via he u 5 — te ae Bui: — nn peso ig tpt - - une nn nn nn à a PAN aN URN Hot cad _._ À MADARTANI INTÉZET 5 (AZ ORSZ, TERMÉSZETVÉDELMI HIVATAL MADÁRTANI OSZTÁLYA) ÉVKÖNYVE … ANNALES INSTITUTI ORNITHOLOGICI HUNGARICI = 1962—63 | MEGINDITOTTA: SZERKESZTI; | HERMAN OTTÓ DR, VERTSE ALBERT FUNDA VIT: EDITOR: OTTÔ HERMAN DR, A, VERTSE 43 ábrával LXIX-LXX. ÉVFOLYAM TOM: 69-70 VOLUME: 69-70 ® MEZŐGAZDASÁGI KIADÓ MUS. COMP. ZOOL LIBRARY À DEC 1 4 1964 ee BERN BARVARBÙ, = angen UNIVERSITY. Jé Du PA LIGRARY | Pet: S.0OMEZOOLOGN | | MERIDGE, MASS, | i VERTE è YAOUDOS MON CUR MAN MAIRE AQUILA A MADARTANI INTÉZET (AZ ORSZ. TERMESZETVEDELMI HIVATAL MADARTANI OSZTALYA) EVKÖNYVE ANNALES ISNTITUTI ORNITHOLOGICI HUNGARICI SZERKESZTI Dr.VERTSE ALBERT MEGINDÍTOTTA HERMAN OTTÓ EDITOR Dir. A VE Rel Se FUNDAVIT OTTO HERMAN 43 abraval LXIX—LXX. ÉVFOLYAM TOM.: 69-70. VOLUME: 69-70. 1962—63 Wh MEZŐGAZDASÁGI KIADÓ BUDAPEST 1964 Megjelent — Erschienen: 1964 TARTALOMJEGYZÉK Agdrdi Ede: A füles kuvik fészkeiése Baranya megyében ..................... 265 Agárdi Ede: A szürke légykapé fészkelése . .................................. 269 Agardi Ede: Fészkelési rendellenességek .................................. 266 Aradi Csaba: A kis héja nagyerdei (Debrecen) fészkelése .................. 248 Aumiiller István: Vörös ásólúd a Fertő (Neusiedlersse) partjàn ............. 257 Babay Károly: Kacagécsér megfigyelés .................................. 262 Babe Karoly: side Modor Tamas Li... ie s eee eee 252 Dr. Beretzk Peter: Füstösreeek Kunfehértavon ............................ 258 Dr. Beretzk Peter: Uszadekszigetek madarai és nádasok ritka feszkelöi ....... 259 Dr. Beretzk Peter: A függő cinege feszekkärosodäsänäl észlelt ivadékgondozäsi és létfenntartási ösztön megnyilvánulása eee 271 Beldi Miklós: Madártani megfigyelések a Fekete-tenger partján ........... 209 Béldi Miklós: Áttelelő kissärszalonka és pettyes viziesibe Nanyegyednél ..... 273 Béldi Miklós: Sziki pacsirta Kolozsvár környékén ......................... 273 Béldi Miklós: Füstös cinege költése Kolozsvár környékén .................. 274 Béldi Miklós: Karvalyposzáta, foltos nádiposzáta és énekes nádiposzáta eM Asa RTO LETC Re ATON AK SRO NO 274 Béress József és Molnár Pál: Adatok egyes téli madárvendégeink táplálkozásához és dinamikájához Kolozsváron (Cluj) és környékén ..................... 57 Béress Jözsef: Madärtani megfigyelesek Märamarosban 28 à Rad IRE mao) Kisii alg asks hic’ N PER 276 Bogdan László: Hogyan isznak a vadludak befagyott vizeknél ............. 268 Buchert Adam: Havasi sarlósfecske Pécsett ............................... 252 Csaba József: Madártani jegyzetek Vas megyéből .......... SCE BERNER 263 Csaba József: Faunisztikai adatok a szombathelyi múzeum elpusztult madär- SECCO O Me eee eee eee cl ete ale ee 266 Csiba Lajos: Bütykös hattyú Doborgaz határában ........................ 257 Csiba Lajos: Rétisas a Felső-Szigetközben .............-1.0- 20000000 258 Dr. Dózsa István: A házi veréb (Passer domesticus) mint Salmonella Typhi murium INGIRÜLDTZŐTEI " SE RARE OR RE ST 225 Faba László: Madártani adatok egy régi preparäläsi naplóból .............. 272 eee Maron Gatyaskuyik Baja dn e e een 262 Ferencz Miklós: Bübos és fenyvescinege fészkelése Somogyban. ............. 262 Fernbach János: A fürjek kései tojásszórása ............................. 268 Fernbach Janos: Eszaki örvösrigö Zobnaticän ............................. 273 Fernbach Janos: Sarkantyüs särmäny a Vojvodinäban ..................... 276 Filipascu Alexandru: A csonttollü Kolozsväron és kôrnyékén ............. 159 Filipascu Alexandru: A csiz mint a Märamarosi és Radnai havasok feszkelö EDER ee el une le oe ose ose 205 Filipascu Alexandru: Adatok Kolozsvár madärvilägahoz .................. 276 Filipascu Alexandru: Csonttollü a Radnai havasokban .................... 273 Fodor Tamds — Babay Karoly: Urali bagoly fészkelése a Sätorhegysegben .... 252 Gajdacs Mátyás: Flamingék pusztulása Abessziniäban ..................... 279 Gereby György: Füstös récék és kékcsőrű réce Pellérden ................... 258 Geréby György: A feketeszárnyú székicsér fészkelése Magyarországon. ........ 259 Gereby György: Szalagos keresztesoru Pécsett ro. RSA 263 Gorzo Gyorgy: Amerikai canko a magyar faunäban ............:.-..--.+.:- 125 Gyéressy Antal: Madártani adatok a Duna-Tisza közeröl ................... 259 Györfi Sándor: Ujabb füstös cinege előfordulása Erdélyben ................ 274 Györfi Sándor: Újabb csicsőrke megfigyelések ............................. 275 Györfi Sándor: Bajszos sármány fészkelése a Nyugat-Erdélyi Kárpátok keleti lejtöin liane ann n LOI kisa mc sac = e 276 Györy Jend: Jegesrecek S1ófoknál i... 257 Győry Jenő: Adatok a csilp-csalp füzike fészkelési ökolögiajahoz ............ 270 Győry Jenő: Suvolto feszkelese a Soproni hegységben "CE 255 Györy Jenö: Madärfaunisztikai adatok a Köszegi hegysegböl, Szalafö (Vas m.) kormyckérolves a, UNIVERSE 262 Dr. Homonnay Nándor: Magyarország és környező területe gélyaällomänyänak mennyasesilfelvetelezese az) 1941. evben OSE EE 83 Hüttler Bela: A sarkantyús särmäny előfordulása Magyarországon. .......... 256 Jakab Andras; Bnekeshattyuselöforduläasar we 257 Jakab András: Bütykös ásólúd Bihar megyében nr vr PERRET EEE 257 Jakab András: Havasi sarlósfecskék feltűnése Budapesten ................. 252 Jakab Andräs:Sarlésfecskék feszkelötelepe Budapesten a Bem József utcában 260 Kálóczy Lajos: Solymászati és madártani emlékek a régi magyar szépirodalom- bol -és: hivatalos írásokból: le ei. on tae ets RI SOK EKET ETEK ÉTÉ 231 Kalocey, Lajoss Buty kos hattyu a Mosoni-Dunan RIO EA: 257 Dr. Keve Andras és Dr. Patkai Imre: A magyarorszägi héjak rendszertani helyzete 127 Dr. Keve András es Schmidt Egon: A vizimadarak vonuläsänak egyidejű (syn- chron) "kutatása o. „en. nn OL A es RT 145 Dr. Keve Andras: Különösebb madärvendégek a Balaton mellett 1959 őszétől 1962 TaVAaSZaI ge cose ec ne ee weed itis Os iis erga A Ge Cle EK e 264 Dr. Keve Andras: Vigyäzzunk a vörhenyes fecske elöforduläsära ........... 272 Kiss Keve: Darázsölyv a debreceni Napgyerdén.. nn. 258 Dr Koss Vilmos; Blamineo az Ipolyzvölsyeben a... RER 247 Klemm Werner: A fülespacsirta fészkelésének első bizonyítéka a deli Kärpätok- MOAT vise sec essen ann anne bat JOEL Seren 253 Koffan Károly: Havasi szürkebegyek Budaörs határában .................. 265 Kohl István: Szürkegem fészkelése Beresztelke községben .................. 247 Kohl Isiván: Enekeshattyük Szászrégen vidékén .......................... 257 Kohl Isivän: Gatyäskuvik Szäszregen kôrnyékén ........................-. 273 Kóródi Gal Janos: Adatok a borzas gödény elterjedéséhez, biometriäjähoz és tàp- lalkozasahoz "(Romániában 2. ERRO ET 65 Dr. Korompai Viktor: Tengelicfészkek száma és lelöhelyei Gyula város belterü- leten az 1961. évben. i. uc. TR RE 103 Kovaes, Andor Kul6n6s isolyom)Arcentinabolas SR be 223 Dr Kgeiz00 Müklos Bagolyköpet-vizsgälatoke RE RA 47 Dr. Kretzoi Miklós: A hóbagoly egy régibb dunántúli elöforduläsa.......... 252 Dr. Makatsch Wolfgang: Kakuk kisőrgébics fészkében ..................... 269 Máté László: Feherszärnyü szerkök telepe Ürbőpusztám ................... 259 Mikuska Jozsef: Nôrôs äsulüd a kanizsai järäsban ........ 00000 257 Mikuska József: Megfigyelések a Ludas tavon (Vojvodina) ................. 278 Mile Daniel: Gyursyalag, telep a Wiszantulon) 1. ONE 268 Molnar Pal vide, Béres Jozsef ilo oe EE 57 Mosdnszky Arisztid: À Kárpát-medence madärfaunäjänak észak-európai expan- Zivstormäirölieu us. seins Se ek. DARKER da Sera tie SARE 173 Munteanu Dan: A füstös cinege Kolozsváron (Cluj) is fészkel ............. 274 Munteanu Dan és Filipascu Al.: Ornitholögiai megfigyelések Kosnän .......... 277 Murvay Árpád: A halvány geze fészkelése Orosházán ..................... 255 Nagy Gyula: Az ürvôsrigé északi alfajának előfordulása Magyarországon. ....... 254 Nagy Imre: A fekete gólya fészkelése 1959-ben a Bakonyban .............. 246 Nemere Lajos: A kis vércse fészkelése Makó határában ................... 251 Dr. Ocsovszky László: Eltojt darutojás a cserebökényi pusztán ............. 268 6 Dr. Ocsovszky László: Reznek fészkelése Cserebòkényben .................. 251 Beeren line vide! Dr Keve Andräs, utt «crei cle di mito ite cuevelol à 127 PreReatkan Imre: Kas kárókatona Biharugran i ita weni 268 Dr. Pátkaiz Imre: Bütykös hattyú Szentgotthárdon ........................ 257 Dr. Pätkai Imre: Fekete réce az Alföldön, füstös réce a Dunán ............ 257 Dr. Patkai Imre: Szirti sas Gödöllő környékén ..... eo CR RESTO 258 none lonadaly kispolingen 2... soc. cene 1.0 lire 268 D oikon Imre: Sziki pacsirta téli előfordulása .................. "+... 254 Dr. Patkai Imre: Léprigé költese Budakeszi határában, havasi lile a Dunän- OE L00900 0A RAR RINO 261 Dr. Patkai Imre: Fülespacsirta Székkutas hataraban ...................... 262 ar ranelmrenOubacsevorsuvolték i... iii ae 270 Péczely Péter: A madarak kopäcsolö mozgásának hatása a nyakesigolyak EUROS à 0 0 0640800 ER Peczely Péter: Csigaforgaté a vásárhelyi Fehertön ........................ 268 Fee Butykössäasolud Tatami sg sense ose sas bee oe cee eels ee ee ee 257 Radetzky Jeno: A kerecsensólyom fészkelése a Velencei hegységben. ......... 258 Radetzky Jeno: A léprigé siksägi fészkelése és a gulipan újabb feszkelöhelyei Fejér MeN RACs [OS doc 2 LEI SRO CC OOO SO ES I ARI 261 Radványi Otto: Fekete gólya fészkelése a Bodrogközben ................... 246 Radványi Otto: Megfigyelések gyurgyalag telepeken ....................... 267 dfj. Réthy Zsigmond: Kisköcsagtelepek a Hármas-Körös mentén. ............ 245 Dr. Sághy Antal: További adatok a Gerecse hegység és a Középső-Duna ma- TÁTVA INGA So ER ORO ESS 263 Sámuel Nicolette: Őszi megfigyelés a tüzesfejű királyka udvarlási viselkedéséről 199 iSvovemmecios Kustos réce rar Tiszan Szász ába nn ren 258 Schäfer Lajos: Adatok a Duna — Tisza köze madärvilägahoz ............... 259 Schäfer Lajos — Dr. Tapfer Dezsö: Budapest sarlösfeeske allomänya 1961-ben ... 261 bella s EéjasasDOserdéneEle ser Me ser Ce ue En se ne 258 Schoiemlaljos A deli hantmadäar Agetelekem "Un... 267 Schmidt Egon: Gyöngybagoly-köpetvizsgälatok eredményei ................. 51 Soma iomaide Dr. Keve:Andräs... © rue Bets Pene dee s etel PE 145 Schmidt Egon — Sterbetz István: Adatok a Duna — Tisza közi szikesek madärvi- Bef en 44 0 ee OS i ER de 258 ÉTAT BI Csio at etető OSZADO <5 nin ed eue ele die ele eee 271 Cuil gon “LOLZCSOLU, CILLOMMSATMADY LL... + + be ee es eee en ene ou Le 271 Schmidt Egon: Adatok a Villänyi hegység madärfaunäjähoz ................ 265 Dr. Solymosy László: Kis poling a Dunántúl északnyugati részén ........... 262 Dr. Solymosy Laszlo: Traktort követő ugartyukok ........................ 262 Dr. Sovago Mihály: A kanalasgém és székicsér hortobágyi fészkelése ....... 268 Sterbetz István: A pasztorgém rendszeres megjelenése a Saséri rezervátumban 246 Sterbetz István: A batla fészkelése a Saséri rezervátumban ................. 247 Sierbetz Istvan: Madarak burgonyabogär pusztítása ....................... 272 BrenBerzWelistvornssyade Schmidt Boon E. renne entra 258 Stollmann András: Adatok a fenyörigö fészkeléséhez a Nyugati-Karpatokban 195 Szelke Árpád: Madártani tapasztalatok a nyílt tengereken ................. 279 Szemere László: A. balkáni gerle megtelepedett a Bakonyban .............. 263 Szepesvári László: Fenyőszajkó a Sátor-hegységben ........................ 267 pezlassulZoltanivide Gyory ETŐ Le. ane el le ns ner innen 255 Szomjas László: Macskabaglyok gyülekezése nyúlsírásra ................... 270 Szöke Péter: A madárhangábrázolás egzakt módszere ...................... 109 Pelo pier@Dezsor@kvidesSchafer Bajos nilo ie ine 261 BER ame De2s0: Hollok a PiliSShesység bent... ..................... 263 Ternyak Jenö: Enekes hattyü Kiskunhalas hatäräban ..................... 257 EC cnos wzirul sas al Harangos t6mall................eououensonuuen. 258 Ternyák Jenő: Fülespacsirta az inokai erdőben ........................... 259 Turcek Fr. J.: A karmazsinpirók területfoglalása Szlovákiában . . . . . . . . . . . . . 169 Urbán Sándor: Széncinege korai fészkelési kísérlete ....................... 270 Vásárhelyi István: Ragadozómadár-adatok a Bükkből .................... 258 Vasarhelyolstcan 2 Holo ag Buldsben RE nen ECC ter EEE CE 267 Dr Verise Albert: Dr. He. Csorgey: Tiaasz 00). 62. is ee Eee ELET 15 Dr. Vertse Albert: Madärtelepitési kisérletek (1960—1962) .................. 23 Vespremeanu E. E.: Adatok a roman Duna-ärter madarainak ökolögiäjähoz 211 Apro: közlemények i MISTE CE 245 omemoraml I TT 281 Könyvismertetesekr o TEN 285 Index alphabeticus Vite ROERO 303 I CONTENTS Agardi, E.: Scops Owl nesting in County Baranya ........................ 265: Agárdi, E.: Spotted Flycatcher’s nesting-sites ............................. 269 E ee ENestinenrreeulanties RR See CN eet is 266 Aradi, Cs.: Levant Sparrow Hawk nesting in the Nagyerdö of Debrecen .... 250 Aumiiller, St.: Ruddy Shelduck on the shore of the Fertő Lake (Neusied- LEE) 3250 nor oa RE darte 257 EEE Wile billeds Bern observed 2... 1.0.1. EE RE 262 gone, JK, Saale, Dielen ME ER RER Re A a Eee 252 Dr. Beretzek, P.: Rare breeding-birds of the reeds ......................... 259 Dr. Beretzk, P.: Velvet Scoters on the Lake of Kunfehértó. ............... 258 Dr. Beretek, P.: The birds of floating-islands iti. tao e s 259 Dr. Beretzk, P.: The assertion of parental and selfpreservational instincts observed at damaged nests of the Pendule Fit .......................-. 271 Béldi, M.: Ornithological observations on the shore ot the Black Sea ....... 20% Beldi, M.: Hibernating Little Snipe and Spotted Crake at Nagyenyed (Aiud) 273 Beldi, M.: Short-toed Lark in the Countryside of Kolozsvär (Cluj) ......... 273. Beldi, M.: Sombre Tit breeding in the Countryside of Kolozsvär (Cluj) .... 274 Beldi, M.: Barred Warbler, Sedge-Warbler and Marsh-Warbler on the main- SESS Ct kolo (CI) CREER EEE RI ee 274- Béress, J.— Molnar, P.: Angaben zur Ernährung und Dynamik einiger unserer Wintergastvögel in Kolozsvár (Cluj) und Umgebung ................... 61 Beress, J.: Ornithological observations in the Märamaros and the Radna Moun- SI n te Ae e e 276 Bogdan, L.: How Wild-Geese drink at frozen waters ..................... 268 Bude, Ble Akos: ISwitbrat BÉCS zn... e eo 252 Csaba, J.: Ornithological records from County Vas ........................ 263- Csaba, J.: Faunistical data of the bird collection of the destroyed Museum of BERN RENON Soc hehe oe 266. Csiba, L.: Mute Swan in the region of Doborgaz (NW. Hungary) .......... 257 Osiba, L.: White-Tailed Eagles along the Danube near Győr .... .. . . . . . . . . . 258 Dr. Dózsa, I.: Der Haussperling (Passer domesticus) als Salmonella typhi TIFIENIUITA. LESSONS RO NO CORO OREGON NO EI en IO E 227 Faba, L.: Ornithological data from the diary of an old taxidermist, the late BO A ARR E TO i E ls stunt 272 Helene; Tenemalm!sl Owi at! Baja tt i e ee 262° Ferencz, M.: Crested and Coal Tits in County Somogy .................... 262° Fernbach, J.: Ouails mislaid belated eggs)... : ........2....2.2. nennen ts 268 Fernbach, J.: Northern Ring-Ousel at Zobnatica .......................... 273 Fernbach, J.: Lapland Bunting in the Vojvodina ......................... 276. Filipascu, Al.: Waxwings at Cluj (Kolozsvär) and its vicinity ............. 167 Filipascu, Al.: The Siskin breeding on the Märamaros and Radna Mountains 206 Filipascu, Al.: Data on the avifauna of Kolozsvär (Cluj) ................. 276 Filipascu, Al.: Waxwing on the Radna Mountains ........................ 273 Fodor, T.— Babay, K.: Ural Owl breeding on the Sätor Mountains ........ 252 “Gajdaes, M:; Blamingo-plague in Apbessma ta. 279 Gereby, Gys: Velvet Scoters near Pellérd, LE eee 258 Gereby, Gy. Ruddy Duck at Pellerd Re „u... cians 0 en en = E 258 Gereby, Gy.: Black-Winged Pratincole breeding in Hungary ................ 259 Gereby, Gy.2 Dwo:bazrred -Crosshill’ at, Pécs’ 25... 22.22. Je RE PE 263 Gorzö, Gy.: American Yellowshank in the Hungarian avifauna ............. 126 Gyéressy, A.: Ornithological data from between the Danube and Tisza ...... 259 Györfi, S.: Sombre Tit occuring more recently in Transylvania ............. 274 GYörst, 8: Moresrecent data on, Serims ... ne... 00 2. PETITE EEE 275 Gyorfi, S.: Rock-bunting breeding on the eastern slopes of the western Carpathian Mountains of Transylvanie I. Race an ccs oe ee eee 276 Gyory, dic Long-tailed) Duck ASL TOO EE 257 Györy, J.: Rarer visitors at the Danube downstream of Budapest .......... 262 Gyorgy Jc Tern’s winter-oceurrence aire ee TNT To 262 Györy, J.: Data on the Frequency of the Coal Tit and the Mistle Thrush im Breeding-Saison un. m eee aks LIMITE 2ER ESEN 97 Györy, J.: Data on the nesting oecologie of the Chiff-chaff ................ 270 Gyory, J. — Szilassy, Z.: Bullfinchs nesting in the Sopron Mountains ...... 256 Györy, J.: Dataonthe avifauna of Kőszeg Mountains and the countryside of Szalafő 262 Dr. Homonnay, N.: Quantitative Storchaufnahme in Ungarn und in den anstos- senden Gebieten im Jahre- LATE TPE EEE TE CN ETC TE CPE CPE PEER 97 Hitler, Bo: Lapland) Bunting occurime) in Hungary... 5.40. eee eee ene 256 Jakab, A” Whooper Swan's Occurrence |. a.m. ses: EEE 257 Jakab,, A, Sheld-Duck occurrence in Ni) Hungary. rn eee eee 257 akad cas Alpine Swifts turing. up) Budapest: 2... telet sae eee eee 253 Kaloczy, L.: Überlieferungen und Daten in der ungarischen Literatur und den Amtschriften vergangener Zeiten über die Falknerei und Vogelkunde ........ 231 Kalöczy, L.: Mute Swan on the Moson-arm of the Danube ................ 222 Dr. Keve, A. — Dr. Patkai, I.: The taxonomical Position of the Hawksin Hungary 128 Dr. Keve, A. — Schmidt, E.: The Results of the Synchron Survey of the Water- Bowl. Migration im 1969.22. descente tes CO ES 154 Dr. Keve, A.: Rare visitors near the Lake Balaton (W. Hungary) from autumn 1959-6111 spring, 1962, oss ssc 2008 > douce auto LIE TTT 264 Dr Keve, WA: Achtuns auf Rötelschwalben Ar n 272 Kiss, K.: Honey Buzzard in the Nagyerdő of Debrecen ................... 258 Dr. Kass) Ve: Klamineofin the Ipoly-Valley Ce RR ee eee eee 247 Klemm, W.: Erster Nachweis über die Brüten der Ohrenlerche in den südlichen Karpaten tati EE IA TIMER ALLE, lee DER 253 Koran, Re: Alpme -Accentors. at Budadrs- e EE meus cae 265 Kohl, 1.2 Grey Heron nesting within alyillage RE SOR RE EROE 248 Kohl, I.: Whooper Swans repeatedly in the countryside of Szäszregen (Reghin) 257 Kohl, I.: Tengmalm’s Owl in the countryside of SzAszrégen (Reghin) ..... 273 Korodi Gal, J.: Data on the Dalmatian Pelican’s territorial extension, biometry and nutrition in Roumania HR ee retire ek soe eee 79 Dr. Korompai, V.: The number and sites of the Goldfinch-nests within the town Gyula (SE Hungary) im 1961) ren. PROS eee ee 105 Kovacs, A.: An extraordinary Falcon from Argentina ...................-- 223 Dr Kretzou, Mis: Bulen-Gewöll-Studien id RETTE 50 Dr. Kretzöi, M.: Snowy Owl’s earlier occurrence in Transdanubia .......... 252 Dr. Makatsch, W.:Schwarzstirn-Würger als Wirt von Kuckuck ............. 269 Mate, L.: White-winged Black Terns’colony at Ürbôpuszta ................ 259 Mikuska, J.: Observations on the Ludas Lake (Vojvodina) ................ 278 Maile, “Dy: Bee-eater nesting left of the Risza AN J. eee eee 268 Molnár, P. vide. Béres; 3: ecto, aa ER, eee 61 Mosanszky, A.: Expansive Formen der Vogelfauna des Karpatenbeckens gegen Nordeuropa... Ken EIER NT EO AS, SSO eee 185 Manteana,D.Svideriilipascuy ALMA 22.00, Se, A RRRRRES 277 Munteanu, D.: Sombre Tit breeding also at Kolozsvär (Cluj) .............. 274 Munteanu, D. and Filipascu, Al.: Ornithological observations at Cosna ..... 277 Murvay, A.: Olivaceous Warbler breeding at Oroshäza (SE Hungary) ...... 255 10 Nagy, Gy.: Northern Ring-Ousel first occuring in Hungary ................ 254 Nagy, I.: Black Stork nesting in the Bakony Mountains .................. 246 Nemere, L.: Lesser Kestrel nesting in the environs of Makö ............... 251 Dr. Ocsovszky, L.: Crane’s egg mislaid at Cserebôkénypuszta ............... 268 Dr. Ocsovszky, L.: Little Bustard nesting at Cserebôkény .................. 251 PL meee er DrESIKeve ASE NT nen RE TE LR 128 Buck le. Byomy; Cormorant ab, Biharugra "re. 268 Rad ls Mute Swan at Szentgotthärd ész sees .......... ee 257 DrePaikar, 1° Common, Scoter on the Hungarian Plain ................... 257 Merkur RIE Velvet, Scoter on the Danube NE 257 Dr. Pdikai, I.: Golden Eagle in the countryside of Gödöllö................ 258 Dr, aa, obberzel ia kransdanuloialsy.- oc ances asses see ace eee ac 262 Dr. Pátkaz, T.: Whimbrel exhausted by leeches ................ se eees 268 Dr. Pátkan, T.: Short-toed Lark occuring in Winter... 254 Dr. Pátkaz, T.: Mastle ‘Thrush breeding at Budakeszi ........2.............. 261 Dr. Pätkai, lee Bnliimehesgeatingzoak-gallsy Pr enden 270 Péczely, P.: Die Wirkung der hämmernden Bewegung der Vögel auf die Ausbildung Ir Salsa i N TAI ake 140 Péczely, P.: Oyster Catcher at the Feher-Lake of Hödmezöväsärhely ........ 268 none Sel Duecksatı-Tatar ae. en e e nenne PT 257 Radetzky, J.: Saker Falcon nesting in the Velence Mountains .............. 258 Radetzky, J.: Avocet’s more recent nesting-sites in County Fejer ........... 261 "madetziey; 322 Mistle Lhursh breeding on the plains .................2...... 261 Radványi, O.: Black Stork breeding in the Bodrogköz ..................... 246 inadvaniye, 022 Observations’ on the Bee-eater "NN 267 Réthy, Zs.: Little Egret colonies along the Triple-Körös ................... 245 Dr. Saghy, A.: Further data on the avifauna of the Gerecse Mountains and the LOIS DEEE 5 4 5 Sets EE REP IC ee Kt 263 Samuel, N.: Some Notes on the Autumnal Courtship of the Firecrest ...... 202 Schäfer, L.: Velvet Scoter’s occurrence on the Tisza ...................... 258 Bere Data, on the avatauna of the Töserd6 1... 259 Schäfer, L. — Dr. Tapfer, D.: The stock of Swifts in Budapest in 1961 ... 260 Schafen, D.: Black-throated Wheater at Aggtelek ......................... 267 Schmidt, E.: Die Ergebnisse der Gewöllenuntersuchungen der Schleiereule ....... 55 Sam, [Hs SA Die, NSOE ERE O RS Eee 154 Schmidt, E. — Sterbetz, I.: Data on the avifauna of the sodaie ranges between the Danube amel Doll ER 258 Schmidt, E.: Long-tailed Tit feeding snails ................ ES IRRE NER 271 Sr ER Mellow Bunting, with deformed bill... Ru. anne 271 Schmidt, E.: Data on the avifauna of the Villány Mountainranges ......... 265 Dr. Solymosy, L.: Whimbrel in the north-western part of Transdanubia .... 262 Dr. Solymosy, 7.2 Stone Curlews following a tractor ...................... 262 Dr. Sovagso, M.: Spoon-Bill nesting on the Hortobágy ..................... 263 Sterbetz, I.: Buff-backed Heron’s regular appearance in the Sasér-Sactuary ...... 246 Sterbei2, 1.: Glossy Ibis nesting in the Sasér-Sanctuary ...............----- 247 SEE ER Birds destroyine, Colorado Beetle..." "#......0. 272 Siete, L ace SoHo IDR RE ne ba 258 Stollmann, A.: Angaben zum Brüten der Wacholderdrossel in den West- SENTRÜCN à à re RN RE 198 Szelke, A.: Ornithological experiences on the open sea .................... 279 Szemere, L.: Collared Turtle Dove resident in the Bakony Mountains ........... 263 beepesenm VS Nuüteracker, in ther Satormountains i... ente 267 Szomjas, L.: Tawny Owls gathered by hare-wailing ...................... 270 Szöke, P.: The Exact Method for the Recording of Bird-Song .............. 120 Dr. Tapfer, ACL SC la ashe Teepe ges, Obes, cece LI ETTI 260 Dr. Tapfer, D.: Ravens in the BTS ANTIQUE CAN I PET oe oS 263 Ternyak, J.: Rarer bird-visitors in the environs of Kiskunhalas ........ 257, 258 Turcek, Fr..J.: The expansion of the Scarlet Crosbeak’s nesting area in Slovakia 170 Urbán, ws. Great, Tit"s early nesting-attempb »........... Jun. ci 270 11 Vasarhelyi, I.: Data on raptorial birds in the Bükk Mountains ............ 258 Vásárhelyi, 1.: Raven in the Bükk Mountains 2.27 TR ee eee 267 Dr Vertse,. Asz Dr h.co Titus Csôrgey EM: ni AREE STE 19 Dr. Verise, A.: Vogelansiedlungs-versuche (1960—1962) .................... 36 Vespremeanu, E. E.: Zur Okologie der Vògel des Uberschwemmungsgebietes der DONA TTT M A Re ee Hs PRETE 213 Short Notes: c a Ana Le PR oe TE 245. In memonami' i sen de i SESS ee Se A EEEN TÉS 281 Books soa SOS OR Re tale Als en N PETTO 285 Indexvalphabeticus'avium: wii NER dio 3 IRE AE 303 12 ÄBRÄK JEGYZEKE - LIST OF ILLUSTRATIONS Bar bee Osorser Pitusz — Dr. hie) Titus Csorgey ho js. EE okt 16 2. Alvó kiralyka-par — Gelbköpfige Goldhähnchen ....................... 19 3. Eternit kisodüban fészkelő, fiait etető kékcinege — Fütternde Biaumeise vor einer kleinen Nisthöhle aus Asbestcement ............................. 24 4. Odukihelyezò emelöszerkezet — Ein Gerät zum Aufhängen und zur Kontrolle cer Disks A N EE EST 27 5. Odülaké madaraink feszkelöterületei es odufoglalasuk vázlatos aránya a hagyományos feszekodükban — Eine Skizze über den Zusammenhang des Brutareals und die Besetzung der klassischen Nistkästen durch Höhlenbrüter 29 6. Eternit kisodü szerkezete — Die Konstruktion desleinen Nistkastchens aus À FC ICE NET) 00 Biol ote SORTI ee 32 7. A güdények fészkelési areäljanak csökkenése 1856 és 1958 között Romania- ban — Abnahme des Brutareals der Pelikane in Rumänien zwischen 1856 al NIS de 08 ER ies ee i O e tal ear 66 8. Rózsás gödenyek telepe — Brutkolonie von Rosa Pelikanen ............. 74 9. Fiatal borzas gòdények — Junge Krauskopfpelikane ..................... 74 10. Elelmet hordó gölya-szülök — Futterbringende Störche .................. 83 11. Gélyafészkek emberi épitményeken — Storchnester an menschlichen Bauten 87 12. Gélyafészkelés lehetösege kemenyeken — Möglichkeiten des Nestbaues der Seerekesyanii Bauchfängen =... Re ec wes ao een 89 13. Élőfákra elhelyezett gélyafészek típusok — Typen der Storchnester an BADEN dE ota: 6 RR a a RI II nn 90—91 14. Kihelyezhetö tärgyak, melyekkel a gölya lefészkelését megkönnyithetjük — Gegenstände mit welchen man die Ansiedlung des Storches erleichtert ..... 93 15.—18. Szöke Peter: A madärhangäbräzoläs egzakt mödszere c. cikkének ábrái — Illustrations to the paper P. Szöke’s: The Exact Method for Recording CET SON ws N I EN 110—119 19. Sargaläabü canké, Tringa flavipes (Gm.) — Lesser Yellowlegs ............. 125 20. Atlas (nagyfakopänes és csuszka) — Atlas von Buntspecht und Kleiber ..... 132 21. A 4. nyakcsigolya dorsalis nezetben — Dorsale Seite der vierten Hals- WILDE. 0.40.08 SIRIO NS RES em M Ne ru 133 22. Az 5. nyakesigolya caudo-ventralis nézetből — Caudo-ventrale Seite der fünf- Gen BONO RSS er RR Pe DIRE 135 23. A 6. nyakcsigolya elölnezetböl — Voransicht der 6. Halswirbel ............. 136 24. A 14. nyakcsigolya hätulröl — Rückansicht der 14. Halswirbel ............. 136 25. A csonttollü számbeli ingadozása Kolozsvárott (Cluj) az atlag hömersek- lethez viszonyitva — Zahlschwankung der Seidenschwänze im Vergleich zur Temperaturschwankung in Kolozsvär (Cluj Wx ick sticks E SIRIA SO DN 164 26. A csonttollü szärnyfüggvenyek fejlődése — Entwicklung des Flügel-Appen- XE SITESISCIACHSCAWANZES ne I Se nno 166 27/a. A fenyörigö elterjedése a Kärpät-medenceben — Verbreitungskarte der Wacholderdrossel in dem Karpathen-Becken ........................... 180 27/b. A fenyörigö elterjedése Szlovákiában 1960-ban — Die Verbreitung der Wa- cholderdrosselimider Sloyakeıım 1960, 2 2 en 195 28. Fenyörigö-feszek — Wacholderdrossel-Nest ............................ 196 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 14 Árterület —Überschwemmungsgebiet "NE, 212 Árvíz által érintetlen terület— Von Überschwemmungen verschontes Land 212 A kanalasgém egy éves életciklusa során történő pusztuläsi aránya — Die Proportion der Verluste des Löffelreiher’s im Laufe seines jährlichen Entwick- lungszyklus- Shonen SE RT 215 Homokbuckäk a Duna-ligetek nyugati részében — Sanddünnen in den westlichen Sektoren der Donau Auen 2... ROC 217 A nyári lúd „ket-emeletes’’ fészke — ‚‚Zweistöckiges’’ Nest der Graugans..... 218 Uszadek fatörzsön epült küszvägöcser-feszek — Nest der Fluss- Seeschwalbe aufeinentzeibenden'Baumstamm 2.12. ROOT TE 219 Falco kreyenborgi Kl. . >... 2... 20 u. te se We ee TETTO 223 Kis héja (Aceipiter brevipes) fészke — The Nest of Levant Sparrow Hawk ... 249 Kis vércse fészkén — Lesser Kestrel at the Nest ........... 0000 251 A halvány geze fészke — Olivaceous Warbler’s nest . . ..... 254 VMoröslasölud — Ruddy Shelduck RR EC OOO RE SONNO 257 Ustökösgem fészkelése nádasban — Nesting of the Sqacco-Heron in Reed ... 260 Leprigöteszke — Nest of mistle Thrush ... ORIONE E 261 Fusti fecske fészkének különös elhelyezése — An unusualy Nest of Swallow ... 265 Torzesörü citromsarmany — Yellowhammer with deformed bill ............ 27 Dr. H. €. CSÖRGEY TITUSZ NY. KISERLETÜGYI FÖIGAZGATO, A MADÁRTANI INTÉZET IGAZGATÓJA 1875—1961 Dr. Vertse Albert Kiváló tudós, művész és kiváló ember volt. Egyike azon elhivatottak- nak, akik a Madártani Intézetben, akkor még M. Ornith. Központban kezdettől fogva munkálkodtak, annak jövőjét tehetségükkel, fáradhatat- lan munkájukkal megalapozták. Ez alapítók közül utolsónak hagyott itt bennünket. Elhunytával egy korszak zárult le intézetünk és a magyar madártan történetében. Tudós volt és művész; a természet, a madarak rajongó szerelmese. Benne magasan lobogott az elhivatottság szellemi fáklyája, és nehéz eldön- teni, hogy tudósnak volt-e nagyobb vagy művésznek! Ő az utóbbit, a művészetet tartotta a szellemi alkotások között a magasabb rendűnek, és a szépségek iránt annyira fogékony lelkéhez bizonyára ez is állott a leg- közelebb. Ez kellett hogy álljon, hiszen csodálatos szépségű madarképei- vel idehaza és messze külföldön egyaránt, már fiatal korában széles körű elismerést, hírnevet szerzett. Képeinek nemcsak természethűsége, utol- érhetetlenül finom technikája bűvölte el a szakértőket és a laikusokat, hanem elsősorban a madár szépségének, formája-mozgása bájának szinte költői megjelenítése is, amit csak a madárvilág és életjelenségeinek rajon- gásig fokozott áhitatos szemlélete válthat ki egy született művészegyéni- ségből. Képeinek varázsa emelte HERMAN OTTÓ: A madarak hasznarol és kara- rol c. „kis madaras könyv" hatását olyan magas fokra, amely mai napig páratlan a magyar népszerűsítő tudományos könyvsikerek között. A nagy sikernek már csak betetőzése volt a német és angol nyelvű kiadás. Eze- ken a képeken ismerte meg népünk a madarakat mint a természetszere- tet egyik, szépségével gyönyörködtető forrását. Generációk nőttek és nőnek fel CsöRGxy képeinek egész életre szóló emlékével, hatásaként a madarak el nem múló szeretetével, irányukban tanúsított érdeklő- déssel. Örök kára madártani irodalmunknak, hogy CHERNEL ISTVÁN korai halála meggátolta azt a kedves tervét, amely élete egyik fő műve lett volna, a CHERNEL-könyv egy újabb kiadásának a megjelentetését. Az új kia- dást — az egész magyar madárfaunára kiterjedően — ő illusztrálta volna! Ezt a dédelgetett tervét később azért is el kellett vetnie, mert ifjúkori madarász-vadászatai közben történt áthűlések miatt (egy szil- veszter esti récevadászaton a jég is beszakadt alatta) kézujjait is reumás bántalmak támadták meg úgy, hogy ecset kezelésére alkalmatlanná vál- 15 tak. Ez az akkor még gyógyíthatatlan betegség elkísérte élete végéig, s minduntalan emlékeztet- te őt az olyan sokat em- legetett, felejthetetlen ifjúkori vadászkirándulá- saira, amelyek színhelye a Fertő madárparadi- csoma volt. Ott töltötte ifjúsága javarészét mint soproni diák, ott ismer- kedett meg madárvilá- gunkkal, ott preparálta, festette első madarait, madárképeit. Ennek az örökké visszavágyott ifjúkori vadäszeletnek akkor szakadt vége, ami- kor egyetemi hallgató- ként Pestre, majd a má- . sodik év végeztével mint . gyakornok a Központ . státusába került. Saját szavaival élve: , amikor a szilaj pákászból az író- asztal szomorú rabszol- gája lettem" . A sopron megyei Ne- zsideren született 1875. VII. 12-én. Dunaszerda- 1. ábra. Dr. h. c. Csörgey Titusz helyre, majd mint kisdiák Abb. 1. Dr. h. c. Titus Csörgey előbb Pozsonyba, később Sopronba kerül, ahol kö- zépiskolait végezte. Rövidesen felfigyelt rá kitűnő ornithologus terme- szetrajz tanára, FASzL ISTVÁN, munkatársának fogadja, gyűjtőfegyvert sze- rez számára és lehetőséget a Fertő madárvilágának tanulmányozásához, madárgyűjtésekhez, az iskolai madárgyűjtemény gyarapításához. Magá- tól tanul meg preparálni, s azt oly művészi fokra fejleszti, hogy jóval később is az ő régi preparátumai az intézeti gyűjtemény legszebb darabjai. Az volt a módszere, hogy a frissen lőtt madárról, azon melegében, a hely- színen vázlatot készített a test természetes hajlatairól, a tollazat elren- deződéséről. E rajzok alapján készítette azután élethűségükben tökéle- tes preparátumait. Elsősorban az élő madarakat rajzolta kirándulásain. Távcsövön figyeli a madarak mozgását, testtartását s az elkapott, jellemző mozdulatokat a mindig magával hordott vázlatkönyvében rögzíti. Ez volt egyik titka képei természethűségének. Mint egyetemi hallgató kerül — FAszz ISTVAN ajánlatára — a M. 16 Ornith. Központba 1895-ben, ahova a szabad termeszetben szerzett madärismerete, művészi preparatori képessége, valamint akkoriban kibon- takozó illusztrátori tehetsége egyenesen predesztinálták. Képességei mél- tánylásra is találtak, s HERMAN OTTÓ rövidesen megbízza PETÉNYI hátrahagyott madártani jegyzeteinek tudományos feldolgozásával, amit mintaszerűen elvégez. A vaskos könyv most már egybegyűjtötte és kritikailag is rendszerezte a becses anyagot (1904). CSGRGEY képeivel díszítve méltó emléket állított a magyar madártan úttörő tudósának külföld előtt is, mert rövidesen német nyelven is megjelent (1905). 1901-ben katonai szolgálatra Sopronba rendelik, ahonnan betegen kerül vissza. Egészsége helyreállítása érdekében HERMAN OTTO kieszközli, hogy öt hónapot az Adria partján, Spalatóban töltsön a madárvonulás tanul- mányozásával. Megfigyeléseiről az Aquilaban számol be (1902, 1903). Amikor Intézetünk 1901-ben a Földművelésügyi Minisztérium fennha- tósága alá kerül, és CHERNEL ISTVÁN szorgalmazására a gazdasági madár- tan művelése is programba vétetett, CsORGEYre nagy és fontos feladat várt, nevezetesen a gyakorlati madárvédelem magyarországi megalapo- zása, megszervezése. E program minél alaposabb megvalósítása érdeké- ben 1903-ben Seebachba utazott. Hónapokat töltött BERLEPSCH madár- védelmi mintatelepén, ahol behatóan tanulmányozta az akkor már világ- hírűvé vált telepítési módszereket. Hazatérve ő veti meg a gyakorlati madárvédelem alapjait a fészekodúgyár megszervezésével és az , Utmu- tató a mesterséges fészekodúk alkalmazásához . . ." c.saját képeivel illuszt- rált könyvecskéjével, amely az FM kiadványaként, a gyakorlati madár- védelem módszertanának állandóan keresett forrása lett. Rövidesen két kiadást ér meg (1906, 1907); 1910-ben németül jelenik meg, majd 1913-tól kezdődően , Madárvédelem a kertben" címmel foly- tatódik időszakos megjelenése, s ettől kezdve további 10 kiadást ér meg, az utolsót 1948-ban. Ez idő alatt a madárvédelem eszközeit sokszorosan tökéletesítette, fejlesztette. A ma is használatos odú- és etető-típusok megtervezésével segítette elő a gyakorlati madärvedelem terjedését. Az elért eredményeket , Madárvédelmi tanulmányok" címen folyamatosan közreadja az Aquila lapjain, de előadásokat is tart, népszerűsítő cikkeket is ír. Írásai nagy visszhangra találnak országszerte, s az elvetett mag életképesnek bizonyul. Legszebb hajtásaként a debreceni Tiszántúli Madárvédő Egyesület és a pécsi Mecsek Egyesület Madártani Szakosz- tályának megalakulása mint nagyhatású társadalmi megmozdulások emlí- tendők, amelvek szűkebb pátriájukban terjesztik, népszerűsítik a gyakor- lati madárvédelmet. Széles körű természettudományos műveltségével, biológiai iskolázott- ságával a gazdasági madártan egyéb területein is eredményesen munkál- kodik. Különösen nagy jelentőségűek a vetési varjú táplálkozását tisz- tázó gyomortartalom-analízisei, majd a gazdasági érdekű hasznos és ká- ros tevékenységükben a környezeti tényező-változások döntő befolyásá- nak kimutatása. A madarak gazdasági jelentőségének elbírálásánál ez fontos, elvi jelentőségű megállapítás. A gazdasági madártan terén elért eredményei alapján a Földművelésügyi Miniszter a római Nemzetközi Mezőgazdasági Intézet szaktudósítójának nevezi ki. Eközben régi ked- 2 Aquila 1962—63. — 17 vence tudomänyähoz, a faunisztikähoz sem lesz hűtlen. Ő vezeti be a magyar faunäba a Hieraaetus fasciatus-t (1904), az Accipiter brevipes-t (1906), a Larus marinus-t (1908) és a Branta ruficollis-t (1915). El6adasaival tevékeny részt vesz a nemzetközi madartani kongresszusokon is, igy 1905-ben Londonban, 1910-ben Berlinben, 1926-ban Koppenhágában, 1930-ban Amsterdamban, 1928-ban Genfben tart előadást a Nemzetközi Madárvédelmi Bizottság ülésén. HERMAN OTTO halálával már fiatalon ráháramlik az Intézet vezetésé- nek gondja, hiszen HERMAN O. utóda, CHERNEL ISTVAN (1914—1922) Kőszegen él, csak a tudományos irányítást tartja fenn magának, az Inté- zet ügyes-bajos dolgait ő intézi mint igazgatóhelyettes. CHERNEL halála után CsORGEY tényleges vezető, igazgató lett. Ez az időszak mar a háború és az azt követő nehéz gazdasági helyzet gondjai között telik, amely a mind- jobban elhatalmasodó reumatikus betegségévelegyütt aláássa munkaképes- ségét. Ekkor már országos hírű tudós, a magyar madárvédelem elhivatott, köztiszteletben álló vezetője. Tudományos érdemeit a külföld is elismeri és értékeli: az American Ornithologists’ Union levelezö- (1932), a bajor Ornithologische Gesellschaft tiszteletbeli tagjává választotta (1933). Elet- művének legméltóbb elismeréseként pedig a Debreceni Tudományegye- tem 1934-ben díszdoktorrá avatta. Nagy tehetségének legeredetibb alkotásai, madárképei, a század elején világviszonylatban is a madárillusztráció élvonalában állt. Sok külföldi szerző igyekezett Cs6rcEY-képekkel diszittetni munkáját, így SNOUCKAERT VAN SCHAUBURG holland madarakról szóló könyvét (1908), a holland madár- védő egyesület evkönyvet (1933), B. Duvaz olasz madárvédelmi kiad- ványait (1932). Jellemző CsöRGEY puritán egyéniségére és az Intézet iránt érzett áldozatkész szeretetére, hogy az előbb említett olasz köny- vek illusztrálásáért járó tekintélyes tiszteletdíjat az akkor nagy anyagi nehézségekkel küzdő Aquila évkönyvünk megjelentetésének elősegítésére fordította. 1935-ben ment nyugalomba, kísérletügyi főigazgatói ranggal. A Balaton mellé, Ábrahámhegyre költözött kis kertes házába véglegesen. Horgász- gatással és a ház körüli kerti munkával tölti idejét, amíg ereje engedi. Szeretett Intézetének 1945-ben történt tragikus pusztulása (amikor leg- szebb madárképeinek eredeti példányai is elpusztultak) nagy lelki meg- rázkódtatást jelent számára. Évekig nem hallunk róla, később azonban az újjáéledő Intézet sorsa mindjobban érdekli, gyakran váltunk levelet, amelynek hosszú sorát csak halála akasztja meg. Bár hallását az utolsó években csaknem teljesen elvesztette, szelleme, érdeklődése friss, sőt a humor is gyakran kicsendül soraiból: az öregség mindennapos tragédiája fölött humorizál, az öregséggel járó, számára alig elviselhető, szinte szé- gyenteljesnek érzett elesettségen, amely ellen — sajnos — nincs orvosság. 1961. december elején a tapolcai kórházba szállítják feleségével együtt, akin szívgyengeség jelei mutatkoznak, ő pedig fizikai leromlottsága, kime- rültsége miatt szorul ápolásra. A gondos kórházi ápolás visszaadja élet- kedvüket, a magas korral járó általános elgyengüléssel azonban már nem tud megbirkózni, s december 16-án csendesen elaludt. Egy héttel felesége halála után, akinek elhunytát előtte — kíméletből — eltitkolták. 18 Felettes hatösagunk saját halottjának tekin- tette s eltemettetéséről gondoskodott. Széles körű, biztos tu- dású, kristálytiszta ítélő- képességű, nagyrabecsült főnököt és szeretett kollé- gát vesztettünk el benne, akit betegségtől sokat gyötört fizikuma gátolt abban, hogy terveit mind megvalósíthassa. Mind- ez már csak ráadás lett volna eddigi munkássá- gára, mert életművével megalkotta azt, amit cé- lul tűzött ki, s amire mél- tán büszke lehetett : elül- tette népünk lelkében a madárszeretet és madár- védelem gondoiatát, s az rohamosan sarjadva még életében terebélyes fává növekedett. Bizonyára e 2. ábra. Alvó királyka-pár (Élet után) jól végzett, eredményes Abb. 2. Gelbköpfige Goldhähnchen munka tudata is hozzá- (Pinxit: T. Csörgey) járult, hogy a szellemi $ értékek iránt annyira fogékony s az anyagi javak iránt érzéketlen, puri- tán egyénisége minden testi és lelki fájdalmon úrrá tudott lenni. Kedélye általában derűs, kiegyensúlyozott, szeretetre méltó, s ezzel felejthetetlenül barátságossá, meleg otthonná tette Intézetünket. Nagy tehetségű tudós egyéniségét, példamutató emberi magatartását, maradandó alkotásaival, tanításaival együtt követendő, nemes hagyományként őrizzük emlékeze- tünkben. Dr. h. c. Titus Csörgey Oberdirektor für Versuchswesen i.R., Direktor des Ornithologischen Institutes 1875 — 1961 Dr. Albert Vertse Er war ein hervorragender Wissenschaftler, Künstler und ein grossartiger Mensch. Einer der wenigen Berufenen, die bei dem Ornithologischen Institut, damals noch Ungarische Ornithologische Zentrale, vom Anfang an mitarbeiteten und die Zukunft des Institutes mit ihrem Talent und ihrer unermüdlichen Arbeit sicherten. Er war der Letzte, der von diesen Begründern uns verliess. Mit seinem Ableben nimmt ein Zeit- alter in der Geschichte unseres Institutes und der ungarischen Ornithologie sein Ende. Da = 19 Wissenschaftler war er und Künstler, ein begeisterter Liebhaber der Natur und der Vögel. Die geistige Fackel der Berufenheit flackerte hoch in ihm und es wäre schwer zu entscheiden, ob er als Wissenschaftler oder als Künstler grösser war. Er selbst teilte — innerhalb des geistigen Schaffens — der Kunst den höheren Rang zu und seiner, für die Schönheit so empfindlichen Seele stand diese sicherlich auch am nächsten. Sie musste ihm auch näher stehen, da er doch mit seinen wunderschönen Bildern nicht nur in seiner Heimat, sondern auch im weiten Auslande schon in seinen jungen Jahren sich Anerkennung und Ruhm erwarb. Seine Bilder waren nicht nur wegen ihrer Naturtreue und unübertrefflich feinen Technik für den Fachmann ebenso, wie für den Laien, bezaubernd, sondern in erster Reihe weil sie die Schönheit des Vogels, den Reiz seiner Form und Pose beinahe poetisch ver- gegenwärtigten. So etwas kann nur eine schwärmerische und andächtige Betrach- tung der Vogelwelt und ihrer Lebenserscheinungen in einer Künstler-Persönlich- keit hervorrufen. Es ist dem Zauber seiner Bilder zu verdanken, dass die Wirkung von OTTO HER- MAN’s Vogelbuch, betitelt „Über Nutzen und Schaden der Vögel” eine so grosse Wirkung hatte, wie bisher kein anderes ungarisches volkstümlich-wissenschaftliches Buch. Dieser grosse Erfolg wurde durch die deutsch- und englisch-sprachigen Aus- gaben nur noch ergänzt. Durch diese Bilder hat unser Volk die Vögel kennen und sie als einen schönen Bestandteil der Natur lieben gelernt. Generationen sind herangewachsen mit der Erinnerung an die CSÖRGEY"schen Bilder und durch die- selben in Liebe und Interesse für die Vögel. Ewig schade für unsere ornithologische Literatur, dass das frühzeitige Ableben von ISTVÁN CHERNEL die Durchführung seines Lieblingsplanes verhinderte, nämlich die neue Ausgabe des CHERNEL-Buches, welches die Krönung seines Hauptwerkes gewesen wäre. Diese neue Ausgabe, welche die ganze ungarische Vogelfauna neuer- dings umfassen sollte, wäre mit den Illustrationen CsöRGEY"s erschienen. Er musste aber diesen Lieblingsplan später auch deswegen fallen lassen, weil seine Hände und Finger, infolge einer Erkältung bei jugendlichen Vogeljagden (bei einer Jagd auf Enten am Sylvestertag brach das Eis unter ihm ein), von rheumatischen Leiden angegriffen und für den Gebrauch des Pinsels unfähig wurden. Diese damals noch unheilbare Krankheit begleitete ihn das ganze Lehen hindurch und erinnerte ihn immerfort an die oft erwähnten, unvergesslichen Vogelausflüge der Jugendzeit im Vogelparadies vom Fertő-tó (Neusiedlersee). Den grössten Teil seiner Jugend ver- brachte er dort als Student in Sopron, dort lernte er unsere Vogelwelt kennen, dort präparierte er seine ersten Vögel und malte seine ersten Vogelbilder. Dieses immer zurückersehnte Jagdleben der Jugendjahre endete, als er auf die Budapester Universität kam und schon nach dem zweiten Jahr als Praktikant im Status der Zentrale angestellt wurde. Wie er selbst sagte: „Als ich vom wilden ,,pákász" zum Sklaven des Schreibtisches wurde.” Tirusz CsöRGEY ist am 12. August 1875 in Nezsider (Komitat Sopron) geboren. Als kleines Kind kam er nach Dunaszerdahely, dann als Schüler nach Pozsony, später nach Sopron, wo er die Mittelschule beendete. Alsbald rief er die Aufmerksamkeit seines Professoren für Naturgeschichte, des Ornithologen IstvAN FAszt auf sich, der ihn als Mitarbeiter zu sich nimmt, ihm auch eine Sammelwaffe verschafft und ihm die Möglichkeit zum Studium der Vogelwelt vom Fertö und zum Sammeln von Vögeln sichert, wodurch er auch die Vogelsammlung der Schule bereichert. Er erlernt von selbst das Präparieren der Vögel und bringt diese Arbeit auf ein so hohes künstliches Niveau, dass auch viel später noch immer seine alten Präparate die schönsten Exemp- lare der Schulsammlung waren. Er verfolgte die Methode, vom frisch erlegten Vogel an Ort und Stelle gleich Skizzen zu entwerfen, mit besonderer Aufmerksamkeit auf die Linien des Körpers und auf die Ordnung der Federung. Auf Grund dieser Skizzen ver- fertigte er später in vollkommener Naturtreue seine Präparate. Aber in erster Reihe zeichnete er bei seinen Ausflügen die lebendigen Vögel. Mit Hilfe eines Fernglases beo- bachtete er die Bewegungen und die Körperhaltung der Vögel und fixierte die charak- teristischen Bewegungen in seinem Skizzenbuch, das er immer bei sich hatte. Das war eines der Geheimnisse der Naturtreue seiner Bilder. 20 Auf die Empfehlung von ISTVÁN FÁszL kam er im Jahre 1895 — noch als Uni- versitätsstudent — in die Ungarische Ornithologische Zentrale, wohin ihn seine in der Natur erworbene Vogelkenntnis, seine Fähigkeit zur künstlerischen Präparie- rung, sowie auch seine sich damals entfaltende Begabung zur Illustration, geradezu prädestinierten. Seine Fähigkeiten trafen auf entsprechende Würdigung und Orro HERMAN beauftrage ihn mit der wissenschaftlichen Bearbeitung der ornithologischen Aufzeichnungen von PETENYI, die nach dem Tode des genannten Forschers zurück- blieben. Er bewerkstelligte diese Arbeit beispielhaft. Das Buch, das aus seinen Händen kam, sammelte und ordnete auch kritisch das wertvolle Material. Mit Csör- GEY’s Bildern geschmückt, stellte es dem bahnbrechenden Wissenschaftler der ungarischen Ornithologie (1904) auch im Ausland ein würdiges Denkmal, da es kurz danach auch in deutscher Sprache erschien (1905). Im Jahre 1901 wurde Csòrcey zum Militärdienst nach Sopron eingerufen, von wo er krank zurückkam. Im Interesse seiner Genesung erwirkt OTTO HERMAN, dass er fünf Monate an der Adria in Spalato (Split) verbringe, wo er den Vogelzug beo- bachtet. Uber seine Beobachtungen berichtete er in Aquila (1902—1903). Als im Jahre 1901 unser Institut unter die Kompetenz des Landwirtschaftlichen Ministeriums kam und auf Drängen von ISTVÁN CHERNEL auch die Pflege der ange- wandten Ornithologie ins Programm genommen wurde, wartete eine grosse und wich- tige Aufgabe auf CSÖRGEY, nämlich die Begründung und Organisierung des prakti- schen Vogelschutzes in Ungarn. Um dieses Programm je gründlicher durchführen zu kònnen, reiste er im Jahre 1903 nach Seebach. Monate verbrachte er auf der Mus- terstation für Vogelschutz von BERLEPSCH, wo er die damals schon weltberühmt gewordenen Ansıedlungsmethoden eingehend studierte. Als er zurückkehrte, legte er den Grund des praktischen Vogelschutzes mittels der Organisierung einer Nist- höhlen-Fabrik und mittels des eigenhändig illustrierten Buches „Wegweiser zum Gebrauch der künstlichen Nisthöhlen”, welches als Ausgabe des Landwirtschaftlichen Ministeriums eine stets gesuchte Quelle des praktischen Naturschutzes wurde. Das Buch erreichte in kurzer Zeit zwei Auflagen (1906—1907); im Jahre 1910 erschien es in deutscher Sprache und vom Jahre 1913 an erschien es fortlaufend unter dem Titel „Vogelschutz im Garten” und erreichte weitere zehn Auflagen, von denen die letzte im Jahre 1948 herauskam. Während dieser Zeit vervollkommnete er mehrfach die Einrichtungen des Vogelschutzes. Durch die Planung der bis heute gebrauchten Nisthöhlen und Futterstellen förderte er die Verbreitung des praktischen Vogelschutzes. Die erreichten Erfolge publizierte er regelmässig in den Spalten von Aquila, aber er hielt auch Vorlesungen und schrieb volkstümliche Artikel. Seine Schriften fanden im ganzen Land grosses Echo, die von ihm gesäte Saat bewies sich als lebensfähig. Als schönste Triebe dieser Saat sind die Bildung des Vogelschutz-Vereins von Debrecen und der ornithologischen Sektion des Mecsek- Vereins von Pécs zu erwähnen. Dies sind weitwirkende gesellschaftliche Bewegungen, welche auf einem engeren Gebiet den praktischen Naturschutz verbreiten und popu- larisieren. Mit Hilfe seiner ausgebreiteten naturwissenschaftlichen Bildung und seiner biolo- gischen Schulung, betätigte er sich auch auf anderen Gebieten der angewandten Ornithologie mit nennenswertem Erfolg. Als besonders bedeutend sind seine Magen- gehalt-Analysen hervorzuheben, durch die er die Ernährung der Saatkrähe klärte. Im Zusammenhang mit dem genannten Vogel wies er auch den entscheidenden Ein- fluss nach, den die Verschiedenheiten der Umgebung auf die wirtschaftlich nützliche und schädliche Tätigkeit der Saatkrähne ausüben. Bei der Beurteilung der ökonomi- schen Bedeutung der Vögel, eine wichtige und prinzipielle Feststellung. Auf Grund der Erfolge, die er auf dem Gebiet der angewandten Ornithologie erreichte, ernannte ihn der Minister für Landwirtschaft zum Fachberichterstatter des Römischen Inter- nationalen Institutes. Dabei ist er aber auch seiner Lieblingswissenschaft, der Faunis- tik, nicht untreu geworden. Er führt in die ungarische Fauna den Hieraaetus fasci- natus (1904), den Accipiter brevines (1906), die Larus marinus (1908) und die Branta ruficollis (1915) ein. Oft nimmt er an internationalen ornithologischen Kongressen teil, so im Jahre 1905 in London, im Jahre 1910 in Berlin, im Jahre 1926 in Koppen- hagen, im Jahre 1930 in Amsterdam: im Jahre 1928 haltet er in Genf eine Vorlesung in der Sitzung des Internationalen Vogelschutz-Komites. Nach dem Ableben von OTTO HERMAN muss er noch als junger Mann die prakti- 21 sche Führung des Institutes übernehmen, da OTTO HERMAN’s Nachtolger, ISTVÁN CHERNEL (1914—1922) in Köszeg lebt und nur die wissenschaftliche Führung in seinen Händen behaltet, während die alltägliche praktische Leitung dem stellvertre- tenden Direktor CSÖRGEY zur Aufgabe wird. Nach CHERNEL’s Tod übernahm er die ganze Leitung als Direktor. Diese Zeitspanne ist schon durh die Sorgen des Krieges und die folgende schwere wirtschaftliche Lage charakterisiert. Auch die Uberhandnahme seiner rheumatischen Krankheit untergrabt seine Arbeitsfähigkeit. Doch ist er zu dieser Zeit schon ein berühmter Wissenschaftler, der Berufene, und allgemein geachtete Leiter des ungarischen Vogelschutzes. Seine wissenschaftlichen Verdienste wurden auch im Ausland anerkannt und geachtet: die American Orni- thologists’ Union wählte ihm zum korrespondierenden Mitgliede (1932) und die Ornithologische Gesellschaft i. Bayern zum Ehrenmitglied (1933). Und als höchste Anerkennung seines Lebenswerkes wurde ihm im Jahre 1934 die Würde eines Ehren- doktors der Universität Dehrecen verliehen. Seine originellsten Werke, nämlich die Vogelbilder, standen schon am Anfang des Jahrhunderts in der ganzen Welt in der ersten Linie der Vogelillustrationen. Mehrere ausländische Autore trachteten ihre Bücher mit CSôrGEY-schen Bildern zu schmük- ken, so SNOUCKAERT VAN SCHAUBURG sein Buch über die holländischen Vögel (1908), das Jahrbuch des holländischen Naturschutzvereins (1933) und B. DUVAL seine italieni- schen Vogelschutz Ausgaben (1932). Kennzeichnend für den puritanischen Charakter von ÜSÖRGEY und für seine opferbereite Liebe dem Institut gegenüber ist, dass er das ansehnliche Honorar, welches er für die Illustration der genannten italienischen Werke erhielt, zum Erscheinen unseres damals mit grossen finanziellen Schwierig- keiten kämpfenden Jahrbuches, der Aquila, verwendete. Im Jahre 1935 ging er in Ruhestand mit dem Rang eines Oberdirektors für Versuchswesen. Er zog sich am Balaton (Plattensee) in Abrahämhegy, in sein dortiges kleines Haus, endgültig zurück. Bis seine Kräfte es erlaubten, verbrachte er die Zeit mit Angeln und mit kleineren Arbeiten um das Haus und im Garten. Die tragische Zerstörung seines so geliebten Institutes im Jahre 1945 (wobei die Ori- ginal-Exemplare seiner schönsten Vogelbilder auch zugrunde gingen) bedeutete eine grosse seelische Erschütterung für ihn. Jahrelang hörten wir nichts von ihm, später aber zeigte er ein lebendiges Interesse für das Schicksal des wiedererwachenden Institu- tes. Es begann ein reger Briefwechsel, welcher nur durch seinen Tod sein Ende nahm. Obwohl er in den letzten Jahren sein Gehör beinahe vollkommen verlor, sein Geist und sein Interesse behielten ihre Frische, es klang sogar oft ein gesunder Humor aus seinen Zeilen: er machte Spass aus der alltäglichen Tragödie des Alters, der Ver- fallenheit die mit dem Alter verbunden ist, die er kaum zu ertragen wusste, doch gegen welche es kein Heilmittel gibt. Am Anfang Dezember 1961 wurde er mit seiner Frau, die herzleidend war, in das Spital von Tapolca gebracht, da er wegen einer allgemeinen Schwäche und Erschöpfung der Pflege bedurfte. Zwar gab ihnen die tüchtige Behandlung die Lebenslust zurück, doch konnte er gegen die Altersschwäche nicht mehr kämpfen und am 16. Dezember schlief er ruhig ein. Er folgte nach einer Woche seiner Frau, deren Ableben ihm takt- voll verheimlicht wurde. Unsere Obrigkeiten betrachteten ihn als ihren eigenen Toten und sorgten für seine Beerdigung. Wir verloren in ihm einen hochgeschätzten Vorgesetzten grossen Wissens, klarer Beurteilungsfähigkeit und einen geliebten Kollegen, der der Krankheiten wegen die ihn heimsuchten, nicht alle Pläne durchführen konnte. Das wäre aber nur eine Zugabe zu seiner Tätigkeit gewesen, da sein Lebenswerk auch so Grund zum Stolz war. Er setzte in die Seele unseres Volkes die Liebe zu den Vögeln und den Gedanken des Vogelschutzes und seine Saat brachte schon während seines Lebens reiche Früchte. Gewiss hat diese gut erledigte und erfolgreiche Arbeit dazu beigetragen, dass sein für die geistigen Werte so empfänglicher und für die materiellen Werte so unem- pfindlicher, puritaner Charakter über alle körperlichen und seelischen Leiden Herr werden konnte. Er hatte ein heiteres, auszeglichenes und liebenswürdiges Gemüt, wodurch der die Atmosphäre unseres Institutes unvergesslich freundlich und warm- familiär gestaltete. Wir bewahren die Erinnerung an seine Persönlichkeit, an sein beispielhaftes humanes Wesen samt seiner bleibenden Werke und seine Lehre als folgenswerte, edle Tradition. 22 MADARTELEPÎTÉSI KISERLETEK (1960—1962) Dr. Vertse Albert Az Aquilaban több ízben beszámoltam azokról az akkor még nagyobbára tapoga- tózó kísérleteimről, amelyek célja mesterséges madártelepítésünk eszközeinek és mód- szereinek tökéletesítése, hogy a biológiai növényvédelem korszerű, tehát nagyüzemi méretekben megbízhatóbb, a hasznos fajok települése tekintetében pedig az eddigiek- nél eredményesebb legyen. Nálunk is két kérdés megoldása látszott a legfontosabbnak: az egyik a fészekodú anyagának tökéletesítése, a másik a fészekodúk verebektől való mentesítése. Miután a legutóbbi három év eredményei az elképzelés perspektíváit igazolni látszanak, szükségesnek tartom, hogy ezeket az eredményeket, a megelőző kísérletek részered- ményeinek rövid összefoglalásával ismertessem. Az eternit fészekodú A fészekodú anyagának tökéletesítését sürgető olyan irányú kívánsá- gok, hogy az odú mind mechanikai behatásokkal, mind az időjárás viszontagságaival szemben megfelelő szilárdságú és ellenállóképességű legyen, az eternit (azbesztcement) fészekodú bevezetésével megoldottnak tekinthetők. A több mint 10 éve tartó, az utóbbi években már több száz eternit fészekodúval folytatott kísérleteink, ill. több mint 1000 eternit odú felett gyakorolt ellenőrzésünk során semmi (időjárási behatásoktól vagy madaraktól, egyéb állatoktól származó) elváltozás, rongálódás nem tapasztalható. Legkevésbé olyan, ami az odú eredményes használhatósá- gát befolyásolhatná. Annak ellenére, hogy ezek a kísérleti példányok egyelőre házi készítmények, tehát műszakilag még nem a legtökéletesebb szerkezetek. Jelenleg leggyöngébb pontja az aránylag vékony eternit tetőlap, amelyekből, rendszerint szállításkor 1—2 db eltörik vagy megre- ped. Ha gyárilag sikerül az odútesttel arányos erősségű sapkákat előállí- tani, ezt a problémát is megoldottuk. Az odúk használhatósága ellen — elméleti síkon — kifogások merül- tek fel, és merülnek elvétve még ma is. Az egyik, hogy miután az eter- nit jó hővezető, télen túlságosan hideg, nyáron túlságosan meleg ahhoz, hogy a madarak téli éjszakázására, majd tavaszi költésére alkalmas legyen. Az bizonyos, hogy a kánikulai tűző napnak órákon át kitett odú belső hőmérséklete a külvilágéhoz viszonyítva jelentősen felmelegszik (júliusban 27 C" külső hőmérsékleten a napsugárzásnak órákon át kitett odúban 35 C"-ra emelkedett a hőmérséklet), azonban a tavaszi, jóval enyhébb, sőt gyakran hűvös időjáráskor a közvetlen napsugárzástól kapott hőnyereség még előnyös is lehet a költésre. Egyébként erdőkben, parkok- 23 esse TT nn ‘ ban, de még gsyümölcsö- nti sökben is rendszerint elég | nagymérvű az arnyékolt- i sag ahhoz, hogy az odü belső h6mérsékletének ilyen nagyaranyü felme- legedeset eleve |kizärja. | Telen pedig ügy lätszik | a madár testmelege el- i lensülyozni tudja az eter- nit kisugárzó h6vesztesé- get. Ez lehet a valószínű oka, hogy a gyakorlat tel- jes mértékben megcáfolja az említett elméleti fel- tevéseket. A madarak téli | éjszakázásra rendszeresen igénybe veszik az eternit odúkat (újabban az őszi odútisztogatás alkalmä- val fél maréknyi fűrész- port teszünk az odúkba, amely a télen bent éjsza- kázó madarat a rideg be- ton fenéktől elszigeteli), fészkeléskor pedig, külö- nösen a Parus-fajok, a faodúkkal szemben feltű- 3. ábra. Eternit kisodúban fészkelő, fiait etető kékcinege az alcsüti természetvédelmi parkban nő mértékben előnyben ré- Abb. 3. Fütterende Blaumeise vor eine kleine Nisthöhle szesitik! De a tobbi faj aus Asbestzement im Naturschutzpark von Alcsut is szívesen fogadja az (Photo: Dr. A. Vertse) eternit odúkat, s gyakran már a kihelyezés első napjaiban észrevenni a beható érdeklődést, különösen fészkelési időben. A szarvasi kísérleti telepen az első három évben (1956—58) mintegy egyharmaddal több fészkelés volt eternit odúkban, mint deszka odúk- ban (1.: Aquila, 1959). Feldebrôn kb. 60 éves cseres-tölgyes erdőben 1960. IV. 26-án 40 eternit odút helyeztünk ki, s az ott régebben üzemben volt faodúkban a költés már azon a tavaszon visszaesett a következő mérték- ben: Eternit odú Faodú Parus maior ....... 12 3 Parus caeruleus 7 — Parus palustris .... 2 — Sitta europaea 1 — Jynx torquilla ...... — 4 Sturnus vulgaris ... — 4 Passer montanus ... — 6 7 Osszesen : 22 1 24 Tahiban gyümölcsösben 1955. IV. 4-én kihelyezett néhány fatönk és 7 eternit odúban már azon a tavaszon 4 cinkefészkelés volt, mind a négy eternit odúban. Keszthelyen szintén gyümölcsösben 1960 tavaszán 7 eternit odút helyeztünk ki, s már azon a tavaszon 5 eternit odúban szén- cinkefészkelés indult, azonban a mezei verebek rátelepedése miatt kettő- ben a fészkelés abbamaradt. Kiskunmajsán házi kertben 1961. novembe- rében kihelyezett kis 4 odúban már néhány nap múlva rendszeresen éj- szakázott a kékcinke. Mecséren 1961 őszén, házi kertbe kihelyeztünk 3 eternit odút, amelyekben 1962 tavaszán 3 cinkepár költött. Általában az tapasztalható, hogy az eternit odúk elfoglalásában a Parus-fajok a legrugalmasabbak, míg a verebek az első években tartózkodóan visel- kednek, azonban később megszűnik idegenkedésük s az eternit odúkat ők is előnyben részesítik. Intézetünk, valamint az Egri Növényvédelmi Állomás által eddig kihelyezett és jelenleg működésben levő több mint 1000 odúban eddig a következő fajok fészkeltek: Parus maior, P. caeru- leus, P. palustris, Sitta europaea, Jyna torquilla, Sturnus vulgaris, Passer montanus, Passer domesticus. Felvetődött az a kérdés is, hogy miután az eternit könnyen lehűl, hűvös időben nem forog-e fenn a bepárásodás veszélye? Az odú tág ürege és az eternit nagy nedvességfelszívó képessége úgy látszik meggá- tolja a bepárásodást, s valóban csak az 1962. év rendkívül hűvös júniu- sának elején tapasztaltunk párásodást 1—2 odúban (4—5 C" körüli éjsza- kai és 14 C" legmagasabb nappali hőmérsékletnél), amelyekben fejlett fiókák voltak. Miután az odúk szerkezetileg teljesen egyformák és ugyan- akkor számos olyan nagy- és kisodút vizsgáltam, ahonnan 8—10 fióka. repült ki hiánytalanul s az odún és fészekanyagon páralecsapódás nem volt tapasztalható, egyelőre nem tudom az okát megmagyarázni. Fel- tehető, hogy ezek a bepárásodott odúk voltak legjobban kitéve a napo- kig tartó, az évszakhoz képest rendkívül hideg szél hűtőhatásának. A párásodás kiküszöbölését vagy csökkentését bizonyára elősegítené, ha az akasztó drót beillesztésére szolgáló lyukakat 6—8 mm nagyságúra fúrnánk. E két lyuk és a röpnyílás között olyan ventilláció lépne fel, amely biztosítaná a megfelelő levegőcserét. Bár ezzel a téli időszakra ten- nénk esetleg túl szellőssé az odúkat, a madár testétől felmelegedett levegő túl gyorsan eltávozna az odúból. Az is előfordult egy-két ízben, hogy a rossz kihelyezés vagy szerkezeti hiba következtében az esővíz beszivárgott az odúba. Ezt a hibát kiküszö- böltük az akasztó drót könyökszerű visszahajlításával, amely ilyenfor- mán az esővíz bevezetésére alkalmatlanná vált, továbbá azáltal, hogy a beton fenéklap közepén vízlevezető nyílást hagytunk, amely az esetleg be- csurgó esővizet gyorsan elvezeti, s így a fészek elázását megakadályozza. Ez- zel az eljárással a fészekodúk esőtől való biztosítása teljes mértékben sikerült. Az eternit odúknak a madarak által való nagyfokú igénybevétele és a sikeres költések a bizonyítékai annak, hogy ez az odútípus megfelelő. Bizonyára szilárdsága és a rovarokkal szembeni sterilitása is vonzerő, továbbá, hogy a ragadozók és a konkurrens kisemlősökkel szemben is sokkal nagyobb védelmet nyújt, mint a faodúk bármelyike, különösen függesztett kihelyezésben. 25 Az eternit odünak a legnagyobb jelentösege a mesterséges madärtele- pites nagyüzemi müvelésénél, a gyakorlat teren van; szilärdsäga folytàn a javítási gondok a minimálisra redukálódnak, ami a telepítési kedvre is bizonyára serkentő hatású lesz. Jelentékenyebben olcsóbb is a faodúk- nál, főleg azért, mert egyszeri beszerzéssel a madártelepítés zavartalan- sága évtizedekre biztosítható. Meg kell említenem még azt a nem lebecsülendő kifogást is, amely az eternit odúk nem esztétikus küllemét róják fel fő hibául azzal, hogy a vilá- gosszürke, műanyag mivoltát messziről eláruló odú a növényzet természe- tes színharmóniájából bántóan kiri. Ez a kifogás is feltevésen alapul, és a valóság nem igazolja, legalábbis nem olyan mértékben, hogy a növény- zet esztétikai hatását befolyásolná. Egy lombos fa színösszetétele ugyanis olyan változatos, abban (különösen napsütésben) a sötét és világos fol- tok olyan bőségben vannak, amelyek között az eternit odúk színe telje- sen elvész, különösen ha erre a kihelyezéskor ügyelünk. Erdőben, park- ban hektáronként 4—5 odút is ki lehet helyezni úgy, hogy a nem beava- tott jóformán nem is szerez róluk tudomást. Mindazonáltal, e szempontra való tekintettel tervbe vettük különféle színekre (esetleg „terepszinüre” festett, dukkózott eternit odúk előállítását. Fontos gyakorlati kérdésként merült fel az a kívánság, hogyan mente- sítsük szabadtéri odútelepeinket illetéktelenek háborgatásaitól, esetleg rongálásaitól. Ennek a helyenként még előforduló kártékony ténykedés- nek a kiküszöbölése, vagy legalábbis jelentős megnehezítése céljából szerkesztettem a mellékelt ábrán bemutatott emelő szerkezetet, amely- nek segítségével a fészekodút olyan magasra és olyan kinyúló oldalágakra is kifüggeszthetjük, ahová létra segítségével nem tudnánk, tehát jóval nagyobb biztonságban vannak. Az egyszerű szerkezet leírása a következő: Egy 4—5 m hosszú, erős bambuszrúd végre gallyazó fűrészt és ívben kihajló vaskampót, a vas- kampó végére csigát erősítünk úgy, hogy a csiga csak a tartó bot és a vas- kampó síkjában foroghasson! A csigán erős zsineget vetünk át, végére vastag drótból hajlított, hosszúszárú és többágú horgot kötünk, a horog szárának felső végéhez pedig (szintén stabilan) ólom vagy egyéb fémnehe- zéket erősítünk, ami a horog, ill. a zsineg leszaladását a csigán át bizto- sítja. Ezzel készen is van az odúkihelyező és leemelő szerszám. Használata a következő: a fűrésszel egy kiszemelt ágat lefűrészelünk úgy, hogy csonkja alkalmas legyen az odú felfüggesztésére. Ezután alsó hegyes végével az ágcsonk alá, a földbe szúrjuk a rudat, amelyet egy ember függőleges helyzetben szilárdan tart, míg egy másik a horogra akasztott odút a zsinórral megfelelő magasságba felhúzza, majd együttesen az ág- csonkra akasztják. Könnyű odúk esetében a módszer úgy tökéletesít- hető, hogy a rúd alsó végére kb. csípőmagasságban egy hosszú hajtókar- ral ellátott erős orsót szerelünk, amelyre a zsinór felcsévélhető. Ebben az esetben a rúd felső végére (horgászbothoz hasonlóan) 1—2 zsinörvezetö karikát szerelünk, hogy a zsinór a bot mellett fusson s az odú felhúzását ne akadályozza. Ezzel a szerkezettel — könnyű odúk esetében — az egész műveletet egy ember is elvégezheti. Az odú leemelésénél a következőképpen járunk el: a zsinórt feszesre 26 4. dbra. Odükihelyezö emelöszerkezet Abb. 4. Ein Gerät zum Aufhängen und zur Kontrolle der Nistkästen hüzzuk ügy, hogy a fémnehezék a csiga kengyeléhez feszülve, a horog mozdulatlanná váljon (lásd a 4. ábrát). Ebben az állapotban könnyen beakaszthatjuk a horgot az odú drótfogantyújába, majd a zsinórt állan- dóan feszesen tartva (hogy közben a horog ki ne akasztódjék) a rudat a legkedvezőbb állásba hozzuk, és az odút leemeljük. Azért szükséges, hogy a csiga kengyele a vaskampóhoz, valamint a fémnehezék a horog szárá- hoz szilárdan legyen erősítve. mert ellenkező esetben mind a csiga, mind a horog a beakasztási próbálkozásoknál okvetlen forogni, lengeni kezd, ami a beakasztást rendkívül megnehezíti. 27 Ha az odüt tarté ägesonk tülsagosan vastag, elöfordulhat, hogy az odü kiakasztäsakor az odü fogantyüja a horgot megszoritja, a horog a fogan- ty és a csonk közé szorul, és nehezen lehet kiszabadítani. Ezt elkerül- hetjük, ha a fogantyú tetejére olyan hurkot készítünk amibe az emelő- horgot beakaszthatjuk. Készen vásárolt odúknál ezt az akasztó hurkot drótkarikával is helyettesíthetjük. Ezzel a szerkezettel olyan területeken, ahol a zavarás veszélye fenyeget, s a fák ágalakulása megengedi, az odú olyan magasra és olyan messzire kinyúló ágakra is felakasztható, ami létrával, megfelelő támasz hiányá- ban, szinte megoldhatatlan feladat volna. Ez a módszer tehát nemcsak nehéz munkától, a létra hurcolásától mentesít, hanem az odúk kedvezőbb, biztonságosabb kihelyezését is lehetővé teszi. A szerszám súlya, bambuszrúd esetében, a legkönnyebb létrának is csak töredéke, hordozása tehát nem jelent különösebb megterhelést, hosz- szúsága ellenére sem. Ez utóbbi hátrányt egyébként is kiküszöbölhetjük, ha a rudat 2—3 egyenlő darabra elvágjuk, és összeillő végeit (szintén hor- gászbothoz hasonlóan) egymásba csúszó fémcső-darabokkal szereljük fel. Ebben az esetben a nagyobb kaliberű fémcsövön egy L alakú kivágást kell készítenünk, a kisebb kaliberűn pedig (amelyet a nagyobbikba bele- dugunk) a megfelelő helyre egy gömbölyű fejű szöget verünk. A két cső- darabot azután úgy toljuk össze, hogy a szög kiálló fejét a hosszanti rovátkán végigcsúsztatjuk, majd teljes összetoláskor az L alakú kivágás alsó vízszintes szárába elfordítjuk. Ezzel megakadályozható, hogy fűré- szeléskor az egymásbatolt bambuszdarabok szétváljanak. A verébmentes eternit fészekodú A „verebkerdes” kezdettől fogva madártelepítési törekvéseink legsú- lyosabb problémája. Túlnyomóan alföldi jellegű országunk területének több mint 60%-a, amely mezőgazdasági művelés alatt áll, a mezei veréb élettere. Ezért a mezőgazdasági területeken levő vagy azokkal határos fás kultúrákban (még a mezei veréb fészkelésének határterületein is: erdőszéleken, parkokban) a cinkefajok, elsősorban a széncinke megtele- pítése céljából kihelyezett mesterséges fészekodúkat túlnyomóan a mezei veréb foglalja el. Kifejezetten erdős területeken (zárt erdőben) létesített fészekodú-telepeinktől eltekintve, a hagyományos, Berlepsch-rendszerű (32,46 mm röpnyílású) fészekodúinkban mindenütt a mezei veréb dominál, s a cinkefajokat a legnagyobb igyekezettel sem tudjuk kielégítő számban fészkelésre bírni. Erdőben szegény alföldi területeinken pedig jóformán egyáltalán nem. A mellékelt táblázat (5. ábra) vázlatosan szemlélteti, hogy a fás növény- zet „egyszerüsödesenek”, ritkulásának arányában mennyire csökken nálunk az erdei fajok megtelepedésének valószínűsége, illetve ezzel pár- huzamosan megnövekszik a mezei veréb fészkelési dinamizmusa. Szemléltetésül közlöm egyes kísérleti telepeink több évi eredményeit is. Pl. egy tiszántúli, alföldi szőlőben (Hajduhadház) levő gyümölcsösben 16 db túlnyomóan 32 mm-es röpnyílású fatönkodú 7 évi fészkelési ered- ménye a következő volt (DR. S6vAG6 MIHÁLY kísérlete). 28 1. tablazat — Tabelle Nr. 2. | | | | Frog Frdüszele Park Erddsav Oregfasor Hazikert Gyimbd/esìs 5. ábra. Odulakò madaraink fészkelôterületei és odufoglalasuk vázlatos aránya a hagyo- manyos feszekodükban 4. Certhia, 2. Sitta, 3. Musc. albicollis, 4. P. palustris, 5. Coracias, 6. Coloeus, 7. P. caruleus, 8. P. maior, 9. Phoenicurus ph., 10. Musc. striata, 11. Jynx, 12. Passer m., 13. Sturnus, 14. Upupa, Motacilla a., 16. Passer d. Abb.5. Eine Skizze über den Zusammenhang des Brutareals und die Besetzung der klas- sischen Nistkästen durch Höhlenbrüter 1951 1952 1953 1954 1955 1957 41959 Barus more — — 1 — — — — Sturnus vulgaris ....... — — 3 è = = 4 Phoenicurus ph. ..... . . — — — 1 — 1 — Jynx torguilla . ....... 1 1 — — — — — Passer montanus ...... 35 25 7 26 8 10 19 Passer domesticus ..... — 1 — Il 1 2 9 Megjegyzés: fészkelési időben, évenként 3—4 ízben tartott ellenőrzések alkalmával a verébfészkeket mind megsemmisítette, s a lehetőséghez mérten a fészkelő verebe- ket is meggyérítette. A verébirtás 1953-, 1955- és 1957-ben különösen, jól sikerült, ennek eredménye azokban, az években a verébfészkelések számának jelentős csökke- nése (1956- és 1958-ban nem volt alkalma az odúkat ellenőrizni). Az erdőkben jóval gazdagabb Dunántúlon már valamivel jobb eredmény érhető el, ami az erdők közelségével indokolható, de ebben az esetben is csak a verébfészkek szorgalmas megsemmisítésével. Pl. Keszthelyen gyümölcsösben 25 db 32 mm-es röpnyílású deszka- és később 7 db eternit B odúban a következő volt az eredmény (DR. KEvE ANDRÁS kísérlete). 29 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 PA LUS MALO E LIEN 5 1 3 1 2 3 4 3 3 D 4 PASSeL MOnTANUS SR EN 13 4 12.802210 7257 DIE Sree 4a 4: eee Comes 0000002000 0 = = ed — Ge 5 Anti dhe iui, ss opppasososso do = — — l i — le — Megjegyzendő, hogy a széncinke fészkelési kísérlete csaknem minden évben 1—2- vel több volt a fent szereplő fészkelési eredményeknél, amelyek azonban a verebek állandó háborgatása, vagy a már tojásos fészekre való rátelepedése miatt félbenma- radtak. Hasonló volt a helyzet az erdők szomszédságában levő ligetpusztai gyü- mölcsösben is, ahol a fészekodú-telep jóformán állandó felügyelet alatt állott. (1951-ben 59, 1952-ben és 53-ban 76 faodú volt használatban, valamennyi 32 mm vagy annál nagyobb röpnyílásokkal.) 1951 1952 1953 rang NOT een 5 8 8 IBATUSÍPDANUSÉTÜS ooccococca —- (2) (2) Iynsstorginllasere were 6 8 10 Sturnus vulgaris ...... 7 10 18 Passer montanus ....... 15 80 58 Passer domesticus ..... 3 — 1 Jellemzé a mezei veréb dinamizmusära, hogy ebben a gyümölcsösben 1951-ben a széncinkének 28 fészkelési kísérlete volt, a seregelynek pedig 15! ; 1952-ben a szén- cinkének 11, a baräteinkenek pedig 2 (1953-ban is). A baratcinke fészkelése egy ízben sem sikerült, mert rövidesen szencinkek telepedtek rà, majd amikor a széncinke is lerakta tojäsait, a mezei verebek vették birtokba az odüt. Nemcsak gyümölcsösökben, amely a mezei veréb tipikus feszkelöterü- lete, hanem a nagyobb (75—100 kat. hold nagyságú) ligeterdő jellegű, de mezőgazdasági területekkel határos ősparkokban sem sikerül a széncinke dominanciáját a hagyományos fészekodúkkal tartósan biztosítani, annak ellenére, hogy a park a széncinke tipikus fészkelő területe, a mezei veréb fészkelő területeinek pedig a szélső határa. A parkokra a gyümölcsösök- kel szemben egyébként az a jellemző, hogy az első években még a szén- cinke a domináns s a verebek csak a park mezőgazdasági földekkel hatá- ros szélein kihelyezett odúkat foglalják el. Néhány év múlva azonban mind beljebb és beljebb merészkednek a park belsejébe, mind több odút foglalnak el, és fészkeik szorgalmas pusztítása ellenére is, néhány év múlva már ők a dominánsak. Pl. a vácrátóti ősparkban 80—100 fatönkodúval (kevés 28, 26 mm-es röpnyílású A és nagynyílású D odúk mellett túlnyo- móan 32 és 46 mm-es röpnyílású B odúkkal) folytatott kísérleteink ered- ménye csak a cinkékre és verebekre vonatkozóan a következő volt (WARGA KÁLMÁN kísérlete). 1950 1951 1952 1953 1954 1955 PACIS aloe: 16 22 27 22 29 25 PALUSACACTNIEUS EEE TEE = 1 8 3 2 3 IPAEUSIDAIUSLES EPP EEE CRE “= = = = 1 — Passer AMOMtAMUSH re 1 — 23 25 17 2 Passer domesticus .......... 1 — 6 5 3 2 30 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 BELUSSMAIOT, uniti 24 37 24 7 4 4 7 Parus caeruleus .......... 1 4 4 4 5 Il SR WarusKpalus6ris ........... I — — — 1 — Passer montanus .......... 3 30 46 110 113 65 41 Passer domesticus ......... = 2 3 6 7 6 4 A zirci 6sparkban pedig, a mintegy 100 fatönkodüval (túlnyomóan 32 és 46 mm-es röpnyilasü B odükkal) folytatott telepítési kisérleteink ered- menye a következő (WARGA KÁLMÁN kísérlete). 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 Parise alone. DI DI 26 35 29 22 18 15 17 Parus caeruleus .... 1 1 2 4 4 4 2 2 2 Parus palustris ..... — — — er ee m Passer montanus .... — — 1 3 21 177 45 52 48 Passer domesticus ... — — — 2 3 3 4 2 + Megjegyzés: a verébfészkelések számának a későbbi években való visszaesése jelen - tős részben a verébfészkek jól sikerült ritkításának az eredménye. A vácrátóti parkban azonban. az utébbi években jelentős konkurrensként lépett fel a seregély, s a 46 mm-es odúk javarészét elfoglalják. Ez az oka, hogy a verébfészkelések visszaszorítása elle- nére, a széncinke fészkelése nem szaporodott. — A zirci parkban már a mesterséges telepítés megindulásakor is jelentős seregély-populáció volt, amely részben ellensú- lyozza a mezei veréb előretörését. Ezek a kísérleti eredmények szemléltetően megvilágítják a verébkon- kurrencia jelentőségét: erdőn kívüli fás területeken, tehát a mezei veréb élőhelyén és fészkelőterületein, a gyakori ellenőrzés és a verébfészkek következetes megsemmisítése ellenére, a Parus-fajok kielégítő számú meg- telepítése alig lehetséges. Ez a mesterséges madártelepítés népszerűségét lerontó, terjedését gátló eredménytelenség indította el Intézetünkben is azokat a verébmentes fészekodú megszerkesztésére irányuló kísérletsoro- zatokat (CSORGEY), amelyekbe alkalmam volt bekapcsolódni. Az Aquila 1960-61. évfolyamában beszámoltam azokról a kísérlete- zéseimről, amelyek célja a P. caeruleus és P. palustris fészkelési igényeit az eddigieknél jobban kielégítő verébmentes fészekodú kikísérletezése. A kísérlet lényege az volt, hogy miután a szűk odúnyílás, annak ellenére, hogy a nagyobb fajok és a veréb konkurrenciáját kizárja, nem gyakorol vonzó hatást a kistermetű cinkefajokra. Nyilvánvaló volt, hogy fészke- lési igényeik optimális kielégítéséhez még egyéb kívánnivalókkal is adó- sok vagyunk. 1938-ban kezdtem el a kísérleteket az ún. ,,kisodüval”, amelynek üregmélysége a szabványos cinkeodú üregmélységének kb. a fele. Abból a megfigyelésekkel is alá- támasztott, nagyobbára azonban elméleti feltevésből kiindulóan, hogy a kék- és barát- cinke, a nagyobb testű odúlakók fészekkonkurrenciájától kényszerülten, a természet- ben, nemcsak az olyan fészkelőüregeket foglalhatják el biztonságosan, amelyek szűk röpnyílása csak nekik megfelelő (mert ilyen szűk röpnyílású harkályodú nincs, egyéb ilyen nyílású természetes üreg pedig ritkán, található), hanem inkább az olyan szűk, de főleg sekély üregű odúkat, függetlenül a bejárónyílás nagyságától, amelyek, éppen sekély és szűk voltuk miatt, a nagyobb fajok fészkelési igényeit már nem elégítik ki. Ezt megerősítették a kék- és barátcinke természetes fészkelő odúinak méretei, majd 31 olyan elhanyagolt ällapotban levö erdei mesterseges odütelepeken tapasztaltak is, ahol az elhagyott fészkek anyagänak mäs fajoktöl éveken ät otthagyott maradvanyai a feszekodük üregét */,—*/, részben kitöltötték, s ezekben a fészekodukhan tülnyo- moan, kekeinkek költöttek. Ezek a kisodük sem váltották be a hozzáfűzött reményeket, mert — hasonlóan a nagyodükhoz — a 28, majd 27 mm-re leszükitett röpnyiläs a nagyobb fajok kon- kurrenciäjät még mindig nem zärta ki teljesen (r&szben mert a harkälyok kônnven ki is bővítették), amikor pedig a röpnyiläs 26, majd 25 mm-es szűkítésével pröbäl- koztam, ennek ugyan mär megmutatkozott a kivant szelektiv hatäsa, azonban az volt a baj, hogy ezeket az erősen leszűkített ròpnyilasi kisodükat már a kék- és bardt- cinke sem vette igenybe, illetve csak olyan szörvanyosan, ami az eddigi kedvezötlen fész- kelési arányon mit sem változtatott ! A mär-mär teljes kudarccal fenyegetö, meddönek igerkezö kiserlete- zesben végül is döntő fordulat következett be akkor, amikor megindultak az eternitbôl készült fészekodúkkal a kísérletezések s a többi között néhány, szintén eternitből készült, 25 mm-es répnyilasi kisodúval is kísérletezni kezdtem. A települési eredményekről az alábbiakban bővebben lesz szó, most röviden csak annyit, hogy amíg ezek a kisodúk fából készítve nem vál- tak be, addig eternit kivitelezésben tökéletesen beváltak, a kék- és barátcinke előszeretettel veszi igénybe s miután az elmúlt hét év folyamán a kiscin- kéken kívűl más madárfaj és a veréb sem fészkelt benne, teljes veréb- mentessége bizonyítottnak tekinthető. A probléma szempontjából igen érdekes, hogy ennek a kis odúnak a sikere tehát nemcsak a jól eltalált méreteknek, hanem az odú anyagának is tulajdonítható! Ugyanis ezekkel az eternit kisodúkkal is egy időben és ugyanott, deszkából készült, azonos méretű és röpnyílású kisodúkkal is kísérleteztem, teljesen eredmény nélkül. Ezeket a deszkából készült kis- odúkat ugyan téli éjszakázásra alkalmilag igénybe vették a kiscinkék, fészkelés idején azonban mindvégig üresen maradtak. A faodúk következetes sikertelenségének minden valószínűség szerint az le- het az oka, hogy a faodúk röpnyildsa még gondos fúrás esetén is szálkás, È ones érdes, ami a be- és kijarast gatolja, | 15mm | ( ) 26mm =" a madár tollazatat rongálja, külö- nösen feszkeles, fiokaneveles ide- jén oly gyakori haszndlatkor. Azéri igyekeznek ezek az apró madarak is inkább a nagyobb röpnyílású faodúkat elfoglalni és a kisodúkat csak akkor, amikor a rüpnyiläsät a harkályok már kibővítették. Ez- Ri Bom = zel szemben az eternit kisodu röp- En nyílása az anyag természeténél fog- i N va sima, (különösen némi haszna- | lat után válik azzá, mert a zsíros \ 2 basse) tollazattôl szinte marvanysima lesz) rajta a be- és kijaras, szűk Wi volta ellenére is akadalymentes, a 6. ábra. Eternit kisodü szerkezete madár tollazatdt nem rongálja, Abb. 6. Die Konstruktion des kleinen Nist- ezért költésre US ELSE veszik kastens aus Asbestzement igénybe. És ami szintén igen fon- 32 ” , tos, a röplyukat a harkalyok nem tudjak kiböviteni, szelektiv hatasa tehdt megmarad. A teljesen verébmentes és a kiscinkék fészkelési igényeit úgy látszik eddig legjobban kielégítő fészekodi tehát megszületett, az eternit odu- féleségek legjelentősebb eredményeként. Ezzel túljutottunk a veréb- probléma megoldásának első felén. Hátra volt azonban a másik, éspedig az előbbinél lényegesen nehezebb, mert mesterségesen alig befolyásolható- nak ígérkező kérdés. Az ugyanis, hogy a kék- és barátcinkét ezekkel a kisodúkkal, erdőn kívüli fészkelőterületeken megtelepedésre tudjuk-e bírni olyan egyedsűrűségben, hogy velük a széncinke hiányát vagy meg- fogyatkozását pótolni tudjuk ? Az előjelek kedvezőtlenek voltak, mert ezeknek a kiscinkéknek a fesz- kelési ökológiájáról szóló ismeretek azt tanítják, hogy a széncinkénél jóval szűkebb rugalmasságúak, sokkal jobban ragaszkodnak az erdei kör- nyezethez, a mesterséges fészekodúkat pedig jóval kevésbé kedvelik, mint a széncinke! Ezt a mesterséges telepítési eredmények igazolják. Amíg pl. erdőkben a széncinke települési aránya a hagyományos fészekodúkban mintegy 54%, addig a kékcinkéé 11%, a barátcinkéé 4%. Parkokban a kékcinke fészkelése lecsökken 4—5, a barátcinke fészkelése pedig 1—2%- ra, míg végül a házi kertekben, gyümölcsösökben a települési százalék mindkettőnél alig kifejezhetően csekély, kb. 0,019/. Ilyen előjelek után az eternit kisodú kiscinkek telepítésére való alkal- masságát teljes mértékben igazolja az az eredmény, amelyet az Alföld szívében, intenzíven művelt mezőgazdasági területen szigetszerűen fekvő Szarvasi Arborétumban, a mezei veréb fészkelőterületét képező parkban értem el, ahol a mezei veréb fészekfoglaló dinamizmusa a legnagyobb mértékben érvényesül. Ebben a parkban, az eternit kisodú alkalmazásával sikerült a kékcinkét folyamatosan feszkelesre bírni, majd a kisodúk szapori- tásával egyedsűrűségét olyan mértékben felszaporítani, amely eléri, söt túl- haladja a hagyományos fészekodúkkal elért széncinke-állomány több évi átlagát. A kísérletek 1956-ban indultak meg az eternit odúkkal, köztük 5 db eternit kisodúval és kontrollként ugyanannyi deszkaodúval. Az alábbiak- ban közlöm az elmúlt hét év fészkelési eredményeit, csak a cinkékre és a mezei verébre vonatkozóan azzal, hogy a későbbi években a mezei veréb előretörésének arányában a nagyodúk számát folyamatosan csökkentettem, a kisodúkét pedig a kékcinke odúfoglalásának arányában szaporítottam olyképp, hogy 1962-ben már csak 52 db eternit kisodú volt üzemben s en- nek megfelelően csak kékcinke fészkelt mesterséges odúban a park terü- letén. Az egyes évek fészkelési eredményeit az alábbi táblázat mutatja : 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 Parus maior ..... 31 27 14 37 20 8 — Parus caeruleus 1 1 5 8 9 20 23 Passer montanus 16 13 17 48 70 26 — A kísérlet tehát, végül az eternit kisodükkal, teljes sikerrel járt. Hz az elsö eset, hogy a cinkeknek a mezei verebbel közös feszkelöterületen (jelen esetben mezögazdasägi területekkel hatäros parkban) letesitett mesterseges 3 Aquila 1962-63. — 33 fészekodutelepen, ahol néhány Ev előtt még a mezei veréb volt a domináns odúlakó, az eternit kisodúk alkalmazásának eredményeként az egyik cinkefaj a kizárólagos fészkelő, mégpedig az eddig jelentéktelen számban képviselt kékcinke, és olyan egyedsűrűségben, ami eddig megközelítően sem volt elér- hető ! Meg kell jegyeznem, hogy a kisodúknak az előző években tapasztalt lassú tempójú igénybevétele azzal magyarázható, hogy a Szarvasi Arbo- rétumban a kísérlet kezdetén a kékcinke igen kis számban volt képviselve, valószínűleg azért, mert a természetes odúkat a népes seregély- és mezei verébpopulációk foglalják el. Ezt igazolják a később erdőkben megindított telepítési kísérleteink, ahol az eternit kisodúkban már az első években is jelentős számban fészkeltek. Pl. Feldebrön, cseres tölgyerdőben 1960 áprilisában, tehát közvetlenül a fészkelés megindulása előtt kihelyezett eternit kisodúkban abban az évben még csak 1 kékcinke-fészkelés volt, a következő évben azonban már 7 kékcinke- és 2 barátcinke-fészkelés, 1962-ben pedig 6 kékcinke és 1 barátcinke fészkelt. [A váratlan vissza- esést valószínűleg az okozta, hogy a telepen az odúállományt ebben az évben közvetlenül a fészkelés megindulása előtt (32 mm-es nagyodúkkal) jelentősen felszaporítottuk, a kisodúkat pedig átcsoportosítottuk, ami a. fészkelést megzavarta. De az 1962. évi tavaszi abnormális időjárás madár- pusztítása sem kedvezett a fészkelési eredményeknek, majd a költések is megkéstek, a második költések pedig legnagyobbrészt elmaradtak.) Budakeszin, középkorú tölgyerdőben 1960 áprilisában kihelyezett 30 eternit kisodúban már abban az évben 4 kékcinke-fészkelés, 1961-ben 7 kékcinke-fészkelés és 1962-ben 11 kék- és 1 barátcinke-fészkelés volt. Végül közlöm az alcsúti természetvédelmi parkban levő kísérleti tele- pünk költési eredményeit. Alcsúton 1954 óta folytatunk telepítési kísérle- teket, csak faodúkkal (túlnyomóan 32 és 46 mm-es röpnyílású B odúval és 20 db 25 mm-es röpnyílású kisodúval). 1961 telén helyeztünk ki első ízben eternit kisodúkat s ennek hatására a kék- és barátcinke fészkelése már ezen a tavaszon ugrásszerűen emelkedett, és összes fészkelésük közül 9 volt eternit kisodúban, csak 1 faodúban ( B odúban). Az eredmény kielégítő, bár a második költés itt is elmaradt. A részletes fészkelési ered- mény (csak a cinkékre és mezei verébre vonatkoztatva) a következő: 1954 1955 1956 1957 1958 1959 41960 1964 1962 Parus maior ...... 54 61 46 47 23 22 19 24 14 Parus caeruleus ... 3 3 2 3 1 2 — — 4 Parus palustris .... 2 2 — 2 — 1 — 6 Passer montanus .. 6 26 28 46 116 101 88 40 56 Megjegyzés: 1962 késő tavaszán a 32 mm-es röpnyiläsü faodük egy részét eternit odükkal cseréltük ki, majd később atcsoportositottuk. Valószínű ez is egyik oka a széncinke kòltésében az 1962. évben mutatkozó nagyobb arányú visszaesésnek. A ve- rébfészkelések utóbbi években tapasztalható jelentős csökkenése pedig egyrészt a mindjobban fokozott verébirtásnak, másrészt a seregélyfészkelések elszaporodásá- nak a következménye: a verebet a 46 mm-es nagyodúk jelentős részéből kiszoritot- ták. Az alcsúti parkban tehát a kék- és barátcinke eternit kisodúval elért első évi költési eredménye csaknem a fele az elmúlt nyolc év összes költési 34 | | | | | à eredményének, bar a mäsodik költesek, mint emlitettük — bizonyära a kedvezőtlen időjárás miatt — itt is elmaradtak. Az eredmény az eternit kisodúk vonzó hatását bizonyítja, hiszen a parkban az elmúlt nyole évben bőségesen rendelkezésre álló, különböző méretű faodúkban, köztük a kizáró- lag számukra készült 25 mm-es röpnyilasü kisodúkban a kiscinkék fész- kelése, mint látjuk, igen gyenge volt, jóformán véletlenszerű (akkor is inkább a nagyobb röpnyílású odúkat foglalták el), egyes években ki is maradt. A következő években most már, az eddigi tapasztalatok szerint, a kiscinkék fészkelése az eternit kisodúkban bizonyára még inkább szapo- rodni fog. Az eredményeket a következőkben foglalhatjuk össze: 1. Az eddig használt, hagyományos méretű és fából készült (BERLEPSCH- rendszerű) mesterséges fészekodúkkal a cinkefajok erdőn kívüli kedvezőt- len, természetes települési arányán nem tudtunk változtatni. (A BER- LEPSCH-rendszerű mesterséges fészekodúk a természetes harkályodúk hű utánzatai, tehát bennük az odúlakók megtelepedésének arányát azonos- nak kell vennünk a természetes odúkban tapasztalható megtelepedés arányával, ahol ti. a fészekkonkurrencia kiéleződésére tág lehetőség kí- nálkozik.) 2. A 25 mm-es röpnyílású eternit kisodú által nyújtott konkurrencia mentes fészkelési biztonság a kék- és barátcinke számára abszolút dominan- cidt biztosít ezekben a fészekodúkban olyan feszkelöterületeken is, ahol természetes körülmények között (és a hagyományos fészekodúkban) a mezei veréb a domináns odúlakó. Emellett vonzó hatást is gyakorol rájuk, ami azt igazolja, hogy fészkelési igényeiket az eddigieknél a legjobban kielégíti. Ennek tulajdonítható egyedsűrűségük ugrásszerű megemelkedése. A 25 mm röpnyílású eternit kisodú tehát az első odútípus, amellyel e cinke- fajok természetes települési aránya valóban mesterségesen megváltoztatható. 3. Miután az eternit kisodúk által nyújtott konkurrenciamentes fész- kelési biztonság a kiscinkék egyedsűrűségét jelentős mértékben megnö- veli, azt bizonyítja, hogy e kistermetű cinkefajoknak eddigi gyér számú megtelepedése (különösen a mezei verébbel közös fészkelőterületeken) nem a szűkebb ökológiai rugalmasság, hanem elsősorban konkurrencia- kérdés: a fészkelésre alkalmas természetes (és a hagyományos mestersé- ges) odúkból e kistermetű cinkefajokat a nagyobb termetű odúlakók kiszorítják. Így az erdőben a nagyobb termetű erdei fajok, a verebekkel közös fészkelőterületeken pedig elsősorban a mezei veréb, s ami lehető- ség még kínálkozik, úgy abból a többi odúlakó. Minél , beljebb" próbálkozunk a hagyományos fészekodúkkal a mezei veréb életterében és fészkelőterületein, a konkurrencia annál határozot- tabbá válik, részben a fészkelésre alkalmas faodúk fokozott elégtelensége, illetve a verebek ezzel párhuzamosan fokozódó dinamizmusa miatt. Ezért a mezei veréb tipikus fészkelőterületein már a nagyobb termetű széncinke is alig tud magának fészekodút biztosítani, annál kevésbé a kistermetű kék- és barátcinke, bár ilyen területeken az utóbbiak is próbál- koznak a hagyományos fészekodúkban, mint azt pl. a ligetpusztai gyü- mölcsösben a barátcinkével kapcsolatban tapasztaltuk két ízben is. A barátcinkék fészkelése azonban nem járt sikerrel egy ízben sem, mert 3* 39 mindket alkalommal a szencinke telepedett a fészkeikre, majd amikor a szencinke is lerakta tojásait, a mezei verebek vették birtokukba az odükat. További kérdés most már, hogy ha a mezei veréb e tipikus fészkelőterületein (házi kertekben, gyümölcsösökben) a kék- és a barátcinke fészkelési próbálkozásait az eternit kisodúk alkalmazásával siker kíséri, rendszeres megtelepítésük és elszapo- rításuk megvalósítható-e? Minden valószínűség szerint igen. Föleg azonban akkor, ha a szomszédos erdőkben, erdősávokban, parkokban egyedsűrűségüket a kisodúkkal teli- tettségig felszaporttottuk, amikor a fölösleg kivándorlásra kényszerül. Ezért a kisodük rendszeres alkalmazása erdőkben, erdősávokban és parkokban igen kıvanalos volna. Hogy ezek a további kísérletek milyen eredménnyel járnak, egyelőre nem tudjuk. Az eddigi eredmények alapján azonban az már bizonyos, hogy az eternit kisodúk alkalmazása mesterséges madártelepítésünkben új, eddig alig remélt lehetösegeket nyit meg, amennyiben velük nemcsak erdőkben, hanem a mezei verébbel közös fész- kelőterületeken (ill. egyelőre csak parkokban, erdősávokban) a kék- és barátcinke konkurrenciamentesen, biztosan megtelepíthető és növényvédelmi szempontból ki- elégítő mértékben elszaporítható. Vogelansiedlungsversuche (1960—1962) von Dr. Albert Vertse Ich berichtete schon öfters in Aguila über meine damals nur noch tastenden Ver- suche, deren Zielsetzung die Vervollkommnung der Hilfsmittel und der Methoden der künstlichen Vogelansiedlung war, damit man einen moderneren und in Grossbe- triebsmassen verlässlicher zur Geltung kommenden biologischen Pflanzenschutz erreiche und vom Gesichtspunkt der Ansiedlung der nützlichen Gattungen eine — im Vergleich zu den vorangehenden — wirksamere Methode erziele. Auch bei uns waren es zwei Fragen, deren Lösung am wichtigsten erschien: erstens die Vervollkommnung des Materials der Nisthöhlen und zweitens das Fernhalten der Sperlinge von den Nisthöhlen. Da die Resultate der letzten drei Jahre die Pers- pektiven der Vorstellungen zu rechtfertigen scheinen, halte ich es für angebracht, diese Resultate, samt einer kurzen Zusammenfassung der Teilresultate der vorange- henden Versuche, bekamt zugeben. Die Asbestzement (Eternit)-Nisthôhle Die Ansprüche, die eine Vervollkommung des Materials der Nisthöhle erforderten, damit die Nisthöhle gegen mechanische Einwirkungen, ebenso wie gegen solche der Witterung entsprechend fest und widerstandsfähig bleibe, sind durch die Einführung der Nisthöhle aus Asbestzement (Eternit) als erfüllt zu betrachten. Unsere über zehn Jahre andauernden und in den letzten Jahren schon mit mehreren hundert Eternit- Nisthöhlen durchgeführten Experimente, bzw. die Kontrolle, die wir über mehr als tausend Asbestzement-Nisthöhlen ausübten, zeigten, dass keine (von Witterung, von Vögeln und von anderen Tieren stammende) Anderung, Beschàdigung fest- zustellen war. Zumindest solche Fehler, welche die erfolgreiche Brauchbarkeit der Nisthöhlen in Frage stellen würden, obzwar diese Versuchsexemplare vorläufig in eigener Werkstatt hergestellt wurden und deshalb technisch noch keineswegs voll- kommen sind. Augenblicklich sind als der schwächste Punkt die verhältnismässig dünnen Deckflächen zu betrachten, von denen bei dem Transport regelmässig mehrere brechen oder springen. Wenn es bei einer fabriksmässigen Produktion gelingen wird einen mit den Seitenflächen der Nisthöhle in Proportion stehenden kräftigen Deckel herzustellen, so wird dieser Mangel behoben sein. Gegen die Brauchbarkeit dieser Nisthöhlen wurden — auf theoretischer Ebene — Einwände erhoben und sporadisch geschieht dies auch heute noch. Einer davon ist, dass das Asbestzement ein guter Wärmeleiter ist, weswegen diese Nisthöhle im Winter 36 zu kalt und im Sommer zu warm sei um für die Vögel im Winter einen Übernachtungs- platz und im Frühling eine Brutmöglichkeit zu sichern. Tatsache ist, dass die Innen- temperatur einer der strahlenden Sonne mehrere Stunden lang ausgesetzten Nist- höhle im Verhältnis zu der Aussenwelt sehr hoch ist (im Juli bei 27 °C. äusserer Tem- peratur ist in einer, der Sonnenstrahlung stundenlang ausgesetzten Nisthöhle die Temperatur auf 35° C. gestiegen), aber im Frühling, wenn die Witterung viel milder ist, kann dieser Temperaturgewinn sogar vorteilhaft auf das Brutgeschäft auswirken. Übrigens ist die Beschattung in Wäldern, in Parks und selbst in den Obstgärten so stark, dass eine so grosse Erhöhung der Innentemperatur der Nisthöhle von vorn- herein ausgeschlossen ist. Im Winter dagegen scheint die Körpertemperatur des Vogels den Ausstrahlungstemperatur-Verlust von Asbestzement auszugleichen. Damit ist auch der allerwahrscheinlichste Grund gegeben, dass die Praxis den oben erwähnten Einwänden in vollem Masse widerspricht. Die Asbestzement ( Eternit)- Nisthöhlen werden in den Winternächten regelmässig von den Vögeln benützt (neuerdings streuen wir bei der herbstlichen Nisthöhlen-Reinigung eine Handvoll Sägespäne in die Nisthöhle um im Winter den übernachtenden Vogel vom kalten Betonboden zu isolieren) und bei dem Brutgeschäft erden sie besonders von den Parus-Gattungen den Nisthöhlen aus Holz gegenüber in auffallendem Masse bevorzugt! Aber auch bei anderen Gattungen zeigt die Erfahrung, dass sie die Eternit-Nisthöhle gerne anneh- men und oft schon einige Tage nach dem Aufhängen derselben ein hohes Inte- resse, besonders in der Brutzeit, feststellbar ist. In dem Versuchsgelände von Szarvas waren in den ersten 3 Jahren (1956—58) in der Brutzeit ungefähr ein Drittel mehr Eternit-Nisthöhlen besetzt, als Brutkästen aus Holz. (Siehe Aquila 1959.) In Feldebro, in einem ungefähr 60-jährigen Eichen-, Zerreichenbestand wurden im Jahre 1960, am 26. April, 40 Eternit-Nisthöhlen aufgehängt und schon in diesem Frühjahr waren weit weniger der dort seit Jahren sich befindlichen Brutkästen aus Holz besetzt, und zwar in folgendem Masse: Eternit- Holz- Nisthöhle Nisthöhle Parus maior ......... 12 3 Parus caeruleus ...... 7 — Parus palustris ........ 2 — Sitta europaea ......... i — Jynx torguilla ......... — 4 Sturnus vulgaris ....... — 4 Passer montanus ..... — 6 Zusammen: 22 17 In Tahi in einem Obstgarten wurden im Jahre 1955, am 14. April einige Holz- und 7 Eternit-Nisthöhlen ausgehängt und schon in diesem Frühling konnte man 4 Kohl- meisen-Bruten feststellen und alle 4 in Eternit-Nisthöhlen. In Keszthely, ebenfalls in einem Obstgarten, brachten wir im Frühling 1960 7 Eternit-Nisthöhlen an und schon in dieser Brutzeit nisteten in 5 derselben Kohimeisen, doch zwei dieser wurden wegen Ansiedlung von Sperlingen aufgegeben. In Kiskunmaisa, in einem Hausgarten, in einer kleinen Eternit-Nisthöhle Typ A, angebracht im November 1961, über- nachtete schon nach einigen Tagen regelmässig die Blaumeise. In Mecsér, in eben- falls im Herbst 1961 im Hausgarten angebrachten 3 Eternit-Nisthöhlen brüteten im Frühling 1961 3 Meisen-Paare, usw. Im allgemeinen kann man feststellen, dass in der Besitznahme der Eternit-Nisthöhlen die Parus-Gattungen die ersten sind, während die Sperlinge in den ersten Jahren zurückhaltender sind, später aber bevor- zugen auch sie die Eternit-Nisthöhlen. In den seitens unseres Institutes und seitens der Waldschutzstation von Fger bisher angebrachten und auch derzeit in Betrieb stehenden mehr als tausend Nisthöhlen, wurde bisher das Nisten von folgenden Arten festgestellt: Parus maior, P. caeruleus, P. palustris, Sitta europaea, Jynx torquilla, Sturnus vulgaris, Passer montanus, Passer domesticus. Es stellte sich auch die Frage, ob, da sich Asbestzement leicht abkühlt, nicht die Gefahr besteht, dass bei kühlem Wetter eine Eindunstung eintritt. Es scheint aber, dass der genügend breite Innenraum der Nisthöhle und die grosse Feuchtigkeit-absorbie- 37 rungsfahigkeit von Eternit die Eindunstung verhindern und tatsächlich konnten wir nur am Anfang des ausserordentlich kühlen Juni-Monates des Jahres 1962 bei 1—2 solchen Nisthöhlen etwas Eindunstung beobachten (bei nächtlichen Tem- peraturen nahe des Gefrierpunktes und 14 °C. höchster Tagestemperatur), in denen schon entwickelte Jungvögel vorzufinden waren. Da alle Nisthöhlen vollkommen gleich waren und ich in derselben Zeit eine Reihe solcher grossen und kleinen Nist- höhlen untersuchte, aus denen 8—10 Jungvögel vollzählig ausflogen und weder in dem Innenraum, noch bei dem Material des Nestes eine Dunstung festzusellen war, kann ich den Grund des vorerwähnten Phänomens vorläufig nich erklären. Es ist anzu- nehmen, dass diese von Dunst feuchten Nisthöhlen am meisten der Abkühiwirkung des mehrere Tage andauernden, und in dieser Jahreszeit ausserordentlich kalten Windes ausgesetzt waren. Es würde sicher zur Behebung oder Verminderung der Dunstung beitragen, wenn wir die Löcher, die zur Einführung des Anhängedrahtes dienen, 6—8 mm breit aus- bohren würden. Zwischen den zwei Löchern und dem Flugloch würde dann eine Ventillation eintreten, welche eine genügende Luftzirkulation sichern könnte. Jedoch würden wir dadurch im Winter die Nisthöhlen zu luftig machen und die vom Körper des Vogels erwärmte Luft würde sich zu schnell aus der Nisthöhle entfernen. Ein-zweimal ist es vorgekommen, dass wegen eines schlechten Anbringens oder wegen anderer konstruktioneller Fehler Regenwasser in die Nisthöhle einsickerte. Dieser Fehler wurde dadurch behoben, dass wir den Anhängedraht ellbogenartig zurückbogen, wobei er das Regenwasser nicht mehr einführen konnte, weiterhin dadurch, dass wir in der Mitte des Betonbodens ein Wasserableitungsloch anbrach- ten, durch welches das eventuell einfliessende Regenwasser sich rasch entfernen kann und so eine Durchfeuchtung des Nestes verhindert wird. Mit diesem Verfahren könnte man die Nisthöhlen vollkommen gegen den Regen sichern. Die ausgedehnte Inanspruchnahme der Eternit-Nisthöhlen durch die Vögel und die gelungenen Bruten beweisen, dass dieser Nisthöhlentyp zweckmässig ist. Es ist anzunehmen, dass auch seine Festigkeit und seine Sterilität gegenüber den Insekten auch eine Anziehungskraft ausübt, weiterhin dass er auch gegen Raubtiere und Konkurrenz ausübende Kleinsäugetiere einen grösseren Schutz bietet als jedwelche Holz-Nisthöhle, besonders, wenn die Nisthöhle aufgehängt angebracht ist. Die Eternit-Nisthöhle hat die grösste Bedeutung, wenn die künstliche Vogelansied- lung im Grossbetrieb durchgeführt wird; durch ihre Festigkeit reduzieren sich die Ausbesserungskosten auf ein Minimum und das wird auch auf die Ansiedlungslust anspornend auswirken. Sie sind auch bedeutend billiger als die Holz-Nisthöhlen, besonders weil durch eine einmalige Beschaffung eine ungestörte Vogelansiedlung auf Jahrzehnte gesichert werden kann. Ich muss auch noch einen nicht zu unterschätzenden Einwand erwähnen, dem- nach das nicht ästhetische Aussehen der Eternit-Nisthöhlen übelgenommen wird, nämlich dass die hellgraue und den Kunststoff von weitem verratende Nisthöhle unvorteilhaft von der natürlichen Farbenharmonie hervorsticht. Aber auch dieser Einwand ruht auf einer Annahme, die durch die Realität nicht gerechtfertigt wird, wenigstens nicht in solchem Masse, dass die ästhetische Wirkung der umgebenden Vegetation beeinträchtigt wäre. Die Farbenzusammensetzung eines belaubten Baumes ist so abwechslungsreich und besonders bei Sonnenschein sind die verschiedenen Nuancen der dunklen und hellen Flecken so reichlich vorhanden, dass die Farbe der Eternit-Nisthöhlen sich vollkommen verliert, besonders wenn wir sie auch auf diesen Gesichtspunkt achtend, anbringen. In einem Walde oder in einem Park kann man 4—5 Nisthöhlen pro Hektar so unterbringen, dass der Uneingeweihte sie nicht einmal zur Kenntnis nimmt. Trotz allerdem, doch auch auf diesen Gesichtspunkt achtend, haben wir vor, Eternit-Nisthöhlen in verschiedenen Farben (eventuell „geländefar- big”) herzustellen. Als ein wichtiges, praktisches Problem gestaltete sich der Wunsch, unsere im Freien untergebrachten Nisthöhlen der Störungen oder Beschädigungen von seiten mutwilliger Elemente zu schützen. Um diese stellenweise noch vorkommende schäd- liche Tätigkeit zu verhindern oder wenigstens bedeutend zu erschweren, konstruierte ich den auf der Abbildung gezeigten Hebeapparat, mit dessen Hilfe wir die Nisthöhle auf so hohen und herausstehenden Ästen aufhängen können, die mit einer Leiter nicht zu erreichen sind und dementsprechend einen grösseren Schutz sichern. 38 Die Beschreibung des einfachen Apparates ist die folgende: an der Spitze einer 4—5 m langen Bambusstange befestigen wir eine Astsäge und einen bogenförmig sich nach aussen biegenden eisernen Haken. Auf das äusserste Ende das Hakens montieren wir eine Rolle so, dass sich die Rolle nur in der Kbene des Hakens drehen könne. Über die Rolle führen wir eine starke Schnur, an deren Ende wir einen aus dickem Draht gebogenen angelartigen zackigen Haken befestigen. Am oberen Ende des Hakens befestigen wir ein Gewicht aus Blei oder anderem Metall um das leichte Abgleiten der Schnur zu sichern. Damit ist schon die Hebeapparatur zum Aufhän- gen und Herunterholen der Nisthöhlen fertig. Das Handhaben der Apparatur ist wie folgt: mit der Säge schneiden wir einen Ast so ab, dass der zurückbleibende Stumpf zum Aufhängen der Nisthöhle geeignet sei. Danach stechen wir die Stange unter den Stumpf in die Erde, ein Mann hält sie senk- recht fest, während der andere die Nisthöhle mit Hilfe der Schnur in die richtige Höhe zieht, dann hängen sie diese beide zusammen auf den Aststumpf. Im Falle leichterer Nisthöhlen kann man die Methoden weiter vervollkommen, indem man eine Spule auf die Stange etwa in Hüftenhöhe montiert. Mit Hilfe eines längeren Griffes kann man dann die Schnur aufspulen. In diesem Fall montieren wir 1—2 Gleitringe auf das obere Ende der Stange, die (wie bei der Angelrute) die Schnur neben der Stange zu halten haben, um das Aufziehen der Nisthöhle nicht zu hindern. Mit Hilfe dieses Apparates, — im Falle leichter Nisthöhlen — kann die ganze Arbeit von einer Person durchgeführt werden. Wollen wir die Nisthòhle herunterheben, dann verfahren wir folgendermassen: die Schnur wird fest gezogen, so dass das Metallgewicht sich an die Rolle presst und der Haken unbeweglich wird (siehe Abbildung.). .In dieser Lage können wir den Haken leicht in den Drahtgriff der Nisthöhle einhängen, dann die Schnur stets gespannt haltend (damit der Haken sich nicht aushängt) bringen wir die Stange in die günstigste Stellung und heben die Nisthöhle ab. Der Haken und das Metallgewicht müssen deswegen feststehen, weil der Haken sonst bei den Einhängeversuchen sich zu drehen und zu schaukeln beginnt, wodurch das Einhängen ausserordentlich erschwert wird. Mit Hilfe dieses Apparates können wir auf solchen Geländen, wo Störungsgefahr besteht und wo die Astebildung der Bäume es zulässt, die Nisthöhlen in so einer Höhe und auf so weit sich ausstreckenden Ästen aufhängen, auf denen dies mit Hilfe einer Leiter unmöglich wäre. Diese Methode erleichtert also nicht nur die Arbeit, d.h. das Hin- und Herschleppen einer Leiter fällt weg, sondern ermöglicht auch ein ginstigeres Anbringen der Nisthöhlen. Im Falle, dass eine Bambusstange gebraucht wird, ist das Gewicht der Apparatur nur ein Bruchteil des Gewichtes einer Leiter; das Tragen der Stange bedeutet trotz ihrer Länge keine besondere Belastung. Übrigens ist auch dieser kleine Nachteil leicht zu beseitigen, wenn wir die Stange in 2—3 kleinere Stücke schneiden und die zusammenpassenden Enden (auch in diesem Falle ähnlich der Angelrute) mit ineinan- dergleitenden Röhren versehen. In diesem Falle müssen wir auf das Metallrohr von gròsserem Durchmesser einen L-förmigen Ausschnitt machen, während wir in das- jenige kleineren Durchmessers (welches in das grössere hineingesteckt wird) auf dem entsprechenden Platz einen rundköpfigen Nagel einschlagen. Die zwei Rohr- stücke werden dann so ineinandergeschoben, dass der herausstehende Kopf des Nagels den länglichen Ausschnitt entlang gleitet und wenn sie ganz zusammen- geschoben sind, drehen wir den Nagel quer in den kürzeren Teil des L-förmigen Ausschnittes. So kann man es vermeiden, dass beim Absägen eines Astes die ineinandergeschobenen Bambusstücke auseinanderfallen. Die Sperlingsfreie Eternit-Nisthöhle Die Sperlingfrage ıst das schwierigste Problem bei unseren Vogelansıedlungsver- suchen. Unser Land hat hauptsächlich Tiefebenen-Charakter und auf mehr als 60% seiner Oberfläche wird Landwirtschaft betrieben, was der günstigste Lebens- raum der Feldsperlinge ist. Dies hat zur Folge, dass in den Baumkulturen, die sich auf Agrargebieten oder an deren Grenze befinden (selbst in den Grenzgebieten des Nistens der Feldsperlinge, Waldrändern, Parks), die künstlichen Nisthöhlen, die 39 für die Ansiedlung der Meisenarten, in erster Reihe für die Kohlmeisen, ausgesetzt wurden, hauptsächlich von den Feldsperlingen besetzt werden. Mit Ausnahme der in ausgesprochenen Waldgebieten (geschlossenen Wäldern) eingerichteten Nisthöhlen- Siedlungen dominiert in den herkömmlichen Nisthöhlen des System’s BERLEPSCH (Flugloch 32 und 46 mm) überall der Feldsperling und es ist uns selbst bei aus- serstem Besterben nicht gelungen, die Meisenarten in genügender Anzahl zum Nisten zu veranlassen. In den waldarmen Tiefebenen-Gebieten sozusagen überhaupt nicht. Die nebenstehende Tabelle (Fig. 5.) veranschaulicht in grossen Zügen wie im Ver- hältnis zum Abnehmen der Baumbestände die Wahrscheinlichkeit der Ansiedlung der Waldvogelarten bei uns abnimmt, bezw. wie parallel mit demselben der Nist- Dynamismus des Feldsperlings wächst. Zur Veranschaulichung teile ich auch die Jahresergebnisse von einigen unserer Versuchsgelände mit. Z.B. in einem Obstgarten, inmitten eines Weingartens in der Grossen Ungarischen Ebene jenseits der Theiss war das Nistergebnis in 16 Holz- nisthöhlen, hauptsächlich mit einem Flugloch von 32 mm, im Laufe von 7 Jahren das folgende: (Versuch von DR. M. S6vAG6): 1951 1952 1953 1954 1955 1957 1959 IPAS) NGI oooovvoodoc > = L= — — — Sturnus vulgaris ........ — — 3 8 — — 4 Phoenicurus! ph. ........ — — — 1- 1 — Ugo qui aerei l I — ~ — — Passer montanus ........ aa 25 7 26 8 10 19 Passer domesticus ....... 1. LL = M 1 DA TO Bemerkung: Bei den jährlich 3—4-mal in der Nistzeit abgehaltenen Kontrollen vernichtete er alle Sperlingsnester und verminderte nach Möglichkeit die Zahl der nis- tenden Sperlinge. Die Bekämpfung gelang in den Jahren 1953, 1955 und 1957 besonders gut, was in diesen Jahren eine bedeutende Verminderung der Sperlingsnester zur Folge hatte. (In den Jahren 1956 und 1958 hatte er keine Gelegenheit die Nisthöhlen zu kontrollieren.) In Transdanubien, wo es viel mehr Wälder gibt, kann man bedeutend bessere Ergebnisse erzielen, aber nur bei einer fleissigen Vernichtung der Sperlingsnester. Z.B. in Keszthely, in einem Obstgarten, war das Ergebnis in 25 Holz-Nisthöhlen (32 mm Flugloch) und in den später dazugekommenen Eternit-Nisthöhlen ein fol- gendes (Versuch von DR. A. KEVE): 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 Paruspma1orz ee SES 5 1 3 1 2 3 4 3 3 2 4 Passer montanus ....... 13 4 To. o) wil 25029 lo MSA Byl Passer domesticus ...... — — — À — — 6 4 5 2A]: = 22 Vea eee en Jynx torquilla ......... — — — 1 — Es ist zu bemerken, dass die Nistversuche der Kohlmeisen jedes Jahr I—2 mehr waren, als die oben angeführten Ergebnisse, sie blieben aber wegen der ständigen Störung seitens der Sperlinge oder wegen ihrer Inbesitznahme der Nester, in welchen bereits Eier waren, unvollendet. Ähnlich war der Fallin einem Obstgarten von Ligetpuszta in der Nachbarschaft von Wäldern, wo die Nisthöhlen-Ansiedlung so gut wie unter ständiger Kontrolle stand. (Im Jahre 1951 waren 59, im Jahre 1952 und 1953 67 Holz-Nisthöhlen in Be- trieb, alle mit einem Flugloch von 32 mm oder etwas grösser.) 1951 1952 1953 Parusemalor Pr 5 8 8 Barusgpalustriser er EE TEEN — (2) (2) JA NO QUAI S52 s5555056556 6 8 10 Sturnus vulgaris ............ 7 10 18 Passer montanus ............ 15 80 58 Passer domesticus ........... 3 — 1 40 Es ist für den Dynamismus der Feldsperlinge kennzeichnend, dass in diesem Obst- garten im Jahre 1951 die Kohlmeise 28 Bruten und der Star 15 versuchten !; im Jahre 1952 versuchte die Kohlmeise 11 und die Sumpfmeise 2 Bruten (desgleichen im Jahre 1953). Die Brut der Sumpfmeise gelang kein einziges Mal, weil kurz nach ihr Kohl- meisen ansiedelten und später, als auch die Kohlmeise ihre Eier legte, nahmen die Feldsperlinge die Nisthöhle in Besitz. Aber nicht nur in den Obstgärten, welche die typischen Nistgelände der Feldsper- linge sind, sondern auch in grösseren Urparks (in der Grösse von 75—100 kat. Joch) mit nicht ganz geschlossenem Wald-Charakter, an welche landwirschaftliche Ge- biete angrenzen, kann man die Dominierung der Kohlmeisen mit den herkömmlichen Nisthöhlen nicht sichern, obwohl diese Parks typische Nistgelände der Kohlmeisen und die äusserste Grenze dieser der Feldsperlinge sind. Für die Parks ist es übrigens typisch, dass im Gegenteil zu den Obstgärten, in den ersten Jahren noch die Kohl- meise dominiert und die Sperlinge nur jene Nisthöhlen belegen, die sich am Rande des Parks, in der Nähe der landwirtschaftlich bearbeiteten Felder befinden. Nach einigen Jahren aber wagen sie sich immer tiefer und tiefer in das Innere des Parks, besetzen trotz fleissiger Vernichtung ihrer Nester immer mehr Nisthöhlen um schliesslich zur dominierenden Art zu werden. Z.B. im Urpark von Väcrätöt machte man mit 80—100 Holz-Nisthöhlen (hauptsächlich Typ B mit einem Flugloch von 32 und 46 mm neben einer kleineren Anzahl von Typ A mit einem Flugloch von 28—26 mm und Typ D mit grossem Flugloch) Versuche, deren Resultat — ausschliess- lich in Bezug auf Meisen und Sperlinge ausgewertet — das Folgende war (Versuch von K. WARGA): 1950 1951 1952 1953 1954 1955 Parus maior ....... 16 DI DT DI 29 25 Parus caeruleus — 1 8 3 2 3 Parus palustris ..... — — — — 1 — Passer montanus .... — 23 25 17 2 Passer domesticus ... 1 — 6 5 3 2 1956 1957 1958 1959 1960 1961 Parus maior ....... 24 37 24 7 4 4 Parus caeruleus 1 4 4 4 5 1 Parus palustris ..... 1 — — — 1 — Passer montanus .... 3 30 46 110 113 65 Passer domesticus ... — 2 3 6 7 6 Im Urpark von Zire wurden die Ansiedlungsversuche mit 100 Holz-Nisthöhlen (hauptsächlich Typ B, mit einem Flugloch von 32 und 46 mm) mit folgendem Resul- tat durchgeführt (Versuch von K. WARGA): 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 PARUS DATOK en DAI 21 26 35 29 22 18 15 Parus caeruleus .......... 1 1 2 4 4 4 2 2 Bars palustris ........... — — — — — — — — Passer montanus .......... = — 1 3 21 17 45 52 Passer domesticus ......... = — — 2, 3 3 4 2 Bemerkung: Der Rückgang der Sperlingsbruten war in den letzteren Jahren gröss- tenteils auf die gut gelungene Vernichtung der Sperlingsnester zurückzuführen. Im Park von Vacratst dagegen trat in den letzten Jahren als bedeutender Konkurrent der Star auf, welcher den grössten Teil der Nistlöcher mit 46 mm Flugloch besetzte. Das ist der Grund weswegen — trotz Verminderung der Sperlingsbruten — sich die Kohlmeisenbruten nicht vermehrten. Im Park von Zirc befand sich schon am Anfang der künstlichen Ansiedlung eine bedeutende Starpopulation, die das Vordrin- gen der Feldsperlinge teilweise verhinderte. Die Versuchsresultate veranschaulichen die Bedeutung der Sperlingkonkurrenz gut. In Geländen mit viel Bäumen ausserhalb der Wälder, also im Lebensraum und 41 Nistgelände der Feldsperlinge ist die Ansiedlung der Parus-Arten in zufriedenstellen- der Zahl, trotz konsequenter Vernichtung der Sperlingsnester, kaum möglich. Diese, der Volkstümlichkeit der künstlichen Vogelansiedlung schadende und ihre Verbreitung hindernde Erfolglosigkeit, veranlasste unser Institut, eine Versuchsreihe in den Weg zu leiten, mit dem Ziel, eine sperlingfreie Nisthöhle zu konstruieren (ÜSÖRGEY) in welche Versuche auch ich die Gelegenheit hatte, mich einzuschalten. Im Jahrgang von 1960—51 unserer Zeitschrift berichtete ich über meine dahin gerichteten Versuche eine Nisthöhle zu konstruieren, die den Ansprüchen von P. caeruieus und P. palustris besser entspricht. Ich ging von der Tatsache aus, dass das enge Flugloch, trotzdem, dass es die Konkurrenz der grösseren Arten und des Sper- lings ausschliesst, keine Anziehungskraft auf die kleinwüchsigen Meisenarten ausübt. Es war offensichtlich, dass um ihre Ansprüche optimal erfüllen zu können, wir noch andere Vorteile bieten müssen. Im Jahr 1938 begann ich meine Versuche mit der sogenannten „Kleinnisthöhle”, deren Höhlentiefe nur ungefähr die Hälfte des vorgeschriebenen Meisenbrutkastens ist. Ich ging von der auch mit Beobachtungen unterstützten, im grossen und ganzen aber theoretischen Voraussetzung aus, dass die Blau- und Sumpfmeisen, von der Brutkonkurrenz der grösseren Nisthöhlenbewohner gezwungen, in der Natur nicht nur diejenigen Bruthöhlen mit Sicherheit in Besitz nehmen, dessen enges Flug- loch nur ihnen passt (Spechthòhlen mit so engem Flugloch gibt es nicht und auch andere Höhlen mit ähnlicher Öffnung sind selten zu finden), sondern auch solche enge und besonders seichte Höhlen, unabhängig von der Grösse der Ein- gangsöffnung, welche, gerade weil sie seicht und eng sind, den Nistungsansprüchen der grösseren Arten schon nicht mehr entsprechen. Diese Voraussetzung wurde auch durch Erfahrungen bekräftigt, die man in vernachlässigten, künstlichen Nisthöhlen- siedlungen sammelte, wo das Innere der Nisthöhlen durch die von anderen Arten zurückgelassenen Reste bis auf 3/4—4/5 angefüllt waren und in diese Nisthöhlen nisteten überwiegend Blaumeisen. Doch erfüllten diese Kleinlöcher nicht die an sie geknüpften Hoffnungen, da — ähn- lich den Gross-Nisthöhlen —- die Einengung des Flugloches auf 28, später auf 27 mm, die Konkurrenz der grösseren Gattungen noch nicht gänzlich ausschloss (teilweise weil sie es auch leicht erweitern konnten) und als ich mit einer weiteren Einengung des Flugloches auf 26, später auf 25 mm Versuche machte, zeigte sich zwar schon die erwünschte Selektivwirkung, doch stellte sich heraus, dass die Kleinhöhlen mit dem so stark eingeengten Flugloch schon auch von Blau- und Sumpfmeisen nicht mehr angenommen wurden oder nur so spärlich, dass dies an dem vorherigen ungün- stigen Nistungsverhältnis nichts änderte. In dieser schon mit Misserfolg drohenden und sich als unfruchtbar versprechenden Versuchsreihe erfolgte eine entscheidende Wen- dung als die Versuche mit den aus Asbestzement angefertigten Nisthöhlen begannen und unter anderem begann ich auch mit Asbestzement-Nisthöhlen mit 25 mm Flug- loch, Versuche zu machen. Über die Ansiedlungserfolge werden wir später noch ausreichend berichten, jetzt kurz nur so viel, dass solange diese Kleinhöhlen aus Holz verfertigt den Erwartungen nicht entsprachen, bewiesen sie ihre Brauchbarkeit in Eternit-Ausführung in vollkommenem Masse. Die Blau- und Sumpfmeise nehmen diese mit Vorliebe in Anspruch und da während der letzten 6 Jahre ausser den Klein- meisen keine andere Vogelart (auch kein Sperling) in ihnen nistete, kann man das vollkommene Fernhalten der Sperlinge aus ihnen als bewiesen betrachten. Es ist zu bemerken, dass der Erfolg dieser Kleinhöhle nicht nur den gut getroffenen Massen zu verdanken ist, sondern auch dem Material der Nisthöhle. Ich machte nämlich gleichzeitig und am selben Ort neben den Eternit-Kleinhöhlen auch mit solchen Versuche, die aus Brettern verfertigt waren und dieselben Masse und dasselbe Flugloch hatten, doch vollkommen erfolglos. Zwar wurden manchmal diese Holz- Nisthöhlen für Winternächte gelegentlich von den Kleinmeisen in Anspruch genommen, sie blieben aber in der Brutzeit immer leer. Diese konsequente Erfolglosigkeit der Holzbrutkästen ist aller Wahrscheinlichkeit nach darauf zurückzuführen, dass das Flugloch der Holzkästen seibst bei sorgfältiger Bohrung splitterig und spröde ist, was den Ein- und Ausflug hindert, das Gefieder des Vogels beschädigt, besonders in de: Zeit des Brutgeschäftes und des Hochbringens der Jungen, wenn es so stark in Mitleidenschaft gezogen wird. Deswegen trachten auch 42 diese Kleinvögel eher die Holzkästen mit grösserem Flugloch zu besetzen und die Klein- höhlen nur dann, wenn ihr Flugloch von Spechten erweitert wurde. Das Flugloch der Eternit-Kleinnisthôhle ist schon wegen der Natur ihres Materials glatt, der Aus- und Eingang durch dasselbe - trotz seiner Enge - hindernislos, es beschädigt nicht das Gefieder des Vogels und wird deswegen auch für die Brut gerne in Anspruch genommen. Und, was auch sehr wichtig ist, die Spechte können das Flugloch nicht erweitern und so bleibt die selektive Wirkung ungestört. Es scheint, dass die vollkommen sperlinglose und den Nistungsansprüchen der Kleinmeisen bisher am meisten entsprechende Nisthöhle erreicht ist und das ist der bedeutendste Erfolg der Eternit-Nisthöhlen. Die erste Hälfte der Lösung des Sper- linsproblems war damit überwunden. Es blieb aber noch die zweite, die viel schwerer als die vorherige war, da ein künstlicher Einfluss auf diesem Gebiet nicht viel ver- sprach. Die Frage war nämlich, ob wir mit Hilfe dieser Kleinnisthöhlen die Blau- und Sumpfmeise in solchem Masse zum Brutgeschäft veranlassen können, und zwar ausserhalb des Waldes, dass wir dadurch das Fehlen oder die Verminderung der Menge der Kohlmeisen ersetzen können? Die Vorzeichen waren ungünstig, da die Kenntnisse über die Brut- Ökologie dieser Kleinmeisen uns belehren, dass sie eine viel engere Elastizität besitzen als die Kohl- meise, sie halten fester zum Waldmilieu und bevorzugen die künstlichen Nisthöhlen weniger gern als die Kohlmeise. Während z.B. in Wäldern das Ansiedlungsverhältnis der Kohl- meise in den herkömmlichen Nisthöhlen auf 54% steigt, bleibt es bei der Blaumeise 11% und bei der Sumpfmeise 4%. In den Parks sinkt das Nisten der Blaumeise auf 4 bis 5% und das der Sumpfme se auf I—2%, während schliesslich in Hausgärten und Obstgärten der Ansiedlungsprozentsatz bei beiden Arten fast unausdrückbar klein bleibt, ungefähr 0,01%. Nach diesen Vorzeichen wird die Verwendbarkeit der Eternit- Kleinnisthöhle für die Ansiedlung der Kleinmeisen in vollem Masse durch das Resultat bestätigt, das ich in dem inmitten eines intensiv bearbeiteten Landwirtschaftsgebietes liegenden Arboretum von Szarvas, das sich im Herz der Tiefebene befindet, in einem Park erreichte, der ein typisches Brutgelände des Sperlings ist und wo der Brutkasten besetzende Dynamismus des Feldsperlings sich in höchstem Masse geltend macht. Mit Hilfe der Eternit-Kleinnisthöhle gelang es in diesem Park die Blaumeise zum fort- laufenden Nisten zu veranlassen und später durch Vermehrung der Kleinnisthöhlen die Zahl der Individuen so zu erhöhen, dass diese den Jahresdurchschnitt des mit den her- kömmlichen Nisthöhlen erreichten Kohlmeisenbestandes erreicht. Im Jahre 1956 begannen die Versuche mit den Eternit-Nisthöhlen, darunter 5 Eternit-Kleinnisthöhlen und zur Kontrolle mit Holz-Nisthöhlen in gleicher Zahl. Nachstehend teile ich die Nistungsergebnisse der vergangenen 6 Jahre mit, und zwar ausschliesslich in Bezug auf Meisen und Feldsperlinge und mit der Bemerkung, dass ich in den späteren Jahren die Zahl der Grossnisthöhlen im Verhältnis zum Vordringen des Feldsperlinges successiv verminderte, während ich die Zahl der Klein- nisthöhlen im Verhältnis zur Besitznahme der Blaumeise erhöhte, so dass im Jahre 1962 nur mehr 52 Eternit-Kleinnisthöhlen in Betrieb waren und dementsprechend nistete nur die Blaumeise in künstlicher Nisthöhle im Gelände des Parks. Die Nist- ungsresultate der einzelnen Jahre werden durch die nachstehende Tabelle veranschau- licht. 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 Parus maior ......... al Wey aE Bh BD) 8 = Parus caeruleus ...... Il 1 5 8 O 202 Passer montanus ...... LOISIR SET OR CRE Der Versuch mit den Eternit-Nisthöhlen wurde also mit vollkommenem Erfolg gekrönt. Das ist der erste Fall, dass in einem Br utgelände, welches die Meisen mit den Feldsperlingen gemeinsam innehatten (in diesem Fall in einem, an ein landwirt- schaftliches Gebiet angrenzenden Park) in einer künstlichen Nisthéhlenansiedlung, wo vor einigen Jahren der Feldsperling der dominante Nisthöhlenbewohner war, als Erfolg des Gebrauches der Eternit-Nisthöhlen eine Meisenart die ausschliesslich nistende Art wurde, und zwar die bisher in unbedeutender Zahl vertretene Blaumeise und in so einer Bestandesdichte, die bisher nicht einmal annähernd zu erreichen war. 43 Ich muss bemerken, dass die in den ersten Jahren zunächst langsam vorangehende Inanspruchnahme der kleinen Nisthôhlen dadurch zu erklären ist, dass am Anfang des Versuches im Arboretum von Szarvas die Blaumeise noch in sehr kleiner Zahl vertreten war, wahrscheinlich deswegen, weil die natürlichen Nisthöhlen durch die sehr zahl- reichen Staren- und Feldsperlingspopulationen besetzt waren. Dies wird durch unsere späteren, inWäldern eingeleiteten Versuche bewiesen, dort nisteten nämlich die Meisen schon in den ersten Jahren in bedeutender Zahl. Z.B. in Feldebrö in einem Eichen- wald mit Zerreichenbestand konnte man in den Eternit-Nisthöhlen die im April 1960, also unmittelbar vor Anfang der Brutzeit ausgesetzt wurden, im ersten Jahr nur eine Blaumeisen-Brut feststellen. Im nächsten Jahr dagegen nisteten 7 Paare Blaumeisen und 2 Paare Sumpfmeisen, im Jahre 1962 fünf Paare von Blaumeisen und 1 der Sumpfmeise. (Der unerwartete Rückfall ist wahrscheinlich darauf zurück- zuführen, dass der Nisthöhlenbestand in diesem Jahre unmittelbar vor Anfang der Brutzeit bedeutend erhöht wurde — mit Grossnisthöhlen mit 32 mm Flugloch — und die Kleinnisthöhlen eine Umgruppierung erleideten, wodurch das Nisten eine Störung erlitt. Aber auch die abnormale Witterung im Frühling 1962 wirkte sich auf das Brutgeschäft der Vögel ungünstig aus. Die Bruten verspäteten sich und die zweite blieb grösstenteils aus. In Budakeszi, in einem Eichenwald von mittlerem Alter, wurden in den im April 1960 ausgesetzten 30 Eternit-Kleinnisthöhlen schon im ersten Jahre 4 Blaumeisennistungen, im Jahre 1961 7 Blaumeisennistungen und im Jahre 1962. 11 Blaumeisen- und 1 Sumpfmeisennistung festgestellt. Zuletzt möchte ich die Brutergebnisse unserer Versuchsgelände im Naturschutz- park von Alcsut bekanntgeben. In Alcsüt werden seit dem Jahre 1954 Ansiedlungs- versuche gemacht, ausschliesslich mit Holz-Brutkästen (überwiegend mit Nisthöhlen Typ B mit einem Flugloch von 32 und 46 mm und mit 20 Kleinnisthöhlen mit 25 mm Flugloch). Zum ersten Mal setzten wir hier während des Winters 1961 Eternit- Kleinnisthöhlen aus, was bewirkte, dass die Brutzahl der Blau- und Sumpf- meisen schon während des ersten Frühlings sich sprunghaft erhöhte und von der Gesamtzahl ihrer Bruten fielen 9 auf die Eternit-Nisthöhlen und nur 1 auf Holz- Nisthöhlen. Das Ergebnis ist zufriedenstellend, zwar blieb die zweite Brut auch hier aus. Das detaillierte Nistungsergebnis (sich ausschliesslich auf die Meisen und Feld- sperlinge beziehend) ist wie folgt: 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 Parus maior ....... 54 61 46 47 23 22 19 24 14 Parus caeruleus .... 3 3 2 3 1 2 — — 4 Parus palustris ..... 2 — 2 — 2 — Il — 6 Passer montanus .... 6 26 28 46 116 101 88 40 56 Bemerkung: Im Spätfrühling 1962 haben wir einen Teil der Holz-Brutkästen mit 32 mm Flugloch durch Eternit-Nisthöhlen ersetzt und später umgruppiert. Wahr- scheinlich hat auch dies dazu beigetragen, dass im iaufenden Jahr in der Brutzahl der Blaumeise ein gròsserer Rückfall erfolgte. Der bedeutende Rückfall der Sperling- nistungen in den letzteren Jahren ist einerseits auf die sich immer mehr ansteigende Sperlingsbekämpfung, andererseits auf die Vermehrung der Starnistungen zurück- zuführen: die letzteren haben die Sperlinge aus einem grossen Teil der Grossnisthöhlen mit 46 mm Flugloch verdrängt. Im Park von Alcsüt erreicht also das Brutergebnis des ersten Jahres, welches wir mit Eternit-Kleinnisthôhlen erreichten, nahezu die Hälfte der gesamten Brutergebnisse der vergangenen 8 Jahre, obwohl die zweiten Bruten — wie schon erwähnt, infolge der ungünstigen Witterung — auch hier ausblieben. Das Ergebnis beweist die Anzie- hungskraft der Eternit-Kleinnisthöhlen, besonders wenn man bedenkt, dass in dem Park während der letzten 8 Jahre das Nisten der Kleinmeisen sehr schwach war, wie wir es gesehen haben, obwohl die Holz- Brutkästen verschiedener Grössen, darunter eine Anzahl ausschliesslich für die Meisen angefertigter Kleinnisthühlen mit 25 mm Flugloch, ihnen zur Verfügung stand. Man kann also sagen, dass ihr Nisten eher zufällig war (dabei nahmen sie eher die Nisthöhlen mit grösserem Flugloch in An- spruch) und blieb in einigen Jahren ganz aus. In den kommenden Jahren ist es auf Grund der bisherigen Erfahrungen zu erwarten, dass das Nisten der Kleinmeisen in den Eternit-Nisthöhlen aller Wahrscheinlichkeit nach weiter zunehmen wird. 44 Die Ergebnisse lassen sich in folgendem zusammenfassen: 1. Mit den bisher gebrauchten, in herkömmlicher Grösse aus Holz verfertigten kün- stlichen Nisthöhlen (System BERLEPSCH) können wir an dem, ausserhalb des Waldes ungünstigen Siedlungsverhältnis der Meisenarten nicht ändern. (Die künstlichen Nisthöhlen, System BERLEPSCH, sind nämlich treue Nachahmungen der natürlichen Spechthöhlen, wir müssen also das Verhältnis der Ansiedlungen der Nisthöhlenbe- wohner in diesen zu jenen in natürlichen Höhlen festgestellten Ansiedlungen als gleich betrachten, in welchen auf eine Verschärfung der Nistkonkurrenz weite Möglichkeiten gegeben sind.) 2. Die konkurrenzfreie Sicherheit des Nistens, die durch die Asbestzement (Eter- nit)-Kleinnisthöhle mit 25 mm Flugloch geboten ist, sichert für die Blau- und Sumpf- meise eine absolule Dominanz in diesen Nisthöhlen, selbst auf einem Brutgelände, wo unter natürlichen Umständen (und in den herkömmlichen Nisthöhlen) der Feld- sperling der dominante Nisthöhlenbewohner ist. Sie übt auch eine Anziehungskraft auf sie aus und das bestätigt, dass sie besser als bisher ihren Nistungsansprüchen entspricht. Nur dadurch ist die sprunghafte Erhöhung ihrer Bestandesdichte zu erklären. Die Asbestzement (Eternit)-Nisthohle mit 25 mm Flugloch ist also der erste Nisthohlentyp mit dem man das Ansiedlungsverhältnis der Meisenarten tatsächlich künstlich abändern kann. Die Tatsache, dass die konkurrenzlose Nistungssicherheit, die durch die Eternit- Kleinhòhlen geboten wird, die Bestandesdichte der Kleinmeisen in bedeutendem Masse erhöht, beweist, dass die bisher festgestellte niedrige Zahl der Ansiedlungen der kleinen Meisenarten (besonders in Brutgeländen, die sie mit dem Feldsperling gemeinsam innehatten) nicht eine Frage der engeren ökologischen Elastizität, son- dern in erster Reihe eine Frage der Konkurrenz ist: Die kleinkörperigen Meisenarten werden aus den für das Nisten geeigneten natürlichen (und herkömmlichen, künst- lichen) Nisthöhlen durch grössere Bewohner verdrängt. In den Wäldern sind es die Waldarten von grösserer Statur, auf Brutgeländen welche die Meisen mit den Sper- lingen gemeinsam innehaben, ist es in erster Reihe der Feldsperling, der diese Ver- drängung durchführt. Je „tiefer” wir mit den herkömmlichen Nisthöhlen im Lebensraum und Brutge- lände des Feldsperlings vorrücken, desto entscheidender wird die Konkurrenz, teil- weise wegen der Ungenügendheit der sich zur Nistung eignenden Höhlen, bezw. wegen des sich parallel ansteigenden Dynamismus der Sperlinge. Das hat zur Folge, dass in den charakteristischen Brutgeländen der Feldsperlinge schon die grössere Kohlmeise sich kaum eine Nisthöhle sichern kann, umso weniger die Blau- und Sumpf- meise mit ihrer kleineren Statur, obzwar auch die letzteren Versuche in den herkömm- lichen Nisthöhlen machen, wie wir das z.B. in dem Obstgarten von Ligetpuszta zwei- mal im Zusammenhang mit der Sumpfmeise feststellen konnten. Ihr Nisten ist aber in keinem der beiden Fälle gelungen, da sich beide Male die Kohlmeise auf dem Neste der Sumpfmaise ansiedelte und später, als auch die Kohlmeise schon ihre Eier gelegt hatte, nahmen die Feldsperlinge die Nisthöhle in Besitz. Es ist eine weitere Frage ob, wenn einmal diese Nistungsversuche der Blau- und Sumpfmeisen mit Hilfe der Asbestzement (Eternit)-Kleinnisthöhlen auch auf den typischen Brutgeländen der Sperlinge (Hausgärten, Obstgàrten) einen Erfolg haben können, ihre systematische Ansiedlung und Vermehrung zu verwirklichen ist? Aller Wahrscheinlichkeit nach ja, besonders aber in dem Falle, wenn wir — mit Hilfe der Kleinmisthöhlen — ihre Dichte in den angrenzenden Wäldern, Waldstreifen und Parks auf ein Optimum vermehren, aus denen dann der Überschuss zur Auswanderung ge- zwungen wird. Es wäre deswegen die regelmässige Aussetzung der Kleinnisthöhlen in Wäldern, Waldstreifen und Parks sehr wünschenswert. Welche Ergebnisse die weiteren Versuche haben werden, wissen wir augenblicklich noch nicht. Auf Grund der bisherigen Ergebnisse ist es aber mit Sicherheit festzustellen, dass mit dem Gebrauch der Asbestzement-Kleinnisthöhlen auf dem Gebiet der künst- lichen Vogelansiedlung eine neue und kaum erhoffte Möglichkeit sich bietet, ange- sichts der Tatsache, dass mit Hilfe dieser Nisthöhlen die Blau- und Sumpfmeise nicht nur in Wäldern, sondern auch auf Brutgeländen, die sie mit dem Feldsperling gemeinsam innehat (d.h. bisher nur in Parks und in Waldstreifen), konkurrenzfrei und mit Sicherheit anzusiedeln und vom Gesichtspunkt des Pflanzenschutzes in genü- genden Masse zu vermehren ist. 45 BAGOLYKÖPET-VIZSGÄLATOK Kretzoi Miklós Ragadozö madaraink gyomortartalom-, köpet- és tépés-anyagainak tudomänyos vizsgálata az utóbbi években — a közvetlen täplälkozäsbiolögiai vizsgálati celkitü- zéseken messze túlmenő — hangsúlyozott jelentőségét nyert: főleg a közvetett vizs- gálati eredmények jelentőségét kell itt kiemelnünk. Ezen a kutatási területen a bagolyköpetek beható vizsgálata hozhat jelentős konk- rét eredményt, ökológiai és cönológiai területen. egyaránt. Ehhez kell még azt a szin- tén nem megvetendő előnyt számolnunk, mely számos igen költséges szimbiológiai vizsgálatnak az olcsó bagolyköpet-vizsgálattal történő helyettesítéséből származhat. Mindeme előnyök arra késztetnek bennünket, hogy — elsősorban a bagolyköpet- vizsgálatok újrafelvételével — fokozott mértékben fcrduljunk a ragadozó madarak táplálkozásbiológiai tanulmányozása felé, csakhogy most már elsősorban és szinte kizárólag közvetett ökológiai-populációstatisztikai-faunisztikai célok szolgálatában. Ahhoz azonban, hogy e nagy jelentőségű kutatási területen valóban, komoly és korszerű eredményeket érhessünk el, kiindulásképpen. megint csak jól bevált, lelkes ornithologus-gárdánk segítő közreműködéséhez kell folyamodnunk! Ezúttal arra kérjük ornithologus munkatársainkat és a madärtan minden, barát- ját, hogy madártani megfigyelő- és gyűjtő-útjaikon gyűjtsék össze az észlelt bagoly- köpeteket és juttassák el azokat a Madártani Intézetbe (Budapest, II. Garas u. 14.), tudományos vizsgálat céljára. A vizsgálat céljára beküldött köpetek kezelésével kapcsolatosan a következőkre hívjuk fel t. munkatársaink figyelmét : 1. Lehetőleg jól kiszáradt állapotban küldjék a köpeteket dobozban vagy ládában, hogy az ép köpetek szét ne essenek. 2. A küldeményhez mellékeljék a leletviszonyokat és gyűjtési időpontot tartal- mazó feljegyzéseiket, valamint annak megjelölését, hogy adataik vagy feltevésük szerint mely bagolyfajtól származnak a köpetek. 3. Kérjük a t. beküldőket, hogy a megállapíthatóan különböző fajoktól, sőt példá- nyoktól származó, esetleg területileg elkülönült feihalmozödäsokban talált köpet- anyagot nem egybekeverve, hanem külön papírba csomagolva helyezzék a külde- ménybe. Az Intézetbe beérkezett vizsgálati anyag tudományos feldolgozásának eredményeit az Aquila hasábjain folyamatosan kívánjuk közölni, a heküldő és a leletkörülmények feltüntetésével. 47 Gyöngybagoly-köpetek Villanyrol (Baranya m.)* A Villányi hegység kiugró keleti végén, a villányi Mészk6hegy (vagy Templomhegy) gerincén végighúzódó régi mészkőbánya D falán kb. 8 m magasságban fekvő kis fülke néhány éven át egy gyöngybagoly állandó pihenőhelye volt. 1957. év nyarának végén a sziklafal tövében talált kö- peteinek vizsgálata a következő eredményt hozta. A főleg bogaraktól származó chitin-törmelék mellett — ami vélemé- nyem szerint a megevett nagyszámú cickány gyomortartalmából került másodlagosan a köpetekbe — a 28 ép és néhány szétmállott köpetből 173 állat maradványai kerültek elő; kivétel nélkül emlősállatok (cickányok, pockok és egerek) koponyái és csontváz-elemei. A meghatározott kisem- lős-maradványok megoszlását a köpet-anyagban az 1. táblázatban foglal- juk össze. A táblázat adatainak összegezéséből először is kiviláglik, hogy a 28 köpetből számított átlagos állatmennyiség köpetenként 4,6 állat, tehát valamivel kevesebb, mint a csákvári átlag (4,8), viszont jóval magasabb, mint a FESTETICS A. által (Aquila 59—62: 401—403) vizsgált csorvási Tyto-köpetek 3,0 alatti átlaga. Az egyes állatcsoportok százalékos összetételét vizsgálva azt látjuk, hogy a cickányok az összpéldányszám 58,2%-ât adják, szemben a rágcsá- lók 41,8%-0s arányszámával. Érdekes megemlíteni, hogy ez az arány a csákvári gyöngybagoly-köpeteknél 59,1, illetve 40,9 — az eltérés tehát a két lelőhely anyagának százalékos megoszlása közt az 1% alatt marad; vagyis gyakorlatilag azonosnak mondható. Ugyanígy teljes az egyezés a Sorex és Crocidura nemzetség megoszlási arányában is: század-százalék nagyságrendben mutatkozó eltéréssel előbbiek mindkét lelőhelyen a cic- kányok mennyiségének alig egy százalékát teszik ki, szemben a Crocidura- példányok 90%-ot meghaladó többségével. Tulajdonképpen az egyetlen pont, amelyben a két dunántúli adat nem egyezik teljesen, a pockok-egerek aránya, ami Villány esetében 72,2:27,8-at ad a csákvári 63,9:36,1-gyel szemben. De még az a 894-os csákvári egér- többlet is a Villányból hiányzó, Csákváron viszont fellépett háziegerek (települések közelsége!) százalékarányából adódik. A törpeegér: egyéb egerek aránya viszont már megint teljesen azonos a két leletben. A nem egészen azonos élettér-adottságok közt is messzemenően egyező összetételt mutató két dunántúli adat mellett nem lesz érdektelen megem- líteni, hogy a fenti arányszámok az összehasonlíthatatlanságig megváltoz- nak, ha a köpeteket szolgáltató gyöngybagoly emberi településen él és onnan szedi zsákmányát. Jó példa erre FESTETICS csorvási adata, ahol a köpetek állatmaradványainak 9,5%-a madártól (veréb) ered, a fennmara- dó 90,5% viszont több mint 9094-ában háziegér-maradványokat szolgál- * Az összefüggő vizsgálatok tudományos dokumentációjának jobb áttekintése ér- dekében e vizsgálat- -sorozat egyes különálló rész-vizsgálatait sorszámozzuk ; első szám- mal az ugyanilyen szellemben végzett csákvári gyöngybagoly- köpet- -vizsgálatunkat (Kretzoi M. és Varrók S.: Adatok a gyöngybagoly táplálkozásának állatföldrajzi jelentőségéhez. — Aquila 52—55: 399—401 — 1955) jelöltük. 48 21. táblázat e Rod È SEP NS PS 0) no) ©) Ss gage ER PERE ze Sio ESZE uaddnım o ONMMEMMOMRNE MS HREHORONCHM— wako o on eplog JUPSOSSUT > = Re u9qyadoy è UASAZSSQ = 3 d rl 09 — m A d d ped A A a © Dan ze ka elle size ie ei R = a ee | Sr ee le ee ee | id a me du (Me | del À e EN ee M LE LE Be ASE ASE ES | = = a ~ a a ee eee © ol a ee ee Sele ee È u c HH a a Ne) Ne) a cio eisen nr Ne ae = mA Wim | oO | 10 aın = D de ee ee a pe VE TR auge EUR GG I GS ne RICCO e ER | | & hd oi RO Ae ASE oe Pere Sele | 5 © un = a en el ea EE Re ae: ET enr PR Ss: | || S Q 8 de) = uns| TAPTPET POST ÉSEILECESETARIRERE A | ui mM © vw 49 A Aquila 1962-63. — tatott — ezek mellett a 4,3% mezeipocok és 2,9% cickány (Crocidura) egymäshoz viszonyitott aränyszama (67,4:32,6) nem ter el lényegesen a esakvari-villanyi aranyszamoktol. Eulen-Gewöll-Studien M. Kretzoi Unter obigem Titel beabsichtigen wir fortlaufend Angaben über die Bearbeitung ungarischer Gewöll-Materialien zu veröffentlichen, die neben ernährungsbiologischen Zielsetzungen auch faunistischen, populationsdynamischen und parazönologischen Forschungen Angaben liefern sollen. Schleireulen-Gewölle von Villäny (Kom. Baranya)" Am Meszköhegy (Templomhegy) von Villány, am östlichen Ausläufer des Villänyer Gebirges zieht sich von O nach W ein längst ausser Betrieb stehender Grosser Stein- bruch, an dessen S-Wand in 8 m Höhe eine kleine Felsnische liegt, in der eine Schleier- eule jahrelang ihre Raststelle hatte. Eine Untersuchung des im Spätherbst 1957 hier gesammelten Gewöllmateriales ergab nachstehende faunistische Resultate. Die 28 vollständigen und einige auseinandergefallenen Gewölle lieferten — ausser den meist von Coleopteren stammenden Chitin-Resten — Überreste von 173 Klein- säugetieren, d.h. von Spitzmäusen, Wühlmäusen und Mäusen. Die Verteilung der Säugetier-Formen im Gewöll-Material ist aus folgender Tabelle zu entnehmen. (S. F.). Aus dem Vergleich der Angaben dieser Tabelle ergibt sich ein Durchschnitt von 4,6 Tieren pro Gewölle, was also etwas unter dem Durchschnitt der Csäkvärer (s. Fussnote) Gewölle — 4,8 — liegt, aber den Durchschnitt der von A. FESTETICS (Aquila 59—62: 452—453) untersuchten Gewölle von Csorvàs (3,0) weit übertrifft. Die prozentuelle Zusammensetzung der Tiergruppen in Betracht gezogen, können wir sehen, dass die Spitzmäuse 58,2%, der Gesamtzahl ergeben, wogegen die Nager mit 41,8% daran beteiligt sind. Es ist nicht ohne Interesse, dass diese Verhältniszah- len im Gewöllmaterial von Csákvár 89,1 und 40,9% betragen — der Unterschied zwischen den Prozentangaben dieser Fundstellen bleibt also unter einem %, d.h. sie ergeben praktisch die selben Resultate. Ebendies finden wir auch im Verhältnis der Gattungen Sorex und Crocidura: an beiden Lokalitäten liegt die Zahl der zu Sorex gehörenden Exemplare bis auf den Bruchteil des Prozentes unter einem % der Spitz- mäuse, wogegen Crocidura über 90% ausmacht. Der einzige Punkt, in dem die Materialien der zwei transdanubischen Fundstellen in ihrer quantitativen Zusammensetzung nicht übereinstimmen, ist das Verhältnis Wühlmäuse: Mäuse, was in Villány 72,2 : 27,8 ergibt — im Gegensatz zu Csákvár mit einem Verhältnis 63,9 zu 36,1. Doch findet auch der 8% hohe Unterschied in der Zahl der Mäuse seine Erklärung im Auftreten der Hausmaus bei Csakvär (Nähe von Siedlungen ! ). Das Verhältnis der Zwergmaus zu den übrigen Mäusen ist wieder an beiden Fundstellen das gleiche. Bei der — trotz der nicht ganz übereinstimmenden Standortsverhältnisse — weitgehend gleichen Zusammensetzung der genannten zwei Gewöllfaunen dürfen wir den Umstand nicht ausser acht lassen, dass sich obige Verhältniszahlen in der Nachbarschaft menschlicher Siedlungen vollkommen ändern können. Ein gutes Beispiel dafür sind die von FESTETICS (s. oben) bearbeiteten Gewöllfaunen von Csorvas, in der 9,5% der Tierreste vom Sperling herrühren, während die restlichen 90,5% bis über 90% ihrer Gesamtzahl Hausmaus-Überreste lieferten — neben die- sen sind die 4,3% Wühlmaus und 2,9% Spitzmaus-Reste (Verhältniszahl 67,4 : 32,6) ganz in den Hintergrund getreten. * Nr. 1. ist der Aufsatz von M. Kretzoi und S. Varrök: Aquila 59—62: 451 —452- 50 GYÖNGYBAGOLY-KÖPETVIZSGÄLATOK EREDMENYEI Schmidt Egon A gyòngybagoly (Tyto alba guttata Brehm) köpetek analizisei tâplälkozäsbiolé- giai és kisemlösfaunisztikai szempontból egyaránt közismerten nagy jelentőségűek. Külföldi kutatók a várható gradációk elörejelzeseben is komoly szerepet szannak e vizsgälatoknak. Hazai viszonvlatban a különböző területekről származó anyagok összegyűjtése és az ezzel kapcsolatos szervezési munka, sajnos, még elég kezdetleges stádiumban van. Jelen kis munkámban pár olyan ee feldolgozott eredményeit sze- retném közölni, melyek részben csekélyebb mennyiségiiknél fogva, rész- ben pedig erösen törmelekes ällapotuk miatt statisztikusan, köpetenkint nem voltak kiértékelhet6k. A fogyasztott állatok összlétszáma és így az egyes anyagok jellege termeszetesen vältozatlan marad. Tornyosnemeti 1960. II. 20. (kb. 12 köpet törmelekben). Leg.: Kòves E. egyed In Crocidura leucodon ................ B 6 16,2 Crocidura suaveolens ............. 2 5,4 Mierotus arvalis en NT 9 24,3 Apodemus sylvaticus-flavicoilis 4 10,8 Micromys minutus .............. 9 24,3 MUSEMUSCULUS MER EEE e 1 DIN] Passer domesticus CASSA ZE MR nee 6 16,2 Osszevonva: % Sonate: coocccoccdca 21,6 Microtinae .......... 24,3 MIA cooonooodoca 37,8 OSCENI 16,2 Velence 1952—1959 (nagy, teljesen törmelékes anyag, a kòpetszàm nem becsülhető meg). Leg.: SZABÓ L. V. egyed % SHE AMEL 60000 E 00 10 1,5 SOLETTA IS 2 0,3 INCOMIVSESPe ene 1 0,1 Crocidura leueodoen "Ter. 25 SN Crocidura suaveolens ............. 24 3,6 Arvicola terrestris ............... 11 1,6 Pitymys subtuerranes ............. 9 1,3 IMACTOtUS AT VA lIS eee csc sss eee © 219 32,7 Apodemus sylvaticus-flavicollis .... 72 10,8 Micronmys minuütus .............. 17 2,5 4" 51 Mus musculus Sylviidae Carduelis cannabina Passer domesticus Passer montanus è 0 0 0 e e 0 e e 0 0 0 0 ee 0 0 0 e 0 0 e 0 0 a a 0 e 0 eee e e a ee 0 + oe esse. se ee 0 esse eo Se... eee Osszevonva: Soricidae Microtinae Murinae OSCINES PRE etes Velence 1959. XH. (kb. 20 db köpet, töredezett ällapotban) Leg SOLE ATATEUS EEE O CU NES INCOM SHS Pah aero derer Crocidura leucodon................ Crocidura suaveolens ............. Arvicola terrestris Microtus arvalis Apodemus sylvaticus-flavicollis Micromys minutus MuSsmMUSCUuIUS MEET er erste Passer domesticus “............ e 0 0 0 0 0 0 0 © © e ee + 0 0 0 0 Összevonva: Soricidae Microtinae Murinae OSCINES ee ee cee 0 e e e 0 0 eo 0 0 egyed fi i NEN OVI EA e E o a zes NR TBH cc Otto to “ (IS) “ a = N WD WOW eI ~ Székesfehérvar 1960. II. 12. (kb. 17 db kôpet, töredezett ällapotban) Leg. 52 Sorex araneus Sorex minutus Crocidura leucodon ®© 0 0 0 0 e 0 ee ee ee eo Crocidura suaveolens Pitymys subterraneus ............. IMICIOLUSEArVA LI SIORFE CO EC SEO Apodemus sylvaticus-flavicollis Micromys minutus Mus musculus Passer domesticus è 0 0 e 0 e 0 e e 0 0 ee Osszevonva: Soricidae Microtinae Murinae ss... ee Oscimes nn een eier Csala puszta (Fejer m.) 1960. II. 17. (55—60 db köpet, törmelekesen) Leg.: RADETZKY J. Sorex araneus Sorex minutus Neomys sp. . Crocidura leucodon 0 0 e 0 0 0 s a e e 0 0 0 0 e 0 eo eee 0 0 4 0 e ee ee 0 ee egyed LINPAIEANOS 9 © © © O On © DUI ~ pi hi N DD O TUT TN D % 9, 2, 1, 6, W 00 =J 90 .: SZABO L. V. : RADETZKY J. egyed % Crocidura suaveolens ............. 5 4,5 Pipistrellus pipistrellus ............ 1 0,9 Pitymys subterraneus ............. 16 13,4 NFCROLUSEATVAlIs il an once e 9 8,0 Apodemus sylvaticus-flavicollis .... 7 6,3 Mieromys minutus ....-......... 6 5,4 Mussmuseuluse Sh aisles ARR 16 13,4 Passer domesticus ............... 29 25,9 Osszevonva: | % Sonleidaer Zander: 25,0 Chiropteran nen. 0,9 Microtinae .......... 22,3 MULINI see lee 25,8 OSCineS RENE 25,8 Pécs 1960. I. 14. (80—85 db. erősen törmelékes köpet) Leg.: BucHERT A. egyed 70 DOTEXRVATZDEUS n neo 63 24,7 Neomys anomalus milleri ......... 5 2,0 Neomys sp. (anomalus milleri ?) 2 0,8 Groeiduralleueodon. 2.6.2.5 62.5. 19 7,4 Crocidura suaveolens ............. 32 12,5 Muscardinus avellanarius .......... 1 0,4 Arvicola terrestris ............... 1 0,4 Pitymys subterraneus ............. 15 5,9 MACrObUS AFVA IS... duca 41 16,0 Apodemus sylvaticus-flavicollis .... 14 5,5 Nieromyssminutusı .............. 5 19 NUSÉMUSCUIUS Zossen 21 8,2 Passer domesticus ............... 36 14,1 Osszevonva: % SOrCIdae er eee 47,2 Muscardinidae ....... 0,4 Microtinae .......... 22,4 Murnaed ssa 15,7 OScines te atea 14,2 Villany 1960. V. 27. (kb. 10 db köpet, darabokban) Leg.: SCHMIDT E. egyed DE S\GIRED Baar Re 3 1,8 DORE AU LUS ME CAS MEME ER LL: 2 4,9 Crocidura leucodon................ 8 19,5 Crocidura suaveolens ............. 7 17,0 Clethrionomys glareolus .......... 1 2,4 NICTOLUS AR VAS EEE ET 12 29,2 Apodemus agrarius .............. 1 2,4 IMIUSPEUSCUS war. MN ee ats ole 7 17,0 Összevonva: % SOTICIAACMERE TEA 48,7 Microtinae 0. 31,6 Muarinae iaia 19,4 Röviden értékelve a kapott eredmenyeket, két nagyobb csoportot ér- demes szembeállítani egymással: a Velencei tó környéki és a Pecs— Villányi gyűjtéseket, melyek tömegüknél fogva már alkalmasak az összehasonlí- tásra. Ha százalékosan nézzük az adatokat, rögtön szembetűnik, mennyire magasabb a Soricidák száma az utóbbi lelőhelyen. Ebből azonban helyte- len lenne arra következtetni, hogy ez a tény a terület déli fekvéséből és bizonyos mértékig mediterrán jellegéből adódik, ami szembeállítva egy északibb területtípussal, pl. a fehérfogú cickányoknak mint melegkedvelő fajoknak magasabb számát eredményezné. Erre a hazai klímaviszonyok nagyjábóli egyöntetűsége és az állatföldrajzi szempontból csekély távol- ságok nem adnak lehetőséget. Ezt támasztja alá a súlypontilag északi elterjedésű pockoknak a Pécs—Villanyi csoportnál kapott magas száma, szemben az inkább déli elterjedésű egerekkel. A Velencei anyagban talált csekély Soricida-számot háromféleképpen lehet magyarázni: 1. A baglyok zsákmányolóterülete nem a nyílt terepen, hanem a lakott részek közelében volt. Erre mutat a Mus musculus magas értéke, míg ugyanekkor pl. a Micromys minutus és az Arvicola terrestris csak kis számban voltak képviselve. 2. A gyöngybagoly-köpetek közé, tekintve azok törmelékes voltát, esetleg más bagolyfaj köpetei is kevered- tek. 3. Esetleg a cickányfajok kismérvű elterjedésével és gyér egyedszá- mával állunk szemben. Mindezekre a választ a további kutatásoknak kell megadniok. Velencei tavi csoport Pécs—Villányi csoport egyed % egyed % Összállatszám : 877 Összällatszäm: 296 Soneidaer rec. 107 12,2 SOTICIdAe RE CEE 141 47,6 Chiroptera te". 1 0,1 Muscardinidae .... il 0,3 INNCIOLINA CETRA 295 33,6 Mierotinae ....... 70 23,6 INEGBIMAS 240000000000 330 38,2 Műtmae 5 aocass0c 48 16,2 OSCINES epee eee 139 15,8 Oseimes 2... 2. 36 12,2 Irodalom — Literatura Gaffrey, Si (1953): Die Schädel der mitteleuropàischen Säugetiere. Leipzig, p. 123. Gaffrey, G. (1961): Merkmale der wildlebenden Säugetiere Mitteleuropas. Leipzig, p. 284. Gerber, BR. (1952): Nagetiere Deutschlands (Die neue Brehm). Leipzig, p. 102. Janossy D. es Schmidt E. (1960): Extreme Varianten des M, der Feldmaus (Micro- tus arvalis Pall.) in Ungarn. Verterbr. Hung. 2. p. 137 —141. Kahmann, H. (1953): Das Ergebnis der Zergliederung von Eulengewöllen und seine wissenschaftliche Verwertung. Ornith. Mitt. 5. p. 201—206. Kahmann, H. (1953): Die Bestimmung der Brandmaus aus Eulengewöllen. Ornith. Mitt. 5. p. 121—125. on E. (1954): Die freilebenden Nagetiere Deutschlands und der Nachbarländer ena, p. 212. Spannhof, L. (1952): Spitzmäuse (Die neue Brehm). Leipzig, p. 43. Zimmermann, K. (1959): Säugetiere. Leipzig/Jena, p. 169. Die Ergebnisse der Gewöllenuntersuchungen der Schleiereule von Egon Schmidt Die Analyse der Eulen-Gewölle, besonders der Schleiereule (Tyto alba) ist bekannt- lich sowohl vom nährungsbiologischen, wie vom kleinsäuger-faunistischen Gesichts- punkte aus von grosser Bedeutung. Forscher im Auslande schreiben diesen Unter- suchungen eine wichtige Rolle zu, sogar in Bezug auf die Vormeldung der zu erwar- tenden Gradation. Was hingegen unser Land betrifft, ist das Einsammeln der von verschiedenen Gebieten stammenden Materialien und die damit verbundenen Organi- sationstätigkeit leider noch in ziemlich primitivem Zustand. — In meiner gegen- wärtigen bescheidenen Abhandlung möchte ich die bearbeiteten Ergebnisse einiger dieser Materialien mitteilen, die teils wegen ihrer geringen Menge, teils wegen des stark bruchstückigen Zustandes, je Gewölle statistisch nicht auszuwerten waren. Der Gesamtstand der vertilgten Tiere und so auch die typische Eigenschaft der ein- zelnen Materialien blieb natürlich unverändert. Die Analyse der, in etlichen ungarischen Dörfern gesammelter Materialien teile ich im ungarischen Text mit. Tornyosnémeti liegt in Nordwest-Ungarn in einem Flusstal, inmitten der Berge. Die andere Gruppe der Gewölle (Velence, Székesfehér- var, Csala-puszta) stammt von der Westseite der Donau, teils aus der Hügelland- schaft, teils vom Flachland. Die dritte Gruppe der Fundstellen (Pécs, Villany) ist in Südungarn am südlichen Fusse einer Berggegend. (Angaben siehe ungarischen Mext ! ) Betrachten wir die erhaltenen Ergebnisse, so können wir zwei Gruppen einander gegenüberstellen, und zwar die Sammlung aus der Umgebung des Velence-Sees und die aus Pécs und Villäny, welche infolge ihrer Menge zu einem Vergleiche geeignet sind. Wenn wir die Angaben prozentuell prüfen, fällt die höhere Zahl der Soriciden an den letzteren Fundorten ins Auge. Unrichtig wäre es aber daraus zu schliessen, dass dies sich aus der südlichen Lage dieses Gebietes und aus dem gewissermassen mediterranen Charakter ergibt, was einem nördlicheren Terraintyp entgegengestellt, eine höhere Zahl der wärmeliebenden Rassen — z.B. der Spitzmäuse — zur Folge haben würde. Hierzu ergibt sich aber wegen des, im grossen und ganzen einheitlichen heimischen Klimas und der, tiergeographisch genommen, geringeren Entfernungen, keine Möglichkeit. Dies wird durch die hohe Zahl der, sonst vorwiegend nördlich verbreiteten Feldmäuse bekräftigt, die in der P&cs—Villäny-Gruppe registriert sind, entgegen der mehr südlich verbreiteten Mäuse. — Die geringe Zahl der Soricida in der aus Velence stammenden Materie kann auf dreierlei Arten erklärt werden: 1. Das Erbeutungsrevier der Eulen war nicht in freiem Gelände, sondern in der Nähe be- wohnter Gebiete. Dies bewiest das reiche Vorkommen des Mus musculus, während z.B. der Micromys minutus und Arvicola terrestris nur spärlich vertreten waren. 2. Da sich die Schleiereule-Gewölle in zerbröckeltem Zustande befanden, ist es mög- lich, dass damit auch Gewölle anderer Eulensorten vermischt waren. 3. Vielleicht steht es mit der geringen Verbreitung der Spitzmausarten und mit spärlichen Exemp- larzahlen im Zusammenhang. Weite Forschungen sollten darauf Antwort geben. 99 Zr A tà 1 | à FLE At rer ne x à ADATOK EGYES TELI MADÄRVENDEGEINK TAPLALKOZASAHOZ ES DINAMIKAJAHOZ KOLOZSVARON (CLUJ) ÉS KÜRNYÉKÉN Béres József es Molnár Pal Téli madárvendégeink itt-tartózkodásuk alatt táplálkozásukkal számottevő hasz- not vagy kárt okoznak. Eppen ezért mennyiségi és minőségi táplálékuk minél ponto- sabb ismeretével mező- és erdőgazdaságunk szakembereinek nyújtunk segítséget. Megfigyeléseink a következő fajokra vonatkoznak: Pyrrhula pyrrhula, Carduelis spinus, Bombycilla garrulus, Turdus viscivorus, Turdus pilaris. Megfigyeléseinket 1958 oktéberében kezdtük és 1960. märcius 6-ig végeztük. Ezen idö közben a nap különbözö szakaszaiban Kolozsvär bel- és külterületeiröl gyüjtöt- tuk adatainkat. Kiszälläsaink száma 70 volt téli madarvendégeink itt-tartozkodasa- nak ideje alatt. Ez a szam magäban foglalja az alkalomszerti megfigyeléseket is. Fo célunk a fent említett fajok táplálékát megállapítani direkt megfigyelés útján. Ezenkívül feljegyeztük vonulási adataikat is, és sűrűségvizsgálatokat is végeztünk különböző biocönózisokban. A táplálékul szolgáló növények meghatározásában GERGELY JANOS, a Botanikus kert kutatója nyújtott segítséget, amiért itt fejezzük ki köszönetünket. Ugyancsak köszönetünket tolmácsoljuk GYURKÓ ISTVÁN előadó tanárnak és KÖRODI GAL JÁNOS- nak az útmutatásokért és egyes rendelkezésünkre bocsátott adatokért. A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) 1958/59 telén a süvöltő október 23-án érkezett és április 24-én távozott Kolozsvár környékéről. Erkezesüktöl december végéig fő táplálékukat Acer és Fraxinus fajok magvai képezték, mind a Botanikus kertbe, mind a város parkjaiban és a. város környékén levő Lombi erdőben is. Táplálkozásukat a fa csúcsán levő termésekkel kezdték, fokozatosan haladtak lefelé, majd rátértek az általuk levert, földön levő termésekre, ezeket hóolvadás után is szedegetik, ami a 2. táblázatból is kitűnik. Január és február hónapokban a fő táplálékuk a dísznövények magvai, termései a Botanikus kertben és a parkokban. A Lombi erdőben a Ligust- rum vulgare játszik fontos szerepet, de már jelentkezik a rügytáplálék is. Február második felében a Botanikus kertben is megjelenik a rügyfo- gyasztás, amely távozásukig tart (Salix, Populus stb.). A Lombi erdőből szétszóródott süvöltők a gyümölcsösöket is látogatják és Cerasus, Prunus, Pirus fajok rügyeivel táplálkoznak. Egyes esetekben virágzatokat (Salix, Betula, Populus) is ettek. Az 1959 /60-as év telén az első süvöltőt október 11-én láttuk a Botanikus kertben. Ebben az évben a süvöltő táplálkozásában lényeges különbséget ész- leltünk a múlt évihez képest, ami abból következik, hogy ebben az évben 57 az Acer és Fraxinus fajok egyáltalán nem, vagy csak gyenge termést hoz- — tak. Október és november hónapokban nagyon változatos volt a süvöltő táplálkozása, alig lehet egy vagy több domináns növényt kiemelni. Szere- pel a Clematis vitalba, Malus fajok, Betula alba, Viscum albuma és a dísz- növények termései. Decemberben rátérnek a gyommag fogyasztására (Chenopodium album, Solanum nigrum, Capsella bursa pastoris). Januártól kezdve, a múlt évihez viszonyítva, a táplálkozás menetében változás nem mutatkozik. Szerepel a Viburnum opulus és dísznövények termesei. A Lomb-on csak szórványosan jelentkeztek a süvöltök 1959/60 telén (Acer és Fraxinus termes-hiany), így meefigyeléseinket a Lomb-on levò gyümölcsösökben végeztük. E gyümölcsös váltakozik répa-tarlékkal, ahol sok a gyom. Sűrűséget i is itt állapítottunk meg ebben az évben. A süvöltő táplálékát határozottan a gyomok képezik (Chenopodium album, Amaranthus retroflexus, Centaurea iacea, Atriplex sp.). Januar végéig tart a nagyarányú gyommagfogyasztás, habár a hónap első felé- ben megfigyeltünk szórványosan rügycsipkedést, mely táplálék február- ban már dominált, egészen megfigyelésünk befejezéséig. A rügytáplálékra a város környékén mindig hamarabb került sor, mint a Botanikus kertben és a város parkjaiban. Meg keli említenünk, hogy az Acer negundo ebben az évben is bőséges termést hozott, a süvöltők mégsem táplálkoztak ennek a behozott fajnak a termésével. A süvöltő táplálkozási módjáról annyit jegyzünk meg, hogy a magvakat nem egészben nyeli le, hanem meghántja, és csak a magbelet eszi meg. A Viburnum opulus, Ligustrum vulgare bogyóterméséből még a bogyó húsos részét is kiköpi a maghéjjal együtt. A süvöltő táplálékaként szolgáló növényfajok felsorolását és azok hóna- ponkénti eloszlását, gyakoriságát a két tél folyamán a 2. táblázat adja. Vizsgálva a süvöltő sűrűségét különböző biocönózisokban, azt állapít- hatjuk meg, hogy havonta erős ingadozást mutat, sőt évi változás is meg- figyelhető, amit a táplálék mennyisége és milyensége határoz meg. A sűrű- ségi vizsgálatok eredményeit a 3. táblázat szemlélteti. Megállapíthatjuk, hogy az 1958/59-es év telén a süvöltők sűrűsége sok- kal nagyobb volt, mint az 1959 /60-as évben. Csapataik sokkal népesebbek voltak a múlt télen, mint az idén. Ez a már említett fák termésének hiá- nyával magyarázható. Amint a 3. táblázatból is kitűnik, nagy számban látogatják a mezőgaz- dasági területeket, míg az erdőkben szórványosan jelentkeznek. Ez a gyom- magfogyasztással kapcsolatos. Általában az 1960. évi téli mozgásuk sok- kal gyengébb volt, mint az 1959. év folyamán. A csapatok ivararányát is megállapítottuk, ahol arra lehetőség nyílt. A két év megfigyeléseit összegezve 1:1,85 az arány a nőstények javára. (Bétfű a „Lombi”-gyümölcsösök helyi elmevezész) Csiz (Carduelis spinus) 1958 őszén a csiz október 4-én, míg 1959-ben szeptember 16-án érkezett (utóbbi KoRoDI GAL JANOS szerint). 58 . A Botanikus kertben a Thuja occidentalis és a Picea excelsa magvai, mig a város környékén az Alnus glutinosa és az Alnus incana magvai ké- pezték fő táplálékukat. 1960 januárjában megfigyeltük, hogy a csízek Cichorum intybus, Cheno- podium album és Centaurea sp. magvaival táplálkoznak. A csíz táplálékául szolgáló növények neveit a 4. táblázatban tüntetjük fel. . A esiz sűrűsége érkezése után eléri a maximumot (október 3. 63/H), majd ezután a sűrűség márciusig fokozatosan csökken. Áprilisban mutat enyhe növekedést. Ez a jelenség a csíz vonulásával kapcsolatos, mivel az októberben megérkezett csízek egy része továbbvonul. Ezt a tényt a Madártani Intézet gyűrűzési kísérletei igazolták. A meggyűrűzött csíze- ket rövid időn belül Olaszországból visszajelentették. 1959 tavaszán az utolsó csízeket április 28-án figyeltük meg. KoRODI G. JANOS szerint azonban egy-egy példány még májusban is észlelhető volt. 1960-ban még március 6-án is nálunk voltak. A csíz dinamikáját két év folyamán az 5. táblázat tünteti fel. Csonttollú (Bombycilla garrulus) Az első példányokat 1958-ban november 2-án, míg 1959 őszén október 12-én észleltük. E madár fő táplálékát a Viscum album, Cletis occidentalis és más növé- nyek bogyói képezték. Márciusban és áprilisban rügyeket is csipegetnek ; áprilisban még méhek fogyasztása is megfigyelhető volt. A táplálék mennyiségi és minőségi összetételét havonként a 6. táblázat tünteti fel. Sűrűségi felvételezéseket 1958/59 telén a Botanikus kertben, 1959/60 telén a Mikó-kertben végeztünk. Novemberben még csak szórványosan találkoztunk vele, decemberben számuk nő, februárban és márciusban elérik a maximumot. E hónapokban naponta láthatók nagy csapataik (60 — 70 egyed). 1959. május 11-én vonultak el Kolozsvár környékéről a csont- tollúak. Dinamikájukat a 7. táblázat mutatja az általunk vizsgált terüle- teken. Léprigó ( Turdus viscivorus) és fenyőrigó ( Turdus pilaris) A léprigó 1958-ban október 2-án, afenyőrigó október 23-án érkezett Kolozsvár környékére. Amíg az első, kisebb csoportokban (2—3 egyed) a város belterületén és közvetlen környékén, addig az utóbbi nagy csapatokban (100—150 egyed) a várost övező erdőkben és mezőgazdasági területeken figyelhető meg. A léprigó táplálékául szolgáló növények között vezető helyet foglalnak el a Viscum album és a Loranthus europeus bogyói. Táplálékukat féltékenyen őrzik, több esetben is megfigyeltük, hogy a csontollúakat elzavarják a Viscum-os és a Loranthum-os fákról. A fenyőrigó gyakran fogyasztotta a Crataegus monogyna, Prunus spinosa és más növények termését. Sok esetben megfigyeltük fagypont feletti időben szántóföldeken szede- gető fenyőrigók nagy csapatait. Az általunk megvizsgált egy gyomortar- 59 talom 6 Crataegus mag mellett 2 Cantharis sp. larvat is tartalmazott (1959: I. 4.). A léprigé április 12-én, mig a fenyörigö március 28-án távozott tőlünk: Táplálékukat a 8. és a 9. táblázat szemlélteti. Következtetésképpen megállapíthatjuk, hogy : 1. A süvöltő nálunk tartózkodása alatt a tél végéig hasznos tevékenysé- get folytat a táplálékául szolgáló fák terméseinek terjesztésével és a gyom- magvak fogyasztásával. Tél végén és a kora tavaszi hónapokban azon- ban gyümölcsöseinket károsítja, különösen ott okoz érezhető károkat, ahol a Cerasus és a Prunus fajok dominálnak. 2. A csíz a tél folyamán határozottan hasznos, megérdemli a teljes védelmet. 3. A csonttollú gazdasági jelentősége egyre nő, mivel az utóbbi évek során gyakori téli madárvendégünkké vált. Tápláléka alapján a Viscum és a Loranthus terjesztésével, rügyek csipegetésével kárt okoz. A közöm- bös növénybogyók fogyasztásának nincs gazdasági jelentősége. Némi hasz- not is hajt növények terjesztésével. 4. A két, általunk tárgyalt rigó közül a léprigó a tél folyamán inkább káros, míg a fenyőrigó közömbös, inkább hasznos tevékenységet folytat, tápláléklistája alapján. Végül meg kell jegyeznünk, hogy ha ezen madárfajok téli táplálkozásuk folyamán némi kárt okoznak is, mégis igen hasznos madarakról volt itt szó, mivel fészkelő területeiken az erdőgazdaságok biológiai védekezésé- nek fontos tényezői. Így feltétlenül védeni kell őket, esetleg zavarással védekezzünk helyi kártételeik ellen. Irodalom — Literatura 1. Catuneanu, I.I.:Pasarile folositoare in agriculturá. (Editura de stat. Bucuresti 1952.) 2. Csaba József: Adalékok a fák és cserjék termését fogyasztó madarak táplálkozá- sához. (Aquila, 65, 1958.) 3. Robert Ritter von Dombrowsky: Pasarile Rominiei vol. I. (Bucuresti, 1946.) 4. Kóródi Gál János: Studii ornitologice in citeva tipuri de páduri foioase din Transil- vania. (Studii si cercetári de biologie Anul VIII. Tom. 3—4. 1957.) 5. Kóródi Gál János: Compozitia cantitative gi calitativa a populatiilor de pasari din Gradina Botanica din Cluj intre anii 1958—1959. (Studia Univ. „Babes—Bölyai” 1960.) . Dr. Székessy Vilmos: Magyarország állatvilága. XXI. kötet. Aves 1958. (Budapest, 1958.) We Warga Kálmán: A Bombycilla garrulus L. 1923/24, 1925/26, 1927/28. Evi inva- ziéja s az eddigi inväziök Atnézete. (Aquila 34—35. évf. 1929.) (CA) 60 2. tablazat — Tabelle Nr. 2. A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula L.) tápláléka es annak havonkénti eloszlása az 1958—59 es 1959—60 evek telen Nahrung des Gimpels (Pyrrhula pyrrhula L.) und Verteilung derselben pro Monat in Sor- szám ‚Serien Nr. = OS © © NS A whe be bb new m RO RO DO NO b be PE et ON IC hO ND ww TER den Wintern der Jahre 1958—59 und 1959—60 A növeny neve Namen der Pflanzen Acer platanoides ....... Fraxinus excelsior ..... Syringa vulgaris ....... Acer pseudo-platanus Chenopodium album Clematis vitalba Cerasus avium ........ Prunus domestica ...... Solanum nigrum ..... Amarantus retroflexus Fraxinus oxicarpa ..... Fraxinus americana .... Viburnum opulus ...... Ligustrum vulgare ..... Populus alba .......... Malus prunifolia ....... Malus purpurea ....... Malus pumila ......... Betula alba ........... Syringa amurensis ..... Polygonum cuspidatum Syringa emodi ...... Crataegus monogyna Soie Era mes PR Fraxinus pensylvanica Acer campestre ........ Acer tataricum ........ ACER MOTIVE e A növenyi taplalék és gyakorisaga Die Pflanzen- kost und ibre Taplalékmegoszlas és gyakorisäga havon- ként Nahrungsverteilung und Häufigkeit pro Häufigkeit Monat a ter- | Yiras- as Rage | 26 285 OUEN 10, |) 008 || INS Frucht bravó 21 Da) a ON ee la | el ES dani Ze The 2 ROM Pigi RU) SET a e hE D e ESE Galles EEE co a COR 172 RO AO Res DES = Bh See I, Bale BA ad er Boe e e SR ZU a i VEE et PE ER lla ica Men al siae ee IS Bo} || 2h ae — | — | - a (el ||| | a | MET li | et ád | = Pepe) 22 el) — = dot 3 o en I SA I I net Sa ii RL ep RIE SES POZZI] 2 TO e ii ein ae AT 2 1 NA o ee PSE MESIA Rip |, >>> 3 | ||| 3 Ve SB | Let 2.) |a DE 2. NEI ZO EA ASE. he gl ee 1 | ARE ASS A PSE SS io) = =) li) == |= 1 Ne as eee a ee ee ee | 61 2. tablazat folytatäsa ala Täpläl&kmegoszläs és gyakorisiga gyakorisága havon- Die Pflan- kent zenkost und Nahrungsverteilung ihre Hiufig- und Haufigkeit pro keit Monat Sor- szam A növeny neve Serien Namen der Pflanzen mag rügy NT. és = ko | Tee me ab X. | AT. | XS SE Dn und a Frucht Bjüte 29. AGENCE ola a d ae 1 — — L|'— | — | — 30. Syringa japonica ....... 1 — | — 1); — ] — ] — 31. Syrınga villosa ........ 1 — ] — | — l ] — | — 32. Syringa Adamiana ..... il — |— | — l ] — | — 33. Syrmga reflexa ll. 2.0. 1 — |—|— 1lı— | — 34. Diervilla decora ....... 1 —— — | — l ] — | — 35. Diervilla florida ....... 1 — — | — l ] | — 36. Diervilla maximowiozi Il —— — ] — | — L | — al Parix european er —— 1 — | — l ] — | — 38. Populus italica tte. — 1 — | — | — | — | — 39. Berberis kohodata ..... 1 — |—|— | — 1} — 40. Berberis vulgaris ...... Il — | || — | = L | — 41. Salix babylonica ....... — 1 — ] — ] — ] — | — 42. Ligustrum Regelianum 1 — ] — | — l ] — | — 43. Celtis occidentalis 1 — — | — | — l | — 44. Rhamnus frangula ..... Il — | — ] — l ] — | — 45. Rhamnus japonica ..... 1 — ] — | — l ] — | — 46. Rhamnus dahurica ..... 1 — — | — l ] — | — 47. Vascumi a mais 1 — — l ] — ] — | — 48. Symphoricarpus racemosa Il — — | — |] — | — 1 49. Lonicera deflexicolys 1 — |— | — | — l | — 50. Pyracantha coccinea 1 — ] — ] — | — l | — 51. Exocorda racemosa ..... 1 — | — l ] — ] — | — 52. Biceazexcelsan elére tés tes 1 —- — | — | — | — | — 53. Philadelphus Yokohamae 1 — | — | — l ] — ] — 54. Philadephus grandifl. 1 — | — l ] — | — | — 55. Forsythia intermedia — 1 — | — | — 1 | — 56. Spirea SD. Grato 1 — | — | — 1 | — 57. Magnolia accuminata — 1 — | — | — | = | = 58. Cannabis sativa ...... 1 — — | — | — 1 | — 59. Capsella bursa pastoris 1 — — | — l ] — | — 62 2. täbläzat folytatasa ee Täplälökmegoszlas korisäga és gyakorisäga havon- Die Pflanzen- kent kost Nahrungsverteilung und ihre Häu- und Häufigkeit pro figkeit Monat Sor- szam A növeny neve Serien Namen der Pflanzen rugy Nr. ee és Pare virag- x zat 7 mes | Knos- X. IE | SINE || a 10% | 100% || 109% Same und ESS Frucht Blüte 60. Centaurea Jacea ....... 1 — — | — Le | == 61. Piper Ss Goes o 1 — — | — 1}; — | — | — | — 62. IPTC SERINE RSA — 1 — | — | — | | — 1 | — 63. Birusspiraster 2e....... — 1 — | — | — | — l ] — | — Összesen : Gesamtsumme: 141 28 2 127 NOx 20 | 20 | 27 5 3. tablazat — Tabelle Nr. 3. A süvöltő dinamikája 1958—59 és 1959—60 évek telén a tanulmányozott biocönozisokban Dynamik des Gimpels in den Wintern 1958—59 und 1959—60 in den Biocoenosen unter Beobachtung Sor- : Sürüsegi egyedszam/H Si Biocoenosie Em Populationsdichte “à ROSE ec Te me Il Botanikus kert | 1958—1959| 1,63 | 2,66 | 2,90 | 1,90 | 1,45 | 1,20 | 0,36 Botanischer Garten 1959—1960| 0,36 | 0,52 | 0,84 | 0,42 | 0,45 | 0,45 — Di Lombi erdö 1958— 1959 | 0,40 | 3,33 | 0,80 | 0,70 — | 0,30 — „Lombi”- Wald == de, a ae ee SEA 23 LE 3. Bretfü gyümöl- CSÒS — — — — — — — == Obstgarten 1959—1960| 0,30 | 1,00 | 1,90 | 2,20 | 0,70 | 0,40 = 63: 4. tablazat — Tabelle Nr. 4. A csiz (Carduelis spinus L.) tápláléka es annak havonkénti megoszlása 1958—59 és 1959—60-as évek telén. Die Nahrung des Zeisigs (Carduelis spinus L.) und deren Verteilung pro Monat in den Wintern 1958—59 und 1959—60. Növenyi täplä- lék és gya- Táplálék megoszlása és gyakoriasäga Sor- korisäga havonkent szam A növény neve (mag,termés) Nahrungsverteilung und Häufigkeit :Serien Namen der Pflanzen Pflanzenkost pro Monat NT. und ihre Häu- cano Xe | XL Kern | 1. Thuja occidentalis. ...... 16 3 3 4 3 Il 1 1 Dre Picea excelsa .......... 7 1 2 1; — | — 1 2 3% Betulatfalba e seen: 5 1 3 1; —| — | — | — 4. Alnus glutinosa ........ 5 1 L | — 2 | — 1 | — 5. Larix decidua .......... 3 1 Bi} — | — | — | — | — ‘6. ATTO SITA GAIA AN n 2 — | — | — D | — | — de Cichorium Intybus ..... 2 = 1 | — 1|—|— | — 8. Centaurea sp. .......... 1 — — 1 — | — | — 9. Chenopodium album .... 1 — | — 1lI— || — | — 10. Taxodium distichum 1 1 — -| -| - | —| — 11. Betula japonica ........ 1 LL — —|—|— | — | — 11122 Syringa emodi ......... 1 — | — l1l|—|I—- | —- | — 13. Acer campestre ........ 1 — | — L'—|— | — | — 14. Larix leptalepis ........ 1 lI|-| | -| — | — 15. Pseudotsuga taxifolia 1 — | — L'—|— | — | — Összesen : 48 10 | 12 | 10 9 1 3 3 Gesamtsumme: .9. táblázat — Tabelle Nr. 5. A csiz dinamikája 1958—59 és 1959—60 évek telén a Botanikus kertben Dynamik des Zeisigs in den Wintern 1958—59 und 1959—60 im Botanischen Garten Sor- A Seen Biocoenosis SOT Nr. x. 1. Botanikus kert 1958— 3 63 Botanischer Gar- 1960 i ben sh Mae 64 Sürüségiegyedszäm/H Populationsdichte | xa | zu. | I: 3,50 | 2,69 | 1,29 | 0,90 | 0,81 | 1,22 6. tablazat — Tabelle Nr. 6. A csonttollü ( Bombycilla garrulus L.) tápláléka és annak havonkénti megoszlása az 1958— 1959 és 1959— 1960 évek telén Nahrung des Seidenschwanzes ( Bombycilla garrulus L.) und deren Verteilung pro Monat in den Wintern 1958—59 és 1959—60 Cai Pilanzenkost lék és Ként Sor- Növény neve en acer Nahrungsverteilung szam Allat neve = AT und Häufigkeit pro Serien Pflanzenname ET Tische Monat Nr. Tıername cannes 8 Nahrung Same rusy und und |nKnospei Hau ext EXT n (0m. i IV. Frucht figkeit 1. Viscum album 12 — — 1 2 2 4 3 ] — 2. Viburnum opulus 4 — —— — | — 2 2 | — | — a Celtis occidentalis 3 — — — il a) — | — | — 4. Berberis vulgaris 2 — — — lı — l ] — | — 5. Parthenocissus sp. Il — — — | — | — | — 1 | — 6. Ligustrum vulgare ] — — — | = | — | — 1 | — 7. Sambucus nigra 1 — — 1}; —}—}]— | — | — 8. Loranthus europeus ] = — — 1|— | | — | — 9. Rosaceae l —— — — | — | — 1; — | — 10. Pirus communis — I - -— | — | — | — — 11. Populus alba — l -— — | — | — | — 1 12. Populus angulata = I — — | — | — | — | — 1 13. Sophora japonica — 1 — — | — | — | — l | — 14. Salix babylonica — Ì — — ] — | — | — | — 1 15. Apis melifica SI] — 1 — | — | — | — | — Összesen : Gesamtsumme: 26 5 1 2 5 6 8 7 | 5 Aquila 1962-63. — 7. táblázat — Tabelle Nr. 7. A csonttolli dinamikája az 1958—59 és 1959—60 évek telén a tanulmányozott biocönozisokban Dynamik des Seidenschwanzes in den W intern 1958—59 und 1959—60 in den Biocoenosen unter Beobachtung Sor- i Sürüségi egyedszam /H szam Bi È Ev Populationsdichte Serien orale Jahr più XII. [EE Ti Botamiküs Lente CEE ee 1958—59 | 0,54 | 2,30 | 3,85 | 3,09 | 2,54 Botanischer Garten ....... Do MERE REED oo0ooco0dcoco0voo 1959—60 | 4,00 | 2,20 | 4,00 | 5,50 — MAROCAIN ocoooo0oooceco 8. täbläzat — T'abelle Nr. 8. A léprigò ( Turdus viscivorus L.) tápláléka és annak havi megoszlása az 1958—59 es 1959—60-as évek telén Nahrung der Misteldrossel (Turdus viscivorus L.) und Verteilung der Nahrung pro Monat in den Wintern 1958—59 und 1959—60 Növenyi täp- lalék és gya- Táplálék megoszlása és gyakorisága havon- SOT- korisaga ként szam A növeny neve (mag, termés) Nahrungsverteilung Serien Namen der Pflanzen Pflanzenkost und Haufigkeit pro Nr. und ihre Hau- Monat figkeit Game, Bruch)" x. | XT. Ve | ea I. Wissen Alors 05000008 15 2 3 4 2 2 2 | — We Celtis occidentalis ...... 6 — 1 3 2] — | — | — 3. Loranthus europeus 6 — | — 1 2 3 | — | — 4. Berberis vulgaris ....... 3 — 2 eee 5. Viburnum opulus 2 — | — | — 1 1|—|— 6. Malus prunifolia ....... 2 — | — l ] — | — I | — To Parthenocissus quinque- 540) bike e ita 1 1]— —| — | — | — |] — 8. Crataegus monogyna 1 — | — | — | — | — | — 1 9. JOSE) SOs 50005 60300000 1 ee | 1| — 10. Berberis Sieboldi ....... 1 — | — l ] — ] — | — | — Mk Berberis polyantha ..... 1 — ] — | — 1 — | — | — 12. Berberis crategula .... 1 — | — IL l ] | — Összesen : 40 2 6 rl 9 6 4 1 Gesamtsumme: 66 9. táblázat — Tabelle Nr. 9. A fenyörigo (Turdus pilaris L.) tápláléka és annak havonkénti megoszlása az 1958—59 és 1959—60-as évek telen Nahrung des Krammetsvogels (Turdus pilaris L.) und deren Verteilung pro Monat in den Wintern 1958—59 und 1959—60 Növényi täp- Täplälek megoszläsa lälek és gya- | Allati täplä- es gyakorisäga havon- È korisaga lék és gyako- ként Sor- Növeny neve (mag, és ter- | risäga havon- Nahrungsverteilung szam Ällat neve mes) kent und Häufigkeit pro Serien Pflanzenname Pflanzenkost | Animalische Monat Nr. Tiername und ihre Häu- Nahrung und figkeit a ihre — en LE Ser | san | a lam || mer, Je Crataegus monogyna 6 — 1 3 1 l | — Di Celtis occidentalis 4 — — 1 2 I | — 3% Viscum album ....... 3 — — 1 1 be 4. Prunus spinosa ...... 2 — — 1 l ] — | — 5. Sorbus latifolia ...... 1 — = Il | — | — || — 6. Berberis Sieboldi ..... 1 — = | = I | — | — To Berberis polyantha ... 1 — — | — 1|— | — 8. Berberis crategula 1 — — | — L'— | — a Berheris vulgaris ..... 1 — — ] — ] — 1| — 10. Cantharis sp. (lárva) — 1 — | — l ] — ] — (Larve) Összesen : 20 I 1 7 9 4 | — Gesamtsumme : ye 67 Angaben zur Ernährung und Dynamik einiger unserer Wintergastvögel in Kolozsvár (Cluj) und Umgebung von Josef Brress und Paul Molnár Durch ihre Ernährung können unsere Wintergastvögel, während il res Aufenthaltes, von Nutzen sein, aber sie können auch bedeutende Schaden anrichten. Deshalb wollen wir, durch möglichts genaue Kenntnis ihrer quantitativen und qualitativen Nahrung, unseren Agrar- und Forswirtschaft-Fachmännern Hilfe leisten. Unsere Beobachtungen beziehen sich auf folgende Arten: Pyrrhula pyrrhula, Carduelis spinus, Bombycilla garrulus, Turdus visciverus, Turdus pilaris. Die Beobachtungen wurden im Oktober 1958 angefangen und währten bis zum 6. März 1950. Während dieser Zeitspanne haben wir zu verschiedenen Tageszeiten Angaben gesammelt, sowohl in den inneren, wie äusseren Stadtbezirken von Kolozsvär (Cluj, Klausenburg). Insgesamt haben wir während des Aufenthaltes unserer Winter- gastvögel «0 örtliche Beobachtungen vorgenommen, gelegentliche Beobachtungen inbegriffen. Unser Hauptziel war, die Nahrung der obengenannten Vogelarten durch unmittel- bare Beobachtung festzustellen. Ausserdem haben wir Angaben über ihre Zugzeit eingetragen, ferner sind Konzentrierungsuntersuchungen in verschiedenen Biocoeneses ausgeführt worden. Bei der Bestimmung der, zur Nahrung dienenden Pflanzen war uns JOHANN GERGELY Forscher des Botanischen Gartens, behilflich, wofür wir hier unseren Dank ausdrücken wollen. Weiterhin möchten wir Herrn Professor STEFAN GYURKÓ und Herrn JOHANN KORODI-GÁL für ihre Anleitungen und für die, uns zur Verfügung gestellten Angaben, danken. Der Gimpel (Fyrrhula purrhula) Im Winter 1958—1959 traf der Gimpel am 23. September ein: am 24. April entfernte er sich aus der Umgebung von Kolozsvär (Cluj). Vor ihrer Ankunft bis Ende Dezemher bestand die Nahrung der Gimpel haupt- sächlich aus Samen der Acer- und Fraxinus-sorten, sowohl im Botanischen Garten, als auch in den städtischen Parkanlagen und in dem sogenannten „Lombi Wald” der Umgebung. Sie hatten ihre Ernährung mit den Früchten an den Baumgipfeln angefangen, dann kamen sie stufenweise herunter, endlich kamen sie dazu, die Früchte, die sie selbst fallen liessen, vom Boden aufzulesen. Sie lesen diese Früchte auch nach der Schneeschmelze auf, wie das aus Tabelle 1. zu ersehen ist. In den Monaten Januar und Februar bilden Samen und Früchte der Zierpflanzen im Botanischen Garten und in den Parkanlagen ihre Hauptnahrung. Im „Lombi Wald” spielt Ligustrum vulgare eine wichtige Rolle, doch gibt es dort zu dieser Zeit schon Zeichen der Knospennahrung. In der zweiten Hälfte des Monates Februar beginnen sie auch im Botanischen Garten Knospen zu verzehren und bleiben dabei bis zu ihrem Wegzug. (Salix, Populus, etc.) Die vom „Lombi Wald” verstreuten Gim- peln suchen die Cbstgärten auf und ernähren sich ebenfalls mit Knospen der Cerasus, Prunus, Pirusspezies. In manchen Fällen haben sie auch ,.Blumen” verzehrt (Salix, Betula, Populus). Im Winter des Jahres 1959—50 haben wir den ersten Gimpel im Botanischen Garten am 11. Oktober gesehen. In diesem Jahre konnten wir einen wesentlichen Unterschied in der Ernährung des Gimpels — im Vergleich zu dem vorigen Jahr — feststellen, da die Acer- und Fraxinussorten zu dieser Zeit entweder überhaupt keine, oder nur wenige Früchte brachten. Ihre Nahrung war in den Monaten Oktober und November sehr abwechslungs- reich, dominante Pflanzen können kaum herausgehoben werden. Es kamen Früchte der Clematis vitalba, Betula alba, Viscum album, Malus Sorten und Zierpflanzen vor. Im Dezember folgen die Unkrautsamen: Chenopodium album, Solanum nigrum, Capsella bursa pastoris. Verglichen mit dem vorigen Jahr zeigt der Ernährungsverlauf von Januar ange- fangen keine Veränderung. Früchte von Zierpflanzen und Viburnum opulus bilden ihre Nahrung. 68 Im „Lombi Walde” kamen Gimpel im Winter 1959—-60 nur sporadisch vor (Mangel an Acer- und Fraxinus- Früchten”), so machten wir Beobachtungen in den benach- barten Obstgärten. Hier wechseln Cbstgàrten mit Rübenfeldern ab, die nach der Ernte dicht mit Unkraut bewachsen sind, wo wir auch die Dichte dieser Vogelart in diesem Jahr feststellten. Unkraut kann als Hauptnahrung bestimmt werden (Chenopodium album, Ama- ranthus retroflexus, Centaurea iacea, Atriplex etc.) Das beträchtliche Vertilgen der Unkrautsamen dauert bis Ende Januar an, obwohl in der ersten Hälfte des Monates vereinzelte Fälle vorkamen, wo die Gimpeln an Knospen pickten. Knospennahrung war schon in Februar vorherrschend und blieb es auch bis zur Beendigung der Beo- bachtungsperiode. Knospen als Nahrungsstoff kamen eher in der Umgebung der Stadt als im Bota- nischen Garten oder in den Parkanlagen an die Reihe. Es soll erwähnt werden, dass Acer negundo auch in diesem Jahr reichlich „Früchte brachte, aber die Gimpeln ernährten sich doch nicht von den Früchten dieser impor- tierten Sorte. Von der Weise, wie der Gimpel seine Nahrung zu sich nimmt, wollen wir hier nur bemerken, dass er nicht den ganzen Samen verschluckt, sondern ihn schält und nur den inneren Kern isst. Mit der Samenschale spuckt er sogar das Fruchtfleisch der Beeren Viburnum opulus, Ligustrum vuleare aus. Tabelle 1. führt die Pflanzensorten auf, die dem Gimpel als Nahrung dienen und ihre monatweise Verteilung und Häufigkeit während zwei Wintern. Tabelle 2. (siehe ungarischen Text.) Wenn wir die Dichte der Gimpeln in verschiedenen Biocoenoses prüfen, können wir feststellen, dass sie monatlich eine heftige Fluktuation zeigt, sogar eine jährliche Veränderung ist wahrnehmbar, die durch die Quantität und Qualität der Nahrung bestimmt wird. Das Ergebnis der Dichte-Untersuchungen zeigt Tabelle Nr. 3. (Siehe ungarischen Text.) Wir stellten fest, dass die Dichte der Gimpeln im Winter des Jahres 1958/59 viel grösser war, als im Jahre 1959/60. Sie kamen in viel zahlreicheren Scharen im ver- gangenen Winter, als heuer. Wir erklären es uns durch den „Frucht”-Mangel an den genannten Bäumen. Wie es auch aus der Tabelle Nr. 3. hervorgeht, besuchen sie landwirtschafliche Gebiete in grosser Zahl, während sie in den Wäldern nur vereinzelt vorkommen. Das ist mit der Vertilgung der Unkrautsamen in Verbindung. Im allgemeinen waren ihre Bewegungen im diesjährigen Winter viel geringer, als im Laufe des vorigen Jahres. Die Geschlechtsziffer der Schwärme haben wir — wo es möglich war -- auch fest- gestellt. Resultate der Beobachtungen in diesen zwei Jahren zusammenfassend, ergibt die Proportion 1 : 1,85, zu Gunsten der Weibchen. Zeisig (Carduelis spinus) Im Herbst des Jahres 1958 ist der Zeisig am 4. Oktober, während im Jahre 1959 am 16. September angekommen. (Letzteres laut Johann Körödi-Gäl.) Im Botanischen Garten bildeten Samen der Thuja occidentalis und Picea excelsa die Hauptnahrung, in der Umgebung der Stadt wiederum Samen des Almus glutinosa und Almus incana. Im Januar 1960 beobachteten wir, dass die Zeisige sich mit den Samen des Cicho- rium intybus, Chenopodium album und Centaurea sp. ernährten. Die Namen der Pflanzen, die dem Zeisig als Nahrung dienen, sind in der Tabelle Nr. 4. angegeben. (Siehe ungarischen Text.) Dichte der Zeisigpopulation erreicht den Höhepunkt nach der Ankunft (3. Oktober 63/H.) Bald nachher nimmt die Dichte bis März allmählich ab. Im April ist ein ge- ringes Zunehmen bemerkbar. Diese Erscheinung ist mit dem Zug der Zeisige verbun- den, da ein Teil der in Oktober eingetroffenen weiter zieht. Diese Tatsache wurde durch Beringungsversuche des Ornithologischen Institutes bekräftigt. Beringte Zeisige wurden kurz darauf von Italien zurückgemeldet. Im Frühjahr 1959 haben wir die letzten Zeisige am 28. April gesehen. Laut Johann Körödi-Gäl waren einzelne Exemplare noch im Mai zu sehen. In diesem Jahre, als wir diese Ze‘len schreiben, (6. März) sind sie noch da. Dynamik des Zeisigs während der zwei Jahre zeigt Tabelle Nr. 5. 69 Der Seidenschwanz. (Bombycilla garrula). Die ersten Exemplare haben wir in 1959 am 12. Oktober gesichtet. Ihre Hauptnahrung waren Beeren des Viscum album, Celtis occidentalis und andere Pflanzen. In März und April picken sie auch Knospen, und in April wurde beobachtet, dass sie sich auch der Bienen als Nahrung bedienten. Die monatliche quantitative und qualitative Zusammenstellung ihrer Nahrung zeigt die Tabelle 6. beim ungarischen Text. Dichte-Bestimmungen haben wir im Winter 1958/59 im Botanischen Garten, in 1959/60 im Miké-Garten durchgeführt. In November trafen wir sie nur in vereinzelten Fällen, in Dezember wächst ihre Zahl, in Februar und März erreicht sie das Maximum. In diesen Monaten sind ihre dichten Scharen täglich zu sehen (60—70 Exemplare). Die Seidenschwänze sind aus der Gegend um Kolozsvär am 11. Mai 1959 fortgezo- gen. Ihre Dynamik in unserem Beobachtungsraum zeigt Tabelle Nr. 7. Misteldrossel (Turdus viscivorus) und Wacholderdrossel (Turdus pilaris). Die Mistel- drossel ist im Jahre 1958 am 2. Oktober, die Wacholderdrossel hingegen am 23. Oktober in der Umgebung von Kolozsvär eingetroffen. Während erstere in kleineren Gruppen (2 bis 3 Exemplare) im Inneren und in der unmittelbaren Umgebung der Stadt herumstreifen, waren letztere in dichten Scharen (100—150 Exemplare) in den Wäldern und Feldern, die die Stadt umgeben, anzu- treffen. Unter den Pflanzen, die der Misteldrossel als Nahrung dienen, stehen die Beeren des Viscum album und Loranthus europeus an erster Stelle. Sie hüteten ihre Nahrung sorgfältig und haben die Seidenschwänze von den Viscum- und Loranthusbäumen verjagt: das haben wir mehrmals beobachtet. Die Wacholderdrossel hat oft die Früchte des Crataegus monogyna, Prunus spinosa und andere Pflanzen verzehrt. Wir beobachteten öfters dichte Scharen von Wachol- derdrosseln bei einer Lufttemperatur über dem Gefrierpunkt auf den Ackerfeldern herumsuchend. Eine Mageninhaltuntersuchung ergab ausser 6 Crataegus-Samen auch 2 Cantharia-Larven (4. I. 1959.) Die Misteldrossel zog am 12. April fort und die Wacholderdrossel am 28. März. Ihre Nahrung geben Tabelle Nr. 8. und 9. an. Es kann somit festgestellt werden, dass: 1. Der Gimpel während seines hiesigen Aufenthaltes bis zum Ende des Winters eine nützliche Tätigkeit ausübt, indem er Baumfrüchte, die ihm als Nahrung dienen, verbreitet und Unkrautsamen vertilgt. Gegen Ende des Winters und in den Früh- lingsmonaten aber verursacht er Schaden in unseren Obstgärten und zwar besonders empfindlichen Schaden dort, wo Cerasus und Prunus-Sorten dominieren. 2. Der Zeisig ist auch im Winter ausgesprochen nützlich und verdient jeglichen Schutz. 3. In landwirtschaftlicher Hinsicht gewinnt der Seidenschwanz immer mehr an Bedeutung, da er in den letzten Jahren einer unserer häufigen Wintervögel geworden ist. Auf Grund seiner Nahrung verübt er durch Verbreitung der Viscum und Loranthus Pflanzen und durch das Picken der Knospen, Schaden. Verzehrung der Beeren gleich- gültiger Pflanzen hat keine wirtschaftliche Bedeutung. Wir können ihm einen gerin- gen Nutzen anrechnen wegen Verbreitung der Pflanzen. 4. Die Misteldrossel ist im Winter eher schädlich, die Wacholderdrossel hinwieder kann als indifferent, oder eher nützlich bezeichnet werden auf Grund ihrer Nahrungs- liste. Zum Schluss muss noch bemerkt werden, wenn auch diese Vogelsorten durch ihre Winterernährung etwas Schaden anrichten, handelt es sich doch um nützliche Vögel, da sie an ihren Nistorten wichtige Faktoren des biologischen Schutzes der Forstwirtschaft bilden. Sie müssen also unbedingt geschützt werden, und um Lokal- schaden zu vermeiden, möge man sie eher verscheuchen. 70 ADATOK A BORZAS GÖDENY ELTERJEDESEHEZ, BIOMETRIAJAHOZ ES TAPLALKOZASAHOZ ROMANIABAN Korodi Gal Janos Az elmúlt század végén mind a rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus), mind a borzas gödeny (Pelecanus crispus) igen nagy elterjedésnek örvendett. Fészkelési területük egészen a Tisza szájánál levő nâdasokig húzódott. Ezelőtt kb. 100 évvel pedig még a Balatonon is fészkeltek. Abban az időben a rózsás gödény fészkelési äreälja Romániában a Duna mentén egészen Calarasig terjedt, a borzas gödény pe- dig igen nagy létszámban és több kolóniában fordult elő. DOMBROWSKY (2) munkájá- ban ebből az időből még milliós borzas gödény csapatokról tesz említést. A későbbiek folyamán HODEK 1868-as és 1876-os megfigyelései alapján, CATUNEANU (1) után idézve közli, hogy a borzas gödény telepeket az Arges folyónak a Dunába való beömléséig lehet találni, és ezeken kívül telepeket említ Cernavoda környékéről is. Ezekben a telepekben, élő borzas gödények számát kb. 2250 egyedben állapítja meg, de megjegyzi, hogy a fenti helyekről a tenger irányában milliós létszámú csapatokat is lehet találni. Az 1873-as évek körül a gödények fészkelési áreálja felhúzódik a Duna mentén egé- szen Desa és Calafat környekeig, Bulgáriában pedig eléri Ostrovot [CATUNEANU (1)]. Két évvel később, 1875-ben, a Cernavoda környékén. levő rózsás gödény telepek átte- vődnek valamivel lejjebb a Dunán, Hirsova és a Gradina-tó környékére. 1896-ban, amikor DOMBROWSKY, majd 1897-ben ALmAsy gyűjtőútjára indult a Duna-deltában, a milliós gödénycsapatok helyett már csak ezres csapatokat észleltek. Ez időtől számítva a Romániában. levő telepek rohamosan. fogytak és ezzel együtt a gödények sorsa is megpecsételődött, amit az akkortájt szervezetten megkezdett és a Duna-delta területére kiterjedő halászat okozott. A XX. század elején már csak 900 fészkelő gödénypárt tart nyilván az irodalom a Duna-deltában, ezután pedig számuk rohamosan. csökken. A deltán kívül néhány kisebb telepet ismerünk még ebből az időből, a delta árterületéből. Általában az a vélemény terjedt el az irodalomban [CATUNEANU, (1)], hogy a Cernavoda—Tulcea vo- nalon található telepeket ebben az időben a borzas gödény alkotta. DOMBROWSKY (2) 1905-ből származó adatai alapján, a rózsás gödény a Duna mentéről a Braila-i tavakra húzódott vissza, ahol egyetlen telepet alkotott, a deltában levőkön kívül. Ugyancsak a fenti szerző adatai alapján 1909-ben a borzas gödények számát 200 párra, a rózsás gödényekét pedig 800 párra becsülték. Ez időtől számítva a gödények teljesen visszahúzódnak a Duna mentéről a deltába, egyetlen Európában, levő mene- dékhelyükre, ahol még ma is fészkelnek. 1909-től a második világháború kitöréséig tartó időben a Duna-deltában levő gödénytelepek száma és nagysága soha sem érte el azt a szintet, mint 1874-ben. Ez időszakban a telepek nagysága és száma ugyan évről évre változott, de megfigyel- hető volt a gödények számának állandó csökkenése. 1925-ben HEINRICH (4) átkutatva a deltát, abban csak egyetlen rózsás gödény- telepet talált, ami kb. 100 fészket tartalmazott. Ugyanebből az időből LINTIA (6) megemlített egy borzas gödénytelepet, amely kb. 70—80 fészekből állott, a Sulina és Sf. Gheorghe ágak között. Tíz évvel később, 1935-ben, KORNIS (5) feltérképezve a deltában levő fészektelepeket, sajnálattal állapítja meg, hogy az egész deltában csak egyetlen gödénytelep található, nevezetesen a Tatanir-tótól délre. Ugyancsak ezt az egy telepet találja meg a következő évben, 1936-ban SCHNELL (8) is. A követ- kező évben a telep valószínűleg elpusztult, mert a gödényeket a környékén nem lehe- tett többé látni. Ilgan környékére, a Mester-tóra építették kb. 100 fészekből álló telepüket 1938 tavaszán. 71 Se Den ™ À \ —. Nur ez NS, 2 N (i Er 2 SS DAJDUN A, DjUDJSUON ve =) (0) À Bart ZOBI-OOEI IV © ICH DPOADUI37 ©) snd3119 SNUDIG/IY NZ SI/DJOSIOUO SIUDII/Ig WV yada,a3fiv2909 NW "7pZDJPRBEDWJSL VHA jo 01 (‘JO A Sop usdunzugsıq qu nuvounye;) ou) gG67 pun 9G8T Wayasımz uovwpunyg Ur aupyyad «dp sqoauomig sap awypugy "2 "99V ([BARSRIISOPOUI Oz1ezs e ‘UN nugou -nyeg)) ungpiupwoyg 19204 SG6T 5? 9G8T 952493 -yoso youplipoun 15910252] yahuppob y ‘DIQP *L 72 1939-ben, RODEWALD (7) a Mester tavon. egy vegyes gödenytelepet fedezett fel, amelyben borzas gödények is fészkeltek. A rózsás gödényállományt ebben. az évben 2600 párra becsülte az egész deltában, ami 3 telepben tömörül: az első és egyben a legnagyobb vegyes telep a Mester tavon. volt található és kb. 300 párnak adott mene- déket, a második, melynek állománya elérte a 300 párt, a Crasnicol és a Letea erdő között foglalt helyet és végül a legkisebb, kb. 200 párból álló telep a Tatanir-tötöl keletre helyezkedett el. Ugyancsak RODEWALD (7) adatai alapján. 1940-ben a deltá- ban. szintén 3 rózsás gödény telep volt ismeretes: egy Ilgani környékén, a második. a Tatarir-tó környékén, a harmadik pedig Gorgova közelében. A borzas gödény, mely ebben. az időben. kizárólagosan, a deltában fordult elő, eltekintve néhány apróbb teleptől Tulcea környékén, jóval kisebb számban volt található. Az 1941-es évben, szintén 3 rózsás gödénytelepet tart számon az irodalom, amelyeknek létezése kétsé- ges. Ugyanis a Mester-tavi telepet, mely kb. 100 egyedet számlált, elpusztították. Ugyancsak hasonló sorsra jutott a Cimpoiul-Mare tavon. levő telep is, mely kb. 300 egyedet számlált. A II. világháború éveiből az irodalom nem rendelkezik adatokkal a deltában levő gödényállományra vonatkozóan, mivel a gödények számbavételére csak 1950-ben került először sor. CATUNEANU (1) ebben. az évben Zahana Lunga-n talált egy telepet,. mely kb. 300 fészket tartalmazott. Sajnálattal állapítja meg, hogy ez a telep sem volt hosszú életű, mivel a halászok még abban, az évben elpusztították. Ugyancsak ebben az évben CATUNEANU repülőgép segítségével, a Sf. Gheorghe ágtól északra, nem messze- a Rosu-tótól egy újabb telepre bukkant, melyben kb. 250 fiókát sikerült megszámlál- nia. Az összgödényállományt kb. 600 egyedre becsüli ebben az évben. Az 1950-ben bevezetett hivatalos gödényvédelem következtében, valamit javult a gödények hely- zete, minek következtében 1954-ben megint 3 telep ismeretes: Zatoanele, Rosu és Lumina-tavak környékén. A következő évben, 1955-ben a Romániában. található össz-gödényszámot CATUNEANU (1) 1390 példányban állapítja meg. A gödények egy nagy vegyes telepben tömörülnek, mely telep Uzlina-töl keletre terül el. Egy kisebb, tisztán. borzas gödényekből álló telep — csupán 12 példány — Tulcea környékéről is ismeretes ebben az időben. A. gödények fészkelési áreáljának csökkenését 1856 és 1958 között a 7. ábra szem- lélteti. Az 1956-os évtől kezdődően a gödények helyzete újból veszélyeztetve van. Romá- niában, mivel a gödények védelmét biztosító törvényt és rendszabályokat nem tart- ják tiszteletben. Az intenzív és tervszerűsített halászat, a nádkitermelés még jobban. szűkíti elterjedési határukat és évről évre újabb helyekről szorítja ki e madarakat a deltából. Az 1958-as év folyamán a deltában élő gödények számának csökkentése és elter- jedésének korlátozása hivatalos méreteket ölt. A halászat szakemberei, nem hivata- los és nem ellenőrzött adatokra támaszkodva, fantasztikus mennyiségnek tüntetik. fel a deltaban élő gödények számát (10 000) és az általuk elpusztított halmennyiséget. évi 5 millió kg-ra becsülik, amiért sürgősen kérik a deltában élő gödények fészkei- nek feldúlását, fiókáik elpusztítását és a felnőtt egyedek lelövését. A Román, Tudo- mányos Akadémia, karöltve a Természetvédelmi Bizottsággal, arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel az eddigi hazai irodalomban pontos adataink a güdér yek táplálkozására vonatkozóan nincsenek és ilyenformán az általuk okozott kárt fel- mérni nem lehet, tegyék tanulmány tárgyává a gödények táplálkozását és az ered- ményeknek megfelelően történjék a gödények védelme vagy korlátozása a Duna- deltában. Ennek megfelelően 1958. VIII. 8. és 19. között 7 kutató csoportot — mely egy-egy ornithológusból és egy-egy halmérnökből állt — küldött ki a delta különböző részeibe a megfelelő adatok összeszedésére. Tekintettel a késői időpontra, a gödények telepeiket már elhagyták és a tengerparton. gyülekeztek vonulásra, az előirányzott 126 gödény helyett összesen csupán 14 egyedet sikerült begyűjteni, melyek közül 2 példány rózsás, 12 pedig borzas gödény volt. A szerző az Uzlina-Murighiol gyűjtési ponton végezte megfigyeléseit,. ahol 12 db borzas gödényt sikerült begyűjtenie. 1958. VIII. 11-én az uzlinai telep elhagyatott volt, mivel a gödények fiókáikat már felnevel- ték és csak a közeli tavakban lehetett 3—12 egyedből álló csapatokat 73 megfigyelni. A telepen az üres fészkek számát kb. " 350-re becsültem. A leg- | nagyobb gödénycsapatot (borzas) VIII. 16-án fi- gyeltem meg, ami kb. 550—600 egyedből állott. A többi kollégától ka- pott információ alapján még az 1390 egyedből ál- ló összgödényállományt is soknak tartom a deltá- ra nézve. Az általam begyűjtött 12 borzas gödény (Pele- oo - canus crispus) gyüjtesi 8. ábra. Rózsás gödenyek telepe ÉS, biometriai adatait a Abb. 8. Rosapelikane (Pelecanus onocrotalus) der gros- 10. tablazat szemlélteti. sen Pelikankolonie am Hresitschka-Ghial. Hresitschka- A biometrikus adatokat S Ghial, Donau-Delta, VIII. 1962. összehasonlítottam aziro- (Photo: W. Klemen) dalomban közölt hasonló adatokkal. Amint már az előzőekben is említettem, hazánk irodalmában nem igen találunk pontos adatokat a gödények táplálkozására vonatkozóan, külö- nösen ami a borzas gödényt illeti, és ezért a gödények gazdasági értékét sem tudjuk felmérni. Ennek következtében helyzetük állandóan veszé- lyeztetve van egyedüli európai menedékhelyükön. Mindaddig, amíg a, gödények táplálkozásáról s az általuk elfogyasztott halmennyiségről pontos adatokkal nem rendelke- zünk, minden gödény- pusztítási — tevékenység oktalan állatpusztításnak minősíthető. A követke- zőkben közlöm az álta- lam begyűjtött 12 bor- . zas gödény gyomortar- _talmanak elemzését. Az elemzést a 10. táblázat- ‘| ban megadott sorrendsze- rint ismertetem. Még mi- i előtt ezt megtenném, meg ; kívánom jegyezni, hogy 9. ábra. Fiatal borzas gödények a begyűjtött példányokat Abb. 9. Junge, noch nicht flugfühige Krauskopfpelikane kivétel nélkül de. 11 és Rosca-Ghial, Donau- Delta, 1957 du. 18 óra között gytij- (Photo: W. Klemm) töttük, amit szem elött ‘74 10. tablazat — Table Nr. 10. 4 )Szarny- A madar Test | Csőr |Szärny | Farok coud a ES A gyüjtes helye The bird’s Body | Beak |Winght| Tail al | Whing. 2 es ideje Sus expanse 25 Collected where Bz and when neme | kora | súlya hossza cm-ben sex age | weight lenght given in cm. | kg em | cm 1. | Uzlina, 1958. VII. O |ad 10,5 | 190 || 22 71 23 13 299 11. 9. | Uzlina, 1958. VII. IN. O |ad 11,5 | 181 42 TL 23 13 288 3.| Porculet 1958. VIII. 13 Keen O ad [105 Oreste 25 13 308 4. | Isacea 1958. VIII. 17| O | ad 12 194 | 45 12 25 13,5 | 306 Átlagosan ...::.. 4 © act | Wik | 183 | 436 | 72 | 24 13,1 | 300 On an average ... esen apa no lad | nes ab | oe a | Lintea’s average Cat) de aan. Dementiev’ average CEE, Nee 70 jad 9 180 DE AUS LE sr cn 5. | Porculet, 1958. VII. ad 10 190 | 44 71 23 13 304 IR Lintea átlag adatai 115 ? | ad —— 180,5) 39 1251 2351 145] — Dementiev átl. ad. | 2 ® | ad — | — — E92 | = — = 6. | Uzlina, 1958. VII. IDs “Socio eee eee O [juv IO 180 | 41 69 23 12.5 | 20% 7. | Porculet, 1958. WATERS ARRESE O | juv | 10,5 | 184 | 42 69 22 12 293 8. | Isacea, 1958. VIII. Gs ESS O2 er |) 7,25 ] 165 736,58 068 20 10 282 Átlagosan ....... 30 uva | OOS | UGS 39,7 ] 68,6 ) 21,7 JII,5 ] 289 9. | Uzlina, 1958. VII. Ii cate eee 2 | juv 7.5 | 16% || BOS | 07 21 10 254 10. | Uzlina, 1958. VII. IL oO SERE E 2 uv 711,5 1832| 42,5 | 69 205 | 12 283 11. | Uzlina, 1958. VIII. De dre is 2 | juv 9 168 | 36 69 22.5 | MY 283 12. | Uzlina, 1958. VIII. INR e 2 | juv 8,5 | 153 33 63 19 11 263 Átlagosan ....... 498] tus | 9.1] UGGS) 37 67 2.5 | LD 27 On an average kell tartani a gyomortartalmak vizsgálatánál. A 12 gyomorban a követ- kező táplálékot találtam, a feltüntetett mennyiségben: 1. számú példány — Specimen Nr. 1. db ANSE! TA PAR RER RR 200 g súlyban 15 db:Blieca s bjötkna nn Re SRE III 150 g súlyban 4b dlbEScardimiusKeribhrophtalmusuere Erreger CEE 400 g sülyban. ld ‚Bereartluviatilise Fern ee re STONE 30 g sülyban Összesen: 21 db 780 g sülyban. Total 21 pieces weighing 780 g 2. számú példány = Specimen Nr. 2. db Cyprinus: Carl ee ee ee E 1200 g súlyban RIPERCUSSIONI 300 g sülyban Megemésztett = Digested Rutilus rutilus, Perca fluviatilis, Cyprinus carpio maradványok = remains .............. 150 g súlyban Osszesen: 2 db + maradvänyok 1650 g súlyban Total 2 pieces + remains weighing 1650 g 3. számú példány = Specimen Nr. 3. Gb spiecesCyprnustcarpio RR LEI SELE EEE 1200 g súlyban 4. számú példány = Specimen Nr. 4. 6 db pieces Cerassius cerassius ivadék = offsping .......... 120 g sülyban IMdiby —* plecesi sox USER 200 g sülyban 2 aló s Talacas AUS ÉEUCIIUSEER AE 220 g súlyban 2 dll #piecesWRercakiuyia lie 22 we E ee 180 g sulyban 7) Clio pieces Hbiagea mulezio 2 tosco ttt 500 g sülyban Osszesen: 13 db 1200 g sülyban Total 13 pieces weighing 1200 g à. számú példány = Specimen Nr. 5. Üres gyomor — Empty stomach 6. számú példány = Specimen Nr. 6. 6. ell pieces Cyprus CARDIO ar. rege 1200 g 7. számú példány = Specimen Nr. 7. Ures gyomor — Empty stomach 8. számú példány = Specimen Nr. 8. Perca fluviatilis, Aspius rapax, Esox lucius, Cyprinus carpio maradyanyokl —remainsee ORSO 600 g 9. számú példány = Specimen Nr. 9. 2 Clo —Fpiecesuo&yprinuszcanpIogg Fr ee er 1600 g súlyban Cyprinus carpio, Aspius rapax, Perca fluviatilis, Alburnoides bipunctatus maradványok = remains 500 g súlyban. Összesen: 8 db + maradványok 2100 g súlyban Total 8 pieces + remains weighing 2100 g 76 10. számú példány = Specimen Nr. 10. Cyprinus carpio, Tincta vulgaris, Perca fluviatilis, Rutilus Hop nsemaraGvanyOK, — remains... AIS. ae era 1200 g Összesen: 5 db 1200 g súlyban Total 5 pieces weighing 1200 g 11. számú példány = Specimen Nr. ll. \ vo = meer Gy DETMÜS CALPIO sat antenne slag ns 600 g sülyban Ida — pieces Rutilus rubtilus tn. rn ea nen. 240 g sülyban Összesen: 17 db 840 g súlyban Total 17 pieces weighing 840 g 12. számú példány = Specimen Nr. 12. RD DICCCS OV primis carpio uranio san. 1500 g sülyban 8 db = pieces Cyprinus carpio és = and Aspius rapax AAT OE — TEMAS. costes ee MER . 400 g Osszesen: 3 db + 8 maradväny 1900 g sülyban Total 3 pieces + 8 remains weighing 1200 g Ha a közölt adatokból ätlagadatokat számítunk, megállapíthatjuk, hogy a begyűjtött 12 példány közül egy-egy példány gyomrában átlagosan 1269 g táplálék volt található. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy csak ennyi volna egy gödény által elfogyasztott napi táplálékmennyiség, mivel — mint azt már előbb megjegyeztem — a gyűjtés főleg a délutáni órákban történt, és a délelőtt elfogyasztott táplálék az erős gyomornedv következtében a gyomorból már kiürült. Mégis, az általam nyert adatok nagyjából megegyeznek a ROMASEVA (DEMENTIEV (3) után idézve) által közölt adatokkal, melyek szerint 2 ad. és 2 juv. példány 8 hónap alatt kb. 1080 kg haltáplálékot fogyasztott. Eme adatok szerint egy példányra és egy hónapra átszámítva átlagosan 33,7 kg jutna, ami (30 napot véve alapul) napi 1123 g-nak felelne meg. Ugyancsak itt kell megemlítenem, hogy DEMENTIEV (3) a gödények által elfogyasztott napi táplálékmennyi- séget 2,5—3 kg-ban adja meg. A fenti szórványos és hiányos adatokból megállapítható, hogy a gödé- nyek táplálkozására vonatkozó jelenlegi ismereteink alapján teljesen alaptalanoknak és fantasztikusoknak minősíthetők a halászok és mind- azok feltevései, akik napi 6—8 kg-os táplálékfogyasztásról beszélnek, és a gödények kiirtását sürgetik a deltában. Mindazok ellenére, hogy a gödények kizárólagosan halakkal táplálkoz- nak és ezáltal nem tagadható kárt okoznak halászatunknak, ez a kár még- sem oly nagymérvű, hogy ezért kiirtásuk indokolt lenne. E kár ellenértéke- képpen a gödények igen hathatós segítséget nyújtanak a haltenyésztés- nek, biológiai szerepüknél fogva. Attól eltekintve, hogy a jelenlegi, hazánkban található csökkent számú gödényállomány hazánk madár- világának faunisztikai büszkesége s egyben Európáé is, a gödényeknek igen fontos szerepe van hazánk halállományának feljavításában és sze- lektálásában, ami a következőkből tűnik ki. Tor Testi fel&pitesükböl adódóan, a gôdények általában az olyan vizekben szoktak haläszgatni, amelyek nem melyek, mivel bukni nem tudnak. Az ilyen területek a halászok által nehezen közelíthetők meg, tehát hala- szat szempontjából alacsony termelékenységűek. Az alacsony vízállású helyeken, éppen ott, ahol a gödények halásznak, évente, a szárazság és a fagy következtében a halállomány rendszerint elpusztul, a töméntelen halhulla pedig betegséget terjesztve megfertőzi a magashozamú szomszédos. vizek halállományát is. A gödényeknek az ilyen területeken való halászata csak hasznos tevékenységnek tekinthető a halgazdaság szempontjából. A fertőzött és beteg halak elpusztításával a gödények nemcsak a vizet. tisztítják meg, hanem erős gyomorsavuk segítségével a kórokozókat is megsemmisítik, meggátolva ezzel a betegség terjedését. Hasonlóképpen nem tagadható le a gödényeknek az évszázadok folya- mán végzett ponty-szelekciója és a halállomány tisztogatása sem, ami abban nyilvánult meg, hogy fokozatosan kiszorították a halállományból a kevésbé életképes, valamint azokat az egyedeket, amelyek a Duna peri- ódikus kiöntései alkalmával az elárasztott területeken maradtak leikrá- zásuk után is, ahol szárazság és fagy idején az ivadékaikkal együtt elpusztúltak. Amint az a gyomortartalom-elemzésekből is kitűnik, a gödények általá- ban a nagy ikraszámú fajokat fogyasztják, amelyek nagyszámú ivadéka. hatalmas szelektálási anyagot képvisel. Ezt a szelektálást az ember a természetben sohasem tudná elvégezni és a faj degenerálódna, ha a gödé- nyek, karöltve a ragadozó természetű halakkal, segítségül nem szolgál- nának. A fentieket figyelembe véve, azt a végkövetkeztetést vonhatjuk le, hogy a halállományban okozott kár ellenére is, a jelenleg hazánkban létező gödényállomány szükséges biológiai tényező a halászat szempontjá- ból, mivel a fertőző gócokat felszámolja, hozzájárul a halegyedek minő- ségi növekedéséhez és a deltai pontyállomány nemesitéséhez. Ezért a még meglevő gödényállomány védelme megalapozott és kívánatos tény, azonfelül hazánk faunisztikai büszkesége és a halgazdaság szempontjá- ból szükséges biológiai szelektor. Ennek szellemében üdvözöljük a Természetvédelmi Bizottság ama fára- dozását, hogy a gödények és egyéb vízimadarak védelme érdekében a deltában két állandó jellegű rezervátumot szándékozik létesíteni, mely kb. 50 000 ha területet foglalna magába: egyet Matita és Letea környé- kén, egyet pedig a Sf. Gheorge ágtól nyugatra; ezenkívül pedig 7 fész- kelési és vonulási menedéket biztosító területet; Somova környékén, Ilgani de Sus, Gorgova, Uzlina tavak környékén, Sahalin, Popina és Curt- bei szigetek környékén. Irodalom - Literatura Almásy, G.: Ornitholozische Recognoscirung der rumänischen Dobrudscha. Aquila, M, 1898, p. 1—206. Catuneanu, J.I.: Coloniile de buibarit din Delta Dunarü si necesitatea crearii unor rezervatii ornitologice. (Ocrotirea naturii, Nr. 3. 1958. Edit. Acad. R. P. R. Bucu- resti) 78 Dombrowsky, R. Ornis Romaniae. Bucuresti, 1912. Dementiev G. P. et colab: Ptici szovjetszkogo szojuza. Tom. 1. Moszkva, 1951. Heinrich, G.: Calatorie prin. Dobruges. Journ. für Ornith. Jahr LXXV. Heft 1. 1925. Kornis, K.: Madártani tanulmányúton a román. Dobrudsaban 1928 őszén. Kócsag. IV. évf. IV. szám. Budapest, 1931. Lintea D.: Pasarile din R.P.R. Bucuresti, 1955. Rodewald, L.: Situatia vinatului din Delta Dunarii si a regiunilor in imediata apropiere din, ea, in primavara anului 1940. Rev. Carpati, 1940. an VIII. nr. 7 Schnell, H.: Colonii de pasari in delta. Rev. Vinatorilor, 1933. an. XIV.nr.11. Sumuleanu, B.: Sa ocrotim sau sa distrugem pelicanul? Buletinul I. C. P. Anul XVII. Nr.3.1958. Data on the Dalmatiom Pelican’s territorial extension, biometry and nutrition in Roumania By Janos Korodi-Gal At the end of the last century both the White Pelican ( Pelecanus onocrotalus L.) and the Dalmatian Pelican (Pelecanus crispus BruscH.) had hada very wide distri- bution along the Danube, their nesting area extending as far as the reeds at the mouth of the Tisza, and about a hundred years ago they had even nested at the Balaton. That time the nesting area of the White Pelican bad extended along the Danube as far as Calaras and the Dalmatian Pelican had occurred in very great numbers and in several colonies. DOMBROVSKY (2) in his work mentions millions of Dalmatian Pelicans in that period. Later HODEK, based on his observations in 1868 and 1876 (quoting CATUNEANU 1.) gave information that the colonies of the Dalmatian Peli- cans extended as far as the confluence of the river Arges and the Danube and besides them he mentioned colonies also in the countryside of Cernavoda. He established the number of the Dalmatian Pelicans in these colonies to be about 2250 specimens, but remarked that downstreams from there towards the sea crowds of even millions could be found. At about 1873 the nesting area of the Pelicans extended along the Danube as far as the vicinity of Desa and Calafat, and in Bulgaria it reached Cstrovo (CATUNEANT, 1.). Two years later in 1875 the colonies of the White Pelicans moved from the vicinity of Cernavoda somewhat lower on the Danube to the countryside of Hirsova and the Gradina lake. In 1896 when DomBrovsky and in 1897 when AtmAsy made his ornithological exploration in the delta of the Danube, he just found flocks of thousands instead of the millions. From then on the colonies along the Danube decreased rapidly and the Pelicans were doomed to extirpation by the then beginning organized fishery expanding all over the delta of the Danube. At the beginning of the century no more than 900 pairs of Pelicans nesting in the delta of the Danube were registered in the Literature and their numbers have dimi- nished rapidly ever since. From that time we have knowledge of some smaller colonies beyond the delta, on its flood-area. In general the opinion prevailed in the Literature (CATUNEANU, 1.) that the colonies to be found that time beyond the line Cernavoda— Tulcea consisted of Dalmatian Pelicans. According to DOMBROVSKY's (2) data coming from 1905 the White Pelican withdrew from along the Danube to the lakes of Braila where they form one colony apart from those in the delta. Based on the data of the same author the number of the Dalmatian Pelicans was estimated 200 pairs and that of the White Pelicans 800 pairs in 1909. From then on the Pelicans have entirely withdrown from along the Danube into the delta, their sole refuge in Europe where they still nest. In the period from 1909 till the second world-war the number and size of the Peli- can-colonies in the delta of the Danube never reached the level of 1874. During this period the size and number of the colonies fluctuated from year to year but the con- tinual decrease in the numbers of the Pelicans was observable. 79 In 1925 HEINRICH exploring the delta found just one colony of White Pelicans comprising about 100 nests. From the same time LINTIA (6) makes mention of a colony of Dalmatian Pelicans of about 70—80 nests between the Sulina and Sf. Gheor- ghe arms of the Danube. Ten years later in 1935 KORNIS (5) mapping the nest colonies in the delta was sorry to state that in the whole delta one single colony of Pelicans could be found, namely south off the Tatanir lake. The same sole colony was found by SCHNELL in the next year 1936, too. In the following year this colony must have ceased to exist for Pelicans could not be observed in the vicinity, since they built their colony of about 100 nests on the Mester lake in the Ilgan area in the spring of 1938. In 1939 RoDEWALD detected on the Mester lake a mixed Pelican-colony in which also Dalmatian Pelicans were nesting. In that year he estimated the population of the White Pelicans to be 2600 pairs in the whole delta amassed in three colonies: the first and largest was a mixed colony giving refuge to about 500 pairs on the Mester lake: the second colony whith a population up to 300 pairs was located between the Crasnicol and the Letea woods: and the smallest colony consisting of about 200 pairs was east off the Tatanir lake. Based also on RODEWALD’s data (7) in 1940 three colonies of White Pelicans were known as well: one in the vicinity of Ilgani, the second one in the area of the Tatanir lake and the third near Gorgova. In 1941 also three colonies of White Pelicans were registered in the Literature, yet the existence of them was doubtful. Namely the colony of about 100 specimens on the Mester lake had been destroyed and the same was the fate of the colony of about 300 specimens on the Cimpoiul Mare lake. As for the years of the second world-war the Literature has no data at its dispo- sal concerning the population of Pelicans in the delta, for the first census of them could take place in 1950. In this year CATUNEANU (1) found a colony comprising about 300 nests. He regretted to state that it was not long-lived either, for the fishermen destructed it in that very year. In the same year CATUNEANU discovered by airplane a new colony north off the Sf. Gheorghe arm of the Danube not far from Rosu lake in which he succeeded in counting about 250 young. He estimated the whole popu- lation of Pelicans to be about 600 specimens in that year. In consequence of the official protection of the Pelicans, introduced in 1950, their situation improved some- what and in 1954 three colonies were known again in the countryside of the Zatoanele, Rosu and Lumina lakes. In the next year, 1955, CATUNEANU (1) established the ‘whole population of Pelicans in Roumania to be 1390 specimens. They amassed in one large, mixed colony located east off Uzlina. A smaller colony consisting of 12 Dalmatian Pelicans alone was known that time in the vicinity of Tulcea. The decrease of the nesting area of the Pelicans between 1856 and 1958 is illustrated on the map in the Hungarian text. From the year of 1956 on the existence of the Pelicans has been endangered again in Roumania for the law and regulations guaranteeing the preservation of the Peli- cans have not been respected. The intensive and planned fishery and the utilization of the reed have tightened the limits of their extension more and more and year after year the birds have been ousted from more and more ranges of the delta. In the course of the year 1958 the reduction of the number of the Pelicans living in the delta and the restriction of their territorial extension assumed an official cha- racter. The experts of fisherv relying on inofficial and uncontrolled data represented the number of the Pelicans living in the delta to be a fantastic quantity (10 000) and estimated the fish devoured by then yearly to be 5 000 000 kg (SUMULEANU 9.) where- fore they urgently requested the demolition of their nests, the destruction of their voung and the extermination of the adult Pelicans by shooting. The Roumanian Scientific Academy, hand in hand with the Board of Nature Conservancy, adopted the standpoint, that — since the Roumanian special literature was so far lacking in exact data on the feeding of the Pelicans and thus the damage done by them could not be evaluated — the nutrition of them should be researched and the protection or restriction of the Pelicans should be exacted in accordance with the obtained results. Accordingly, between the 8th and 19th of August 1958, seven research-groups — each consisting of an ornithologist and a pisciculture-expert — were delegated to different parts of the delta to collect appropriate data. In that late season, however, the Peli- cans had already deserted their colonies and were assembling on the seacoast pre- 80 paredly to migrate, so that instead of the intended number of 126 merely 14 speci- mens could be collected of which 2 were White Pelicans and 12 Dalmatian Pelicans. The author carried on his observations at the point Uzlina-Murighiol where he succeeded in collecting 12 Dalmatian Pelicans. On August 11th. 1958 the colony at Uzlina was desolated since the Pelicans had already reared their brood and only on the nearby lakes could some flocks be observed consisting of 3—12 specimens. I es- timated the number of the vacant nests in that abandoned colonv to be about 350. Based on the informations obtained from the other collaborators I consider the esti- mation of the whole Pelican-population to be 1390 specimens too high with regard to the delta. Table in tbe Hungarian text presents the biometrical and other data on the 12 Dalmatian Pelicans (Pelecanus crispus BRUCH.) I collected. The biometrical data are confronted with the respective data in the Literature too. As already mentioned before, the Roumanian special Literature hardly offers any exact data on the feeding of the Pelicans, especially on that of the Dalmatian Peli- can and therefore the economical value of the Pelicans cannot be appraised either, consequently they are constantly in a perilous situation at their last refuge in Europe; though until there are no exact data on their feeding and on the fish-quantity con- sumed by them at disposal, any activity destructing Pelicans must be considered as a senseless destruction of animals. The Hungarian text contains — in the numerical order of Table Nr. 10. — the analyses of the stomach-contents of the 12 Dalmatian Pelicans I collected i.e. the quality and quantity of food found in each of the 12 sto- machs: I wish to remark that all the 12 specimens, without exception, were collected between 11 a.m. and 6 p.m. what must be taken into consideration while evaluating the stomach-contents. On computing the average of those data it can be established that on an average 1269 gr. food was found in each stomach of the collected 12 specimens. What, of course, does not mean that just so much was the food-quantity consumed by 1 Peli- can, for — as I have already remarked — the collection mostly took place in the afternoon hours and the food consumed in the forenoon had already been evacuated from the stomach owing to the strong stomachal fluids. Still, on the whole, my de- ducted data equal RomasEva’s data (quoted after DEMENTIEV 3) according which 2 ad. and 2 juv. specimens had consumed about 1080 kg fish in the course of 8 months, what reduced to | specimen would amount to 33,7 kg. monthly or to 1123 g. daily on an average. DEMENTIEV (3) professes the food-quantity daily consumed by a Pelican to be 2,5—3 kg. Of the afore discussed sporadical and incomplete data and based on our present knowledge concerning the feeding of the Pelicans it can be concluded that the supposi- tions of the fishermen and all those, who talk about a food-consumption of 6—8 kg per day and press the extermination of the Pelicans in the delta, are unfounded and fantastic. Notwithstanding that the Pelicans feed on fish exclusively and through that do an undeniable damage to the fishery, the damage done is not of such magnitude as to motivate their extermination. As a recompensation the Pelicans are of very ef- ficient help to the pisciculture through their biological role. Apart from the point of view that even the greatly reduced population of Pelicans in the delta is the faunis- . ticaepride of Roumania as well as of Europe being a relictum the Pelicans have a very important role in the improvement and selection of the fish-population as it is illustrated in the followings. Owing to the construction of their body the Pelicans will generally feed in shallow waters for they cannot dive. Such areas are hardly accessible for the fishermen, consequently their productivity concerning fishery is poor. In such shallow watered places, just where the Pelicans used to feed, the fish-population would generally perish in consequence of drought and frost and the innumerable fish-carcasses spreading diseases infect the fishpopulation of the highly productive nearby waters too. The feeding of the Pelicans on such areas cannot be regarded anything but useful acti- vity from the standpoint of pisciculture. By way of devouring the infected and sick fish the Pelicans prevent the spreading of diseases not only through keeping the water uncontaminated but also through annihilating the bacilli and viruses by the agency of their strong stomach-acid. m 6 Aquila 1962-83. — 81 Similarly it is undeniable that during centuries the Pelicans have accomplished a selection of the carps and other fish-populations what is manifested by that they have gradually picked out of the fish-population the less vigorous and those speci- mens that in the course of the periodical floods of the Danube remained in the over- lowed parts, even after their spawn, where they perished together with their off- spring in the seasons of droughts and frosts. As the analyses of the stomach-contents show the Pelicans, in general, feed on the fish species that produce great many eggs whose numerous offspring represent a vast material to be selected what man in the Nature could never accomplish and those species would degenerate if the selection were not performed by the Pelicans with the cooperation of the raptorial fish. Considering all these we can draw the end-conclusion that in spite of the damage done in the fish-population the Pelicans still existing in Roumania are a necessary biological factor from the standpoint of pisciculture for they liquidate the pestilential centres, contribute to the qualitative and quantitative growth of the fish-specimens and to the improvement of the carp-population in the delta. Therefore the protection of the still existing population of Pelicans is implicitly motivated and desirable since it is the faunistical pride of Roumania and a necessary selector from the standpoint of pisciculture. In this spirit we welcome the intentions and efforts of the Board of Nature Con- servancy to create for the sake of the Pelicans and other water-fowl 2 permanent reservations in the delta, comprising about 50 000 ha.: one in the countryside of Matita and Letea, one west off the Sf. Gheorghe-arm of the Danube and besides them 7 areas securing nesting and migrating refuges in the vicinity of Somova, of the lakes Ilgani de Sus, Gorgova, Uzlina, and of the islands Sahalin, Popina and Curtbei. Faunistical faculty of the Babes—Bolyai University Cluj ( Kolozsvár). MAGYARORSZÁG ES KÖRNYEZŐ TERÜLETEI GÓLYAÁLLOMÁNYÁNAK MENNYISÉGI FELVETELEZESE AZ 1941. ÉVBEN Dr. Homonnay Nándor 1946-ban készültem el , Magyarország gölyäi” című monográfiám megírásával, mely az 1941. évi gólya- -felvételezés eredményeit tartalmazza. Munkám befejeztével a „Müveltseg” című folyóiratban mintegy előzetes közleményben, néhány főbb ered- menyemröl beszámoltam ugyan, de csak magyar nyelven. Azóta több külföldi szak- ember is felkeresett, sőt a „gölya-problema” nemzetközi madártani kutatási témává, fejlődött. Ezért, a külön- böző érdeklődéseknek és fel- szólításoknak engedve, köz- readom öt évi munkám ered- ményeit úgy, hogy azok a nemzetközi gólya kutatási problémákhoz is felhasznál- hatók legyenek. Munkámat DR. Soós ÁRPÁD kollégám- mal együtt végeztük. Külö- nösen a statisztikai adatok és a helységnevek identifiká- lása nagyobbrészt az ő érde- me. Monográfiám, amely kü- lönösen a produkciós bioló- gia és bioszociológiai szem- pontok szem előtt tartásával készült, nagy terjedelme mi- att nem jelenhetett meg. A hazai gólyaállomány felvéte- lezését a magyarországi hely- ségnévtárak és a GOncy-féle vármegyei térképekhez rög- zitettem, Dr.. Sods ÁRPÁD segítségével megyénként fel is térképeztem. Nagy segítsé- gemre volt még ANDOR Lô- RÁND festőművész bravúros illusztrációival, — úgyszintén. K. VEREB ILONA, aki az ad- minisztráció tekintélyes IRS szét végezte el. Munkajukért ez uton is halas köszönetemet 10. ábra. Élelmet hordó gölya- szülök Abb. 10. Futterbringende Störche Dinnyés, 9. VII. 1962. (Photo: Dr. N. Homonnay) 6+ - 11. tablazat—Tabelle Nr. 11. A gólyák száma megyénként az 1941. évben Storchcensus in den einzelnen Komitaten im Jahre 1941 A fészkek helye—Nestort 2 |e £8 = a RES b | Ss Megye a 5 Ge = 5.5 E 3 Komitat SMS ESSONNE Tie Slate ss | Jesse as Sa dosi 26 ] 8] El gs sense Dunántúl — Transdanubien Baranya megye 677 | 188 | 130 56 | 314 | 164 18 12 27 865 Fészkelési mód % 18.4 ző .43,5|..93.9)0, 24 ee 26 Esztergom ..... 78| 43] 5 9 44 26 4 3 3 121 er 4 9 99 ai ae ei 33 5355 Fejér-megye .... | 231] 105] 53 14 96 41 26 6 6 336 DR EE TE 29 519 BS) WA og) 27 27 Györ "1285 Hal 98 33 34 24 94 4 3 362 DR OS TT aaa a UE 8,2} 32,5 1,4 1,1 Komárom 200 SIE DY) 13 70 39 37 8 11 289 DRE CARE 25 5,6, 29,8) 16 15,5| 3,2 4,9 Moson ay) 1 3 3 11 2 17 1 2 48 DECO NE CORTO za as 20,1) 402/8435 am ad . Pozsony 131 40 17 6 31 40 41 0 2 171 Renee za ay ma a 9908 ad 12 Somogy 764 | 436 | 165 53 | 428 | 103 81 23 29 | 1200 ORSI. isz 60 485 mó ad ző 354 Sopron 228| 58| 86 15 71 11 35 0 14 286 DE precy Sb Gin are 37,1 6,4; 30,6) 47 151 0,0 Ron (HORS ae... 574 | 193 | 228 80 | 126 75 8 18 11 767 07, RR ma va osi ia 14 370 1 Vas 408] 105] 269 9 94 8 13 7 2 508 iy Bora ete done Grell 2,2| 23,4 2,0 3,1 1,8 0,4 Veszprém 354| 98] 184 16 63 42 20 8 2 452 DR ae RICE 54e) 246 189 10:7). Go 54 07 Zala 567 | 142 | 284 14 | 148 30 21 4 8 709 ORO sza 980990; HA za Om id fejezem ki. A teljes munka 400 gépelt oldal, 101 térkép és egyéb vonalas ábrával és 250 db eredeti fényképfelvétellel. Munkámhoz az adatgyűjtést a magyar népiskolák tanítói karának és diákseregének közreműködésével végeztem, akikhez több mint 10000 sokszorosított kérdőívet küldtem szét. A sokezer válasznyomtatványból csak igen kis százalék nem érkezett vissza, de ezt egy újabb válasznyomtatvány szétküldésé- vel korrigáltuk. A välasznyomtatvänyok adatainak helytállóságáról személyesen. győ- 84 11. tablazat folytatäsa A fészkek helye—Nestort io E 2 We 5° 25/5 2 ae lege Megye a ml ae = | SE Komitat Sdi | 8 99 = = La = wa |e 3 Pa | 3 ER 2 RIE i a's Ss Pas Ss | Ex e | 53 | SE | #3 | SE | 85 Be [Boos BS | se | 22 | ee Se | 8h | eeu se © og 0 SES Ka 8 se se DE 609 28 HE [SS Sel | sa ) BA ca Wea ee [ BE | 08 Északi megyék —- Nördliche Komitate Abauj-Torna 491 28] 163 81 38 26 104 3 2 519 Fészkelési mód %, 29.0) 199 ag sa ag Gal os Bars en sn: 56 23 1 0 55 6 3 2 1 79 OL SORRISE LA OO) SILO) 6Y AM 26 1,3 Borsod Pl 1230 | 226 343 53 195 | 341 127 23 27 | 1456 Dee Sole 31,0 48] 17,5] RS 0,0 154 2,1 2,3 Gömör-Kishont 266 43] 16 20 34 36 | 101 22 5 309 De... sa el ma ae Ar 94 28 Hlonpe 5 5 5 0 EE 181 46 14 7 118 16 25 1 5 227 DANS ee 7,5 3,0 63,7 o I 0,5 2,5 Neordd 2... 286 149 32 24 | 182 43 ol 12 10 435 RE ne de ág ACh ENS) M2 ma o Es) 27 INNEN ES": 47 14 11 0 26 17 2 0 5 61 DR... 19.0) ad ma za ES) Moto ee Zemplén ....... 743 55 | 376 82 32 32 152 2 7 798 Did ada ss os 90,0) 12,0 4,7 41 22,9 0,3 1,0 Északkeleti megyék — Nordôstliche Komitate eTOCs ko. 674 39 227229 72 29 | 281 2 18 709 DL... ad szü na ag an aa 28 Máramaros ..... 63 6 4. 22 25 2 1 0 2 69 DR tae za SOS) MAG) el OO 356 Wieocsal 2.2... 238 6 7 70 14 13 115 0,0 11,0) 244 er et eus 3,0| 30,3 6,3 5,6 50,0 0,0 4,8 roi 632 15 | 145 105 12 14 | 293 1 14 647 D AR aa ma ad ad sag od 2 zödtem meg, s megállapítottam, hogy azok 95%-ig feleltek meg a valóságnak úgy, hogy a fennmaradó hibaszázalék nagyrészt az idő közben, történt változások miatt alakult ki. A helységekre címzett nyomtatványokon. egy külön. kérdést a szomszédos helységre is tettem, így ha valahonnan. válasz nem érkezett, a feltűnő helyen fészkelő gólyapárokat sokszor 5—6 kérdőíven is bejelentették. Így könnyű volt az újabb pozitív adat megszerzése. 89 11, tablazat folytatäsa A fészkek helye—Nestort 8 1 = D Sg E Megye rer lee Komitat re lu Eel Sg = Sf 8 38] 52 | 3 | > Ba [Base ad kr a A MADÄRHANGÄBRÄZOLÄS EGZAKT MODSZERE Szöke Peter Jelentös hazai es külföldi szakirodalom bizonyitja, hogy szoros és törvenyszerü összefügges van a madarak hangjának lényeges tulajdonságai — főleg formái — és maguknak a madaraknak, a madárközösségeknek s az őket magukban foglaló egész biocönózisoknak az élete és evolúciója között. Ez a sokoldalú törvényszerű összefüggés az objektív alapja annak, hogy vizsgál- hatjuk a madárhangjelenségeket a legkülönbözőbb szempontokból — pl. bioakusz- tikai, formatani, idegfiziológiai-reflextani, állatpszichológiai, jelentéstani, ökológiai, biocönotikai, genetikai, zoogeogräfiai, morfológiai, törzs- és egyedfejlődéstani, rend- szertani, módszertani (filozófiai), növényvédelmi vagy egyéb gazdasági stb. aspektus- ból —, és ha megfelelő feltételek között vizsgáljuk őket, szükségszerűen becses tudo- mányos eredményekre jutunk. De melyek ezek a feltételek ? Vizsgáljuk meg itt közülük egyelőre a legalapvetőbbet, amelytől az összes többi függ: az egzakt madárhangábrázolási (lejegyzési) módszer kidolgozásának szükségessé- gét és jelentőségét. Legalapvetőbb pedig ez a feltétel azért, mert a madárhangfolya- matokat csakis úgy lehet bármiféle huzamos és beható biológiai (vagy más) vizsgá- latnak alávetni, ha hangszalagra rögzített gyors időbeli? mozgásukat (néha 200—400 hang is per sec.) műszeres úton tetemesen. lelassítjuk, majd az így nyert lassított mozgäsformäjukat a térbe transzponäljuk, vagyis ábrává változtatjuk, lejegyezzük. Csak az a kérdés, miféle ábrázolásmód felel meg a leghívebben a madärhangok biológiai (egyúttal állatpszichológiai) valóságának. A népi eredetű szötagolö utánzás, mely mindig időbeli marad, inkább etnográfiai érdekességű hagyomány, mintsem biológiai értékű tudományos ábrázolásmód. A. régi keletű, de itt-ott még ma is divatozó naiv hangjegyírásos lejegyzésmód mindenkor meghamisította, sőt csaknem teljesen elfedte a valóságot, mert alkalmazói 1. szabad füllel hallgatták és kottázták a szabad fül számára analizálhatatlanul gyors ütemű természetes hangzást, és 2. ők maguk vagy zenekedvelő ornitológusok vagy madár- kedvelő zenészek, tehát egyik vagy másik (néha mindkét) oldalukról hiányos kép- zettségű amatőrök voltak. Érdemük mégis annyi, hogy helyesen sejtették meg a madárhang biológiai realitásának sajátos zenei megjelenési formáit. Az ilyen kezdetleges és megbízhatatlan rögzítési-ábrázolási lehetőségek miatt ide- genkedtek mindenkor éppen a jelentősebb kutatók attól, hogy biológiai vizsgálataikba bevonják a madárhangokat is, amelyeknek biológiai jelentőségéről pedig elvben meg voltak győződve. A vázolt állapotokhoz képest valóságos minőségi ugrást jelentett a madárhangok rögzítésében és ábrázolásában a magnetofon (a legutóbbi időben a hordozható tranzisztoros magnetofon) és a hangspektrográf meg- jelenése, ez utóbbi elsősorban angol—amerikai intézményeknél a szonográf nevű készülék formájában. A szonográf a parabolikus hangtükör segítségével távolból szalagra vett madárhangokat összetevő akusztikai (fizikai) rezgéseikre bontja, s a rezgések képét ernyőn mutatja vagy lefényképezi. Így a madárhangok faj és funkció szerint különböző mozgásformáinak sajátos adekvát képét 109 kapjuk meg, mely jellegzetes, fajok 54 és funkciók szerint ugyancsak kii- oe LI nes o o 4 VARI N | \ N el ak tevődik össze (15. ábra). 2 | ti N | A szonogram függőleges vonalán | apinty-enek frekvencia-modulacioit 74 05 10 15 20 25 (hangmagassag-valtozasait), viz- Co bc . szintes vonalán pedig az idötarta- 15. abra. Egy pinty-ének szonogramja ; Se ee | E È (Thorpe szerint) Sn ih > a i Pines HEL TTY. hattinch Pintyne . abra) az éneke pl. AE nt oc és 21, másodpercig szólt. Az ilyen hangspektrogramokröl mint egzakt ábrázolási módszerről már el kell ismerni, hogy szigorúan objektív alapra helyezik a madárhang- kutatást, és ezzel a cikkünk elején futólag érintett különböző aspektusú biológiai vizsgálatokat. Igen figyelemre méltóak főleg az Auk-ban és az Ibis-ben sűrűn megjelenő, szonográfikus elemzésekre támaszkodó tanul- manyok, valamint különösen W. H. THorpe Bird— Song (A madárének) c. könyve (Cambridge 1961). Ez értékes összefoglalását adja a legutóbbi idők spektrográfikus madárhangvizsgálatainak, amelyek eredményeiben elsősorban a szerzőnek vannak érdemei. Mindezek ellenére a hangspektrográfiának megvannak a maga korlátai, és kizárólagos alkalmazása komoly elvi-módszertani hibára vezet a kutatás gyakorlatában, a tudományos megismerésben. E hiányosságokat csak úgy javithatjuk ki, ha konkréten feltárjuk őket éppen a madärhangkutatäs és a reá épülő egyéb kutatások továbbfejlődése érdekében. Már abból is megsejthetjük a spektrográfikus madárhangábrázolás korlátainak természetét, ha pl. a fenti pinty-szonogram szűkszavú ábrájá- val összemérjük egy alapjaiban ugyanolyan pinty-ének nagyfokúan le- lassított, minden biológiai fontosságú részletet megvilágító, tehát számunkra. sokatmondó zenei hangképét (16. ábra). Ez a hangjegyirdsos ábrázolásmód már nem az előbbiben is meg- bírált régi, naív madárhangkottázás, amelyhez csak formájában hasonlít, hanem tartalmában, tudományos értékében lényegesen különbözik tőle, hozzá képest új minőségű eljárás. Ez annak köszönhető, hogy lejegyzési módszerünk alapja nem a madárhang természetes hangzása, hanem annak 16-szorosára, gyakran 32-szeresére (sőt egyes részleteinek 64-szeresére) lassított hangfelvétele, tehát az ének hangzäsi időtartamának sokszoros megnyújtása, valamint egyúttal a legfejlettebb, zenetudományi igényű (BARTÓK BÉLA európai csúcsot jelentő iskoláján csiszolódott) lejegyzési technikának az alkalmazása. Az összehasonlításból láthatjuk, hogy bár mind a szonogram, mind a kottakép megmutatja pl. az ilyen fajta pinty-ének háromtagúságát, helyesebben hattagúságát (ha a 3. tag további belső tagoltságát is bele- számítjuk), a kétféle elvű ábrázolásmód azonban kétféle képet is ad a madár énekéről. Ez a két kép tartalma mélyén egymásnak nagy vonalakban meg- felel, de formájában egymástól gyökeresen különbözik. A szonogram a maga , adekvát" vonalka-folt szerkezetével ugyan jellemzi és minden mástól 110 megkülönbözteti ezt a pinty-éneket, de együttal éppen ezzel elmossa, homályba borítja az ének tényleges, eleven (biológiai) formáját, ennek minden finomabb építőelemét, ami a legrosszabb: zenei jellegét. Eppen azt, amit maguk a madarak hallanak, ami a biológiai funkció voltaképpeni eleven közvetítője a madarak közösségeiben! A madarak ugyanis központi idegrendszerükben hangadásuknak nem a fizikai-akusztikai szerkezetét (rezgéseit) észlelik, mert ez csak külső hallóapparátusuk érzékeli, hanem a fizikai-akusztikai rezgésszerkezet „szubjektive” (pszichikailag) átala- kult belső idegfiziológiai (biológiai) mozgásformáját, mely zenei (biomu- zikális) természetű. A madarak tehát nem levegőrezgéseket, hanem hangokat, hangközöket, ezekből szerveződő motívumokat és motivum-sorokat, tehát gyakran összetelt dallamokat észlelnek és produkálnak kapcsolataik során (köztük természetesen fejlődéstörténetileg visszamaradt amuzi- kális hanglejtéseket is). Mindezek a formák pszichológiai (ugyanakkor idegfiziológiai) mozgásformák, s ezért minőségükben élesen különböznek az őket ugyan hordozó, de velük mégsem azonos alacsonyabb (fizikai) mozgásformáktól. A madárhang biológiai (fiziológiai) formái — zenei törvényszerűségek, mert a természet (az anyag) evolúciója során kialakult s az anyag fel- harmonikus (felhangsori) rezgéseire visszamenő biológiai zene megnyil- vánulásai. Ez a biológiai zene (mint madárének) összes alapvető formai vonásaiban emberies szabású, s ez a madárzene és az emberi zene közös természeti alapjaira és folyamataira utal, jóllehet az egyik tisztán biológiai, a másik már a biológiai talaján. keletkezett és annak feltételei között fejlődő emberi-tarsadalmi-müveszeti jelenség. A spektrografikus (szonogramos) ábrázolási módszernek tehát, a maga helyén vitathatatlanul meglevő nagy jelentősége ellenére is, az az elvi hibája, hogy a szonogramokban gyakorlatilag figyelmen kívül marad az eleven és jelentésteli madárhang magasabb — biomuzikológiai — mozgás- formája, illetve ennek csak lényegét vesztett torz , paródiája" jelenik meg. A lassított kottakép tévedhetetlenül mutatja, hogy ez a pinty-ének az ABCDEF szerkezeti elemekből épül fel, s megismerjük a kép alapján mind az egyes szerkezeti elemeknek a még részletesebb, saját belső szerkezetét, mind a három fő tagból álló pinty-ének egészét. Mégpedig konkrét zenei mivoltában. Így könnyen megjegyezhetjük, bármikor el- képzelhetjük, megtanulhatjuk, reprodukálhatjuk, megkülönböztethet- jük, akár maga a madár is, amelynek ugyancsak létszükséglete, hogy hangos érintkezési eszköze jól megjegyezhető, elképzelhető, megtanulható, reprodukálható és határozottan megkülönböztethető — jellegzetes — legyen. Ilyen biológiai igényeknek a madárhang evolúciójában csakis a. végtelenségig kombinálható, de jellegzetes zenei formák felelhettek meg. Ezért alakultak ki, s ezért kell elsősorban ezeket, nempedig hordozó fizi- kai folyamataikat tanulmányozni (bár ezek tanulmányozása is elenged- hetetlen). A madárhang zenei törvényszerűségeinek vizsgálata azonban csakis a lassított hangjegyes ábrázolás alapján lehetséges. Ezzel szemben a spektrogramos ábrázolás ahelyett, hogy a madárhang zenei törvényszerűségeit tárná fel teljes formai-szerkezeti gazdagságában, ezt a maga vonalka-folt alakzatokat adó technikájával éppen elmossa. 111 999/p BEI= (WP EBCK-OFEGES}WPL9-09 1900 Ki ‘9 18-18 = A-2V youd poMors "9 7869-0917 =sJ- eR Youd [EUISHO "995 367 aseyd UMOP POMOIS "998 g aSeyd [EUISUO ‘UMOP SUIMOIS PIOJ-Y9 ‘098 dod SauoJ 197 poods 4898918 ‘00s/10d Zueypayyayouruaey 797 :(ueqaos D) asossogas "xeu ‘ZH 18-13 90 = 4-°V BSRSSRSBUL SVIISSET (IPUd9HRIJOH e qqes -eSeuI [EAABINO €) ZH 7899-0917 200 = of - sD eävsseseun 1J9p949 "9985 367 : BULEJIBJOPI JJOWSSET “99S £ :BUILIALJOPL 1J9P9I9 ‘S919Z8-79 :SBIISSET uıoymd buos „Mouzura, 7“ (Sqo1000 erfrsurıg) your/ 040 "gr aunbr pipuuofyour „moaouraf“ (sqopooo Brjsturg) zug "vagy "97 112 < SR wre: EEE (CeSs/g ZEE = 2e5/f 914) [2] iran sara Bee INR esa Site pars Cda [7] oo! Se is EDS See dE I fie (295/p s82)[0] Ae tne 113 8 Aquila 1962-63. — PE: De még ha nem stiritené is a rezgésképet annyira össze, hogy a madärenek minden mäsodperenyi törtenesenek ábrázolására (annak 50— 400 hang /sec. sebessége ellenére is) csak néhány cm jut a szonogram idötartamjelzö vonalán, hanem sok méternyi szalagon és ugyancsak sok meter széles. frekvenciasávban fényképezné is le azt a másodpercnyi énekrészletet (bár ez objektíve-szubjektíve kivihetetlen, csak éppen elképzelhető), akkor is csak nem-generalizalt rezgéshullámokat mutatna az ilyen , nagy teljesítményű" spektrogram. Ilyen nagyfokú fizikai hűség megsemmisí- tené, a felismerhetetlenségig „tülreszletezne” a madárének biológiai meg- jelenési formáját, mert a madarak nem egyes rezgésekre bontva, hanem az egymáshoz bizonyos szóródási sávon belül közel álló, de mégis külön- böző frekvenciákat azonosnak fogva föl, generalizáltan (általánosítva) hall- ják a levegőrezgéseket. A spektrográf mint fizikai műszer, ilyen biológiai általánosításra, ilyen élő műveletre képtelen. Ezért is elmosná (és el is mos- sa) az élő madárhangnak éppen azt a biológiai szintű objektív tulajdonsá- gát — az általánosítottságát —, amely általában egyik objektív feltétele minden zenei életközösségi funckiónak: a madárénak is, az emberének is. Az ábrázolás eltúlzott — fizikai— mélységéből következik az is, hogy mig a szonogram (annak elképzelt felnagyított formája is) pl. 1000 Hz-től 2000 Hz-ig, 2000 Hz-től 3000 Hz-ig, 3000 Hz-től 4000 Hz-ig (és így tovább) egyenlő hosszú vonalakkal ábrázolja az ilyen hangmagassagvaltozasokat, a rezgésszám aritmetikai haladvány szerinti tényleges változásainak meg- felelően, addig biológiai szinten, (azaz a madarak idegi hallóközpontjában) a fizikai szintnek megfelelő, de formájukban annak formáitól eltérő egyen- lôtlen változások mennek végbe, mert az említett 1000—2000 Hz frekven- ciaváltozás esetén oktáv-hangközt, 2000—3000 Hz változásnál kvint-hang- közt, 3000— 4000 Hz módosulás esetén csak kvart ugrást hallunk( ! ), a ,,fizi- kai felhangsor”-nak nevezett idegfiziológiai törvényszerűségnek megfele- lően, amelyben az egyenletes aritmetikai haladvány törvenyszerüsege- sajátos egyenlőtlen „biomuzikdlis haladvanynak” (szabályszerűen kisebbedő hangközök rendszerének) adja át a helyét a madarak (és az ember) „szub- jektiv” (belülről nézve persze mindenképpen objektív) élményvilágán belül. Éppen ezért, ha grafikailag akarnánk ábrázolni e változó (kisebbedő) hangközöket, csak 1:2, 2:3, 3:4 arányban rövidülő (különböző hosszúságú) vonalakkal tehetnénk azt meg, az ilyen ábrázolás azonban láthatóan külön- bözne a spektrogram változatlan (egyenlő) hosszúságú vonalaitól. Ez is azt bizonyítja, hogy egy jelenség két különböző oldalával, két különböző mélységű , lényegével" állunk itt szemben, amelyeket nem szabad összeke- verni vagy egynek venni. A madárének okozta zenei természetű (biológiai) élményváltozásokat persze rövidülő-hosszabbodó vonalak helyett az ember ezredéves gyakorlatában kikristälyosodott hangjegyirdssal lehet a legmeg- felelőbben — a biológiai-pszichikai és nem pusztán a fizikai realitásnak meg- felelően — ábrázolni. Csak ezen az alapon tanulmányozhatjuk a madárének biomuzikolôgiai valóságát. Ezzel talán megvilágosodott a spektrográfia egyoldalú alkalmazásának, egyébként a tudomány fejlődési törvényszerűségeiből megérthető szükség- szerű, de átmeneti egyeduralmának az az elvi, szemléleti, módszertani hibája, amelyre e tanulmány elején céloztam, s amelynek, azt hiszem, 114 tovább figyelmen kívül nem hagyható következményei vannak a kutatás gyakorlatában is. A nagyfokú lassításokra és maximális elméleti és gyakorlati zenetudo- mányi igényű lejegyzési technikára támaszkodó hangjegyírásos ábrázo- lásmód tehát éppen azért, mivel a madárhangfolyamatok biológiai, azaz itt biomuzikológiai (nem pusztán bioakusztikai!) formáját ragadja meg és teszi számunkra jól tanulmányozhatóvá, végül is egzaktabb és objektívebb eljárás, mint a tisztán műszeres és ezért minden szubjektív torzítást kizáró spektrográfikus ábrázoló-eljárás. Ennek objektív elméleti és technikai hiá- nyosságai jobban akadályozzák a madárhangjelenségek sokoldalú s első- sorban biológiai megértését, mint ez a ma még újszerű, s végeredményben a ,szubjektív" emberi tényezőt is megfelelő egzakt feltételek között igénybe vevő lassított hangjegyírásos lejegyzésmód. (Természetesen ornitomuzikológiai módszerrel csakis azokat a madárhangformá- kat vizsgálhatjuk, amelyek már tartalmaznak zenei elemet. Számos faj hangja azon- ban teljesen zeneietlen, s így ezek vizsgálata egyelőre továbbra is a hangspektrogrà - fia módszerével látszik a legelfogadhatöbbnak.) Ha azonban igazságosak akarunk lenni, nem szabad elhallgatnunk, hogy a fenti felismerés ma már jelentkezik azokban a nyugati madárhanglabora- tóriumokban is, amelyekben éppen a spektrálanalízissel értek és érnek el jeles eredményeket. Joan HALL-CRAGGS" (Cambridge) például 16-szorosara lassítja és így lekottázza egy Turdus merula hangjának egy motívumát, majd összehason- litja annak szonogramjäval, így (megfelelések jelzése tőlem, Sz.P.): 17. ábra. frequency Kc/sec /rekvencia HZ 9 Ss A D © 05 10 15 /do sec. ime sec. 17. ábra. Feketerigò (Turdus merula) Figure 17. Blackbird Turdus merula) * The Development of Song in the Blackbird Turdus merula, Ibis, 104 (1962): 277—300. gr — 115 Ez az összehasonlítás akaratlanul is azt szemlélteti, hogy miként vesznek el a spektrogramban a rigó-dallam kifejezett és kifejező zenei vonásai, hata- rozottan megformált részletei, hangközkapcsolatai, egyszóval: biológiai (állatpszichikai) formája. Csak vessük egybe a kottakép és a spektrogram azonos részleteit ! A bőven tagolt s a hangjegyes lejegyzésben minden rész- letében világos c dallamfordulat 7 hangja, hangközrendszere, zenei szer- kezete csaknem egyetlen differencidlatlan fekete sávvá alaktalanodik és jel- legtelenedik. Férhet-e kétség ahhoz, HALL-CRAGGS bizonyítéka nyomán is, hogy a , zenetudományi" ábrázolásmód a nagyfokú lassítások talaján összehason- líthatatlanabbul egzaktabb és objektívabb, minden részbeli látszatszubjek- tivitása ellenére is, mint a spektrográfia ? A jeles angol kutatónő azonban tanulmányán végig, 20 oldalon át mégis szonografikus—egyébként igen figyelemre méltó— összehasonlításokat és elemzéseket végez ahelyett, hogy a lassított hangjegyírás nála is felmerült előnyeihez folyamodna, eredményeinek egzaktabbá, részletesebbé és szem- léletesebbé tétele érdekében, a vizsgált madárhangjelenségek valóságos (eleven) biomuzikológiai szintjén maradva. Ez persze nem valami személyes mulasztás, hanem objektív okai vannak, amelyek a tudományos megismerés fejlődéstörténetének természetében rej- lenek. Itt nem fejthetem ki, de már a mi eddigi gyakorlatunk is arra figyel- meztet, hogy: a lassított hangok lejegyzése olyan zenetudományi — leg- inkább talán melizmatikus népzenék bonyolult lejegyzési munkálatain vagy legalábbis ilyenek beható tanulmányozásán edzett — ismereteket és gyakorlatot igényel, megtoldva a madárhangok lassított, de így is még bonyolultabb zenei világának ismeretével, aminőkkel egyelőre legkivá- lóbb ornitológusaink vagy bioakusztikusaink is aligha rendelkeznek, s amelyeket mint nehéz mesterséget, sőt mint nehezen elsajátítható külön tudományt még el kell sajátítani. Ma legcélszerűbbnek a zenetudomány és a bioakusztika (ornitoakusztika) személyi kooperációja látszik. Miután azonban felismertük a madárhangok biomuzikális—az emberi dallamosság népzenei eszközeihöz hasonló—természetét, ez a tény utat tör majd magának a madárhangtudomány fejlődésében is, és előbb-utóbb megteremti a maga tárgyi és személyi feltételeit. Ez a cikk is ezt kívánja elő- segíteni. Bízom benne, hogy a tények— a természet tényei, amilyen a madár- zene természeti világa is— konok dolgok s képesek a maguk képére formálni tudóst és tudományt egyaránt. A madárhangok eddig előlünk elzárkózott zenei világának ilyen mélységű kitárulkozása előttünk meglepetés volt számunkra is, s minden bizonnyal még további meglepetéseket is tartogat. A Magyar Madártani Intézetben ( Budapest) néhány éve kialakulóban van, bár vajúdása nem könnyű, a madárhangkutatás új tudományos ága— az ornitomuzikolögia (biomuzikolégia)*. Ez nem azonos a bioakusztikával, mert csakis a zenei természetű állathangmegnyilvánulásokkal foglalkozik, * SZÖKE P.: Zur Entstehung und Entwicklungsgeschichte der Musik. Studia Musi- cologica, II., 1—4, 1962: 33—85. Akadémiai Kiad6, Budapest. — Ornitomuziko- logia. Magyar Tudomäny, 1963. 9. sz. 592—607 pp. À madärhang ismeretlen viläga. Büvär, 1963., 4. sz., 199—203 pp. 116 ezeknek a zenei törvenyszerüsegeit s e törvenyszerüsegek létrejôttének és működésének az okait, formáit és evolúcióját vizsgálja. Ezzel a társadalomtudománynak hitt zenetudomány behatolt a bioló- giaba, ott biológiai tudomannya, vagyis természeltudomännyà vált, anélkül, hogy más területeken továbbra is érvényes társadalomtudományi jellegét ez érintené, jóllehet talán ezeken a területeken is új aspektusokkal gazda- gítva azt. A hangjegyírás pedig itt sajátos biológiai jelzorendszerré, egzakt biológiai abrazolasmodda , lépett elő", mint a kutatás nélkülözhetetlen eszköze, alap- feltétele. Ez azért volt lehetséges és szükségszerű, mert maguk a madárzene formai építőelemei, mint pl. a hangköz, a hangrendszer, a motívum, a harmónia, a dallamsor, az ismétlés, a variáció, a transzpozíció, sőt maga a dallam, a. zene fogalma, amelyeket a kottakép csak tükröz— itt mind bioló- giai (ugyanakkor allatpszichikai) kategoriakként, a természet alkotásaiként jelennek meg. Intézetünk egy öreg Lullula arborea egyed teljes dallamkészlete hang- felvételének biomuzikológiai (hangjegyírásos) publikációján dolgozik (32-szeres lassításban). Két nyelvű kiadását a Magyar Tudományos Aka- démia előirányozta. Ebből a mintegy kétezer erdeipacsirta-dallamból mutatóba lássunk hármat a madárhangábrázolás eddig legegzaktabb ábrázoló módszerének szemléltetésére (18. ábra). Az 1. dallam pentatonikus (ötfokú) hangrendszerű, alsó válasszal, eredeti hangfekvése: c?-d’, azaz kb. 2096—4704 Hz; lassított hangfekvése: C—d, azaz kb. 65—147 Hz. A 2. dallam kromatizálódó hangrendszerű, jellegzetes kvintvalto (transz- ponált) motívum-válaszokkal ; eredeti hangfekvése : e*-f°, lassított szintje: A 3. dallam két változata megmutatja, mégpedig a spektrogramok lehetőségeit messze meghaladó formai részletességgel, az erdeipacsirta dallamainak változatképző technikáját: életét. Figyelemre méltó, hogy az egyik variáns s az egész kétezres dallamkészletnek 38. dallama, a másik variáns sorszáma pedig 107. s köztük egészen más típusú dallamokat énekelt a madár. Végül a módszerből— illetőleg a madárhang természetéből, ami egyremegy — következik, hogy a legalapvetőbb feladat egy teljes—harom részes, össze- függő — madárhang-gyűjtemény létrehozása: 1. természetes hangfelvételek tára, 2. lassított hangfelvételek tára és 3. lassított lejegyzések tára (kotta- tár) formájában. Csak egy ilyen madárhang-archívumnak lehet teljes tudományos értéke. Létrehozni azonban csak nemzetközi együttműködéssel lehet. Fogjunk hozzá! 117 18. abra. Erdeipacsirta (Lullula arborea Figure 18. Wood-Lark (Lullula arbeorea) 118 1 dallam - 1 melody vv 8864 33 4M(= 1086 JM) =18 d/sec also valasz lower answer vy 2 dallarn-222 melody 25 d/sec 48) M(1536 411) Joallam a) vd/tozat IX melody, var a) 3dallam b)valtozat IA melody var. b) lame nl 888 d-15(<480) 119 The Exact Method for the Recording of Bird-Song By Peter Szôke There is considerable proof, both in home and foreign literature, for the existence of a close and regular relation between the essential properties — chiefly the pattern — of bird-sounds and the life and evolution of the birds or the bird communities them- selves and of the whole biocoenoses of which they form a part. The same manysided regular relation offers the objective basis to examine sound- phenomena of birds from a great many points of view: e. g. in respect of bioacoustics, form-study, nerve-physiology or reflex-study, animal-psychology, semantics, ecology, biocoenology, genetics, zoogeography, morphology, communal or individual evolu- tion, taxonomy, methodology (philosophic), plantprotection and other aspects of economy etc., and, provided they were studied under suitable conditions, necessarily some valuable scientific results would be reached. However what are those conditions ? Let us take the most fundamental one at present, for all others are depending on it: the necessity and significance of elaborating an exact graphic method to record bird-song. It certainly is the most fundamental condition, for the process of bird tones can only be submitted to a protracted and intensive biological or any other kind of examination if the speed in their chronologic succession (sometimes as many as 200—400 sounds per sec.) is technically considerable retarded and their form of slower movement thus obtained is then transposed into space by changing it into a figure, thus recording it. The question that presents itself is, what kind of descriptive method renders most faithfully the biologic realities of bird-sounds. Syllabic imitation of popular origin would always remain in time and is to be regarded rather as an ethnographic tradition of some interest than a descriptive scientific method of biological value. The old and naive system of musical notation, though still in use occasionally, fal- sified the truth at all times, or concealed it altogether, for those who applied it: firstly, were listening with unaided ears and writing down the natural tune, the fast measure of which cannot be analysed by this way; secondly, were either orni- thologists who were themselves amateur musicians or musicians who were amateur ornithologists, thus lacking qualification in one or the other line, sometimes in both. However, they deserve to be mentioned for they sensed the peculiar musical aspects of the biologie reality of bird-sounds correctly. On account of the primitive and unreliable recording, distinguished scholars had always show reluctance to include bird-sounds into their biological investigations; though, in theory, they were convinced of their biological importance. Considering the above mentioned conditions the appearance of the Zape-recorder (recently the portable transistor tape-recorder) and of the sound spectrograph, the latter especially in the form of the so-called sonograpk, used by British and American bio-acoustic establishments, resulted a great qualitative improvement in the recor- ding and graphic illustration of the bird-sound process. The sonograph breaks up bird-sounds, teletape-recorded by a parabolic sound- reflector, into their component acoustic (physical) vibrations and reflects the vibration patterns on the screen or photographs them. In this way we receive the special, adequa- te pattern of sound movement which varies according to species and function, and is a combination of characteristic small lines and dots determined again by species and function.( Figure 15.) (See in Hungarian Text!) The frequency modulation of the chaffinch-song can be read by the vertical line in the sonogram and the phase by the horizontal line. The song of this chaffinch moved between cca. 1000—6500 Kc/sec and had lasted 2 1/2 seconds. It has to be admitted that, by using such sound spectrograms for exact recording the study of bird-sound is placed on a strictly objective basis, together with the different aspects of biological investigations mentioned in the opening paragraph. Studies based on sonographic analysis published frequently in „AUK?” and „IBIS” and especially W. H. THoRPE’s work „Bird-Song” (Cambridge 1961) are very remar- 120 kable indeed. The latter work offers a valuable summary of the recent spectrographic | investigations of bird-sounds, the results of which are chiefly due to its author. Nevertheless, the sound spectrograph has its own limitations and its exclusive adoption would result in grave mistakes of principle-methodology in practical research, and in scientific knowledge. We can only correct these inadequacies, by exposing them for the sake of achieving progress in the study of bird-song and in all other research-work based upon it. The nature of limitations in recording bird-song by spectrographie methods will be quite obvious, if we compare the brief sonogram of the chaffinch-song above, with a basically identical chaffinch-song, rendered in an extremely retarded, meaningful musical form, elucidating each detail of biological importance. :( Figure: 16.) (See in Hungarian Text!) The lay-out of the notes here is not the same method any more than the old, naive music writing critisized beforehand, only the form is common to both, but there is an essential difference in content and scientific value, this system is in comparison of a new quality. The notes are not based any more on the natural tone of bird-sounds but on sound-recording with a speed reduction to 32 times (some details even to 64 times) of its original, thus it is a manifold prolongation of the tonal period of the song. At the same time the technique, employed in writing the music, corresponds to the most advanced requirements of music science (such as evolved by the foremost European school led by BARTÓK). It follows from the comparison that, though both sonogram and notes illustrate e.g. that such a chaffinch-song has three parts or rather six parts (if we include the further inner division of the third part), but the recording, following alternative principles also presents alternative aspects of the bird’s song. In broad lines, there is a sameness in the essential contents of the two aspects, in their form, however, they are radically different from each other. Though the sonog- ram, with its adequate structure of lines and dots, characterizes this chaffinch-song and distinguishes it from others, at the same time, it also blurs, obscures the actual, live (biologic) form of the song, all of its rather subtle components and even worse: its musical characteristics. And that îs just what the birds themselves hear, that is the actual, live transmitter of the biological function in bird communities. As a matter of fact, in emitting sounds, they do not perceive the physical-acoustic structure (vibration) of the sounds ?n their central nervous system, for that will only be registered by their external organ of hearing; what they perceive is the internal neurophysiologic (biolo- gic) motion-form of the „subjectively” transformed physical-acoustic vibration- structure, which is of musical (biomusical) nature. Hence, birds do not perceive air vibrations, but they perceive and produce — in the course of their contacts — tones, intervals, which make up motives or rows of motives, often complex melodies (among them, of course, evolutionarily backward, non-musical intonations too). All these patterns are psychologic (physiologic) motionforms, consequently they sharply differ in quality from the lower (physical) motion-forms which, in spite of carrying the former, are not identical with them. The biological (physiologic) forms of bird-song are following musical rules, for they have to be considered as manifestations of biological music, taking form in the course of the evolutionary development of nature (of the matter); which can be traced back to the upper harmonic vibration of the matter. This sort of biological music (as the bird-song) is anthropomorphous in all its fundamental formal features, pointing to the common natural bases and courses of both bird- and human-music, although, one is purely biological, while the other originated from the biological ground and, subject to its conditions, has developed into a human-social-artistic phenomenon. The spectrographic (sonographic) method, which is undoubtedly of great impor- tance in its proper place, is so far wrong in principle, as practically no attention is being paid in sonograms to the higher, biomusicological motion-form of the lively and meaningful bird-song, i.e. deprived of its essential character it becomes its own „caricature”. The retarded recording in Figure 2 shows unerringly that this chaffinch-song is built up of ABCDEF structural units, and through it we learn the internal structure of each single unit in detail just as well, as the whole of the chaf 121 finch-song, consisting of the three main parts (in all six parts), and that in its actual musical quality too. In this way it can be easily remembered, imagined, learned, distinguished by us, just as by the bird himself, as for him it is of vital necessity that his vocal means of communication should be well remembered, easily imagined, learned, reproduced and precisely distinguishable. Such biological requirements, in the course of the evolution of bird-song, could have only been met with by the infi- nitly variable, but characteristic musical patterns. This was precisely the reason for their development and these have to be studied in the first place, not their carrying physical process (the study of which, though, is also important). A scientific investi- gation of the musical rules of bird-song ts only practicable on the basis of retarded musical notation. A spectrogram, on account of its technics of „lines and dots” formations tends to blur the musical regularities of bird-song, instead of revealing its entire formal- structural wealth. Even if it did not portray vibrations so densely that, in spite of thesound speed of 50—400 sounds per sec., there are only some cm on the phase line of the sonogram for each effect of the bird-song taking place in a second, but if it made a photo of this song-fragment lasting a second by using a tape of many meters and a frequency-band width of a great many meters (and that would be subjectively or objectively unfeasible, even if it was conceivable), even then such a „highly effici- ent” spectrogram would only picture non-generalised frequency waves. This high physical fidelity would destroy the biological aspect of bird-song, making it unrecog- nisable by „over-particularizing”, as birds hear the air vibrations in a generalised way and not the disconnected single vibrations. The frequencies, occurring closely within a certain dispersion band, are felt by them to be identical even in spite of their difference. The spectrograph, being a physical instrument, is unable to perform such biological generalization, such a live operation. It would, in any case, blur the same objective property of biologie nature, the generalization, which, as a rul, should be considered as one of the objective requirements of all musical functions of birds and man alike. It follows from the exaggerated physical depth of the sonographic method that, while the sonogram (even its imagined, enlarged variety) represents in egually long lines such changes in the pitch of tone, as e.g. 1000—2000 Kc, 2000—3000 Ke, 3000 — 4000 Ke etc., according to the actual changes on the arithmetical progression of frequeney, on biological level (i.e. in the hearing central of birds), however, the pro- ceeding changes are unequal, being in accordance with the physical level but different in pattern: for, in the case of the mentioned frequency change of 1000—2000 Ke we hear(!) an octave-interval; at the change of 2000—3000 Ke, it is a fifth-interval ; in the case of 3000—4000 Kc, it will only be a fourth interval; according to a nerve- physiological rule, called „physical overtone” where the equal arithmetical progress- ion gives place to a peculiar unequal „biomusical progression”, a system of regularly diminishing intervals within the subjective (objective, at any rate, it seen from within) ‚emotional life of birds (and man). Consequently, if we wished to represent these dimin- ishing intervals graphically, we could only do so in lines of different length, reduced in proportion to 1:2, 2:3, 3:4; such a diagram, however, would obviously differ from the constant lines of equal length in the sound spectrogram. This proves again that we have two different aspects of one phenomenon before us, two different „subs- tances”, which must not be confused of thought of as a single aspect. The musical sort of biological emotional changes caused by the bird-song can be most suitably reproduced by musical notation instead of reduced or extended lines: as music writing has been perfected through man’s centuries’ old practice and it lends itself best to convey the biological and not merely the physical realities. The biomusicological reality of bird-song should only be studied on that basis. I suppose, it was made sufficiently clear why the biassed adoption of a spectrograph should be wrong in view of its error in methodology, principle and conception, to which I was already referring. Though its absolute ruling, inevitable but temporary, «can be explained by the rules of scientific progress, the consequences of those mistakes in practical research cannot be left out of consideration any longer. Thus, musical notation, relying on a recording technique of the highest possible standard in theoretical and practical musicology and on considerable retarding | 122 is a more exact and more objective method than the merely instrumental graphie method ; for the former method will grasp the biological, e.i. here biomusicologie (not merely bioacoustic) form of the bird-soundprocess and offer us an opportunity to study it, while the latter will, by its very nature, exclude all subjective distortion. The objective theoretical and technical inadequacy of the spectrographic method is more of an impediment to the manysided and, firts of all, biological understanding of the bird- soundprocess than the latest retarded system of musical notation, taking also the subjective human factor into account, under suitable, exact conditions. (With ornitomusicological method we can naturally only examine those forms of sounds which contain already musical elements. The sound of many species, however, is absolutely unmusical and thus their examination seems in future too to be the most acceptable by the method of sound-spectrografy.) It has to be said, in all fairness, that there is a growing realisation of these facts to be found among those scholars of western bird-song laboratories who have actually obtained outstanding results through spectral-analysis. JOAN HALL-CRAGGs* (Cambridge), for example, reduces speed to 16 times of its original and writes out a motive of the song of a Turdus merula in this way, then compares it with its sonogram: (corresponding marks by P. Sz6KE). (Figure 17.) (See in Hungarian Text! ) This comparison is unintentionally demonstrating how such distinct and expressive musical features of the black-bird tune as its well defined passages, interval relations, shortly, its biological form, are getting lost in a spectrogram. Now, let us compare the identical details of a row of notes with those of a spectrogram. The richly articulated melodic phrase in OC, clear in all details of its 7 tones, intervals, musical structure when seen in notes, will turn up in a spectrogram as a single, formless, characterless, black band without almost any differentiation. Taking also Hall-Craggs’s proof into account, there can hardly be any doubt, that musicological recording, based on extremly retarded movement, is by far the more exact and more objective method than spectrography, in spite of the seeming subjectivity in details. The distinguished British scholar writes, nevertheless, all through her essay of 20 pages about — the otherwise very remarkable — sonographic analysis and draws sonographic comparisons, instead of seizing at the advantages, which she realizes, of musical notation based on retarded movement to achieve more exact, clearer and more detailed results, remaining on the true biomusicologic level of the studied bird-sound phenomena. The omission isn’t due to any personal reasons but rather to objective ones, lying in the nature of evolutionism in scientific reasoning. I cannot go into details here, but our practice, so far, has convinced us that sound- recording at reduced speed requires such knowledge and practice which, supposely, can be best aquired by carrying out intricate recordings of melismatic folk-song or, at least, by studying such. In addition, it is necessary to know the musical side of bird-song which is, even in its retarded form, far too complicated and, at present, hardly anyone among our prominent ornithologists or bio-acousticists is a master of it, for the knowledge of this difficult profession or rather of this special science has yet to be attained. For the present the most practicable way seems to be the personal cooperation of experts of musicology and bioacoustics (ornithoacoustics). After having found out about the biomusical nature of bird-song, and a likeness to human melodiousness as expressed in folk-music, this fact will surely grow in im- portance in the course of progress made in ornitho-acoustics and will, sooner or later, create its own objective and individual requirements. To contribute to this end has been the aim of this paper too. The facts of nature, such as the natural world of bird-music, are obstinate things, to my mind, and they are able to shape scientist and science in their own likeness. The musical world of bird-song, hidden until recently, has astonished us by revealing its depth and has still in all probability, other sur- prises in store. * The Development of Song in the Blackbird (Turdus merula), Ibis, 104 (1962); 277—300. 123 For some years the new scientific branch of bird-song study is in making at the Hungarian Institute for Ornithology, that is the ornitho-musicology (bio-musicology),* though the process is by no means an easy one. It is not identical with bio-acoustics, as it deals solely with animal soundphenomena of a musical character, exemining their ruling musical factors, the causes that brought them forth and made them function, their form and evolution. In this way musicology, believed to be a social science, penetrated into biology, turned into a biological science, i.e. into natural science, without losing in other fields its social scientific characteristics; in fact, the new aspects, gained in this way, might enrich other fields as well. The writing of notes was „promoted” to become a peculiar biological descriptive method, an exact biologic recording being an indispensable means of research, a primary condition. It has become practicable and necessary because the formal-structural components of bird-music themselves, as for instance interval, tone-system, motive, harmony, melody-row, repetition, variation, transposition, even the melody itself, the concept of music, which are only mirrored by the notes, appear here as biological categories, as works of nature. Our Institute has been engaged on publishing a biomusicological work (written in notes) containing the entire melody-fund of an old Lullula arborea, reduced to 32 times of its original speed. The Hungarian Academy of Sciences provided for its bilingual publication. Here are three of some two thousand Lullula arborea melodies to illustrate the most exact descriptive method of bird-song up to now (Figure 18.). (See in Hungarian Text!) The first melody is in the pentatonic scale, with a lower answer, original tonal position: ct—dő, i.e.cca. 2096—4704 Kc/sec.; retarded tonal position: C—d, i.e.cca. 65—147 Kc. The second melody is of a chromatising tone system, with characteristic motive answers of alternating fifth (transposed); original tonal position: e'—f?, retarded level: E—f. The two variants of the third melody show the technique in the Wodd Lark melody to form variations: revealing is life, and that in such formal details which are exceeding by far all the possibilities of spectrograms. It is a remark- able fact that one of the variations is the 38th tune of the whole collection of 2000 melodies, while the serial number of the other variation is 107 and between those the bird had sung tunes of a wholly different type. Finally it follows from the method, respectively from the nature of the bird-song, meaning the same thing, that the basic task would be to set up a connected, complete collection of bird-song, divided into three sections: 1. collection of natural sound- records, 2. collection of considerably retarded recordings, 3. collection of retarded recording written in notes. Only such bird-song archives could possess a high scienti- fic value. To achieve this, however, international cooperation would be necessary. Let us begin it! * P. Szöke: Zur Entstehung und Entwicklungsgeschichte der Musik. Studia Musi- cologica, II., 1—4, :1962: 33—85. Akadémiai Kiadó, Budapest. — Ornitomuzi- kolégia. Magyar Tudomäny 1963., No 9. 592—607 pp. 124 AMERIKAI CANKO A MAGYAR FAUNABAN Gorzó György A szegedi Tudomány Egyetem Állatrendszertani Intézete Vezető: Prof. Dr. Kolosváry Gábor A Fülöpháza határában fekvő Szívós-tó partján 1959. IX. 12-én egy sárral erősen szennyezett és már eléggé tönkrement elhullott cankót ta- láltam. A madarat kitömtem. A madár szárnymérete 152 mm, csüdje pe- dig 51 mm, az utóbbi színe eredeti állapotban sárgás volt. Tollazatának színezete fakult. A példány pontosabb meghatározására csak 1962-ben került sor az irodalom és összehasonlító anyag hiányában. A madár sárgalábú cankó- nak [Tringa flavipes (GM.)] bizonyult. A sárgalábú cankó fészke- lési területe Canada legna- gyobb része és esetleg az Egyesült Államok északi te- rületei. Vonulása már júli- usban megindul, de novem- ber elejéig is eltart. Telelő területe Mexikótól a Tűz- földig terjed. Tavasszal már- cius-áprilisban érkezik vis- sza, május-júniusban költ. Általában ritkás erdős he- lyeken fészkel tavak közelé- ben, talajmélyedésben, gyak- ran kidőlt fatönkök mellett. Több esetben kézrekerült a szokott vonulási útján. kí- vül fekvő helyeken. is, így 1890. VI. 11-én a St. Paul- szigeten (Pribilof-szigetek): WITHERBY szerint (1948) nyolc ízben került kézre Nagy-Britannia területén és ezen kívül többször megfi- gyelték. Ezek az észlelések a következőképpen oszlanak meg: szeptemberben 7 ízben, augusztusban 3 ízben és egyik szeptemberi példány még októberben is egy helyben tartózkodott. Tavaszi vonulásán csak egy ízben (március) figyelték meg. Európában ezeken kívül előfordult még Dániában, Hollandiában és az Azórokon. Példányom kézrekerülési dátuma tehát jól összevág az angol megfigyelésekkel. 19. ábra. Sárgalábú cankó [Tringa flavipes (Gm.)] Figure 19. Shot near Fülöpháza, 12. IX. 1959. Magyarország területén első ízben fordult elő amerikai faj ezzel a bizo- nyítékkal. A Kárpát-medencében már egy ízben kézrekerült egy amerikai madár, egy kecskefejő a Chordeiles minor 1845. IV. 26-án Péterváradnál, mely körül ugyan némi bizonytalanság van még mindig (Caprimulgus 125 wiederspergii REICH.). A példány a szegedi Tudomány Egyetem ällat- rendszertani Intézete gyűjteményébe került. Hálás köszönetet mondok L. L. SNYDER úrnak, a R. Ontario Museum (Toronto) vezetőjének és Kovács ANDOR úrnak (El Bolson, Argentína), hogy összahasonlító anyagot szívesek voltak rendelkezésemre bocsátani. Köszönettel tartozom DR. KEvE Anpräsnak, aki a meghatározásban és az összehasonlító anyag megszerzésében, se- gítségemre volt, valamint mindazoknak, akik segítettek munkámban: DR. BERETZK PÉTER, CSIZMAZIA GYÖRGY, MÉSZÁROS GYÖRGY és DR. PÁTKAI IMRE Irodalom - Literatura Bent, A.C. 1927: Life History of North American Shore Birds. I. (Bull. Smith. Inst. nr. 142, pp. 359.) Check-List of North American Birds. Fifth Edition, 1957. (Baltimore, pp. 691). Keve, A. 1957: Ein amerikanischer Ziegenmelker in Syrmien. (Larus, IX—X., p. 179—183.) Peterson, R.T., 1956: A Field Guide to the Birds. Eastern Land and Water Birds. (Cambridge, Mass. pp. 290) Peterson, R. T.—Mountfort, G.—Hollom, P. A. D., 1959: A Field Guide to the Birds of Britain ard Europe. (London, pp. 318) Ridgeway, R., 1919: The Birds of North and Middle America. VIII. (Washington, . 852) Wilherby H. F.—Jourdain, F.C. R.—Ticehurst, N. F.—Tucker, B. W. 1948: The Handbook of British Birds. (London, pp. 461) American Yellowshank in the Hungarian avifauna George Gorzd Institute of Zool. Systematics, Szeged: Prof. Dr. G. Kolosvary On September 12th, 1959. on the shore of the Szivés Lake within the territory of Fülöphäza (Hungary) I found a perished Tringa rather spoiled and very much soiled with mud. I skinned and mounted the bird. Its measurements: wing 152 mm, tarsus 51 mm. The legs must have been yellow originally. The coloration of the plumage is faded now. Lacking literary and comparativ material the bird could be determined precisely only in 1962. It proved to be a Yellowshank (Tringa jlavipes Gm.). It had been collected on several occasions in Europe too. The date of my find well concurs with the English observations. On Hungarian territory this is the first specimen of evidence of any American species. In the Carpathian Basin an American bird: an American Nightjar (Chordeiles minor) had once been collected on April 26th 1845 at Pétervarad (N off Beograd), but that find is still surrounded by some uncertainty (Caprimulgus wiederspergii REICH). My specimen got into the collection of the Zoo- taxological Institute of the University in Szeged. I offer my grateful thanks to Mr. L. L. SNYDER the head of the R. Ontario Museum (Toronto) and Mr. Anpor Kovács (El Bolsom, Argentina) for their kind having placed comparative material at my disposal. I also owe my thanks to DR. ANDRAS KEVE for aiding me in the determination, and in the obtainment of the comparative material. 126 A MAGYARORSZÁGI HEJAK RENDSZERTANI HELYZETE Dr. Keve András és Dr. Pátkai Imre A magyar héja ( Accipiter gentilis) a régebbi kutatások során semmiféle rendszer- tani problémát nem vetett fel. Csak VASVÁRI MIKLÓS vetette össze a magyar héjá- kat a svéd példányokkal, vizsgálatának eredménye azonban tollban maradt, majd. később (1935) megállapította az északi héja ( A.g.buteotdes MENTZB.) előfordulását is. Ugyanezt az alfajt azután HOMOKI (1947), NESNERA (1955), és PÁTKAI (1960) is meg- állapították és közölték. A VONÜCZKY—SCHENK (1938) által összeállított névjegyzék előkészületei során már KEVE szót emelt, hogy a balkáni héját ( A.g.marginatus) is fel kell venni a jegyzékbe, ha az Horvát-Szlavónia madarait is tartalmazza, hiszen onnan írták le és a nevet azóta elfogadta a nemzetközi tudományos élet. VONOCZKY azonban ragaszkodott az elvhez, hogy olyan alakot nem vesz fel a jegyzékbe, mely- ből bizonyítható példány nincs. A kérdés azonban nemcsak faunisztikai, hanem rend- szertani is és ez így most azt jelenti, hogy VONOczKy nem fogadja el ezt az alfajt. Az alfaj tehát kimaradt a jegyzékből, és csak NAGY JENŐ (1943) tesz célzást könyvé- ben előfordulásának esetleges lehetőségére. Már ekkor azonban kétségesnek tűnt, hogy vajon a Dráva elegendő állatföldrajzi határ két alfaj között. Ezért most 77 példány alapján, melyhez 9 darabból álló kül- földi összehasonlító anyag is rendelkezésünkre állott, végeztünk újabb vizsgálatot. Vizsgálatunk eredmenyeıöl részletesen számot adtunk (1961). Ezen a helyen csak egészen röviden foglaljuk össze e1ecményeinket. Megállapítottuk, hogy a Zalai-Dombvidék keleti lábától, valamint a Balatontól nyugatra, innen pedig a hegyek déli lábától északra egészen az ország északkeleti határáig az Accipiter gentilis gallinarum (BREHM), 1827, a költő alfaj, viszont a nevezett vonaltól keletre, illetve délre az Ac- cipiter gentilis marginatus (Piller et Mitterpacher), 1783, költ. A két al- faj közötti határterületen meglehetősen széles csíkban fordulnak elő át- meneti példányok, vagy keverék populációk. A két alfaj közötti különbség nem nagy és mind az öreg, mind a fiatal pél- dányokon csak a hímeknél állapítható meg, a tojóknál nem, ahogyan a gallinarum és gentilis között is öreg korban eltűnnek a különbségek. A gyűrűzési eredmények azt mutatják, hogy a magyar héjaállomány meg- lehetősen helyhez között, nem kóborol szét, 60 km-en felüli kézrekerülés csak olyan példány esetében fordult elő, melyet télen, vagy vonulási idő- ben fogtak és gyűrűztek. Megállapítottuk továbbá, hogy a tél folyamán északról és északkeletről téli vendégeket is kapunk. Anyagunkban, vagy az irodalom alapján az Accipiter gentilis buteoides (MENZB.) 3 esetben, az Accipiter gentilis mos- coviae (SUSHK.) 4 esetben, az Accipiter gentilis gentilis (I.) pedig szintén 4 esetben fordult elő. Ehhez azonban hozzá kell fűznünk, hogy az A. 9. moscoviae rendszertani helyzete ma még vitatott, ha tehát ez az alfaj 127 valöban szinonimnak bizonyulna, akkor a mi peldänyainkat is az A. g. buteoides-hez kell sorolnunk. Továbbá le kell szögeznünk azt is, hogy skan- dináv összehasonlító anyagot nem sikerült szereznünk, így az À. g. genti- lis előfordulását csak fenntartással közölhetjük. A megjelent tanulmányunk lezárása után kaptuk meg összehasonlitäsra a szarajevói múzeum anyagát, mely 3 boszniai és 2 görög példányból ál- lott, közöttük volt az A. g. balcanicus (LÖNNB.), 1925, típus-példánya is. Ez az utóbbi alak szinonim az A. g. marginatus-szal. Ez az anyag is csak megerősítette vizsgálatunk eredményét. Hálás köszönetünket kell kifejeznünk a Magyar Tudományos Akadémia Genetikai Csoportjának az anyagi támogatásért, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeumnak (Dr. HorvAt LAJOS) anyaga rendelkezésünkre bocsátásáért. PROF. DR. L.A. PORTENKO és Pror. A.I. Ivanov (Leningrád), valamint DR. WALTHER HARTMANN (Forst, Lausitz) uraknak a 4 ajändekpeldänyert, DR. ALosz BENAC és DR. ADAM Buturovic (Narodna Republika Bosnia i Hercegovina Zemaljski Muzej, Sarajevo) uraknak anyaguk vizsgálatra való atengedéséért. Azoknak a munkatársaknak, akik bennünket lőtt példányokkal segítettek munkánkban: BARANYAI KÁROLY, BÁSTYAI LÓRÁND, DR. BERNÁTH GyöRGY, BLASKÓ JÁNOS a boldvai Vadásztársaság BREUER GYÖRGY, BULLA GEZA, CSALLER GÉZA a diósjenői Általános Iskola, EÖRDÖGH TIBOR, FuTö MÁRTON, FÜLÖP LAJOS, GÁRDONYI GÁBOR, GYŐRFI FERENC, HORVÁTH ERNŐ, JAKAB LÁSZLÓ, KERESŐ FERENC, KIRÁLY IVÁN, KONRÁDI GÉZA, LAKATOS IMRE, MOLNÁR LAszLò, NAGY GYULA, DR. STUDINKA LÁSZLÓ, SZABOLCS SÁNDOR, Taxics Lagos, TÖTH JÓZSEF, TÓTH SÁNDOR, URBAN SANDOR, VARGA JÓZSEF. Végezetül pedig ING. J. SLADEK (Zvolen) és LELOVICH GYÖRGY uraknak szíves adatszolgáltatásukért. Az 1945 előtti preparátumok DR. GAAL Gaszron (jelenleg a Madártani Intézet) és DR. PÁTKAI IMRE gyűjteményéből származnak. Irodalom — Literatura Keve, A.—Pätkai, I.: 1961. Die taxonomische Stellung der Habichte in Ungarn. (Annal. Hist.—Nat.Mus.Nat.Hung., LIII. p. 545—556). The taxonomical Position of the Hawks in Hungary By Dr. András Keve and Dr. Imre Pátkai The Hungarian Hawk ( Accipiter gentilis) had not raised any taxonomical problem in the course of the older researches. Miklos Vasvári alone hade compared the Hunga- rian Hawks with the Swedish specimens, but the result of his test remained unwritten ; then later (1935) he stated the occurrence of the Northern Hawk (A.g. buteoides MENZB.) too. This same subspecies was next stated and discused by HOMOKI (1947), by NESBERA (1955) and by PÁTKAI (1960). In the course of the preparatory works of check-list composed by VÖNÖCZKY-SCHENK (1938) KEvE had already argued that the Balkan Hawk (A. g. marginatus) ought also to be included in the check- list if it contained the birds of Croatia-Slavonia, as it had been described from there and the nomenclature had since been accepted by the international scientific life. VONOczKY, however, persevered in the principle of not including any subspecies lacking specimen of evidence into the check-list: but the point was not only faunis- tical, but taxonomical and so this means that VON6czKy did not accept this sub- species. Thus the subspecies was omitted in the chek-list and JENő NAGY (1943) alone alludes in his book to the occasional possibility of its occurrence. It had, however, seemed doubtful already then, whether the river Dräva is a suffi- cient zoogeographical frontier between the two subspecies. Therefore we accomplished a new test based on 77 specimens, plus the comparative material consisting of 9 128 specimens placed at our disposal from abroad. We had accounted for the result of our research in details (1961). Here we just wish to summarize our results briefly. We have established that from the eastern foots of the Zala-Hillcountry as well as west off the Balaton, and from there north off the southern foots of the mountains as far as the north-eastern boundary of Hungary the Accipiter gentilis gallinarum (BREHM), 1827, is the breeding subspecies, while east, respectively south off this line the Accipiter gentilis marginatus (PILLER ET MITTERPACHER), 1783, breeds. On the marginal ranges between the two subspecies the transitional specimens and mixed populations occur in a fairly broad belt. The difference between the two subspecies ıs not great and it cannot be constated in the females but in the males — both in the adult and the juvenile specimens — alone, simularly as the differences disappear in adult. between the gallinarum and the gentilis. The results of bandings show that the Hungarian Hawk population is rather stationary, it does not straggle, and that its being collected beyond 60 km. has occurred in the case of such specimen alone as had been captured and banded in winter or in the season of passage. We have established further that we also have winter visitors from the north and north-east. In our material or based on the Literature the Accipiter gentilis buteoides (MEnzB.) has occurredin 3 cases, the Accipiter gentilis moscoviae (SUSHK.) in 4 cases, the Accipiter gentilis gentilis (L.) also in 4 cases. We must add, however, that the taxonomical position of the A. g.moscoviae is still disputed and if this subspecies proved to by synonym, our specimens would also have to be classified belonging to the A. g. buteoides. Further we wish to remark that we did not suceed in obtaining any Scandinavian comparative material, consequently we can disclose the occurrence of the A. g. gentilis only with reserve. After having closed our already published study we obtained for comparison the material of the Museum of Sarajevo consisting of 2 Bosnian and 2 Greek specimens with a type-specimen of the A. g. balcanicus (LONNB.;, 1925, among them. The latter subspecies is synonym with the A.g. marginatus. This material did also corroborate the result of our test. We offer our grateful tharks to all those who in any way helped us with our work and whose names are recapitulated in the Hungarian text. 9 Aquila 1962-23. — 129 A MADARAK KOPACSOLO MOZGASANAK HATÁSA A NYAKCSIGOLYAK ALAKULASARA Peczely Peter (ELTE Általános Állattani Intézete: Prof. Dr. Mödlinger Gusztáv) Dolgozatom célja az, hogy megállapítsam, mernyiben befolyásolja a specializáló- dott életmód a nyakcsigolyák alakulását, módosulását. Mennyiben van összhang a működés és szerkezet között. Célszerűnek láttam, hogy vizsgáljam ezeket a problé- mákat a kopácsoló mozgás mint speciális mechanizmus esetében. Célom tehát a működés morphogenetikai hatásának a kiderítése. Ot madárfajt vizsgáltam, melyeknél a kopácsolás megtalálható. Ezek: a nagy fakopács (Dendrocopos major), zöld küllő (Ficus viridis), csuszka (Sitta europea), széncinege (Parus major) és a vetési varjú (Corvus frugilegus). Tanulmányoztam e madárfajok nyak-, illetőleg fej izmait, de nem hagytam figyelmen kívül a törzs izom- zatát sem. Minden fajból hat—hét példányt boncoltam. Ezeken megvizsgáltam az izmok alaktani es működésbeli viszonyait, összehasonlítottam az egyes fajokon tapasz- talt fejlettségüket. Több csontpreparátumot készítettem minden. fajból. A lágy része- ket főzéssel tavolitottam el, ezután az egyes csigolyákat vízben. lemostam, majd ben- zinben zsírtalanítottam: végül hydrogen-hyperoxiddal fehérítettem. Az így nyert anyag alapján, valamint támaszkodva több éves megfigyeléseimre, megkísérlem megválaszolni a dolgozatom elején felvetett kérdéseket. Egyes madarak jellegzetes táplálékszerző mozgása a kopácsolás. Leg- tipikusabban a Dendrocopos-nál jelentkezik, de nem ez az a faj, ahol egye- dül jelentkezik. Megtaláljuk a kopácsolást a Sitta, valamint a Corvus és Parus genus fajainál is. A sor egyik végén tehát a Dendrocopos áll, amely csaknem kizárólag kopácsolva szerzi táplálékát, — másik végén a Parus és Corvus faj, amelyek egyéb más, többé-kevésbé tipikus mozgás mellett kopácsolnak. Nézzük meg, milyen mechanizmust jelent a kopácsolás. Kalapácshoz hasonló ez. Tengely körül forgó rövidebb vagy hosszabb nyél, amelyet a nyak- vagy olykor a nyak- és hátcsigolyák összege képez. Végén rá merőlegesen elhelyezkedő súlyos, de ékszerűen kihegyesedő ,kalapácsfej", a csőr, illetőleg a fej helyezkedik el. A nyélnek merev, ke- vésbé merev és mozgékony részei vannak, melyeket jellegzetes morpholó- giai viszonyok jellemeznek. E mozgás legfontosabb izma a hosszú hajlító nyakizom (M. longus colli), amely az első vagy az első és második hát- csigolya alsó tövisnyúlványán ered. Ez a csigolyanyülväny jellegzetes alakú. Rajta legtöbbször két él található, amelyek V alakban futnak össze. Ezzel szemben más genusoknál (Dendrocopos), homorú felületet találunk. Ezek a felületek arra szolgálnak, hogy az igen erős izmok számára nagy eredési felületet biztosítsanak. Az izom a harántnyúlványok alsó részén tapadva végighúzódik az egész nyakon és a koponya nyakszirti tájékán végződik. Összehúzódáskor vagy az egész nyakat, vagy annak egyes ré- szeit hajlítja és a fejet lefelé mozdítja el. Az emelő, illetőleg nyújtó anta- gonistäja a tövis közötti izom (m. spinalis), amely a felső tövisnyúlványo- 9* - 131 ) 20. ábra. Atlas Abb. 20. Atlas a/ Dendrocopos major, b/ Sitta europaea kat köti össze egymással és vagy az egész nyakat emeli, vagy pedig annak egyes szakaszait nyújtja. Fontosak a fejet rögzítő (mozgató) hajlító és nyújtó izmok, amelyek a fejet kopácsoláskor egy bizonyos helyzetben rögzítik. Ez a helyzet általában derékszöggel jellemezhető, amelyet a csőr és az első három-négy nyakcsigolya zár be egymással. Ezek az izmok ; nyújtók: m. rectus capitis, a m. rectus capitis lateralis és a m. rectus capi- tis posterior major ; hajlítók : m. longus capitis és m. rectus capitis anterior major. A felsorolt izmok az 1.—5 nyakcsigolyán erednek és a koponya occicapitalis tájékán tapadnak. Az izmok fejlettsége, vagy kevéssé fejlett volta jellegzetes csonttani bélyegeket hoz létre. A legspeciálisabb sajátosságokat azokon a fajokon találjuk, amelyek esetében az igénybevétel, továbbá a ható erők iránya mindig csaknem azo- nos, vagyis amelyeknél a kopácsolás a fő tápla:sék-szerző mozgás. Termé- szetesen nem szabad azt hinnünk, hogy a sajátos bélyegek csak a nyak- csigolyák területére lokalizálódtak, mert ezek az egész testen jelentkeznek, azonban a nyak tájékon a legszembetűnőbbek. A Dendrocopos major atlasának alsó íve fejlett, róla előrefelé egy-egy támasztópánt ered, és a fossa condyleoidea oldalsó, alsó részébe olvad (lásd a 20. ábrán). Közte és az ív között van a foramen transversarium, amely a vizsgált fajoknál egyedül a harkályok atlasán van meg. A csigo- lyák e nyílásai csatornát (canalis vertebralis) képeznek, ami biztosítja azt, hogy az arteria vertebralis védett helyen haladjon és a vérkeringés zavart ne szenvedjen az itt fekvő erősizmok összehúzódása alkalmával. A fossa condyleoidea pereme igen erős, előre ugrik és a felső része kissé lefelé bol- tozódik. Ez teszi lehetővé, hogy a fej, illetve a csőr a nyakkal csaknem de- rékszöget zárjon be, ami a kopácsoló mozgás előfeltétele. Az alsó ívről hát- rafelé két szarv alakú nyúlvány húzódik, ennek segítségével az atlas az epistropheus testére támaszkodik és részben e nyúlványokon erednek a m. rectus capitis anticus major és m. longus capitis, amelyek a fejet haj- lítják, lefelé húzzák és egyúttal feszítik. A felső ív széles és lapos, itt ered- nek részben a m. rectus capitis lateralis és a m. rectus capitis posterior major, amelyek nyújtják, hátrahúzzák és rögzítik a fejet. Epistripheusära 132 stiepnotjie snssad0dd 'F ssrresaop snsourds snssoooig ‘8 {SIPSIOASUEI) Snoay ‘3 : PRIJ9JIDA USUIRIO,I “| eoedoand eIJIS (2 J2QUMSIDE] Wapiara lap 99199 osso] "Te ‘99V uaggazau sypziop vhjobisaynhu ‘7 ‘DIQD ‘TG ¢ sıptata snoig (q ‘xofeur sodoooipuoq, (0 133 az erős nyulvanyok jellemzőek. Különösen fejlett a felső tôvisnyülväny, processus spinalis, amelyen részben a fejlett m. rectus capitis ered. A következő három csigolya teste megnyúlt (3.,4.,5.). Ez általános bélyeg a. madarakon. Különösen jellemző a megnyúlás az ötödiken. Ezen felszakad © a harmadikon jelentkező oldalsó ív, az arcus transversalis, amely az elülső és hátulsó processus articularisok között húzódik. Ezzel egy időben jelent- kezik a haránt-nyúlvány kezdeménye az elülső ízületi nyúlvány oldalán levő tuberositas alakjában. A fokozatosan erősödő bordakezdemény később részt vesz alkotásában. A harántnyúlvány tipikus alakban csak az utolsó három nyakcsigolyán található meg. A 3. és 4. csigolyán alsó tövisnyúl- vány, processus haemalis fejlődött ki. Fejlett nyúlványok, amelveken a fejet lefelé mozgató két erős hajlító izom ered. Ezek az izmok: a m. rectus anticus major et minor. Erdekes módosulások figyelhetők meg az ötödik nyakcsigolyán, amely — amint már említettük — a legerősebben megnyúlt. Az alsó tövisnyúlvány hiányzik, a felső pedig előretolódik és erősebb. A nyaki borda kezdeménye mögött a csigolyatest ventralis oldalán U alakú szárral rendelkező nyúlvány jelenik meg. Ebben a szakaszban alakul ki tipikusan a foramen transversarium, a koponya occipitalis tájékán tapadó izmok e csigolyákon erednek. Eme izmok együttes szerepe a kopácsoló mozgásban a fejnek megfelelő helyzet- ben való rögzítésében nyilvánul meg. Ebben a szakaszban az egyes csigo- lyák egymáshoz képest csekély mértékben mozdulnak el, ami által ez merev nyél jellegű lesz. A következő szakaszra ezzel szemben éppen a moz- gékonyság jellemző, s e sajátossággal jellegzetes morphológiai bélyegek kapcsolatosak. A 6., 7., 8. és 9. csigolya tartozik ide. Közösen jellemző rájuk egy új, a haemalis ívnek megfelelő ív megjelenése, amely egy csatornát, a canalis ventralist fogja közre. Az 5. csigolya U alakú nyúlványa itt előre tolódott, szárai összeolvadtak a lemez alakú nyaki bordakezdemény belső oldalával. Az így keletkezett lemez a középvonalban összenőve egy új ívet, az arcus muscularist hozza létre. Rajta hátra és lefelé tekintő tövisnyúlvány emelkedik ki, amely a két oldalról összenőtt lemez folytatása; tehát nem azonos a 3. és 4. csigolyán található alsó tövisnyúlvánnyal. A tövisnyúl- vány két oldalán még két oldalsó, gyengén fejlett nyúlvány van, amelyeken az igen erősen fejlett hosszú nyakizom — m. longus colli — tapad. Az arcus muscularis másik fontos szerepe abban áll, hogy az általa körülzárt csator- nában halad a 9.—6. nyakcsigolyáig az arteria carotis. Így válik zavarta- lanná a vérkeringés a kopácsoló mozgás közben megnyilvánuló gyors és erős izomösszehúzódások alkalmával is. Az erősebb harántnyúlványok az erős oldalsó nyakizmokat jelzik: m. inter transversarii és m. multifidus. Eme izmok mindkét oldali egyidejű contractiója az egy síkban való moz- gást teszik lehetővé, amely a kopácsoláskor megfigyelhető. A 10. csigolya átmenetet képez az előbbi típushoz képest, amennyiben erős, alsó proces- sus spinosust visel. Az arcus muscularis megtalálható, de a foramen vent- ralist előrefelé vájt csontfelszín határolja és megjelenik ezáltal a fovea ventralis. Az arcus muscularison levő tövisnyúlvány erősen fejlett és há- tulsó éle vájt. Egyenes irányba merevedett nyaktő esetén érintkezik az utána levő csigolya megfelelő alsó tövisnyúlványával. E csigolya két ol- dalt kissé összenyomott. A következő négy csigolyát az igen erős alsó pro- 134 22. abra. 5. nyakcsigolya caudo-ventralis nezetböl Abb. 22. Caudo-ventrale Seite der fünften Halswirbel a) Dendrocopos major, b) Picus viridis, c) Sitta europaea 1. U-alakú nyúlvány — U-Fortsatz; 2. Foramen vertebrae; 3. Foramen transversa- rium; 4. Processus articularis cessus haemalis jellemzi. Ezek valöszinüleg a 6.—10. csigolyan kifejlödött tövisnyülvanyoknak felelnek meg. Jellemző rájuk az arcus muscularis hiänya. A 12., 13. és 14. esigolyän hiänyzik a nyaki bordakezdemeny és a foramen transversarium, kialakul a tipikus processus transversus, amely a 13., 14. csigolyän venträlisan irányuló nyaki bordát visel, amelynek ster- nälis része hiányzik. Szélséségesen görbült helyzetet kivéve a 12., 13. és 14. csigolya alsé tövisnyülvänyai egymäsra tämaszkodnak. Rajtuk és az elsö hatcsigolya megfelelő nyülvänyän ered a m. longus colli, amely a kopäcsolö mozgásban a legintenzívebben vesz részt, és szilárd alapot biztosítanak ennek az izomnak a számára. Speciális kialakulását fokozza az első két nyaki borda, amelyek közül a második kiszélesedik és széles alappal támaszkodik a mögötte álló bordára és így a nyaktövet a mellkashoz rögzíti. Mind- ezek a módosult nyakcsigolyák egy többszörösen biztosított szilárd „kala- päcsnyel-szakaszt” hoznak létre, amely a kopácsoló mozgásban legfonto- sabb szerepű hosszú hajlító nyakizom, továbbá a feszítő m. spinalis dor- salis és m. biventer eredési helyéül szolgál. A Picus viridis-nél kevésbé specializált formákat találunk. Hogy ezt elsődleges állapotnak tekintsük-e, vagy redukcióval létrejöttnek, erre a kérdésre nem e dolgozat hivatott választ adni. Itt a kopácsolás meliett más táplálék-szerző mozgások is vannak, ezek azonban sajátos morphológiai változásokat nem hoztak létre. A Picus atlasa teljesen hasonló a Dend- rocopos-éhoz. Az epistropheus széles és erős nyúlványain fejlett izmok ta- padnak. A következő szakasz csigolyáit (3., 4., 5.) a csigolyatest megnyúlása jellemzi. A felső tövisnyúlvány fejlettsége azonban nem éri el a Dendro- copos-on megfigyelt fejlettséget, a rajta tapadó izmok sem olyan erősen fejlettek. (M. rectus capitis és m. rectus capitis lateralis.) A csigolyák egyéb- 135 =SU1) uoWeıoT ‘E ste SHBINOSQUL shoty ‘G °SIPIJUOA uowedog ‘7 TUNITESIdA ! MONTE SNSS9901d ‘à ‘OBITQLIOA UJUVJOT "| Boedoame RIJIS (2 “SIPLITA snotg (a "sole sodoooïpuoq (» 1PQUINSIDH "9 dop YNSUDIIPUOA “$2 ‘QI 199192941019. »nfijobısoyphu ‘9 ‘nugn "eg À Ar Ÿ 136 ként teljesen hasonló alakúak, mint a Dendrocopos-nal. Az 5. csigolyän ki- fejlödik az az U alakü nyülvany, amely az arcus muscularis alkotäsaban vesz részt. Az itt eredő izmok a fejet rögzítik kopacsolaskor. A mozgékony nyélszakaszhoz tartozó 6., 7., 8. és 9. csigolyák esetében megfigyelhető az arcus muscularis, amelynek kialakulása hasonló a Dendrocopos-éhoz. Ennek kifejlődését a kopácsolás sokszor igen erőteljes izommunkája idézi elő. Jellegzetes eltérés a Dendrocopos-on megfigyelt viszonyokhoz képest az arcus muscularis gyengébb tövisnyúlványa, ami az itt húzódó hosszú nyak- izom viszonylag gyengébb fejlettségével áll összhangban. A 10. és 11. csi- golyán is megvan az arcus muscularis, azonban a 11.-en gyenge kifejlődésű. A foramen ventralis bezárt, az ívek lapítottak. Az erős tövisnyúlvány csak a 11. csigolyán figyelhető meg, — egy csigolyával hátrább, mint azt a Dendrocopos-nál láttuk, nem olyan fejlett, ami a kopácsoló mozgásban szereplő m. longus colli gyengébb fejlettségével magyarázható. A nyaktőre (ami magában foglalja a 12., 13. és a 14. csigolyát), jellemző az arcus mus- cularis hiánya, továbbá az erősen fejlett processus haemalis és a tipikus processus transversus kialakulása. Meg kell azonban említeni, hogy az alsó tövisnyúlványok fejlettsége messze elmarad a Dendrocopos-éi mögött, különösen gyenge a 14. csigolyán. A csigolyák nem támaszkodnak egy- másra tövisnyúlványaik segítségével és így nem nyújtanak olyan szilárd alapot az ezen a tájon eredő m. longus colli, a m. spinalis és m. biventer részére, amint azt a harkályoknál láttuk. Jellemző az első hátcsigolya ventralis processus spinosusán levő izomeredési hely, amely nem a homorú formát mutatja, mint a Dendrocopos-on, hanem csupán egy lemez, melyen V alakban összefutó él halad. A 18. és 14. csigolyán nyaki bordák talál- hatók. A 14. csigolyán levő hasonló kialakulású és szerepű, mint a Dend- rocopos-on. Látjuk tehát, hogy csupán kisebb méretű módosulások figyel- hetők meg a geneticusan determinált bélyegekben, annak megfelelően, hogy a Picus-nál a kopácsoló mozgás már nem az egyedüli táplálékszerző mód. A harmadik típust, amelynek esetében a kopácsoló mozgás jellemző módosulásokat hoz létre, a csuszka (Sitta europea) képviseli. Itt a táplá- lékszerző mozgások egyik megnyilvánulása a kopácsolás. Fontos azonban tudni, hogy itt egy másik, ennyire speciális mozgás a kopácsoláson kívül nem található. Tehát a speciális forma csak egyértelműleg értelmezhető. A Sitta teljesen merev nyakkal és törzzsel kopácsol, a , kalapács" forgás- tengelye a nyaktőből hátra tolódott a medenceövbe és ott egybeesik a két acetabulumot összekötő tengellyel. (Erdemes megemlíteni, hogy a caput femoris erősen fejlett, kissé megnyúlt a tengely irányába.) Megnyúlik az erő karja, így válnak kedvezőbbé az erőviszonyok. Itt ugyanis kisebb tömegű „kalapäcsfej” van. Ezeket figyelembevéve értelmezhetjük helye- sen a csúszka nyakcsigolyáin fellépő módosulásokat. Az atlas az énekeseket jellemző alapszabású, csupán a fossa condyleoidea mélyebb és a felső boltozata kissé előreálló, azonban nem olyan mértékben, mint azt a Dendrocopos-on és Picus-on láttuk. Az epistropheus nem tér el az énekeseket jellemző alapszabástól. A megnyúlt szakasz csigolyáira jel- lemző az erőteljesen kifejlett alsó és felső tövisnyúlvány, amelyek a ko- ponya occipitalis tájékán tapadó hajlító és feszítő izmok erős fejlettségét 137 77 ZZ 4 22 SQ <> SNSIOASUBIY SNSSIDOId ‘G ‘OBIQOJIOA UIWIRIO ‘7 ‘STIBIMOIgIE “Ad ‘8 ‘SITeIquoA "S "d ‘à {sıesaop snsourds SNSS99 -OId ‘| eaedoand EINS (9 ‘SIPIIIA snoId (9 ‘xofeur sodoooIpua( (0 RESORT ON Z loynwpy »figoßisoyohu "FI V ‘DIP ‘pg 138 bizonyítják. Az 5., 6., 7., 8. és 9. csigolyàra jellemző a további megnyülés, és a felszakadö arcus transversalis. Igen jellemző, hogy arcus muscularis nem alakult ki. Itt az erős kopäcsoläsnäl intenzív izomösszehüzödäs nincs, a csigolyak nem mozdulnak el, az egész nyak, söt a törzs is merev nyel jel- legű. A nyaki bordakezdemény egy U alakú välyüt képez, amelynek szárai fokozatosan egymásfelé nőnek, azonban nem érnek össze. Az általuk alko- tott árokban halad az arteria carotis és a vena jugularis. Ez az árok a leg- több madárnál megtalálható és a csúszkánál meglehetősen fejlett. Az iv- szerűen egymás felé hajló szárak jelentős felületet biztosítanak az itt tapa- dó m. longus colli számára. A 9. csigolyán jelentkezik a két szár összenövé- séből létrejött alsó processus spinosus. A 10., 11. csigolyán erős az alsó tövisnyúlvány. Ventrálisan a 12., 13. és 14. csigolyán három nyúlvány van: a tövisnyúlvány és a két oldalsó nyúlvány. A processus spinosus infe- rior erősen fejlett a rajta tapadó hosszú nyakizomnak megfelelően. A külső oldalsó nyúlvány a nyaki bordakezdeménynek felel meg, az erősebb belső ferdén hátrafelé néz, és megfelel a test ventralis oldalnyúlványának, amely a foramen transversarium alsó határát képezte; ez mintegy felszakad itt és ferdén nőtt. Ezeken az oldalsó nyúlványokon ered a m. multifidus és m. semispinalis, amelyek a nyak merev, egyenes tartását biztosítják a két- oldali egyidejű contractio esetén. Ezek a nyúlványok a Dendrocopos-on és Picus-on fejletlenebbek a más jellegű mozgás következtében. A 14. csigolya nyaki bordát visel. Ez különösebb kialakulást nem mutat. A m. longus colli az utolsó nyakcsigolya alsó processus spinosusán és az első hét hát- csigolya gyengén fejlett háromszögletű alsó tövisnyúlványán ered. Gyen- gébb, mint a Dendrocopos-on és Picus-on. Végül nézzük meg azokat a fajokat, ahol a kopácsolás egyéb más bonyo- lult mozgás mellett figyelhető meg, mint például a Parus és a Corvus faj esetében. Ezeken hiába keresünk speciális módosulásokat, mert azok nem alakultak ki, hiszen a kopácsolás nálunk ritkán fordul elő. Legtöbbször más mozgások segítségével szerzik táplálékukat. Vagyis ezeken a kopá- csolás már nem az az intenzív és speciális igénybevételt jelentő mozgás. A madár kopácsolgat, de emellett csipeget vagy húzó-tépő stb. mozgásokat is végez, ennek megfelelően a nyakcsigolyák sokoldalúan fejlődtek ki. Speciális módosulásokat nem találunk, mert ebben az esetben ilyenek egye- nesen gátlóak lennének. A. felsorolt típusok vizsgálata alapján tehát úgy látszik, hogy csak egy- oldalú működés hozhat létre speciális módosulásokat és a specializálódott csigolyák minden esetben különleges működésre engednek következtetni. Irodalom — Literatura Bronn—Gadow: Classen und Ordnungen des Thierreiches VI.abth. 4. Vögel Anatomi- scher Theil. (Leipzig, 1891). H. Böker: Vergleichende biologische Anatomie der Wirbeltiere I. (Jena, 1935). Chernel I.: Magyarország madarai. I.—II. (Budapest, 1899). M. A. Milne— Edwards: Recherches Anatomigues et Paleontologigues pour servir l’histoire des oiseaux fossiles de la France. Tome premier (Paris, 1867— 68). E. Stresemann: Handbuch der Zoologie. Sauropsida: Aves. (Berlin und Leipzig, 1927 bis 1934). Szakáll Gy.: Háziszárnyasok bonctana. (Budapest, 1897). 139 Zimmerman G.: A kanári madár csontos váza. (XXVII. Annales Musei Nationalis Hungarici. 1930). Die Wirkung der hämmernden Bewegung der Vögel auf die Ausbildung der Halswirbeln von Peter Péczely Institut f. Allgemeine Zoologie und Comparative Anatomie der Universität, Budapest Prof. Dr. G. Mödlinger Der Zweck meiner Abhandlung ist festzustellen, inwiefern die spezialisierte Lebens- weise die Ausbildung und Veränderung der Halswirbeln beeinflusst. Inwiefern gibt es eine Harmonie zwischen Funktion und Konstruktion. Diese Probleme zu untersuchen habe ich die hämmernde Bewegung als speziellen Mechanismus für zweckmässig gehalten. Mein Zweck ist also die Klarlegung der morphogenetischen Wirkung der Funktion. Ich habe fünf Vogelarten geprüft, bei denen das Hämmern zu finden ist. Diese sind: der Buntspecht ( Dendrocopos major), der Grünspecht (Picus viridis), der Kleiber (Sitta europea), die Kohlmeise (Parus major) und die Saatkrähre (Corvus frugilegus). Ich untersuchte die Hals- respektive die Kopfmuskulatur dieser Vogelarten, habe aber auch die Körpermuskulatur nicht unbeachtet gelassen. Ich habe von jeder Art sechs bis sieben Exemplare seziert. An diesen habe ich die morphologischen Funk- tionsverhältnisse der Muskulatur untersucht und den Entwicklungsstand bei den Arten miteinander verglichen. Von jeder Art habe ich mehrere Knochenpreparate verfertigt. Die Weichteile entfernte ich durch Kochen, nachher habe ich die einzelnen Wirbeln in Wasser abgewaschen, sodann folgte die Entfettung in Benzin, zuletzt das Bleichen mit Hydrogen-Hyperoxyd. Auf Grund des so gewonnenen Materials und auf meine vieljährigen Beobachtungen gestützt versuche ich die Fragen, die ich zu Beginn meiner Abhandlung stellte, zu beantworten. Das Hàmmern bei der Nahrungssuche ist eine charakteristische Bewegung einiger Vogelarten. Besonders typisch ist es beim Dendrocopos, aber nicht diese Vogelart ist es allein, für welche diese Bewegung bezeichnend ist. Wir kònnen das Hämmern auch bei Sizta-, Corvus- und Parus-Arten antreffen. Am Anfang der Reihe steht also der Dendrocopos, der seine Nahrung fast ausschliesslich hàmmernd erreicht, dann folgen die Parus- und Corvus-Arten, die unter anderen, mehr oder minder typischen Bewegungen auch hàmmern. Betrachten wir nun, was für einen Mechanismus das Hämmern darstellt. Es gleicht einem Hammer. Ein, sich um eine Achse drehender, kürzerer oder längerer Stiel, der sich aus Hals- oder manchmal aus Hals- und Rücken- wirbeln zusammensetzt. An seinem Ende befindet sich ein — auf ihm vertikal liegen- der — schwerer, aber keilförmig zugespitzter „Hammerkopf”: der Schnabel, bezieh- ungsweise der Kopf. Der Stiel hat steife, weniger steife und bewegliche Teile, welche durch typische morphologische Verhältnisse charakterisiert sind. Der in der Bewegung meistbeteiliote Muskel ist der lange Halsbeugemuskel (M. longus colli), der am unte- ren Dornfortsatz des ersten oder ersten und zweiten Rückwirbels entspringt. Dieser Wirbelfortsatz ist von typischer Ausbildung. Meistens befinden sich auf ihm zwei Kanten, welche in „V” Form zusammenlaufen. Dagegen finden wir bei anderen Gene- ra (Dendrocopos) eine konkave Oberfläche. Diese Oberflächen dienen dazu, um dem sehr starken Muskel eine grosse Anhaftungsstelle zu sichern. Der Muskel, an dem unteren Teil des Queransatzes heftend, erstreckt sich entlang des Halses und endet in der Occipital-Region des Schädels. Beim Zusammenziehen beugt er entweder den ganzen Hals, oder einzelne Teile davon und bewegt den Kopf abwärts. Der Antagon- ist des Hebemuskels, respektive des Spannmuskels ist der M. Spiralis, der sich zwi- schen den oberen Dornfortsätzen erstreckt und entweder den ganzen Hals hebt, oder einzelne Teile davon zurückzieht. Wichtig sind die den Kopf befestigenden Beuge- muskeln und Hebemuskeln, welche den Kopf während des Hämmerns in einer bestimm- ten Lage befestigen. Diese Lage ist im allgemeinen mit einem Rechteck zu vergleichen, welches durch den Schnabel und die ersten drei—vier Halswırbeln gebildet wird. 140 Diese Muskeln sind: M. Rectus Capitis, M. Rectus Capitis Lateralis und M. Rectus Capitis Posterior Major für die Spannung, ferner M. Longus Capitalis und M. Rectus Capitis Anticus Major, die die Funktion des Beugens “verrichten. Die erwähnten Muskeln entspringen den 1—5. Halswirbeln und haften an der occipitalen Region des Schädels. Die Entwicklung oder Minderentwicklung der Muskeln bringt typische osteologische Kennzeichen zustande. Höchstspezielle Eigentümlichkeiten findet man bei jenen Rassen vor, wo An- wendung und Richtung der Wirkungskräfte fast immer identisch sind, d.h. wo Häm- mern die wichtigste Nahrungserwerbbewegung ist. Es darf aber natürlich nicht vorausgesetzt werden, dass sich die eigentümlichen Merkmale nur auf das Gebiet der Halswirbeln beschränken, denn die sind auf dem ganzen Körper bemerkbar, aber am auffallendsten sind sie eben in der Halsgegend. Der untere Bogen des Atlasses des Dendrocopos major ist entwickelt, daraus ent- springt nach vorn ein Stützband und schmelzt in den seitlichen unteren Teil der Fossa Condyleoidea ein. Zwischen diesem und dem Bogen ist der Foramen Transver- sarium, der von den untersuchten Arten auf dem Atlas allein beim Specht zu finden ist. Diese Öffnung sichert es, dass die Arteria Vertebralis gut geborgen sei und die Blutzirkulation bei der Kontraktion der hier liegenden sta ken Muskeln keine Störung erleide. Der Rand der Fossa Condyleoidea ist “sehr stark, ragt nach vorn und sein oberer Teil wölbt sich etwas abwärts. Dies ermöglicht, dass der Kopf, respektive der Schnabel, mit dem Hais beinahe ein Rechteck bildet, was die Vorbedingung der hämmernden Bewegung ist. Vom unteren Bogen ziehen sich zwei hornförmige Verlängerungen nach rückwärts, mit deren Hilfe sich der Atlas auf den Körper des Epistropheus stützt: teils diesen Verlängerungen entspringen die M. Rectus Capitis Antieus Major und M. Longus Capitis, welche den Kopf abwärts ziehen und zugleich spannen. Der obere Bogen ist breit und flach, hier beginnen teilweise die M. Rectus Capitis Lateralis und M. Rectus Capitis Posterior Major, die den Kopf nach hinten ziehen und befestigen. Bezeichnend für den Epistropheus sind die starken Fortsätze. Besonders entwickelt ist der obere Dornfortsatz, auf dem teils der entwickelte M. Rectus Capitis beginnt. Der Körper der drei nächsten Wirbeln ist verlängert (3. 4. 5.). Bei den Vögeln ist das ein allgemeines Merkmal. Besonders charakteristisch ist die Verlängerung des fünften Wirbels. Bei diesem reisst der, am dritten Wirbel auf- tretende seitliche Bogen, der Arcus Transversalis auf, welcher sich zwischen dem vorderen und dem hinteren Processus Articularis spannt. Gleichzeitig kommt die Anlage des Querfortsatzes zum Vorschein in der Form des, an der Seite des vorderen Gelenkfortsatzes befindlichen Tuberositas. Der gradweise stärker werdende Rippenan- satz nimmt dann an seiner Bildung teil. Der Querfortsatz ist in typischer Gestalt nur an den letzten drei Halswirbeln wahrzunehmen. Auf den 3. und 4. Wirbeln ent- wickelte sich ein unterer Processus Spinosus. Dies sind entwickelte Fortsätze, auf denen zwei starke, den Kopf abwärts bewegende Beugemuskeln beginnen. Diese Muskeln sind: M. Rectus Anticus Major et Minor. Merkwürdige Veränderungen sind an dem fünften Halswirbel zu beobachten, der — wie schon erwähnt — am stärksten verlängert ist. Der untere Dornfortsatz fehlt hier, der obere hingegen ist vorgeschoben und stärker. Hinter der Halsrippenanlage auf der ventralen Seite des Wirbelkörpers erscheint ein Fortsatz mit U-förmiger Verlängerung. In dieser Sektion entwickelt sich typisch der Foramen Transversarium. Die Muskeln, die an der oceipitalis Gegend des Schädels haften, gehen von hier aus. Die gemeinsame Rolle dieser Muskeln bei hämmernder Bewegung offenbart sich in der Befestigung der Kopfes in entsprechender Position. In dieser Sektion verschieben sich die einzelnen Wirbeln im Verhältnis zu einander nur in geringem Masse, wodurch sie einem steifen Stiel gleichen. Dagegen ist für die nächste Sektion gerade die Beweglichkeit charakteristisch und sind mit dieser Eigentümlichkeit bezeichnende morphologische Merkmale verbunden. Die Wirbeln 6, 7, 8. und 9. gehören hierher. Besonders bezeichnend ist für diese das Er- scheinen eines neuen Bogens, der dem Haemalbogen entspricht, welcher einen Kanal, den Canalis Ventralis umspannt. Der U-förmige Fortsatz des 5. Wirbels hat sich hier vorgeschoben, seine Stiele sind mit der Innenseite der plattenformigen Rippenanlage verschmolzen. Die so entstandene Platte bringt einen neuen Bogen, den Arcus Mus- cularis zustande, indem sie der Mitte entlang verwachsen ist. "Daraus erhebt sich ein, sich nach rückwärts und abwärts richtender Dornfortsatz, der eine Fortsetzung 141 der, an beiden Seiten zusammengewachsenen Platte ist. Er ist also nicht mit dem, auf den 3. und 4. Wirbeln auffindbaren, unteren Dornfortsatz identisch. An den zwei. Seiten des Dornfortsatzes sind noch zwei schwach entwickelte laterale Fortsätze, an denen der sehr stark entwickelte lange Halsmuskel — M. Longus Colli — haftet. Die andere wichtige Rolle des Arcus Muscularis besteht darin, dass in dem Kanal, den er umschliesst, die Arteria Carotis bis zu den 9—6. Halswirbeln entlangzieht. Auf diese Art werden Störungen in dem Blutkreislauf auch während der raschen und. starken Zusammenziehung der Muskeln bei den hämmernden Bewegungen aus- geschaltet. Die stärkeren Querfortsätze deuten auf die starken lateralen Halsmuskeln: M. Intertransversari und M. Multifidus. Die gleichzeitige Kontraktion beiderseits. ermöglicht die Bewegung auf der gleichen Ebene, wie es beim Hämmern wahrnehm- bar ist. Der 10-te Wirbel bildet einen Übergang zu dem vorherigen Typus, insofern er einen starken, unteren Processus Spinosus trägt. Der Arcus Muscularis ist auffind- bar, aber der Foramen Ventralis wird von einer, nach vorn ausgehöhlten Knochen- oberfläche begrenzt, und somit erscheint die Fovea Ventralis. Der auf dem Arcus. Muscularis befindliche Dornfortsatz ist stark entwickelt und seine hintere Kante hat eine Rinne. Wenn der Halsstock in gerader Richtung erstarrt ist, berührt er den entsprechenden unteren Dornfortsatz des nächsten Wirbels. Dieser Wirbel ist an beiden Seiten etwas zusammengepresst. Die nächsten vier Wirbeln werden durch den sehr starken unteren Processus Spinosus charakterisiert. Diese entsprechen wahr- scheinlich den, an den 6—10. Wirbeln sich entwickelten Dornfortsätzen. Bezeichnend. für sie ist der Mangel des Arcus Muscularis. Halsrippenanlage und das Foramen Trans- versarium fehlen bei den Wirbeln 12, 13, 14, und es bildet sich der typische Pro- cessus Transversus, der an den 13. und 14. Wirbeln eine vetral gerichtete Halsrippe trägt, deren Sternanteil fehlt. Die unteren Dornfortsätze der 12, 13, und 14. Wirbeln stützen sich aufeinander, eine besonders krumme Lage ausgenommen. An ihnen und an dem entsprechenden Fortsatz des ersten Halswirbels beginnt der M. Longus Colli, welcher am intensivsten in der hämmernden Bewegung teilnimmt und sie sichern diesem Muskel einen festen Grund. Die spezialisierte Ausgestaltung wird durch die zwei ersten Halsrippen verstärkt, die zweite Rippe wird breiter und stützt sich mit dieser breiten Basis auf die, hinter ihr stehenden Rippe und heftet so den Halsstock an den Brustkasten. All diese veränderten Halswirbeln bringen eine mehrfach gesich- erte, feste Hammerstielsektion zustande, die als Ursprungsort sowohl für den langen Halsbeugemuskel dient, der in der hämmernden Bewegung die wichtigste Rolle spielt, wie auch für den spannenden M. Spinalis Dorsalis und für den M. Biventer. Picus viridis zeigt minder spezialisierte Formen auf. Ob das als Primärstadium angesehen werden kann, oder durch Reduktion entstanden ist, diese Frage zu beant- worten ist nicht Zweck dieser Abhandlung. Neben Hämmern gibt es auch andere der Nahrungsbeschaffung dienende Bewegungen, die aber keine eigenartigen mor- phologischen Veränderungen zustande brachten. Der Atlas des Picus gleicht voll- kommen dem des Dendrocopos. An den breiten und starken Fortsätzen des Epistro- pheus haften entwickelte Muskeln. Die Wirbeln der nächsten Sektion (3. 4. 5.) weisen die eigentümliche Verlängerung des Wirbelkörpers auf. Aber die Entwicklung des oberen Dornfortsatzes erreicht den Entwicklungsstand des Dendrocopos nicht, auch sind die an ihm haftenden Muskeln nicht so kräftig entwickelt. (M. Rectus Capitis und M. Rectus Capitis Lateralis.) Die Wirbeln besitzen übrigens dieselbe Form, wie die des Dendrocopos. Am 5-ten Wirbel entwickelt sich jener U-förmige Forsatz, der sich an der Bildung des Arcus Muscularis beteiligt. Die daran entspringenden Muskeln befestigen den Kopf während des Hämmerns. Die 6. 7. 8. und 9. Wirbeln, die zu der beweglichen Stielsektion gehören, weisen den Arcus Muscularis auf, deren Entwicklung der des Dendrocopos ähnelt. Die oft recht kräftige Muskeltätigkeit des Hämmerns bringt diese Entwicklung zustande. Im Vergleich zu den an dem Dendro- copos beobachteten Verhältnissen ist der schwächere Dornfortsatz des Arcus Mus- cularis eine charakteristische Abweichung, was mit der schwächeren Entwicklung des, sich hier erstreckenden langen Halsmuskels im Einklang steht. Auch an den 10. und 11. Wirbeln gibt es einen Arcus Muscularis, aber an dem 11. ist er schwach ent- wickelt. Der Foramen Ventralis ist geschlossen, die Bogen sind flacher. Der starke untere Dornfortsatz ist nur am 11. Wirbel wahrzunehmen, — um einen Wirbel wei- ter hinten, als wir es beim Dendrocopos gesehen haben, — nicht so stark entwickelt, 142 was hinwieder mit der schwächeren Entwicklung des, in der hämmernden Bewegung: mitwirkenden, M. Longus Colli zu erklären ist. Eine Eigenart des Halsstockes (der die 12. 13. und 14. Wirbeln enthält) ist das Fehlen des Arcus Muscularis, ferner die Bildung des stark entwickelten unteren Processus Spinosus und des typischen Pro- cessus Transversus. Erwähnenswert ist es aber, dass der Entwicklungsstand der unteren Dornfortsätze weit hinter dem des Dendrocopos zurückbleibt, besonders schwach ist er am 14. Wirbel. Die Wirbeln stützen sich nicht mit Hilfe ihrer Dornfortsätze aufeinander und so geben sie nicht so einen festen Grund für den M. Longus Colli, M. Spinalis und M. Biventer, die in dieser Gegend entspringen, als wie wir das bei den Spechten gesehen haben. Charakteristisch ist die Muskelanhaftungs- stelle auf dem Ventralis Processus Spinosus des ersten Wirbels, die keine konkave Form aufweist, wie beim Dendrocopos, sondern bloss eine Platte ist, auf welcher sich eine schwache, V-förmig zusammenlaufende Kante entlangzieht. An den 13. und 14. Wirbeln sind Halsrippen zu finden, jene auf dem 14. Wirbel ist in Ausbil- dung und Funktion der des Dendrocopos ähnlich. Wir ersehen hieraus, dass an den generisch determinierten Merkmalen nur geringe Veränderungen zu bemerken sind, was von dem Umstande herrührt, dass die hämmernde Bewegung nicht die einzige Nahrungserwerbsmöglichkeit des Picus ist. Der dritte Typ, der durch hämmernde Bewegung charakteristische Veränderungen aufweist, wird durch den Kleiber (Szita europea) vertreten. Da ist das Hämmern nur eine der Bewegungen, mit welchen die Nahrung erworben wird. Wichtig ist es aber zu wissen, dass in diesem Fall eine andere derart spezielle Bewegung als das Hämmern, nicht auftritt. Die spezielle Form ist also nur eindeutig erklärlich. Wenn die Setta hämmert, tut sie das fast mit völlig steifem Hals und Leib, die Drehachse des , Hammers” ist vom Halsstock nach hinten in den Beckengürtel verschoben und trifft dort mit der Achsel zusammen, die die zwei Acetabulum miteinander ver- bindet. (Bemerkenswert ist es, dass der Caput Femoris stark entwickelt und in der Richtung der Achsel etwas verlängert ist.) Der Kraft besitzende Arm verlängert sich und die Kraftverhältnisse werden auf diese Art vorteilhafter. Hier gibt es näm- lich einen „Hammerkopf” geringerer Ausmasse. Nur wenn wir dies nicht ausser Acht lassen, können wir uns die Veränderungen, die auf den Halswirbeln des Kleibers auftreten, richtig erklären. Der Atlas hat den für Singvögel bezeichnenden Grundriss, nur die Fossa Condyleo- idea ist tiefer und ihre Überwölbung etwas vorragend, aber nicht in demselben Masse, wie wir es am Dendrocopos und Picus gesehen haben. Der Epistropheus weicht von der, für Singvögel charakteristischen Form nicht ab. Bezeichnend für die Wirbeln der verlängerten Sektion sind die kraftvoll entwickelten unteren und oberen Dorn- fortsätze, welche die starke Entwicklung der Beuge- und Spannmuskeln beweisen, die an der Occipitalgegend des Schädels anhaften. Für die 5. 6. 7. 8. und 9. Wirbeln ist die weitere Verlängerung kennzeichnend und der Arcus Transversalis reisst auf. Sehr bezeichnend ist es, dass sich der Arcus Muscularis nicht entwickelt hat. Hier gibt es keine intensive Muskelkonstruktion beim starken Hämmern, die Wirbeln verschieben sich nicht, der ganze Hals, sogar der Rumpf werden zu einem steifen Stiel. Die Halsrippenanlage bildet eine U-förmige Mulde, wobei die Seiten allmählich gegen einander wachsen, aber sich nicht berühren. In der so entstandenen Rinne läuft die Arteria Carotis und die Vena Jugularis. Diese Mulde — bei den meisten Vögeln auffindbar — ist bei dem Kleiber ziemlich entwickelt. Die sich bogenartig gegenein- ander neigenden Seiten bieten eine bedeutende Fläche für den hier anhaftenden M. Longus Colli. Am 9. Wirbel tritt der, durch das Zusammenwachsen der zwei Seiten entstandene, untere Processus Spinosus auf. Am 10. und 11. Wirbel ist der untere Dornfortsatz stark ausgebildet. An den 12. und 13. und 14. Wirbeln sind drei ventrale Ansätze: der Dornfortsatz und zwei seitliche Ansätze. Der Processus Spinosus Inferior ist, dem daran haftenden langen Halsmuskel gemäss, stark entwickelt. Der äussere seitliche Fortsatz entspricht der Halsrippenanlage, der stärkere innere richtet sich schräg nach hinten und entspricht dem ventralen Seitenfortsatz des Körpers, der die untere Grenze des Foramen Transversarium bildete, er reisst hier sozusagen auf und ist schief gewachsen. Von diesen Seitenfortsätzen gehen der M. Multifidus und M. Semispinalis aus, welche die steife und gerade Heltung des Halses im Falle bei- derseitiger und gleichzeitiger Kontraktion sichern. Diese Fortsätze sind bei dem Dend- 143 rocopos und dem Picus weniger entwickelt, da die Bewegung anderer Natur ist. Der 14. Wirbel trägt eine Halsrippe. An der ist keine besondere Ausbildung zu sehen. Der M. Longus Colli entspringt dem unteren Processus Spinosus des letzten Haiswirbels und dem schwach entwickelten dreieckigen unteren Dornfortsatz der zwei letzten Rückenwirbeln. Er ist schwächer, wie der des Dendrocopos und des Picus. Betrachten wir nun jene Arten, wo das Hämmern neben anderen komplizierten Bewegungen wahrnehmbar ist, wie zum Beispiel im Falle der Parus- und Corvus- Arten. Da werden wir umsonst nach speziellen Veränderungen suchen, solche konnten sich nieht entwickeln, weil das Hämmern nur selten vorkommt, meistens erwerben diese Arten ihre Nahrung mit Hilfe anderer Bewegungen; das heisst das Hämmern bedeutet hier nicht mehr jene intensive und höchst anspruchsvolle Bewegung. Der Vogel hämmert, aber dabei pickt er auch, oder übt ziehende, reissende ete. Bewegung aus, dementsprechend entfalteten sich die Halswirbeln vielseitig, spezielle Abände- rungen sind nicht zu finden, denn in diesem Fall wären solche geradezu hinderlich. Auf Grund der Untersuchung der hier angeführten Typen scheint es nun, dass nur eine einseitige Funktion fähig ist spezielle Veränderungen zustandezubringen und dass die spezialisierten Wirbeln jedesmal auf besondere Funktion schliessen lassen. 144 A VIZIMADARAK VONULASANAK EGYIDEJÜ (SYNCHRON) KUTATASA Dr. Keve Andräs és Schmidt Egon Az elmúlt évek során több ízben volt alkalmunk előzetes jelentések vagy évi összefoglalók adására az 1941-ben VASVÁRI MIKLÓS által megindított és BERETZK PÉTER kezdeményezésére 1951. őszén felújított egyidejű (synchron) madárvonulás kutatásról (rövidség kedvéért a jövőben, csak mint „synchron”-röl beszélünk róla). Azóta újabb esztendő négy alkalommal végzett megfigyelési adatai állnak rendel- kezésünkre, és így idejét látjuk annak, hogy az Aquila hasábjain, is szóljunk a madár- vonulás terén használt új vizsgálati módszerről. Vizsgálatunk módszereiben hasonló a régi megfigyelésekhez, azonban lényeges el- térés az, hogy mi nem egy faj vonulásának adatait akarjuk megállapítani, amilyen célt voltaképpen a régi módszerek szolgáltak. Ezeknél a megfigyelők lakhelyükön a madarak első megjelenését, illetve eltűnésük napját jelentették. A mi célunk az, hogy egy meghatározott napon lényegében hasonló jellegű terület madárállományát állapítsuk meg vonulási időben. Ebben a tekintetben vizsgálatunk viszont hasonló a ma már Európában mindenfelé dívó állománybecslésekhez. Ezeknek azonban az a feladatuk, hogy következtetést vonjanak egyes fajok mennyiségére, állományuk apadására, illetve csökkenésére, illetve a tengerpartok mentén bizonyos vonulási ütemek megállapítására. Közép-európai viszonylatokban. a problémák azonban mások. Rajtunk is keresztül vonulnak olyan madárfajok, melyeknek költési területe a ten- gerpart, az év nagy részében. ott szerzik táplálékukat. Amikor tehát a tengerpartot elhagyják, olyan, terepet kell keresniök, ahol megtalálják a számukra alkalmas táp- lálékot. A mi célunk tehát annak megállapítása, melyek ezek a terepek és miként befolyásolják ezek a vonulás irányát, mennyi madarat képes egy terület befogadni, és milyen kihatással van az erős vonulás így a környező területekre. Ha egy terület már telítődött, vagyis több madarat befogadni nem tud akár ökológiai, akár ethioló- giai szempontból milyen területekre tolódik át a felesleg, illetve miként befolyásolja a vonulás ütemét. Amikor magas vízállás, zaklatottság vagy más körülmények — (s melyek azok?) — lehetetlenné teszik, hogy a vonuló madarak táplálkozás- helyüket megtalálják, milyen más terep tudja helyettesíteni azokat és milyen mér- tékben? Vagy pedig egyszerűen csak meggyorsítja a vonulás ütemét? Milyen, madár- fajok tűrik meg egymást az adott területen, miként befolyásolják egymást vonulá- sukban ? Ezek azok a kérdések, melyekre a synchron módszerrel megfelelni szeretnénk. Ezekből a kérdésekből világos, hogy mi nem fenológiai szempontból vizsgáljuk a madarak vonulását, hanem ökológiailag. Másik lényeges különbség a „vonuläs- megfigyelő"? módszerrel szemben, hogy amíg az a más és más napokon végzett kuta- tással a felvonulás görbéjét, az „isepiptesis”-t tudta leszögezni, tehát horizontális vetületét akarta adni a vonulásnak, addig a synchron módszer, mely a megfelelő területek összefüggésére akar világot vetni, természete folytán inkább a vertikális vetületet adja. Természetesen ezzel a módszerrel sok más kérdésre is választ tudunk adni, így a mennyiség-ingadozás megállapítására is, még az érkezés és elvonulás napjára is sok esetben ad olyan, értékű választ, mint azok a jelentések, melyeket jórészt csak a vélet- len. megfigyelés produkált. Természetesen a tömeges fajok számunkra a legérdeke- sebbek, viszont ezek révén a következtetések levonásához még sok megfigyelő nap szükséges, így a szórvány-fajok, az ún. , ritkaságok" néha sokkal élesebben rávilá- gítanak egyes ökológiai tényekre is, mint azok a fajok, melyekből alapjában véve 10 Aquila 1962-63, 145 a vegkövetkeztetest le kell vonnunk. A vegkövetkeztetestöl pedig még messze ällunk, kutatäsainkban még akadnak bőven hibák. A vizsgálat gyakorlati végrehajtásáról már előző tanulmányunkban beszéltünk, így arra most nem térünk ki, de ezen a téren, is akad még csiszolni való. Munkatársaink leleményessége már eddig is sokat segített a vizsgálaton. Az ideális természetesen az lenne, ha minél gyakrabban ismé- telhetnénk meg a synchront egy évben és nem csak a déli órákra szorítkozna, ami a madármozgalom szempontjából a legkedvezőtlenebb. A megfigyelőhelyek eloszlása tekintetében is vannak még nagy hiányosságaink, így nincsenek megfelelő munkatársaink a Mezőföldön, helyesebben nincsenek kellő számban: ugyanez vonatkozik a Duna— Tisza köze és a Tiszántúl szikeseire is. Csak ha majd megfelelő számú megfigyelő lesz az alkalmas pontokon, akkor tudunk vég- leges választ adni a felvetett kérdésekre. Az eddigi, fáradságot nem kímélő munkáért is hálás köszönetünket nyilvánítjuk e helyt is a következő résztvevőknek: AvAR I., BABics J., BABOSS J., BALOGH L., Batsay L., Bancsö L., BArsony Gy., BARTHOS Gy., BARTHOS T., BAstyAI L., Brosy L., BÉRES M., BERETZK P., BERNÁTH Gy., BORSÁNYI M., BORSODI F., BÖRÖCKY K., BREUER Gy., BupA Gy., Bupar G., BÜKI L., CSABA Ö., CSIBA L., CSIZMAZIA Gy., CSÖRGEY T., CZEBE Gy., CZIGÁNY A., DANDL J., DARÁZSIJ., DARNAI-DORNYAI B., Dupicx L., EnDRÖDY S., Entz B., FABIAN Gy., FARKAS T., FEKETE I., FESTE- TICH A., FESTETICSJ., FORNER L., Furó M., GALLE L., GÁRDONYI G., GEREBY Gy., GERGYE A., GYERESSY A., GYORY J., HAJEK A., HANKÓ M., HERNIC I., HOMONNAY N., HorvATH L., IVÁNSZKY L., JAKAB A., JANISCH M., JANOSSY D., JANKOVICH Z., Kapa I., KAröczy L., KÁRPÁTI A., KERESŐ F., KEVE A., KIRÁLY I., KITTENBERGER K., Kocsis T., KoFFAN K., KoLozsvAry G., KonoK I., KoppANY T., KORONKI I., Kovács B., Köves E., LAszay G., Lippay F., LUKÁCS D., MANNSBERG A. MARIAN M., MARSCHALL G., MATE K., MATÉ L., MfszAros Gy., MészARos Z., MILE D., Minotay G., Muray R., MÜLLER G., MÜLLER I., NAGY J., NAGY J., Naey 1) PATICZ (Ps PATE i Prezery PIO PÉCSYASS ME OR CASE DETZKY J., RAPOS P., Reads A., ROTHBAUM W., SÂGHY A., SAMUEL N., SARKOZY M., Sass G., Sass Z., SCHÄFER L., SCHMIDT E., SMUK A., SörLymosy L., SOMFAI E., SOMORJAI A., S6vAG6 M., STANDEISZKY A., STEFFEL G., STERBETZ I., STOLLMANN A., STUDINKA L., SZABÓ J., SZABÓ L. V., SZADLÖ J., SZALAY L. E., SZALOCZY P., SZÉCHENYI ZS., SZEGHÖ L., SZÉLES D. B., SZEMERE L., Szép A., SzigJ J., Szıss L., SzıLÄcyı L., TALLös P., TAPFER D., TERNYAK J., Tokar L., Tomasz J., TórHJ., TÖLGYESI O., T6RY V., URBAN S., VÁRADI P., VARGA J., VERESJ., VERTSE A., VETO L., VEGH M., WARGA K., WILL H., ZIEGNER A., ZIEGNER J., ZILAHI-SEBESS G. Az 1959. évi egyidejű vizimadär vonulási vizsgálat eredményei : Az 1959-es esztendő a kilencedik volt abban a sorban, melyben a synchron vizs- gálatok évről évre tavasszal és ősszel rendszeresen megismétlődtek. Jelentős lépés volt az 1959. őszén sikerrel megtartott második synchron nap is, melynek érdeme teljes egészében munkatársainkat illeti, akik fáradságot nem kímélve vállalkoztak arra, hogy szabad idejükből még egy vasárnapot elszakítva, azt jelen megfigyeléseik- nek szenteljék. Már ez az első kísérleti próbálkozás is bebizonyította, mennyire fon- tos a synchron napok szezononkint legalább egy nappal való emelése, mely napok azután az előzőeknek mintegy kontrolljaként is szerepelnek. Az április 19-én megtartott tavaszi észlelés alkalmával 31 munkatársunk végzett megfigyeléseket, melyeknek területi eloszlása a következő volt: dunántúli nagy tavak 6, dunántúli halastavak 4, Duna 4, dunántúli szikesek 1, egyéb dunántúli vizek 5 meg- figyelő; — alföldi szikesek (halastavakkal) 7, dombvidéki halastavak 2, Tisza-, Tiszahát 2 megfigyelő. — A vizsgálat napján az időjárás országszerte általában borus, esős, szeles (helyenként viharos) volt. A Duna vízállása magas, a madarak megszállására alkalmas zátonyok a víz alá kerültek. Az első őszi (IX. 13.) synchren napon az ország 36 pontján folyt megfigyeléss dunántúli nagy tavak 4, dunántúli halastavak 6, Duna 6, dunántúli szikesek I, egyéb dunántúli vizek 5 megfigyelő: — alföldi szikesek (halastavakkal) 11, dombvidéki halastavak 1, Tisza 1, Tiszahät 1 megfigyelő. A megfigyelések derült, meleg időben folytak le, a helyenkint jelentkező gyenge szél nem befolyásolta a madármozgást. 146 Azonban mint fontos ökolögiai körülmeny nem hagyhatö figyelmen kivül az a tény, hogy a két hónap óta tartó szárazság következtében a vadvizek országszerte ügyszöl- ván eltüntek, mely következményeiben elsősorban a synchron kutatások alapját képező vizi madárvilágot érintette érzékenyen. — A Duna magas vízállás után IX. 13-án már rendkívül alacsony volt, a zátonyok mindenütt szárazon álltak. A vizsgálatok során először tartott második őszi megfigyelési napon (X. 18.) 33 ponton tartózkodtak kint munkatársaink: dunántúli nagy tavak 7, dunántúli halas- tavak 4, Duna 6, dunántúli szikesek I, egyéb dunántúli vizek 7 megfigyelő ; — alföldi szikesek (halastavakkal) 6, dombvidéki halastavak-, Tisza-, Tiszahát 2 megfigyelő. Az általában vett száraz időjárás még mindig tartott, a Duna továbbra is igen ala- csony vízállású volt. A megfigyelések többnyire derült, szélcsendes időben folytak le. Az egyes fajokra nézve az előző években tapasztaltakkal való összevetés és az 1959. évi eredmények alapján a következő megállapításokat tehettük: A búbos vöcsök (Podiceps cristatus) vonulása mind tavasszal, mind ősszel ez évben is az ország nyugati felére tolódott. Ez a jelenség korábbi megálla- pításaink szerint azzal áll összefüggésben, hogy ez a faj lehetőség szerint ragaszkodik a nagyobb, nyilt vizekhez, ezeket pedig ( Balaton, Velencei tó) főleg a Dunántúlon találja meg. A tavaszi (IV. 19.) megfigyelés alkalmával a Dunántúl 8 pontján tartózkodtak búbosvöcskök (pl. Balatonberény 10, Pákozd 5, Rétszilas 11 pd.), ezzel szemben az Alföldről mindössze három jelentés futott be (Fehértó 2, Hortobágyi halastó 5, Nyiregyhäza 1 pd.), melyek számszerűség tekintetében is jóval a dunántúliak alatt maradtak. Fenti megállapítást a két őszi synchron nap eredményei szintén igazolták. Míg ugyanis a Dunántúl 8 pontján, 13 alkalommal figyelték meg e fajt, addig az Alföl- dön csupán a balmazújvárosi halastónál tartózkodó megfigyelőnk észlelt 12—15 (IX. 13.), ill. 8—10 (X. 18) példányt. A IX. 13-t61 X. 18.-ig tartó időszak alatt egyetlen esettől eltekintve (Kisbalaton) mindenütt megfogyott a búbos vöcskök száma (pl. Dinnyés 6—2, Tatai tavak 25—30 — I, Rétszilas 4—5 — 1 pd.), a vonulás ritmusa tehát nagyjából egyenletes volt. A feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis) esetében a tavaszi megfigye- lési napon bizonyos eltérés mutatkozott az előző években (1951—1957) tapasztaltakkal szemben. Ugyanezt találtuk 1958 tavaszán is. Míg ugyanis régebbi megállapításaink szerint e faj vonulásakor túlnyomó többségben a Dunántúl kis, vagy erősen benőtt vizein tartózkodott, addig 1959 tavaszán mind az Alföldről, mind a Dunántúlról 2-2 helyről kaptunk jelentést róluk. Számszerűség tekintetében a mérleg az Alföld felé hajlott annak ellenére, hogy az egyik megfigyelési pont (Tápiószecső) az északi dombvidék terü- letére esik. Az őszi két megfigyelési nap eredménye már teljesen. egybevág az eddigi tapasz. talatokkal, az észlelések döntő többsége a Dunántúlra, ott is a halastavakra (pl Rétszilas IX. 13. 4—5, Iszkaszentgyörgy IX. 13. 5 pd.) és egyéb kisebb tavakra (Tata, IX. 13. 30—35 pd.) esett. Az Alföldön két helyen. (Balmazújváros IX. 13. 5 pd., Fehértó X. 18. 2 pd.) észleltek feketenyakú vöcsköket. Érdekes, hogy X. 18-ra a második synchron napjára a legtöbb helyről már negatív jelentések érkeztek olyan pontokról is (pl. Rétszilas, Tata), ahol az előző megfigyelési napon (IX. 13.) még találkoztak megfigyelőink ezzel a fajjal. A kis vöcsök (Podiceps ruficollis) 1959. évi tavaszi vonulása kiegészíti a korábbi synchron napok tapasztalatait, amikor is arra a megállapításra Jutottunk, hogy e faj tavasszal tülnyomölag a Dunantúlon vonul. Emellett 10° - 147 azonban feltűnő, hogy ez évben a Kisbalatonon és a halastavak többségén egyetlen példányt sem észleltek, holott ez ideig ezek voltak fő meg- jelenési pontjai. Altaläban egyedszegénység jellemezte a megfigyelést, amit valószínűleg a kései időpontnak lehet tulajdonítani. Az egyes észlelések: Iszkaszentgyörgy 1, Tata (Réti tavak) 1, Sárszentágota 5—6 példány: Nyiregyhaza 2 példány. — Az öszi megfigyelések alkalmával szinte tel- jesen a Dunántúlon folyt a vonulás, az Alföldnek csak három pontjáról kaptunk jelentést. Egy-két dunántúli adat: IX. 13. Kisbalaton 5—6, Pellérd 2—3, Rétszilas 10—15, Gönyü (Duna) 1, Rajka (Duna) 2 példány. X. 18.: Kisbalaton 13—15, Pellérd 3, Rétszilas 10—15, Rajka (Duna) 5 példány. A három alföldi adat: IX. 13: Fehértó I, Tótkomlós 3, Tápiószecső 2 példány. A két őszi synehron nap igazolta azt a korábbi megállapításunkat is, hogy ez a faj lehetőség szerint a sűrűn benőtt, védett helyeket keresi fel, ezért található pl. a Balaton területén szinte kizárólag a Kisbalatonban, hasonlóképpen. a halastavak sűrű nádszegéllyel borított vizében. A két megfigyelési nap közti arány körülbelül egyenlőnek mondható, bár az egyes pontok szerint erősen változó lehet. Voltak helyek, ahol megnőtt a vonuló példányok száma (pl. Kisbalaton, Rajka), másutt egészen lecsappant (pl. Pellérd), ismét másutt változatlan maradt (pl. Rétszilas). ? A tőkés réce ( Anas platyrynchos) eddigi vizsgálataink szerint tavasszal kb. egyenletes eloszlásban mutatkozik hazánkban s ezt a megállapítást az 1959. évi synchron megfigyelés is alátámasztotta. Azonban akár csak a korábbi években, ez alkalommal is mindenünnen relatíve kis számokat jelentettek (pl. Pákozd 4, Balatonberény 3, Rétszilas 10, Tejfalusziget 20—22, Hortobágy-Halastó 20—25, Apaj 12—14 pd). Ez a tény kétségkívül össze- függésben van a faj vonulási ritmusával, egy korábban végzett megfigyelés kvan- titative valószínűleg nagyobb eredményeket produkálhatna. — Az őszi synchron vizsgálatok alkalmával a tőkés récék nagy tömegeit mindig az Alföldön találtuk s ezt az egyre intenzivebbé váló rizstermeléssel hoztuk összefüggésbe. Az eloszlást tekintve az 1959-es őszi kép nagyjából megfelel az előbbieknek, a nagy, több ezres tömegek most is megtalálhatók voltak az Alföldön, emellett azonban a Dunán, is nagy csapatok mozogtak (pl. X. 18. Budapest—Rácalmás között kb 3—4000 pid). Ez utóbbi jelenség, bár az előző évekhez viszonyítva kiugrónak látszik, mégis jól magyarázható azzal, hogy amíg eddig csak egyhelyben tartózkodó megfigyelőktől kaptunk adatokat, ezúttal Gyéry J. csónakkal járva a folyót, jóval nagyobb terü- letet tudott átkutatni és eredményei ennek megfelelően mennyiségileg is erősen megemelkedtek. Rendkívül érdekes a két őszi megfigyelési nap adatainak egymással való össze- vetése, illetve a Dunántúi és az Alföld szembeállítása egymással. Amíg IX. 13-án az Alföldön mindenütt nagy tömegek mozogtak, a Dunántúlon ezekhez a számokhoz képest elenyészően csekély volt a tőkés récék száma. Viszont a X. 18-i megfigyelési nap azt mutatta, hogy az alföldi tömegek mennyiségükben többnyire erősen meg- csappantak, ezzel szemben a Dunántúlon kevés kivétellel úgyszólván mindenütt emelkedett a számuk, még pedig relatíve elég nagymértékben. Például: Dunántúl ID 18% x. 18. KRisbalaton ern: 80 200 INGIICETO allo omol ca nem volt megf. 450—500 Miklosta a a aló ee 2 200 Pellerd RE „Auer UN eres I 29 RCISZI AR ee 30—40 Csákánydoroszló. ..... 20 (Räba) 148 Alföld IX. 13. DES: Meier ee ee: 5500—6000 3000 Hliortobaeyz 22. 22.2.2. 2—3000 50—60 Balmazüjväros. ...... 2000 1200—1400 CÉSAR EN Sn. 3000 3000 A számok e törvényszerűnek látszó ingadozása a taplalkozasviszonyok megváltozásával magyarázható. Amíg ugyanis szeptember első felében, rizsaratáskor az Alföld a kacsák nagy tömegeinek nyújt bőséges táplál- kozéterületet, addig október derekán (tehát a második synchron nap idején) ugyaninnen már jelentős mennyiségek szorulnak ki táplálékhiány következtében és feltehetőleg ezek jelennek meg a Dunántúl vizein. A Dunán észlelt csapatok hovatartozását nehéz lenne tisztázni, hiszen a. folyó napközben csak pihenőhelyet jelent számukra, éjjel pedig akár az Alföldre, akár a Dunántúlra kihúzódhatnak. Az a tény viszont, hogy meg- figyelőink itt mindkét alkalommal nagy csapatokat találtak, ismét alá- húzza a Duna vonulásban betöltött fontos szerepét. A csörgő récék (Anas crecca) és a bőjti récék (Anas querquedula) vonulása között az előző kiértékelések alkalmával párhuzamot vontunk s néhány érdekes eredményt kaptunk. Eszerint a csörgő récék nagy tömegei különösen ősszel mindig az Alföldön voltak találhatók, velük szemben à bőjti récék inkább a Dunántúl vizein (Kisbalaton, Velencei tó, halastavak, stb.) mozogtak. A jelenség magyarázatául szolgált, hogy a csörgő récék jobban kedvelik a nedves réteket és tocsogókat, melyeket az Alföldön találnak meg, ugyanekkor a bőjti récék inkább a nagyobb vízhez kötöttek. — A csörgő réce esetében az 1959. évi megfigyelések igazolták az eddigi megállapításokat. A tavaszi vonulás alkalmával csak az Alföldről érkezett jelentés róluk, a Dunan- túlon sehol sem észlelték. — Összel a nagy tömegek ismét az Alföldön voltak találhatók, érdekes módon főleg a déli részeken. (pl. Fehértó IX. 13: 300, X. 18: 1500 pd, Geszt IX. 13. 8000, X. 18: 3000—3500 pd.), ugyanekkor pl. Apajon IX. 13: —, X. 18-án 80—100 példányt észleltek megfigyelőink. A Dunántúl elég sok pontjáról jeleztek az őszi megfigyelések során csörgő récéket, de jelentősebb számokat csak a nagyobb vizekről kaptunk, pl. Kisbalaton IX. 13: 200, X. 18: 400—450 pd, Velencei tó IX.13.: 49, X. 18.: 101 pd., Fertő tó IX. 13: nem volt megfigy., X. 18: 200—250 pd, Adonyi halastavak IX. 13: 400, X. 18: — pd, Rétszilas IX. 13. — pd, X. 18: 150—200 pd. A számokon. végigfutva azonnal szembetűnik az a tény, hogy a két megfigyelési nap között az adonyi halastavak kivételével mindenütt emelkedett a csörgő récék száma, ami valószínűleg vonulási ritmusukkal van összefüggésben. A böjti récék tavaszi vonulása a megfigyelések tanúsága szerint ezüt- tal is a Dunántúlra tolódott, az Alföldnek csupán pár pontján és ott is csak kis számban észlelték. Így Dunántúl: pl. Balatonszentgyörgy 70—80, Rétszilas 50, Újkér 8, Sárszent- ágota 20—30 pd: Alföld: pl. Apaj 10—12, Hortobágy 15—20, Hajdúböszörmény 2 pd. — Az őszi megfigyelések eredményei némileg eltérnek az eddigiektől, amennyiben. a Dunántúlnak mindössze négy pontjáról kaptunk bőjti réce adatokat (Kisbalaton IX. 13: 120—130, X. 18: 370—400 pd: Pellérd IX. 13: 4, X. 18: — pd: Csákány- doroszló IX. 13: 7, X, 18: — pd: Tata IX. 13: 60—70, X. 18: — pd.), az Alföldön pedig egy-két helyen, nagyobb tömegben. észlelték őket (pl. Balmazújvárosi halastó 149 IX. 13: 800 pd: Apaj IX. 13: 100—150 pd). Erdekes, hogy ez utöbbi két ponton a mäso- dik, X. 18-ân tartott synchron alkalmäval mâr egyetlen peldänyt sem lättak és ugyan- ez a csökkenő tendencia mutatkozik a Kisbalaton kivételével a dunántúli megfigye- léseknél is. A kendermagos rece ( Anas strepera) esetében az eddigi tapasztalatok alapján inkább nyugatra tolödäsröl beszéltünk és ezt az 1959-es meg- figyelések is alátámasztották. Ezúttal is feltűnő volt különösen tavasszal, hogy ez a faj milyen kis százalékban szerepel a jelentésekben. A IV. 19-i adatokat feldolgozva mindössze három helyen találkoztunk a kender- magos réce nevével, így Rétszilas 4 pd, Fehértó , párban" (szám ?), Biharugra 4 pd. — Az őszi vonulás során annak ellenére, hogy számszerűség tekintetében Fehértó (300 pd.) áll az első helyen, mégis az átlagos elosztást nézve Dunántúlra tolódottságról beszélhetünk, ami megfelel az előző évek eredményeinek. Egy-két dunántúli adat: Kisbalaton IX. 13.: 10—15, X. 18: 100—120 pd: Balatonszentgyörgy IX. 13: nem volt megfigy. X. 18: 10—12 pd: Fertő tó IX. 13: nem volt megfigy., X. 18: 50—60 pd: Rajka (Duna) IX. 13: -—, X. 18: , néhány ” pd. A fütyülő récék (Anas penelope) eddigi megállapításaink szerint, tavasszal egy-két kivételtől eltekintve csaknem kizárólag a Dunántúlon, ott is elsősorban a nagy tavakon (Kisbalaton, Velencei tó) mutatkoztak, ősszel viszont országszerte alig észlelték. Ez utóbbi jelenség oka nemcsak a fütyülő réce könnyen összetéveszthetőségében keresendő, hanem részben nyilván a synchron napoknak a faj szempontjából rosszul időzítettségére vezethető vissza. Az 1959-es év tapasztalatai fentiekkel általában megegyezőeknek bizonyultak. A tavaszi megfigyelés (IV. 19.) alkalmával egyedül a Balatonnál észleltek 7 példányt, míg ősszel két dunántúli és három alföldi megfigyelőnk adott hírt róluk. Nagyobb tömegben csak a szegedi Fehértón tartózkodott, ahol kb. 200 példányt láttak. Az őszi megfigyelés érdekessége, hogy mind az öt észlelés a második (X. 18.) synchron napra esett, a későbbi időpont tehát valószínűleg jobban megfelel a faj vonulása szem- pontjából. A nyilfarkü récérôl ( Anas acuta) a legutolsó (1958) kiértékelés alkalmá- val mint érdekesség megállapítható volt, hogy a többi récefajjal ellentét- ben feltűnően sokszor észlelték a Tiszánál. Sajnos az 1959-es eredményekkel ilyen értelemben nem vonhatunk párhuzamot, miután ez évben a három synchron napon mindössze egy megfigyelő tartózkodott a Tiszánál, egyetlen alkalommal. Az 1959-ben kapott adatok alapján nyert kép egyébként azt látszik bizonyítani, hogy ez a faj inkább a szikesekhez ragaszkodik. A nagyobb csapatok az Alföldön voltak találhatók (pl. Fehértó IX. 13: kb. 100, X. 18: kb 100 pd.), de a Dunántúlon is, bár alig és csak igen kis számban észlelték, mindig fellelhetők voltak a szikeseken (Sárszentágota IV. 19: 8, X. 18: 1 pd.). A kanalas récérôl (Spatula clypeata) az eddigiek során megállapítottuk, hogy tavasszal tipikus alföldi vonulónak tekinthető, a Dunántúlon észlelt példányok főleg a Kisbalatonon, Velencei tavon és egy-két erősen benőtt halastavon mutatkoztak. Az őszi vonulás kiegyensúlyozottabb volt, de ha nagyobb, százas tömegek fordultak elő, azok mindig az Alföldön heivez- kedtek el. Az 1959-es év teljes mértékben, alátámasztotta az eddigi eredményeket. Tavasszal megfigyelőink csak az Alföldről jelentettek kanalas récéket (Fehérté 12—14, Hajdú- böszörmény 5—6, Nyiregyháza 30—35 pd), ősszel ellenben mind az Alföldön, mind a Dunántúlon előfordult, de nagyobb tömegben ismét csak az Alföldön (Fehértó kb. 300 pd.) találták. 150 A barât réce ( Aythya ferina) tavaszi vonuläsa az eddigi synchron ered- mények alapján országos viszonylatban egyenletesnek volt mondható, de az itt-ott előadódó kiugróan nagy példányszámok mindig a Dunántúlról származtak. Az őszi vonulás érdekessége volt, hogy nagyobb tömegek mindig csak a Dunántúlon, vagy csak az Alföldön voltak találhatók. 1959. tavaszán (IV. 19.) megfigyelőink nem tudták ezt a fajt az Alföldről kimutatni, a Dunántúlon is csak Rétszilason (100 pd.) és Sárszentágotán (8—10 pd.) kerül elő. A rétszilasi nagyobbarányú megjelenés viszont analóg az eddigi eredményekkel. — A két őszi synchron nap alkalmából a Dunántúl több pontjáról jeleztek barát récé- ket, de csak mérsékelt számban (pl. Rétszilas IX. 13: 15—20 pd: Kisbalaton IX. 13: 18—20, X. 18: 10—12 pd.), ugyanakkor az Alföldön. csupán Fehértóról futott be jelentés e fajjal kapcsolatban. Az itt észlelt nagyobb példányszám (150 pd.) azonban ismét aláhúzza a fenti konklúziókat. A kerce ( Bucephala clangula) és a kontyos ( Aythya fuligula) récék a korábbi synchron vizsgálatok szerint túlnyomó többséggel és szinte kizáró- lag az ország nyugati felén vonulnak, ott is elsősorban a Balatonon jelentek meg kisebb-nagyobb csapataik. Mint azt már megállapítottuk, a jelenség nem topográfiai, hanem táplálkozásökológiai okokban gyökeredzik. A Balaton ugyanis mély vizével, fenekén a Dreissena és Lythoglyphus nagy tömegeivel kitűnő táplálkozóterületet nyújt e fajok részére. Az 1959. évi tavaszi synchron alkalmával némi változás következett be, ugyanis amíg a Dunántúlon Balatonberénynél 2 kontyos és 13 kerce récét, Rétszilasnál 1 konty os récét talaltak, addig az Alföldön a Hortobagyi halastavaknäl 44 kontyos és 2 kerce récét láttak. Ez a kilengés természetesen nem jelentheti a szabälytöl valé eltérést. Sajnos a synchron idöpontjai e fajok szempontjaböl rendkivül kedvezötleneknek mondhatók, tavasszal korábban, ősszel később zajlik a vonulás, így a nagy tömegek mozgását e vizsgálatok soran nem tudjuk rögzíteni. — Az őszi adatok már teljesen vágnak az eddigi eredményekkel. Kontyos récét a Balatonról, a Fertőről és a Duná- ról, összesen öt pontról jelentettek megfigyelőink, melyből négy a második synchron napra (X. 18.) esett. Kerce récét a Balaton (10 pd.) és a Duna (, több?) egy-egy pont- ján figyeltek meg munkatársaink, mindkét észlelés szintén X. 18-ról való. Az Alföld- ről egyik fajról sem kaptunk jelentést. A halászsasnak (Pandion haliaëtus) az 1959-es synchron vizsgálatok alapján vázolható eloszlása körülbelül megfelel az eddig kapott ered- ményeknek, kivétel nélkül halastavaknál mutatkoztak. Egyedül a tavaszi (TV. 19.) megfigyelési napon mutatkozott egy kis eltérés a megszokottól, ugyanis Tápiószecsőn, mely eddig országos viszonylatban a legjobb halász- sasos helynek bizonyult, mindössze egy példány tartózkodott. Ez a jelen- ség azonban ökológiai okokkal jól megmagyarázható. A három, relative amúgyis kis terjedelmű tó közül kettő le volt eresztve s ez okozhatta a halászsasok távolmaradását. A tavaszi megfigyelés részletes eredményei : Dunántúl Alföld cpszallas tese ser 2 pd. IRENE. cals 6 09 a 0 06 37 pad Hortobágy ........ yi Tápiószecső . ...... Java Az 6szi adatok: Dunäntül Alföld: Taio oo ooo I pd. (ID 13) Tápiószecső 1 pd. (IX. 13) Rétszilas ....... RE SE) Adonyi halasté . 1 ” (IX.13.) A nagy pöling (Numenius arquatus) az el6z6 évek kiértékelése alapjan tavasszal szinte kizárólag az Alföldön vonult, a Dunántúlon csak elvétve mutatkoztak kis csapatai. Az őszi mozgás már kiegyensúlyozottabb volt, de általában azért itt is keletre tolódásról beszélhettünk. Az 1959. év eredményei teljesen. egyeznek az eddigiekkel, megfigyelőink csak az Alföldről jelentettek nagy pólingokat, a Dunántúlról egyetlen adat sem futott be. Ősszel már valamivel egyenletesebb képet nyújtott a vonulás, bár a nagy tömegek ezúttal is az ország keleti felében voltak találhatók (pl. Fehértó X. 18: 350—400 pd: Hódmezővásárhely X. 18: 300—350 pd). Az eddigi tapasztalatokkal vág az is, hogy a Dunántúlon látott csapatok közül az egyetlen szikes ponton, Sárszentágotán ész- lelték a legnagyobb egyedszámot (IX. 18: 100—120 pd.). — Ismét bebizonyosodott, hogy alacsony vízállás mellett vonulásukban a Duna is fontos szerepet játszik. Meg- figyelőink a végig szárazon. levő zátonyok több pontjáról is jelezték ezt a fajt (pl. Rajka IX. 13: 7 pd: Budapest—Räcalmäs között X. 18: 30 pd: Paks X. 18: , több példány"). A nagy goda (Limosa limosa) vonulásáról korábban megállapítottuk, hogy az tavasszal túlnyomó többségben az Alföldön zajlik le, a Dunántúlon rendszertelenül és csak keveset észleltek. Összel viszont érdekes módon alig találkoztunk a nagy goda nevével. Valószínűnek látszik az a feltevés, hogy mint korán vonuló faj a synchron napok időpontjában (IX. vége — X.) a zöm már elhúzódott és az országban csak töredékek mozogtak. Az Alföldön még a szegedi Fehértónál észlelték legrendszeresebben. Az 1959-es év tavaszán, szintén az Alföldön dominált a mozgás (pl. Fehértó 150—200, Apaj 50—55 pd.), bár a Dunántúl három pontján. szintén. észlelték e fajt, igaz csak kis számban (Balatonszentgyörgy 8, Rétszilas 10, Sárszentágota 3 pd.). Említést érdemel, hogy a három megfigyelési hely közül az egyik a sárszentágotai szikesekre, tehát az Alfölddel rokon. területtípusra esett. — Az őszi vonulásról ismét nagyon kevés adat állt rendelkezésre. Az eddigiekhez hasonlóan Fehertön észlelték (IX. 13: 300—400 pd.), ezenkívül csak Apajról jelentettek még egyetlen példányt. A havasi partiuték (Calidris alpina) vonulásáról azt mondhatnánk, hogy túlnyomó többségükben az alföldi szikeseken mozognak s csak a fővonulás idején jelennek meg nagyobb számban a Dunántúlon is. Magas dunai vízállás esetén ezek a csapatok a Balatonnál és a Velencei tónál tömörültek, de gyakran mutatkoztak a relatíve kis terjedelmű dunántúli szikeseken is (Sárszentágota). A Duna alacsony vízállása mellett viszont a vonuló csapatok a folyó zátonyait keresték fel és ennek arányában csökkent a számuk a nagy tavaknál és halastavaknál. 1959. tavaszán. csak az Alföldön láttak megfigyelőink havasi partfutókat ( Fehértó 38—40, Apaj 75— 80, Nyíregyháza 80—100 pd.), ami teljesen fedi az eddigi ered- ményeket. — Az őszi vonulásnak a synchron megfigyelések alapján történt kielemzése szintén. alátámasztja az idevágó korábbi adatokat. Az Alföldön nagyobb csapatok mozogtak (pl. IX. 13: Hódmezővásárhely 280—300 pd, Kónyai halastó „Calidris tömegek", Fülöpháza 50—60 pd.), de jellemző, hogy a mai, többnyire megszälläsra alkalmas fövények nélküli Fehertön mindössze 8 példányt észleltek (IX. 13.). — Az alföldi vonulás mellett a rendkívül alacsony vízállású Dunán is szép számmal mutat- koztak havasi partfutók ismét bebizonyítva a szabadon lévő zátonyok nagy vonulási jelentőségét (Budapest—Madocsa között IX. 13: 5—600 pd: Budapest—Racalmas között X.18: kb. 250 pd: Süttő IX. 13: 10—15 pd). A Dunán észlelt és az alföldiekhez képest viszonylag magas számok nem szabad, hogy megtévesztőleg hassanak, miután itt a megfigyelés ezúttal csónakból, tehát jóval nagyobb területen történt, mint az egy helyben tartózkodó, vagy csak szűk intenzítású többi megfigyelő esetében. 152 A Dunántúlon fentiek után legnagyobb létszámú csapatot megint a särszentägotai szíken figyelték meg (22 pd.), egyébként csak a pellérdi és az iszkaszentgyörgyi halastavakon láttak IX. 13-án 20—25 „partfutöfelet”, illetve 2 havasi partfutöt. A Balatonnál mindössze egy helyről, Balatonberénybôl jeleztek 2 példányt (X. 18), de itt viszont az első synchron napon, nem folyt megfigyelés. A pajzsos cankök (Philomachus pugnax) tavaszi vonulásuk során a havasi partfutökhoz hasonlóan az eddigiekben kizárólag az Alföldön jelentek meg nagyobb számban, a Dunántúlra csak a fővonulás idején jutottak kisebb csapatok. Ősszel kiegyensúlyozottabb volt a helyzet, de a nagy tömegek ekkor is az ország keleti részében tartózkodtak. Az 1959-ben végzett synchron vizsgálatok ezeket a megállapításokat mindenben megerősítették. A tavaszi (IV. 19.) megfigyelési napon. az Alföldről nagy tömegeket jelentettek (pl. Fehértó , több száz", Apaj 1600—2000, Hajdúböszörmény 500—550 pd.), ugyanekkor a Dunántúlnak csak két pontjáról kaptunk adatokat, a nagyobb létszámú csapat itt is a szikeseken tartózkodott (Sárszentágota 60—80, Tata 10 pd.). — Az őszi synchron napok eredményeinek értékelése szerint a jelentősebb csapatok ezúttal is az Alföldön. voltak találhatók (pl. IX. 13. Hódmezővásárhely 150—200, Fülöpháza 500, Geszt 100—150 pd.), de emellett kis számban a Dunántúl több pont- ján is megjelentek (pl. adonyi halastavak IX. 13: 9 pd; Rajka IX. 13; 2 pd: Csorna Ex. 13; 5pd: Tata X. 18: 2 pd.). Az ezüst sirályok (Larus argentatus) eddigi tapasztalataink szerint "vonulásuk során általában nagyobb vizeinket részesítették előnyben, így legnagyobb tömegben és legrendszeresebben a Balatont keresték fel. Vonulásukban a mindenkori vízállástól függően a Duna is nagy szerepet játszik, szabad zátonyok esetében ezeket még a balatoni számokat is meghaladó csapatok látogatták. Abban az esetben, ha a Balatonnál észlelt egyes csapatok egyedszáma a huszat meghaladta, az ezüst sirályok külön- böző dunántúli halastavaknál (Rétszilas, Iszkaszentgyörgy) is meg- - jelentek. Az 1959-es év tavaszi megfigyelése némi változást hozott. Nagyobb csapat tartóz- kodott az Alföldön (Hortobágyi halastó 20—25 pd.) és 2 példány Fehértón, ezzel szemben a Balatonnál csak egy (Balatonberény), a Dunánál pedig Nagytétény és Erd között 2, Tököl—Szigetcsép táján 2—3 példányt észleltek. Lényegileg hasonló helyzet adódott 1958. tavaszán is (IV. 20), amikor viszont egyedül a szegedi Fehértóról jeleztek egy példányt. Az őszi synchronok alkalmával a Dunántúlon. az eddigieknek megfele- lően alakult a vonulás. Balatonberénynél X. 18-án 26, Rétszilason ugyanekkor 5 példányt figyeltek meg munkatársaink (IX. 13-án a nagy Balatonnál. sajnos nem tartózkodott megfigyelő). — A Dunán az alacsony vízállás következtében ismét szép számmal tartózkodtak ezüst sirályok. GYŐRY JENŐ, aki csónakkal kutatta a folyót, az első megfigyelési napon (IX. 13.) Budapest—Madocsa között elszórva végig talál- kozott velük, X. 18-án pedig a Budapest—Racalmas közötti szakaszon figyelt meg 1—2 és 10—15-ös csapatokat az egész üt folyaman. Ezenkivül még Paksröl jelentettek (X. 18.) 4 példányt. — Érdekes, hogy az Alföldön megint nagyobb csapat tartózkodott Pieherto IX. 13: 4, X. 18: 20—25 pd.), ezenkivül csak Fülöpszälläsnäl lâttak egy peldänyt. A löeserröl (Hydroprogne caspia) eddig inkább kvantitatív mint ökológiai adatokat nyertünk a synchron kutatások alapján és azt a meg- állapítást tehettük, hogy vonulása során legrendszeresebben a szegedi Fehértót keresi fel. Ezt a tényt az idei vizsgálat is igazolta, amennyiben tavasszal Fehértón 6, Apajon egy és a Dunántúlon, Balatonszentgyörgyön 2 példányt észleltek megfigyelőink. 153 Irodalom — Literatura Keve— Beretzk—Schmidt: Az egyidejű (synchron) vizimadärtani kutatás feladatai és néhány eredménye. (Állattani Közl. 1959. XVIII. pp. 119—124.) Keve—Vasvari: Synchrone ornithologische Beobachtungen an den Gewässern Panno- niens im Herbst 1941. (M. Biol. Kut. Int. Munkái, 14, 1942. p. 132— 146.) Schmidt E.: Az 1958. evi synchron vizimadär vonuläsi megfigyelés eredményei. (Vertebrata Hungarica, Tom. 1. 1959. pp. 171—186.) The Results of the Synchron Survey of the Water-Fowl Migration in 1959 By Egon Schmidt The year 1959 was the ninth in the series in which the synchron surveys had been systematically repeated from year to year in spring and in autumn. The second syn- chron day arranged successfully in the autumn of 1959 was also a remarkable step, the whole merit of which was entirely due to our collaborators who did their best devoting a Sunday more of their leisure to our observations. This first experimental trial has already proved, how important it is to raise the number of the synchron days in each season at least by one day that could — as it were — be the control of the previous ones. At the spring survey on April 19th observations were made by 31 of our collabora- tors whose territorial distribution was as follows: Transdanubian large lakes 6, Trans- danubian fishponds 4, Danube 4, Transdanubian sodaic ranges 1, other waters in Transdanubia 5. watchers, sodaie ranges (and fishponds) on the Great Plain 7, fish- ponds of the hill-country 5, Tisza—Tiszahät (NE Hungary) 2 watchers. — On the synchron day the weather was on the whole gloomy, rainy, windy (at places even stormy) all over the country. The water level of the Danube was high, the sandbanks suitable as resting sites of birds were overflowed. On the first autumn synchron day on September 13th observations were made at 36 points of the country: Transdanubian large lakes 4, Transdanubian fishponds 6, Danube 6, Transdanubian sodaic ranges 1, other waters in Transdanubia 5 wat- chers: sodaie ranges (with fishponds) on the Great Plain 11, fishponds of the hill- country 1, Tisza 1, Tiszahät 1 watcher. The observations were carried on in clear, warm weather and the gentle breeze here and there did not influence the movement of the birds. As an important oecological circumstance, however, the fact cannot be neglected that because of the drought having lasted for two months the backwater had almost wholly disappeared, what was in its consequence keenly felt by the aquatic avifauna i.e. the basis of the synchron researches. The water level of the Danube after having been high, was extraordinarily low on September 13th, leaving the sand banks dry. On the second autumn synchron day on October 18th — arranged for the first time in the series — our collaborators did field-work at 33 points: Transdanubian large lakes 7, Transdanubian fishponds 4, Danube 6, Transdanubian sodaie ranges 1, other waters in Transdanubia 7 watchers; sodaic ranges (with fishponds) on the Great Plain 6, fishponds of the hill-country-, Tisza-, Tiszah4t 2 watchers. On the whole the dry weather continued, the water level of the Danube remained very low. The observations were mostly carried on in clear, calm weather. Respecting the different species I venture to make the following statements based on the results of the year 1959 in combination with the finds of the previous years: The passage of the Great Crested Grebe (Podiceps cristatus) shifted to the western half of the country both in spring and in autumn. According to our previous finds this phenomenon is in connection with this species’ sticking — as much as possible — to the larger, open waters to be found principally in Transdanubia (Balaton, Velence Lake). On the spring synchron day, on April 19th, there were Great Crested Grebes staying at 8 points in Transdanubia, while from the Great Plain just 3 reports came that were also numerically well surpassed by the Transdanubian ones. On the two 154 autumn synchron days this species was observed in Transdanubia at 8 points on 13 occasions and at the same time it was sighted at one single point on the Great Plain. During the period from September 13th till October 18th — apart from one case, the Kisbalaton — the numbers of the Great Crested Grebes decrased everywhere, thus the rythm of the migration was nearly equalized. In the case of the Black-necked Grebe (Podiceps nigricollis) a certain divergence from the finds of the previous years (1951—1957) was perceptible on the spring synchron day. Namely according to our older finds this species’ preponderant majo- rity had been staying in migration season on the smaller or well overgrown waters of Transdanubia, while in the spring of 1959 the balance rather inclined to the Great Plain numerically. But the results of the two autumn synchron days are in perfect accord with the former finds, the decisive majority of the bird being sighted everywhere in Transdanubia, particularly on the fishponds and other smaller pools. The Little Grebe’s (Podiceps ruficollis) spring passage in 1959 corroborated the fınds of the former synchron days when we had come to the conclusion that this species migrated preponderantly across Transdanubia in spring. Its passage was poor in numbers on the whole, what might possibly be attributed to the lateness of the season. During the autumn observations the passage took place almost entirely across Transdanubia, having obtained data just from three points of the Great Plain. Its sticking to the screened, reedy ranges may explain the interesting phenomenon that Little Grebes were reported almost exclusively from the Kisbalaton of the whole Balaton area. According to our finds until now the Mallard ( Anas platyrynchos) had appeared in spring in Hungary in fairly level distribution, what was supported by the synchron observations in the year 1959 too. During the autumn observations the vast masses of Mallards could always be found on the Great Plain, wbat we had attributed to the more and more intensive rice-cultivation. The autumn picture of 1959 on the whole corresponded to the former ones, the enormous masses of thousands were reported from the Great Plain this time again. It is exceedingly interesting to compare the data of the two autumn synchron days, respectively to contrast the Great Plain and Transdanubia. On September 13th great masses were moving everywhere on the Great Plain, while compared to these numbers the Mallards were strikingly scant in Transdanubia. The second synchron day on October 18th, on the other hand, showed that the masses of the Great Plain had mostly and greatly decreased in numbers, while in Transdanubia — with few exceptions everywhere — their numbers increased and even on a relatively large scale (See Table I. in the Hungarian text.). This seem- ingly regular fluctuation of their numbers can be explained by the change in the nutrimental conditions. Namely in the first part of September, in the season of the riee-harvest, the Great Plain offers ample feeding grounds to the great masses of Mallards, while in the middle of October (i.e. at the time of the second synchron day) in consequence of want of food considerable numbers of them depart from there, that supposedly will turn up on the waters of Transdanubia. In the course of the previous evaluations we had parallelled the passage of the Garganey (Anas querquedula) and the Teal (Anas crecca) and had obtained some very interesting results. According to them the large masses of the Teal could al- ways be found in autumn on the great Plain, while the Garganeys were rather moving on the waters of Transdanubia. The phenomenon had been explained by the Teal preferring the damp meadows and shallow pools to be found on the Great Plain, and by the Garganey’s attachment to larger waters. The results of 1959 on the incl corroborated these statements, though in the case of the Teal’s autumn passage there was some deviation from the previous years. As for the Gadwall ( Anas strepera) there was a shift to west in 1959 too in accor- dance with the former respective data. According to our statements so far, the Wigeon ( Anas penelope) could be found in spring almost entirely — save 1—2 exceptions — in Transdanubia and even there on the large lakes, while in the autumn it hardly had been sighted over the country. The cause of all this may be found partly in the Wigeon being easily mistakable and partly in that the synchron days had been wrongly temporized. respecting this species. The results of 1959 were in perfect accordance with our previous finds; it is just 155 interesting that the autumn observations were all made on the second synchron day, on October 18th, thus it seems that the later date was more suitable considering the passage of this species. The Pintails ( Anas acuta) were passing across the Great Plain on the whole, but when they appeared in Transdanubia they always visited there the sodaic ranges of relatively small extension. As for Shoveler (Spatula clypeata) we had already established in the course of our former surveys that it could be regarded a typical spring passage migrant of the Great Plain: the great masses were also moving there in autumn, though the passage was more balanced now. The Pochard’s ( Aythya ferina) spring passage could be told equal all over the country based on the synchron results up till now, but the outstanding big numbers came always from Transdanubia. In the spring of 1959 our collaborators could not register this species on the Great Plain at all. According to the former synchron surveys the preponderant majority of the Golden- eyes ( Bucephala clangula) and of the Tufted Ducks ( Aythya fuligula) had been pass- ing across the western half of the country, what has nutritionbiological and not topographical causes (e.g. the Balaton with its deep water and with the vast masses of Dreissena and Lithoglyphus at its bottom). The observations in 1959 — apart from one exception — perfectly equal the former ones. The Osprey (Pandion haliaëtus) did not produce any oecological differentiation in the course of its passage; it could exclusively be sighted by fishponds, what might be considered natural. (See the data of 1959 in the Hungarian text). According to the evaluation of the previous years confirmed in every respect by the results of 1959, the Curlews (Numenius arquata) were passing exclusively across the Great Plain in spring and just small flocks turned up sporadically in Transdanubia. The autumn movement was more balanced, nevertheless a shift to east could be spoken of then too. The flocks sighted in Transdanubia always visited also the sodaie ranges located there. The Danube also proved again to have an important role in their passage. As for the Black-tailed Godwit’s (Limosa limosa) passage we established that in spring the bulk of it took place across the Great Plain and just a few of them were irregularly sighted in Transdanubia. While in autumn its name could hardly be met within the reports, so that the synchron days must have been temporized wrongly respecting the passage of this species. Characterizing the passage of the Dunlin (Calidris alpina) — based on the synchron surveys until now — it might be said that their preponderant majority were moving on the sodaic ranges of the Great Plain and in Transdanubia too they only appeared in greater numbers during the main passage. When the water-level of the Danube was high their flocks mostly congregated on the beaches of the Balaton and the Velence Lake, but they turned up fairly often also on the Transdanubian sodaie ranges of small extension. While when the water-level of the Danube was low their passing flocks haunted the sandbanks of the river and their numbers proportionately decreased at the Balaton and the fishponds. The results of 1959 supported all this in every respect. In the course of their spring passage the Ruffs (Philomachus pugnax) — similarly to the Dunlins — had appeared so far exclusively on the Great Plain in greater num- bers and only during the main passage there had been smaller flocks in Transdanubia. In autumn the situation used to be more balanced but even then the large masses were staying in the eastern half of the country. The observations of 1959 supported and confirmed these finds perfectly. During their passage the Herring-Gulls (Larus argentatus) had generally preferred the larger waters and as such a one the Balaton had been frequented primarily ; depending on the waterlevel also the Danube had had a great role for when the sand- banks were dry they had been haunted by flocks of even greater numbers than those at the Balaton. Whenever the flocks at the Balaton consisted of more than 20 speci- mens, the Herring-Gulls had appeared at the different fishponds in Transdanubia too. The spring survey in 1959 brought about some change, namely larger numbers were staying also on the Great Plain; while the autumn passage was in perfect accor- 156 dance with the former ones: on the low-leveled Danube many Herring-Gulls were staying this time too. So far we had obtained rather quantitative than oecological data on the Caspian Tern (Hydroprogne caspia) and we could establish that in the course of their passage they had visited the Fehért6 lake at Szeged most regularly. This find was also con- firmed by the survey in 1959, when in spring our watchers sighted at the Fehertö lake 6, at Apaj 1 and by the Balaton 2 specimens. 157 A CSONTTOLLU KOLOZSVÁRON ES KÖRNYÉKÉN Filipäscu Alexandru Cluj (Kolozsvar) R. P. Romina Szakirodalmunk a csonttollüt ( Bombycilla g. garrulus L.) ügy emliti, mint rendszer- telenül megjelenő téli vendéget, inváziós madarat. A legrégibb hazai egyedek a kü- lönböző gyűjteményekben találhatók, elsősorban a BupA ADAM (Hateg—Hátszeg 1866) és SINTENISS M. (Dobrudzsa 1887. III.) gyűjteményében. Nevezetes inváziók voltak hazánkban 1887, 1898, 1899, 1903—1904, 1905 és 1908 tele folyamán, amely alkalmakkor a csonttollúak elértek a Dunáig és Dobrudzsáig (Dombrowsky (1)); a későbbiek folyamán, 1924—1925, 1931—1932, 1932—1933 és 1937—1938 telein az invaziok alkalmával a madarak egészen à Banatig, ( LENTTA (2)): újabban pedig 1957 és 1958 tele folyamán Timisoara-ig (Temesvárig) és Bucuresti-ig (Bukarestig) hatoltak le. Jelen dolgozatban vázlatosan ismertetni szándékszom a csonttollú előfordulását Cluj-on (Kolozsváron) és környékén, adataimmal ki szeretném bővíteni a fenti ada- tokat, összefoglalván az utolsó 20 év (1940—1960) alatt végzett idevonatkozó meg- figyeléseket. Saját adataimon kívül igen nagy szolgálatomra voltak a Koropr GÁL JANOS, MUNTEANU DAN és MATIES MIRCEA ornitholögusok, valamint a XÁNTHUS JÁNOS, FÜLÖP HERMANN és STRÁNSZKY ZOLTÁN műkedvelők által rendelkezésemre bocsátott adatok, amelyekért ezennel hálás köszönetet mondok. Kolozsvár, melyet a Kis Szamos és a Nádas patak szel át, tipikus dombvidéki város, földrajzi helyzeténél fogva (467477 N: 23°42’ E. T.sz.f.: 346 m) az időjárás szélsőséges viszontagságaitól aránylag védett. A körülötte levő erdőkben, gyümöl- csösökben, valamint a város belterületein levő parkokban, kertekben a madárvilág megfelelő táplálkozási és fészkelési életfeltételeket talál. A város állandóan fej- lödik és e folyamat alatt mind újabb és újabb zöldterületeket kebelez magába, sza- porítván ezáltal a parkok és sétányok számát és nemsokára a Hója-erdő is egy házak által körülvett hatalmas parkká alakul át. Évről évre szaporodik a fagyöngy, a repkény, a fagyal és a különböző rózsafélék bokrai. Mindezek, valamint az utóbbi években levő aránylag enyhe telek okozzák azt, hogy Kolozsvár mind több és több téli vendég madárnak ad megfelelő életkörülményeket a telek folyamán.. A. Kolozsváron tevékenykedett régi ornithológusok nem hagyták figyelmen kívül a csonttollú téli megmozdulásait. Az elsők között kell megemlítenem HERMAN OTTÓ-t, aki elsőízben figyeli meg Kolozsváron ezt az érdekes madárfajt, amit véletlenül elő- fordulónak minősít. HERMAN OTTO (3) 1863/1864 telén végzi első megfigyeléseit a csonttollúról, amikor is november és március 8. között egy 30—70 egyedből álló csapatot figyel meg a házsongárdi temetőben, és a Lomb-erdő melletti gyümölcsö- sökben, ahol fagyönggyel táplálkoztak. Ug gyancsak fagyöngy fogyasztás közben ész- leli őket 1866/67 telén is. Megfigyelései alapján. azt a következtetést vonja le, hogy a csonttollú általában 3 évenként keresi fel Kolozsvárt. FÜHRER Lajos (4) 1903/1904 telén végzett megfigyelései is igen érdekesek. A Há- zsongárdon és a Botanikus kertben 30— 80, sőt 200 egyedből is álló csapatokat figyel meg, Viscum, Viburnum és Ligustrum bogyók fogyasztása közben. A csonttollú táplálkozásában 2 táplálkozási időpontot jelöl meg: egyet délelőtt 8—11 óra között, és egy másikat délután 15—17 óra között. FÜHRER LAJos-nak is az a véleménye, hogy egyes években nem jelenik meg a csonttollú Kolozsváron. 1906 telén (II. 3.) NAGY JENŐ (5) figyel meg Kolozsváron egy nagyméretű csont- tollú inváziót. Kevesebb egyedet említ még III. 25.-én Gyulából. 159 13. tablazat A csonttolli számbeli előfordulása Cluj-on ( Kolozs- 3 1944— 1946— | 1947— Ev/Hönap 1945 1947 1948 RE IE 1 1 XII. — — — 15 2 18 I IL a 8 II. JOBE. 1 ING Tue 8 We Első megfi- RE XII. deo SHE gyelés 19. 14. 3. 12. = E bo) a a I = = © = = è = lee ni & Sala ah) À op © 55 : No) Ne) ea e qa H SOMMES Utolsó meg- - figyelés o Là erdő Agronómiai & 2 Monostori Int. Magyaräzat: 160 Värosi park ie à szämlälö a megfigyelési napok szämät, a nevezö pedig a csapatok maximälis 2. A "27—szám szerint (STRANSKI után) az Agronömiai Intézet udvarán napon- 3. KORODI G.J. alapján HANSSON és WALLIN (1) januárban 1—10, II. 16—III.30-ig váron) és környékén 1940—1960 között 1949— 1950— | 1951— 1952— 1953— 1954— | 1955— | 1956— 1957— 1958— 1959— 1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1 1 7 = 1 1 2 8 2 14 10 18 30 Ig 1 12 2 1 10 6 3 8 ns 3 100 80 40 8 3 13 10 10 30 30 17 80 60 5 5 11 12 7 35 10 30 100 60 | 60-70 5 2 26 21 5 100 11 100 ! 100 | POO 18 1 25 100 18 ? 100 | 100 8 1 10 60 16 20 Ba x ce | x. | x. XI. by Dy, | 10h Dy |) ME Bl 59 5. 10. na. |) 29. 94. 29, & = 3 os @| & =| & a | = DELE SS OMC |: TD BO à Bebe He | So | SB | Se it SARE Palen SS Bs we | LE E Sea Ae el BG a ES OT ae V. XI. Tv. WS V IV. III 14. 1. 26 Il; 22 27. 19 25) n A! L a 39 è 3 = íz 3 © d 3 No) © SS 5 el ee | 8 [a E a | PE = À E Li egyedszämät jelöli. ta megfigyelhető csapatok egyedszämät jelöli. f 10—50 egyedből álló csapatokat említ Kolozsvár és környékéről. 11 Aquila 1962-63. 116 Végül Warca KALNAN (6) tesz említést számos csonttollü csapatröl Kolozsväron es Szaszfenesen 1932/33 telén, december 15 és január 2 dátummal. A csonttollü tanulmanyozasaban az említett 20 évi időtartam alatt (13. táblázat) már az elején a kérdésnek két különböző oldalát kell meg- vizsgálnunk. Elsősorban a csonttollúról mint téli vendégről és csak másodsorban mint véletlenül — inváziók alkalmával — megjelenő faj- ról kell beszélnünk. Az utóbbi 20 évben nem hiányzott Kolozsvárról csak 4 tél folyamán, tehát 8094-ban jelen volt; a Temesvári és szubkárpátikus vidékekhez viszonyítva megállapíthatjuk azt, hogy e faj Kolozsvarnak és környékének rendszeres téli vendégévé kezd válni. Ezt a tényt bizonyítja az is, hogy a Kolozsváron való tartózkodási ideje (14. táblázat) októbertől májusig jóval hosszabb, mint hazánk más területein. 14. táblázat A csonttollú összehasonlító adatai Romaniaban A legkoraibb érkezési Látogatott és legkésőbbi távozási adatok telek az utolsó 20 évben %-ban Transkärpätikus vidékek (Bukarest— XI. 8. 1903—IV. 5. 1898 30 Dobrudzsa) 1890—1910 (1) Temesvär 1920—1940 (2) ........... XII. 11. 1931—-III. 26. 1933 20 Kolozsvar 1940960) 22 22.2.2202. X. 12. 1959—V. 22. 1958 80 Átlagosan hozzánk XI. 10. és XII. 20. között érkezik, és április első felében távozik. Rendesen 3—4 hónapig figyelhetők meg télen, gyakrab- ban a város külterületein és a szomszédos községekben. A csapatok rend- szerint 10—30 egyedből állnak. A bemutatott adatok, valamint Kolozsvár földrajzi helyzete arra. bátorítanak fel, hogy Kolozsvárt és környékét a csonttollú , déli tele- lési oazisanak” tekintsük. Ennek a zoogeográfiai egységnek a határait egyelőre pontosan meghatározni még nem lehet, figyelembe véve a táplálék egyenlőtlen elosztását és a faj jellemző kóborlási ösztönét. A jövőbeli pontos és széleskörű kutatások vannak arra hivatva, amelyeket különösen Kolozsvártól É. és ÉNy. irányban kellene elvégezni, hogy megállapítsák a csonttollú telelési helyén belül ennek az oázisnak a határait. Ha általában azokat a madarakat, amelyek a telet állandóan és rend- szeresen fészkelési arealjuktól délibb fekvésű területen töltik, e területre nézve telelő madaraknak nevezzük, akkor a csontollút Kolozsvár és környékére nézve , féltelelőnek, semi-hibernälö”-nak mondhatjuk, abban az értelemben, hogy nem tartja be pontosan érkezési idejét és nálunk hol hosszabb, hol rövidebb ideig tartózkodik. Ha a csonttollú inváziókat jellemezzük, megállapíthatjuk, hogy ezek nem zajlanak le rendszeresen. Az utóbbi időben három nagy inváziónak 162 voltunk szemtanúi, amelyek különösen hatalmas méreteket öltöttek, az 1950/51, 1957/58 és 1958/59 évek telén , valamint egy kisebb inváziónak 1954/55 telén. Mint inváziós madarak, a csonttollúak Kolozsvárt és környékén rendszerint január második felében jelennek meg, de főleg februárban, mint Közép-Európában általában [HAnsson— WALLIN (7)]. Ebben az időpontban, amikor a város határában már elfogyott a táplálék, Kolozsvárt valósággal nyüzsögnek a csonttollú csapatok, amelyek: részben a várostól északra vonulnak, vagy a város belterületein keresik táplálékukat. — Ilvenkor a csapatok sok, — 60-100 — egyedből állanak. (13. táblázat). Táplálkozási helyeiken a madarak megfigyelhetők egészen áprilisig, amikor az első visszatérési jelek már kezdenek mutatkozni. Azonban elszigetelt csapatok még május folyamán is megfigyelhetők. Az inváziók okai egyelőre kevésbé érdekelnek bennünket, mivel ezek a fészkelési területen, valamint a téliszállás északi vidékén fej- tik ki hatásukat (optimális szaporodás, a fiókák elhalálozásának kis mértéke, kemény telek, a táplálék szegénysége stb.). Megfigyelhető volt azonban az invázióknak egy másodlagos oka, nevezetesen a vonulási szokás újjászületése. Ez a véletlen és rövid ideig ható atavisztikus jelenség megmagyarázza azt a jelenséget, hogy számos csapat megállás nélkül repült el Kolozsvár felett, az ország belsejébe, annak ellenére, hogy Kolozsváron táplálék volt bőven. Az inváziókat mindig elsősorban a helyi táplálék-bőség befolyásolja előnyösen. A csonttollú inváziók rendszerint egybeesnek a bő táplálékkal rendelkező évekkel. A táplálék mennyisége azonban nemcsak a csapatok mennyiségét, hanem a csapatok nálunk való tartózkodásának időtartamát, valamint az ország belsejéből jövő csapatok megtelepedését Kolozsvá- ron és az eltávozási időnek májusig való kitolódását is befolyásolja. Kisebb befolyással van az inváziókra a helyi időjárás. Az utóbbi időben megfigyelhető volt az a jelenség, hogy az inváziók mind enyhébb teleken folytak le, szemben a múlt kemény teleivel. Ezt a jelenséget már FÜHRER (4) megfigyelte, aki megjegyzi, hogy az 1902/1903 hideg és kemény téllel szemben — amikor a csonttollú invázió gyenge volt, — 1903/1904 telén a nagy invázió aránylag enyhe télen zajlott le Kolozsvárt, míg északon kemény és hideg tél volt. Ugyancsak erre a következtetésre jut WARGA (6) is, Magyarországra vonatkozóan. Csupán néhány idevonatkozó meg- figyelést ismertetek a fentiek megerősítése végett. Az 1950/51-es invázió aránylag enyhe télen ment végbe, a hőmérséklet általában magas, a csapadék mennyisége alacsony. 1951. III. 6-án délben a házsongárdi temetőben a csonttollúak elviselhetetlen meleget éreztek, mivel tátott szájjal pihegtek. Mindezek ellenére még csak most kezdtek a városba behatolni. A következő (1951/52) kemény, hideg és 3 nagy hava- zással egybekötött télen a csonttollúakat csak 2 esetben (XII. 18-, 21-én) figyelték meg a város szélén. Az 1953/54 és 1954/55-ös aránylag enyhe teleken igen szép számmal látogattak el hozzánk. A mellékelt 25. ábrán jól megfigyelhető ez a jelenség, ahol a havi hőmérséklet függvényeként ábrázoltuk a csonttollúak számának inga- dozását. Ezek szerint 1955 56 telén a csonttollúak hiányoztak Kolozsvár- dA 163 1957-1958 1958-1959 ~~ i 24 iù I Homerseklef 0° & Megfigyelesi napok szama -— Mag hômerséklet ——— ABombyeillag szama SN N a A ad ed MM W% U MM SOM UM eee th A Ph NE Honapok 25. ábra. A csonttollü számbeli ingadozása Kolozsváron (Cluj) az átlag hömerseklet- hez viszonyitva Abb. 25. Schwankung der Zahl der Seidenschwänze im Vergleich zu den Temperatur- schwankungen in Kolozsvar (Cluj) ról, és februárban, amikor az invázió rendszerint eléri tetőfokát — a hö- mérséklet középértéke —10,3 C" volt (min. —16,5 C°; max. —3,6 C°). Az 1957—58-as nagy invázió idején, amikor az tipikusan februárban kezdődött, a havi hőmérséklet átlaga csupán 0,9 C" volt (min —3,2 C°; max —5,5 C ") a következő hónapokban pedig — 1,1 C" átlaghőmérséklet mellett a csonttollú csapatok állandóan növekedtek. Végül 1958/59 telén az invázió nagyjából hasonló képet mutatott, azzal a különbséggel, hogy márciusban érte el tetőfokát, a hőmérséklet fokozatos növekedésével párhuzamosan. A vonuló madarak visszatérése fészkelési helyeikre általában a vonulási ösztön hatására megy végbe. Általában az a vélemény (HANSSON — WALLIN (7)), hogy a csonttollúak éjszaka vonulnak. Ezt a tényt szándékszom alátámasztani én is egy megfigyelésemmel. 1959. március 29-én este a Gheorgheni (Györgyfalvi) erdőben (5 km Kolozsvártól DK irányban) 19"10’-kor majdnem sötétben egy 100—150 egyedből álló csonttollú csapatot figyeltem meg, mely igen gyorsan és magasan repült D— É irány- ban. Megjegyzem, hogy a hőmérséklet e napon 11,4 C"-ot ért el, utána pedig lecsökkent 6,1 C-ra (IV. 1.). A csonttollúak viselkedése — úgy is mint inváziós, úgy is mint téli vendég madarak — igen jellegzetes. Késő ősszel és kora télen rendszerint falvakban, erdőkben és kisebb mértékben a város szélén tartózkodnak (Agronómiai Intézet, A. Muresan negyed). Az első észlelések rendszerint 164 a város É és ENy videkein törtentek (Bäcs, Egeres, Höja-erdö stb.). A tél közepen és vége felé a csonttollüak a varos külterületeit lätogatjäk (Agronémiai Intézet, Botanikus kert, Häzsongärdi-temetö, värosi park stb.). Márciusban és áprilisban pedig ellepik teljesen a várost. Ahogy kezd kitavaszodni, mind ritkábban és ritkábban figyelhetők meg, és csak elvétve lehet néhány egyedet a város körüli erdőkben látni. A csonttollú táplálkozására vonatkozóan meg kell említenem, hogy a madár, rendkívül élénk anyagcseréje miatt, nagyon falánk. Általában húsos bogyókat fogyaszt, amelyeket egyben nyel le. Megfigyeltem 1958. IV. 4-én a Botanikus kertben, hogy a csipkebogyót (Rosa canina) 10’-ként nyeli le. Erdőkben és gyümölcsösökben előszeretettel fogyasztja a Viscum album, Loranthus europaeus, Ligustrum vulgaris és Sambucus sp. bogyóit. Erdők szélén és cserjésekben szívesen fogyasztja a Sorbus aucuparia, Cornus sanguinea, Berberis sp., Viburnum sp. és a különböző rózsafélék (Rosaceae) terméseit. Miután az előbbi táplálékfélék elfogytak, a csonttollú, megfigyelésem szerint, rothadt almát, különböző Fraxinus sp. és Prunus spinosa bogyókat is fogyaszt. Az előbb említetteken kívül kora tavasszal Szívesen fogyasztja a Parthenocissus és a különböző Thuja-félék termését, február folyamán az inváziók idején pedig legtöbbször a Celtis orientalis és a Saphora japonica terméseit. Közvetlenül eltávozásuk előtt a bogyó- és magterméseken kívül rügyeket is ettek a csonttollúak. Így megfigyeltem több esetben őket, amint a Thuja, az Ulmus, a Tilia, a Salix babilonica és a Populus alba rügyeit csipegették. A kora tavaszi napsütéses napokon különösen a déli órákban megfigyelhetők, amint apró hártyásszárnyúakra vadásznak, légykapó módra. Egy esetben (Koropr GÁL JAnos szóbeli közlése) méhekre is vadásztak. A csonttollúak rendszerint kétszer táplálkoznak naponta. Délelőtt 9 és 12 óra között jelentkeznek táplálkozási helyeiken. Ezután 15—15"-ig pihennek, rendszerint fenyőkre, nyárfákra és ritkábban háztetőkre tele- pednek. E pihenőhelyeket rendszeresen betartják. A pihenőhelyekről időnként fel-fel rebbennek a levegőbe kitárt szárnyakkal, majd tollazatu- kat rendezgetik és vízzel vagy hóval oltogatják szomjukat. A következő táplálkozási időpont délután 15—17—18 óráig tart, után pedig éjjeli szálláshelyeikre vonulnak. Általában feltételezik, hogy a táplálék minőségének változtatása a hormonális tevékenységgel párhuzamosan pozitív hatással van a ,,csont- tollak" fejlődésére, különösen a kormánytollakon levőkére. A Kolozsváron végzett megfigyelések nem elegendők ahhoz, hogy ezt a problémát elmé- lyíthetném. Azonban mikroszkópikus vizsgálatok alapján arra a következ- tetésre jutottam, hogy e képletek alakulása valamelyest különbözik az irodalomban megadott általános képződési menettöl. E kérdés tisztázása érdekében röviden ismertetni szeretném megfigyeléseimet. WARGA (6) azt tartja, hogy a tollgerincnek a vége megpirosodik, utána pedig elszélesedik anélkül, hogy a zászlót túlhaladná, megalkotván az ún: „negativ függeléket" és végül hosszában növekedve elszarusodik. Ilyen- 165 formän a szerzö szerint à csonttollak nem egyebek, mint a rachis distalis ve- gének ellaposodasa, el- szarusodäsa és zooeritrin- A / ua} nel és lipocrommal való \\ Ay telitödese. A valösagban | N Ay egy kezdeti fázisban meg- ZA NA figyelhetö a rachis dista- i A lis végének szerkezetében RUN: | loldödasa (li- ANE ye a sejtek feloldédäsa (li | a / De fe zise), amit terminalis el- NN EEE L > laposodäsuk és elszaruso- Ws 4 bu er so dásuk követ. Ezután pe- NI A IF DI y die ebben a zönäban RAS 2224 AN AT fokozatosan leraködik a AQ LA ő ee AN Wg E lipocrom és a zooeritrin N N am: PES SU a toll alapja és felsö része AN KILL = felé (innen származik a = NN 2 / LE szinkülönbseg az alap és a csücs, valamint a toll felülete és alja között). REN Amint az a 26. ábrából is látható, az elején még kicsiny és keskeny a le- Lf LA 26. ábra. A csonttollü szarnyfüggvenyenek fejlődése Abb. 26. Entwicklug des Flügel- Appendixes des Seiden- mez, a sugaraknak a ge- schwanzes rinccel való összeolvada- A csonttollak szerkezete L=lemez; b=sugär; Bl=szabad sugär sából elszarusodva és Ba=összenött sugár; R=rachis megszinezödve keletke- zik. Igen érdekes az a tény is, hogy nagyjából a toll egyik oldalán a zászló sugarai is összenőnek, miáltal a ,,csontlemez” excentrikus elhelyezést mutat. Ilyenformán a csonttollú szines lemezei szélességükben fejlődnek és alapjuk felé , növekednek". SQ KR dv WO nu Irodalom — Literatura . Dombrowski R. Robert: Ornis Romaniae. Die Vogelwelt Rumäniens. (Bukarest, 1912.) . Dombrowsky R. Robert—Lintia D.: Ornis Romaniae. Pasarile Romîniei (Bucuresti, 1946.) . Herman O.: Állattani Kôzlések IV. (Az Erdélyi Müzeum-Egylet Evkönyvei 1868. 1870. V. kötet, 30. oldal) . Führer L.: Beobachtungen über den Seidenschwanz in Siebenbürgen (Ornith. Jakub. XV. 1904. Heft. 1. pp. 35—50). . A madärvonuläs Magyarorszägon (Aquila Tom. XIII. 1906. p. 130) . Warga K. A.: Bombycilla g. garrulus 1931/32 és 1932/33 évi inváziója és a gyürü- zési kísérletek eredményei (Aquila T. XIII—XIV. 1935—1938. 32. p. 1939. p. 410—448). . Hansson, G.—Wallin, L.: Invasionen ar Sidersvans (Bombycilla g. garrulus (1956 — 1957) (Vär Fägelvarld 1958. No. 3. p. 206—241.) 166 Waxwings at Cluj (Kolozsvär) and its vieinity A. Filipäscu Since 1866 we can find numerous data in the Rumanian and particulary in the Transylvanian Literature on the Waxwing’s (Bombycilla g. garrulus L.). My present study is limited to the countryside of Kolozsvär (Cluj, Transylvania). Kolozsvär is a hillside town crossed by the Kis-Szamos river and the Nädas brook and it is comparatively sheltered from the extremities of the weather (46° 47’ N, 23° 42’ E). The feeding and nesting chances of the avifauna are favourable in the surrounding forests, orchards, in the parks and gardens of the town. The town is developing per- manently enclosing woods and turning them into parks. The mistletoe, ivy, privet and rose-bushes have become more numerous, their berries offer food and besides the winters of the last years have been rather mild. As for Kolozsvàr it was O. HERMAN who first mentioned flocks of Waxwings having been sighted in the winters 1863—64 and 1866—67, than they were observed in 1903—1904 by FÜHRER, in 1906 by J. NAGY, in winter 1932—33 mentioned by WARGA. Between 1940 and 1960, however, we have sighted the waxwings every year, excepting four winters, from October till May (see the Table in the Hungarian Text). On an average it arrives between November 10th and December 20th and departs in the first half of April. Their flocks are composed of 10—30 specimens. As for their overwintering Kolozsvär seems to be a veritable oasis. Particularly populous were their invasions in the winters of 1950—51, 1957—58, 1958—59, which, however, would begin only in the second half of January in the countryside of Kolozsvär, but then flocks even to 60—100 would amass. They tarry on their feeding grounds till April, only smaller flocks remain during May. Years abundant in food influence their numbers and the duration of their stay too: the weather does it less. Within the last 20 winters they principially appeared in the mild winters and not in the severe ones. Table in the Hungarian Text shows the relation between their numbers and the weather. When arriving they generally make their appearence in the outskirts, resorting to the inner town only in March and April, but when spring arrives they disappear from there again. In the Hungarian Text I have enumerated the bushes, shrubs and trees, whose fleshy berries constitute its main diet. When those have run short it eats foul apples and seeds and other berries recapituled in the Hungarian Text. During the invasions in February the fruit of the Celtis and Sophora is its principal food, then in spring I saw it pecking at the buds of Thuja, Ulmus, Tilia, Salix and Populus and chasing insects. The well known red horny formations on the secondaries and on the tail feathers develope as follows: at the beginning phase the dissolution of the cells can be obser- ved in the construction of the distal end of the rachis which is followed by their ter- minally becomming flat and horny. Next lipochron and zooerithrin gradually accu- mulate in that zone. 167 A KARMAZSIN PIROK TER ÜLETFOGLALASA SZLOVÁKIÁBAN Fr. J. Turcek, F. A. Z. ( Banská Stiavnica) 1959 nyarán a Vág menti parti és hullámtéri életközösségek tanulmá- nyozása közben addig számomra ismeretlen madárhangra lettem figyelmes Liptóujvár (Liptovsky Hrádok) mellett. Hosszabb keresés és megfigyelés után egy hím karmazsin pirókot {Carpodacus erythrinus) figyeltem meg, amint a fűzbokrok tetején ülve kitartóan énekelt. Ez V. 25-én történt. A rákövetkező napokban még legalább 3 más hímet figyeltem meg, ké- sőbb tojót is. Egy árokban kifeszített függöny-(nylon) hálóban egyszerre egy párt fogtam meg, közeledtemre azonban a tojó kiszabadult. A hímet otthon ápoltam, azután a zólyomi (Zvolen) erdészeti múzeumnak mint bizonyító példányt átadtam. Ezek után a területet állandóan — naponta — megfigyeltem, bejártam és fészek után kutattam. V. 25 előtt legutoljára 18-án jártam be a területet, akkor azonban még a karmazsin pirókot nem hallottam. Ezek szerint ta- vaszi érkezési ideje V. 18 és 25 közé esik, és egyidőben történt a pirókkal egyazon helyen fészkelő és gyakori Acrocephalus palustris-szal. VII. 2-án egy vihar alkalmával megbújtam az égeres-füzes sűrű bokrai alá, magam fölé terítve sátorként esőköpenyemet. Így jó 2 órát töltöt- tem el, közben a közelben, amennyire a szélben ki lehetett venni, állan- dóan hallottam a pirók hívóhangját, több ízben meg is láttam egy párt. Sejtettem, hogy a közelben fészek lehet. A vihar elálltával, de még esőben, észrevettem, hogy a nedves növényzet (többnyire Filipendula ulmaria) közé a pirókok többször beszállnak. Futva odairamodtam, nehogy a helyet elveszítsem szem elől, s a helyen, száraz ágon ülve, egy fiatal pirókot láttam meg. Könnyen megfogtam, pedig már valamit tudott repülni. A kitollasodott példánynak csak a fele oldalán voltak még pelyhei és a farok talán a kifejlett példányok farkhosszának felét érte el. Itthon néhány napig neveltem (míg önállóan nem evett), de hamarosan elpusztult. Korát kb. 14 napban állapítottam meg MALCSEVSZKI műve alapján (Gnezdovaja zsüzny pevcih ptic, 1959). Az utolsó példányokat VIII. első felében figyeltem meg. Adatok: öreg hím, V. 29., testsúly élve 22 g, szárnya 85 mm, csőr 9,5 mm, teljes színpompában. Fiatal hím sokkal sötétebb, mint az öreg tojó, élősúlya 21,1 g. A feszeklelöhely: Liptöujvärtöl keletre a város közvetlen közelében, Masa és a väros közt, a Väg jobb partjän. Eletközösseg: bokros, égeres- füzes 3—5 m magassággal, sűrű, igen nedves, gazdag aljnövenyzettel, 169 vadkomlöval. A füzes helyenként vagy 80 m széles, egyébként keskeny savként kíséri a folyót, mint parti liget. Belső oldalán közvetlenül a vízzel, külső oldalán művelt rétekkel határos. Hossza legalább 1—1,5 km. Ugyanilyen társulásban találta JÓZEFIK a karmazsin pirókot Lengyel- országban a San folyó mentén és ALMÁSSY ugyanilyen helyről említi a madarat az Ili folyó mentén, Közép-Ázsiában is. Azt a területet, ahol a karmazsin pirókot találtam, védett területnek Javasoltam a szlovákiai természetvédelmi hatóságoknak. A karmazsin pirók érdekessége talán, hogy ugyanott kis telepekben és egyenként fészkel (bokros fűzön) a fenyőrigó ( Turdus pilaris), valamint elvétve a nagy őr- gébics (Lanius excubitor). Ezenkívül sok a szarka, tengelic, kenderike, megtalálható a gerle is stb. E területtől még keletebbre Masa környékén, míg nyugat felé Pod- tureny-ig, tehát összesen kb. 10 km-es szakaszon éneklő hím karmazsin pirókot figyeltem mindenütt ugyanazon jellegű füzesekben, illetve égeres- füzesekben. Megfigyelésem szerint a karmazsin pirók levéltetveket (Aphis padi, A. infuscata) fogyasztott a Prunus padus-bokrokról, valamint fogyasztotta ennek a növénynek a gyümölcsét, ill. magját is. Feltevésem szerint a terület állandó fészkelő helye lehet a karmazsin piróknak. Egy olyan terület újra elfoglalásáról van szó, melyről a múltban visszavonult. A kérdést nem tudjuk érdemben eldönteni, mert az említett területen a múlt század végétől hiányzott az állandó megfigyelő. Talán itt is azt mondhatjuk, hogy nem a madár ritka, hanem a megfigyelő az. Minden esetre most is bebizonyosodott, mennyire fontos a jó és állandó megfigyelő hálózat kiépítése és fenntartása. The expansion of the Scarlet Grosbeak’s nesting area in Slovakia By Fr. J. Turcek In the summer of 1959 while studying the biocoenose of the riverside and the flood-area of the Vág near Liptovsky Hradok (Liptöüjvär! my attention was arrested by the call of a bird so far unfamiliar to me. After longer search and watch I perceived a male Scarlet Grosbeak (Carpodacus erythrinus) percbing at the top of some willow shrubs and singing sustainedly. That occurred on May 25th. On the following days I observed 3 other males at least and a female too. With a nylon curtain-net spanned across à ditch I captured a pair, but on my approach the female disantangled herself. I kept the male at home for a while, then transferred it to the Museum of Forestry in Zvolen (Zölyom), as a specimen of evidence. Subsequently I constantly roved and watched that area looking for their nests. Previous to May 25th I had visited the area on the 18th for the last time, then, howe- ver, I had not yet heard the call of this bird. Accordingly the date of its arrival in spring was between the 18th and 25th of May, conform to the arrival of the Acro- cephalus palustris, frequent and nesting on the same ranges. On July 2nd during a storm I hid under the thick shrubs of willow and alder pro- tected by my raincoat. I spent there well up to two hours, whilst I continually heard the calling note of the Scarlet Grosbeak in the near — as far as it could be perceived in the wind — and several times I even saw a pair of them. I anticipated that a nest must be close by. When the storm subsided but it was still raining I noticed that the pair alighted several times among the wet herbage (mostly Filipendula ulmaria). 170 Not to lose sight of the spot I dashed there where I found a juvenile one perching on a dead branch. I caught it easily though it was able to fly already. It was a fledgeling with some down on one side and its tail was only about half as long as that of the adults. For a few days I kept and fed it for it could not yet eat by itself, then it perished. I fixed its age to be 14 days based on MALYECSEVSZKIJ’s work (Gnyezdovoja zsüzny pevcsih ptyic = The nest-life of the song-birds. Edition of the University of Leningrad, 1959.). The latest specimens sighted in the first part of August. Data: adult male (May 29th), live weight 22 gr., wing 85 mm, culmen 9,5 mm, fulldressed. Juvenile male, live-weight 21,! gr., much darker than the adult female. Their nesting area is east of Liptoujvar in the immediate vicinity of the town towards Masa on the right bank of the river Väg; in a biocoenose of shrubs of willow and alder 3—5 m. tall. with dense, very damp, rank undergrowth, wildhops. The willows follow the course of the river gallerywood like for at least I—1,5 km in a narrow belt up to 80 m. width, bordered at one side by the water, at the other by cultivated meadows. JÖZEFIK found the Scarlet Grosbeak in the same association along the San river in Poland and ALmAsy remarks on it in similar surroundings by the Ili river in Middle-Asia. I have suggested the Slovakian authorities concerned in Nature Conservancy to declare the afore described area a reservation. Apart from the Scarlet Grosbeak it may be of interest that also the Fieldfare (Turdus pilaris) nests solitary or in smaller colonies within the same area, as well as sporadically the Great Grey Shrike (Lanius excubitor). Besides them there are many Magpies, Linnets, Goldfinches and occasion- ally Doves, etc. Beyond this area I observed Scarlet Grosbeaks eastward in the environs of Masa and westward as far as Podtureny, i.e. within a section of 10 km. everywhere in willow and alder gallery-woods of similar character. According to my observation the Scarlet Grosbeak consumed leaf-lice (Aphis padi and Aphis infuscata) on the bushes of Prunus padus as well as the fruits respectively kernels of the latter. In my supposition this area must be an established nesting-site of the Scarlet Grosbeak that it had abandoned in the past, and reoccupied now. This problem, however, can not be decided in merito, for these ranges were lacking permanent bird-watchers since the end of the last century. It might be professed that not these birds were rare but their watchers were scant, manifesting again how important it is to set up and sustain a proper and permanent net-work of bird-watchers. 171 A KÄRPÄT-MEDENCE MADARFAUNAJANAK ÉSZAK-EUROPAI EXPANZIV FORMAIROL A. Mosansky (Kosice, CSSR) Az utöbbi két évtized madärtani szakirodalma sokat foglalkozik a madarak popu- lâciés-dinamikäjäval. Ebben a tárgykörben különösen azok a fajok állnak előtérben, amelyeknél feltűnőbb a költési terület eltolódása. Ezt a mozgalmat expanzív és reg- ressziv fajok képviselik. Legismertebbek azok az expanzív fajok, amelyek robbanás- szerűen és gyorsan terjeszkednek. A többség viszont lassan terjeszkedik, és mozgal- muk sokszor elkerüli az ornitológusok figyelmét. A lassú és gyors terjeszkedés egy- aránt kétféle formában figyelhető meg: kontinuitás és diszkontinuitás előretörés for- májában. Ezekről a terjeszkedési módokról még a továbbiakban szó lesz. Ha ennél az osztályozásnál viszont a terjeszkedési irányt vesszük alapul, akkor az Euröpä- ban terjeszkedő fajokat két nagy csoportra oszthatjuk, mégpedig, amelyek nagyjá- ból délről vagy délkeletről északra vagy északnyugatra terjeszkednek (ezt a csopor- tot főleg mediterrán és pontomediterrán fauna-elemek képezik), és amelyek északról vagy északnyugatról terjeszkednek délre vagy délkeletre (ehhez a csoporthoz főleg dendrofil szibériai fauna-elemek tartoznak). Az északi madárfajok terjeszkedéséről sokkal kevesebbet tudunk, mint a déli fajokról. Az igaz, hogy európai viszonylatban a déli fajok száma meghaladja a 45-öt, míg az északiaké alig 15 (belesorolva 7 kimon.- dott északi tengeri fajt nagyon szűk ökológiai valenciával). Az utóbbiakhoz a követ- kező fajokat sorolhatjuk: Turdus pilaris, T. iliacus, Erythrina erythrina, Phylloscopus trochiloides viridanus, Tarsyger cyanurus, Emberiza aureola, Emberiza pusilla, Acro- cephalus dumetorum, Aythya fuligula, Bucephala clangula, Limosa limosa és néhány kimondott tengeri faj: Larus marinus, L. fuscus, Rissa tridactyla, Alca torda, Sula bassana és Fulmarus glacialis. (Az északi és északkeleti fajok terjeszkedő csoportja- ba meg a Muscicapa parva, Dryocopus martius, Pyrrhula p. pyrhulla, Sylvia nisoria és Locustella fluviatilis (KALELA, 1946: NIETHAMMER, 1951) madärfajokat is be szok- täk sorolni. Ezeknél a terjeszkedés a Kärpät-medenceben mär inkäbb kelet-nyugati irányú és nem kimondottan, északi madárfajok. Ezek közül az 50° északi szélességi kört már átlépte ill., ettől a határtól délebbre is fészkel 6 faj: a Turdus pilaris, T. iliacus, Erythrina erythrina, Aythia fuligula, Bucephala clangula és Limosa limosa. Ezek közül az első háromnak a Kárpát-medencében való terjeszkedéséről lesz szó a továbbiakban. Erythrina erythrina erythrina (Pall.) A karmazsin pirók mozgalma, amennyire az irodalmi adatokból kideríthető, körül- belül a múlt század első felében indult meg. Az expanzió Eszak- Európában főleg nyu- gati, később délnyugati irányban ment végbe. A múlt század második felének elején érik el az egyes, vagy kisebb csoportok fészkelő párjai éppen a Kárpát-medencében a legdélebbre fekvő helyeket, amint azt ebből az időből származó fészkelési adatok bizonyítják (JÓZEFIK 1960). Utána a terjeszkedés megállt és a karmazsin pirök Euró- pában visszahúzódott északabbra. Egy újabb terjeszkedési hullám 1930-tól észlel- hető (JÓZEFIK 1960). A karmazsin. pirók elterjedt Dél-Norvégiában, Svédországban, Finnországban, behatolt Eszak-Németorszagba és Hollandiába (SCHEER 1951). Elter- jed Lengyelországban egészen a Kárpátokig, amit Jözerık (1960) Del-Lengyel- ország és Észak-Csehszlovákia területéről 1780-tól 1958-ig összegezett előfordulási és fészkelési adatok (49 előfordulási és 13 fészkelési) alapján állapított meg. A második 173 terjeszkedési hullám, amit az elsőtől egy többé kevésbé észrevehető regresszió (1880 — 1930) választ el, a Kárpátokat 1959-ben éri el. Először Turcek (1959, 1961) fedezi fel a karmazsin pirókot a Kárpátokon belül, amikor megtalálja a fészkelő helyeit 1959-ben a Vág felső folyásánál Liptovsky Hrádok (Liptóújvár) környékén Masa, Porúbka (Kispomba) és Podturen (Pottornya) mellett (tengerszint feletti magasság 620—640 m): (TURCEK, 1961. p. 249.). TURCEK megfigyelései alapján 3—4 pár fészkelését tételezi fel ezen a területen. TuRCEK ezzel újonnan bebizonyította a karmazsin pirök letelepülését a Kárpátokon belül es egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy előfordulása hasonló biotípusokban másutt is nagyon valószínű. Ugyanebben az évben (1959), függetlenül TURCEK felfedezésétől, láttak karmazsin pirókot az Arvai völgygát környékén is két helyen: dr. VacHoLD JuLıus és Ing. MirucH JAn* májusban Námestovo (Námesztó) mellett és PacnAR júniusban Slanická Osada (Szlanica) mellett (FERIANCOVA, 1959). Erde- kes, hogy a karmazsin pirók a Kárpátokból körülbelül megint onnan került elő, ahonnan majdnem egy évszázad előtti előfordulási adataink is származnak. Régebbi kárpáti Erythrina erythrina előfordulási adatok idézésénél különösen az újabb csehszlovák irodalomban nagyon sok pontatlanságot észleltem, melyek azután egyik munkából a másikba kerülnek és sok félre- értés és hiba forrásaivá válnak. Ezért szükségesnek találom az eddigi adatok összegezését, kiértékelését és a bizonyító példányok hollétének és sorsának megállapítását. Az adatok, amelyeket bizonyító anyag támasztott alá, de amely időközben megsem- misült, vagy elkallódott, a következők : Tisovec (Tiszolc), OSSR, 1846 (május 26) ad ő GASPARECZ gyűjtése (FRIVALDSZKY, 1891) a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjtemé- nyébe került (FRIVALDSZKY, 1891; CHERNEL, 1899; BREHM—SCHENK, 1929), ahol 1956-ban elpusztult (KEvE, 1960). A dátumnál a hónapot és a napot zárójelbe tettem mert ebben az adat közlésénél az egyes forrásmunkák nem mindig egyeznek. FRI- VALDSZKY (1891) a két tiszolci példány közül az egyiket 1846 július 18.-i dátummal, a másikat meg csak évszámmal (1846) jelöli meg. SCHENK (BREHM—SCHENK, 1929) viszont azt írja, hogy ezek az 1846 május 26.-án Tiszolcon észlelt első karmazsin piró- kok közül valók. PETÉNYI szerint a júliusi dátum az ajándékozás napját jelzi, de a példány már előbb került fogságba (CSORGEY, 1904). Tisovec (Tiszole) CSSR, 1846. július 18. ad gs GASPARECZ J. gyűjtése (FRIVALDSZKY, 1891). ScHENK (BREHM— SCHENK, 1929) még a Magyar Nemzeti Múzeumban találja. Tisovec (Tiszole) CSSR, dátum nélkül. Fészekalj PETÉNYI gyűjtése (FRIVALDSZKY, 1891). SCHENK (BREHM— SCHENK, 1929) már nem találja a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében. FRI- VALDSZKY (1891) még tud róla.-Nová Lesnä (Ujleszna) CSSR, 1847. június 16. juv ő REINER gyűjtése (FRIVALDSZKY, 1891) és 1956-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban elpusztult (KEvE, 1960). PETÉNYI szerint ez az első példány, melyet 1845-ben lőtt REINER (CSÖRGEY, 1904). Orava (Árva) CSSR, 1877. július 2. ad c". KOCZIAN ANTAL- tól származik. SCHENK (BRHEM—SCHENK, 1929) még a Magyar Nemzeti Múzeum gyűj- teményében találja, igaz, hogy SCHENK (BREHM—SCHENK, 1929) az 1880-as évet említi, de nem volt módomban megállapítani, hogy nem sajtóhibáról van-e szó. MADARÁSZ szerint (1899) 1880-ban gyűjtötte KOCZIAN és a Magyar Nemzeti Múzeum- * Ing. Mirvucn J. volt szíves közölni velem a karmazsin pirók megfigyelésének részleteit is. A madarat Námestovo és Jesenica községek közt (1959. május 12. és 16. között) az országút mellett vették észre. Hosszabb ideig volt módjukban 6—20 m távolságból figyelni s mivel fegyverük nem volt, nem tudták a nekik akkor ismeretlen madarat elejteni. A biotópus, ahol a madár tartózkodott, az országút melletti bokros (fenyő, mogyoró, fűz) rész volt. Az országút másik oldalán meg a Biela Orava folyó (Fehér-Árva) árterülete fekszik, nagyobb kiterjedésű füzes bozót- tal. A terület karaktere a karmazsin pirók fészkelőhely igényeinek is megfelel. 174 nak ajándékozta. CHERNEL szerint (1899) adatai: Oravica 1877. VII. — Orava (Árva) CSSR, dátum nélkül egyedüli megjegyzéssel „tavasz” ad d. A poprädi volt Kärpäti Müzeum gyüjtemenyeben (jelenleg Vlastivedne müzeum) volt egy peldäny (FERIANC, 1941), én viszont 1960-ban mar nem találtam ott. — Bizonyitö anyag nélküli adatok: Nová Lesnä (Ujleszna) CSSR, 1845-ben nem teljes dátummal ad dé. A Kárpát-medence területéről ez az első adat. Petenyi ujlesznai tanítványa REINER (helytelenül „Reisner”, ahogy azt FERIANC (1941) és utána JIRSIK (1955) és TURCEK (1961) eitäljak) gyűjteményében fedezik fel 1846 augusztus 23-án. REINER a kertje- ben ejtette el 1845-ben (ÜSÖRGEY—PETENYI, 1904). Többet ennek a példánynak sorsáról nem tudunk. Az elejtés pontos dátuma sem ismeretes, s ezért nem lehet téli példánynak tekinteni, ahogy azt először FERIANC (1941), utána JIRSIK (1955) és TURCEK (1961) teszi. FERIANC később (FERIANC—FERIANCOVA 1956) helyesbít. — Fintice (Finta) Presov mellett CSSR, 1846-ban ZACHAR professzor szerint előfor- dult itt (CSORGEY—PETÉNYI 1904). — Fintice (Finta) Presov mellett, CSSR, 1847- ben ZACHAR szerint költött is itt (CSORGEY—PETENYI, 1904). — Orava (Árva) CSSR, az 1870-es évek második felében. — ROWLAND közleményében három év alatt két példány elejteseröl tesz említést (ROWLAND, 1878 ex BREHM—SCHENK, 1929). — Alba- Julia (Gyulafehérvár) Erdély, Románia, 1868-ban CseRNY szerint előfordult itt (CSERNY 1889 —1890, ex BREHM—SCHENK, 1929). — Tulghes (Gyergyótölgyes) Erdély, Románia, a XIX. század első felében LÁZÁR szerint előfordult itt (LÁZÁR, 1859— 1863, ex BREHM—SCHENK 1929). Magyarország, 1924. március 9. HORN (1926) 4—5 példányt figyeli meg itt. — Lubica (Leibic) CSSR, 1925. október 11. MAUKS VıLmos (1926) csak az énekét hallotta vadászat közben. A madarat nem látta és ezért helytelen az, hogy , megfigyelte"? (TURCEK, 1961) vagy , elejtette? (JIRSIK, 1955: FERIANC—FERIANCOVA, 1956). MAUKS (1926) adataban érdekes a késői datum. Az észak-európai populáció őszi vonulása már augusztusban kezdődik és szeptember végéig be is fejeződik és nem irányul Közép- Európán keresztül (DEMENTIEV, 1954). Az egész észak-európai és észak- ázsiai populáció Dél- és főleg Délkelet-Azsidban telel, amit csak nemrég állapítottak meg ; ilyenformán az adat rendellenes vonulást, vagy kóborlást jelez. JOZEFIK (1960) hívja fel figyelmünket erre a jelenségre és több hasonló példát hoz fel Közép-, Dél- és Nyugat-európából. Késő őszi, kora tavaszi, esetleg téli előfordulások Európában csak a két expanziós hullám éveiből ismeretesek. JOZEFIK (1960) összefüggést keres a karmazsin pirók európai terjeszkedése és az esetleges új telelési areál létrejövése között. Feltételezi, hogy az európai populációnak egy kis része telelésre a Földközi- tenger valamelyik részére vonul. Ezt a hipotézist bizonyítaná a Kárpát-medence területéről való adatok közül még az említett március 9-i bábolnai (HORN, 1926) adat is (a Szovjetunió Eszt-köztärsasäg területén levő fészkelőhelyükre május 17. és június 6. közt érkeznek — THomson, 1959). Amint az eddigiekből kitűnik, JOZEFIK (1960) munkája a karmazsin pirók kár- páti elterjedésének az 1958-as, TURCEK (1961) munkája pedig az 1959. évi állapotát rögzíti le. Azóta a karmazsin pirók Euröpäaban tovább terjeszkedik, amint azt LAM- BERT (1962) észak-németországi (Ostseegebiet) és CZARNECZKI (1961) nyugat-lengyel- országi (Warta folyó völgye) adatai bizonyítják. A karmazsin pirók populáció a Kárpát-medencében 1959. óta viszont sokat nem változott. Eszak-Szloväkia karma- zsin pirók gyanús területét azóta figyelemmel kísérem, de eddig csakis a Vág felső folyásának az árterületén, levő, TURCEK által felfedezett fészkelő helyén találtam meg*. 1962. jünius 13-an Porubka (Kisporuba) közseg sportpälyajanak közvetlen közeleben, a Väg folyé füzeseben Erythrina erythrina énekére lettem figyelmes. Ebből az alkalombéi néhány megjegyzést szeretnék tenni enekeröl, ami esetleg segítségül szolgálhat, ha hang szerint keressük a madarat, ami ennél a fajnál különö- sen jól alkalmazható módszer. Éneke annyira jellegzetes, hogy más, nálunk fészkelő * DAROLA szíves szóbeli közlése szerint 1962 tavaszán megtalálta az árvai viz- tárolónál. Szerk. 175 madár énekével nem lehet összetéveszteni. Az ének rövid melödikus fütty, intenzi- tása körülbelül a citromsármány és az erdei pinty énekének erőssége közt lehet. Legmesszebb hallható szakasza az éneknek a kétharmadában van. Az ének első hallásánál nem is ének, hanem hívogató hang benyomását keltette bennem, aminek a dallam rövidsége és főleg gyors egymásutáni ismétlése volt az oka. A fütty ötsza- kaszos dallama flótás sima átmeneteivel távolabbról sárgarigóra emlékeztet, amint azt HARTERT (ex NIETHAMMER 1937) találóan már jellemezte: fii ij jü tji 5] A hangsúly a legmagasabban. fekvő „ji”-n van. A megfigyelt madár 10 és 11 óra közt kitartóan énekelt. Énekét csak akkor szakította félbe, amikor helyet változtatott, más bokorra repült, vagy figyelt valamit. A madarat múzeumunk gyűjteménye részére begyűj- töttem. Egyéves, még ki nem színezett hím példány volt. Nem volt párban, legalább is nem láttam több madarat a megfigyelt kb. 300 x 100 méteres szakaszon,s fészkét sem találtam, úgyhogy pontosan megállapítanom, hogy fészkelő madárról van-e szó, vagy sem, nem állt módomban. Ki nem színezett hímek fészkelése különben ismeretes ( BANZHAF, ex NIETHAMMER, 1937). Teste és duzzadtsága azonban nemi aktivitásról tanúskodott. A példány teljes helmintológiai boncolásnak volt alávetve negatív ered- ménnyel. Ektoparazitái nem voltak. A madár méretei és színezetének leírása: Súlya: 19,35 g, teljes hossza: 156,0: farka: 63,5: szárnya: 85,0/84,0: csüd: 16,2: csőr a tollasodás kezdetétől mérve: 10,9: csőr az orrlyuk mellső szegélyétől mérve: 7,6 mm volt. Színezete: A madár tolla- zatán nincs semmi vörös szín. Feje egyszínű piszkos szürke, kevés olajzöld árnyalattal. Az oldalakon, ahol a szürke szín átmegy a torok piszkosfehér alapszínébe, világos okkersárga árnyalatot lehet észrevenni. Háta szürke, intenzívebb olajzöld árnyalat- tal, amely a farok felé erősödik és a felső farokfedők már piszkos sárgás-zöld színűek. Ilyen színűek a farktollak és az elsőrendű evezők külső szegélyei is. A szárnyakon nagyon halvány két vékony világosabb harántcsík vehető észre. Ezt a harántcsíkot a nagy- és a középszárnyfedő tollak világosabb vége alkotja. A madár alsó része piszkosfehér, oldalai gyenge okkersárga árnyalattal, begye, torka és álla elmosódot- tan pettyezett. A madár felső színezete a zöldike nőstény színéhez hasonlít a leg- jobban. A biotop leírását mellőzöm, mert az TURCEK közleményeiben (TURCEK, 1959, 1961) elég részletesen megtalálható. Talán csak annyit, hogy figye- lemre méltó az a tény, hogy a madár úgyszólván a falu szélén tartózkodott és nem a falutól távolabb eső kevésbé háborgatott helyen. Ismeretes a karmazsin pirók északi hazájából az intraviláris fészkelése is, de nem ez a tipikus fészkelő helye, amire már a régi magyar szerzők is utaltak. Terjeszkedő madárfajoknál a synantropizmus, vagy pedig afelé irányuló hajlam és ebből következő bionómiai változás az expanzió kisérő jelenségeként lép fel. Majd- nem minden szárazföldi expanzív madärfajtänäl asynantropizmus valamilyen megnyil- vánulása észlelhető és ez vagy a faj ökológiájának az alapvonásából származik, ( Streptopelia decaocto, Dendrocopos syriacus, Serinus serinus, bizonyos mértékig a Phoenicurus ochrorus, Galerida cristata és Passer domesticus), vagy pedig adaptációs folyamat útján szerzett tulajdonság (ilyen fajoknál két populációt lehet megkülön- böztetni ,,varosit” és , erdeit, vadat", ilyenek a Turdus pilaris, Turdus iliacus, Turdus 176 viscivorus, Columba oenas, Corvus frugilegus, Corvus corax, stb.). Esetleg csak annyiban nyilvánul meg, hogy az emberlakta helyeket nem kerüli, ahol, habár rendszertelenül, de fészkel (Higpolais pallida, Erythrina erythrina és hasonló). A terjeszkedő madár- fajoknak ez a tulajdonsága csakis terjeszkedésük javát szolgálja és azt nagy mértékben elősegíti, különösen akkor, amikor a terjeszkedés Európa erősen civilizált vidékein történik. Ezek a megállapítások olvan következtetések levonására kényszerítenek, amelyek a synantıopizmust és hasonló jelenségeket az egyes madárfajoknak az ember közvetlen környezetéhez, vagy pedig az általa megváltoztatott természethez való hosszú idők óta folyó adaptációs folyamata kvalitatív megnyilvánulásának minő- sítik, mely mint ilyen az expanzió pozitív tényezői és okozói közé sorolandó. Rész- letesebben ezzel a problematikával más munkámban foglalkozom. A karmazsin pirók terjeszkedése, amint az eddigi megfigyelések bizo- nyítják, lassú és előretolt letelepedési kísérletek formájában (Ansiedlungs- versuche) történik. Ami annyit jelent, hogy egyes párok, vagy kisebb csoportok messze (több 100 km-re) a fészkelési areál határain túl izoláltan fészkelnek, vagy csak fészkelni próbálnak. Az újonnan keletkezett fészkelő- hely, vagy megmarad és az itt felszaporodott populáció később az új fész- kelő hely és a nidoareál közti területet is elfoglalja, vagy pedie valamilyen kedvezőtlen behatás folytán megszűnik. Sikeres és sikertelen előretolt letelepedési kísérletek sorozata formájában hódít magának a faj új fész- kelési területet és így szélesbíti ennek határait. Ez a diszkontinuitási formája a terjeszkedésnek és a karmazsin pirók, fenvőrigó és szőlőrigó tipikus terjeszkedési formája (lásd ROMMEL, 1953. és PEITZMEIER, 1955). A karmazsin pirók vágvölgyi fészkelését én egy ilyen előretolt letelepedési kísérletnek tartom, amely a karmazsin pirók mozgalmát előidéző faktorok további kedvező kialakulásánál állandó fészkelő helyévé válhat. Idővel az itt kialakuló populáció összefolyhat Dél- és Közép- Lengyelországban levő izolált fészkelőhelyekkel és ezáltal a karmazsin pirók nidoareál déli határa Eurépäban a Kárpát-medence északi részére tolódna el. Turdus iliacus iliacus L. Az utolsó két évtizedben Európában az északi rigöfajok közül a szőlő- rigónál is nyugat, vagy délnyugat irányú terjeszkedés észlelhető. Eszak- Europaban fészkelő területének déli határa a balti köztársaságban tíz év alatt több mint 100 km-el tolódott délebbre (WOLK, 1960). Egyes fajoknak földrajzi terjeszkedését legtöbbször populációszintjének növe- kedése idézi elő, melynek első következménye az ökológiai terjeszkedés. A terjesz- kedésnek ezzel a két fázisával (populáció növekedés és ökológiai terjeszkedés) a szőlő- rigónál is találkozunk. MALCEVSKIJ (1958) írja, hogy a szőlőrigó újabban eddig általa nem lakott biotopusokat foglal el. Fészkel fasorokban, parkokban, kertekben, falun és városban egyaránt. Hasonló helyeken fészkel Lengyelországban is (WoLk, 1960). Ezt a jelenséget a synantropizálás felé irányuló hajlamnak magyarázom. A populáció növekedése és az ember közvetlen környezetének elfoglalása (ami egy adaptációs folyamat eredménye, amiről már a karmazsin piróknál volt szó), geográfiai terjeszkedést von maga után. Ez a terjeszkedés úgy, mint a karmazsin piróknál is diszkontinuitäsi terjeszkedési forma, mely előretolt letelepedési kísér- letekkel történik. A szőlőrigó ilyen areálon kívüli fészkelését Európában sok adat bizonyítja. Ezek az adatok egyúttal a szőlőrigó expanzív potenciájáról is tanuskodnak. A XX. században Európában a szőlőrigó areálon kívüli fészkelési adatainak alapján két terjeszkedési hullámot lehet megkülönböztetni. Egyik a 30-as években (1925—1938) zajlott le. Több fészkelés gyanús adattal Németországból, főleg az Alpokból (NIETHAM- 12 Aquila 1962-63. 177 MER, 1937: Murr, 1951: MAKATSCH, 1956: GERBER, 1939) és a Kärpätokböl (GYÖRFFY, 1929). A mäsodik mozgalom az 50-es években kezdödik és mostanäig tart. A szölörigö legújabb terjeszkedeseröl WOLK (1960) adataiból; értesülünk, melyek szerint 1954 óta Közép- és Dél-Lengyelorszagban három. izolált fészkelőhely kelet- kezett, mégpedig Poznan (1957), Biatystok (1957—58) és a legdélibb pedig Wroctaw (1954) körzetében. Ettől délebbre 1960 körül kerül elő. mint fészkelő a Kárpátokból. A Pienyini természetvédelmi terület madárvilágát kutatva 1960. VII. 3-án megtaláltam a szőlőrigó fészkét a Dunajec folyó szigetén Cerveny Klástor (Vörös Klastrom) mellett. A szülők 4 db kb. egy hetes fiókát etettek. A fészek fűzfabokron 1 m magasságban volt. Csak egy pár fészkelését állapítottam meg (Mosansky, 1961, 1962). Ez az adat a Kárpát-medencé- ben az első bizonyított szőlőrigó fészkelési adat. A régebbi adatoknál egy kivételével hiányzik, vagy kétes a fészkelésről szóló bizonyíték. Az adatok a következők : Vlasské Mezirici (Vsetini hegyek, amelyek még a Kárpátokhoz tartoznak) — Morava CSSR, 1898. VII. JANDA egy még ki nem színezett madarat kapott, melyet állítólag fészekből szedtek ki (JANDA, 1904). — KeZmarok (Késmárk), CSSR, 1927. VII. 6. GYŐRFFY ISTVÁN egy elhullott, abból az évből származó már fejlett fiatalt talált (GYŐRFFY, 1929), mely a Magyar Madártani Intézetbe került, ahol 1945-ben el- usztult. E A közvetlen szomszéd területekről megemlítendő még a Kárpátok északi olda- láról származó KARLINSKI-féle adat (1882 ex STRAUTMAN, 1954), ami eddig az egyedüli bebizonyított kárpáti fészkelési adat volt. Ismeretes egy délmorvai (CSSR) 1907 május 11.-i meat I is, de ez több mint valószínű csak késői vonulási adat (ZDOBNITZKY, 1907). A Magas- Tätra területén 1958-ban BArıs kirepült sz6l6rigé fiókákat figyelt meg, de sajnos ez az adat bizonyíték nélkül maradt (MoSANSKY, 1962). Ezeken a legfrissebb lengyelországi és kárpáti adatokon kívül egy északnyugat- csehországi (NEKLEROV, SALÁSEK 1960 és több bajorországi (Wüst, 1959, 1962) adat ismeretes, melyek a sz6l6rigé nyári előfordulásáról szólnak. Figyelemre méltó az a tény, hogy a szölörigö areálon kívüli fészkelése Közep-Eu- rópában megint főleg az Alpok és Kárpátok területére szorítkozott, mint ahogy azt a múlt század második felében (NIETHAMMER, 1937: JANDA, 1904) és századunk harmincas és ötvenes éveiben is észlelhettük. Hasonló jelenségeket tapasztaltunk a karmazsin pirók kárpáti előfordulásánál is. Ez a tény azt bizonyítja, hogy egyes madárfajok nidoareálon kívüli költése olyan helyeken történik, amelyek több mint valószínű, hogy legjobban hasonlítanak fészkelőhazájuk életviszonyaihoz és ezeket több évtizedes költési kihagyások után is föl tudják keresni. Turdus pilaris L. A terjeszkedő északi madárfajok közül a fenyőrigó mozgalmával foglalkozik eddig a legtöbbet a szakirodalom. Ebből a szempontból a balkáni gerle mozgalmának méltó északi helyettesítője. Terjeszkedése Hurópában már a múlt évszázad első harmadától ismeretes és főleg Németországban kísérik nagy figyelemmel. Ezt viszont nem állíthatjuk a Kárpátokban való elterjedéséről, ahol sporadikus fészkelése alapján helytelenül már az évszázad fordulójától kezdve rendszeres fészkelőnek tartják. A fenyőrigó néhány kárpáti fészkelés adatait kb. 1950-ig a lengyelországi populáció előretolt letelepedési kísérle- teinek minősítem, mert még az 1950 előtti időben az összefüggő elterjedésének ha- tára nem lépte át a Kárpátokat. A Kárpátokon és a Duna felső folyásán hosszabb ideig megakadt a fenyőrigó terjesz- kedése Közép-Európában. Az expanzió csak Nyugat- Euröpäban folytatódott, tovább. ahol jelenleg egyes fészkelő párok elérték Hollandia és Franciaország területét és déli 178 irányban a Bodensee-nél a svájci határt. A terjeszkedés Közép- Európában délnek csak a századforduló után. üjul meg, amikor a fenyőrigó átlépi a Dunát délkelet-magyar- országi és ausztriai szakaszán (NIETHAMMER, 1951). A Nyugati-Kärpätokban viszont csak az utolsó évtized alatt fészkel rendszeresen (MosaAnsky, 1962), míg a Keleti- Kárpátok gerince még mindig elterjedésének déli határát [képezi (STRAUTMAN, 1954). Kárpát-medencéből való fészkelési adatok 1950-ig bezárólag a következők: 1. Molnärszecsôd — Nyugat-németorszag, 1901. május 17. MOLNÁR LAJOS tojá- sait gyűjtötte itt, amelyek a Szombathelyi ) Múzeumba kerültek (CHERNEL 1901). 2. Mlynceky (Tátraháza, Késmárktól északra kb. 5 km) CSSR, 1905. május 24. Mauxs ViLmos (1916) két pár fészkelését figyelte meg. 3. Levoëa (Lőcse) CSSR, 1906. június 20. GREscHIK (1907) egy családot figyelt me x Jablonica — CSSR, 1924—25. JIRSIK (1927) feszekaljat kapott innen. JIRSIK a fenyörigöt a Kis- -Kärpätokban es a Nyugati-Kärpätok elöhegysegeiben (Nyitra környéke) ezekben az években közönséges fészkelonek ismeri. "Jelenleg fészkelése itt ismeretlen (FERIANC, 1941). 5. Hradiste (Sziklavärhely) — CSSR, dátum nélkül. FERIANC (1941) mint fészkelő helyet említi, ahol két-három pár fészkelt. 6. Hanság — Magyarország, 1927. CSELI LÁSZLÓ vadör szerint ugyanaz a pár egy fészekben háromszor költött egy év alatt. Az utolsó fészkelésből a fiatalok augusz- tusban repültek ki. (STUDINKA, 1932). 7. Lébény — Magyarország, 1932. CSEPELI JÓZSEF tudott fészkéről (STUDINKA, 1932). 8. Lébény — Magyarország, 1932. június 21. STUDINKA, VASVARI jelenlétében a Rábca partján ejtett el egy fészkelő tojót (STUDINKA, 1932). 9. Mosonszentmiklés — Magyarország, 1932. július 28. STUDINKA ket példányt figyelt meg (STUDINKA, 1932). 10. Likócs-puszta (Győr mellett) — Magyarország, 1930. július 27. HEGYMEGHY egy példány elejtéséről tesz említést (HEGYMEGHY, 1932). 11. Likócs-puszta (Győr mellett)—Magyarorszag, 1932. augusztus 22. HEGYMEGHY egy négyes csapatból egy példányt ejtett el (HERMAN, 1932). Fenyőrigó fészkelési adatok a Kárpát-medencéből 1950-től a következők : 12. Liptovsky Mikulás (Liptószentmiklós) — CSSR, 1951. június 5. MATOUSEK B. (1956) egy fészekaljat gyűjtött itten. 13. Korytnica (Alacsony-Tátra) — CSR, 1953. HANZAK (1954) egy madár meg- figyelése alapján fészkelését tételezi fel. iZnY elky Slavkov (Magas-Tätra) — CSSR, 1955. mäjus 14. Hgy fészket fiatalokkal találtak itt (BALAT-HAVLIN—HUDec, 1955). 15. Velky Slavkov (Magas-Tátra) — CSSR, 1955. június 14. Egy öreg példány megfigyelve (BALAT—HAVLIN—HUDEC, 1955). 16. Javorina (Magas-Tátra) — CSSR, 1957 június 30. Etető példány megfigyelve (FERIANC—FERIANCOVÁ, 1958). 17. Oravská priehrada (Árvai vizierőmű) — ÜSSR, 1958—59. A part mentén lévő fenyvesekben 6—7 pár fészkelt (Magro O 18. Plavnica (Popräd folyö mellett) (MosansKy, 1962). 19. Kräovä Lehota — Podturen (Vág folyó mellett) — CSSR, 1959. május — szep- tember. Folyöparti vegetációs formációk madarainak a névsorában említi ezt a rigö- fajt mint fészkelőt ( TURCEK, 1961). Ezekhez az irodalmi adatokhoz fűzöm hozzá a legújabb fenyőrigó fészkelési adataimat, melyek a következők : 20. Liptovská Masa ( Vág mellett) — CSSR, 1962. június 9—13. Két párt figyeltem meg, amint rendszeresen élelmet hordott az ártéri rétekről a, közeli erdőbe. 12* - 179 uayaaquamdınryy wap Ur jasso..piapjoyono 4 op azuoysbunjaiguag (2°26 ‘QI uagaauapauı -pdupyg 0 asapaluaya obwohual y (D ‘DIP ‘48 “A vy OQ EO AR) / 0 0PUIÎI] 180 21. Vazec, OSSR, 1962. jünius 9. Egy pár fészkelését figyeltem meg az országút melletti fenyöfacsoportban. Egy bizonyító példányt gyűjtöttem be múzeumunk részére. 22. Strba — Mengusovce — CSSR, 1962. június 9. Egy példányt láttam az útmenti fasorban. 23. Stará Lesná (Magas-Tátra) — CSSR, 1962. június 21. A község melletti legelőkről két pár járt etetni a nem messzi fenyőfacsoportba. A felsorolt és a környező területekről itt fel nem sorolt adatok (STRAUTMAN, 1954: Kux—Svosopa—HuDEC, 1955: BALÁT, 1953: HLADIK, 1957: ZDOBNITZKY, 1943: ZDOBNITZKY, 1907: DosrAL, 1905: ZpoBNITZKY, 1908: JANDA, 1906: HALLA, 1907: SokoLowskı, 1958: Mıczynskı, 1960: Miczinsky, 1962: SZARSK, 1955: KEVE, 1950: stb.) analizaläsa után, a következő eredményhez jutottam. Közép-Európában 1900-tól három fenyőrigó terjeszkedési lökést lehet megkülön- böztetni, melyeket egy stagnäcics és egy regresszív korszak választ el egymástól. Az első hullám mindjárt a szäzadiordulé utáni években kezdődik, amikor a fenyőrigó átlépi a Dunának felső folyását (1904—NIETHAMMER, 1951), közönséges fészkelő madarává válik a delmorvai ártéri erdőknek (KUxX—SVOBODA—HUDEc, 1955: HALLA, 1907: ZDOBNITZEY, 1907, stb.), a Kárpát-medencében még legdélebbre Molnaszecsőd- nél (CHERNEL, 1901) és a Magas-Tätra lábánál, valamint Levocánál és Mlyncekynel (GRESCHIK, 1907: Mauxs, 1916) próbál elszigetelt új fészkelőhelyeket hódítani. 1910-től 1925-ig nem sokat tudunk a fenyőrigó Kárpát-medencei mozgalmärél, és csak e stagnáció után kerülrek elő fenyőrigó fészkelési adatok. Ennek a második terjeszkedési hullámnak a kezdetét 1925-től lehet számítani, amikor Északnyugat-Magyarországról (Hanság, Győr, STUDINKA, 1932: HEGYMEGHY 1932), Délnyugat-Szlovákiából JURSIK 1927: FERIANC, 1941) több fészkelési adatunk van. Ebben az időben a morvaországi ártéri erdők fenyőrigó állománya is felsza- porodik. A hansägi populáció fészkelő madarai több mint valószínű a déinyu- gat-szlovákiai és dél-morvaországi fészkelő helyekről származtak. Ezekből az évek- ből a tátrai populációról nincsenek adataink, detöbb mint valószínű, hogy ottis megnyílvánult ez a terjeszkedési hullám. Ez után egy erősebb regresszió következik, ami megfigyelhető volt Ausztriában (NIETHAMMER, 1951), Magyarországon, (megszűnt a hansági fészkelőhely) és különösen Dél-Morvaországban (Kux—SvoBoDA—HUDEC, 1955) és Délkelet-Szlovákiában (FERIANC, 1941). A fenyőrigó ebben. a korszakban visszahúzódott északra annyira, hogy a Kárpát-medencében fészkeléséről adatunk pincsen. A harmadik hullám kezdete 1950-től számítható, ami már viszont a Kárpát-medence északi területén nem az areálon kívüli fészkelés karaktervonásait (elszigeteltség, rendszertelenség) viseli, hanem a fenyőrigó elterjedésének határeltolódását bizonyítja. A fenyőrigó nidoareálja Közép-Európában kiterjedt a Kárpátokra is. A Kárpát-meden- cébe behatolva a fenyőrigó Észak-Szlovákiában a plavnicai fészkelőhelyektől nyugatra rendszeres fészkelőfajként lép fel. A kárpáti fenyőrigó-állomány eddigi izolált fész- kelőterülete egybeolvadt a lengyelországiéval és ezáltal az észak-európai állomány összefüggő elterjedési területével is. Összegezve az eddigieket a fenyőrigó elterjedéséről, ennek déli határát a Kárpát-medencében 1962-ig bezárva keletről nyugatra haladva a követ- kezőképpen húzhatjuk meg: Zakarpatská Ukraina (STRAUTMAN, 1954) és Kelet-Szlovákia területén (Mosansky, 1962) nem fészkel. A Keleti- Kárpátokban és a Nyugati-Kárpátoknak keleti részében csak az északi oldalon fészkel, úgyhogy itt a Kárpátok gerince képezi nagyjából a fenyő- rigó elterjedésének déli határát. Innét a határvonal már a Kárpátoknak a belső oldalán, mégpedig délnyugati irányban halad tovább a Poprád, azután meg a Vág folyók völgyeiben egészen Liptovsky Mikulás-ig, ahol délebbre haladva fölmegy az Alacsony-Tátra és a Nagy Fätra választó- nyergére. Sajnos, a fenyőrigó jelenlegi közép- és nyugat-szlovákiai elterje- 181 deseröl nincsenek pontos adataink, úgyhogy a deli határnak ezt a szakaszát Korytnicától (Alacsony-Tátra) pontosan nem ismerjük. De ismerve Morvaországban jelenlegi elterjedését, a határvonalat körülbelül nyugati, később meg északnyugati irányban húzhatjuk tovább, elhagyva ilyen irányban a Kárpát-medence területét. Ettől a megadott vonaltól délre a fenyőrigó a Kárpát-medencében nem fészkel (lásd 27/a ábrát.) A fenyőrigó-terjeszkedés történetében a Kárpát-medencében fontos szerepe van a Tátrának, illetőleg a Magas-Tátra lábánál fekvő folyók és nagyobb patakok völgyeinek. Tudniillik a fenyőrigó a szűkebb értelemben vett Magas-Tátra völgyeiben, hegyhátain vagy gerincein nem fészkel. Elterjedésekor szélesebb völgyekbe szorul, ahol 600-tól 1100 méterig hatol föl és csak kivételesen kerül elő fészkelve magasabb helyekről. Ez a terület régóta a közép-európai fenyőrigóállomány terjeszkedésének fontos gócpontjául szolgál, ahová a XIX. és XX. század egyes előretolt letelepedési kísérletei tömörültek. * Az areälingadozäs okairól több teória és hypotézis ismeretes. Ezzel a problematikäval főieg az északi országok zoolégusai (PALMGREN, KALELA, KUMARI, SALOMONSEN és mások) foglalkoznak. Habár ezekkel a teöriakkal nincs szándékom itt foglalkozni, mégis az egyik legelterjedtebb tedriahoz, mely az európai éghajlat változását veszi alapul, szeretnék néhány meg- jegyzést fűzni. Európa éghajlata lassú de állandó, körülbelül egy évszázad óta tartó fölmelegedése ismert tény. Ennek alapján magyarázzák, sokszor na- gyon leegyszerűsített formában, egyes déli faunaelemek mozgalmát Európában. Igaz, hogy néhány déli madárfaj északra való terjeszkedése kétségtelenül közvetlen kapcsolatban van Európa klímájának változásával, de ilyen esetben sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy hasonló populá- ciós-dinamikai jelenségek több faktor együttes hatásának és nagyon bonyolult összefüggéseknek az eredménye." A jelenség bonyolultságát az európai madármozgalom két ellentétes irányban való terjeszkedése is igazolja. Ahhoz, hogy helyes nyomra juthassunk az európai madármozga- lom okának keresésében, feltétlenül az egész mozgalom közös indítóokának keresését keli célul kitűznünk, tekintet nélkül irány, intenzitás, vagy más fennálló elemeinek különbségeire. Olyan közös faktornak kell lennie, mely a déli és az északi expanzív fajoknál egyaránt állománygyarapo- dást idézhet elő, mely tény a faj areáljának nagyobbodását vonhatja maga után. Ismert külső tényezők, melyek közvetlenül vagy közvetve az egyes madárfajok ällomänygyarapodäsät idézhetik elő, szerintem a következők : 1. az éghajlat és a környezet változása (mindkettő a természetes fejlődés útján), 2. antropikus tényezők hatásának állandó fokozása és az ebből kifolyó életterek változása. A belső faktorokat, amelyek szintén behatással * A klímaváltozás nem egyenletes, hanem annak göcai vannak, pl. egyik ilyen góc volt a századunk első felében a Kelet-Balkán (KEvE, 1960), másik az Atlanti-óceán északi része felett (SALomonsEN, 1948) stb. Szerk. 182 vannak az egyes fajok allomanygyarapodasara, nem tartom annyira fon- tosaknak, mert ezek a külső faktorok behatására vagy alkalmazkodnak, vagy ha nem, akkor a faj a természetes szelekció által előbb vagy utóbb kihal. A külső faktorok közül az éghajlat és az ember azok a tényezők, amelyek a környezetre hatással vannak, és annak változását idézik elő. Ezzel nem akarom kizárni a kölcsönös hatás lehetőségét, mely igazolt tényként fennáll. Az eddigiekből az következik, hogy az állo- mányszint változása a faj belső tényezőitől eltekintve (ökológiai valencia, szaporodási biológia, etológia stb.) elsősorban abiotikus és antropikus elemek behatásától függ. Ezek közvetve, vagy közvetlenül a különböző trofikus, topikus és még más fontos faktorok változását idézik elő, amelyek azután a populációs-dinamika közelebbi fő indítóokai lesznek. Az északi madárfajok terjeszkedésében is a klíma változása és a civili- záció hatása lesz a közös ok, melynek alapján megmagyarázható nemcsak ezek, de a déli fajok terjeszkedése is Európában. Ennek a problémának részletes tárgyalása és tényekkel való alátámasztása az északi rigók expanziójával foglalkozó munkámban (Mosansky, 1962) található meg. Irodalom — Literatura Baldt, F. (1953): Ptactvo Jeseniku. ( Prir. ved. sbornik Ostravs. kraje XIV. 128—157.) Baldt, F., Havlik, J., Hudec, K. (1955): Ptaci zvirena V. Tater. (Zool. a entom. listy IV. 4.: 344.) Brehm, A., Schenk, J. (1929): Az állatok világa. Madarak 1, 2. (Budapest.) Chernel, I. (1901): A fenyőrigó fészkelése Magyarországon. (Aguila VIII.: 291.) Csürgey, T., Petenyi, J. S. (1904): Madártani töredékek Petényi J. Salamon irataiból. (Budapest. : 194.) Oserny, B. (1888—1890): Gyulafehérvár környékének faunája. I. II. III. (Az alsó- fehermegyei tört. rég. és term. tud. társulat évkönyve. [ex Brehm—Schenk 1929].) Czarnecki, Z. (1961): Wystepowanie dziwonii, Erythrina erythrina erythrina ( Pall.) nad Warta. (Acta ornith. VI. 4.: 37—40.) Dementev, G. P., Gladkov, N. À. et al. (1954) Pticy sovietskogo sojuza. V. (Moskva.: 259.) Dostal, J. (1906): Ptactvo okoli Lenstorfského. (Casopis moravského muzea zemského VI.: 5 Ferianc, O. (1941): Avifauna Slovenska. (Tch. obzor slov. V.) Ferianc, O., Feriancovd, Z. (1956): Vtäky Vysokych Tatier a poznamky k ich vys- kovému rozsireniu a k ekolégii. II. (Acta fac. rer. natur. univ. (omenianae. Zool. I. Fasc. VII.) Ferianc, O., Feriancovd, Z. (1958): Vtäky Vysokych Tatier a poznàmky k ich vys- kovému rozsireniu a k ekolégü. (Acta. fac. rer. nat. univ. Comenianae II. Fasc. VII-IX.) Feriancová, Z. (1959): Niekolko ornitologickych poznámok z okolia Oravskej prieh- rady. (Biológia XIV. 11. : 872—876.) Frivaldszky, J. (1891): Aves Hungariae. (Budapest.) Gerber, R. (1939): Die Rotdrossel, Turdus musicus musicus L., brütet 1939 in Tirol. (Orn. Monatsb. 47.: 129.) Greschik, J. (1907): Turdus pilaris nyäri elöforduläsa. (Aquila XIV. 338.) Győrffy, J. (1929): A szölörig6 előfordulása a Magas Tátrában. Aquila XXXIV— XXV.: 391.) Halla, J. (1907): Ptactvo kraje Mor.—Krumlovského a Strelecka. (Zprava kommisse pro prirodoved, prozkoumäni Moravy a Odd. Zool. 8.: 12.) Hanzdk, J. (1954): Vertikälni rozsireni a ekologie nekterych ptacich drzhu v Niz- kych Taträch. (Ochrana prirody IX.: 139.) 183 Hegymeghy, D. (1932): Fenyörigök nyáron Győr megyében. (Kócsag. V. 3—4.: 123.) Heyder, R. (1951): Zur Ausbereitungsgeschichte des Karmingimpels. (Ornith. Mitt. 3.: 156.) Hladik, J. (1957): Hnizdeni kvicaly obecné (Turdus pilaris L.) na Polensku. (Vlas- tivedny sbornik Vysociny L.: 184.) Horn, J. (1925—26): Carpodacus erythrinus erythrinus a Dunántúlon. (Aquila XXU-—XXIM.: 250.) Janda, J. (1906): Ptactvo okoli Kromerizkého. (Casopis Moravského musea zemského VI.: 166.) Jirsik, J. (1927): Seznam slovenskeho ptactva. (Sbornik Vys. sk. zemedelské v Brne. Sign. D. 5.) Jözefik, M. (1960): Modyfikacje poludniowo-zachodniej granicy zasiegu Erythrina erythrina erythrina (Pall.) na prezestrezeni dwöch ostatnich stuleci. (Acta ornith. NIE) Kalela, O. (1946): Zur Charakteristik der neuzeitlichen Veränderungen in der Vogel- fauna Mittel- und Nordeuropas. (Orn. Fenn. 23.: 77—98.) Karliuski, J. (1882): Obrazki z fauny tarzanskiej. IV. (Przyrodnik II. (ex Strautman (1954). Keve, A. (1944— 47): A fenyörigö gyakori fészkelése Galiciäban. (Aquila LI—LIV., 168— 169.) Keve, A. (1960): Magyarország madarainak névjegyzéke. (Budapest) Klima, M. (1959): Sezonni zmeny ve vyskovém rozsireni ptáku Vysokych Tater. (Syilvia XVI.: 5.) Kux, Z., Svoboda, S., Hudec, K. (1955): Prehled moravského ptactva. (Casopis Moravskeho musea XL.: 156.) Lambert, K. (1962): Zur Ausbreitung des Karmingimpels, (Der Falke 9.: 106.) Makatsch, W. (1956): Die Vögel in Haus, Hof und Garten. (Radebeul.: 40—41.) Mauks, V. (1916): A fenyörigö újabb feszkelese hazánkban. (Aquila XXIII: 361.) Matousek, B. (1958): Vtäctvo trnavskej niziny. (Biolog. präce IV. 10.) Matousek, B. (1956): Prispevok k oolögii slovenskej avifauny. (Biolog. präce II. 7.) Miczynski, K. (1960): Notatki ornitologiczne z Karpat Wschodnich (Gorgany, Czarnohora). (Acta ornith. V. 12.: 333— 345.) Miczynski, K. (1962): Ptaki Dublan (Ukrainska SRR). (Acta ornith. VI. 10.: 165.) Mosansky, A. (1961): Predbezna zpräva o hniezdeni drozda cervenkavého (Turdus iliacus iliacus L.) v Karpatoch. (Zpravy Csl. ornith. spol. 1961. e. 7.) Mosansky, A. (1962): O zmene arealu drozda cervenkevého eurosibirskeho (Turdus iliacus iliacus L.) a drozda cvikotavého euröpskeho (Turdus pilaris pilaris L.) (Sbor. Vychodeslov. musea II—III A.) Murr, F. (1951): Federsammlung. (Ornith. Mitt. 3.) Niethammer, G. (1951): Arealveränderungen und Bestandschwankungen mitteleuro- paischer Vögel. (Bonn. zool. Beitr. 2. 1—2.) Niethammer, G. (1937): Handbuch der deutschen Vogelkunde I. (370.) Peitzmeier, J. (1955): Zwei Ausbreitungstypen der Wacholderdrossel. (Vogelwelt 76., 91—93.) Rommel, K. (1953): Die Expansion der Wacholderdrossel nach Mitteleuropa. (Vogel- ring 22.: 90—130.) Rowland, V. (1878): Beitrag zur Kenntnis der Ornis des Arvaer Comitates und des angrenzanden Theiles der Hohen Tatra. (Mittheil. d. Ornith. Verein in Wien II. [cx Brehm—Schenk 1929.].) Salasek, V. (1960): Cvrcala (Turdus iliacus L.) v lesich u Naklérova. (Zprävy Csl. ornith. spol. 1960. ec. 5.: 23.) Scheer, G. (1951): Über den Karmingimpel, Carpodacus erythrinus (Pall.) und seine Ausbreitung. (Ornith. Mitt. 3.: 25—29.) Schenk, J. (1917): A magyar birodalom állatvilága. Aves. (Budapest.: 76.) Sokolowski, J. (1958): Ptaki ziem Polskich. (Warszawa 1958.: 283.) Strautman, F. U. (1958): Pticy sovietskich Karpat. (Kiev.) Studinka, to, (1932): A fenyörigö, Turdus pilaris L. költeseröl Moson megyében. (Köcsag V. 3—4.: 123.) Szarski, K. (1955): Ptaki Wroslawia w latach 1946—1952. (Acta ornith. V. l.: 26.) 184 Thomson, E. (1959): Über die Ankunftszeit der Zugvôgel in Estland. (Ornith. Mitt. 11. 10.: 186.) Turcek, F. (1959): Das Brutvorkommen des Karmingimpels (Carpodacus erythrinus) in der Slowakei (CSR). (Ornith. Mitt. 11.: 213—214.) Turcek, F. J.: Hniezdenie cervenáka — Carpodacus erythrinus erythrinus v oblasti Vysokych Tatier na Slovensku. (Sbornik prác o Tanapu 4.: 247—254.) Turcek, F. J. (1961): Ekologické pozorovanie brehovych porastov niektorych slo- venskych riek na podkleda vtäkov a drevin. (Biolögia XVI. 7.: 613.) Wolk, K. (1960): Pierwsze stanowisko legowe drozdzika (Turdus iliacus L.) na Nizu Polskim. (Przeglad Zool. IV. 3.: 218—222.) Wüst, W. (1959): Die Rotdrossel als bayerischer Gebirgsvogel. (Jhrb. 1959 des Ver- eins zum Schutz d. Alpenpflanzen und -tiere. E. V. München.) Wüst, W. (1962.): Weitere Sommervorkommen der Rotdrossel (Turdus iliacus) in den Bayerischen, Alpen sowie im voralpinen Hügel und Moorland. (Anz. Ors. Ges. Bayern VI. 3.: 285—286.) Zdobnicky, F. (1906): Die Vogelwelt von Unter-Wisternitz und Umgebung. (Zeitschr d. Mähr. Landesmuseums VI. 2.: 87—119.) Zdobnitzky, F. (1907): Ergebnisse von Frühjahrsbeobachtungen aus der Umgebung von. Musehau. (Mitt. d. Kommis. zur. naturwiss. Durchforschung Mährens. Zool. Abt. 10.) Zdobnüzky, F. (1908:) Beitrag zu eine Ornis der Brünner Umgebung. (I. Mitt. d. Komis. zur naturwis. Durchforschung Mährens. Zool. Abt. 141.) Zdobnitzky, F. (1943): Die Vogelwelt der Namiester Teiche und ihrer Umgebung. (Zeitschr. des Mährischen Landesmuseum III.) Expansive Formen der Vogelfauna des Karpatenbeckens gegen Nordeuropa von A. Mosansky Die ornithologische Literatur aer letzten zwei Jahrzehnten beschäftigt sich viel mit der Populationsdynamik der Vögel. In diesem Themakreis stehen besonders jene Formen im Vordergrund, wo eine auffallende Verschiebung der Nidoarealgrenze wahrnehmbar ist. Diese Bewegung ist durch expansive und regressive Rassen vertreten. Am bekanntesten sind jene expansiven Vogelarten, die sich schlagartig und rasch verbreiten. Die Mehrheit dagegen verbreitet sich nur langsam und ihre Bewegungen entgehen oft der Aufmerksamkeit der Ornithologen. Sowohl die langsame, wie die rasche Verbreitung ist in zweierlei Formen wahrnehmbar und zwar in jenen des. Kontinuitäts- und Diskontinuitätsvorstosses. Mit diesen Ausbreitungsweisen werden wir uns im Weiteren noch befassen. Wenn wir jedoch die Verbreitungsrichtung als. Grundlage dieser Klassifikation annehmen, so können wir die, in Europa sich ver- breitenden Arten in zwei grosse Gruppen einteilen, und zwar in jene die sich vom Süden oder Südosten nach Norden oder Nordwesten verbreiten (diese Gruppe wird zum grössten Teil aus Elementen der Mediterran- und Pontomediterranfauna gehil- det), und in solche, die vom Norden oder Nordwesten nach Süden oder Südosten vordringen. (Zu dieser Gruppe hinwieder gehören meist Elemente der dendrefil sibi- rischen Fauna). Von der Verbreitung der nördlichen Vogelarten wissen wir weitaus weniger, als von der der südlichen Arten. Tatsache ist, dass in europäischer Relation die Zahl der Südarten über 45, während die der Nördlichen kaum 15 ist (inbegriffen 7 ausgesprochene Nordseearten mit sehr enger ekologischer Valenz). Zu den Letzteren können wir die folgende Spezies rechnen: Turdus pilaris, Turdus iliacus, Erythrina eryihrina, Phylloscopus trochiloides viridanus, Tarsyger cyanurus, Emberiza aureola, Emberiza pusilla, Acrocephalus dumetorum, Aythya fuligula, Bucephala clangula, Limosa limosa und einige ausgesprochenen Seearten: Larus marinus, Larus fuscus, Rissa tridactyla, Alca torda, Sula bassana und Fulmarus glacialis. [In die sich verbreitende Gruppe der nördlichen und nordöstlichen Arten pflegt man auch olgende Vogelsorten einzureihen: Muscicapa parva, Dryocopus martius. Pyrıhula p. pyrrhula, Sylvia nisoria und Locustella fluviatilis (KALELA, 1946; NIETHAMMER, 185: 1951). Doch ist die Richtung der Verbreitung dieser Rassen im Karpatenbecken eher ost-westlich und ausserdem sind diese keine ausgesprochenen nördlichen Vogelarten.] Sechs Arten unter ihnen haben den 50° nördlichen Breitengrad schon überschritten, d.h. sie nisten auch südlich von dieser Grenze. Die sind: Turdus pilaris, Turdus ‘iliacus, Erythrina erythrina, Aythia fuligula, Bucephala clangula und Limosa limosa. Im Weiteren werden wir uns mit der Verbreitung der obengenannten ersten drei Rassen im Karpatenbecken befassen. Erythrina erythrina erythrina (Pall.) Die Bewegung des Karmingimpels begann — so weit es den literarischen Daten zu entnehmen ist — beiläufig in der ersten Hälfte des vorigen Jahrhundertes. Die Expansion vollzog sich in Nordeuropa besonders in westlicher, später in südwest- licher Richtung. Einzelne, oder kleinere Gruppen nistender Paare erreichen am Anfang der zweiten Hälfte des vorigen Jahrhundertes die südlichst liegenden Gebiete im Karpatenbecken, wie die, aus dieser Zeit stammenden Nistdaten es beweisen. (JÖZEFIK, 1960.) Nachher hörte die Expansion auf und der Karmingimpel hat sich in Europa nach Norden zurückgezogen. Eine neuere Verbreitungswelle ist seit 1930 wahrnehmbar (JÓZEFIK, 1960). Der Karmingimpel hat sich in Süd-Norwegien, ‚Schweden und Finnland verbreitet, er ist in Nord-Deutschland eingedrungen und in die Niederlande (SCHEER, 1951). Er verbreitet sich in Polen bis an die Karpaten, wie es JÖZEFIK (1960) bewies, auf Grund der Angaben über seine Anwesenheit (49) und sein Nisten (13) zwischen 1780 und 1958 in Südpolen und in der Nord-Tschecho- slowakei. Die zweite Verbreitungswelle, durch eine mehr oder minder bemerkbare Regression (1886— 1930) von der ersten getrennt, erreichte die Karpaten im Jahre 1959. Zum erstenmal entdeckte TuRCEK (1939, 1961) den Karmingimpel innerhalb der Karpaten, als er seinen Nistort im Jahre 1959 am Oberlauf des Vag-Flusses in der Gegend von Liptovsky Hradok (Liptoüjvär) neben Masa, Porübka (Kispomba) und Podturen (Pottornya) entdeckte (620—640 M. über Meereshöhe). (TURCEK, 1961. p. 249.) Auf Grund seiner Beobachtungen vermutet TURCEK das Nisten von 3—+ Paaren in diesem Gebiet. Damit hat er die neuerliche Ansiedlung des Karmingimpels innerhalb der Karpaten bewiesen, und gleichzeitig lenkte er die Aufmerksamkeit auf das wahrscheinliche Vorkommen dieses Vogels in ähnlichen Biotopen auch anderswo. In dem selben Jahr (1959), unabhängig von der Entdeckung durch TURCEK, hat man Karmingimpel auch in der Gegend des Arva Talsperrdammes an zwei Orten gesehen, und zwar: DR. JULIUS VACHOLD und Inc. J. MITUCH in Mai bei Namestovo (Nameszto) und Paénar in Juni bei Slanickä Csada (Szlanica). (FERIANCOVA, 1959.) ING. J. MITUCH war so freundlich auch die Einzelheiten seiner Beobachtungen mir mitzuteilen. Sie haben den Vogel zwischen dem 12. und 16. Mai 1959 an der Landstras- se zwischen der Dörfern Nämestovo und Jesenica bemerkt und waren in der Lage, den Vogel aus einer Entfernung von 6—20 m. durch längere Zeit beobachten zu können; da sie kein Gewehr hatten, konnten sie den — für. sie damals noch unbe- kannten — Vogel nicht erbeuten. Der Biotop, wo sich der Vogel aufhielt, war ein buschiger Ort neben der Landstrasse (Nadelbaum, Haselnuss, Weide). Auf der anderen Seite der Landstrasse liegt das Hochwassergelände des Flusses Biela Orava (Feher- Arva) mit einem umfangreichen Weidendickicht. Der Charakter dieses Gebietes wäre auch für das Nisten des Karmingimpels geeignet. Es ist merkwürdig, dass der Karmingimpe! wieder von derselben Gegend der Karpaten zum Vorschein kam, woher unsere — fast ein Jahrhundert alten — Vorkommnisdaten stammen. Beim Zitieren früheren Angeben über das Vorkommen des Erythrina erythrina in den Karpaten habe ich, besonders in der neueren tschechoslovakischen Literatur, «sehr viel Oberflächlichkeit und Unrichtigkeiten bemerkt, die von Werk zu Werk übernommen werden und damit zum Ursprung vieler Missverständnisse und Fehler führen. Deswegend finde ich es notwendig, die bisherigen Daten zusam- menzufassen, auszuwerten und festzustellen, wo das Beweismaterial zu finden, oder was damit geschehen ist. Die Angaben, die durch Beweismaterial unterstützt waren, die aber inzwischen vernichtet wurden, oder abhanden gekommen sind, sind folgende: ‘Tisovec (Tiszole), CSSR, 1846. (26. Mai) ad 4 gesammelt durch GASPARECZ FRIVAL- 186 DSZKY, 1891), es ist in die Sammlung des Ungarischen National Museums gekommen (FRIVALDSZKY, 1891: CHERNEL, 1899: BREHM—SCHENK, 1929), wo es im Jahre 1956 zugrundgegangen ist (KEVE, 1960). Beim Datum habe ich Monat und Tag eingeklam- mert, da bezüglich Mitteilung dieser Angabe bestimmte Quellenschriften mit einander nicht immer in Einklang stehen. FRIVALDSZKY (1891) bezeichnet eines der beiden Exemplare von Tiszole mit dem Datum 18. Juli 1846, das andere nur mit der Jahres- zahl. SCHENK (BREHM—SCHENK, 1929) dagegen behauptet, dass diese am 26. Mai 1846 in Tiszole gesehenen ersten Karmingimpeln sind. Nach PETENYI bedeutet der Zeitpunkt Juli den Tag der Schenkung, aber das Exemplar war schon früher in Gefangenschaft geraten (CsöRGEY 1904). Tisovee (Tiszolc), CSSR, 18. Juli 1846, ad d. Sammlung von J. GASPAREC (FRIVALDSZKY, 1891): SCHENK (BREHM—SCHENK, 1929) befindete sich noch im Ungarischen Natioralmuseum. Tisovec (Tiszole), CSSR, ohne Datum. Ein Geschenk, Petényi’s Sammlung. (FRIVALD- SZKY, 1891). ScHENK (BREHM—SCHENK 1929) findet es nicht mehr in der zoolo- gischen Sammlung des Ungarischen National Museums. FRIVALDSZKY (1891) weiss noch davon. _ É Nová Lesnä (Ujleszna), CSSR, 16. Juni 1847. juv. d. Sammlung von G. REINER (FRIVALDSZKY, 1891). Es ist in der Sammlung des Ungarischen National Museums in 1956 zugrundegegangen. (KEvE, 1960). Laut PETENYI war es das erste Exemplar, welches REINER im Jahre 1845 erlegt hat (CsöRGEY 1904.). Orava (Árva), CSSR, 2. Juli 1877, ad g . Es stammt von ANTON KOCZIAN. SCHENK (BREHM—SCHENK, 1929) findet es noch in der Sammlung des Ungarischen National Museums. Obwohl ScHENK das Jahr 1880 erwähnt, konnte ich nicht feststellen, ob es nicht ein Druckfehler war. Nach MADARASZ (1899) hat es KoczıAn in 1880 gesammelt und dem Ungarischen National Museum geschenkt. Laut CHERNEL (1899) sind die Daten: Oravica, Juli 1877. Orava (Árva), CSSR, ohne Datum, mit der einzigen Bemerkung: „Frühjahr”, ad 4 In der Sammlung des früheren Karpatenmuseums in Popräd (jetzt Vlastivedné Museum) gab es ein Exemplar (FERIANC 1941), aber ich fand es im Jahre 1960 nicht mehr dort. Daten ohne Beweismaterial: Nova Lesnä (Ujleszna), ÜSSR, 1845. Unvollständiges Datum ad. g. Diese ist die erste Angabe aus dem Karpatenbecken. In der Sammlung seines Schülers G. REINER in Ujleszna („REISNER”, wie ihn FERIANG (1941) und nach ihm Jırsik (1955 und TURCEK (1961) falsch zitieren) entdeckt es PETÉNYI am 23. August 1846. REINER hat den Vogel in seinem Garten in dem Jahre 1845 erlegt. (CSORGEY—PETENYI, 1904). Mehr wissen wir von dem Schicksal dieses Exemplares nicht. Das genaue Datum der Erlegung ist auch unbekannt, deshalb ist es nicht als Winterexemplar qualifizierbar, wie es FERIANC (1941), und nach ihm Jirsfk (1955) und TURCEK (1961) tun. Später berichtigt es FERIANC (FERIANC—FERIANCOVA, 1956). Fintice (Finta) bei Presov, CSSR, 1846. NachProfessor J. ZACHAR ist der Karmin- gimpel dort vorgekommen (CsORGEY—PETENYI 1904). Fintice (Finta) bei Presov, CSSR, 1847. Nach J. ZAcHAR hat er hier auch ge- brütet (CSORGEY—PETENYI, 1904). Orava (Árva), CSSR, ca. in der zweiten Hälfte des 1870 Jahre. W. ROWLAND erwähnt in seiner Mitteilung zwei erlegte Exemplare binnen drei Jahren. (W. RowLAND, 1878 ex BREHM—-SCHENK, 1929). Alba-Julia (Gyulafehervär), Siebenbürgen, Rumänien, 1868. Nach CSERNY ist er dort vorgekommen (B. CSERNY 1889—1890 ex BREHM —SCHENK 1929.). Tulghes (Gyergyötölgves), Siebenbürgen, Rumänien, erste Hälfte des XIX. Jahr- hundertes. Laut K. LÁZÁR ist er hier vorgekommen (K. LAzAr, 1859—1863 ex BREHM—SCHENK 1929). Bäbolna, Transdanubien, Ungarn, 9. März 1924. J. Horn (1926) hat hier 4—5 Exemplare beobachtet. Lubica (Leibic), CSSR, 11. Oktober 1925. W. MAuks (1926) hat ihn nur singen gehört während der Jagd. Den Vogel hat er nicht gesehen und so ist es nicht richtig, dass er ihn „beobachtet” (TURCEK, 1961) oder „erlegt” (JıRsik, 1955, FERIANC— FERIANCOVA, 1956) hätte. 187 In der Angabe von MAUKS (1926) ist das späte Datum auffallend. Der Herbstzug der nordeuropäischen Population fängt schon im August an und bis Ende September ist er auch beendet und er zieht sich nicht durch Mitteleuropa (DEMENTIEV, 1954). Die ganze Population von Nordeuropa und Nord-Asien überwintert in Süd- und vorwiegend in Südost-Asien, was nur unlängst festgestellt wurde. Diese Angabe zeigt also einen abnormen Zug oder einen Streifzug. JÖZEFIK (1960) macht uns auf diese Erscheinung aufmerksam und führt mehrere ähnliche Beispiele aus Mittel-, Süd- und West-Europa an. Ein Vorkommen im Spätherbst, im Vorfrühling, even- tuell im Winter sind in Europa nur in den Jahren der zwei Expansionswellen bekannt. JÖZEFIK (1960) sucht einen Zusammenhang zwischen der Verbreitung des Karmin- gimpels in Europa und der etwaigen Entstehung eines neuen Hibernationsareals. Er nimmt an, dass ein kleiner Teil der europäischen Population zur Hibernation nach einem Gebiet des Mittelmeeres zieht. Diese Hypothese sollte, unter anderen Daten aus dem Karpatenbecken, auch durch die schon erwähnte Angabe aus Bäbolna 9. März (Horn, 1926) unterstützt werden. (Sie treffen an ihrem Nistort in Estland, Sowietunion, zwischen dem 17. Mai und 6. Juni ein. THOMSON, 1959.) Wie wir sehen, erörtert JOZEFIK in seinem Werk (1960) die Verbreitung des Karmin- gimpels im Karpatenbecken gemäss der Lage in 1958, während TurcEK (1961) die Lage in 1959 feststellt. Seitdem verbreitet sich der Karmingimpel weiterhin in Europa, wie es Daten laut LAMBERT (1962) von Nord-Deutschland (Ostseegebiet) und ÜZERNECKI (1961) von Ost-Polen (Warta Flusstal) beweisen. Die Karmingimpel-Population veränderte sich im Karpatenbecken seit 1959 nicht bensonders. Seitdem schenke ich dem Karmingimpel-verdächtigen Gebiet der Nord-Slovakei die grösste Auf- merksamkeit, aber bisher habe ich den Karmingimpel nur am Oberlauf des Väg Flusses, — an jenem Nistenort, den Turcex entdeckte — vorgefunden. Am 13. Juni 1962, in der nächsten Nähe des Sportplatzes der Gemeinde Porübka (Kisporuba) in dem Weidenhain des Väg-Flusses wurde ich auf den Gesang eines Erythrina erythrina-s aufmerksam. Bei dieser Gelegenheit möchte ich über seinen Gesang einige mnemotechnische Bemerkungen machen, welche möglicherweise von Nutzen sein können, wenn man den Vogel nach seiner Stimme zu suchen genötigt ist, eine gut anwendkare Methode bei dieser Vogelart. Sein Gesang ist dermassen charakteristisch, dass es mit dem Gesang anderer, bei uns nistender Vögel nicht zu verwechseln ist. Es ist ein kurzer, melodischer Pfiff, seine Stärke liegt beiläufig zwischen der des Goldammer-Gesanges und der des Waldsperlings. Der am weitesten hörbare Satz des Gesanges liegt im Zweidrittelteil. Als ich den Gesang das erstemal hörte, hatte ich den Eindruck, es wäre gar kein Gesang, sondern ein Lockruf. Die Ursache dafür liegt in der Kürze der Melodie und besonders in der rasch nacheinander folgenden Wiederholung. Die Gesangsmelodie in fünf Sätzen mit den flötenartigen sanften Übergängen erinnert von ferne an die der Goldamsel, wie es schon HARTERT (ex NIETHAMMER, 1937) so zutreffend bezeichnete: tji jo i Die Betonung ist auf dem allerhöchsten ,,ji”. Der Vogel, den ich beobachtete, sang zwischen 10 und 11 Uhr beständig. Er unter- brach das Singen nur wenn er seinen Platz wechselte, auf einen anderen Busch flog, oder horchte. Ich habe ihn für unser Museum eingesammelt. Es war ein einjähriges, noch nicht verfärbtes Männchen. Es war nicht bepaart, wenigstens habe ich auf der beobachteten cca. 300 X 100 m. Fläche keinen anderen Vogel seiner Art ange- troffen und sein Nest fand ich auch nicht; so hatte ich keine Möglichkeit festzu- stellen, ob es sich um einen Nistvogel handle. Übrigens ist das Nisten roch nicht verfàrbter Männchen bekannt (BANZHAF ex NIETHAMMER, 1937) und auch das Anschwellen des Körpers (7.5 x 4 Mm.) deutete auf sexuale Aktivität. Das Exemplar 188 wurde einer vollständigen helmintologischen Sektion unterworfen u. zw. mit negativem Ergebnis. Ektoparasiten hatte es nicht. Angaben über Masse des Vogels: Gewicht: 19.35 g., Gesamtlänge: 156.0, Schwanz: 63.5, Flügel: 85.0—84.0, Lauf: 16.2, Schnabel (von dem Befederungansatz gemessen): 10.9, Schnabel (vom Vorderrand des Nasenloches gemessen): 7.6 (alles in mm.) Färbung: In dem Gefieder des Vogels gibt es gar keine rote Farbe. Der Kopf ist einfarbig schmutzig-grau mit wenig olivengrüner Schattierung. An den Seiten, wo die graue Farbe in die schmutzig-weisse Grundfarbe der Kehle übergeht, ist eine helle ockergelbe Schattierung bemerkbar. Der Rücken ist grau mit intensiverer oliven- grüner Schattierung, die sich dem Schwanz zu verstärkt: die obere Schwanzdecke hat schon eine schmutzig gelblichgrüne Farbe. Dieselbe Farbe haben auch die Schwanz- federn und die äusseren Ränder der Armschwingen. An den Flügeln sind zwei sehr blasse, dünne, hellere Querstreifen zu sehen. Diese Querstreifen werden durch die helleren Spitzen der grossen und mittleren Flügeldeckfedern gebildet. Der untere Teil ist schmutzig-weiss, die Seiten haben eine blasse ockergelbe Schattierung, Kropf, Kehle und Kinn sind verschwommen getüpfelt. Die obere Färbung dieses Vogels sieht am meisten der Färbung des Grünfink-Weibchens ähnlich. Die Schilderung des Biotopes unterlasse ich, da sie in TURCEK’s Mitteilungen (TURCEK, 1959, 1961) ausführlich genug behandelt ist. Doch ist es beachtenswert, dass der Vogel sich sozusagen am Rande des Dorfes aufhielt und nicht an einem ferne- ren, ungestörteren Ort. Auch aus der nördlichen Heimat des Karmingimpels ist das Intravilar-Nisten bekannt, es ist aber nicht der typische Standort, worauf schon die früheren ungarischen Verfasser hinwiesen. Bei den sich verbreitenden Vogelarten tritt Syrantropismus oder eine Neigung dafür auf und die, daraus erfolgende bionomische Veränderung ist eine Begleiter- scheinung der Expansion. Fast bei allen expansiven kontinentalen Vogelarten ist irgendeine Ausserung des Synantropismus hemerkbar, und zwar stammt das ent- weder von dem Grundzug der Ekologie der Vogelart (Streptovelia decaocto, Dend- drocopos syriacus, Serinus serinus, zu gewissem Grade Phoenicurus ochruros, Galerida cristata und Passer domesticus), oder es ist eine, durch den Adaptations-Prozess erworbene Eigenschatt. (Bei solchen Rassen kann man zwei Populationen unterschei- den, und zwar eine „städtische” und eine „Wald-” oder „Feld”-Population. Solche sind Turdus pilaris, Turdus iliacus, Turdus viscivorus, Columba oenas, Corvus frugi- legus, Corvus corax usw.) Das äussert sich möglicherweise nur darin, dass der Vogel die bewohnten Orte nicht nur nicht vermeidet, sondern — wenn auch unregelmässig — sogar dort nistet. (Hippolais pallida, Erythrina erythrina und ähnliche.) Diese Eigen- schaft der sich verbreitenden Vogelarten dient zu ihrem Besten und befördert die Verbreitung beträchtlich, besonders wenn die Verbreitung in den äusserst zivilisier- ten Gebieten Europas vor sich geht. Diese Feststellungen bringen uns zu der Schluss- folgerung, dass Synantropismus und ähnliche Erscheinungen die qualitative Ausse- rung des Adaptations-Prozesses sind, wobei bestimmte Vogelrassen seit langen Zeiten ihren Einfluss auf die unmittelbare Umgebung des Menschen, oder auf die, durch ihn veränderte Natur, ausüben. Synantropismus und ähnliche Erscheinungen sollten daher unter die positiven Faktoren und Ursachen der Expansion eingereiht werden. Mit dieser Problematik werde ich mich in allen Einzelheiten in einer anderen Abhandlung befassen. Die Verbreitung des Karmingimpels — wie dies die bisherigen Beobachtungen beweisen, — vollzieht sich in der Form langsamer und vorgeschobener Ansiedlungs- versuchen. Das bedeutet, dass einzelne Paare oder kleine Gruppen weit über die Gren- zen des Nistenareals (über 100 Km.) isoliert nisten oder zu nisten suchen. Entweder wird der neuentstandene Nistort weiterbestehen und die hier anwachsende Popula- tion wird dann später auch das Gebiet zwischen dem neuen Nistort und dem Nido- areal besetzen, oder wird er infolge ungünstiger Einflüsse verlassen. In der Form erfolgreicher und erfolgloser vorgeschobener Ansiedlungsversuche erobert sich die Rasse neue Nistgebiete und erweitert deren Grenzen. Das ist die Diskontinuitätsform der Verbreitung und die typische Verbreitungsform des Karmingimpels, des Kram- metsvogels und der Weindrossel (siehe RommeL, 1953 und PEITZMEIER, 1955). Ich halte das Nisten des Karmingimpels in dem Vägtal für so einen vorgeschobenen Niederlassungsversuch, wobei der Nistort ständig werden könnte, vorausgesetzt, 189 dass die Faktoren, welche die Bewegung des Karmingimpels verursachten, sich weiterhin günstig gestalten. Nach einiger Zeit könnte sich die hier anwachsende Popu- lation mit den isolierten Nistorten in Central-Polen vermengen und damit wäre die südliche Nidoarealgrenze des Karmingimpels in Europa in die nördlichen Teile des Karpatenbeckens verschoben.” Turdus iliacus tliacus L. In den letzten zwei Jahrzehnten ist in Europa unter den nordischen Drosselarten die Weindrossel diejenige, die sich gegen Westen oder Südwesten verbreitet. In Nord- europa, in der Baltischen Republik hat sich die Südgrenze ihres Nistgebiets während zehn Jahren mehr als 109 Km. nach Süden verschoben (Work 1960). Die geographische Ausbreitung einzelner Arten wird meistens durch Populations- zuwachs hervorgerufen, was zuerst eine ökologische Verbreitung zur Folge hat. Diese zwei Phasen der Verbreitung (Zuwucls der Population und Ökologische Verbreitung) treffen wir auch bei der Weindrossel an. Laut MALCEVSKIJ (1958) nimmt die Wein- drossel neuerdings von ihr bisher unbewohnte Biotopen ein. Sie nistet in Alleen, Parks und Gärten, in Dörfern und Städten gleicherweise. In ähnlichen Orten nistet sie auch in Polen (WoLr, 1960). Ich schreibe dieses Symptom der Neigung zum Synantro- pismus zu. Der Anwuchs der Population und das Eindringen in die unmittelbare Umgebung des Menschen (was das Ergebnis eines Adaptatiensprozesses ist, wie es schon beim Karmingimpel erwähnt wurde) zieht eine geographische Ausbreitung nach sich. Diese Ausbreitung, wie auch beim Karmingimpel, ist eine Diskontinuitäts-Ausbrei- tungsform, die mit vorgeschobenen Ansiedlungsversuchen beginnt. Ein solches Nisten der Weindrossel ausserhalb des Areals wird in Europa durch viele Angaben bewiesen. Diese Angaben sind zugleich die Beweise für das Expansivitätspotential der Weindrossel. Auf Grund der Nistangaben ausserhalb des Areals in Europa kann man im XX. Jahrhundert zwei Verbreitungswellen der Weindrossel unterscheiden. Die eine verlief in den dreissiger Jahren (1925—1938) mit zahlreichen Angaben über wahrschein- liches Nisten in Deutschland, vorwiegend in den Alpen (NIETHAMMER, 1937; Mure 1951, MAKATSCH, 1956; GERBER, 1939) und in den Karpaten (GYÖREFY, 1929). Die zweite Bewegung fängt i in den fünfziger Jahren an und dauert bis in die Gegen- wart. Über die neueste Verbreitung der Weindrossel gibt uns Wozx (1960) in seinen Angaben Bescheid; laut dieser sind seit 1954 drei isolierte Nistorte in Mittel- und Süd- Polen entstanden, und zwar in der Gegend von Poznan (1957), Bialystok (1957 —58) und am südlichsten um Wroclaw (1954). Noch weiter südlich kommt sie als Nistvogel in den Karpaten vor. Die Vogelwelt des Naturschutzgebietes von Pienyin erforschend, habe ich am 3. Juli 1960 das Nest der Weindrossel auf der Insel des Flusses Dunajec neben Cerveny Klästor (Rotes Kloster) gefunden. Die Eltern haben ihre fünf — cca. eine Woche alte — Jungen gefüttert. Das Nest war auf einem Weidenbusch in 1 m. Höhe. Ich habe nur das Nisten von einem einzigen Paar festgestellt. (MoSansky, 1961, 1962). Dies ist im Karpatenbecken die erste Angabe über das Nisten der Weindrossel. Bei den älteren Angaben — mit einer Ausnahme — fehlen die Beweise des Nistens, oder sie sind zweifelhaft. Diese Angaben sind: Vlaëské Mezifici (Vsetiner Gebirge, die noch zu den Karpaten gehören) — Morava, * Nach Fertigstellung dieses Artikels sind in der Slovakei noch an folgenden Orten brütende Karmingimpel gefunden worden: neben dem Talsperrdamm von Árva hat DarorA im Jahre 1962 das Nisten von zwei Paaren festgestellt [vorläufiger Bericht über das Nisten des Europäischen Karmingimpels, Carpodacus erythrinus) Pall)] bei der Talsperre Oravskä prichrada. Biológia XVIII (7 119221, 1963). Ferner ist bei SmiZany, unweit des Erholungsheimes Cingov in 1963 ein brütendes Paar bestätigt worden. Cingov liegt in Luftlinie auf eine Entfernung von cca. 5—6 km westlich von Igló (Marova M., 1963: Pozorovanie v prirode. "Ochranca prirody a pamiatok III (9): 122): 190 OSSR, Juli 1898. JANDA hat einen noch unausgefärbten Vogel bekommen, der angeb- lich vom Nest gesammelt wäre (JANDA, 1904). Kezmarok (Kézsmark) — CSSR, 6. Juli 1927. GYÖRFFY hat einen aus diesem Jahr stammenden, schon entwickelten, jungen Vogel gefunden (GYÖRFFY, 1929), der in dem Ungarischen Ornithologischen Institut in 1945 zugrundeging. Von den unmittelbar benachbarten Gebieten ist noch die von der Nordseite der Karpaten stammende Angabe von KARLINSKI (1882 ex STRAUTMAN 1954), erwähnens- wert: diese war bisher die einzige autentische Nistangabe aus den Karpaten. Es ist auch eine Angabe von Süd- Morava (CSSR) vom 11. Mai 1907 bekannt, welche aber höchstwahrscheinlich nur einem späten Zug zuzuschreiben ist. (ZDOBNITZKY, 1907). In der Hohen-Tatra hat Dr. M. BALIS in 1958 flugge Weindrossel-Junge beobachtet, leider aber blieb auch diese Angabe ohne Beweis (MOSANSZKY, 1962). Ausser diesen allerletzten Data von Polen und den Karpaten sind noch eins aus Nordwest-Böhmen (NEKLEROV, SALASEK, 1960) und mehrere aus Bayern (Wüsr, 1959, 1962) bekannt, welche das Sommervorkommen der Weindrossel beweisen. Der Umstand ist bemerkenswert, dass das extra-areale Nisten der Weındrossel sich in Mittel-Europa wieder vorwiegend auf die Alpen- und Karpaten-Gebiete be- schränkte, wie wir das auch in der zweiten Hälfte des vorigen Jahrhundertes (NIET- HAMMER, 1937, JANDA, 1904) und in den dreissiger und fünfziger Jahren unseres Jahr- hundertes verfolgen konnten. Eineähnliche E rscheinung können wir beim Vorkommen des Karmingimpels in den Karpaten erfahren. Diese Tatsache beweist, dass einige Vogelrassen, die ausser ihrer Nistzonen brüten, solche Orte aufsuchen, wo die Lebens- verhältnisse denen ihrer Heimat am ehesten gleichkommen und welche sie sogar nach Brutpausen von mehreren Jahrzehnten wieder aufsuchen können. Turdus pilaris L. Die Fachliteratur beschäftigt sich unter den vordringenden nördlichen Vogel- rassen am meisten mit der Bewegung der Wacholderdrossel. Von diesem Gesichts- punkt aus betrachtet ist sie der würdige nördliche Gegenspieler der expansiven Tür- kentaube. Ihre Verbreitung in Europa ist schon seit dem ersten Drittel des vorigen Jahr- hunderts bekannt und besonders in Deutschland wird sie mit grosser Aufmerksamkeit verfolet. Dasselbe kann von ihrer Verbreitung in den Karpaten nicht behauptet werden, wo die Wacholderdrossel auf Grund ihres sporadisches Nistens, schon seit der Jahrhundertwende, ganz unrichtig, für einen ständigen Nistvogel der Karpaten gehalten wird. Die einzelnen Angaben über das Nisten der Wacholderdrossel in den Karpaten bis ca. 1950, halte ich für einen vorgeschobenen Niederlassungsversuch der polnischen Population, denn in den Zeiten vor 1950 überschritt die Grenze ihres vollständigen Verbreitungsgebietes die Karpaten nicht. Die Verbreitung der Wacholderdrossel in Mittel-Europa stockte längere Zeit bei den Karpaten und dem Oberlauf der Donau. Die Expansion setzte sich nur in West- Europa fort, wo jetzt einige nistende Paare das Gebiet der Niederlande und Frank- reich erreichten und in südlicher Richtung die Grenze der Schweiz, am Bodensee. Die Verbreitung nach Süden in Mittel-Europa wird erst nach der Jahrhundertwende wieder lebhaft, als die Wacholderdrossel die süddeutsche und österreichische Strecke der Donau überschreitet (NIETHAMMER, 1951.). In den West-Karpaten dagegen nistet sie erst in den letzten zehn Jahren regelmässig, (MOSANSKY, 1962) daweil bleibt der Bergricken der Ost-Karpaten noch immer die Süderenze ihrer Verbreitung (STRAUT- MAN, 1954). Die Nistdata in dem Karpatenbecken bis 1950 inklusive sind: 1. Molnarszecsòd, — West-Ungarn, 17. Mai 1901. L. MOLNÁR hat hier ihre Eier gesammelt, die in Szombathely (Steinamanger) im Museum sind (CHERNEL 1901). 2. Mlynéeky (Tätrahäza, 5 Km. nördlich von Kézsmark) — CSSR, 24. Mai 1905. W. Mauks (1916) beobachtete zwei Paare nistend. 3. Levoéa (Lőcse) — CSSR, 20. Juni 1906. GRESCHIK (1907) beobachtete eine Familie. “ 4. Jablonica —CSSR, 1924—25. JIRSIK (1927) erhielt ein Geheck von diesem Ort. Jırsik kennt in diesen Jahren die Wacholderdrossel in den Klein-Karpaten und 191 in dem Vorgebirge der West-Karpaten (in der Gegend von Nyitra) als ständigen Nistvogel. Derzeit ist ihr Nisten dort unbekannt (FERIANC, 1941). 5. Hradiste (Sziklavärhely) — CSSR, ohne Datum. FERIANC erwähnt es als Nis- tort, wo 2—3 Paare nisten. 6. Hanság (Wasen) — Ungarn, 1927. Laut L. CsEPI, Heger, dasselbe Paar brütete dreimal im Jahr in einem Nest. Die Jungen der letzten Brut sind in August ausgeflogen (STUDINKA, 1932). 7. Lebeny — Ungarn, 1932. J. CsEPI hat von ihrem Nest Kenntnis gehabt. (STUDINKA, 1932.) 8. Lébény — Ungarn, 21. Juni 1932. STUDINKA in M. VasvArI’s Gegenwart hat ein nistendes Weibchen am Ufer des Flusses Räbca erlegt (STUDINKA, 1932). 9. Mosonszentmiklös Ungarn, 28. Juli 1932. STUDINKA hat zwei Exemplare beobachtet (STUDINKA 1932). 10. Liköcs-puszta (neben Raab) — Ungarn, 27. Juli 1930. HEGYMEGHY erwähnt die Erlegung eines Exemplares (HEGYMEGHY, 1932). 11. Liköcs-puszta (neben Raab) — Ungarn, 22. August 1932. HEGYMEGHY hat von einem vierer Schwarm ein Stück erlegt (HEGYMEGHY, 1932). Angaben über das Nisten der Wacholderdrossal in dem Karpaten-Becken ab 1950: 12. Liptovsky Mikulás (Liptöszentmiklös) — CSSR, 5. Juni 1951. B. MATOUSEK (1956) hat hier ein Geheck gesammelt. fe 13. Korytnica (Nieder-Tatragebirge) — CSSR, 1955. HANZAK (1954) beobachtete hier einen Vogel und nimmt daher sein Nisten an. xs 14. Nizny Smokovec — Velky Slavkov (Hohe-Tatra) — CSSR, 14. Mai 1955. Ein Nest mit Jungen wurde hier gefunden (BALÂT—HAVLIN —HUDEC, 1955). 15. Velky Slavkov (Hohe-Tatra) — CSSR. 14. Juni 1955. Ein altes Exemplar wurde beobachtet (BALÂT—HAVLIN—HUDEC, 1955.) 16. Javorina (Hohe-Tatra) — CSSR, 30. Juni 1957. Ein fütterndes Exemplar wurde beobachtet (FERIANC—FERIANCOVA, 1958). È 17. Oravskä& priehrada (Wasserkraftwerk bei Arva) — CSSR, 1958—59. In dem Fichtenwald längst der Ufer haben 6—7 Paare genistet (FERIANCOVA, 1959). 18. Plavnica (bei dem Poprad-Fluss) — CSSR, 12. Juli 1960. Zwei Paare haben ihre Jungen gefüttert (MoSANSKY, 1962). i 19. Králová Lehota — Podtureü (neben dem Fluss Vag) —CSSR, von Mai bis September 1959. TURCEK (1961) erwähnt diese Drosselart als eine dort nistende in dem Namenverzeichnis der Vögel, die die Flussufervegetation bewohnen (TUR- CEK, 1961). Diesen literarischen Angaben füge ich meine neuesten Data bezüglich des Nistens der Wacholderdrossel hinzu: 4 20. Liptovsk4 Maga (bei dem Väg-Fluss) — CSSR, 9—13. Juni 1962. Zwei Paare habe ich beobachtet, als sie von den Wiesen des Uberschwemmungsgebietes regel- mässig Nahrung in den naheliegenden Wald trugen. 21. Vazec, — CSSR, 9. Juni 1962. Ich sah ein nistendes Paar in einer Fichten- gruppe neben der Landstrasse. Ein Beweisexemplar habe ich für unseres Museum eingesammelt. 22. Strba — Mengusovce, — GSSR, 9. Juni 1962. Ein Exemplar sah ich in den Bäumen der Allee. 28 23. Stará — Lesnä (Hohe-Tatra), — CSSR, 21. Juni 1962. Von den Dorf-weiden flogen zwei Paare fütternd in die nahe Fichtengruppe. Nach der Analyse der angeführten und von den umliegenden Gebieten hier nicht erwähnten Angaben (STRAUTMAN, 1954; Kux—SvoBODA— HuDec, 1955; BALAT, 1953; HLADIK 1957; ZDOBNITZKY, 1907; DostAL, 1905; ZDOBNITZKY, 1908; JANDA, 1906; HArtA, 1907; SoroLowskI, 1958; MiczyNskI, 1960: MIOZYNSKI, 1962: SZARSKI, 1955; KEVE, 1950 usw.) bin ich zu folgendem Ergebnis gekommen. In Mittel-Europa kann man vom Jahre 1900 an drei Verbreitungswellen der Wachol- derdrosselen unterscheiden, die voneinander durch eine Stagnations- und eine Reg- ressivperiode geteilt sind. Die erste Welle fängt gleich in den Jahren nach der Jahr- hundertwende an, als die Wacholderdrossel den Oberlauf der Donau übertritt (1904— NIETHAMMER 1951) und zum gewöhnlichen Vogel in den Wäldern der südlichen Hochwassergelände der March wird (KUx—SvoBoDpA— HUDEC, 1955; HALLA, 1907; 192 ZDOBNITZKY, 1907; usw.); in dem Karpetenbecken, am südlichsten bei Molnasze- csőd (CHERNEL, 1901) und am Fuss der Hohen-Tatra und bei Levoéa und Mlynéeky (GRESCHIK, 1907; Mauxs, 1916) versucht sie abgesonderte Nistorte zu besetzen. Von 1910 bis 1925 wissen wir von der Bewegung der Wacholderdrossel in dem Karpatenbecken nicht viel und erst nach dieser Stagnation sind wieder Nistortan- gaben zu finden. Den Anfang dieser zweiten Verbreitungsweile kann man von 1925 an rechnen, da wir aus dieser Zeit mehrere Nistortangaben besitzen und zwar aus Nordwest- Ungarn (Wasen, Raab; STUDINKA 1932: HEGYMEGHY, 1932), aus der Südwest-Slovakei [(JIRSÍK, 1927; FERIANc, 1941). In dieser Zeit wächst auch die Population in den Wäldern der Hochwassergelände von Mähren an. Die Nistvögel der Population aus Wasen stammen höchstwahrscheinlich von den südwestslovakischen Nistorten. Aus diesen Jahren haben wir keine Angaben über die Population der Tatra, es ist aber anzunehmen, dass diese Verbreitungswelle sich auch dort äusserte. Nachher folgt eine stärkere Regression, wie das in Österreich (NIETHAMMER, 1951), in Ungarn (in Wasen hört der Nistort auf), besonders in Süd-Mähren (KuUx—SVOBODA—HUDEc, 1955) und in der Südost-Slovakei wahrnehmbar ist. In dieser Periode hat sich die Wacholderdrossel derart nach Norden zurückgezogen, dass wir aus dem Karpaten- becken keine Angaben mehr über ihr Nisten besitzen. Den Anfang der dritten Welle können wir von 1950 an rechnen, sie aber trägt im nördlichen Gebiet des Karpatenbeckens nicht mehr die Charakterzüge eines Nis- tens ausser dem Areal, (Isolation, Systemlosigkeit), sondern beweist die Grenzver- schiebung der Verbreitung der Wacholderdrossel. Das Nidoareal der Wacholderdrossel erstreckt sich in Mittel-Europa auch auf die Karpaten. Nach ihrem Eindringen in den Karpatenbecken erscheint die Wacholderdrossel in der Nord-Slovakei, westlich der Nistorte bei Plavnica, als eine nistende Spezies. Das bisher isolierte Nistgebiet der Wacholderdrossel-Population vereinigte sich mit dem in Polen und dadurch auch mit dem zusammenhängenden Verbreitungsgebiet der Population in Nord-Kuropa. Wenn wir all dies über die Verbreitung der Wacholderdrossel zusammenfassen, können wir bis 1962 einschliesslich ihre südliche Grenze in dem Karpatenbecken vom Osten nach Westen folgenderweise feststellen: in der Karpaten- Ukraine (STRAUTMAN, 1954) und der Ost-Slovakei (MoSAnsky, 1962) nistet sie nicht. In den Ost-Karpaten und in dem östlichen Teil der West-Karpaten nistet sie nur an der Nordseite, so dass hier, im grossen und ganzen. der Kamm der Karpaten die Südgrenze der Verbreitung der Wacholderdrossel bildet. Von hier läuft nun die Grenzlinie an der Innenseite der Karpaten, und zwar in südwestlicher Richtung in den Tälern der Flüsse Popräd und Vág bis Liptovsky Mikulás, wo sie weiter südlich den Wasserscheidesattel der Gebirge Niedere Tatra und Hohe Tatra erreicht. Leider haben wir über die Verbrei- tung der Wacholderdrossel in der Mittel- und West-Slovakei keine genauen Angaben, daher kennen wir auch diesen Abschnitt der Südgrenze von Korytnica (Nieder-Tatra) nicht genau. Da wir aber ihre gegenwärtige Verbreitung in Mähren kennen, können wir die Grenzlinie beiläufig in westlicher, sodann in nordwestlicher Richtung wei- terziehen, das Gebiet des Karpatenbeckens in dieser Richtung verlassend. Südlich von dieser gegebenen Linie nistet die Wacholderdrossel in dem Karpatenbecken nicht. (Siehe Karte 28. a.) In der Geschichte der Verbreitung der Wacholderdrossel in dem Karpatenbecken spielt das Tatragebirge eine wichtige Rolle, beziehungsweise die Fluss- und Bach- täler am Fusse der Hohen-Tatra. Die Wacholderdrossel nistet nämlich in den Tälern, auf den Bergrücken oder Kämmen der Hohen-Tatra im engeren Sinne nicht. Sie ver- breitet sich nur in breiteren Tälern, wo sie in eine Höhe von 609 bis 1100 m. vordringt und nur ausnahmsweise nistet siein höheren Regionen. Dieses Gebiet ist seit langer Zeit ein wichtiges Zentrum der Verbreitung der mitteleuropäischen Population der Wacholderdrossel wohin sich ihre vereinzelten vorgeschobenen Ansiedlungsver- suche in dem XIX. und XX. Jahrhundert zentralisierten. Über die Ursachen der Arealschwankungen sind mehrere Theorien und Hypotesen bekannt. Mit diesem Problem beschäftigen sich am meisten die Zoologen der nördlichen Länder (PALM- GREN, KALELA, KUMARI, SALOMONSEN und noch andere). Obwohl es nicht in meiner Absicht liegt, mich hier mit diesen Theorien zu beschäftigen, möchte ich doch einige Bemerkungen über die meistverbreitete Theorie äussern, u. zw. über diejenige die die Veränderung des Europäischen Klimas als Grund annimmt. 13 Aquila 1962-63. 193 Die langsame, aber ständige Wärmezunahme des Europäischen Klimas, die seit, einem Jahrhundert vorsichgeht, ist eine bekannte Tatsache. Damit wird, oft in sehr vereinfachter Form, die Bewegung mancher Faunaelemente in Europa erklärt. Obwohl es zweifellos ist, dass die Verbreitung einiger südlichen Vogelsorten gegen Norden in unmittelbarem Zusammenhang mit der Veränderung des europäischen Klimas steht, dürfen wir aber auch in diesem Fall nicht vergessen, dass ähnliche Er- scheinungen der Populations-Dynamik Ergebnisse gemeinsamer Einwirkung mehrerer Faktoren sind und sehr verwickelte Zusammenhänge haben. Die klimatische Ver- änderung ist nicht gleichmässig, sondern sie hat Zentren. So ein Zentrum war in der ersten Hälfte unseres Jahrhunderts über dem Ost-Balkan (KEVE, 1960) und über dem Nordatlantischen-Ocean (SALOMONSON, 1948) usw. Die Kompliziertheit der Erscheinung geht auch aus dem hervor, dass die europäische Vogelbewegung zwei entgegengesetzte Richtungen verfolgt. Um die richtige Fährte bei der Suche um den Anlass der europäischen Vogelbewegung finden zu können, müssen wir unbedingt. die Suche um die gemeinsame Ursache der ganzen Bewegung zum Ziel setzen, ohne Rücksicht auf die Verschiedenheit der Richtung, Intensität oder anderer Faktoren der Bewegung. Der gemeinsame Faktor muss ein solcher sein, der sowohl bei südli- chen, als auch bei nördlichen expansiven Rassen Populationszunahme hervorrufen kann, was zu einem Zuwachs an Rassenareal führen mag. Bekannte äussere Faktoren, welche mittelbar oder unmittelbar die Populations- zunahme einzelner Vogelarten hervorrufen können, sind meiner Ansicht nach folgende: 1. die Veränderung des Klimas und der Umgebung (beide durch natürliche Entwick- lung), 2. die beständige Steigerung der Wirkung antropischer Faktoren und infolge- dessen die Veränderung der Lebensräume. Ich halte die inneren Faktoren, die auch auf die Populationszunahme einzelner Rassen Einfluss haben, für nicht so wichtig, denn entweder passen die sich dem Einfluss äusserer Faktoren an, oder wenn das nicht der Fall wäre, rufen sie durch die natürliche Selektion früher oder später das Aussterben der Vogelart hervor. Von den äusseren Faktoren sind das Klima und der Mensch diejenigen, die auf die Umgebung einen Einfluss haben und ihre Veränderung zustande bringen. Damit möchte ich die Möglichkeit der Wechselwirkung nicht ausschliessen, da diese Tatsache bestätigt ist. Daraus folgt also, dass die Veränderung in dem Po- pulationsniveau, abgesehen von den inneren Faktoren der Rasse (ekologische Valenz, Propagationsbiologie, Ethologie usw.), anerster Stelle von dem Einfluss abiotischer und antropischer Elemente abhängig ist. Diese rufen direkt oder indirekt die Ver- änderung der trofischen, topischen und anderen wichtigen Faktoren hervor, die danach die nächsten Urheber der Populationsdynamik werden. Auch in der Verbreitung der nördlichen Vogelarten ist die Veränderung des Klimas und der Einfluss der Zivilisation die gemeinsame Ursache, und auf diesem Grund ist sowohl die Verbreitung der nördlichen, wie auch der südlichen Arten in Europa zu erklären. Die ausführliche Behandlung dieser Entwicklungsfrage und ihr Tatbe- weis ist in meinem Werk über die Expansion der nördlichen Drosseln zu finden (Mo- SANSKY, 1962). 194 ADATOK A FENYORIGO FÉSZKELÉSÉHEZ i A NYUGATI-KARPATOKBAN Stollmann András Vágvölgyi múzeum, Zsolna (Zilina, CSSR). KocyAn (7) a múlt század alkonyán még nem tudott a fenyőrigó ( Turdus pilaris) fészkeléséről Árván és a liptói Tátra északi oldalán. Az első bizonytalan. fészkelési adat GRESCHIK-től (4) 1906-ból származik, aki fiatal, alig repülős példányok alapján. tételezte fel e faj költését Lőcse környékén. Utána MAUKS (9) 1915-ben a Magas- Tátra tövében mutatta ki a fenyőrigó fészkelését. 28. ábra. A fenyőrigó elterjedése Szlovákiában 1960-ban Abb. 28. Die Verbreitung der Wacholderdrossel in der Slovakei im J. 1960. A térképen a helységek számozása egyezik a szövegben felsorolt helységek számozásával (1. = az areálon kivül fészkelő helyek 1900—1910 és 1920—1935 között, — 2. — Az elöretolt letelepedési kisérletek területének hozzávetőleges határai 1900—1910 és 1920—1935 között — 3. — 1950—1962 közötti fészkelő helyek, — 4. — Azon helységek csoportja, ahol 1950—1962 között a fenyőrigó meg- jelent, de nem fészkelt, — 5. — A fenyőrigó areáljának déli határa a Kárpát-medencében 1962-ben). — Die Numerierung der Ortschaften auf der Karte stimmt mit den Nummern der Ortschaften im Text überein (1. — ausserareale Nistplätze im Zeitraum zwischen 1900—1910 und 1920—1935.— 2. = die approximative Grenzen der vorgeschobenen Niederlassungsversuche in den Jahren 1900—1910 und 1920-1935. — 3. = Nistplätze in 1950—1962—4. = Ortschaften wo zwischen 1950-1962 die Wacholderdrossel nicht gebrütet hat, nur erschienen ist. — 5. = die Südgrenze des Areals der Wachol- derdrossel im Karpatenbecken in 1962 13* 195 JIRSIK (6) elhamarkodott kijelentését (1927) a fenyörigök szlovákiai állítólagos gyakori fészkelésére vonatkozólag FERIANC (2) 1941-ben helyesbítette. Marouëex (8) 1951-ben Liptovsky Mikulás (Liptészentmiklés) környékén, BALAT (1) 1955-ben a Magas Tátra tövében (Vel’ky Slavkov), FERIANCOVA (3) 1959- ben az árvai tó mellől, TURCEK (in verb.) 1959-ben Liptovcky Hrádokról és DAROLA (in verb.) 1960-ban a Pieniny nemzeti parkból bizonyította a fenyőrigó fészkelését. Ide tartoznak még az általam 1960-ban észlelt Turdus pilaris kolóniák a Vág völgyé- ből (Králová Lehota, Ivachnová). Míg az első szórványosnak mondható fészkelési adatok (GRESCHIK — MAUKS) valami oknál fogva lemaradt esetleg beteg példányok alapján tételezhetők fel, addig az újabb időkből származó adatok azt a nézetet igazolják, hogy a fenyőrigó meg- jelenése és letelepedése a nyugati Kárpátokban egy északkeleti irányból jövő prog- ressiónak felel meg, ami e faj areálkiterjesztését vonja maga után. A fenyőrigó-fészkelőhelyek az eddigi adatok szerint a Nyugati-Kárpátok- ban rendesen nagyobb folyóvölgyekben, völgyszintben elterülő gyér fenyőállományokban, nedves rétek, legelők közelében voltak találhatók. Táplálékszerzésre rendszerint a közeli legelőkre szálltak, ahol seregély- módra szerezték táplálékukat. Laza fészkelőtelepeiket gyakran közel az emberi településekhez vagy a beltelkeken (Lipt. Hrádok) talál- ták. A fenyőrigó fészkelése az eddigi alkalmi megfigyelések szerint nálunk május— júniusra esik. MATOUSEK pl. VI. 5-én (1951) egy közepesen kotlott 4-es fészekaljat talált. Én 1960. VI. 1-én Ivachnovan közvetlen kirepülés előtt álló fiakat és alig 1—2 napos példányokat is találtam. 3 29. dbra. Fenyörigo-feszek Abb. 29. Wacholderdrossel-Nest Ivachnovä (Ivanchnöfalu) 1. VI. 1960 (Photo: A. Stollmann) 196 Az ivachnovai fenyörigö kolóniában sikerült kimutatnom a Lanius excubitor fészkelését, ami egyben igazolja Hout (5) által már ismertetett tärsuläst (synökia) a Turdus pilaris es Lanius excubitor között. A fenyörigöt, mint fészkelő fajt, KEVE (1950) és STRAUTMAN (1954) a Keleti-Kärpätokban elöször 1944, ill. 1949—50-ben bizonyitottäk. Azóta STRAUTMAN újabb adatai, úgyszintén az eddigi szlovákiai meg- figyelések jól bizonyítják azt a tényt, hogy egy új progressziós madár- fajial kell számolnunk, melynek előretörése a Kárpátok déli völgyeibe egy kimondottan expanzív jellegű mozzanatnak felel meg. 15. táblázat A fenyőrigó ( Turdus pilaris) eddig ismert fészkelőhelyei Eszak-Szlovenszkör No. Lokalita Év Autor Ila Levoca (Lőcse) ....... 1905 GRESCHIK 2. Tatranské Mlynéeky ... 1915 MAUKS 3. Lipt. Mikulás ..... . . . . . 1951 MATOUSEK 4. Velky Slavkov ........ 1955 BALAT 5. Oravskä priehrada ..... 1959 FERIANCOVA 6. Inpbeklradok (5). eo. | 1959—60 | TURCEK, STOLL- MANN he Peyo pie anos coe 1960 DAROLA 8. Ivachnove in. Mu. 1960 STOLLMANN = Krälovä Lehota ....... 1960 STOLLMANN Irodalom — Literatura Balat F.—Havlin J.—Hudec K., 1955: Ptaci zvirena Vysokych Tater. (Zoologické a entomologické listy IV,4 p. 329—352.) Feriane O., 1941: Avifauna Slovenska. (Technicky obzor Slovensky, Bratislava.) Feriancova Z., 1959: Nielkclko ornitologickych poznämok z okolia Oravskej prieh- rady. (Biolögia XIV p. 872—876.) Greschik J., 1906: Turdus pilaris nyári előfordulása. (Aquila XIII p. 222.) Holt H., 1957: Stadien an der Wacholderdrossel. (J. L. Orn. 98, 1, p. 71—118.) Jirsik J., 1927: Seznam Slovenského ptactva. (Sbornik vys. skoly zemed. v. Brne.) Keve A., 1950: A fenyörigö gyakori fészkelése Galíciában. (Aquila, LI-LIV, p. 168—169 et 192.) Kocyan A., 1884: Ptaki sprostrzegane po stronie pölrocrej Tatr. (Pamietniki Towar- zystrwa Tatrzanskiego IX.) Matousek B., 1956: Beitrag zur Oologie der Slovakischen Avifauna. (Biologické pràce II,7.) Mauks J., 1916: (Aquila XXIII p. 361.) Strautman F.N., 1954: Ptici Sovetskich Karpat. (Kiev, AN USSR.) 197 Angaben zum Brüten der Wacholderdrossel in den West-Karpaten von A. Stollmann Povaïské Múzeum, Zilina (Zsolna), CSSR Kocyan [7] wusste am Ende des vergangenen Jahrhunderts noch nichts von dem Brüten der Wacholderdrossel (Turdus pilaris) im Komitat Arva und auf der Nordseite der Liptauischen Tätra. Die erste unsichere Angabe stammt aus dem Jahr 1906 von GRESCHIK (4), der auf Grund junger, noch kaum flügger Exemplare, das Brüten dieser Art in der Umgebung von Löcse annahm. Nach ihm bewies im Jahre 1915 MAUKS (9) das Brüten der Wacholderdrossel am Fusse der Hohen Tatra. Die voreilige Erklärung Jirsix’s (6) (1927) über das angeblich häufige Brüten der Wacholderdrossel in der Slowakei wurde im Jahre 1941 von FERIANC (2) richtigge- stellt. Das Nisten der Wacholderdrossel wurde im Jahre 1951 von Marovusex (8) in der Umgebung von Liptovsky Mikuläs (Liptöszentmiklös), imJahre 1955 von BALAT (1) am Fusse der Hohen Tatra (Velky Slavkov), im Jahre 1959 von FERIANCOVA (3) neben dem Arvaer Teich, im Jahre 1959 von TuRcEK (in verb.) aus der Gegend der Liptauer Hraden und im Jahre 1960 von DaroLA (in verb.)im Nationalpark von Pieniny bewiesen. Dazu gehören noch die im Jahre 1960 von mir gefundenen Turdus pilaris Kolonien im Vag-Tal (Krälovä Lehota, Ivachnovä). Während die ersten spärlichen Angaben (GrEscHIK — MAUKS) als solche, von aus irgend einer Ursache zurückgebliebenen, eventuell kranken Exemplaren anzunehmen sind, beweisen die aus neueren Zeiten stammenden Daten die Ansicht, dass das Er- scheinen und die Ansiedlung der Wacholderdrossel in den West-Karpaten einer aus nordöstlicher Richtung kommenden Progression entspricht, die eine Ausbreitung des Brutgebietes dieser Art mit sich bringt. Nach den bisherigen Daten brüteten die Wacholderdrosseln in den West-Karpaten gewöhnlich in grösseren Flusstälern, in kleinen Fichtenhainen in den Tälern, in der Nähe von feuchten Wiesen und Weiden. Ihre Nahrung suchten sie gewöhnlich auf den nahe liegenden Weiden, ähnlich wie der Star. Ofters waren ihre losen Brutkolonien in der Nähe von menschlichen Siedlungen oder innerhalb derselben (Liptauer Hraden) zu finden. Das Nisten der Wacholderdrossel fällt auf Grund der bisherigen gelegent- lichen Beobachtungen bei uns auf den Mai—Juni. Marousex fand z.B. am 5. Juni 1951 ein bebrütetes vierer Gelege. Ich selbst fand am 1. Juni 1960 in Ivachnovä, unmittelbar vor dem Ausfliegen stehende Jungvògel und am selben Tage auch 1—2 tägige Exemplare (siehe Photographien). Es gelang mir in der Wacholderdrossel- Kolonie von Ivachnovä das Brüten des Lanius excubitor nachzuweisen, was gleichzeitig auch die von Hott (5) bekanntgegebene Gesellung (synökia) zwischen Turdus pilaris und Lanius excubitor beweist. Die Wacholderdrossel wurde als Brutvogel in den Ost-Karpaten im Jahre 1944 bez. 1949—50 von Keve (1950) und STRAUTMAN (1954) bewiesen. Seither beweisen die neueren Angaben von STRAUTMAN, sowie die bisherigen Beobachtungen in der Slowakei voll jene Tatsache, dass wir mit einer neuen, progressiven Brutvogelart zu rechnen haben, deren Vordringen in den Südtälern der Karpaten einen ausge- sprochenen expansiven Charakter hat. Die bisher bekannten Brutorte der Wacholderdrossel ( Turdus pilaris) in der Nörd- lichen Slowakei: siehe im ung. Text. 198 ÖSZI MEGFIGYELES A TÜZESFEJÜ KIRALYKA UDVARLASI VISELKEDESERÖL Samuel Nicolette 1960 október 21-én, csendes esős napon, az észak-tâtrai Javorina kör- nyeken vonulé kirälyka-csapat hangjära lettem figyelmes, majd a szokäsos hiväsoktél eltérő, haragos hang ütötte meg a fülemet. A csapattól kissé különváltan két tüzesfejű királyka ( Regulus ignicapillus ) mozgott, szemmel láthatóan más hangulatban, mint a vonuló közösség. Amikor megláttam őket, az egyik éppen úgy tett, mintha etetné a másikat. Rövidesen el is maradtak a többitől, s köztük a , szóváltás"? egyre harciasabb benyomást keltett. Végül is az egyik menekülésre vette a dolgot, a másik meg utána! Az üldöző fél, kettejük közül, mindig ugyanaz a madár volt, de a nemeket megkülönböztetni ekkor még nem sikerült, mert 2—3 m magasan voltak. Az üldözés során kettejük között a távolság 50 em, legfeljebb 30 em volt, — ennél jobban nem közelítette meg az üldöző az üldözöttet. A menekülő fél közben olykor-olykor visszafordulva, haragos „zi-zi”-vel próbálta a másikat távoltartani. A következőkben a madarak felfelé haladva el- tüntek szem elől, de a , tiltakozás" egyre hangosabbá, és gyakoribbá vált; a „erescendo”-t érezni lehetett. Hirtelen éles hang, majd egy még élesebb, fájdalmat (?) jelző, magas hang hallatszott, s önkéntelenül arra kellett gondolni, hogy az üldöző nemcsak beérte a másikat, hanem talán rá is vágott. Sok idő nem maradt a találgatásra, mert a következő pillanatban már pörögve zuhant lefelé a lábakkal egymásba kapaszkodó, szárnyukkal verdeső két madár. Habár a repeső szárnyak feltétlenül fékezték az esést, egy bizonyos magasság, illetve mélység után mégis felgyorsult, ugyanis ágak sem állták útjukat. A kérdés az volt, széjjel válnak-e földreérés előtt { Az egész azonban olyan extázisra vallott, hogy ez nem volt valószínű. A pörgés utolsó fordulata, kb. 1,5 méterrel a föld felett történt : ekkor az összekapaszkodók egyike éppen a hátával lefelé zuhant. Az ütődés erősen és keményen szólt; a madarak életbenmaradása szinte kétségesnek tűnt. Látni azonban a sűrű aljnövényzet miatt semmit sem lehetett. ( Valószínű, hogy ez a sűrű „päfränyerdö” mentette meg őket.) Mozdulatlanul vártam, ugyanis meg akartam tudni, hogy ha a madarak az ütődést túlélték, hogyan alakul viselkedésük külső beavatkozás nélkül. Kb. félpercet vártam így, de semmi sem történt, közelebb léptem a zuha- nás vélt helyéhez, ismét vártam, de hiába. Így kb. egy és másfél percet tölthettem el, s ezután elhatároztam, hogy megkeresem őket. Mielőtt azonban megmozdulhattam volna, hirtelen mind a két madár felszállt, s kb. félméterre fejem felett elrepülve, egy közeli, alacsony ágra 199 telepedett. Így megällapithatövä vált, hogy tiizesfejti kirälyka párról van szó, a hím ragyogó vörös feje pedig bizonyította, hogy nem idei példány. Félelem nélkül, zavartalanul viselkedtek, de ez inkább a költési időszak önfeledt és a külvilágot figyelembe nem vevő magatartására. vallott, mint a vonuló cinke-fajok szokásos nemtörődömségére. Az ágon egymás mellett ülve, először intenzív tollászkodásba kezdtek,. pontosabban, annak első fázisába, újra meg újra , felfújták" magukat.. Felettébb izgatottak voltak, s így csak kis ideig tudtak veszteg maradni. Rövidesen ágról ágra haladtak felfelé. Szerencsére, útközben az alacso- nyabban fekvő ágakat sem hagyták ki, így megfigyelésükre kitűnő lehető- ség nyílt. A tojó haladt elől, a him követte. Ha a tojó egy ágra telepedett, rendszerint a külső végén helyezkedett el, a hím ugyanarra szállt, de à törzs felé eső végébe. Így kettejük között kb. 20 cm-es távolság adódott.. À hím ezután rövid ugrásokkal fokozatosan közelítette meg a tojót, de ezek az ugrások úgy történtek, hogy közben a madár saját "tengelye kö- rül is fél-fél fordulatot tett, ennek során a tojó hol a hím jobb oldalára, hol a bal oldalára került. Amikor jóformán egészen a tojó mellé ért, — de anélkül, hogy érintette volna —, a him, mint tornász a nyújtón, forogni kezdett, de ezuttal fejjel lefelé. A forgás néha kapkodó, szakaszos, máskor: pedig sima, folyamatos volt. Ezalatt a tojó, állandóan, de immár egészen lágyan és halkan szólt, közben pedig szárnyát rezegtette, nyitogatta. Ez utóbbi mozdulat volt a gyakoribb, s úgy nézett ki, mint valami furcsa. nyújtózkodás-féle, csak annál frissebben zajlott: a szárnyak függőlegesen felfelé álltak, teljesen kitárva. Néhány másodperc múlva a hím abba- hagyta a lefelé-forgást, s most vízszintesen forgott tovább saját tengelye: körül, közben pedig farkát kissé feltartva, legyezőszerűen széjjeltárta. Mikor a tojó, gyakori szárny-nyitogatás után a következő ágra szállott, ugyanez a jelenet megismétlődött. Meg kell azonban jegyeznem, hogy sem a mozdulatok, sem sorrendjük nem volt mindig egyforma. Időnként szerepeltek az etetést utánzó moz- dulatok is, — a him , etette" a tojót —, azonban ilyenkor sem ért hozza. A fejjel lefelé forgás olykor a látványos , tükör-állás"-sá "módosult : azaz a hím a tojó alatt lógott fejjel lefelé, ugyanabba az ágba kapaszkodva, melyen a tojó ült, s majdnem pontosan alatta, tehát függőleges helyzeté- ben, a tojó „tükör-kepet” adta. Mint már az előbbiekből kiderült, a tojó: tulajdonképpen eléggé passzívan viselkedett, ez azonban csak a mozdulat- típusok szegényességét, de nem hangulatát jellemzi. Figyelmét a hím teljesen lekötötte, s nyoma sem volt az előbbi , ellenséges" magatartás- nak, ehelyett odaadó érdeklődést, izgatottságot mutatott. Olyankor ő is: tett egy-egy függőleges vagy vízszintes fordulatot. Pár percnyi figyelés is elég volt ahhoz, hogy világosan kiderüljön, hogy itt nem a „veletlen”-produkälta a jelenséget, hanem olyan mozdulat- sorozat játszódik le, amely kialakult formákkal rendelkezik, násztánc a. javából, fordulatokkal, tänclepesekkel, ahol az ütemet a szenvedély intenzi- tása diktálja, s mértékét szárnyverések, zi-zi kiáltások adják. A későbbiekben a tojó már jobban kivette részét a táncból: amikor a. hím körbe-körbe forgott — vízszintes irányban — , s leginkább egy hely- ben, legyezőszerűen nyitott farokkal, a tojó követte példáját. Feltéve, 200 hogy az ágon volt elég helye, s a közeledő him mellett még elfért, forogni kezdett ő is saját tengelye körül (de nem széttárt farokkal), párjával ellenkező irányban. Ugyanezt megismételték fejjel lefelé forogva is, de ez a forma, az előbbinél jóval ritkább volt. Mindez kb. fél órát tartott. Ahogy az idő telt, az izgalom lassan kezdett alábbhagyni, a tojó fel- tűnésmentesen átvette a vezető szerepet, a hímet ágról ágra hívogatta, s egyre csak V-alakú ágacskákat keresett fel. Ott azután, mintha inten- zíven kutatna valami után, fejét forgatta, de nem csipegette a kérget, hanem az ág hónaljához közel, cinke-módra körbe forgott. Ebben a hím is követte, de itt a , munkát" feltétlenül a tojó végezte. Ekorra már egyre csendesebbek lettek, az izgalom helyét megelé- gedés foglalta el, mozdulataikból hiányzott a sürgölődés, ritkábban szól- tak, s a köztük levő távolság is megnövekedett, ismét kb. félméteressé vált. Egyszerre, mintegy varázsütésre, felszálltak és magasan a fenyők felett elrepültek. Az időjárás rövidesen még „fön” jellegűbbé vált, az eső elállt, meleg szél söpört végig, s mennydörgés mennydörgést követett. Az elmondottak- kal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a részletes megfigyelést az a tény tette lehetővé, hogy a fenyvesekben, bizonyos magasságon innen, a fa- ágak elhalnak, tehát az alsóbb régiókban jók a látási viszonyok, továbbá, hogy az időjárás éppen aznap, helyi viszonylatban is ritkaságszámba ment. Szokatlan meleg volt. Ha a madarak viselkedését összefoglalóan, akarjuk tanulmányozni, ugy a követ- kező pontokban lehetne a jellegzetes mozzanatokat felsorolni: a) Viselkedésük nem volt ad hoc jellegű, hanem arra mutatott, hogy kialakult »ritus”-r61 volt szó, olyan udvarlási szokásról, amely nem egyszeri jelenség, hanem — feltehetően, — bevett szokás. b) Érdekes, hogy ez az udvarlási viselkedés milyen komoly „forma-gazdagsäggal” rendelkezik, hányféle elemet tartalmaz: etetés, tánc, tükör-állás, az összekapaszkodva való zuhanásról nem is beszélve. c) A megfigyelt udvarlási szertartás főbb szakaszai a következők voltak: etetés- utánzása, üldözés, összekapaszkodva való esés, tánc, s lehiggadás során: a V-alakú ágak keresése. d) A tánc lehet egyes vagy páros. A magántánc, inkább a hímre jellemző, s így ezt talán a szószerinti udvarlásnak foghatjuk fel, míg a V-alakú ágak keresése a tojó szerepe. Ez utóbbit, tán fészekhely keresésnek kell" magyarázni, de persze ilyenkor rituális értelemben. Feltehető, hogy ugyanez a rituális szokás, a költési időszak alatt, komoly fészekhely-kereséssé valik. Hiszen az ilyen viselkedes nem igen alakul ki biolögiai szüksegszerüseg nélkül. Erdekes, hogy a közös zuhanäst kivéve, s a nem lätott, csak hallott, fogöcska végjelenetét leszämitva, a madarak sohasem értek egy- mäshoz. Mindezek alapján, talán nem elhamarkodott az a következtetés, hogy az itt leírt jelenetek és a tavaszi udvarlási szokások között nem lehet nagy az eltérés. Természe- tesen mindez valószínűleg még teljesebb és gazdagabb, hiszen ekkor maximális a hormonok működése. Azt is meg kell jegyezni, hogy kopulációra ezúttal nem került. sor: a madarak ugyan kétszer nem voltak szem előtt: a zuhanás előtt, s után, de a fent elmondottak alapján, nem látszik valószínűnek, hogy akár az egyik, akár a másik. esetben bekövetkezett volna. Some Notes on the Autumnal Courtship of the Firecrest by Nicolette Samuel On the 21st of October 1960, near Javorina (North Tatra), I heard the familiar voice of Firecrest (Regulus ignicapillus), and soon discovered a band of about twenty ‚oT so, on their way in the spruce. But what struck me really was a special and angry call from two of the birds, who seemed to be on their own. When I first saw them, one was mock-feeding the other. After a few minutes they were left behind by the ‚others, and when they stopped feeding each other, the scolding began a-new. Harsh notes were uttered ever more rapidly and intensely, then chasing began. The chaser remained always the same, only now and then did the other turn back to give an angry „zee-zee” answer. The sexes couldn’t be distinguished at this time yet, for the birds were moving at a height of about 2—3 metres. During the chase the distance kept between the two never exceeded cca. 50 cm and was never less than cca. 30 em. Moving to the higher parts of the spruce, the birds disappeared for a few seconds, but the angry cries followed rapidly and became louder, — a crescendo was built up, — then was suddenly pierced by a shrill note and another voice met it half way: this was the painful scream of something caught or struck. Its note of terror was unmistakeable. Within a split second the two of them came tumbling down through the branches, clasping each other by the legs, wings flattering full length, sommer- saulting and turning with full-speed. Though the wings naturally played their part of a parachute and in the higher region the branches they collided with slowed their coming down, the question was, what will happen if they hit the ground with such speed? Being in complete extasy it seemed improbable that they should part before they struck the ground. Their last turn in the air was made at about 1,5 m above the ground, just then the bird which was beneath the other had its back downwards. When they struck, the sound came hard and strong, but the birds couldn’t be seen for they landed at ‚a spot thickly overgrown. I remained motionless for I was curious to see their natural reaction — if any, — after this type of landing. I have spent about half a minute or more waiting, but nothing happened, then went nearer and waited again, but in vain. I probably spent about one and a half minute like that, then decided to look for them. Before I could move, up they flew, passing above me about half a metre and landing on a low branch near-by. This time they could be recognised as a male and female firecrest, (Regulus ignicapillus) the male having a vivid red crown, proving thereby that this wasn’t his first autumn. Their unconcerned attitude differed obviously from that of migrating tits, they seemed to be not only fearless, they were utterly blinded by their passion. Sitting side-by-side, their first reaction was the first phase of intensive preening: again and again they blew up their feathers, but their excitement took them off again and in a few minutes they began to fly from branch to branch. When the female settled on one, the male followed, perched on the ‘same, but further off, thus the distance between them was mostly about 20 em. The male then skipped nearer, making half a turn with each skip, thereby having the fe- male once on its left, then on its right. When he got quite near, — hut without touching her, —he began to turn on the twig upside down, vertically. This was done sometimes with jerky movements, other times with smooth turnings. During this display the female constantly gave the now soft ,,zee-zee” call, flattered her wings, but mostly flapping it upwards, with a peculiar movement which reminded of stretching, but was done quite quickly and with spreading. After a few seconds the male would stop "with the vertical turns and begin turning around horizontally, with tail pressed up- wards and fan-like apart. When after a while the female would take to the next branch, the same display would repeat itself. It must be mentioned though, that the type of movements and their sequence was not always the same. Now and then some mockfeeding took place, the male „feeding” the female, but not even in this case did they touch each other. A most spectacular type of movement was that of the »mirror-view” which meant that the male turned vertically, and instead of raising itself on the other side, kept hanging head downwards, nearly exactly under the female, ‘202 holding to the same branch, and thereby nearly being in a diametrically opposite position to her. The female was rather passive in her behaviour, but only considering the variety of movements, otherwise it was most responsive in every way, her excitement was ‘obvious. It even happened once or twice that she also had a vertical or horizontal turn. To look at these antics for a few seconds was enough to convince one that this was by no means an arbitrary situation. It was a dance with figures and pirouettes, where space and time was dietated and measured by the intensity of passion, through wingbeats, ,,zee-zee”-calls and short flights. Later the female took a more generous part in the dance-in the following way: the male danced horizontally round and round small jumps from one side of the branch to the other, mostly remaining on the same place. This was done with wing- spreading and with a tail in fanposition (tail spread). When all this happened at such a distance from the female that there was ample place for her to follow the dance, ‘she began turning too, but always in the opposite direction of the male. They also repeated this vertically, but the horizontal dance was performed more often. This "dance went on for about half an hour. Next came an interesting phase: as the excitement seemed to vane, the female, — who was unobtrusively leading the male from one branch to the other, — again and again stopped at small V-shaped branches. She seemed to be looking for some- thing, turned her head in a searching way, but did not pick at the branches. Then she turned round and round on the branch itself, in a tit-like manner, with the male following. They gradually grew calmer, then later began to feed. Their calls became quiet, and the distance between the two gradually increased to cca. half a metre. Excitement gave place to contentment and the eagerness was gone from their movements. Then ‘on a sudden impulse both flew off, high above the tree tops. In a short time the weather changed, the rain stopped, a warm breeze swept over the valley, and thundering was heard. It must be mentioned that the detailed description was made possible through lucky circumstances: under a certain height in the spruce, the branches are dead, so visibility at the edge of the wood, and up till about 3 m was ideal. At the same time the abnormal weather accounts probably for the behaviour of the birds. To sum up the events observed, the following points could be made: a) This behaviour seems to be more than an „ad hoc” attempt at courting, it seems to be the well-developed ritual of the species, one with a regular pattern. b) It is interesting to note that the „ritual” has a wealth of different forms: mock- feeding, miror-view-display, falling with feet clasped, ete. c) The main parts of the sequence seem to have been the following: mock-feeding, chasing, double-parachute-descent, dancing, — and later, after calming down, — looking perhaps for a potential nesting place. (V-shaped twigs ! ) d) Parts of the figure of the dance are: single and double. The single seems to be the characteristic display of the male, (the „wooing”), whilst looking for a pros- pective nesting place seems to be the part of the female. It must be mentioned that in this case at least, it seemed to be only of a ritual meaning, though in the appropriate season, and after the excitement has vained, it might lead to an effective search for a suitable nesting site. It was also interesting to note, that, except at their fall, — and of course not taking into account the seconds they spent out of sight, — the birds never touched, and that no attempts were made at copulation. Nevertheless it is perhaps not far-fetched to believe that the spring courtship and the one observed are closely related and that there might not be much difference between the two. Probably a springtime display would be more elaborate, for then the whole nervous system is keyed up for mating. 203 FRE RG TRE A CSÎZ MINT A MÁRAMAROSI ES RADNAI HAVASOK FESZKELÖ MADARA Al. Filipàscu A régi erdélyi ornitholégusok (Csatò, Bupa), valamint DOMBROVSKI kutatásai alapján. a csizet (Carduelis spinus) a Kárpátok fenyves erdeinek rendes feszkelöje- nek tartjuk. Biztosabb fészkelési adatokat csak DOMBROWSKI (1) említ, aki 1900. VII. 20-án. alig repülős fiókákat figyelt meg Predeälon. A későbbiek során LINTIA (2) kétségbevonta az adatok valódiságát, amit azzal indokolt meg, hogy a Predeálon. megfigyelt csízfiókáknak vélt egyedek inkább csicsörke fiókák lehettek és idézve SCHENK adatait is, arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a csíz nem fészkel a Kárpá- tokban. A roman, szakirodalom az utolsó 20 évben tényleg nem is foglalkozik a csíz- zel másképpen, csak mint kimondottan téli vendéggel (XI—IV) Romániára nézve. Ha fenti megállapítások a Déli- és Keleti-Kárpátokra vonatkoznak, akkor hitelességük aligha kétséges, mivel a Görgényi Havasok (400—700 m) és Lapusna vidékén a csíz IV. 21. és IX. 3. közti időszakban teljesen hiányzik. Számtalan, a Radnai és a Máramarosi Havasokban végzett madártani kirándulásaim alkalmával, nyáron is találkoztam a csízzel, így öreg és fiatal egyedekkel 1957. VIII. 12—13-an a Dealul Pomohaci (1500 m) nevezetű helyen, a tűlevelű és lomb-erdők keveredésének övezetében, valamint a Radnai Havasokban levő Salhuta helyen kb. 1700 m magas- ságban. Hasonló megfigyelésekkel rendelkezem a Máramarosi Havasok- ból is, ugyanis 1956. júniusában a Pop Iván (kb. 1600 m) forrásnál fiatal és öreg csíz egyedeket sikerült megfigyelnem. 1959. IV. 10— 14 között a Radnai Havasok különböző pontjain (Masivul Ineu, Corongis, D. Glodului, Persa, Persuta, Zimbroaia) párzásban levő esizeket sikerült megfigyelnem. A megfigyelt csizek száma jóval meg- haladta az erdei pintyek számát ebben az időben. Mindenhol párban levő egyedeket, magános tojóját kereső hímet vagy nászrepülést végző csapa- tokat lehetett látni, a hegy lábától kezdődően egészen fel a borókáig. Ez alkalommal nemcsak párzást, hanem magános hímek jellegzetes visel- kedését is sikerült észlelnem. Reggeltől késő estig hallani lehetett a hímek nászénekét. A táj valóság- gal visszhangzott ettől a jellegzetes, tengelichez hasonló di-dilitt, di-dilitt szerű énektől, melyet a meg nem kent ajtó nyikorgásához hasonló hang zárt le. A hímek a fenyők oldalsó ágain egészen a csúcsig egyre feljebb emelkedtek, miközben hivogató éneküket hallatták. Nem ritkán két hímet is megfigyelhettünk ugyanazon a fán, melyek egymással ádáz harcot vívtak. A fentiekhez hasonló helyzettel találkoztam 1959. IV. 24—27 között Máramarosban. Ott a párzási zóna felhatolt teljesen a hegyek tetejére is, 205 mivel a hegyvidék alacsonyabb a Radnai Havasoknäl. Megfigyeltem csizeket a Zarub, Banita és a Mihailescu masszivumban (Stinisoara,. Groapa, Teleteasca, 1400—1500 m). Az eddig elmondottakböl, ügy gondolom, hogy megällapithaté az a tény, hogy a csiz fészkel ezeken a videkeken, annal is inkäbb, mivel a. szomszédos szovjet Kärpätokban a csiz rendes feszkelö madär 700—1800 m magassagokig (3, 6). Irodalom — Literatura 1. Dombrowski, R., 1912: Ornis Romaniae (Bucurest) 2. Dombrowski, R.—Lintia, D., 1946: Pasarile Rominiei. (Bucuresti) 3. Frydrychewicz, J., 1934: Die in polnischen Südost-Karpaten gesammelten Vôgel.. (Acta Orn.Mus.Zool.Pol., Nr. 10, p. 303—318.) 4. Lintia, D., 1950: Ornithological news from the Banat. (Aquila, LI—LIV, 1944—47, p. 172—3 et 196.) 5. Pascovschi, S., 1943: Die Vogelwelt bei Giurghiu. (Mitt. d. Arbg.f. Natw., 1941—42, Hermannstadt.) 6. Strautman, F.I., 1954: Ptici Sovetskih Karpat. (Kiew) The Siskin breeding on the Märamaros and Radna Mountains By Al. Filipäscu In the works of the older Transylvanian ornithologists (CsAT6, BUDA) and as a. result of DOMBROWSKy’s research the Siskin (Carduelis spinus) is considered a regular breeding species in the coniferous forests of the Carpathian Mountains. More certain data on its breeding are mentioned by DOMBROWSKY (1) alone, who had observed just: fledged young at Predeal on July 20th, 1900. Subsequently LINTIA has questioned the verity of this data arguing that the young taken for Siskins at Predeal could have: been Serins (Serinus serinus) and quoting also SCHENK’s data he comes to the conclu- sion that the Siskin does not breed on the Carpathian Mountains. And indeed in the last 20 years the Rumanian Ornithological Literature but dealt with the Siskin as: with a decided winter visitor (November—April). If these statements refer to the southern and eastern Carpathian Mountains, their verity can scarcely be doubted, for on the Gòrgény Mountains and in the countryside of Lapusnya the Siskin is entirely missing within the period between April 21st and September 3rd. In the course of my innumerable ornithological trips on the Radna and Märamaros: Mountains I encountered Siskins also in summer. I met with adults and juveniles on August 12th and 13th, 1957 at the locality called Dealul Pomohaci (1500 m) in the belt of mingling coniferous and leaf-trees, as well as at Salhuta on the Radna Mountains at the altitude of 1700 m. I have similar data from the Märamaros Moun- tains too, where I succeeded in observing adult and juvenile Siskins at the spring Pop Ivan (ca 1600 m) in June 1956. Between the 10th and 14th of April, 1959 at different points of the Radna Moun- tains (Masivul Ineu, Corongis, D.Glodului, Persa, Persuta, Zimbroaia) I could observe Siskins in mating season. Their number fairly surpassed the number of the Fringilla coelebs that time. One could see pairs, solitary males looking for a mate or flocks performing their nuptial flight everywhere from the foot-hills up to the region of the juniper. On this occasion I succeeded in observing not only the act of pairing but also the characteristical behaviour of the solitary males. From morning till late in the evening the nuptial song of the males could be heard, the countryside veritably reverberated with it consisting of characteristical di-dlitt, di-dlitt notes similar to those of the Goldfinch and ending in a screaking sound similar to unoild hinges. The males, the ,,bachelors” were creeping up to the side-branches 206 and tops of the coniferae uttering their coaxing song. Frequently two males could be observed on the same tree fighting fiercely. I met with similar conditions between 24th and 27th of April, 1959 on the Mära- maros Mountains. There the pairing activities were in progress up to the top of the mountains, these ranges being lower than the Radna Mountains. I observed some specimens on the Zarub, Banita and Mihailescu ranges (Stinisoara, Groapa, Teleteasca. 1400—1500 m). From the afore told data,I think, the fact can be established, that the Siskin does: breed on this territory, all the more since on the neighbouring Sovjet Carpathian Mountains the Siskin is a regular breeder up to the altitudes of 700—1800 m (3,6). 207 bo ue MADARTANI MEGFIGYELESEK A FEKETE-TENGER PARTJAN Ornithological observations on the shore of the Black Sea By Miklós Béldi I carried on my observations between the 8th and 20th of July 1959 in the country- side of Constanza along the sandy seashore stretching between Mamaia and Vasile Roaita and on the Agigea Lake located on the same section. This shallow watered laguna of about 12—15 ha. extension in my estimation, is separated from the sea by a sand-dam not more than 30—40 m wide. The railway line between Constanza and Mangalia runs along it in north-south direction. The long stretching lake abounds in open, sandy or muddy shore sections and is fringed by a narrow reedbed at one side. Its surface here and there is interrupted by cropping up water-plants. I account for the species observed in the course of my short stay there as follows: The species seen at the sea were: Phalacrocorax carbo — A few hundred Meters ‚off shorge large nets were fixed to poles on the tops of which the cormorant perching quietly, erect for a long time was a common spectacle. Often all the poles were occu- pied. The Gulls and Terns were never missing at places abounding in fish. — Tadorna tadorna — I saw 1—1 specimen twice on the sea at Eforia and on one occasion a drake with a female on the damp shore of the laguna.—Larus argentatus— They were equally frequent on the sea, on the Agigea Laguna and in the towns along the seashore. In Constanza they often rested on the roofs of the houses. In some parts of the town the Herring-Gulls circling over the houses made a terrible noise in the mornings. — Larus melanocephalus — I encountered it on the sea alone where it could be sighted rather often. It generally plied in flocks from one fishing ground to the other. — Larus minutus — It was very frequent but not so much on the sea as rather on the Agigea Laguna which it haunted in great flocks together with the Herring-Gulls. The species sighted on the Agigea Lake were: Podiceps ruficollis, Podiceps nigri- collis, Podiceps crisiatus, Podiceps griseigena, Ardea cinera, Ardea purpurea, 1xo- brychus minutus, Plegadis falcinellus — Twice I had opportunity to observe flocks of 6 respectively 8 Glossy Ibises alighting on the lake in the late afternoon hours. — Ciconia ciconia, Aythya nyroca, Aythya ferina, Oxyura leucocephala — On every occasion did I see several White-headed Ducks on the lake. — Fulica atra — In very great numbers. — Charadrius dubius, Vanellus vaneilus, Calidris alpina — Only one Dunlin, still black-bellied, made its appearance in the company of Little Stints and different Tringa-species — Calidris minuta, Actitis hypoleucos, Tringa glareola, Tringa erythropus — The later two species were staving at the lake in equally great numbers in the period of my observation. The heads and necks of the Spotted Redshanks were light now, but the flanks still black. — Tringa totanus, Philomachus pugnax, Limosa limosa — On one occasion I found very many Black-tailed. Godwits in the company of Tringas, Terns, Lapwings, Storks, Glossy Ibises, Grey Herons and do- mestic geese on that rather swampy part of the lake near to the village Agigea. — Chlidonias niger, Chlidonias hybrida, Chlidonias leucopterus — Over the shallower part of the lake where its surface was motled with cropping up water-plants crowds of Terns were whirling and fluttering. White-winged Black Terns very often turned up among them but the two other Tern species were much more in numbers. At the beginning of my observation the Terns were in nuptial plumage but by the 20th the number of the transitional dressed ones increased considerably. — Sterna albi- frons, Acrocephalus arundinaceus, Motacilla alba. 14 Aquila 1962—<3. 209 The species observed around the lake, on the turf of the shore and in the nearby maize-fields: Sturnus vulgaris — in large flocks — Pica pica, Coloeus monedula, Corvus frugilegus, Galerida cristata, Oenanthe oenanthe, Passer domesticus, Hirundo rustica, Lanius menor, Athene noctua — within the village Agigea. — Upupa epops, Cora- cias garruézs — one specimen alighted on the turf of the shore. The Roller is frequent in the Dobrudsa. Between Fetesti and Constanza I often saw it, out of the window of railway carriage, perching mostly on telephone-wires. — Merops apiaster — I often admired their fine arching flight over the lake. Species seen at other localities: Chloris chloris — Oriolus oriolus — on the promenade of Mamaia. — Oenanthe leucomela — I saw one on the stone-parapet of the beach of Eforia. — Delichon urbica — here and there, e.g. at Eforia and Vasile Roaita swarms of them. — Apus apus — at Constanza it was the dominating species of the „swallow- like” birds. They were careering and wheeling over and among the tall buildings on the sea-shore in swaıms of several hundreds screaming terribly. 210 ADATOK A ROMAN DUNA-ARTÉR MADARAINAK OKOLOGIAJAHOZ E. E. Vespremeanu, Bucuresti A szerzö a Duna ärterületet mutatja be, mert ellentetben magäval a torkolattal — a deltàval — ezt a területet kevésbé tanulmányozták. Arra törekszik, hogy ezt a területet fiziografikailag mutassa be, figyelembe véve ezeket a tényezőket, melyek a madäreletet e területen befolyásolják. Habár ez geomorfolögiailag és ällatföldrajzilag egy egységet képez, rendszerint két részre szokták felosztani: a Duna-ligetekre és az árterület tavaira (balta). Duna-ligetnek tekintik a Calafat—Calaras és Galati—Isaccea között elterülő részt. A Duna-balta két részre oszlik: Calarasi és Vadul Oii közti rész az „Italomita-balta” és a „Brailai-balta” az 0- és Uj-Duna egyesülésénél. A Duna-ligetek területét négy részre osztjuk fel: 1. Állóvizek — tavak (31. ábra) 2. Folyóvizek — összekötő csatornák (32. ábra) 3. Arvizes terület (33. ábra) 4. Arvizmentes terület (34. ábra). E területek madárélete függvénye a vízállásnak, vagyis az áradás ideje, magassága és időtartama befolyással van a madárélet alakulására. 1. Korai tavasz (korai áradás). Amennyiben e két tényező párhuzamosan halad, nagy madármennyiség jelentkezik, és optimális fészkelési körülményeket talál. Ha azonban e két tényező kiesik az egyensúlyból, a legtöbb faj újra vonulásba fog, követve a folyó irányát (1956). 2. Korai tavasz (késői áradás). A késői áradásnak katasztrofális következményei lehetnek, mert a már kikelt fiókákat elpusztítja (pl. 1961. kanalasgém, 99,8% pusztulás). 3. Rendes tavasz (korai áradás). Ezek a legkedvezőbb tényezők a legtöbb madárfajra nézve. További megfigyelések igazolják, hogy a tojásrakás csak akkor indul meg, ha egy bizonyos viszony alakult ki az áradás és időjárás között. A fontosabb abiotikus tényezők nem egyenként, hanem együtt hatnak. Az ökológiai tényezők a madarak fejlődésének első szakaszában hatnak legerősebben, mert pl. a földön fészkelő fajok fiataljai a hosszú postembrionális fejlő- désük során állandóan ezeknek a tényezőknek vannak kitéve. 14" 211 212 Abb. 30/a. ábra. Arteriilet. Abb. 30/a. Überschwemmungsgebiet (Photo: E. E. Vespremeanu) 30/b. abra. Arviz altal érintetlen terület 30/b. von Üterschwemmungen verschontes Land, Britseu-See (Photo: E. E. Vespremeanu) Harmadik részében a dolgozat az ärterület madärfajainak eloszläsät tárgyalja, felosztva a területet 3 részre: 1. Calafat— Bechet, mely részre jellemzők a lagunai és tengerparti madarak, pl.: piroslábú cankó, széki- csér, lócsér, fattyúszerkő, gólyatöcs. E fajokat rendszeresen a Fekete- tenger lagunáinál találjuk, de viszonylagosan nagy számban költenek ebben a zónában. 2. Bechet— Zimnicea-i zóna átmenetet képez az előbbi és a következő zóna között. 3. Zimnicea—Calaras. Fejlődéstanilag a leg- fiatalabb rész, nagy, sekélyes tavakkal és széles árterülettel, melyek a madarak részére — dús növényzetükkel — a legjobb búvóhelyet nyújt- ják. Ezért pl. Oltenita és Calaras között 98 fajt számoltak meg. Eltűnő félben levő fajok is találhatók itt, pl. : nagy- és kiskócsag, borzas- és rózsás- gödény, gólyatöcs, bütykös hattyú. Gémfélék az egész területet lakják. Egyes fajok visszahúzódását az árterületek geomorfológiai fejlődése idézi elő (kanalasgém), vagy az ember tevékenysége (gödény). Továbbá foglalkozik a szerző a fészkelés sajátosságaival. Pl. egy két- emeletes nyárilúd fészket ír le. Magas vízálláskor a fészek felső része leválik és így a fészekalj megmarad. À küszvágócsér fészkek rendesen a sulyomon állanak, újabban uszadékon (farészek, deszkák) figyelték meg, ami a madarak fészkei számára biztonságosabb elhelvezés. Végül javasolja ennek a területnek (Calafat—Isaccea) új állatföldrajzi beosztását. Zur Ökologie der Vögel des Überschwemmungsgebietes der Donau (Erster Bericht) von Emil E. Vespremeanu — Bucarest Im rumänischen Teil ihres Laufes bildet die Donau eines der interessantesten geog- raphischen und faunistischen Gebiete Europas: das Überschwemmungsgebiet. Indem das Delta schon seit Ende des XIX. Jahrhunderts (ALmAsy, etc.) Gegen- stand der Erforschung wurde und heute gut durchforscht ist, blieben die Donau-Aue — insbesonders den ausländischen Wissenschaftlern — viel weniger bekannt. In dieser Arbeit trachten wir, diese Lücke zu füllen, und erörtern die allgemeine Physiographie dieses Gebietes, mit besonderer Berücksichtigung der Faktoren, welche das Vogelleben in dieser Landschaft beeinflussen. Das Überschwemmungsgebiet der Donau umfasst etwa 1 Million Hektare (Bor- NARIUC, 1962), die sich als überschwemmtes Land in einer Zone von mehreren Kilo- meter Breite entlang des Flusses erstrecken. Obwohl dieses Gebiet geomorphologisch und tiergeographisch eine Einheit bildet, wird sie gewöhnlich in der Literatur in zwei grosse Teile geteilt: die Donau-Aue und die Seen des Überschwemmungsgebietes (rum. —Balta). Der Name Donauaue bezeichnet den Teil des Überschwemmungsgebie- tes, der sich zwischen Calafat—Calarasi und Galatz—Isaccea befindet. Die Aue enthal- ten verschiedene unterschiedliche Sektoren: Überschwemmungsland, grosse, seichte Seen, Sümpfe, Schilfgürtel, Weidenwälder, Inseln, Sanddünen. Von Westen nach Osten erstreckt sich eine Reihe grosser Seen, die manchmal auch in Verbindung stehen und von grosser wirtschaftlicher Bedeutung sind. Die hauptsächlichen See- Komplexe sind: Calarasi—Boian und Jijila—Crapina. Die Donau-Balta wird von zwei grossen Wasseransammlungen gebildet: die „Ialo- mitza-Balta”, zwischen Calarasi und Vadul Où, wo der Borcea Arm mit der Alten Donau auf einer kurzen Strecke zusammenfliesst und die „Braila-Balta”, wo die Alte Donau sich mit der neuen Donau vereinigt. Die Talomitza-Balta ist über 90 km lang, zwischen 4—15 km breit und bedeckt eine Oberfläche von über 80 000 ha. Die Braila-Balta ist nur 60 km lang und bis 20 km breit, mit einer Oberfläche von über 213: 87 000 ha (Conea, 1957). Es muss hervorgehoben werden, dass es sich hier nur um den Raum (Boden und Wasser) handelt, der sich zwischen den Fluss-Armen befindet. Wenn auch die äusseren Auen hinzugefiigt werden, müssen wir etwa 93 000 ha für die Ialomitza-Balta und 117 000 ha für die Braila-Balta rechnen. Vom geomorphologischen Standpunkte betrachtet, bildet das Uberschwemmungs- gebiet der Donau die jüngste, gut individualisierte Formation der rumänischen Ebene. Ihre Entstehung ist in bedeutender Weise von der Donau abhängig, insbe- sonders von deren Wasserstandvariationen, da wegen des Mangels von Regelungs- Seen am Oberlauf und des ungeheueren Wasserquantums am Unterlauf riesige Wasser- mengen zusammenkommen, die dann das ganze Hauptbett übefschwemmen. Das Über- schwemmungsgebiet spielt also die Rolle eines natürlichen Wasserspeichers, in welchem sich im Frühjahr der Überschuss an Wasser ansammelt, um danach langsam in See- richtung abzuziehen. Die spätere Evolution des Überschwemmungsgebietes ist das Resultat der Zusammenarbeit von Fluss, Windablagerungen und biologischer Wir- kung. Deshalb werden von W nach O der Donau entlang, Gebiete auf verschiedenem Evolutionsstufen angetroffen: dies spiegelt sich auch in der Verbreitung der Fauna von Westen nach Osten. Die periodischen Überschwemmungen der Donau prägen dieser Gegend ihr hydro- graphisches Hauptmerkmal auf. Diese können bedeutend oder beschränkt sein, und tragen gemeinsam mit dem Klima (der Wind wirkt besonders durch die eolischen Ablagerungen) zur Evolution dieser Landschaft bei, indem sie auch die Hauptrichtung der biologischen Entwicklung bestimmen. Die biologischen Merkmale der Donau- Aue Das Hauptmerkmal des Überschwemmungsgebietes bildet das Überwiegen der aquatischen Elemente. Trotzdem, im Verhältnis zur Stufe der geomorphologischen Entwicklung, findet man verschiedene Sektoren in denen ein hoher Prozentsatz an- derer Formen angetroffen wird, so z.B. im Westen, wo die fortgeschrittenste Evolution des Überschwemmungsgebietes stattgefunden hat, und wo sich eine Flora und Fauna entwickelte, die den ost-europäischen Steppengebieten eigen ist, mit leichten süd- mediterranen Anklängen. Aber mit dem Vorrücken nach Osten verschwinden diese Formen vollständig. Diese ungleiche Evolution der Donau-Auen von W nach O, erklärt auch das Vor- handensein vielfältiger Biotope, nämlich: 1. Stehende Gewässerseen (Abb. 31.) 2. Fliessende Gewässer Verbindungs-Kanäle (Abb. 32.) 3. Überschwemmtes Gebiet, auch überschwemmte alluviale Landstreifen (rum. — Grind), teilweise überschwemmte Inseln (rum.—popine) und „gradiste” (Abb. 33) u 4. Von Überschwemmungen verschontes Gebiet, Inseln, Berührungszone mit der Ru- mänischen Ebene, Dünen (Abb. 34.) Die Vogelwelt, aus über 12 Arten verschiedener faunistischer Typen bestehend, bildet das vorwiegende Hauptmerkmal der Wirbeltierfauna der in diesen Biotopen lebenden Tiergemeinschaften. à Der Lebensrythmus des Donau-Überschwemmungsgebietes wird durch die periodi- schen Variationen des Wasserstandes der Donau, wobei mehr oder weniger grosse Gebiete unter Wasser kommen, bestimmt (Abb. 37. 38.). Dies hat eine Reihe von Folgen, von denen an erster Stelle die periodischen Änderungen der Lebensbedin- gungen hervorzuheben sind. Für das Leben der Vögel sind drei Aspekte äusserst wichtig: die Periode, der Um- fang und die Dauer der Überschwemmung. Die Überschwemmungsperiode variiert jährlich und kann zu den verschiedensten Daten stattfinden und deshalb gute oder schlechte Brut-Bedingungen bilden. Der Umfang der Überschwemmung wirkt ver- schieden auf den Nestbau, z.B. durch die Vergrösserung oder Beschränkung der Nahrungsareale, u.s.w. Die Dauer der Überschwemmung ist von ihrem Unfang stark abhängig: ein grösserer Umfang bestimmt selbstverständlich eine längere Dauer. Diese hydrologischen Faktoren wirken niemals unabhängig, sondern in engem 'Zusammenhang, und diese gemeinsame Wirkung lässt sich wie folgt darstellen: 214 — äusserst hoher Wasserstand im Februar— April, gefolgt von einer schnellen Abnahme bis zum mittleren Wasserstand. Dies wurde in 1954, 1955, 1958 und 1960 festgestellt: — niederer Wasserstand im Februar— April, gefolgt von einer Zunahme grossen Umfanges; dies wurde 1961 in der Calarasi-Balta beobachtet, mit katastrophaler Einwirkung auf die Nester. — niederer Wasserstand das ganze Jahr hindurch, von dem äusserst kleinen Um- fang der Überschwemmung verursacht (wurde in 1959 beobachtet). Als Ergebnis unserer Forschungen über die Lebensbedingungen der Vögelim Donau- schwemmgebiet, stellten wir die enge Gemeinschaftstätigkeit zwischen den 2 abiotischen Hauptfaktoren — hydrographische und klimatische — fest. Es lassen sich bestimmte Verhältnisse zwischen diesen zwei Faktoren erkennen: der normale Ablauf des Nest- baues — die wichtigste Periode des Entwicklungszyklusses der Vögel — hängt von der verschiedenen Gestaltung dieser Verhältnisse ab. Das Verhältnis zwischen Über- schwemmungsperiode und klimatischen Faktoren tritt in folgenden Aspekten auf: 1. Frühes Frühjahr/frühe Überschwemmung. Dies wird eine "Reihe von Anormali- täten in dem Frühjahrszug hervorrufen, denen auch anormaler Nestbau folgen wird. In diesem Fall wird der Zug auf zwei Wegen erfolgen: die Seen südlich von Kon- stanza und das Donau-Überschwemmungsgebiet. Wenn die zwei Faktoren in Gleichge- wicht bleiben, der Frühling in normaler Weise weitergeht, ohne plötzliche Tempe- | = AACA AT SO RL = IR Bar Ver/uste (Original) legende Es ES ia Anpassungs- Periode der Periode der Zug im stadium embryonalen postembryonalen Anfangsstadium Entwicklung Entwicklung °, LS % ® XI uu ~~ = a ph nn nen épée — de — rm — " 7 rs gran mn - —— wu — et a er nen an ca __ de _— K ld dine n TT a E + = e en ro E nn nn cum. nn terne porcine o Ba - ~ md] IO qe um e © esi - TT = ve L ee ef pe - # = a ER inerti e mme ~ mu - te de nn —— Te Va ee Lo = i = 2 si Set Lia pes a dna urli sr — ae dög : a _ Fi - ug = , Pra marges late nu rieti martini Sia Sue ee ngs = 5 stro i di - es u z ee uns - — O dire ne 7 te + em re ae At the nee ~ en - net _ — è me u er ae Pr Dr trp ni ant e ti = erg =_= : a 7 - = rd : armen — mmie perte or para a ge on et ee apart reparti nn me ng nr tése RI ei a un ON RE mate a e e sn go une 7 - gezoa se. en ip a es 5 = — = a a - 7 ll a, gs erga Dons - — ln — - - e es er na = ne a te tini x; de LEE aE Narre me te echt, a Se Ite ar = =a pete pre mating § - si e x tai ei ac ie eni ini pi em re En ee De - a emg as poca = dm o nz Seed ene o tn, ow ri ene heer ge np. me ET parenté IT ge semen - --- = vai rn ~ - — mi sz nn DDA - a ut ana Dei te en L at = ge ees > = ~ oe = — =» 4 — vm m ie E MILLI IR AE ligne ontario so — ng pe: ei = = ~~ = = sé mas . es deg - a. er magy zet nt à 5 pa en Kt n r net + 4 = POD = pl mé ba e mr. Pilati nen pe e ere ione e eri Eee 7 u mez ns rai _ = - - ~ + te [men n rn ren rem nr + er - Saeed ii ta en, ei — - va a —— = = ég - f e — m = ren nn Sn ig a n St > ut tie e da = ” ~~ - = -- e f ei _- - o ne al mas —— iw A prati men Do — . ela = mn _ ri - me Ti AD - ~ m ine poe TTT ni ge pre aes ni === = a = a - - — ae bali - ae pis ~ - m - _ ta _.- ioni rara -—. - vn — - “ Dates nn Be ran Pl aa mr oom = - - ng - +. - = e ope - { TIE. z Ce = une - —— i N 2 mt § awl mae dere è ee n - _ ~ — mr — - ” _ — vi - TIRO. ne — — » n od ~ » — w - oe - —— som — — e a mn en i ei " ne x — iz = n n e — - - 18 aree eresia nn. m nom È de en une pris > en uu - etre = ae — euri pm a - = tré e — — = tn Cm en nn = = pen _ - ~- — —_ .— ~ te .. — u [um en nme ee 7 rin, bee ee va - mem — - .— _ — — — na ~ - — - —— iena vr nn nz fo u n _ - TT, à = = 2 t x 2 : Da im = sr, - - ~. re - - . - as FD ie e N appar IE EA RE > rt Agi es. " = a ies _ - me = rail — ur = — " 7 — = er an men, mg cm Spirra PT D Pr e ezét ba ga ~ alee - — _ es - m= — me a hai “ ten ue, mainte AL ben re D garde © u os : tre se” phare — . en ~ m e gen on ee ni a une m en s ne I EEE age 2 ne +; = ie fogát ba mer rnd - + — — - nnd . — _ nd vaio: ee > matek ET age en werden E dt mese tar - Bu a er — ~ we un me mm ~ ar — — ~*~ men ~ ms nn. een = u = n br] es Cas = anes. Corta = x a min wi — nere me mag a ti — — - - + - B = RSS - = = E er rn evez = x 2 = x = ms a = me ss m ae me — i pe - em e na na Parle _ “ein Pai — — va nn = eu ia m - —— ~ - pinto ria — um - ter _ 7 ara a mp ès. pirate - n fr ei gd ede eal mt, atz tele Denen nme sente re pm een nm msn mn Lam v ~ — a vero = a e _ gi = ho ne + nn ge vere vu ren ne os a - - ~ nn 7 = es sie è ~ - > nn vam ~ oe à -—__—- — m re en me _ u ione rr sparge = ; = = 22 en = e ő. nie _ — — — ee rue en Senge - n= mehr een n an e e e ao = | = = = = | ES — = - no i wi ~ 7 ee. AOA eg ge Le Lee seras or ns tn ig rte x = - —- _ tu — TI æ mem mn. ~ a 0 ee epen — - — ln vet en mme ge sted a =: = nahe _ ~ ~—- _ ~ u . — o - u ri im ar ea sm pa he - — ero SO Ln ne > ee Zn Dl ine e nr mén mé pa a Pe me nn ne a er _ _ ~ mn — mg nn ungen u a u - ne en se LO A A I + u ann nn ” of = he ms a _ — - m ~ are —" un mg, - ee _ - eae — e n nani nen TAI I Pr Se ug“ en — — ne E Es EDR nr a as sitar - ~ - gn TI = menage an nm ae ae za ne en ISIN TA PARI LE me no — — — Be rta x - — ~~ - ne PR gar - Xe - ~~ - _ — — En rn pn - nme u nen — nr Leve neri io eee =) inoue -- - om e smi — oe — menge - ~- mer a m gen mn ne ren OO nen gr éme tee érvre tet set . el ten ni Era = — rn “mp mn nn — — n renna ITA II PIZZI ms pu TANI LEI ee- tne trae ag > RS ee pee ape em mi enemas ee = heoteto —T TTT E r.©€'YMEEF.S5s5fsy==5 ae ee mm un NR E nn rr perte aree nee me — a . ne — Li meli = maz eg — ke d LA nenn + oo ro mg I n megane age fap nta ni mn — gn» = .. ~~ s |, re mer ng Orr a IA tot Gi Set dp e ga ee giri pee > = 2 : TA = SETTE = = nn nn m en = domen en ke Flat. . te ess ale nen St i pri Lt N = ai an re m dm ein megyét ne te Eu rennen . m Senn u TA es nn - ZI ian e es eee SNA vi Potter ees Laga) = us nen nn u u ee een o mezes — Teena hana ee lat LE AD np ii en re teen - m ane ne - E nor rt LA ré SO RS rate Re À ne PO Een sen LA urca ie ke n, gee game qu nome — ADE S ng DRE . Gé =. = : on. ne en SNe ma = es == = «ab ir a done = : = = nen — - m co ine men ~ o en = = ee Pa >. ATI li — pans ee pr ir nn re m in ata "e Peete RR I ne ne u nn gegen no = n ani nni ta nme + meio + — n un e mel ns u nun = = m tart Peg en ma ma mn nn nn an ine n ~ arie ann = rea tu n à ue — = Pre = nie —— nn eri n IK vue oe —— — ~— = tn tours eh den = Fa = = mir at — Te rg == = em mm u ~ ete “a kehren fan ~ nn ate nr ng ne tt gg ng Shen n Rue = 4 spi de A, es nn ner an Ò = ne x IAT = = : == 2 3 nn yet menor ty - = - na nme = - — — u = e id. - > Li en nier pures —— nn un "a ritto germs — _— eran pa n a > an 2 i TIME n re man ~ te dim nn ne — dem sg ~~ nur . = LTT ECO e à - nn — nn a un pr + > a i : FE = RE en == = : : _ ua st es = “a » - = = è - Pi + + ” vet .. u - An grato TT E E III - | Re RL Fe a APF A nina ep se pe ae ee aes et ps eue gan nn i pulsione reset pe eg nem > = ua; ws Te gegio sa = : = ve ~ ar se 5 te vs diritta ren i ae Re ni nr SR Be ia M ee met a = i na ~ È - TA e tra rt +