÍLI3NTŐS13GE 633 ritkás erdőkben, árkok mentén mindenütt meglel a fácán és nagy mennyi- ségben fogyasztja. Ha most már összevetjük az egyéb táplálékkal, lOO-ra vonatkoztatva, a táplálék 62%-a növényi eleségből áll. Az állati eleségben legnagyobb rész jut a bogarakra, különösen pedig az ormányosokra és levélbogarakra. Aránylag sokszor találunk hangyákat, százlábúakat, gabonapoloskákat, csigákat és hernyókat. Feltűnő, hogy nem egy fácán gyomra télen kizárólag csak hernyókkal volt telve. Az Ízeltlábúakon és csigákon kivül azonban más állati ele- séget nem sikerült kimutatni, mint ahogyan a németek egeret is talál- tak a fácán gyomrában. Egyetlen esetben fordult elő egy halpikkely, amit azonban a nádasok szélén, ahol előszer^etettel tartózkodnak a fácánok, a földről is fölszedhetett. így az állati eleségre jut a legkisebb százalék : 16%. A hátralévő 22% esik a zuzókö vekre, amelyek a fácán emésztésé- ben igen nagy szerepet játszanak. Csaknem minden esetben előfor- dulnak, de éppen olyan esetekben, amikor kemény magvak vannak a madarak gyomrában, hiányzanak a várható zuzókövek, viszont a növényi szárrészek előfordulása esetén csaknem kizárólag kavicsot találunk a fácánok gyomrában. Ennek a magyarázatát abban lelem, hogy a kemény magvak már önmagukban is betöltik a zuzókő szerepét, ha tehát a fácán magvakkal eszi tele magát, a zuzókövek eltávolodhat- nak a gyomorból, mivel a magvak is elvégzik a feladatukat, viszont ha puha növényi részeket fogyaszt nagy mennyiségben, szüksége van azok megemésztéséhez a zuzókövekre. Mielőtt rátérnék a táplálék táblázatos kimutatására még néhány szót kell kiegészítésül szólani az egyes táplálkozási anyagok csoporto- sításához. Egyszerű esetben a gyomortartalomban valamely táplálék uralkodott és még ahhoz hasonló eleség fordult vele együtt elő, pl. gyom- mag volt tömegesen a gyomorban, esetleg még kavics és növényi szár- részek is. Ilyen eset nyilvánvalóan a fácán haszna mellett döntött. Egyszerű volt az az eset is, amikor kizárólag zabos -bükkönyből vagy őszi árpa friss leveleiből állott a táplálék, amely nyilvánvaló kár volt. Ez utóbbi azonban már meggondolásra int bennünket. T. i. mi átla- gosan 497 gyomorból az esetek előfordulási száma alapján jutottunk ahhoz az eredményhez, hogy a fácán túlnyomóan hasznos. De ha ilyen, esetek is vannak, akkor megtörténhetik, hogy ha egy nagyobb fácán- csapat beveszi magát egy vetésbe, ott alapos kárt tehet, nagy számuk folytán. Ezért nem szabad megfeledkeznünlí:, hogy a fácán alkalmi kártétele igen nagj/ lehet. Azonban megfordíthatjuk az esetet is, t. i. némely esetben nincs az sem kizárva, hogy ha terményt is találtunk a fácán gyomrában, vájjon nem származik-e az egyszerűen etetésből, amit sok esetben nem lehet eldönteni és ilyenformán a kár 12%-a még^ 634 KLEINER ENDRE [Aquila alacsonyabb értékre esne. A mezőgazdasági jelentőség eldöntésében az esetek számolása alapján ott csuszhatik be hiba. amikor a táplálék igen kevert. így megtörtént az, hogy a fácán gyomra úgyszólván csupa káros bogárral volt telve, de akadt közötte néhány szem gabonanemü is, amit nyilván a szántóföldek veteményében szedett fel. Ilyen esetben túlnyomó a haszontétel és elenyésző a kár, pontos adatnyerés céljából azonban kénytelenek vagyunk, ha az eseteket számoljuk, ugy a haszon- nál, mint a kárnál megemlíteni. De megtörtént az ellenkezője is, amikor nagy memiyiségü búza közt előkerült egy igen kártékony levélbogár is. Bármennyire kártékony ez a bogár, ez esetben mégis csak a fácán kár- tétele a nagyobb. Ezt az esetet is mindkét oldalon meg kell említenünk s arra nem áll mód, hogy a haszon és kár különböző mértékét is megadjuk. További hibák csúszhatnak be a számításba azon a réven is, hogy a fácán az illető gazdasági növényt, pl. búzaszemeket, szőUőmagot, cseresznyemagot stb. már a földről, esetleg hónapokkal később szedte fel s igy semmiféle kárt sem okoz vele. Ugyanígy lehetnek a vetemény szemek, mint a gyommagvak is etetési anyagok, amelyek az ocsuból származnak, vagy több helyen a fácánokat törköllyel etetilv. Ilyen esetek mindig külön-külön birálandók, hogy liova számítsuk őket. így pl. a cirokot mindig az etetés rovathoz számíthatjuk, mivel a fácá- nosba ültetik, hogy a fácán közelben bőséges, állandóan hozzáférhető természetes táplálékhoz jusson. Egyik Szeged-Királyhalomról beérke- zett gyomorban loxy Ion-magvakat találtunk, amely díszcserjét az ottani erdészeti iskolában termesztenek nagy mennyiségben, és ugy látszik, magját a ily módon hasznositják, hogy a fácánok etetésére használ- ják fel. A kimutatható kárt tehát valószínűleg az etetés is csökkenti. Mint minden módszerből, tehát a miénkből sem küszöbölhetők ki teljesen a hibák, azonban mégis csak az átlagos képet igy tudjuk a leg- tökéletesebben elérni, mivel ha az eseteket egyenként so^'olnank fel, a kép jobban megfelelne a valóságnak, de abból semmiféle következ- tetést levonni nem tudnánk, valamint az adathalmaz áttekinthetet- lenné tenné a vizsgálatunkat. Táblázat alapján a következő állatokat és növényeket találtuk a, fácánok gyomrában, a következő eset számokban (Mérges növények, ill. igen káros rovarok *-gal jelölve : Ï. Növényi táplálék. — Vegetabilische Nahrung. 1. Mezei gyommagvak. — Feld-Unkrautsamen. *1. Adonis aestivalis L 12 *2. Aethusa cj'napium L 2 3. Agrimonia eupatoria L 4. Agfopyron repens (L.) Beauv. 1 5. Agrostemma githago L 4 6. Ajugaehamaepitys(L.)Schreb. 3 7. Ajuga genevensis L 1 8. Allium angulosum L 1 1935/38] A FÁCÁN GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE 635 9. Allium scorodoprasum L. . . . 1 10. Alopeeiirus pratensis L 1 11. Althaea officinalis L 1 12. Amarantus albus L 5 13. Amarantus angustifolius Lam. 2 14. Amarantus retroflexus L.... 35 15. Anagallis arvensis L 6 16. Anthémis arvensis L 1 17. Anthémis cotula L 1 18. Anthriscus scandix (Scop.) Aschers -t 19. Anthriscus trichospermus Schult 1 20. Anthyllis vulneraria L 1 21. Arctium lappa L 13 22. Arctium minus (Hill.) Beruh. 1 23. Arenaria serpyllifolia L. ... 3 24. Aster sp 1 25. Astragalus sp 2 26. Atriplex patula L 11 27. Atriplex tatárica L 2 28. Atriplex sp 4 29. Avena fatu^a L. 2 30. Baldingera arundinacea (L.) Dxun 1 31. Ballota nigra L 3 32. Berteroa incana (L.) DC 1 33. Bidens tripartita L 5 34. Bifora radians M. B 4 35. Bolboschoenus maritimus (L.) Palla 2 36. Bromus inermis Leyss 2 37. Bromus secalinvis L 1 38. Bromus sterilis L 5 39. Bromus sp 9 40. Bupletu'um tenuissimum L. 1 41. Calystegia saepium (L.) R. Br. 19 42. Cannabis sativa L 19 43. Capsella bmsa-pastoris (L.) Medic 4 44. Carduus acanthoides L 1 45. Carex sp 50 46. Caucalis daucoides L 2 47. Centaurea cyanus L 9 48. Centaurea micranthos Gmel. . 1 49. Centaurea pannonica (Heuff.) Hay 1 50. Cerasti um caespitosum Gilib. 6 51. Cerinthe minor L 1 52. Chaerophyllum sp 1 53. Chenopodium album L 70 54. Chenopodium ficifolium Sm. 5 55. Chenopodium hybridum L. . 10 56. Chenopodium polyspermum L. 1 57. Chenopodium i-ubrum L. . . . 1 58. Chenopodium urbicum L. . . 1 59. Chenopodium sp 4 60. Cirsium arvense (L.) Scop. . . 4 61. Consolida regalis S. F. Gray 1 62. Convulvukis arvensis L. ... 62 63. Corispermum nitidum Kit. . . 2 64. Coronilla varia L 1 65. Cuscuta lupuliformis Krock. . 1 66. Cynodon dactylon (L.) Pers. 2 67. Cyperacea sp 5 *68. Datura stramoniimi L 11 69. Digitarla humifusa Rich. ... 11 70. Digitarla sanguinalis (L.) Scop. 23 71. Echinochloa crus-galli L. . . . 45 72. Echium vulgare L 1 73. Equisetum arvense L 2 74. Eragrostis minor Host 4 75. Euphorbia helioscopia L. . . . 2 76. Fagopyrum convulvulus (L.) H. Gross 123 77. FagopyriuTi sagittatum Gilib. 1 78. Fumana vulgaris Spach 2 79. Fumaria sp 3 SO. Galeopsis ladanum L 3 81. Galium aparine L 20 82. Galium mollugo L 2 83. Galiiim spurium L 5 84. Galium tricorne With 8 85. Galium sp 7 86. Geranium columbinum L. . . 1 87. Geranium dissectum L 2 88. Geranium pusillum Burm. ... 2 89. Glyceria fluitanus (L.) R. Br. 1 90. Glycyrrhiza echinata L 2 91. Heleochloa alopecuroides (Pili & Mitterp) Host 2 92. Heliotropium europaeum L. . 1 93. Holosteum umbellatum L. . . 5 94. Hibiscus trionum L 23 95. Hyoscyamus niger L 1 96. Kickxia spec 1 97. Kochia prostrata (L.) Schiad. 1 98. Labiata sp 1 99. Lactuca saligna L 2 100. Lactuca serriola L 2 636 KLEIÎsER ENDRE [ Aquila, 101. Lamium aniplexicaule L 1 102. Lappula, echinata Gilib 1 103. Lapsana communis L 1 104. Lathyrus aphaca L 1 105. Lathyrus tuberosus L 10 106. Leontodon autiimnalis L. . . . 1 107. Leonurus cardiaca L. 1 108. Leonurus marrubiasisruni L. . 1 109. Lithospermum arvense L. . . 4 110. Lolium perenne L 3 *'lll. Lolium temulentum L 1 112. Lotus corniculatus L 1 113. Malva neglecta Wallr 1 114. Malva silvestris L 1 115. Marrubium vulgare L 2 116. Matricaria inodora L 2 117. Medicago luptilina L 10 118. Melandryum album (Mill.) Garcke 3 119. Melampyrum barba tum W. & K 120. Melilotus dentatus (W. &■ K.) Ali 1 121. Melilotus officinalis (L.) Medie 1 122. Mercurialis annua L 2 123. Myosotis ixiicrantha Pali. ... 1 124. Neslia panieulata (L.) Desv. 1 125. Odontites rubra Gilib 1 126. Onobrychis viciaefolia Scop. . 1 127. Ononis sp 1 128. Onopordum acanthium L.... 2 129. Panicum capillare L 2 130. Papaver dubium L 1 131. Picris hieracioides L 1 132. Pimpinella saxifraga L 1 133. Plantago lanceolata L 9 134. Plantago major L 1 135. Poa annua L 1 136. Poa sp 2 137. Polygonum arenar ium W. & K. (floridum) 2 138. Polygonum aviculare L 68 139. Polygonum hydropiper L. . . 6 140. Polygonum lapathifolium L.. 61 141. Polygonum minus Huds. ... 3 142. Polygonum persicaria L. ... 14 143. Ranunciikis arvensis L. . . . . 6 144. Ranuncu lus sardous Cr 145. Ranunculus sp 3 146. Raphanus raphanistrum L... 9 147. Reseda lutea L 5 148. Rumex crispus L 1 149. Rumex paluster Sm. (limosus) 1 150. Rumex sanguineus L 1 151. Salsola kali L 8 152. Sanguisorba minor Scop. ... 1 153. Satuxeja vulgaris (L.)Fritsch. 1 154. Schoenoplectus sp 1 155. Scleranthus annuus L 3 156. Setaria glauca (L.) R. & Sch. 97 157. Setaria viridis (L.) R. & Sch. 82 158. Sinapis arvensis L 10 159. Sonchus asper (L.) Hill 2 160. Sonchus oleraceus L 1 161. Spergularia rubra (L.) Presi. 1 162. Stachys annua L 4 163. Stellaria graminea L 1 164. Stellaria media (L.) Vili. ... 27 165. Taraxacum officinale Webb. 1 166. ThesiuiTQ intermedium Schrad. 1 167. Thlaspi arvense L 1 168. Torilis arvensis (Huds.) Lk. . 1 169. Trifolium incarnatvim L. . . . 1 170. Trifolium repens L 2 171. Umbellifera . 1 172. Urtica dioica L ; . . 1 173. Urtica urens L 1 174. Valerianellaolitoria(L.)Poll. . 2 175. Verbascuni phlomoides L. . . 1 176. Verbaseum sp 1 177. Verbena officinalis L.. ..... . 15 178. Veronica hederifolia L 32 179. Veronica polita Fr 1 180. Vicia angustifolia L 16 181. Vicia cracca L 1 182. Vicia hirsuta (L.) Gray 18 183. Vicia pannonica Cr. — Vicia striata (Mnch.) M. B.. 8 184. Vicia segetalis (Thuill.) Koch. 3 185. Vicia tetrasperma (L.) Mnch. 6 186. Vicia villosa Roth . 14 187. Vicia sp 10 188. Viola arvensis Murr . ^ 189. Viola sp . 9 1935/38] A FÁCÁN GAZDASÁGI JELENTŐSIÍGE 637 Erdei aljnövényzet gyommagjai . 1. Brachypodium sylvaticum (Huds.) R. & Sch 2 2. Carex pallescens L 1 3. Carex süvatica Huds 2 4. Corydalis cava (L.) al Schw. & K 3 5. Geum urbanurti L 3 6. Lithospermum officinale L. . . 7 Bogyók és magvaik. 1. Arum maculatum L 1 2. Celtis occidentalis L 4 3. Convallaria majális L 1 4. Cornus mas L 1 5. Cornus sanguinea L 51 6. Crataegus monogyna Jacq. . 43 7. Crataegus oxyacantha L. . . . 4 8. Cucubalus baccifer L 5 9. Ligustrum vulgare L 15 10. Mahonia aquifolium Niitt ... 1 Fák magvai. 1. Carpinus betulus L 36 2. Catalpa bignonioides Walt. . 1 Levél, szár és gyökér részek. — 1. Achillea collina Becker (levél) (Blatt) 1 2. Hedera helix L. (levél) (Blatt) 1 3. Juniperus eommixnis L. (levél) (Blatt) 1 4. Meghatározhatatlan növény- Oazdasági növények és etetés. Fűfélék. 1. Kukorica (Zea mays L.) . . . . 92 2. Búza (Tiiticum aestivum L.) 56 3. Cirok (Sorgum vulgare Pers.) 39 4. Árpa (Hordeum vulgare L.) 24 5. Rozs (Secale cereale L.) .... 21 6. Köles (Panicum miliaceum L.) 14 Hüvelyesek. - 10. Bab (Phaseolus vulgaris L.) 41 11. Takarmánybükköny (Vicia sativa L.) 4 12. Borsó (Pisum sativum L.) . . 5 13. Lencse (Lens culinaris Medie.) 2 Unkrautsamen von Waldpflanzen. 7. Lithospermum pui'pureoeaeru- 1 leum L 7 8. Myosotis sparsiflora Mikan. . 1 9. Oryzopsis virescens (Trin.) Beck 1 10. Sieglingia decumbens (L.) Bcrhn 3 11. Torilis anthriscus (L.) Gmel. 2 Beeren, Beerenkerne. 11. Polygonatum sp 2 12. Prunus spinosa L 29 13. Rosa sp 47 14. Rubus caesius L 65 15. Sambueus ebulus L 30 '16. Solanum dulcamara L 9 '17. Solanum nigrum L 70 18. Sorbus s]D 1 19. Viburnum lantana L 3 Baumsamen. 3. Quercus sp 4. Robinia pseudacacia L. 7 132 Blätter, Stengel und Wurzel-Teile. részek • — Unbestummbare Pflanzenreste 169 5. Gumós gyökér vastagodások. (Angeschwollene Wurzelteile) 18 6. Gubacs — (Gallapfel) 2 Nutzpflanzen und Futterstoffe. Grasarien. 7. Muhar [Setaria italica] (L.) R. &. [Sch.] 13 8. Zab (Avena sativa L.) 12 9. Szudánfű (Sorgum halapense vai. sudanense [Piqer]) 3 Hülsenfrüchte. 14. Lucerna (Medicago sativa L.) 1 15. Lóbab (Vicia fába L.) 1 16. Lóhere-levél. — Kleh-Blatt. 5 17. Bükkönv-levél — -Wicke-Blatt 1 638 KLEINER BNDE.E [Aquila Olajos magvak. — Ölige Samen. 18. Napraforgó (Helianthus annuus L.) . . Vegyesek. — Varia. 19. Szölö-mag — Weintrauben- Samen 23 20. Cseresznj'^emag- — Kirsehen- samen 2 21. loxylon pomiferum Raf 22. Nagycsontár — dió — • „Nuss' 23. Ocsu — Getreideabfälle . . . 24. Törkölv — Treber, Trester . , IL Állati táplálék. — Tierische Nahrung. Arthropoda. — ízeltlábúak. 1. Meg nem határozható rovar törmelék. — Unbestimmbare Arthoropen 60 Crustacea. (Közömbös. 5. Isopoda (ászkarákok) 1 6. Armadillidium sp. (gömbö- lyödő ászkarák) 9 2. Rovarálcák. — Larven . 3. Rovarbábok — Puppen 4. Rovarpete — Ei — Bakok. Indifferent.) 7. Asellus ászka) aquaticus L. (vizi Diplopoda. — - Iker szelvény esek. (Közömbös — Indifferent.) 8. Julidae 3 CJiilopoda. — Százlábúak. (Hasznos. — Nützlich.) 9. Geophilus sp 1 Ortiioptera. — Egyenesszárnyúak. (Általában károsak, — - lm Allgemeinen schädlich). 10. Orthoptera 11. Locustidae (szöcskék). 12. Acrididae (sáskák) . . 13. Gry Ilus sp. (tücsök) 14. Ectobius sp Dermatoptera. — Börszárnyuak. (Általában károsak. — lm Allgemeinen schädlich.) 15. Forficula auricularia L. (fülbe-mászó) .... 2 Coleoptera. 16. Bogár törmelékek - — Bogarak. - Käferreste 31 Garabidae. — Futóbogarak (Általában hasznosak monilis pannoni eus 17. Car abus Csiki . . 18. Trechus 4-striatus Schrk. .. 19. Bembidion sp 20. Badister unipustulatus Bon. 21. Pterostichus sp 22. Abax ater Vili 1 1 1 1 1 1 23. Harpalus sp 12 lm Allgemeinen nützlich.) 24. Harpalus picipennis Duft. . . 25. Harpalus distinguendus Duft- schm 26. Ophonus pubescens MüU. . . . 27. Amara aenea Deg 28. Brachynus explodens Duft. . 29. Brachynus crepitans L 1935/38] A FÁCÁN GAZDASÁGI JELENTÜSÉGK 6;ît* Dytiscidae. — Csikbofjarak. (Kártékony. — Schädlich.) 30. Rhantus sp 1 Staphylinidae. — Kurtaszárnyu bogarak. (Hasznos — Nützlich.) 31. Staphylinus sp 1 Histeridae. — Sutabogarak. (Hasznos — Nützlich.) 32. Hister sp 1 33. Hister purpurascena Hrbst.. . 3 Hydro'philidae. — Csibor félék. (Lárvájuk kártékony. — Die Larve schädlich.) 34. Limnoxenus oblongus Hrbst. 1 Lucanidae. — • Szarvasbogarak. (Lárvájuk káros. — Die Larve schädlich.) 35. Lucanus cervus L 1 Scarabaeidae. — Lemezcsápu bogarak. /Egy részük közömbös, illetve hasznos pl. az első három, más részük nagyon káros pl. a negyedik és ötödik. — Ein Teil indifferent, oder sogar nützUch, z. B. die ersten drei, ein anderer Teil sehr schädlich z. B. der vierte and fünfte.) *39. Melolontha melolontha L. 36. Aphodius sp 4 37. Aphodius melanosticticus Schmidt 1 38. Heptaulachus sus Hrbst. ... 1 (májusi cserebogár) 1 *40. Anisoplia avistriaca Hrbst. (rozszsipoly) 1 41. Maiadéra holosericea Scop. . . 2 Cantharidae. — Lágybőrü bogarak. (Hasznos. — Nützlich.) 42. Cantharis fusca L 1 Elateridae. — Pattanó bogarak. (Kártékony. — Schädlich.) 43. Elaterida-lárva (drótféreg) — Larve 8 44. Athous sp 1 45. Cardiophorus sp 1 46. Agriotes sp *47. Agriotes lineatus L. (vetési pattanó-bogár) Coccinellidae. — Katicabogár-félék. (Hasznosak. — Nützlich.) 48. Coccinellidae 49. Coccinella bipiuictata L. (két- petyes katicabogár) 50. Coccinella 7-punctata L. (hét- pettyes katicabogár) 51. Propylea 14-punetata L. . . 640 KLEINER ENDEE [Aquila Tenebrionidae. (Közömbös. 52. Tenebrionida-lárva . 53. Pedinus sp Ő4. Pedinus femoralis L. Chrysomelidae. (Káros. — 57. Chrysomelidae 2 *58. Lema melanopus L. (vetés- íehéritő bogár) 59. Coptocephala unifasciata Scop. 60. Cryptocephalus sp 61. Chrysomela goettingensis L. 62. Chrysomela staphylea L 63. Chrysomela r ossia 111 64. Chrysomela fastuosa Scop. . . Gyászbogarak. Indifferent.) 55. Opartum sabulosumL. (poros- hátu bogár) 9 56. Crypticus quisqmlius L. ... 1 — Levélbogarak. SchädHch.) *65. Gastroidea poly goni L *66. Phytodecta fornicata Brüggm. 67.~ Galeruca tanaceti L 68. Galeruca pomonae Scop 69. Galeruca melanocephala Ponza 70. Lochmaea caprae L 71. Agelastica alni L *72. Halticinae (földibolha) 73. Cassida sp 74. Cassida viridis L Cerambycidae. ■ — G incérek. (Káros. — Schädlich.) 75. Rhagium sycophanta Sehrk. 1 76. Leptura sjd. (virágcincér) ... 1 Gurculionidae. (Káros. — 78. Curculionidae 7 79. Otiorrhynchus sp 3 77. Dorcadion pedestre Poda (zömökcincér) 80. Otiorrhynchus ovatus L. 81. Otiorrhynchus raucus F. 82. Phytonomus sp 83. Phytonomus punctatus F. 84. Alophus triguttatus F. . . 85. Tanymectis palliatus F. . 86. Tanymeeus vittiger Gyll. 87. Sitona sp 1 Hymenoptera. — (Közömbös. 95. Hymenoptera-törmelék Reste Neuropiera. — (Közömbös. 98. Hydropsyehe sp. (tegzes-szita- kötő) 1 — Orrmányosok. Schädlich. ) 88. Cleonus sp 6 *89. .Cleonus piger Scop. (répa- bogár) 2 90. Cleonus cinereus Schrk. .... 1 91. Cleonus pedestris Poda 3 92. Psalidium maxillosum F 6 93. Strophosomus melanogrammus Forst 1 *94. Apion pisi F 1 Hártyaszárny uak. — Indifferent.) 96. Formicida báb — Puppe (hangyatojás) l 97. Formicidae (hangyák) 15 Recésszárnyuak . - Indifferent.) 99. Hydropsyche-Larve (tegzes- szitakötő-lárva) 1 1935/38) A FÁCÁN GAZDASÁGI JBLENTÖ.SÍÍUK 641 Diptera. — Legyek. (Közömbös. — Indifferent.) 100. Diptera-lárva — Larve . . Lepidottera. — Lepkék (Káros. — Schädlich.) (Hernyók. — Raupen.) 101. Lepke-hernyók — Raupen.. 20 *102. Aporia crataégi L. (galagonya lepke) 3 *10.3. Ocneria dispar L. (gyapjas pille) 1 Bhynchota. - (Káros. 104. Pentatomidae í 105. Eiu-ygaster sp ' *106. EiTrygaster maura L. (szere- csenpoloska) l 107. Aelia sp *108. Aelia acuminata L ' 109. Eurydema oleraceuni 1 Szivókás rovarok. Schädlich.) 110. Coreidae 111. Capsidae , . . , 112. Reduvidae 113. Lygeidae 114. Pyrrhocoris apterus L. 115. Cicadidae — Kabóca . Araneidea. — - Pókok. ' (Közömbös. — - Indifferent.) 116. Araneidea-törmelék — Reste. Mollusca — 1. Meghatározhatatlan csigahéj da- rab. — Unbestimmbare Sehalen- reste 1 2. Succinea sp 1 3. Succinea oblonga Drap 2 4. Abida frumentum Drap 1 5. Vallonia pulchella O. F. MüU.. . 1 6. Jaminia tridens Müll 1 Gastropoda. — Csigák. 7. Semilimax sp .••••• 1 8. Helicidae 4 9. Hélice la candicans (Ziegl.) L. Pfeif 3 10. Fruticicola hispida L 1 11. Euomphalia strigella Drap. ... 1 12. Arianta arbustorum L 1 13. Cepaea sp 1 Vertebrata. — Pisces. — Hal. 1. Halpikkely (1 db.) — Fischschuppe (1 St.) 1 III. Zuzókő. Kavics és apró kő — • Kiesel- steine u. Steinchen 393 Homok — Sand 4 Föld — Erde 4 Malmsteine. 4. Üvegcserép — Glasscherben . . 4 5. Műgyöngy — Kunstperle 2 0. Goiïtb — Knopf 1 642 KLEINER EÎÎDRE [Aquila Összefoglalás. 1. Mezőgazdasági szempontból Magyarországon a fácán hasznos, illetve közömbös madái-. Kimutatható kár az esetek 12 százaléki részé- ben állapitható csak meg és így a közvetett haszon révén a fácá.n túl- nyomóan hasznos. 2. A fácán túlnyomó részt növényi táplálékból él, de táplálékának igen jelentős részét rovarok is szolgáltatják. 3. Az előző pontból Idfolyólag tehát a fácán, ha nagyobb számban keresi fel a vetéseket, ott jelentős kárt tud okozni, ez a kártétel azon- ban csak alkalmi és egyensúlyozza azt az előző bekezdés második része, t. i. hogy éppen a vetésekre veszélyes ormányos és levélbogarakat, rozsszipolyt, cserebogarat, gabonapoloskát, hernyókat, sáskát stb. nagy mennyiségben fogyasztja. 4. A fácán növényi táplálókát valószínűleg főleg a földről felszedett gyommagvak képezik, de emellett a föld alól is kiszedi táplálékát, amire mutatnak a gyökerek aránylag gyakori előfordulása, a téli hernyó töme- gek, a hó alól kikapart őszi vetés stb., azonkívül zöld növényi részeket is legel. 5. A fenti vizsgálat arra enged következtetni, hogy a fácán táp- lálkozni főleg a mezőlo'e jár ki és ezért számára a legkedvezőbb élettér erdők, nádasok széle, főként, ha a mezőket akácsorok szegélyezik, aminek bizonyítéka az akácmagvak szerfelett gyakori előfordulása fácá- nok gyomrában. 6. A fácánra sok mérges növény nincs káros hatással, sőt fontos tápláléka. 7. Mindezen eredmények arra mutatnak, hogy nemzetgazdasági szempontból a fácánten.yésztés igen nagy előnyökkel jár. 3 Of < +r ■'~ e § .s M b£ •ra -^ a re c m N js ^ Ol s| -a re r; « s 3 — -re = ^ re ^ ^^ a; r- O (D c -a 0 c 0J3 r; re Ol T3 CQ N re c ■re T2 c/3 re 2 " b CO re -f^ >> .^ bii > = -^ c c O) -re < è^ 1938/38] LANDWlKTSCiJAFTJ.lCIlK JilOJJJiLXr -N (i DES FASANS 643 Die landwirtschaftliche Bedeutung des Fasans auf Grund der Nahrunguntersuchung im Jahre 1937 38. in Ungarn. Von DR. Andreas Kleiner unter Mitwirkung von DR. Zoltán Zsák und dr. Zoltán Kaszab. Von Freiherr GABRIEL von Prónay, Vorsitzender des Kommittees für die ungarische Sektion der internationalen Jagdausstellun^ im J. 1937 in Berlin, stammt die Idee, daß die landwirtschaftliche Bedeu- tung des Fasans in Ungarn auf dieser Ausstellung demonstriert werde. Für die Ausführung des Planes ersuchte er das Kgl. Ung. Ornithologi- schen Institut, wo Oberdirektor Jakob Schenk und Oberadjunkt DR. Nikolaus Vasvári die Instruktion zur Einsammlung des Unter- suchungsmateriales sorgfältig ausarbeiteten. Mit der Untersuchung selbst wurde DR. VASVÁRI betraut, aber seine schwere Malaria, welche er von seiner Forscherfahrt in Kleinasien mit sich brachte, verhinderte ihn die Arbeit zu übernehmen. So bekam ich den beehrenden Auftrag diese Untersuchung zu vollführen und übernahm am 1. Sept. 1937 das ganze Untersuchungsmateriale. Ich untersuchte zuerst das Material und gTuppierte die Mageninhalte, überzeugte mich womit sich die Fasane ernähren, und ersuchte für die spezielle Bestimmung der Nahrungsreste als Botaniker DR. Zoltán Zsák, Oberadjunkt der Station für Samenforschung, als Entomologen Assistent DR. ZoLTÁN Kaszab, denen ich auch an dieser Stelle herzlichsten Dank für ihre Bemühung sage. Ebenfalls bin ich zu Dank verpflichtet Dezso Hegymeghy und dem Malakologen, Dozent DR. Hans Wagner. Die Mageninhalte der Fasane stammen teils aus der 50- jährigen Sammlung des Kgl. Ung. Orn. Institutes, also aus dem ganzen histo- rischen Ungarn. Das bedeutendste Untersuchungsmateriale wurde auf Ersuchen des Kgl. Ung. Ministerium für Ackerbau von den Inhabern der großen Fasanerien, und zwar : Kgl. Ung. Staatliches Pferdezucht-Gut, Mezőhegyes (dr. Karl Orosz), Grf László Eszterházy, Sárosd, Gut- besitz des Bischoftum von Győr, Szany, Grf LÁSZLÓ Wenkcheim, Békés und endlich das Gut der GRÄFIN Antal Wenckheim, Kistápé (Josef PÉTERFAY) eingesandt. PÉTERFAY sandte sein Material an die Kgl. Ung. Palatínus Erzherzog Josef Universität für Technik und Wirtschaft zur parasitologischen Untersuchung. Es liefen 200 Mageninhalte ein. Die Vögel wurden auch in anderen Relationen vielseitig untersucht. An diese]- Stelle nmii ich aber nur über das wirtschaftliche Resultat 644 ANDREAS KLEINER [Aquila meiner Untersuchungen berichten,. Über andere Ergebniße wird eine spätere Publikation von Dr. VasvÁRI berichten. Dieses neue Material verteilt sich auf Rumpf -Ungarn — im Sinne des Friedensschlußes von Trianon. Die Große-Ungarische-Tiefebene ist mit Comitaten Békés und Csanád vertreten, Transdanubien mit Comitaten Fejér, Sopron und Tolna. Die Mageninhalte stammen von einer Frist zwischen 1. März 1937 und 28. Febr. 1938, in möglich gleichmäßiger Verteilung, auch wurde geachtet, daß beide Geschlechter geschoßen werden. Für die sorgfälltige und bereitwillige Mitwirkung der Gutsherrschaften und deren Vertreter sagen wir an dieser Stelle unseren besten Dank aus. Jch bereitete eine vorläufige Meldung auf Grund des alten Ma- terial des Institutes und der Mageninhalte die bis 1. Okt. 1937 einge- langt sind, in Rahmen eines Graf ikons. Das Grafikon wurde durch das Atelier des Kgl. Ungarischen Büro für Außenverkehr auf einer Tafel 1x2 m. Größe künstlerisch reproduziert und wurde auf der BerHner Internationalen Jagdausstellung ausgestellt. Eine Photokopie befindet sich auf Tafel III. Wir benützten das Darstellungs-System der ame- rikanischen Stationen für landwirtschaftliches Versuchswesen. Zur glei- chen Zeit haben auch deutsche Behörden Tabellen aber nach anderem System bereitet. Jede Methode hat seine eigene Vorteile gehabt. In diesem Berichte kann ich jetzt das Resultat des gesammten Materials, vorführen. Ich glaube, daß ich von der beinahe 50-jährigen Publikationsmethode unseren Institutes — jeden Mageninhalt extra zu erwähnen — absehen kann. Es scheint mir bei dieser Gelegenheit viel demonstrativer zu sein, wenn ich die wirtschaftlichen Ergebnisse in einem Grafikon zusammenfaße und die einzelnen Nahrungsreste nach- einander vorführe, bezeichnend, wie vielmals sie vorgekommen sind. Die farbige Wandtafel hat Dr. Albert Vertse in künstlerischer Form gemalt, auf Grund des endgültigen Resultates. Eine farbige Kopie der- selben befindet sich auf Tafel IV. Die Mageninhalte wurden in getrocknetem Zustand untersucht, denn eine genaue Bestimmung der Reste war nur so möghch, außerdem könnte keine einheitliche Untersuchung und Vergleichung zwischen dem frischen und dem größeren alten Material anders gemacht werden. Das Verfahren hatte den Nachteil, daß wir nur das Prozent der Fälle ausrechnen können, aber das eigentliche Quantum der Nahrung zeigt sich nicht aus. Das wäre auch schwierig, weil von einzelnen Fallen kann man nicht verallgemeinern und anderer Weise kann die Verteilung der Nahrung nicht demonstriert werden. In einer meiner früheren Studien (Oiseau, 1936., p. 242.) machte ich den Versuch die Relation der ver- schiedenen Nahrungteile aufzuweisen, die Resultate hatten aber nur einen ganz allgemeinen Wert gezeigt, so daß diese Methode zu einer posi- 1935/38] LANDWril'l'SCHAFTLICHB BEDKIjTI -N<; lílíS FASANS (545 tiven Auswertung sich unfähig gezeigt hat. Ich finde auch die deutsche Methode nicht ganz zum Ziel führend. Diese Methode, die auf der Int. Jagdausstellung i. J. 1937 dargelegt wurde, besteht in dem, daß die einzelnen Nahrungteile an einer beigefügten Liste stückweise auf- gereiht wurden. Die Methode hat den Nachteil, daß die größtenteils zermahlten Nahrungreste nur ganz im Allgemeinen bestimmbar und beschätzbar sind. Dabei sind die einzelnen Nahrungselemente von ganz verschiedener Größe, z. B. ein Käfer und ein Unkrautsamen, oder die verschieden große Kieselsteine usw. Außerdem können wir keinen Überblick bekommen, von der Tabelle und Nebenkarte. Die Verteiluno der Nahrungselemente nach Gewicht ist bei ausgetrockneten Mageninhal ten irreal weil sie in verschiedener Weise austrocknen, z. B. Pflanzen- teile und Kieselstein haben während einer Austrocknung ganz andere Gewichtsverluste. Die deutsche Methode wäre nur in diesem Falle real, wenn sie das Resultat einer gleichzeitigen Ausbeute geben möchte, und so von den viel tausend gleichzeitig an derselben Stelle geschoßenen Fasanen einen Durchschnitt geben möchte — meiner Meinung nach. An verschiedenen Stellen und zu vers chiede nerg Zeit eschoßene Fasanen könnte man bei dieser Methode nicht vergleichen, wegen den ver- schiedenen Umständen. Wir sehen also, daß noch die realste Methode diese ist, Avenn wir das Prozent der Fälle rechnen, und diesen Prozentsatz wir wieder auf eine 100-Einheit beziehen. Diese Methode benützen die Amerikaner, und unsere beiden Tabellen beruhen auf diese Methode. Bei der neuen Tabelle haben wir aber die Vorteile der deutschen Illustration nicht außer Acht gelaßen, und darum haben wir auf der neuen Tabelle das jährliche Durchschnitt nicht über einander, sondern neben einander gestellt, und daß sich der Nutzen und Schaden leichter erkennen ließ brauchten wir die Farbennüansen nicht mehr, sondern jede Kategorie bekam dieselben Farbe. Die indifferente Nahrung — Beeren, Baum- samen, usw. — • hat wirtschaftlich keine Bedeutung, dagegen reicht sie für den Fasan ein bedeutendes Nahrungsmittel, und so wird von ihnen teils der Jagdwirtschaft eine Nutzpflanze. Jene Nahrungsreste die als belanglos bezeichnet worden sind, bestehen aus Mahlsteinen, die gar keine wirtschaftliche Bedeutung haben, und dem Vogel keine Nahrung schenken. Zu derselben Kategorie müßen auch die Fütterungs- stoffe gelten, die den Fasan nähren aber zur selber Zeit auch Kosten dem Wildzüchter verursachen. Durch die weiteren Erfahrungen haben wir unsere Berliner Tabelle auch diesbezüglich geändert, daß die Abbil- dungen der einzelnen Nahrungen nicht in das Grafikon eingezeichnet wurden, sondern in den Würfeln der jährhchen Durchschnitte. In der Berliner Tabelle haben diese Abbildungen dort Platz gefunden, wo die (5i6 . ANDREAS KLEINER [Aquila monatliclie Schwankung die größte, also ihr Streifen der breiteste war. also wo wir den besten Platz für eine Illustration finden konnten. Bei flüchtigem Durchsehen — worauf wir beim großen Publikum inden meisten Fällen rechnen müßen — hat es den Eindruck gemacht, als ob diese Nahrung nur in diesem Monat vorkäme unter welchen sie Platz gefunden hat. MH dieser Änderung verlor unsere Tabelle viel von ihrer Instruktivbarkeit, dagegen können wir eventuelle Mißverständniße %^erhindern. Die Gruppierung der Nahrung geschah nach ihrer wirtschaft- lichen Bedeutung, nach ihren Lebensbedingungen und auf die Häufigkeit ihres Vorkommens. Die Nahrung des Fasans wurde bei diesem Bedenken in 11 Gruppen geteilt — um aber cl^e Instruktivität der Wandtafel zu heben, wurden die Untergruppen nur mit Streifen bezeichnet, und nur die wirtschaftliche Hauptgruppen demonstriert : 1. Nützliche Käfer, wie GoccinelUdae, Garabidae. usw., 5.63% der Fälle; 2. Nutzpflanzen, unter welchen in ersten Reihe Getreide steht, dann Mais, und auch öfters Bohne und Erbse, öfters Weintrauben, usw., 35.81%. Der Schaden macht also im Ganzen nur 12%-Teil aus. 3. Getreidewanzen, Orthopthe- ren, Raupen sind in eine Kategorie zusammengefaßt, weil sie die selbe wandwirtschaftliche Bedeutung haben, sie kommen in den Mägen de Fasanen zimlich gleichmäßig vor, und vereinzelt möchten sie nur ganz minderwertige Bedeutung zeigen. Sie geben 13.48% 4. Unter den schädlichen Käfern kommen besonders oft die Chrysomeliden und Cur culi oniden vor, usw. (19.32%) 5. Den größten Teil der Nahrung des Fasans bilden die Unkrautsamen, und besonders die Samen von den Unkräutern der Felder, insgesammt 65.39% Diese Prozentzahlen zu- sammengebend, und sie auf 100 "beziehend, machen sie 26% -Teil aus, was den reinen Nutzen vertretet. 6. Es spielen auch eine bedeutende Rolle in der Nahrung des Fasans die Beeren, wie Weißdorn, Schlehe, Hage- dorn, Ackerhollunder, Schwarzer-Nachtschatten, usw. (36.62%); 7. Die trockenen Kernfrüchte der Bäume, von welchen Akazien-Kerne als häufigst vorkommende Fasannahrung ganz besonders hervorgehoben werden müßen, weiter Eichel, usw. (30.98%) ; 8. Die nächsten Nahrungstoffe bilden verhältnissmäßig selten vorkommende und auch nur in geringer Zahl vorkommende Tierarten : Schnecken, Tausendfüßler, Ameisen. Wes- pen, usw. (2r73%); 9. Unbestimmbare Pflanzenreste, Wurzel, Stielteile. Blätter, usw. (41*04%). Alle diese Nahrungen haben seitens der Land- wirtschaft keine Bedeutung, dagegen vertreten sie eine wichtige Rolle bei der Ernährung des Fasans, auf 100-Einheit gezogen bilden sie 30% der Nahrung. 10. Die Fütterungsstoffe, wie Getreide -Abfälle, Blut- hiise. Treber, usw. (16"29%) 11. Mahlsteine, Kieselsteine, Steinchen, Glasscherben. Kunstperle, Knopf, usw., welche nur ausnahmsweise l<»35/31-j LANDWIRTSCHAFTLICHE BlSDEUTTÍÍíG DES EASANS 647 im Magen des Fasans verbleiben (78-85%). Die belanglosen Nahrungs- teile machen 26% Prozentteil. An der Wandtafel wurden auch die Prozente der Fälle auf 100 bezogen, weil sie nur so vorführ- bar sind. Diese Resultate zeigen, daß der Fasan in landwirtschaftlicher Beziehung überwiegend nützlich ist. Diese Tatsache widerspricht der Walu'heit nicht, denn wenn in der Mehrzahl der Fälle kein Schaden nachweisbar ist, dann ist es auch wirkUch so. Dagegen hören wir im alltäglichen Leben sehr oft von Schäden des Fasans. Da wir die Frage genauer untersuchen können, haben wir eine Bitte an die Gntsherr- schaften gerichtet, daß sie auch genauere Daten über die Um- stände der Erlegung der Fasanen uns berichten sollen. J. PÉTERFAY. Dr. K. Orosz, St. Varga haben in jedem Fall alle Umstände beschrieben, wo der Fasan geschoßen wurde (Acker, Stoppelfeld, Wald. Schilfrohr, usw.), bei weichem Wetter, in welcher Stunde, und ob man die Fasanen in der Gegend gefüttert hat, oder nicht. Dank den Herrschaften haben wir den ganzen Vogel bekommen, so daß wir auch die Kondition der Vögel sehen konnten. Das Resultat erschien immer gleichmäßig. Die Nahrung bestand größtenteils immer aus Unkrautsamen der Felder, besonders oft sind aber vorkommen, Carex sp., Chenopodium albuw, Convolvulus arvensis. Fagopyrum coìivolvuhis , Polygonum aviculare, P. la^Mthifo- lium, Setaria glàuca, S. viridis, usw. Massenhaft sind manchmal vor- gekomînen die Samen von CTienopodium album, besonders aber die Samen und Früchte von Solanum nigrum, die manchmal den ganzen Magen erfüllten, obwohl die Früchte dieser Pflanze giftig sind. Giftige Pflanzen waren keine Seltenheiten in den Fasanmagen, sie scheinen eine mchtige Nahrung zu vertreten, und sind dem Fasan nicht schäd- lich. In der Liste sind die giftigen Pflanzen mit Stern bezeichnet. Auch bilden die Beeren eine wichtige Fasannahrung, weil sie im ganzen Winter, sogar in eingetrockneten Zustand während des ganzen Jahres zu findeii s.^nd. In der dritten Reihe müßen die Samen vom Akazienbaum her- vorgehoben werden, welchen der Fasan im Walde, auf den m^t Baumreihen angepflanzten, Grabenrändern finden kann. Insgesammt vertritt die vegetabilische Nahrung 62% -Prozentteil der Fälle der Nahrung des Fasans. i In der tierischen Nahrung bekommen die Käfer, besonders Rüssel- käfer und Blattkäfer eine große Rolle. Verhältnißmässig oft kann man Ameisen, Tausendfüßler, Getreidewanzen,, Raupen und auch Schneken linden. Außer Ghederfüßler und Schnecken gelang es aber keine andere tierische Nahrung nachzuweisen, während die Deutschen auch Mäuse in dem Magen des Fasans gefunden haben. In einem einzigen ifj48 ANDREAS KLEINER [Aquiti. Fali fand sich eine einzige Fischscliuppe vor, welche am Rande des Schilf Waldes, wo der Fasan gern vorzukommen pflegt, aufgenommen werden konnte. Auf die tierische Nahrung fällt der kleinste Prozent- satz 16%. Die übrigen 22% vertreten die Mahlsteine, die eine sehr gi'oße Rolle in der Verdauung des Fasans spielen. Sie kommen beinahe in jedem Fall vor, nur gerade wenn sich der Vogel von harten Kernen ernährt hat — also die Magensteine besonders erwartbar sein möchten — fehlen sie. Wenn aber weiche Pflanzenteile, wie Stengel in dem Magen zu finden sind, dami ist der Magen voll mit Kieselsteinen. Ich erkläre mir die Sache folgenderweise: die harten Kerne zermahlen sich selbst also die Steinchen können aus dem Magen abgegeben werden, die Körner verrichten selbst ihre Pflicht, dagegen wenn der Fasan weiche Pflanzen- teile aufnimmt, braucht er unbedingt mehr Gastrolithe zu seiner gewöhnlichen Verdauung. •Bevor ich noch auf die genauen Tabellen der Nahrung des Fasan» übergehe, muß ich noch einige Worte sagen zu der Bedeutung der Nahrungsreste. In dem einfachsten Fall war eine Nahrung die herr- schende in dem Magen, z. B. Unkrautsamen, von verschiedener Art, und daneben höchstens unbestimbare Pflanzem-estfragmente und Kieselsteine. In diesem Falle hat der Fasan unbedingt Nutzen gemacht Einfach war es auch zu beurteilen den Fall, wo der ganze Mageninhalt nur aus Haferwicke, oder aus den frischen grünen Blätter der Herbst - Gerste bestand, also der Fasan hat Schaden verursacht. Der letztere Fall aber muß schon nachdenklich machen. Wir haben doch aus 497 Mägeia nur auf Grund der Häufigkeit des Vorkommens der das Resultat Wonnen, daß der Fasan nützlich ist, nicht aber auf Grund der Nahrung - menge. Wenn also eine große Fasan-Schaar eine Ernte befliegt, dann können sie schon wegen ihrer großen Zahl einen sehr bedeutenden Schaden anstellen. Wir dürfen deßhalb den eventuell großen Schaden: des Fasans nicht außer Acht laßen. Bei der Rechnung kann sich abef auch ein anderer Fehler einschleichen, die den 12% Schaden noch weiter vermindert, wenn Getreidesamen zu finden sind, die können auch aus Fütterung stammen. Bei der Beurteilung der landwirtschaftlichen Bedeu- tung des Fasans können die meisten Fehler so vorkommen, wenn die Nahrung gemischt ist. Z. B. ein Magen ist mit schädlichen Käfer voll, aber es befinden sich auch einige Getreidesamen. Der Fall sollte real zu Nuzten gestellt werden, aber weil die Fälle der einzelnen Nahrungsteile gerechnet werden, ist es bei dieser Methode so bei Nutzen, wie bei Schaden einge- rechnet. Das Gegenteil ist aber gerade so vorgekommen, wo der Magen mit Getreide gefüllt war, und einige schädMche Käfer waren auch da- zwischen. Wenn der Käfer noch so schädlich war, ist doch in diesem 'Jd35/38] LANDWIBTSCHAFTLICHK BEDEUTUNG DES FASANS 649 Falle der Schaden überwiegend, und es bietet sich uns keine ( Jelegen- iheit den Grad des Nutzens und des Schadens zu demonstrieren. Auch kann sein, daß der Fasan den betreffenden Nutzsamen nach Monaten von der Erde aufgenommen hat, und damit keinen Schaden gemacht hat. Derselbe Fall ist auch bei den Fütterungßtoffen. Solche F'älle niüßen immer einzeln beurteilt werden, wohin sie stellbar sind. Bluthin^ie ha})e ich z. B. immer zu den Fütterungßtoffen gestellt, weil Bluthirse vielfach nur für künstliche Fütterung der Fasanen angepflanzt wird, und <(ïamit ist die größere Möglichkeit gegeben, daß sie zu Fütter ungs- 2. wecken diente. In einem Magen aus Szeged — Királyhalom waren lauter •Samen von loxylon, ein Zierstrauch, welcher in der hiesigen Forstschule in großer Zahl angepflanzt ist, und es ist wahrscheinlich, daß seine Samen- Ikerne auch zwy Fütterung der Fasanen dienen. Aus diesen Angaben können wir ersehen, daß wir mehr Fehler gegen den Nutzen des Fasans machen können, wie im Gegenteil, also unser Resultat, daß der Fasan überwiegend nützlich ist, ist ganz real. Jedenfalls befinden sind viele Fehler auch in unserer Methode aber auf die Nahurungsmenge basierend könnte man nur so das Resultat angeben, wenn wir alle Mägen einzeln vorführen wollten, das gibt aber keinen Überblick, obwohl sie zu der Wahrheit näher stehen möchte. Ein überblickbahres, und relativ realstes Bild gibt doch die von uns benützte Methode. In den im ungarischen Text befindlichen Tabellen gebe ich einzeln <(iie Namen der zur Nahrung des Fasans dienenden Pflanzen und Tieren, und anderer Mageninhaltsteilen, bezeichnend in wie vielen Fällen sie vorgekommen sind. Die giftigen Pflanzen sind mit Stern bezeichnet die Tiere mit Stern bezeichnet sind außergewöhnlich schädlich. Zusammenfassung. 1. Der Fasan ist in Ungarn in landwirtschaftlicher Hinsicht nützlich, weil der Schaden des Fasans ist nur in 12 Prozenten der Fälle nachweisbar, und durch den indirekten Nutzen ist der Fasan auch für die Landwirtschaft nützlich. ^ 2. Der Fasan ernährt sich überwiegend von pflanzlicher Nahrung. aber auch die Käfer haben eine große Rolle in seiner Nahrung. 3. Der vorhergehende Abschnitt hat also zwei Konsequenzen : Wenn Fasane in Mengen eine Ernte besuchen, können sie großen Schaden dort anrichten, dieser Schaden ist aber nur akzidental, und wird egalisiert durch die zweite Konsequenz, durch den zweiten Teil des Satzes, daß die Käfernahrung hauptsächlich aus Rüsselkäfern, Blatt- käfern, Anisoplia, Maikäfern, Getreidewanzen, Raupen, Heuschrecken nsw.. besteht die besonders die Ernte gefährden. 650 ANDREAS KLEINER [Aquàri 4. Der größte Teil der Nahrung des Fasans besteht aus Unkraut - sanien, die der Fasan von der Erde sammelt. Der Fasan scharrt seine Nahrung auch aus der Erde heraus, was die relativ oft vorkommenden Wurzeln, die Raupen-Mengen, im Winter unter dem Schnee hervorge- scharrte Herbsternte, usw. beweisen. Der Fasan frißt außer dem audi grüne Pflanzenteile. 5. Der Fasan geht auf Fütterung nach dem Beweis dieser Unter- suchung hauptsächlich auf die Felder hinaus, darum ist für den Fasa-n der günstigste Biotop der Rand der Wälder, Schilfrohr, besonders wenn die Felder mit Akazienreihen umsäumt sind, was das besonders häufige Vorkommen der Akaziensamen im Fasanenmagen beweist. 6. Viele giftige Pflanzen bedeuten für den Fasan keine Gefahr; im Gegenteil sie bilden eine wichtige Nahrung für ihn. 7. Alle diese Angaben in Betracht genommen, und wenn wii auch die jagd wirtschaftliche Bedeutung des Fasans in Rechnung nehmen, kann man behaupten, daß die Zucht des Fasans unbedingt vorteil- haft ist. Különlenyomat az Aquila XLII— XLV. 1935—38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38. ADATOK A HAZAI FÄCÄNOK ELÖSKÖDÖ-FAUNÄJÄNAK ISMERETÉHEZ IRTA: DR. KOTLÁN SÁNDOR BEITRAGE ZUR KENNTNIS DER PARASITEN-FAUNA DER EINHEIMISCHEN FASANE VON DR. ALEXANDER KOTLÁN BUDAPEST, 1940. MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI NYOMDA. 1594. 1935/38] TíIÎ,^ T^Í^^^^^^N 1 SfNÍ^OR >^'^" of Con,pa>v ' «Ö*^ Adatok a hazai fácánok élősködő-faunái ának ismeretéhez.*) A Kistápéról beküldött fácánok zooparasitologiai vizsgálatának eredménye. Irta: Dr. KotlÁN SÁNDOR. Hazai vadállományunk élősködő faunájáról szóló ismereteink igen szerényeknek mondhatók. Oka ennek első sorban az, hogy olyan terv- szerű parasitologiai vizsgálatok végzésére, amelyek révén egy-egy állat- faj élősködő-faunájáról képet nyerhettünk volna, megfelelő anyag hijján mindezideig mód nem kinálkozott. Annál inkább köszönet illeti meg a m. kir. földmivelésügyi minisztérium illetékes osztályának elhatá- rozását, hogy kapcsolatban a m. kir. Madártani Intézetnek ama vizsgá- lataival, amelyek fácánjaink természetes táplálékának kiderítését célozták, mód adatott arra is, hogy e vizsgálatok céljaira rendelkezésre bocsátott fácán-anyagon rendszeres parasitologiai vizsgálatok is meg- ^jthetők voltak. *) Közlemény a m. kir. József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem áJt. állattani és parasitologiai intézetéből. (Igazgató : Dr. KOTLÁN SÁNDOR nj-. r. tanár). 651 DR- KOTLÁK SÁaDOB [Aquila Az egyetemi parasitologiai intézetbe küldött fácánanyag összesen 49 fácánból és 7 fácáncsibéből állott. Ezeknek legnagyobb része egész- ségesnek látszó, lelőtt példányokból, 25 fácánkakasból és 24 fácántyúkból állott. A fácáncsirkék nagyobb része elhullott állatokból állt. A parasitologiai vizsgálat minden állaton a makroskoposan fellel- hető külső és belső (légutak, emésztő cső, kiválasztó szervek) élősködőkre, továbbá a csak mikroskoposan megállapítható véglények sorából csupán a coccidiumok kiderítésére szorítkozott. Minden állat felboncolása illetőleg részletes szervi vizsgálata előtt coprologiai vizsgálat is történt. Nagy általánosságban megállapítható,- hogy a beküldött fácán- anyagban, kivéve a fácáncsirkék némelyikét, külső vagy belső élősködők egy esetben sem fordultak elő olyan számban, hogy jelentősebb kár- tételükre következtetni lehetett volna. Ezt igazolta egyben az is, hogy a kifejlett állatokban olyan szervi elváltozások, melyek élősködők fenn- forgására vezethetők vissza, egyetlen esetben sem voltak megállapíthatók. Faunisztikai nézőpontból sem nyújtott a vizsgált anyag különlegesen figyelemre méltót. A talált élősködők legnagyobb részt, kivéve a Capil- laria-fajt, közismert, kozmopolita fajokhoz tartozóknak bizonyultak. A vizsgálat eredményei a következőkben foglalhatók össze : Külső élősködők. Insecta : Tolltetük (Mallophaga). Közismert tény, hogy miként a házi mada- rakon, szárnyas baromfin, ugy vadonélő madarakon fajlagos toll tetvek nemcsak gyakran, hanem nem ritkán jelentős számban is fordulnak elő. A beküldött fácánanyagon Menopon-, Goniodes- és Goniocotes- fajok voltak megállapíthatók, általában igen mérsékelt számban. Csupán ■az elhullott csirkéken voltak nagyobb számban tolltetvek, ami jól egyezik azzal a tapasztalattal, hogy bármi oknál fogva beteg, leromlott madarakon rendszerint jelentősen elszaporodnak ezek az élősdiek. Arachnoidea, Acarina. Kullancsok {Ixodidae). A tapasztalat szerint némely vidéken mada- rakon is elég gyakran fordulnak elő kullancsok, különösen lárvaformák, A rendelkezésre álló anyagban csupán egyetlen esetben sikerült az Ixodes ricinus nevű, hazánkban mind vadonélő, mind j)edig házi emlős állatokon igen elterjedten előforduló kullancs fajnak fiatal $ példányát találni. ToUtetüatkák (Dermanyssidae). Egy esetben fácánkakas toUazatán Dermanyssus gallinae több példánya fordult elő. Jóllehet Dermanyssus- íitkák, a tapasztalat szerint, vérszivásukkal jelentős kárt okozhatnak. 1935/3b] A FiCÁK ÉLŐSKÖDŐ FAUAAJA 652 főleg fiatalabb madarakon való elszaporodásuk esetén, a jelen esetben a kártételnek különösebb nyoma, nyilván az élősködőnek mérsékelt száma miatt, a vizsgált állaton nem volt megállapitható. Belső élősködők. Véglények (Protozoa). A minden állatra kiterjedő coprologiai vizs- gálatok során kiderült, hogy Coccidiumok a fácán gyakrabban elő- forduló véglény -élősködői közé tartoznak. A kifejlett állatokban kevés kivétellel rendszerint csak néhány oocysta volt kimutatható a dusitási eljárással, jeléül annak, hogy a felnőtt állatok többé-kevésbbé igen hatékony, mindenekszer int „korral járó immunitás" -sal rendelkeztek. Bőségesebb oocysta csupán a fiatal egyedekben fordult elő, egyik-másik esetben oly számban is, amely nyilvánvalóan nem maradhatott káros hatás nélkül. Bizonyára a kedvező helyi és tartási viszonyoknak köszön- hető, hogy a coccidiosi s veszteségeket a csirkeállományban nem idézett elő. A rendelkezésre álló anyagban talált oocysták alakja körkörös, részben ovális volt. Méreteik a következő értékek közt mozogtak : 12.60 X 12.60 ,M, 15.12 x 12.60//, 17.64 x 12.60 /,i, 20.16 x 12.60.«, 21.42 x 12.60 ju, 22.68 X 17.64 jn, 25.20 x 13.86 /í, 25.20 X 15.10 /t, 25.20 X 17.64 ju, 27.72 x 12.60 ,a, 27.72 x 15.12 u, 27.72 X 20.16 ^u, 30.24 X 15.12 ^u, 30.24 x 17.64 ^u, 30.24 x 20.16 u. Határértékek : 12.60 X 12.60—22.68 x 17.64 jn 25.20 X 13.86—30.24 x 20.16 a. Ezek az értékek arra utalnak, hogy fácánjainkban előforduló coccidiumok két Eimeria-faj keretébe tartoznak. Minclezideig fácánból csupán az Eimeria phasiani Tizzer nevű fajt ismerjük pontosabban. Utóbbi oocystáinak méretei a fenti határértékek közt mozognak. Férgek. I. Galandférgek (Gestoda). A galandférgek ugy öreg, mint fiatal állatokban fordultak elő. Öregekben 11 esetben, csirkékben 2 esetben a Davainea friedbergeri többé-kevésbbé kifejlett példányai voltak kimutathatók. Csirkékben ezek nagyobb számban fordulván elő, valószerűnek látszik, hogy a bélben fennforgó hurutos elváltozások az eg^ddejüleg előforduló coccidiumokon kivül e galandférgeknek is tulaj donithatók. 11. Fonálférgek (Nematoda). Különféle fajú fonálférgek, rendszerint azonban csak mérsékelt számban, a beküldött fácánok legtöbbjében voltak kimutathatók. 653 DR. KOTLÁN SÁNDOR (AquU» Gyakoriság dolgában első helyen áll a Heterakidae családba tartozó Heterakis gallinae (Gmelin, 1790) nevű faj, mely mind a fácáncsibékben, mind pedig kifejlett egyedekben, a vakbélben szinte rendszeresen meg- található. Egyik-másik esetben 20 — 30 példány is előfordult a vakbelek- ben a nélkül, hogy káros hatással lettek volna az állatok egészségére. Ez a fonálféreg-faj egyébként tyúkféléknek egyik leggyakoribb élősködője s a vakbélben való élősködésével közvetlenül szembetűnő elváltozásokat nem szokott okozni, jóllehet ismeretes, hogy a fertőződés során az ébré^ nyék néhány napig a vakbél nyálkahártyájának mélyében tartózkodnak. Ez az átmeneti histoparasitismus némely esetekben a vakbél nyálka- hártyájában lévő tüszők megnagyobbodására és elsajtosodására is vezet- het. A vizsgált fácán-anyagban néhány esetben voltak a vakbél nyálka- hártya felületén köles-kendermagnyi gócok találhatók, ezeknek eredete talán szintén a Heterakis -példányok jelenlétére vezethető vissza. Mindenesetre érdekes dolog, hogy a fácánokban egyébként némely vidékeken nem ritka Heterakis isolonche LiNSTOW, 1906 nevű faj, mely a fácánok typhlitis verrucosa verminosa nevű bántalmának az okozója, egyetlen esetben sem volt megállapítható . A vizsgált fácánok közül hatnak a vakbelében, esetenként azonban csak néhány példányban, fordult elő a Trichinellidae családba tartozó Gapillaria genusnak egyik, mindezideig látszólag le nem irt, képviselője. Leírását a következőkben adom : (^ hossza 19 — 24 mm, A feji vég, miként más CapiUaria-ía,]okhan, igen vékony, sima lefutással, a test hátrafelé fokozatosan szélesbedik s a farki végen legnagyobb szélességót (50 //) éri el. A cuticula eléggé vastag, sima. A nyelőcsövet középnagyságú sejtekből álló sejttest zárja be. A farki vég lenyesett ; lateralis fekvetben az egyik oldalon simán legömbölyödő a test vonala, a másik oldalon viszont két rövid, vízszin- tesen fekvő nyúlvány mutatkozik. A két nyúlvány közt fekszik a cloaca- nyilás, egyes példányokban a belőle kinyúló spiculummal. A spiculum hossza 190 — 200 fi; a spiculum hüvelye finoman és sűrűn tűskézett, de csak hátulsó harmadában. Ç hossza 30 — 36 mm. Szélessége a nyelőcső végének magasságá- ban 76 — ^80 fi, a test közepén 110 — 120 //, a farki végen 30 — 40 /u,. A farki vég tompa csúcsban végződik, dorsoventralis fekvetben a testvég harántul lenyesettnek látszik. Az anus subterminalis, a rectum fiatal példányok- ban 30 — 35 jLi, kifejlett példányokban 50 — 60 fi hosszú és lefutásában szembetűnő mirigyek övezik. A cuticula sima és tekintélyes vastagságú. Főleg a farki végen a cuticula vastagsága eléri a 3,5 fi-t. A nyelőcső végétől 50 — 60 fi. távolságra van az ivarnyilás, melyből fiatal, kész petéket még nem tartalmazó egyedekben igen finom, nagyon átlátszó gömbölyded hólyagszerű képlet indul ki ; kifejlett példányokban pedig 1936/38] A FÄCÄN ÉLŐSKÖDŐ FAUNÁJA 664 igen szembetűnő ,,vulva-harang" tűnik szembe, mely a vagina utolsó szakaszának előesett részéből látszik állni. A vulva-harang hossza 60 — 65 fx, elülső vége lenyesett. Az uterusban lévő peték a hátrább eső szakaszokban több sorban, előrefelé 2 — 3 sorban, a végső szakaszban egyes sorban foglalnak helyet. A peték 53 — 58 // hosszúak, Felületük egyenetlen, kissé recézett. 'k 10. kép. Gapillaria phasianina n. sp. Ç farki vége. 9 Schwanzende 11. kép. GapillSria phasianina n. sp. Ç VTiIva-tájéka. 9 Vulva-Gegend E leirásból kitűnik, hogy a szóbanforgó féreg egy még eddig nem ismert Capillaria-iabihoz tartozik. A madarakban előforduló CapiUaria-isijokról szóló ismereteink még koránt sem kielégítők. Régebben a vadonélő madarak Capillaria- fajait csak felületes vizsgálatok alapján irták le és sok esetben egyik vagy másik, a házi madarakból ismert, fajjal azonosították. Különösen áll ez a fácáncapillariákra, amelyeket a tyúkfélék CapiUaria-ííi]sLÍr8bi annál inkább tarthattak azonosoknak, mert valóban ugy látszik, hogy pld. a házityúknak Gapillaria annulata nevű faja a fácánban is meg tud telepedni. Ujabb irodalmi adatok szerint (Freitas és Almeida, 1935*) aPAasía- nus colchicus-hól két C apillar ia-isij ismeretes, u. m. a Gapillaria annulata a nyelőcsőből és a G. uropapillata a bélből. Férgünk az utóbbihoz több tekintetben hasonló ugyan, azonban a G. uropapillata némely bélyege, igy különösen a leirója szerint annyira *) Freitas és Almeida, Sobre os Nematoda Capillaränae parasitas de esophago e papo de aves. Memóriás do Instituto Oswaldo Cruz. Tomo 30. Fase. 2. p. 123. 1935,, 655 DB- KOTLÁN SÁNDOR [Aquila jellemző farkvégi papillák, a nőstényben, a mi példányainkon nem találhatók, de nem egyezik a nőstény példányok vulvájának szerkezete sem. A nevezett fajnak leírói (Freitas és Almeida, 1935) çj példánnyal nem rendelkeztek. Freitas és Almeida a C. uropapillata vulvájáról a következőket mondja : „Femea com vulva situada a 0,088 a 0,96 mm da terminaçao do esophago, com os labios anterior salientes, mammiliformes, e apresentando 2 saüencias cuticulares internas, situadas lateralmente."' Ez a leirás azt igazolja, hogy a C. uropapiUata-ha,B.^Yulva-h.3bT8ing nem fordul elő s ezért ez a szerkezet, kapcsolatban a himek spiculum-hüvelyének tüskézettségével, továbbá a peték alakjának és faluknak sajátságaival a mi fácánjainkban ugylátszik közönséges előfordulású Capillaria fajra nézve jellemző. Összefoglalva a mondottakat s különös tekintettel a $ farki végének a G. uropapillafa-tól eltérő szerkezetére, célszerűnek látszik férgünket az utóbb nevezett fajtól elkülöní- teni s Capillaria phasianina n. sp. néven uj fajnak minősíteni, l W M~ Megemlítésre érdemesnek látszik, h.ogy a rendelkezésre álló fácán anyagban nem *■*'■*' , I 12. kép Capillaria phasianina n. sp. 13. kép. Fácán-Capillariák petéi. Baloldalon C. phaai- çf farki vége. anina n. sp. ; jobb oldalon Capillaria sp. a nyelő- Schwanzende. ««öböl 500 X nagy. Eier von Fasanen-Capillarien. Links von G. pha- sianina n. sp., rechts von Capillaria sp. aus dem Oesophagus, 500 >' Vergrößerung. fordultak elő olyan Capillariák, amelyeknek tartózkodási helye a nyelőcső nyálkahártyája. Irodalmi adatok szerint a fácánok nyelőcsövében a házityúkból ismert Capillaria annulata fordul elő. Intézetünk gyűjte- ményében fácán nyelőcsővéből gyűjtött néhány C apillar ia-i^é\àkny is van, ezek azonban a C. annulata-vol nem azonosak s ezért nem kétséges, hogv ezek is egy eddig le nem irt C. -faj hoz tartoznak. 1935/38] A FÄCÄN ÉLŐSKÖDŐ FAUNÄ-TA ft56 A fonálférgek cso])ortjából még két féreg-féleség fordult elő a vizs- gált anyagban. Az egyik, melyet két öreg fácán beléből néhány j)éldány- ban gyűjtöttünk, a Trichostrongylidae családnak képviselője, a Tri- chostrongylus tenuis (Mehlis, 1846). Ez az igen apró, hajszál vékonyságú féreg a házi és vadkacsa, lúd, ritkábban házityúk, pulyka élősködője, de ugy látszik a fácánban sem éppen ritka. A másik a Strongylidae családhoz tartozó légcső-féreg Syngamus trachea (MoNTAGU, 1811), mely 4 fácáncsirkében volt megtalálható néhány példányban. Ismeretes, hogy a légcsőféreg a fácán tenyészeteknek egyik hír- hedt ellensége. Fiatal fácánok közt, főleg életük 2 — 6 hetében tömeges veszteségeket okozhat. Jelentőségét fokozza az, hogy különféle vadon - élő madarak is terjesztői lehetnek e féregnek s az ellene való védekezés a nehezebb feladatok közé tartozik. Beiträge zur Kenntnis der Parasiten-Fauna der einheimischen Fasane.*) Zooparasitologische Untersuchungen an einem aus Kistápé stammenden Fasanen-Material. Von Dr. A. Kotlán, Budapest. Die zwecks Erforschung der natürlichen Nahrung unserer Fasanen - Bestände vom Ornithologi sehen Institut ausgeführten Untersuchungen boten eine günstige Gelegenheit das aus Kistápé stammende Mate- rial auch zooparasitologisch zu überprüfen. Es standen insgesamt 49 erwachsene und 7 junge Tiere zu Verfügung. Die zooparasitologische Untersuchung erstreckte sich auf alle makroskopisch feststellbaren Ecto- und Entoparasiten, ferner aus dem Gebiete der Protozoen aus- schließlich auf Coccidien. Die Untersuchungen ergaben folgende Resultate. An Ectoparasiten konnten nachgewiesen werden : Mallophagen der Genera Menopon, Ooniodes und Ooniocotes ziemlich häufig, doch meistens nur in mäßiger Anzahl. Aus der Gruppe der Ixodiden war in einem Falle ein juv. Ç von Ixodes ricinus anwesend. In einem Falle konnten mehrere Exemplare von Dermanyssus gallinae angetroffen werden. *) Mitteilung aus dem Zool. und Parasitologischen Institut der Kgl. Ung. Josef Palatinus Universität für Technik und Wirtsehaftskunde (Direktor: Prof. Dr. Alexander Kotlán). 657 J>í^- ^- KOTLÁN [Aquila An Entoparasiten konnten festgestellt werden : Coccidien-Oozysten lu. zw. der Art Eimeria phasiani TyzzeRj ferner rundliche, bis rundlich- ovale Oozysten mit einem kleineren Durchmesser (12x12 — 22x17 //,), die möglicherweise einer noch nicht beschriebenen Art angehören. Aus der Gruppe der Bandwürmer konnte zu wiederholtenmalen Davainea friedbergeri angetroffen werden. An Nematoden waren vorhanden : HeteraJcis gallinae sehr häufig, ferner im Blinddarm von mehreren Tieren eine bisher noch nicht beschrie- bene CapiUaî'ia- Art. Die Diagnose letzterer lautet wie folgt : Capillar ia phasianina n. sp. ^ 19 — 24 mm lang, größte Breite am Hinterende 50 /t. Hinter- ende stumpf, mit zwei seitlich liegenden Höckern ; Spiculum mit winzi- gen Häckchen tragender Scheide. Länge des Spiculums 190 — 200 fx. $ 30 — 36 mm lang, größte Breite im mittleren Drittel des Kör- pers etwa 110 — 120 ix. Hinterende stumpf verjüngt. Genitalöffnung in eine ansehnliche Vulva-Glocke auslaufend. Eier 53 — 58 p lang, mit unebener Außenhülle. Ferner konnten noch nachgewiesen werden in zwei Tieren Tricho- strongylus tenuis, in 4 jungen Tieren einige Paare von Syngamus trachea. Különlenyomat az Aquila XLII— XLV. 1935— 38. kötetéből. Separatabdruck aus Aquila XLII— XLV. Bd 1935—38, Madárélet a Fertő-tó déli részén 1930 augusztus végén. Vogelleben am Südufer des Fertő- See, Ende August 1930. Irta : Dr. BÁRÓ Sólymosy LÁSZLÓ. A Fertő déli részén, — a Fertőhomoktól Széplakig terjedő terü- leten — 1930. augusztus végén meglehetős eleven volt a madár- élet. Ez azonban nem mondható a kérdéses időszak minden egyes napjáról, amennyiben a madárélet elevensége erősen függ az időjárástól, legfőképpen pedig a szelek irányától. Északi vagy északkeleti szél esetén a víz a déli part felé húzódik, ilyenkor sok a madár is, ha azonban a szél nyugat vagy dél felől fuj, kilométerekre is visszaáramlik, termé- szetesen magával vive a sok madarat is. Kedvező idő esetén már messze a tó partjától sok sürgő-forgó szár- nyast láthatunk, a szántóföldeket és nádast elválasztó 1 — 2 kilométer szélesen húzódó szikes, ritka fűvel benőtt legelőn. Csapatosan járnak ide messzehangzó ,, pòli -pòli" szavukat hallató nagy pólingok, ahol terített asztal vár rájuk, amennyiben rengeteg itt a szöcske s más rovar. Kis póling az idén kevés volt, csak elvétve mutatkozott néhány darab, rendesen nagyobb rokonaik társaságában. Jellemző x^adarai ilyenkor a szikes legelőnek a rétihéják, melyek lassú, kimért szárnycsapásokkal szárnyalják be vadászterületüket, hol mondhatni kizárólagosan egerekre vadásznak. Legtöbb volt a barna rétihéja, de szép számmal mutat- koztak a fakó rétihéják is. Kékes rétihéja csak elvétve tűnt fel. Hamvas rétihéját nem láttam ugyan, de biztosra veszem, hogy a számtalan rétihéja közt ez is megfordult itt. Vörös vércse szintén sok volt, ezek is az egerekre jöttek ide, valamint állandóan 2 — 3- egerésző ölyv is ; ezek magatartása sokkal bizalmasabb volt mindig, mint a rétihéjáké. Kisebb csapatokban bíbicek, seregélyek s néhány fehér- és sárga billegető a legelő állandó lakóiként említhetők fel. A legelőt a nádtól nem választja el éles határ, hanem lassanként mindjobban elsásosodva. és nádasodva a legelő eleinte. alacsony, majd 13VZ/194U. ^ ßöS ì)il BÁiíÚ OUlAMU.ïV LAäiiLU [Aquila 3 — 4 méter magas nádasba megy át. Ezen az úgy mondhatjuk, átmeneti zónán, melyet kisebb-nagyobb vízállások, tocsogók tarkítanak, nap- közben állandóan gémek tanyáznak. Legtöbb volt a szürke gém, de jelentékeny volt a vörös gémek száma is ; míg az előbbiek inkább a vízállásokban és azok partján tartózkodtak, addig a vörös gémek jobbára a szárazabb helyeket kedvelték, úgyszintén a környékbeli falvak- ból idesereglett fehér gólyák is. Ugyancsak állandóan mutatkozott a bölömbika. Túzok szintén tanyázott e részeken ; tavasszal költött is. Apró madarak közül itt más mint nádi sármány és egy-két nádi tücsökmadár, nem igen mutatkozott. Az átmeneti zóna után következő 14 — ^ kilométer közt váltakozó széles magas nádasban, egy-egy szárnyrakapó bölömbikán kívül csak- nem kizárólag apró madarak mutatkoztak és pedig a következő fajok : nádirigó, foltos sitke, cserregő nádiposzáta, nádi tücsökmadár, szakállas cinke s elvétve kék cinke. A nádszigetekkel beszórt nyilt vizén aztán megint élénk ma- dárélet tárul elénk. A sekélyebb részeken (1 — 3 cm-es víz) leginkább cankó -félék tanyáznak. Sok itt a réti cankó, piroslábú cankó és borzas cankó, továbbá tetemes számban a közép sárszalonka s jóval gj^érebben az erdei cankó és billegető cankó. Ritkán láttam kis sárszalonkát s két ízben egy-egy nagy sárszalonkát. Nagy goda aránylag kevés volt. Állan- dóan mutatkoztak szeptember 5-éig a gulipánok 5 — 7 — 10-es csapa- tokban. 10-nél többet egy csapatban sohasem láttam repülni, leszállva azonban igen, ugyanis ilyenkor az egyes csapatok mindig egy helyre szálltak s együtt maradva keresték táplálékukat, jobbra-balra kaszálva a vízben felhajló csőrükkel. Repülés közben rendszerint egy sorba fej- lődve láttam őket, de volt úgy, hogy rendetlen összevisszaságban, sőt egyszer ékalakban is. A parti nádas felett, de mindig a víz szélét követve állandóan rétihéják szárnyaltak fel-alá szintúgy réti baglyok is. Megfigyelésem szerint a legtöbb 2 órával napnyugta előtt és 1 órával napnyugta utánig mutatkozott. Korábban vagy későbben csak kivételesen észleltem. Beljebb a tavon, ahol a víz már 10 — 15 cm. mélységet elér, nagy számban sürgölődtek a dankasirályok, melyek legnagyobb része nap- közben kinn járt a szántóföldeken s csak estére kelve tért vissza, körül- belül egyidejűleg a legelőről jövő pólingokkal. Nyári lúd szép számmal került szem elé ; 100 — 120 darabra menő csapatokat is láttam, ami nyilván jól sikerült költésről tanúskodik. Szárcsa meglehetősen gyéren volt. Réce-féle is kevés volt, ami bizonyára onnan ered, hogy a tó észa- kibb részein mélvebb volt a víz ;s ezért inkább odahúzódtak. löüö/SöJ MADÁRÉLET A i'ÜKTÓ DÜLl KJiSZÜAi 659 Állandóan mutatkozó fajok voltak augusztus végén : tőkés-, cigány-, barát-, nyilas-, böjti- és kanalas réce. Egyáltalán nem láttam a Fertőre oly jellemző kendermagos récét, de hogy egyáltalán nem lett volna belőle egy sem, azt nem merem állítani. A nádszigeteken pocgém, pettyes vízicsibe és guvat, kisebb szám- ban mindig mutatkozott. A már aránylag elég mély vízben, ahol a fentebb említett danka- sirályok tanyáztak, állandóan sok szürke gém halászgatott, melyek itt is háltak ; szintúgy itt háltak a legelőn vadászgató gémek is. E hely volt egyébként az északkeleti és keleti partok felől ide húzó nagy kócsagok és kanalas gémek fő tartózkodási helye. Sok nem volt e szép madarakból ugyan, de mégis elég sűrűn lehetett velük találkozni. Az augusztus végi fauna kiegészítésére, végül még fel kell emlí- tenem az alkonyatkor rendszeresen megérkező, a nádasban éjjel tanyát kereső óriási füsti-, parti- és molnár fecskékből álló rajokat elmaradhatatlan kísérőjükkel a kabasólyommal. Sarlós fecskéket csak egy ízben láttam, szeptember 2-án. Vöcsök- félék, nevezetesen búbos-, kis- és feketenyakú vöcsök, továbbá nagy kárókatona csak igen messze benn volt látható tetemes távolságban a parttól. Végigtekintve a felsorolt fajokon, elég sokat számlálhatunk össze. A fajok száma azonban messze elmarad a tavaszitól, mikor úgyszólván egy-két faj kivételével hazánknak csaknem minden vizimadara meg- található itt. Szeptemberben s októberben alaposan megcsappan az augusztus végén látható madárfajok száma. A Fertő eleven madárképe azonban továbbra is megmarad, mert az ellíöltözött madarak helyére nagy szám- mal érkeznek a téli vendégek. 3 2044 093 343 788 Date Due