088299 924 062 41 479 KOCH ANTAL EMLÉKÉNEK. LXXIII. KÖTET 1943. -4—3: FÜZEI. ■ ■ FÖLDTANI KÖZLÖNY A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT FOLYÓIRATA EGYSZERSMIND A M. KIR. FÖLDTANI INTÉZET HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTI TASNÁDI KUBACSKA ANDRÁS ELSŐ TITKÁR HETVENHARMADIK (LXXIII.) KÖTET 1943. ■■ FÖLDTANI KÖZLÖNY (GEOLOGISCHE MITTEILUNGEN) ZEITSCHRIFT DÉR UNGARISCHEN GEOLOGISCHEN GESELLSCHAFT ZUGLE1CH AMTL1CHES ORGAN DÉR KÖNIGL. UNGAR. GEOLOGISCHEN ANSTALT RED1G1ERT VON ANDRÁS TASNÁDI KUBACSKA DREIUNDSIEBZIGSTER (LXXIII.) BÁND 1943. BUDAPEST, 1943. A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT TULAJDONA EIGF.NTUM DÉR UNG. GEOLOGISCHEN GESELLSCHAFT BUDAPEST, Vili., MÚZEUM-KÖRŰT 14-16. MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, ÖSLÉNYTÁR. _ A Magyarhoni Földtani Társulat titkári hivatalának címe : Budapest, VIII., Múzeum körút 14-16, sz. Die Adresse des Sekretaristes und dér Redaktion dér Ung. Geologischen Gesellschalt ist Magyarhoni Földtani Társulat, Budapest, Vili., Múzeum-korút 14-16. sz. TARTALOMJEGYZÉK. I. MEGEMLÉKEZÉS. Dr. Vadász Elemér: Emlékezzünk Koch Antalra 1 II. ÉRTEKEZÉSEK. D r. Kretzoi Miklós: Kochictis centennii n. g. n. sp. az egeresi felső oligocénból 10 Dr. Vajk Raul: Adatok a Dunántúl tektonikájához a geofizikai n.érésck alapján 17 Dr. Strausz László: Adatok a Vend-vidék és Zala geológiájához 38 Dr. Schréter Zoltán: Az izaszacsali kőolajterület földtani viszonyai 55 Dr. Herrmann Margit és Dr. Emszt Kálmán: Adatok a Rézbánya- vidéki szárazföld kőzeteinek ismereteihez (1) 85 Dr. Noszky Jenő: Felső-oligocén stratigraphiánk problémái 87 Dr. Strausz László: Mediterrán kövületek Baranyából és Várpalotáról 135 Dr. Hoffer András: Diatrémák és explóziós tufatölcsérek a tihanyi fél- szigeten 151 Dr. vitéz Lányi Béla: A beregszászi alunitokról (1) 159 Dr. Vadász Elemér: Alunit a magyarországi bauxitelőforduláso' Lan 109 III. RÖVID KÖZLEMÉNYEK. Dr. Zsivny Viktor: Két új ésványelőfordulás Magyarországon és kaiéit Kisbányáról 179 Dr. Kretzoi Miklós: Uj pele a magyar miocénből 182 Dr. Rotarides Mihály és G ö 1 1 1* László: Érdekes pleisztocén puha- testű fauna Ujverbász környékéiől és a telecskai dombokról 183 Dr. Kovács Lajos: Uj Posidonomya-faj a bakonyi alsó liászrétegekből 184 IV. IRODALMI ISMERTETÉSEK. Dr. Sztrókay Kálmán: H. Strunz : Mineralogische Tabellen. — v. e.: Pékár D. : Báró Eötvös Lóránd. — Koch Sándor: Mauritz Béla — Vendl Aladár : Ásványtan egyetemi és főiskolai hallgatók számára 185 INHALTSVERZEICHNIS. ABHANDLUNGEN. M. Kretzoi: Kochictis centennii n. g. n. sp.. ein allertümlicher Creodonte aus dem Oberoligozán Siebenb: rgens 190 R. Vajk: Beitráge zűr Tektonik von Transdanubien auí Grund geophysika- lischer Untersuchungen 195 L. Strausz: Angaben zűr Geologie des Windischen Gebietes und des Za- laer Komilates 200 Z. Schréter: Relazioni Geologiche della Zóna Petrolifera di Izaszacsal 203 M. Herrmann und K. Emszt: Beitráge zűr Kenntms dér Gestein von Szárazvolgy in dér Umgebung von Rézbánya 203 J. Noszky: Probleme dér Slratigraphie des ungarischen Oberoligozáns 227 L. Strausz: Über das Mediterrán von Pécsvárad, Püspökink und Várpalota 228 A. Hoffer: Diatremen und Explosions- Tufftrichter auf dér Haibinsel vonTihany 24' E. Vadász: Alunit in den ungarischen Bauxitvorkominnissen 241 KLEINERE MITTE1LUNGEN. V. Zsivny: Zwei neue Mineralvorkommnisse aus Ungarn und Kaiéit von Kisbánya 252 V. Zsivny: Notiz über des Vorkommen des Berthierits in Kisbánya 255 V. Zsivny: Uber das Vorkommen des Semseyils und Fizélyits in Nagybánya 255 M. Rotarides und L. Göttl: Interessante pleislozá.ie Mollusken-Vorkom- men in dér Umgebung von Újverbász und auf dér Teleeskaer Lössplatte 255 L. Kovács: Ober eine neue Posidonomya-Art aus den álteren Schichlen des unteren Lias im Bakonygebirge 260 M. Kretzoi: Die Fauna dér Mexico-Höhle bei Diósgyőr in Bükkgcbirge 267 M. Kretzoi: Gobitherium n. g. (Mamm. Rhinoc.) 268 M. Kretzoi: Ein neuer Muscardinide aus dem Ungarischen Miozán 271 BEMERKUNGEN. A. Tasnádi Kubacska: Die neue Paláontologische Austellung des Ungarishen Nationalmuseums 274 LXXIII. KÖTET 1943. 4-9. FÜZET FÖLDTANI KÖZLÖNY A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT FOLYÓIRATA EGYSZERSMIND A M. KIR. FÖLDTANI INTÉZET HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTI TASNÁDI KUBACSKA ANDRÁS ELSŐ TITKÁR HETVENHARMADIK (LXXIII.) KÖTET 1943. FÖLDTANI KÖZLÖNY (GEOLOGISCHE MITTEILUNGEN) ZE1TSCHRIFT DÉR UNGARISCHEN GEOLOGISCHEN GESELLSCHAFT ZUGLEICH AMTLICHES ORGAN DÉR KÖNIGL. UNGAR. GEOLOGISCHEN ANSTALT RED1G1ERT VON ANDRÁS TASNÁDI KUBACSKA DREIUNDSIEBZIGSTER (LXXIII.) BÁND 1943. BUDAPEST, 1943. A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT TULAJDONA é E1GENTUM DÉR UNG. GEOLOGISCHEN GESELLSCHAFT BUDAPEST. VIII.. MÚZEUM-KÖROT 14-16. MAGYAR NEMZETI MÚZEUM. ŐSLÉNYTÁR. A Magyarhoni Földtani Társulat titkári hivatalának címe: Budapest, Vili., Múzeum körút 14-16. sz. Die Adresse des Sekretariates und dér Redaktion dér Ung. Geologischen Gesellschalt ist : Magyarhoni Földtani Társulat, Budapest, Vili., Múzeum-kőrút 14-16. sz. TARTALOMJEGYZÉK. I. ÉRTEKEZÉSEK. Dr. vitéz Lengyel Endre: Magyarországi ásványok fluoreszcencia- vizsgólata szűrt ibolyafényben 284 Dr. Kormos Tivadar: Bauxitképződés barlangüregekben 296 Dr. Rásky Klára: A Budapest környéki kiscelli agyag oligocén flórája 299 Vigh Gusztáv: A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 1 301 Hampel Ferenc: Topográfiai térképek ismertetése 360 Dr. Hoffer András: A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 375 Dr. Gaál István: A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg“-e 430 Dr. Greguss Pál: Adatok Magyarország szarmatakori fáinak szövettani vizsgálatához 448 Dr. Sárkány Sándor: A várpalotai lignit növényszövettani vizsgálata 449 Dr. Rotarides Mihály: Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 459 Dr. Zólyomi Bálint: A fosszilis tőzegtelepek vizsgálata és a modern lápkutatás 484 II. RÖVID KÖZLEMÉNYEK. Elise Hofmann: Julius von Pia 489 Dr. Vadász Elemér: Ál-alakú limonitgumók a halimbai eocén mész- kőben 491 Dr. Erdélyi János: Epidezmin a szobi Csákhegy malomvölgyi bá- nyából • 493 TÁRSULATI ÜGYEK. Dr. Schréter Zoltán: Hozzászólás a Földtani Értesítő 1943. évfolya- mában megjelent „Hogyan csinált belőlem Koch Antal geológust" című cikkéhez 497 Helyreigazítás 497 INHALTSVERZEICHNIS. ABHANDLUNGEN. E. Lengyel: Fluoreszenzuntersuchungen an ungarischen Mineralien in ultra- violettem Licht 498 T. Kormos: Bauxitablagerung in Höhlen 500 K. Rásky: Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest _ 503 G. Vigh: Die Geologischen und Paláontologiscben Verháltnisse des Gerecse- Gebirges 537 A, Hoffer: Die vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany 551 I. Gaál: Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 565 G. Greguss: Bemerkungen zu dér Arbeit „Verkieselte Hölzer aus dem Sarmat des Tokaj-Eperjeser Gebirges” von E. Hofmann 582 S. Sárkány: Pflanzenanalomische Unlersuchungen am Lignit von Várpalota 593 M. Rotarides: Die Methode des Beslimmens Pleistozáner Mollusken 596 B. Zólyomi: Die Untersuchung dér fossilen Torflager und die moderné Moorforschung „ 599 KLEINERE MITTEILUNGEN. J. Erdélyi: Epideomin aus dem Sleinbruch des Malomvölgy (Mühlental) bei Szob (Kom. Nógrád) 605 M. K r e t z o i : Bemerkungen über Petényia 607 TAFELERKLÁRUNGEN 609 LXXill. KÖTET 1943 10-12. FÜZET FÖLDTANI KÖZLÖNY A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT FOLYÓIRATA EGYSZERSMIND A MAGYAR FÖLDTANI INTÉZET HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTI TASNÁDI KUBACSKA ANDRÁS ELSŐ TITKÁR HETVENHARMADIK (LXXill.) KÖTET. 1943. FÖLDTANI KÖZLÖNY (GEOLOGISCHE MITTEILUNGEN) ZE1TSCHR1FT DÉR UNGARISCHEN GEOLOG1SCHEN GESELLSCHAFT ZUQJ.EICH AMTLICHES ORGAN DÉR UNGARISCHEN GEOLOGISCHEN ANSTALT REDIGIERT VON ANDRÁS TASNÁDI KUBACSKA DRE1UNDSIEBZIGSTER (LXXill.) BÁND. 1943. BUDAPEST, 1943. A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT TULAJDONA EIGENTUM DÉR UNG. GEOLOGISCHEN GESELLSCHAFT BUDAPEST, VIII., MÚZEUM-KÖRŰT 14-16. MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, ŐSLÉNYTÁR A Magyarhoni Földtani Társulat titkári hivatalának címe : Budapest, Vili., Múzeum-kőrút 14 — lé. Die Adresse des Sekretariates und dér Redaktion dér Ung. Geologischen Gesellschaft ist : Magyarhoni Földtani Társulat, Budapest, Vili., Múzeum-kőrút 14 — lé. TARTALOMJEGYZÉK : I. MEGEMLÉKEZÉS. Tokody László: Löw Márton (1885 — 1943) 623 II. ÉRTEKEZÉSEK. Bulla Béla: A Gyergyói-medence és a Felsö-Marosvölgy kialakulása ... 633 Szentpétery Zsigmondi Az üjhatárvölgy kőzettani szelvénye a Bükkhegységben 639 Strausz László: Földtani adatok a Muraközből 648 a INHALTSVERZEICHNIS. ABHANDLUNGEN. Bulla, Béla: Morphologische Studien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken in Transsylvanien 652 Szentpétery, Z s. : Das petrographische Profil des Üjhatár-Tales im Bükk-Gebirge 687 Strausz, L. : Geological Data f rom Muraköz ( Medjimurje ) 687 Tokody, L. : Eine geochemischc Regei und ifire Anwendung ... ... 688 Felelős kiadó: Tasnádi Kubacska András. 21164 48 — „Élet" írod. és Nyomda Rt. Bpcst, XI., Bartók B.-út 15. — Igazgató: Lalszky Jenő. FÖLDTANI KÖZLÖNY Bánd LXXIII. kötet 1943 január— március Heft 1 — 3. füzet MEGEMLÉKEZÉS. EMLÉKEZZÜNK KOCH ANTALRA I* 1843-1927. Irta : Vadász Elemér. Előliünk, körülöttünk, velünk, eszményeink vállozotl formájával száguld az Idő. Hajt mindannyiunkal a megállási nem tűrő napi Élei. Előrenézünk és tekintetünk kifürkészhetetlen homályba vész ; mögöttünk szaktudományunk nagyjai : állócsillagok, melyeknek fénye egyedüli biztató reménysugár elsö- tétült további útonkon. Száz év határvonala megállásra késztet ; tekintsünk a múltba, emlékezzünk a magyar földtan egyik úttörőjére, a tanításnak mindenkori atyamesterére: Koch A n t a l-ra. Egy évszázad előtt, az Alföld forgandó sorsú déli részén, két évtize- des szerb megszállásból nemrég fölszabadult Zombor városában látott elő- ször napvilágot. Másfél évtizeddel ezelőtt távozott el testileg, végleg köreink- ből, tehát élénken él még jóságos tekintete, szelíd egyénisége és példaadó szerénysége mindazok emlékezetében, akik vele, mellette és általa jutottunk a magyar föld jelenségeinek megismerésével és annak művelésével köz- vetlenebb kapcsolatba. Szerény kezdettől, a legtágabb értelemben vett föld- tan minden ágazatára kiteljesedő, tökéletesen lezárt tudományos működé- sét, elhunyta alkalmával Pálfy M. összefoglalóan ismertette.** Születése századik fordulóján, működésének és nemesveretű emberi tulajdonságai- nak, évtizedek távlatában személytelenné vált általános igazságaira törek- szünk visszaemlékezni a megváltozott időkbe rohanó új nemzedék előtt. Koch Antal egyéni élete és tudományos működése nem jelent kettősséget. Szorosan egybeforrt egység az, mert mindenkor és minden megnyilvánulásában azt adta, ami lényege volt : rendíthetetlen hit, ügyek és dolgok értelmében és értékében, tudomány- és ügyszeretet, nemkülön- ben szeretet a természet minden megnyilatkozása iránt, beleértve az em- * Felolvasta az első titkár a Magyarhoni Földtani Társulat 1943. évi január 13.-án tartott Koch-emlékülésén. ** Koch Antal r. tag emlékezete. (A Magyar Tud. Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott Emlékbeszédek. XX. köt. 1928.) — Dr. bodrogi Koch Antal emlékezete. (Földtani Közlöny. LVI11. 1928.) 2 Vadász Elemér béri is. Szív, értelem, megértés, megbocsájtás és bölcsességgel teli humor- érzék tették kiegyensúlyozottá tartalmas életét. A szeretet embere volt, akit csak szeretni és tisztelni lehetett. Ebben rejlett tanítási eredményének titka és maradandósága. Közvetlen egyénisége mindenki számára megközelíthető volt : kiteljesedett, tartalmas élete nyitott könyvként áll előttünk irodalmi alkotásaiban, lelki fejlődését is maga tárta föl legszebben bőséges, szemé- lyes naplójegyzeteiben. A későbbi hivatás csirái fiatal korban csak kivételesen nyilvánulnak meg s még ritkább, ha az érdeklődés és hajlam változatlan egyenletességgel egyirányú síkban halad. Ko c h Antal gyermekkori írásaiban mindenütt kifejezésre jutó természetszeretetben látjuk a később hivatásul választott természetvizsgálat csiráit és a természet megfigyelésének mindvégig tartós serkentőjét. Teremtő alkotásokkal szüntelenül foglalkoztatott elméje gyermek- korában és serdülő ifjúságában versírásban és zeneköltésben élte ki ma- gát. Tétlenkedni sohasem tudott. Verseiben a természet iránti csodálata és szeretete mellett. Isten mindenhatóságába vetett hite, vallásos érzülete nyil- vánul meg. Szerény verseit ebben a megítélésben kell tekintenünk, meri azok legtöbbször nagy költők, különösen Petőfi hatása alatt születtek s azok költészettani értékével maga is teljesen tisztában volt. Naplójában írja többek között: „1857. évben, 14 éves koromban, mint negyedik osz- tályú deák kísértém meg először a verselést s végtelenül örültem, midőn az elsőt, rossz rímekkel s még rosszabb nyelvtannal sikerült létrehoznom. “ „Következtek most versekre-versek, amelyek ámbár hemzsegtek mindenféle hibáktól, mégis büszkévé tettek engem. Ötödik osztályban, a versmértéket tanulván, hexametereket, pentemetereket, jambusokal s. a t. kezdék faragni, de ezekkel akárhogyan bajlódtam, csak nem boldogultam." Mégis ezek a versek kedves megnyilvánulásai lelkűidének. írt két példányban, hetenként megjelenő képes lapot is „Napnyugati Újság", majd „ Napujság “ címen s egy hónapig, ugyancsak két példányban napilapot egynyolcad íven. Ver- seinek nagy részét elégette s szerinte a legjobbakat egy füzeibe írta, mely- nek „minden verse, ha nem is tökéletes, legalább meglehetős ; legjobbak a szerelem- és búdalok". 1862-ben „Album" szerkesztéséhez fogott, aminek tartalmából szerinte kitűnik, „mint és mivel kezdém az írói pályát, hogy haladék lassan-lassan s mily termékeket hoztam napvilágra gyermek és zsenge ifjúkoromban ; fogok-e valaha tökélyest létrehozni, a jövő fogja elhatározni." Fiatalkori verselése úgylátszik az érettségivel végétért s 1860- ban, érettségi előtt írta alábbi, jellemző kis „Pálya imd“-jét : „Fenn a ke- gyes égből. Atyám nézz reám ; Add : dicsőségesen fussam be pályám. Ke- gyes kezeiddel Téríts a jó útra. Ha középről térek Jobbra vagy balra." Tudjuk: Isten meghallgatta kérését s kívánsága szerint dicsőségesen vezette végig és értékekkel telítette nyolc évtizedet meghaladó életútját. Mindvégig megtartotta őt a tárgyilagosság középúlján is, ahol szelíd szemlélettel, utol- érhetetlen önmérséklettel intézte dolgok, történések és emberek sorsát. Meg- említjük még, hogy verselő készségével azért később is találkozunk. Le- fordította, illetve szabadon átültette ugyanis Scheffel német költőnek, heidelbergi diákélete alatt írott tréfás természettudományi költeményei kö- Emlékezzünk Koch Ariiéira ! 3 zül („Gaudeamus") az Ichlhyosaurusról, a gránitról, a bazaltról és az üs- tökösről szóló verseit. Ezeket gyakran olvasta föl tanítványainak az egye- temi földtani kirándulások kedélyes pihenői alatt. Belső elhivatottságának tudatalatti megnyilvánulását látjuk abban, hogy 1861-ben, az érettségi után, Pécsett a tanítói pályával kísérletezett. Ennek akkori színvonala nem elégítette ki, tehát maga-erejére támaszkodva 1862 tavaszán a budapesti egyetemre iratkozott malemalika-fizika-vegylan és természelrajzi szakokra, ami akkor egységes tárgycsoport volt. Itt már kezdettől fogva önmagára talált s 1863 óta rendszeresen vezetett naplójá- ból elénk tárul természettudományi tanulmányainak és fejlődésének mi- kéntje s szellemi életének kiterjedt érdeklődési köre. Ez a naplója még ve- gyes tartalmú : egyetemi tanulmányaival kapcsolatos olvasmányain, nö- vény- és kövületrajzokon kívül találunk benne költeményeket, adomákat, zeneszerzeményeket és útleírásokat. Jellegzetes szép kézírása mellett figye- lemreméltók kifejező, tetszetős rajzai. Kétségtelen rajzkészségét tollrajzokkal, akvarellfestés.-el, épületek lerajzolásával és térképrajzolással gyakorolta és fejlesztette. Bár szerényen említi, hogy a rajzoláshoz és festészethez nincs türelme, mégis, átlagon felüli rajzludása sokban segítette természettudomá- nyos munkálkodását. Különös figyelmet érdemelnek s talán a hozzáférhe- tetlen napló lapjairól nyilvánosságra is érdemesek a hatvanas évekből való útleírások, melyek Pécs, Zombor, Délbaranya és a Bácska területéről nem egy művelődéstörténeti adatot tartalmaznak. 1863 január haváról, zombori tartózkodása alatt, rendszeres napi időjárási följegyzései is vannak. Ebben a naplójában találjuk egyébként egyetemi hallgató korából való első föld- tani kirándulásainak leírását a Gellérthegyről és a Kissvábhegyről. Ezek- ben az első kirándulási jegyzetekben már fölismerhetők a fáradságot nem ismerő megfigyelésre és azok följegyzésére való törekvés, valamint az ész- lelések során fölmerült kérdések megoldásának helyes célkitűzései. Ez az oknyomozó, rendszeres szemlélet végig kísérhető későbbi, kötetekre rugó megfigyelési jegyzőkönyveiben is. Itt már tudatossá válik benne az önművelés, melynek során észlelt hiányok, nehézségek és tapasztalatok reáirányították figyelmét a tanítás kiküszöbölésre váró hiányaira is. Minden ilyen irányú sorából kicsillan a hivatott tanári készség ! 'Tanári oklevelet kapott 1865-ben s ezzel megszakadt budapesti tar- tózkodása is. Bár szakmájában való továbbképzés céljából szívesebben maradt volna, anyagi okok kényszerítették az eperjesi gimnáziumi tanári állás elfoglalására. Már odautaztában tervezi a ottani földtani megfigyelé- seket. amelyeket meg is valósított s anyagát földolgozva, közölt is. Ezt megelőzte első, nyomtatásban megjelent dolgozata, melyet Szabó Jó- zsef irányításával készített a magyarhoni bazaltok tömöttségéről. A to- vábbképzés lehetősége 1867-ben Budapestre hozta vissza, ahol rövid ideig a Markó-utcai gimnáziumban tanított. Bármennyire is lényege volt a taní- tás, mégis a középiskola szűk volt képességeinek, aminek följegyzéseiben is többször kifejezést adott. Érdemes ezek közül megemlíteni 1867 novem- ber 12-én kelt följegyzését, mely egyik legkiválóbb, kellően nem méltányolt geológusunkkal, Hoífmann Károly-al kapcsolatos: „Ma megismer- 4 Vadász Elemér kedém Hoffmann nevű, a műegyetemnél az ásvány- és földtan taná- rával, kinek helyét W art ha foglalta el két évre, míg ő a külföldön uta- zással gyarapítandja ismereteit. Éppen most érkezeit meg egy geológiai ki- rándulásról, Erdély határán, hol a bécsi birodalmi geológiai intézel szá- mára dolgozott és gyűjtött s holnap a földtani társulat gyűlésén megjelenni ígért, Derék, igen fiatal ember,* kinek példáját én is szívesebben követném, mint rossz fiúk tanításával bíbelődni. ' Mégis jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy példás lelkiismeretességgel látta el középiskolai föladatait is, tanításaira szorgalmasan készüli, növénytani, állattant is tanult, mert szerinte „termé- szetrajz tanárnak a sok tárgyismeret mindig előnyös és tekintélyének fön- tartására a tanítványok előtt, szükséges. “ Itt is mindig a tanítás javítását és a színvonal emelését munkálta. „Ha a gimnáziumban tanárnak meg- maradok, — írja — teendőim lesznek: 1. jegeczhálókat kiadni 2 íven, 2. kirándulási könyvet írni tanítványaim számára." Ekkor már a József-mű- egyetemen Kriesch tanár mellett is működött s hozzálátott a növények katalogizáláséhoz és rendezéséhez. „Annyi hasznom ezáltal mégis lesz, hogy a már meghatározott növénynemek és fajokat az átnézés által visz- szahozom emlékezetembe és jobban belevésem azokat." Eközben kilátása volt arra, hogy Szabó József mellé kerül ta- nársegédnek. Munkatervek állandóan foglalkoztatták s munkás éleiének a maga nemében párját ritkító értéke, hogy azok legnagyobb részét meg is valósította. Egyik ilyen tervéről így ír : ha az egyetemi ásványgyüjle- ményemben átvehetem a kőzetek rendezéséi és osztályozását, e különben szolgai munkát hasznos tanulmányozással lehetne összekötni az által, ha a kezemen átment kőzetpéldányokat egy e célra készített rovatos ívre min- den könnyebben észlelhető tulajdonságaira vonatkozólag leírom s ezen adatokat egy a jövőben kidolgozandó kőzettanhoz használom. Ugyanily ta- nulmányozással össze lehelne kötni a műegyetemnél a növények rendezé- sét, rovatosan följegyezvén a számtalan fajok szárított állapotukban való változását ú. m. az egyes szervek színeváltozását, az időszak pontos föl- jegyzésével, melyben gyüjtettek. Paláophytoiogiai szempontból érdekes volna a leveleknek legalább külső alakját rajzilag előállítani és összegyűjtve ren- dezni.** Olyan tervek, melyek azóta sem valósultak meg sehol I Minden- esetre feltűnő ez az 1867-ben papírra vetett fitopaleontológiai gondolat, mert hiszen akkor még nálunk semmiféle őslénytani oktatás nem volt, ő maga, Szabó József mellett is csak alapos ásvány-kőzettani alapon álló földtani iskolázottságot szerezhetett. Kitűnik ez eperjesi kövületeinek meg- határozáséra vonatkozó őszinte nyilatkozatából. A meghatározás ugyanis „még Ha ni ken segélyével sem sikerült; a kőmagvakban Hantken ép oly jártas, mint én, azaz egyikünk sem tud sokat ; csak a múzeum e- gész gyűjteménye állna rendelkezésemre, összehasonlítás útján majd meg- határoznám őket, ábrákból azonban lehetetlen. A kövületek előfordulási körülményeinek leírásával sem vagyok tisztában." Tudvalevőleg a buda- ' Hollmann Károly (1839 — 1891) mindössze négy évvel volt idősebb az akkor 25 éves K o c h A n I a l-nól. 4. — y *tS2 *7 y 4-v S/Lt+ÁZ) <2 J- X a ■ ** ^7 ^"*Z- &7 ^t^-i^~> ^vcZYÍ_<2-- -^er^i^y,^ > r < ' / /€2'«^ s ^ZZ-s/y*?* - ’Z+r&K- '*4 St-V Ví. ^ - éh*y~ <í • ^<2^ ^1 Emlékezzünk Koch Antalra ! 5 pesli egyetemen 1882-ben létesítették az őslénytani tanszékei, amikor Koch Antal mér a kolozsvári egyetem tanára volt. Az őslénytan első tanára, Hant ken kiváló nummulina- és foraminifera-szakmunkássága mellett, egyéb kövületeket, az akkori szokás szerint Bécsbe küldött meghatározásra. Koch Antal minden gondolatával azonnal bekapcsolódott adott környezetének tudományos szükségleteibe s munkaterveit azok szerint szabta meg. Alig kerüli Szabó József mellé, megismétli kőzettani tanulmányainak szándékát. „Ha az egyetemnél maradok, a kőzetek tanul- mányozását fogom különösen feladatomnak kitűzni s eredményül idővel egy „Magyarhon kőzettana" című munkál létrehozni vagy legalább egy kőzettant, melyben különös tekintettel leszek honunk kőzeteire." Megis- métlődik nála a „Kirándulási könyvecske" megírásának gondolata is, „melyben a legszükségesebb röviden foglaltatnék". „Különös tekintettel leszek itt azon természeti tárgyakra, melyek könnyebben gyűjthetők és el- helyezhetők s mindamellett igen tanulságosak. A munkában oda fogok utalni, hogy haszonnal is gyűjtsenek a szellemi élvezetek és szórakozáson kívül ; különösen, hogy a tárgyak előjöveteléről bővebb följegyzéseket ké- szítsenek, hogy azokat rendezzék is“. Szükségesnek fartja a Magyar Al- föld részletes természettudományos ismertetését, „népszerű, könnyen ért- hető irányban". Tisztában volt az ilyen munka nehézségével is, mégis nagy kedve volna e terv megvalósításához, saját megfigyelései és irodalmi adatok alapján. Alföldi utazásaira vonatkozó naplójegyzeleiből ítélve, bi- zonyára nagyon kitűnő munkát alkotott volna, ha egyéb terveinek megva- lósítása és az Alföldtől való elszakadása meg nem gátolta volna. Alföldi részletvizsgálataink azóta nagy számban vannak, sőt több Alföldkutató bizottság is van.de az általa tervezett összefoglaló Alföld-ismertetés mind- máig hiányzik. Foglalkozott egy „Népszerű ásványtan" megírásának tervé- vel is s 1869-ben megfogant benne már „Magyarország földtani szerkeze- tének" egyetemi vagy műegyetemi előadás keretében szükséges ismerte- tése. Később, budapesti tanári működése alatt, „Magyarország földtana" címen rendes egyetemi kollégiuma volt. Emlékezésünkben kissé hosszasan időztünk Koch Antal ke- véssé ismert fiatalkori fejlődésével. Nem ok nélkül, mert általános tudo- mánytörténeti érdekességein kívül, ezek a részletek bizonyítják fegyelme- zett, rendszeres gondolkozását, tanulásra mindig kész voltát, mások vizs- gálati eredményeinek megbecsülését, saját megfigyeléseinek tervszerű ösz- szesítésére való hajlamát és a tudományok színvonalas összefoglalni tu- dását. Ha még hozzátesszük közlékeny, magyarázatra mindig kész voltát s szóban és írásban mindent közreadó, mások rendelkezésére bocsájtó fölfogását, akkor érthetővé válik előttünk az, ami benne örök, időtlen ér- lék: a tanításra hivatottság és adottság, a jó professzor megtestesítése! A tanítás: magunk munkájának eredményeit mindenki számára hozzáfér- hetővé tevő készség, ellenszolgáltatás nélkül. Zárkózott, magát elszigetelő vagy megközelíthetetlen hivatali méltóságába rejtőző tanár esetleg tanít, de szakjának semmiesetre sem nevel. Koch Antal mindenkor és mindenki számára hozzáférhető volt, hallgatóival maga foglalkozott. Ta- 6 Vadász Elemér nítvényaiban sohasem a tudatlan kezdőt látta, hanem az egyenrangú szak- társat, akivé azoknak fejlődnie kell s aminek megvalósítása az ő föladata. Tanári és kutatói hivatotlsága Szabó József mellett töltött mű- ködése alatt teljesen kialakult. Bőséges munkalervvel és korlátozatlan ér- deklődési körrel munkálkodott s szabadon választott problémáit semmilyerr hivatalszellem nem gátolta. Az utóbbit később sem tűrte s intézetében ta- nársegédeinek is minden kötöttség nélküli tudományos szabadságol bizto- sított, egyetlen kötelességükké téve az önképzési és eredményes tudomá- nyos munkál Egy kari ülésen, egyik tanártársa sokallta tanársegédeinek számát, mert azok kevés hivatali munkájuk mellett, állandóan tudomá- nyos dolgozatokat írtak. Koch professzor határozott válaszában hivata- losan is hangoztatta akkor azt a fölfogását, hogy nála a tanársegédnek éppen a tudományos munka a hivatalos föladata s ha ezt nem tenné, nem is tartaná ! Érthető, hogy ilyen szabad tudományos fölfogás mellett csak nagyon rövid ideig maradt a M. Kir. Földtani Intézet keretében, ahova az intézet létesítésekor, 1869 ben, az elsők között kinevezték. Egyidejűleg ugyanis külföldi tanulmányi ösztöndijat kapott, tehát nyári hivatalos föl- vételi munkáját, a Bakonyban, sietve befejezte, hogy külföldi útjára ké- szülhessen. Hanlken azonban újabb föladattal akarta visszaküldeni, amit külföldi útja miatt nem vállalhatott s inkább állásáról lemondott. Tu- dományos továbbképzése érdekében, gondolkodás nélkül hozta meg ezt az áldozatot, noha a végleges geológusi állás biztosította volna mindaddig bizonytalan anyagi helyzetét. Külföldi lanulmányútjáról visszatérve, 1870-ben a budai gimnázium- hoz került tanárnak s azonnal bekapcsolódott a Földtani Társulat műkö- désébe. Itt kezdte meg a Szentendre-Visegrádi hegység tanulmányozását és folytatta a Fruska-Gorában kezdeti vizsgálatait is. Két év múlva ismét megszakadt azonban budapesti működése, mert 1872-ben a kolozsvári egyelem ásvány-földtani tanszékére került. Ezzel lezárult Koch Antal pályájának rövid, változatos, küzdelmes időszaka. Fiatalon, mégis minden- tekintetben felkészülten foglalta el, kizárólag a maga munkájával és szor- galmával kiérdemelt tanszékét, melyei szaktudományának minden vonat- kozásában mindvégig színvonalasan töltött be. Ettől kezdve munkássága kettős vágányon párhuzamosan halad. Az egyik a tanítás, a másik a ku- tatás. Mindkettőben utolérhetetlen s alkotásainak nagy számán végigte- kintve, érthetetlen elöltünk az a munkateljesítmény, mely azokban meg- nyilvánul. Működésének említett kétvágányú volta is csak látszólagos, mert kutatási eredményeit a vizsgálatok sikeres lezárásával mindjárt közölte is s egyben tanításaiban is fölhasználta. Szinte a tanítás érdekében végezte kutatásait. Ma már el sem képzelhető az ásvány-földtani együttes tanszék olyan tökéletes ellátása, mint ahogy Koch professzornál látjuk. Talán még Szabó József volt hozzá hasonlóan sokoldalú, aki neki nagy- rabecsült ásvány-kőzettani mestere volt. őslénytani vonatkozásban azon- ban Koch professzor túltett mesterén s ezzel kapcsolatban rétegtani ta- nulmányaiban is szélesebb csapáson haladt. Tanítási készsége nem szorítkozott az egyelem zártkörű tantermeire. Emlékezzünk Koch Antalra ! 7 mert fiatal kezdő korától kezdve mindig súlyt helyezett arra, hogy a föld- tani ismereteket szélesebb körökben, a nagyközönség számára is hozzá- féihetővé tegye. Ezt a célt nemcsak előadásokkal és ismeretterjesztő köz- leményekkel szolgálta, hanem mintaszerűen rendezett gyűjteményekkel is. A kolozsvári egyetem céljait szolgáló Erdélyi Múzeum-Egylet ásvány-föld- tani gyűjteményének nagy anyaga volt ugyan, de az csak holt anyag volt. Koch Antal szervezőtehetsége lehelt ebbe életet, az ő szaktudása tette azt szakszerű gyűjteménnyé. Itt alkalma volt érvényesíteni mindazt a szak- ismeretet, melyei Szabó József budapesti gyűjteményének rendezé- sénél tudatosan szerzett. Kutató útjain, tanulmányi kirándulásain mindig szem előtt tartotta a gyűjtemény szempontjait és gyűjtéseivel rendszeresen gazdagította annak anyagát. Két évtizedet meghaladó kolozsvári működése alatt az ásvány-földtani intézetet a semmiből megalkotta, megalapozta és tökéletes formába hozta, úgyhogy az jóformán még ma is ebben a vál- tozatlan alakban működik. Az intézetszervezés, gyüjleménylélesílés és ren- dezés teslet-lelkel öltő munkáját a budapesti egyetemen, 1895-ben történt kinevezésével, újrakezdhette. Hantken Miksa, az őslénytan tanárá- nak és Szabó József, az ásvány-földtan tanárának közel egyidejű halálával (1893 — 94) a két tanszék korszerűbb szaktárgycsoportosítást nyert s a földtant az őslénytanhoz csatolták. Koch Antal az átcsoportosított földtan-őslénytani tanszéket kapta s új hivatásában, szűkebbre vont ludo- mánykörökben újult erővel látott újabb úttörő munkájához. Kolozsvári mű- ködése alatt sem hiányzott az őslénytani munka, amire még tanítványo- kat is nevelt. A budapesti egyetemen, az ásvány-kőzettantól mentesítve, az őslénytani és földtörténeti irány előtérbe kerülhetett. Kolozsváron úgy a maga, mint tanítványainak munkássága főkép kőzettan-földtani vonatko- zású volt, Budapesten érlelte kalászba azoknak a földtani és őslénytani munkáinak legnagyobb részét is, melyeknek előtanulmányai még kolozs- vári működési idejére nyúlnak vissza. Érthető, mert még a legterméke- nyebb elmét is súlyosan megterheli az ásvány-kőzet-földtan és őslénytan nagy tanítási anyaga, amely mellett az alkotó-kutatás csak erősen szű- kebbre vont területen lehetséges. Koch Antal tudományos munkásságát szakkörök előtt szükség- telen külön bemutatni. A Szenlendre-Visegrádi andezitvidéktől a Magyar Középhegységen át a Fruska Goráig, az egész tágabb értelemben vett Er- délyi medence, a Felvidék számos pontja, mind működésének színhelye volt. A Szentendre-Visegrádi hegységben, az Erdélyi medence harmadko- rának kutatásában mindig az ő nyomdokán kell járnunk. Őslénytani mun- káiban az ősgerincesek elhanyagolt világa felé fordult. Minden munkája gondos megfigyelésen alapul s leírásaiban világosan, rendszeresen foglalja ősze mondanivalóit. Tervszerűségének köszönhető, hogy hosszú évtize- dekre terjedő rendszeres vizsgálatok alapján, minden vállalt munkáját tel- jesen befejezte, holott vizsgálati anyagait is mindvégig egyedül dolgozta föl. Eredményeit késedelem nélkül mindig közölte is. Egyetlen geológusunk, aki után megkezdett vagy befejezetlen, esetieg félbehagyott munka nem maradt, maradéktalanul elvégzett mindent. Célkitűzése mindig az volt, hogy 8 Vndász Elemér minden, bármilyen jelentéktelennek .látszó megfigyelési adat szükséges a magyar föld tudományos megismerésében, tehát annak közzététele is kí- vánatos, hogy mások állal fölhasználható legyen a továbbépítésben. A nyilvánosságot önkritikára nevelő eszközül tekintette s ezért tanítványait is munkájuk tömör összefoglalására és közzétételére buzdította. Rendszeres összefoglaló előadásai nagyban megkönnyítették tanítványai problémakere- sését, mert mindig fölhívta a figyelmet a vizsgálatokban mutatkozó hiá- nyokra. Az erdélyi medence harmadkori képződményeit tárgyaló munkája a saját és mások vizsgálatainak összesítésével, első ízben rajzolta meg a medence kialakulását és ősföldrajzi vázlatát. Különös, hogy éppen az ösz- szefoglalás jelentőségéi nem ismerték föl benne s ezért nem adta ki Böckh János a második (neogen) részt, a földtani intézet évkönyvé- ben. Ugyanez az értetlenség hiúsította meg azt is, hogy Magyarország föld- tanát megírja. Az Akadémia által kiírt S e m s e y-pályázat keretében szán- dékolta ez/ megcsinálni, a tervpályázat egyik bírálója, Lóczy Lajos azonban korainak és az ismeretek akkori állása szerint lehetetlennek tar- totta. Nem kétséges, hogy Koch Antal Magyarország földtanáról, a tudományos megismerés színvonalán álló, kitűnő, rendszeres összefogla- lást adott volna, mely alapja és kiindulója lehetett volna további leendő- inknek. Így, Magyarország földtana mindmáig megíratlan s a föntebbi in- dokolással meg sem írható, mert mindig lesznek az országnak kevéssé ismert vagy elavult leírásokból, nehezen értékelhető részei. Megismerésünk mindig bővül, ludományszemléletünk folyton változik. Természetes tehát, hogy leíró természetű munka a maga egészében örökéletű nem lehet. Örök benne a megismerés előbbrevitelének szándéka s az útmutatás, amit Koch Antal mintaszerűen megadott volna s mások még nem végez- tek el helyette. * Emlékezzünk Koch A n t a l-ra, mert ez az emlékezés annyit je- lent, mint visszatekinteni a magyar földtani kutatások regényes, gondtalan boldog korára. Annyit jelent, mint fölmérni távlatokat és lehetőségeket, melyek a tudományművelés szabadságából és a tudomány korlátozást nem tűrő szabadságéból adódnak. Emlékezésünk legfőképpen pedig sze- rény megnyilvánulása annak a szeretetnek és tiszteletnek, mely bennünket Mesterünkhöz, Koch A n t a l-hoz fűzött és örök időkre elkötelezett. Most már tudjuk, hogy ez a szeretet és tisztelet volt az, ami Eötvös József szerint „első és legerősebb biztosítéka volt annak, hogy a tanuló tanulási szabadságát valóban tanulásra használja". Ha végigtekintünk Koch An- tal és tanítványai seregének munkásságén, akkor abban elsősorban a működési szabadság eredményeit kell látnunk. Elősegítette mindezeket az akkori tudományszemlélel, mely a ludományművelés célját, minden egyéb- től függetlenül, magában a tudományban és a tudományért látta. Ma ez a szemlélet értelmetlen célkitűzésnek tűnik, mert a tudomány mostani célja a mindennapi élet azonnali kiszolgálása. Ennek következménye a gyors eredmények hajhászása, az eredmények fölnagyílása, sikerek kisajátítása és egyéni érdekek előtérbe tolása. Emlékezzünk Koch Antalra ! 9 Koch Antal pályája kezdettől fogva magéban hordozta az ösz- szefoglaló, áttekintésre alkalmas szemléltetés és ismeretközlés bélyegeit- Közlékeny természete, folytonos tevékenysége, saját munkásságának pél- dája avatták őt rátermett és hivatott mesterré, akinek tanítása sohasem volt fárasztó, fölényeskedő vagy felülről hangzó, ellenmondást nem tűrő. Maradéktalan öröme volt tanítványainak sikerében, mégha azok kutatási eredményei az övétől eltérőek voltak is. Teljes kielégülést érzett tanári és kutatói munkásságában. Minden kiránduláson élvezte a természet szép- ségeit s a földtani jelenségeken kívül meglátta, figyelembe vette s tanítvá- nyai figyelmét is fölhívta egyéb jelenségekre is. Külső sikerekre nem tö- rekedett anyagiakat sohasem hajszolt. Benne valóra váll Eötvös Jó- zsef mondása : „A tudomány körében a legnagyobb erőfeszítés eléri ju- talmát, mert azt nem várja az emberektől, hanem magában a tudomány- ban találja-. Élt, hogy dolgozzék, dolgozott, hogy hazájának s a magyar tudománynak hasznára lehessen. Tudományos kitüntetéseinek legnagyobb részét, melyek természetszerűleg megillették, közömbösen vette. Talán leg- többre értékelte a londoni földtani társulat tiszteleti tagságát 1904-ben, mert ahhoz minden külön mesterséges hírverés és külföldi kapcsolatok személyes ápolása nélkül jutott hozzá s annak kísérő leveléből kitűnik, hogy az angol szaktársak nagyra értékelik azt a hatalmas munkásságot, mely hazája földjének megismerését szolgálja. Pályája végén kapott ma- gyar nemességét is csak annyiban tartotta figyelemreméltónak, mert tudo- mányos alkotásaival szerezte s nemesi címerében a kalapács mellett ked- velt tüskésbőrű kövületei (az általa leírt Atelospatangus-nem) és az erdélyi Aranyi-hegy vannak megörökítve. Másfél évtized előtt, ravatalánál állva, rezdült meg bennünk először az a gondolat, hogy vele lezárult a magyar természettudományok hősi korszaka, mely önfeláldozó, csak a tudományt szolgáló, folytonos munká- vá1, semmiből teremtette meg a magyar természettudományt s bekapcsolta azt a külföldi tudományos közösség útjába is. Akkor úgy hittük, hogy Kretzoi Miklós , 10 csak a Professzort temetjük, most úgy tűnik, mintha az idők végtelen tá- vola választana el bennünket a kutató tudománynak attól a beállítottsá- gától is, mely Koch Antal termékeny életét a magyar tudomány örök értékévé tette. A fejlődés meggyorsult jelenségekkel jelzett forradalmi időszakait a lassú, egyenletes fejlődési szakaszok követik. A tudományművelés minden idők divatját túlélő, önzetlen szándékainak jövő útján, a magyar földtan- ban Koch Antal iránytjelző fény, vezető csillag marad. Róla elmond- hatjuk Tacitus-al. hogy „amit szerettünk és csodáltunk, örök időkig megmarad az emberi lelkekben s minden lényegtelentől mentesítve, tisz- iultan megy át az utódok emlékezetébe." II. ÉRTEKEZÉSEK. KOCHICTIS CENTENNII N. G. N, SP. AZ EGERESI FELSŐ OLIGOCÉNBŐL. Irta Dr. Kretzoi Miklós. (Az 1. táblával). A P á I f y M ó r (1, 2) és Vadász E I e m é r (3) tollából napvilá- got látott megemlékezések lapjairól élénk színekkel rajzolódik elénk K o c h Antal emberi nagysága és tudományos jelentősége, főleg pedig a földtan terén kifejlett hatalmas munkásságának ma is irányt szabó hatása. Emel- lett szinte másodrendűnek tűnik előttünk ásványtani-kőzettani és őslény- tani tevékenysége. Ami az előbbit illeti, azt hiszem, ennek kettős oka van : egyrészt Koch Antal nagynevű tanítómestere, Szabó József úttörő munkásságához csatlakozva fejtette ki gazdag tevékenységét, másrészt pályafutása második felében, melyre a későbbi nemzedék nevelése szem- pontjából tágabb lehetőségeket nyújtó budapesti egyetemi tanársága esik, ásványtani és kőzettani munkásságot már nem fejtett ki. Egészen más a helyzet Koch Antal őslénytani tevékenysége esetében. Itt elsősorban és szinte kizárólag a gerinces állatok őslénytani megismerése terén ki- fejtett munkásságára gondolok ; a gerinctelenek őslénytanát, mint vérbeli geológus, igen kevés kivétellel csak mint geologiai-sztratigrafiai segédtudo- mányt művelte, ezzel szemben a gerincesek kutatását mindenkor öncélú, minden geológiai vonatkozástól függetlenített, mondhatnám : kimondottan biológiai stúdiumnak tekintette. Ez a munkássága a gyakorlat, a magyar őslénytani kutatások továbbfejlődése szempontjából mindvégig az úttörő fáradságos, nehéz munkája volt I Nem ő volt az első, aki Magyarországon ezt a tudományágat komoly felkészültséggel művelte ; de ő volt az első, akinek tudományos munkásságát mér kortársai ismerték és elismerték. Kochiclis centennii n. g. n. sp. az egeresi felső oligocénből II akinek példaadása és tanítása a következő nemzedékek ősélelbuvárait vezérelte. Koch elölt egy emberöltővel Petényi Salamon János fejtett ki korát közel egy évszázaddal megelőző tevékenységet az ősemlő- sök terén. Ót uzonban nem értették, félreértették és, bár igen sokra be- csülték, nem nagyon törődlek vele. így az utókor számára Koch A n- I a l-nak kellett új ösvényt törni, sőt évtizedekig egy-két próbálkozástól el- tekintve, (Pelhő, Halaváts, Téglás) ő volt a gerincesek őslény- tanának egyetlen képviselője is Magyarországon, mígnem pesti tanszékéről út ra bocsáthatta az első magyar paleontologusnemzedéket, mely nem jó- részt önerejéből, az autodidaxis időtfecsérelő és igen sokszor kétes ered- ményű munkájával küzdi fel magát az ismeretek bizonyos fokára. Nem érzem magam hivatottnak arra, hogy Koch Antal őslény- tani munkásságát méltassam : sokkal illetékesebb fórum végezte ezt el ; az idő. Mint ahogy Erdély harmadkori üledékeinek nagy szintézise (4) a geológia világirodalmának klasszikusai közt foglal helyet, kimondottan ős- lénytani tárgyú munkái is az egész őslénytani világirodalom számára is- mert méltó képviselői a zitteli kor magyar paleontotogiai tevékenységének. Azt hiszem, elég, ha az eddig ismert legősibb orrszarvú, az erdélyi közép- eocén Prohyracodon Koch Antal tollából származó leírására (5) hivat- kozom, melyet Északamerikában, Indiában, vagy Japánban — talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy — többen ismernek, mint itthon. De hivat- kozhatnék éppígy a kolozsvári oligocénből leírt Praeaceratherium-á ra (6) is, melynek Koch munkájából kölcsönzött képe a legtöbb modern ős- lénytani kézikönyvben hirdeti a világ négy sarka felé Koch A n t a l-nak a Dunazughegység eruptivumaitól Erdély sztratigrafiáján keresztül a kihalt emlősállatokig terjedő átfogó szakismereteit. Folytathatnám avval, hogy emlékeztetek a magyar Szent Korona országai kövült gerinces maradvá- nyainak jegyzékére (7), a Kárpátok jégkorszaki kőszáli kecskéjére (8), mely új fajjal szintén Koch Antal ismertette meg a szakköröket, vagy fel- sorolhatnám a felsőesztergályi klasszikus cápa-lelőhely őslénytani feldol- gozását (9), és így tovább. Mindezek helyett Koch Antal eredményekben gazdag tudomá- nyos pályafutásának egy kis epizódjába szeretnék születésének évszáza- dos fordulója alkalmából bekapcsolódni. Koch Antal nekrológusában írja Pálfy Mór, hogy „mikor 1913-ban 70. életévét betöltve, 41 évi egyetemi tanári működés után, nyu- galomba vonult, semmi feldolgozatlan anyagot nem hagyott hátra. “ Ez a kitétel részben helyesbítésre szorul. Ötvenkét évvel ezelőtt, 1891 február 27-én egy alig rókanagyságú emlősállat koponyájának teljesen összelapí- lott arcrészét mutatta be Koch Antal az egeresi felsőoligocén szénből az erdélyi Múzeum-Egylet orvos-természettudományi szakosztályának ülé- sén Kolozsvárott (10.73). Az ülési jegyzőkönyv tanúsága szerint a lelet futólagos ismertetése után megállapítja, hogy azt „a kihalt Creodonta- rend képviselőjének kell tekintenünk" és még hozzáfűzi : „Ezen kihalt rendnek már 5 családja ismeretes ; de hogy ezen családok melyikébe sorolandó 12 Krelzoi Miklós a mi állalmaradványunk, azt a kellő összehasonlító anyag és irodalom hiányában még most nem dönthetem el. Csak annyi bizonyos, hogy az tudtommal az első ilyen lelet hazánkban, s ennélfogva a tudomány szem- pontjából különös figyelmet érdemel. “ Koch Antal előzetes megállapításai a közben eltelt fél évszázad ellenére minden tekintetben helytállóak. Egyben azonban mégis tévedett Koch Antal: alábecsülte a saját irodalmi tájékozottságát. A leírást kísérő megjegyzéseiből kiviláglik, hogy a kérdés teljes akkori irodalmát jól ismerte, így a leletet nagy vonásokban az őt megillető rendszertani keretbe helyezte; éppen csak nem hitte el, hogy az andrásházai Bra- chydiastemcitherium és Prohyracodon után az ősemlőstan harmadik er- délyi unikuma, párját ritkító meglepetése fekszik előtte. Egyelőre félretette, közben kolozsvári tanszékét a pestivel cserélte föl, az egeresi leletre már nem tért vissza. A világháború utolsó éveiben, úgy látszik, Koch An- tal egyik tanítványa, Kormos Tivadar foglalkozott a lelet feldolgo- zásának gondolatával ; erre utal a lelet ebből az időből származó fény- képe és Dömök Teréz urhölgy készített rajza, melyeket a lelet mellett találtam, mikor egy évtizeddel később a Földtani Intézetben magam fog- tam hozzá a maradvány feldolgozásához. 1928-as kéziratomat azonban kiadatlanul félretettem, mert én is féltem a meglepetéstől, hogy a világ valamelyik zugában esetleg mégis leírt már valaki hasonló maradványt. Kétségeim azonban alaptalanoknak bizonyultak, így már semmi akadálya sincs annak, hogy a leletet alábbiakban ismertessem : Kochictis centennii n. g. n. sp. Holotypus: m. kir. Földtani Intézet Ob/3402, teljesen összelapí- tott arckoponya a szemgödrökig, a hozzátartozó állkapocspár alattig nyúló részével (pirites szétesés következtében a koponyatöredék és az áll- kapcsok az utóbbi évtizedek folyamán morzsalékká hullottak szél, csak a fogak maradtak meg használható állapotban). Lelőhelye: Egeres (Kolozs m.), a szénbánya barnaszénkom- plexuma. Geológiai kora: Chatlium (felső oligocén). Az egeresi szenek kora puhatestű-faunájuk alapján jól rögzíthető ; K o c h A n t a 1 fauniszti- kai alapon azonnal a forgácskúti rétegek szinttájába sorolta őket (10.74). A magyar geológiai irodalomban szinte teljes egyöntetűséggel a felső öli- gocénben szereplő forgácskúti rétegekbe sorolást teljes mértékben igazolja az a tény is, hogy ugyanebből a szénből Egeresről biztos Anlhtacothe- rium magnum-leleleink is vannak, tehát a szén felső oligocén kora emlős- őslénytani bizonyítékok alapján is kétségtelen. Leírás: Alig rókanagyságú, rövid, zömök arcorrú, az Oxyclaeni- dákkal rokon ősi jellegű ragadozó. Állkapocs-teste magas, elülső fogai erősek, zápfogai aránylag aprók. A felső szemfogak elég egyenes lefutá- súnk. elől-hátul éllel, az alsók erősen hajlottak. Az előzápfogak vaskosak, egyszerű felépítésűek, lulajdonképen csak protoconidból állanak ; csak az alsó és felső utolsó előzápfog mulat némi eltérést ettől a szabástól, ameny- Kochictis centennii n. g. n sp az egeresi felső oligocénből 13 nyiben a felsőn igen erős deuleroconus, az alsón pedig kezdetleges talo- nid és nyomokban belső melaconid is fe 1 la Iá 1 ható . A felső utózápfo- gak (az M1 megmarad! töredékéből ítélve) egyszerű, háromkúpú ősi sza- bású fogak lehetlek, domináns protoconusszal, igen gyenge hypoconus- kezdeménnyel ; para- és metuconulusnak viszont nyomát sem látni rajtuk. Az alsó ulózápfogakat jellemzi a magas, összelömör ült Irigonid, igen jól fejlett, terjedelmes talonid, erős hypoconiddal, jól elkülönülő endo- és me- soconiddal. Az első ulózápfog nagyobb, mint a második, főleg hosszabb. Összehasonlítás: Az egeresi ragadozó geológiai kora ellene szól minden olyan elgondolásnak, hogy igen kezdetleges, még semmiféle irányban nem kiegyéniilt alakkal állunk szemben. Ezzel szemben a lelet alaktani sajátságai kétségtelenül azt bizonyítják, hogy ősi szabású ra- gadozóról van itt szó, melyet a mai rendszertani csoportok egyikébe sem tudunk nyugodt lelkiismerettel beállítani. így sok tekintetben emlé- keztet bizonyos Panlolestidákra, tehát egy rovarevő-csoportra, de ugyan- ekkor sok közös vonást mulat az Oxyciaenidákra, viszont a legtöbb ha- sonlóságot a Triisodontidékkal mulatja, bár a Mesonychidák sem hagy- hatók egészen számításon kívül és végül bizonyos jellegekben a valódi ragadozókra is emlékeztet. Megnyugtató eredményt azonban egyik össze- hasonlítással sem érünk el : a Pantolestidákkal a fogazat, főleg az alsó zápfogak általános szabáséban egyezik a mi alakunk, a felső zápfogak és rengetek apró részlet viszont teljesen elütő jelleget mulat. Az Oxyclae- nidákkal való összehasonlítás sem vezet komoly eredményre, mert ezek kivétel nélkül komplikáltabb zápfog-alkatot értek el aránytalanul régibb geológiai koruk ellenére, mint az egeresi alak. De a komplikáltabb zápfog- alkat mellett a hátrafelé kisebbedő utózápfogak, ezek magas trigonidja, stb. szintén a közelebbi rokonság ellen szólnak. Az aránylag nagytermetű Triisodontidák fogazata igen hasonlít az egeresi leletére, áll ez különösen a felső utózápfogak alkatára. A nagy időbeli távolság miatt nincs külö- nösebb jelentősége annak a körülménynek, hogy a Triisodontidák utózáp- fogai nem fokozatosan kisebbednek, sőt a koponya-alkatban mutatkozó eltérések sem túl lényegesek. Viszont komoly akadálya a két csoport köz- vetlen kapcsolatának a Triisodontidák észrevehető visszafejlődést mutató metaconidja az alsó M-okon, amiben határozottan a Mesonychidák felé vezető fejlődést mutatnak. Végül még meg kell említenünk, hogy az utó- zápfogak hátrafelé fokozódó redukciója a valódi ragadozókra, nevezetesen egyes Miacidákra utalna, viszont a többi alaki sajátság kizár minden to- vábbi összehasonlítást. Állatföldrajzi és sztratigrafikai szempontból valamennyi eddiginél fon- tosabb volna leletünk összevetése az európai óharmadkori alakokkal, a felső eocén Paroxyclaenus- szál és az alsó oligocén Dyspterna-v al. Ehhez jön még néhány hiányos kisebb lelet (Orsmael, Geisellal. stb.), melyek ki- sebb-nagyobb valószínűséggel előbbiekhez csatlakoznak. A Paroxyclaenus nagy vonásokban teljesen egyezik az egeresi lelet- tel : méretek, hátrafelé kisebbedő utózápfogak, vaskos előzápfogak, zömök koponyaalkat, stb. mindmegannyi feltűnő külső hasonlóság. Ezzel szem- 14 Kretzoi Miklós ben közelebbről nézve az egyes jellegeket azt látjuk, hogy a két alak rendszertanilag igen távol áll egymástól. Fő eltérései a kevetkezők : 1. A Paroxyclaenus hátsó előzápfogai igen magasfokú molarizálódást mulatnak, aminek az egerest kövületen nyoma sincsen (előbbi Pj-e sza- bályszerű M-é vált !). 2. A Paroxyclaenus felső utózápfogain, sőt P4-én is határozott mel- lékkupok jelennek meg (para- és metaconulus), ezek a Kochictis-e n telje- sen hiányoznak, jeléül annak, hogy ebben a tekintetben, akárcsak az elő- zápfogak molarizálódása esetében, jóval fiatalabb kora ellenére sokkal mélyebb fejlődési fokon áll, mint a Paroxyclaenus, szükségképen tehát nem állhat vele származáslani kapcsolatban. 3. A Kochictis alsó utózápfogain határozottan elkülönülő mesoconid- nak a Paroxyclaenus- nál nyoma sincsen, tehát ebben is előbbi a primi- tívebb. Mindezekből határozottan kitűnik, hogy a geologiailag tetemesen fia- talabb Kochictis törzsfejlődésének számos bélyegében kezdetlegesebb fokon áll, mint a Paroxyclaenus, nem is beszélve arról, hogy 4. a Paroxyclaenus esetében a molarizálódott P4 a lépőfog szerepét veszi át, amiben nemcsak a Kochictis-sze\ áll ellentétben, hanem az egész ragadozó-világgal szemben különálló helyet foglal el a rendszerben. Ebben a tekintetben legfeljebb egyik-másik ragadozó, vagy rágcsáló erszényes jöhet számításba, mint rágás-mechanikai unálógia. Mindezek mellett szinte említésre sem érdemes, hogy a Paroxylaenuíí ulózápfogai hátrafelé nem egyenletesen kisebbednek, mint azt a Kochictis esetében tapasztalhatjuk, hanem az első és második fog nagyjából egyező mérete mellett a harmadik feltűnően kicsi, jeléül annak, hogy utóbbi a teljes elcsökevényesedés útjára lépett, míg az előtte levő fognál nem kö- vetkezett be funkciócsökkenés. Ez körülbelül azt jelenti, hogy a Paroxy- claenus fogazata ugyan fokozott rágófelület-növelés útján halad (előzápfo- gak molarizálódása, második utózápfog redukciójának elmaradása), viszont valószínűleg rágásmechanikai okokból az egész rágófelülelel fokozatosan előre helyezte (M3 és M3 redukálódik, miközben P4 és P3 molarizálódik), míg ezzel a kétségtelenül a növényevő-fogazat felé hajló iránnyal szemben a Kochictis apró fogai és hátrafelé egyenletesen kisebbedő molárisai en- nek épp az ellenkezőjét mulatják.. A másik itt szóbajövő európai alak, az alsó oligocén Dyspterna már első pillantásra is oly messzemenő eltéréseket mutat a Kochiclis-sze\ szem- ben, hogy azonnal kikapcsolhatjuk vizsgálódásaink köréből. Csak a teljes- ség kedvéért jegyzem meg, hogy a Dyspterna jellegzetesen háromkúpu, redukált para- és hatalmas melaconusu felső M-ai, paraconid-nélküli, csak egy nagy hypoconidból felépített talonidu alsó zápfogai egyetlen más ra- gadozó-csoport alakjaival sem hasonlíthatók össze, ha egyik-másik jelle- gük emlékeztet is a Mesonychidákra, mongoljai Didymoconus- ra, stb. Végül még meg kell említenem, hogy a francia, belga és német ré- gibb ó-harmadkor több helyéről ismerünk egyes fogleleleket, melyek egyike másika nagymértékű hasonlóságot mutat a/, egeresi kövület megfelelő fo- Kochictis cenlennii n. g. n. sp. az egeresi felső oligocénből 15 i>ával. Tekintettel azonban arra. hogy az Oxyclaenidák, a Paroxyclaenus-á g és a Kochictis egyes fogai éppen a fejlődés és főleg specializálódás kez- deti fokán álló alakok jellemző sajátságaként igen nehezen választhatók el egymástól, az orsmaeli és egyéb, itt szóbajövő hiányos leletekkel ér- demben nem is foglalkozom. Annyit azonban mégis meg kell jegyeznem, hogy pl. Teilhard de Chardin orsmaeli Oxyclaenidái közül leg- alább is a munkája (11. 19) 15. ábráján közöli két alsó utolsó zápfog (c- d) semmi szin alatt sem tartozhat ebbe a csoportba, hanem a Paroxy- claenus csoport, vagy a Kochíc/is-alakkör valamelyikébe helyezhető (az M3 elleniéiben az Oxyclaenidák M3-jával, mely az Artiodaclylák és Primci- tes talonid-komplikációját mulatja, erősen redukált I). A Kochictis rendszertani helye. Ha mindezek után arra a kérdésre akarunk választ adni, hova helyezhető a Kochictis a rend- szerben, csak azt mondhatjuk, hogy a rendszer mai formájában nem al- kalmas egy ilyen sajátságokkal rendelkező alak befogadására, éppúgy, mint ahogy azt már Teilhard de Chardin a Paroxyclaenus ese- tében tapasztalta (12. 86—89), H o p w o o d (13), vagy dal P i a z a Oysp/erna-lelelek leírása alkalmából (14). vagy végül Mallhew és Granger a mongoliai Didymoconus feldolgozása kapcsán (15). Cope Creodon/o-csoportja ma már úgy terjedelmét, mint beosztását illetőleg meg- érett a revízióra (I. M a t t h e w, 16. 17 ; T e i 1 h a r d de Chardin, 12 ; H a y, 18; K r e I z o i, 19). Tárgyam kereteit messze túllépné, ha most itt egy teljes revizió-lervezetet közölnék le. Viszont a Kochictis- ről nyújtott kép hiányos volna, ha nem igyekeznék rámutatni, milyen viszonylatban áll más alakokkal, úgyszintén milyen kapcsolatba hozhatók az Óvilág többi rokon alakjai a rendszerben rögzített amerikai formákkal. Mindezen szempontok figyelembe vételével alábbi vázlatban rögzíthetem a rendszer- ben föltétlenül végrehajtandó kiegészítéseket és változtatásokat : 1. Az Oxyclaenidák Arctocyonidák csoportja föltétlenül elkülöníten- dő a többi Creodontától és egyes Condylarlhrákkal, a Hypoconiferákkal, valamint részben a bunodont Arliodactylák egy részével hozva kapcsolat- ba, a patások körébe sorolandók, mint Procreodi M a t t h e w. Két család- juk különböztethető meg: Oxyclaenidae Scott és Arctocyonidae. 2. Az előbbi, a növényevők felé haladó, primér M3-komplikációs csoporttól még a kiindulási zónában is elég jól elválasztható a másik fő- csoport, a ragadozók, melyeket az utolsó zápfog primér redukciója jelle- mez. Ezek számára megtarthatjuk a Linné -féle Ferae nevet. 3. A Ferae alakkör előzápfogainak kezdeti specializálódási iránya szerint két fő csoportra válik szét azonnal a kezdetnél, hogy később nem egyszer parallel formákat termeljen ki, ami természetesen az elválasztást a fiatalabb formáknál nehezebbé teszi, mint a fejlődés kezdetén. Az egyik csoportot jellemzi, hogy a P-ok elülső-hátsó melékkúpja az eredeti bazális cin- gulumból alakul ki, a másiknál viszont jóval a bazális cingulum fölött, a főkúp hátsó éléből emelkedik ki a későbbi kúp (az elülső, ha egyáltalá- ban kifejlődésre jut, úgy a cingulum megduzzadásából keletkezik, mint az előző csoportnál). Az utóbbi csoporthoz tartoznak a macskák kivételével 16 Kretzoi Miklós az összes mai ragadozók (M a t t h e w Eucreodi csoportjával), és néhány ma még izoláit ősi alak, melyek rendszeriem helye egyelőre még tisztá- zatlan (Paroxyclaenus, Kochictis, Didymoconus ?). Az első csoport a macs- kákat, Malthew Acreodi és Pseudocreodi csoportját tartalmazza, vala- mint néhány még tisztázandó rendszertani helyű alakot, mint Hopwood Dyspterna- jól. Ezt a csoportot már 1929-ben Paracar nívóra néven válasz- tottam külön (19. 1349), míg a másik csoport számára (bármennyire ké- zenfekvő is volna a Carnivora név fenntartása) végzetes kavarodás elke- rülése céljából' a Caniformia n. so. (inch „ Miacidae ,“ Canidae, Agriotheri- idae, Ursidae, Ailuropodidae, Ailuridae. Procyonidae, Mustelidae, Herpesti- dae, Viuerridae) elnevezést vagyok kénytelen bevezetni. 5. A fentebb már részletesebben vázolt okokból a Paroxyclaenus- 1, Kochiclis-i, Didymoconus-{ és Dyspterna- 1 egyenkint egy-egy önálló család képviselőjének kell tekintenünk, melyek közül a Paroxyclaenidae csalód, úgyszintén a Kochictidae is (bár a Triisodontidákra is erősen emlékeztet- nek) a Caniformia rövidéletű, kezdetleges oldalhajtásaiként foghatók fel. A félmajmok és főleg bizonyos rovarevők felé hajló felső, illetve részben a Dyspternára és egyes Paracarniuora-csoportbeli alakokra emlékeztető alsó fogazata miatt a Didymoconidae család egyelőre nem állítható ugyanennyi valószínűséggel ebbe a csoportba. Ezzel szemben a Dyspter- nidae család már több valószínűséggel helyezhető Paracarnivorák közé. * * * Vizsgálódásaim végére érve nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy örömömnek adjak kifejezést afölött, hogy ezt a rendkívül érdekes ragado- zót centennáriuma alkalmából Koch Antal tiszteletére Kochictis cen- tennii n. g. n. sp. néven vezethetem be a tudományos irodalomba és ezzel lezárhatom annak a tudósnak egyetlen befejezetlenül maradt tanulmá- nyát, akinek fél évszázados becsületes tudományos irodalmi tevékenységét igazoló több, mint kétszáz befejezett munkája a későbbi nemzedék kuta- tásaihoz nyújtotta a biztos alapot ! Irodalom : 1. Pólfy Mór: M. Tud. Akad. Emlékb. 20. 1928. - 2. P á 1 f y Mór Földt. Közi. 58. 1928. — 3. Vadász Elemér: Földt. Közi. 73. 1943. — 4. Koch Antal: M. ki r. Földt. Int. Évk. 10. 1889, Magyarh. Föld!. Társ. Kiadv. 1900. — 5. Koch Antal: Természete Fűz. 20. 1897. — 6. Koch Antal: Ann Mus. Nat. Hungar. 9. 1911. — 7. Koch Antal: M. Orv. Termvizsg. Vándorgyül. Műnk 30. 1900. — 8. Koch Antal: Orv. Termtud. Ért. 16. 1891. — 9. Koch Antal Földt. Közi. 33, 34. — 10. Koch Antal: Orv. Termtud. Ért. 16. 1891. — 11. Teilhard de Chardin, P. : Mém. Mus. r. Belge. 36. 1927. — 12. Teilhard de Chardin, P. ; Ann. Paléont. 1 1. 1922. — 13. Hopwood. T. : Ann. Mag. 1 Ha megtartom a Carnivora nevet, nem világlik ki belőle, hogy a G r a y- íéle terjedelemben, vagyis a macskafélékkel együtt a kutyákat, medvéket, menyéte- ket, cibetmacskákat, hiénákat értve alatta, használom ezt a nevet, vagy pedig az itt körvonalazott élesen elütő formájában ! Adatok a Dunántúl tektonikájához a geofizikai mérések alapján 17 N. H. (9) 20. 1927. — 14. dal P i a z. G. : Mem. Ist. Geol. Univ. Padova. 8. 1930. — 15. M a 1 1 h e w, W. D. and W. Gra nger: Amer. Mus. Novit. 104. 1924. — 16. M a 1 1 h e w. W. D. : Mem. Amer. Mus. N. H. 9. 1909. — 17. M a 1 1 h e w. W. D. : Bull. Amer. Mus. N. H. 34. 1915. — 18. 11 a y. 0. P. : Carneg. Inst. Publ. 390. 1930. — 19. K r e t z o i, M. : Xe Congr. intern. Zool. 1927. 2. 1929. ADATOK A DUNÁNTÚL TEKTONIKÁJÁHOZ A GEOFIZIKAI MÉRÉSEK ALAPJÁN.* Irta Dr. Vajk Raul. (1. Térképmelléklettel.) I. Bevezetés. 1933-ban a Europen Gas and Electric Company a magyar törvény- hozástól ásványolaj és földgázkulatési jogot nyeri a Dunántúl egész terüle. lére. Ez idő óta a European Gas and Electric Co. és később jogutóda, a Magyar Amerikai Olajipari rt. állandóan, mind a mai napig intenzív geo- lógiai és geofizikai kutatásokat végzett a Dunántúlon s a kutatások jelenleg is folyamatban vannak. Dr. Strausz László1 ismertette azokat a tektonikai adatokat amelyeket a Dunántúlon 12000 km2-nyi terület nyolc éven át tartó szorgos és helyenként részletes vizsgálataival megállapított. Feltűnő, hogy e nagy területen kiváló gondossággal végzett geológiai felvétel a szinte beláthatatlan mennyiségű őslénytani megfigyelés és számos döntő jelentőségű sztratigra- fiai megállapítás mellett — eltekintve a délnyugati résztől — aránylag mily kevés tektonikai adatot szolgáltatott. Ennek oka abban rejlik, hogy — mint ismeretes — a Dunántúl nagyrésze oly, pannonnál fiatalabb, szabályos ré- tegződést nem mutató üledékekkel van borítva, amelyekben nem lehet érdem- leges tektonikai megfigyeléseket végezni. De még ott is, ahol pl. felső-pannon üledékeket találunk a felszínen, e rétegek a keresztrétegződés, suvadások következtében és vezérrétegek hiánya miatt tektonikai megfigyelésekre alig alkalmasak. Ily területeken eredményes tektonikai vizsgálatokat csak geo- fizikai módszerekkel lehet végezni. Ezek a meggondolások vezették Dr. Papp Simo n-t, a dunántúli kutatások vezetőjét akkor, amikor a kutatások súlypontját a geofizikai mód- szerekre helyezte és ezáltal a kutatások sikerét biztosította. A geofizikai módszerek azon alapulnak, hogy a geológiai határfelüle- tek általában fizikai szempontból is határfelületek. Pl. egy gránittömeg határfelületei nemcsak kőzettani szempontból választófelületek, hanem ál- talában fizikai szempontból is és pedig sűrűség, rugalmasság, mágneses * Előadta a szerző a Magyarhoni Földtani Társulat 1941. évi november 3-i szakülésén. 1 Dr. Strausz László: Adatok a dunántúli neogén tektonikájához, Földt. Közi. LXXIi. köt. 1 — 3. sz. 18 Vajk Raul dr. viselkedés és elektromos vezelőképesség szemponljéból is. Kövelkezésképen, bizonyos körülmények közöli, gravitációs, szeizmikus, mágneses és elektro- mos mérésekkel kimutathatók. A különböző korú üledékes kőzetek gyakran koruk szerint is különböző fizikai sajátságokat mutatnak, különösen akkor, ha kőzettanilag is különböznek. Így például a Dunántúlon a felsőpannon általában homokosabb, kevesebb márgát tartalmaz mint az alsópannon és így az alsópannon és felsőpannon határfelületeinek alakváltozásai az itt fennálló sűrűségkülönbségek miatt gravitációs mérésekkel kimutathatók. Méginkább kimutatható — a nagyobb sűrűségkülönbségek folytán — az üledékekkel borított alaphegység felszíne, illetve annak szerkezete. Hangsúlyozni kívánom, hogy a geofizikai adatok geológiai értelme- zése általában nem egyértelmű, azaz ugyanazon geofizikai adatok általában többféle geológiai szerkezettel magyarázhatók. A többféle értelmezés közül rendszerint kiválasztható egy-kettő, amelyek az adott körülmények közöli leg- valószínűbbeknek látszanak. Különböző geofizikai módszerek alkalmazása és esetleg a rendelkezésre álló geológiai adatok felhasználósa a lehetséges magyarázatok számát legtöbb esetben egyetlen egy legvalószínűbb magya- rázatra csökkenti. A nyolc évi kutatás alatt (1933-tól 1941-ig) a Dunántúlon gravitációs, mágneses és szeizmikus méréseket végeztünk. A gravitációs méréseket önjelző Eölvös-féle torziós ingókkal végeztük, majd — 1937 óta — gravimélerrel is. Amíg graviméter nem állott rendelke- zésünkre az 0 I t a y professzor vezetése alatt mért ingaóllomások adatait használtuk fel a torziós ingamérések eredményeiből számított izogammók kiegyenlítésére. A mágneses méréseket Schmidt-féle (Askania) vertikális magnelo- mélerrel végeztük. A mérési adatok korrekciójához szükséges napi változási adatokat a wieni Meteorológiai és Geodinamikai Központi Intézettől, majd 1941 január óta az ógyallai m. kir. Meteorológiai és Földmógnességi Ob- szervatóriumtól szereztük be. Szeizmikus méréseket négy alkalommal végeztünk. A mérések min- denkor a rendelkezésre álló legkorszerűbb amerikai műszerekkel történtek. Elektromos módszereket a kutatásoknál nem alkalmaztunk, Az elek- tromos vizsgálatokat a Schlumberger-féle elektromos fúrólyukszelvényezésre korlátoztuk. Kisérletképen, rövid ideig talajgóz elemzési is végeztünk egy Weber- Laubmeyer-féle készülékkel. A mérés azonban eredménytelen maradt. Az összes geofizikai kutatásokat dr. Papp Simon bónyaügyi főtanácsos- főgeológus irányította. A torziós ingaméréseket Oszlaczky Szilárd tanár mint csoporlfő vezetése mellett Scheffer Viktor mérnök, dr. Facsinay László és dr. Kóntós Károly geofizikusok, majd dr. Erdélyi Fazekas János geológus, Győri István tanár, Wodreng Sándor, Reményi Sándor és Kunst Imre végezték. A graviméleres méréseket és a mérési eredmények feldolgozását kez- detben Scheffer Viktor mérnök, majd dr. Facsinay László Adatok a Dunántúl tektonikájához a geofizikai mérések alapján 19 mint csoporlfő vezetése mellett Komárom y István tanár végezte két szintező mérnök közreműködésével. A mágneses méréseket és a mérési eredmények feldolgozását felváltva Scheffer Viktor mérnök, dr. Kretzoi Miklós geológus, majd dr. Kántás Károly geofizikus végezték. A szeizmikus méréseket a külföldi műszereket kezelő amerikai geo- fizikusokból álló és az említett magyar geofizikusokkal kiegészített mérő- csoport végezte. Főként reflexiós szeizmikus méréseket végeztünk, de ki- egészítésképen és különleges esetekben refrakciós méréseket is alkalmaztunk. A geofizikai kutatások tudományos irányítása és ellenőrzése, a mérési eredmények legnagyobb részének feldolgozása, az összes eredmények értelmezése, geológiai magyarázata jelen sorok írójának feladata volt. Az eredmények feldolgozásában, a hosszadalmas számítások végzé- sében Dr. Scheffer Károly majd Dr. Egyed László voltak se- gítségemre. A geofizikai térképek Szepessy László mérnök vezetése mellett készültek. A nyolc évi kutatási időszak alatt 16800 torziós ingaállomást, 6200 graviméterállomást, 11600 mágneses állomást készítettünk és 2500 ponton végzett mintegy 10000 robbantásról vettünk fel szeizmogrammokat. A torziós inga méréseket elsősorban a Dunántúl sík és mérsékelten dombos részein végeztük, de erősen dombos területen is jó eredménnyel alkalmaztuk a torziós ingát. Felmérésre vár még Szombathely környéke és az attól északra fekvő terület. Pápa környéke és a Pécs — Mohács vonaltól délre eső terület. Hiányosak még torziós inga méréseink a Kisalföld keleti feleben. Szigetvártól délre és délnyugatra, a Balatontól délre és délkeletre. Graviméteres méréseket főleg a Szombathely — Keszthely — Kaposvár — Szigetvár vonaltól keletre, továbbá a Kapós folyó és a Mecsek hegység közötti területen végeztünk. Mágneses mérésekkel a Dunántúl déli felét, a Kisalföld nyugati részét és a Velencei tótól délkeletre eső területet hálóztuk be. Részletes mágneses méréseket csak a fontosabb gravitációs maximumokon végeztünk. A Kis- alföld keleti részén, a Sió és Sárvíz között továbbá Dunaföidvár környékén mágneses mérések még nem történtek. Szeizmikus méréseket nagyobbrészt ugyancsak a fontosabb gravitá- ciós maximumokon végeztünk ; így Mihályi, Répcelak, Zalaegerszeg kör- nyékén, a Budafapuszta, Hahót, Lovászi, Inke, Görgeteg, Kaposvár, Kurd és Igái közelében talált gravitációs maximumok területén ; továbbá a Ba- latontól délre néhány szelvény mentén és végül a Duna mellett Adony és Szekszárd között. Jelen dolgozat keretein belül nem számolhatok be a mérési eredmé- nyek ezernyi részletéről és az azokból nyert geológiai részleteredmények- ről. Ezen terjedelmes anyag részletes ismertetését és geológiai értelmezé- sét a nyolc év alatt írt mintegy 40 jelentésem tartalmazza. Itt csupán a fent körülírt geofizikai kutatások eredményei által jelzett geológiai szerke- zetek rövid ismertetésére szorítkozhatom s ezek alapján összefüggő tekto- nikai vázlatot adok a Dunántúl azon részéről, amelyen geofizikai kutatá- sokat végeztünk. 2Ó Vajk Raul dr. II. Az egyes geofizikai módszerek alkalmazhatósága a Dunántúlon. A Dunántúl legnagyobb része sík vagy mérsékelten dombos terület. Következésképen legnagyobbrészt szemlátomást alkalmas torziós inga mé- rések végzésére. Mindamellett a sík területen is akadtak kisebb kiterjedé- sű részek, amelyeken — részben a vizenyős, mocsaras talaj (pl. Hanság, Balaton délnyugati vége körüli terület stb.), részben a felszínhez közellevő, egyenlőtlen elosztású kavicstömegek miatt (Püski és Hédervár közölt. Ma- gyaróvártól keletre. Szil környékén) — a torziós ingamérések eredményei erősen zavarlak. Másfelől több helyen aránylag dombos területen is sike- rült megfelelő körültekintéssel legalább is a lényeges részekre nézve meg- bízható mérési eredményeket elérni (pl. Lispe környéke. Igái, Pincehely környéke stb.). A terület geológiai rétegsora, amennyire az eddigi fúrási adatokból és a peremeken végzett felszíni felvételek alapján megállapítható, megfelel azon általános szabálynak, hogy a kőzetek sűrűsége a mélységgel növek- szik. Ezen körülmény folytán feltételezhető, hogy a nagy gravitációs ano- mália értékeknek szerkezetileg magas, kis gravitációs anomália értékeknek szerkezetileg alacsony helyek felelnek meg. Következésképen a Dunántúl torziós ingamérések számára a mérési eredmények értelmezése szempont- jából kedvező terület. Graviméteres mérésekre a Dunántúl egész területe alkalmas. (Nehéz- séget csupán a közlekedési viszonyok okoznak helyenként.) Szeizmikus módszerek alkalmazására a Dunántúl geológiai szerke- zete nem nagyon kedvező. A nagy vastagságú, erősen rétegezett üledékes kőzetek egyes rétegfelülelei aránylag gyönge visszaverődéseket adnak. A visszaverő felületek nagy száma miatt csak kis energia jut le a nagy szi- lárdságú alaphegységig.2 Ehhez járul még az, hogy az alaphegység felszí- ne szabálytalan eróziós felszín lehet — pl. Mihályi (krist. pala) Hahót (tri- ász mészkő) és Kaposvárnál (kristályos pala, fillit) — és így nem ideális visszaverő felület. Legtöbbször az alaphegységről származó visszaverődéseket nem le- het megkülönböztetni pl. egy-egy keményebb márgarétegről származó visz- szaverődéstől. Következésképen a Dunántúlon végzett reflexiós szeizmikus méréseknél nem alkalmazható tisztán korreláció (az egyes visszaverődések egyeztetése), hanem a rétegek dőlésének meghatározósárá (dip shooting) kell súlyt fektetni s a korrelációt csak a dőlésmeghatározás mellett, kiegé- szílésképen lehet helyenként megkísérelni. A mágneses mérésektől az ásványolaj kutatásban közvetlen ered- mény általában nem várható. A Dunántúlon előforduló üledékes kőzetek, de még maga a paleozóiluis vagy mezozóikus alaphegység (gránit, kristályos pala, mészkő stb.) is általában oly kis mágneses susceptibilitású, Geofizikai .szempontból nlaphegységnek nevezzük azoknak a nagysürűségíl és szilárdságú kőzeteknek (mészkő, kristályos pala, gránit stb.) összességét, ame- lyek alatt már kisebb sűrűségű cs szilárdságú kőzetek (pl. agyag, homokrétegek sít),) nem tételezhetek fel. Adatok a Dunántúl tektonikájához a geofizikai mérések alapján 21 hogy szerkezeteik semmi vagy csak igen gyenge mágneses anomáliákat hoznak léire. A bázikus vulkáni tömegek : bazalt, trachidolerit intruziók, telérek mágneses mérésekkel szépen kimutathatók. Ugyancsak kimutathatók a mágneses anomáliák alapján a mélyben levő nagyobb mágneses susceptibilitású kristályos kőzetek vonulatai is. A gravitációs anomáliák értelmezésénél a következő tektonikai ele- mek meghatározására és megkülönböztetésére törekedtem : antiklinálisok és szinklinálisok ; eltemetett hegységei .) Az 1914 — 18 évi világháborúnak Magyarországra nézve oly szomorú kimenetele lehetetlenné tette az izavölgyi kőolajkutatások folytatását. Az izaszacsali a többi izavölgyi kőolajterülellel együtt a trianoni békeparancs után Románia kezébe került. Tekintettel arra, hogy Óromániában hason- líthatatlanul gazdagabb kőolajterületek állottak rendelkezésre, a románok nem fektettek különösebb súlyt az izavölgyi kőolajterület megfúrására és kihasználására. A munkálatok egy darabig eltengődtek, majd 1927-ben tel- jesen megszűntek. 1940 őszén a visszacsatolt erdélyi részekkel együtt Máramaros vár- megye is visszakerült az anyaországhoz. A m. kir. Földtani Intézet igazga- tójának, Lóczy Lajos-nak javaslatára a m. kir. Iparügyi Minisztérium illetékes osztályénak vezetője, lelegdi Rolh Károly a visszacsato- lás után legott elrendelte a földtani felvételek megkezdését az Északkeleti Kárpátokban. A m. kir. Földtani Intézet igazgatósága, a m. kir. Iparügyi Minisztériummal egyetértve, az izavölgyi földtani felvétellel Pávai Váj- ná Ferenc főgeologust bízta meg, aki itt 1941-ben és 1942-ben rend- szeres földtani felvételeket végzett. Pávai főgeologus úr vizsgálatainak ered- ményeit a m. kir. Földtani Intézet 1943 évi január havi szakülésén terjesz- tette a szakközönség elé. A magam részéről Pávai főgeologus úrtól függetlenül dolgoztam az izavölgyi kőolajvidéken. Sok dologban ugyanarra az eredményre jutot- tunk, egyes pontokban azonban vizsgálati eredményeink és következteté- seink eltérnek egymástól. Ez teszi indokolttá egyebek mellett azt, hogy vizsgálataim eredményei szintén közzététessenek. Meg kell itt emlékeznem arról, hogy Pávai főgeologus úrral, Iza- szacsalon való tartózkodása alkalmával néhány együttes kirándulást tet- tünk. E kirándulások alkalmával a főgeologus úr volt szives néhány föld- tani képződmény érdekesebb előfordulási helyeit és néhány érdekesebb szelvényt megmutatni. Szívességéért fogadja ehelyütt köszönetemet. A fentiek előrebocsátása után ismertetem az Izaszacsal környékén végzett földtani felvételem eredményeit, a következő sorrendben : először szólok a terület rétegtani viszonyairól, másodszor a hegyszerkezeti (tekto- nikai) viszonyokról és harmadszor a kőolajelőfordulás lehetőségeiről. A.) Rétegtani viszonyok. Földszerkezeti (tektonikai) szempontból Izaszacsal környékén négy elkülöníthető tagot, egységet kell megkülönböztetnünk. Ezeknek rétegtani viszonyait külön-külön kell tárgyalnom. Ezek a földszerkezeti egységek a következők : I. Az északi, eocén és oligocén képződményekből felépült egység, II. A déli, kristályos palából s az eocén más fáciesű képződményeiből felépült egység, III. A kréta homokkövekből álló takarók és takarórögök egysége és IV. A neogén medence nyúlványának üledékes és kitörési kép- ződményekből álló egysége. 58 Schréter Zoltán dr. I. Az északi egység. Az északi egység földtani képződményei: 1. a felső eocén homokkő és szürke, palás agyag rétegcsoportja, ?. az alsó és középső oligocén pa- lás agyag, homokkő és menilit rétegcsoportja, 3. a felső oligocén úgyneve- zett magúra homokkő rétegcsoportja. Lássuk ezeket egyenkint. Eocén. 1. A felső eocén homokkő és palás agyag rétegcsoportja. Ennek a rétegcsoportnak kőzetei : többnyire szürkeszinü, közép- és durvaszemű, néha lágyabb, máskor keményebb összeállású homokkövek. Ezek vékonyabb, vagy vastagabb-padosak, vagy rétegzettek. Muszkovit- csillám rendesen kisebb, vagy nagyobb mennyiségben van bennök. A homokkövekkel ismételten váltakoznak szürke, palás agyagrétegek, ame- lyek szintén vékonyabbak, vagy vastagabbak. Az egész rétegcsoport álta- lában kitünően rétegzett. Sem a homokkövek, sem a palás agyagok kövületei nem tartalmaz- nak ; a palás agyagok iszapolási maradéka se tartajmaz szerves maradvá- nyokat. Közbetelepszik azonban egy aprószemű konglomerátum réteg, dur- vábbszemű homokkő kíséretében, amelyben lithothamnium gumók és apró nummulinák fordulnak elő. Az előbbi az Archaeolithothamnium torulosuin G ü m b.-nak, utóbbi a Nummulina fabianii P r e v e r fajnak felelhet meg. Ezenkívül egy peclen fajnak,, nevezetesen a Chlamys cfr. biarritzensis d’ A r c h. töredékei is előfordulnak benne. Az első, aki ebből a rétegcsoportból nummulinákat említ, Noth Gyula barwineki geológus. (15.) Noth az Izaszacsallól kissé ÉK-re levő „Cinligeti “ árkot jelöli meg a nummulinák lelőhelye gyanánt. Böckh János Kirligátára helyesbbíti az árok nevét és megjegyzi, hogy ebben a rétegcsoportban ő sem itt, sem máshol nummulinákat nem talált. Noth megfigyelését kell helyesnek elfogadnunk, mert a Kirligátá árokban meg- leltem a nummulinás réteget. Sőt nemcsak itten van meg, hanem az egyes árkokban innét keletre és nyugatra is megtaláltam ennek a rétegnek foly- tatását, kb. 14 km hosszúságban. Valószínű tudniillik, hogy csak egy és nem több nummulinás rétegről van szó. Ezt a köviiletes réteget a következő pontokon találtam meg, keletről nyugat felé haladva a következő kövületekkel : Majszintól DNy-ra, a Valea negru baloldalán, a malom fölött litho- thamnium gumók, nummulinák és Chlamys töredékek. Izaszacsallól kissé KÉK-re, a Valea Higyisi völgytől kb. 600 m-re NY-ra, lithothamniumok és nummulinák. Izaszacsallól F.-ra, a Kirligátá völgy felső részében litholham- niurn gumók bőven, kevés nummulina és Chlamys sp. töredék, továbbá hal? csont töredék. Nyugatabbra a Valea Burnerasca völgy baloldali forrás- árkának alsó részében lithothamnium gumók bőven és nummulinák gyéren. A Burnerasca völgy jobboldala felett emelkedő kis gerincen : lithothamnium gumók és törmelék, nummulinák aránylag jól kimállott példányai, echinus. 59 Az izaszacsali kőolajterület földtani viszonyai kis Ostrea sp. és Chlamys cfr. biarritzensis d'Arch. töredékei; lilhotham- niumokat és nummulinákal találunk a Kikicsa völgyben is. Majd az Iza baloldalán találjuk ennek a rétegnek a folytatását, a Valea larga kitorkollása mellett; itt is lilholhamniumokat, nummulinákaf, bryozoumot, chlamys töredéket és hal ? csont darabkát leltem. Nyugatabbra c Valea Hotárului alsó részének baloldalán lilhothamniumok, majd Felső- Szelistyétől DK-re, a Valea Tataruluiban lilhothamniumok és igen kevés nummulina fordulnak elő. Kissé nyugatabbra, a Valea Cirkului felső részé- ben feltárt rétegből ugyanezek a kövületek kerüllek elő. Végül Felső Sze- listyétől DDNy-ra, a Valea Horni felső részén találjuk ennek a rétegnek a legnyugatibb kibukkanását ; itt is lithothamniumokat és nummulinákaf találunk. Felemlítem még, hogy ebbe a rélegcsoportba betelepülve igen alá- rendelten vékony széncsíkokat, vagy telepecskéket és agyagvasérc gumókat is lelünk. Ez a rétegcsoport nagy kiterjedésben előfordul a felvett terület északi részén, a Visó és Iza völgye között. így a Visó balpartján, továbbá a folyó baloldali mellékvölgyeiben. így az Izvoru negru, a Pareu reu, Pareu Bojcu- lui, Pareu Urszonie és Pareu Szkragye völgyekben. Azután az Iza jobbol- dali mellékárkaiban, mint a Valea Higyisi, Kirligátá, Burnerasca, Trobot- java, Sztrimtura és Kolebtyilor völgyekben. Izaszacsal táján átlép az Iza baloldalára és elhúzódik Felső Szelistye tájáig, ahol elterjedése véget is ér. Jó feltárásait találjuk ennek a réteg- csoportnak az Iza baloldali mellékárkaiban is, mint a Valea Fatacsini, V. Larga, V. Sasului, V. Tatarului, V. Circului s a V. Horni völgyekben. Na- gyobb vastagságú durvábbszemű homokkő rétegösszletet találunk ebbe a rétegcsoportba betelepülve Izaszacsaltól északra, a Csicsera nevű hegyen, ahol a vízszintestől kevéssé eltérő dőléssel fekszenek meredek, sziklás hegy- oldalt formáló rétegei. A homokkő rétegek között itt szép fénylő szén len- cséjét is leljük. Ez a homokkő, illetve valószínűleg ennek a homokkőnek a folytatása szerepel nyugatabbra a Valea Sztrimtura völgy középső részén. Hasonló homokkövet találunk KDK-re, a Dealu Brezei hegy tetején is. Erről a rétegcsoportról Tietze (17.) még nem tudta biztosan meg- mondani, hogy a miocén vagy oligocén formációhoz tartozik-e. Az első, ki helyesen ismerte fel az eocén korát, N o t h Gyula volt. (15.) B ö c k h János is az eocénbe és pedig annak felső részébe helyezte ezt a réteg- csoportot, bár kövületeken alapuló bizonyítéka nem volt. (27.) B ö c k hnek a szóbanforgó rétegcsoport helyzetére vonatkozólag az volt a véleménye, hogy az, a délebbre lévő sötétszínű palás agyag rétegcsoport fedőjében következik, tehát annál fiatalabb. Ugyanez volt a felfogása Pávai Vájná Feren c-nek és kezdetben magamnak is. Azonban a közvetlen egy- másra települést sehol sem láthatjuk, sőt ellenkezőleg, a behatóbb vizsgá- latok folyamán kiderült, hogy a szóbanforgó rétegcsoport délfelé igen me- redek dőlésűvé válik s a két rétegcsoporfot az alsó — középső oligocén me- nilit palákat is tartalmazó rétegcsoport keskeny vonulata választja el egy- mástól ; tehát az egymás fölé település lehetősége nincs meg. 60 Schréler Zoltán dr. Mivel a két rétegcsoportnak rétegtani helyzete ugyanaz, tudniillik mindkettő a felső eocénbe tartozik, a kettőt egyidejű, de kissé eltérő fáciesű képződménynek kell tekintenünk. Ez a két eltérő neritikus fáciesű réteg- csoport a délről jövő nyomás s ennek nyomán beállt feltorlaszolódás következtében egymás közelébe került. Emelőre nem tudjuk biztosan, hogy mi a homokkő és palás agyag rétegcsoportnak a fekvője. P o s e w i t z szelvénye szerint (30. 336. old.), valamint az Izaszacsalon lévő fúrási anya- gok szerint a fúrások nem értek ki ebből a rétegcsoportból. Meg kell je- gyeznem, hogy a harmadkori rétegcsoport északkeleti szegélyét, ahol a leg- régibb rétegcsoportok kibukkannak, még nem ismerem, Z a p a 1 o w i t z szerint (24.) Felsővisó környékén a kristályos palákra kréta homokkő s ezekre eocén korú sötétszínű és vörös agyag, valamint mészkő telepszik és így lehetséges, hogy ezeknek legalább egy része területünkön is jelen van a mélyben, egyebek között az alább emlílendő izaszacsali boltozat alatt is. A homokkő— palás agyag rétegcsoport igen tekintélyes vastagságú. Ha a mellékelt szelvénytábla 3. rajzán a régi 4. számú fúrás 1128 m mélységi adatát a szelvény többi részletével összevetjük, úgy legalább 2000 méterre kell a rétegcsoport vastagságát becsülnünk. A rétegcsoporl rétegei északon nyugodtan fekszenek és egy nagy rétegteknőt (szinklinálist) formálnak ; el- terjedésük déli részén azonban rétegei meredek állásúakká válnak. Részben egy kisebb boltozatban gyűrödtek fel Izaszacsalnál, részben pedig egy me- redek állású, nyitott boltozatba torlódtak (Izaszacsaltól DNy-ra). Ennek a rétegcsoporlnak a kőolajkutatás szempontjából nagy fontos- sága van, miután mélyebb rétegei kőolajat tartalmaznak. Ez a rétegcsoport boltozódott fel — mint már említettem — Izaszacsal területén, ahol az eddigi, többé-kevésbbé eredményes fúrások lemélyültek. Oligocén. 1. Az alsó és középső oligocén (lattorfien és rupélien) palás agyag, homokkő és menilit rétegcsoporija. Ez a rétegcsoport részben sárga, részben sötétszürke, néha egészen fekete palás agyagból és részben szürke, vagy sárgás homokkőből áll. Ezek a rétegek egymással sűrűn váltakoznak. A palás agyagrétegek mellett szürke, vagy sárgás agyag, vagy agyagmárga rétegeket is találunk, de többnyire csak csekély vastagságban. Ezek az utóbbiak kőzettani kifejlődés dolgában rendkívül hasonlítanak a budapestvidéki, továbbá a heves és nógrádmegyei kiscelli agyagokhoz, illetve budai márgákhoz. A palás rétegek közölt alárendelten szürkeszínű, vagy feketeszínű kovapala, vagy szarukőrétegeket (menilitpalákat), vagy lencséket, továbbá szürke, vagy sárgásszürke menilitmárgarétegeket, vagy lencséket találunk. A menilitkovapala és márga lencsék szolgáltatják a rétegcsoport lulajdon- képeni fő jellemvonását, mert sokszor csak ezek segélyével tudjuk a hozzá- juk tartozó rélegcsoport földtani korát megállapítani. Meg kell jegyeznem, hogy a Kárpátok egyéb területein az alsó-középső oligocén rétegcsoportra vollaképen a kovapala rétegeket tartják jellemzőnek. A kovapalák itt azon- 61 Az iznszacsali kőolajterület földtani viszonyai bán csak alárendelten és ritkán fordulnak elő; viszont tömött, barnássárga, híg sósavval pezsgő márgarétegek kisérik őket, amelyeket tehát szintén jellemzőnek kell tekintenünk erre a rétegcsoportra. Néha csak maguk sze- repelnek a rétegsorban, kovapalák kísérete nélkül. Azokat a rétegeket tehát, amelyekben ezek előfordulnak, szintén az alsó-középső oligocénbe kell sorolnunk. A rélegcsoport kövületet nem tartalmaz. A kiscelli agyagképű agya- gok közül igen sokat megiszapoltam, de minden eredmény nélkül. A me- nilitpalák — úgy kovapalák, mint margók — vékonycsiszolataiban se ész- leltem semmit sem. A rétegcsoportra jellemző, hogy majdnem mindig meredek, közel me- rőleges állásban állanak rétegei. A rétegek tehát erős nyomást szenvedtek, erősen összegyűrődtek, részben kihengerlődtek, egyes rétegei, homokkövek és palák szétmorzsolódlak, zúzódtak. Az előző homokkő és palás agyag rétegcsoport fedőjében következnek és azoktól sokszor nehezen határolha- tok el. A sötétszínű, fekete palás agyag rétegei pedig rendkívül hasonlítanak a déli szerkezeti egység eocénkori sötétszínű palás agyagjaihoz, úgyhogy azokkal igen könnyen összetéveszthetjük. Az alsó-középső oligocén palás agyag rétegcsoport nagy kiterjedésben van meg Felső-Szelislye környékén, így a községtől északra és északkeletre. A községtől ÉK-re, a Relyiszóva hegy mellékgerincein felvezető utak bemet- szései jól feltárják az alsó-középső oligocén sárga és szürke palából, továbbá homokkőből álló rétegsort, amelybe alárendelten kiscelli agyagképű agya- gok és menilitmárga rétegek is telepszenek. A rétegek itt általában igen meredek állásúak és néha erősebben zavart övékkel is találkozunk. Innét felhúzódik a rétegcsoport a Vurfu Plajuluira és a Dealu Prihogyistyére. Az utóbbitól délfelé húzódó gerincen a menilites pala rétegcsoportjának fedőjé- ben durvábbszemű homokkövek következnek, amelyek felületén homokkő- gombák és gömbök móllanak ki. Lehetséges, hogy ezek a rétegek már a felső oligocénbe tartoznak s így azokat a magúra homokkövekhez számít- hatjuk. Hasonló homokkövek terülnek el a Valea Kailor jobboldalán a Vurfu Muncselului nevű hegyen is. A felsőszelistyei temetőkápolna mellett lévő dombon ÉNy-i, 20°-os dőléssel homokkő pad és alatta kiscelli agyag jellegű agyag bukkan ki. Az Iza baloldalán, a Valea Laholovátsi és Valea Horni völgyek alsó részén meredek, néha egészen merőleges állásban szürke, fe- kete és sárga palás agyagok, továbbá szürkés homokkövek szerepelnek. Felső-Szelistye déli részén, az Iza balpartján lévő meredek partban ugyan- ilyen rétegeket látunk feltárva, nyugaton 298° 55°, kissé keletebbre 170°/30u, majd 195" 30°, azután újból 295°'85° dőléssel. Innét keletebbre a dőlés meg- fordul és 125°/50°, 85"/ 80°, majd 110°/700-os dőléseket mérhetünk. Az utóbbi dőlésmérések már a felső eocénnek minősíthető rétegcsoporton történtek ; úgyhogy valószínűleg itt átbuktatott rétegsorról van szó. Ezen a helyen, az egyik szelistyei malommal szemben kőolaj- és ozokerit nyom van az oli- gocén homokkőben. Keletebbre haladva egy kisebb rétegteknőben újból felbukkannak 62 Schréter Zolién dr. ugyanezek a rétegek, szintén menilitpalák kíséretében. Nevezetesen a Boljásza völgytől keletre lévő hegygerincen, a szelistyei egykori fúrólyuktól KDK-re, jól kibukkannak az alsó-középső oligocén palák és homokkövek ; közéjük itt is menilitmárgapadok telepszenek. A rétegek erősen zavartak, meredeken állanak, a déli részén 80°-kal délfelé dőlnek. Ezeket a rétegeket keletfelé, az egyes árkok legfelső részeiben, meredek déli dőléssel a legtöbb helyen megtaláljuk. Keletebbre, az Izaszacsaltól délre lévő, a Bisztrica völgyben és mellék- árkaiban, mint a Valea Pekure-ben feltárt sötét, sőt feketeszínű palás agyagokat és homokköveket úgy Böckh János, mint Pávai Vájná F. éi eredetileg magam is a déli egység eocén sötétszínű palás agyag ré- tegcsoporljához soroltuk. A mégis kissé eltérő kőzettani kifejlődés miatt, továbbá mert a rétegcsoportban megtaláltam az igen alárendelten, de mégis meglévő menilit kovapala és márga rétegeket, ezt a rétegcsoportot az alsó- középső oligocénbe kellett helyeznem. A Bisztrica és Pekura völgyek táján feltárt oligocén rétegcsoport ré- tegei szintén többnyire meredeken állanak, néha kihengereltek és szétzú- zódtak. A Pekure völgy alsó részén kőolajnyomot és szivárgást találunk a homokkőben ; a völgy felsőbb részén feltárt, szétzúzódott fekete pala erősen kőolajszagú. A rétegcsoport innét továbbhúzódik kelet felé, a Lazul Marcusului nevű területre, ahol szintén palák, homokkövek és menilitmárgák szere- pelnek ; a közbeeső területeken azonban a pleisztocén sárga homokos agyag erősen elfedi őket. Ki kell itt emelnem, hogy az izaszacsali bolto- zat délkeleti részén lévő sötétszinű homokkő és palarétegeket, továbbá sárgás palarétegeket szintén az alsó-középső oligocénbe kell helyeznünk, miután azok kíséretében a menilitrétegeket, illetőleg azok törmelékét szintén megtaláljuk. • A legdélkeletibb izaszacsali fúrólyukak, amelyek az 555 m magas- sági ponttal jelzett Karelor híd felé esnek, tehát ilyenformán mór az alsó oligocén rétegekbe mélyültek. Keletebbre, a Valea Repede völgy baloldala fölött, a 687 m mag. pont táján bukkannak ki újból a menilitpalák és homokkövek a pleiszto- cén takaró alól ; délebbre pedig az iparvasút bemetszése tárja fel a sötét- szinű palás agyagokat és szürke homokköveket. Itt, a vasúti kanyarulat be- metszésében a szétzúzódott fekete palán feltűnő erős benzinszagot érzünk. Különösen feltűnő volt ez a szag az iparvasút mellett lévő vízlevező árok rendbehozatala alkalmával, 1942 október 27-e körül. Ezen a tájon a réteg- dőlés 35°/53A A Repede völgy jobboldalán, az árkokban és gerinceken lévő feltá- rásokban főleg sötétszínű palás agyagok szerepelnek, amelyek rendkívül hasonlítanak a déli egység sötétszinű palás agyagjaihoz. A Valea Tyeilor baloldala fölött, már lent az Iza völgyében — mint mór Böckh J. fel- említi (27., 23. old.) — menilit8zerukő darabkákat találunk, amelyek a réteg- csoportnak az alsó-középső oligocénbe való tartozását eldöntik. Innét kissé délre, a Valea Tyeilor legalsó részétől nyugatra, az iparvasút bemetszésé* Az izaszacsali kőolajterület földtani viszonyai 63 ben szintén megtaláljuk a homokkövek és palás agyagok mellett a menilit- márgákat. Ha keletebbre haladunk, a Fundul Izei táján lévő árkokban és domb- oldalakon, továbbá a Valea Izcsora völgy legalsó részén szintén a sötét- szürke, vagy feketés palás agyagokat látjuk feltárva. A Valea Izcsorától keletre lévő árokban szürke homokkő és sötétszürke palás agyag váltako- zását látjuk, ÉK-i, 10 — 55° irányú 30— 3ö°-os dőléssel. Az ezen a területen, a Repede völgytől keletre ki-kibukkanó rétegek igen hasonlítanak a déli egység sötétszínű paláihoz, úgyhogy azoktól meg- különböztetni nem is lehet. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy ezekből a rétegekből hiányzanak a menilitek. Mivel azonban az előbb le- írt, menilitekkel jellemzett oligocén rétegek keleti folytatásába esnek ezek a feltárások, nem lehet kétséges, hogy a most leírtak is az alsó-középső oligocénbe helyezendők. Fedőjükben megtaláljuk a meredeken kiemelkedő magúra homokkövet. Igen érdekes a Valea Izcsora völgy alsó része Itten a magúra homokkő sávjától délre, a patak medrében a sötét- szinű palás agyagokat látjuk feltárva, először DDK-i 160° 18°-os dőléssel, amelyek délebbre teljesen vízszintesekké válnak, majd az Izcsora szurdok közelében 190° 22°-os dőlést mérhetünk rétegein. Ehelyütt a kristályos pa- lák egy kis részlete dörzsbreccsa kíséretében jól láthatólag feltolódott a sötétszinű palákra. Tovább kelelfelé, a Deálu Trajanu északi részén lévő magúra ho- mokkő és kristályos pala érintkezésénél, a feltolódási vonal mellett, a felső Iza jobboldalán felbukkan a sötétszinű palás agyag kis részlete egészen széthengerelt, szétzúzott állapotban. A magúra homokkőtől északra eső lankásabb dombvidék egyéb feltárásaiban itt- ott szintén megtaláljuk a sö- tétszinű oligocén palás agyagokat. Jelentősebb kiterjedésben találjuk végül az alsó-középső oligocén rétegcsoportot az iparvasút keleti részén, a Valea negru és annak mellék- árkai mentén lévő kanyarulatokban, továbbá magukban a völgyekben is. Itt is főleg a szürke és sárga palás agyagok, szürke homokkövek, menilit kovapalák és menilit márgarétegek szerepelnek. A rétegcsoport kitűnő fel- tárásait látjuk főleg az iparvasút mentén. A rétegek majdnem ny—k-i csa- pás mellett igen meredeken, néha egészen merőlegesen állnak ; erősen gyűrődtek s hol észak, hol dél felé dőlnek. Jó feltárását látjuk ennek a rétegcsoportnak az Izvoru negru völgy jobboldalán, ahol ÉN Y-i, 335°/34°-os dőléssel fekszenek rétegei. Végül meg- találjuk rétegeit az Izvoru negru legalsó baloldali mellékárkának feltárá- saiban, az országúitól nyugatra, ahol szintén meredek dőléseket mérhetünk, nevezetesen: 260° 50°, délebbre 122° 50°, majd kőbányaszerű feltárásá- ban 130° 88°, dőléseket. Délebbre a dőlés ellenkezővé válik és 305°/80°, 315° 74°, és 310° 65°-os dőlések mutatkoznak rétegein. Itt is főleg sötét- szinű palás agyagok és homokkövek vannak feltárva. Az árok jobboldala fölött ÉÉNy-ra, a vízválasztó gerincen lévő 708 m magassági ponttól ÉÉNy- ra a gerincűt mellett szintén megtaláljuk rétegeit. Fel kell említenem, hogy a Valea Repede völgynek az Izába való 64 Schréter Zoltán dr. kitorkollásától KÉK-re, az Iza jobboldalán, a Dealu Brezei gerinc déli részén feltárás nincsen. Itten a pleisztocén barnássárga homokos agyag és a felülről le-lerogyott részletek teljesen elfedik a szálban álló földtani kép- ződményeket. Az iparvasút mellett se találunk feltárásokat. Valószínűnek tekinthetjük azonban, hogy a pleisztocén takaró alatt az alsó-középső oli- gocén rétegei húzódnak át a Repede völgy kitorkollásától a Valea negru környékén lévő feltárások felé. 2. Felső oligocén (chattien). Magúra homokkő. Az alsó-középső oligocén képződmények fedőjében durvábbszemű homokkövek következnek, amelyek rétegtaní helyzetüket illetőleg a felső oligocénbe helyezhetők. Ezeket a homokköveket a régibb kárpáti geológu- sok magúra homokkőnek nevezték. Ez az elnevezés nem tévesztendő ösz- sze az újabban magúra csoport, magúra széries néven elkülönített üledék- kifejlődés egységével, illetve ilyen néven említett szerkezeti egység, takaró, megjelölésére alkalmazott névvel. Böckh János Konyhától északra és északnyugatra mutatta ki a magúra homokkő elterjedését a menilitpala sorozat fedőjében. Pávai Vájná F. Majszintől délre térképezett magúra homokkő előfordulásokat. A magúra homokkő-csoport rendesen durvaszemű és vastagabb pa- dos homokkő rétegekből áll ; egyes padjai néha aprószemű konglomerá- tumba mennek át. Némely rétegében kicsi üregeket, likacsokat látunk, mintha egyes szemek kioldódtak, vagy kiporlottak volna a kőzetből, úgy- hogy a kőzet néha kis mértékben likacsosnak látszik. Erre a jelenségre már Böckh J. felhívta a figyelmet (27., 50. old.) Egyes részein a kemé- nyebb részletek homokkő gömbök alakjában kimállanak. Kövület nincs benne. A magúra homokkő rendszerint meredekebben kiemelkedő sziklákat formál és igen hasonlít az alább említendő felső kréta homokkövekhez, úgyhogy azoktól nehezen tudjuk megkülönböztetni. A Fundul Izei táján előforduló homokköveket Böckh csakugyan a krétába is sorolta. A magúra homokkő keletről nyugalfelé haladva előfordul ; a maj- szini Submagurica hegyen, a Dealu lui Trajanu északi előrészén, a Ba- bejkahegyen, majd nyugatabbra a Fundul Izei nevű dűlőben, a Valea lzcsora alsó részének két oldalán, továbbá a Valea Tyeilor alsó részének jobboldalán, mindenütt általában meredek, kiemelkedő sziklákat alkotva. Kétségtelen, hogy az alsó-középső oligocén sölétszinű palás agyagok fe- dőjében következnek itt a magúra homokkövek. A felső oligocén magúra homokkő csoportjába kell helyeznünk va- lószínűleg azokat a homokköveket is, amelyek Felsőszelislyétől északra, a Valea Dragojásza és Valea Kailor völgyek között lévő hegytetőn elte- rülnek. A hegygerinc délibb részén, ENY-i, 330° 20° és északibb részén 285°,32°-os dőléssel lejtő durvaszemű homokkövek keményebb részletei homokkő gombák és lencsék alakjában kimállanak. Nagy valószínűséggel az innét keletre eső, a Valea Kailor és Valea Hotárului közt felemelkedő Vurfu Muncseluluinak nevezett hegy 300° 30° ra dűlő homokköve szintén a magúra homokkövekhez sorolható. Erről mér fentebb is megemlékeztem. Az izaszacsali kőolajterülel földtani viszonyai 65 II. A déli egység. A déli szerkezeti egységben résztvevő földtani képződmények a kö- vetkezők : 1. A kristályos palák csoportja, 2. Eocén nummulinás homok- kő, 3. Eocén nummulinás- orthophphragminás mészkő, 4. Eocén sötétszinű homokos palás agyag és homokkő, 5. Eocén és felső kréta vörös és zöl- desszürke palás agyag. /. A kristályos palák csoportja. A Radnai havasok főtömege a kristályos palák különböző féleségei- ből épült fel. Ezek nyugati folytatása és végződése Izaszacsaltól DK-re esik s ki-kibukkan a harmadkor képződményei között, azokra fel-feltolódva. Ebből áll a Dealu Trajanu és az Iza folyó felső völgyrészlete. A Radnai havasok kristályos paláiról először A. v. A 1 t h emlékszik meg (2.). Majd Primics György (16.), B ö c k h J. (27.) és legújabban Kráutner T. (32.) ismertették. A kristályos palákkal természetesen nem óhajtok itt foglalkozni és csak általánosságban teszek róluk említést. Fő- képen csillámpalát és fillilet találunk itt, a Radnai havasok északnyugati végződésén. Jól feltárja a felső izavölgy mély szurdoka és jól láthatók feltárva uralkodólag F.ENy-ra, 20 — 45° szöggel dűlő rétegei a völgy jobb- oldalán végighúzódó kocsiút mentén. A dél-északi Izavölgy részlettől nyugatfelé egy-egy feltolódási vonal mentén ki kibukkannak a csillámpalának kisebb foltjai, foszlányai, jelen- tékenyen kihengerelt állapotban. A Valea Izcsora alsó részén lévő kristá- lyos pala előfordulásánál jól látjuk ennek az oligocén rétegcsoport föle való tolódását. Ugyanennek a völgynek a délibb részén, a nummulinás mészkő szurdokon túl, a csillámpala valamivel nagyobb elterjedésű foltját találjuk, kristályos mészkő betelepülésekkel. Kisebb előfordulása van a D. Topliciorul hegy nyugati oldalán, a Topliciorul völgy fejében. A Babejka gerincen és a Topliciorul völgy al- sóbb részén, az eocén homokkő és magúra homokkő között, az itt húzódó feltolódási vonal mentén is ki-kibukkan a csillámpala kis sávja. Az Arsica hegy 955 m magassági pontjától északra, a hegytetőn is megvan. Na- gyobb kiterjedésben terül el azután a csillámpala az Izcsora és Tyeilor völgyek között. Itt a csillámpala az Iza völgyében vezető országút mellől felhúzódik a Priszlopásul hegy 941 m mag. pontja közelébe. Jellemző, hogy jól szálban álló rétegeit, szikláit nem látjuk sem itt, sem az előbb említett Arsica táján sem, csak kisebb-nagyobb elszórt da- rabjait, lencséit, a legelőkön és szántóföldeken. Ez az erős kihengerlésnek, kipréselődésnek következménye. Kétségtelennek kell tekintenünk, hogy ez a csillámpala részlet kis takarófoszlány alakjában gyökér nélkül rajta fek- szik az alsó-középső oligocén kori sötétszínű palás agyagokon. A legnyugatibb kristályos pala kibukkanásl végül a Valea Tyeilor völgy alsóbb részén találjuk meg, a nummulinás mészkő szurdoktól délre, itt azt látjuk, hogy a nummulinás mészkő fedőjében következő eocénkori sötétszínű palás a jyagok keskeny sávja után délfelé a csillámpala szintén 66 Schréter Zoltán dr. keskeny, alig 40 méter széles sávja következik, dörzsbreccsa kíséretében, nyilván feltolódva az előbb említett sötét palákra. Ehelyütt az érintkezés nem látszik olyan jól, mint a V. Izcsorában. A csillámpalába fehér kristályos mészkő telepszik, helyenkint néhány méter vastagságban. Előfordul a Valea Tyeilor és V. Izcsora völgyek kö- zött lévő csillámpala előfordulással kapcsolatban az izavölgyi országút mellett és attól kissé délre, a csillámpala előfordulásnak főleg a nyugati oldalán. Továbbá kibukkan a Valea Izcsora völgy középső részén, a déli csillámpala előfordulás rétegei között, több sávban is. Az itteni kristályos mészkő kis üregecskéiben kevés bitumennyom észlelhető, amiről egyébként már B ö c k h J. is említést tett. (27., 9. old.) Kibukkan végül keskeny sávban a Valea Tyeilor alsó részén DDK-i. (165°) 42° dűléssel, a nummu- linás mészkő szurdoktól északra is. Eocén. A Radnai Havasok kristályos pala masszívumának északnyugati végződésére az eocénba tartozó homokkövek és nummulinás-orthophrag- minás mészkövek telepszenek, mint parti, litorális képződmények. Ezekre sötétszínű palás agyagok telepszenek, amelyek nyugalfelé nagy elterjedé- sűekké válnak. Az utóbbiak között - valószínűleg legtöbbször tektonikai okok következtében, — vörös és zöld palás agyagmárgákat is találunk, ame- lyek egy része eocén korú lehet, nagyobbrészét azonban felső krétának, senon korúnak kell tekintenünk. B ö c k h J. a vörös agyagokat a nummulinás mészkövekkel körül- belül egyidejű képződménynek tekintette és mindkettőt az eocén alsó ré- szébe helyezte, A sötétszínű palás agyag rétegcsoporlját viszont az eocén középső része képviselőjének tekintette, míg az északi egységből fentebb leírt homokkő és palás agyag rétegcsoportját a felső eocénbe sorolta. Kráutner T. (32) az első kettőt az eocén litorális-detritusos és riff-fá- ciesének, az utóbbiakat neritikus fáciesii kifejlődésnek tekinti. Az utóbbi kettőt egybefoglalja. A kárpáti homokkő területeken dolgozó lengyel és magyar geológu- sok szerint a felső kréta képződményeiből fokozatos az átmenet az eocén- be. A kréta és az eocén között egy vörös agyagmárga összlet a határré- teg, amely trochamminoideákat tartalmaz ; ezeket még a felső krétába so- rozzák. A vörös agyagmárga fölött következő rétegsor tehát teimészetsze- rűleg az alsó eocénnal kezdődnék s ez a középső és felső eocénbe foly- tatódnék. Ha ez a vázlat a kárpáti homokkő egyéb területeire áll is. a Rad- nai Havasok ÉNY-i részére nem alkalmazható. Az illeni lerakodásokban az alsó és középső eocénre valló kövületek, pl. a Nummulina laevigata, N. perforáld, N. millecoput stb. hiányzanak s az első transzgressziós kép- ződményekben csak olyanokat találunk, amelyek inkább a felső eocénre utalnak. Az első transzgressziós képződmények tehát, amelyek a Radnai Havasok kristályos paláira, illetve Zapalowicz (24) és Kráutner (32.) szerint — a keletebbre meglévő kréta (cenomán) homokkövekre is egy- Az izaszacsali kőolajlerület földtani viszonyai 67 aránt eltérő rétegzéssel (diszkordénsan) telepszenek, valószínűleg a felső eocénbe tartoznak. Ilyenmódon B ö c k h J. alsó és középső eocénje a fenti értelemben módosítandó. a.) Nummulinás homokkő. A Radnai Havasok kristályos paláinak nyugati nyúlványaira közvet- lenül homokkő, néha aprószemű konglomerátum telepszik. A homokkő többnyire aprószemű, kemény, szürkeszinű, gyakran kvarcitszerű. A kon- glomerátum szemei többnyire aprók és szintén kvarcitos kötőanyagúak. A homokkő vastagsága 10—30 méter. Néha nummulinákat, vagy nummulinák lenyomatait, kimállott üregeit találjuk benne. Ezek pontosan nem határoz- hatók meg. Ezenkívül kagylók is előfordulnak ritkán benne. A nummulinás homokkő előfordul a felső Iza dél-északi irányú völgyrészlete mentén, a Pojána Izei rét tájától ÉÉNY-ra, a nummulinás mészkő fekvőjében, uralkodólag NYDNY-i (240 — 260° felé) 14 — 18°-os dő- léssel. Tehát látjuk, hogy a nummulinás homokkő és a föléje egyező ré- tegzéssel települő nummulinás mészkő, igen lankásan, a vízszintestől csak aránylag kevéssel eltérő szöggel, gyűretlenül fekszenek a kristályos palák letarolt egykori felszínén. Ahol az Iza átszeli a homokkő vonulatot, ottan a kocsiút mellett nummulinák hossz- és harántmetszeteit leltem. A Dealu Topliciorul hegytől északra nagyobb kiterjedésűvé válik a homokkő és lehúzódik a Babejka hegy felé eső nyeregig. Itt is találunk benne nummulina lenyomatokat. Az Iza említett szurdokában feltárt homokkő nummulináinak főátmetszetei 3 — 5 mm átmérőjűek s kamraválaszfalai igen meredeken állnak a kanyarulatokra és úgylátszik főleg mikroszférás alakok szerepelnek. Némelyik mállót! pél- dányon a Nummulina striala fajon ismeretes csikozottságol látjuk. Ezenkí- vül Chlamys sp. lenyomata és kőbele, továbbá egy sima Dentalium sp. for- dul itt elő. Jó feltárása van ennek a rétegösszletnek a nyugatabbra eső Valea Topliciorul völgyben, ahol a patak keskeny szurdokban töri ót a kemény, szürke kvarcitos homokkövet, amelybe egyes aprószemű konglomerátum padok is telepszenek. Ehelyütt is találunk kövületeket. Az Iza jobboldala felett, a Dealu Trajanu északi részén szintén meg- van a nummulinás homokkő. Kibukkan továbbá a homokkő a Valea íz* csora alsó részének két oldalán, igen zavart helyzetben. A völgy jobb- oldalán a nummulinás mészkő fölé tolódott, a baloldalán pedig a fekvő- jében lévő csillámpala foszlánnyal együtt a sötétszinű palás agyagok fölé mintegy kisebb pikkelyekben, DK-re lejtő sík mentén feltolódott. Délfelől pedig a homokkőre a kristályos palák valamivel nagyobb pikkelye tolódott. A völgy jobboldalán lévő homokkőben gyéren nummulinákat talá- lunk, míg a baloldalán lévő előfordulás kemény kvarcitos homokkövében a nummulinákon kívül egy rétegben egy sima pecten faj fordul elő, amely megfelel az Amussium corneum S o w. (— Entolium corneum) fajnak. To- vábbá előkerült még egy kisebb Chlamys és egy Venus faj is. 68 Schréter Zoltán dr. b.) Nummulinás-orthophragminás mészkő. A nummulinás homokkő rétegcsoport fölé mészkő rétegek telepsze- nek. A mészkő többnyire sötétszinű, gyakran bitumenes, a külszínen azon- ban fehérré válik. A mészkőben kövületek aránylag bőven fordulnak elő. Ta- lálunk bennök helyenkint lilhothamniumokat, amelyek az Archaeolithotham- nium torulosum-nak felelhetnek meg, továbbá igen gyakran nummulinákat és orthaphragminákat. Mindkettő azonban csak átmetszetekben mutatkozik. A nummulinák kicsinyek és valószínűleg a Nutnmulina fabianii Prever fajjal azonosak. Vele együtt is, de többnyire külön padokban, az Ortho- phragmina pratti M i c h. fordul elő tömegesen. Régebben a Nummulina fabianii- 1 N. intertnedia és N. fichteli-nek nevezték. Ezt a két foraminifera fajt nálunk a felső eocénre, a barton és ludi emeletekre, illetve összefoglalólag a priabonai emeletre jellemző vezérlőkövületnek tekintik. Az Orthophragmina pratti, amit régebben Orbitoidas papyracea B o u b é e-nak neveztek, szin- tén a priabonai emeletnek a vezérlő alakja a Magyar középkegység terü- letén. Az Orthophragmina pratti a Keleti Alpok területén azonban már a középső eocénben is előfordul. (L. T r a u t h : Denkschriften d. Kais. Akad. d. Wiss. in Wien. Math. Naturw. Klasse 95. Bd. pag. 260. 1918.) Legfelső határrétegében molluszkum maradványokat is találunk. Egyes helyeken Chlamys kőbelek fordulnak elő, nem ritkák egy közepes nagyságú sima ostrea faj példányai ; egy kisebb bordás Ostrea teknő is előkerült. A Valea lzcsora középső részében a Giganto^trea gigantica S o 1 a n d e r egy zárosperemes nagy példánytöredékét leltem, kimállva. Ez vagy a num- mulinás mészkő legfelső padjából, vagy már a következő, sötétszinű ho- mokos palás agyagrétegekből mállhatott ki. A Magyar Középhegységben ez a nagy ostrea faj is az említett nummulina és orthophragmina fajok kíséretében fordul elő s priabonai ‘rétegekre jellemző. A nummulinás-orthophragminás mészkő a Radnai Havasok észak- nyugati nyúlványán nyugodt, 14— 20°-os DNY-i dőléssel telepszik az elő- zőleg leírt nummulinás homokkövek fölé. Vastagsága kb. 50 — 60 m. Meg kell jegyeznem, hogy a nummulinákat a mészkövekben úgy- szólván mindenütt megtaláljuk, hol gyérebben, hol sűrűbben. Az ortho- phragminák nem olyan elterjedtek, de egyes helyeken töméntelen mennyi- ségben láthatók az átmetszetek A nummulinás-orthophragminás mészkő előfordul a Radnai havasok nyugati szegélyén a kristályos palák, illetve az erre települő nummulinás homokkő fölött. Ezt látjuk már a Pojána Izei nevű rét táján, tőle kissé ÉNY-ra következő kis szurdok elején. Itt a mészkőben nagy mennyiségű Orthophragmina álmelszetet és egy nagyobb Chlamys faj kőbelét találtam. A nummulinás mészkő innét kissé keskeny sávban EÉNY-ra húzódik, az Iza balpartján függőleges sziklafalakat alkotva, az Obcsina nevű hegytetőn ót a Deálu Topliciorului hegyre, ahol tekintélyesen kiszélesedik. Itten előfor- dulnak benne : Oi fhophragmina pialli M i c h., nummulinák, továbbá egy sima Dentalium. Egyes padok orthophragminákból épültek fel. Az Obcsina hegy legészakibb részén, az Iza szurdoka felett a nummulinákon és ortho- Az izaszacsali kőolajterület földtani viszonyai 69 phragminákon kívül lithothamniu mókát is találunk. Az Obcsina és Toplicio- rul hegy gerincén húzódik végig a nummulinós mészkő legfelső, a sötélszinű palás agyagok felé átvezető padja. Ebben több helyen, főleg a kocsiút men- tén, találunk kövületeket, nevezetesen nagyobb sima osfredkat és Chlamys kőbeleket. Nyugatabbra haladva a Valea Izcsora völgy fenekén találjuk meg a nummulinás mészkő kisebb sávjainak, foltjainak kibukkanásail, a sötélszinű palás agyagrétegek között. Ezek egyes lencséket, mészkőzátonyokat alkotnak a sötétszinű palás agyagok rétegcsoportjában, bizonyítva a sötélszinű palás agyagok legalább egy részének a nummulinás mészkővel való egykorúságát. Az Izcsora völgy felső részében, a D. Topliciorului hegytől DNY-ra kibukka- nó mészkő főleg lithothamniumokból épült fel ; de ezenkívül igen gyéren né- hány numnxulina is és egy Chlamys sp. kőbele is előfordul benne. A nummulinás mészkő keskeny sávjai kibukkannak az Arsica hegy- től ÉNY-ra lévő hegygerincen s a nagy szurdok előtt az Izcsora völgy fe- nekén is. Majd nagyobb kibukkanása van magában az Izcsora szurdoká- ban. A mészkőnek legnyugatibb kibukkanását találjuk végül a Valea Tyei- lor alsó részén, ahol a patak meredekfalú szurdokban töri át. A szurdok déli részén DNY-i, az északi részén ÉNY-i a rétegek dőlése, tehát többé- kevésbbé kis nyerget formálnak. A mészkő sötétszinű, megütve bilumen- szagú. Nagy kőbánya fejti anyagát főleg útkavicsolásra. A kőzet fejtésekor a bitumenszag elég. jól érezhető az egyes darabokon. Ezenkívül néha az egyes üregecskékben. vagy odorokban igen kevés kőolajnyom is mutatko- zik. ugyanígy az egyes repedések, hasadékok mentén is. Ez azonben igen illékony. Az üregecskéiben víztiszta mészpát krislálykák akadnak. E n d - rédy Endre dr. vizsgálata szerint a kőzet acetonos oldata csak gyen- gén fluoreszkál. A Tyeilor völgy északi részén, kelet felé a hegyoldalon elég messze felnyúlik a hegygerinc felé a nummulinás mészkő. A mészkőben nem rit- kák a nummulinák, a kőbánya déli részében pedig nagy tömegben lépnek fel az Orhophragmina pratti M i c h., átmetszetei. A nummulinás mészkő szirtként bukkan itten fel ; északi részén úgylátszik, feltolódott a sötétszínű palás agyagokra, a mészkőre viszont délfelől kis mértékben feltolódott a kristályos pala csoport kis részlete. A nummulinás-orthophragminás mészkő parti, litorális zátonyfáciese az eocén tengernek és voltaképen csak a kristályos pala masszívum szegélyén fejlődött ki. A nyíltabb, sekélytengeri, egyidejű, de más fácies- ben kifejlődött képződményt a következőkben ismertetem. c) Sötétszínű homokos palás agyag és homokkő. A Radnai Havasok nyugati végződésén lévő kristályos pala alapzatra — mint említettem — a nummulinás homokkő és efölé a nummulinás-or- thophragminás mészkő telepszik. Az utóbbiak nyugatfelé a külszínen kö- rülbelül az Obcsina gerincéig terjednek s itten fölöttük azonos rétegdőlés- sel sötétszinű homokos, csillámos palás agyagok következnek, amelyek néha egészen feketeszinűekké válnak. A két rétegcsoport között lévő, már 70 Schréter Zoltán dr. említett, ostreákat és chlamysokat tartalmazó határréteg sötétszinű márgás mészkő. Bárha itt a közvetlen rátelepülés nem is látható jól, a települési sorrend a dőlésekből következik. Nyugatabbra haladva a Valea Izcsorában látjuk, hogy a nummulinás mészkő kisebb részletei a sötétszinű palás agyagok alól ki-kibukkannak illetve abban lencséket alkotnak. Kétségtelen, hogy a sötétszinű palás agyagok egy része, a parti, lito- rális képződésű nummulinás mészkőnek sekély, nyilttengeri egyidejű fácie- se. A nummulinás mészkő az alaphegységtől kissé távolabb k. ékelődik a sötétszinű palás agyagok között és csak egyes kisebb lencséit találjuk meg a sötét pala rétegei közé települve, Ilyen mészkőlencséket találunk az Iz- csora völgy alsóbb részén, és az Arsica hegy északnyugati részén, Ezekre a fáciesviszonyokra már Kráutner is helyesen ráutalt (32). Bizonyosnak kell tekintenünk másfelől azt, hogy a sötétszinű palák nagyobbrésze fiatalabb a nummulinás mészköveknél, Sajnos, kövület úgy- szólván nincs benne, ami a korát közelebbről meghatározná. Mindössze a Valea Karelor felső részén találtam egy helyütt ebbe a csoportba tele- pülő, egészen aprószemű konglomerátumban gyenge megtartású kis Turri- tellákat. Továbbá ugyanitt egy legördült keményebb homokkő kavicsban más nagyobb Turritella faj lenyomatait és köbeiéit. Ez utóbbit szóiban nem sikerült megtalálnom. Ezek a kövületek a rétegcsoport földtani korát illetőleg semmitmondók, A rétegcsoport kőzetei uralkodólag sötétszinű, néha egészen fekete- szinű, homokos, csillámos palás agyagok, gyérebben sötétszinű palás agyagok, amelyekben alárendelten szürkeszinű, aprószemű, tömött, véko- nyabb, néha vastagabb homokkő rétegek telepszenek ; a homokkő rétegek felületén gyakran hieroglypha szerű kidudorodások és rajzok mutatkoznak. A homokköveket és néha a palákat is fehér mészpót erek járják át. Ezek jellemzők erre a rétegcsoportra. A rétegcsoport kőzettani jellege, a rétegsorban elfoglalt helyzete és a hieroglyphák jelentkezése alapján kétségtelen, hogy a Kárpátokban ismert, úgynevezett felső hieroglypha rétegekkel van dolgunk. Az itteni helyi vi- szonyok alapján a felső eocénbe kell ezt a rélegcsoportot helyezni. Ez a rétegcsoport, mint a felső eocén sekély nyilttengeri, neritikus fóciesü lera- kodása, valószínűleg egyidejű az északi egység fentebb leírt homokkő és palás agyag rétegcsoportjával. Utóbbi, tekintve nagy vastagságát, a felső eocén legmagasabb rétegcsoportját is képviselheti. Míg a kristályos palák szegélyére települő mészkövek nyugodtan, gyűretlenül telepszenek alapzatukra, addig a sötétszinű palás agyag réteg- csoport rétegei igen erősen, chaotikusan gyűrődtek. A Valea Karelorban, V. Prihodban, V. Bisztricóban, V. Pekuréban, V. larga felső részében, a Valea Tyeilorban és a többi völgyekben, amelyek ezt a rétegcsoportot jól feltárják, a legkülönbözőbb irányú dőléseket mérhetjük. Itten rétegnyergek és rétegteknők lefutását megállapítani nem tudjuk. Ugyanemiatt a rétegcso- port valódi vastagságáról se szerezhetünk fogalmat. Mindenesetre több száz. legalább ötszáz méterről lehet szó. A rétegcsoportban több helyütt találunk kőolajnyomokat ; ezekről alantabb lesz szó. Az izaszacsali kőolnjterülel földtani viszonyai 71 A sötétszinű palás agyagrétegcsoporl általában a térképezett terület déli részén fordul elő. Keletről nyugat felé haladva megtaláljuk rétegeit a felső lzavölgy felső részén, a Pojána Izei táján és az attól nyugatra és északnyugatra lévő Obcsina nevű gerincen majd a Valea Izcsora felső és középső részén, az Arsica hegyen, majd a Valea Tyeilor felső és kö- zépső részén, a Dealu Iziorii hegyen, honnél álhúzó'dik a Valea Repede és Valea Karelor völgyekbe és ezek mellékvölgyeibe, mint a Valea Prihod árokrendszerébe, azután a Valea Bisztrica völgy felső részébe s a Valea larga legfelső részébe. A legnyugatibb előfordulását a felveti területen Fel- sőszelislyélől délre, kb. 2 km-re, a Valea Boljásza völgy két oldalán talál- tam, amiről már B ö c k h J. is (27.) megemlékszik. Tovább nyugatfelé eltűnik a délfelől rátolódó felső kréta homokkő takaró alatt. Kréta. 1.) Felső kréta vörös és zöldesszürke ugyagmúrga. Az előbb leírt sötétszínű palás agyagokkal kapcsolatban helyenkint vörös és zöldes színű palás agyagok és agyagmárgák lépnek fel. Kísére- tükben néha vörhenyes, vagy barnaszinű, vékonyréleges, csillámos homok- kövek is szerepelnek. Ezek a tarka palás agyagok kis részben talán köz- betelepülnek a sötétszinű palás agyagok közé, nagyobb részben azonban a fekvőjükben lehetnek. Egy részük pedig a következőkben leírandó felső- kréta takaró kíséretében mutatkoznak s így valószínűleg már a takaróhoz tartoznak. A vörös palás agyagmárgák nem fordulnak elő hosszasan elnyúló, nagyobb vastagságú rétegcsoportokban, hanem többnyire kisebb-nagyobb foltokban, erősen kihengerell, szétszaggatott lencsékben. Ez a körülmény az erős tektonikai igénybevételre, erős szélpréselődésre vall. A kisebb vö- rös agyagmárga lencsékben jó rétegzést nem is látunk, ezeknek kibúvó rétegei apró darabokra hullanak szél. A vörös és zöldes agyagok és már- gák vastagsága helyenként 10 — 40 m lehet. Az északabbra lévő kárpáti területeken az irodalmi adatok és W e i n G y. szóbeli közlése szerint a vörös palás agyagrétegcsoportok több száz méter vastagságot is elérhet- nek. Izaszacsal környékén ezt a rétegcsoportot ellenben többnyire csak ki- sebb-nagyobb lencsék, foltok alakjában tudjuk térképezni. A kárpáti geológusok, már a régi osztrák felvételezők, a lengyel szak- emberek és újabban a magyar geológusok is megállapították, hogy több vö- rös agyag rétegcsoport, nevezetesen három van jelen kárpáti homokköveink- ben ; és pedig egy a felső kréta sorozatban, a senonban, egy a felső kréta és az eocén határán, egy pedig az eocén rétegcsoportban. Az általam begyűjtött anyagot átadtam Majzon László osztály- geológus úrnak, aki a kárpáti vörös agyagok állatvilágával jelenleg éppen behatóan foglalkozik. Az ő szives meghatározása alapján kiderült, hogy az lszacsal-vidéki vörös agyagok és márgák egy részében senon formáknak tekint- hető foraminifera fajok fordulnak elő, nevezetesen globotruncana- k, mint a G. liánéi d’Orb., G. conica W h i t e és a G. stuarti de Lapp. Más részükben vi- 72 Schréter Zoltán dr. szont Trochamminoides-ek, mint a T. ammonoides G r z y b. találhatók, amelyek a felső kréta és az eocén között lévő határrétegcsoportban otthono- sak. Egy részükből végül a harmadkorban előforduló foraminiferák kerültek elő, nevezetesen a Globigerina bulloides d’ 0 r b, és a G. triloba R s s. Az Északkeleti Kárpátokban dolgozó magyar geológusok szerint a fent említett foraminiferák más-más, egymástól néha több száz méter függélyes távolságban lévő vörös agyag rétegcsoportokból kerültek elő. Az úgyneve- zett „szirtburok" rétegcsoportjában vannak, nevezetesen az északnyugatibb területeken, dr. W e i n szíves közlése szerint, a senonkori puhói (puchowi) márgák ; ezek közé települve találták a globotruncanás vörös agyagréte- geket s ezek fölött következnek a trochamminoides tartalmú vörös agya- gok. Tehát egymástól való függélyes távolságuk nem nagy. Az izaszacsal- vidéki kifejlődés pedig — úgylátszik — a szirtburoknak felel meg. Izasza- csal környékén ilyen különválasztást — úgylátszik — alig vihetünk keresztül, sőt ellenkezőleg úgy tűnik fel, mintha ugyanabban a rétegcsoportban, egy- mástól kisebb-nagyobb távolságra mindhárom szint foraminiferái előfor- dulnának. Lehetséges egyébként az is, hogy a különböző szintbeli vörös agyag- márgák a komplikált tektonikai mozgások következtében egymás mellé ke- rültek. Annyi bizonyos, hogy ma a térszínen alig tudunk különböző szint- beli vörös agyagmárgákat különválasztani s azért a térképen is csak egy színnel tüntetem fel előfordulásaikat. Majzon László dr. úr a következőket volt szíves a rendelke- zésére bocsátott anyag vizsgálati eredményeként közölni. Előfordulnak a következő foraminifera fajok a következő helyeken : F a j 2 3 4 5 6 7 8 19 10 11 Globotruncana linnéi (d’O r b.) „ conica W h i t e „ stuarti (de Lapp) Gümbelina globulosa (E h r b.) Rotalia nitida R s s. Vulvulina subharingensis G r z y b. Pseudotextularia variáns R z h. Texlularia sp. Globigerina cretacea d’O r b. ,. cfr. voluta W h i ! e „ triloba R s s. „ bulloides d'O r b. .. sp. Dendrophria sp. Ammodiscus charoides J. et P. Trochamminoides ammonoides Grzyb. ., sp. Rhabdammina abyssorum Sars sp. Cornuspira involvens R s s sp. Spiroplecta foliacea R z h. + + | + + + + + + + + + + + . + + + + + Í + + n. r. + + + + Majzon dr. szerint az L, 2. és 10. számú minták foraminiferái a senonkori globotruncanás szintnek felelnek meg. A 3., 4., és a 8. számú, Az izaszacsali kőolajterület földtani viszonyai 73 esetleg a 9. számú minták foraminiferái is, a Irochamminoideás határré- tegre utalnak és végül a 11. számú a globigerinákat tartalmazó eocén ré- legcsoportnak tekintendő. Az 1. számú gyűjtés lelőhelye: a V. Karelor völgy feneke, az iza- szacsali 555 m mag. ponttal jelzett izaszacsali hídtól D-re, 1.3 km-re lévő feltárásból. A 2. számú a V. Karelor völgy felső részének baloldala felett lévő folt középső részén látható egykori kőbányából való. A 3. számú ugyanebből a foltból, az előbbi lelőhelytől D-re, kb. 200 m-re, az itt lévő nagy feltárásból. A 4. számú a máramaros — erdélyi határról, az országút hágójától kb. 200 m-re nyugatra. Az 5. számú a Muslyáta hegy DNY-i oldaláról. A 6. számú a Muncseltől ÉÉK-re lévő kis feltárásból. A 7. számú a szacsali Deálu Paltyin ÉÉK-i részén lévő feltárásból. A 8. számú a V. Boljásza felső részének jobboldali mellékárkából. A 9. számú a Vurfu Fagyetlől ÉK -re lévő kis feltárásból. A 10. számú és 11. számú a Vurfu Posiusiu hegytől ÉNY-ra, az iparvasút bemetszéseiből. A fentiekből látjuk, hogy az aránylag egészen közel fekvő lelőhelyek, mint a 2. és 8., továbbá a 10. és 11. számúak, foraminiferái, különböző színlájakra utalnak. Az. alsó és középső eocénbe sorolható rétegcsoport jelenlétét egye- lőre biztosan kimutatni nem tudjuk. Lehetséges azonban az, hogy a Radnai havasoktól nyugatabbra eső részeken, a nagyobb lesülyedés területén a neritikus fáciesű sötét palás anyagok kifejlődése már korábban megkezdő- dött s azok lenyúlnak a középső és alsó eocénbe is s így az átmenet a felső kréta és az eocén között mégis meglehet. Ez volna a szóbanforgó trochamminoides-es vörös agyagmárga rétegcsoporl. III. A déli takaró és takarórögök képződményei. Az előző tagra, a déli egység eocén korú sötétszínű, erősen gyűrt palás agyag rétegeire délfelől kréta képződményekből álló takaró tolódott, amely nagyobbrészt csak egyes szétdarabolt és elszigetelődött takarórögök alakjában maradt meg, többnyire a magasabb, kiemelkedőbb hegyeket al- kotván. A homokkő fekvőjében, illetve a szélein krétakori vörös agyag- márga foltokat találunk, amelyek nagyobbrészt valószínűleg a takarókép- ződményhez tartoznak. Kréta. 1. Felső kréta vörös és zöldesszürke palás agyagmárga. A déli egység leírásánál összefoglalólag már foglalkoztam a vörös agyagmárgacsoport ismertetésével. Ezeknek egy része az áttolódott taka- róhoz, illetve takarórögökhöz tartozhatik. Ide sorolhatjuk a Muncseltől ÉK- re lévő és nyugatra lévő, a Vurfu Fagyet északi és keleti részén lévő, a 74 Schréler Zoltán dr. Mustyáta hegy délnyugati oldalán lévő, a szacsali D. Pallyin északnyugati részén lévő, a Bisztrica völgy felső részén lévő s a szelistyei D. Paltyinului hegy körül lévő előfordulásokat. Ezek legnagyobbrészt kétségtelenül a felső krétába tartoznak. Megjegyzem itten, hogy az első, aki erről a területről a vörös agyag- márgából származó felső kréta foraminiferákat felemlítette, az Kráutner T. volt (32. 253. old. és 33.). Leírja, hogy Izaszacsaltól délre, 2 km-re, a Valea Kareiorban vörös és zöld márgák bukkannak ki, amelyek bő mik- rofaunát tartalmaznak, közöttük a senonra jellemző Rosalina (— Globotrun- cana) linnéi- 1. Ez a lelőhely megfelel az általam l.szám alatt ismertetettnek. 2. Felső kréta homokkő. A délről feltolódott takaró rögeiben uralkodólag homokkő szerepel. A homokkő szélein sok helyütt megtaláljuk az előbb említett senonkori vörös agyagmárga kisebb lencséit, foszlányait. Valószínűleg ez a vörös agyag szolgáltatta a mozgási felületet is ; ezért találjuk ma többnyire csak egyes kihengerelt lencsékben a vörös agyagmárgát. A homokkő többnyire meredeken emelkedik ki a környező lankásabb térszín fölé. Kőzete szürke, vagy sárgaszínű, durvaszemű homokkő, amely- hez néha konglomerátum padok is csatlakoznak. Többnyire jól rétegzett, vastagpados. Sajnos, kövületnek nyoma sincs benne, úgyhogy őslénytani alap nincs, aminek révén a képződmény felső kréta korát bizonyíthatnék. A homokkövek pedig a kréta aljától az oligocén legfelső szintjéig hason- lók lehetnek. Kráutner (32) nem is tekinti krétának B ö c k h kréta ho- mokköveit, hanem az eocén neritikus fáciesű kifejlődéséhez sorozza. Mindamellett Böckh álláspontját kell elfogádnom, azzal az elté- réssel, hogy míg Böckh mélyen gyökerezőnek tekintette a komokköve- ket, addig én áttolt helyzetben lévőknek vélem azokat. Erre késztetnek a következő körülmények : a) az általam lakarórögöknek tekintett homok- kövek általában meredeken emelkednek fel a felső eocén korú, erősen gyürődött, sötétszínű palás agyagok fölött, amelyek a homokköveket min- den oldalról körülveszik, tehát idegenszerűek ebben a környezetben, b) a homokkövek szélein, tehát fekvőjükben, több helyen megtaláljuk a glo- botruncanakkal jellemzett senon kori vörös agyagok foszlányait és lencséit. Valószínű tehát, hogy a vörös agyagok fölött következő homokkövek szin- tén még a felső krétába tartoznak, c) Végül a kőzettani jelleg is leginkább a felső kréta korra utal, amit Böckh J. annak idején kellőleg kiemelt (27., 11. old.). Megjegyzendő, hogy ebben a rétegcsoportban kőolajnyom nincsen. A kréta komokkő keleten, a Ménesül hegy tömegében a leghatalma- sabb kifejlődésű. Itt mindeneseire két egymásra tolódott lakarórészlelről lehel szó, amelyeket egy vörös agyagmárga képződményből álló sáv vá- laszt el egymástól. Itten körülbelül 300 m-re becsülhető a homokkő vas- tagsága. Északnyugatabbra azután a Vurfu Fagyet, a szacsali Paltyin hegy, Vurfu lui Verdatu, a szelistyei Paltyin hegy és Ruszka hegy tömegéi építi fel a kréta homokkő, Az izaszacsali Uőolajlerülct földtani viszonyai 75 IV. A neogén medence képződményei. A Tisza völgye mentén felnyúló neogén medenceszél Márama- rosszigettől délkeletre keskenyedő öbölben folytatódik, amely Baliza és Dragomérfalva felé húzódik és mint már Gesell S. (7.) megállapította, Felső Szelistye mellett végződik. Az utóbbit B ö c k h J. felvételei igazolták. A neogén öböl szelislyei nyúlványában a miocén rétegcsoportnak alsó tagjai, nevezetesen az alsó dácitlufa és a sós agyag rétegcso- portja szerepel. Ezekre eltérő településsel a pliocénbe tartozó andezit agglomerátum és tufa fekszik. Lássuk ezeket egyenkint. 1. Dácittufa. A dácitlufa részben fehérszínű (Felső Szelistyétől északra), vagy szürkés, máskor zöldesszínű (Felső Szelislyétől Ny és DNy-ra), vagy bar- násszínű, sőt ibolyásszínű (Dragomérfalválól DK- re) ; A tufa néha homok- szemeket larlalmaz s ekkor luffil jellegű. A Felső Szelislye környéki tufa a miocén rélegcsoport alján foglal helyet és rélegtani helyzetét tekintve megfelel az erdélyi medencebeli dési tufának. Vastagsága elég nagy ; körülbelül 20 — 40 méterre leheljük hozzá- vetőlegesen a vastagságát ottan, ahol a denudáció löbbé-kevésbbé meg- kímélte. Gyakran jól rétegzett. Rétegei az öböl északi részében megle- hetősen meredeken, nagyjából délre, 30 — 44° szöggel dőlnek. Északon, a felső oligocén homokkő felé K — Ny-i irányú, meredek, délnek lejtő ve- tődéssel határolódnak. Itt egy' kis kőbánya is feltárja rétegeit. Az öböl déli részén szintén meredek Ny — K-i irányú vetődéssel érintkeznek a kö- zépső oligocén rélegcsoporljával. Itt az Iza balparlján, nagyjából észak- felé dőlnek rétegei, szintén meredeken, 44- 56°-os dőlésekkel. Sőt a tér- képen kívüleső dragomérfalvai Valea Furului árok legalsó részén ÉÉK-i 70°-cs dőlést is mérhetünk. A dácillufában egy helyütt. Felső Szelistye északi részében kőolajnyomot észleltem. A dácittufa, amelyet az erdélyi medencebeli viszonyokat szem előtt tartva, alsó dáciltufának nevezhetünk, a térképre eső területen előfordul : Felső Szelistyétől északra, a Dragojásza völgy és a Valea Hotárului völgy között, az oligocén homokköveket elvágó Ny — K-i vetődéstől délre. A V. Dra- gojásza és V. Kailor mentén lehúzódnak rétegei a községig. Kisebb foltját megtaláljuk északabbra a V. Kailor felsőbb részén, majd nagyobb foltját a Csetálye hegytől délre, ahol rétegei DDNy-ra (190°) 30°-kal dőlnek. Délebbre és az Iza baloldalán szintén néhány kisebb kibukkanását látjuk. Nyugalfelé azonban nagyobb kiterjedésben vannak meg Dragomérfalva táján. Az emlí- tett Iza balparii rélegdőlések is a térkép határán kívül esnek. 2. Szürke agyag, agyagmárga (sós agyag rétegcsoport) és gipsz. A szürke miocén agyagot, agyagmárgát, az úgynevezett sós agyag réteg- csoportját Felső Szelistye mellett a mélyebb árkokban találjuk feltárva. Szá- raz időben több helyen konyhasó kivirágzást látunk rajta. A miocén agyag- márga rétegeket feltárja a Valea Hotárului és a Valea Kailor, valamint a kettő 76 Schréter Zoltán dr. között lévő kisebb árok. Egyébként a pleisztocénkori agyagos takaró elfedi. A szürke agyag néha homokos és csillámos és néha márgás. Az agyag molluszkum faunát nem tartalmaz, ellenben egyes rétegei iszapolásuk alkal- mával foraminiferákat szolgáltatnak. Így a Valea Hotarului felső részének baloldalán, a gipsz kibukkanás mellett lévő előford ilás iszapolási maradéká- ból előkerültek : Globigerina bulloides d’O r b., és G. triloba R s s. A közép- ső kis árok alsóbb részéből, dácittufás agyagból, vékony homokkő betelepü- lésekkel : Globigerina bulloides d, 0 r b. A Valea Kailor alsóbb részén fel- tárt szürke és feketésszürke palás agyagjából : Globigerina bulloides d, 0 r b., és G. triloba R s s. ; ugyanennek az ároknak középső részéből, az 588 m-es magassági ponttól ÉK-re : Orbulina universa d, Orb, Globigerina bulloides d, 0 r b., és G. triloba R s s„ Nodosaria sp., Truncatulina sp., és Bulimina cfr. buchiana d, 0 r b. A rétegcsoport előfordul azután nyugatabbra, Dragomérfalva táján, de jóval kisebb külszíni kiterjedésben, mint ahogy azt B ö c k h J. térképezte. Itt az alsó-középső oligocén rélegcsoporl jut nagyobb szerephez. Miután a dácillufával együtt a miocén legalsó rétegese portját képviselik a fentebb leírt agyagok és agyagmárgák (sós agyag rélegcsoporl), leghelyesebben járunk el akkor — úgy vélem — ha azokat az alsó miocénbe (burdigálai emelet) he- lyezzük. Az alsó miocén rétegcsoportba kősó és gipsz is telepszik. A Dragomér- falván lemélyílelt 111. számú fúrás Papp Káról y-nak a m. k. Bányakapi- tányságtól kapott adatai szerint két kősó telepei, egy 40 métereset és egy 11 méter vastag d haránloll. (35) Felső Szelistye halárában a községtől ENy-ra, a Valea Szlatinik völgyben egy sósvizű kút van, amelynek vizét szekereken nagy távolságokra elfuvarozzák. Ez a sósvizű kút ugyan az andezit agglome- rátummal fedett területen van, de kétségtelen, hogy itt a kitörési kőzetek alatt, valószínűleg mindjárt a völgy talpa alatt, az alsó miocén sós agyag rétegcso- porl következik s a sósvíz abból ered. Felső Szelistye mellett több helyen gipsz kibúvásokat is látunk. így a Valea Hotárului felső részének baloldala fölött, a hegyoldalban, két helyen ; egy másik kibúvását látjuk a község északi végén, a Valea Kailor jobbolda- lán és végül még egy kibúvását láttam a temetőkápolna mellett. A gipsz szemcsés, fehér, vagy kissé sárgás-szürkés színű. Valószínű, hogy a felső- szelistyei neogén öbölvégződésben, a mélység felé úgy kősó, mint gipsztestek is jelen vannak, sőt kőolaj kisebb előfordulása sem kizárt, miután, mint fön- tebb említettem, a dácittufa egy helyütt jó kőolajnyomot tartalmaz. 3. Andezit agglomerátum és tufa. Az alsó miocén képződmények fölé, egy miocén utáni denudációs felületen, Felső-Szelistyétől ÉNy-ra fiatalabb, nevezetesen pliocén korú vul- káni tevékenység terméke, amfibólos andezit agglomerátum és tufa telep- szik. A meredek és sziklás hegyeket alkotó kőzeteket megtaláljuk a Valea Hotárului völgytől nyugatra és a Cselátye hegyen. Az andezit agglomerátum kitörésének pontosabb kora a Nagybánya vidékén megállapítottak mintájára az alsó pannonjai emelet után következő időre lehető. Az izaszacsali kőolajlerület földtani viszonyai 77 Az andezit agglomerátum számos kisebb-nagyobb részlete előfordu- lásának a szélein lerogyolt és lejjebbsuvadl. Ezeket a térképen külön színnel tüntettem fel. a pleisztocén keretén belül. * * * A pleisztocén- és liolocén képződményei mind a négy egység területén egyaránt előfordulnak s ezért ezeket itt összefoglalólag tárgyalom. 1. Pleisztocén. A pleisztocén képződményei : az idősebb képződményeket helyenkint elborító barnássárga homokos agyag és kavicspárkánysíkok. a) Barnássál ga homokos agyag. A hegyek tetejét és lankésabb oldalait a pleisztocénbe tartozó barnás- sárga homokos agyag borítja, amely jórészt régibb kőzetek málladéka s amelyhez kis mértékben a levegőből lehullott por is járult. Néhol az alatta lévő, szálban álló kőzetek törmelékét is kisebb-nagyobb mennyiségben tar- talmazza. A szántóföldek, legelők és rétek legnagyobb része a pleisztocén képződményeken terül el, ahol a régibb rétegcsoportoknak feltárásai nincse- nek. Ezért szükségesnek tartottam a pleisztocénnek a térképen való feltün- tetését, amiben B ö c k h J. példáját követtem. A pleisztocén sárgás homokos agyag vastagsága a 3 — 5 mértért is elérheti. Erre nézve adatokat nyújt a Majszinlól Romoly felé kiépített ipar- vasútnak a D. Frasinului hegyoldalban létesített szakasza, amely számos bemetszésében csakis a pleisztocén barnássárgás agyagot és helyenkint az eocén-oligocén homokkő törmeléket tárta fel. b) Párkánysík (terrasz) kavics és törmelékkúp. A Visó és az Iza folyók vízrendszere a megelőző pliocén és pleisz- tocén korszakokban alakult ki s a fokozatos mélyebbrevágódásukkal kap- csolatban kisebb-nagyobb kiterjedésű kavics párkánysíkokat (lerraszokat) hagytak hátra. A Visó völgyének baloldalán, az Izvoru negru betorkollásán alul az- után a Valea Bojcului betorkollásán alul és végül a Valea Szkragye be- lorkollásánál látunk kavicspárkánysíkokal. Az Izvoru negru völgy baloldalán főleg csillámpa[pból és kvarcból álló kavicslörmelékkúpot találunk. Ennek folytatása a majszin-izaszacsali országút mentén, továbbá északnyugatabbra a völgy baloldala fölött párkány- síkok alakjában jelentkezik. Az Iza jobboldalén, Izaszacsal mellett 560 — 580 m t. sz. f. magasság- ban látunk egy magasabb kavicspárkánysíkot, amely tovább húzódik meg- szakításokkal a Valea Trobotjáva mellékvölgy tájáig. Izaszacsal község maga egy alacsonyabb kevicspárkónysíkon fekszik, kb. 540 — 550 m t. sz. f. magasságban. Ez a kavicspárkánysík bőven tartalmaz vizet. A községnek északnyugati részén számos bővizű forrós fakad belőle. Az Iza baloldalán, Felső-Szelistye mellett kb. 490 — 500 m t. sz. f. magasságban találunk egy kavicspárkánysíkot, amely a délről jövő Boljásza 78 Schréter Zoltán dr. völgy mindkét oldalén megvan. Ez továbbfolytatódik Dragomérfalva felé, ahol nagykiterjedésű párkánysíkok három különböző szintájban fejlődtek ki. 2. Holocén. A V isó és főleg az Iza széles, áradmányos területén, továbbá ezek nagyobb mellékpatakjai mentén, mint az Izvoru negru völgyben, a Tyeilor, Karelor, Biszlrica és Boljásza völgyekben kavicsos-homokos lerakodásokat találunk, mint a folyók és patakok mai hordalékát. B) A hegyszerkezet. (Tektonika.) Mint fentebb már említettem, Izaszacsal környékén négy szerkezeti egységet különböztethetünk meg. Ezek : 1. az északi szerkezeti egység, 2. a déli szerkezeti egység 3. a délről fellolódotl kréta homokkő takaió és 4. a neogén öböl délkeleti végződése. Az északi szerkezeti egységen belül a felső eocén homokkő és palás agyag rétegcsoportján jól kimutathattam egy rétegteknő (szinklinális) lefutá- sát. Ez nagyjából K-Ny felé húzódik kb. 14 km hosszúságban. A nyugati végén DNy felé hajlik. A teknő aránylag nyugodt, lapos településű. A teknő szárnyainak rétegei aránylag kisebb szög alatt dőlnek, tehát a szárnyak nem meredekek. A teknő közepén majdnem vízszintes rétegzésűek. Délebbre Izaszacsal község területén egy kis boltozatot (antiklinálisl) találunk. Ez a kiemelkedő boltozat alig 1.5 — 2 km hosszúságú és 3 — 400 m szélességű. A boltozat északkeleti szárnya meredekebb, a délnyugati lan- kásabb. Ezt a boltozatol már Noth Gyula és Böckh János is ismerték és leírták. Ide telepítették az első fúrásokat, amelyek egy része eredménnyel járt. Későbben Pávai Vájná Ferenc is tanulmányozta ezt a boltozatot, majd én is részletesen kinyomoztam kiterjedését. Megálla- pítottam azt, hogy a boltozat NyÉNy felé záródik, ellenben KDK felé a záródása bizonytalan. (Lásd a térképmellékletet és Izaszacsal területének külön térképét.) Másik kisebb kiterjedésű boltozatot Felső-Szelislye keleti részén talá- lunk. Ezt isismerték már úgy Noth, mint Böckh J. Ez a boltozat azon- ban nem tökéletes, nem zárt, nyugat felé a neogén öböl benyomulása is megzavarja a szerkezeti képet. Figyelemreméltó azonban, hogy kőolajnyo- mok mutatkoznak rajta. Délebbre haladva az északi szerkezeti egység felső eocén rétegei meredekké válnak, sőt egészen merőlegesek is lesznek. Az északi szerke- zeti egység déli részén tehát egy nyitott nyereg (antiklinális) húzódik végig K — Ny-i irányban. Az északi szerkezeti egység legdélibb részén, a meredek állású felső eocén rétegeken, illetve az imént említett nyitott nyergen túl az alsó-középső oligocén rétegcsoporlját találjuk erősen összegyűrve ; rétegei igen merede- ken, sőt néha merőlegesen állanak. A feltárások hiányossága miatt sokszor nem lehel megítélni, hogy az oligocén rétegek nem hajlanak-e vissza, a felső eocén rélegcsoportlal való érintkezés táján; de úgy látszik, ez az eset több helyütt megvan. Nem lehet biztosan kimutatni, de lehetséges, hogy Az izaszncsnli kőolajterület íöldlani viszonya 79 az északi egység déli részén a felső eocén és az oligocén közöli is kisebb jelentőségű tektonikai halár húzódik. Az alsó-középső oligocén rélegcsopor- ton erős gyűredezellsége és meredekre állílotlsóga miatt nem lehet réteg- nyergek és rétegleknők lefutásét követni. Mindössze néhány kisebb jelentő- ségű rétegnyergei tudunk meghúzni, igy egy ÉÉK — DDNy-i irányút Felső- Szelislyé-lől É-ra és egy ÉK — DNy-i nyitott redől Felső-Szelistyélől K-re. A felső eocén rétegcsoporthoz nyugaton, Felső-Szelislye táján az erősen gyűrt alsó-középső oligocén rélegcsoporl telepszik, amely délfelé áthúzódik a felső eocén csoport déli oldalára is ; itt ez a rélegcsoporl szintén erősen gyűrt és kihengerelt, rétegei többnyire meredeken, sőt merőlegesen állanak s az oligocén itt egészen keskeny sávvá redukálódott. Az északi szerkezeti egység képződményeire, nevezetesen ennek imént említett alsó-középső oligocén rétegcsoporljára délen kissé feltolódott a déli szerkezeti egység. Ez a feltolódós azonban csak kisebb mértékű és valószí- nűleg a következő, kréta homokkőcsopor! óllolódásával kapcsolatos. Keleten, a D. lui Trajánu hegyen azt látjuk, hogy a Radnai Havasok kristályos pala tömege meredek sík mentén feltolódolt az északon előtte fekvő felső oligocén magúra homokkőre. A felső Iza völgyében látjuk, hogy a magúra horm kkő és a kristályos palák közé a fellolódósi vonal mentén az alsó oligocén fekete palák egy kicsi, teljesen szétzúzódolt részlete is felnyomódott. Nyugatabbra haladva az eocén nummulinós homokkő keskeny sáv kristályos pala kíséretében tolódott fel a Babejka hegynek ugyancsak ma- gúra homokköve fölé. Még tovább nyugat felé a kristályos pala kisebb foszlányai, az alsó-középső oligocén képződményeire és a déli egység sötét- színű eocén palás agyagjai össze-vissza gyüredezve az északi egység me- nilites oligocén rétegcsoporljára és felső eocénjére tolódtak fel kissé. Több ilyen pikkelyes fellolódósi vonalat nyomozhatunk az Izától délre eső területen. A déli egység északfelé való torlódása következtében főképen az eocén korú sötélszínű pala rétegcsoport igen erősen össze-vissza gyüre- dezett ; egyes rétegei, de különösen az alatta fekvő tarka agyag rétegek kihengerlődtek, elfenődlek, úgyhogy ennek következtében a tarka, főleg vörös agyagnak ritkán találjuk összefüggőbb vcnulatát, többnyire csak egyes kihengerelt lencséit látjuk. A legdélibb egység valamivel nagyobbszabósú áttolódóst képvisel. Délről nagyobb vastagságú kréta homokkő takaró tolódott észak felé, amely- nek északi homlokrégiója kisebb-nagyobb darabokra szaggatódon. Ahogy a Muncsel hegyen észlelhető viszonyokból megítélhetjük, legalább 300 mé- ter vastag kőzettömeg előnyomulásáról lehetett szó. Mint fentebb említet- tem, tulajdonképen a kréta takaró tömege mozgathatta észak felé és gyűrte össze e déli egység plasztikus, könnyebben gyűrődő fekete paláit is. A takarórögökben a dőlésszögek többnyire kisebbek, míg az előtér kőzetei erősen gyűrődtek. A Muncselen egy alsó, jobban gyúródott és egy felső, nyugodtan fekvő magasabb takarórögöt különböztethetünk meg, amelye két egy vörös agyagmárga rélegösszlet választ el egymástól. A hegyszerkezeti, nevezetesen a feltololódási és óltolódási viszonyok- 80 Schréter Zoltán dr. nak térképen való helyes feltüntetése meglehetősen nehéz feladat volt. Az áttolódott kréta homokköveket jónak láttam külön-külön mint takarórögö- ket körülhatárolni. Meg kell jegyeznem, hogy a szálban álló homokkő la- karórögök szélein mindenütt nagyobb kiterjedésű törmeléklejtők képződlek a leszakadozott homokkövekből. A homokkő bázisán lévő, senonkori, erő- sen kihengerelt és csak egyes foltokban jelentkező vörös agyag szintén részlvett az áttolódásban s ezek elterjedése tulajdonképen nagyobb terüle- tet jelez, mint a szálban álló homokkőé. Megjegyzem, hogy azt az egyenes és határozott Ny — K-i feltolódási vonalat, mely a Babejkától délre és a Deálu Trajanu Iáján kezdődik és továbbhúzódik a Radnai Havasok északi oldalán kelet felé, már Z a p a- lovicz és Kráutner is ábrázolták és leírták, mint a hegység északi szegélyét határoló szegélytörésvonalat. Sajnos, a délnyugatabbra elterülő vidék földtani viszonyai ezidőszerint még meglehetősen ismeretlenek, miután ott rendszeres földtani felvételek még nem történtek. Ezért nem tudjuk, hogy a kréta homokkő honnét, mi- lyen földszerkezeti körülmények között jutott ide s így meg kell elégednem a fenti rövid ismertetéssel. Nem terjeszkedhetem ki továbbá arra sem, hogy a kárpáti tektoni- kában eddig megkülönböztetett kifejlődési és szerkezeti egységekkel vonat- kozásba hozzam az Izaszacsal vidékén előforduló földtani képződménye- ket, tekintettel arra, hogy sem ÉNy, sem DK felé ezidőszerint még nem is- merem személyesen a képződmények folytatódását és csatlakozását vala- mely ismert tektonikai egységhez, takaróhoz, illetve kifejlődéshez. Szentes Ferenc megkülönbözteti a liszavölgyi medenceterület szélén a „belső kárpáti flis öv“-et s azt követi egészen Izaszacsal tájáig. (Beszámoló a m. k. Földi. Int. vilaülésének munkálatairól. 2. füzet, 1942.) W e i n G y. szóbeli közlése szerint ez a vonulat a szíriek övét kísérő kár- páti homokkőburoknak felel meg. Ezt a felfogást támogatnák az Izaszacsal környékén lévő vörös agyagmárgákban előforduló globotruncana-k fellépése. Végleges felvilágosításokat a további földtani felvételektől várhatunk. Hátra van ezekután az, hogy a vázolt szerkezeti mozgások földtani korát megállapítsuk. Miután úgy az eocén, mint az oligocén rétegcsopor- lok meggyűrődlek, és azt látjuk, hogy nemcsak az eocén képződményei, hanem még a kristályos palák is kis mértékben feltolódtak az alsó- és kö- zépső oligocén melinilpalás rélegcsoporlra, sőt még a felső oligocén ma- gúra homokkövekre is, valószínűleg nem tévedünk akkor, ha az itt leját- szódott mozgás főfázisául az oligocén végét jelöljük meg. Ez megfelelne Stíllé szávai gyűrődési periódusának. Egyébként Kráutner is (32) nagyjából ugyanezt a kort jelöli meg a gyűrődés ideje gyanánt. Volt itt azonban egy későbbi hegymozgás is, amelynek méreteiről egyelőre még nincs tiszta képem. A miocén medencékben és öblökben le- rakódon nagyvaslagságú rétegcsoporl utólagosan szintén tektonikai erőművi behatás alá került, amint ezt előadásaikban Pávai Vájna F., majd Szentes Ferenc már korábban megállapították. A miocén rélegcso- porl Szelistyénél, az öböl végződésénél nem fekszik vízszintesen, vagy cse- Az izaszacsali kőolajterülel föld tani viszonyai 81 kély dőléssel, hanem meredeken dől, rétegei néha merőlegesen is állanak. Kétségtelen tehát, hogy a miocén végén délfelől egy újabb tektoni- kai nyomás érte területünket és ez okozta azt, hogy a miocén rétegei ösz- szepréselődlek és meredekre állítódtak. Nincs kizárva, hogy egyes helye- ken talán ét is nyomultak a régibb eocén-oligocén, vagy kréta képződmé- nyek a miocén fölé. Ezt a lehetőséget éppen a miocén öböl végződésénél, Dragomérfalvánál és Felső Szelistyénél számításba vehetjük, de meg kell jegyeznem, hogy teljesen megnyugtató igazolását még nem láttam. Pávai Vájná Ferenc azonban feltételezi, hogy nemcsak Dra- gomérfalva és Szelistye környékén tolódott két oldalról a miocénre a ré- gibb képződménycsoporl, hanem ez az áttolódás továbbfolytatódik Izasza- csal vidékére is. Vagyis Izaszacsalon az eocén-oligocén képződmények alatt meg kell lennie a miocén rétegcsoporlnak és ebből származnék végered- ményben a kőolaj is. A magam részéről ezt az elképzelést nem tartom valószínűnek. Sem- miféle támaszpontot ennek helyességére vonatkozólag nem találtam. A negyedik egységnek, a miocén öbölnek délkeleti végződésében az alsó miocén rétegcsoport a középső oligocén rétegcsoportjaival Felső Sze- lislyétől É-ra és DNy-ra egy-egy Ny — K-i irányú vetődéssel érintkeznek. Ezek a vetődések meredekek és a neogén öböl közepe felé lejtenek ; az Iza jobbpartján lévő D-re, a balpartján lévő pedig É-ra. Az alsó miocén rétegek főleg délről és valószínűleg északról is haló oldalnyomós következ- tében kissé összepréselődtek, minek következtében rétegeik meredek állásba jutottak. Az összepréselődés valószínűleg a pliocénben, az andezitkilörés- sel egyidejűleg történt. C) Kőolajnyomok és a kőolaj nyerésére vonatkozó kilátások. Izaszacsal és Felső Szelistye környékén mór régóta ismeretesek kő- olajnyomok. Ezekről mór Noth Gyula, Oculus és Böckh János tudlak s ezeket le is írták. Ezeknek egy része máig megsemmisült; ma hiába keressük azokát. De vannak olyanok, amelyek ma is fellelhetők és akadnak újak, amelyeket a régiek még nem ismertek. Ezek a kőolajnyo- mok voltak kétségkívül azok az indító okok, amelyek az Iza völgyében a kőolajkutatást annak idején megindították. . Besűrűsödött kőolajnyomot talált annak idején Böckh Jánosa csillómpala kíséretében lévő kristályos mészkőben, a Valea Izcsorában. Ezt ma is megtaláljuk. Mór Böckh is megemlíti, hogy az eocén mészkövek bitumene- sek. Ezt megerősíthetem azzal a hozzáadással, hogy a mészkő kisebb odoraiban kevés bitumennyom is mutatkozik. Amint a mészkövet a Valea Tyeilor kőbányájában fejtik, jól érezhető a bitumenszag, amely azonban gyorsan elillan. A sötétszürke-fekete palás agyagok csoportjából mór Noth Gy., Tietze E. és Böckh J. is említenek kőolajnyomokat, amelyeket azon- ban ma mór nem találunk meg. Érdekes kőolajnyomokat ialáltam ennek a rétegcsoportnak a larga völgyi feltárásaiban. Az itt feltárt homokkőrétegeket Schréter Zoltán dr. 82 kb. 3 ujjnyi széles mészpáttelérek hatják át. A mészpáttelérek sötétbarna színűek ; az egyik telérben fekete, fénylő erecskék és szemcsék vannak, amelyek fénylő, feketeszén képűek. Miután szénnek mészpáltelérben való előfordulása elképzelhetetlen és különben sem volt vitás, hogy kőolajnyom- ról van szó, megkértem Endrédy Endre fővegyész urat. hogy szíves- kedjék ezeket és egyéb anyagokat is ibolyántúli fényben megvizsgálni. Endrédy fővegyész úr, kinek szívességéért e helyütt fejezem ki köszönete- met, vizsgálatairól a következőkben tájékoztatott : „a largavölgyi anyag ultraibolya fényben nem fluoreszkál. Acetonos oldata színtelen, de a bitu- menre jellemző fluoreszcenciát adja." Ugyanez volt az eredmény egy másik largavölgyi bitumenes mészpat- telérnél is ; míg a fentebb említett eocén mészkövek acetonos oldata igen- igen gyenge fluoreszcenciát adott. A alsó-középső oligocén rétegekben több helyütt észlelünk bitumen- szagot, vagy bitumennyomot. Erős bitumenszagot érzékeltem a Valea-Pekure völgy felső részén és az iparvasút bemetszésében feltárt fekete palás agyagon. Az alsó-középső oligocén homokkőben és szürke palás agyagban né- hol gyenge kőolajnyom és szivárgás is van, így Izaszacsaltól délre, a Valea Pel^ure-ben. Kőolajszivárgás mutatkozik Felső Szelistyén, az egyik malommal szemben, az Iza folyó kavicsos holt ágában. Ez a szivárgás azonban kétség- kívül mélyebbről, az oligocén rétegekből ered. Ugyanitt az Iza baloldalán az oligocén homokkőben kőolajnyomot ész- leltem és egy darab ozokeritel lellem. Ezt a helyet egyébként már B ö c k h János is ismerte. Dragomérfalván a kőolaj a miocénkorú dacittufákból és sósagyagok ból ered. Kérdés, hogy ezekbe a rétegekbe nem mélyebben fekvő idősebb réte- gekből származik-e az ál. Felső Szelistye északkeleti részén sötétszinű besű- rűsödött kőolajat is látunk az egyik kis árokban szivárogni a dacitlufából. Ha már most a jövőbeli kőolajkutatás várható eredményeit mérlegeljük, a következőkre jutunk : Eredményes kőolajfúrásra olt számíthatunk, ahol többé-kevésbbé, vagy Jól kialakult boltozatok vannak, ha egyébként a kőolajképződésre a feltételek annak idején megvoltak. Ha a rétegek túl meredeken állanak, vagyis valahol nyitott nyereg (antiklinális) húzódik végig, az kőolajnyerés szempontjából meddőnek tekintendő. Nyitott nyereg húzódik végig az északi szerkezeti egység déli részén. Itt kőolajra irányuló fúrás nem javasolható, miután előre tudjuk, hogy az ered- ménytelen lenne. A „Magyar Kárpáti Petroleum R. T.“ egy fúrást mélyílletell ilyen merőlegesen álló rétegekben, Felső Szelistyélől délre a Boljásza völgy- ben 393 m. mélységre, de természetesen eredménytelenül. Két kisebb boltozat van a térképezett területen, mely kőolajkulatás szempontjából számításba jöhet. Ezek közül az egyik az izaszacsali zárt bol- tozat, amely Izaszacsal község közvetlen közelében terül el. Itt már számos fúrási mélyítettek le, többnyire a DNY-i lankásabb szárnyban, amelyek közül több, eredménnyel termelt kőolajat. Az egyes fúrások különböző mélységből, más-más rétegből nyerték a kőolajat. Több fúrás — a leírások szerint — gáz- Az izflszacsali köolajterület földtani viszonyai 83 kitöréssel járt, tehál a kőolaj felszínre jutásánál a megfelelő nyomás megvolt. A régi szacsali lakosoktól szerzett értesüléseim szerint a kőolajtermelés azért szűnt meg az egyes fúrásokban, mert idővel kőolaj helyett vizet nyertek. Va- lószínűnek tekinthetjük tehát, hogy a kőolajmező egy részéi a régi tökéletlen fúrási módszer, rossz szerszám és meg nem felelő zárási módszer alkalmazá- sa mellett elvizesitettéb. Elegendő, ha e tekintetben utalok Posewitz kö- vetkező szavaira : (30. 338. old.) Hatvani Deutsch József vállal- kozó 1895. szeptember hóban kezdte meg az új fúrólyuk mélyítését. A mun- ka azonban csak lassan haladt előre. A felszerelés régi és rozoga volt és a munka több ízben félbeszakít látott. Szerencsésen elérték a 426 m-t, amidőn a béléscsövek összenyomaltak, ami egy hónapi munkaszünetelést okozott. 456 m-nél végre az első gáz és kőolajkilörés oly vehemensen állott be, hogy az egész fúrólyuk tönkrement : erre ezt a fúrólyukat otthagyták és másikat kezd- tek. Böckh János is ráutalt a fúrások mélyítésénél mutatkozott nehéz- ségekre, zavarokra és mulasztásokra. (31.) Mindamellett ■ — véleményem szerint — minden remény megvan arra, hogy a boltozat más részén, ahová az elvizesítés nem ér el, ugyanezekből, esetleg más kőolajvezető rétegekből kőolajat nyerhetünk. Jogosan számítha- tunk továbbá arra. hogy a boltozat középső részében, keleti és északi szár- nyában lévő gázmennyiség még érintetlen, úgyhogy a kőolajnak a felszínre való jutását ez egymaga lehetővé lenné. A másik kisebb, nem eléggé tökéletesen kifejlődött boltozat Felső Sze • listge közvetlen környékén van. Ennek déli részén, az egyik Iza malom mel- lett, az oligocén homokkőben, továbbá attól kissé ÉK-re, az Iza folyó kavicságyában jó kőolajnyomok vannak, azonkívül tőle északra, Felső Sze- lislye EK- i részén, a miocénkorú dácillufában van besűrűsödölt kőolaj, földiszurok. Kétségtelennek tekinthetjük, hogy ez a földiszurok is a mélyben fekvő paleogén rétegcsopoitból származhatik. Bár a kőolajnyomok köz- tudomásúlag legtöbbször nem sokat mondanak, itt mégis számításba vehet- jük őket s ennek a kis felbollozódásnak a megfúrását javasolhatjuk. A fentiekben vázoltam Izaszacsal távolibb környékének rélegtani és hegyszerkezeti viszonyait. Végül ráutaltam az eddigi vizsgálatok szemmel- tartásával és a saját tapasztalaiaim alapján a kőolajelőfordulás lehetőségeire. Ezzel az értekezésemmel szolgálni óhajtottam a tudományt, szaklár- saimat, különösen azokat, akik a szomszédos területeken dolgoznak. Mert a tudományos adatok szerzése egymaga nem lehet cél ; azoknak átadáséra is kötelezve vagyunk. Tekintettel arra, hogy rétegtanilag és szerkezetileg igen komplikált területről van szó és mert kövületek csak gyéren fordulnak elő, elkerülhetetlen, hogy a megfigyelésbe és leírásba hibák ne csússzanak. A folytatólagosan továbbhaladó földtani felvételek azonban az esetleges tévedéseket helyre fogják igazítani. Az Északkeleti Kárpátok teljes földtani megismerésével kapcsolatban ennek az országrésznek egységes leírására is sor kerül ; engem örömmel tölt el az a tudat, hogy ennek az érdekes területnek földtani megismeréséhez néhány adattal magam is hozzájárulhattam. 84 Schréfer Zoltán dr. IRODALOM. - BIBLIOGRÁFIA. 1. Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja, statisztikai és geográíiai tekintetben. Pest IV. k. 180. old. 1839. — 2. A 1 o i s von A 1 1 h : Ein Ausflug in die Marmaroscher Karpathen im Sommer 1855. Mittheil. d. k. k. geograph. Geseilschaft II. Jahrg. 1858. Abhandl. p. 8. Wien. — 3. Franz Ritter von H a u e r und Ferdinand Freiherr von Richt- h o f e n : Bericht über die geologische Uebersichtsaufnahme im nordöstl. Ungarn im Sommer 1858. Jahrbuch d. k. k. geol. Reichsanstalt, X. Jahrg. 1859. I. Theil, p. 430 — 434, II. Theil p. 458 — 459. — 4. Gesell Sándor: A máramarosi vasérc- telepekről. Földtani Közlöny. IV. k. 294. és 300. old. 1874. — 5. Hunfalvy Já- nos: Kirándulás Máramarosba. A magyarországi Kárpát Egyesület Évkönyve. II. évf. 190. old. és jegyzet. 1875. — 6. E. Tietze: Das Petroleum Vorkommen von Dragomir in dér Mármaros. Verhandl. dér k. k. geol. Reichsanstalt, Wien, 1878, p. 322. — Gesell Sándor: Geológiai ismertetés, különös tekintettel a máramaro- si m. kir. bányaigazgatóság területén kiaknázás tárgyát képező vasérc és kősó elő- jövetelre. Szilágyi István szerkesztésében megjelent Máramaros vármegye egyetemes leírása. Budapest, 1876. című műben. — 8. Siegmeth Károy: Ki- rándulás Máramaros megyébe. I. A dragomiri kőolaj források. A magyarországi Kárpát-Egyesület Évkönyve. V. évf. 92. old. 1878. — 9. Gesell Sándor: Ada- tok a máramaros megyei petróleum előjövetel megismertetéséhez. A magyarországi Kárpát-Egyesüet Évkönyve. VII. évf. 115. old. 1890. — 10. Siegmeth Károly: Máramarosi úti vázlatok. A magyarországi Kárpát-Egyesület Évkönyve. Vili. évf. 92. old. 1881. — 11. Gesell Sándor: Máramaros megye geológiai viszonyai, külö- nös tekintettel az értékesíthető ásványok fekvőhelyeire. A magyarországi Kárpát- Egyesület Évkönyve. Vili. évf. 318 és 325. old. 1881. — 12. Anion Oculus: Über einige Petroleumfundorte in Ungarn. Österr. Zeilschr. für Berg- und Hütten- wesen 1883, XXXI. Jahrg. p. 486. Ugyanez magyar nyelven megjelent a Bányászati és Kohászati Lapok 1883. évf. 129. oldalán. — 13. Julius Noth: Gutachten und Beschreibung des Petroleum-Terrains dér Kari Diener und Friedrich Szarvasy im Iza Thale des Marmaroscher Comitates in Ungarn. Kinyometott szakvélemény; hivatkozik ráBöckh János alább felsorolandó munkájának 32. és 33. oldalán. Továbbá : Auszug aus dem Gutachten des Herrn Geologen Julius Noth Petro- leum-Ingenieur in Barwinek (Galizien). Geologisch-bergmánnische Aufnahme des Schurfterrains und Petroleum-Schürfungen in Szelistye, Dragomir, Szacsal und Um- gebung, sowie Betriebsplan zűr Fortsetzung dér Schurfarbeiten. Barwinek. Anfang September 1885. — 14. J. Noth: Petroleumvorkommen in Ungarn. Ver- handlungen dér k. k. geol. Reichsanstalt. 1885. p. 84. — 15. J. Noth : A petróle- um kutatással eddig nyert eredmények és kilátások a jövőben Magyarországon. Bu- dapest, 1885. (Bányászati és Kohászati Lapok. 1886. évf. 27. old.) Továbbá ugyan- ez megjelent az Allgemeine österr. Chemiker und Techniker Zeitung 1885. III. év- folyamában. — 16. Primics György: A Radnai-havasok geológiai viszonyai, különös tekintettel a kristályos palákra. Mathematikai és Termtud. Közlemények. Kiadja a M. Tudom. Akadémia XXXI. k. — 17. Emil Tietze: Einige Notizen aus dem nordöstlichen Ungarn. Verhandlungen dér k. k. geol. Reichsanstalt. 1885. p. 344. — 18. Petroleum. Ungarische Mont. Industrie Zeitung. 1885. No 4. p. 26. — 19. Über Schurfarbeiten in Ungarn. Allgemeine österr. Chem. und Techniker Zeitung. 1885. p. 233. — 20. Die österr. ung. Zollverhandlungen und dér ung. Petroleum- bergbau. Ung. Mont. Ind. Zeitung. 1886. p. 67. — 21. Über Chancen des Petroleum- bergbaues in Ungarn. Ung. Montan Ind. Zeitung. III. Jahrg. p. 98. 1887. — 22. Die Pelroleumbohrungen in Szacsal. Ungarische Montan-Industrie Zeitung. II. Jahrg. No Az izaszacsali kőolajterülel földtani viszonyai 85 23. p. 187. 1886. — 23. J. Noth: Bohrungen auf Petroleum in Ungarn. Ungarische Montan-lnd. Zeitung. V. Jahrg. p. 108. 1889. — 24. Hugó Zapalowicz: Eine geologische Skizze des östlichen Theiles dér Pokutisch-Marmaroscher Grenzkarpa- then. Jahrbuch dér k. k. geol. Reichsanstalt Bd. 36. p. 369. 1886. — 25. S. G. : Die ungarische Petroleumterrains. Alig. österr. Chem. und Techn. Zeitung. 1889. p. 542. — 26. Bergbau auf Petroleum im Komitate Máramaros. Ung. Mont. Industrie Zei- tung. No 12. 1892. — 27. Böckh János: Adatok az Iza völgye felső szakasza geológiai viszonyainak ismeretéhez, különös tekintettel az ottani petroleumtartalmú lerakodásokra. A m. kir. Földtani Intézet Évkönyve XI. k. 1. füzet Bpest, 1894. — 28. J. Böckh: Die Petroleum führenden Ablagerungen im oberen lzathale. Aus- /ug und Referál. Alig. österr. Chem. u. Techn. Zeitung. Organ des Véréin dér Bohr- lechniker. No 6—18 — 23. — A. Oculus: Ozokeritvorkommen in dér Mármaros. Alig. österr. Chem. u. Techn. Zeitung. 1898. No 21. — 30. Posewilz Tivadar: Petroleum és aszfalt Magyarországon. A m. kir. Földtani Intézet Évkönyve. XV. k. 4. f. 1906. — 31. Böckh János: A petróleumra való kutatások állása a magyar szt. korona országaiban. A m. k Földtani Int. Évkönyve XVI. k. 6. f. 1908. — 32. Kráutner Th.: Das kristalline Massiv. von Rodna. Anuarul instit. Geologic al Romaniei. Vol. XIX. 1938. — 33. K r á u t n e r T h. : Über ein Senonvorkommen bei Sacel in dér Mármarosch. Verh. u. MitteiI d. Sieb. Ver. Naturw. zu Herrmannstadt. Bd. 83—84. 1933—34. — 34. Vitális István: A visszatért és erdélyországi ré- szek ásványkincsei és bányászatuk. Budapesti Szemle 1940. évi füzetének 171. ol- dalán. — 35. Papp Károly: Kelet-Magyarország és az erdélyi Mezőség ásvány- kincsei. Földtani Értesítő. V. évf. 3 — 4. sz. 144. old. 1940. ADATOK A RÉZBÁNYA-VIDÉKI SZÁRAZVÖLGY KŐZETEINEK ISMERETEIHEZ. (I.) (A német szöveg rövid kivonata.) Irta Dr. Herrmann Margit és Dr. Emszt Kálmán. Dolgozatunk boldogult Rozlozsnik Pál 1911-ben gyűjtött bi- harmegyei szárazvölgyi kőzetanyagának petrogréfiai és kémiai vizsgálatá- val foglalkozott. Szádeczky Gyula „A Szárazvölgy (Vale Szaka) geológiája. Rézbánya vidékén“-című munkájában írja le általánosságban az említett területet, melyben alsókréta mészkő-, perm homokkő-, hton mészkő-, márvány-, dacogránit-, riolit- és dioritporfiritekről szól. Szerinte : az egymásba átmenő kőzetek változatos képződésűek, úgy szöveti, mint ásványos alkatrészek tekintetében, úgy, hogy megokolt volna részle- tes tárgyaláskor minden kőzetet külön írni le.“ — Dolgozatunk első része a következő lelőhelyekről gyűjtött kőzetek vizsgálati eredményeit ismerteti : 1. A Szárazvölgyben a Bányateleptől É-ra kibukkanó főtömzsből ; 2. a Bá- nyateleptől É-ra levő Anastasia hányóból ; 3. a Ternisora patak torkolatá- nál levő Guttenberg táróból: 4. a Bányatelep felett levő egyik telérből; 5. a Bányatelep felett levő másik telérből ; 6. az Uj-Antal-telérből ; 7. a Ci- gánypatakba ömlő Nuchi patak mellett, a főtömzstől valamivel délebbre 86 Herrmann Margit dr. és Emszt Kálmán dr. levő telérből ; 8. a Nuchi patak mellett az előbbitől délebbre levő v. Mória- táróból ; 9. a Cigány-patak bal partjáról. Az 1. alatt említett granodiorit ; szövete szerint már hajlik a grano- dioritporfirit felé; lényeges elegyrészei: plagioklász (32 — 37 % An tartalmú andezin, 26 % An tartalmú cligoklász), ortoklász, kvarc, amfibol, biotit ; ezenkívül tartalmaz még kevés diopszidos augilol, magnetitet, cirkont, apa- titet ; szekundér termékek a pennin, delesszit, szerpentin, kalcit. A 2. alatt említett dioritporfirit szövete holokristályosan porfiros ; lé- nyeges elegyrészei 51 — 52 % Anortit tartalmú andezinlabrador, amfibol, diopszidaugil, kevés biotit; színes elegyrészei nagyon móllottak. A 3. alatt említett granodiorit még jobban hajlik a granodioritporfirit felé, mint az 1 alatti. Lényeges elegyrészei 38 — 40 % An tartalmú bézikus andezin, ortoklász, kvarc, amfibol, biotit ; magnetitet és piritel is tartalmaz. A 4. alatt említett kontakt kőzet : mészszaruszirt. Nagyon kevés szili* kát-ásványt tartalmaz, tehát csak mészszaruszirt és nem mészszilikátsza- ruszírt. Az 5. alatt említeti kőzet, a dioritporfirit kontakt metamorfizálla mész- kő : mészszilikátszaruszirt. Felső-oligocén straligraj hiónk problémái 87 6. Az Uj-Anlal leiérből való közel szintén kontakt kőzet, szintén mészszilikátszaruszirl. A 7. alatt említett kezet : endogén kontakt metamorf kvarcdioritpor- firit. Lényeges elegyrészei : földpál (csak elvétve ortoklász, túlnyomóan an- dezin vagy oligoklász-andezin), augil, amfibol, biolit ; az amfibol helyen- ként augiltá, a titanit leukoxénná változik ál az endogén kontakt hatás következtében. A 8. alatt említett kőzet amfiboldioritporfiril. Porfirosan kivált elegyré’ sze alig van. Földpátja andezin, csak elvétve ortoklász ; többi elegyrészei : nagyon kevés kvarc, halványzöld amfibol, szekundér termékek (epidot, de- lesszit, kalcit, kevesebb szerpentin, kaolin), továbbá magnelitszemecskék. A 9. alatt említett kőzet riolil. Elegyrészei : szanidin, andezin, kvarc, amfibol. Struktúrája holokristályosan porfiros, mikrogránilos, sphaerolitos. A kőzetek ké niai elemzési adatait (elemző dr. E m s z t Kálmán), továbbá a N i g g I i-, valamint a C. I. P. W. értékeket lásd a német szövegben. (A dolgozat az Orsz. Term. Tud. Múzeum Ásvány-Kőzeltárában készült.) FELSÓ-0L1G0CÉN STRATIGRAPHIÁNK PROBLÉMÁI. Irta : Dr. Noszky Jenő. Újabb geológiai irodalmunk, a Trianoni békediktátum hatásaképen — mely alig hagyott meg számunkra pár, kisebb hegyvidéket tényleges munkaterületül — a normálisabb analitikai kutatások helyett összefoglaló, revideáló munkákra kényszerült. Itt is a szükséges tárgyi szemrevételek, összehasonlíthatások hiányában, inkább csak elméleti irányú megbeszélé- sekre, elméletek felállítására, rövidebb, töredékes összefoglalásfélékre, ál- talánosításokra szorítkozott, aminőkkel egyébként abban az időben a kül- földi irodalom is bőven élt. Továbbá kiterjedt a különböző korbeosztásokra, határkérdésekre, jellemző vonásokra a valóban észlelt, vagy csupán a pa- pirosformákból kiolvashatott analógiák mérlegelése alapján. Ezek a munkák, amennyiben pozitív, újabb megfigyelési adatokat is belevihettek, gyümöl- csözők voltak és maradtak honi földünk megismerésében. Az ilyesféle revíziók természetesen nem a leghálásabb feladatok. Contradictiós eljárásuknál fogva az egyéni érzelmeket érinthetik. Az objek- tív természettudományokban azonban, ahová a földtan is tartozik, csak a tárgyi igazság keresése lehet a cél, amit természetesen minden jóhiszemű kartársról fel kell tételeznünk. Még akkor is, ha netalán retrográd irányba tért, mert ezzel is megvilágította a szóbajöhető ellenvetéseket. Természete- sen csak ha sine ira et stúdió, tárgyilagosan, a fenti cél érdekében tette, úgy, ahogyan ezt halhatatlan emlékű mesterünk, K o c h Antal tanította, hir- dette és gyakorolta. A lényeg ugyanis az : tárgyilagosan megvizsgálni az érveket és ada- 88 Noszky Jenő dr. lókat. Az utóbbiakat, ha csak lehet, odakünn a helyszínen is megtekinteni, mennél tágasabb körre kiterjesztvén a megfigyeléseket. Az így előkerült újabb és részletesebb megismerések alapján lehet és kell is reconsiderátió tárgyává tennie az embernek régebbi véleményét ; azt esetleg módosítani, megváltoztatni, helyesbíteni. Az ilyen fajta változtatás a természettudomá- nyokban, amelyeknél a legfőbb feladat a haladás, nem szégyen, sőt ellen- kezőleg ! Semmiesetre sem elvfeladás, hanem belátás ; tehát kötelesség. To- vábbfejlesztés, tehát dicsőség. így és csakis így haladhatnak előre megfigyeléseink. Tudománysza- kunkban pedig ezek a lényegesek, mert ezek a maradandóak ; nem pedig a hozzájuk fűzhető, illetve hozzájuk fűzött következtetések, magyarázatok, vagy elméletek és feltevések. Hiszen az utóbbiak úgyis majdnem minden, újabb adat napfényre kerülésével már saját gondolkodási folyamatainkban, jóformán a tudat alatt — módosulni szoktak. Megmerevített ideákkal tehát semmikép nem szabad megakadályozni a továbbfejlődést, legyenek azok bármily tiszteletreméltók és tefszetősek. Egyébként az is tény, hogy a jelzett nehéz idők, illetve a szűk térre kényszerített lehetőségeink erősen kiműveltek bizonyos szűkebb körzeteket, amelyekre rendes körülmények közt sokkal kevesebb munkalehetőség ju- tott volna. így Magyar Középhegységünk fenti, épen nem legegyszerűbb problémáinál is sok új adat került napvilágra. így látjuk ezt telegdi R o t h Károly 1912-iki, úttörő összefoglalása (RÍ. 82.) által elindított oligocén- kérdésnél, amely a meglehetős elfedettség, az erős facieskülönbségek és főkép a rendszerint csak gyöngébben megtartott molluszkafaunák miatt elég nehezen haladhatott a régi alapokon előre. A következőkben 1926-iki, idevágó munkámhoz, illetve annak 1930- iki kiegészítéséhez (35b.) kapcsolódva, az azóta létesült, tárgyi adatokat is adott munkák számbavételével — óhajtom észrevételeimet és újabb, vagy kiegészítő megfigyeléseimet előterjeszteni. Még pedig elsősorban szűkebb kutatási területemre, a Magyar Középhegység idevágó, felső oligocén rész- leteire nézve. Ezekkel kapcsolatban természetesen foglalkoznom kell a ha- zai többi idevágó terület viszonyaival is, amelyet — legalább az ismertebb, tengeri kifejlődési részletében a rendelkezésre állott adatok alapján 1941-iki munkámban közölt térképvázlaton (eredetije a Nemzeti Múzeum Föld- és őslénytani osztályának I. számú kiállítási termében van) próbáltam fel- tüntetni (40. lásd a 2-ik képet). Ennél a kérdésnél a főbb elvi nézőpontok tárgyalása, megvitatása céljából is, ahogy már megígértem (39. p. 56.) G a á 1 I. barátomnak a ba- lassagyarmati faunáról és a vele kapcsolatos momentumokról szóló mun- kájának (9.) egyes, idevágó részleteivel kell elsősorban foglalkoznom. Eb- ben az 1938-ban megjelent, erős dialektikájú és úgy a hazai, mint az ál- talános viszonyokat erősen számbavevő közleményében sok fontos és ér- dekes, új gondolatot vetett fel, amelyekkel jórészt mindnyájunknak egyet kell értenünk. Megállapításaiból itt most természetesen csak a felső oligo- cénre nézve és azon részletekkel lehet és kell foglalkoznom, amelyek az én, illetve más kartársak véleményével ellenkeznek, amelyek tehát megvi- tatást, tisztázást igényelnek. Felső-oligocén straligraphiánk problémái Legelőször azon nézetével foglalkozunk, mely szerint a balassagyar- mati fauna azonos az egrivel és az, valamint egy egész csapat Magyar Középhegységi felső oligocén előfordulás, bizonyos faunisztikai alapokon a miocénnek különböző emeleteibe sorolandó. Ezen nézetét elsősorban egy nagyon érdekes, új paleo-biofilozófiai elvre építi fel. Azt mondja : „új fa- jok megjelenése — egy, általános jellegére nézve régies faunában is — már az új korszak bekövetkezését mutatja.' A leírt balassagyarmati kövületanyagot a megszállás ideje alatt gyűj- tötte, amikor a cseh uralom idején Balassagyarmatnak az Ipoly északi partjára eső, elszakított területein fekvő, széttagolt fehérhegyi dombvonulat téglagyárainak agyagbányáit erősen művelték. Tehát viszonylag jó mester- séges feltárások voltak ezek. Ámde a fenti körülmények miatt, a cseh gép- fegyverek árnyékában, igazán nem végezhetett alapos geológiai megfigye- léseket A magyarnak maradt oldalról pedig az idevágó két munka (39. és 5. 6.) csak évekkel később jelent meg. Balassagyarmat közvetlen környéke erősen leerodált s lösszel, meg futóhomokkal elfedett területeivel nem igen alkalmas az egyszerűbb úton végrehajtható, geológiai összehasonlításokra. Ennélfogva bizonyos részletadatokkal is revízió alá kell venni egy-két meg- állapítását. Először is az azonosság fogalmát se lehet száz százalékig elfogadni, hiszen az egri fauna legalább tízszer olyan gazdag, mint a balassagyar- mati. Azonkívül a balassagyarmati földtanilag is jóval mélyebb szintben van, legalább 100 — 150 méterrel a miocén terresztrikum alatt, míg Egerben annak egyik tagja : a riolittula1 jóformán közvetlenül a szóbanforgó kövület- dús képződményekre települ rá (Rí. 86.). Az azonosság hiányát különben szerzőnk maga is sejteti azon kijelentésével, hogy „az egri bölcsőnek — Balassagyarmat volt a bölcsője!" Ez pedig nagyon is lehetséges a fedőjé- ben levő, 100—150 méter és az esetleges vetők hatása miatt még meg is ismétlődhető rétegsorozat képviselte időkülönbségből. Ha nem is egészen úgy, mint ahogy az állatvándorlásokkal és hasonlókkal foglalkozó elméleti ultraspecialisták, mindent leegyszerűsítve, illetve rengeteg idevágó, számba- veendő tényezőről megfeledkezve, hiszik és hirdetik. A faunisztikai viszonyokat illetőleg — listájából az tűnik ki, hogy a 44 formából 17 faj, illetve változat új. Természetesen az Egerből közölteket is ideértve, hiszen paleobiológiai diszkussziója lényegét — nagyon helyesen — az egri faunára helyezte át, nem pedig az eléggé csonkaszámba ve- hető balassagyarmatira. A fentieket az összehasonlításnál nem szabad se pro, se contra felhasználni. Hasonlókép nem a négy, gyengébb megtartása miatt csak hozzávetőleg, illetve csak nemre meghatározott alakot. Az így megmaradt s számbavehető, 23 fajból 13 faj főleg a felső oligocénben (de nem egy közülük a mélyebb oligocénben is) szokott szerepelni. A hátra- levő 10 fajból — a Natica catena tipikus ubiquista faj. (Éppen csak a francia aquitanienből, tehát az alapul vett rétegekből hiányzik, mint az Coss- 1 A riolittula feküjében a környéken helyenkint a terresztrikus agyagok is megtalálhatók. 90 Noszky Jenő dr. mán n — P e y r o t nagy munkájából kitűnik.) Nem kevésbbé ubiquisiák a Natica josephinia és Pyrula condita is. A Lutrnria lutraria sem egyéb. Mi- nélfogva a kimutatott aquitanien faunában ugyancsak kevés „jellemző“ alak marad. Még hozzá ezeket sem jó valami nagyon vallatni, mert in- kább a tortonienünkben szereplő formák és nem a francia aquitanien jel- lemzői. Legfeljebb F u c h s-tól idevett horvátországi, salgótarjáni, zsilvölgyi (? !) ; azaz hogy tulajdonképen csak horn-molti faunák elemeivel mutatnak löbb-kevesebb egyezést, ahogy a régi „vezérkövületekre“ alapozott geoló- gia tette volt s ahogy az első tájékozódásnál ma is kénytelen eljárni a geológus. Végeredményben maga a szerző is erre az álláspontra helyezke- dik (9. p. 29.), mikor elfogadja a „legalkalmasabb" általános tájékoztató formákat. De már a pontosabb munkánál, főként pedig az összefoglalás- nál a fauna- (és az esetleges flóra-)együttest kell számbavennünk, ahogy ezt szerzőnk is megírta volt annak idején (Rí. 105 b. s 15 — 16.). Ezt is csak akkor, ha magasabb ellentmondások : pl. a fedőben szereplő, más döntőbb tényezők nem kényszerítenek rá, hogy a mindenesetre erősen befolyásoló facieshatásokon túltegyük magunkat, még akkor is, ha azok formái — köz- ismertek. Szerzőnknek a térképvázlatán (9. p. 4.) jelzett vetőjétől nyugatra eső részlet burdigalienjét nem veheti annak térképező geológus a három, igen erősen ubiquista Ostrea, illetve Anomia fajból. Ugyanis a még közölt két csiga faj is csak cfr.-el, ill. sp.-el jelzett. Az előbbieket pedig jóformán min- den élénkebb vízmozgású képződményben, kavicsosabb, durvább tengeri rétegben, az oligocéntől mind máig megkaphatjuk. A fenti, 24 — 1 hórás csapásának vett, nagy (150 — 160 méteres!) velőjének iránya pedig sehogyse illik bele a távolabbi környezet (ÉK-en az északnógrádi szénvidék és ÉNy- on az Osztrovszki hegység kuesztás pereme) változatos, fiatal szintjeiből már sokkal jobban megállapítható, tényleges vetők 20 — 22 hórás csapásá- ba. A jelzett törés azonban már a dőlésirány erős eltéréséből is követke- zik s így nincs szükség a külső, morfológiai segédbizonyítékokra. Annál inkább, mert ennek megfelelő hatásai E felé már nem hozhatók ki. Egyéb- ként a kis, eróziós oldalvölgy egyszerű konzekvens völgy. A túlsó Ny — K-i völgyecskében levő forrás pedig nem vetőforrás, hanem csak tipikus réteg- szivárgás sorozat, amelyet a völgybevágódás az agyagos és a felette levő homokos réteg közt vagy 100 méternyi szakaszon létesít. A jelzett É — D-i irányba menő, nagyobbacska Ipoly-kanyarulat pedig (mikor ilyen, sőt na- gyobb is van, minden fajta irányú egy középszakaszos folyórészletnél) a jelenlegi legfiatalabb ártéren, ez esetben rossz tájékoztató. A kis hegynye- reg kialakulását se nagyon lehet a vetőnek tulajdonítani, mert az ilyen laza, agyagos-homokos képződményeknél, mint az erős feltárásokban bő- velkedő és a nagyarányú bányászat révén méreteire is jól megismert, salgó- tarjáni részletek velőinél sok helyen észlelni, hogy a nagy törések az össze- cementező hatás révén inkább kisebb tarajféléket létesítenek. Vagy pedig legtöbbször semmi különösebb, külső morphológiai hatást nem mutatnak, hanem egész simán, észrevétlenül szelik jkeresztül a hegyeket-völgyeket. Csak a réteg csoportok megváltozása^árulja^el őket. A vető méretét pedig Felső-oligocén straligraphiánk problémái 91 a jelzett fúrás szelvénye alapján objective csak akkor merném itt meg- állapítani, ha egy másik mélyfúrás a Ny-ra eső részeken — 150— 160 mé- terrel mélyebben érné el — a jellemző fauna társasága révén kétségtele- nül felismerhető kiscelli agyagot. A jelzett fontos objektum-csoport részletesebb megvizsgálásához 1942. szeptemberében jutottam hozzá Szathmáry Béla főszámlanácsos, er- dőszelestyéni földbirtokos úr szíves támogatásával és segéd kezésével. A feltárások mai állapotában a három jelzett téglagyár anyagfejtői közül a keletiben (ma t. i. mind a három F i s c h e r tulajdon) az észlelhető alap- réteg 21 — 22 hórás és kb. 12 — 14 fokos dőlésű, lazább, kissé kavicsos homok, benre pár keményebb pad látszik. E rétegekben a gyakoribb, többnyire apró Ostrea cserepeken kívül néhány Pederi és Cardium töre- dék is akadt. A kavicsos homokra, alul szürkés (nedvesen kékes), feljebb pedig az oxidatió révén sárgás, kissé homokos, muskovitos agyag telep- szik ; kb. 12 — 15 méter vastagságban. Ezt, ill. az eféléket használták a többiben is a téglagyártásra. Felette azután 20 — 25 méter vastagságban kissé agyagos, laza homokkő réteget tártak fel, még pedig kényszerből, hogy az agyaghoz hozzáférhessenek. Ebben, valamint az agyagban nem lehet egyszerűbb geológiai eszközökkel dőlést mérni. (Keletebbre a régi, félig bedőlt, vagy pedig szükséglakásokká alakított, kisebb-nagyobb pincék feltárásaiban a fenti, magasszintű homokrétegfélék közt látható, keményebb pados betelepüléseken pár helyt 21 — 22 hórás dőléseket tudtam közelítőleg megállapítani.) A keleti bányagödör közepe táján jól észlelhető egy 6 — 8 méteres magasságú és 21 — 22 hórás csapású vető. A középső téglagyár agyagfejtőjében, ahonnét szerzőnk szép faunája kikerült, magam 1911-ben csak néhány Ostreá- 1 találtam, 1916-ban pedig a részletes felvételnél, mikor a művelés szünetelt — semmit, két feltárási szint látható ma. Az alsó részleten fejtették az agyagot, amelynek közepe- táján, mint G a á 1 kartárs volt szives közölni, kb. a rétegsorozat félmagas- ságában találta volt a szóbanforgó faunát. Ma azonban az egész alsó szintet hatalmas vastagságban eltakarja az oldalakról rágurult törmelék, illetve a felső 30 — 40 méteres bányarészletből idezúdított hasznavehetetlen anyag, a rosszul rétegezett kissé agyagos homokkő törmeléke, amely ott túlsúlyban van. A szóbanlevő felső szintben természetesen nem kaphatták meg a keresett, de — alájok dűlő agyagrétegeket. És újabbat se kaptak. A sokezer köbméternyi törmelék ellenben odalent a lehetőségeket időtlen időkre eltorlaszolta. Így a jókora nagyságú ipartelep pár árva kéményma- radék kivételével elpusztult. Vele egyúttal érdekes lelőhelyünk megtalálá- sának, illetve további kiaknázhatóságának a közeljövőben való lehetősége is füstbe ment. Csak a felette levő, fensíkká alakult részletbe vésett futó- árokfélékből szedhettem néhány agyagosabb próbát, amelyekből M a j z o n L. Rotalia beccarii LA és Spatangida tüskéket határozott meg. A nyugati téglagyár agyagbányájában, amelyben azidőszerint is folyt- némi munka, a fejtett agyagrétegek elhelyezkedéséből szintén le- hetett egynéhány méteres magasságú, 22 hórás csapású törést észlelni. A törés keleti oldalán alul a sárgás (oxidálódott) agyag látható amelyben. 92 Noszky Jenő dr. mint a kifejtett darabokból láttuk, elég sok elszenesedett növénytörmelék- kel borított lap volt. Rója pedig a kissé agyagos, rosszul rétegzett laza homokkő telepszik. Itt még északnyugat felé irányuló dőléseket lehet ész- lelni. A nyugati oldalon ellenben újból felbukkanik a szürkés, nedvesen kékes agyag ; rajta az oxidált, sárgás változat. Erre egy kb. méternyi, ke- let felé elvékonyodó, majd elszakadozottnak látszó, keményebb kavicsos homokkőpad települ, amely azután tovább nyugat felé jó erősen kivasta- godik. A felette lévő rétegben pedig újból a rosszul rétegzett, laza agya- gos homokkő rétegeket lehet felismerni. A közvetlen összefüggés még a tényleges vető külső oldalán levő résszel se volt megállapítható részlete- sebb, méréses vizsgálatok nélkül. Még kevésbé természetesen a jelzett 3 bónyafeltárás közti összefüggés, — ahol a törmelékkel és lösszel elta- kart, megszakítási részek nem egyszer több mint 100 méteresek. A conglomerat-féle pad és a sárgás agyag érintkezési vonalán érde- kes forrás sorozatocska tör elő. Tehát a G a á 1 kartárs állal jelzett, délies dőlés, ill. település ebből jól kijön. (Pontosabban méretre persze a meg- felelő irányban lefejtett agyagfelületek ellenőrzéses leméréséből lehet csak megállapítani.) Kövületet ott, a jelenleg dolgozó munkások nem találtak. Pór telekkel tovább Ny-ra újabban még egy, nagyobbacska anyaggödröt létesítettek, amelyben a már jócskán kivastagodott, durvább, homokos- kavicsos réteg alatt (itt már főképen ezt fejtik) jól látszik a csillámos agyag sárgás, felső szintje. Tovább északnyugatra, Apótiújfalu felé, a dombok alján több helyt különböző agyagos és homokos rétegek váltakozását, helyenként kivéko- nyodósát, vagy kivastagodását lehet észlelni. A dőlések iránya itt is kb. északnyugati. A magasabb részletek jórésze elfödött, a tetőkön azonban a régi, alsó miocén kavicstakaró gyenge maradékaiból nem egy helyt le- het anyagot észlelni, fosszilis fatörzsdarabokkal. Hasonló kifejlődés észlel- hető egészen a Lukanénye — Mikszáthfalva magasságában fellépő és itt mór összefüggő, alsó miocén terreszlrikum vonaláig. Tehát helyzetileg is a felső oligocén magasabb szintjeivel van dolgunk és pedig az erős fócies- vóltozásoknak alávetett, nyugatnógrádi (börzsönyaljai, szentendrei és pest- vidéki, stb.) kifejlődésben. A következőkben több helyt megállapított, illetve kimutatott, mélyebb slíres és agyagos szintek, amelyeket az 1911-ben fúrt órtézikút szelvényében, illetve anyagában várni lehetett volna, Majzon L. részletes analízise szerint (32. p. 993.) nem voltak kimutathatók a tipi- kus kiscelli agyag felett levő 356.85 — 14.600 = 210.85 méter vastagságú, felső oligocénnek vett, teljes rétegsorozatban sem. Ez a 211 m-es réteg- összlet a felette levő, 140 méternyi, a munkában (32.) és a régebbi és újabb irodalom zömében alsómiocénnek vett csoport,* amely a rátelepülő, kb. 150 méternyi, fehérhegyi, stb. sorozattal együtt a legfelsőbb szinteket képviseli, együttvéve 500 méter körüli vastagságot ód ki. Ellenben a kö- zépső oligocén kiscelli agyagjai itt csak 553.65 — 365.85 = 196.80 méter vastagságúak. (32. p. 994.) 2 Kedősoroz'ala azonban íelsö oligocénnek döntik el. Felső-oligocén stratigraphiónk problémái 93 A környék fenti, legjobb feltárás sorozatát célszerűnek láttam részle- tesen ismertetni. Ebből kitűnik, hogy elég nagy a változatosság a fácies viszonyok tekintetében, de csak a parti és partközeli zónákon belül. Mé- lyebb zónák üledékeire itt nem igen lehet számítani. Törések rendszerint minden erősebb föltárásban észlelhetők, ha a karlirozás szempontjából kicsinyek is. Ezeket különben célszerű volna speciális kutatással kibon- tani és pontosan bemérni. Az irodalomban itt-ott emlegetett, „feltételezé- ses“ nagy vetők kimutatására3 azonban már a nagyjából egységes, csak gyengébb fácies ingadozásokat mutató képződményeken belül egyszerűbb módszer nem igen van. Sokszáz méteres mélységű, tudományos fúrás so- rozatokra pedig nem igen számíthatunk. A felső szintek rétegfejlődési és fácies viszonyainak tanulmányozására azonban az északi, magas területe- ken legalább is a határig, sok jó lehetőség nyílik. Még disszertációs cé- lokra is alkalmasak ezek, mert az itt felmerülő részletproblémák már nem túlságosan komplikállak, nem kívánnak szinte lehetetlent az első szárny- csapásokkal kísérletezőktől, mintha például a budai márga, vagy hárs- hegyi homokkő problémáját kellene megoldania. Ide csak elegendő idő és kitartó munka kell. Meg az, hogy az illető kedvvel és lelkesedéssel, úgynevezett lokálpatrióta lélekkel dolgozzék rajta. Faunisztikai tekintetben a feltárások jelzett téglaagyagjaiból Maj- z o n a következő, elég szegényes és a budapestvidéki magasabb felső- oligocénre valló mikrofaunát iszapolta ki, illetve határozta meg ; A lonionina umbilicatula M o n t a g u, Textularia dutemplei 0 r b., Bolivina punctata 0 r b., Bulimina elongata 0 r b., Cristellaria (Robulina) sp., Uvigerina an- gulosa N o 1 1., Cyclaminci cancellcita B r a d y ; Ostrakodá- k, Spalangida tüskék. Ami most már az egri faunát illeti, ennél a leglényegesebb az, hogy a terület felvevője Schréter Zoltán, aki az ottani környezet össze- függéseit úgy vízszintes, mint függőleges irányban átvizsgálhatta, a Win d- gyári rétegeket a felső oligocénbe tette, (R. I. 84.) és teszi ma is faunisz- tikai alapon (52, 54.) ; annak ellenére, hogy a Mátra alján és Salgótarján környékén észlelhető, magas oligocén fácieseket — közvetlen a nagy ter- resztrikum alatt — a miocén bázisára tette. A VV i n d-gyári rétegeket nem tette magasabbra a fauna első, részletes leírója (1. 86.) és középhegységünk oligocénjének első analizátora : telegdi Roth Károly sem (R. 1. 82.), mert dacára a benne észlelt és ki is emelt, sok miocén, illetve miocénből is ismert formának, mégis csak oligocén a faunaegyüttes általános jellege. Magam Legányi Ferenc kiváló gyűjtései által oly jelentős mértékben kibővített fauna feldolgozása alapján sem juthattam annak idején tőlük el- térő álláspontra (36.). Ma pedig még kevésbbé ; t. i. azóta alkalmam volt az igazán tipikus, középső oligocén kiscelli agyagelőfordulás puhatestű fau- náját is áttanulmányozni (37), amelyben szintén igen jelentős számú fiatal, vagyis a miocénben, sőt a pliocénben, stb. is szereplő faunaelem van. A 3 Ezekre az itteni viszonyokból, például a kisebb andesit-dyke eltűrésekből,' stb sem mernék egyelőre következtetni. 94 Noszky Jenő dr. kiscelli agyagokat pedig már mégiscsak nehéz lenne feltenni a Pectunculus obovatus rétegek fölé, a miocénbe. Sőt még feljebb is a pliocénbe ; a bi- zonyos „új faj = új szint" princípium alapján. Hiszen ez, a geológiában a legfurcsább eredményeket hozná ki. így nagyon célszerű a princípiumok- kal, feltevésekkel és hasonlókkal csínján bánni. Mindenesetre megvárni a horatiusi „nonum prematurt “, hogy azalatt az idő alatt legyen alkalom a szükséges ellenőrzések minél tágabb kórben való megejtésére. Egyébként azok a bizonyos „új fajok" lényegükben nem egyszer csak annyiban vehetők újaknak, hogy először egy fiatalabb szintből írattak le — s hozzá nem egyszer csak ismertebb, könnyebben hozzáférhető mun- kában jelentek meg, illetve jutottak bele a köztudatba. Csak később ész- leltek hasonló alakokat a régebbi rétegekben is. Ámha véletlenül fordítva tör- ténik az észlelés, ezzel már régi fajokká lettek volna? Egyébként is a bé- csi medence formái közt, amelyeket e téren mi elsősorban szoktunk tekin- tetbevenni, hány, de hány van, amelyeket Lám arc k, Deshayes, Brongniart és a többiek eredetileg bizony jóval mélyebb rétegekből írtak le. Csakhogy hozzájuk hasonló formákat később a bécsiek is talál- tak az 6 jómegtartású kövületekben bővelkedő tortonien facieseikben, vagy pedig a jóval gyengébb megtartású, tehát jóval kisebb százaléknyi va- lószínűséggel meghatározhatott, eggenburgi medencebeli alakjaik közöli, amelyek így közismertekké válva, már új fajokká „lényegülhettek" át? Tehát a szóbanforgó princípium, amelynek igazságát a fokozatos fejlődés alapján nem vonhatjuk kétségbe (még az elég sűrűn jelentkező visszaüté- sek ellenére sem !), itt is jó volna. De csak akkor, ha már a jelzett ano- máliákat mind el lehetett volna simítani : az idevágó faunareviziókat és kor- viszony szabályozásokat mind végre lehetett volna hajtani. Ámde ezekhez még nagyon sok munka szükséges. Faunisztikai, különösen pedig a paleontológiái faunisztikai meghatá- rozásainknál sajnos nincs és nem is igen lesz abszolút mérték. Itt jóformán mindig csak a hasonlóságok, megközelítések kisebb-nagyobb fokával kell megelégednünk, hogy ne kelljen úgyszólván minden egyedet külön, vagy nov. sp-nek minősíteni. Tehát — valahogy a rendszeres, megbízható (spe- cialisták által végzett meghatározásokra gondolunk itt) fauna-, flóra-cserék révén lehetne valami, jobb lehetőséget találni, amelyek, mint concrélumok, mégis jobb alapot nyújtanának a megbízhatóbb meghatározásokra, mint pl. a sok, túlerősen kiemelt, berajzolt jelleg, amit a szerző szeme „legfon- tossabbnak" vélt (míg a másik emberé mást lát) ; vagy a nem egyszer jó- formán felismerhetetlen fénykép és a nem rendszeres, lényegtelenségekkel megtűzdelt, hosszadalmas leírások, bennük a sok, nem egyszer egészen hozzáférhetetlen munkákra való hivatkozás, amelyekkel egyesek, még a jogászokat is túllicitálva, élni szeretnek. Ami most már Gaál egri, módosított percenlszámait illeti (9, p. 15. és 28. p. 35.), ezeknél elsősorban azt kell megjegyeznem, hogy én a tény- leges faunából és nem a nevek adta papirosformából próbáltam valami megközelítő arányt feflüntetni (36. p*. 95.), hogy az ú. n. lypusos, legalább is annak venni szokott oligocén formák, illetve a velük összefüggő varié- Felsö-oligocén stratigraphiánk problémái 95 lások, mennyire túlsúlyban vannak a szóban levő, mór eléggé kimerítő- nek vehető gyűjtésben (tehát valószínűleg a valósághoz is közelóllóan) a tényleg csak fiatalabb rétegekből ismertekkel szemben. Semmiféle, mull szá- zadbeli statisztikai mesterkedésbe nem mentem, nem is mehettem bele, mert ennél az alap megfelelő ingadoztatósával minden (és azoknak pon- tosan az ellenkezője is) kihozható. Ezért szakított már a mai geológia ez- zel az annak idején nagyralarlott „arkónummal“ és megelégszik az egy- szerű, kézzelfogható hasonlóság megállapításával. Itt egy kicsit nehézmé- nyezni lehelne szerzőnknél azt, hogy a leütött, illetve kikapcsolt 25 %-nyi új formát (amelyekből pedig a szép számú varietások zöme az oligocén tözsfajokhoz tartozik, hiszen ezek gyűjthetők tömegesen), hogy és hogy nem, végül csak frontba állította az — oligocén ellen. így persze nem csoda, hogy még 75 %-os többséget is elő tudott varázsolni. Holott, ha a fenti tények alapján belemegy kissé az „újabb fajok" megrostálásába, még a nekem tulajdonított 28, vagy 34 0 o-nyi fiatal fajból (9, p. 14.) is lefaragha- tott volna — jó egynéhányat. Nekem persze már nem lévén szükségem a rég elintézett korhatáro- zás bolygatására, összefoglalásomban csak egy kis, óttekintési csoportosí- tást próbáltam nyújtani a fontosabb formák összeállításával. Aki azonban egyszerű paleontológiái alapon, korbeli változtatást akar megkísérelni — az egybehangzó vélemények és a s’tratigraphia ellenében is — •, annak nem elég egy kis dialectikus forma-átcsoportosítást csinálni. Annak már számba kell venni minden egyes alakot, az összes bizonyítékok objektív mérlege- lésével és pontos előterjesztésével ; itt tehát minden rávonatkozó adattal. Sőt az egész faunát, azonkívül itt az igen tekintélyes ősflórát is szómba kell vennie. Azután kimerítő, összehasonlító táblázatba kell azokat össze- állítani az eocéntől a jelenig, erősen kiemelvén benne, hogy a holotypus honnét és milyen szintből való, ahogy ez szokásos. De még akkor is meg- eshetik az a nem várt eset, hogy valamelyik fedőrétegből előkerülő, kas- seli fauna (vagy hozzá meglehetősen hasonló) egyszerű faciesváltozattá süly- lyeszti le a nagy fáradság révén felépített — pyramisunkat. A kormeghatározásoknál az aránylag legkönnyebben és leggyakrab- ban észlelhető molluszkafaunát (illetve rendszerint csak több-kevesebb ma- radványát) veszi tudniillik első, gyors tájékoztatónak az ember egy isme- retlenebb helyen. Pontosabb, igazi geológiai kormegállapításnól azonban már az egész faunának (és ha csak lehet, a flórának is) a lehetőség ha- táráig teljes számbavétele mellett sem nélkülözhető a stratigraphiai egymós- utánok, a környező faciesdifferentiák és paleogeographiai összefüggések szigorúan tárgyilagos kinyomozása, illetve számbavétele. Ezért kellett ne- künk, akik a W i n d-gyári rétegekkel valóban foglalkozunk, a felső oli- gocénhez ragaszkodnunk. És ebben kemény ellenfelünk is jókora mérték- ben segítségünkre jön. Még pedig princípiuma dilemmás harapófogójának másik szára /évén, mikor azt jelenti ki, hogy a „kor végét a fajok töme- ges kihalása jelzi" (9. p. 17.). Ámde az egri faunában, sőt úgy látni, a ba- lassagyarmatiban sem hal ki egyetlen kasseli, illetve törökbálinti forma sem. Ellenkezőleg még a jóval mélyebb oligocén fajai is. virágzanak. Pl. az emlí- 96 Noszky Jenő dr. tett a Surcula reguláris rengeteg egyed számával és feltűnő sok varie- tásával. Ha pedig most már a molluszkákon kívül a másik, M a j z o n kar- társunktól újabban a felső oligocénből is részletesen feldolgozott, forami- niferás csoportot (28, slb.) is tekintetbe vesszük, akkor a W i n d-gyári kép- ződményeket, épen a zömüket képviselő, agyagos szintjeire való tekintettel (amelyben a homokos kövületdús rétegecskék csupán kisebb betelepülé- sek) nem lehetett „elválasztani a fiatalabb felső oligocén szintektől“. így a törökbálintitól (mely helyzetét tekintve is elég magas a felette nagy hiátus- sal települő helvétien csoporthoz viszonyítva, mint azt Földvári kar- társsal végzett excursióinkon megállapíthattuk) és a többi, budapestvidéki, különböző faciesekben — nevezetesen a „homokos agyag faciesben“ ki- fejlődöttektől (28. p. 34.). Természetesen itt is az összfaunát véve tekintetbe, nem pedig egyes kiválasztott formákat. Ezzel tehát nemcsak S c h r é t e r Zoltán és telegdi Roih Károly kormeghatározását erősíti meg, ha- nem még az én ..magas cattien" árnyalatomat is, amelyet a szint magas fekvésére vonatkoztattam elsősorban. A fauna t. i. kissé túlgazdag a szo- kásos kasseli, dobergi, sternbergi, merignaci stb. kifejlődésekről szóló köz- leményekkel való összehasonlításokra. A felső oligocén magasabb szintjeiben észlelt puhatestű faunabeli (és most már foraminifera-faunabeli) ú. n. miocén alakok, — természetesen csak a tényleges, eddig csupán a miocénben észlelt formákra szabad itt gon- dolnunk — tehát nem a geológiai szintet módosítják, változtatják meg, ha- nem legfeljebb a paleogén-neogén mondvacsinált határvonalát. Ezt a bécsi medencécskék primitív viszonyaiból levont, vagyis a deductió ingoványába süllyedi, igen csonka inductióval felépített, igazán spekulatív, tehát tartha- tatlan kínai falát segítettek ledönteni. Ennek a munkának egyébként G a á 1 kartársunk régóta erős, elszánt harcosa volt. Elhódítani óhajtott „aquitánienje-ért", illetve alsó miocénje-ért harcba vetett irodalmi citátumainak egyik-másikához is hozzá kell szólnom. így érdemben már nem említve, mert Ferenczi részletesen foglalkozott vele (5. p. 758.) a megtévesztő vonatkozással kapott, patvarczi igen csonka fau- náról csak azt jegyzem meg, hogy ezt a szóbanforgó princípium merev al- kalmazásával— a hevétienbe kellene lennünk — az egyetlen, de itt 25" o-ot képviselő varietás alapján. Ilyen csonka faunákkal, azaz inkább egyes, ki- kapott formákkal a régi bécsi geológusoknak kellett dolgozniok itt nálunk annak idején, akiknek megállapításait már csak ezért se lehet modern, di- visiós munkákban bizonyító érveknek elfogadni, mint egyesek szorultság- ból megteszik. El kell azonban ismernünk, hogy a bécsiek az ő, nagy gyor- saságra kényszeríletl, átnézeles felvételeik alkalmával itt a palóc földön begyüjthetett kövületanyagukból, stb. nem is hozhattak ki egyebet, mint azt, amit „mariner Sand und Tegel"-nek nevezlek. Hisz ezek a rétegek arcu- latukra nagyon, de nagyon elütöttek az általuk odaát megismertektől és a facies fogalma, illetve alkalmazása akkoriban még meglehetősen kezdeti stádiumban volt. Meg kell jegyeznem itt, hogy a geológiai facies fogalma, illetve neve Felső-oligocén stratigraphiónk problémái 97 mai irodalmunkban már lulonlúl sok dologra alkalmazol! s így nem pontos ér- telemben használt. Legcélszerűbb volna csupán eredeti értelmezését : vagyis az egyidejű rétegeknél észlelt, arculatbeli (-= facies) különbözőségekre vagy megegyezésekre alkalmazni. Ellenben az egymásután következő szinteknél — még a látszólag egyező természelűekre is — sokkal jobb. kifejezőbb a „kifejlődés" megjelölés. így a sok külön, körülírásos szószaporítás, jelző, értelmező, stb. használat mind elkerülhető. Csakhát ez persze szigorú fe- gyelmezettséget kíván, amit nemcsak a pongyolább szóbeli, hanem irodalmi „közhasználatunk" is erősen akadályoz. Továbbá, azt hiszem, csak tévedés, illetve névcsere folytán írta a szerző (9. p. 28.), „hogy a salgótarjáni-sajóvölgyi szénmedencék alsó mio- cén voltánál — N o s z k y-éval szemben Schréter és Vadász kortani megállapításaihoz kell csatlakoznunk “ Hiszen Vadász idevágó munkájá- ban (RII, 233.) az egész oligocén-miocén beosztás, feloszlás, stb. lényegé- ben szinte árnyalatilag egyezik az enyémmel. Ellenben Schréter idevágó, 1929-iki munkájában (R. II. 231.) lényeges eltérések vannak, mikor a keleti Alpesek analógiái alapján megpróbálta a helvelien-be helyezni az egész szénképződést, amit azelőtt (R. I. 99.) s most újból (53, 54.) a mélyebb alsó miocénbe tesz ő is. így tehát erre vonatkozólag kartársunk levont követ- keztetése tekintetében megfelelő „jóvátétellel" tartozik ! Hasonlóképen, bár ez lényegileg nem fontos, azon kétségtelenül csak tévedéses megállapítása tekintetében (9. p. 22.), hogy az én 1926-iki munkámban (35. b.) leközölt, oligocénről, stb. szóló felfogásom kialakulására Schréter sajóvölgyi meg- figyelései gyakoroltak volna befolyást. Schréter munkája 1929-ben je- lent meg és a szóbanforgó rétegek tekintetében is meglehetősen ellentétes álláspontot foglalt el. Különben említett munkám 292-ik lapja utolsó bekez- désében „expressis verbis" megjelöltem, hogy a salgótarjáni területhez nyu- gat felé kapcsolódó részleteken tapasztalt, megfigyelési eredményeim alap- ján kellett eltérnem régebbi felfogásomtól ; illetve a jó öreg, horn-molti sab- lonoktól. Halaváts munkájánál említett „elcserélés" — a pomázvidéki pec- tunculusos és cyrenás felső oligocén rétegek helyzetére vonatkozólag — úgy látom, csak látszólagos. Halaváts ugyanis itt az Erdős féle köz- lemény (R. 1. 48.) faunáját, illetve rétegeit viszonyította a Pecíuncu/us-okat tartalmazó szintekhez. Azok pedig a Kőhegy oldalán levő szőlőfordítások- ból, jóformán közvetlenül a fedőjükben levő miocén (helvetien, stb.) alól kikerülve, tényleges magasabb szintet képviselnek, mint a hegy alatt levő, pectunculusos betelepüléseket is tartalmazó, valamivel mélyebb szintű képződmények. Az Erdős féle fauna így helyzeténél fogva is jól meg- felelne a F u eh s értelmezésű aquitaniennek ; ha bár ez és még a néhány idevett, hazánkbeli előfordulása nem választható el a felső oligocén réte- gektől. Egyébként az innét délre levő, mélyebb felső oligocén viszonyairól Szalai közleményében jelzett, deravölgyi (I. 112. p. 108.) két mélyfúrás adatai nyújtanak bizonyos tájékoztatást. Részletesebb megvizsgálásuk, első- sorban a foraminiferák tekintetében tehát (már csak — nemegyező voltuk miatt is) nagyon fontos volna. 98 Noszky Jenő dr. Végül az említeti (9. p. 45.) S t i 1 1 e-féle „rámutatásra" vonatkozólag — hogy „az aquitánt és a burdigalikumot sehol sem találjuk eltérő tele- pülésben egymás felett" — csak azt válaszolhatom, hogy ez megállhat talán az eggenburgi medencécske „Liegend- und Hangend Schicht“-jeinél ; de ilyet általánosítani még sem lehet. Hiszen ez az aktualizmus elvének egyenes letagadása volna. Azonfelül már csak a bányászata és nagysza- bású, összefüggő természetes feltárásai révén százszorta jobban áttekint- hető salgótarjáni és egyéb, magyar középhegységi területeinknél is ennek pont ez ellenkezője áll. Még akkor is, ha — feltéve és tagadva — az aquitanient vagy S c h r é- t e r synonim elnevezésével — a mélyebb burdigalient, illetve a régiek használta bécsies, alsó mediterránt, a fedői és fekvői révén pontosan meg- állapítható helyzetű — pectenes, ostreás, stb. rétegekkel kezdenők is — és a széntelepes csoporttal folytatnék, illetve zárnók le, a rájuk települő, szó- ban forgó burdigaliennek vitán felül álló, mindenkitől elfogadott ciequipec- fen-es, stb. homokkőrétegek és a Magyar Középhegységben legtöbb helyt, (ha nem is mindenütt !) terresztrikus, vagy lagunáris alaprétegeik közt ugyancsak konstatálható a discordantia. Hasonlókép úgy itt nálunk, és valószínűleg az esetek egyéb nagy többségénél is, csak nézzük meg jól azokat, nehezen alkalmazható az aféle, apodictikus kijelentés, hogy (9. p. 46.) a későbbi nagy miocén elárasztást az ígyen konstruált aquilanien je- lezné. A későbbi miocénben nálunk például három, kisebb-nagyobb el- árasztásról, helyi ingressióféléről lehet szó. T. i. a burdigalienben, a hel- vetienben és még a tortonienben is. Most melyikre vonatkozzék a fenti elv? Megjegyzendő, hogy az egész Dunántúlon és a vele kapcsolatos Keletalpesi és Pest-Nyugatnógrádi részeken is — hiányzik az egész tengeri alsó miocén. A középnémet medencékben pedig, mint Wenz kimutatja (R. I. 102. p. 86 — 87.) az erősen félsóssá lett aquitanien rétegek nemhogy tengeri ingressiókat, hanem erős kiédesedéseket, illetve szárazulattá válá- sokat vezetnek be. A nógrádverőcei homokbánya többször vitatott problémájához (9. p. 21. stb.) azzal a kiegészítéssel kell hozzájárulnom, hogy itt települési vi- szonyainál fogva is nagyon magas helyzetű a felső oligocén, és így ve- gyes faunája sok hasonlóságot mutat a Szentendre-pomázi viszonyokkal, amelynek különben egyenek tartozéka ; habár a Duna később egy kis ba- rázdát faragott közéjük. Ámde az a réteg nem közvetlen fekvője az ande- zit kitörésnek, mert itt is megvan a nagy hiatus felett, a transgredáló hel- vetiennek egy vékonyabb foszlánya. Csak hogy meglehetősen eltakartan s a mai erős beépítések miatt nehezen észlelhetően. Azonkívül a meglehe- tősen erős suvadások is sok zavart csinálnak ; mikor például a fedőben levő (a hegy tetején vannak meg szálban) andezitbreccsia takaró darabjait lehozzák helyenkint a fiatalabb dunaterraszok szintjébe. G a á 1 karlársunk 1908-iki munkájában közölt, 5. sz. kép (R. I. 67. p. 555.) a Verőcétől ke- letre levő, 4. sz. vasúti őrház mellett volt feltárásról (amely azóta elpusz- tult, benőtt) hasonló tény nyomait őrizte meg, szerkezetileg is nagyon ér- dekes betekintést adva a folyamatokba. Ez lehetett oka legegyszerűbben Felsö-oligocén stratigraphiánk problémái 99 az észlelt peclenes helvetien és a felső oligocén faunaelemek jelzett ke- veredésének. Kubacska A. kartársunk kimutatta (R. I. 115.) váci, Pederi cir- cuatus-os felső oligocén faunára, stb. vonatkozólag jeleznem kell, hogy ezt helyzeténél fogva (jóval mélyebb szintben van) sem lehet beletenni a F u c h s féle aquitanienbe. Az idetartozó oligocén szintek mór a magasra kiemelt Naszól horstjóhoz tartoznak és igy jókora részleteket lepusztítotf róluk az erósió. Maguk a Pederi arcuatus- ok pedig T e p p n e r-nek adatai szerint (61.) még varietósaikban is főleg a mélyebb oligocénre jellemzők. Az pedig, hogy szokatlan, vagyis nem a köztudatban élő, pestvidéki pec- lunculusos homokból és cyrenás agyagokból, általában emlegetni szokott ; illetve a miocénben is megtalálható, ubiquista formák — vannak ebben is, az nem sokat nyomhat a latban. Ilyenek vannak ugyanis a törökbálinti- ban (R. 1. 39. stb.) és a kelenföldiben (R. II. 228) is, aminek oka a meg- felelő faciesben rejlik. Hozzá az efélék még a mi, jóval öregebb kiscelli agyagunkból sem hiányzanak (37.). A másik, északcserháli, munkaterületeimet erősen érintő és az előbbi részlettel szorosan kapcsolódó, főleg a felső oligocén sztratigráfiájával fog- lalkozó munka Ferenczi I. 1934 — 35-iki, víz-, só-, gáz- és olajkutatási jelentése (5. 6) ; függelékében Horusitzky F. faunisztikai meghatáro- zásaival és kor kiértékeléseivel. (12.) Ebben az elég nagyméretű (1 : 37. 500-as), vonalas kivitelt], geológiai térképábrázolattal is ellátott, részletes közleményében (nagyon sajnálom, hogy nem idejében, néhány évvel előbb jelenhetett meg, hogy az 1936 — 37-iki Cserhát-reambulatióimnál és az 1940- iki Cserhát-feldolgozásomnál megfelelő mértékben figyelembe vehettem vol- na) számos új, becses geológiai adatot és megvilágítást ád. amelyek nagy lépéssel vitték előre a fenti tájék és magyar felső oligocénünk megismeré- sét. Itt csak néhány, az enyémtől eltérő kombinációját és adatmagyaráza- tát óhajtom röviden érinteni a kontroverziáknak a megvitatás révén a jö- vőben való tisztázhatása végett. A szerző négy faciest különböztet meg a Cserhát északi oldalán el- terülő és az Ipoly felé meglehetősen ellaposodó, erősen lekoptatott és fiatal pleistocén-holocén rétegekkel jórészében meglehetősen elfedett, felső oligo- cén rétegekből felépített domb- illetve halomvidéken. Ez az u. n. Ipoly- medence azonban csak külseje tekintetében medence, geológiailag bolto- zat féle ; hisz a két oldalán levő, magasabb hegyvidék mélybe hajló kép- ződményei jóval fiatalabbak (36a. szelvényei). Két darabjának összefüggését a térképeken Szécsénytől délre egy 6 — 7 kilométeres hézag szakítja meg, to- vábbá SóshartyánUd délre pár, kisebb folt. Ezeket mint 1926 — 38-iki jelen- tésében írja (8), csak ekkor járhatta be pótlólag a szerző. Térképet azon- ban már sem erről, sem a munkához dél felé csatlakozó, nyugatcserháti főmunkaterületéről nem közölhetett. A négy facies, amelyet (5. p. 755) kü- lön körülírással, egymásfölöttiséggel ruház fel, tehát szintértékűvé tesz meg, fejlődése sorrendjében a következő : I. Foraminiferás agyagok, II. Slires, homokos agyagok. III. Homokos, homokköves kifejlődésű rétegek. IV. Cy- rénás homok, homokkő, homokos agyag képződmények. Belőlök magában 100 Noszky Jenő dr. a III. -bán — 4 különböző jellegű, tényleges faciesváltozatot figyelhetett meg, amely mindenesetre azt mutatja, hogy ezen aránylag kis területrészen is elég komplikált ős térszíni, stb. viszonyokkal, különbségekkel kell számolni. Tegyük hozzá mindjárt, hogy ennek következtében a fentieken kívül még egy egész csomó fokozatos és hirtelen (legalább is ilyennek látszik) átme- nettel is. Vagyis nehéz és bizonyos tekintetben (a tényleges képződés ideje) lehetetlen különösen a térképen őket pontosan párhuzamosítani ; még ak- kor is, ha itt-ott, mint pl. a keleti részleteken — a jelzett, időbeli egymás- után — helyenkint kimutatható. A nyugati részleten azonban már ezt se igen lehet keresztülvinni. Az én, bizonyos kisebb stratigraphiai revisiókat involváló, felvételi és reambulátiós, stb., bizonyos eltéréseket mutató, észlelési részletadataim a következők : 1. Csitárnál a DK-ről lejövő völgyrendszer északi ágában a slíres4 ki- fejlődéseinek feltüntetett részleten a cserepesen töredező, agyagos rétegek közt vékonyabb ostreás pad betelepülése volt észlelhető ; a 248 m-es ma- gaslattól délre, a felvezető út bevágásában, kb. a 200 m-es nívóban. 2. A Feketevíz völgyében, amely már úgylátszik, hogy az erősebben elütő, Ny-i regionális fácies területéhez tartozik ; a.) a patvarci pincék Cy- rena-s kifejlődésűnek ábrázolt területein, az ottani, elég kis szelvényekben is igen változatos képződmények észlelhetők, különösen a vízszintes el- terjedésben. Igaz, hogy ezeket már technikailag se lehetne a térképen, a legfinomabb vonalkázással sem, megfelelően feltüntetni, b.) Szügytől ÉK-re emelkedő, 242 m-es, meredek domb Ny-i oldalában (a térképen laza, glaukonitos homokkőnek jelölve) bőséges agyag- és homokos agyagrétegek észlelhetők főképen. A helyenkinli vékonyabb homokos betelepülésekből pedig több szintben is kisebb-nagyobb ostreák cserepei gurulnak ki. c). A szügyi 246‘2 m-es A domb nyugati oldalán lehúzódó (a betorkolástól számított második oldalárokban, mely kavicsos, strandfaciesű alsó miocén- nek van ábrázolva — bizonyára az errefelé elég gyakori ostrea cserepek alapján), több szintben is megvannak a homokköves képződményekkel váltakozó, gyérebb foraminifera tartalmú, tehát inkább a felső oligocénbe sorolható agyagok. A fentiek pontosabb, egymásfeletti szintekre is ki- terjedő számbavétele fog talán a korra itt és a környezetben megfelelőbb bizonyítékokat szolgáltatni, d). Hasonlóképen Szűgynél a DK-ről jövő Vi- zesbereki völgy északi oldalán levő, ma akáccal meglehetősen benőtt domboldal erősebben bevágódott árkaiban, ahol azt is jól látni, hogy a kavicsos, ostreás-anómiás képződmények csak kisebb-nagyobb betelepülé- sek az agyagok közt. e). Szügy és Marcal közt 1937 tóján új, bekötő műút készült. A régi utat az áradásos, vizenyős völgyből menedékesen felvezet- ték a domboldalra. Az itt készült, erős bevágások agyagos homokkő anya- gában bőséges és aránylag jól megtartott fauna volt található. Ezen be- vágások rétegeiből célszerű lenne, míg egészen be nem nőnek, ki- 4 Nem volna célszerű ezt a kifejezést, eredetének megfelelően, schliernek meghagyni, hiszen hangzásánál fogva sohasem lesz elfogadható magyar szó ? I Felsö-oligocén slratigrnphiónk problémái 101 mentőbb gyűjtést eszközölni, mert ilyen inlensivebb, mesterséges feltárás csak ritkán akad errefelé ; különösen meghatározhatóbb (jó, díszítéses kő- belek voltak benne) faunával, f). Mohoránál a Bükkös dombnyúlvány (a szerző térképén Cyrená-s kifejlődésű, magas felső oligocénnek véve) a pi- roxénandesit dyke anyagáért létesített, hatalmas bányafeltárásokban 1911- ben Balás Géza balassagyarmati gimn. tanár úrral kisebb fajta ostre- ákal bőségesen gyűjtöttünk. Az 1916-iki részletes felvétel alkalmával azon- ban nemhogy a keresett, szálban fekvő rétegeit megtaláltam volna ennek az ezt felépítő, jórészt homokos, palás agyagokban, de már ostreákat se talál- tam az elhagyott és jócskán benőtt feltárásokban. Ellenben az ott levő, agyagos féleségeket helyenkint még ma is ki lehetne bontani az ellenőrző foraminifera vizsgálatok céljaira, g). A Feketevíz völgyében feltételezett, nem egy helyt egészen szokatlan csapásirányú, „nagy vetőket" célszerű volna a lithológiai, különösen pedig paleontológiái alapjukra nézve, erő- sebb begyűjtésekkel és bemérésekkel ellenőrizni, mert csak így lehet el- érni az íróasztal melletti, utólagos combinátióinkból származó 'összeütkö- zések kiküszöböléséi és elsimítani a nagyobb méretű térképen erősen fel- tűnő ellentmondásokat. 3) . Az Ipolyszögtől D-re elterülő és az itteni viszonyokhoz képest eléggé kiemelkedő és jelentősebb összefüggő szelvényeket is nyújtó, a ter- mészetes feltárásokban főleg laza homokrétegeket mutató (az agyagosabb betelepülések t. i. jobban elmállanak, illetve elmosódnak) rétegeket megfelelő tárgyi bizonyítékok nélkül, nem merném teljes egészükben Cyrena- s kifej- lődésűnek venni. Ez a helyenkint tényleg brackosnak vehető (de egy- egy gyengébb megtartású, hasonló kőbelecske megjelenéséből mégis nehéz kilométereken keresztül szintezni) képződmény is csak aféle, gyor- san kiékelődő faciesfélének felel meg ezen a vidéken és egyebütt is ha, ilh ahol — pontosabb összefüggő szelvényeket tudunk róla készíteni. 4) . Kishartyán ÉNy-ikoldalán kiemelkedő, meredek sziklás, glauko- nitos homokkő magaslat alsóbb rétegeiben, a malomnál lejövő árokban találta meg Harmat István bányaigazgató úr a legszebb nógrádi, si- ma pectenes, slíres felső oligocén faunulét, a kissé már palázódó, meg- lehetősen bitumenes homokkőrétegekben (35b. p. 306). Ez tehát igen magas szintű slír réteget jelentene. Viszont pl. Nógrádludány — Endrefalva — Felfalu vidékén jóformán az egész felső oligocén sorozat — a kavicsos — riolit- tufás aquitanien terresztrikumig jóformán laza, agyagos slíerekből képző- döttnek látszik. Ezért is a pontosabb kiválasztás, ill. párhuzamosítás az ilyen aprólékosabb, főleg facies különbségekre visszavezethető képződmé- nyeknél nagyon nehéz, sokszor lehetetlen feladat. Helyenként, ahol fúrá- sok is vannak és nagyobb, összefüggőbb feltárások, ott talán lehetséges ; de mint a tények mutatják, igen kis távolságon belül is felborulhat az egész szép, fokozatosan kialakuló regressió elmélete. Ennek általánosítása, sza- bállyá való kimondása egyébként az aktualizmus törvényei szerint is le- hetetlen. Ezért voltam kénytelen én is annakidején abbahagyni a mélyeb- ben levő, agyagos kifejlődésekre alapított kettéosztását a felső oligocén- nek, amely a középnógrádi részeken még csak ment valahcgy, de később 102 Noszky Jenő dr. már a más faciesű területeken bizony csődöt mondott. Annál inkább, mert makropaleontológiailag egyáltalában nem lehetett megkülönböztető jeleket kapni. Ezért a tagolás ma is csak egyes helyeken lehetséges. A régi meg- állapításokra való hivatkozás tehát akár pro, akár contra — nem igen le- hel bizonyító értékű, hiszen azok ma már legfeljebb — történeti emléket képviselhetnek. Ami most már az alsó miocén bázisára helyezett, ostreás-anomiás ho- mokos és kavicsos, valamint kövületes, agyagos-homokos kifejlődéseket illeti (melyeket már tényleg egymást helyettesítő facieseknek vesz), ezekből egyesek helyzetüknél fogva — már közel lévén a terresztrikumok szintjé- hez, például a F. Táb pusztai (9. p. 748. stb.) — tényleg magasabb szin- tet képviselnek, mint a fent jelzett 1-1I-11I. szint. De már az ostreás-anomi- ás képződmények jórésze itt is és másutt is, különösen Nyugatnógrádban csak helyi facies-betelepülés a többi szintekbe ; tehát belőlük egyszerűen szintet határozni kissé veszedelmes. De viszont a magassági helyzetből se lehet pontosan ítélni a párhuzamosításoknál. Ugyanis a terresztrikum kép- ződményei itt is és méginkább tovább keletre a salgótarjáni területeken, nem is szólva nyugatra a Börzsöny, stb. felé eső részekről, ahol az erős, több mint két emeletet betöltő hiatusból is következtetve, nagyon erős dis- cordantiák, elvékonyodások és hasonlók vannak a tényleges tengeri mio- cén képződmények felé is ; a felsőoligocén fekü képződményekkel való vonatkozásban nagyon erősen különböző kierodálásokat, térszinkimosáso- kat jelentve. Ezért nehéz pontosabban kijelölni még a kétségtelenül erő- sebb és összefüggőbb feltárásokban bővelkedő, salgótarjáni és egyéb ke- leti területeken is a rendszeres térképezésnél azt a szintet, mely kétségen- kivül a legmagasabb és legismertebb tengeri kifejlődésű tag a terresztrikum alatt és historiailag azonos a F u c h s alkalmazta aquitániennel (R. I. 39.). Hiszen az innét kapott (de úgylátszik erősen kevert, összesített) fauna egyes elemeit alkalmazta volt egyik főérvének. Ebben talált aránylag legtöbb egyező formát az ő horn-molti bázisrétegéhez, már amennyire ezeket, a nemegyszer bizony igen gyenge megtartású kövületekből következtethette, amelyek zöméhez ma feltétlenül oda kell tennünk legalább a cfr-et. Hogy ezeket mégis célszerűnek látom az oligocén legmagasabb részébe lenni, ezt majd a megfelelő hellyel kapcsolatban próbálom kifejteni. Itt kell felemlítenem, hogy a sóshartyáni laprészleten lévő Ságújfalu község déli oldalán, az országút melletti kis téglaégető parllevágásának muskovitos, homokos agyagjából (térképen itt a glaukonitos homokkő jel- zése van, de a vetővel elvágott kis sáv bizonyára más, elütő kifejlődést akar jelenteni, csak a rajzolásnál húzhatták ál ide is a keletre levő rész- letek jelzését), Harmat István bányaigazgató úr a 30-as években, a háború után folyt, nagy építkezések idején megfelelő, intenzív munkával úgy faj-, mint egyedszámra gazdag kövületanyagot (molluszkák) gyűjtött össze. (Ezek zöme ma a Nemzeti Múzeum Föld-Őslénytani osztályán van.) Sajnos ezekből a még itt-ott megmaradt, aragonilos héjak zöme is lepat- togzoll a száradás alkalmával ; így pontosabb meghatározásukra nehéz volna vállalkozni. Pedig mégis csak ilyesféle, gazdagabb lelőhely anyagában kell Felsö-oligocén stratigraphiánk problémái 103 a tényleges kiindulási pontot megkeresni. Erről a térkép lapjáról egyébként az egyetlen, innét jelzett cyrenás kifejlődésű előfordulásnak bejelölése ki- maradt. a nógrádmegyeri itatókút mellől (5. p. 744. és 12. p. 778.). M a j- zon L. e tájról gyűjtött anyagában a slíres kifejlődésre valló, foraminifera társaságot találta meg (32. p. 1003 ), amely ide egy kis vetős felemelés révén jobban beillenék. Mert ha tényleg a jelzett, magas felsőoligocén tag- gal van dolgunk, akkor ennek már a magas. ú. n. aquitanien szintekkel kellene kapcsolódni, nem pedig az alatta levőnek vett, laza homokköves (glaukonitos) szintekkel. Erősen csonka, egy-két formára szorítkozó faunák alapján nem célszerű még facies egyeztetést se csinálni, még kevésbbé szintekkel operálni. Annál inkább, mert például a Cyrena sernistriatn — még ha ejyike-másika pontosabban meg is határozható — nem valami szintjelző. Nem is szóba a magyar középhegységeinkben észlelt, mélyebb és magasabb „kirándulásairól ", csak az erdélyi felső oligocénre utalok, ahol annak mind a négy szintjében bőségesen megvan (R. I. 41. p. 322 — 350.). Azonkívül a középoligocénhez sorolt „Mérai rétegekben “ is bőven található (R. I. 41. p. 312.). A Karancsságtól DK-re levő, elszigetelt halmocska homokbányájában (a szóbanforgó térkép is slíres szinteket tüntet fel, és tényleg ilyesfélére te- lepszik a kis tanúhegy jellegű börcnek anyaga) 1917-ben Oshea-kat és elég rossz megtartású, nagyobb molluszka kőbeleket gyűjtöttem. Ez tehát az egész glaukonitos rétegösszlet kimaradását jelentené ; vagyis ez az érde- kes dolog részletesebb vizsgálatra szorulna. Sajnos, különösen a magasnak vehető szintek ú. n. agyagos homok faciesének fossziliái, amelyek formagazdagságuknál fogva többel monda- nának, elég gyenge megtartásúak ; mint azt a sok sp. és cfr. jelzés is mu- tatja. Hozzá nemcsak az egyes lelőhelyeken, hanem az összesítés által a- múgy is bizonyos mértékben megjavult összefoglaló felsorolás egészében is (12. p. 780-781.). Nagyon érdekes, illetve fontos volna a Magyargéctől Ny— DNy-ra levő hegyoldalak speciális revíziója. Itt ugyanis két, egymásra következő szint között a rátelepülés és dőlésirányba lehajtó választóvonalak helyett erős, egyenes, vetőféle határ van. Hasonló, még több itt levő, felső oligocén rész- letnél, illetve szintnél is ez szerepel. Az ilyen csak valami különös magya- rázatra szoruló, tektonikai jellegre vallhat. Hasonlóképen az E. felé csatla- kozó, kisgéci Vinicahegy anyagának más faciesben, illetve szintben való fellépését, vagyis a slíres rétegek kimaradásának problémáját is az erősebb aknázások révén célszerű volna kikutatni, annál inkább, mert M a j z o n térképén itt is a slíres anyagok szerepelnek, nem pedig a glaukonitos ho- mokkő. Hozzá így — még egynéhány pontosabban megállapítható dőlésvo- nallal is gazdagodhatna ez a részlet. A dőléseket t. i. az ilyen laza, szét- máló, széteső agyagos képződményeken — a felszínhez közel, jóformán lehellen megállapítani. Pedig a tektonikát mégis csak a pontos dőlésméré- sekre kell elsősorban alapítani, különösen az ilyen erős fáciesvaltozások- nak kitett helyeken. Egyébként magáról a Vinicahegy Ny-i lejtőjéről a közölt lapon hiányzik a rendes, összefüggő dyke-vonulat tényleges foly- 104 Noszky Jenő dr. tatása. A hegytetőn levő ugyanis egy másik rövid, párhuzamos dyke-fel- bukkanás és nem az eltörés által oda felkerült részlet. A kisgéci szoros- ban észlelhető és le is mérhető, pompás dyke-eltörések (melyeket az itteni vonulatban sokhelyt lehel észlelni, úgy É-, mint DK felé) pontos be- mérések alapján való számbavétele vethetne igazi világosságot az itteni tektonikára. Mert az eltérő, valójában azonban egymással átmenetekkel és visszatérésekkel összekötött, sedimentátiós szintekből — nem egyszer csak facies-változatokból — kellő számú ellenőrizhetőségek hiányában csak egy- két adatból következtetni kényszerült, illetve kihozott szerkezeti viszonya a képződményeknek ; egymástól merev, törési vonallal való elválasztgatása zeknél az apró, szokatlan „sarkitások" külön erős magyarázatot igényel- nének), amire az ilyen, erősen elfödött területek sokszor egyenesen rákény- szerítik a geológust, végeredményben mégsem lehet eléggé megnyugtató. Ezért hat olyan idegenszerűleg pl. a Magyargéctől É-ra levő, mechanikai kialakulás tekintetében is nehezen elképzelhető slíres horst, amely M a j z o n térképén egészen eltérő jellegű. Az itteni felső oligocén tényleges sztratigráfiai szintösszefüggéseinek megnyugtató liszfázására pedig legcélszerűbb volna ezen az úgylálszik kulcsszámba menő, átmeneti — összekötő területeken, néhány most már elég- gé jól kiválasztható helyen telepítendő, fúrómagokat bőven szolgáltató, leg- alább 6 — 8 cm átmérőjű fúrás létesítése ; tényleges pontos tudományos ellenőrzéssel. (Ezt is a több szem többet lát elve alapján végrehajtva !) Legalább a kiscelli agyagig, amelyet Majzon foraminiferás sztratigráfiai tanulmányai alapján (24, 25, 26, 27, 28, 31, 12) most már megnyugtató módon el tudunk különíteni, legalább is a Magyar Középhegység területén a felső oligocén tagoktól. Ügy mint az Vitális Sándor kartársunktól leírt, zagyvái vízválasztói két mélyfúrásnál történt. (68, 70.) Ezekből egyet feltétlenül F e r e n c z i-nek Mohoránál észlelt hélixes rétege (8. p. 1047), illetve annak fedősorozata fölé kellene telepíteni, amely — a nyugatnóg- rádi kifejlődés különbözőségeit döntené el a szécsényvidéki jobban észlel- hetettekkel szemben. A másikat egy u. n. aquitanképű, helyzeténél fogva is magas szinten — pl. a Felső-Tábpusztai téglavető mellett. Végül a har- madikat a tipikus glaukonitos homokkő régió szélén Sóshartyántól K-re levő völgyben, a sziklafal tövén ; vagy méginkább DK-ebbre. mór a mio- cénben kezdve. Azonfelül még pár kisebb, 50 — 60 méteres fúrást — a geo- lógiai adatokból levont következtetések inegnyugtatási ellenőrízhelésére ; mint az inductiós módszer kísérleti szakaszának végrehajtására. Ezek a fúrások a szóbanforgó terület tudományos ; települési, kifejlő- dési éslfelosztási, stb. viszonyainak kézzelfogható észlelhetése mellett prak- tikus értelemben is fontos, megnyugtató választ adnának a gáz, olaj. stb. tartalom eldöntésén kívül F e r e n c z i-nek a szóbanforgó munkájában ki- mutatott, nagy koncentrációjú és nagyfontosságú, CL, J„ Br.-os vizek nyer- hetésére. A fenti adatokhoz hozzá kell venni még a balassagyarmati, 1911- fúrásnál, a 147 m-ből kapott furcsa, kellemetlen sós ízűnek jelzett vizet is. (R. I. 92. p. 344.) Fenti megjegyzéseim és kiegészítő adataim, még ha itt-ott ellenkező Felső-oligocén slraligraphiánk problémái 105 nézetet nyilvánítok is, nem érintik természetesen a szerző munkájának nagy értékét, mint ahogy nem érintik a többi, itt szóbajövő kartársainkét sem, akik észleleleikhez fűzött magyarázataikkal — ha más utakon is — hazai földünk megismerésére, illetve megismertetésére törekedtek. E néze- tek és magyarázatok minden igaz természettudományban szükséges, ob- jektív megvitatása ezeknél is csak hasznos lehet. Ferenczi munkájú kiválóan jó kiindulási alapul szolgálhat számos, kisebb-nagyobb részlet- vizsgálatra és e réven — egyes speciális kérdések eldöntésére. Ami felosztását, illetve a felső oligocénre vonatkozó, négyes tagolá- sát illeti, ez területének K-i részein úgylátszik nagyobb akadály nélkül ke- resztülvihető. Sőt bizonyos mértékben az Ipoly északi oldalán levő, „fel- szabadult’* csatlakozó területeken is. Csakhogy ott, künn a terepen az egy- szerűbb földtani megfigyeléssel az agyagos fekürélegeke! nehezebb elvá- lasztani a slíresektől, mint délen. Még nehezebb a felsőbb tagokkal bol- dogulni, mert pl. az óvári hegy szelvényében (a déli oldalon) a s^res, ki- fejlődést! képződmények egészen magasra felmennek, jóformán a terreszt- rikus alsómiocén kavicsokig, akár csak Nógrádludány és Felfalu között. A zsélyi Sósárfürdő mellett, a nagy vető keleti oldalán az agyagos-slíres ki- fejlődés szintén igen magasra felhatol, amiből arra kell következtetni, hogy ezen a részleten a mélyebb, subneritikus fáciesviszonyok sokkal tovább tartottak, mint Ny., illetve K. felé ; vagyis itt mélyebb lengerrészlelecske volt. Ellenben tovább, néhány km-rel nyugatra már a magas tagok jelen- tős kivastagodása észlelhető; erősen litorális, ostreás-kavicsos homokkő fáciesben. A nyugati részeken Balassagyarmat vidékén, mint az 1911-iki mély- fúrás szelvénye (R. I. 90.)5 és a hozzája kapcsolható, fehérhegy-lukanényei részek mutatják, a két alsó tag kimaradásával, illetve más fáciesekben (litorális-szublitorális) való kifejlődése révén viszont jóval sekélyebb fenék- viszonyokra kell következtetnünk, ami az ilyen szűkebb bellengerrészle- leknél természetes is, mégha minden eustatikus ingadozástól el is tekinte- nénk. Pedig ezeket sem szabad itt elhanyagolni — az agyagos és homo- kos, sőt kavicsos rétegek sűrűn megismétlődő váltakozása miatt, s ame- lyek más területeken, pl. a Galga- és Dunavölgy között még erősebbek. Balassagyarmat vidékén egyébként egy, tényleg erősebb vető tektonikai hatásával is számolni kell : a halápi 22 hóráséval. (Lásd a 39. térképét.) Ez u. i. a K-i rész mélyebbre süllyesztésével, megóvta azt az erózió erősebb pusztító hatásától. így az erózió a Ny-ra levő, kiemelt részeken természe- tesen annál inkább működött. A szóbanforgó vetőt iránya és hatása alap- ján fiatalkorúnak kell tekinteni és a salgótarjáni fővetőrendszerhez6 tarto- zik, bár lehetséges, hogy valamely elődjének praeformáló, diszlokációs (R. II. 212. p. 80.) hatása már régebben is megvolt. Ezekkel a keleti részekkel, hozzávéve még Szécsény környezetét is, speciálisan foglalkozott később Majzon is (32.), aki a szinteket és elter- 6 Melyet újabban Majzon revideált. (32.) 6 Vagyis a középhegységi keresztve'ő rendszerhez tartozik. 106 Noszky Jenő dr. jedésüket mikropaleonlológiai kutatásokkal ellenőrizte. Munkájában végleg tisztázta a sokat vitatott és változtatott, Kőkútpuszta — Kishartyáni horszt sztratigráfiai helyzetét. Megállapította, hogy anyaga nem a középső oligo- cén kiscelli agyagokkal párhuzamosítandó, hanem a felette levő, felső oli- gocénnek már jóval szegényesebb és meglehetősen megváltozott, foramini- fera faunával jellemzett bázisagyagaival, melyek Szécsény felé a külszínen is nagy elterjedésűek s amelyek a felszínen még nagyobb elterjedésű, sli- res kifejlődésekbe fokozatosan mennek át. A 111. laza homokköves. — glaukonitos — színt agyagosabb betelepüléseiből kimutat szegényebb (10 faj) foraminifera-faunát, amely az itteni regresssiót tényleg hihetővé teszi. Munkája eredményeit, a faunákra és nem az egyes formákra bazirozva, a megfelelő kifejlődéséi részeken (Budapest környéke, Bükkszék, slb.) jól fel lehel használni a felszín képződményeinél is a sztratigráfiai ellenőrzésekre. A fúrásoknál pedig, ahol meghatározható makrofauna legfeljebb elvétve akad ; egyenesen nélkülözhetetlenné válnak. F e r e n c z i-nek ipolyvölgyi területéhez D-felé csatlakozó részekről 1942-ben megjelent munkája (8) és ezzel kapcsolatban a Földtani Intézeti vitaüléshez való írásbeli hozzászólása (7), tovább folytatja a felső oligocén vizsgálatát a jelzett alapon. Több új, fontos fosszilia lelőhelyet közöl. Ki- adós és érdekes vitát folytat több kérdésről, köztük az oligocén-miocén határról, bizonyos középúttal közeledést próbálva benne létrehozni. Ter- mészetesen az előbbiben megkezdett beosztást alkalmazza tovább is, mely a keleti részeken talán megfelel, de nyugat felé már, ahol csak magasabb- nak vehető tagok láthatók s ahol a viszonyok lényeges változásával kell számolni, megfelelő mélyfúrás nélkül ez — legalább is eldöntetlen kér- désnek veendő. Az 1043. lapon említett szécsényi, nem nagy mélységű, ú. n. Barokk- féle fúrásból említett „Stampikum eleji" homokos agyag faciese (=hárshegy i homokköve) nehezen képzelhető el a kiscelli agyag szintjének kimaradá- sával. Majzon foraminifera-vizsgálatai alapján egyébként, mind a két szé- csényi fúrás alsó rétegei a felső oligocén aljára helyezendők (32. p. 997 — 998.). Az 1846. oldalon említett, érdekes cserhálsurányi felső oligocén kö- kövületeknél (gyenge megtartású jelzővel felruházva) fontosak volnának most már a jelentősebb speciális gyűjtések, hogy tényleges őslénytani ala- pot kaphassunk innét legalább egyik-másik, magasabb szintre nézve. Egyébkén! Cserhátsurány egyes, középső területein az agyagos, illetve ho- mokos-agyagos kifejlődések felett a laza homokkő csopoitnak jóformán teljes kimaradásával, vagy nagyon erős összezsugorodásával lép fel már az alsó miocén terresztrikum. Az 1047 — 48. lapon említett és V-ik, felső oligocén szintté meglelt, érdekes Helix-e s rétegre vonatkozólag7 az unus testis klasszikus jogelve alapján nehéz lesz ezt még általánosítani. Annál inkább, mert Szalui Galaclochilus- ai, amelyekkel párhuzamosílani próbálja, — együtt vannak a Pectunculus obovci/us-okkul és a Cerithium margarifoceum-okkal. Fölöttük ' Melynek fossziliái azonban meghatározásra alkalmatlanok voltak I Felső-oligocén stratigraphiánk problémái 107 pedig még egy egész csomó, rendes felső oligocén réteg van. Köztük a hágó É-i oldalán, az árokban Turritella Beyrichi dús, tengeri kifejlődés is. Hasonlóképpen a szentendrei, Hunka-hegyi édesvízi rélegecskéknél W e i n szelvényében (71. p. 27.), ahol feleltük legalább 30 m-nyi, tipikus felső oligocén sorozat van. A mohorai előfordulásnál a további, általánosabb elterjedés kinyomozása volna egyrészt szükséges; másrészt a legfontosabb geológiai elv erős alkalmazása: a fedősorozat pontos számbavétele — ha szükséges, a megfelelő transpositióval is.8 Továbbá a Szézölkúl puszta völgyében, a „szárazföldiesen színesedő tarka agyagok" (7. p. 4.) termé- szetesen nem párhuzamosíthatók — a paleontológiái adattal Részletesebb szelvény, illetve hely- és képződménymegjelölés nélkül persze nem lehet megállapítani, hogy ezek nem tartoznak-e már esetleg az Aquilénien aljén levő terresztrikumhoz ? Nem volna esetleg célszerűbb a jelzett képződmé- nyeket egyszerűen valami, erősebb áramlásos időszak, illetve helyi kie- emelkedés okozta betelepülésnek venni, amelyet az ősvepor akkor még e tájon is magasra kiemelkedő és közeli voltából sokkal jobban ki lehet magyarázni, mint pl. a bükkszéki középső oligocénben lévő, bőséges kvarc-homokos betelepüléseket, vagy még inkább a budai kvarcos kép- ződményeket, ahol az alaphegység a közelben — mezoós-eocén meszes rétegekből áll. Mennyivel leegyszerűsödnék így a kérdés, mennyi ellent- mondó tény súlyától szabadulnánk meg. Egyébként a tulajdonképeni intra- oligocén lerresztrikum nyomainál,11 vagyis a bizonyos fáciesekné! — való- színűleg legsúlyosabban fog latba esni Majzon érdekes lábnyomos le- lete, Cserhátsurány Dk-i oldalán, amellyel, illetve megmentésével jó volna sürgősen foglalkozni, mert ezeknek az itteni, laza rétegeknek mállékony- sága jóval nagyobb, mint az ipolytarnóci, elkovásított lábnyomos homok- kőé. Pedig az is milyen hamarosan elpusztult. Érdekes jelenség a Szanda és Cserhátsurány közti oligocén rögszerű kiemelkedésénél, hogy K-re még Herencsény és Kiskérnél is az agyagos és slíres kifejlődés felett a magasabb homokköves tagokból alig van valami; amiből itt is erős facieskülönbségekre kell következtetni a magasabb felső oligocén folyamán, akárcsak a szécsényvidéki részeken. Végül, ami az itt is erősen vitatott, miocén Iranszgresszió'9 10 kérdését illeti, elsősorban nehéz elfogadni általában is az olyan transzgressziót, 8 A Helix-e s lelőhely megjelölésénél a „telér kereszteződéstől mintegy 7 — 8 m magasságban" kifejezésbe nem csúszott bele valami véletlen elszedés, vagy sajtó- hiba ? Mert talán így volna az világosabb: az átcsapó telértől északra, mintegy 7 — 8 m-re. 9 A szóbanforgót inkább talán „supraoligocénnak" lehelne nevezni a hárs- hegyi homokkő alatt levő „infraoligocén" mintájára, amelyet tehát nem célszerű nyelvészetileg se bolygatni. 10 Illetve itt már első és második transzgresszióról van szó; dehát harmadik- ról. sőt negyedikről is lehet szó a mi miocénünkben, t. i. az igazi kiadós helvetien transzgresszióról nyugat felé, továbbá az andezit komplexumok felelt a Iortoniennek a magasabb lajtamészkőjéről. Sőt — még a szarmatarétegekéről is a felső oligocén felett, pl. Torbágy-Páty vidékén. 108 Noszky Jenő dr. amely abban nyilvánul meg, hogy a finomabb szemű, tehát mélyebb vízi, felső oligocén üledékek megszakítás nélküli sora felelt durvábbszemű, részben kavicsos üledék képviselje azt (7. p. 8), ha nincs köztük dis- cordantia, illetve hiatus. Hisz ez inkább a regressziót jelenthetné. Az előbb jelzett „unus testis“, mely még ma is erős megtámasztásra szorul, még nem bizonyított universális sorozat, a szárazulattá válást csak egy kissé számbavehetőbb területen is eldöntő tény, csak „quod esset demonslran- dum“ 1 Veszedelmes dolog egy-két kedvezőnek látszó eset általánosítása s a többi száznak és száznak, mint a kihozni kívánt teóriával ellenkező- nek mellőzése vagy kidobása. Hiszen az utóbbiak — úgy szlraligráfiailag, mint tektonikailag — jelenthetnek valami megszívlelendőt ! Különféle citá- tumokkal, illetve vélemények és magyarázatok beállításával sok minden- félét ki lehet hozni a vitában, mely azután máskép is magyarázható, ha jól ulánna nézünk. így pl. mikor Schréler megállapítására hivatkozik (8. p. 1052), hogy az alsó miocénbe sorozott, sekélyebb tengeri rétegcso- port üledékei a felső oligocén felületén kialakult, denudáliós térszínre te- lepültek rá. Ámde Schréler tényleges szelvényeiben (53. 2. és 3. ábra), hozzá a kidolgozott monográfiában — bizony teljes konkordancia van a szóban levő, két képződmény között. Hasonló konkordancia mutatható ki számos helyt a sokkal jobban feltárt, salgótarjánvidéki szelvényekben. Továbbá azt is nyomatékosan figyelembe kell venni ennél, amit S c h r é- t e r Egercsehi és Bekölcze vidékéről megállapít, hogy ott a salgólarján- vidéki, stb. nagy, tényleges terresztrikumnak megfelelő rétegek is — neve- zetesen az alsó riolitlufák — tengeri kifejlődésűek, kövületdúsak (R. II. 231. p. 20.). Valamint azt is, hogy a hírneves középeurópai miocén „ala- punk“: az eggenburgi medence rétegsora lent a Kamp-völgyben terresz- trikus agyagokkal és kavicsokkal kezdődik (35. b. II. p. 311.). A földfejlő- dés nem drótokhoz kapcsolt villanyóra sorozat, hogy elnevezésbeli gomb- nyomásra az egész világon egyforma mozdulatokat végezzen. Sőt I Van olyasféle racionális magyarázat is, hogy a mechanikai, anyagi egyensúly bizonyos kis helyi transgresszióka! is, mindig csak valamely más részletké- néi beálló regresszió révén tudhat létrehozni. Ezt minden geológusnak jó volna elsősorban szem előtt tartani. Az előbbi területekhez kapcsolódnak Ny. és DNy. felé H o r u s i t z- ky F. praktikus nézőpontból eszközölt, részletes kutatásai (15.16), ame- lyekben tárgyunkra vonatkozólag is számos, becses új adatot közöl; illetve világít meg. A Déli Cserhátban (15.) öt kisebb, helyi részlettérkép közlése alapján tárgyal, ami a további speciális részletkulatás céljaira a kezdők- nek is igen jó, mert szinte csábít a további munkálkodásra. Áttekintés céljából persze jobb az összevont térkép, amelyet a másik munkában (16.) alkalmaz. Kár, hogy a rélegvonalak, amelyek Ferenczi lapjait oly jól használhatóvá teszik, innét a technikai kivitel során elmaradlak. Az utóbbi munkában nagyon érdekes és fontos a rétsági szelvény- ben (16. b. 704.) ábrázolt, erőteljes diskordancia az aquitanikumnak vett képződménynél. Ellenben a rétegnek megtartási állapota miatt még való- ban elég szegényes faunéiban a Pederi textus- on kívül is megtaláljuk a Felső-oligocén stratigraphiánk problémái 109 mi u. n. tipikus felső oligocénünk több formáját : mini a Pholadomya puschi-l és a Lcievicardium cingu/atum-ot. Az utóbbi G o I d f u s s-faj egyébként is a német oligocénből származó holotypus. Az összevetéseknél u_ i. nem egyszer előáll az a nehézség, hogy a régi felsorolásokban sze- replő fajok és az új feldolgozások kihozta eredmények közt, meglehetős nagyok az eltérések. Sok régi munkában szerepelt fajt egy egészen más fajnak, vagy más faj varietásának volt kénytelen venni a revideáló. így a különböző munkákból történt meghatározások eredményeit rendszerint nem is lehet egyenlő mértékben alapul vennünk az összehusonlilásoknál. Ezért nagy szükség volna itt a további fauniszlikai kutatásra, be- gyűjtésekre. egyúttal természetesen a jelzett települési viszonyok tovább- nyomozására és a fedősorozatnak, ha máskép nem lehet, transzpozicióval való részletes átnézésére. Erős diszkordanciát mulat ki egyébként Diósjenő ÉK-i oldalán, az 1908 Iáján történt vasútépítési bevágásból Gaál I. mun- kája (R. I. 67. p. 555.) az akkor felsőmediterránnak vett sorozat két kép- ződménye között is. A fenti területtel kapcsolatos fejtegetéseihez járulnak az 1940. január 5-iki, földtani intézeti vitaesti előadásáról szóló összefoglaló közleményé- nek (14.) egyes idevágó, vagy vonatkozó részletei, amelyek legnagyobb- részével egyetértek. Így a bordeauxi medence oligocénjéről, meg az Antra- cotheriun r-os szapári, zsilvölgyi ; az u. n. solzka rétegeknek a miocén aquitánienből való kizárásáról, slb. Szépen és világosan körvonalazta a közismert, illetve tulajdonképen félreismert, sokat szereplő, közép- és nyu- gateurópai miocén tengervályú, illetve összeköttetés igazi értelmét, mikor kizárja belőle a nyugatmediterráneusi aquitaniennel, sőt az alsó burdiga- liennel való kapcsolatot is. (Megállapítása ennélfogva még inkább kell, hogy álljon az oligocén képződményekre!) Továbbá, mikor (13. p. 941. 1 §.) ő is arra az álláspontra helyezkedik, hogy : „bizonyos faunaelemek megjelenését nemcsak a kor, hanem a fácies is határozza meg.“ Vagyis különösen a kisebb, oszcillációs részleteken belül ez a döntő tényező. Jól állapítja meg, hogy a miocénünknek a Rhone öböllel való össze- függése csak a felső burdigalienre, tehát egy jóval kisebb egységesebb, áttekinthetőbb időszakra szorílkozhatik, ami már egészen más,- reálisabb képet ad a kérdésnek, amely az egész miocénre alkalmazva (különösen ha a szarmatát is hozzászámítottuk) nem egyéb volt mér, mint az ellent- mondások halmaza. Igaz, hogy Janoschek legújabb, a bécsi medence belső részeinek mélységbeli viszonyairól szóló, érdekes és fontos munkája (17.) az idevágó további kutatások lényegét úgylátszik még feljebb, t. i. a helvetienbe fogja már tolni, amely a dunántúli, mecseki, keleti alpesi stb. észleleteknek is megfelel. A felső oligocénre vonatkozó beosztásának lényege a középstampi- kumba helyezett (eltérés M a j z o n-tól) foraminiferás agyagok felett, a felsőstampikumban partközeli és neritikus slirfáciesű képződmények meg- különböztetése (eltérés F e r e n c z i-től I), ezek felett a magas, illetve eltérő faunájú ostreás-kavicsos képződmények miocénba helyezése. Tehát „a faunisztikusokkal és konkordanciásokkal" való értékelésbeli különbségek 110 Noszky Jenő dr. A mi felfogásbeli differenciánk lényege, amely bizonyos eltérő kiindulási alapokból ered (ezeket pedig még a gépeknél se lehet megszüntetni) na- gyobb veszély nélkül közös nevezőre hozható. Világosan és részletesen, tárgyi adatokkal, mint igazán lényegesekkel és maradandókkal kell meg- jelölni a dolgok mibenlétét. Az elnevezés és a rubrika oszlopaiba való beosztás így már másodrendű, jóformán szinonima kérdés lesz. Hiszen nincs kizárva, sőt nagyon valószínű, hogy a későbbi kutatók újabb ada- taikra támaszkodva, még újabb és újabb magyarázatokat fognak adni s így felfogásaink, mint annyi sok elődünké, úgyis csak múzeális emlékekké lesznek. Ezért pl. a diósjenői szőlőhegy K-i oldalán, a temető melletti Pota- mides es rétegek alól kikerült faunának (7. p. 10.), melyet legtöbben a felsőoligocénbe vagyunk kénytelenek tenni, fedőjénél fogva, a már tényleg, vagyis közmegegyezéssel miocénbe tehető képződmények nívójához való közelsége miatt is a szóban forgó, határon álló rétegekhez való tartozása kétségtelen. Ehhez hasonló, magas fekvésű (az alsó helvétien kavicstaka- rójához viszonyítva) és sok, magasabb miocénben is szereplő molluszka formát tartalmazó rétegeket észlelt Gaál 1. (Rí. 67.) az 1908-iki, börzsöny- aljai vasútépítés nagy bevágásaiból kikerült anyagokban. Ezeket ma az összefüggésekből folyólag jóval mélyebbre kell helyeznünk, épen úgy, mint a tőlük eltérő fáciesű, de a horn-moltiakhoz (és bizonyos salgótarjáni fáciesekhez) jobban hasonló, a diósjenői Kápolnahegy Ny-i tövében ha- ladó országút árkában feltárt, Pecfen-eket és Oshed-kat bőven tartalmazó rétegeket. Mindezeket és a többi magasabbfekvésű (bár itt az erős hiátu- sok, illetve az ez idő alatt működött, erósiós lepusztulások nagyon meg- nehezítik az egyszerűbb számbavételt) faunisztikailag is. a miocénben gyakori formákat tartalmazó rétegeket számbavéve talán sikerülni fog, mint ilyen, legmagasabb, vagy legmélyebb szintet különválasztani, a mi a lényeg. Az egyes formák, amelyekre így egymagukban, kiszakítva nem nagyon célszerű hivatkozni, mert olyan „vezérkövület" ízök van, holott nagy a függőleges elterjedésük, nagyon vitatható korúak. Mint pl. a Lae- vicardium cingulatum G 1 d f., mely elsősorban oligocén alak, hiszen már Koenen. északnémel alsó oligocénjében (20.) is bőven van, miért is a francia Aquitánienre „jellemző1* voltához sok szó férhet. Az apró szénzsi- nóros betelepülések pedig a nyugatnógrádi, magasabb felső oligocén kifej- lődésekben igen .elterjedi fáciesképződmények. (67a.) Az 1920-as évek nagy szénkonjunktúrája alatt a becskei állomástól keletre levő, apró mellékvöl- gyekben eszközölt, kisebb mélységű kézi fúrásokban több helyen és több egymás feletti szintben is, megtalálták őket — nem is szólva a szótoki és kisecseti stb. „bányákról11 (39. p. 171.). Másutt, DNy. felé az u. n. mélyebb felső oligocén mulat fel jelentős szénnyomokal a brakkos cyrénás fóciesek- ben. Még mélyebb szintekbe helyezik a dunántúli, valóban művelésre alkal- mas felső oligocén szénlelepeket. Vagyis a szénnyomok nem sok súllyal esnek latba a kor szempontjából. A Cserhát területén alig van olyan emelet, amelyben gyengébb-erősebb szénképződés ne volna. (39. p. 171 — 176.) Egyébként mugában a legtipikusabb kiscelli agyagban is (az újlaki tégla- Felső-oligocén slratigraphiónk problémái 111 gyór-éban) a foraminiferadús agyagok közöli vannak kisebb, néhány cm vastagságú és igen magas kalóriájú szénlencse betelepülések. A nyugatnógrádi, illetve a börzsönyaljai felső oligocén rétegsoroza- tok egymásutánjának és méreteinek megnyugtatóbb megállapílhatása cél- jából legalább egy-két rendes mélyfúrást kellene létesíteni, a tényleges kiscelli agyagig, ha már az emlegetett régi nógrádi, szénkulató mélyfúrás (melynek helyéi H o r u s i t z k ynek legalább sikerüli kikutatni és térké- pén fixirozni) próbái úgy látszik teljesen elveszlek a tudomány számára, így legelső sorban Diósjenőn, a község nyugati oldalán már a vitán felül álló miocénben kezdve, hogy úgy lilhológiailag, mint paleontológiailag, valamint a méretek tekintetében is ellenőrizhetnénk az itt felbukkanó kép- ződmények összefüggéseit és kifejlődéseit. A szintén többször emlegetett „földgáz" kérdés lényegére is feleletet adna e fúrás. A közép és nyugalnógrádi, magasabb felső oligocén rétegek sósabb vizű fácieseinek molluszka formáival a legtöbb egyezést, - mór amennyire az itt is és ott is elég gyengén megtartott, legtöbbször csak sima kőbelek- ből kivehető — a bellunói glauconitos homokkőből kikerült fossziliók mu- tatnak, melyeket nemrégiben számos új faj, illetve változat bevezetésével S. Venzo írt le. (Lásd 66. és az általa érintett, elég bőséges irodalom.) Kelet felé az északi Mátra lábával és a salgótarjáni szénferület egyes részeivel, főként pedig a borsodi Bükk körzetével foglalkoznak S c h r é I e r Z.-nak a felső oligocénre vonatkozólag is becses észleletei és megállapí- tásai, amelyeket régebbi, borsodi munkái után újabban a „Nagybátonyi monographióban" (53.) gyakorlatilag alkalmazott, majd pedig az 1 939- i k i vitaülésen elméletileg is kifejtett (54.). Ezekben mór (a lényegtelen sinonim elnevezéseken kívül) csak egy pontban van közlünk némi eltérés, t. i., hogy ő, úgy mint magam régeb- ben (RÍ. 81., RÍ. 89.), az eggenburgi medence egyes, mélyebbszintű fóci- eseire emlékeztető faunákat, illetve pontosabban csak u. n. jellegzetes for- mákat tartalmazó, magas helyzetű fócieseket (a tereszlrikum alatt) s így természetesen a velők kapcsolatos, felettük vagy köztük levő szinteket is, az őket helyettesítő fáciesvóllozatokal * — a miocén legaljára helyezi. Ve- lük kezdi az u. n. alsó burdigólienjét, amelyet a másoknál szokásos aqui- tánien név helyett használ. A régi, klasszikus geológiai hagyományokon alapuló megállapítósok- nál: a Suess és Fuchs féle (Rí. 11. és Rí. 39.) közkeletű, de erősen kombinativ és csak kevés pozitívum számbavételéből levont magyarázato- kat tartva szem előtt — a párhuzamosításhoz elég volt néhány, u. n. vezér- alak számbavétele, illetve egyezése. Ez természetesen ma már csak az első, közelítéses megállapításra elég. A tényleges, részletes analízisnél a lehetőség határáig teljes paleontológiái képen kívül még számos egyéb, geológiai tényezőt kell számításba vennünk, amelyek nem egyszer erősen megváltoztathatják, a fóciesek erősebben kidomborodó hatása révén nyert első, esetleg téves megállapításainkat. Ezért sajnos még a fenti, magasabb (vagy mélyebb) szintazonossóg se dönthető el a gyengébben-erősebben hasonlító, u. n. vezérformókból, ami bizony igen erősen és gyorsan 112 Noszky Jenő dr. változó fácieseinkben. Ezeknél persze nem a közkeletű, nehány sablonos tan, illetve kézikönyvi példaszámba menő fajelnevezésre, hanem a való- ban észlelhető, sokféle átmenettel és változattal összekapcsolt, nem tipi- kus kifejlődésekre kell gondolnunk. Azonkívül az erősen variáló, ubiquista alakok igen könnyen félrevezetik azt, aki könnyedén veszi a dolgot. Hozzá még az u. n. magas helyzet sem elegendő itt a megnyugtató szintezésre, mert akkor pl. az egri faunát, illetve bezáró rétegeit feltétlenül fel kellene tenni az ígyen conslruált miocénbe; holott összefüggése, összfaunájának jellege ennek határozottan ellentmond. Pedig hát mégis csak ezek az iga- zán döntők a helyzetnél : t. i. a tényleges alsó miocén eleji denudáliós periódus szelektív hatásai, amelyeket jól láthatunk, de pontosabban nem mérhetünk le, befolyásolják első sorban a kérdést. F u c h s által annak idején alapul vett, eggenburgi medence rétegei- nek ketté osztásánál nem a geológiai, nem is a faunisztikai, hanem csak néhány alak, sőt mondhatni csak néhány név, azonosságára állapított analógia, egy-két lelőhelynél, a nélkül, hogy azokat környezetükkel együtt, tüzetesen átvizsgálnók, stb., ma már elfogadhatatlan valami. Magának az alsó miocénnek kettéosztása ellen nem lehet semmi kifogásunk, hiszen ez csak természetes könnyítés a tájékozódásban. Annál inkább, mert ezt a legilletékesebbek, a franciák, elfogadták és használják. Még az alkal- mazott név tekintetében is (C o s s m a n n - P e y r o l). De hogy az ő meg- felelő szintjeik úgy időben, mint faunisztikailag ténylegesen az eggenburgi- szinteknek felelnének, arra igazán nem vehetne mérget senki. Hiszen Schaffer, aki munkatársaival együtt minden tekintetben feldolgozta az eggenburgi medencét (RI1. 89., 134, 155, 197), sem tudta olt a Fuchs féle emeleti beosztást nyugodt lélekkel alkalmazni. Megelégedett a régi „Liegend“ és „Hangendschichten“ elnevezésekkel, amiket lehet észlelni, de csak pár helyt. Legtöbbször t. i. csak a nem is olyan pontosan megállapítható fekvőréteg maradékai, roncsai sok elülő fácies változat- ban észlelhetők ott, minden közvetlenebb korjelző fekvő és fedőréteg nél- kül. Modern szlratigráfiát, különösen döntőt és állalénosíthatót erre ma már igazán nem lehet építeni. Ezt észlelte B a r t k ó L. karlérsunk is, amint írja (4.) nemrégiben végig tanulmányozva ezeket az inkább negatív irányban fontos „locus classikusokat“. Az eggenburgi medence tehát leg- jobb esetben, ha a felső egervölgyi és a vele. határos, sajóvölgyi részle- teknél mutathat fel bizonyos analógiákat, ahol mint már itt is kiemeltem, még a nyugat felé fellépő, jelentős lerreszlrikum ideje alatt is tengeri ki- fejlődésben történt a szedimenláció. Itt lehet és kell kimerítő begyűjtések- kel és speciális megfigyelésekkel pontosabb faunisztikát kihozni, amely- nek eredményeit azután a synchron szintek alapján át lehet vinni a salgó- tarjáni, stb. területekre, viszont az onnét kikerült, sok gerinces maradvány és rengeteg filopaleontologiai lelet a kérdést tovább is fejleszthetnék. Egyébként egy-két kivételtől eltekintve a salgótarjáni s a vele határos te- rületekről is hiányzanak még a tényleges feldolgozhalás követelményeinek minden tekintetben megfelelő begyűjtés sorozatok. A jelzett kivételeket Harmat I. ny. bányaigazgató úr kiváló ügybuzgalmának köszönhetjük. Felső-oligocén stratigraphiánk problémái 113 Természetesen ezeknél is szükség lesz egyik-másik nehezebben koverzól- lialó alak, vagy csoport feldolgozásánál a további speciális gyűjtő munkára. Az eddigi néhány formára vonatkozó, régi meghatározásokat is fel- tétlenül revideálni kell, mert pl. az első pillantásra nyilvánvaló, hogy a salgótarjáni Pederi praescabriasculus-oU és a mogyoródiak, slb. nem ugyan- azok. Hogy és mikép egyezzenek akkor a Rhone völgyi típussal ? Ezért volt kénytelen S c h r é t e r már az egervölgyi, igen elterjedt, jellegzetes Pederi- 1 egy ma is élő. ubiquisla faj új varielásának megtenni (RII. 231. p. 381.). Már csak ezért sem lehetnek ténylegesen perdöntők a régi ada- tok — csak úgy, egyszerűen átvéve. Visszatérve azonban a magas felső oligocénre vonatkozó differenci- ánk lényegére, fel kell említenem, hogy az 1926-iki munkámban (35b I. p. 307.) érintettem az itt észlelhető, kb. 60 — 70 m-es sorozatot,11 illetve an- nak pár, jobban feltárt és könnyebben begyüjthelő, makrofaunás kifejlő- dését. Ezek azonban teljes analízisnek, még a legjobban kiaknázhatott bocsár-lapujtői, kásahegyi szelvény alapján készüllek is, elég csonkák vol- tak. Ugyanis a természetes úton fel nem tárt részletekhez a régebben hasz- nált, egyszerű eszközeivel az észlelő, illetve térképező geológus nem tu- dott hozzáférni. Pedig a szelvénynek, illetve rétegsornak sokszor a felét- hóromnegyedrészét kitevő részletek bizony elég sok fontos és talán dön- tőbb anyagot is rejthetnek. Ezért legcélszerűbb volna ezeket és hozzájuk véve még a csákányházai Lingulá- s, stb. árkok rétegeit, illetve rétegsoro- zatát ; a sok növénylenyomatot és Pederi praescabriusculus féleségeket is tartalmazó12 somoskőit, továbbá a kazári és mélraszeleieket, a rappiakat, a romhánypusztaiakat és ipolylarnóciakat a ma szokásos dőlésirányban hajtott, kiegészítő bevágások, árkok révén tényleg és valósággal feltárni. Akkor a konkrét, kézzelfoghatóan összefüggő szelvényeken kívül az apró kimosásoknál oly nehezen megállapítható, tényleges dőlési viszonyokkal is tisztába jöhetünk. Azonkívül, ahol kell, a megfelelő mértékben alkalma- zott, oldalas bevágások révén a tényleg megfelelő, illetve tényleg elérhető faunisztikai anyag begyűjtését is elvégezhetjük. Ez természetesen nem a legegyszerűbb és legkönnyebb dolog, de csak így lehet, a K o c h — L ö r e n t h e y iskola által nyomatékosan hang- súlyozott és egyedül célravezető, „rétegről-rétegre" való gyűjtéseket végre- hajtani, s az igazi, teljes analíziseket megcsinálni, amelyek nélkül volta- képen itt mór a holt pontról el sem mozdulhat a kérdés. A felső oligocén kifejlődésére és tagolhatósóra nézve az északi Mát- rában, ill. a Bükk vidékén Rozlozsnik (48.), Schréter (53, 55.), Szentes (59.) és Majzon (31.) munkái alapján kaptunk számos, új adatot és megvilágítást. Itt a tényleges középső oligocén, kiscelli anyag, stb. rétegek felett, úgy mint Közép-Nógródban kimutatták a még meglehe- 11 Helyenkint ez persze nagyobb is lehet, míg másutt csak nyomokban észlel- hető; t. i. vagy ki sem fejlődött, vagy az" itteni, „inframiocén“ denudátió lepusz- tította. 12 Földvári budafoki előfordulásának tehát meg van itt az analógiája 114 Noszky Jenő dr. tősen foraminiferadús, agyagos felsőoligocén bázist ; felette a homokos- márgás slír tagokat, még feljebb a durva keresztrétegzéses, glaukonitos homokkő sorozatokat. A legfelsőbb régiókban pedig a terresztrikum alatt helyenkint erősen változatos fáciesekben kifejlődött, kövülelesebb kifejlő- déseket, amelyek a vitatott alsómiocénhez volnának sorozandók. Termé- szetesen a szintek vastagsága meglehetősen tág határok között ingadozik, így equivalentiájukra nem igen lehet teljes mértékben támaszkodni ; de hát mégis van valamelyes közelítő alapunk. Szentes főleg a magasabb szintekkel, elsősorban azok genetikai viszonyaival foglalkozik (59.). A mélyebb szinteknél különösen Majzon végezte, intenzív foraminiferavizsgálatok (25,26,27.) fontosak, melyek alap- ján a külsőleg eléggé hasonló szintekben is tudunk megbízható tájékozó- dást kapni. Persze nem a régi alapon : egy-két ú. n. vezérkövület alapján, hanem a lehetőség határáig teljes faunasorozatok révén. A magasabb szin- tek foraminiferaszegénysége, sőt helyenként hiánya is elég jellemző, leg- alább helyileg, bizonyos régiókban. Bükkszék területéhez É.-felé csatlakozó, leleszi Tárná és A. Rima- völgyi területen Jaskó munkája (18.) állapítja meg a viszonyokat. Itt is a legfelső ; miocénbe átmenő szint kivételével, megvan a három alsó szint. A legfelső tagokat valószínűleg az erózió tarolta le. A terület közepét szin- ldinálisszerűen a tetemes vastagságban kifejlődött, magas, glaukonitos ho- mokkő csoport foglalja el, amely azután nyugat télé a Tárná, Bárna és Zagyva völgyekben — átcsapva az Ipolyvölgybe is, erős, regionális kiszé- lesedést mutat. A szorosabb értelemben vett, salgótarjáni területeken és a Karancs- Sátoros, vulkáni feltörések által kiemelt, periklinálisos boltozata körül is megvan úgylálszik, a négyes tagolhatóság : az I. agyagos-, II. slíres-, III. glaukonitos- és IV. a legfelső kövületgazdagabb, helyenkint miocénképű faunaféleségeket tartalmazó tagokkal. Az alsó szinteket a nagy lakkolitok jórészükben különböző mértékben metamorfizállák (Rí. 73. Rí. 81. 35b.). így természetesen nehéz őket elválasztani egymástól és a középső oligo- cén kiscelli agyagoktól. Tehát majd egyes, kevésbbé konlaktizált részletek foraminifera-faunáinak vizsgálataiból várhatunk valamelyes eredményt. Le- hetséges azonban, hogy csak távolabb (ahol már a kontakt metamorfózis nem érvényesül) eszközölt fúrásokból lehet csupán alkalmas próbákat kapni. A slíres szintek zöme bitumenszagú, homokköves betelepüléseket tartal- maz és a rátelepülő, erősen glaukonitos homokkő-csoporttal együtt megle- hetős nagy változatosságban fejlődött ki. A tényleges vastagságok itt nem állapíthatók meg, mert a mélyfúrások a már jólismert szénhelyzeti viszo- nyok között manapság csak ritkán hatolnak be néhány méternél mélyeb- ben ezekbe a fekürétegekbe. Az apróbb, irracionális vállalkozások (ilye- nek is ukadtuk időnként bőven) pedig gépi berendezés nélkül, legfeljebb 60—80 méterig mehettek le, persze mindig „pont a szén felett" állva meg, ahogy ezt a geológiában mérsékelten járatos, Szíri usz mester-féle szak- értők állítani szokták. Az ígyen kihozott, 99 %-ban elkallódott próbákból persze édeskevés hasznot húzhatott a geológia. A kiscelli agyag Vitális Felső-oligocén slratigraphiánk problémái 115 Sándor munkái szerint (60., 70.) egyedül Salgótarjántól K-re a Zagyva községhez tartozó, Vízválasztói nagy elektromos centróle 1. számú, víznyerő mélyfúrásának alján volt megállapítható. Ellenben a rákövetkező, nagy vastagságú felső oligocén sorozat13 mélységi szintjeire nem adott a fúrás- ban lényegesebb tagolhatóságot. Jóformán végesvégig ugyanaz volt. Az innét délre eső, szintén főkép glaukonilos homokkőből álló, Pé- lervására — Salgótarján közti területei újabban S z e n t e s F. karlársunk ta- nulmányozta (60.), aki rövid összefoglaló jelentésben emlékezeti meg csu- pán róla, megígérve a területnek a „Magyar Tájak“-ban legközelebb meg- jelenendő, részletes leírását, mely jó részletes térképpel — nagyfontosságú lesz e tájról. Errefelé a legfelsőbb, kövüleles szintek se igen észlelhetők. Csupán keletebbre, Istenmezeje nyugati oldalán maradtak fenn, a szenes sapka alatti völgyekben helyenkint 70 — 80 méter vastagságot is elérve ezek a job- ban megmaradó Pecfen-eket, Ostreu-kat bővebben tartalmazó, magas szin- tek. Vagyis a szép négyes tagolás e tájon — nem alkalmazható. A kifej- lődés mindvégig (a negyedik rétegtől eltekintve) egyöntetű. De hót az e féle és egyéb különbségek és eltérések a geológiában nem oly ritkaságok. Ezekhez a már jobban átkutatott (mert úgy mesterséges, mint termé- szetes feltárások elég bőven vannak bennük), részekhez csatlakozik É. felé az lpolynyitra — Bolgárom —Fülek és Gömörsid vidéki terület, ahol megint jobb tagoltság észlelhető. A glaukonilos, stb. csoport ugyan jelentősen el- vékonyodik, a déli és délnyugati szomszédos régiókhoz képest. Rajta he- lyenkint megmaradt, kövületes kifejlődések is akadtak, mint Schwartz R. írja (56.). Egyébként itt a miocén terresztrikum mór teljesen lepusztult. Vagy talán helyenkint ki sem fejlődött. A Bolgárom vidékén megkezdődő, slíres kifejlődések felső padjai és pedig mint az ÉK-i homokbánya mu- tatja, eléggé kövületdús, főleg nagy Pederi coineus-okat tartalmazó, erősen bitumen tartalmú, pados homokkőrétegek alakjában. Még tovább északra Ipolynyitránál, az útszorosban a mélyebb slírtagok mór egészen sima, cse- repesen töredező agyagos márgák alakjában lépnek fel. Ezeket — litholó- giai kifejlődésükből és pór gyönge megtartású, pontosabban meg se hatá- rozható kövület-formájuk hasonlóságából nem csoda, hogy a csak közelebbi részletek átnézése alapján, az ottnangi slír papírformája, kövületnevei révén helvetien slíreknek, tehát miocén szénfedőknek nézték (R. I. 70., I. 80.). így jött létre a nagy tudományos fontosságú mélyfúrás, illetve az érdekes, több mint két évtizeden át működött, 30 méteres vízoszlopot lövelő, álgejzir féleség. A gőznyomás hajtotta fel, amely azután megcsökkent és az eruptiók foko- zatosan elcsendesedve, végleg abbamaradtak. A mélyebb szintekben az agyagos, felső oligocén tagok ottléte is valószínű. A középső oligocén kiscelli agyagnak is meg kell lennie, mint az V i t á 1 i s István 1940. áprilisi, hidrológiai előadásomhoz fűzött fel- 13 A II. sz. fúrás 52 1 '8 m-es íelsőoligocénjéből és kezdőpontjának 297'6 m ten- gerszín feletti magassága, valamint EK felé a 4 hórás csapás iránynak megfelelően a 480 m-es magasság — ahol a terresztrikum fellép — közt kiadódó, 180 — 190 m-nyi szakaszból — a felső oligocén összvastagsága itt több mint 700 m-ben ál- lapítható meg. 116 Noszky Jenő dr. szólalásából is kitűnik. Neki ugyanis volt alkalma az eruptió által kido- bált. kiiszapolt foraminiferákat is személyesen összeszedni a felszínen. És selmeci, bányageológiai tanszéke annakidején a fúrás anyagából is kapott egy sorozatot, amelyet valószínűleg sikerült Sopronba átmenteni. Nagyon kérnők érdemes kartársunkat, esetleg utódját, jó lenne, hogyha valamikép ezt az anyagot vizsgálatra elő tudnák keresni. T. i. itt — az északi régió középső részén ez volna az egyetlen pozitívum a tipikus, középső oligo- cén feküre nézve. Tovább É. felé ugyanis a losonci, kb. 300 m körül járó mélyfúrások (árlézi kútak) anyagában — melyekből keltőét, 1914. július 28-án futólag átnézhettem még, az egész sorozat, le a bázist alkotó kristá- lyos paláig, erősen homokos betelepülésekkel váltakozó agyagokból áll. Nem egy szintben szenes törmelék volt elég bőven. Az e féléket nem vár- hatjuk a tipikus, illetve megszokott kiscelli agyagokban, amelyekre a tele- pülésből következtetni kellene. Viszont azonban partközeli kifejlődésben, a tényleges Vepor alján nagyon lehetséges a középső oligocénnek ilyesforma fáciese. Még legjobban emlékeztet ez a sorozat a csomádi I. számú fúrás alsó, 98 m-es szakaszáról közölt kifejlődésekre (51. p. 194 — 196.). A dönlő szót talán a foramimferákra való vizsgálat adná meg ebben a nagyfontos- ságú kérdésben, ha sikerülne legalább az első, Maróczy Géza állal 1896 — 7-ben fúrk, városi kút fúráspróbáit megkapni a városházától. A cseh éra által elpusztított, kél zománcozó gyár ártézi kútjának próbái már nem igen fognak előkerülni. A szóbanforgó rétegek fedőjében Losoncapátfalvánál levő, nagyvas- úti bevágásokban és dél felé pár téglagyárban agyagos és slíres felső oli- gocén kifejlődéseket találunk. A magasabb szintekben Losonctól nyugatra a Tugár patak medré- ben, a malom táján vékony palákon hasadozó, csillámdús homokos agyag- padok vannak. A legfelsőbb régiókban a sorozat tetején pedig erősen vál- takozó, homokos és agyagos padok közt helyenkint apró oslreákal tar- talmazó szintek. A meglehetős erősen takart, alacsony területeken a pon- tosabb összefüggések megállapíthatása végeit természetesen intenzívebb, kutató feltárások létesítése volna célszerű. Losonctól DNy felé Nógrádpilis, Rapp, Mucsiny és Ipolytarnóc vidé- kén a mélyebb szintek pár kisebb nyomán kívül.(Múlyadka) jóformán csak a glaukonitos sorozat és annak felső, kövüleldús szintjei észlelhetők jól. Ez utóbbiak helyenkint tetemes vastagságban és nagy fáciesváltozatban. Ipolylarnócnál pl. a lerresztrikum alatt a Csapásvölgy középső részén alig 20 méterre a miocén térszínétől, slíres palás agyagok észlelhetők apró, vékonyhéjú Tellina, Syndesmia, stb. félékkel, úgyhogy a régimódi slírnek konstatálása itt is plauzibilis volt. Megjegyzendő azonban, hogy a zöld glaukonitos szemek ezekben a palákban helyenkint jókora betelepüléseket alkotnak. A kövületes sl írek közé, illetve fölé települt az az érdekes, pór deciméler vastagságú konglomerót pad (nagyobbacska kvarckavicsokal is bőven tartalmazva), melyet Szalai dolgozott fel (R. 1. 1 1 1.). Fölötte gyen- gébb-erősebb kövülellarlalmú, meglehetősen homokos padok vannak, ame- lyek Ipolytarnóctól É. felé (Kalonda, Rapp) erősen kivastagodnak és ezek- Felső oligocén stratigraphiánk problémái 117 ben vannak az érdekes rappi, slb. kövüleles kifejlődések, amelyekről már Kubinyi Ferenc is írt (R. I. 7.). Az ipolylarnóci kövüleldús padok legmagasabb szintjében, közvetle- nül a lerreszlrikus alsómiocén kavics (illetve ill konglomerátum) alatt van- nak a nevezetes cépafogas rétegek (R. I. 60. R. I. 96. 35b.), amelyekben jókora cipóforma — megütésnél bitumenszagol árasztó — konkréciók is vannak. Az azóta rátelepített akácos a régente oly kiadós kövülelgyüjlést itt most mór erősen megnehezíti. A molluszkók itt elég gyenge meglarlá- súak, úgyhogy belőlük keveset lehel csak kissé pontosabban meghatározni, így a tényleges faunisztikai megállapítás (a geológiai helyzet a közvetlen fedőkben levő, teljes alsó miocén sorozat révén mór pontosan fixirozott) tu- lajdonképpen még hátra van. Ebbe természetesen bele kell kapcsolni a többi, idetartozó részek érdekes fóciesvóltozalait is. Egy még gazdagabb cápafogas lelőhelyet találtam 1909-ben egy, azóta meglehetősen elpusztult homokbányában : Mucsinytól ÉK-re levő völgy alsó részében. Rapp vidé- kén is sokhelyt akadnak cápafogak elszórtan, melyeknek természetesen kevés sztratigráfiai jelentőségük van ; csak paleontológiái érdekességek. A salgótarjáni szénleriilethez D felé csatlakozik a nyugatmátrai felső- oligocén település, mely a nagybátonyi mélyfúrás (kb. 260 m. tengerszín- feletli magasságban kezdődött) 400 métert elérő, felső oligocén tagjából és a felette levő rész 13 h-s 10°-os dőlésében mérve 1500 m távon, a Berek hegy 340 méteres nívójáig (ahol a miocén terresztrikum kezdődik) 700 méter vastagságúnak jött ki. Ez mélyebb szintjeiben kissé agyagosabb ho- mokkő rétegekből áll, de jobban tagolni őket a fúrási adatok szerint nem lehet. Tehát itt is nagyjából egyenlő kifejlődés volt jóformán mindvégig, akárcsak a Zagyva forrásvidékén, a Vízválasztói fúrásban. Felfelé (R. 11. 212. és 53.) durvább, keresztrétegzéses, sok helyt glaukonilos homokkő- csoport következik, amelyek felsőbb padjaiban pór helyt észlelhetők az oslreás fészkek betelepülései. Természetesen egyéb, agyagos-homokos, he- lyenkint gyenge széncsíkos nyomok, illetve rétegek is vannak ebben a nívóban. J a s k ó már említett, részletes lithológiai és paleontológiái (melynek kiegészítője újabban Méhes Gyula idevágó ostracodás műve (33.)), le- írásokkal, földtörténeti fejtegetésekkel, sőt a képződmény elterjedését is feltüntető térképvázlattal is ellátott munkája (18.) adja meg az összekötte- tést a sajóvölgyi területekkel, a Rima — Sajóvölgy felé. Itt, legalább is a nyu- gati régiókban több helyt felismerhetők az agyagos, slíres és homokköves szintek, mint Schréter (R. II. 231.) és Vadász (R. 11. 233.) kiváló monográfiáiból kitűnik. A f. oligozén vastagsági, átmeneti viszonyairól a megfelelő fúrások hiánya és a laposabb területek erősebb elfedettsége, valamint szénfeküvolta miatt nagyon kevés adatunk van. És sajnos nem is sokat várhatunk. Különösen most már, mikor az oligocénben ismeretesek a slírek. A pogonypusztai fúrás (R. 11. 233. p., 403.) mélyebb tagjai talán már a középoligocént is képviselhették, de hót sajnos ez az anyag is va- lószínűleg elkallódott. Mennyi ilyen nagyértékű tudományos anyag, adat veszett el, vagy pihen esetleg a véka alatt, a sok régi, geológus által át 118 Noszky Jenő dr. se nézett, úgynevezett praktikus fúrásokban, melyeket szénre, vízre csinál- tak. Mert a sok, „praktikus'1 ember édeskeveset törődött az — idegen oldallal és megvetette a tudományos fúrásokat. Ezért még az ab ovo med- dőket is inkább számtalanszor megismételte, ámde „praktikus" elnevezés alatt ! Holott már az első, rendes megvizsgálásából is megcsinálhatta volna a mérleget. Ezzel hány tényleges települési viszony kérdése tisztázódhatott volna még előttük is? Kelet felé a Bükk tövén az irodalom felemlíti a Clavulina szabói rétegeket. (R. I. 52.). A Bükk D-i alján, a tardi fúrásban pedig csak a kö- zépső oligocén tagok vannak meg ; ellenben a felső oligocén rétegek tel- jesen hiányzanak (25. p. 1026.). A Sajó északi oldalán erősen fejlettek a slíres szintek, amelyek felsőbb részeiben Alsószuhánál 1924-ben igen jó megtartású, egészen a helvétien slírekéhez hasonló faunát találtam. Sima Pecten-e két, Schizaster-e két, vékonyhéjú, kisebb kagylók héjmaradványos kőbeleit stb. És pedig jóformán közvetlen a magasabb homokkő rétegek alatt lévő településben. Hasonló slíres és agyagos képződmények vannak jórészt Losonc és Rimaszombat közti részeken és TasnádiKubacskaA. szíves köz- lése szerint innét keletre a Közép Sajóvölgy és Közép Rimavölgy közli lapos, jórészben löszféleségekkel eltakart területeken is. A slíres kövülete- ket különben már Böckh H. is közölte Csízről (R. 1. 43.). A Gömörszepesi Érchegység paleozoos, illetve triaszképződményekből álló, régi partja köze- lében a közvetlenül rajok települő, alsó torlonien andezittufa- és breccsia takarók feküjében 1939-ben legtöbbhelyl szintén slíres kifejlődésű szinteket észleltem. Csak Perjésétől nyugatra, egy völgy mélyén találtam a slírek fe- lett a losonci Tugár patakból említett, palás, agyagos homokkövekhez ha- sonló kifejlődést. E vidék jórésze még megszállt terület, itt tehát majd részletesebb vizsgálatokra lesz szükség. Rimaszombatban magéban csinállak ugyan néhány, kisebb mélységű fúrást, de ezek anyaga is jórészben elkallódott. Elméletileg legérdekesebb volna a Veporaljai felsőoligocén terüle- tünk, ahol az oligocénnek kétségtelenül kiékelődő, partközeli képződmé- nyei várhatók, de ezek sajnos ma még mind megszállt területek. Pár szel- vényét ugyan bejártam 1914-ben (Poltár, Videfalva), illetve 1918-ban (Gács vidéke), itt azonban jórészben csak fiatal hordalékkal erősen takart, lapos feltárás nélküli részletek voltak, ahol egyszerűbb eszközökkel nagyon ke- veset lehetett látni. A térkép után ítélve a többi részlet zöme is valószí- nűleg ilyen. Ide tehát majd kisebb fúrásokra lenne szükség. Pest- és Nógrád megyék határvidékein, a dunáninneni triász-eocén röghegyek környezetét, köpönyegét alkotó oligocén képződmények közt elég érdekes, a távolabb eső palócföldi részekétől, sőt a közelebbi, nyu- gnlnógrádi (Börzsönyalja, Galgavölgy) területekétől eltérő, felsőoligocén részletek is vannak (38, 41.). A kisebb-nagyobb diapir rögök körül felbuk- kannak a kiscelliagyag képződmények is (Romhány, Szendehely), ame- lyek átmeneteit, illetve a felsőoligocén agyagos bázist a fenti felbukkaná- sokból kiinduló, anyaggyüjtő aknácskákkal kell majd pontosabban meg- Felső-oligocén stratigraphiánk problémái 119 állapítani. A felsőoligocén slíres kifejlődések mint olyanok, errefelé elég gyengén észlelhetők. A kifejlődés zöme, mely a sok helyt észlelhető, de- nudéciós hatások lévén erősebben feltárt részeken jól látható — egymás- sal elég sűrűn váltakozó agyag és homokkő rétegekből áll. Az agyagok- ban elég sok a foraminifera (38 ), csakhogy a szokásos egyszerűbb szilá- lásos módszerrel az apróbb formák átcsúsznak a nyílásokon, úgy hogy iszapolással revideálni kell a faunákat. Szendehelynél pedig sajátságos, vékonyán palázódó, gyengén agyagos homokkő kifejlődések lépnek fel a normális felsőoligocén- és a bázist alkotó triász-alsóoligocén képződmé- nyek között, amelyekről eddig nem sikerült eldönteni, hogy voltaképen valami sajátságos, a középső oligocénhez tartozó képződménnyel van-e dolgunk, vagy pedig csak a felső oligocén — a hárshegyi homokkő takaró- val annak idején még jócskán elborított szigelfélének partközeli képződ- ményével. A magasabb szintekből — Nézsa vidéke többi képződményei- nek és egyéb geológiai viszonyainak kimerítő leírásával, érdekes vegyes, összekötő fauna leírását kaptuk a falutól ÉK-re — egy téglavető réteg- sorozatában, (65.) Vendl Miklós munkájában. Áttérve most már a szorosabb értelemben vett Dunavölgybe, a szent- endre-visegrádi hegység K-i bázisán felbukkanó, idevágó képződmény so- rorozatunkkal Koch A. 1877-iki alapvető leírásai után (Rí. 27.) újabban S z a I a i T. (Rí. 111), Lengyel E. (RI1. 210.), M a j z o n L. (23), W e i n Gy. (71) és Méhes K. (34b.) munkái foglalkoztak. Méhes K. az északi részletet tanulmányozta a Csódihegy vidékén, ahonnét a részlettérképen és érdekes sematikus szelvényen kívül összesített, felső oligocén faunát is közölt. » S z a I a i-nak pomázi érdekes Galatochilus- os, kevert fauna előfordu- lásával már előbb foglalkoztam. Ez a legvilágosabban mutatja, hogy az egy-két kövülelfajra alapozott, kifejlődési, pláne szintezési megállapítások, milyen egymással homlokegyenest ellenkező eredményeket is produkál- hatnának. Hiszen a szóban forgó kis, Helicidás betelepülést — az új felte- vések (meg a fekü- és fedőrétegek számba nem vétele) alapján legalább 3 szintbe lehetne beosztanunk. Egyúttal pedig egyszerre tengerinek, brak- kosnak és szárazföldi eredetűnek nyilvánítanunk. - A felső oligocén mélyebb szintjeiben S zalai egyébként a slíres kifejlődésből is talált előfordulást a Kőhegy DNy-i aljába vésett, kisebb anyaggödörben. Azonban ennél nem állapítható meg pontosabban, az ösz- szefüggéseknek intenzívebb, mesterséges feltárása nélkül, hogy tényleg a vért, mély szintnek tartozéka, vagy csupán valami kisebb, helyi jellegű fáciesképződmény. A fenti, két kutatási terület közötti részekről Lengyel E.-nek pár mesterséges feltárás adatait megőrző „oligocén-miocén" szelvényén kívül14 Majzon L. leányfalui (23.) munkája nyújt e kérdésnél fontos adatokat. A mélyebb szintekből a dunabogdányi réteg-, illetve mikrofauna soroza- tokkal egy újabb munkája (24.) is foglalkozik. Ezeket és az újabban ész- 14 A szerző lényegében az eruptívumokkal foglalkozik. 120 Noszky Jenő dr. lel le, leányfalui-erdőszéli feltárásnak — erős vető révén kiemelt, kiscelli agyag előfordulása, amely felett remény van a felső oligocén agyagos és slíres tagjainak fellelésére — aknázások révén az erdőben, arra vallanak, hogy a középnógrádi és heves-gömőr-borsodi szép felső oligocén sorozat tagjaira, ha kisebb vastagságú kifejlődésekben is, számítani lehet. M a j z o n leányfalui (23.) munkájában nagyon fontos az azóta mór bedőlt „Boldog tanyai" széntáró révén napvilágra jutott, sztratigráfiai és tektonikai adatok pontos lerögzítése, valamint az, hogy bőséges faunisztikai adataiból jól kiviláglik a bizonyos, gyakran emlegetett formák „korjelző ér- téke". T. i., hogy az Anómiá- ink, az A. ephippiurn és változatai, meg az Ostreá- k (23. p. 12, 15, 18, 21, stb.) még ugyanazon fajokban is, bővebben találhatók az oligocén rétegekben, mint a rájok konkordónsan települő magasabb, egyesektől már miocénnek óhajtott rétegekben. Ez utóbbiakat, továbbá az észlelt egyéb faunaelemeik révén is (sok Potamides és Cyrena) nem legjobb — fejlődésük azonossága alapján is — meghagyni az oligo- cénben? Vagy bizonyos helyeken a brakkossóg perdöntőinek tartott formák összeférhetnek még a hangoztatott nagyszabású, általános alsó miocén ten- geri transzgressziókkai is, ha hipotéziseink úgy kívánják? Az e félék mu- tatják, hogy mennyire szükség van még a rendes induktív következtetések tárgyilagos ellenőrzésére is. Hát még a nagyon is csonka indukciókéra!? A Szentendre vidéki faunákból ugyanis még sokkal kevésbbé lehet kihozni faunisztikailag is a miocén jelleget, mint egyik-másik Salgótarján vidéki, hasonló helyzetű kifejlődésből, ahol a jóval kevesebb brakkos fá- cies betelepülése nem csinál annyi zavart és nem igényelne annyi utána keresési, mint itt. Persze legjobb v^a még most is az „anómiás homok" alsó miocén voltának régi kényelmes álláspontjára helyezkedni ! Csakhogy ez már a — rég múlté ! Ezekre a „gyengébb rokonságokat" mutató szintekre vonatkozólag jól mondja Wein Gy. (71. p. 29.), hogy „a gyenge vertikális mozgásokra is nagyon erősen reagáló, partközeli életterek a heteropikus és isopikus fóciesek egész tömegét hozták itt létre, ennek tulajdonítható a sok zűr-za- zar. Természetesen nem csak itt. És ez a sok zűr-zavar, az előbbiek fi- gyelembevételével, legnagyobb részében megszűnik. Nagy érdeme Majzon kimerítő és pontos leányfalui munkájának, hogy erre az objektív adatokat, — dacára, hogy akkor még a magyará- zatoknál bizonyos kényszerhatósok alatt a régi divatú formalistikumokon nem léphetett keresztül, mégis elvitathatatlan tényekkel megadta. Megvan egyébként, legalább a déli részeken, itt is a miocén. De nem az aquitánien és burdigálien — mikroszkopikus szintekben, amelyek hol ter- reszlrikumok (a salgótarjániak mintájára), hol pedig az „univerzális" nagy, alsó miocén tengeri transzgreszió termékei ! Ez utóbbiakra pedig elegen- dők a legkisebb megerőltetéssel beszerezhető ostreós, vagy anomiós (még a sp.-ekre való meghatározások nélkül is) „paleontológiái" (?) bizonyítékok? Itt a llelvétien van meg a hatalmas alsó torlonien andesittelepek alól ki- bukkanó, elég vékony (vagyis gyengébb, rövidebb idejű tengeri elárasztás- ban részesült már ez a terület), ámde változatos kifejlődésű, különösen erős fócies különbségeket mulató képződmények alakjában. Felsőoligocén stratigraphiánk problémái 121 A hclvétient egyébként finom, lufés homokos agyagok, homokok, kö- vüleles konglomerátok, briozoás mészkövek, meg ti. S z ti 1 a i lalálla Jóvíz- forrási (Dobravodai) úlbevágás grundi faciesű, Tudicla rusticuia- kban gaz- dag és egyéb, pontosabban konslalálandó képződmények alkotják. Wein G y. Szentendre-vidéki munkájában (71) nagyon fontos a többi közöli a már jelzett, pompás Hunkavölgyi — Iranszpoziciós szelvénye, amelyben jól látni, hogy az édesvízi rélegecskék felelt még vagy 30 m-es jellegzetes, felsőoligocén lélegsorozal van; főleg brakkos cyrénás agyagos- homok fáciesben kifejlődve. Ámde benne durvább szemű, tengeri betele- pülések is vannak, megfelelő faunákkal. Ezt a szelvényt nagyon tanulsá- gos volna különben részletes leírással leközölni. Egyrészt, mert két, nagy- jából párhuzamos mély útnak adataiból van összeállítva, amelyből az északi részlet, ahol a vékony édesvízi rétegek voltak, homokos törmelék- kel rendszerint annyira elfödött, hogy mesterséges bevágás nélkül most mit se látni belőle. Nekem is Majzon L. kartárs volt szíves megmutatni a helyét. Másrészt a szelvénynek felfelé folytatáséban a megfelelő, mester- séges kis bevágások révén, az elég közel levő andezittakarókig, pontosan ki lehetne hozni méreteivel és kifejlődési árnyalataival az ottlévő, elég vál- tozatos helvécien sorozatot. Esetleg az elválasztó határt is. (Egyébként az északi mély út, a terresztrikum felelt megszűnik és a laposabb részen rend- szerint mi sem látható.) A szelvény bázisán (ahol a két út összefut) esz- közlendő, kisebb fúrás pedig a mélyebben levő tagok kifejlődésén kívül, megadná az összvastagságot. A hegység túlsó, esztergomi oldalán is megvannak a Várhegy röge körül észlelhető, mélyebb agyagos tagon kívül15 főleg a magasabb: az an- dezitsapka maradékok szintjéhez közel levő Pectunculus- os, Potamide- ses, Ostreá- s stb. kifejlődésű részek. De már a miocén teljesen kimarad. A magasabb felsőoligocén kifejlődések vetőhorslokkal átcsapnak a Dunán is, mint a helembai (R. 1. 32 ) és szobi (R, I. 46.), andezitlakarók alól kibuk- kant kisebb, felsőoligocén rögek mutatják. Az átellenes pestvidéki területeken Majzon L. már említett mun- kájából (24.) is főképen a nagyon változatos faciesű, magas fekvésű tagok tűnnek ki. A munka az idevágó gazdag irodalmat részletesen közli. Ezek- hez járultak legújabban Horusitzky F. (13 ), Rozlozsnik P. (49.) és Pávai Vájná F. (43.) gáz-, olaj- stb. kutatási jelentései, amelyekben számos új adat egészíti ki a régebbi megállapításokat. Az íttlevő, egyes agyagos faciesek azonban, mint Majzon nyomatékosan kiemelte (24. p. 1056.), nem tévesztendők össze az itt is meglevő és foraminifera asszociá- cióik révén jól felismerhető s különösen a már tárgyalt, ÉK-i középhegy- ségi területrészeken meglehetős elterjedésű, legmélyebb (a kiscelli agyag- ból való átmeneti) szintjével a felső oligocénnek. Mert a fentiek, mint meg- állapította, a pectunculusos, stb. kifejlődések felelt, alatt és között is meg- vannak. E féle, homokkő rétegekkel váltakozó, agyag kifejlődésekkel lehel 14 Itt eldöntendő még, hogy a kiscelli agyaggal, vagy a felsőoligocén agya- gos bázisához tartozó taggal van-e dolgunk. 122 Noszky Jenő dr. számolni EK. felé a határos pest- és nógrád megyei területek zömén is. Földvári is közölt 1929-ben a hírneves törökbálinti Pectunculus obova- tus-os lelőhely fedőjéből egy érdekes, Pleuiotoma-dú s agyag előfordulási (R. II. 288. p. 37.). A felső oligocén nézőpontjából legfontosabb mélyfúrás a csomádi I. számú (51. p. 188 — 195.), amelyben a 459 m vastagságúnak észlelt kép- ződményünkből — bár nagyon egyveretűnek látszik mindvégig — az alsó, 98 m-es szakasz felel meg legjobban az agyagos mélyszinlnek, a felette lévő, 361 m vastagságú rész pedig a magasabb tagoknak : jóformán egyező, slíres homokos agyag kifejlődésben. Majzonnak itt tárgyalt és foraminifera tartalmuk tekintetében részletesen áttanulmányozott képződménycsoportjai tehát a következők : 1. Mély agyagok, II. Homokos slíres agyagok és egy magasabb szintbe ösz- szefoglalható, III — VlI-el jelzett, változatos fáciesű és ú. n. átmeneti kép- ződmények. A legmagasabb szintekből, a fedőképződményekből gyér, le- tarolt voltuknál, illetve az itt fellépő, erős geológiai hiatusoknál fogva nem igen lehet a megfelelőket ma már kiválasztani. Ezek pusztultak le első- sorban. Érdekes és nagyfontosságú tény azonban, hogy az új városligeti kút szelvényében (30., 64) a 346‘80 — 659'70 m közt levő, összesen 233 m-es- nek megállapított, felsőoligocén sorozatban, amely tehát az északkeleti, 6 — 700 méteres kifejlődésekhez képest igen vékony (vagyis az erős miocén eleji eróziós lepusztítás hatásaira lehet, illetve kell elsősorban gondolni), nem sikerült a jelzett, erősebb lagolhatóságból mit sem kimutatni. A pestvidéki felsőoligocén kifejlődéseket is új, eddig kevésbbé ismert oldalukról világítják meg Méhes Gy. (33, 34.) Ostracoc/a-vizsgálalai. Az észlelte faunából számos új, speciális forma is előkerült, amelyek megta- lálása és összehasonlítása a többi, felsőoligocén rétegeink megfelelő for- máival nagyon kívánatos volna. Egyúttal természetesen talált adatainak pontos beillesztése a már körvonalazott szintekbe vagy fáciesekbe — a geológia nézőpontjából elengedhetetlen. Legrégebbről ismert felsőoligocén előfordulásaink a tétényi fensík bá- zisán levők, amelyekről H o f m a n n (R. I. 31. b.), H a 1 a v á t s (R. I. 55. R. I. 71), Kulcsár (R. I. 87.), Földvári (R. II. 288.) és Majzon (24.) közöllek fontos faunisztikai és egyéb adatokat és megállapításokat ; különösen a felsőbb, kövületdús tagokra nézve. Itt igen jól észlelhetők a vitatott „átmeneti" oligocén-miocén tagok, — ahogy Földvári találóan jelölte. Különösen a régi, budafoki nagy kavicsfejtőkben. Ezeket a vitatott legalsóbb aquitanien, vagyis legmagasabb felsőoligocénbe tartozó szinteket a kereszthegyi árokban rendes, mesterséges feltárásokkal kiegészített, pon- tos méretes szelvényekkel és összefüggéseiket lefelé (a kiscelli agyagig) egy közepes mélységű fúrással lehetne tisztázni — a végnélküli irodalmi viták helyeit. A tétényi fennsík északnyugati oldala felé azonban mér jóval elté- rőbb, t. i. nem az előbbi, kövületes felső tagokat észlelni, hanem a mé- lyebb, agyagokkal váltakozó, homokos, szegényes faunájú és helyenkint Felső-oligocén stratigraphiónk problémái 123 (pl. Torbágy vidékén) kissé jobban meglartotl flóraelemeket is tartalmazó rétegeket. Pátynál pedig homokos agyagok felbukkanása észlelhető. Ezek közelebbi viszonyaira, illetve összefüggésére hiányzanak még a részlete- sebb adataink, hiszen a kövüleldúsabb részletek fejtik ki rendszerint az erősebb vonzó hatást a kutatásokban. Itt tényleges fúrás nélkül, amit a közvetlenül rátelepülő, transzgresszív, szarmata mészkövek alatt volna cél- szerű kezdeni, azért, hogy a teljes szelvényt megkaphassuk, nem igen le- het boldogulni. A törésekkel erősen tagolt, Solymár-vörösvári völgyelésben is észlel- hetők a felsőoligocénnek lilhologiailag magasabbnak látszó szintjei : véko- nyabb-vaslagabb roncsokban; bár pontosabban nehezen állapíthatók meg. Helyenkint persze meglehetnek a mélyebb szintek is, azonban ilt-olt el- térő, szokatlanabb fáciesekben. így pl. Pesthidegkúl északkeleti oldalán, a triász-eocén horszl perememelkedésein belül észleltünk 1924-ben S c h r é- t e r-rel egy érdekes, agyagokba ágyazott, homokos-ostreás előfordulást ; egé- szen elszigetelten, amely legjobban valamely középnógrádi magas oligocén fácieshez hasonlítana. Helyzetileg azonban inkább valamilyen, sokkal mé- lyebb oligocén szintnek felelhet meg, csakhogy elütő fáciesben. Tehát ezek- nek részletes tanulmányozása érdekes eredményeket hozhatna ki. Az esztergomi, illetve pontosabban Gerecse-alji szénterülelnek érde- kes, ú. n. „fordított" felső oligocén rétegsorozata (R. 1. 104. slb.), amely fo- raminiferás agyagokkal végződik, érdekes, sok vitára alkalmat adott prob- léma. Horusitzky F. felveti (18. p. 946 — 948.), hogy ez mélyebb szint- nek kifejlődése is lehet, mert formái között a megfelelő fáciesekben meg- vannak pl. a piemonti, liguriai, elszászi Rupélien bázisán levő alakok. A revízió tényleg nagyon fontos volna, bár legalább is a középső és nyugati részekre nézve V a d á s z-nak a számos mélyfúrás adatainak felhasználásá- val készült, nagyfontosságú legújabb közleménye (63.) a vértesvidéki, stb. oligocénről igen erős fáciesellérésekről tanúskodik, amely már a nyugati Gerecsében is erősen érezteti hatását. Ez átmehet a keleti oldalra is. Ez a terresztrikus, illetve több szintben is gyengébb, brakkvízi formák betele- pülését mutató képződmény kelet felé ki tudja meddig húzódik el. És ho- gyan fejlődtek ki a tengeri és a terresztrikus részek közti, átmeneti képződ- mények. Itt egyébként a klasszikus, Pectunculus obovatusos faunáról szól több közlemény, tehát az egyszerű paleontológiái vizsgálatokra nem sza- bad támaszkodnunk. Az érdekes jelenségnek a budai hegység felé való kinyomozása s így felső oligocénünknek az ú. n. tipikus részeivel való összefüggések jelzése — úgy látom — a legtöbb eredményei kecsegtetne még Tinnyétől északkeletre, ahol igen szép, magas felső oligocén szintre valló faunát találtunk Földvári és Szalai kartársakkal egy múzeumi kirándulásunk alkalmából. Egyébként is ennek a vidéknek a régóta is- mert, tanulmányozott s feltárt szénterülettel határos részein újabban sok fúrásról értesít Vitális István munkája (67.). Ezek próbái bizonyára igen fontos eredményeket adnának ki, úgy az átmenetek, mint a kifejlő- dések és a szintvastagságok tekintetében. A meglehetősen sokat vitatott, középbakonyi felsőoligocén előfordu- 124 Noszky Jenő dr. lásokra nézve úgy látszik már az előbbi, eltérő fáciesek hatásaképen is (Szápár, slb.), még elég kevés felhasználhatóbb, régies adatsorozatunk van csupán. Hisz a régiek elsősorban a tengeri kifejlődésekkel foglalkoztak. Az oligocén mélyebb szintjeire nézve telegdi Roth K. közölt fontos ada- tokat (45.) a kisgyóni, stb. területekről. A további határos és a feküben levő egyéb harmadkori szintekre is kiterjeszkedően újabban Majzon L. dolgozik ezekkel a makrofauniszlikailag elég szegényes (ezért nehéz a pár- huzamosítás az erősebben tengeri jellegű fácieseknél is) agyagos-homokos oligocén kifejlődésekkel, mikrofaunisztikailag. Az eddig oligocénnek vett, egyes részekre vonatkozólag máris kideríthette ; pl. Porvánál azok eocén voltát. A Bakonytól, illetve középhegységünktől délre és nyugatra, sőt észak nyugatra is, nem ismerünk egyelőre oligocén előfordulást, épen úgy, mint a szorosabban vett keleti Alpokban és a Mecsekben. Nagy probléma továbbá a sok boreális faciesű, bajor, kasseli for- mákkal erős rokonságot mutató, idevágó faunáink kérdése, amelyek így voltaképen teljesen elesnének a közvetlen kapcsolatuktól. Mert északkelet felé a kárpáti homokkő fáciesek révén nehéz valamit kihozni. Legjobban az északnyugat felé való összeköttetés felelhetne meg a Morvaországban észlelt slíres, stb, felső oligocén kifejlődésnek, amit azonban a kisalföldi, stb. tekintélyes mélységekre lesüllyedt részeken igen kemény dió lesz ki- nyomozni. A Kisalföld északi-északnyugati peremén levő, eocén feletti mé- lyebb szintek, — mint Andrussow D. cikke (1.) érdekes, bár kissé túl- terhelt paleo-geográfiai vázlatával is — főleg a régi, magyar szerzők adatai alapján kihozza — legjobban az alsómiocénbe volnának sorozhatok. Azon- ban a nyitrabányai medencénél V í g h G y. által (R. I. 90.) közölt, nagy- csótai faunuléban egyes fajok már a mélyebb szintekkel való rokonságra is utalnak. Tehát majd ebben az irányban (a feküben) kellene a kutatáso- kat végezni. Nagy kár ebből a szempontból, hogy a magasabb miocénbe tartozónak vett széntelepek kutatása, megfúrása nem követel a fenti réte- gekben való munkát is. Egyébként ez részünkre most még megszállott terület. A magyar Középhegységben tehát az erősebb-gyengébb, helyi fácies- különbségek melleit, legalább is a keleti és középső részeken többé-ke- vésbbé érvényesül a bizonyos regresszív irányzat a felsőoligocén folyamán, amely azután az alsómiocénben a nyugati területeken észlelhető erős hia- lusokban, vagy a kelet felé lassan elgyengülő terreszlrikumban kulminál. A Középhegység délnyugati részein azonban úgy látszik, már meglehető- sen eltérő kifejlődésekkel kell számolnunk. Nehezebb probléma az északi-északkeleti részeken levő fliss, azaz kárpáti, illetve magúiéi homokkő fáciesben kifejlődött, felsőoligocén réte- gek felismerése és esetleges taglalása. A régi geológusok, P o s e w i t z T. idevágó mórmarosi, ungi, valamint szepes-sórosi felvételei (47. a., 47. b., 47. c., slb.) aránylag kevés jellegzetesebb makrofauna formát hoztak eddig napfényre. A Hazslinszky felfedezte, radócsi flóra (44.), amelyet Staub M. (59. b.)« a zsilvölgyivel vet össze, fog talán e tekintetben is Felső-oligocén slratigraphiánk problémái 125 jobb kiindulási alapot szolgáltaim. És pedig a L e g á n y i által begyűjtött, hatalmas egri flóra alapul vételével, amelyhez — a szükséges erősebb ki- egészítés céljából — ma egyedül tudunk hozzáférni. A Branyiszkó és Magastálra között a dőlésviszonyok adta plustól el- tekintve — legalább 7—800 m vastagságú a magurai homokkő sorozat a Poprádnak palocsai kanyarulata (488 m) és az Ihla csúcsa (1248 m) kö- zölt mérve. A magurai homokkő elég egyhangú, agyagpalák és lazább- keményebb muskovitos homokkőpadok váltakozásából álló képződmény, amelyben számos szintben vannak vékony szénlencsécskék és növénytör- melékes rétegfelületek. Az utóbbiakra vonatkozólag Bányai J. újabb munkájában (2.) találunk egy nagyon találó, népies elnevezést : a „szecska- kő" alakjában. Számos helyt mangános beágyazás, teleplelér-féle is észlel- hető benne, amelyek azonban már kimutalhatólag utólagos képződmények. Gyengébb megtartású makrofaunákat a szélekről : a Tarcavölgyből (44c.) és Igló (44a.) mellől említenek, továbbá a Polanchí alagútból (44b ). Szép megtartású, különösen egyedszámban gazdag, Pectunculus obovatus- os fá- ciesű képződményeinkkel rokon faunaelemeket gyűjtött Szepesolaszi vidé- kéről 1910-ben néhai Baradlai Bertalan. E fauna már egészen a kö- zéphegységi fáciesre emlékeztet. Egyébként Szepes és Liptóban a Lutetien, Bartonien, Ludier., stb. rétegekben is bőven vannak e féle, nem fliss fá- ciesű képződmények. Vagyis a probléma itt ezekkel is komplikálódik, de egyúttal reményt nyújt az összehasonlítások lehetőségeire. Legújabban az északkeleti Kárpátokban folynak a M. Kir. Földtani Intézet ezirányú vizsgálatai is. Majzon L.-nek a Felső Tisza és Tarac- völgyi képződményekről szóló közleménye — főleg mikropaleontológiai adatokkal az Évkönyv legközelebbi füzeteiben esedékes. így lesz bizonyos adatunk, illetve alapunk a kérdésnek legalább ebből az irányból való megfo&hatására, aminek különösen a praktikus szempontból elsőrangú fon- tossága lesz. Természetesen a tudományos szempontból is. A délkeleti Kárpátok fliss zónája, melynek paleobotanikai viszonyai- ról Bányai J. közölt újabban (2.) rövid áttekintést, valószínűleg szintén tartalmaz felsőoligocén tagokat. Ezeknél talán a moldvai és havasalföldi részeken levő, fúrások által már erősebben átkutatott képződmények föld- tani viszonyaiból is lehet majd némi összehasonlítási adatokat kapni. A szorosan vett Erdélyi medence felsőoligocénjéből a kisebb-nagyobb, többnyire erősen helyi jelleget mutató maradékok (Csáklya, Sárborbánd és a sokat vitatott, nagyfontosságú Zsilvölgyi medence kifejlődése, stb.) saj- nos odaát vannak a román megszállás alatt és így még nincs lehetősé- günk arra, hogy érdemben lehessen velük tovább foglalkoznunk. Ellenben Északnyugaton nagyobb összefüggő, normálisabb részek, Kolozs-, Szolnok- Doboka-, Szilágy- és Beszterce-Naszód vármegye területén levők visszake- rültek már. Ezekkel régebben Koch A. (R. 1. 41.) és Hofmann K. (11.) munkái foglalkoztak; részben összefoglalóan. Koch Antal nagy, erdélyi művében, mely hazai földünk sztratigráfiájának legkiválóbb alko- tása, megállapítja a Bihar hegytömb és a Meszes vonulat által bezárt te- rület felső oligocénjére nézve, hogy itt 4, jól elkülöníthető szint észlelhető. 126 Noszky Jenő dr. Ezek alulról felfelé haladva a következők: 1. forgácskúti, 11. fellegvári, 111. zsombori, IV. pusztaszentmihályi rétegek. Ezek a szintek tetemes vastag- ságú kifejlődésüknél fogva is, hiszen mind a 100 méteren felül vannak, a mai fogalmaink szerint már egész nyugodtan emeletszámba volnának ve- hetők. Lényegükre nézve többé-kevésbé félsósvízi, gyengébb-erősebb sze- nes és édesvízi betelepüléseket (a II-nél, Corbulá- i alapján valamivel erő- sebb tengeri ingressiót) tartalmazó kifejlődések. Még a legjobban, ha nem is a részletekre nézve, hanem csak úgy általánosságban a bajor oligocén molasse-al mutatnak egyezést. (72. R. I. 93.) A magyar középhegységben pedig a szentendre-visegrádi előfordúlások egyik-másikával, legalább is az ismertebb felsőbb szintekben. Egészen elütő kifejlődésekkel találkozunk, hozzá látszólag ugyanab- ban- a régióban, az alig 30 — 40 km-re levő, É-i öblözetperem rétegeinél : az Egyesült Szamos és Lápos folyók völgyeiben. Ezeknél úgy a fauniszti- kai, mint az egyébb hasonlóság teljesen hiányzik. Hofmann K. vizsgá- latai szerint (11.) itt a felső oligocén 4, egymástól többé-kevésbé elütő fá- ciesben (az eredeti értelmet véve) fejlődött ki, amelyek az utolsó kivételé- vel meglehetősen sósviziek. Ezek: 1. a mélyebb vízi, mely makrofauna tekintetében, legalább is a leközölt formák alapján, a középhegységi tipikus kiscelli agyagjainkkal mutat egyezést; 2. a partközeli — a törökbálinti, illetve kasseli formákat tartalmazó, 3. az előbbi kettőt áthidaló fáciesű ré- gió, — végül kelet felé a 4-ik : a csak gyönge és rossz megtartású kövü- letnyomokat tartalmazó kavicsos, konglomerátos, főleg terresztrikus régió. Ezekből, korra nézve elsősorban, de egyúttal összefüggésére nézve is különösen az első szorul erősebb revízióra. De általában is össze kell egyeztetni őket egymással és a szomszéd déli területek felső oligocén kép- ződményeivel, kikeresvén elsősorban az érintkező, átmeneti részeket, hogy nem lehetne-e bennök mégis valamelyes taglalást eszközölni, amely az összeegyeztetéseket megkönnyítené. A múlt évi összefoglaló térképvázlatomban (40. p. 28.) megkíséreltem hazai földünk felső oligocén tengerének elterjedéséről (az időszak közepe táján, amelyről a legtöbb összehasonlításra alkalmas anyagunk, ill. ada- tunk van) egy kis összeállítást bemutatni. Ebben sajnos több helyt a fel- tételezett összefüggés: pl. Miskolc és Kassa-Eperjes vidéke közt; tehát ÉK. felé — még minden alátámasztás nélküli. Hasonlóképen az az erdélyi medence szélein felbukkanó, kisebb részletek közt, hogy az egész meden- cerész alatt meglett volna. De máskép nem igen lehet elképzelni az ösz- szeköttetéseket. Ezeknél tehát sok változás lehetséges ; elsősorban a rész- letekre nézve. Ha azonban az egész oligocén korszakot akarjuk egy képben fel- tüntetni, ahogy egyes kézi, illetve tankönyvek szokták, ebbe már annyi ellentétes adat kerül bele, hogy az egész csupa ellentmondásból áll. Vagyis sokkal kisebb időegységekre, az emeleteknél semmieselre nem nagyob- bakra kell, illetve lehet a speciálistáknak ezeket a tényleg felhasználható, ilyesféle összefoglalásokat korlátozniok (Persze előbb a szigorú sztratigrá- fiui revízió szükséges.) Ábrázolásaiknál pedig minél nagyobb méretű és Felső-oligocén slratigraphiénk problémái 127 részletesebb térképet kell használniok, hogy azokon a felmerülő új adatok és változások könnyűszerrel azonnal keresztülvihetők legyenek. Magyarföldi ismertebb és tagolhatóbb, felső oligocén előfordulásainkat a mellékelt táblázatos kimutatásban próbáltam bizonyos helyi összefüggé- seket mutató sorrendben bemutatni. Mór ez a táblázat is mutatja, dacára hogy belőle a flissnek tagjai és az apróbb helyi kifejlődések, illetve maradékok hiányzanak, hogy hazai felső oligocén képződményeinket sem lehet egy kalap aló fogni. Nagyon különböző fácies viszonyok voltak az egyes helyeken és ezek nyomták ró bélyegüket első sorban a képződményekre ; és pedig nem csupán a kisebb árnyalatokban, hanem a nagyobb összefüggésekben is. Ezért találunk any- nyi, egymástól meglehetősen eltérő kifejlődést, amelyek sokszor legalább látszólag (mert nem tudjuk a különböző, akadályozó tényezők miatt a fo- lyamatokat pontosabban követni) hirtelen lépnek fel egymás mellett. Ámde ez így van másutt is, és az egyéb képződményeknél is. Ezért nem lehet a régi módon bizonyos, csonka következtetéseken alapuló, sab- lonos megállapítósokat alkalmazni, illetve ezeket ráoklrojálni, általánosíta- ni mindenre. Viszont a jelzett, erős változatosságok révén tudunk egy kissé mélyebb bepillantásokat is vetni a régmúlt idők történetének valósá- gos részleteibe. Ezek révén lehet következtetni a tényleges paleogeografiai viszonyokra. Mégpedig nemcsak az általában alkalmazni szokottakra : hogy hol volt a tenger, amit pedig — az eróziós hatásoknak, stb. ponto- sabb számba nem vevése miatt, rendszerint a legerősebben elszoktunk torzítani, hanem egyéb, jobban kinyomozható részletekre is. (Mélységi, éghajlati, stb. viszonyok.) Ami most már a tényleges felosztást, — ahogy a régiek mondották, taglalást illeti — az ilyen hatalmas, 7 — 800 m-t is elérő rétegcsoporton belül, mint a mi magyar felső oligocénünk, ez nemcsak hogy lehetséges, hanem egyenesen elengedhetetlen már, hogy e réven bizonyos mértékben tájékozódni tudjunk benne. Már pedig minden sztratigráfiai beosztásnak (egyébként is minden logikus divíziónak) ez az igazi lényege. Hogy mily nagy szükség van erre, azt a sok összeütközés, zavar félreértés, félrema- gyarázhatóság mutatja, amely csak a mi szűk körünkben is megvan nála. Ami pl. a juránál már régóta hatásosan kiküszöbölődött ; a részletes, eme- letekre való bőséges tagoltsága révén. Pedig a jura korszak egymaga tel- jes egészében a legtöbb helyt, (például a sváb, vagy angol típusánál) alig éri el a mi itt szóbanforgó, harmadrésznyi korszakunk vastagságát. Hiszen C. W. Schmidt (51b,) adatai szerint a tipikus liász csak 70—120 m; a dogger 150 m ; a maim pedig ha 3 — 400 m-t ér el. (Emeleteinél pedig nem egyszer csak pár méteres vastagságokkal lehet számolni.) Vagyis az összehasonlítás egyáltalában nem kedvez oligocénünknek, még kevésbé oligocén részletünknek, sőt ellenkezőleg. Igaz hogy a mi juránk pl. a Me- csekben, Vadász E. megállapításai szerint eléri a 3000 m vastagságot is I Az alkorszakot (a III. geológiai felosztási kategória) manapság eme- letekre szokás tagolni a sztratigráfiában. Az egész oligocénnek azonban eddigi emeletei, illetve emeleti elnevezés nevei : a ligurien-rupelien-cattien 128 Noszky Jenő dr. (illetve ezek szép számú sinonimái) vollaképen csak az alkorszakoknak lóról leszállított, emeletekké lefokozott elnevezései. Vagyis formailag sem tarthatók fel, mert az nem felosztás, ha ugyanaz marad meg. Nem is szól- va a tárgyi lehetetlenségekről és összeegyeztethetetlenségekről, hogy egy pár méteres réteggel képviselt képződményke teljes képződési, tehát logi- kai equivalense lehessen egy-egy ezer méter körül járó, óriási időt jelentő, nagyváltozatosságú rétegsorozatnak. Az utóbbiakat bizony szét kell tagol- ni. Amennyiben ez még nem történt meg náluk, vagy nem helyesen : a tárgyi és formai követelményeknek megfelelően, úgy amennyiben van rá elfogadható tárgyi alapunk, ezt mi magyarok is megtehetjük : proponálha- tunk rájuk a mi földünkről vett, helyneves elnevezést, ahogy rendszerint szokták. Az összes oligocén, illetve felső oligocén képződményeknek viszo- nyait figyelembe venni és azokból valami egységes, mindegyikre ráillő Prokrustes ágyakba bele préselni akarni a részeket — merő lehetetlen- ség. De hát az angol, illetve walesi szilur ma is használatos beosztása és érdekes nyelvfacsaró, dupla 1-es ó-kelta elnevezései, meg jóformán semmi más vidékhez nem is hasonlító kifejlődési viszonyai még sem lehetnek akadályok arra, hogy Murchison neveit ne fogadjuk el és ne hasz- náljuk. Legalább is az alapvető párhuzamosításnál. Még ott is ahol, mint pl. a bohémiai szilurnái sokkal jellegzetesebbet és változatosabbat írt le Barrande nagy munkája; egész más beosztással és elnevezésekkel. A helyi beosztás jól felhasználható — csak a szükséges párhuzamosítása meglegyen — a rendszerint prioritásos alapon elfogadott általános beosz- tással. T. i. így a megfelelő differentiák is jól érzékellelhetők. Minden rationális felosztás jó és elfogadható és többé-kevésbé pár- huzamosítható a többi, lényegében helyesen keresztül vittel, ha a megfele- lő időt szem előtt tartja. Mert itt mégis az idő tényező a legfontosabb, da- cára, hogy az „emeletnél," mint a név mutatja, eredetileg a térbeliség, a helyzet — domborodott ki. De az időbeli történés vezeti mégis csak gon- dolkodásunkat és a sztratigrafiát. Az idő a leghatalmasabb konstans vala- mi a történéssel kapcsolatban. Még akkor is, ha ennek mozzanatait az igen erős változatosságú fácies képződmények révén vagyunk is kénytele- nek megállapítani, amelyek a rendszerint számba venni kényszerült, pale- ontológiái alapon véve — igen-igen heterogének ; úgy hogy nem egyszer bennük egyetlen közös forma sincs az összehasonlíthatásra. Pl. a délafri- kai konglomerátok — és az euráziai Téthys képződménysorozatok közt, de mégis kénytelenek vagyunk nálunk is valahogy bizonyos egyidejűségeket megállapítani. Ha ez a megállapítás bizonyos mértékben sántikál is, az se baj ; az idők folyamán lassankint mégis csak kicsiszolódik valamelyest. Ami felső oligocénünknél is ez az eset. Ki kell választanunk a leg- tagolhalóbb, legjellemzőbb helyeket, illetve képződményeket és az utóbbi- akat — a megfelelő analízis révén párhuzamba kell állítani. Így okkal-mód- dal, a kevésbé eltérő, vagyis átmeneti kifejlődések segítségével a többieket is (az eltérés és a helyzet megjelölésével) bizonyos mértékben be lehet osztani a fent körvonalazott elvek alapján létesített fiókokba. Itt speciáli- Felső-oligocén slratigraphiónk problémái 129 san — emeletekbe. Hogy ez az első lépéseknél nem fog a legjobban si- kerülni, azzal számolni lehel. De mégis meg kell lenni az első lépést, meri különben maradunk a — semminél, vagy a réginél, amely pedig úgy tár- gyi, mini formai tekintetben már használhatatlan a tájékozódásra. A fenti követelményeknek megfelelő lehetőség megvan úgy látom nálunk a középső oligocénre is, tehát a vele foglalkozó specialistáinknak, elsősorban azoknak, akik nagyobb kiterjedésben és teljesebb, összefüggő rélegsorozalok számbavételével (fedők és fekvők is) foglalkozhattak vele, meg kell indítani a pionír munkát ebben a tekintetben is. Hogy pedig azt nem fogja mindenki osztatlan helyesléssel fogadni, annak nem szabad senkii elriasztani az elindulástól, A „de gustibus" évezredek óta ismert el- ve már az emberek vele születeti tulajdonsága. Azonkívül az „ellentmon- dás a természettudományokban. így a miénkben is, mint már érintettem, a leghatásosabb sarkaló erő. erjesztő kovász, amely nem engedi a mozdu- latlanság kátyúiban megragadni a haladást. Felső oligocénünket tehát az előbbiekben körvonalazott eredmények figyelembe vételével 4 tagra, illetve emeletre lehet osztani. Ez a 4 tag a Magyar Középhegység zömén ha nem is mindenütt és nem is egyenlő mértékben (eltekintve a kisebb-nagyobb, helyi fáciesektől — és a délnyu- gati részeken az egész régióra terjedőleg) megvan. Így a Közép-Ipoly völgy- ben, a dunai szakaszon, a Zagyva, Tárná, Eger. Rima, Sajó völgyekben. A négyes tagolás, amelyhez kérjük a speciális érdeklődésű kartársak hoz- zájárulását, illetve hozzászólását, tehát egy hosszú fejlődési, illetőleg mun- ka folyamatnak ez idő szerinti eredménye. Ennél csak azt kívánom meg- jegyezni, hogy a legfelső, sokat vitatott (mert legjobban megismerhetett !) középnógrádi, stb. tagokat nem tudnám semmiképen sem kiszakítani ter- mészetes összefüggésükből a felső oligocénből. Ezért vagyok kénytelen olt- hagyásuk s a legmagasabb (így tehát természetes, hogy átmeneti lesz) fel- ső oligocén emeletbe helyezésük mellett lándzsát törni. Bennök különösen sok az árnyalatokban is erős, gyorsan megváltozó fácies különbség ; úgy faunisztikai, mint lilhológiai tekintetben. Ezért oly nehéz, helyenkint egye- nesen lehetetlen nem csak a térképen való elválasztásuk, illetve kijelölé- sük ; hanem sokszor még a párhuzamosításuk is, nem egyszer egészen közeli equivalensükkel, akár faunistikai, akár egyébb, geológiai alapon. De hát az ilyesfélékkel a többi szinteknél is számolni kell, mint ahogy nincsen egyetlen oly kisebb, ténylegesen megfogható emeleti’egység se, pe- dig a geológusnak valójában csak ezzel lehet és kell voltaképen foglal- koznia, amelyre az általános egyformaságot rá lehetne húzni. Hiszen egy- séges arculata még a kihaltnak mondott Holdnak sincs, akkor hogy lehet- ne — az élő és fejlődő Földnél ilyet várni a legkülönbözőbb, legválto- zatosabb viszonyok közt. A szóban forgó 4 szint, illetve emelet volna tehát alulról felfelé me- nő sorrendben : 1. Az agyagos, 11. A slíres, 111. A homokköves és IV. Az átmeneti, kövületdús csoport. Kifejlődésük — vastagságánál fogva alaposan emelet jellegük lévén — kell, hogy emelet nevet is kapjanak. Ez az ál- talános szokás szerint az első, típusosnak vehető előfordulás nevéből ala- 130 Noszky Jenő dr. kítandó. így hát az elsőre Kőkútien-t (H a n t k e n) vagy Szécsényien-t (M a j z o n) kellene. A másodikra Kishartyánien-t, Felfaluien-t ; a harma- dikra Istenmezejeient vagy Mátraszeleien-t ; a negyedikre vagy Nagybáto- nyien-t, Karancsaljien-t, stb. stb. És pedig jóformán egyenlő joggal. Azonban még sem szükséges perdöntő párbajt vívni az érdekeltek- nek, mert a prioritás elve szerint a négyes beosztású felső oligocénnek megvannak már majd ötven éve a jó, magyaros hangzású elnevezései. Halhatatlan mesterünk erdélyi művében (Rí. 41. p. 322 — 345). Bárha ezeket ő szokásos szerénységéből nem is ruházta volt fel még emelet ranggal ; csak rétegeknek jelölvén meg. Ezek azonban minden tekintetben megfelelnek az emelet jellegének. Koch Antal prioritása tehát nemcsak a középhegységi gordiusi csomóinkat oldja meg közmegnyugvásra, hanem okkal-móddal, úgy a töb bi hazai és középeurópai erősebben fejlett sorozatnál is lehet alkalmazni a négy emeletre való beosztást. így pl. a bajorra. Ahol pedig a kifejlődés emeleteken át nem változott ; ott összevonva — több emeletbe helyezhetjük be az egész kifejlődést, mint nálunk is pl. a jelzett vízválasztói fúrás (68, 70.) rétegeinél, vagy a balassagyarmatinál. (32.) A túlvékony budapestinél azonban (30, 64), még egy-két környezetbeli vastagsági és felépítési, stb. eredményre volna szükség, hogy biztosabb támasztó pontot kaphassunk arra, hogy voltaképen minek kell tulajdonítani azt itt észlelt gyenge és ta- golatlan kifejlődést, mikor az utóbbira nézve a közelben számos ellenkező adatunk van. Vagyis az e féle beosztási általánosítás lényegében nem jár különö- sebb nehézségekkel. Különösen ha sikerülni fog a kárpáti fliss-einknél a szépen megindult mikropaleontológiai vizsgálati alapokon bizonyos beosz- tási eredményeket kihozhatni, amelyek révén azután az eleddig bizony igen gyengén tagolhatott, alpesi flissekben és svájci, stb. molasse-okban is sikerül egy-két felismerhetőbb tagot megkapni. Nehezebb dió lesz ezeknél a német és francia középhegységek területére eső, meglehetősen elszigetelt részleteknél (melyeknél a kifejlődés is vékony és fedő — illetve feküréte- geikben sok a nehezebben kezelhető terresztrikum, vagy hiátus) az ilyen irányú felosztások keresztülvitele. De hát nálunk is, pl. a sárborbándi szi- geti előfordulás tagolhatóságánál egyellőre még sokkal nagyobb rtehézsé- gekkel állunk szemben. Sőt ott van a Zsilvölgy 'is, ahol pl. paleogeografiai szempontból a mélyebb oligocén tagokra is lehet számítani — mint L ó- czy idevágó K. oligocén térképe mutatja (21). A többi esetleges elneve- zés pedig, mint helyi sinonima, könnyen beilleszthető a nagy általános keretbe. Koch Antal adta már az elnevezéseket is, csak ki kell emelni őket az V-ik kategóriából és ót kell tenni a IV. -ik (emeleti) kategóriába. Ennélfogva a következő névsorozat áll elő (alulról felfelé menő tehát idő- beli sorrendben) : I. forgácshútien, 11. fellegvúrien. III. zsomborién, IV. pusz - laszentmiluílgien.'a A hosszú neveket helyenkint (ahol t. i. sokat emleget- 1,5 Az emeleti elnevezéseknél nagyon célszerű lenne mér valami általánosan Felső-oligocén slratigraphiánk problémái 131 j ük már) a megfelelő római szómmal is lehel helyettesíteni. Azonfelül leg- alább is egyelőre, nagyon célszerű volna, mint Koch tette volt, az illető regionális kifejlődésre a jellemző, rövid lithológiai, vagy paleontológiái jel- leget is odatenni értelmezőül, így azután az általános sorozatban nem üt- köznének össze a szóképhez fűzhető fogalmak értelmezései. Vagyis pl. a forgócskúliennél — Erdély, Bihar-Meszesalja: Félsósvizi agyagok; Magyar középhegység középső és ÉK-i részei : Foraminiferadús, sósvizi agyagok ; Bakony-Vértes vidék : Terresztrikus kifejlődések ; Kárpáti flisseinknél : . . . (a megállapítandó kifejlődések), stb., stb. Itt még szóba jöhetne a régi francia aquilánien (t. i. mint felső oli- gocén), illetve annak C h. M a y e r-től 1865-ben proponált két alemelete : a basasien és merignacien. (Rí. 33.: 22. p. XVII.) Ez azonban mór nem tartható fel, illetve nem vehető figyelembe. Ugyanis itt a régi szokás sze- rint csak a kövületdús rétegeket vette volt figyelembe, ellenben a velők kapcsolatos kövületszegény, továbbá brakkos és édesvízi képződményeket egyáltalában nem. Ügy mint mikor nálunk a Pectunculus-ra, vagy Anomiú- ra próbálták a szintezést bazirozni 1 Pedig hót az e féléből ott is volt bő- ven (Rl. 70. p. 689.). Azután a régi jó aquilániennek jórészét a franciák tudtával, beleegyezésével, sőt segéd kezésével (F a 1 1 o t, Cossman-Pey- rőt) áttették a miocénbe. Végül pedig az egy, esetleg két taggal szereplő képződményeknek löbbb (itt speciálisan 4) tagra való felosztása minden- esetre jobb tájékozódást nyújt, tehát haladást jelent. Epén úgy mint a ré- gi, híres vindobóniennek — a két utódja : a helvétien és tortónien által való háttérbe szorítása. (Még annak dacára is, hogy a tortónient régebben, hosszú időn a felső miocénbe — a mi szarmatánkba sorolták volt.) így tehát megvolna a jó, tisztes históriai alapvetés is, amelybe mint elfogadott, inlernacionális név következetes használatával élnünk. A latin név elv- ben nem lenne rossz. Azonban a cattikum, aquilanikum, stb. semmiesetre sem megfelelő, mert a mezozoikum, kainozoikum nevekkel — rimel ; tehát ezek fogal- mával zavarható össze. Mór pedig az I. és IV. felosztási kategória közt óriási a — különbség. Azonfelül az emelet fogalmában már nem is annyira az abstrakl idő, mint eisősorban a bizonyos konkrét, földfelépítő képződmény domborodik ki. Tehát az etage, Stufe fogalmára az -ummal vagy más e féle képzővel felruházott főnév- pótló mellékneve a tempus-nak túlságosan nem alkalmas. Vagyis tekintettel a meg- szokásra és a prioritásra — hiszen ezt, hacsak nem merül fel ellene komolyabb érv — helyes és célszerű, sőt kötelesség mindenütt ahol lehet megtartani — mégis legcélszerűbb volna a franciás -ien végződés használatánál megmaradni. Ezt ha megvan az illető helynek a tényleges ismertebb, régi római-latin elnevezése ahhoz ragasztjuk hozzá, mint a burdigalien, vagy a régi vindoboniennél. A középkori ku- lináris latin elnevezések (és az ezek mintájára gyártott újak) azonban semmiesetre sem jogosultak erre. Ekkor mór csak a célszerűségi szempontból is (a megértés !) legjobb a normális, közhasználatú, hivatalos névhez (amennyiben azt latin betűvel írják és nem cirillel, vagy exotikusokkal) ragasztani a fenti képzőt. Tehát csak fel- legvórien és semmiesetre sem citadellien ! Hozzá így a lényegében úgyis felső oli- gocént, tehát alkorszakot, de nem emeletet jelentő, mai cattien, (vagy franciásra elselypítve : chattien), kasselien. stampien (meg ezek um-os és cum-os variótiói) között is megszűnnek a harcok, illetve viták. 132 Noszky Jenő dr. kiindulási alapba, minden érdekelt kartárs belenyugodhatna. Természete- sen változatlanságot itt se lehet követelni. Sőt Mesterünk lelkes és mindenek felett igazságot kereső szelleme egyenesen megköveteli a továb- bi pontos kutatásokat, a részletek felderítését és az összehasonlításokat. A további bővítést és haladást s ha kell a változtatást is, mert csak így maradhat meg igazi, élő természettudománynak a geológia. IRODALOM — L1TERATUR. Az 1926. -iki, illetve 1930. -iki „A Magyar Középhegység északi részének Oligocén-Miocén rétegei. I— II. “ című munkámban (Annales Musei Nationalis Hun- garici XXIV, ill. XXVII.) közölt irodalmi adatokon kívül (R. I. és R. Il.-nek számok- kal jelölve a hivatkozásoknál) az újabban megjelent és újabban tekintetbevett ide- vágó munkák, a hivatkozásoknál egyszerű folyószámmal jelölve, még a következők : I. Andrussow D.: Karpathenmiozán und Wiener Becken. (Petroleum XXIV. Nro. 27. Wien, 1938). — 2. Bányai János: A Székelyföld paleobotanikája. (Szé- kely Nemzeti Múzeum kiadv. 1942. p. 1 — 22.). — 3. Bartkó Lajos: Földtani és őslénytani adatok Rákosszentmihály és környékének oligocén-miocénkori rétegei- hez. (Bp„ 1937. p. 1—32. A szerző kiadása.). — 4. U. a.: Külföldi utazásom föld- tani tanulságai. (Földt. Frt. Új folyam. VII. 1942. p. 83 — 86.). — 5. Ferenczi István: Adatok az Ipolymedence Sóshartyán— Karancsság és Balassagyarmat kö- rüli részének földtani ismeretéhez. (F. 1. Évi Jel. 1933— 35-ről. p. 733 — 775.). — 6. U. a.: Balassagyarmat vízellátásának kérdése geológiai nézőszempontból. (F. I. Évi Jel. 1933— 35-ről. p. 1701 — 1717.). — 7. U. a.: Oligocén és miocén üledékeink elha- tárolásának kérdése. (Debreceni Szemle XIV. 1940. p. 49— 58.). — 8. U. a.: Újabb ada- tok az Ipolymedence földtani viszonyainak ismeretéhez. (F. I. Évi Jel. 1936— 38-ról. p. 1035 — 1075.). — 9. Gaál István: Az egriekkel azonos, harmadkori puhates- tűek Balassagyarmaton és az oligocén kérdés. (Annales Mus. Nat. Hung. XXXI. 1938. Pars Min.-Palaeont. p. 1 — 489. — 9a. U. a.: A föld története (Pécs, 1928. Da- nubia. Tudományos gyűjtemény. 5.) — 10. Hauer F.: Geol. Uebersicht — Karte dér Őst. Ung. Monarchie. (Blatt VIII. Westkarpathen und Jahrbuch d. K. u. K. Geol. R. A. XX. 19870. p. 475.). — 11. Hofmann Károly: Földtani jegyzetek a pre- lukai kristályos palaszigetről . . . stb. (F. I. Évi Jel. 1885-ről. p. 27 — 51.). — 12. H o- rusitzky Ferenc: Felső oligocén és alsómiocén korú faunák az Ipolymeden- céből. (F. 1. Évi Jel. 1933— 35-ről. p. 775—798.). — 13. U. a.: Budapest környéki, dunabalparti dombvidék földtani képződményei. (Ibidem : p. 941—971.). — 14. U. a.: A kárpátmedencei alsómiocén földtörténeti tagozódása és ősföldrajzi kapcsolatai. (Vitaülési függelék a M. Kir. Földt. Int. 1940-iki jelentéséhez, p. 2 — 15.). — 15. U. a.: Földtani tanulmányok a Déli Cserhátban. (F. 1. Évi Jel. 1936 — 38-ról. p. 561 — 624.). — 16. U. a.: Földtani tanulmányok a délnógrádi dombvidék Ny.-i részén. (Ibidem: p. 695—712.). — 17. Janoschek R.: Die bisherigen Ergebnisse dér erdölgeologischen Untersuchungen im inneralpinen Wiener Becken. (Oel und Kohlé. XXXVIII. 1942. Nro. 15. p. 125 — 150.). — 18. Jaskó Sándor: A Rima és Tárná közének oligocén rétegei és kövületeik. (F. K. LXX. 1940. p. 294—312.). — 19. Koenen A.: Das marine Mitteloligozán und seine Molluskenfauna. 1— III. (Palae- ontographica 1869.). — 20. U. a.: Das norddeutsche Unteroligozán und seine Mol- luskenfauna. I— VII. (Abhandlungen zűr geol. Spezialkarte von Preussen X.). — 21. Lóczy Lajos: A bükkszéki ásványolaj feltárása és az Alföld északi perem- hegységeiben folyó, geológiai kutatások. (Ásványolaj, 1937. Nro. 13 — 14.). — 21b. II. a.: Die Rolle dér paleozoischen und mezozoischen Orogenbewegungen im Auf- Felső-oligocén slraligraphiánk problémái 133 bau des innerkarpatischen Beckensystems. (Boncev Festschriít 1940.). — 22. Mayer Ch.: Classification mélhodique des Terrains de sediment (Zürich 1874. p. 1 — XXIII.). — 23. Majzon László: Leányfalu és környéke harmadkori üledékeinek geol. és pal. leírása. (Bpt. 1933. p. 1-67. A szerző kiadása.). — 24. U. a.: Budapest kör- nyéki katliai rétegek foraminiferáiról. (F. I. Évi Jel. 1933 — 35-ről. p. 1047—1120.). — 25. U. a.: Fúrólaboratóriumi foraminifera vizsgálatok. (Ibidam : p. 1023 — 1048.). — 26. U. a.: A bükkszéki mélyfúrások. (Földt. Int. Évkönyve XXXIV. 1940. p. 273 — 384.). — 27. U. a.: Oligocén és miocén foraminiferafaunák kiértékelése. (Vitaesti függelék a F. int. 1939-iki Évi Jelentéséhez, p. 24—42.). — 28. U. a.: Újabb adatok az egri oligocén rétegek faunájához . . . stb. (F. K. LXX1I.) 1942. p. 29— 39.L — 29. U. a.: A nógrádszakali tuíásmárga foraminiferái. (F. Int. Évkönyve XXX. p. 119 — 144.). — 30. U. a. és Teleki G.: A városligeti II. sz. mélyfúrás (Hídról. Közi. XX. 1940. p. 33 — 62.) — 31. Majzon László: Bükkszék és környéke oligocén rétegeinek foraminiferákon alapuló synthesise (F. I. Évi Jel. 1936 — 38-ról. p. 907 — 932.'. — 32. U. a.: Újabb adatok Sóshartyán és Szécsény vidékének oligocénkorú rétegeihez. (Ibidem : p. 987 — 1012.). — 33. Méhes Gyula: Oligocén ostrakodák a Rima és a Tárná vidékéről. (F. K. LXXI. 1941. p. 28 — 38.). — 34. U. a.: Buda- pest környékének felső oligocén oslrakodái. (Geol. Hung. Series Paleontologica. 16. Bp.t 1941.). — 34a. Méhes Kálmán: Földtani tanulmányok a dunabogdányi Csódi-hegy környékén. (Vitaülési függelék a F. Int. 1942-iki jelentéséhez, p. 1 — 36.). — 35. Noszky Jenő: Die Geol. Verháltnisse des mittleren Ipolytales. (Jahres- bericht dér Ung. Geol. Anstalt J. 1917 — 34. p. 115—126.). — 35b. U. a.: A Magyar Középhegység ÉK-i részének oligocén-miocén rétegei. 1 — II. (Annales Mus. Nat. Hung. XXIV. 1926. és XXVII. 1930.). — 36a. U. a.: Hont és Nógrád vármegyék geol. viszonyai. (Magy. megyék és városok monográfiája XVI. 1. — 36b. U. a.: Az egri felső Cattien molluskafaunája. (Annales Mus. Nat. Hung. XXX. 1936. Pars Min.- Geol. etc. p. 53 — 115.). — 37. U. a.: A kiscelli agyag molluskafaunája. I — II. (Ibidem: XXX1I-XXXI1I. 1939-1940. Pars Min.-Geol. etc. p. 19-146. és p. 1-84.). - 38. U. a.: A középső Galgavölgy és környéke geol. viszonyai. (F. I. Évi Jel. 1933 — 35-ről. p. 1479 — .). — 39. U. a.: A Cserhát hegység földtani viszonyai. (Magyar Tájak Föld- tani leírása. III. p. 1 — 283. Bp. 1940.). — 40. U. a.: Palaeogeographische Karten- skizzen als Beitrag zűr Kenntniss dér Entwicklungsgeschichte dér Tertiárs in Un- garn. (Annales Mus. Nat. Hung. XXXIV. 1941. Pars. Min. -geol. etc. p. 21 — 30.). — 41. U. a.: A dunabalparti hegyrögek környezetének geol. viszonyai. (F. I. *É. J. 1936 — 38-ról. p. 473 — 502.). — 42. U. a.: A Börzsöny hegység ÉNy-i lábának földtani vi- szonyai. (Ibidem : p. 503 — 520.). — 42. Pávai Vájná Ferenc: Jelentésem az 1936-i, fővároskörnyéki geológiai és hegyszerkezeti felvételeimről. (Ibidem : p. 329 — 342.). — 44a. Posewitz Tivadar: Iglóíüred környéke. (M. Kir. Földt. Int. Évi Jel. 1902-ről p. 48—57.). — 44b. U. a.: Ligetes környéke Ung megyében. (Ibidem : 1909-ről p. 46—47.). — 44c. U. a.: Az Avastól és Eperjestől nyugatra eső hegyvi- dék. (Ibidem: 1912-ről. p. 67.). — 45. telegdi Róth Károly: Infraoligocén denudatió nyomai a dunántúli Középhegység É-i peremén. (F. K. LVII. 1927. p. 32 — 41.L — 46. U. a.: A kincstári ásványolaj és földgázkutatás . . . (Bány. Koh. La- pok LXXII. 1939. p. 189 .'. — 47. Rozlozsnik Pál: Adatok a Buda-Ko- vácsi-i óharmadkori rétegeinek ismeretéhez. (F. I. Évi Jel. 1925 — 28-ról. p. 65 — 86.). — 48. U. a.: Geológiai tanulmányok a Mátra É-i oldalán. (F. I. Évi Jel. 1933 — 35- ről. p. 543 — 601.). — 49. U. a.: Csornád, Fót és Váchartyán környékének földtani viszonyai. (Ibjdem : p. 851 — 871.). — 50. Salamon János: Veresegyháza és Örszentmiklós környékének oligocén rétegei. (Bp., 19^ p. 1 — 25. A szerző kiadása.). — 51. Schmidt E. Róbert: A kincstár csonkamagyarországi szénhydrogén- kutató mélyfúrásai. (F. I. Évk. XXXIV. p. 1 — 216.). — 51b. Schmidt C. W.: 134 Noszky Jenő dr. Wörterbuch dér Geologie, Mineralogie und Palaeontologie. (Veit's Sammlung, Ber- lin, 1928.). — 52a. Se hr éter Zoltán: A kiskéri harmadkori szénterület föld- tani viszonyai. (F. 1. Évi Jel. 1933 — 35-ről, p. 285— 306.). — 52b. U. a.: A Bükkhegy- ség DK-i oldalának löldtani viszonyai. (F. 1. Évi Jel. 1933 — 35-ről, p. 511—526.'. — 53. U. a.: Nagybátony környéke. (Magyar Tájak Földtani Leírása 11. p. 1 — 154. Bpt. 1940.1. — 54. U. a.: A magyarországi alsó miocén elhatárolása és taglalása. (Vita- esti Függelék a F. 1. 1939-iki jelentéséhez, p. 14 — 23. Bp„ 1941.). — 55. U. a.: Bükkszék környékének földtani és hegyszerkezeti viszonyai. (F. I. Évi Jel. 1936 — 38-ról. p. 831 — 857.'. — 56. S c h w a r t z R.: Prispevek en geol. okoli Filakova, (Vestnik stat. geol. Ustava C. S. Rp. XIII . 1937. p. 26—34.). — 57a. Speyer 0.: Die Conchylien dér Casseler Tertiárbildungen. I — V. (Palaeontographica. IX.. XVI.. XIX. 1862 — 71.). — 57b. U. a.: Die Bivalven dér Casseler Tertiárbildungen. (Ab- handl. z. geol. Spezialkarte dr. Preussen. II.). — 58. Staub Móricz: A radácsi növényekről. (M. kir. Földt. Int. Évk. IX. p, 67 — 75.). — 58b. Strausz László: Facieskunde (M. kir. Földt. Int. Évk. XXVIII. 1928. p. 172—272.). — 59. Szentes Ferenc: Jelentés az 1934 — 35-ben a Mátra É. oldalán végzett geol. felvételekről. (F. I. Évi Jel. 1 933 — 35-ről. p. 621—636.). — 60. U. a.: Jelentés Pétervására és Sal- gótarján közti területen végzett, részletes geol. felvételekről, (lbidem : 1936 — 38-ról. p. 949 — 952.'. — 61. Teppner W.: Lamellibranchiata tertiaria. 1 — 2. (Fossilium Catalogus 1. Pars 2, et 15.). — 62. Vadász Elemér: Szénképződés, hegykép- ződés és bauxitkeletkezés Magyarországon. (Bány. Koh. Lapok LXill. 1930. p. 213 — 220.). — 62b. U. a.: A Mecsek hegység. (Magyar Tájak Földtani Leírása. 1. F. Int. Kidv. 1935. p. 1 — 180.). — 63. U. a.: Kőszénföldtani tanulmányok. — 64. V e n d 1 Aladár: A városligeti új áitézi kút. (Term. Közi. LXX. 1938. p. 273 — .). 65. Vendl Miklós: Uber die geol. Verháltnisse dér Umgebung von Nézsa. (A soproni Bány. Koh. Oszt. Közleményei IX. 1938^ p. 322—370.). — 66. V e n z o S.: La fauna cattiana della Glauconie Bellunesi. (Memorie Univ. di Padua. XIII. 1937.). 67a. Vitális István: A salgótarján-egercsehii szénmedence... stb. (M. Tud. Akad. Értesítő L1I. 1935. p. 287 — .). — 67b. U. a.: Magyarország szénelőfordulásai. (Sopron. 1937. p. 1 — 407.), — 68a. Vitális Sándor: A békásmegyeri új ártézi kút. (Hidr. Közi. XV. p. 172—181.). — 68b. U. a.: Újabb hidrogeológiai adatok Sal- gótarján és környékéről. (Hidr. Közi. XIX. 1939. p. 47 — 61.). 69. U. a.: Földtani meg- figyelések a salgótarjáni medencében. A következő alakokat találtam itt : Rotalia beccarii L. Echinoidea-tüskék + Arca diluoii L k. Ostrea digitalina D u b. Lucina miocaenica M i c h t. + Cardium paucicostatum S o w. -f- Meretrix islandicoides L k. -}- Neritina picta Fér. -f- Turritella partschi R o 1 1 e. -f- Cerithium pictum B r. + Nassa schönni H. et A u. + Nassa dujardini-schönni-átmenetek. + Nassa miocaenica M i c h. A kereszttel jelölt alakok Várpalotán is megvannak ; a Mecsekre új előfor- dulások a Cardium paucicostatum és a Turritella partschi. Ezen utóbbi alak- nak (II. tábla, 1 — 3. ábra) önálló faj-jellege kétes lehét, hiszen a Turritella turris- tói csak igen csekély mértékben tér el (hegyesebb, karcsúbb volta ál- tal s azzal, hogy 6 spirális vonal díszíti az egyes kanyarulatokat, míg a T. turrison rendesen 5 vonal van), de a mecseki és várpalotai példányok közt teljes az egyezés. (A Mecsekben egyébként gyakoribb a típusos T. turris ; ez Várpalotán hiányzik. F r i e d b e r gnél T. turris var. sexcincta F r i e d b. néven szerepel hatbordás változat ; 4., p. 329.) E lelőhelyen tömegesen fordulnak elő a Cerithiumok és a Lucina, mely azonban túlnyomóan apró darabokra van törve, annyira, hogy e jelenség magyarázatául molluszkaevő tengeri állatok (pl. rákok) munkájára kell itt gondolnunk (1. 9.), mert pl. „hullámveréséről szó sem lehet. A tárgyalt pécsváradi és púspöklaki két, egymáshoz közel álló fáciesú képződmény molluszkáinak 72%-a megvan Várpalotán. S zalai említi (24), hogy a mecseki hidasi (egyesek által helvét korúnak tartott) fauna molluszkáinak 30%-a van meg Várpalotán ; ennek alapján korlátozott paleo- geografiai összefüggést tételezett fel a két terület közt. Ha a várpalotai faunát összehasonlítjuk a mecseki slir közvetlen fe- dőjét képező, tehát a felsőmediterránnak aránylag mélyebb helyzetű réteg- csoportjával, azt látjuk, hogy a Mecsek ÉNy-i részéből (20, p. 184, 185.) fajra meghatározott 31 molluszkum közül csak 7 van meg biztosan Várpalotán, 3 kétesen, tehát kb. szintén 30 %. Ellenben a kétségtelenül magasabb felső- mediterrán (torion) lajlameszek molluszkái közül i(ill. az idézett munkám- Mediterrán kövületek Baranyából és Várpalotáról 139 bán felsorolt 12 lelőhelyen) 32 fajból 10 biztos és 4 kétes egyezés mutat- kozik Várpalotával (43 0 „). vagyis jelentősen nagyobb az egyezés, mint az előbbi, mélyebb felsőmediterrán esetében. Ezt természetesen nem lehet ér- vül hoznunk fel a várpalotai képződmény törtön kora mellett : ez egysze- rűen csak azt bizonyítja, hogy a várpalotai képződmény fáciese erősebben eltér a Turritellás-Corbulás agyagokétól, mint a lajtamészétől. Nem csekély azonban az utóbbitól való eltérés se : az egyező fajok általában azok, me- lyek a lajtamészben ritkábbak, mint más (homokos-agyagos) felsőmediterrán fáciesekben, ellenben hiányoznak Várpalotáról a mecseki lajtamész legjel- lemzőbb formái, mint Pederi leylhaianus, P. latissimus, Cardium discrepans, Trochus pcituhis. A most ismertetett két új baranyai fauna 72 %-os egyezése Várpalo- tával már sokkal többet mond, főleg ha tekintetbe vesszük azt, hogy még így se teljesen azonos fócieseket hasonlítottunk össze : a homokos part (pl. Várpalota) rendesen gazdagabb, változatosabb faunát tartalmaz, mint az agyagos-iszapos üledék. Már pedig a mecseki mediterránból igazi litorális homokot nem ismerünk (ennek oka talán az lehet, hogy a mecseki felső- mediterrán regressziós, nem pedig transzgressziós jellegű volt). Ennek a fácie'.beli, nem pedig korbeli eltérésnek a következménye az, hogy a gaz- dag várpalotai faunának több igen jellemző vezéralakja is hiányzik a Me- csekből ; ezek közül kettő (Arca pseudobarbata és Crassatella moravica) korra nem jellemző, Drillia allionii határozottan törtön alak, Meretrix rau- lini a grundinál is idősebb képződményekben fordul elő, csupán három várpalotai vezéralak, Rimella decussata, Nassa haueri és Genota elisae tekinthetők a „helvétikumra“-ra többé-kevébbé jellemzőnek (természetesen csak akkor, ha Grund helvéciai korát előre feltételezzük). Kövületek Várpalotáról. Várpalotáról 1937-ben gyűjtöttem a Maort számára végzett térképezés alkalmával kövületeket s az onnan eddig leírt alakokon kívül a következő 30 fajt határoztam meg. Schizoporella sp. Scrupocellaria sp. Crisia edwardsii Idmonea disticha G f. + Nucula nucleus L. + Limopsis anomala E i c h w. -f- Pinna pedinata L. var. vindobonensis S a c c o Cardita scabricosta M i c h t. (= crassa L k.) + Cardita partschi M ü. Crassatella moravica Horn. + Cardium papillosum P o 1 i + Meretrix (Pitaria) islandicoides L k. -f Meretrix (Pitaria) italica D e f r. + Venus basteroti D e s h. 140 Strausz László dr + Solenocurtus candidus R e n. Nerita martinicma var. satana Bon. + Turritella partschi R o 1 1 e Solarium carocollatum L k. Calyptraea deformis L k. Crepidula gibbosa D e f r. + Natica catena d. C. -f- Cypraea fabagina (sensu lato) Fasciolaria burdigalensis B a s t. Murex crassilabiatus H i 1 b. Terebra acuminata Bors. + Terebra neglecta M i c h t. Terebra lapugyensis H. et A u. Clavatula oindobonensis P a r t s c h Genota elisae H. et A u. + Conus brezinae H. et A u. A 26 molluszkum közül 14 (+ jelzésű) megvan a mecseki mediter- ránban is. A felsorolt vá'lamennyi faj (az egyetlen Fasciolaria burdigalensis kivé- telével) megvan a tortonban, ellenben több alak, pl. a felsorolt Terebrák, a helvétikumból hiányoznak (ill. nagyon ritkák) s erősen számba jönnek a helvét kor ellen. Az egyes formákhoz a következő megjegyzéseket fűzhetjük : Cardita scabricosta Micht. (II. tábla, 12. ábra). Egyetlen kitűnő magatartású példányom biztosan meghatározható ; kü- lönösen érdekes a hátsó felső oldal torzulásszerű — de állandó faji jelleg- nek tekinthető — egyenetlensége ; azonban ez a faj esetleg a C. crassa- ba bevonható. A „ oindobonensis “ név (1. S a c c o, 1., vol. 27. p. 8.) szerin- tem felesleges. Cardium paucicostatum Soio. Várpalotáról már S z a 1 a i felsorolta (23) : itt elég gyakori, míg a Mecsekben ritka. Mint kis-bordaszámú tüskés alak a Cardium turo- n/cum-tól (az utóbbinak nagyobb bordaszáma alapján) jól elválasztha- tó ; felszíni díszítésűk, a bordák és bordaközök mikroszkóppal látható fi- nom vonalkázása azonban teljesen egyforma. A C. michelottianum-tól e faj alig különböztethető meg (kerekebb körvonalú) ; S a c c o szerint a Hör- n e s-féle alak (1., vol. 27. p. 37.) helyes neve C. michelottianum var. uin- dobonense Sacco; a C. paucicostatum azonban ettől a változattól se tér el élesebben. Crassatella morauica Horn. (II. tábla, 18 — 22. ábra) Koncentrikus vonalkázottsága valamivel gyengébb, mint ahogy H ö r- Mediterrán kövületek Boranyából és Várpalotáról 141 nes (6. p. 260, tab. 34, fig. 12) feltünteti, a búb alatti horpadások erőseb- , bek. E fajba vonandó be a Crassatella concentrica var. transdanubica * S z a I a i (25. p. 267.) Meretrix (Pitaria) islandicoides Lb. Ez a Mecsekben vezérszerepet játszó alak rendkívül ritka Várpalotán ; ennek oka azonban nem korbeli vagy paleogeográfiai, hanem fáciesbeli eltérés : a Mecsekben sincs meg (ill. igen ritka) e faj a sekélyebb vagy elegyes-vízi behatást mutató faunákban, míg a valamivel mélyebb tengeri (főleg agyagos) rétegekben a Mecseken kívül is igen elterjedt. Meretrix ( Pitaria ) italica Defr. (II. tábla, 16, 17. ábra) Variabilitását és a rokon formák nomenklatúrái kérdéseit tárgyalja Kautsky (10. p. 159 — 160). Valóban nehézzé teszik a P. chione, P. italico és P. erycina megkülönböztetését a gyakori átmeneti alakok, főleg a kör- vonal és a felszín díszítettsége (koncentrikus bordázás) tekintetében ; nem egyforma azonban az egyes alakoknál az első oldali-fogak helyzete sem. A várpalotai faunában csak juvenilis példányokat találtunk eddig a P. italica alakköréből, de van köztük néhány, amelyik nehezen egyeztethe- tő a három említett fajtípus akármelyikével is. Leírása : Sima felületű, megnyúlt elliptikus körvonalú, kevéssé domború, kis- termetű alak; búbja kevéssé becsavarodott, a teljes hosszúság első 1 3-ába esik. Zára : (a fogak számozásában C o s s m a n n — P e y r o t-t követem) a jobb teknőben erős / kardinális fog, közel előtte vékony lemezszerű 3a, mögötte távolabb hajló kissé bemetszett (szinte dupla élű) 3b, a 3a előtt kevéssel (annak alsó harmada előtt ! !) mély gödör a II oldali fog számára, felette gyenge I, alatta erősebb III. A balteknőben vékonyabb 2a, szélesebb 2b, hosszú 4b ; a 2a alsó harmada előtt (közel ! de nem érintkezőén) ke- resztben kevéssé nyúlt erős II. oldali fog. A P. chione juvenilis példányaitól eltér szabályosabb ellipszis-alakja s II oldali fogának helyzete által : a várpa- lotai alaknál a 2a-hoz viszonyítva (annak alsó része előtt) kb. derékszög- ben áll a II, míg a típusos P. chione-nál feljebb és ferdébben áll az oldali fog. Az oldali fog tekintetében a P. italica típustól nem igen tér el, de la- posabb és megnyúltabb a várpalotai változat. — A Meretrix raulini- hez igen hasonlít : kb. egyező nagyságú, hasonló körvonalú (csak a hátsó kör- vonal-megtörtség és kiszögelés hiányzik alakunknál) s teljesen egyező a záruk. Eltér még a Meretrix raulini- tői abban, hogy felszíne teljesen síma, míg a Meretrix raulini-n legalább nagyító alatt mindig látható lapos koncen- trikus bordázás ill. vonalazás. Az ábrázolt példány méretei : hossza 9'8, szélessége 6'7, vastagsága (mélysége) (egy teknőé) 2‘5 mm. Venus (Circomphalus) plicata Gmel. (II. tábla. 27, 35—38. ábra) E faj várpalotai példányai is elég nagy változatosságot mutatnak, de általában ovális körvonalúak és meglehetősen laposak, hiányzanak itt a 142 Slrausz László dr. háromszögletes körvonalú és az erősen duzzadt (vastag) példányok. K a u t s- ky (10., p. 203) a tortonikumra jellemzőnek tartotta a „V. plicata var. ro- m tundior Kautsky“ változatot, a helvétikum alakjának a „V. plicata var. grundensis Kauts k,y“ változatot. Várpalotán e két alak egyike sincs meg teljesen Kautsky leírásának megfelelő jellegekkel ; azonban a fiatal pél- dányok (II. tábla, 35 — 38.) inkább a „var. grundensis," az idősebbek (II. tábla, 27. ábra) inkább a „var. rotundior“ vonásait mutatják, főleg a bor- dázat tekintetében. Ennek alapján a Kautsk y-féle két változatot nem- csak korra, de még fáciesre se tartom jellemzőnek, se rendszertanilag kü- lönállónak. Venus (Clausinella) basteroti Desh. (II. tábla, 23. ábra) Elkülönítése a V. scalaris- tói bizonytalan. A V. scalaris bordói egész lefutásukban egyenletesek lennének (s e faj a tortonikumra lenne jellemző Kautsky szerint), míg a V. basteroti bordái hátsó részükön megtörné- nek s vékonyodnának; ez a helvétikum alakja lenne (10). Ezzel szemben több hazai mediterrán területen (a Cserhátban, Mecsekben és Várpalotán is) azt figyeltem meg, hogy e két forma egymás felé folytonos átmenetekkel van összekötve s a legritkább a típusos szélsőséges alak ; így a grundi-tor- ton kor-megkülönböztetésre ezt se tartom számottevő adatnak, azonban a rendelkezésemre álló aránylag kevés anyag miatt nem merem e kérdést eldön- töttnek tekinteni. A II. tábla 24. ábra a V. basteroti és V. scalaris közti átme- neti jellegű példányt mutat, a II. tábla 25. ábra pedig a V. vindobonensis- nek egy olyan változatát, melynek felsőbb (búb közeli) bordái erősen emlé- kezetnek a V. basteroti — V. scalaris alakkörre. Venus (Clausinella) vindobonensis May. (II. tábla, 26, 28-34, 39, 40. ábra) Körvonala általában háromszögesebb, mint a V. plicata-é, bár akad elég kerek, a V. plicata-ra emlékeztető (II. tábla, 33. ábra), vagy elliptikus (V. haidingeri- szerű, II. tábla, 28. ábra) forma is. Bordázatára jellemző, hogy a búbrészen ritkásan álló nagyobb bordák közt helyezkedik el több gyengébb borda, míg lejebb ' egyenrangú, sűrűbben álló bordók következ- nek s ezek közt sok az elágazó (bifurkóló). A II. tábla 31 — 31. ábrái mu- tatják, hogy a kétféle bordázat a teknő különböző nagy részét foglalja el, néha (33. ábra) majdnem az egész teknőn a V. plicataéra hasonló (fő- és mellék-) bordázatot látunk. Azonban ezek a bordák is általában tompák („hurkák"), a V. plicata éles lemez-szerű főbordóitól meglehetősen eltérnek. Az alsóbb héjrész bordáinak bifurkálósa is olyan jelleg, amely a két faj megkülönböztetését megkönnyíti — bár a V. plicata egyes bordóinak bi- furkólása is előfordul ritkán. Egyes V. uindobonensis példányok (erős ritkós bordókkal) nagyon közel állanak a V. basteroti — V. scalaris alak- körhöz (pl. II. tábla, 25. ábra). Nem áll fent azonban lelőhelyükön a V. plicata és V. uindobonensis zára közt feltételezett különbség : a bal teknő első kardinális fogónak (2a) Mediterrán kövületek Baranyából és Várpalotáról 143 alsó vége előtt (vele majdnem összefüggően) elhelyezkedő oldali-fog csöke- vény nemcsak a V'. plicata- nál van meg, hanem a V. vindobonensis-nél is. Több lelőhely anyagának összehasonlítására lesz szükség ahhoz, hogy e faj kapcsolatait tisztázzuk. Nem tartom valószínűnek, hogy itt V. plicata és V. vindobonensis közti hibridekről lenne szó, mert a feltételezhető két összetevő egyikét (az oldali-fog nélküli típusos V. vindobonensis-t) egyálta- lán nem találtam Várpalotán. Rokon alak a V. haidingeri is ; esetleg a II. tábla 28. ábráját lehetne ehhez sorolni. Solarium carocollatum Lk. Díszítése (a kanyarulatok felső oldalán 4 spirális vonal, melyek közül a második gyengébb ; ez példányomon is jól látható) könnyen elválasztha- tóvá teszi a Várpalotáról mór felsorolt (S z a 1 a i 23) S. simp/extől. Natica catena da Costa (= N. helicina Br.) (II. tábla, 13. ábra). Egyetlen példányban van meg itt ez a mélyebb tengeri felsőmediter- rán üledékekben gyakori faj s ez a példány is erősen koptatott (mint a fény- kép is mutatja, főleg az utolsó és utolsóelőtti kanyarulat érintkezési varra- 'ónól). Valószínűnek tartom, hogy itt másodlagos helyén találtuk e fajt (ill. e példányt) s azt talán egy molluszkaevő állat hozhatta ide. Fasciolaria (Euthriofusus) burdigalensis Bast. (II. tábla, 10, 11. ábra) Példányaink aránylag kicsik, fiatalok s ezért tüskésebbek a típusos idős példányoknál (pl. Hörnes ábráinál) s ezért jelentkeznek a tüskék az utolsó kanyarulaton aránylag mélyen s ezért a tüskesornál legkiugróbb e kanyarulat (s alatta elég hirtelen, elég egyenesen szögellik be az oldalvo- nal), míg az idős, normális példányokon — amilyeneket Várpalotán nem találtam — - a tüskék a kanyarulat felsőbb részén vannak (közelebb a var- ratvonalhoz) s a tüskék alatt még elég duzzadt, kerekded az utolsó ka- nyarulat oldalvonala. Az egri, Telegdi Róth által leírt involútabb változattól már lényegesebben eltérnek példányaink. A B e 1 1 a r d i-nál (1„ vol. 4, p. 7.) leírt változatok szerintem a faj típusától nem különíthetők el. Mwex crassilabiatus Hilb. (II. tábla, 14. ábra) A M. sublavatus- hoz kétségtelenül igen közel álló, de tömzsi termete s erősen megvastagodott külső ajka által attól megkülönböztethető faj. Ez az alak is egyike azoknak, melyek a várpalotai és stájer (pl. st. floriani) felsőmediterránnak meglepően erős rokonságát mutatják. 144 Strausz László dr. Murex aff. craliculatus L. (11. tábla, 7, 8. ábra) Ugyanazon alak van meg Várpalotán és a Szászvölgyben, valamint Hidason (Hörnes-Auinger, 7., tab. 31. fig. 4.) is; igaz, hogy az illető alakok a faj típusától kissé eltérnek, s így nem biztos, hogy új név nem illeti-e meg őket (ezt a példányok kis száma és a variabilitás határainak tisztázatlan volta miatt nem lehetett egyelőre eldönteni), de egymás közti egyezésük kétségtelen. Az ábrázolt példány (11. tábla, 78. ábra) nem Várpa- lotáról, hanem a pécsváradi Szászvölgyből való. Terebra neglectci Micht. (11. tábla, 4. ábra) Várpalotán ritka ; más lelőhelyeken igen változatos : a bordázat hol erősebb, hol gyengébb s a bordákat felső és alsó részre osztó spirális vo- nal (bevágódás) a kanyarulatok felső V4-étől majdnem a kanyarulatok kö- zepéig letolódhat. Terebra acuminata Bors. (II. tábla, 5. ábra) Feltétlenül bele kell foglalni e faj keretébe a Terebra transyhanica H. e t Au. alakot is ; a kettő közti különbség (a bordázottságnak a búb- tól lefelé többé vagy kevésbbé mélyen való eltűnése) csak egyedi, nem is varietas-különbség. A lényeges jellegek : a méretek, a rendkívül karcsú (he- gyes) termet, az egyes kanyarulatok S-alakú (fent dúzzadt, lent kivájt) ol- dalvonala, az erős S-alakú növendékvonalak teljesen egyeznek a T. acumi- nata- és T. transyhanica- nál. Terebra lapugyensis H. et Au. (II. tábla, 6. ábra) A felső, de főleg az alsó csomósor erőssége változó. Van olyan pél- dányom is, mely szinte átmenetnek tekinthető az előző faj (T. acuminata- transylvanica) felé s feltételezni engedi, hogy a T. lapugyensis csak vari- etasa a T. acuminata-nak. Ez esetben persze abszurdnak kell tekinteni a két faj különböző genus-ba (Terebra és Myurella) való sorolását. Clavatula vindobonensis Partsch. A mecseki felsőmediterránban meglevő (általában közönségesebb) C. jouanneh-től csak igen kis mértékben (finom spirális vonalazása állal) tér el ; egyetlen példányt találtam Várpalotán. Genota elisae H. et Au. Egyik leggyakoribb csigafaj Várpalotán s itt nem mutat különösebb változékonyságot. Kétségtelen azonban, hogy a régi G. (Pleurotoma) rumosa faj újabban megkülönböztetett változatai egymástóf nem válnak el élesen, egymásba mind átmennek ; s ha a G. elisae alak leggyakoribb is Grundon, kisebb példányszámban megvan egyes osztrák torion lelőhelyeken és La- Mediterrán kövületek Baranyából és Várpalotáról 145 pugyon is. így ez az alakkör se erősíti meg a grundi-torton elválasztás le- hetőségét. Feltűnő, hogy a Várpalotán és a Mecsekben egyaránt meglevő formák legnagyobb része (különösen az általánosságban ritkának tekinthető fajok esetében feltűnő ez !) az erdélyi Lapugyon és a stájerországi „grundi" lelő- helyeken is megvan (1. Szalai 23. p. 338 is). Kézenfekvő az a gondolat, hogy a tengerek összeköttetése Várpalota és a Mecsek közt Ny felé Stájer- országon, K felé Lapugyon át nyílhatott ; a közvetlen (É-D-i) összeköttetést (S z a 1 a ival egyetértve, 24) magam sem tartom valószínűnek. A grundi szint kérdése. A várpalotaihoz hasonló felsőmediterrán faunák stájerországi előfor- dulásait régebben grundi korúaknak tartották, pl. St. Floriant-t (H i 1 b e r, 5), W i n k 1 e r azonban újabban (27. p. 392) tektonikai érvek alapján már a lortonikumba sorozta a st. floriani rétegeket. Ez is fontos adat Várpalota helvét kora ellen. Mindezek alapján igazoltnak látom azt a többször hangoztatott véle- ményemet, hogy nem tudunk a Dunántúlon jól jellemzett helvét korú üledé- keket (a slirtől eltekintve!) a tortonikummal szembeállítani s így a Dunántúlon csak egységes felsőmediterránról beszélhetünk. Nehezebb és messze kiható kérdés azonban az, hogy létezik-e egyáltalán valahol is két felsőmediterrán emelet. Franciaországra vonatkozóan a közismert irodalmi adatok alapján nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ott sincs két egymásra települő biztosan elválasztható felső mediterrán szint. Az osztrák grundi réte- geknél se lehet szó település alapján „alsómediterrán és törtön közti" hely- zetről (1. előbb, 8). S i e b e r a grundi fauna őslénytani elemzése alapján (14) számos érvvel igyekezett Grund önálló szint voltát bizonyítani, ezekből azonban éppen az derül ki, hogy milyen csekély különbség van „a grundi" és „törtön" jellegű felsőmediterrán közt Ausztriában is. S i e b e rnek a kor- különbség mellett felhozott érvei kivétel nélkül magyarázhatók fácieskülönb- séggel is. Pl. ha azt mondja, hogy néhány faj „ritkábbá vált" a grundi kor óta : ezt úgy is mondhatjuk, hogy ritkább volt a parttól távolabbi agyagos és a meszes fáciesben. Ugyanígy értelmezhetjük természetesen azt is, hogy egyes alakok variábilisak voltak „régebben", a grundi rétegekben, mint „újabban" a bádeni agyagban : az illető fajok variabilitását nemcsak az időkülönbség, hanem a grundi partközeli, kissé édesvíz-hatásoktól is be- folyásolt fácies is fokozhatta. Vagy pl. ahelyett, hogy egyes, a grundi idő- szakban „még" parti életmódot kedvelő alakok „később" a mélybe húzód- tak le, mondhatjuk azt is, hogy az illető alakok megéltek (egyszerre) a grundi parti és bádeni mélyebbvizi fáciesekben is. A „grundi-időszak" és „torton- időszak" közti hőmérsékletkülönbség (az idő folyamán beállt hülés) megkí- sérelt bizonyítása semmitmondó. Nem ellentmondhatatlan S i e b e r megálla- pításai közül az se, hogy a grundi fauna alakjainak variabilitása nagyobb s a „törtön" faunáké csekélyebb ; nagyon lehetséges, hogy a törtön emeletbeli, fő- leg lajtamészkő-fáciesű képződmények alakjai is változatosak, csak általában 146 Strausz László dr. rosszabb megtartási állapotuk következtében variabilitásuk nem olyan szem- beszökő. Míg a grundi homokból a paleontológus tömegesen szedi és viszi a laboratóriumba a szebbnél-szebb molluszkumhéjakat, addig a lajtameszekben a geológus a helyszínen megállapítja egy-két jól ismert, jellemző vezéralak je- lenlétét kőbeleikből. — A mind Grundon, mind a „torton“-ban jelenlevő közös formák leírt önálló grundi (idősebb) változatait teljes szkepszissel fogadom. Mé- rések tudtommal ezekre vonatkozóan nem történtek; pedig az egymásba át- menő formák értékelése másképen, mint mérések és számítások alapján, nem történhetik. Ha azonban ilyen átmenő változatokat mérésekkel és számo- lással (variáció-statisztikával) ellenőrzünk, rendesen azt az eredményt kap- juk, hogy a két szélsőséges típus, melyek nevet kapnak s melyekkel egy szintet jellemezni akarunk, igen ritka, míg a névtelen, szereptelen átmenet rendkívül gyakori ; holott kézenfekvő, hogy a faj (vagy változat) határát nem húzhatjuk a gyakorisági görbe hullámhegyén át. — Természetesen nem le- het várpalotai variábilitásvizsgálatok alapján eldönteni a (nyilván gazdagabb és jobban begyűjtött) klasszikus osztrák lelőhelyek szintezését, ill. ottani kö- vületek meghatározásainak, elkülöníthetőségének kérdését. Azonban sztratig- rafiai kérdésekben bizonyítéknak nem fogadhatunk el olyan őslénytani „mikro“-különbségeket, melyeket mérésekkel és variációs statisztikai szám- adással nem ellenőrizhetünk. A régi jó, tág fajkeretek megállapíthatók vol- tak „szemre" is, de a „modern", túlhajtott aprólékos elválasztásokat csak igen pontos számszerű vizsgálatok tehetik elfogadhatóvá ; ez pedig az esetek többségében elmaradt. Amint kétségbe vonhatjuk az újabb (sőt már a kb. fél évszázados) paleontológiái irodalom aprólékos faj-elkülönitéseinek jogosságát, ugyanúgy, sőt fokozottabb mértékben gyanúval kell fogadnunk a molluszka-genuszok állandó szaporításának (ill. új és új genuszok, algenuszok felállításának) értelmét. A mesterkélten szétszaggatott genusz fajai közt nem egy esetben ott jelentkezik fokozatos átmenet (s így nyilvánvalóan legközelebbi rokonság, esetleg azonosság), ahol az új algenuszok határa van, s így egyetlen (kissé tágabb értelemben vett) faj könnyen két genuszba sorolandónak bizonyul (pl. a Terebra acuminata é$ Myurella lapugyensis, 1. előbb.) Hasonló ab- szurdumok következtében mondtak le újabban a régi jó Melanopsis- genusz. nak 4 — 5 rossz új genuszra való széttagolásáról is. A tapolcai homokos felsőmediterrán képződmények helvét koráról (25) természetesen nem lehet szó akkor, ha a várpalotai faunát nem tekintjük helvétnek. A herendi Cerithiumos agyag-homok korbeli egyezése a várpalo- taival majdnem kétségtelen ; különösen feltűnő Cerithiumaik egyforma válto- zékonysága. M a j z o n is (szives szóbeli közlése alapján idézem) „torton“- jeflegeket állapított meg a Herenden található kevés foraminiferán. A báni felsőmediterránt régen „grundi korú, bádeni agyag fáciesű képződményének minősítettem (16). A fauna túlnyomó része jellemző a bá- deni agyagra, igen kevés alak tekinthető „grundi“-nak, de köztük a Pleuro- desma Megeri nagyon jellemző kagylófaj Grundon és Bánon is igen gya- kori, míg a „tortonikum"-ból hiányzik. Ha azonban a fent elmondot- tak alapján kétségbe vonjuk Grund önálló szint voltát, úgy Bánon is Mediterrán kövületek Baranyából és Várpalotáról 147 egyszerűen a bádeni és grundi faunatípusok egy érdekes keverődési lehe- tőségét regisztrálhatjuk s eggyel csökkenthetjük a „speciálisan grundi" fajok számát. Hiányos-e a dunántúli neogén rétegsor ? Hangsúlyoznom kell, hogy nem csupán nomenklatúra kérdése, nem egyszerűen névbeli eltérések kiélezése az, ha egy-egy emelet vagy szint ellen harcolunk. Míg a nem helytálló őslénytani keretek felállítása lényegében csak nehezíti a meghatározásokat, addig a nem létező sztratigrafiai keretek használata lényeges paleogeográfiai és tektonikai tévkövetkeztetésekre ad alapot. Az itt feltüntetett (s általam támadott) neogén szintbeosztás (a táb- lázat első oszlopában) a geológiai irodalomban szerepeltek közül talán még nem is a „legszintdúsabb" : levantei kavics U. wetzleri szint bazalt kitörések eróziós időszak felső pannónikum alsó pannónikum meotiszi emelet kerzonézoszi em. beszarábiai em. volhiniai em. tortonai em. helvéciai em. levantei felső pannonjai alsó pannonjai szarmata felső mediterrán A második oszlopban a függőleges vonalkázás jelenti a szedimentum- képződést, az üresen hagyottaknak idejében (egyes geológusok felfogása szerint) nem lett volna üledékképződés a Dunántúlon, ill. a Dunántúl leg- több részén. A WefzZeri-szint előtti és bazalt kitörések előtti denudációs idő- szakot Szádeczky tételezte fel (26) ; a meotiszi rétegeknek Sopron kör- nyékén lehetne Vitális I. szerint bizonyos átmeneti helyzetük a szarma- 148 Slrausz László dr. tikum és pannónikum közt, míg legtöbb helyen hiányoznának ; a kerzonézoszí emelet hiányzik pl. S ü m e g h y szerint, esetleg pannón-fáciesben fejlődött ki Schréter és Gaál szerint ; a beszarábikumnak legfeljebb az alsó- része van meg (brakk-vizi, pl. Cerithiumos fáciesben) Schréter szerint (13); a tortonikum hiányáról lehet még legkevésbbé szó ott, ahol a Dunántúlon egyáltalán mediterrán üledékeket találunk, de mindenesetre Várpalota köz- vetlen környékén kimondottan nem állapították meg tortonikum jelenlétét a helvéciainak tartott kövületdús homok és a szén-képződmények felett, legfel- jebb hallgatólagosan feltételezték. Az egyes felfogások szerint három, vagy négy nagyobb időbeli megszakításnak is kellene lennie a fiatal harmadkori rétegsorokban (a vonalkázatlan osztályok az üledékképződés hiányát jelente- nék) s ennek megfelelően ismételt nagy arányú transzgressziókat és regresszió- kat kellene feltételeznünk. Ha ellenben helytállók a sztratigrafiai beosztás azon változtatásai, ill. egyszerűsítései, amelyek mellett most és utolsó két évi több előadásomban állást foglaltam, akkor nemcsak a betöltöttnek (üle- dékképződések idejének) tartott kor-beli keretek száma csökken, hanem elmaradnak a rétegsor azelőtt feltételezett, nagy hé- zagai. Ha törtön, vagy az egységes elválaszthatatlan felsőmediterrán van meg Várpalotán, Herenden, s Balatonbogláron, akkor a Dunántúl ezen ré- szén se új transzgresszió hozza a szarmatát. Cerithiumos meszeinkben sze- rintem (22) megvan az egész volhiniai és beszarábiai emelet is ; az orosz- országi és romániai kerzonézoszí és meotiszi emeletek egykorúságát (tehát e nevek szinonim voltát) a DK-európai olajgeológusok ez év júnusában Budapesten tartott értekezletén igyekeztem bizonyítani (21) s általános he- lyesléssel találkoztam (15). Itt is elesik tehát egy olyan emelet, amely min- dig rést jelentett a réteg-egymásutánokban, ill. melyet komplikált, nem bizo- nyítható elméletekkel kellett eddig áthidalni. A meotikum és alsó pannónikum, a pontikum és felsőpannónikum egykorúsága már elég általánosan elfoga- dott, 1. pl. K r e j c i - G r a f munkáiban is. (Magam felvetettem annak a lehe- tőségét is, hogy az alsópannón és felsőpannón megszokott elhatárolása csak a medenceperemi üledékekre vonatkozóan esik egybe a romániai meotiszi- pontusi határral, ellenben a rtiedencék parttól távoli üledékeiben alsópanno- nunk — a szokott elhatárolás mellett — túlnyúlik felfelé a meotikumon és tartalmazza még a pontikum alsó részét is.) A felsőpannónikum és Unió wetzleri-s rétegcsoport egykorúságára Winkler v. Hermádén követ- keztetett (28) : magam feltétlenül csatlakoztam Winkler véleményéhez s újabb érveket is sorakoztattam ezen párhuzamosítás mellett, valamint cá- folni igyekeztem a feltételezett (26) bazalt-kitörés előtti eróziós periódus léte- zését. — Ilyen megvilágításban azonban teljesen eltűnnek a dunántúli neo- gén (valószínűleg azonban az egész magyarországi fiatal harmadkor) újab- ban egyes szerzők által feltételezett rései és visszaérkeztünk a múlt század második felében megalapozott aránylag egyszerű, ténylegesen látható, nem- csak komplikált elméletekkel támogatható sztratigrafiához. Az út ide vissza bajosabb, mint „előre" s a maradiság és primitívség önként kínálkozó vádjai ellen szükség volt igen részletes, aprólékos paleontológiái és összesen igen nagy területet felölelő geológiai vizsgálatokra ; közel négyszáz dunántúli neo- Mediterrán kövületek Baranyából és Várpalotáról 149 gén fauna feldolgozása nélkül nem is mertem volna ezen „hátráló lépések" ódiumál vállalni. Mély hálával tartozom főnökömnek, dr. Papp Simon bányaügyi főtanácsos úrnak, a Maori vezérigazgatójának, mert lehetővé tette számomra közvetlenül gyakorlati célú geológiai térképező munkám mellett ilyen tisztán elméleti értékűnek látszó részletvizsgálatok végzését. Valójában ezek eredménye a tudományos nyersolajkutatás szempontjából is (pl. a réteg- sorok kontinuitásának, százazföldi periódusok közbeékelődésének kérdése tekintetében) elsőrendű fontosságú. IRODALOM - SCHRIFTTUM. 1. Bellardi el Sacco: I molluschi téri. dél Piemonte e della Liguria. Torino, 1872 — 1904. — 2. CossmannM. et Peyrot A. : Conchologie néogé- nique de l'Aquilaine. Actes Soc. Linn. Bordeaux 65. etc. — 3. D o I I f u s G. F. : Une coquille remarquable des Faluns de l’Anjou. Bull. Soc. d’Études Scient. d’An- gers. 1887. — 4. Friedberg W. : Mollusca Miocenica Poloniae. 1911 — 1928. — 5. H i 1 b e r V. : Neue Conchylien aus den miltelsleierischen Mediferranschichten. Sitzungsber. d. k. Akad. d. Wiss. Wien, Math. Nat. wiss. Cl. 79. I, 1879. — 6. Hörnes M. : Die fossilen Mollusken des Tertiárbekens von Wien. Abhandl. k. k. geol. Reichsanst. 3, 4.. 1856, 1870. — 7. Hörnes R. — Auinger M. : Die Gas- teropoden dér Meeresablagerungen dér I. u. II. Mioc. Medilerran-Stufe. Abhandl k k. geol. Reichsanst. 12.. 1879 — 1891. — 8. Janoschek R. : Die bisheringen Er- gebnisse dér erdölgeologischen Untersuchungen im inneralpinen Wiener Becken. Oel und Kohlé, 38. — 9. K a u t s k y F. : Das Miocán von Hemmor und Bas- beck-Östen. Abhandl. Preuss. Geol. Landesanst. N. F. 97, 1925. — 10. Kau tsky F. : Die Veneriden und Petricoliden des niederösterreichischen Miozáns. Bohrtech- niker-Zeitung, 54. 55, 1936, 1937. — 11. Telegdi RóthK. : Felsőoligocén fauna Magyarországból. Geologica Hung. I. 1., 1914. — 12. T e 1 e g d i R ó t h K. : Führer in Várpalota (Bakony Gebirge). Führer zu den Studienreisen dér Paiaeon- tologischen Gesellschaft. Budapest, 1928. — 13. Schréter Z. : A Kárpátok által körülvett medencék szármáciai képződményei és azok állatvilága. Math. Term. tud. Értesítő. 60, 1941. — 14. Sieber R. : Neue Beitráge zűr Stratigraphie und Faunen- geschichte des österreichischen Jungtertiárs. Petroleum 33., 1937. — 15.' Staesche K. : Aussprache über die stratigraphischen Probleme des Jungtertiárs von Südost- Europa. in Budapest von 24 bis 29 Juni 1942. Oel und Kohlé 38, 1942. — 16. Strausz L. A Báni hegység mediterrán rétegei. Die Mediterranschichten des Bá- ner Gebirges. Földt. Közi. 56, 1926. — 17. Strausz L. : Das Mediterrán des Me- csekgebirges in Südungarn. Geol. Pál. Abhandl. N. F. 15, Heft 5. 1928. — 18. Strausz L. : Megjegyzések a mecseki mediterránról. Földt. Közi. 66, 1936. — 19. Strausz L. : Hozzászólás a magyar medence-rendszer neogénjére vonatkozó ré- tegtani nevek egyesítéséhez. Beszámoló a m. kir. Földt. Int. vitaüléseinek munká- latairól. Földt. int. Évi jelentésének függeléke, 1942. — 20. Strausz L. : Adatok Baranya geológiájához. Angaben zűr Geologie des Baranyaer Komitates. Földt. Közlöny. 1942. — 21. Strausz L. : A magyarországi pannónikum párhuzamosí- tása délkeleteurópai üledékekkel. Versuch einer Parallelisierung dér südosteuropá- ischen Pannonbildungen. Földt. Közlöny. 1942. — 22. Strausz L. : Adatok a vend vidék és Zala geológiájához. Angaben zűr Geologie des Windischen Gebie- tes und des Zalaer Komitates. Földt. Közi. 1943. — 23. S z a I a i T. : A várpalotai középmiocén faunája. Die mittelmiozáne Fauna von Várpalota. Annales Mus. Nat. .Hung. 24., 1926. — 24. Szalai T. : A dunántúli miocén. Das Miozán von Dunán- 150 Slrausz László dr. túl. Földtani Közi. 1940. — 25. Sza lai T. : Tapolca és környékének, valamint Zánka és Antal-telep között fekvő területnek földtani viszonyai. M. kir. Földt. Inté- zet Évi jelentése 1936 — 38. — 26. Szádeczky K. E. : Geologie dér rumpfungar- lándischen kleinen Tiefebene. Mitt. Berg. Hüttenm. Abt. K. U. P. Josef Univers. 10, 1938. — 27. Winkler v. Hermádén, A. : Dér geologische Bau des Stei- rischen Beckens und die Frage seiner Erdölhöffigkeit. Petroleum 35, 1939. — 28. Winkler v. Hermádén, A. : Geologisch-morphologische Beobachtungen in Südwestungarn. Centralbl. für Mineral. 1938. Ábra : Fig. 1, 3, 4. 6-8. 2, 5. 1-3. 4. 5. 6. 7, 8. 9, 15. 10, 11. 12. 13. 14. 16. 17. 18. 19—22 23. 24. 25. 26. 29-34. 28. 35-38. 39. 40. TÁBLÁK MAGYARÁZATA. - TAFELERKLÁRUNG. Tafel II. Tábla. Nagyítás ; Vergröss. Pyrula (Melongena) cornuta Ag. var. pseudobasilica nov var. (Pécsvárad) 1 Pyrula (Melongena) cornuta Ag. (Várpalota) 1 Tafel Ili. Tábla. Turritella partschi Rolle (Várpalota) Terebra neglecta Micht. (Várpalota) Terebra acuminata Bors. (Várpalota) Terebra Iapugyensis H. et Au. (Várpalota) Murex aff. craticulatus L. (Pécsvárad) Murex granuliferus Grat. (Pécsvárad) Fasciolaria burdigalensis Bast. (Várpalota) Cardita scabricosta Micht. (Várpalota) Natica catena d. C. (Várpalota) Murex crassilabiatus Hilb. (Várpalota) Meretrix (Pitaria) ilalica Defr. iuv. (Várpalota) Crassatella moravica Horn. (Várpalota) Crassatella moravica Horn. (Várpalota) Venus basteroti Desh. (Várpalota) Venus basteroti’ Desh., átmeneti alak a V. scalaris Bronn felé. Übergangsform zu V, scalaris Bronn. (Várpalota) Venus vindobonensis May., átmeneti alak a V. scalaris Bronn felé. Übergangsform zu V. scalaris Bronn (Várpalota) Venus vindobonensis May. (Várpalota) Venus vindobonensis May., a V. haidingeri Hörn.-hez hajló alak. Eine zu V. haidingeri Horn. nahe stehende Form. (Vár- palota) Venus plicata Gmel. (Várpalota). Venus vindobonensis May. (Várpalota) 1'/* IV* IV, IV* IV, IV. IV* 1 l'/s 1 1 IV* ív. IV, l'/s IV, 151 DIATRÉMÁK ES EXPLÓZIÓS TUFATÖLCSÉREK A TIHANYI FÉLSZIGETEN. Irta : Dr. Hoffer András. (IV. — VI. táblákkal.) I. Diatrémák.1 A félsziget északi részén, az Óváriéi nyugatra, a fecskeliki homokkő- bányától DK-felé felmenő kis völgyet és az attól keletre levő tetőt Gödrös- nek hívják. A völgyben 1931-ben kb. 120 m hosszan több kisebb-nagyobb bazalttufa-bánya volt. Az északi a Kiss L a j o s-é. Ebben és közvetlenül e fölött, a Gödrös-tető nyugati szélén, Csimár Mihály arácsi tégla- gyáros és építész puszta lelkén a kőfejtés kis diatrémákat tárt föl. A C s i m á r-féle telken egy 15 m hosszú, 7 m széles és 3’5 m leg- nagyobb mélységű gödröt találtam. Hossztengelyének iránya ÉÉNy — DDK-i. A fejtés a gödörnek úgy a keleti, mint az északi falában egy-egy kis dia- trémál tárt föl. Mind a keltőben bazalthamulufa tört át lapillibreccsát; A keleti fal diatrémájá-nak tengelye nem függőleges, hanem kb. 35 — 40°-kal dél felé dől (1. kép). Közepes szélesség 2.2 m, föltárt magassága 2 m. Rétegzetlen kőzete ököl-fejnagyságú darabokra vált szét. A darabok közötti réseket, repedéseket calcit tölti ki. Ez néhol 0'5 cm vastagságot is elér és 6 — 7 cm átmérőjű csomókat is alkot. A calcit gyakorisága és meny- nyisége a diaréma feltárt részének alsó jobb sarkától felső bal sarka felé nő. Nyilván ez volt a calcitot, vagy akkor talán aragonitot berakó (herma felszállásának fő iránya. Az áttört kőzet a déli (jobb oldali) falban lapillibreccsa. Vannak benne kisebb, legfeljebb diónagyságú bazaltbombák is. E fölött 0‘5 m vas- tag fínomszemű, szürke hamutufa ül, amelyet — főleg a szabálytalan ré- tegzettség mentén — calcit erek járnak át. A rétegek dőlése a déli falban 1 A gázrobbanással keletkezett és vulkáni anyagnak s az áttört kőzetek tör- melékének keverékével kitöltött vulkáni kürtőket a geológiában necks, vulkánem- brió, pipes, driatréma, a német irodalomban Maar, Durchschlagsröhre, Schusska- nále, Durbruchskanáte, Sprungtrichter elnevezésekkel illetik. A necks (nyakak), pi- pes (pipák) a megjelenési formára vonatkozó angol megnevezések. A maarok nem egyszerű robbanásos kürtők. Fogalmukba beletartozik, hogy csatornájuk felső vé- gén az áttört kőzetbe robbantott, ezért a környezet szintje alá eső tölcsérük van és — ha a lepusztulás el nem tüntette — a kiszórt törmelékből körsáncuk is. Branco vulkánembriói tágabb értelemben vett maarok (W. Branco: Schwa- bens 1 25 Vulkan Embryonen). A diatréma elnevezés a dia = át, keresztül és tré- ma = átfúrt dolog, lyuk, nyílás görög szavakból Daubrée kőzetrobbantási kí- sérletei alapján született és megfelel a képződmény keletkezését is jól kifejező né- met Durschlagsrohr, Durbruchskanal, Schusskanal elnevezéseknek. Ha azonban — helyesen — ragaszkodunk a latin-görög műszavakhoz, akkor az idézett megnevezé- sek közül legmegfelelőbb a driatréma, amely a képződmény genezisét szintén kifejezi. 152 Hoííer András dr. ÉÉNy (lh 10°) 29". Az északi (baloldali) fal kőzete a délivel megegyezik, csak finomabb rétegzettségű (1. a képen). Középmagasságban (1 m ma- gasságban) lemezesen és tömbösen szétválik. Rétegeinek dőlése szintén ÉÉNy (lh 10°), de csak 15°. A kürtőtöltelék és az áttört kőzet határán változó, de legfeljebb 10 cm vastagságú dörzsbrecssa van. Hőhatásnak az érintkezésen semmi nyoma. Úgy az áttörő, mint az áttört kőzet anyagát mikroszkóppal is meg- vizsgáltam. A kürtő anyaga makroszkóposán szürke, tömött tufa. Kb. 2U része hamu, ‘A-a mikrolapilli és apró szögkő. Kristályainak száma nagy, de 1 mm-nél mindig kisebbek. Ezek földpátok, kvarcszemek, muszkovitpikkelyek, magnetit és calcit. A lapillik és szögkövek közepes mérete 1—2 mm, a nagyobbak 1 cm körüliek. Feketék vagy szürkék, néha vörösek és külö- nösen a nagyobbak salakosak. Túlnyomó részük lapilli. Van kevés kvar- cit szögkő is. Sóssavval gyengén pezseg. Mikroszkóp alatt tömött. Kötőanyaga, amely valamivel több, mint fe- lét tette, utólag elcalcitosodott. Sok benne a földes rész is. A kristályok több mint iU-é[ teszik. Ezeknek túlnyomó tömege kvarc. A kvarcok csak töredékek. Maximális méretük 0 3 mm. Apró, sokszor sorokat alkotó folya- dékzárván gyakori bennük. Gyakran hullámosán sötétednek. Apró musz- kovit lemez és pikkely szintén sok van a kőzetben. A földpátok plagiok- lászok. Közelebbi meghatározásra nem voltak alkalmasak, de kioltásuk alapján savanyúbbak, mint általában a bazaltok földpátjai. Számuk kevés. Méretük a kvarcéval egyezik. Sok apró, részben limonitosodott magnetit szem, kevés rutil tű és sok, utólag bekerült calcit kristály és kristálycso- port alkotja még a kőzet kristály-anyagát. A mikrolapillik és szögkövek a csiszolatnak valamivel kevesebb mint V« részét teszik. Közepes nagyságuk 0'3 mm. Nagyobb részük lapilli, kisebb részük szögkő. Néhány kvarcit darab kivételével bazalt darabok. Ezek többé-kevésbbé üvegesek Alapanyagukban rendesen vannak léces kryptholithok. A mikrolithok száma nem nagy. Ezek magnetit-szemek, 40“- ig sötétedő földpál-lécek, augitok és apatitok. Porphyros kristály igen kevés akad. Ezek földpátok és augitok. Calcit betelepülés is gyakori. Ezeknek alakja néha praeexistált földpátokra és olivinekre vall. A kürtő kőzete ezek szerint calcitosodott homokos bazalt hamu- krisíály-lapillituffit. Anyagának jelentékeny része a kvarc, muszkovit, a földpátoknak legalább is egy része és a rutil az áttört pontuszi rétegekből került bele. A keleti diatréma által áttört kőzet kézipéldányát a déli (jobb) fal- ból vettem. Ez vörösesfekele lapillibreccsa. Kötőanyaga kevés. Efc is elli- monitosodotl és calcitosodott. A lapillik közepes nagysága 2 — 3 mm. Fe- keték vagy sötétszürkék, salakosak. Porphyros ásványaik 1 mm-nél kisebb földpátok és augitok. A calcit részben a lapilliket is kiszorította. A kézi- példány egy részében chloritosodás is látszik. Mikroszkóp alatt jól látható, hogy a kötőanyagot, amely a kőzetnek -H- H- Diatrémák és explóziós tufatölcsérek a 'I’ihanyi félszigeten 153 eredetileg kb. 1 i-ét lelte, metasomalikusan calcit, kisebb részben limonit helyettesítette. A limonitos részben kis számmal kvarc töredékek, muszko- vit pikkelyek, közelebbről meg nem határozható földpát töredékek, rutil tűk, ellimonilosodott magnelil szeinecskék és augit kristályok vannak. A kristályok között legnagyobb egy 1'3 mm hosszú augit-töredék. A lapillik — természetszerűleg — löbbé-kevésbbé itt is üvegesek. Bennük a porphyros ásványok száma minimális. A legtöbbet mutató lapilli alapanyagának kb. 1;4-e barna üveg. Mag- netit-, földpát- és augitmikrolith bőven van benne. A magnetitek az alap- anyagnak kb. ’/í-ét teszik. Közepes átmérőjük 10 ö, maximális 30 — 40 fl. Az alapanyagnak kb. 'U-e földpát-mikrolith. Közepes hosszuk 30 fl körüli. A leghosszabb 01 mm. Lécesek. Gyakran alkotnak többszörös ikret. Ma- ximális kioltásuk 40°, tehát bytownitok. Leggyakoribb zárványuk az apatit, azután üveg, magnetit, augit. Augit-mikrolithok az alapanyagnak kb. '/rá t 154 Hoffer András dr. leszik. Szabálytalan, zömök, piramisos kristályaik mérete körülbelül a föld- pátokéval egyezik. Maximális kioltásuk 42°. Gyönge pleochroismust is mu- tatnak : a világossárga, b és C sötétebb sárga. Magnetit gyakoribb, apatit ritkább zárványuk. A többi lapilli jóval üvegesebb és mikrolithjaiknak száma jóval ke- vesebb. Igen kevés porphyros ásványaik leginkább augitok, bomlott olivi- nek és 48°-ig kioltó (anorthit) földpátok. A kőzet tehát calcitosodott, részben limonitosodott homokos bazalt lapillibreccsa. A kis diatréma egyszeri gázrobbanás terméke. Ez nemcsak bazalt anyagot, hanem az áttört pontuszi rétegekből jelentékeny mennyiségű homo- kot (kvarcot és muszkovitot), az alaphegységből csekély mennyiségű kvarcit- darabkákat is hozott fel. Az utóbbiak csekély mennyisége és a tihanyi ba- zalttufákban és breccsákban közönséges permi vörös homokkő hiánya azt mutatja, hogy a robbanás az alakváltott kőzetek és a perm-mesozoos üledékek öve fölött történhetett. Az áttörés az áttört kőzet eredeti települését nem zavarta meg, ennek réte- geit egyszerűen csak átütötte. A robbanás dinamikai tengelye nem volt függőleges, hanem 35 — 40'- kal dél felé hajló. A gáznak és az általa felhozott anyagnak hőfoka nem lehetett ma- gas, mert az áttört kőzeten hőhatásnak nyoma sincs. A robbanást jelentékeny hőforrástevékenység követte, amely úgy a kürtőtöltelék, mint az áttört kőzet határos repedéseit calciumcarbonáttal töltötte ki és metasomatosissal a kőzetekbe sok mészkarbonátot rakott be. Az északi fal diatrémájának tengelye már függőleges (2 kép). Kürtő- jének szélessége 1.2 m. A föltárt rész magassága 2'5 m. Kőzete már mak- roszkóposán is ugyanolyan, mint a keleti diatrémáé. Még ugyanolyan nagyságú és alakú sarkos darabokra is válik szét. Az áttört kőzet a diat^émától keletre (jobbra) ugyanaz, mint a keleti fal diatrémájától nyugatra levő. Még rétegeinek dőlése is ugyanolyan : ÉÉNy 15°. A nyugati (bal) fal kőzete vörösbarna színű és rétegeinek dő- lését ÉNy 20n-nak mértem. Az áttörő és áttört kőzet határán itt is ugyanolyan dörzsbreccsát ta- lálunk, de ennek vastagsága a jobb szélen eléri a 20cm-t is. Calcit-betelepülés itt is van. A kürtő anyagának alsó felében ugyan még hiányzik, a felsőben mennyisége fölfelé fokozatosan nő s legfölül ugyanakkora, mint a keleti kürtő bal felső sarkában. A kürtő anyagát itt is részletesen megvizsgáltam. Minden főbb tu- lajdonságaiban ugyanolyannak bizonyult, mint amilyen a keleti fal kürtő- jének kőzete, de már makroszkóposán is látszik, hogy valamivel több benne a lapilli. Körülbelül a felét teszi. Ezeknek mérete ugyanolyan, mint a keletiben. Mikroszkóp alatt feltűnő különbség, hogy bőven vannak benne pó- rusok ; a csiszolatnak kb. 'A-ét teszik. Szabálytalan alakúak. Közepes mé- retük 0'5 mm ; a legnagyobbak 1‘7 mm-esek. Üresek. A carbonátosodás valamivel gyöngébb, mint a keletiben. Diatrémók és explóziós lufalölcsérek a Tihanyi félszigeten 15S A kristályok viszonylagos mennyisége és fajai egyeznek a keleti fal dialrémájának kőzetében levőkkel. Különbség, hogy itt ellimonitosodott. illetve — kisebb részben — chloritosodott biotit is akad ; továbbá egy (007 mm) chlorit (klinochlor) lemezke is. A kristályok jelentékeny tömege itt is kvarc és muszkovit. A földpátok legnagyobb része calcitpseudo- morphosává lett. Két földpát kristályon szimmetrikus kioltást is mérhettem. Az egyik An 26°,o, a másik An 32 °/o-os összetételű plagioklasnak, vagyis andesinek bizonyult Ezek tehát itt sem a bazalt földpáljai. Néhány zir- kon szem is akad. A mikrolapillik úgy alakjuk, mint nagyságuk és ásványos összetéte- lük alapján teljesen megegyeznek a keleti fal diatrémájának kőzeteivel. Az északi fal diatrémájának genezise is teljesen egyezik a keleti fa- léval, csakhogy ebben a gázrobbanás vertikálisan fölfelé irányult. Kausz- tikus hatás ezzel kapcsolatban sem állapítható meg. A calciumcarbonátot berakó postvulkáni thermaműködés is ugyanolyan arányú volt. A két dialréma tehát teljesen egyező módon keletkezett. Olyan közel, csak néhány méterre vannak egymástól és anyaguk is annyira egyező, hogy valószínűleg összefüggésben is voltak egymással : egyugyanazon csa- tornának az ágai. És minden valószínűség szerint ugyanazon időben is keletkeztek. Közvetlenül a leírt diatrémás gödör alatt a völgyben, a Kiss La- j o s-bányájának alsó, északnyugati ' 3- óban, annak egy északra néző, K- Ny-i irányú falóban egy harmadik diatrémát tárt föl a fejtés (3. kép). Kür- tőtöltelékének szélessége 3 m. Anyaga rétegzetlen, de nem mindenütt egy- nemű. A nyugati (jobb) fele bazaltbreccsa, amelyben fejnagyságig menő breccsatufa szögkövek is vannak ; a keleti (bal) fele bazalttufa. Valószínű, hogy ennek megfelelően a kürtő anyagát nem egy, hanem két külön rob- banás hozta létre. Az áttört kőzet nyugati (jobb) 2 m magas falának alsó 0’5 m-re tufa, a felső 1'5 m-re breccsa. Az utóbbiban bőven vannak diónyi nagyságig menő permi vörös homokkő szögkövek is. Dőlésük NyÉNy 28°; tehát a felső dialrémák áttört kőzetének dőlésével nagyjából egyezik. A 3 m magas keleti (bal) fal anyaga a nyugatiéval egyező breccsa, de alárendelten van- t nak benne finomabb, hamutufa részek is. A kürtő bal felének kőzete túlnyomórészt hamutufa, alárendelten mikrolapilli-breccsa. A tufa úgy makro-, mint mikroszkóposán egészen olyan, mint a C s i m á r-féle telken levő diatrémáké, különösen a keleti falé, tehát calcitosodott homokos bazalt hamu-kristály-lapillituffit. Lapillijei, ásványszemei és ezeknek egymáshoz való aránya is ugyanolyan. A mikrolapilli-breccsa részek lapillijei és szögkövei 1 — 2 mm köze- pes átmérőjűek, a legnagyobbak is csak 5 — 6 mm-esek. Akad köztük ba- zaltobszidián szemecske is. Kevés kötőanyagát calcit helyettesíti. A kürtő jobb fefének kőzete minimális kötőanyaggal bíró aprószemü bazalt-breccsa. A lapillik közepes nagysága 2 — 3 mm. A nagyobbak is csak 1 cm körüliek. Nem, vagy csak mérsékelten salakosak. A kevés kö- tőanyag általában calcitosodott, kisebb részben limonitosodott. 156 Hoffer András dr. Az áttöri kőzet bal (keleti) falának hamutufa része a Csim ár-féle telek északi diatrémájénak kőzetével minden tekintetben egyező calcitoso- dott homokos hamu-kristály-lapillituffit. Még néhány biotit- és chloritpik- kely is van benne. Meghatározható földpátjai An 25 °/o és An 27 %-os plagioklasok, tehát savanyú andesinek. Akad benne nehány zirkon szem is. A tufában vannak mikrolapillibreccsa részletek is ; olyanok, mint a felső gödör keleti diatrémájánaK déli (jobb) falának kőzete. Kevés kötő- anyaga ennek is elcalcitosodolk A diatréma jobb falának alsó része olyan hamutufa, mint a bal fal tufarésze. A K i s s-féle bánya diatrémájénak kőzete és vulkánológiája meg- egyezik a C s i m á r-féle telken levő diatrémákéval. A különbség közöttük csak az, hogy a Kis s-féle bányát minden valószínűség szerint nem egy, hanem két robbanás hozta létre. Az áttört kőzetet egyik diatréma sem mozdította ki, ezért a Lach- mann alb-típusának (Alb-Typ) felelnek meg. 2. Explóziós tufatölcsérek A K i s s-féle bánya diatrémájától 11 lépéssel feljebb, tehát DK felé, erupciócentrum van (a 4. kép bal négyzete). Ennek rétegzetlen bazalttu- fája DK-felé (a képen jobbra) átmegy rétegesbe. A rétegek a központ tu- fájának közvetlen szomszédságában csaknem függőlegesen állanak (5. kép, amely a 4. számú kép baloldali négyszögében levő részletnek kisebb tá- volságból készült felvétele), de attól távolodva a függőlegeshez fokozatosan nagyobb szög alatt dőlnek, vagyis a középponthoz legyezőszerűen helyez- kednek el (6. kép, amely a 4. számú kép jobboldali négyszögében foglalt részletről közelebbről készült felvétel). A rétegzetlen mag fejtéssel föltárt és meghagyott részének szélessége 6'5 m, magassága 6 m ; a ‘réteges rész 12 m hosszú. A rétegzetlen, de gömbös elválásra hajló mag kőzete tufa és brecs- csatufa. Ezekből áll a réteges rész is. A mag tufája úgy makro-, mint mikroszkóposán egyezik a díatrémók kőzetével. Akad benne még néhány augit kristálytöredék, turmalin kristály. , illetve kristálytöredék és zirkonszem is. A földpátok helyén többnyire csak calcit-psudomorphosákat találunk. A' nehány épen maradt földpát-kristály albitikrei kevés fokkal oltanak ki, tehát itt is savanyúbbak, mint a bazal- tok földpátjai. A lapíllik és szögkövek mennyisége, mérete és ásványos összetétele is olyan, mint a diatrémákban. A kőzet tehát azokéval egyező bazalt hamu-kristály-lapillituffit. A mag breccsájának kötőanyaga minimális, egyes részekben majd- nem semmi. Ezekben a lapillik összesültek. Közepes méretük csak 3 — 4 mm, maximális 1 —2 cm. Szürkék és többé-kevésbbé salakosak. Az egyik lapillit részletesen is megvizsgáltam. A porphyros ásványok csak csekély, kb. VI2 részéi teszik, a többi alapanyag. Ennek több mint fele barna üveg-inesostasis, ’/e — Vr-e magnetit-mikrolilh. Ezen kívül még Dialrémák és explóziós lufatölcsérek a Tihnnyi félszigeten 157 földpál- és augit-mikrolilhok vannak benne. Mennyiségük kb. egyenlő. A földpát-mikrolithok maximális hossza 0’2 mm. Lécalakúak. Majdnem mind kettős vagy polysynthetikus (albil-) ikrek. Ez utóbbiak szimmetrikus kiol- tása alapján An 46 °/o — An 61 % összetételű plagioklasok. vagyis labrado- ritok. Üveg gyakori, apalit és magnelit már ritkább zárványuk. A gyors lehűlés miatt, különösen a nagyobbak, keresztben repedezettek. Az augit- mikrolilhok többnyire szabálytalan alakúak Maximális hosszuk 50 u kö- rüli. A magnelit gyakori zárványuk. A porphyros ásványok augitok és oli- vinek. Közepes méretük csak 02 mm, a maximális 0'5 mm. Jellemző, hogy porphyros földpál nincs a csiszolatban.2 A porphyros ásványok a/ io része bazaltos augil. Elég jó automorphok. Repedezettek. Gyakori zárvá- nyuk az üveg, ritkább a magnetit. Az olivinek a legnagyobb porphyros kristályok. Jó idiomorphok, repedezettek, a repedések mentén és a széle- ken limonitosodtak. Zárványaik üveg és magnelit. A lapilli anyaga minden tekintetben egyezikk a Vitális István tihanyi limburgiljával, tehát annak determinálhatjuk. Ez a kis vulkán már nem diatréma, nem egy vagy két robbanás egyszerű szerkezetű terméke, hanem több robbanástól létreho- zott kis. tufatölcsér. Csak délkeleti felének valószínűleg nagyobbik része van feltárva. Északnyugati fele erodálódott, illetve lefejtették. Teljes átmérője 40 m kö- rüli lehetett. Tölcsérének felső része is hiányzik, ezért felépítménye ponto- san nem rekonstruálható. Annyit kétségtelenül megállapíthatunk, hogy kis monogén sztrá- tovulkán, amelyet a robbanások egész sorozata ho- zott létre. Annak nincs nyoma, hogy működésében megszakítás ál- lott volna be. A K i s s-féle bánya diatrémájától ÉNy-ra, a bánya egész alsó ré- szében, kb. 15 m szélességben szintén egy központ felé dőlnek a bazalt- tufa rétegek. Valószínűleg ez is egy kis explóziós tufatölcsér, amelynek a centruma azonban nincs feltárva. Az a bányafalon belül, attól keletre fekszik. A diatrémák területén van néhány sajátos üreg is, amelyeket minden valószínűség szerint szintén vulkáni működés hozott létre. A C s i m á r-féle telek északi diatrémájának kürtőjétől 2 m-rel nyu- gatra, vagyis annak a baloldali falában szabálytalan, hosszúkás, kb. fél méter átmérőjű nyílással bíró üreg van. Mintegy 1'5 m mélységig lehet bele látni. Voltaképen szabálytalan keresztmetszetű csatorna. Fala egye- netlen, darabos, tuskós felszínű bazalttufa, amelyet fehér calcit vastagon von be. Dús calcitbevonat van a nyílása fölött lévő falrészen is. A K i s s-féle bánya falában is van két hasonló üreg. A nagyobbik 2 Ugyanezt találta Vitális I. a közeli Diós hegy bazaltjában. Ezért vá- lasztotta el a ba'alon-környéki limburgitoidoktól és vette limburgilnak. (Vitális I.: A balatonvidéki bazaltok. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredmé- nyei. 11. rész. 78 oldal. 1911). 158 HoHer András dr. nyílása 3'5 m magas, 1'5 m. széles és nehány méterig lehet bele látni. Ezeknek a szöges, tuskés falán és nyílása körül is dús calcitbevonat van. Az üregek falén oldódásnak, korróziónak semmi nyoma. Olyan egyszeri gázrobbanás eredményeinek látszanak, a- melyek a robbantott csatornát már nem töltötték ki kőzetanyaggal. A robbanás itt is utat nyitott a calciumcarbonátot le- rakó forrástevékenységnek. Hasonló üreget, illetve csatornát ír le id. Lóczy Lajos a szig- ligeti várhegy bazaltdejkjéből.3 De ennek a fala sima. Lóczy „gáz vagy inkább vízgőz exhalációk kürtőjének" tartja. Megemlítem még, hogy Seres Mihály tihanyi gazda szerint nem régen a Dióson is föltártak, kőfejtés közben, egy mély csatornát, de a törmelékkel be is temették. A Gödrös kezdetleges kis vulkánjai fejlődési sorozatot adnak. A vul- káni erő leggyöngébb és legegyszerűbb megnyilatkozásai az üregeket, il- letve csatornákat létrehozó egyszeri gázrobbanások voltak. Ezek valószí- nűleg a felszínhez egészen közel mentek végbe, kőzetanyagot nem hoztak magukkal, ezért nem töltötték ki az üregeket. A diatrémák még szintén egy. illetve két robbanás termékei. Ezek már hatalmasabbak és mélyebbről jövők voltak. Bazalt-anyagot is hoztak föl, de azt erősen keverték az áttört kőzetek, különösen a pontuszi homok anyagával és ezzel töltötték ki a keskeny robbanási csatornát. Az explóziós tufatölcsér, illetve tufatölcsérek már több, de megszakí- tatlan robbanás eredményei. Ez a vulkánosság növekvő dinamizmusa szerinti sorrend. A vulkáni képződmények időbeli rendje, vagy viszonylagos kora már közvetlenül nem állapílható meg, mert egyik a másikat nem töri át. A diatrémák és explóziós tufatölcsérek kőzetanyagának megegyezése az egy- időben való képződés mellett tanúskodik. Ha mégis volt valamely csekély időbeli különbség a működésükben, az — fokozatosan csökkenő erejű vulkánosságot tételezve föl — a fenti, dinamikai sorrendnek éppen az el- lenkezője volt, vagyis legidősebbek az explóziós tölcsérek, ezeket követte a diatrémák feltörése és a vulkános- ság az egyszerű gázrobbanásokkal záródott. Meg kell még végül jegyeznem, hogy az ismertetett vulkáni képződ- mények területéről azóta sem fejtettek követ. 1941 nyarán még megtalál- tam azokat, természetesen az omlások, begyepesedések, a kőzetfelületek egyenletes elszürkülése következtében már koránt sem olyan állapotban, mint amilyenek frissen voltak s mint amilyeneknek a mellékelt fénykép- felvételek is mutatják őket. Vitális I. idézett munkájában 105 — 106. oldal. 159 A BEREGSZÁSZI ALUNITOKRÓL. (1) Irta: Dr. vitéz Lányi Béla Kárpátalja visszatérésekor a „Beregi Nagyhegy“-ben rejlő alunit ismét Magyarország ásványa lett. Feldolgozására vonatkozólag kísérleteket vé- geztünk a Műegyetem elektrokémiai tanszékén. A zárlkutatmányi jog akkori birtokosainak áldozatkészsége lehetővé telte, hogy Papp Ferenc közreműködésével mintákat gyüjtsünk s az eddigi fejtésekről helyszíni rajzot készítsünk. Vendl Aladár műegye- temi tanár pedig az előfordulást felkeresve annak geologiai-teleptani érté- kelésével foglalkozott. Az alunit készletet az 1914 — 18-as háború alatt Schafarzik Fe- renc és Papp Simon becsülték fel a hadügyminisztérium megbí- zásából annak a vállalkozásnak a számára, melynek kísérleti üzeme a po- zsonyi Nőbe 1-gyárban Szarvasy Imre és munkatársai által kidol- gozott eljárással alumínium gyártáshoz alkalmas timföldet és trágyasónak való ammon-káli-szulfát keverék sót állított elő. A háború szerencsétlen vége miatt a nagyüzemet már nem építették meg, a hegyvidék csonkaországunk számára pedig elveszett. A közel hu- szonöt évvel ezelőtt alkalmazott feldolgozási mód ma már korszerűtlen, új eljárások után kellett kutatni. Ehhez a munkához kellett az előfordulás várható mennyiségének újabb felbecsülése. A cseh megszállás alatt bányászott alunitot tovább is a régi módok szerint használták : kevés timsót és malomkövet készítettek belőle. 1917-ben B a 1 1 e n e g g e r R. (2) 31 mintát gyűjtött a derekaszegi és a szarvas-bányákból, tíz alkatrészt határozva meg bennük. Az elemzések egyenetlen anyag eloszlásra vallanak, amire különben puszta megtekintés alapján a közvetlen szemlélet már a terepen is figyelmezteti a kutatót. A kovasav menyiségét nem tekintve az AI2O3 : SO3 viszony nagy- jából olyan mint a tiszta alunitnál, a K2O, tartalom azonban mindig ke- vesebb. E m s z t K á 1 m á n (2) öt fejtőhely mintáiban kilenc alkatrészt határoz meg. Az összetétel változékonyságára vonatkozó előbbi megjegyzés E m s z f mintáira is érvényes. Nagyipari felhasználhatóság szempontjából ezek az erősen ingadozó százalék értékek nem kedvezőek, mert szinte kizárják, hogy nagy meny- nyiségben egységes anyagú kőzetet lehessen fejteni, sok bányatermék ke- rül majd hányóra, amit legjobb esetben építő kőnek lehet eladni. Talán a sok kvarcitot és kevés vasat tartalmazó fejtés üveggyártás céljait szol- gálhatja. A geológiai bejárás feladata lenne azoknak a helyeknek a megke- resése, ahol szerencsés kimenetelű vulkáni utóhatások kellő egyenletes összetételű kőzetet hoztak létre. Ez a feladat külszíni vizsgálat alapján már akkor elég nehéznek lát- szik, ha az utóvulkáni működés sajátságait elképzeljük. 160 . vitéz Lányi Béla Megállapítható, hogy nagy kőzettérfogatok, kevés kovasavval, az alu- nit összetételét megközelítő AI2O3, SO3 és K2O tartalommal csak külön- legesen szerencsés viszonyok között keletkezhetnek. A beregi hegyekben a káliföldpátok és a szolfatára SCb-ja alunitot, káliumszulfátot és vízzel kötött kovasavat hozott létre. Az alunit és az elopálosodott, kvarcosodolt kovasav megmaradt. A CO2 tartalmú gázok pedig kaolint alakítottak ki, melyet a beregi he- gyekben nagyon sok helyütt 1 — 2 %, K2O és 8 °/o-ra is felszökő SO3 tarta- lommal találunk. Ez az előfordulás bányajogi szempontból vitathatóvá te- szi, hogy egyik-másik fejtésben kaolint termelnek-e. vagy pedig inkább nagy kovasav tartalmú alunitos kőzetet, mely puhasága és fehérsége miatt a kaolinhoz hasonló. (3) Mintáinkat két szempont szerint gyűjtöttük. 1. A derekaszegi és a szarvasbányai fejtésből öt és öt tonnás átlag- mintát, a benei és muzsalyi gyűjtésből pedig három- és háromszáz kilós átlagmintát kaptunk laboratóriumi vizsgálatra és feldolgozási próbára. 2. Különböző helyekről hatvanhét fajta, egyenként több kilónyi kő- zet átlagot szedtünk a geológiai szemrevételezés alkalmából. Elemzési adatainkat négy összetevőre vonatkozólag és csak az első tizedesre adjuk meg. Ennél pontosabb összetétel közlésének az egyenetlen kőzet miatt ipari szempontból nincs jelentősége. A vasoxid, ha külön nem jelöltük meg, 1 °/o-nál nem több. Ugyancsak nem közöljük a szerkezeti víz százalékos értékeit, ámbár jól használható gyors módszert dolgoztunk ki a meghatározására. A szo- kásos nátriumwolframátos eljárás helyett égető csónakban báriumkarbo- náttal, vagy báriumoxiddal keverjük az alunitos kőzetet, kvarccsőben le- vegőáramban 800°-ra melegítjük a keveréket és az eltávozó vizet U cső- ben felfogva, súly szerint mérjük. Mellékelt rajz szerint a kovasav ismeretében gyorsan eldönthet- jük, hogy az elemezett kőzet alkatrészei mennyire közelitik meg az ide- ális alunit arányt. A tábla szerkesztési elve azon alapszik, hogy 100 % SiOo esetében a többi alkotó részből 0 °/o-ot, kovasavmenles anyagnál pe- dig az alunit elméleti összetétele alapján 37 0 %, AI2O3 1 1 '3 °/o KjO-, 38'6 °/o SOs- és 1 3 0 °/o EbO-t kellene találni. A finomra őrölt mintákat 105°-on állandó súlyig kiszárítva elemeztük. A) Nagyobbmennyiségű ótlagminták összehasonlító adatai Muzsaly vidékéről. 1. Derekaszegi bánya (& 367-től DK-re). Elektrokémia Ballen egger E m s z t S02 37-3 % 39'50 % 38% és 59 % között R203 27-4 ., 23 53 „ 24 ,. ., 29 .. .. KtO 60 „ 5-69 „ 6 .. 0 5 „ „ SOs 24 5 „ 22’86 ., 26 .. .. 3 .. „ H20 — „ 7'41 5 ., .. 8 „ „ A beregszászi alunitokról 16! ISmegdíiapiíoít alumtos kőzet. ■b N.-bocskor <'165 162 vitéz Lányi Béla 2. Alsó szarvasbánya (a 367-től DNy-ra). Elektrokémia Ballenegger Emszt SiÜ2 312 °/o 28 08 °/o 3010 °/0 R203 28'3 27 67 „ 27 29 „ KsO 70 73 „ 6 82 .. so3 245 ff 2672 „ 27 82 ., H20 — 8 67 „ 681 „ 3. Muzsalyi gyűjtésből a községi temetőtől É-ra. Kovács I s t v á n és Delegány Gy< Hgy telkeiről. SiC>2 367 % R2O3 24 7 „ K,0 56 „ S03 22 4 „ 4. Benei bánya 1 használható kőzetének átlaga. Elektrokémia Emszt SiC>2 467 % 6119 °/o R2O8 216 ., 1619 .. k2o 2'6 „ 3 95 so3 20 6 „ 15 68 „ h2o — 2’28 „ A két utóbbira még visszatérünk, amikor a bányákból vett külön mintákat ismertetjük. A két előbbire vonatkozólag azt kell megjegyeznünk, hogy Ballenegger és Emszt elemzéseitől való eltérés, ha számot- tevő is, a fejtési viszonyokat megtekintő előtt a szemmel látható egyenet- lenségek miatt — azonnal érthető. B) A geológiai gyűjtés elemzési adatai Muzsaly vidékéről. 1. minta a „Beregi Nagyhegy“ (A 367) ÉNy-i oldalában az Erdélyi- féle pallag, melyen az alunitos kőzetet vastag nyirok fedi. Si02 83'2 °/, RaOs 97 K,0 0 „ so8 3 03 „ 6. — 7. minták, a 367 É-i oldalában a „Virághegy“-en Pobránszky telkén, tömött kvarcit és likacsos alunitot tartalmazó kvarcit található. Ke- vés fedőréteg borítja a kőzetet. 6. likacsos alunitos, 7. tömött alunitos. Si02 577 % 33'5 % R2O3 16*8 „ 30 0 .. K,0 3*9 ., 6 0 „ S08 16’4 „ 26 2 „ A beregszászi alunilokról 163 8. minta a „Virághegy" ÉNy-i oldalában a Mól ná r-féle kőfejtőből, ahonnan 1914 — 1917-ben, a régi tulajdonos állítása szerint a nagybocskói gyárba állítólag évi kb. 300 vagonyi alunitos kőzetet szállítottak. A fejtőt betemették, jelenleg szőlő terem rajta. .9. minta közvetlen a Beregszászra vivő kövezett út mellett a H a ri- mán n-féle kaolinfejtőnek a föld alatt, DDNy-ra hajtott kb. 15 m. hosszú tárójából. 8. 9. Si02 49'5 % 74'8 % r2o3 211 „ 191 .. k2o 4'4‘„ 0 3 ., S03 188 „ 1'9 ., 10-14 minták a „ Borzlyuk “ bánya kövei (® 224-től É-ra). Itt több tárót találunk, elhanyagolt állapotban ; a fedőrétegben lösz, alatta 1 — 2 m nyirok, ezalatt 2 — 3 m vastagságú tömött kvarcit alatt alunitban szegény kvarcit található, sok kaolinos résszel. 10. 11. 12. 13. 14. Si02 97 5 °/0 947 % 96 0 °/0 931% 963% r2o3 1'9 „ 3’4 „ 3 0 „ 4 7 1'9 ., k2o 0 0 0 0 0 so3 egy %-nyi nagyság rendben. 16, 17. minták a derekaszegi bányából alu nitos kaolin és hófehér ikaolin. 16. 17. Si02 46' 1 % 59 7 % R203 20 9 „ 27'8 .. k2o 47 „ 0 7 „ so3 207 „ 55 „ 20. minta az üzemen kívül lévő „ Kuklya “ bányából (® 252-től ÉNy- ra). A mintát tömött kavicsokat tartalmazó kvarcit mellől vettük. Si02 21*4 °/o R209 32 2 „ K20 6'8 „ S08 28'3 „ 21 — 26. minták a „Szarkabányából“ külszíni mintavétel alapján (® 252-től ÉÉK-re). A kvarcitott átlag 2 m magasan vörös agyag fedi. Fúrás •és kutató árok vágása nélkül készletbecslést nem lehet csinálni. A bánya nagyon régen nincs üzemben. A 24-es minta laterit gyanús anyag, elemzését később közöljük. 21. 22. 23. 25. 26. Si02 55'4 % 48'6 0 n 43 5 % 49' 5 % 53'5 % r2o3 19 7 „ * 20 7 .. 22 0 „ 18 6 „ 184 „ k2o 45 ,. 47 „ 5'4 „ 4'4 „ 4'0 „ so3 172 ., 2 15 .. 21 ’8 ,. 18'8 „ 182 „ 164 vitéz Lányi Béla 27. — 28. minták a „Gyilkos" bányából valók (® 252-től K-re). A bá- nya nincs üzemben. A kőzetet vastag agyagtakaró fedi. 27. 28. Si02 46'4 0 0 49'4 °/0 R203 15*4 „ 214 „ K20 4.4 „ 44 „ so3 216 „ 20 2 „ 29. — 32. minták Muzsaly területéről valók. A község É-i határában a müúttól kb. 700 m-nyire fekszik a térképen is megjelölt „Timsóbánya" ahol régi időkben is timsókövet fejtettek. A bányákat már nem művelik. Ny felől a község lakóházai helyezkednek el, a K-i oldalt vastag talajréteg fedi. 29-es mintát a Ny-i, 30-ast pedig a K-i részből vettük, 31 .—32. minták Muzsaly „Nagybányaijából valók, jelenleg a tulajdonos neve után isme- rik, mint „Svarc“-féle bányát". A község ENy-i szélén fekszik, 6—7 m vastag nyirokkal fedve a kvarcit és az alunitos kvarcit, helyenként kaolinnaL 33. — 35. mintákat a „Nagybányá dtól K-re, közvetlenül annak szom- szédságában épülő (Beneics János és Makács Lajos házatel- kén) pincéből vettük, a szálban álló kőzetből. A 33-as kaolinos, a 34-es kemény alunitos. A 32-es és 35-ös minták laterit gyanúsak, elemzési ada- taikat hasonlóan a 32. számúhoz későbben külön közöljük. A 36. minta Muzsaly község régi hányójárói — a felszín alól kb. V 2 m-nyi mélységből való, a kb. 60 évvel ezelőtt megszűnt timsó gyárak kilugzási maradványa. Növényzet ma sincs rajta. 29. 30. 31. 33. 34. 36. Si02 24‘6 °/„ 45‘4 % 41 4 % 40' 1 % 32 6 % 45 6 % R2O3 27 2 „ 23*1 „ 24 2 „ 33 2 „ 26 6 „ 25 9 „ K20 6 8 ,. 4'4 „ 54 „ 3 0 „ 48 „ 3 9 ., SO3 297 ,. 192 „ 22'5 „ 18*2 ,. 26 7 „ 15 3 ., C) A geológiai gyűjtés elemzési adatai Bene vidékéről. Közeli vasút-állomásával különleges helyzetben van a Bene község- től ÉNy-ra ® 215 alatt fekvő bánya, ahonnan a régi tulajdonos fuvarle- veleinek tanúsága szerint szintén nagyobb mennyiségű alunitos kőzet ke- rült a nagybocskói gyárba, a cseh megszállás alatt. 37. — 49. minták Bene község bányájából és a ® 215 körüli területről való minták. 37-es a bánya É-i felső részének keleti falából, alunitos kvarcit. 38-as az előbbi helytől E felé, kb. 5 m-nyire alunitos kvarcit. 39-es előbbi helytől kb. 10 m. -nyíre kaolinos kvarcit, alunitlal. 40-es az előbbi helytől Ny-ra kb. 6 m-nyire kaolin. 41-es előbbi helytől kb. 6 m-nyivel magasabb helyről kaolinos kőzet. 42-es előbbi felelt kb. 4 m-nyire fekvő sárgásbarna, finoman likacsos kőzet. • A bányának ezen felső részén ÉNy-DK-irányú elválások tagolják a sziklákat, 80 — 85° alatt ÉK-i irányban dőlve. A legmagasabb bányafal ez- időszerint kb. 25 m., ebből mint egy 15 m-nyi rész nem alunit. A hasa- A beregszászi alunitokról 165 dákok mentén vasopálos kitöltések láthatók, a legfelsőbb részben riolit, ezalatt kaolin, ezalatt pedig alunitos kvarcit van. 43-as a bányaudvar középső részének aljából alunitos kvarcit. 44-es u. ott az előbbitől DK-re mintegy 15 m-nyire. A bányamunkások szerint, akik annakidején a nagybocskói timsógyárnak fejtettek, jó minőségű alu- nitos anyag ez a kőzet. A kémiai elemzés éppen az ellenkezőjét bizo- nyítja. Első eset, hogy a szemre jóminőségűnek látszó kőzet, a 10 %-nyi SO3 és 2° o-nyi K-20 tartalmával a 70 "/o feletti SiO-2 alkatrésze miatt alunitnuk való felhasználás szempontjából szóba sem jöhet. 45-ös a bánya DK-i részéről iegalulról. Következő minták a bánya K-i részéből valók. Itt kaolinos rész nin- csen, legtöbbje alunitos kvarcit. 46-os a bányaudvar DK-i részén 1 m-rel magasabbról, mint a 45-ös., 47-es 3 m-el magasabbról, mint a 46-os. 48- as kb. 20 m-el magasabbról mint a 46-os. 49-es kb, 22 m-el a 46-os pontja felett került mintavételre. 37, 38.. 39, 40., 41., 42., 43., 44., 45., 46., 47.. 48., 49. Si02 64 3 60 2 74 1 787 74 3 77 2 62 0 71 8 77 4 612 53 4 83 4 44 3 °, R2O3 14 5 15 5 17 3 13*8 19 3 15 3 13 4 12 8 12 5 14 9 18 7 6'9 213 „ K20 18 2 9 0 1 ~0 ^0 — 0 2 8 2 0 0 7 2 0 2 5 0 6 51 „ S03 ll'O 147 1'5 14 13 14 130 99 53 158 188 63 220 „ A vasoxid tartalom 1 "o-nyi nagyságrendű, a 42. és 48-as több °/o-nyi vasoxidot tartalmaz. 50. — 53. minták a ® 215-ös domb különböző helyeiről valók azt a célt szolgálva, hogy a benei bánya fel nem tárt vonulatára támaszponto- kat nyújtsanak. 50-es a kőbányától ENy-ra a ® 215-nek DK-i lábánál Steinberger Emil alunitos kvarcitot tartalmazó kőfejtőjéből. 51-es a ® 215-nek K-i oldalában kb. 160 m magasságban. 52-es előbbi mintavétel helyétől 10 m-el magasabbról. 53-as a ® 215 DK-i lej- tőjéről kb. 130 m magasságban. 51. 52. 53. Si02 64‘4 70 40 8 % 487 °/o R203 162 „ 26 3 „ 24’0 „ K20 1'4 „ 34 „ 27 „ so3 1 15 „ 21'6 „ 161 „ Az 51-es minta magántartalmú, az 52-es minta pedig az R2Ű3-nak 1/=-ét mint vasoxidot tartalmazza. D) A geológiai adatgyűjtés elemzési adatai Beregszász — kígyósi úttól E-ra fekvő „Nagysarokhegy“ vidékéről. Mintákat a ® 164 E-i lábánál fekvő kőbányákból vettük. A kövek- nek egyrésze külsőleg nagyon hasonlít a jobb minőségű alunitos kvarcit- hoz, SOs tartalmuk azonban csekély. 61-es minta Kígyóstól Ny-ra a ,,Nagysarokhegy“ K-i oldálában lévő ,,Kisbányából“. 62. — 65. mintákat az előbbi bányától ÉNy-ra, mintegy 200 m-re lévő 166 vitéz Lányi Béla „Urbéresi“ és „Egyházi" kőfejtőben gyűjtöttük. 62-es a kőfejtő DNy-i sar- kából, megjelenési formája a jó minőségű alunithoz hasonlít. 63-as a DNy-i fal közepéből. 64-es a 63-astól ENy-ra mintegy 15 m-re. 65-ös a bánya ÉNy-i sarkából alunitos kvarcit megjelenésű kőzet. 61. 62. 63. 64. 65. Si02 75'0 % 75'6 % 76*2 % 76 2 °/o 76 0 % R203 15'8 „ 199 „ 140 „ 155 „ 157 k2o 35 „ 35 ,. 3'9 „ 3 5 „ 3*3 „ so3 1'3 „ 13 „ 1*6 „ 1-3 „ 1*2 „ vasoxid 1 0 c-nyi nagyságrendű. Vendl Aladá r-féle 1941. júniusi becslés szerint a Szarvasbányá- ban 0'86-, a Virághegy déli és DNy-i részén 2‘02-, a derekaszegi-bánya környékén 0’23-, a benei bányában 0'35 millió tonna, összesen 3'5 millió tonna alunitos kőzet fekszik. Ebből a mennyiségből levonva a kb. egy- negyedrészt elmeddősödő, kémiai ipari feldolgozásra alkalmatlan anyagot, marad 2'6 millió tonna jobb minőségű alunitos kvarcit. Az előfordulásra vonatkozólag Vendl Aladár véleménye a kö- vetkező : Valószínű, hogy a Virághegy, a Derekaszegi- és a Szarvasbánya alu- nitos kőzete összefügg egymással úgy, mint azt a térképvázlaton a vonal- kázott rész mutatja (2. kép). Ennek az egységesen összefüggő területnek az alunitos kőzetét az egynegyed rész levonása után mintegy 8 millió tonnára becsülhetjük. Minthogy a három bányaterület között alunitos kő- zet kibúvásai a felszínen nicsenek, ezt a becslést csak feltételes mennyi- ségnek tekinthetjük, további 'részletesebb kutatások, fúrások, árkos bevá- gások, tárók volnának szükségesek a végleges tisztázásra. Geológiai, kő- zettani alapon azonban a valószínűség igen nagy. A Bene mellett lévő alunitos kőzet minden valószínűség szerint tovább is megvan a riolit alatt É-felé, (2. kép) miként a térképvázlat feltünteti.. Ha ezt figyelembe vesz- szük, — a levonással együtt mintegy 0'6 millió tonnára becsülhetjük fel- tételesen a Bene mellett lévő, elfedett alunitos kőzet mennyiségét. Vendl A. hangsúlyozza, hogy az itt említett, de a rossz feltárási viszonyok miatt számításba nem vehető területeken is igen tekintélyes tö- megű alunitos kőzet jelenléte valószínű. Utal arra, hogy Pro kés és J a h n az egész terület összes alunitos kőzetkészletét 50 millió tonnára becsülte, hozzávetőleges megállapítások és elgondolások alapján. Befejezésül, mint kőzettani érdekességet közöljük a mór előbb emlí- tett három laterit gyanús anyagnak az elemzését. 24-es minta a „Szarkabónyóból" (® 252-től ÉÉK-re). 32. és 35-ös minták a Muzsalytól É-ra Beneics János és Makacs Lajos telkeiről valók. 24. 32. 35. Si02 23 1 % 616 °/a 45*9 °/( AI2O3 1 10 ,. 12 4 ., 7*2 „ Fe203 53 0 ,. 12 5 .. 15 5 „ so9 57 „ 5*6 „ 1*8 „ A beregszászi alunilokról 167 SiO, MA K20 50j H20 * 1 ■ ,^ö"1 : 10) J5ö- c " •* 30 : i l _ .^0; i_ lOv ' i i o fe — — — „ • 1 .50 ' : 20 -- && C ’o\ 1 Ol 1 1 • 5- ► * * : 5- ,80 " l_Í0J 5 190 ' * * • b ^ IE doö ■ löZg 0' k ^ r”"0“ 168 vitéz Lányi Béla A kőzetnek sósavval szemben tanúsított viselkedését következő táb- lázat mutatja : 24. 32. 35. sósavban oldódik 59’1 % 28'3 % 22‘5 °/o sósavban nem oldódik 40'9 „ 717 „ 77 5 „ A sósavba n oldható rész elemzése , 24. 32. 35. eredeti oldódott eredeti oldódott eredeti oldódott anyagra számított °/o-ok SiC>2 0‘38 % 0'65 % 0 26 % 091 °/0 0'30 % 1'43 % A120s 27 ., 46 „ 8’8 ., 311 „ 3 0 „ 13 8 ., Fe203 53 0 „ 897 „ 125 „ 444 „ 15’5 „ 73 0 „ S08 0 03 ,, 0 05 „ 001 „ 0 06 ,. 0 01 ,. 0 05 A sósavban oldhatatlan rész elemzése : 24. 33. 35. eredeti oldódott eredeti oldódott eredeti oldódott anyagra számított % -ok SiO, 227 % 55'5 °/0 61 '3 °/o 85‘5 % 45'6 % 577 °/o A120s 83 „ 204 „ 36 „ 51 „ 4'2 ,. 53 „ Fe203 001 „ 0 03 „ 001 ., 0 02. „ 001 ,. 001 ., S08 57 „ 139 ,, 5'6 „ 76 „ 17 „ 23 .. Az elemzési táblázatodból következik Papp Ferenc szerint, hogy ezek a minták a riolit mállásából keletkezett lalerités nyirok anyagnak te- kintendők. Végezetül köszönetét mondok Lőrentei, Simek és Kafka ve- gyészmérnök tanársegéd uraknak, akik az elemzések elvégzésében közre- működtek. IRODALOM. 1. Közlemény a Műegyetem elektrokémiai laboratóriumában készült vizs- gálatokról, melyek az alunit felhasználásával kapcsolatosan a nyersanyag kiterme- lésére vonatkoznak. — 2. Schréter Zoltán: A beregszászi alunit. Földtani Közlöny. 1939. 19. oldal. — 3. A zárt kutatmányi jogok birtokosai között felmerült vitás kérdések. (A kassai bányakapitányság előtt 1941-ben). — 4. Szathmáry László: A muzsalyi timsófőző és kémikusainak küzdelme. Term. Tud. Közi. 1934. dec. — Schréter előbb idézett cikke. 169 ALUNIT A MAGYARORSZÁGI BAUXITELŐFORDULÁSOKBAN. Irta : Dr. Vadász Elemér. A magyar bauxitelőfordulósok körüli gyakorlati tevékenység során mindenre kiterjedő gondos megfigyelésekkel és pontos adatgyűjtésekkel, tudományunk céljait is tekintjük. Köszönettel tartozunk ezért dr. H i 1 I e r József vezérigazgató úrnak, aki nagy megértéssel támogatta és elősegí- tette ebbeli törekvéseinket. A nagyszabású bányászati föltárások többszöri vizsgálata rögzílhetővé tett olyan jelenségeket is, melyek a bányászat gyors előrehaladásának folyton változó föltárásaiban eltűntek. Az alábbiakban Dolomit Eocén 1. kép. Az iszkaszentgyörgyi bauxitelőfordulás vázlatos földtani térképe. egy ilyen jelenségről számolhatok be a legújabban fölkutatott és bányá- szatiig föltárt iszkaszentgyörgyi, irodalmilag még nem ismertetett bauxit- előfordulással kapcsolatban. Az iszkaszentgyörgyi bauxitelőfordulás. Az Északi Bakony keleti, legszélsőbb nyúlványainak Iszkaszent- györgy — Fehérvárcsurgó — Guttamási községek közé eső szakasza, triász- korú dolomitrögökkel megszakított eocénterület (1. kép). Északon felső- 170 Vadász Elemér dr. oligocén és alsó miocén üledékek alá merül, délről a pannóniai tenger abráziós üledékei húzódnak reá, letarolt felületek jellegzetes nyomaival. Bauxitnyomozó földtani bejárásaink során, a dolomitfelületeken észleltük itt a letarolt bauxit nyomait is, amiből az eocén rétegekkel födött területet ku- tatásra jogosítónak tartottuk. Összefüggő bauxitkibúvás nem volt. Iszka- szentgyörgy község határában, a térképen is feltüntetett „Kincses” szőlő- hegyen, 1940-ben, sikertelen kútásás közben tárták föl először a bauxitot. Még ugyanazon év őszén, a kutatásra jogosított Aluminiumérc Bánya- és Ipar R.-T. nagy erővel megkezdte itt már régebben tervezett kutatásait és lemélyítetle a bauxitelőfordulás megismerését célzó fúrásokat. A kutatási adatok szerint az iszkaszentgyörgyi bauxitelőfordulás déli részét csak viszonylag csekély vastagságú pleisztocén-pannóniai vagy eo- cén rétegek födik. Észak felé 15 — 20 fokos eséssel, fokozatosan vastagodó eocén rétegösszlet alá merül. Ezen a részen a bauxit egy északnyugat — délkelet irányú, eocénutáni árokmélyedésben mutatkozik (2. kép). Az árok- mélyedés tengelyében 80 — 170 m vastag eocén rétegösszlet födi a bauxi- tot, mely az oldalak felé kisebb mélységben jelentkezik ugyan, de foko- 2. kép. Az iszkaszentgyörgyi bauxiltelepülés vázlatos szelvénye. D=dolomit. E=Eocén. zatosan vékonyabbá válik. A fúrásokkal megállapított bauxitvastagség 1 — 16 m között változik. Az egykori partszegélyl, a dolomitban látható eo- cén fúrókagylók fúrási nyomai mulatják. A viszonylag kisebb vastagságú fedőrétegösszlettel födött „Kincses" területrészen, 1941 tavaszán külfejtéssel föltárták a bauxitot, mely így nagy felületen hozzáférhető volt a földtani vizsgálat számára. A teljes egészé- ben kitermelt bauxit alatt láthatóvá vélt az egyenetlen, karsztos dolomit- felület. A csupaszon kimeredő dolomitegyenetlenségek sok helyen vastag, mállóit, porlódó dolomitból állanak, mint azt a gánti előfordulásban F ö Id - vári A. is leírta. (1.) Ez egyébként minden mészkőlerületi bauxitelőfor- dulás általános jellege, mely Biharban, Hercegovinában, Dalmáciában, Franciaországban és Görögországban egyaránt mindenütt, hasonló módon megfigyelhető. A bauxitlul való érintkezésnél fekete, mangános bevonatú és kalciltal kitöltött üregek mutatkoznak, dolomilliszltel kapcsolatban. A do- lomit egyébként jól rétegezett, általában É-30 fok düléssel. Fedőrétegekül a külfejtés délkeleti bejárati részén, rövid szakaszon 1 — 1*5 m vastag humusz és pleisztocén agyagos homok, majd a keleti be- vágásban sárga pannóniai agyag és homok DK (155°) — 10° alatt tele- Aluni! a magyarországi bauxilelőfordulásokban 171 pül a bauxilra. Az utóbbin itt a hullámverés hatására utaló földolgozott- ság volt észlelhető, amennyiben a bauxit 1 — 2 m vastag felső része, gyen- ge egyenetlen vízszintes rétegzettséget mutató, apró szögletes darabkákból álló morzsalékos szövetű volt. A transzgressziós pannoniéi rétegsor, a bau- xit határán 10 cm vastag rozsdabarna kéreggel kezdődik, amelyre sötétszür- ke. bauxittörmelékes, zsíros, szenes agyag s fölötte szürke és sárga agyag, fi- ^ °rn homok I encsé k ke I következik. A távolabbi fedőrétegekben édesvízi mész- kő is jelentkezik. A bauxillerület legnagyobb részét eocén rétegösszlet födi, mely egye- nes határsíkkal települ a bauxitra. Kifejlődésében közvetlenül a bauxit fö- lött sárga, sárgásbarna és vörös szívós agyag vagy agyagmárga 01 0‘3 m szenes-palás agyagbeágyazással mutatkozik, tengeri molluszkák kíséretében. Ezek fölött nummulinás és miliolinás-alveolinás agyagmárga, mészmárga és mészkő, helyenként glaukonitos homokkő következik. Natica, Cardium- kő- belekkel és nagy Oslrea gigan/ea-héjakkal. Az egész tengeri kifejlődésű ré- tegösszlet a Magyar Középhegység eocén rétegsorának középső eocén tago- D í 3. kép. Az iszkaszentgyörgyi ..Kincses" külfejtés vázlatos szelvénye. D — dolomit. B = bauxit, E — eocén. zatába (lulétium) tartozik. Legnagyobb vastagsága a lemélyített fúrásokban 200 m volt, váltakozó miliolinás-alveolinás és nummulinás rétegekkel (TV. per- foráló, N. lucasana, N. striata), élesebben megkülönböztethető tagozódás nélkül. Legbiztosabb vezelőrétege az összlet alját jelző szenes réteg, amely azonban nem egyenletes s nincs meg mindenütt. Az egész eocén rétegössz- let leginkább a halimbaira emlékeztet s élesen elüt a gánti fedőösszlettől, a- mely tudvalévőén édesvízi tagokkal kezdődik s miliolinás sorozata is inkább félsósvízi jellegű. Általános dülése É és ÉK irányban 10 — 20 fok között vál- tozik. A bauxit a külfejtés minden részében egyverelű, felső részében lilás- vörös, egynemű, legnagyobb részében azonban barnássárga és rózsaszínű foltos-tarka, gyakori limonitkérges pizolilokkal. Egyes részekben föltűnő az a likacsos-csöves tarka szöveti alkat, mely F ox szerint az indiai lateritek jel- lemző sajátja. (2) Helyenként a rétegdüléssel egyezően, határozatlan sávo- zottságot mutat. Ilyen világos erezettség a rétegdülésre merőlegesen és átlós irányban is észlelhető, néhol keresztrétegzettségre emlékeztető módon. Ezek a jelenségek a bauxit eredeti fölhalmozódási sajátságai gyanánt tekintendők.. Ezek helyenként kifejezettebben voltak érzékelhetők egy-egy színárnyalatban határozottan eltérő sávval is, amelyek az alább ismertetett töbörszerű alakú- 172 Vadász Elemér dr. latok helyén mutatkoznak. A bauxit minősége is meglehetősen egyveretű, különös sajátsága gyanánt említhetjük a többnyire húsz százaléknál nagyobb izzítási veszteséget. A bauxit eredeti egyenlőtlen települése utólag még részese volt a ba- konyi hegyszerkezeti mozgásoknak is, melyek összetöredezetlségben nyilvá- nultak s vetődésekkel a bauxitelőfordulás területét is földarabolták. A külfej- tésben részletesen vizsgált kőzethasadékok , vetődések és elmozdulások irá- nyai a föltárt három rétegösszletben érdekes eltolódást mulatnak. A bánya- művelést egy NyÉNy — KDK (290 — 110°) csapású, DDNy felé 60 fok alatt haj- ló vetődés, északi és déli részre osztja. (3. kép) A vetődés síkján a dolomit durva breccsiás szövetű, az eocénrétegek pedig az elmozdulás mentén föl- hajlást, lankásabb dülést mutatnak. A dolomitban mutatkozó kőzetrések és hasadéklapok túlnyomólag ennek a vetődésnek iránya körül (KÉK — NyDNy és NyÉNy — KDK) csoportosulnak. A bauxitban és az eocén rétegekben mért kőzethasadékok irányai a dolomithasadékok csoportjához képest az észak — déli irány felé eltolódást mutatnak, aminek mozgásmechanikai részletezésé- vel, más kapcsolatban, alkalomadtán külön foglalkozunk. Az elmozdulások túlnyomólag déli irányban történtek, többnyire 60 — 80 fokos mozgási síkok mentén. Alunit és szulfátos bauxit. Említettük, hogy az iszkaszentgyörgyi bauxit viszonylag nagyobb izzí- tási veszteséggel tűnik ki. A kincsesi külfejtési terület nyugati részén, az 578. sz. kutatófúrás bauxitmintáinak elemzése alkalmával Gedeon Tihamér figyelmeztetett fölöttébb nagy, 25 — 31 százalékos izzítási veszteségre, amiből kezdetben a bauxit hidrargillit-larlalmát gyanítottuk. Minthogy eddigi ismere- teink szerint a magyar bauxitok túlnyomólag diaspor-jellegűek, a hidrargillit jelenléte, magában véve is különleges jelenség számba ment. Ezért különös figyelmet fordítottunk arra, hogy a külfejtés előhaladásával, a kérdéses fúrá- sok körzetében föltárt bauxitot szemügyre vehessük. Annál is inkább, mert egy régebbi közleményben Gedeon T. Sümeg vidékéről, vörös miocén agyagból, másodlagos bauxitzárványokat nagy AbOa-tartalom és a rendesnél nagyobb izzítási veszteség alapján, szintén hidrargillit gyanánt ismertetett (3). Ilyen fehér, sárgás, kemény anyagú „hidrargillit" a Sümeg vidékén föltárt ere- deti településű bauxitban ismeretlen volt, bár a koptatott bauxilgörgetegek csak közvetlen közelből kerülhettek a miocén vörösagyagba. Ilyen előzmé' nyék után 1941. év őszén, Graul Róbert műszaki vezérigazgató úr, az iszkaszentgyörgyi külfejtésben föltárt különleges alakulatra és abban talált fe- hér anyagra hívta föl figyelmemet s módot adott annak helyszíni kivizsgá- lására. A föltárás nyugati részén, az 545. sz. fúrás helyén, a bauxitban mint- egy 2 m átmérőjű, 1‘5 m mély löböralakulat volt látható, mely vörös vasas kéreggel volt elhatárolva a rózsaszín-sárgásbarna rendes bauxittól. Az akko- riban 4—5 m vastagságban megnyitott bauxitszelvényben, mintegy 30 — 50 cm-rel a felszín alatt, határozott, 10 cm vastag vörös réteg látszott s ezalatt 130 — 150 cm távolságban egy másik ugyanilyen, élesen látszó 6 — 10 cm vas- Alunil a magyarországi bauxitelöfordulásokban 173 tag vörös réteg mutatkozott (4. kép). Mindkettő ÉNy 10 — 15 fok alatt hajlott, lényegében az eocén fedőrétegek szerint. Az említett töböralakulat a felső ré- teg alatt látszott, mely egyszersmind a töbörnek mintegy zárórétegét vagy fö- delét alkotta. Az élesen elhatárolt töböralakulat belsejét rózsaszínű bauxit töltötte ki, amelyben szabálytalanul elszórtan, fehér 1 — 10 cm álmérőjűgömb- és tojásdadalakú gumós zárványok voltak. Ezek a gumók a töböralakulat 4. kép. Bauxittal kitöltött üstalakulat alunitgumókkal az 545. sz. fúrás helyén 5. kép. Üstalakulat a bauxitban az 500. sz. fúrás körzetében, alunitgumókkal. alján nagyobb számban voltak és a lilásvörös 10 — 25 cm vastagságú határ- rétegben is mutatkoztak. Az elhatárolt töböralakulaton kívül azonban, a ren- des bauxitban seholsem jelentkeztek. A föltárás a bauxit lefejtésével, termé- szetesen megszűnt. Később, az 500. sz. fúrás helyén, az előbbitől mintegy 174 Vadász Elemér dr. 35 — 40 méterrel keletre, egy másik hasonló alakulat is föltárásra került, va- lamivel gyérebb fehér zárványgumókkal. (5. kép.) 1942 július havában történt vizsgálataim során, a külfejtés északi ré- szében, a 88., 89. sz. fúrások helyén is alkalmam volt észlelni hasonló ala- 6. Alunilgumók a bauxitból. 7. kép. Alunitgumókbói összecementezetl bauxitgörgeleg. kulatot. Itt mintegy 30 cm vöröseslilás színű bauxil alatt 4 m sárgásbarna bauxit volt. Az utóbbiban egy szabálytalan alakú, 1 m átmérőjű és 1 m mély -elhatárolt löböralakulat volt látható, melynek belsejét tömött, vöröses-lilás bauxit töltötte ki. Elválasztó halárkéreg nem volt, csak a bauxit szinárnyala- Alunit b magyarországi bauxitelőíordulásokban 175 tából adódott az elkülönülés alakja. Fehér zárványgumókat nem tartalma- zott. Ugyanilyen alakulatot észlelt a külfejtés déli részén Farkas Lajos főaknász a 819. sz. fúrás területrészén is, szintén zárvénygumók nélkül, bel- sejében a sárgásbarna alapanyagtól élesen elülő rózsaszínű, tömött bauxiltal. A fehér zárvénygumók nemcsak színben, hanem keménységben is el- térnek az őket tartalmazó bauxitanyaglól, amelyből könnyen ki is szabadít- hatok. Többnyire gömb- vagy tojásdadalakúak, felszínük sima, egyenetlenül dudorkás, néha gömbszeletekre tagolt. (6. kép). Keménységük 3—4, kivétele- sen több. Belsejük tömött, egynemű, szerkezet nélküli. Egyes nagyobb dara- bok széttörve határozatlanul gömbhéjas elválásúak. Különös figyelmet érde- mel egy nagyobb, 25 — 30 cm átmérőjű gömbalakú zárvány, mely bauxit kö- tőanyaggal összecementezetl kisebb zárványgömbökből alakult. Ez a sok gu- móból álló nagy bauxitos görgeteg olyan külsejű, mintha a kissé nedves bau- xitanyagba forgatott fehér zárványok hógolyók módjára tapadtak volna ben- ne össze. (7. kép.) Mindezek a külső jellegek önmagukban is nyilvánvalóvá tették, hogy e zárványok anyaga nem rendes bauxit. hanem attól eltérő anyag. A rész- letes vegyelemzések alapján Gedeon Tihamér megállapította, hogy e fehér zárványgömbök alunilból állanak. Hat különböző keménységű, egyébként azonban teljesen egynemű és egyverelű zárvány anyagénak elemzési adatai a következők : ALOa 36.10 42.60 38.15 37.16 36.83 38.50 Si02 0.04 0.10 0.00 0.92 0.02 0.10 FesOa 0.75 0.95 0.85 0.08 0.52 nyom SOa 37.66 28.20 36.90 38.04 38.21 39.20 k2o 11.14 8.29 10 85 13.98 14.35 — . — H20 16.00 20.21 13.24 10.72 10.07 21.14 CaO 0.45 Aluminiumszulfát jelenléte a bauxitban, különösen alunit alakjában, tudomásunk szerint kevéssé ismeri jelenség. A ritkább járulékos alkatré- szek körül kén (S) jelenlétéről tudunk ugyan, sőt Kormos T. szulfidos bauxitot is ismertetett, ez azonban, mint látni fogjuk, nem syngenetikus, hanem utólagos hatásokból ered. Mindössze György A. közölt a halim- bai bauxilelőfordulásban (4.) és Gedeon T. említett az általa ismertetett sümegi másodlagos anyagban SCL-tartalmat is. Ezért oknyomozó vizsgála- tainkat kiterjesztettük az alunitgumók töböralakulatát kitöltő bauxitra, annak zárórétegére s az iszkaszentgyörgyi bauxitelőfordulás több más szelvényé- ből való mintákra is. Az 545. sz. fúrás helyén föltárt alunitgumós töbör- alakulat felső vöröslilás zárórétegének (4. kép) bauxitja nem tartalmazott szulfátot s 47% AI0O3, 18.50% SÍO2, 19.00% FeiCL, 2.00% Ti02 mellett mindössze 13.50% izzítási veszteséget mutatott. Ellenben Gedeon T. újrevizsgálata szerint a 478. sz. fúrás bauxitszelvényének 2., 3., 4. méte- réből származó, nagy izzítási veszteséget mutató bauxit, mely figyelmün- ket első ízben hívta föl a kérdésre, valamint az említett sümegi minta megfelelő elemzése a következő összetételt adta : 176 Vadász Elemér dr. 578. sz fúrás : 2 m 3 m 4 m Sümeg AI2O3 50.90 56.75 48.09 40.00 Si02 1.00 2.30 4.00 0.68 Fe203 9.00 7.50 15.00 4.30 TiÓ2 2.60 350 2.50 — . — S03 9.00 5.25 6.10 23.17 K2O 2.65 1.54 1.79 6,82 HjO 24.85 23.16 22.52 24.42 Ezek szerint a sümegi anyag szintén alunitnak minősíthető, némi bauxitanyaggal, míg az 578. sz. fúrás mintái szulfátos, illetve alunittartal- mú bauxitnak nevezhetők. Az iszkaszentgyörgyi rendes összetételű- bauxilra kiterjesztett vizsgá- lat G e d e o n T. szerbit átlagosan 0.2 — 0.5% között változó szulfáttarlal- mat állapított meg, a változó szulfátmennyiség eloszlásában megállapítható minden határozott rendszer nélkül. A kimutathatóan szulfáttartalmú részek elszigetelt, szabálytalan eloszláséra utal az a tény, hogy a kitermelt iszka- szentgyörgyi bauxit szulfáttartalma az átlagos érték alatt volt, jeléül an- nak, hogy a bauxittömeg nagyobb része szulfáttól mentes. Ebben a tekin- tetben Gedeon T. a gánti bauxitot, régebbi vizsgálatai alapján kén- és szulfáttól mentesnek találta. Mostani ismételt vizsgálatai is megerősítették ezt a megállapítását, amennyiben a gánti bauxitban gyakorlatilag számot- tevő szulfáttarlalom nem volt kimutatható. Meg kell jegyeznünk, hogy az iszkaszentgyörgyi bauxitban, ismételt szorgos kutatással sem sikerült pirit vagy markazit jelenlétét észlelni. Utólagos ásványok közül csak ka leit ta- lálható benne. Ez a megfigyelésünk megerősíti Gedeon T. megállapítá- sát, mely szerint az iszkaszentgyörgyi bauxitban szulfidkén nincs, hanem az egész kénmennyiség szulfát alakban az alumíniumhoz van kötve. György Albert a halimbai bauxitelőfordulásból ismertetett Leit meier 2. 27. 28. 29. 119. 198. és 199. számú elemzése szerint szulfáttartalmú bauxitot az alábbi összetétellel : 2. 27. 28. 29. 119. 198. 199. A I0O3 44.21 34.66 40.81 41.02 40.32 42.29 47.51 Si02 2.07 14.01 5.14 2.18 0.18 2.16 2.18 Fe203 1.18 11.47 2.03 1.43 1.22 33.18 25.01 MnsOi — . — 0.08 0.08 CaO 4.46 3.21 1.03 1.52 0.05 — . — — . — MgO 1.31 0.13 0.16 0.07 S03 18.87 21.15 31.93 32.84 29.76 1.85 2.02 H2O 27.14 16.58 19.83 20.36 29.21 21.40 22.89 Szerinte a 2. sz. elem zési minta az 5. kulalóaknából, a 27. 28. 29. sz. a nyugati táró vörös bauxiljában fehér zárvány, lazagúmó és tömött d a r a b, a 1 19. sz. pedig a szőci kulalóaknából szárma- zik. A 118. és 119. sz. a Malomárok tárójának átlagos tarka bauxitja és ugyanannak tiszta vörös bauxitja. György A. megállapítása szerint „a bauxitlelep felső részében levő fehér gumók mór nem is fehér bauxit. Alunil a magyarországi bauxitelőfordulásokban 177 hanem alunil. “ E halimbai előfordulások ezidőszerinl hozzáférhetetlenek, mégis az iszkaszenlgyörgyi tapasztalatok alapján György A. alunitra vonatkozó megállapítását megerősíthetjük. Többi elemzése szerint pedig a halimbai bauxit szulfátlartalma 0.2 — 4.19% közölt változik, tehát a szulfát jelenléte a halimbai bnuxilban általánosnak tekinthető. Teljesség okáért megállapíthatjuk, hogy kén jelenlétét a bihari bauxil- ban is ismerjük. Ez azonban a bauxitban utólag képződött, piritből szár- mazik, mely szabadon is észlelhető. A magyarországi bauxitelőfordulások- ban észlelt alunit, bauxitos alunit és szulfállartalmú bauxithoz hasonló jelenségeket Ansheles írt le az oroszországi Tichwin bauxilelőfordulá- saiban (6). Szerinte a bauxit az ottani produktív karbon agyagrétegeiből alakult át piritoxidáció során. Az így keletkező kénsav ugyanis elbontotta az agyagot, aluminiumszulfát keletkezeit, amelyből mész közvetítésével az alumínium kicsapódott. Megemlíti, hogy Tichwin karbonkorú agyagrétegei- ben sok a vízben oldható szulfát, a bauxit üregeiben pedig alunitszerű anyagot észlelt. A kén jelenléte a bauxitban általában ismeretes ugyan, azonban jelenlétének módjáról és alakjáról közelebbi adatok nincsenek. Nagyon érdekes kéntartalmú bauxilelőfordulást ismertetett Kormos T. Isztriából (5.), ahol a kén szulfid-alakban (FeS?) kénhidrogénes exha- lációkkal kapcsolatban, pirites bauxitot hozott létre. A kénes bauxit- lal kapcsolatban előforduló hidrargillitel hőforrások üledékének tartja. Ez a bauxit-irodalomban eddig még kellően nem értékelt isztriai megfigyelés a magyar bauxitos alunit keletkezésének fordított jelenségét szemléllek. Itt ugyanis a hévforrások a bauxit aluminiumhidroxid-tartalmát oldották ki s hagyták vissza hidrargillit alakjában. Az iszkaszentgyörgyi és halimbai alunitgumók esetében azonban, egyelőre még ismeretlen tényezők hatása alatt, az aluminiumhidroxid aluminiumszulfátté alakult s ilyen módon kü- lönült ki a bauxitban. Eddigi elméleti ismereteink szerint ez a szulfáttá alakulás, csakis savas behatásra és nyilvánvalóan nedves úton történhe- tett. Az adott esetben azonban, sem Iszkaszentgyörgyön, sem Halimbán nyoma sincs azoknak a bauxitképződéssel egyidejű földtani jelenségeknek, melyekből a kén vagy kénessav és a hozzátartozó vtz jelenléte bizonyít- ható. A savas közegnek ilyen vegybontó hatása a bauxitképződés és la- teritesedés irodalmában már kísérletekkel is alátámasztott, általánosan is- mert jelenség. Mégis reá kell mutatnunk arra, hogy ez a vegyileg termé- szetesnek látszó egyszerű folyamat, egymásrakövetkező szakaszainak ter- mékeivel, összefüggően, egyetlen bauxit- vagy lateritelőfordulásban sincs kielégítőleg ismertetve vagy elfogadható földtani szelvényben igazolva. Meg kell említenünk tehát a tatabányai eocéneleji barnaköszénképződés lápmedencéjében piritbomlással kapcsolatban keletkezett aluminiumhid- roxidos ásványkiválásokat, melyek ennek a folyamatnak különböző sza- kaszait kimutathatóan rögzítik (6.) Mindenesetre kétségtelen, hogy a bau- xitban észlelt alunit az eddig csak vulkáni utóhatás útján keletkezett alunittal szemben új képződési környezetet jelent, mégha a vegyi folyamat a vulkáni utóhatással kapcsolatos jelenséggel azonos módon ment is vég- be. Az iszkaszentgyörgyi és halimbai alunitelőfordulás ugyanis sem vul- 178 Vadász Elemér dr. káni utóhatással, még kevésbbé vulkáni anyakőzellel, közvetlenül semm kapcsolatba nem hozható. Az alunitképződés kiinduló anyaga csak a bauxit vagy a bauxitképződésnek még mindig ismeretlen, kiinduló alap- anyaga. Az itt ismertetett iszkaszentgyörgyi alunitgumós töböralakulatok jellege arra utal, hogy úgy ez az alakulat, mint annak bauxilanyagában levőalunit- gumók, a bauxitkeletkezéssel egyidejű képződések és sem utólagos, sem kő- zettéformálódási (diagenetikus) jelenségekül nem tekinthetők. Hasonló ala- kulatot ismertetett egyébként Gedeon T. a gánt-hosszúharasztosi bauxit- szelvényben is pizolitos bauxitgörgetegekkel. (8.) Iszkaszenfgyörgyön, a kin- csesi külfejtésből A 1 t a i Ottó bányafőmérnök úr adott egyetlen, 8 cm átmérőjű gömbalakú pizolitos bauxitgörgeteget, mely a bauxit-szelvény felső részéből, a vöröslilás határréteg alól került ki. A fehér alunitgumók éles elkülönültsége s a bauxitanyaghoz való mindennemű átmenet hiánya arra utal, hogy azok már kialakullan kerültek a töböralakulat kitöltő anya- gába. Ezzel szemben e töböralakulat határrétege csak színárnyalattal elkülö- nülő bauxitanyag, mely átmenetekkel egybeforr a bauxittömeggel. A megfi- gyelhető tények arra utalnak, hogy a töböralakulatokat a szárazföldön fölhal- mozódott, laza, finom száraz üledék- esetleg gélanyagok olyan áthalmozódé- si egyenetlenségei gyanánt tekintsük, mint amilyeneket a kavicsfölhalmozó- dásokban ismerünk. Ezek a töböralakulatok esetleg nedvesség behatása alatt bekövetkezett süppedési jelenségek, amelyek a közelből más színű bauxit- anyaggal töltődtek ki s ugyanakkora lejtőkön valószínűleg a bauxitból ki- különült alunitgumók is sodródtak beléjük. Nedvesebb időszak behatására, esetleg az egykori bauxitfelszínen csapadékból fölgyült sekély állóvizek jelen- létével magyarázhatók a töböralakulat körzetében észlelt színárnyalali réteg- ződések is. Általában a legkülönbözőbb bauxitelőfordulésokon szerzett meg- ismeréseim szerint, a nedvességnek, illetve a csapadékvizeknek az eddigi el- gondolásoknál sokkal nagyobb erőművi és vegyi szerepe volt a bauxitkép- ződésben. Egyelőre eldöntetlen, hogy az iszkaszentgyörgyi alunitgumók ke- letkezése, mai elméleti ismereteink szerint végbement aluminiumhidroxidos vegybomlási folyamattal együtt ment-e végbe, vagy pedig a már kialakult bauxit aluminiumhidroxidja, tömény savas behatásra alakult-e át egyes gó- cokban aluminiumszulfáttá, amely más helyeken csak gyengén mutatkozik a bauxilban. Az a tény, hogy az alunitgumók úgy Iszkaszentgyörgyön, mint Halimbán is, a bauxitlelep felső részében mutatkoznak, inkább a bauxitból történt átalakulásra utal. Mindezekre a kérdésekre alkalmam lesz talán a közeljövőben elké- szülő bauxittanulmányaimban, szélesebb alapokon visszatérni. Ezúttal csak hazai bauxitelőfordulásaink egyik érdekes jelenségére vonatkozó megfigyelé- si tényeket kívántam adni s ha sikerült ezzel a tudományos megismerés szá- mára új jelenségeket rögzíteni, úgy tettem ezt Mesterem, K o c h Antal szelleméhez híven s köszönöm azt az ő tanításainak. Alunil a magyarországi bauxilelőfordulásokban 179 IRODALOM: I. Földvári: A Dunántúli Középhegység eocénelőtli karsztja. (Földtani Közlöny LXIII. 1933.) — 2. Fox: The Bauxite and Aluminous Laterile occurences of India. (Mem. of the Geological Survey of India vol. XLIX. 1923.) — 3. Gede- on : Adatok a sümegi bauxitelőforduláshoz. (Földi. Közi. LXIII 1933.) — 4. György A.: Bauxittelep Halimbán és környékén Veszprém vármegyében. (Bá- nyászati és Kohászati Lapok LVI. 1923.) — 5. Kormos: Hydrargillit és kénes bauxit Isztriában. (Bányászati és Kohászati Lapok 1930.) — 6. Ansheles: A microscopic invesligalion of the clays, sands and bauxits of the gouvernement o Cherepovetz. (Bull. du com. géol. XLVI. 1927.) — 7 Vadász: Ásványkivélások a tatabányai barnaköszénképződésben. (Matematikai és Természettudományi Érte- sítő LX. 1941.) 8. Gedeon: A pizolitos bauxitok keletkezése. (Földtani Közlöny LXI. 1931.) III. RÖVID KÖZLEMÉNYEK. KÉT ÚJ ÁSVÁNYELŐFORDULÁS MAGYARORSZÁGON ÉS KALCIT KISBÁNYÁRÓL. Irta : Zsivny Viktor dr* 1. Greenockit Felsőbányáról. A Magyar Nemzeti Múzeum volt Ásvón-y-Őslénylára néhány évvel ezelőtt (1935-ben) felsőbányái antimonitstufát szerzett (leltári száma : w 303), mely a rajta levő sárga, a Radde-féle internacionális színskála 7p tagjához közel álló színű bevonattal tűnt fel. Ez utóbbinak közelebbi vizs- gálata igazolta a feltevést, hogy színét kadmiumszulfid, a greenockit okozza. A szóbanlevő anyag az antimonitoszlopok terminális részén vasta- gabb és így élénk sárga színű rétegben jelenik meg, míg a prizmalapokon csak lehelletnyi bevonatot képez s azoknak piszkos zöld színt kölcsönöz. Az élénksárga színű bevonat meleg híg sósavban színtelen pelyhecs- kék visszamaradása mellett legnagyobbrészt feloldódik ; oldatában kén- hidrogéngáz sárga színű csapadékot létesít ; ez utóbbi meleg híg sósavban jól oldódik. A sósavas oldat bepárlási maradékát tárgylemezen telített RbCl — oldattal lecsöppentve erős fénytörésű romboéderek, a RbiCdCle kristályai létesülnek. A sárga bevonat a hepar-reakciót is adta. E megfigyelések sze- rint a bevonat greenockitot tartalmaz. A stufán megjelenő legfiatalabb képződmény gipsz, melynek szép kristálycsoportja a greenockitos antimonitra nőtt. Greenockitot hazánkból az irodalom Vaskőről és Ujsinkáról (Fogaras- m.) említ. Tschermak szerint1 Vaskőn a Terézia-bányában vaskos grá- *) Előadta „Két magyarországi új ásványelőfordulás bemutatása" címmel a Magyarhoni Földi. Társ. 1942. máj. 6-i szakülésén. 1 G. Tschermak. Min. Mitt. ges. v. G. Tschermak, 1873, 288 ; ismer- tetése Molnár Káról y-tól. Földt. Közi., 1874, 4, 234. 180 Zsivny Viktor dr. nát hasadékaiban bevonatként megjelenő citromsárga por alkatrészeként fordult elő.2 Ujsinkán (Pojana Moruluj)3 sphaleriten, továbbá kovásodott és galenitet behintve tartalmazó csillámpala- repedéseiben figyelték meg.4 Ér- dekes a kadmium jelenléte a rákosbányai rhodochrositban, melyben a CdO 0'96 %-ot tesz ki.5 A grenockittal Felsőbánya ásványainak száma egy- gyel ismét szaporodott. 2. Fluorit Kisbányáról. A fluorit, melyet a szatmár— szolnok-dobokamegyei bányavidékről Kapnikbányáról és Erzsébetbányáról mint járulékos telérásványt pompás stufákban már ismerünk, újabban Kisbányán (Herzsabányán) is előkerült.6 A kisbányai fluoritnak 3 mm-t el nem érő, halvány ibolyaszínű és 1 mm-nél kisebb, sokszor parányi, víztiszta, kockaalakú kristálykái kvarc- kristályokra nőttek. Hexaéderein ritkán az oktaéder lapjai is megjelennek, de kizárólag csak az ibolyás színű nagyobb kristályokon. Kísérő ásványok a kvarcon kívül : pyrit, csaknem feketének látszó sphalerit, melyek egymással néha összenőttek, egy többé-kevésbbé laza, igen halvány kékeszöld színű tömeggé csoportosult, 0002 — 0‘015 mm szé- lességű és 0 03 mm hosszúságot is elérő részecskékből álló, tömény sósav- val kovasav kiválása közben elbontható chlorit- ásvány (víztartalmú Fe-Al- szilikát kevés Mg-mal, Mn-nal és Li-mal)' és kalcit. 3. Kalcit Kisbányáról. A fentemlített kalcit kb. 1'5 mm — 2'5 cm átmérőjű, kissé tejszerűen zavaros, áttetsző kristályain az e {0112}, egy a többszörös reflexek miatt pon- tosan nem mérhető forma (igen meredek romboéder [ + hR {h0hl}vagy 2 E sárga por szerinte „nem homogén s így több ásvány keveréke lehet". A M. N. Múzeum gyűjteményében a Radde-féle internacionális színskála 7 p. 7 q és 7 r ill. 5 r tagjaihoz közel álló, jóval élénkebb ill. melegebb-sötétebb árnya- latú (chrómsárga ill. narancssárga) vaskői greenockit-példányok is vannak. 3 H i n t z e. Handb., I. I, 602. 4 Sandberger F.. N. Jahrb. f. Min., Geol. und Poláont., 1886. 1. 251. 5 Zsivny V.. Földtani Közlöny, Budapest. 1928, 57 (1927-re), 199 — 200. 6 Az első slufa (lelt. száma : y 75), melyen ez ásványt észlelhettem, dr. Szrubián Dezső m. kir. államrendőrségi deteklivfőnök úr, lelkes ásványgyüjtő ajándékaképen 1942 áprilisában került a M. Nemz. Múzeum ásványgyüjteményébe. Előadás utáni utólagos megjegyzés: Két további slufát (lelt. sz. : y 156, y 157), melyeket ugyanazon év júniusában Herzsabányán gyűjtöttem. Ad ám esik Gyu- la Sőmérnök úr engedett át. Nevezett uraknak, valamint dr. Ötvös Dániel oki. vegyészmérnök úrnak, a „Hungária" műtrágya-, kénsav- és vegyiipar R T. nagy- bányai üzemigazgatójának e helyen is hálás köszönetemet fejezem ki az említeti daraboknak a M. N. Múzeum számára való átengedéséért, illetőleg a gyűjtésem- ben való hathatós támogatásért. 1 A 0 02 g anyaggal végzett qualitalív elemzésnél a „pro analysi" kémszerek Ca, K és Na-larlalma miatt e kationok esetleg jelenlevő igen kicsiny mennyisége (mikrochemiai módszerekkel) nem volt szabatosan megállapítható. Kél új ásványelőfordulás Magyarországon és kalcit Kisbányáról 181 — hR {Ohhl}] ?, vagy rn { 1010}) és kisebb-nagyobb lappal a c {0001} jelen- nek meg ; utóbbi el is maradhat.8 A formák megállapítására a következő szögértékek szolgállak ; talált határérték k. é. (0Ü2): (1012) = 45° 9’— 45° ír 45° 10' + hR (Ohhl): (0112) oder 1 (01Í0): " 1 63° 36-64° 7' 63° 52' -hR (Ohhl): 1 berechn.8 Diff. (0112) : do 1 2) = 45° 3’ + T I (0.70.70.1): (0112) = 64° 34'/s' -42' (0110) „ = 63° 45' + T 1 (0.70.70.1) : = 62° 55' + 57' Ámbár a kérdéses forma lapjai mindég erősen csillognak, mégis mi- vel különböző hajlású, hypoparallel lapelemekből állanak, igen rossz, ne- vezetesen erősen szórt reflexeket adnak. Utóbbiak, valószínűleg az előbb említett körülménynél fogva nem esnek szigorúan egy zónába, az e-hez mért hajlás (63° 52 ) azonban mégis inkább amellett szól, hogy valószínű- leg nem romboéderrel, hanem {1010}-val van dolgunk. {0112} lapjai igen finoman vonalkázottak és a tárgyalt forma lapjainál kevésbbé fényesek; {0001} lapjai általában homályosak és nem mérhetők. Az oldallapok kifejlődése szerint a kristályok köpcös oszlopszerűek (1. kép), vagy inkább a rhomboéderes termet felé hajolnak(2. kép). Az áb- rákon feltüntetett szélső típusok közti átmenetek is megfigyelhetők.10 A kalcit a fluoritnál fiatalabb képződmény. 8 A {0112} lapjai és a kérdéses forma megfelelő lapjai által képezett, a kris- tálytani melléktengelyek síkjával párhuzamos kombinációs élek végpontjaiból ki- induló (a kérdéses formához tartozó) oldalélekről sem volt szabad szemmel egy- értelműig megállapítható, hogy divergensek, konvergensek, avagy párhuzamosak-e, illetőleg azt, hogy pozitív, vagy negatív romboéderhez. avagy az I. fajta prizmához tartoznak-e. 9 A prizmára vonatkozó szögadat mellett összehasonlításul a -{-70 R, ill. — 70 R-re vonatkozót is feltüntettem. 10 Az ábrákban az oldallapokat prizmalapokként tüntettem fel. 182 Kretzoi Miklós dr. i ÚJ PELE A MAGYAR MIOCÉNBŐL. (A német szöveg kivonata.) Irta : Kretzoi Miklós dr. Egy évtizeddel ezelőtt dr. Földvéri Aladár m. kir. osztálygeo- lógus barátom a székesfővárosi Vízművek 2403. sz. Lövölde-téri fúrásának iszapolási maradékából (26 — 27 m. rel. mélység, zöldessárga homokos helvét agyag) két apró csontocskát adott ót, melyek közül az egyik egy kihalt peleféle első felső zápfoga, a másik pedig valószínűleg ugyanannak az állatnak második ujperccsontja. A zápfogat beható vizsgálatnak vetettem alá, aminek eredményeképen, most mint a pelék egy önálló, új nemét képviselő, eddig ismeretlen faját vezethetem be a tudományos irodalomba. Az új alak, melyet Pentaglis földvárii n. g., n. sp. néven írok le, kis méretei (hossza l'l mm, szélessége 10 mm), valamint a rágófelü- let bordáinak száma és eloszlása tekintetében minden eddig ismert alak- tól határozottan eltér. Legközelebb áll még a miocén Heteromyoxus- nem alakjaihoz. Távolabbi kapcsolatai vannak még a Muscardinus, Bra- chymys, Hypnomys, Leithia, Dyromys nemek felé. Magával a Glis nem- mel, valamint az Eliomys fajokkal, illetve a Graphiurus-Clauiglis-Gliriscus- Aethoglis- csoporttal, vagy Philisteomys-sza\ mór csak igen távoli rokonság- ban van. Az Arnphidyromys valószínűleg a Dyromys szinonimája, így az összehasonlításnál eleve kiesik. Az egyes pete-csoportok rendszertani összefüggését tanulmányozva azt tapasztalhatjuk, hogy fogazatuk szórmazástani összefüggései a csalá- dot két természetes csoportra bontják : a Glirinae (nov.) és Muscardininae (nov.) alakkörökre. A pelék fogazatának ősi felépítése egyetlen ma élő csoportéval vet- hető egybe : a mókusokéval. Ez a két csalód fogazatának ősi trilubercu- laris váza alapján (a Paramyidá- khoz sorolt alakok egy részét kivéve) oly szöges ellentétben áll az összes többi ismert rágcsálóval, hogy indokolt- nak mutatkozik a Irituberculóris (mókusok-pelék) és quadriluberculáris (összes többi) rágcsálók szétválasztása a rendszerben is. Erre a célra az Idioglires (Gliridae, Sciuridae, ? Paramyidae) és Euglires (a Diplicidentatu- Lagamorpha néven önálló rendbe tömörített nyúlszerűeket eleve kikap- csolva a fennmaradó összes többi rágcsáló) alrendeket ajánlom. Készült a Magyar Nemzeti Múzeum Földtani és Őslénytani Táróban. 183 ÉRDEKES PLEISZTOCÉN PUHATESTÜ- FAUNA ÚJVERBÁSZ KÖRNYÉKÉRŐL ÉS A TELECSKAI DOMBOKRÓL. (A német szöveg kivonnia.) Irta : Rotarides Mihály (Budapest) és Göttl László (Ujverbász). A Maros vonalától, illetve Szegedtől délre eső területekről alig ismer- jük a pleisztocén fauna összetételét. Szerzők ezért felsorolják az Ujverbász környékén, ill. a Telecskai Dombokon és a lösztábla peremén gyűjtött pu- hatestűeket és összehasonlítják az Alföld korábban ismert pleisztocén fau- nájával. Típusos (szárazföldi) löszfaunát gyűjtött Göttl a Telecskai lösz- táblán 2 harckocsi-csapdából. A többi feltárások anyaga kevert s nyílván a típusos lösz aljából, az ú. n. mocsárlöszből (ázott löszből) származik. (L. a mellékelt térképvázlatot és az egyes gyűjtőhelyek anyagának felso- rolását a németnyelvű szövegben !) Érdekes az Orcula dolium, Ena montana és Relinella nitens előfor- dulása (több helyen, bőségesen). Az Ena montana- ról eddig csak azt tud- tuk, hogy az aflöldi löszben is előfordul, lelőhelyeit azonban nem közöl- ték közelebbről A másik két fajjal együtt, amelyek eddig csak a dunán- túli és a dunamenti pleisztocénből voltak ismeretesek, ma hegyvidéki, vagy dombvidéki faj. A Zebrina detrita löszbeli előfordulása még bizonytalan ; lehetséges, hogy a talált héjak a lösz és a humusz határáról származnak. Göttl megfigyelése szerint élő példányok csak a Telecska lejtőjén for- dulnak elő. Az egyes lelőhelyeken gyűjtött héjak általában jellemző löszfaunát árulnak el, de vannak az újverbászi faunában különleges, a löszre jel- lemző alakok is (Fruticicola hispida terrena, Chondrula tridens elongata). A Stagnicola palustris csaknem olyan változatos alakokban jelenik meg, Ujverbász környékén is, mint a szegedvidéki löszökben. Nem fordulnak azonban itt elő az eddig csak a marosmenti pleisztocén képződményekből közölt Mastus recersalis és Vestia aff. turgida.1 1 A Magyar-Löszmedence pleisztocén puhatestű faunájának a németnyelvű szövegben említett irodalmát lásd: Rotarides Mihály: A lösz csigafaunája összevetve a mai faunával, különös tekintettel a szegedvidéki löszökre. A Szegedi Alföldkutaló Bizottság Könytára. VI. Szakoszt. A/ Állattani Közlemények, 8. szám. Szeged, 1931. és M. Rotarides: Untersuchungen über die Molluskenfauna dér ungarischen Lössablagerungen. Festschr. Strand, Vol. II., Riga, 1936—37. 184 Kovács Lajos dr. ÚJ POSIDONOMYA-FAJ A BAKONYI ALSÓ LIÁSZRÉTEGEKBŐL. (A német szöveg kivonata.) Irta : Kovács Lajos dr. A bakonyi Káváshegy ENy-i lejtőjének alján felszínrejövő mészkő- padokat helyenként erősen összepréselt Posidonomya-héjak tömeges fellé- pése jellemzi. Ezek közt több jómegtartású példány a faji sajátságok ta- nulmányozását is lehetővé teszi, amelyek alapján Pos. baconica nov. sp. néven különíthetjük el a közelálló típusoktól. E faj fontosabb bélyegei ; a héj kerekded, a szélesség valamivel na- gyobb a magasságnál, úgyhogy az alakmutató negatív értéket ad (1. a táb- lázatot). A héj eléggé domború, nincs ferde jellege, úgyhogy a fejlett búb központi helyzetűnek látszik. A záróperemnek fülszerű kiszélesedése nincs. A héjdíszítést alkotó sima koncentrikus bordák a héj felső 3/4-ében erő- sebben fejlettek, szélesebbek és ritkábban állnak, míg a héj alsó l/4-ében finomak, keskenyek és sűrűn helyezkednek el. Felismerésük a héjak meg- tartási állapotától függ. A héjdíszítésre jellemzők még a búb felül kiinduló, általában elég erősen fejlett, különböző hosszúságú, ritkán álló sugárbor- dák, amelyek inkább a héj alsó felén emelkednek ki. E sajátságok egyik-másikában a következő típusok jöhetnek szóba az összehasonlítás szempontjából : Fos. bronni V o 1 t z, amelyet elkülönít a bordókat és az azok térközeit borító másodlagos ráncok jelenléte, to- vábbá a sugárbordák hiánya ; Pos alpina G r a s, amelyet a héj elliptikus alakja, ferde jellege, a búb félretolt helyzete és a sugárbordók hiánya kü- lönít el ; Fos. minuta G o 1 d f., amely csupán a héjperem finom, sűrűnólló bordái tekintetében mutat megegyezést ; Pos. radiata G o 1 d f., amelyet az eltérő héjalak, a záróperem fülszerű kiszélesedése, a bordákat és a térkö- zöket borító másodlagos ráncok jelenléte és a héjdíszítés egyéb jellegeiben megnyilvánuló eltérések különítenek el. A német szövegben megemlített többi faj bélyegei még kevésbbé egyeztethetők össze a Fos. baconica nov. sp. sajátságaival. Korábbi ismereteink szerint a Posidonomyák előfordulása a Bakony területén a Déli Bakonyra, ott is a felső liószképződményekre szorítkozott. Vadász itt a Fos. radiata G o 1 d f. tömeges fellépéséről szól (19, 23. és 38. 1.), amelyet B ö c k h korábban a Fos. alpina G r a s sp.-el azonosított (2, 33. 1.). A Lókúti dombnak a szóbanforgó területtől nem messze eső pont- ján jól feltárt liószsorozat alján posidonomyós rétegek közbeiktatódósót is- merhetjük fel (13, 224. I., 17, 212. I.), amelyek a liósz r< magasabb részéi, az Arietites Bucklandi övét képviselik. Ezekkel azonosíthatók a Kóvóshegy posidonomyós rétegei is : itt a Pos baconica nov. sp. példányai, helyen- ként tömegesen, még a liósz A-ban ismételten közbetelepűlő vékony réte- gekben is előjönnek. 185 IV. IRODALMI ISMERTETÉSEK. H. Strunz : Mineralogische Tabellen. Leipzig. 1941. Akad Veri. 287 old. 73 ábra. Szerző, mint az ásványok belső szerkezetének szorgos és hivatott kutatója, a Német Ásványtani Társaság megbízásából új, táblázatos ösz- szeállítást készített az ásványország tagjairól. Feladatának megoldásában nem jár egészen töretlen úton, mert mintegy mintául számít a jól ismert, de már elavult G r o l h-, illetve a későbbi G r o I h — M i e I e i t n e r-féle (1921) táblázatos rendszertan. Jóllehet a szerző maga is példaképül választja az említett művet s így a feldolgozás nagy vonásaiban ennek nyomán ké- szült, mégis időszerűnek és egészen újnak mondható H. Strunz könyve. Időszerűen szükséges volt azért, mert a belső szerkezeti kutatások a ré- gebbi rendszerezésen lényeges módosításokat követeltek ; újnak kell mi- nősítenünk azért, mert az 1936-ban megjeleni Ramdoh r — K lockmann- féle tankönyv (az újabb alapelvek szerint) csak egyes részleteiben dolgozta át az ásványok rendszerét. A mű három főrészre tagolódik. Az első rész a kristálykémiai álta- lános alapismereteket tárgyalja. Fejezetei egyszerű, tömör fogalmazásban bevezetik az olvasót a szilárd anyag szerkezetének, a rácsfelépítés alap- törvényének ismeretébe. Majd ennek kapcsán az új rendszerezési alapel- veket taglalja. Igen értékes és hasznos fejezel a fontosabb rúcslípusok le- írása és ügyes ábrákon való szemléltetése. Az első (általános) részhez ki- egészítés gyanánt krislálykémiai és geometriai táblázatok sorakoznak. A könyvnek második része az ásványvilágnak a korszerű rendszer- tani alapelvek szerinti felsorolását foglalja magában. Ez a mű középső és legnagyobb terjedelmű része. A harmadik rész betűsoros névmutató, meiy mintegy 5000 ásvány- nevet ölel fel. De ennek a nagy létszámú névsornak csak kb. 2/6 részét te- szik ki a ma érvényben lévő ásványnevek ; a fennmaradó 3000 név vagy felesleges, vagy avult, vagy varietást, pszeudomorfózát jelöl. A névmutató tehát nemcsak a teljes névlista közlését, hanem egyúttal az ásványnevek tömegének már nagyon időszerű redukcióját is célozza. Strunz könyvének rendszere — a hagyományokhoz híven — az osztály, alosztály és csoport tagolások szerint osztja be az anyagot ; lénye- gesebb beosztásbeli módosításait a következő pontokban kell kiemelnünk. 1. Az elemek osztálya W. L. Bragg útmutatásai nyomán két alosztályra oszlik : A. fémek és B. „rideg' -fémek és félig-fémes (melalloid-) elemek csoportjára. így aztán az új rendszerben a felsorolás a rézzel (Cu) kezdő- dik és a gyémánt-grafittal (C) fejeződik be az elemek osztálya. 2. A halo- gén vegyületek az oxidok osztályát megelőzik azért, hogy a komplex-iónos oxidok, mint a karbonátok, szulfátok, foszfátok és szilikátok közvetleneb- bül csatlakozhassanak az egyszerű oxidokhoz. 3. Az uranátokban, mohá- tokban, tanlalátokban, titanátokban és cirkonátokban éppúgy, mintazalu- minátokban és ferritekben nem találunk komplex-ionokat, ezért mindezek 186 Irodalmi ismertetések a vegyületek az oxidok osztályába soroltattak. 4. A szulfidok beosztásá- ban is lényeges változásokat tapasztalunk : eltűnt már az egyszerű szulfi- dok és a szulfosók alosztálya. Helyébe a szerkezeti eredményekre támasz- kodó új csoportosítás került, melynek alapelve az emelkedő kéntartalom viszonya a fémión-(ok-)hoz. 5. Ahogy a szulfid kötésnél az emelkedő kén- tartalom szerint rendeződik a vegyületek felsorakozása, ugyanúgy a haloi- doknál és oxidoknál is az emelkedő halogén-, illetve oxigén-tartalom jelöli ki a vegyületek osztályon belüli helyét. 6. A karbonátok, szulfátok és fosz- fátok osztályában a csoportosítás és felsorolás rendjét az „idegen“-ión tar- talom és a H2O mennyisége szabja meg. 7. A szilikátok népes osztályán változtatott talán legtöbbet az új rendszerezés, amikoris a szerkezeti rács- típusoknak megfelelően öt alosztályt állított fel : A. neso- (sziget-) ; B. soro- (csoport-) ; C. ino- (lánc-); D. phyllo- (lemez-); E. tekto- (állvány-)sziliká- tok. Ez ötös beosztás már több kutatónál is megtalálható, de az egyes al- osztályokban foglalt típusok nem teljesen azonosak. Az újabb tankönyv- irodalom (így pl. R a m d o h r — K 1 o c k m a n n, 1939.) is bevezette már a szilikátok osztályának szerkezeti taglalását, de S t r u n z beosztása egy ko- rábban megjelent kísérletén alapszik s nevezéktana is egészen egyéni. 8. H. Strunz táblázatos rendszerében a hagyományos tíz ásványosztály ki- lencre csökken, mivel a régi VII. osztály feloszlott ; u. i. a komplex-iónos borátok a nitrátokhoz, míg az aluminátok-ferritek az egyszerű oxidokhoz kerültek. Újdonság könyvében a régi vegyületjelzéstől (formulától) való eltérés is. Az új jelzés a komplex ásványok (karbonátok, szulfátok, foszfátok és szilikátok) kémiai formuláját akként módosította, hogy szögletes zárójelbe teszi a gyököt, és ezen belül függőleges vonal választja el a komplex- ióntól (CO3, SOi, PO4 és SiCh) az „idegen" aniont, míg a kationok csökkenő rádiusz szerinti sorrendben, a szögletes zárójel elölt sorakoznak. Pl.: lilanit CaTi[0 | Si04]. A legnagyobb elismeréssel kell adóznunk ama nagy szorgalommal és kritikával végzett munkának, mellyel a szerző az összes eddig megvizs- gált ásványi anyagnak rácsszerkezeti adatait és állandóit összegyűjtötte ; ügyancsak a részletekre kiterjedő figyelmét bizonyítja az, hogy a szerke- zeti ábrákat egységes lépték (3 cm = 5 A) szerint átrajzoltatta, a hiány- zókat maga megszerkesztette és ezzel az összehasonlítás munkáját igen megkönnyítette. Bár a mű nagy gonddal készüli és az ásványok elnevezésében is határozott elv szerint igyekszik rendet teremteni, mégis a magyar minera- lógusok nem térhetnek ki egy-két észrevétel felemlílése elől. így a vésze- iéit legújabb elemzési adatai elkerülték a szerző figyelmét és még a régi összetétel alapján került a rendszerbe ez az ásvány; fájó dolog az, hogy a magyar urvölgyit, melyet szerte a világon minden mineralógus ismer (a német irodalom ugyan gyakorta nevezi Herrengrundit-nak), lekerült a de* villin-név kedvéért a hivatalos névsorról, holott a devillin neve alig is volt ismeretes. Ugyancsak a magyar ivarthait nevét (teljesen jogtalanul I) a goongarrit szorította ki. Irodalmi ismertetések 187 Ha tehát a műnek akadnak is csekély hibái, avagy a rendszerezés egyes részletei ellen a későbbiek során talán kifogások merülnek majd fel. mégis ez az új rendszertan hivatott kézzel való összeállítása a legújabb eredményeknek; kitűnő áttekintést nyújt a részletek után való kutatás munkájához : bizonyára minden szakembernek és az ásványország kedve- lőinek egyaránt, nélkülözhetetlen kézikönyvévé válik. Sztrókay Kálmán dr. Pékár D.: Báró Eötvös Lóránd. A torziós inga ötven éves jubileu- mára. Budapest, 1941. 336 old. A Kis Akadémia kiadása. Báró Eötvös Loránd, a nagynevű költő és államférfi nem ke- vésbbé dicső fia, a legnagyobb magyar természettudósok egyike, a fizika klasszikus mestere volt. Nagysága, működésének jelentősége, érdeme és kiválóságának megfelelő mértékben még mindig nem ment át a magyar közludatba. Ebben nemcsak a közfelfogás hibás, hanem része van benne Eötvös Loránd nemesveretű zárkózottságának és szerénységének, valamint elvont és a tömegek számára ezelőtt csaknem egészen megkö- zelíthetetlen szaktudományának is. Nagyon hálás és szükséges feladatot vállalt tehát a szerző a nagy tudós működésének beható és közérthető ismertetésével. A föladat hálós, de a tárgykör elvontsága miatt is nehéz. Szerző azonban a nagy tudós tanítványa és hosszú időn át segítő mun- katársa volt s minden oldalról módjában volt közvetlenül megismerni Eötvös Loránd tudósi, tanári és emberi vonósait. E közvetlen kap- csolatból eredő nagy tisztelete, odaadó ragaszkodása és a Mester iránti önzetlen szeretete azok az alanyi megnyilvánulások, melyek átsegítik a szerzőt a tárgyi nehézségeken. A könyv megírásának kerete a Kis Akadémia zártkörű, önművelő tudományos társasága, melynek Eötvös Lóránd élelreserkentője és mindenkor megértő támogatója volt. Időszerűsége Eötvös egyik legna- gyobb alkotásának, az Eötvös-inga elkészítésének ötven éves évfordu- lója. Az avatott tollú szerző személyes vonatkozásokkal közvetlenebbé teszi előttünk Eötvös Loránd életét és mindenki részére megérlhe- tővé teszi egy kiváló szellem fejlődésmenetét és kiteljesedését. A második fejezetben tárgyalja tudományos munkásságának egészét, majd külön fe- jezetben a geofizikai katatásait és a torziós ingaméréseket. Összesíti a nagy férfiúnak hazánk- legtragikusabb, szomorú történelmi időszakában bekövetkezett halála alkalmával és az azóta történt megemlékezéseket. Végül könyvének befejező részében a Báró Eötvös Loránd Geo- fizikai Intézet alapítási körülményeit, kialakulását, fejlődését és mű- ködését ismerteti. A könyv kétségtelen nyeresége a magyar tudománytörténeti iroda- lomnak. A nagy tudós működésével kapcsolatos fizikai kérdéseket érthe- tővé teszi minden a szaktudománytól távolálló értelmes olvasó számára is. Nagymértékben hivatva van arra, hogy tanító intézményeinkben, nagy- jaink helyes értékelésével, nemzedékekre nevelő hatással legyen. Külön kiemeljük itt, hogy az Eötvös-inga földtani vonatkozásai is részletesen 188 Irodalmi ismertetések ismertetve vannak s a magyarországi gyakorlati alkalmazásban történt események kellő kritikai értékelésben szerepelnek. A minden vonatkozásban sikerült könyv nagyon szép fényképekkel és szép kiállításban jelent meg. Mindenki számára tanulságos, szükséges és hasznos olvasmány lehet. Emelkedett érzésekkel élvezzük végig a köny- vet Eötvös Loránd báróról, a világviszonylatban is nagy tudósról, a nagy alkotóról, aki széles rendet vágott a fizika tudományában és al- kotásaival teljesebbé tette Földünk kihasználására irányuló törekvéseket, a maradéktalan magyarról, aki amellett mindenekfölött tökéletes ember volt, ennek a manapság annyiszor megcsúfoll fogalomnak legnemesebb, legfenköltebb értelmében. v. e. Mauritz Béla — Vendl Aladár : Ásványtan egyetemi és főiskolai hallgatók számára. I. kötet. Általános ásványtan. I — XI, 1 — 516 o II. kö- tet Részletes ásványtan. 1 — 503 o. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Bu- dapest, 1942. • ■ Szabó József könyvének, az első egyetemi és főiskolai hallga- tók számára készült magyar nyelvű ásványtannak, negyedik kiadása 1893- ban jelent meg. Ez, a maga idejében kitűnő munka 32 esztendő alatt érte meg a négy kiadást. Közben, 1889-ben Kolozsvárott Koch Antal is megjelentette „Vezérfonal és ásványtan egyetemi elő- adásaimhoz" című, hallgatói számára készült tankönyvét. A múlt szá- zad ásványtant tanuló ifjúsága tehát a hatvanas évek elejétől minden év- tizedben kézhez kapta tárgyunk korszerűsített magyar nyelvű könyvéi s a műnek viszonyainkhoz mért kelendősége bizonyítja, hogy szükség is volt rá. Ennek ellenére 1893-tól éppen egy fél évszázadnak kelleti eltelnie, míg az ásványtant ismét magyar nyelvű, a kor színvonalén álló műből tanul- hatja egyetemeink és főiskoláink ifjúsága. Régen érzett fájó hiányt pótol a most megjelent Ásványtan. Az utolsó félszázad alatt fejlődött az ás- ványtan leíró tudományból oknyomozó, kutató tudománnyá. A radio- aktivitás, a kristályok belső szerkezetének felfedezése beláthatatlan távla- tokat nyitott a további kutatások számára, ugyanígy az együtt előforduló ásványok (ásványtársulások) keletkezésének törvényszerűségeit kutató ge- netika is. A régi, az észlelt tényeket leíró részek mellé rohamlépésben fej- lődő tudományunk újabb, e tényeket magyarázó fejezetei iktatódnak a ma ásványtanába. Jó tankönyvet írni igen nehéz feladat. Amellett, hogy a kor színvo- nalán kell állani, alaposnak, érthetőnek, arányosnak kell lennie. Köny- vünk mind e feltételeknek a legmesszebbinenőleg megfelel. Első kötetében az ásvány, majd a kristály fogúiménak ismertetése után behatóan foglal- kozik a geometriai kristálytannal, majd kitűnő összefoglalását adja a kris- tályok belső szerkezetéről való mai tudásunknak. A fizikai sajátságok kö- zül legbővebben az ásványok meghatározása szempontjából oly fontos optikai sajátságokkal foglalkozik, megemlékezve az opak ásványok ráeső fényben való vizsgálatáról is. Az ásványkémia fejezetében ismerteti a Irodalmi ismertetések 189 földvegylan (geokémia) ásványtani szempontból legjelentősebb eredmé- nyeit, majd a kristálykémia alaptörvényeivel foglalkozik. A szilikát olva- dékok és n vizes oldatok kristályosodását tárgyaló fejezetek után az ás- ványtársulások keletkezése (genetika) és az ásványok együtt előfordulásá- ról való tudásunk kerek egészet nyújtó tárgyalása következik, szervesen csatlakozik hozzá a pseudomorfózákról, majd a kristályok növekedéséről és oldódásáról szóló rész Az amorf ásványokról a kolloidkémia újabb ered- ményeinek alapján szól. ezt kövelőleg ismerteti a radioaktivitást s e fo- lyamainak a szilárd kérgei oly közelről érintő jelenségeik Az ásványok kémiai vizsgálatával külön fejezet foglalkozik. Az a tény, hogy a kötetnek közel egy harmadé (317 — 487 oldal) ásványkémiéval és kristálykémiával foglalkozik, mutatja, hogy az ásványtan fejlődésében milyen jelentős sze- repet játszik a vegytan tudománya. Az első kötet végén „Az ásványok gyakorlati felhasználása" és a „Drágakövek" című fejezetekben rövid tech- nológiát kapunk. A szerzők igen helyesen, minden fejezet végén utalnak az illető részekre vonatkozó legfontosabb és legújabb összefoglaló hazai és külföldi irodalomra. A második kötet, az Ásványrendszertan, mint a szerzők is megemlí- tik, különös tekintettel van a keletkezési körülményekre. Az 580 oldalt ki- tevő kötetben megtaláljuk minden jól definiált ásványfaj legújabb kristály- tani, fizikai, kémiai és genetikai adatait, úgyszintén lelőhelyeit is. Külö- nösen az utóbbi szempontból jelent igen sokat e mű a magyar tanuló ifjúság, szakemberek, valamint az érdeklődő nagyközönség számára. Kül- földi tankönyvek ugyanis, magától érthetődőleg nem fektethetnek nagyobb súlyt ásvány előfordulásokban oly gazdag hazánk értékes és érdekes le- lőhelyeire, könyvünk viszont elsősorban erre hívja fel a figyelmet, bősé- gesen sorolva fel Magyarország mind gazdasági, mind tudományos szem- pontból jelentősebb ásvány előfordulási helyeit. A képek közöli örömmel látjuk viszont Magyarországon előforduló ásványok kristályrajzait. A nagyközönség szélesebb rétegeinek figyelmét az ásványi nyers- anyagok mérhetetlen jelentőségére a múlt világháború óta eltelt nehéz esz- tendők, de főképen a most folyó világháború irányította reá. Hálásak le- hetünk a Szerzőknek, hogy az érdeklődő magyar nagyközönség világ vi- szonylatban is egyik legjobb ma rendelkezésre álló ásványtani tankönyv- ből nyerhet kérdéseire felvilágosítást. A mű gondos kiállítása a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdát dicséri. Koch Sándor. FÖLDTANI KÖZLÖNY LXXIII. Bánd Januar— Márz 1 — 3. Heft KOCHICTIS CENTENN1I N. G. N. SP„ EIN ALTERTÜMLICHER CREODONTE AUS DEM OBEROLIGOZÁN SIEBENBÜRGENS. Von M. Kretzoi. (Mit Taf. I.) Anlásslich dér Hundertjahresfeier, die zűr Erinnerung an Antal Ko eh (1843 — 1927.) von dér Ungarischen Geologischen Gesellschaft ver- anstaltet wurden, ist mir die Éhre zuteilgekommen, dem Andenken des Altmeisters dér ungarischen Geologie aus dem 19.-ten Jahrhundert mit dér Veröffentlichung eines Themas zu huldigen, das von A. Koch seiner- zeit kurz angeschnitten, doch nicht beendet wurde. Es handelt sich um den Fund eines schon von Koch 1891 (1.) als solchen erkannten Creodonten aus dem oberoligozánen (chattischen) Braunkohlenlager von Egeres (Kom. Kolozs, Ungarn). Dér Fund besteht aus dem seitlich flachgedrückten Gesichtschádel mit dem zahntragenden Abschnitt beider Unterkieferhálften, doch sind die überdies sehr schlechl erchaltenen Knochen dér sámtlichen Funden aus den Ligniten drohenden Gefahr, dér prytischen Zersetzung zum Opfer gefallen, so dass uns derzeit nur die einzelnen Záhne zűr Untersuchung vorliegen. Auf diese und auf eine von Frau Teréz v. Dömök um 1915, wo das Objekt noch nicht auseinander gefallen war, verfertigte Zeichnung dér Gesichtpartie ge- stützt kann es nachfolgend charakterisiert werden. Kochiclis centennii n. g. n. sp. H o 1 o t y p u s : kgl. Ungarische Geologische Anstalt Ob/3402, zu- sammengedrückter Gesichtschádel bis zűr Orbitalregion mit den bis Hinter M2 erhaltenen Unterkieferkörpern (Das Objekt ist vor mehreren Jahren auseinandergefallen, so, dass nur mehr die Zahne in befriedigendem Zu- stand erhalten geblieben sind). F u n d o r t : Egeres (Kom. Kolozs), Lingitflöz dér Kohlengrube. Geologisches Altér: Chatlium (oberes Oligozan). Die Lig- nité von Egeres sind auf Grund ihrer Mollusken-Fauna gesicherl oberoli- gozánen Alters, was bereits schon Koch (1.) feslstellen konnte (sogen. Forgácskuter Schichten). An Wirbeltierreslen lieferle dér Fundorl ausser diesem Creodonten Reste einer nicht náher bestimmten Trionyx- Art (S z a- 1 a i, 2.), neben denen ich noch auf Grund eines in letzter Zeit in Besitz dér Geologischen und Paláontologischen Abteilung des Ungar. National- Kochictis centennii n.g. n.sp.,ein altertümlicher Creodonle aus dem Oberoligozán... 191 museums gelanglen Materiales Isurus sp. ind., Crocodilia ind. und Anthra- cotherium magnum C u v i e r erwáhnen kann. Besonders wichtig für die Altersbestimmung dér Lignité isi letzlere Form, die mit den malakologi- schen Daten in bestem Einklang ist. D i a g n o s e : An Oxyclaeniden, bzw. Triisodontiden erinnernde alterlümliche Creodonten-Form von schwacher Fuchsgrösse mit kurzem, plump gebautem Facialteil. Unterkieferkörper hoch, Vorderbezahnung kráf- lig, Backenzahne kiéin. Obere C mit gerader Krone, vorne-hinten kantig, die unteren geknickt. P massiv, sehr einfach gebaut, aus dem kráftigen Protocon, bzw. -conid bestehend, nur dér letzte untere und obere P ist abweichend gebaut, indem am oberen ein kráftiger Deuterocon, am unte- ren ein orimentáres Talonid und Spuren eines lingualen Metaconids zu beobachten sind. Die oberen Molaren waren (aus dem erhaltenen Teil vöm M1 geschlossen) einfache, dreihöckerige Typen mit dominantem Lingual- Protocon, orimentárem Hypocon ; Para- und Metaconulus sind nicht ein- mal angedeutet. Die unteren Molaren sind durch hohes, zusammenge- drengtes Trigonid, sowie gul entwickeltes Talonid mit weiter Grube, kráf- tigem Hypoconid, deuflich gelrennten Endo- und Mesoconid gekennzeich- net. Mi isi stárker, besonders lánger als M*. Vergleiche: Die morphologischen Eigentümlichkeiten desCre- odonton von Egeres stehen in schroffem Gegensatz zu seinem auffallend jungen geologischen Altér für seine sehr tiefe stammesgeschichtliche Stufe und zeitlich weit hinter seinem Zeitalter liegende taxonomische Beziehun- gen. Doch sind auch diese Beziehungen ziemlich unklar und belessen diesen Typus recht isoliert im System dér Raubtiere. In gewisser Hinsicht erinnert das Objekt an Pantolestiden, und áhnliche alté lnsectivoren, wo- gegen viele Eigenschaften für eine náhere Verwandtschaft mit Oxyclaeni- den sprechen, wenn auch die meisten áusseren Merkmale direkt auf Tri- isodontiden verweisen. Ausserdem können aber die Mesonychiden ebenso nicht ganz ausser Acht gelassen werden, wie einige Merkmale direkt an echte Carnivoren erinnern. Zu einem befriedigenden Resultat können wir aber durch keinen dieser Vergleiche gelangen : mit Pantolestiden hat unser Tier die allgemeine Form dér unteren Backenzahne géméin, wogegen die oberen Backenzahne, sowie beinahe sámtlichen Details deutlich abwei- chen. Auch mit den Oxyclaeniden muss dér Vergleich ergebnislos blei- ben, da diese ausnahmslos höhere Backenzahn-Komplikation erreichten, was besonders in Anbetracht ihres hohen geologischen Alters als unter- scheidend wirken muss. Ausserdem müssen noch neben komplizierterem Bauplan dér Backenzahne nach hinten zunehmende Reduktion dér M, hohes Trigonid derselben, usw. als Beweis gégén eine náhere Verwandt- schaft betrachtet werden. Eine gewisse Áhnlichkeit mit unserem Tier zei- gen die grossen Triisodontiden, beronders was die Struktur dér oberen Backenzahne anbelangt. Unterschiede im Schádelbau und in dér abwei- chenden Reduktion dér hinteren Molaren fallen bei dér enormen Zeit- spanne, die beide Gruppén von einander trennt, nicht besonders in die 192 M. Kretzoi Waage. Dagegen spricht die mesonychoide Metaconid-Reduktion dér unteren M bei diesen gégén eine Verkunpfung mit unserem Tier, wáhrend es in dieser Heinricht an Miaciden erinnert, doch schliessen die übrigen Merkmale jeden weiteren Vergleich aus. Vöm zoogeographischen und stratigraphischen Standpunkt aus isi ein Vergleich unserer Form mit den alttertiáren Formen Europas, nament- licht mit dem obereozánen Paroxyclaenus und dér unteroligozánen Disp- terna von besonderer Wichtigkeit. Zu diesen schliessen sich noch einige weitere spárliche Reste von Orsmael. Geiseltal, usw. Mit Paroxyclaenus zeigt Kochictis weitgehende oberfláchliche Über- einstimmung : beinahe gleiche Grösse, nach hinten stufenweise zunehmende Grössenreduktion dér Molaren, massige Prámolaren, kurze, plumpe Schádel- form, usw. sind an beiden Typen sehr áhnlich ausgebildet. Doch sind diesen Übereinstimmungen einige sehr wichtige Unterschiede gegenüber- zustellen, die eine náhere Verwandtschaft ganz unwahrscheinlich maciién. Es seien von diesen folgende erwáhnt : 1. Die hinteren Prámolaren zeigen bei Paroxyclaenus eine hochgra- dige Molarisierung, die beim egereser Typus vollkommen fehlt (Pi ist bei Paroxyclaenus zum functionellen Molaren geworden 1). 2. An den oberen Molaren, ja sogar am P* von Paroxyclaenus er- scheinen Nebenhöcker (Para- und Metaconulus), die an Kochictis nichl einmal angedeutet sind. Das ist zugleich ein guter Beweis für die relatíve Primitivitát des Kochictis- Gebisses gegenüber dem Bauplan des geologisch betráchtlich álteren, dabei aber komplizierteren Paroxyc/aenus-Typus. Das besagt uns aber weiterhin, dass diese Formen untereinander stammesge- schichtlich nicht direkt verbunden gewesen sein konnten. 3. Vöm Mesoconid dér unteren Kochicü's-Molaren ist bei Paroxyclaenus nichts mehr zu erkennen, was ein weiterer Beweis für die phyletisch tie- fere Stufe dér geologisch jüngeren Form ist. 4. Wenn schon die oben angeführten Merkmale zwischen Paraxy- claenus und Kochictis eine nicht nur taxonomisch, sondern auch phyle- tisch scharfe Trennung gestatten, nachdem sie die trotz ihrem geringeren geologischen Altér gegenüber Paroxyclaenus erheblich primitivere Molaren- Entwicklung von Kochictis deutlich erkennbar machen, erhált Paroxyclae- nus durch die Molarisierung des Pi sozusagen eine Sonderstellung in Raublier-System. Die Überlragung dér Funktion des Reisszahnes vöm Mi auf Pi ist eine Erscheinung, die höchstens bei einigen Marsupialiern eine Analogie finden könnte. Neben diesen gewichtigen Unterscheidungs-Merkmalen ist es sozusa- gen nicht dér Erwáhnung wert, dass sich die Molaren bei Paroxyclaenus nicht gleichmássig nach hinten zu reduzieren, sondern auf einen dem M1 gleich grossen M* ein slark reduzierter M3 folgl. Das kann als Zeichen e*ner begonnenen Ausschaltung des letzlen Molaren aus dér Molaren-Reihe betiachtet werden, wáhrend M in voller Funktion geblieben ist. Diese Er- scheinung kann aber nur so gedeulel werden, dass sich die funklionelle Molaren-Kaufláche von Paroxyclaenus neben unverkennbarer Kaufláchen- Ausdehnung (Nebenhöcken erscheinen, Pj wird Molarenartig kompliziert, Kochictis centennii n.g. n. sp., ein alterlümlicher Creodonte aus dem Oberoligozan ... 193 M2 unlerliegl keiner Reduklion, usw.) eine wahrscheinlich aus funktionell- mechanischen Ursachen erfolgle Kaufláchen-Verlagerung durchmachen mussle (Reduklion dér dritten Molaren und Molarisierung des lelzfen Prámolaren), was aber mii dér normal-carnivoren Molaren-Evolulion von Kochictis scharf konlrastiert. Die andere. hier in Belracht kommende Form des europáischen Altler- liárs. die unteroligozáne Dyspterna zeigt einige so tiefgreifende Unterscliiede gegeniiber Kochictis, dass sie aus unseren Belrachtungen ohne Weileres ausgeschallet werden kann. Nur dér Vollslándígkei! halber sei hier er- wahnt, dass die charakteristisch dreihöekerigen, durch reduzierten Para- und kraftigen Metacon ausgezeichneten oberen Molaren und ein Paraco- nid vollkommen enlbehrenden, im Talonid-Abschnill alléin aus dem Hy- poconid aufgebauten unleren Molaren von Dyspterna mit keiner einzigen bekannten Raubtier-Gruppe zwanglos vergleichen werden können. wenn auch einige Merkmale an Mesonychiden, an Didymoconus aus Mongo- lien, usw. erinnern. Endlich muss ich noch darauf hinweisen, dass aus dem frenzösi- schen, belgischen und deulschen unleren Alttertiár von mehreren Lokali- láten isolierte Zahnfunde bekannt sind, von denen einige weitgehend an einen Kochicíis-áhnlichen Raubtierlypus erinnern. Da aber die einzelnen Zahne von Oxyaeniden, Paraxyclaenus und Kochictis stark generalisiert und deswegen sehr schwer unlerscheidbar sind. glaube ich auf die Bezie- hungen unserer Form zu den ohnedies nicht sicher bestimmbaren Resten von Orsmael, usw. nicht naher eingehen zu müssen. Soviel muss ich aber doch bemerken, dass unter dem orsmaeler Oxyclaeniden-Material T e i 1- hard de Chardin’s die auf Textabb. 15. seiner betreffenden Ar- beil (3. 19.) abgebildeten Zahne nicht dieser Gruppé angehören, sondern vielmehr einem Glied dér Paroxyclaenus-, oder Kochicfis-Gruppe zugestellt werden könnten (M3 ist in scharfem Gegensatz zu den echten Oxyclaeni- den mit Artiodactylen-, oder Primaten-artigem, kompliziertem Talonid, stark reduziert !). Systematische Stellung. Wollen wir nun die Frage, wohin Kochictis im System am besten hineinpasst, besprechen, müssen wir betonén, dass das Raubtier-System in dér jetzigen Form nicht dazu geeignet ist, Typen, wie Kochictis aufzunehmen Dasselbe konnte schon Teilhard de C h a r d i n in Bezug auf Paroxyclaenus feststellen (4. 88 — 89.), oder H o p- w o o d (5), bzw. dal P i a z (6) bei dér Beschreibung von Dyspterna, oder noch weiter M a t t h e w und G r a n g e r (7) anlásslich dér Be- schreibung von Didymoconus aus Mongolien. Die C o p e’sche Gruppé Creodonta ist schon vielfach einer gründlichen Revision bedürftig gewor- den (s. diesbezüglich : Matthew, 8, 9; Teilhard de Chardin 4; H a y 10; K r e t z o i 11). Es würde weit über das Thema diesen Aufsatzes hinausgehen, wenn ich an dieser Stel le eine Revision dér Ord- nung anstreben möchte ; dagegen würde das Bild, das über Kochictis gegeben werden soll, mangelhaft sein, wenn ich nicht auf einige Zusammen- hánge, die einerseits zum Verstandnis dér Beziehungen zwischen Kochic- tis und den übrigen altweltlichen „Oxyclaeniden" einerseits und den alt- 194 M. Krelzoi weltiichen Formen und ihren im System besser fixierbaren nordamerikani- schen Verwandten beitragen können, nicht hinweisen würde. Von diesem Slandpunkt aus gesehen müssten im bestehenden System folgende Ánde- rungen und Ergánzungen durchgeführt werden : 1. Die Oxyclaeniden und Arctocyoniden sind von den übrigen Creo- donten zu trennen und können zusammen mit einem Teil dér Condylarthren, den Hypoconiferen, sowie einem grossen Teil dér bunodonten Artiodactylen als Procreodi M a t I h e w bei den Ungulaten untergebracht werden. Es sind zwei Familien zu unterscheiden : Oxyclaenidae und Arctocyonidae. 2. Von dieser durch primőr komplizierte Talonidpartie des nicht redu- zierten letzten Molaren gekennzeichneten herbivoren Gruppé sind die übri- gen Formen, die eigentlichen Raubtiere durch die primőré Reduktion des letzten Molaren vöm ersten Anfang an scharf zu trennen. Für diesen For- menkreis kann dér L i n n é’sche Name Ferae beibehalten werden. 3. Selbst die Ferae lassen sich in zwei vöm Anfang an scharf ab- weichende, doch im Laufe dér spateren Entwicklung sich mehrfach über- schneidende und deshalb auch weniger scharf umrissene Gruppén auftei- len. Dér Grund für diese Trennung liegt in dér abweichenden Pramolaren- Phylogenie dér primitíven Formen : Bei dér ersten Gruppé entsteht das Me- taconid dér Pramolaren aus dér Verdickung des hinteren Basalcingulums, wőhrend bei dér anderen dér spatere Höcker aus dér hinteren Protoconid- Kante, ziemlich weit über dem Basalcingulum und von diesem scharf ge- trennt hervortritt (das Paraconid entsteht demjenigen dér ersten Gruppé gleich aus dér Verdickung des vorderen Basalcingulums, wenn überhaupt ein solcher Höcker zűr Ausbildung gelangt). Zűr letzteren Gruppé gehören ausser den Katzen samtliche sogenannte Carnivoren inclusive den Eucreodi M a t t h e w’s, sowie einige unsichere Formen, bzw. isolierte, altertümliche Typen, wie Paroxyclaenus, Kochictis und vielleicht Didymoconus. Die an- dere Gruppé, die ich bereits schon im Jahre 1929 mit dem Namen Para- carnivora belegt habé (21. 1349), umfasst die Katzen, M a tt h e w’s Acre- odi und Pseudocreodi, sowie einige mangelhaft bekannte Typen, dérén systematische Stellung noch ermittelt werden muss, wie z. B. H o p w o o d’s Dyspterna. Für die „ Carnivora “ kann diese Benennung leider nicht mehr aufrecht elhaltén bleiben, da sie zu vielfachen Missverstandnissen führen würde. Deshalb schlage ich für diese Gruppé die neue Bezeichnung Cani- formia n. subordo (umfasst die „Miacidae", Canidae, Agriotheriidae, Ursi- dae, Ailuropodidae, Ailuridae, Procyonidae s. 1., Mustelidae, Herpestidae, Viverridae-Hyaenidcte) vor. 5. Aus oben eingehender besprochenen Gründen halté ich Paroxy- claenus, Kochictis, Didymoconus und Dyspterna, jeden für sich für den Vertreter separater Familien, von denen die Paroxyclaenidae n. fám., eben- so wie die Kochictidae n. fám. (obzwar diese auch an Triisodontiden erinnern), als kurzlebige, primitive Nebenaste dér Canifortnia betrachtet werden dürfen. Dasselbe kann über die Didymoconidae n. fám. mit z. T. an Halbaffen, z. T. aber an einige lnsectenfresser erinnernden oberen und Dyspterna, sowie einigen Paracarnivoren nicht unöhnlichen unteren Mola- Kochictis centennii n. g n.sp , ein allertümlicherCreodonle nus dem Oberoligozán ... 195 ren nichl gesagt werden. Dagegen schliessen sich die Dyspternidae n. fám. mii einer gewissen Wahrscheinlichkeit an die Paracarniuora. (Geologische und Paláonlologische Abteilung des Magyar Nemzeti Muzeum ; Budapest. Vili Muzeum körút 14.) SCHRIFTTUM. 1. K o c h. A.: Orv. Termtud Éri. 16. 1891. — 2. S z a I a i, T. : Föl. Zool el Hydr 6. 1934 — 3. Teilhard de Chardin. P. : Mém. Mus. r. Belge. 36. 1927. — 4. Teilhard de Chardin, P. : Ann. Paléont. 1 1. 1922. — 5. Ilop- wood. T. : Ann. Mag. N H. (9) 20. 1927. — 6. d a I P i a z.. G. : Mem.lsl Geo). Univ. Padova. 8. 1930. — 7. M a 1 1 h e w, W. D. and W. Granger: Amer. Mus. Novil. 104. 1924. — 8. Malthew, W. D. : Mem Amer. Mus. N. H. 9 1909. — 9. M a 1 1 h e w. W. D.: Bull Amer. Mus. N. H. 34 1915. — 10 H a y, C. P. : Car- neg Inst. Publ. 390. 1930. — 11. Kretzoi. M.: Xe Congr. intern Zool 1927.2. 1929 BE1TRÁGE ZŰR TEKTONIK VON TRANSDANUB1EN AUF GRUND GEOPHYS1KAL1SCHER UNTERSUCHUNGEN Von Raul Vajh. (Mit 1. Kartenbeilage.) Dér Verfasser behandelt die geophysikalischen Unlersuchungen, wel- clie durch die European Gas und Electric Company und durch dérén Rechtsnachfolgerin, die Magyar Amerikai Olajipari R. T. seil dem Jahre 1933 in Transdanubien ausgeführt wurden. Er zeigl uns auf Grund von Resultaten geophysikalischer Messungen ein schemalisches teklonisches Bild jenes mit jung Tertiar Scbichten bedecklen Teiles .Transdanubiens, auf welchem die geophysikalischen Forschungen stattfanden. Auf dem mit jüngeren Schichlen bedecklen Gebieten ist es fást unmöglich, meritorische tektonische Beobachlungen mii oberflachlichen ge- ologischen Methoden auszuführen. Für erfolgreiche Forschungen auf die- sem Gebiete sind nur die geophysikalischen Melhoden geeignet. In Transdanubien wurden Messungen mit dér Drehwaage und dem Gravimeter durchgeführt, sowie seismische und magnelische Messungen vorgenommen. Wáhrend dér achtjáhrigen Forschungsperiode wurden 16.880 Drehwaage, 6.200 Gravimeter- und 11 600 Magnetometer-Stationen gemacht und es wurden Seismogramme von etwa 10.000 in 2500 Spreng- löchern ausgeführten Sprengungen aufgenommen. Die ausführlichen Resultate dér geophysikalischen Messungen kann dér Verfasser zűr Zeit noch nicht bekannlgeben, er kann bloss auf Grund geologischer Folgerungen, hergeleitet aus den Resultaten dér geophysikali- schen Messungen, in grossen Zügen ein zusammenhángendes schematisches Bild dér tektonischen Slruktur Transdanubiens gébén. (Siche Beilage). Die geophysikalischen Messungen zeigen, dass Transdanubien tekto* 196 Raul Vajk nisch nicht einheillich isi, sondern in mehrere slruklureil verschiedene Teile zerfáilt. Das rund um Győr gefundene grosse Gravilalionsminimum ist durch die entsprechende Senkung des Grundgebirges erklárlich, welches westlich von einem unterirdischen, dem Zug dér Kleinen Kárpátén entsprechenden und den Kárpátén áhnlich hohen, durch Mosonszenlpéter, Mihályi und Répcelak ziehenden, kristal I i ne Schiefergebirge begrenzt isi Die Messungen mit dér Drehwaage und die rnagnelischen Messungen zeiglen mehrere das kristallinische Schiefergebirge durchdringende vulka- nische Inslrusionen -(Basalt oder Gabbro). Weiler westlich bei Fertőszent- miklós und Nagylózs, zeigten die gravimelrischen Messungen je ein ver- schülteles Gebirge, welche weniger tief unler dér Erdoberfláche liegen. Diese Gebirgen unler dér Erdoberfláche waren vor den geophysika- lischen Forschungen vollkommen unbekannt. Östlich von Győr sinken die bei Tata noch oberfláchlichen mesozoi- schen Gebirge entlang von Brüchen stufenweise in dér Richlung des Beckens. Die Drehwaagenmessungen, die in dér Náhe von Tata, Mocsa, Kocs, Dad, Császár und Veszprémvarsány ausgeführt wurden, zeiglen je eine mesozoische Masse, welche unter dér Erdoberfláche relatív hoch geblie- ben war. lm südwestlichen Teil Transdanubiens, zwischen Lenli-Öriszentpéter- Körmend-Rábahidvég, zeigt ein grosses Gravitationsminimum, die von Osten und Westen durch zickzackige Brüche begrenzte Senkung des Grundge* birges. Die an dér westlichen Seite dieses Beckens, entlang dér öslerreichi- schen Grenze, gefundene Gravitationsmaxima zeigen die unterirdischen Fortselzungen dér an dér Oberfláche sichtbaren paleozoischen Massen, wáhrend die an dér östlichen Seite gefundenen Maxima den in verschiedene Tiefen versunkenen Blöcken des Bakonygebirges zuzuschreiben sind. Die Gravitationsmessungen zeiglen in dér genannten, mit máchtigen Sedimenlen ausgefülllen Mulde, in dér Náhe von Nagymákfa, Nádasd* Pusztaszenllászló-Hahót und Budafapuszta ost-westlich dahinziehende, An- tiklinale andeutende Gravitationsmaxima. Auf dér grossen Antiklinale von Budafapuszta, in dér Náhe von Lispe- Lovászi und Lendvaujfalu (Tornyiszentmiklós), ergaben die Messungen je einen Dóm, welche Ölfeldern entsprechen und dérén Struktur bereils durch Bohrungen erwiesen ist. In dér Náhe von Újudvar schliesst sich eine pe- riklinale Struktur an die hier gefundene mesozoische Masse. Die sich durch Pusztaszenllászló in ost-westlicher Richlung erslre- ckende Struktur schliesst sich an eine in dér Náhe von Hahót gefundene mesozoische Masse an und kann als Antiklinale batrachtet werden. Die in dér Ungebung von Pusztaszenllászló durchgeführle Bohrung stiess jedoch auf fossillienslosen Kalkstein ; demzufolge isi es nicht ausgeschlossen, dass diese Struktur keine Falté, sondern eine über mesozoischen Scholle durch differenziale Senkung dér abgelagerten Sedimente gebildete Antiklinale ist. Auch diese Strucklur hat sich als produktív erwiesen. Das in dér Uingebung von Salomvár gefundene Gravitalionsmaximum Beilráge zűr tektonik von Transdanubien auf Grund geophysikalischer... 197 isi einer Brachiantiklinale zuzuschreiben. Auf Grund dér seismischen Mes- sungen ist es aber auch möglich, dass diese Maximum durch die Gravi- tutionswirkung eines tiefer gelegenen mesozoischen Blocks verursachl isi. Die in dér Gegend von Hahói und Pusztaszentlászló durchgeführlen magnelischen Messungen zeiglen fünf Basolt- oder Gabbro-lnlrusionen, vvelche sich aller Wahrscheinlichkeil nach nur bis zűr Oberfláche des Grundgebirges erheben. Die in dér Náhe von Nádasd und Nagymákfa gefundenen Gravita- lionsanomalien sind durch kleinere Fallen (Anliklinale) verursachl. Die Aufwölbung von Nádasd wurde auch durch seismische Messungen erwiesen Die nordsüdlich laufenden Táler des Komilales Zala (südwestlicher Teil von Transdanubien), kreulzen die durch geophysikaliche Messungen erwiesenen osl-wesllich streichenden Slrukluren und können daher nichl teklonischen Ursprungs sein, was die Richligkeil von Cholnokys Theorie bezüglich dér Enlslehung dieser Táler beweist. Siidlich des Balaton Sees bildel das Grundgebirge eine nach Síiden fallende Monokiinale, welche durch mit dem Balaton fást parallel streichende Brüche gestört ist. Unler diesen sind folgende Brüche am bedeutendslen : 1. Dér Bruch von Balalonendréd — Balatonbozsók — Lepsény— Polgárdi, dessen abgesunkene Seite südostlich liegt und dessen Sprunghöhe den Resultaten -dér Drehwaagenmessungen gemáss Í.000 m bei Lepsény und 500 m bei Polgárdi isi. 2. Dér Marcali— Öreglaker Bruch, dessen Sprunghöhe bei Marcali wenigstens 1.000 m isi und dér, bei Öreglak sich plölzlich nordöstlich wendend, wahrscheinlich in dem durch Karád — Tab — Felsőnyék zie- henden Bruch endet. Die abgesunkene Seite dieses Bruches ist nach Síi- den gewendet. Das in dér Náhe von Nagyberény gefundene Gravitalionsmaximum welches mit dem in dér Náhe von Karád, Tab und Felsőnyék befindlichen Bruch parallel láufl, ist eine Antiklinale oder durch eine entsprechende Erhöhung des Grundgebirges zu erkláren. Áhnliche Strukturen können auch nordöstlich von Szabadhidvég, östlich von Enying und östlich von Polgárdi angenommen werden. Die magnelischen Anomalien in dér Náhe von Balalonkeresztur, Két- hely, Lengyeltóti, Balalonboglár und Siófok .zeiglen in verháltnissmássig mássiger Tiefe Basalt (oder Gabbro) intrusionen und in dér Náhe von Nágocs, Tab und Felsőireg in belráchtlicher Tiefe und wahrscheinlich in grösserer Ausdehnung vielleicht aus Gabbro bestehende Intrusionen. Die kleinen Gravilationswerte südlich vöm Marcali— Öreglak — Karád — Tab— Felsőnyéker Bruch zeigen die grosse, 3 - 4.000 m tiefe Einsenkung des Grundgebirges, welche am liefsten zwischen Bize und Mezőcsokonya ist Weiter südlich zeiglen die gravimetrischen, und teilweise auch die seismischen Messungen, vier verschüllele Gebirge, welche mit dem Balaton See fást parallel verlaufen. Dieser Gebirgszug besteht aus folgenden Teilen : 1. Die Struktur von Inke, wo die Forschungsbohrung in einer Tiefe von 2.060 m das Grundgebirge erreichte. Den seismischen Messungen ge* 198 Raul Vajk máss zeigen die Sedimente ein Gefálle von 2 — 5° gégén die Seiten des ver- schütleten Gebirges. Die bei Vése durch magnetische Messungen erwiesene Intrusion dringt gangarlig in das Grundgebiige ein, ohne jedoch die Ober- fiáche des Grundgebirges zu Übersteigen. 2. Bei Igái wird ein dem Inkeer áhnliches verschüttetes Gebirge an- genommen, dessen Oberfláche den seismischen Messungen gemáss in einer Tiefe von 600 — 700 m sein kann. Die seismischen Messungen zeigen an dieser Stel le 5 — 10° Gefálle dér Sedimente. 3. Um Tolnanémedi und Pincehely herum findet mán das dritte ver- schüttele Gebirge, welches nordwestlich, östlich und südlich von Brüchen begrenzt wird. Dieses Gebirge ist wahrscheinlich in einer unbedeutenden Tiefe. 4. Das in dér Náhe von Németkér gefundene verschültete Gebirge wird nordwestlich und südlich von Brüchen begrenzt. Seine Oberfláche dürfte den seismischen Messungen nach in einer Tiefe von 500 m sein und an seinen Seiten zeigen die Sedimente 2—5° Einfall. Parallel dem oben beschreibenen Zug von verschülteten Gebirgen befindet ein aus kleineren strukturellen Einheiten bestehender Zug, und zwar : 1. Die Struktur von Kaposvár, wo die Tiefbohrung in dér Náhe von Szomajom in einer Tiefe von 1.100 m auf Phyllit sliess. 2. Die Döbrököz — Kurder Struktur, welche nach den geophysika- lischen Messungen durch eine teilweise aus vulkanischem Geslein beste- hende Grundgebirgsscholle entslanden ist. Die Sedimente habén überdem Grundgebiige einen Einfall von 5 — 10°. Diese Struktur ist nach Westen von einem nordsüdlichen Bruch begrenzt. 3. Die bei Murga gefundene Struktur ist wahrscheinlich dér Kurder Struktur Áhnlich aufgebaut. 4. Bei Dunaszentgyörgy ist die Struktur unler dér Oberfláche von komplizierter Gestalt und bestehl wahrscheinlich aus Gránit und aus an- dérén vulkanischen Gesteinen. Uber dér Struktur bilden die Sedimente eine Aufwölbung. lm Gebiet zwischen dem Fluss Kapós und dem Mecsek Gebirge liegt das Grundgebirge in verháltnissmássig geringer Tiefe und kann auf Grund dér Streichrichlungen, welche die Magnetischen Messungen zeigten, als das Relikt des Variszischer Gebirgssystem betrachtet werden, welches leils bei dér Gestaltung des Mecsek Gebirges, teils bei dér Kaposvárer und Kurder Struktur als Puffer diente. Dér öslliche Teil dieses Variszischer Gebirgssystems verschob sich, im Vergleich zu dem westlichen Teil, gégén Norden entlang eines, leils auch an dér Oberfláche bemerkbaren Bruches, welcher sich in dér Náhe von Dombóvár, Komló und Vasas befindet. Dieser östliche Teil zerbröckelle sich und dieser zerbröckelte Gebirgsblock wurde durch zahlreiche Trachydolerit-Instrusionen durchdrungen. Wahrscheinlich verursachte die gegenseitige Verschiebung des Varis- zischen Blockes und dér Inkeer Struktur die nordsüdlich streichende Gör- geteger Struktur, welche als eine Aufwölbung angesehen werden kann. Beilráge zűr tektonik von Transdanubien auf Grund geophysikalischer... 199 Diese durch Gravitationsmessungen erwiesene Struktur wurde durch die seismischen Messungen nicht beslátigl, welche an dieser Stel le nur einen regionalen Einfall nach Südwesl zeiglen. Den Gravitationsmessungen gemáss, ist das Grundgebirge südlicb des Mecseks stark zerbröckelt. Dér weslliche Teil des Grundgebirges is! entlang einer von Szenllőrinc nach südwárls verlaufenden zickzack Linie tiefer gesunken als dér östliche Teil. Die Drehwaagemessungen zeigten in dér Náhe von Szigetvár eine Brachiantiklinale. Die Gravitationsmessungen zeiglen zwischen Dunaszentgyörgy und Bátaszék unterirdische Gránit- und Trachydoleritmassen von unregelmássi- ger Gestalt. Unler diesen sind d:- in dér Náhe von Fadd und Tolna, so- wie die südlich von Szekszérd und Nordöstlich von Bátaszék gefundenen unterirdischen Messen die bedeutendslen. Das nördlich von Mohács gefundene Gravilationsmaximum isi durch eine Anliklinale Struklur erklárlich, an dérén südlicher Seite ein auf dér Oberfláche bemerkbarer máchliger Bruch ist. Bei Udvar gelang es das weslliche Ende einer kleinen Aufwölbung zu konstatieren. Auf den von Velence See südöstl ich liegenden Gebiele konstatieren wir von dér Umgebung vollkommen abweichende geophysikalische Ano- malien. Wahrscheinlich ist auch hier unler dér Erdoberfláche ein Varis. zischer Gebirge-Relikt vorhanden, welches mit zahlreichen vulkanischen Inlrusionen durchwoben ist. Diese Masse gliedert sich in zwei Teile, die Hauplmasse eines Teiles liegt zwischen Seregélyes und Aba und ein schma- ler Teil zieht nordwestlich über den Velence-See hinaus. Dér andere be- findet sich um Sárbogárd und Hercegfalva herum und zieht bis zűr Donau. In dér Umgebung von Adony zeigen niedrige Gravitationswerle die grosse Einsenkung des Grundgebirges, welches sich gégén Norden zu ver* schmálert, das Váler-Tal durchquert und bis nach Gyúró verfolgt \\ érdén kann. Den geophysikalischen Messungen gemáss, áhnlich den nord-süd- lichen Tálern des Komilates Zala, ist auch das Tál von Vál nicht teklo- nischen Ursprungs. Auf Grund dér Gravitationsmessungen ist zwischen Nagyperkáta und Rácalmás eine Antiklinale Struktur und in dér Náhe von Baracska eine kleine Aufwölbung anzunehmen. Die Gravitationsmessungen zeigen zwischen dem Balatonsee und dem Velence-See die manchmal sogar bis zűr Erdoberfláche dringenden Messen des zerbröckelten Grundgebirges. Über den oben schematisch beschriebenen geologischen Strukturen von Transdanubien findet mán Brüche, verschüttete Gebirge (Gebirgsschollen) und Faltén. Die Struktur von Budafapuszta ist eine reine Falté. Weder die geophysikalischen, noch die Bohrungsdaten zeigen hier Spuren von Brü- chen. Andernteils wurden am siidwestlichen Ende des Balaton Sees reine Bruch-Strukturen gefunden. Folglich kann mán nicht sagen dass in Trans- danubien bloss Bruch-Strukturen oder bloss Falt-Strukturen vorhanden 200 Raul Vajk sind. Jedoch sind nur verhállnissmássig wenige von den beobachtelen geophysikalischen Indikationen Faltungen zuzuschreiben ; meistens ent- sprechen sie Brüchen, verschülleten Gebirgen odei Gebirgsschollen. Die geophysikalische Untersuchungen ergaben neben den wichtigen tektonischen Ergebnissen, auch zahlreiche neue Daten über das Vorkommen und die Verteilung -von Vulkanischen Massen (Intrusionen). X Mesozoikum an dér Oberflache ■■ Palaozoikum an dér Oberflache - Tertiare Struktur unter dér Oberflache Zeichenerklárung-- • C" J Vulkanische Infrusion Mesozoische Struktur im Unfergrund ) | 1 Pataozoische Struktur im Untergrund flchse dér Aufragungen unfer dér Oberflache , Achse dér Műiden unter dér Oberflache Verwerfungen """ *?■ variszischen Gebirgssyslems Trianoner Grenze Jetzige Landesgrenze ANGABEN ZŰR GEOLOGIE DES WINDISCHEN GEBIETES UND DES ZALAER KOMITATES. (Mit dér Kartenbeilage 2.) Von L. Strausz. lm Auftrage dér MAORT-Gesellschaft führte ich in Jahren 1940 — 1942 geologische Kartierungen in dér Umgebung von Felsőlendva, Alsólendva, Hahót, Salomvár und Zalaegerszeg (auf den Spezialkarten No. 5256, 5257, 5258, 5356, 5357 und 5358 auf einem Gebiet von 1160 km2 durch. Wesllich vöm Lendva-Bache sammelte ich Sarmat-Fossilien aus 13 Fundstátten (Fundstáttenkizze und Faunenliste siehe S. 39, 40 im ungarischen Text : = neue Vorkommnisse, x = Vorkommen, die wahrscheinlich mit den von S t o 1 i c z k a und W i n k 1 e r zusammenfallen ; * = Arién, die in diesem Gebiet noch überhaupl nichl gefunden wurden). Bemerkun- gen über einige Arten : Modiolus volchynicus E i C h w. : im Sande kleinere, im Grobkalk grössere Exemplare. Angaben zűr geologie des windischen Gebieles und des Zalaer Komitales 201 Limnocardium plicatofittoni S i n z. : von den verwandten Formen nicht scharf abgrenzbar (wie schon Sch réter bemerkte. 4); allerdings isi aber sein Vorkommen ein Beweis dafür, dass das Bessarab in Ungarn nicht fehlt. Callistoma podolica D u b. : hier ebenso variabel, wie in dem durch Sliny beschriebenen (11) Matéria! aus dér Náhe ; hauplsáchlich ist die .var. feldbachensis" háufig. Potamides pictus B a s t. : einige Exemplare sind beinahe glatt, ohne Rippen und Knoten ; diese könnte mán wohl als P. nympha E i c h w. bestimmen. (Siehe : R. S i e b e r 8. a. p. 485, 486, Pirenella picta D e f r. var. nympha E i c h w.). Da aber die beiden Formen durch Übergánge miteinander verbunden sind, halté ich die P. nympha nicht für eine selb- stándige Art oder Varietát. Diese Fauna, wie die meisten Sarmatfaunen Ungarns, enthált solche Arten, die in Russland nur im Volchyn, und andere, die dórt nur im Bessarab vorkommen. Es scheint mir nicht gerechtfertigt zu sein, unseren Sarmat nur mit dem Volchyn zu parallelisieren und ein Vorhandensein des Bessarabs auszuschliessen, denn es müssen eher gemeinsame Vorkommen ( Limnocardium plicatofittoni. Macira oitaliana, Callistoma podolica ), als Be- weise dér Gleichaltrigkeit in Betracht kommen, als das Fehlen einiger Leilformen (das Fehlen dér Cerithien, Ervilien aus dem russichen Bessarab), als Beweis eines Altersunterschiedes. (8. p. 280 — 285). Dér grosse Formen- reichtum dér Limnocardien des russischen und rumánischen Bessarabs bedeutet keine wichtige Abweichung von unserem Sarmat ; auch hier sind die Limnocardien sehr variabel, nur die schlechte Erhaltung (meistens nur Steinkerne) hindert die kühne Bestimmung einer menge voneinander kaum unterscheidbarer „Arten" — wie dies im Osten geschah. In dér Náhe des Dorfes Perestó liegt Unterpannon (mit Congeria partschi) über dem Sarmat ; weiter nach 0 sind die Pannonsande und sandigen Tone fossilleer, dér Gesteinart nach aber mit dem jüngsten Pan- non des Alsólendvaer und Budafaer Gebietes parallelisierbar. Die Basalt- tuffe von Felsőlendva sind mit diesen Sand- und Tonschichten geleichaltrig, da das Tuff Tonblöcke, die Tonschichten aber Tuffblöcke enthalten. Das Windische Gebiet zeigt keine für die Ölforschung besonders geeigneten Strukturen : die Neogenschichten fallen flach nach 0 und SO. Die kleine wahrscheinliche Aufwölbung bei Felsőlendva ist durch die Basalttuffe durchgebrochen. Im westlichen Teile des Zalaer Komitates werden die Hügel (mit Ausnahme dünner Schotterdecken) ausschliesslich aus Sanden und sandi- gen Tonschichten gebildet, die sehr selten Fossilien enthalten. Neue Lo- kalitáten dér Unio-wetzleri-F aunen habé ich darin (bei Zalaegerszeg und bei Csentevölgy) entdeckt, s. im ung. Text, 1 p. 44. Melanopsis vitálisi (13 p. 92. aus dem Formenkreis des M. praemorsa) ist hier ziemlich háu- fig. In dér Horizontierung dieser Bildungen folge ich A. W i n k 1 e r v. Hermádén (25), dér diese Schichten für Oberpannon, d. h. für Áqui- valente dér Balatonica-Schichten hált (10). Als Beweise für diese Paralleli- 202 L. Strausz sierung möchte ich ausser Fossillienfunden die aus Wechsellagerungen ersichtliche Gleichaltrigkeit dér obersten Balatonica-Schichten (z. B. bei Tihany, s. Vitális, 21) und dér Wetzleri-Schichten (bei Felsőlendva) mit dem Basalten hervorheben ; allé transdanubischen Basalte aber müssen in- foige ihrer chemischen Einförmigkeit als Produkte einer gleichzeitigen Erup- tion betrachtet werden. — Dér Silberbergschotter liegt oberhalb dér mit dem Basalttuff wechsellagernden Wetzleri-Schichten ; die ín den Tuffen eingebetteten Schotter stammen m. E. nicht aus den Silberbergschottern (im Gegensatz zu W i n k I e r’ s Auffassung), sondern aus Liegendschichten. Die Silberbergschotter habén ihre Fortsetzung weit nach SO und 0 bis zum - Kandikó-Hügel bei Zalaegerszeg (s. 25) ; sie gehören zum Levantin. Diese Schotterdecke fehlt auffalenderweise (in lángén, 3 — 4 km breiten Zonen) über den ölführenden Antiklinalen von Hahót, Lispe und Lovászi (s. Kar- tenskizze). Dies kann dadurch erleuchtet werden, dass die Aufwölbung (d. h. ihre letzte Phase) im Levantin die Fiüsse von den Antiklinalzonen abdrángte. (Wenn die Aufwölbung früher geschehen wáre, wáren die niedrigen Antiklinalkámme schnell abgetragen worden und sie haltén die Schotterablagerung nicht fernhalten können). Aus dem Vorhandensein dér Levantinschotter über dér vorausgesetz- ten Salomvárer Struktur möchte ich darauf schliessen, dass dórt nicht die durch geophysikalische Gravitationsmessungen angedeutete Brachiantiklinal- struktur, sondern das (durch die seismischen Messungen ausgewiesene) ein- fache flache westliche Fallen (20. a.) dér Pannonischten wahrscheinlicher ist. Literatur siehe im ugarischen Text. Nachtrag. Nach dem Abdruck des ungarisches Textes habé ich Ge- legenheit gehabt, die betreffenden Aufschlüsse Herrn Prof. A.Winkler- Hermaden zeigen zu können. Seiner Meinung nach beweist die beob- achtete Wechsellagerung am Kanizsa-Berg nicht widerspruchlos die Gleich- altrigkeit dér Basalte und dér Wetzleri-Schichten, weil die (sogar50 — 100 m lángé) Pannonschollen nicht anstehend, sondern abgerutscht oder vöm Basalte aufgehoben in secundárer Lage sein können ; jene lehmigen Schichten aber, die auf dem Basalt liegen und auch fein verteiltes Basalt- material enthalten, könnten von dem Wetzleri-Schichten unabhangige Krater- seeablagerungen sein. , Was das Verháltnis zwischen Basalt und Silberbergschotter anbe- langt, ist die Überlangerung gewisser Schotter durch den Basalt bei Straden und Klöch nach A. Winkler-Hermaden nicht zweifelhaft ; in diesen Falién liegt aber dér Schotter nicht auf Oberpannon-, sondern auf Unterpannon- oder Sarmatschichten, so dass die Parallelisierung d i e- s e r Schotter mit dem Silberbergschotter nur indirekterweise bewiesen werden kann. Auf dem Gleichenberger Kogel scheint aber die Wahrschein- lichkeit nicht ausgeschlossen zu sein, dass dórt dér hochgelegene Schotter jünger ist, als die Basaltausbrüche. — Prof. Winkler-Hermaden nimmt an, dass vielleicht die ungarlándischen Silberbergschotter wáhrend, oder sogar z. T. nach den Basaltausbrüchen gebildel worden sind. 203 RELAZIONI GEOLOGICHE DELLA ZÓNA PETROLIFERA Dl IZASZACSAL. (Eslrallo). (Collá carla geologica No. 3. e col protilo No. 1.) Nóta dél Dőlt. Zoltán Schréter. I primi rilevamenli sinotlico-geologici (3) dél territorio pelrolifero di Izaszacsal e dei suoi dinlorni furono eseguiti da Franz v. Hauer e da Ferdinand v. Richthofen, nel 1858, e János Böckhne fece la carla deltagliata nel 1893 (27). Indagini particolari furono falté per la prospezione pelrolifera da Emil T i e 1 z e (6, 17), da J u 1 i u s N o t h (13, 15, 23) eda Anton Oculus (12, 20). Nel 1938 usci la monográfia sulié monlagne Radnai Havasok (32) di Th. Kráulner che fra l’altro tratta di una parte dél noslro territorio. Nel 1915 e poi nel 1941, Ferenc Pávai Vájná vi fece di nuovo rilevamenti geologici. Nell’estate e nell’aulunno dél 1942, incaricato dal R. Ministero Unghe- rese déllé Industrie, feci le nuove carte geologiche dei dintorni di Iza- szacsal, tenendo prefisso lo scopo di agevolare le ricerche di olio mine- rale nella zóna. Comunicherö sui seguenli argomenti : a1, le relazioni stratigrafiche, b/. le relazioni teltoniche, c/. i risultati e le future prospetlive della ricerca dél petrolio nel territorio petrolifero di Izaszacsal. A.) Relazioni stratigrafiche. Si possono distinguere quattro gruppi nel nostro territorio, di cui si deve trattare ad unó ad unó. I. 11 gruppo settentrionale. Le formazioni geologiche dél gruppo settentrionale sono le seguenti : 1. 11 gruppo déllé arenarie e degli argillo-scisti dell’eocene supe- riore (bartoniano-ludiano). 1 terreni sono : arenarie grigie, piü o menő grossolane, unitesi piü o menő tenacemente, con le quali si alternano ripetutamente slrati di argillo-scisti grigi. 11 gruppo in generale non contiene fossili. Soltanto in unó strato di arenarie e di conglomerati di gneiss occhiadino e nello strato susseguente si rinvengono fossili. Tale strato ha unó spessore di 1 — 2 metri e si puö rintracciarlo per una lunga distanza, fino al fosso Valea Horni a SO di Szelistye Superiore (Felső Szelistye) cioé nella parte sinistra della Valea negru. In esso si riscontrano bulbi e frantumi di lithothamnium e inoltre una spécié minőre di nummulina, che puö corrispondere alla spécié della Nummulina fabiani P r e v e r, cioé dél Archaeolithothamnium torulosum G ü m b. Öltre a ciö si trovano in esso anche frammenti di Chlamys cfr. bianitzensis d’A r c h. Questo gruppo di strati ha la stessa etá che quello degli argillo- 204 Zoltán Schréter scisti scuri dél gruppo meridionale e il suo piano eocenico bartoniano e ludiano superiore (priabonico) corrisponde alla sua facies neritico-detritica. Questo gruppo ha una grande importanza dal punto di vista della ricerca dél petrolio ; in esso si éra perforata la maggior parte dei pozzi di petrolio in parte produttivi di Izaszacsal. 2. II gruppo oligocenico inferiore e medio (lattorfiano e rupeliano). 1 terreni sono : arenarie gialle, grigie scure e, in parte, tulte nere, che si alternano abbondantemente. Ci sono inoltre gruppi di argille grigie e gialle e altri di marne argillose, somiglianti alla marna budense e allé argille di Kiscell. Si presentano subordinati anche alcuni strati di scisti quarzosi neri ivi interpostisi, i cosidetti gruppi menilitici. In questo gruppo vediamo, accanto ai scisti quarzosi, anche strati compatti e piccole lenti di marna grigia. Essi sono molto caratteristici. Non ho trovato invece fossili in nessuna spécié di strati. Questo gruppo di strati é in generale molto piegato ed i suoi strati di solito sono collocati molto ripidamente. 3. Arenarie di Magúra dell’oligocene superiore (chattiano). I terreni sono: arenarie gialle e grigie grossolane, e inoltre un con- glomerato subordinato di gneiss occhiadino. Non contengono fossili. 11 II gruppo meridionale. Le formazioni geologiche dél gruppo meridionale sono le sequenti : 1. Scisti cristallini, fillit e scisti micacei che costruiscono le falde di NO déllé montagne Radnai Havasok. Vi si interpongono, qua e Iá, i ban- chi dei calcari cristallini bianchi. 2. Arenarie dél piano bartoniano deli eocene (parte inferiore dél piano priabonico). I terreni sono : arenarie dure grigie, di gneiss occhiadino, spesso simili allé arenarie quarzose, nei quali sono ritrovabili frammenti di nummuline minori (TV. eh. fabiani P r e v.) e di una Chlamys. Queste arenarie, come giá il Kráulner lo aveva menzionato (32) rappresenlano la facies litorale-detritica dell’eocene. 3. Calcari nummulitico-orthofragminali. I calcari sono per lo piú di colore scuro, spesso bituminosi, con superficie bianca. Di rado si trovano in essi lithothamni, in alcune localitá invece spesso sono ritrovabili molti frammenti di nummuline e di orthofragmine che corrispondono alla N. cfr. fabiani P r e v. e alla Orthofrapmina pratti M i c h. Öltre a ciö s'incon- Irano nel suo bancó superiore déllé Ostree e dei Chlamys non determina- bili e anche un esemplare frammentario della Gigantostrea gigantea S o 1. In base allé relazioni sül Magyar Középhegység i calcari nummulitico- orthofragminali sono inseribili nel piano bartoniano (parte inferiore dél piano priabonico) e si puö considerarli quasi la sua riff-facies litorale. 4. Argille scistose sabbiose scuri e arenarie. Sopra i calcari nummu- litici si stabiliscono argillo scisti micacei scuri, che qualche volta diven- tano anche neri. Vicino al morte basale s'interpongono fra essi anche déllé piccole lenti e banchi di calcari nummulitici, i quali dimostrano che Relazioni geologiche della zóna pelrolifera di Izaszacsal 205 almeno una parte dei scisti scuri ha la stessa etá dei calcari nummulitici e rappresentano la facies neritica di questi. Nella parte superiore degli argillo scisiti s’interpongono spesso calcari soltili, contessuti di calcite. Questi strati non contengono fossili, soltanto in una déllé localitá ho tro- vato Turritella sp. ind. (Valea Karelor). 5. Argille marnose rosse dél cretaceo superiore. In connessione ágii 206 Zoltán Schréter argillo-scisti scuri sopramenzionati, in parte nel letto di essi, appaiono merne argillose scistiche e argille rosse e verdi, ma tali argille in parte appartengono allé coperture, di cui parleremo fra poco. Essi si torvano fortemente assottigliate in macchie piü o menő stracciate. Geologhi po- lacchi e ungheresi hanno constatato che le argille rosse e le marne appa- iono nel territorio dei Carpazi (Kárpátok) nelle tre etá seguenti : nel cre- taceo superiore (senon) ; fra il cretaceo e l ’eocene ; nell'eocene. 11 primo é caratterizzato dalia presenza dél genere Globotruncato linnéi d’O r b. e G. conica W h i t e ; il secondo dai Trochamminoides e il terzo dalle Globigerina (G. triloba Rss., e G. bulloides d’O r b.). Ma non si puö eseguire questa separazione nei dintorni di lzaszacsal, perché i foraminiferi caratteristici dei diversi strati provengono dalle localitá vicine. III. II gruppo meridionale, le formazióni dei lembi di copertura meridionali. 1. Argille marnose rosse dél cretaceo superiore. 2. Arerxarie dél cretaceo superiore. Esse sono arenarie grigie grosso- lane o talvolta conglomeratiche ; si sporgono per lo piü ripide sopra gli argillo-scisti scuri dél gruppo menzionato. IV. Le formazioni dél bacino neogenico. 1. Tufi dacitici dél miocéné. Essi sono in parte bianchi, verdastri, di gneiss occhiadino, talvolta sabbiosi, a guisa di tuffit, e corrispondono ai tufi di Dés, nel bacino di Transilvania. 2. Argille grigie e argille marnose dél mioecene inferiore (gruppo déllé argille salifere). Esse si presentano, in un territorio minőre, presso Felső Szelistye, quasi alla fine SE dél bacino neogenico della Valié della Tisza (Tisza- völgy). In alcuni loro strati compariscono Globigerina bulloides d’O r b. e G. triloba Rss. Ivi troviamo anche qualche sporgenza di gesso e alcune sorgenti salifere che ci indicano forse la presenza dél sale negli strati inferiori. 3. Agglomerati di andesiti amfibolici e tufi si presentano nei dintorni di Felső Szelistye ; l’etá dell’eruzione é il piano pannonico superiore dél pliocene. I detriti déllé formazioni anteriori appartengono al pleistocene, come le argille sabbiose bruno-gialli e le terazze di ciottoli. Gli ultimi si trovano vicino ai fiumi Visó e Iza. Le formazioni oloceniche, quali sabbie, ciottoli, compariscono nelle valli dei due fiumi principali e nelle loro valli laterali. B) Tettonica. Nella parte settentrionale dél gruppo di Nord si puö osservare un sinclinale, con falde relalivamenle poco ripide. Verso sud gli strati del- l’eocene superiore diventano ripidi e formano un anticlinale aperto. Nel commune di lzaszacsal esiste un anticlinale minőre, che si puö seguire Relazioni geologiche delin zonn pelrolifera di Izaszacsal 207 per una lunghezza di circa km 15 — 2, e per una largezza di m 3 — 400. La falda NE é piü ripida di quella di SO. In quesli anticlinali si erano perforati i pozzi finora produttivi. Esiste vicino a Felső Szelistye un altro anticlinale minőre, il quale non ha una forma compiuta, é aperlo, ma ha traccie di pelrolio. Gli strali oligocenici sono fortemenle piegali cosicché la tettonica non é ricostruibile in questo territorio. Sopra le formazioni dél gruppo setlentrionale si erano spinle le for- mazioni dél gruppo meridionale ; come i scisli cristallini déllé montagne Radnai Havasok si spinsero, in linee mollo ripide, sopra le arenarie di Magúra e sopra gli scisti menilitici. Inollre si erano alquanto spinti anche i calcarei nummulilici e lo sirató degli argillo-scisti scuri dell’eocene ; il quale si éra piegato talmenle da non polerne ricostruire la tellonica. Mol- te di queste linee scagliose di spostamento sono dimostrabili verso sud dél fiúmé Iza. 11 gruppo piü meridionale rappresenla un carreggiamento. Le arena- rie dél cretaceo superiore si erano spinte sopra gli argillo-scisti scuri dél gruppo meridionale ed óra le troviamo nella forma di lembi di coperlura frastagliati. I movimenti tettonici succedettero dopo l’oligocene, queslo movimen- to corrisponde dunque alla fase di piegatura száviense osservato dello Stíllé. Un movimento tettonico ulteriore aveva compresso i sedimenti dél sinclinale terziario superiore. La sua etá geologica cade forse al plio- cene, cioé al piano pannonico superiore ed é probabilmenle coetano all’eruzione degli andesiti. C) Traccie di petrolio e prospettive riguardanti la produzione di petrolio. Traccie di petrolio si rivengono nei calcari cristallini, nel gruppo degli argillo scisti scuri, nel gruppo di strati déllé arenarie dell’eoce- ne superiore e degli argillo-scisti, nelle arenarie oligoceniche e nei tufi dacitici dél miocéné. Odoré di pelrolio si presenta negli argillo-scisti neri dell’oligocene medio e sanno di bitume anche i calcari dell’eocene. 1 pozzi di ricerca finora fatti, in massima parte, si sono infissi a Izaszacsal ; unó al confine di Felső Szelistye e altri a Dragomérfalva. 1 pozzi di Izaszacsal si perforano generalmente nel fianco di SO dell’anti- clinale di Izaszacsal ; alcuni fra di essi hanno prodotto con buoni risul- tati. Presso alcuni pozzi il sorgere dél petrolio é stato seguito da eruzione di gas. Ma i pozzi non erano eseguiti tecnicamente bene ed é probabile che in tál modo si fossero guastati ed alcuni strati inondati. Con un buon impianto e con una perfetta preparazione tecnica po- tremo ottenere, senza dubbio un buon risultato, per mezzo di un nuovo pozzo posto sull anticlinale di Izaszacsal. Öltre a ciö é da sperare che anche l’anticlinale di Felső Szelistye pótra dare buoni risultati. Le traccie di petrolio che si rinvengono anche a nord di esso, ci promettono un lisultato favorevole. 208 BEITRÁGE ZŰR KENNTNIS DÉR GESTEINE VON SZÁRAZVÖLGY IN DÉR UMGEBUNG VON RÉZBÁNYA. Von Margit Herrmann und Kálmán Emszt. Paul Rozlozsnik war so gütig, uns das von ihm im Jahre 1911 im Szárazvölgy1 des Komitals Bihar gesammelte Gesteinsma- terial, 1938 zűr mikroskopischen und chemischen Untersuchung zu über- lassen. Wir sind dem Andenken von Paul Rozlozsnik zu beson- derem Danke verpflichtet, wenn wir in dér vorliegenden Arbeit die For- schungsergebnisse in Verbindung des von ihm mit so grosser Mühe ge- sammelten Untersuchungsmaterials veröffentlichen können. Gyula Szádeczky hat sich mit dér Schilderung dér geolo- gischen und petrographischen Verháltnisse dieser Gegend befasst. In sei- ner Abhandlung : „Die Geologie des Szárazvölgy (Vále száka) in dér Um- gebung von Rézbánya"2 führt er das áltere Schrifttum und auch die For- schungsergebnisse an. Seiner Auffassung nach, sehen wir in dem Száraz- völgy, das sich nordöstlich von Rézbánya ausbreitet, . das Bild eines Kalksteingebietes, das in den permischen Sandstein eingesunken ist, vor uns. Am Aufbau dieses Gebietes nimmt neben dem Titon-Kalkstein, dér zum grössten Teil zu Marmor metamorphosiert wurde, untergeordnet wahr- scheinlich auch Kalkstein aus dér unteren Kreide teil. Ein Stock mit gra- nitischer Struktur ist durch den Sandstein in das Kalkgebiet aufgebrochen und mán kann diesen Stock auf dér Oberfláche lángs einer Linie von 1 km Lángé verfolgen. Dieser granitische Stock wird von zahlreichen, sich stellenweise verzweigenden, in einander übergehenden Gángen umschlos- sen.“ Szádeczky bezeichnet diesen „eruptiven Stock" als Dacogranit, die Gánge als Dioritporphgrite und erwáhnt in seiner Abhandlung, „dass die ineinander übergehenden Gesteine sowohl in Bezug auf ihre Struktur als auch ihre mineralischen Gemengteile, sehr verschieden entwickelt sind, so dass es begründet sei, jedes einzelne Gestein besonders gründlich zu beschreiben." Jedoch geht Szádeczky in seiner Abhandlung, in dér er nur ein allgemeines Bild bringen will, nicht náher auf diese einzelnen Be- schreibungen ein. Dieses von Szádeczky im grossen und ganzen geschilderte Ge- biet wurde von Paul Rozlozsnik im Jahre 191 1 eingehend erforscht. Er hat an den folgenden Fundstellen, die auf dér beigefügten Karte be- zeichnet sind. Matériái gesammelt : 1. Aus dem Szárazvölgy, im N-lich von Bányatelep3 gelegenen Hauptstock. 2. Aus dem Szárazvölgy, ebenfalls N-lich von Bányatelep, aus dér Anastasia-Halde. 1 „Trockenes Tal.“ * „A Szárazvölgy (Vále széka] geológiája, Rézbánya vidékén." 3 Bányatelep = Grubenkolonie. Beitráge zűr Kenntnis dér Gesteine von Szárazvölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 209 3. Aus dem Szárazvölgy, aus einem über dem Bányatelep befind- lichen Gang. 4. Aus einem anderen, ebenfalls über dem Bányatelep gelege- nen Gang. 5. Aus dem Szárazvölgy, aus dem an dér Mündung des Ternisora- Baches gelegenen Guttenberg-Stollen. 6 — 10. Aus dem Szárazvölgy, aus den Gangén, die sich südlich von dér Mündung des Pravecz befinden. 11 — 13. Aus dem Reichenstein-Gatjg und aus den in diesem Gebiete befindlichen Gangén. 14. Neben dem Nuchi-Bach, dér sich in den Cigány-Bach ergiessl, aus einem elwas südlich vöm Hauptstock gelegenen Gang. 15. Ebenfalls neben dem Nuchi-Bach, aus dem etwas südlicher ge- legenen. unler 14. erwáhnten Maria-Stollen. 16. Aus dem unter dér Seslina findlichen Gang. 17. Aus dem Neu-Anton-Gang. 18. Vöm linken Ufer des Cigány-Baches. 19. Neben dem Paulasza-Bach, von dér Floria-Wiese. Dér vorliegende ersle Teil unserer Abhandlung schildert den nordösl- lichen Teil des Unlersuchungsgebietes, das heisst, die hier gefundenen Granodioi ite, Dioritporphyrite, exogenen Kontaktmetcimorph-Gesteine, Rhyo- lithe, bezw. Quarzporphyrite. 1. Gestein aus dem Szárazvölgy aus dem nördlich von Bányatelep gelegenen Hauptstock. (Granodiorit.) Szádeczky hat sich in seiner oben angeführten Abhandlung eben- falls mit dem eruptiven Hauptstock des Szárazvölgy befasst, doch sind seine Ausführungen nur allgemein gehalten, eine genauere Fundstelle wird von ihm nicht erwáhnt. Er bezeichnet diesen eruptiven Hauptstock als Dacogranit. Die chemische und petrographische Beschreibung des Materials, das nördlich von Bányatelep gesammelt wurde, ist wie folgt : Das Gestein ist frisch, guterhalten, weisslichgrau und feinkörnig. Mán kann die Feldspate, Quarze, Amphibole und Biolite mit blossem Auge deutlich erkennen ; die Korngrösse des weissen Feldspats betrágt sogar 5x4 mm ; dér grünlichschwarze Amphibol erreicht auch eine Korngrösse von 6x1 mm, diejenige dér schwarzen Bioíif-Schuppen betrágt 2x2 mm. Die xenomorphen, fettglánzenden Quarzkörnchen sind bedeutend kleiner als die Feldspate. — Die hypidiomorph-körnige Struktur des Gesteins ist feinkörniger, als diejenige des normalen Granils, vor allém sind die Quarz- körnchen kleiner ; so bilden sie wahrscheinlich einen Übergang zu den Granodioritporphyriten. Die farblosen Gemengteile dominieren über die farbigen. — Das Gestein enthalt ausser den Hauptgemengteilen (Feldspat, Quarz, Amphibol und Biotit) wenig diopsidischen Augit, Magnetit, Zirfeon-Körnchen und Apatií-Nadeln. — Unter den Feldspaten ist dér P/a- gioklas viel háufiger zu finden als dér Orthoklas. Dér Plagioklas ist frisch 210 Margit Herrmann und Kálmán Emszl tafelig, mit Albit-Zwillingslamellierung ; die Albit-Periklin-Zwillingsgitterung ist auch sehr háufig, sowie auch die Zonenstruktur [dér Unterschied dér Auslöschungen belrágt 9°]; v/2° 1 und V = 10° 2 und 2’ = 28° 2 und 2’ «= 27° diese Daten entsprechen einem 51% — 52% An enthaltenden saureren Labrador ( Andesin-Labrador ). Die maximalen Auslöschungen betragen in dér symmelrischen Zone 23° — 26°, was auf einen 42 — 46% An enthaltenden Andesin weist. Zonenstruklur ist sehr háufig. Die Differenz zwischen dér Auslöschung des inneren Kerns und dér áussersten Zone belrágt bis zu 6°. Die Feldspate dér Grundmasse sind bedeutend saurer. Nach den maxi- malen Auslöschungen [121] in dér symmelrischen Zone sind es Oligoklas * Andesine ; ihre Korngrösse belrágt z. b.: 012x0 02 mm. — Die Amphibole (Korngrösse : z. B. 0' 12x0 02 mm) sind sehr stark verwittert. Es kommen Beitráge zűr Kenntnis dér Gesteine von Szárazvölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 213 auch BioM-Schuppen vor (Korngrösse: 012x07 mm), doch sie sind slark in Chlorit verwandell. Die farbigen Gemengteile sind so slark verwandelt, dass mán kaum feslslellen kann, aus welchen primőrén Gemengteilen die sekundaren Gemengteile entslanden sind. Die sefei indáién Produkte sind : Calcit. mit hóhér Interferenzfarbe, grünlichgelblicher Chlorit (Permin und Delessit). zitronengelber, slark doppelbrechender Epidot, ferner ist dér nicht pleochroislische Serpentin sehr haufig (blátlriger Antigorit). — Nichl sehr zahlreich sind die drei- und viereckigen Mognetit -Körnchen, die einedurch- schnillliclie Korngrösse von 006x0 06 mm aufweisen. A n a 1 y s e n werte N i g g 1 i - W e r t e : des Gesteins : [Anal.: Dr. K. E m s z t.] si 154'6 ti = 25 SÍO2 54 01 °/0 p 02 Ti02 = 118 „ al 29‘5 Fe20* = 077 .. fm = 369 FeO = 5 35 c = 233 MnO = 0 07 „ alk 103 AI2O3 = 17 52 „ ÍOO'O CaO = 7 56 .. SrO 0 09 k = 0'30 Bao — 0 02 mg - 063 MgO = 5 20 „ c/fm = 063 KaO — 174 „ Schnitt = IV. Na20 = 2'60 „ ZnO =- Sp. C. I. P. W. Werte: H20- — 0 22 Quarz 6'54 °/o H20 + = 187 „ Orthoklas 1001 C02 = 2 02 Albit 2201 P20r> = 014 „ Anorlhit 30 86 „ s = — Diopsid 1186 „ í =- 101 36 °/o Hypersthen 761 - Magnetit 116 Ilmenit 2 28 Apátit 034 h2o F87 2 - 94'54 °/o Das Symbol des Gesteins; 111 5. 4. 4. 214 Margit Herrmann und Kálmán Emszt Zu N i g g 1 i s normaldiovitischem Magmatypus gehört. si öl lm c alk ti P k mg c/lm Schnill Anastasia-Halde. 1546 I 29 5 36 9 233 10'3 25 02 030 0'63 063 IV. Typus des normaldioritischen Magmas. 155 29 35 22 14 — 0 28 0 48 ~ IV. 5. Gestein aus dem Szárazvölgy, aus dem an dér Mündung des Ternisora-Bach gelegenen Guttenberg-Stollen. (Granodiorit.) Frisches, gut erhaltenes, graues, feinkörniges Gestein. Es ist noch feinkörniger als das Gestein aus dem Hauptstock von Szárazvölgy, und erweist sich als ein noch náherer Übergang zum Granodioritporphyrit. — Es zeigt weniger farbige Gemengteile, als das Gestein des Hauptstocks, hier dominieren ebenfalls die farblosen Gemengteile gegeniiber den farbi- gen. Makroskopisch kann mán die folgenden Gemengteile beobach- ten : Feldspat, Quarz und hie und da Amphibol. Mit H i 1 f e des M i k- roskops lassen sich die sámtlichen Hauptgemengteile feststellen, und zwar Feldspat, Quarz, Amphibol, Biolit, ausserdem noch Magnetit und Pyrit. — Seine Struktur isi holokristallin, hypidiomorphisch-körnig. — Die Quarz-Körnchen sind kleiner, als die grösseren Feldspate. Sie erschei- nen als Ausfüllungsmasse zwischen den grösseren Gemengleilen. Die Grösse dér grösseren Quarz-Körnchen betrágt z. B. 0'39 x 0'47 mm ; sie sind xenomorph. Schriftgranilische, mikroperthilische Verwachsungen mit dem Feldspat sind ausserordentlich charakteristisch. — Dér Orthoklas kommi viel háufiger vor, als beim Gestein das Hauptstocks ; wir finden keine Zwillingsgitterung, manchmal bildel er auch Karlsbaderzwillinge. Die Korngrösse betrágt z. B..* 106 mmx0‘7mm. Die grösseren Feldspat-Indivi- duen (Korngrösse z. B.: 2'5x 1 mm, oder 4x2 mm) sind eher Plagioklase, die kleineren Orthoklase. Vor allém sind die letzteren mit Quarz schrift- granitisch verwachsen. lm übrigen sind die Feldspate sehr frisch, sie sind kaum verwittert und nur wenig kaolinisierl. Bei den Plagioldasen ist die Zonenstruktur sehr háufig ; die Differenz zwischen den Auslöschungen einzelner Zonen betrágt háufig 17°. Dér Kern ist am slárksten basisch Die maximalen Auslöschungen in dér symmetrischen Zone belragen 19". 20" und 22°; folglich handelt es sich um Abt; Amo — AbesAms enthallenden ba- sischen Andesin. — Nach den konjugierten Auslöschungen, diean Karlsbad- Albit-Zwillingen gemessen wurden : 1 und 1 ’ = 20° 2 und 2’ = 11°, sind die Feldspate Abc-iAngs enlhallende basiche Andesine. — Ebenfalls háufig ist die Albit- Periklin-Zwillingsgitterung. In zahlreichen Fállen werden einzelne míkro- perlhitische Exemplare aussen von einer nicht mikroperthilischen Zone um- Beitráge zűr Kenntnis dér Gesleine von Szárazvölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 215 schlossen. — Dér Amphibol des Gesleins ist bráunlich ; sein Pleochrois- mus isi : c = bráunlichgrün, b = grün, a = gelblich ; Zwillinge nach (100); die Korngrösse belrágl z. B. 0 35x0 70 mm oder 0'82x0'59 mm. oder auch 0 89x106 mm : er zeigt eine poikili tische Slruktur mit Magnelil-, Quarz- und Feldspat-Körnchen : auch magmatische Resorption isi zu beo- bachten Die stárker verwandellen Amphibole sind grünlich. Die Verwand- lungs-Produkle sind : grünlicher Chlorit (Delessit und Pennin), und Epidot. — Die Bio/d-Schuppen sind viel kleiner und weniger zahreich, als die Amphibole. Die Korngrösse belrágl z. B. : 0'54x0'25 mm. Dér Pleochrois- mus isi ; a = gelblichbraun, b = hellbraun, c = dunkelbraun ; die se- hundáren Produkle sind grünliche Chlorile. — Dér Magnetit kommt nur in kleinen Körnchen (0035x0035 mm oder 0 019x0 019 mm), jedoch recht haufig vor. — Die Korngrösse des Pyrits isi die gleiche, wie diejenige des Mcignelits, Er kommt seltener vor. als dér Magnelil. Als Einschlüsse finden vvir ApaM-Nádelchen, Zir/íon-Körnchen, und hie und da Titanite. Analysenwerle Niggli-Werle: (Anal.: D r. K. E m s z 1. si — 3033 SiC>2 = 67 40 °/o li = 41 TiOs = 118 P 03 FeoOa = 234 „ al 377 FeO = F92 „ fm = 230 MnO = 0'06 .. c = 14 9 AI2O3 = 14 22 .. alk 244 CaO — 3 04 „ 2 = ■ 1000 SrO = 0'07 “ BaO = » k = 045 MgO = 112 mg = 05 K2O , = 3 87 c/fm = 0‘65 Na20 = 3 05 „ Schnitt = IV. ZrO = Sp. C. 1. P. W. W e r t e : h.o- 0 56 „ H2O+ = 0 58 „ Quarz 27 00 7, CO2 = 0 55 „ Orthoklas 22 80 , P2O5 — 010 „ Albil 25 68 , S = 0 22 „ Anorthit 13 62 , 2 = 100'28 % Diopsid 0 43 , Hypersthen 2 60 , Magnetit 3 02 . Ilmenit 2 28 , Haematit 0’32 . Apátit 0 34 , 2 = 98 09 °/o Das Symbol des Gesleins; Ii. 4. 3. 3. 216 Margit Herrmann und Kálmán Emszt Das Gestein gehört zu N i g g 1 i s noimalgranitischem Magmatypus und stehl dem Tonalitgranit (Lana bei Meran) nahe : si al ím c alk k mg Schnitl. Szárazvölgy, Ternisora 303‘3 377 23 149 244 045 0'5 IV. Typus des normalgrani- tischen Magmas. 270 35 26 15 24 042 033 IV. Tonalitgranit, Lana bei Meran. 306 37 24 15 24 041 035 IV. 3. Geistein aus dem Szárazvölgy, aus einem über dem Bányatelep befindlichen Gang. (Kontaktgestein. Kalkhornfels.) Gráulich-grünes, dichtes Geslein mit hell-lila Fleckchen ; es braust in Salzsáure, jedoch nicht so stark, wie dér Kalkstein. Sein Ca-Gehalt belrágt etwa 34 °/o, dér SiCb-Gehalt etwa 25 %. Es ist ein nur schwach kontaktmetamorphisierfer Kalkstein, áhnlich, wie ein Kalkhornfelsvor- kommen in Rostock (Böhmen). Es entháll nur sehr wenig Silikate, folglicb ist es nur Kalkhornfels und kein Kalksilikathornfels. — Betrachten wir es unter dem Mikroskop, so können wir beobachten, dass es ein Aggreget von starklichtbrechenden und doppelbrechenden Ca/cifkörnern ist. Seine Struktur ist die typische Hornfels-Struktur : es besitzt keine idiomor- phen Gernengteile. Die Grösse dér Ca/cíf-Körner isi wechselnd [018x012 mm, 0'06x0'06 mm und 0024x0012 mm.]. Hier weist dér Calcit keine Zwillingslamellierung auf und mán kann die Spaltbarkeit deutlich beo- bachten. — Quarzkörnchen kommen nur sehr selfen vor und sind sehr kiéin [ihre Durchschnittsgrösse betrágt 0 036x0036 mm.] — Fe/dspaf-Leislen (Albit) sind noch seltener, ihre Durchschnittsgrösse ist 0024x0012 mm. Ebenfalls sehr selten finden wir Muskovit- und Ch/orrt-Schüppchen (0 012x 0'024) mm), sowie stark-lichtbrechende und doppelbrechende Ziifeon-Körn- chen (0'024 mm). Etwas háufiger kommt dér Serpentin vor, hingegen enl- hált das Geslein keine Erze. SiOs = 25 36 % K>0 = 0 53 .. TiO* = 0'80 .. BaO — 0 04 AljO = 8’44 ,. SrO = 0 20 “ FeoOs = 146 .. HjO- = 0 38 „ FeO =» 2 09 ,. HiO+ = 1 *26 „ MnO = 0 03 „ PaO& = 0 07 .. MgO 135 „ COí = 2405 „ CaO — 34 27 „ s 010 .. Na»0 = 015 .. V _ 100 58 °/o Beitráge zűr Kenntnis dér Gesleine von Szárazvölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 217 4. Gestein aus einem anderen, ebenfalls über dem Bányatelep gelegenen Gang. (Durch Dioritporphyrit kontaktmetamorphosierter Kalkstein : Kalksilikat-Hornfels ) Dér eine Teil des Handslückes isi infoige von Eisen hydroxid- A n I a u f braunlichrot, dér andere scharf abgegrenzle Teil isi hell gráulichgrün ; auf dem lelzleren zieht sich eine 3 mm breile Ca/cif-Ader enllang (die Calcil- slrahlen stehen senkrechl auf dér Aderkante.) Mit Lupe beobachten wir Konlakl-Diopside von 6x3 mm, 6x4 mm, und 4x2'5 mm, haufig sind sie mii Konlakt-Ca/ci/krislallen ver- wachsen. Die Gnmdmasse des Kalksilikat-Hornfels isi dichl und ho- mogén ; die mineralische Zusammenselzung desjenigen Teiles, dér von Eisenhydroxid angelaufen isi, isi vollkommen identisch mit derjenigen des hellen, gráulichgrünen Teiles, die beiden Teile unterscheiden sich ledig- lich in ihrer Farbe. Unler dem Mikroskop zeigl das Malerial die lypische Horn- feis -Struktur und zwar polyedrische Körnchen mit gezacklen Rendem ; die grösseren Quarzkörner (z. B, lx0'6 mm) greifen fingerarlig in grössere Cu/cd-Krislalle (z. B. in einen Korngrösse von 2x2 mm) ein. In den Quarz- körnern und in dér Grundmasse sind nadelartige Apo/d-Einschlüsse sehr liáufig. Die Diopside [es wurden folgende Korngrössen gemessen : 12x0 6 mm und l'15x0'23 mm], zeigen Pleochroismus. Sie sind hellgrün bis farb- los. c : c = 30°. — Die Ca/cif-Krislalle sind manchmal wasserklar, manch- mal hingegen völlig Irübe. Sie bilden den grössten Teil des Gesleins und zwar nichl nur in Form von Kristallen, sondern sie trelen auch in dér Grundmasse auf. In dér Grundmasse ist das Serpenbnfleckchen sehr háu- fig [seine Grösse betrágt 015x015 mm], es ist slrahlenfaserig, zeigt keinen Pleochroismus und die Fárbung ist hellgelblichgrün. Nach Rosenbusch wurden diese Serpentinfleckchen, die in den Kalksilikat-Hornfelsen vor- kommen und dérén Struktur organischen Strukluren áhnell, für Foramini- feren gehalten. — Dér Pennin ist bereits viel sellener. Umso háufiger ist dér Eisenoxyd-Anlauf. — Wir finden sehr oft Quurzkörnchen, die finger- artig mit Calcitkristallen ein- und verwachsen sind. Dié Quarzkörner sind sekundár ; um die grösseren [0 5x1 mm] herum finden wir mehrere klei- nere verwachsene Quarzkörner. Sehr haufig ist dér Epidot. Er kommt in körnigen Aggregaten vor ; sein Pleochroismus ist farblos — zeisiggrün — hellgelblich grün; mit starker Doppelbrechung und starker Lichtbrechung : P > v. — Viel seltener ist dér Klinozosit, mit feldspatáhnlichen Interfe- renzfarben. Pleochroismus und mit einer dem Epidot áhnliche Erschei- nungsform ; v > P ; die durchschnitiliche Korngrösse ist sowohl beim Epidot, als auch beim Klinozosit : 0 06x0 06 mm. — Haufig sind die in Leukoxen verwandelten Titanit- Körnchen, die eine durchschnittliche Korn- grösse von 008x008 mm besitzen. Die Analysenwerte des Gesteins, (Anal.: D r. K. Emszl.] im Vergleich zu den Daten eines Kalksilikathornfels von Posto dei C a v o 1 i. S. P i e ro. Elba. sind : 218 Margit Herrmann und Kálmán Emszt SiÜ2 = 3473 % SiO-2 = 48'54 Ti02 = 0'82 „ TiOo = 048 Fe20a = 1'59 ,. Fe203 = 161 FeO == • 210 ,. FeO = 1115 MnO = 0 03 „ MnO = 110 AhO., == 12 38 „ AI2O3 = 694 CaO — 20 75 CaO = 25 93 MgO = 5 31 „ MgO = 1 '40 Bao = 0 05 „ BaO = * SrO = 011 „ SrO = * K2O = 1*67 „ K20 = 030 Na20 = 0'33 „ Na20 = 094 H2O- = 0 93 „ h2o- = 034 H20+ = 4 03 „ h2o+ = 055 P2O0 = 014 „ P5O5 = Sp. co2 = 15 84 „ C02 = - 059 s 0 08 „ s = * "V ém! 100:89 % = 99,94 4. a. Gestein ebenfalls aus einem anderen, über dem Bányatelep gelegenen Gang. [Durch Dioritporphyrit kontaktmetamorphisierter • Kalksilikathornfels]. Das Handstück ist hellgráulich grün. — Es áhnelt dem obenerwáhn- len Gestein in jeder Hinsicht, doch kann mán bei diesem Exemplar neben den auch mit blossem Auge wahrnehmbaren Ca/cd-Kristallen [ihre Korngrösse betrágt sogar 3x2 mm], auch ungleichmássige Grono/körner [ihre Korngrösse belrágt sogar 4x3 mm !] beobachten, ferner auch Pigment- flecken [z. B. in einer Grösse von 4x3 mm], — Dieses Gestein enthált viel weniger Diopsid als das oben erwáhnte, mán kann den'Diopsid nur unter dér Lupe feststellen. [Die Korngrösse betrágt 1x0 08 mm.] Er isi mit Calcit durch- und verwachsen. — Das Gestein enthált auch bedeutend weniger Quarz, er kommt nur als feinkörniger Gemengteil in dér dichten Grund- masse vor ; grössere Körner, wie wir sie in oben erwáhnten Exemplar fin- den, sind hier nicht vorhanden. — Wir finden hier auch sehr wenig epi- dotische Produkte. — Titanit, dér in Leukoxen übergegangen ist, kommt ebenso háufig vor, wie bei dem vorigen Exemplar. — Die schönen, grossen Granatkörner, [die háufig eine Korngrösse von 7x4 mm erreichen], zeigen unter dem Mikroskop belrachtel unregelmássige, mit Eisenoxyd ausfüllte Spaltiisse, Die Gránáté sind starklichtbrechend und isolrop ; ihre Farbe ist hellgrün ; es handelt sich um einen typischen Grossular. Beitroge zűr Kennlnis dér Gesleine von Szárnzv ölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 219 Die Analysenwerte des Gesteins : [Anal.: D r. K. E m szí] SiO-2 = 40 65 % TiOa = 1 '49 .. Fe203 = 3 45 ,. FeO = 1'95 „ MnO = 0 06 ,. ai2o3 = 1 1 69 ,. CaO = 1548 ,. SrO = 013 .. BaO = 0 02 „ MgO = 6 85 .. KoO = 0'99 .. Na20 = 0 42 ,. HoO — = 2’03 ,. H20 + = 4 04 ,. P2Os = 017 „ C02 = 1172 ., S = 0 06 „ 2 = 100 90 % Fölglich isi dieses Geslein stárker kontaklmetamorphosierl als das oben erwáhnle Exemplar von Bányatelep. Auch dér Si02 Gehalt isi grösser [40 65 %] und hier isi auch bereits Granal entstanden. 17. Gestein aus dem Neu-Anton-Gang, südlich von Bányatelep. (Kontakt-Gestein. Kalksilikathornfels.) Helles, grünlichgraues, sehr dichtes Gestein. [Die helle Fnrbe isi cha- rakleristisch für Kontaklgesteine.] Es isi elwas stárker grünlich gefárbt, als die Kontakt-Gesleine unler 4. (4. a.) — Mii blossem Auge sichtbare Mineralien finden wir nur sehr sellen : hie und da vereinzelle Calcite. — Das Gestein ist sehr dicht und besitzt eine homogene Slruklur. — Unler dér Lupe kann mán Calcite und sekundáre, epidotische Produkle wahr- nehmen. — Unter dem Mikroskop können wir folgendes beobach- ten : Das Gestein zeigt eine für Konlaklmetamorphose charakterislische Struktur, die Körner sind fingerarlig ineinander verwachsen ; ferner finden wir zerbrochene Quarzkörner [viel mehr Quarzkörner, als bei 4. und 4a], dann Ca/ciíkörner, ausserdem sekundáre epidotische Produkte, Epidotkörn- chen, Chlorit, Serpentin, weiter Limoniíflecken, trübe, erdartige Fleckchen [letztere sind mehr zahlreich !] und role Eisenoxydfleckchen. — Die Durch- schniltsgrösse dér Körnchen belrágl 0'14x0'09 mm. — Kleine Diopsidköm • chen finden wir nur sehr vereinzelt. 220 Margit Herrmann und Kálmán Emszt 14. Gestein neben dem Nuchi-Bach, dér sich in den Cigány- Bach ergiessí, aus einem etwas südlich vöm Hauptstock gelegenen Gang. (Endogen-kontaktmetamorpher Quarzdioritporphyrit. Helles, weisslichgraues, feinkörniges, dichtes Geslein. Mán kann auf Grund seiner Farbe, die bedeutend heller ist, als bei den normalen Diorit- porphyriten, schon auf Kontaktmetamorphose schliessen. Mit blossem A u g e kann mán háufig verwilterte Feldspatkörner vöm 3x2 mm Grösse beobachten. Un (er dem Mikroskop können wir folgendes wahr- nehmen : das Gestein besitzt eine holokristallin-porphyrische Struktur, seine Hauptgemengteiie sind : Feldspat [Orthoklas finden wir vereinzell, umso háufiger aber Plagioklas], ferner hauplsáchlich sekundárer Augit, [er erit- wickelte sich aus dem Amphibol], ausserdem primárer Augit, Amphibol, auch etwas Biotit, weiter Titanit, dér aus Magnetit enlstanden und in Leu- koxen verwandelt isi [letzterer weist ebenfalls auf endogene Kontaktmefa- morphose]. — Unter den Fe/dspaf-Einsprenglingen finden wir auch frische und gut messbare Exemplare. [Ihre Korngrösse belrágt 3x1.1 mm.] In den verwitterlen Plagioklas-Exemplaren sind die epidotischen Áderchen, die in- foige dér endogénen Kontaktmetamorphose enlstanden sind, sehr háufig. Die maximalen Auslöschungen in dér symmetrischen Zone betragen 25 — 27%, demnach sind sie 45 — 50% An enthaltende Andesine. Ich habé an Albit- Karlsbad-Zwillingen die folgenden konjugierten Auslöschungen gemessen : 1 és 1’ = 22° 2 és 2’ = 17°, was auf Ab53An47 enthaltenden Andesin hinweisf, doch finden wir auch saurere Feldspate ; nach den maximalen Auslöschungen von 11 — 12° sind es 27—28% An enthaltende Oligoklas-Andosine. Háufig kommt die Zonenstruklur und Albil-Periklin-Zwilligsgillerung vor. Orfhok/as-Feldspat ohne Zwillingslamel- lierung ist viel seltener als dér Plagioklas, seine Korngrösse betrágt lx0'75 mm. — Die grösseren, primőrén Augite dér ersten Generation (Korngrösse : 0'75x0'5 mm) kommen háufig in Gruppén miteinander durch- und ver- wachsen vor; Zwillingsbildung nach (100) ist sehr háufig; c;C — bis 43° ; sie sind farblos, kaum blassgrünlich und zeigen kaum einen Pleochroismus, folglich sind sie Diopsid-Augite ; háufig finden wir in Leukoxen verwan- delte Titanit-Einschlüsse. Die Struktur ist poikilitisch. Háufig werden die Augifkörner beinahe ganz von Calcit ausgefüllt, nur dér Kern bleibt als Augit erhalten. — Die Amphibol-Sau\en, dérén Korngrösse 0‘4x0'3 mm betrágt, und die einen grünlichgelblichen — grünen Pleochroismus zeigen, verwandeln sich an ihren Rándern infoige von endogener Kontaktmeta- morphose in farblose Augifkörnchen. Die Bi'o/dlamellen [sie sind hell bráun- lich bis hellgelblich, ihre Korngrösse betrágt 0'6x0'3 mm], verwandeln sich infoige dér Wirkung des endogénen Kontakles an ihren Rándern in farblose Augif-Körnchen, die in Háufchen angeordnet sind, und zwar so, dass das Biotit-Schüppchen nur als Kern in dér Mitte des Augit-Háufchens übrig bleibt. lm übrigen ist dér Biotit háufig in grünlichen Chlorit ( Delessit ) verwandelt. — Die Grundmasse beslehl aus Feldspat leisten (ihre durch- Beilráge zűr Kennlnis dér Gesleine von Szárazvölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 221 sclinillliche Korngrösse betrágt 008x002 mm, nach dér maximalen Aus- löschung von 12° in dér symmelrischen Zone isi es ein 28% An enthal- lender Oligoklcis-Andesin, ferner aus kleinen Quarzen (0 02x0 02 mm), íarblo- sen Augi/körnchen, weiter aus sekundáren Produklen (Qhlorit, Epidot, Cal- cit) und kleinen, in Leukoxen verwandelten 7’i/aniíkömchen. D i e A n a 1 y s e n w e 1 e N i g g 1 i - We r t e : des Gesleins : 2209 (Anal.: Dr. K. E m s z 1 .) si = ti = 26 SiO‘2 = 6050 0/ lo p — 04 TiO, = 099 „ al = 3326 FeO =* 170 * ff fm — 15’42* b e2Ü8 = 086 * c = 3172* MnO = 0 15 „ alk — 1960 ai2o* = 15 41 M 2 = 10000 CaO -= 807 * SrO = 007 ff k = 040* BaO = Sp. mg = 057 MgO = 1 38 n c/fm = 206* K20 3'37 w Schnill = VII* NaaO = 329 „ PaOö — 027 C. I. P. w. w e r t e : C02 227 .. Quarz 16 98 % ZrÜ2 — Ortholdas 20 02 „ V20* = Sp. Albil 27-77 ., s = 006 Anorlhil 17 24 ,. H20- = 008 »• Diopsid 5 34 „ h2o+ = 100 •• Hyperslhen 2 03 ., V ^ 9047 % Magnetit H6 .. Dí# =» 2'694 1. llmenit 1 82 „ - Apátit 0‘67 .. Calcil 5 20 ., 2' = 98-23 % Das Symbol d e s G e s t e i n s : II* 2. 3. 3. *Der grosse Ca-Gehall und dér kleine Fe-Gehall sind ebenfalls cha- rakteristisch für die Wirkung des endogénen Kontakles. Dies ist auch die Erklárung für die vöm Normalen abweichenden Niggli-Werle k, c fm und „Schnitf. ívmrgii iierrinonn unu ixaiman cmszi Das Gestein gehört zu Nigglis quarzdioritischem Magmatypus : si al fm c alk k mg Schnitt Typus des quarzdioritischen Magmas. 220 31 31 19 19 0'25 o oo IV. Szárazvölgy, Nuchi-Bach. 2209 33'26 1542 3172 196 0'40 0'57 VII* [c/fm=2'06]* 15. Gestein ebenfalls neben dem Nuchi-Bach, aus dem etwas südlicher gelegenen, unter 14. erwáhnten Maria-Stollen. (Dioritporphyrit). Feinkörniges, dichtes, grünlichgraues, frisches Gang-Gestein. Áusser- lich áhnelt es sehr dem Dioritporphyrit aus dér Anastasia-Halde. M i t blossem Auge kann map jedoch keine grösseren Gemengteile beo- bachten, nur hie und da kleine Pyrifkörnchen. — Unter dem M i- kroskop lásst sich folgendes feststellen : die Struktur des Gesteins ist holokristallin-porphyrisch, es enthált kein Glas. Einsprenglinge sind kaum zu finden. Seine Grundmasse besteht beinahe völlig aus ldeinen Gemeng- teilen von fást gleicher Korngrösse und zwar aus Feldspat leisten, sehr wenig Quarz, hellgrünem Amphibol, und sekundáren Produkten ( Epidot , Delessit, Calcit, weniger Serperxtin und Kaolin). In dér Grundmasse sind infoige dér vielen hellgrünen Amphibole die farbigen Gemengteile überwiegend. Nach dér mineralischen Zusammensetzung kann mán das Gestein als Amphibol-Dioritporphyrit bezeichnen. — Mán findet nur hie und da ein oder zwei Feldspat-Einsprenglinge (die Grösse dér Tafelchen betrágt 0 71x009 mm), nach den maximalen Auslöschungen in dér sym- metrischen Zone (22° — 24") ist es 42 — 44 % An enthaltender Andesin. Dér Plagioklas dér Grundmasse ist etwaá saurer ; nach den maximalen Aus- löschungen in dér symmelrischen Zone (16° — 18°) sind es 33% — 34% An enthaltende saurere Andesine. Die durchschniltliche Korngrösse dér Feld- spatleislen dér Grundmasse betrágt 003x0' 15 mm. — Or/hofe/askörnchen [z. B. Tafelchen von 038x001 mm] sind nur hie und da vereinzelt zu finden. Quarzkörnchen, dérén durchschniltliche Korngrösse 011x0.09 mm betrágt, finden wir ebenfalls nur in kleinen Mengen. — Die Amphibole sind stark verwiltert, ím Gegensalz zu den Feldspatleisten, die beinahe völlig frisch sind. Die durchschniltliche Grösse dér Amphibol-Sáulen be- trágt 010x007 mm, jedoch finden wir auch vereinzelt grössere Körner (0'30 mmxO'll); c: c=H°. Dér Pleochroismus isi: hellgrün-hellgelb- hellbláulich-grün. — Die sekundáren Produkte sind vor allém Epidot, De - lessit und Serpentin. — Hie und da finden wir Apa/i/-Körnchen, ihre Durch- schniltsgrösse betrágt O'OlxO'Ol mm. — Die zahlreich vorkommenden Mag- nehfkörnchen . (0 03x0 03 mm) sind stark in Leukoxen verwandelt. Beitrage zűr Kennlnis dér Gesteine von Szározvölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 223 Die Ana lysen werle des Gesleins : [Anni.: D r. Emszl.] Si02 = 54 03 % TiO, — 087 FeO = 5 02 „ Fe2Os = 2 05 .. MnO = 0 24 „ AI2O8 = 1471 „ CaO = 913 „ SrO = 0 10 .. BaO = 0 04 .. MgO = 651 .. KoO = 121 „ Na20 = 2 65 „ P2O5 — 0 09 „ *co2 = 0 98 ZrO = — V,0, = — s = 0 05 .. H20- = 0 36 h2o f V = 1'46 .. 100 08 % Df = 2 856 * C als Graphit. N iggli-Werle: si = 144 9 li = 1'8 P = 02 al = 223 fm = 41 '4 c = 263 alk = 90 2 = 1000 k = 023 mg = 063 c/fm = 064 Schnilt = IV. C. I. P. W. Werle: Quarz 6 30 % Orllioklas 7 23 „ Albil 22 53 „ Anorlhil 24 46 „ Diopsid 16 09 „ Hypersthen 15 02 „ Magnelit 3 02 „ llmenit 1 67 „ Apalit 0 34 = 96‘66 % D a s Símből des Gesteines 111. 5. 3. 3. Das Geslein gehört zu Nigglis gabbrodiorilischern Mugmatypus und sfeht seinem Emigrant Gap, Cal. Gabbrodiorit nahe : si al ím c alk ti p k mg c/fm Schnitl Typus des gabbrodiorilischen Magmas. 135 24 5 42'5 23 ! 10 0 28 0’50 IV. Emigrant Gap, Cal. Gabbrodiorit. 148 210 44-525-5 90 0 32 0 59 IV. Szárazvölgy, Mária-Stolle, neben den Nuchi-Bach. 144 9 23'3 4 1 '4 26'3 1 1 1 90 1 i ! 18 0 2 0 23 0 63 1 1 í 064 IV. 224 Margit Herrmann und Kálmán Emszt lm Vergleich zu den chemischen Dalén des Gesteins aus dem Mari- anna-Gang (nach dér Beschreibung Szádeczkys) : Si02 FeO Fev03 AI0O3 CaO MgO K20 Na20 S H,0+ 1 HoO- Maria-Stollen 5403 5'02 205 14 71 913 651 121 2'65 005 1 '46 036 Marianna-Gang, (nach Szádeczky) 53 24 623 046 19 03 9 38 5‘65 127 176 0*57 154 062 18. Gestein vöm linken Ufer des Cigány-Baches. (Rhyolith.) Hellgraues, sehr dichles Gestein. — Mán kann in dér grauen Grund- masse schon mii blossem Auge die Quarz-Einsprenglinge beobach- ten [feltglánzender Rauchquarz, in Korngrössen z. B. von 5x2 mm, 5x3 mm und 3x2 mm.] Mit dér Lupe kann mán ausser den Quarzkörnern, Feldspate, Amphibol- Saulén und Magnetit körner beobachten. — U n t e r dem Mikroskop sehen wir folgendes : die Struktur des Gesteins ist holokrislallin-porphyrisch, mikrogranitisch und sphaerolilhisch. Die Quarz- Einsprenglinge sind wasserklar, mit kleinen Feldspaleinschlüssen und magmatischer Resorplion. Um die einzelnen wasserklaren Quarzkör- ner gruppieren sich slrahlenförmige Fasern. — Die frisch erhallenen, stark rissigen Sanidin-Tafeln [ihre opt. Aibsenwinkel ist sehr kiéin], lö- schen parallel aus [oder mán konnte auch eine Auslöschung von 5° messen] ; sie sind háufig mit Plagioklas verwachsen und weisen Musko- oit-, Quarz-, Titanit-, Apátit- und Magnehf-Einschlüsse auf, manchmal zei- gen sie auch hiermit magmatische Resorption. Die Korngrösse dér Sani- din-Táfelchen ist sehr verschieden, z. B. 0 11x0 04 mm, 0'47x0‘35 mm; wir können grössere Karlsbad-Zwillinge wahrnehmen, eine Tafel war z. B. I'29x0'82 mm. Es konnte sogar ein grosser Karlsbadzwilling von 2x1 mm beobachtet werden, dieser ist bereits ein 40 % An enthal- tender Andesin. [Die Auslöschungsdifferenz dér Karlsbadzwillinge belrágl 13°.] Wir finden ausser den Kalifeldspaten noch wenige, jedoch grosskör- nigere Plagioklase. So z. B. eine grössere Periklinzwillingstafel [l'10x0'36 mm], Sehr háufig ist dér Andesin mii Albilzwillingslamellierung. (Die ma- ximalen Auslöschungen in dér symmelrischen Zone belragen 18°, folglich AboiAn3fi). — lm Dünnschliff fanden wir keine Amphibof-Sáulen, nur hie und da in dér Grundmasse völlig chlorilisierle sekundáre Amphibol-Pio- dukle. — Dér Muskovit wurde ebenfalls stark eh lóri lisierl (zu Delessit), seine Korngrösse belrágl 0'5x0'l mm. — Dér Feldspal dér Grundmasse ist nur Kalifeldspat, Plagioklasfeldspal ist kaum vorhanden und seine Korngrösse ist besonders kiéin [001x001 mm]. Die Quorzkörnchen habén die gleiche Grösse. — Sehr háufig sind die viereckigen Magnetitkörnchen [ihre durchschnitlliche Korngrösse belrágl 0 5x05 mm]. Beitráge zur Kennlnis dér Geistene von Szárazvölgy in dér Umgebung v. Rézbánya 225 D i e A n a 1 ysenwerte N i g g 1 i - W e r t e : des Gesleines : (Anal.: Dr. K. E m s z t.) si 3403 ti 0'3 Si02 = 7079 °/o p 03 TiOa = 0 05 „ al 423 FeO — 160 „ fm 171 FeaCb = 112 „ c 144 MnO = 0 09 „ alk 262 AlsO, = 14 67 .. 2 = 1000 CaO = 2 77 SrO = 001 „• k 029 BaO — nincs mg 036 MgO = 0 83 „ c/fm 084 KsO = 2 46 „ Schnitt V. Na,0 3 89 „ P205 = 0 08 C. 1. P. W. W e r t e : ZrOs = nincs Quarz 3102 °/o V2Ü5 nyom Orthoklas 14‘46 „ s = nincs Albit 33’01 „ h20- = 054 „ Anorthit 1279 „ H.O+ 0 90 „ Korund 0 92 .. 2 — 99 80 % Hypersthen 4'08 „ Magnetit 1*62 „ Ilmenit 015 „ Df = 2587 Apátit 0 34 „ 2 = 98"39 °/o Das Symbol des Gesteins: Ii. 4. 2. 4. Das Gestein gehört zu N i g g I i s yosemititischem Magmatypus und steht seinem Biotitgranit, Rosenhain. (Lausitz) nahe : si al fm c alk k mg Schnitt Linkes Ufer des Cigánypatak. 340'3 423 171 144 262 029 0‘36 V. Biotitgranit, (Rosenhain, Lausitz). 335 43 16 15 26 030 0‘42 V. Yosemititischer Magmatypus. 350 43 14 13 30 0'45 0 33 V. Dér Ryolith von Cigánypatak steht nach Szádeczky in genelischem Zusammenhang mit den übrigen Ganggesteinen. Dér Verfasser sagt : die Entstehung dieses Gesteins ist auf die Differenliation des urspünglich einheitlichen Magmas zurückzuführen, infoige dieses Umstandes habén sich einerseits die basischen Ganggesteine, andereseits dieser saure, rhyo* lithische Gang gebildet ; wir müssen ausser aus diesem Vorkommen un- sere Schlüsse auch aus jenem rhyolilhischen Einschluss ziehen, den ich unter dem Bányatelep von Szárazvölgy im am rechten Ufer des Baches befindlichen Dioril gefunden habe.“ * * * Aus dér Mineralogisch-Pelrographischen Ableilung des Magyar Nem- zeti Múzeum. 227 PROBLEME DÉR STRATIGRAPHIE DES UNGARISCHEN OBEROLIGOZÁNS. Von J. Noszky. (Auszug.) Verfasser gibl im vollstándigen ungarischen Text auf Grund dér ein- schlágigen umfangreichen Literalur und seiner eigenen, besonders im Unga- rischen Mittelgebirge ausgeführlen Delailuntersuchungen eine Zusammen- fassung dér auf das ungarische Oberoligozan bezüglichen Stratigraphie, bezw. dér vorliegenden Einteilungsversuche. Zugleich versucht er die sich in dér Literatur zeigenden Meinungsunlerschiede, bezw. Widersprüche auf gleichen Nenner zu bringen und auszugleichen. Verfasser weist ferner kurz auch auf jene Probleme hin, dérén Lösung am dringendslen erscheint, wenn das enorm máchlige (stellenweise bis 800 m Schichtendicke erreichende) sehr abwechslungsreiche ungarische Oberoligozan zusammen mit dér gleichfalls sehr máchtigen (1200 m Schichl- dicke iiberschreitenden) mitleloligozánen Schichtenfolge, — alsó ein auch vöm Standpunkt dér europáischen, bezw. dér allgemeinen Geologie ersfran- giges wissenschaftliches Objekl, in entsprechender Weise dem Fórum dér geologischen Forschung vorgestellt werden soll. Verfasser stellt fest, dass sich in Ungarn auch in den obenerwáhnten Formationen deutliche regionale Faziesunterschiede bemerkbar machen, die aber nichtsdestoweniger an mehreren Orten, — zumindesf in den bisher besser studierten Vorkommen — eine auf wissenschaftlicher Grundlage fussende Einteilung im Rahmen dér heute bereits fallenzulassenden altén Gliederung zulassen ; (es kann ja die in die 111. Kategorie gehörende Sub- formation : „Oberoligozan" nicht mit dér in die IV. Kategorie zu stellende Stufe : „Cattien" oder „Kasselien", bezw. dem infoige dér französischen Benennungsprioritát sprachlich verzerrtem „Chattien" aequivalent sein u. s. w.). Anton Koch schlug in seinem in 1894 erschienenen grossen Werke (R. I. 41.) in seinem auf Grund dér Ablagerungsverháltnissé des um das Bihargebirge gelegenen Teiles Siebenbürgens aufgestellten Einleilungsschema vor, diese Frage durch Heraushebung dér im Schema als „Schichten" er- wáhnten Gruppén unter dem Namen „Stufen" zu lösen ; (I. Forgácskúlien, II. Fellegvárien, III. Zsomborién, IV. Pusztaszentmihályien.) Es bieten sich in dieser Hinsicht auch auf den Gebieten des Ungarischen Mittelgebirges in dér Mehrzahl jqner Ablagerungsfazies, die sich in dér zwischen Ur-Vepor und Urpannonischem Gebirge vorhandengewesenen Meeresrinne von we- nigstens dér Breite dér heutigen sizilianischen Meeresstrasse bildeten, gute Möglichkeiten. Auf dieser Basis, ferner an Hand dér neueren Forschungen im Karpathenflysch dürften sich mit dér Zeit die wünschenswerte Verbin- dungen, bezw. die Grundlagen zűr Schaffung einer solchen Angleichung gégén den Westen zu in Bezug auf die allgemeinere Detailgliederung und genaue stratigraphische Einteilung ergeben. 228 ÜBER DAS MEDITERRÁN VON PÉCSVÁRAD, PÜSPÖKLAK UND VÁRPALOTA.* (Mit Tál. II. und 111.) Von L. Strausz. Aus dem Obermediterran des Mecsekgebirges habé ich bisher die Fauna von ungefáhr 150 Lokalitáten beschrieben (17, 20). Jelzi kann ich zwei neue Fundslátten hinzufügen, die aber dadurch eine besondere Wichtigkeil besitzen, dass sie die Gleichaltrigkeit des Medilerrans des Mecsek-Gebirges und des von Várpalota sehr auffallend beweisen. 1. Die erste Fundstátte liegt an dér Westseite des Szész-Tales bei Pécsvárad im Oberteil des Obermediterrans, in den Ostreen-Cerithien- Schichten (14. p. 13.; „Brackwasserton“ eine nicht völlig zutreffende Be- zeichnung, da darin auch stenohaline Arién vorhanden sind) ; Faunenliste s. Seite 136 im ungarischen Text. Aus dér Fortselzung dieser Schicht an dér Ostseite des Szász-Tales (14. d. 13.) sammelte ich gut erhallene klei- nere Exemplare und ein zerbrochenes Grossexemplar dér Pyrula cornuta A g., die ich als neue Varietát bezeichne : Pyrula ( Melongena ) cornuta Ag. var. pseudobasilica nov. var. Gestalt doppelkonisch (nichl birnförmig), mii ziemlich starken, gleich- mássigen Knoten, dér P. basilica sehr áhnlich, doch sifzen bei dér P. basilica die Knoten auf lángsrippenarligen Aufwölbungen dér Schale (die etwas weiter nach oben und nach untén Fortsetzungen habén), was bei unserer Varietát nicht dér Fali ist. Sie áhnelt einem jungen Exemplar aus Italien (S a c c o, 1., Bd. 30, Taf. 9, Fig. 19.) und dér „var. minor" von D o 1 1 f u s s (3., Taf. 1, Fig. 4.). 2. Die andere neue Fauna sammelte ich an dér Ostseite des Dorfes Püspöklak, neben dem zűr Geresder Kirche führenden Fusswege, aus sandigem Tón (wahrscheinlich gleichfalls dér Oberteil des Obermediter* rans) ; Faunenliste s. Seite 138 im ungarischen Text. Beide Faunén (die Von Pécsvárad und die von Püspöklak) entsprechen dér Lagerung nach zWeifelsohne jenem Teil des Obermediterrans, dér „Törtön" genannt wird — und sie enthalten doch 72 °/o gemeinsame Arten (mit + bezeichnet) mit dér Fauna von Várpalota, die bisher für typisches Helvel galt. Die von Szalai angenommene kleinere Áhnlichkeil, 30 % gemeinsame Arten in dér Fauna von Hidas (Mecsek-Gebirge) mit dér Fauna von Várpalota hat ihre Erklárung darin, dass Hidas und Várpalota sehr verschiedene Fazies vertreten. Aber auch die beiden behandelten neuen Faunén, die zahlenmássig eine sehr slarke Verwandtschaft mit Várpalota aufweisen, entsprechen nicht völlig dér Fazies (Litoralsand 1) von Várpalota ; eben darum muss die 72-prozentige Übereinstimmung als sehr gross betrachtet vverden, sodass ich schon auf Grund dieser die Gleichaltrigkeit dér Schich- * Vorgetragen in dér Fachsilzung dér Ung Geol. Gesellsch. em 2. Dez. 1942. Über dns Mediterrán von Pécsvárod, Püspökiek und Várpelotle 229 len von Várpalota und den ajs dem Mecsek-Gcbirge für sehr wahrschein- lich halle. 3. Aus dem Obermediterran von Várpalota (aus dér S z a b ó-schen Sandgrube) sammelte ich 30 Arién (s. Seite 139 im ungarischen Text), die in den Faunenlislen von Várpalota bisher nicht erwáhnl wurden. lm „Torton“ kommen allé diese 30 Arién vor, mehrere fehlen im Helvet und nur die einzige Fasciolaria burdigalensis ist eine untermiozáne Art. Bemerkungen über einige Formen : Cardita scabricosta Micht.: ein vorzüglich erhaltenes Exemplar zeigl sehr schön die verzerrungsáhnliche — aber als Arlmerkmal zu betrach- lende — Einbuchtung des hinteren Dorsalrandes. Vielleicht soll die C. scabricosta in die Art C. crassa L k. einbezogen werden ; dér Name „vin- dobonensis" (s. S a c c o. 1., Bd. 27. p. 8.) ist aber m. E. überflüssig. Crassatella movaoica Horn.: die konzentrischen Linien auf dér Scha- lenoberfláche sind bei den Exemplaren von Várpalota schwacher, als dies von H ö r n e s beschrieben wurde. Die Crassatella concentrica var. trans- danubica Szalai (25 p. 267) soll in diese Art einbezogen werden. Meretrix (Pitaria) islandicoides Lk.: diese im Mecsek-Gebirge sehr verbreitete Art ist in Várpalota sehr selten. Dies hangi aber nur mit den Faziesverhállnissen zusammen ; M. islandicoides vermeidet im allge- , meinen die gröberen sandigen Slrandbildungen. Venus basteroti Desh .: in Gegensatz zu Kautsky (10) muss ich behaupten, dass im ungarlándischen Mediterrán diese Art von dér Vénus scalaris Bronn nicht scharf getrennt werden kann und es gibt zwischen beiden mittelstándige Formen. Venus plicata Gmel.: die Exemplare von Várpalota sind zwar ziem- lich variabel, aber meistens flach und von ovalem Umriss ; die dicken und dreieckigen Formen fehlen. Die typische „var. rotundior “ (d.e für das Törtön) und die „var. grundensis" von Kautsky (die für das Helvet charakteristisch sein sollte) sind hier nicht vertreten, sondern die Vérpalo- taer jüngeren Exemplare áhneln dér „var. grundensis", die ausgewachse- nen aber mehr dér „var. rotundior" Deshalb kann ich nicht glauben, dass die beiden Varietáten einen altersbestimmenden Wert besássen. Venus vindobonensis May.: diese Art hat eine so charakteristische Gestalt und Verzierung, dass ihre Bestimmung nicht zu verfehlen ist. Hin- gegen befindet sich vor dem unteren Ende des vorderen Kardinalzahnes (2a nach dér No nenklatur von Cossmann-Peyrot, 2.) dér rudimen- táre kleine Vorderzahn, ebenso wie bei Venus plicata I Dies erweckt aber Bedenken hinsichtlich dér Bedeutung dér Subgenus „Clausinella" . Natica catena d. C.: ein einziges, stark abgerolltes Exemplar, viel- leicht auf einer sekundáren Fundstáíte von einem muschelfressenden Tier dahin verschleppt. Murex aff. craticulatus L.: zwar nicht typisch, doch ist gewiss die- selbe Art und Varietát sowohl im Mecsek, als auch in Várpalota vor- handen. Terebra acuminata Bors.: diese Art und T. transylvanica H. et Au. 230 L. Strausz gehen ineinander über ; die Selbstándigkeit dér letzteren ist keineswegs begründet. Terebra (Myurella) lapugyensis H. et A u.: auch sehr variabel ; es gibi auch Mittelformen zwischen T. lapugyensis und T. acuminata — was die Unterscheidung des Subgenus , ,Myurella“ fraglich macht. Es ist sehr auffallend, dass sowohl die Fauna von Várpalota, als auch die Mediterranfaunen aus dem Mecsekgebirge eine grosse Áhnlich- keit mit dem steirischen und mit dem Lapugyer Mediterrán aufweisen. Deshalb ist es sehr naheliegend, dass dér palaeogeographische Zusam- menhang zwischen Várpalota und Mecsek-Gebirge im Miltelmiozán nicht direkt, sondern (westlich) über Steiermark und (östlich) über Lapugy bestand. Diese steirischen Obermediterranschichten (z. B. von Flórian) wurden früher immer als Helvet behandelt, nun hat sie aber W i n k 1 e r (24, p. 392), auf Grund dér tektonischen Verháltnisse, ins Törtön gereiht. Allé neuen Angaben scheinen meinen schon lángé betonten Stand- punkt zu verstárken, dass námlich in Transdanubien sich kein Sediment und keine Fauna (mit Ausnahme des Schliers) als „Helvel“ dér Leylha- kalkgruppe, d. h. dem „Torion" gegenüberstellen lásst ; m. A. nach darf mán in Transdanubien nur von einem unteilbaren Obermedilerran reden. „Auf Grund dér bekannlen Literaturangaben bleibt kein Zweifel übrig, dass diese Frage weder in Frankreich, noch in Osterreich eindeulig und über- zeugend zu lösen ist: wo zwei (oder mehr) verschiedene mitlelmiozáne Faunentypen vorhanden sind, sind diese nicht in direkter Überlagerung, wo mán aber schöne Überlagerungen sieht, da führen die unteren und oberen Schichten solche Faunén, die nicht als typisch „Helvet" und „Tor- ion" zu betrachten sind. Es ist sehr interessant, dass die zahlreichen Tiefbohrungen in Osterreich über dem Schlier entweder Grunder Schichten oder „Törtön" durchteuften, aber nirgends Grunder Schichten zwischen Schlier und Törtön ! (Janoschek, 8) Sie bér bemühte sich (11), die Selbstándigkeit des Grunder Hori- zonles palaeontologisch zu beweisen ; dies gelang ihm aber m. E. nicht. Die von ihm betonten „Abwcichungen" dér Formen dér Grunder Schichten einerseits und des „Tortons" andererseits, könnfen nicht nur als Altersunter- schiede, sondern ebensogut als fazielle Unterschiede gedeutet werden. Wenn er z. B. sági, dass einige Formen im „Grund" háufig waren, „spá- ter" aber seltener wurden : dies könnte auch so aufgefasst werden, dass diese Formen im Litoral háufiger, im (gleichaltrigen) Neritikum und Balhyal aber seltener vorkommen. Dasselbe ist dér Fali mit dér „grösseren Varia- billilát dér álteren (Grunder) Formen" Vielleicht könnte diese (vorausge- setzte) grössere Variabilitát nicht durch den Altersunlerschied, sondern durch die Faziesverhállnisse (z. B. schwache Süsswasserbeeinflussung auf dem Grunder Strand) erklárt werden. Dér Grossteil des „tortonen Fossilienmale- rials wurde aber variationsstatistisch nicht untersucht und so muss mán Siebers Vorausselzung in Bezug auf die grössere Variabilitát dér Grun- der Formen und die kleinere Variabilitát dér Tortonformen nicht unbedingl anerkennen. Siebers Beweisführung in Bezug auf die Klimaunterschiede Über das Mediterrán von Pécsvárad, Püspöklak und Várpalota 231 des Grunder Horizonles und des Tortons ist unlogisch und nichlssagend. — Den beschriebenen „alleren" „Grunder" Varielaten dér ebenso im Grund. als auch im „Torion" vorkommenden Arién slehe icb skeplisch gegenüber. Solche kleine Formenunterschiede solllen immer mii malhemalischer Ge- nauigkeil nachgewiesen werden. Die „Hörnes-schen" grossen Arlgrenzen können in den meislen Falién auf „Blick" beurleill werden. Die „Mikro- unlerschiede" muss mán aber immer varialionsslalislisch bearbeilen — und da wird mán meisl dadurch überraschl, dass sich die mit Varieláten-Namen versehenen Formen als ungemein sellene „Grenzfálle" ergeben und die unbenannlen Mittelformen (in einer ununlerbrochenen Kelte) 90 — 99% des ganzen Materials bilden. Dann habén aber die belreffenden „Varielálen" keine Bedeutung und die aus ihnen gezogenen Schlüsse werden Fehl- schlüsse sein. Seil einigen Jahren bemühe ich mich, die neuzeilige Zergliederung des ungarlándischen (hauptsáchlich des Iransdanubischen) Neogens in mehr als ein Dutzend Slufen zu entkráfligen. Die an dér linken Seite dér fol- genden Tabelle angeführlen Slufen wáren nach verschiedenen neueren Autoren z. T. durch Sedimente (schraffierl), z. T. durch Sedimentations- lücken (leer) verlreten ; so wáre die Neogenschichtenfolge Transdanubiens Levantinschotter ! ! Wetzleri-Schichten Basaltausbrüche Erosionsperiode Oberpannon Unterpannon Máot sríf Cherson Bessarab 1 1 1 1 Volhyn Torion Helvet [ Levant Oberpannon Unterpannon Sarmat Obermediterran mehrmals (4- oder 5-mal) unterbrochen, was natürlich grosse tektonische Veránderungen als Ursache habén muss. Ich versuchte zu beweisen, 232 A. HoHer dass; 1. die Weíz/eri-Schichten, die Basaltausbrüche und das normale Oberpannon ( Balatonica - und Rhomboidea- Schichten) gleichallrig sind und es keine Erosionsperiode vor den Basaltausbrüchen gab (22) ; 2. die Le- vantinschotler unmittelbar nach dieser Schichtengruppe zűr Ablagerung kamen (22); 3. Máot, Cherson und Unterpannon derűseiben Zeilraum ent- sprechen (21) ; 4. im ungarlándischen Sarmat nicht nur Voihyn, sondern auch Bessarab vertreten ist (21, 22) ; 5. in Transdanubien sich kein H e 1 v e t (mit Ausnahme des Schliers) und Törtön gegenüberstellen lassen, sondern nur ein „Obermediterran" existiert. — In diesem Falle ist aber nicht nur die Neogenschichtenfolge Transdanubiens sehr einfach, sondern es werden auch die grossen (auf das ganze Gebiet bezüglichen) tektonischen Oscillationen, die die mehrfachen Unterbrechungen dér Schichtenfolge ver- ursachen sollten, unwahrscheinlich und das tektonische Bild dieser Zeit wird bedeutend einfacher. Diese Tatsache hat aber für die Ölforschung grosse Bedeutung. (Schrifttum und Tafelerklarung siehe im ungarischen Text.) DIATREMEN UND EXPLOSIONS-TUFFTRICHTER AUF DÉR HALBINSEL VON TIHANY. Von ; András Hoffer. (Mit Tatéi IV— VI.) Auf dér Halbinsel von Tihany wurden im Jahre 1931 bei dér Ge- winnung des Basalttufes bisher unbekannte Diatremen und Expolsions- Tufftrichter aufgeschlossen, über welche im Nachfolgenden berichtet wird. 1. Diatremen. Im nördlichen Teile dér Halbinsel, westlich von dér Óvér genann- ten Höhe wird das von dern Sandsteinbruch „Fecskelik“ in SO-Richtung emporstreichende kleine Tál und das von ihm weiler östlich gelegene Plateau „Gödrös" genannt. In diesem Tale waren im Jahre 1931 in einer Erstreckung von etwa 120 m Lángé mehrere kleinere-grössere Basaltluff- brüche angelegt. Dér nördliche gehört dem L u d w i g Kiss. In diesem Bruch und unmittelbar über ihm, auf dem Westrande des Gödrös-Pla- teaus, auf dem Grunde des Michel Csimér’s wurden durch die Stein- brucharbeit kleine Diatremen aufgeschlossen. Auf dem C s i m é r-schen Grunde fand ich eine 15 m lángé, 7 m breite Grube von 3‘5 m grösster Tiefe. Die Richtung ihrer Lángsachse war NNW-SSO. Sowohl an dér Őst-, als auch an dér Nordwand war durch die Arbeiten je eine kleine Diatreme eröffnet worden. An beiden Stellen handelt es sich um einen Durchbruch basaltischen Aschentuffes durch Basélt-Lapillibrekzie. Dialremen und Explosions-Tufftrichler ouí dér Halbinsel von Tihany 233 Die Achse dér Diaireme an dér östlichen Wand isi nicht vertikal gerichtet. sondern falit unler cca. 35 — 40° gégén Síiden ein (Bild 1.) Ihre miltlere Breite belrágl 2'2 m, die aufgeschlossene Höhe 2 m. Ihr unge- schichletes Gesteinsmalerial zerfálll in Bruchslücke von Faust- bis Kopf- grösse. Die Spalten und Sprünge zwischen den Bruchslücken werden durch Kalzit ausgefüllt. Dieser kann stellenweise bis zu 0'5 cm Dicke erreichen und bildet auch Knolen von 6 — 7 cm Dicke. Die Háufigkeil und Menge dér Kalzilfüllungen sleigt in dér Richlung von dér rechten unleren Ecke des Dialremenaufschlusses gégén seine linké obere Ecke an. Offenbar war dies die Hauplrichlung des Quellkanales dér den Kalzit fseinerzeit vielleichl Aragonit) ablagernden Therme. Das durchbrocbene Geslein besleht in dér südlichen (rechtsseiligen) Wand aus Lapillibrekzie. Es finden sich darin auch kleinere, höchstens Nussgrösse erreichende Basallbomben. Darüber lágert in einer Máchtigkeil von 05 m ein feinkörniger, grauer Aschenluff, dér — hauplsáchlich lángs dér unregelmássigen Schichtung — von Kalziladern durchselzt wird. Das Fallen dér Schichten belrágl an dér Südwand nach NNW (lh) 29°. Das Geslein dér nördlichen (linksseitigen) Wand slimml mii dem südseiligen überein und isi nur feiner geschichlet (Bild 1.) In 1 m, d. i. in mittlerer Höhe wird es durch Trennungsfláchen schieferig und blockartig zerlegl. Auch hier isi das Fallen NNW (lh) gerichtel, jedoch nur unter 15°. An dér Grenze zwischen dér Schlotausfiillung und des durchbroche- nen Gesteines findet sich eine Reibungsbrekzie von wechselnder, jedoch höchstens 10 cm erreichender Dicke. Von einer Wármewirkung isi am Kontakt nichls zu sehen. Es wurde sowohl das Malerial des Durchbruchsgesteines, als auch des durchbrochenen Gesteines einer mikroskopischen Untersuchung unter- worfen. Das Materiül des Schlotes erwies sich makroskopisch als grauer dichler Tuff. Ungefáhr s/s bestehen aus Asche, 7S aus Mikrolapilli und winzigen eckigen Splittern. Die Anzahl dér Kryslalle isi gross, ihre Grösse bleibt aber immer unler 1 mm. Sie bestehen aus Feldspalhen, Quarzkörn- chen, Muskovilschüppchen, Vlagnetit und Kalzit. Das Durchschnittsmass dér Lapilli und Splitler belrágt 1 — 2 mm, die grösseren werden bis zu 1 cm gross. Sie sind schwarz oder grau, manchmal rötlich gefárbt und, beson- ders die grösseren, schlackig. Lapilli überwiegen. Es finden sich auch wenig Quarzit-Splitter. Salzsáure verursacht geringes Aufbrausen. Unter dem Mikroskop zeigt das Gestein dichte Struklur. Die Grund- masse, welche mehr als die Hálfle ausmacht, ist nachtráglich durch Kalzit durchtránkt worden. Sie enlhált auch viel erdiges Matéria!. Die Krystalle machen mehr als V* dér Gesteinsmasse aus. Ihr Haupttei! besleht aus Quarz. Die Quarzkryslalle finden sich nur in Bruchstücken. Ihre Maximal- grösse betrágt 0'3 mm. Winzige, oftmals reihenförmig angeordnete Flüssig- keilseinschlüsse sind háufig. Sie iöschen ofl wellenförmig aus. Auch viele kleine Musfeouifbláttchen und Schüppchen sind im Gestein vorhanden. Die Feldspathe sind Plagioklase. Sie waren einer náheren Bestimmung nicht 234 A. Hoffer zugánglich, die Auslöschung im polarisierten Licht zeigt jedoch eine sauerere Zusammenselzung an, als es bei den Feldspathen dér Basalle gewöhnlich ist. Ihre AnzahI ist gering. Ihre Ausmasse stimmen mit jenen dér Quarze überein. Das weitere Krystallmaterial des Gesteines wird durch viele Ideine z. T. iimonilisierle Magnetit- Körnchen, wenig PuhFNádelchen und viele nacb- tráglich eingelagerle Kalzit Krystáilchen und Krystallgrüppchen gebildet. Die Mikrolapilli und eckigen Splitter machen im Dünnschliff weniger als V4 des Gesammtmaterials aus. Ihre mittlere Grösse betrágl 0 3 mm. Die Lapilli überwiegen, die Splitter machen den geringeren Anteil aus. Mit Ausnahme einiger QuarzitstücUchen bestehen sie aus Basalt. Letztere sind giasiger Natúr. In dér Grundmasse finden sich gewöhnlich leistenförmige Kryptolithen. Die Menge dér Mikrolithe ist nicht gross. Unter ihnen finden sich Magnetit-Körnchen, Feldspath-Leisten mit einer Auslöschungsschiefe von 40", Augite und Apalite. Porphyrische Krystalle finden sich nur in sehr geringer Anzahl. Es sind Feldspalhe und Augite. Auch Kalzileinlagerungen sindha ufig. Ihre Form deutet auf praeexistierende Feldspalhe und Olivine hin. Die Schlolsubstanz isi demnach als ein kalzitisierter sandiger Basalt- + EGYSZERŰ EÍNFACHE DIA TREMEN kettős diatréma DOPPELTE DIA T RE HE EXPLÓZIÓS TŰT ATa CSER EXPL OSIONS TUFF TRlCHTER nértéK ' Diatremen und Explosions-Tufílrichter nul dér Halbinsel von Tihuny 235 Krystull-Lapillituffit zu bezeichnen. Ein bedeulender Anteil seines Materials, wenigslens ein Teil dér Quarze, des Muskovits und dér heldspathe, sowie dér Rutil enlstamml den durchbrochenen ponlischen Schichten. Das Handstück des uon dér östlichen Dicitreme durchbrochenen Ge- steins wurde dér südlicben (rechlen) Wand enlnommen. Es ist dies eine rötlichschwarze Lapillibrekzie. Sie enlhall wenig Grundmalerial. Aucb bier isi dieses limonitisiert und kalzitisiert worden. Die mitllere Grösse dér La- pilli betrágt 2—3 mm. Sie sind schwarz oder dunkelgrau, scblackig. Ilire porphyrischen Minerale beslehen aus Feldspallien und Augilen und sind kleiner als 1 mm. Dér Kalzit hat z. T. aucli die Lapillisubstanz verdrángl. An einem Teil des Handstückes isi auch Chlorilisierung zu beobachlen. Unler deni Mikroskop isi die Kalzitisierung und zum kleineren Teile auch Limonilisierung gul sichlbar. Die Minerale und Basalllapilli dér Grund- masse sind dieselben und ebenso ausgebildel, wie jene des Geisleines dér Diaireme. Das durchbrochene Geslein ist alsó als eine kalzUisierte, z. T. lirnonitisierte sandige Basalt-Lapillibrekzie zu bezeichnen. Die kleine Diaireme isi das Produkt einer einmaligen Gasexplosion. Diese hal nicht nur Basaltmaterial, sondern auch aus den durchbrochenen ponlischen Schichten eine bedeutende Menge Sand (Quarz und Muskovil), und aus dem Grundgebirge wenig Quarzilbruchslücke emporgerissen. Die geringe Anzahl dér Quarzile und das völlige Fehlen dér in den Basalt- luffen und Brekzien von Tihany so gewöhnlicher permischen rőten Sand- sleinstücke weisl darauf hin, dass die Explosion ü bér dér Zone dér méla- morphisierten Gesteine und dér permisch-mezozoischen Ablagerungen er- folgte. Dér explosive Durchbruch hat die ursprüngliche Lagerung des durch- brochenen Gesleins nichl veránderl, sondern dessen Schichten bloss einfach durchgeschlagen. Die dynamische Achse dér Explosion war nichl vertikal gerichtet, sondern neigle sich nach Síiden unler einem Winkel von 35 — 40°. Die Temperatur des Gases und dér von ihm mitgebrachlen Gesteins- massen konnte nicht hoch sein, da das durchbrochene Geslein gar keine Spuren dér Einwirkung von Hitze zeigt. lm Gefolge dér Explosion machle sich eine bedeutende Thermen- tatigkeit bemerkbar, infoige dérén die Spaltenrisse sowohl dér Schlolaus- füllung, als auch dér benachbarten Teile des durchbrochenen Gesleines durch Kalziumkarbonat erfüllt wurden. Die Thermen habén auch metasoma- lisch viel Kalziumkarbonat in die Gesteine abgelagert. Die Achse dér Diatreme an dér Nordwand ist schon senkrechl ge- richtel (Bild 2.). Ihr Schlot hat eine Breite von 1'2 m. Dér aufgeschlossene Teil isi 2'5 m hoch. Ihr Gestein stimml schon makroskopisch ganz mitje- nem dér östlichen Diaireme überein. Es zerfállt sogar in eckige Bruchstücke von derselben Grösse und Form, wie dórt. Das durchbrochene Geslein ösllich (rechls) von dér Diatreme ist das gleiche wie das wesllich von dér Dialre.rie an dér Ostwand befindliche. Sogar das Schichtenfallen ist gleich : nach NNW 15°. Das Gestein dér westlichen (linken) Wand ist rötlichbraun gefárbt und zeigt ein Fallen nach NW unter 20°. 236 A. Hofíer Am Kontakt des Durchbruchsgesteins und des durchbrochenen Ge- steins findet sich auch hier eine Reibungsbrekzie dér vorerwáhnten Art, doch erreicht sie hier am rechten Rande bis zu 20 cm Máchtigkeit. Kalziteinlagerungen gibt es auch hier. In dér unteren Hálfte dér Schlotfüllung fehlen sie zwar noch, in dér oberen Hálfte aber vermehren sie sich allmáhlich und sind zu oberst ebenso háufig, wie in dér linken oberen Ecke des östlichen Schlotes. Das Matéria! des Schlotes wurde auch hier eingehend untersuchl. Es zeigte im wesenllichen die gleiche Zusammensetzung wie das Gestein des Schlotes dér Ostwand, aber es ist schon mit freiem Auge zu bemerken, dass eine grössere Menge an Lapilli darin vorkommt. Unter dem Mikroskop besteht zwischen beiden eine auffallende Diffe- renz darin, dass das Gestein des Schlotes an dér Nordwand reichliche Porén zeigt. Die Karbonatisierung ist etwas ger inger als im östlichen Schlotmaterial. Die relatíve Menge und Art dér Krystalle stimmt mit jener dér Ge- steinsfüllung dér Diatreme -dér Ostwand überein. Ein Unterschied zeigt sich nur darin, dass hier auch limonitisierter, bezw. — zum geringeren Teil — chlorilisierter Biotit auftritt ; es wurde auch ein (0 07 mm grosses) Chlorit- (Klinochlor-) Bláttchen beobachlet. An zwei Feldspathkrystallen konnte symmetrische Auslöschung gemessen werden. Dér eine erwies sich als Plagioklas mit An 26%, dér Andere mit An 32%, daher sind sie Andesine, alsó auch hier nicht die typischen Basallfeldspathe. Einige Zirkon Körnchen wurden ebenfalls beobachtet. Die Mikrolapilli stimmen sowohl in Bezug auf Grösse, als auch Mi- neralzusammensetzung völlig mit jenen dér Gesteinsfüllung dér östlichen Diatreme überein. Das Gestein dér Diatreme dér Nordwand ist demnach ein ebensolcher halzitisierter sandiger Basalt-Krystall-Lapillituffit, wie jenes dér Diatreme dér Ostwand. Auch die Genesis dér Diatreme an dér Nordwand isi die gleiche wie bei dér östlichen Diatreme, nur dass in diesem Falle die Explosionswirkung sich vertikal nach oben áusserte. Kaustische Wirkungen waren auch hier nicht zu beobachten. Die Kalziumkarbonat ablagernde poslvulkane Ther- mentátigkeil war auch hier in demselben Masse zu beobachten. Beide Diatremen sind alsó in vollstándig gleicher Weise entstanden. Sie sind so nahe zu einander gelegen — die Entfernung zwischen ihnen betrágl nur einige Meter — und auch ihr Matéria! ist so weitgehend gleich, dass mán annehmen darf, sie seien mileinander in unterirdischer Verbin- dung : náhmlich die Áste ein und desselben Explosionskanals. Sie sind auch aller Wahrscheinlichkeil nach zűr gleichen Zeit entstanden. Unmittelbar unterhalb dér beschriebenen Vertiefung mit den Dialre- men im Tale, hat dér Betrieb im unteren nordwestlichen Drittel des Bru- ches des Ludwig Kiss eine dritte Diatreme an einer nach Norden expo- nierlen O-W slreichenden Wand aufgeschlossen (Bild 3.) Die Breite dér Schlotausfüllung betrágl hier 3 m. Ihr Matéria! isi ungeschichtet, abe<- nicht Diatremen und Explosions-Tufflrichter auf dér Halbinsel von Tihany 237 überall homogén. Dér westliche (rechle) Teil beslehl aus Basallbrekzie, in welcher sich auch bis Kopfgrösse erreichende Polyéder von Brekzienluff finden ; dér öslliche (linké) Teil wird von Basallluff gebildel. Es scheint wahrscheinlich. dass dementsprechend das Materiül des Schlotes nicht von einer, sondern von zwei separaten Explosionen herrührt. Das durchbrochene Geslein beslehl im unleren Teil (0'5 m) dér west- lichen (rechlen) 2m hohen Wand aus Tuff, im oberen (1'5 m) aus Brekzie. In lelzeren finden sich auch reichlich eckige Trümmer von permischem rőtem Sandslein bis Nussgrösse. Das Fallen belrágl 28" nach WSW ; es slimml alsó im grossen Ganzén mit dem Fallen des von den oberen Dia- tremen durchbrochenen Gesteins überein. Das Matéria! dér 3 m hohen östlichen (linken) Wand wird von einer Brekzie gebildet, die mit jener dér wesllichen Wand übereinslimmt. Untergeordnet zeigen sich durin auch feinere Aschentuff-Partien. Das Gesteinmaterial dér linken Hálfte des Schlotes beslehl zum über- wiegenden Teile aus Aschenluff, zum geringeren Anteile aus Mikrolapilli- Brekzie. Dér Tuff ist sowohl in dér makroskopischen, als auch in dér mikroskopischen Erscheinungsform ganz dér gleiche, wie jener aus den Diatremen des Csimór-Grundes, alsó ein : kalzitisierter sandiger Basalt- Krystall-Lapillituffit. Seine Lapilli. Mineralkörner und dérén prozentuales Verháltnis zu einander ist ganz das gleiche. Die Lapilli und eckigen Trümmer dér Mikrolapilli-Brekzien-Parlien erreichen bis 1 — 2 mm mittleren Durchmesser und auch die grössten sind nur 5 — 6 mm gross. Es finden sich unter ihnen auch Basaltobsidian-Köm- chen. Kalzit ersetzt das an Menge zurücktretende Bindemalerial. Das Gestein in dér rechten Hálfte des Schlotes wird durch eine fein- körnige Basaltbrekzie mit minimalem Bindemiltel gebildet. Die mitflere Grösse dér Lapilli betrágt 2 — 3 mm. Auch die grösseren unter ihnen er- reichen nur einen Durchmesser von etwa 1 cm. Sie sind entweder über- haupt nicht, oder nur mássig schlackig. Das geringe Bindematerial isi im allgemeinen kalzitisiert, zum geringeren Anteile limonilisiert. Dér Aschentuff-Anteil des durchbrochenen Gesteins dér linken (öst- lichen) Wand stimmt mit dem Gestein dér nördlichen Diatreme des Csi- mérschen Grundes in jeder Beziehung völlig überein. Es isi ein kalziti- sierter sandiger Aschen-KrystalULapillituffit . Es zeigen sich darin noch einige Biolit- und Chlorit-Schüppchen. Die beslimmbaren Feldspathe er^ wiesen sich als An 25 — 27 °/0-ige Plagioklase, sie sind daher saure An- desine. Auch einige Zirkonkörnchen kommen vor. Im Tuff finden sich auch Partién von Mikrolapillibrekzie. Sie enl- sprechen dem Gestein dér südlichen (rechten) Wand dér Diatreme in dér oberen Grube. Das geringe Bindematerial dieses Gesteines ist ebenfalls kalzitisiert. Dér untere Teil dér rechten Wand dér Diatreme besteht aus eben- solchem Aschenluff, wie dér Tuffteil dér linken Wand. Das Gestein dér Diatreme dér Kiss-Grube und seine Vulkanologie stimmt mit dem dér Diatremen dér Csimér-Grube überein. Dér ganze 238 A. Hoffer Unterschied besleht nur darin, dass die Diatremen dér Kiss-Grube aller Wahrscheinlichkeit nach nicht durch eine, sondern durch zwei Explosio- nen entstanden sind. Das durchbrochene Gestein wurde durch keine dér Diatremen forl- bewegt, sie entsprechen aiso dem Alb-Typ Lachmann-s. 2. Explosionstufftrichter. Elf Schritte höher, alsó gégén SO, von dér Diatreme dér Kiss-Grube befindet sich ein Eruptionszentrum (linkes Viereck des Bildes No. 4.). Des- sen ungeschichleter Basaltluff geht gégén SO (auf dem Bilde nach rechts) in geschichtete Ablagerung über. Die Schichten slehen in unmitlelbarer Náhe des Tuffes.des Zentrums beinahe senkrecht (vgl. Bild No. 5., wel- ches eine aus kürzerer Entfernung erfolgte Aufnahme dér Partié im Viereck auf dér linken Seite des Bildes No. 4. darstellt). Mit zunehmender Ent- fernung vöm Zentrum fallen die Schichten unter einem immer grösser werdenden Winkel, d. h. sie sind um das Zentrum herum fácherförmig angeordnet ; (vgl. Bild No. 6., welches eine aus dér Náhe erfolgte Auf- nahme dér Partié im rechten Viereck des Bildes No. 4. darstellt.) Die Breite des durch den Abbau aufgeschlossenen und stehen ge- bliebenen Teiles des ungeschichteten Kerns betrágt 6'5 m, seine Höhe 6 m, wáhrend dér geschichtete Teil 12 m láng ist. Das Gestein des ungeschichteten, jedoch zu kugelförmiger Absonde- rung neigenden Kernes besleht aus Tuff und Brekzientuff. Aus diesen Gesteinen wird auch dér geschichtete Anteil gebildel. Dér Tuff des Kernes zeigt sowohl makroskopisch, als auch mikros- skopisch Übereinstimmung mit dem Gestein dér Diatremen. Es finden sich ín ihm noch einige Augit Krystallsplitler, Túr malin- Krystalle bezw. Bruch- stücke und auch Zirkorx- Körner. An Stel le dér Feldspathe sind zumeist nur Kalzit-Pseudomorphosen zu finden. Die Albit-Zwillinge dér wenigen frisch gebliebenen Feldspath-Krystalle löschen unter kleinem Winkel aus, sind alsó auch hier saurer, als die Feldspathe dér Basalte. Die Anzahl, Grösse und mineralogische Zusammenselzung dér Lapilli und eckigen Trümmer ist ebenfalls die gleiche, wie in den Diatremen. Das Gestein ist alsó ein mit den letzteren übereinslimmender Basalt-Krystall-Lapillituffit. Die Menge des Bindemitlels in dér Kern-Brekzie ist minimál, in ein- zelnen Partién sozusagen Null. In diesen sind die Lapilli zusammenge- schweisst. Ihr mittlerer Durchmesser betrágt nur 3 — 4 mm, maximai 1 — 2 cm. Sie sind grau und mehr-weniger schlackig. Das eine Lapilli wurde von mir auch detailliert untersuchl. Die por- phyrischen Minerale machen nur einen geringen Anteil, cca. '/is des Gan- zén aus, das übrige ist Grundmasse. Mehr als die Hálfte lelzterer ist brau- ne Glasbasis-Mesostasis (Zwischenklemmungsmasse), Vo — 'A Magnelit- Mikrolith. Ausserdem finden sich noch Feldspalh- und Augit-Mikrolilhe. Dérén Menge ist beinahe gleichgross. Die maximale Lángé dér Feldspath- Mikrolithe betrágt 0’2 mm. Sie habén Leistenform. Beinahe allé sind dop- pelte, oder polysynthetische (Albit)-Zwillinge. Letztere sind wegen ihrer Dialremen und Explosions-Tufftrichter auf dér Halbinsel von Tihany 239 symmetrischen AuslÖschung als nach An 46 °/o — An 61 °/0 zusammen- gesetzle Plagioldase, alsó als Labradorile anzuspreclien. Glassubslanz kommt háufig, Apátit und Magnelil schon sellener als Einschluss vor. Wegen dér schnellen Abkühlung sind insbesondere die grösseren Feld- spathkrystalle mit Quersprüngen durchsetzl. Die Augit-Mikrolilhe sind zu- meist von unregelmássiger Form. Ilire maximale Lenge betragt gégén 5 mm. Magnetil ist in ihnen ein háufiger Einschluss. Die porphyrischen Mi- nerale sind Augite und Olivine. Dérén mittlerer Durchmesser betragt nur 0'2 mm, dér grösste aber 0'5 mm. Es ist bezeichnend, dass dér Dünn- schliff keinen porphyrischen Feldspath enthált.1 Die porphyrischen Mine- rale bestehen ccu B/io aus basaltischem Augit. Sie sind ziemlich gut auto- morph, mit Sprüngen durchsetzl. Als Einschluss kommt háufig Glassub- stanz, seltener Magnetit vor. Die Olivine sind die grösslen porphyrischen Kryslalle. Die sind gut idiomorph und zeigen Sprünge, lángs denen und an den Rándern enllang Limonilisierung erfolgte. Als Einschlüsse finden sich Glassubslanz und Magnetit. Das Matéria! dér Lapilli ist in jeder Beziehung übereinstimmend mit dem Limburgit von Tihany, wie er von Stefan Vitális beschrieben wurde, alsó latsáchlich als ein solcher zu bezeichnen. Dieser kleine Vulkán ist keine Diatreme mehr, d. h. kein einfach aufgebautes Produkl einer oder zweier Explosionen, sondern ein kleiner Tufftrichter, dér durch mehrere Ausbrüche hervorgerufen ívurde. Es ist nur ein Teil seiner Südoslhálfte u. zw. wahrscheinlich dér grössere Teil aufgeschlossen. Die Nordwesthálfte fiel dér Erosion zum Opfer, bezw. wurde abgebaut. Dér ursprüngliche voile Durchmesser mag 40 m betragen habén. Es fehlt auch dér obere Teil des Trichters, so dass darum dér Oberbau des Gebildes nicht mehr rekonstruiert werden kann. Soviel ist unzweifelhaft feststellbar, dass es sich um einen kleinen monogenen Stratovulkcin handelt, welcher durch eine ganze Folge von Ex- plosionen entstand. Es finden sich keine Anzeichen dafür, dass sich wáh- rend dér Entslehung Unlerbrechungen ereignet hátten. NW-lich von dér Diatreme dér Kiss-schen Grube fallen im ganzert unteren Teile dér Grube, ungefáhr in 15 m Breile die Basaltluffschichten gleichfalls gégén ein Zentrum zu. Wahrscheinlich ist auch dieses ein kleiner Explosions-Tufftrichter, dessen Mitle aber nicht aufgeschlossen ist. Es liegt noch innerhalb des Berges, östlich dér Grubenwand. lm Gebiete dér Diatremen finden sich auch einige eigenlümliche Höhlungen, welche aller Wahrscheinlichkeit nach ihr Vorhandensein eben- falls dem Vulkanismus verdanken. Zwei Meter westlich von dem Schlote dér nördlichen Diatreme des 1 Dasselbe fand S t. Vitális an dem Basall des nahen Diós-Berges. Er hat diesen darum von den Limburgitoiden dér Balatongegend abgetrennt und als Limburgit bezeichnet. S t. Vitális: Die Basalte dér Balatongegend. Resultate d. wiss. Erforschung d. Balatonsees. 1. Bánd. 1. Teil. (Geologischer, petrographischer. mineralogischer und mineralchemischer Anhang.) II. Ahhandlung. 1 — 191.; vgl. S. 89. Wien 1911. Víg. Ed. Hölzel. 240 A. Hoffer C s i m á r-Grundes, d. h. in dér linken Wand dieser Grube findet sich eine Höhlung von unregelmássigem, lánglichem Umriss mit ungefáhr einem hal- ben Meler messender Offnung. Mán kann in sie bis auf 1‘5 m Tiefe hinein- blicken. Es handelt sich eigentlich um einen Kánál mit unregelmássigem Querschnitt. Seine Wánde bestehen aus Basalttuff mit unebener, aus Stük- ken und Blöcken gebildeten Oberfláche, die einen dicken Überzug von weissem Kalzit aufweist. Ein reicher Kalzitbelag zeigt sich auch auf dér Wandpartie über dér Offnung. Auch in dér Wand dér K i s s-Grube bestehen zwei áhnliche Höh- lungen. Die Offnung dér grösseren ist 3'5 m hoch, 1'5 m breit und erlaubt eine Einsicht bis zu dér Tiefe von einigen Metern. Sowohl auf dér eckigen Blockwandung dér Höhlung, als auch um die Offnung herum zeigen sich reiche Kalzitbeschláge. An den Wánden dér Höhlungen ist keine Spur von Korrosion zu se- hen. Sie scheinen Produkte solcher einmaliger Gaseruptionen zu sein, welche den ausgeblasenen Kánál nicht mehr mit Gesteinsmaterial anfüllten. Die Explosion hat auch in diesem Falle dér Kalziumkarbonal ablagernden Quellenlátigkeit die Wege eröffnet. Eine áhnliche Höhlung, bezw. ein Kánál wird von Ludwig Lóczy sen. aus dem Basaltdeyk des Szigligeter Várhegy beschrieben.2 Hieristaber die Wandung glatt. Lóczy nimmt in diesem Falle einen Exhalationsschlot von Gasen oder noch eher Wasserdampf an. Die primitíven kleinen Vulkáné des Gödrös reihen sich in eine Ént- wicklungsserie. Die schwáchsten und einfachsten Aeusserungen dér vulka- nischen Kraft waren die einmaligen Gaseruptionen, welche die Höhlungen, bezw. die Kanálé hervorgebracht habén. Sie sind wahrscheinlich ganz nahe zűr Oberfláche erfolgt, habén Gesteinsmaterial nicht mit sich gerissen und darum ihre Schlote nicht erfüllt. Die Diatremen sind gleichfalls noch Produkte von einer oder von zwei Explosionen. Diese waren in diesem Falle schon máchtiger und ka- men aus grösserer Tiefe. Es wurde von ihnen auch Basaltmaterial mitge- rissen, welches sie aber mit dér Substanz dér durchbrochenen Gesteine, besonders des pontischen Sandes stark durchmischten und mit diesem Gemenge die schmalen Explosionskanále anfüllten. Die Explosions-Tufflrichter bezw. die Tufftrichter sind schon die Er- gebnisse von mehreren, aber ununterbrochenen Explosionen. Dies war die Reihenfolge nach steigendem Dynamismus des Vulka- nismus. Die zeitliche Reihenfolge, oder das relatíve Altér dér vulkanischen Gebilde kann unmiltelbar nicht feslgestellt werden, weil eines das andere nicht durchsetzl. Die Übereinslimmung des Gesteinsmalerials dér Diatremen Und Explosionslufftrichter deutet auf gleichzeilige Entstehung hin. Sollle den- noch im Ablauf dér vulkanischen Ereignisse ein geringer zeitlicher Unter- 2 S t. V i t á 1 i s : A. n. 0. S. 117 — 118. (von L. Lóczy sen. verfasste An- merkung No. 1.) Alunit in den ungarischen Bauxitvorkommnissen schied beslanden habén, so war dessen Aufeinanderfolge, — ein allmáh- liches Abklingen dér vulkanischen Kráfle vorausgeselzl, — gerade enlgegen- geselzl gerichlel, wie die dynamische ReihenfolRe. Am áltesten sind nam- lich die Explosionstrichter, ihnen Folgle dér Ausbruch dér Diatremen und dér Vulkunismus schloss mit den einfuchen Gasexplosionen. Schliesslich möchte ich noch erwáhnen, dass im Gebiele dér bespro- chenen vulkanischen Bildungen seil dér Zeil ihrer Enldeckung kein weilerer Gesteinsabbau erfolgte. lm Sommer 1941 konnle ich sie noch wiederfinden, natüilich aber waren sie infoige dér Gesleinsabbröckelung, dér Ansiedlung von Pflanzen und dér einheillich grau gewordenen Gesleinsoberfláchen bei weilem nichl mehr in dem Zuslande, als wie sie noch frisch waren und wie sie auf den hier beigegebenen Aufnahmen aussehen. ALUNIT IN DEN UNGARISCHEN BAUXITVORKOMMNISSEN. Von Elemér Vadász. Dér zwischen den Ortschaften Iszkaszentgyörgy — Fehérvárcsurgó und Guttamási gelegene Abschnili dér östlichsten Ausláufer des nördlichen Ba- konygebirges ist ein, durch triassische Dolomitschollen unlerbrochenes Eozángelánde. In dér Umgebung dér Orlschafl Iszkaszentgyörgy fand mán Bauxit zuersl im Jahre 1940 in einer missgelungenen Brunnengrabung auf dem — auch aul dér Spezialkarfe vermerklen — Weinberge „Kincses". Noch im Herbst des selben Jahres wurden hier Schürfbohrungen zwecks Erkenntnis des hiesigen Bauxitvorkommnisses abgeteuft. Nach unseren geologischen Untersuchungen ist dér südliche Teil des Iszkaszentgyörgyer Bauxitvorkommnisses nur durch verháltnissmássig we- nig máchtige, pleistozán-pannonische Schichten bedeckt. Gégén N hin taucht er mit 15 — 20 Grad Gefálle unter einen, sich allmáhlich verdickenden eozánen Schichtkomplex unter. Auf dieser Gebietstelle tritt dér Bauxit in einer NW-SO slreichenden, posteozánen Grabensenkung auf. In dér Achse des Grabens wird dér Bauxit durch einen 80 — 170 m. máchtigen Eozán- komplex bedeckt. Dieser Schichtenkomplex tritt zwar an den Fiánkén in geringerer Tiefe auf, doch er verjüngt sich allmáhlich in dieser Richlung. Die durch Bohrungen festgestellte Máchtigkeit des Bauxits schwankt zwi- schen 1 — 16 m. Die einstige Uferlinie wird hier durch Bohrlöcher dér eozá- nen Bohrmuscheln im Dolomitgestein markiért. Auf dem durch relatíve geringeren Hangendschichten bedeckten Ge- bietsteile „Kincses" wurde dér Bauxit im Frühjahre 1941 durch Tagbau aufgeschlossen, und so dér geologischen Untersuchung auf grossem Gebiete zugánglich. Unter dem — in vollem Umfange ausgebeuteten — Bauxit wurde die unebene, verkarstete Oberfláche des Dolomits sicntbar. Die kahl herausragenden Unebenheiten des Dolomits beslehen manchenorts aus dickem, verwittertem, zerpulverndem Dolomitgesteine. Das ist übrigens dér 242 E. Vadász allgemeine Charakterzug aller, auf kalkigem Gebiete auflretender Bauxitvor- kommnisse. So ist es im Bihar-Gebirge, in Herzegowina, Dalmazien, Frank- reich und Griechenland überall in áhnlicher Weise nachzuweisen. lm Ver- bande mit dem Bauxitkontakte treten kleine, durch schwarze, Mangan- krusten und Kalzitfüllung charakterisierte Höhlungen im mehlartig verwitter- ten Dolomit auf. Dér Dolomit weist übrigens eine deutliche nach N unter dreissig Grad einfallende Schichtung auf. Als Hangendschichten lagern beim SÖ-lichen Eingangsteile des Tag- Dolomit Eozan Abb. 1. Geologische Skizze des Bauxitvorkommens von Iszkaszentgyörgy. baues auf kurzer Strecke 1 — 1'5 m máchtiger Humus und pleistozáner toniger Sand, im östlichen Einschnitt gelber, pannonischer Tón und Sand mit dem Einfallen SO (155°) — 10 Grad auf dem Bauxit. Dér letztere zeigt hier auf Wellenwirkung weisende Spuren mechanischer Bearbeilung, infolgederen in dem oberen 1 — 2 m dicken Teil des Bauxits eine schwache unregelmássig horizontale Schichtung, und eine, aus kleinen eckigen Zer- reibseln bestehende breccienartige Textur beobachtbar ist. Dér transgressive pannonische Schichtkómplex fangt auf dér Grenze des Bauxits mit einer 10 cm dicken, rostfarbigen Kruste an. Aut diese folgt eine dunkelgraue, felii- ge, Bauxitzerreibsel enthaltende kohlige Tonschicht, darüber mit graüen Alunit in den ungarischen Bmjxitvorkommnissen 243 und gelben. feine Sandlinsen-Einschlüsse enlhaltenden Tonen. In den wei- teren Hangendschichten Iritt auch Süsswasserkalk auf. Dér grössle Teil des Bauxilgebieles wird durch Eozán bedeckl, wel- ches mit ebenen Schichtgrenzen auf dem Bauxil lágert. Es ist unmittelbar über dem Bauxit als gelber, gelbbrauner, und roter, záher Tón oder Ton- mergel entwickelt, mit einer Einlagerung von 0 1 — 0'3 m máchtigen, koh- lig-schieferigen Tonen mit Meeresmollusken. Über diesen folgen Nummu- linen- und Milioliden-, Alveolinen-Tonmergel, Kalkmergel und Kalkslein. stellenweise mit glaukonitischen Sandsteinen, mit Steinkernen dér Gattun- gen Natica und Cardium und grossen Schalen dér Ostrea gigantea. Dér ganze marin entwickelle Schichtkomplex gehört in die mittlere Abteilung des Eozáns (Luletium) dér eozánen Schichtfolge des Ungarischen Miltel- gebirges. Ihre grősste Máchtigkeit in den abgeleuften Bohrungen betrug 250 m mit wechselnden Miliőimen-, Alveolinen- und Nummulinenschichlen (N. perforata, lucasana, striata), doch ohne schárfer beobachtbare Gliederung. Ihre sichersle Leilschicht ist die Sohle des Komplexes markierende koh- DNy ‘ ÉK jAbb. 2. Profilskizze dér Bnuxitablagcrung von Iszkaszentgyörgy. D= Dolomit. E = Eozán. lige Schicht, welche aber nicht gleichmassig, und allenorls entwickelt ist. Das ganze Eozán weist náchste Beziehungen zum Eozánkomplex von Halimba auf, und weicht stark vöm Gánter Hangendkomplexe ab. Diese fángt bekanntlich mit Süsswassergliedern an, und auch Ihre Milioliden- Schichtserie weist eher brackische Charakterzüge auf. Das allgemeine Einfallen dieses Schichtkomplexes schwankt zwischen 10 — 20 Grad gégén N bzw. NO hin. Dér Bauxit ist einheitlich in allén Teilen des Tagbaues ausgebildet. lm oberen Teile ist er lila-rot gleichartig, im grössten Teile aber braungelb und bűnt, mit rosa Flecken meliert, oft mit einer Limonitkruste eingezogenen Pisolith-Einschlüssen. In einzelnen Teilen ist jene gelöchert-röhrige, bunte Textur auffallend, welche nach F o x eine bezeichnende Eigenschaft dér indischen Laterite sei. An man- ■chen Orten weist er eine unbestimmte, dem Schichteinfallen gleichgerich- tete Streifung auf. Eine solche ausgeprágte Aderung tritt auch senkrecht und diagonal zum Einfallen auf. An manchen Stellen erinnern diese Ade- rungen an Kreutzschichtung. Diese Erscheinungen sind als primőré Sedi- mentalionscharaktere des BauxHs zu betrachten. Diese Streifung war man- chenorts in Form eines, mit Farbentönung abweichend ausgebildeten 244 E. Vadász Streifens, in den untén náher zu beschreibenden, kesselförmigen Bildungen zu beobachten. Die Qualitát des Bauxits ist auch ziemlich gleichmássig. Als besondere Eigenschaff muss ihr meistens über 20 % belragender Glüh- verlust erwáhnt werden. Die ursprünglich ungleichmássige Einlagerung des Bauxits wurde durch die spáteren tektonischen Bewegungen des Bakony-Gebirges in Mit- leidenschaft gezogen. Diese kamen in Bruchbildungen zum Ausdruck, und zerteilten auch unser Bauxilgebiet durch Verwerfungen. Die Richtungen dér im Tagbau eingehend untersuchten Diaklasen, Verwerfungen und Verschiebungen, weisen eine interessante Verschiebung dér Richtungen in den untersuchten drei Schichlkomplexen auf. Dér Bauxit- abbau wird durch eine YVNW — OSO streichende (290' — 110"), und nach SSW unter 60 Grad einfallende Verwerfung in einen nördlichen und süd- lichen Teil zerlegt. (Fig. 1.) Auf dér Verwerfungsebene weist dér Dolomit eine grobkörnige Breccientextur auf, die Eozanschichten zeigen ein sanfte- res Einfallen dér Verschiebung entlang. Die Klüfte und Spallfláchen des * Abb. X Profilskizze durch den Tagbau „Kincses" von Iszknszenlgyi rgy. D — Do- lomit. B ==• Bauxit. E = Eozán. Dolomits gruppieren sich meist um die Richtung dieser Verwerfung. (ONO — WSW und WNYV — OSO) Die Kluftrichtungen dér Bauxilbildung und des Eozáns weisen denen des Dolomits gegenüber eine Verschiebung gé- gén die N — S Richtung hin. Mit dem Bewegungsmechanismus dieser Er- scheinung werden wir uns gelegenllich an Hand anderer Zusamennhánge gesondert befassen. Die Verschiebungen waren meist südlicher Richtung,. entlang 60—80 Grad geneigten Bewegungsfláchen. Alunit und sulphathaltiger Bauxit. Es wurde oben erwáhnt, dass dér Bauxit von Iszkaszenlgyörgy durch seinen relatíve hohen Glühverlust charakterisiert wird. Am wesllichen Teile des Tagbaugebieles — bei Gelegenheit dér chemischen Analyse dér Bauxitproben aus Bohrung No. 578 — wurde unsere Aufmerksamkeit auf den hohen — 25 — 31 "lo belragenden — Glühverlust gelenkt. Aus dieser Tatsache folgerten wir auf den Hvdrargillit-Gehalt dieses Bauxits. Da nach den bisherigen Erfahrungen die ungarischen Bauxite grösslen Teils den Charakter des Diaspors aufweisen, gall das Auflrelen des Hydrargillils ar» sich, als eine besondere Erscheinung. Deswegen hűtlen wir ein bero idercx Alunil in den ungarischen B luxilvorkommnissen 245 Augenmerk auf die Untersuchung dér Bauxite gehabt. welche in dér Um- gebung dér fraglichen Bohrungen aufgeschlossen wurden. Die Sonderbarkeit des Fundes wurde durch die Talsache noch erhöhi, dass T. Gedeon schon in einer friiheren Milleilung sekundáre Bauxiteinschlüsse aus rőten Miozan-Tonen dér Umgebung von Sümeg beschrieb, welche er auf Grund Abb. 4. Mit Bauxit erfüllter Késsél mit Alunitknollen aus dér Bohrung Nr. 545. Abb. 5. Késsél im Bauxit aus dem Gebiet dér Bohrung Nr. 500, mit Alunitknollen. des ungewöhnlich hohen AFOa-Gehaltes und des hohen Glühverlustes als Hydrargillit beschrieb. Solch ein weisses, gelbes, hartes Hydrargillit war im primőr gelagerten Bauxit von Sümeg unbekannt, obwohl die abgerollten Bauxitgerölle nur aus unmittelbarer Náhe in die miozánen rőten Tone ge- langen konnten. h. Vadasz Nach solchen Prámissen machte mich aufmerksam Herr technischer Generaldirektor R. Graul am Herbste des Jahres 1941 auf die im Isz- kaszentgyörgyer Tagbau aufgeschlossene besondere Bildung und darin vor- Abb. 6. Alunitknollen aus dem Bauxit Abb. 7. Aus Alunitknolien zusammengebackenes Bauxitgerölf. kommendes weisses Matériái, die ich an Őrt und Stelle unlersuchen könnte. Am westlichen Teile des Aufschlusses, am Őrt dér Bohrung No. 545 war im Bauxit eine kesselförmige Bildung von cca 2 m Durcbmesser und 1'5 m Tiefe zu beobachten. Diese Bildung war durch eine rote, eisenhal- Alunit in den ungarischen Bauxitvorkommnissen 247 tige Krusle vöm rosa-gelbbraunen, normalen Bauxit gelrennt. In den da- mals 4—5 m máchligen Bauxitprofile konnle mán 30 — 50 cm unter dér Oberfláche eine gut warnehmbare, 10 cm dicke, rote Schicht beobachten. Unler dieser Schicht zeigte sich in 130 — 150 cm Entfernung eine andere, ebenso scharf umrissene, 5 — 10 cm dicke, rote Schicht. (Fig. 2.) Beide Schichten wiesen ein Einfallen nach NW unter 10 — 15 Graden auf, im Ganzén und Grossen dem Einfallen dér Eozánschichten folgend. Die er- wáhnle Kesselbildung zeigte sich unter dér oberen Schicht, welche etwa die Sperrschicht oder den Deckel dieser Bildung formte. Das Innere dieser scharf umrissenen Kesselbildung wurde durch rosafarbigen Bauxit gefüllt. In diesem traten unregelmássig verleille, weisse, knollige, kugel- oder ellyp- soidförmige Einschlüsse von 1 — 10 cm Durchmesser auf. Diese Knollen waren am Grunde dér Bildung zahlreicher, und waren auch in dér lila- rőten 10 — 25 cm dicken Grenzschicht nachzuweisen. Ausser dér abge- grenzten Kesselbildung traten sie aber im normalen Bauxit nirgends auf. Dér Aufschluss verschwand naturgemass mit dem Abbau des Bauxits. Spáler kam eine áhnliche Bildung an Stelle dér Bohrung No. 500, etwa 35 — 40 m ösllich vöm vorigen zum Aufschluss, in welchem aber die Zahl dér knolligen Einschlüsse geringer war. (Fig. 3.) Gelegentlich einer Untersuchung im Juli des Jahres 1942 beobachtete ich eine áhnliche Bildung auch im nördlichen Teile des Tagbaues, an dér Stelle dér Bohrungen 88 und 89. Hier war cca 4 m máchtiger Bauxit unter einer cca 30 cm dicken. rötlich lilafarbenen Bauxitschicht aufge- schlossen. In dér Bauxitmasse war eine, cca 1 m breite, und 1 m tiefe umgrenzte Kesselbildung zu beobachten. Diese war durch dichten, rötlich- lilafarbigen Bauxii gefüllt. Eine Grenzkruste war nicht nachzuweisen, die Form dér Abgrenzung ergab sich nur aus dér Farbentönung des Bauxits. Eine áhnliche Bildung wurde auch am südlichen Teile des Aufschlusses beobachtet, am Gebietsteile dér Bohrung No. 819. Diese Késsél enthielten keine knolligen Einschlüsse und waren in ihrem Inneren durch rosafarbigen, dichten Bauxit gefüllt, welcher scharf von dem gelbbraunen Grundmaterial abstiess. Die weissen, knolligen Einschlüsse unterscheiden sich sowohl in Farbe, als auch in Hárte von dem sie enthaltenden Bauxitmaterial, aus welchem sie leicht befreit werden können. Die Einschlüsse sind meist kugelförmig, oder ellypsoidisch. Ihre Oberfláche ist glatt, warzig, manchmal in Kugelsegmente geteilt. Die Hárte betrágt 3 — 4, ausnahmsweise auch mehr. Ihr Inneres ist dicht, homogén und strukturlos. Einzelne, grössere Stücke weisen beim Zerbrechen eine schwache kugelschalige Absonde- rung auf. Eine besondere Aufmerksamkeit verdient ein grösseres, kugeliges Slück von cca. 25 — 30 cm. Durchmesser, welches sich aus mehreren, mit Bauxit verkitteten kugeligen Einschlüssen bildete. (Fig. 4.) Dieses aus vielen Knollen bestehendes, grosses Bauxitgeröll hat das Aussehen, als wáren in ihm die in dem wahrscheinlich nassen Bauxitmaterial eingerollten weissen Einschlüsse schneeballartig zusammengeschweisst. All die oben angegebenen áusseren Charaktere offenbaren schon in 248 E. Vadász sich die Abweichung dieser Einschlüsse von dér Bauxitsubstanz. An Hand dér eingehenden Untersuchungen wies dann T. Gedeon nach, dass diese weissen knolligen Einschlüsse aus Alunit bestehen. Die Analysenergebnisse 6 verschiedener, von einander nur durch ihre Hárte abweichenden, sonst aber homogénen und gleicharligen Ein- schlüsse sind die folgenden : Aboa 36.10 42.60 38.15 37.16 36.83 38.50 SÍŰ2 0.04 0.10 0.00 0.92 0.02 0.10 FesC^ 0.75 0.95 0.85 0.08 0.52 Spur S03 37.66 28.20 36.90 38.04 38.21 39.20 K20 11.14 8.29 10 85 13.98 14.35 — H2O 16.00 20.21 13.24 10.72 10.07 21.14 CaO 0.45 Das Auftreten von Aluminiumsulphat im Bauxit, insbesondere in dér Form des Alunils ist nach unserem Wissen eine noch wenig bekannte Erscheinung. Wir wissen zwar von dér Gegenwart von Schwefel unter den selteneren akzessorischen Gemengteilen des Bauxils. T. Kormos be- schrieb sogar einen sulphidhaltigen Bauxit. Dieser Sulphidgehalt isi jedoch nicht syngenetisch, sondern ist auf sekundáre Einflüsse zurückzuführen. Nur A. v. György teilte im Halimbaer Bauxitvorkommen, und T. Ge- deon in dem von ihm beschriebenen sekundáren Fund von Sümeg das Auftreten von SO3 mit. Deshalb breiteten wir unsere pragmatischen Unter- suchungen auf die bauxitische Kesselausfüllung dér Alunitknollen, auf die abschliessende Schicht dieser Bildung, und auch auf mehreren anderen Profilén des Iszkaszentgyörgyer Bauxitvorkommnisses enlnommenen Pro- ben aus. Dér Bauxit dér oberen, lila-rosafarbigen Grenzschicht, dér an Stelle dér Bohrung No. 545 aufgeschlossenen, alunitknolligen Kesselbildung (Fig. 4.) enthielt kein Sulphat und wies neben 47 °/o AI2O3, 18'5 0/() SÍO2, 19'00 % Fe2C>3, 2'00 °/o TÍO2 nur einen Glühverlust von 13'50 % auf. Doch nach dér Wiederuntersuchung von T. Gedeon wies dér aus dem 2'3 — 4 m. des Bauxilprofiles dér Bohrung No. 478 stammende, grossen Glühverlust zeigende Bauxit — welcher zuerst unsere Aufmerksam- keit auf die Frage lenkte — sowie die erwáhnte Probe von Sümeg folgen- des Analysenergebniss auf : Bohrung No. 578 : 2 m 3 m 4 m Sümeg AI2O3 50.90 56.75 48.09 40.00 Si02 1.00 2.30 4.00 0.68 Fe203 9.00 7.50 15.00 4.30 TiÓ2 2.60 3.50 2.50 — . — S03 9.00 5.25 6.10 23.17 E20 2.65 1.54 1.79 6,82 h2o 24.85 23.16 22.52 24.42 Nach obigen Ergebnissen ist alsó das Sümeger Matéria! auch Alunit in den ungarischen Bauxilvorkommnissen 249 mit etwas Bauxit gemischtes Alunit zu belrachten. Die Proben dér Boh- rung No. 570 sind als sulplial-. beziehungsweise alunithaltige Bauxite zu belrachten. Die auf den normalen Bauxit von Iszkaszentgyörgy ausgedehn- te chemische Unlersuchung wies nach T. Gedeon einen. im Durch- schnilt zwischen 0'2 — 0’5 °/o schwankenden Sulphatgehalt nach. In dér Verleilung des Sulphalgehaltes lásst sich keine bestimmte Gesetzmássigkeit erkennen. Auf die isolierte, unregelmássige Verteilúng dér sulphathaltigen Teile weist die Tatsache, dass dér Sulphatgehalt des im Iszkaszentgyörgy geförderten Bauxits unter dem Durchschnittwerte war, was auf die Abwe- senheit des Sulphalgehaltes im grösserem Teile des Bauxites hinweisf. T. Gedeon fand in dieser Hinsicht den Bauxit von Gént áuf Grund álterer Untersuchungen als schwefel- und sulphatfrei, seine jetzt mehrfach wieder- holten Untersuchungen bestárkten nur seine áltere Feststellung, da im Bauxit von Gánt eine keine in Betrachl kommende Sulphatmenge nach- zuweisen war. Wir miissen hier bemerken, dass im Bauxit von Iszkaszent- györgy auch Pyrit, oder Markasit, in dem Tiefbau nachzuweisen war. Von sekundár gebildeten Mineralien kommt nur Kalzit vor. Nach dér Feslstel- lung T. G e d e o n s, enthált dér Bauxit von Iszkaszentgyörgy Sulphid- schwefel nicht, sondern dér ganze Schwefelinhalt in Sulphatform an Alu- mínium gebunden ist. In einem Bauxitmuster von Les Baux, (Frankreich) habén wir 0 02 °/o SO3 Gehalt feslgestellt. A. v. György beschrieb aus dem Bauxitvorkommen von Halimba, nach den Analysen No. 2, 27, 28, 29, 119, 198 und 199 L e i t m e i e r s, sulphathaltigen Bauxit : Analyse N°. 2. 27. 28. 29. 119. 198. 199. AI2O3 44.21 34.66 40.81 41.02 40.32 42.29 47.51 Si02 2.07 14.01 5.14 2.18 0.18 2.16 2.18 FesCh 1.18 11.47 2.03 1.43 1.22 33.18 25.01 MnsOí — . — 0.08 0.08 CaO 446 3.21 1.03 1.52 0.05 — . — — . — MgO 1.31 0.10 0.16 0.16 0.07 — . — — . — S03 18.87 21.15 31.93 32.84 29.76 1.85 2.02 HiO 27.14 1658 19.83 20 36 29.21 21.40 22.89 Nach ihm stammt Probe No. 2 aus Schurfschacht No. 5, Probe No. 27, 28, 29 sind : „weisser Einschluss, loser Knollen und dichtes Stück“ aus dem rohen Bauxit des westlichen Stollens. No. 1 19 stammt aus dér Schurf- schacht von Szőc. No. 118 und 119 sind Proben des durchschnittlichen bunten Bauxits, und des reinen, rőten Bauxits aus dem Stollen des Malomárok fMühlgrabens). Nach Feststellung A. v. György’s sind die weissen Knollen im oberen Teile dér Bauxitlagerstátte kein weisser Bauxit mehr, sondern Alunit. Diese Vorkommnisse in Halimba sind derzeit zwar dér Untersu- chung unerreichbar, doch auf Grund dér Iszkaszentgyörgyer Erfahrungen können wir die auf Alunit bezogene Feststellung A. v. György’s bestá- tigen. Nach den übrigen Analysen G y ö r g y’s schwankt dér Sulphatge- halt des Bauxits von Halimba zwischen den Werten von 0 2 — 419 %. 250 E Vadász Folglich kann die Gegenwart des Sulphates auch im Bauxit von Halimba als allgemeiner Charakterzug angenommen werden. Dér Vollslándigkeit halber können wir auch die Gegenwart von Schwefel im Biharer Bauxit erwáhnen. Dieserstammt aber von dem im Bauxit beobacht- baren, im Erze sekundár gebildelen Pyrilinhalte. Áhnliche Vorkommnisse. als die in den ungarischen Lagerstátten beobachleten bauxilischen alunit- und sulphathallige Bauxitvorkommen, hat Ansheles aus dem russischen Bauxitvorkommen von Tichwin beschrieben. Dórt isi nach ihm, dér Bauxit aus dem dortigen produldiven karbonischen Tone, durch Pyriloxidalion entstanden. Aus dem Tone wurde durch Schwefelsáure zuersl Aluminium- sulphat und davon durch Vermiltlung von Kaiké ist das Alumínium gelösl. Die Karbontone von Tichwin enlhalten Viele im Wasser lösliche Sulphate, im Bauxit selbsl ist besonders alunitartiges Matéria! zu finden. Das Auftreten vöm Schwefel im Bauxit ist zwar im Allgemeinen bekannt, doch über Art und Weise íhres Auflretens hegen keine náheren Angaben vor. Ein sehr interessantes, schwefelhaltiges Bauxitvorkommen beschrieb T. Kor- mos aus Islrien, wo sich pyrilhalligei Bauxit im Verbande mit schwefelhalti- genExhalationen bildele. Das mit dem' schwefelhalligen Bauxit auftretende Hydrargillit hált Kormos für ein Thei malsediment. Diese — in dér Bau- xit-Literatur noch nichl genügend gewerlete — Beobachtung zeigt die Um- kehrung dér Genese des ungarischen bauxilischen Alunils. Hier wurde náhmlich dér Aluminiumhydroxid-Gehalt des Bauxils durch die Thermen aufgelöst, und in Form des Hydrargillits abgeselzl. lm Falle dér Halimbaer und Iszkaszenlgyörgyer Alunilknollen aber bildele sich — unler dem Ein- flusse vorláufig unbekannler Faktorén — das Aluminiumhydroxid zu Alu- miniurnsulphat um, und differenzierle sich auf solcher Weise in dei Bauxil- substanz. Laut unseren bisherigen Erkenlnissen konnle sich diese Umbil- dung nur durch sáuerige Wirkung auf nassem Wege vollziehen. Doch gegebenen fa I Is lassen sich weder in Iszkaszenlgyörgy, noch in Halimba jene, mit dér Bauxitenlslehung gleichzeiligen geologischen Erscheinungen nachweisen, aus welchen die Anwesenheit dér schwefeligen Sáure und des Wassers zu beweisen wáre. Die chemische Zersetzung auf Einwirkung eines sauren Mediums ist in dér Literalur dér Bauxit- und Laterilbildung eine allgemeinbekannle, und experimenlell uriterstützte Erscheinung. Wir müssen doch darauf hinweisen, dass diesel chemisch so einfach erschei- nende Prozess in vollem Zusammenhange noch in keinem Bauxit- oder Laterilvorkommen durch die aufeinander folgenden Umbildungsprodukle ihrer einzelnen Phasen befriedigenderweise beschrieben, oder durch einannehm- bares geologisches Profil bewiesen ist. In diesem Verbande müssen die Aluminiumhydroxid Ausscheidungen von Tatabánya erwáhnt werden. wel- che in dem limnischen, unlereozánen Braunkohlenbecken in Verbindung mit dér Verwilterung des Pyrils entstanden sind. Diese Ausscheidungen fixieren die verschiedenen Phasen dieses Prozesses. Es sei noch auf die kohlig-biluminösen, alaunhalligen Tone hingewiesen, die in verschiedenen deulschen Braunkohlenvorkommen bekannt sind. (Lebererz.) Jedenfalls slehl es ausser Zweifel, dass das im Bauxit beobachlele Alunit in den ungarischen Bauxilvorkommnissen 251 Alunit bisher nur durcli poslvulkanische Prozesse entstandenem Alunit gegenüber, eine neue Bildungsforni bedeutet, sogar im Falle, wenn dér chemische Prozess sich hier álinlicherweise abgespiell halté, als beim post- vulkanischen Prozess. Die Iszkaszentgyörgyer und Halimbaer Alunitvor- kommnisse können weder mit poslvulkanischen Wirkungen, noch minder mit vulkanischen Mullergesleinen in Veibindung gebrachl werden. Die Mullersubstanz des Alunils kann nur dér Bauxil, oder die noch immer unbekannle Ursubslanz dér Bauxilbildung sein. Dér Charakler dér hier beschriebenen, Alunilknollen führenden Kesselbildungen von Iszkaszenl- györgy weist dart.uf Ilin, dass sowohl diese Bildungen, wie auch die in dérén Bauxilmalerial auflretenden Alunilknollen dér Bauxilentslehung syn- chrone Bildung darslellen Diese Erscheinungen lessen sich weder als se- kundare, noch als diagenelische Erscheinungen bewerlen. Die scharfe Ab- sonderung dér weissen Alunilknollen, sowir das Fehlen eines Überganges zűr Bauxilsubstanz weist auf ein, schon im ferligen Zustande Hipeinbeför- dert-Werden dieser Konkrelionen in das Ausfüllungsmulerial dér Kesselbil- dung. Demgegenüber ist die Grenzschicht dér Kesselbildung nur ein, durch Farbenlönung unlerschiedener Bauxitsloff, welcher durch Übergange mit dér Bauxilmasse verschmilzt. Die beobachtbaren Talsachen weisen darauf hin, dass diese Bauxileinbuchlungen áhnliche ungleichmássige Umlage- rungen des fesllándischen, losen-lrocfenen oder gelarligen Sedimenlmale- riales sind, welche in Schotleraufschütlungen schon bekenni sind. Diese Kesselbildungen sind eventuell auf Násseeinwirkung enlslandene Selzungs- erscheinungen, die aus dér náchsten Umgebung, durch andersgefárbles Bauxilmalerial wieder ausgefüllt wurden. In derselben Zeit rolllen auch auf den Abhángen ausgebildete Alunilknollen herein. Auf Einwirkung einer nasseren Periode — ev. auf das Auftrelen seichlerer, aus dem Regenwasser sich auf dér Bauxitoberfláche bildenden slehenden Gewásser — isi die Farber.ton-Schichtung in dér Umgebung dieser Bauxileinbuchlungen zurück- zuführen. Im Allgemeinen, laut unseren — aus den verschiedenslen Bauxil- vorkommnissen gewonnenen — Erfahrungen hal die Feuchligkeit, bezw. dér Niederschlag eine viel grössere chemische und mechanische Bedeulung in dér Bauxilbildung, als in den bisherigen Theorien. Es stehl einslweilen, noch hin, ob die Bildung dér Alunilknollen mit dem nach den jelztigen theorelischen Kenntnissen angenommenen, alumj- niumhydroxidischen chemischen Verwitlerungsprozess synchron enl- stand, oder aber des Aluminiumhydroxid des schon ausgebildeten Bauxils an Hand dér Einwirkung konzentrierler Sáuren in einzelnen Zenben zu Aiuminiumsulphal umgewandell wurde, welche Umwandlung an anderen Slellen des Bauxils nur schwach nachzuweisen isi. Die Talsache, dass die Alunilknollen sowohl in Iszkaszentgyörgy als in Halimba am oberen Teile dér Bauxillagerslátte auflreten, zeigt eher auf einer Bildung aus dem Bauxil. v. z^sivny KLEINERE MITTEILUNGEN ZWEI NEUE MINERALVORKOMMNISSE AUS UNGARN UND KALCIT VON KISBÁNYA * Von Dr. Viktor Zsivny, Budapest. 1. Greenockit uon Felsőbánya. Die ehemalige mineralogisch-paláontologische Ableilung des Magyar INemzeli Múzeum erwarb vor einigen Jahren eine Antimonitstufe von Fel- sőbánya (Invenlarnummer : w 303), die durch einen, dér Farbennuance 7p dér Radde’schen Intern. Farbenskala naheslehenden gelben Uberzug auf- fiel. Die náhere Unleisuchung desselben beslátigte die Annahme, dass die gelbe Farbe durch Cadmiumsulfid, Greenockit verursacht wird. Die genannle gelbe Subslanz erscheint an den terminálén Fláchen -dér Antimonitprismen in dickerer und somit lebhaft gelber Schichl, an den Prismenfláchen aber blos als liauchartiger Uberzug, dér denselben schmutzig grüne Farbe verleiht. Dér gelbe Uberzug löst sich zum grössten Teile in warmer verdünn- ler Salzsáure unler Hinlerlassung farbloser Flöckchen ; aus dér Lösung scheidet Schwefelwasserstoffgas einen gelben Niederschlag ab, dér sich in warmer verdünnfer Salzsáure gut löst. Versetzt mán am Objekttráger -den Eindampfrückstand dér salzsauren Lösung mit einem Tropfen gesál- tigter RbCL-Lösung so entstehen slark lichtbrechende Rhomboeder dér Verbindung RbiCdCL. Die gelbe Substanz gab auch die Heparreaklion. Nach diesen Beobachlungen enthált dér Uberzug Greenockit. Als jüngste Bildung erscheint an dér Stufe Gyps als schöne Krys- tallgruppe auf dem mit Greenockit überzogenen Antimonit aufgewachsen. In dér Literatur wird Greenockit von Vaskő (früher Moravicza ge- nannt ; Komilal Krassó-Szörény) und Újsinka (= Neu-Sinka ; Komilat Fo- garas) aus Ungarn erwáhnt. Nach Tschermak1 fand er sich in Vaskő als Beslandteil eines citronengelben Pulvers, welches in dér Theresia- Grube als Anflug auf Klüften eines derben Granates vorkam.2 In Üjsinka (Pojana Moruluj3) wurde unser Mineral auf Blende und Klüflchen eines ver- kieselten und Bleiglanz eingesprengt enlhaltenden Glimmerschiefers beobach- let.4 Interessant ist die Gegenwart des Cadmiums in einer Menge von * Vorgelragen in dér Sitzung vöm 6. Mai 1942 dér Ung. Geol. Gesellschafl ín Budapest. 1 G, Tschermak, Min. Miit. ges. v. G. Tschermak, 1873, 288. 2 Nach genanntem Autor ist dieses Pulver nicht homogén, „düríte alsó ein Gemenge mehrerer Minerale sein.“ In dér Sammlung des M. N. Múzeum findcn sich auch vaskőer Greenockit-Handstücke von lebhaflerem bezw. wármer-dunklerem, (chromgelbem bezv. orangegelbem) Tón, die den Nuancen 7p, 7q und 7r bezw. 5r dér Radde'schen Internationalen Farbenskala nahestehcn. 3 H i n I z e. Handb., I, 1 , 602. * Sandberger F., N. Jahrb. f. Min., Geol. und Palaont., 1886. I. 251. Zwei neue Mineralvorkommnisse aus Ungarn und Kalcit von Kisbánya 253 0 96 % CdO im Rliodochrosit von Rákosbánya (Komilal Gömör, Ungarn).5 *^ Mii dem Greenockil erhöhl sich abetmals die Zahl dér Mineralien von Felsőbánya. 2. Flussspat von Kisbánya. Flussspal isi aus dem Bergbaurevier dér Komilale Szalmár und Szolnok-Doboka von Kapnikbánya und Erzsébelbánya (ehemals Oléhlápos- bánya genannl) in schönen Slufen bereils bekenni. Neuerdings fand sich dieses Mineral aucli in Kisbánya (Herzsabánya). Die 3 mm Kanlenlánge nichl erreichenden. blassviolellen und unler 1 mm b'eibenden, ofl winzigen. wasserhellen, würfeligen Kryslalle des Flussspates sind auf Quarz aufgewaclisen. Sellen und ausschliesslich an den violellfarbigen, grösseren Hexaedern erscheinen auch die Fláchen des Oklaeders. Begleilmineralien sind ausser dem Quarz : Scbwefelkies, beinahe schwarz ersclieinende Blende, manchmal mit einander veiwachsen, ein durch concenlrierlo Salzsáure unler Abscheidung von Kieselsáure zerselz- bares Chlorilmineral (wussei halliges Fe-AI Silikal mii wenig Mg, Mn und L').0 dessen 0 002 — 0015 mm breilen und bis zu 0 03 mm lángén Teilchen zu emer mehr oder weniger losen, blass bláulichgiünen Masse aggregiert sind und Kalkspal. 3 Kalkspat von Kisbánya. An den obenerwábnlen, elwas milchig getrüblen, durchscheinenden Kalkspalkryslallen, dérén Giösse zwisclien ca. 1‘5 mm und 2'5 cm variért, erscheinen e {0112}, eine infoige dér mehrfachen Reflexe nicht genau messbare Form (sehr sleiles Rhomboeder [ + h/? { hOhl }, oder — h R {Oh hl }] 1, oder m {1010}) und mii grösseren-klcineren Fláchen c {0001}; lelzgenannte Form kann auch lehlen.7 Fig. 2. 5 Zsiv ny V.. F öld tani Közlöny. Budapest, 1928, 57 (Für 1927), 199 — 200. c Bei dér mit 0 02g Subslanz au«geíührlen qualit .liven Analyse körmien in- foige des Ca. K und Na-Gehalles dér „pro onnlysi“ Reagenlien, eventuell vorhan- dene sehr geringe Mengen dicsér Kationé (mii mikrochemischen Melhoden) nich exakt Festgeslellt werden. ' Auch konnte mit Hilfe dér Richtung dér Seitenkanten dér fraglichen Fönn 254 V. Zsivny Zűr Beslimmung dér Formen dienten folgende Winkelwerte : gefunden Grenzwerte Mittelw. (01 Í2) : (1012) = 45° 9' -45° 11’ 45° 10' + hR (Ohhl) : (0 1 1 2) oder 1 (01 10): „ ., = 63° 36'— 64° 7' 63° 52' -hR (Ohhl): „ 1 berechn.8 Diff. (0ll2) : (ÍO 1 2) = 45ü 3' + T | (0.70.70. 1) : (01 12) — 64° 34'/2' —42' (0110) „ = 63° 45’ +7' I (0.70.70.1) : „ = 62° 55' +57' Obzwar die Fláchen dér fraglichen Form immer stark glánzen, gébén sie doch sehr schlechte, námlich stark zerstreute Reflexe, da sie aus verschie- 4d. A. Tasnádi Kubacskat Die neu3 paláontologische Ausslellung des Ungarischen National museums. . Abb. I Abb. 2. FÖLDTANI KÖZLÖNY Bánd LXXIII. kötet 1943. ápr. — szept. Heft 4—9. füzet I. ÉRTEKEZÉSEK. MAGYARORSZÁGI ÁSVÁNYOK FLUORESZCENCIA-VIZSGÁLATA SZŰRT IBOLYAFÉNYBEN.* Irla : Dr. vitéz Lengyel Endre. Ásvány-kőzettanban, vegytanban sa rokon tudományágakban új kuta- tási területet nyitott meg az elemző kvarclámpa bevezetése, mert alkalma- zása által lehetővé váltak szűrt ibolya (W o o d)-fényben történő vizsgálatok. Ezek nagy része ugyan még minőségi jellegű, de minden remény megvan arra nézve, hogy mennyiségi vizsgálaleredmények is megállapíthatók lesz- nek. Külföldi kutatások több, mint három évtizede folyamatban vannak ; hazai irodalmunkban először nyílik alkalmam ily irányú vizsgálataim ered- ményeiről rövid beszámolót nyújtani. Azt a jelenséget, mikor szilárd vagy folyékony testek fizikai vagy vegyi behatásra világítani kezdenek, gyűjtőnévvel lumineszcenciának ne- vezzük. A kutatások mai állása szerint megkülönböztetünk : kemo-, elektro-, tribo-, foto- és kriszlallo-lumineszcenciát. Fololumineszcencia lép fel sok anyagnál, ha azokat látható fény vagy nem látható ullraibolyasugárzés hatásának tesszük ki. Ez lehet foszforesz- cencia : a test akkor is világít, ha a besugárzás már megszűnt. Lehet fluoreszcencia : a lest csak addig világít, míg a besugárzás tart. Ide soro- landók az ultraibolyasugárzás által gerjesztett fényjelenségek. Fluoreszcencia alatt általában olyan fényjelenségeket értünk, melyeket 300 — 400 hullám- hosszterületen mozgó ultraibolyafény, tehát hosszúhullámú uviol-fény idéz elő. Először Lehmannak (3) sikerült az ultraibolyasugarak gyengítet- len elkülönítése, a látható sugarak teljes kiküszöbölése, tehát a fény szű- rése. Ugyancsak ő mutatta ki még 1910-ben, hogy sok anyag szűrt ibolya- sugarak hatására sajátságos fényléssel reagál. Gyors ütemben indullak meg az újszerű vizsgálatok s a végzett észleléseket először a német D a n c k- worlt (10) foglalta össze 1940-ben megjelent művében. A francia iroda- lomban Guyot és Bernheim (15) munkája tartalmazza az első alap- vető megállapításokat. Pringsheim (8) e jelenségeket már az atom- elmélet újszerű megvilágításában ismerteti. Előadta a szerző a Magyarhoni Földtani Társulat 1941 . jún. 4-iki szakülésén. 286 vitéz Lengyel Endre dr. Azóta sok részletvizsgálat történt. A vonatkozó, terjedelmes irodalom ismertetésére helyszűke miatt nem térhetek ki. Csak annyit kívánok meg- említeni, hogy az uviolvizsgálatok világszerte folyamatban vannak s hogy a leszűrt eredmények néha ismétlődnek. Mégis sok esetben új távlatokat nyitnak meg a modern anyagkutatás útvonalain s előre nem látható ered- ményekkel kecsegtetnek. A vizsgálati módszer rövid leírása. W o o d, ultraibolyafény előállítására nitrozodimetilanilint használt, ami még nem vezetett kellő eredményre. Lehmann Wood eljárását az- által módosította, hogy jénai kék, uviol-üveget alkalmazott küveltának s ezt töltötte meg a fenti folyadékkal, melynek koncentrációját szigorúan meg- határozta. Újabb tökéletesítést jelentett e vonalon a hanaui Kvarclámpa Társaság módosítása : fényszűrőnek fekete NiO-üveget ajánlott. 1 % CuO hozzákeverése által a vörös sugárkomponensek még jobban lecsökkennek. Legcélravezetőbb eredményt a következő összetételű üveggel nyerték : Si02 = 50 °/0 ; K20 = 16 % ; BaO = 25 % ; NiO = 8 % ; CuO = 1 % Ca-, Mg-, PbO-, Al- és B-sav-vegyületek nem alkalmazhatók, mert az uviolsugarakat nem engedik át. Kvarcüveg csaknem 100°/0-ig átbocsálja az ultraibolyasugarakal, míg más üvegfajta azok nagyrészét elnyeli. További tökéletesítést Kögel (10) ért el azáltal, hogy a fekete üveg- küvettát 20%-os CuSOi-oldattal töltötte meg s ezáltal még azok a vörös sugarak sem juthatnak át, melyeket a fekete üvegküvetfa még átengedett s így legtöbb esetben vörös fluoreszcencia jelentkezett. A vizsgálatok tech- nikai részleteiben sok szerző ajánlott újabb javításokat. Ezek ismertetése azonban túlhosszúra vezetne. A fluoreszcenciát a nem látható ultraibolyasugárzás idézi tehát elő. A nap kitűnő uviol-fényforrás, de ingadozó, a szemre túlerős s emiatt ké- nyelmetlen. A higanygőzlámpa már alkalmasabb fényforrás, melyet mes- terséges napnak is neveznek, de hátránya, hogy világitó felülete nagy, fénysűrűsége ellenben kicsiny. Az ívlámpa bizonyult e célra legmegfele- lőbbnek, melynek látható fénysugarait a fekete üvegszűrő nem engedi át. Az 5 — 8 Ampere erősségű fémeleklród-ívlámpánál a fényt a készítmény kis felületére összpontosíthatjuk. A fénygyűjtő (kollektor) és a mikroszkópium kondenzora is uviol-üveg, mely csak a látható fénysugarakat bocsátja ál s az utolsó, szemre izgató uviol-fényt is kirekeszti. A uviol-fényben történő vizsgálatokhoz szükséges berendezés az alábbi ábrán kísérhető figyelemmel. Részletes leírása Danckwortt munkájá- ban (10) található meg. Az ilyen vizsgálatokra alkalmas mikroszkópiumol újabban H a i t i n g e r (43) ismertette. Ha ugyanis a készítmény kis felületére nagy fényenergiamennyiségei akarunk vetíteni, úgy nagy fénysűrűségű fényforrásra van szükségünk. Ilyen az ívfény, melyben fémgőzök izzanak. Minél nagyobb a sűrítve sugárzott uviolfénymennyiség, annál erősebben jelentkezik a fluoreszcencia. A fluo- reszkáló testbe jutó uviolfény energiaváltozásokat idéz elő, melynek nyo Magyarországi ásványok fluoreszcencia-vizsgálata szűrt ibolyafényben 287 mán látható fénytünemény támad. Ebben , rejlik a lényeges különbség a rendes napfény- és fluoreszcenciamikroszkópium között. Szilárd anyagokat közvetlenül ráeső fényben, a lámpa alatt ; port alátéten figyelünk meg. Ez nem lehet agyaglemez, porcellánlap, mert ezek sötét ibolya színben tűnnek fel s ez a későbbi színmegállapílásoknál zava- rólag hat. Alátétként tehát semmiféle fluoreszkáló anyag nem alkalmas. Legmegfelelőbb a fénytelen, fekete karton vagy ilyen papírból készült óraüveg. Folyékony anyagokat, oldatokat uviol-üvegkehelyben vagy kémcsőben áteső fényben vizsgálunk, mert ráeső fényben lumineszcencia esetleg csak a felületen jelenik meg. Fontos szerepet játszik az oldószer savas vagy alkalikus jellege is, mely a fénylés természetét szintén befolyásolja. Az ultraibolya-fényben történő vizsgálatokhoz szükséges berendezés. 1. Alaplemez. 2. Fémeleklródok. 3. Ivlámpaszekrény. 4. Elektródbélés. 5. Fénysu- gárzó (reflektor). 6. A fénysugárzó fogantyúja, 7. Fénygyűjtő (kollektor). 8. Kézifo- gantyú csigavezetéssel. 9. Szűrőkamra. 10. Fekete üvegszűrő. 11. Matt üvegtábla. 12. Lesötétítő hüvely. 13. Mikroszkópium-talpazat 14. Mikroszkópium-bázislap. 15. Szorítócsavar. 16. Fluoreszcencia mikroszkópium. 17. Uviol-periszkópium-tükör. 18. Világos-sötét látómező fénysűrítője. 19. Zárószűrő. 20. Vezetőpálcika. 21. és 22. Alsó- és felső síktükör. 23. A periszkópium-tükörrendszer szorító csavarja. A víz, mint a lumineszcencia serkentője, aktivátora szerepel. A tiszta víz ugyanis nem fluoreszkál. Sok anyag szárazon nem, de folyadékkal megnedvesítve azonnal világít. Az oldatnak tehát optikailag üresnek kell lennie. Szerves folyadékok : éter, amylalkohol, kloroform a legmegfelelőbb, bár a szín némileg változó a folyadék természete szerint. A hőmérséklet is befolyással van a fluoreszcenciára. Általában szobahőmérsékleten észlelünk. Bizonyos esetekben magasabb hőmérsékletet is igénybe vehetünk, amit kü- lön kihangsúlyozunk. Kőzeteket természetes felületükön vagy vékonycsiszolatban vizsgálunk. Ez utóbbiakat ugyanúgy készítjük el, mint a rendes kőzettani csiszolatokat. 288 vitéz Lengyel Endre dr. de uviol tárgy- és fedőlemez igénybevételével. Kanadabalzsam rögzílőszer- ként nem alkalmas, mert maga 'is fluoreszkáJ, mégpedig kocsonyás fluoresz- cencia képet ad, mely elfödi az ásványok természetes fluorészcenciaszínét. Vizsgálataimat részben C. Reichert-féle fluoreszcencia-mikroszkópium- mal s a hozzátartozó uviol-berendezéssel végeztem Szegeden Kiss Ár- pád professzor úr intézetében, részben Torinóban, F. Vignolo-Lutati professzor útmutatásai szerint más típusú mikroszkópiumokkal. A beren- dezések elméleti leírásával és technikai ismertetésével helykímélés céljából ez alkalommal nem foglalkozhatom. Részletezőbb leírásuk az irodalomban felsorolt könyvekben megtalálható. Fluoreszcencia-vizsgálatok hazai ásványokon. Ametiszt, Selmecbánya. Fennőtt, halványlila kristálycsoportból. Sem kristályos, sem poralakban nem fluoreszkál. Hevítve sem észlelhető fluoreszcencia. A n a 1 c i m, Dunabogdány. A Csódihegy gránátos amfibolandeziljének üregeiben található kristályokból. Színtelen, széleiken áttetsző egyének. Sem kristálya, sem pora nem fluoreszkál. Kb. 300 fokra felmelegítve, egyes pon- tokon felvillanó lumineszcencia észlelhető. Antimonit, Felsőbánya. Riolit érintkezési kőzetében fennőtt kris- tálycsoporlból. Fluoreszcencia szempontjából negatív. Hasonlóan viselkedett az aranyidai antimonit is. Ez utóbbi gyenge felmelegítés után halványan, rövid ideig foszforeszkált. A n g 1 e z i t. Vaskő. Galenittel összenőve fordul elő. Uviolfényben a galeniltől jól megkülönböztethető, mert a galenitkrislályok sárga fényben fluoreszkálnak. Az anglezit viselkedése negatív. Apátit, Magas Tálra. Gránilpegmatitból. Rövidoszlopos kristálydara- bok. Világossárgán fluoreszkálnak. Egyes részeken a szín kékes árnyalatba ment át. (0001) lapján a központi rész ibolyás árnyalatú. Megvilágítás után még kb. 3 — 4 percig foszforeszkált. A r a g o n i t, Korond. Forráskő. Achátra emlékeztető rostos-szalagos. Színe szalagonként zöldesfehér, sárgászöld és középmélységű szűrkészöld. A megvizsgálandó darabot úgy választottam ki, hogy minden rétege egy- idejűleg a megvilágítás fénykévéjébe kerüljön. A világos sárgászöld szala- gok élénk rózsapiros, a zöldesfehérek lila árnyalatban fluoreszkállak, a sötét szürkészöld rétegek vörösesbarna színben világítottak. A fluoreszcencia 5°/o-os CofNOsVoldaltal történt kezelés után, rövid hevítéssel még szebben jelentkezett. Némely részletben zöldes lumineszcencia lépett fel. mely azon- ban hamarosan megszűnt. A dobsinai és torockói kékesfehér aragonil fluoreszcenciája elmosó- dott halványrózsaszínű. A rézbányái diorilkontaktban előforduló aragonil- kristályok csak Co(N03)2-os kezeléssel mulatlak gyenge liláspiros fluoré- z- cenciát. Auripigment, Kapnikbánya. Mini a realgár bomlási terméke, ké- regszerű bevonatban fordul elő. Uviol-fényben halvány lilásfehér. néhol föl- Magyarországi ásványok íluoreszcencia-vizsgólata t;zűrl ibolyafényben 289 tokban rózsaszínű fluoreszcencia jelenlkezetl. Hevílés ulén egyes pontokon félpercig foszforeszkáll. Barit; Budapest, Kissvábhegy. Dolomit kisebb mandulaűrében fen- nőve fordul elő. Sem táblás kristálya, sem pora nem fluoreszkált. Egyes foltjain, hevítés után, lumineszcencia jelentkezett. A koppándi gipsztelep barilja egyes pontokon fehéren fluoreszkált. Hevítve sem lumineszcencia, sem foszforeszcencia nem észlelhető. B o r n i t. Vaskő. Aprólemezes kristályai vörösbarna, helyenként fulla- lásos színűek. Viselkedésük uviol-fényben negatív. C h a b a z i I. Dunabogdány. A Csódihegy andezit-mandulaüreiben fennőtt kristályok. Nem mutattak semmiféle fényjelenséget. C ö I e s z t i n ; Kolozsvár. Bácstorok. Mészkóüregekben fennőtt, szép, világoskék kristályok. Általában fehér lumineszcenciái árulnak el. Az úr- völgyi aragonit-üregekben előforduló cöleszlinkristályok peremi részein néhol kékesfehérbe megy ál a fluoreszcencia színe. Dezm in, Dunabogdány. Negatív viselkedésű. Dolomit, Vaskő. Világosbarna kristályok. Általában negatívok. A Budapest, Gellérthegyi dolomitkristályokon foltokban fehéres, néhol halvány- rózsaszínű fluoreszcencia jelentkezik, ami kétségtelenül összefügg a kelet- kezés körülményeivel, tehát a mélyből feltörő hévforrások rilkaföldfémtar- talmával. E p i d o t, Szászkabánya. Negatív. F I u o r i I, Magas Tátra. Grénitpegmalitból. Színtelen, szűrkés vagy ibolyásfehér kockák. Képződésük itt, minden valószínűség szerint, likvid- magmalikus-hidrotermális. A kristályok fluoreszcenciája ibolyásvörös. Heví- tés után másodpercekig foszforeszkáltak. A színtelen egyének nem mutatnak fényjelenséget. G a I e n i t, Nagybánya. Andezittelérből. Kifejezett sárgás fluoresz- cencia észlelhető, bár opak ásvány. Gyakori bennük a minerogenelikus üreg. Néha szfalerit és piritzárvány is megfigyelhető. Gipsz, Egeres. Rostos szerkezetű. Legtöbbször fehér vagy sárgás- fehér fluoreszcencia jelentkezett. Némely zónában negatív viselkedésű. Homokórás szerkezetük, mely egyébként sem szabadszemmel, sem mikrosz- kópiummal nem észlelhető, uviolfényben jól felismerhető. Grosszulár, Vaskő. Legtöbbször negatív, csak egyes pontokon villan fel. Valószínűleg idegen zárványok. H e m a t i t, Dognácska. Kalciton fennőtt, (0001) szerint táblás leme- zek ; vasrózsából. Viselkedésük negatív. A kakukhegyi andezitet borító agyagtakaróban előforduló kristályok sem fluoreszkálnak. Egyik egyénben sárgás-vörös színben jelentkező zárvány kalcitnak bizonyult. Halit, Désakna. Szép, nagy kockából vett darab. Sárgásfehér, néhol narancssárga, fedő fluoreszcenciát mutatott. Gyakoriak a kockaalakú, ne- gatív kristályzárványok, melyeknek üregeit petróleum tölti ki. Hasadási lemezein sok a folytonossági hiány, diszkontinuitás. Hevílés után 1 — 2 per- cig foltokban foszforeszkált. H i a 1 i t, Sárospatak. Tömör riolitüregekben fordul elő, néha tufában 290 vitéz Lengyel Endre dr. is. A szín az előfordulás, tehál az eredet szerint változó. A peri- vagy apogmatikus eredetű kékesfehér, míg a hidrotermális sárgásfehér fluoresz- cenciát árult el. Hevítés után egyes pontokon felvillanások észlelhetők. Kalcedon, Sárospatak. Kékesfehér, szalagos szerkezetű. Rózsa- színű és sárgásfehér fluoreszcencia mutatkozott. Az egymásra következő burkok megvilágítása eltérő fokú. Andezit- és riolitüregekből származó kal- cedonokon rendszerint észlelhető fluoreszcencia, tufák üregeiből számlá- zottakon nem. Nyilvánvaló tehát, hogy az uviolfényjelenségeknél a képző- dés körülményei is szerepet játszanak. K a 1 c i t ; Budapest, Svábhegy. Sárgásbarna kristályok. A kisebbek színtelenek. Általában szkalenoéderes formák. A színtelen egyének nem fluoreszkálnak. A világosbarna árnyalatúéit sárgásfehér, néhol foltokban rózsássárga vagy húsvörös színben világítanak. Egyetlen kristályból vett kis darab jelentkezett tűzvörös színben. A kristályokban szabadszemmel nem, mikroszkópiummal is alig észlelhető finom törések, parányi üregek figyelhetők meg. Ezek rendszerint sárgás vagy barnás színben fluoreszkál- nak. A minerogenetikus üregek is jól láthatókká válnak uviolfényben, sö- tétebb barna foltok alakjában. Hevítés után egyes pontok élénken lumi-* neszkáltak. Egyes kristályrészek viszont a megvilágítás megszűnte után zöldes fényben foszforeszkáltak. Vizsgálataim kiterjedtek aggteleki csepp- kövekre is. Keresztmetszetben a körkörösen váltakozó kalcitrétegek fluoresz- cenciája eltérő volt. Burkonként sárgás, fehér és vörös árnyalatok jelent- keztek. Általában megállapítható volt, hogy az erőteljesebben feslődött rétegek világításfoka élénkebb, határozottabb. K a I k o p i r i I, Ujmoldova. Fennőtt kristálycsoportból. Felületük helyenként futlatásos. Az apogmatikus eredelűekben itt-ott zöldes fehér, néha sárgásbarna fluoreszcencia észlelhető. Opak ásvány is mutat tehát fény- tüneményt. Hevítve felvillanások vehetők észre. Az úrvölgyi, valószínűleg szedimentogén kristályokon nem tapasztal- ható fényjelenség. K u p r i t, Dognácska. Nem fluoreszkál sem hidegen, sem hevítés után. Kvarc, Selmecbánya; Vaskő; Magas Tátra. Részben fennőtt. rész- ben bennőtt kristályok. Viselkedésük mindig negatív. L i b e t e n i t, Dognácska. Zsírfényű, hagymazöld, piramisos kristá- lyok. Viselkedésük uviolfényben negatív. Hevítve 8 — 9 másodpercig gyengén foszforeszkálnak. L i m o n i t, Torockó, Metaszomatikus érctelérből. Negatív. M a g n e t i t. Vaskő. Rombtizenketlős kristályok, gránáttal összenőve. Foltokban, néha csíkokban sárgásfehéren fluoreszkálnak. M a I a c h i I, Szomolnok. Fürtös-vésés, keresztmetszetben szalagos. Színe sötétzöld. Kékesfehér, foltos-zónás lumineszcenciái mutat. Tehát nem egész tömegében fluoreszkál. N e f e I i n, Gyergyódilró. Nefelinszienitből. Szabálytalan krisíóly töre- dék. Fluoreszcencia-színe változó : általában rózsaszínű, de néhol fehér vagy narancssárga. Kőzelfelülelen is felismerhető a földpátlal szemben, mely halványkék. Magyarországi ásványok fluoreszcencia vizsgálata szűri ibolyafényben 291 Opál. Sárospatak. Rioliltufából. Gumós bekérgezésben jelenik meg. Sem a lejopál, sem a viaszopál nem mutat fényjelenséget. Megvilágításuk után azonban 1 — 2 másodpercig foszforeszkálnak. A tubinkuli májopál és « cinegebányai faopál foltokban sárgásfehéren fluoreszkált. 0 r t o k I á s z, Magas Tálra. Gránitból. Halványkék fluoreszcencia színben világított. K ö h 1 e r idevágó vizsgálatai szerint a fénylés színe Eu-tól ered (27). P i r a r g i r i t. Felsőbánya. Vöröses ólomszűrke kristályok. Uviol- fényben zöldes vagy sárgásfehéren fluoreszkálnak. A zárványok parányi kénkristályoknak bizonyullak. Pirit, Recsk. Szemcsés tömeg. Sárgásfehéren lumineszkél. A szo- molnoki kristályospalából vett ötszöglizenkettős kristályok zöldessárgán, az óradnaiak foltokban sárgásfehéren lumineszkáltak. Plagioklász, több lelőhelyről. Főként kiömlési kőzetekből vizs- gáltam. Viselkedésük minden esetben negatív. Kivételt némely riolitosande- zit képez, melynek plagioklászait keskeny ortoklászburok szegélyezi. A keret liláskéken fluoreszkált (Sárospatak). R e a I g á r, Kapnikbánya. Fennőtl kristályok ; mindig élénk rozsa- pirosan fluoreszkálnak. Egyes foltok, néha zónák narancssárgába mennek át. Rodokrozit, Dognácska, Kapnikbánya. Mindig negatív. Szerpentin, Vaskő. Csak parányi zárványai villanlak fel. S z o d a I i t. Gyergyódilró. Kékesszűrke kristályok. 12 töredékkris- lályból 3 mutatott narancssárga, néha narancsvörös fluoreszcenciát. S z i d e r i t, Dobsina. Sárgás vagy szűrkésfehér kristályok, mindig negatívok. S z f a I e r i t, Kapnikbánya. Nem fluoreszkál, de hevítés után, egyes pontokon rövid felvillanások észlelhetők. Parányi rombikus zárványai kén- nek bizonyultak. T a 1 k, Szomolnok. Negatív, de hevítve gyengén foszforeszkél. Tetraedrit, Libetbánya. Csak egyes szemcsék világítottak zöldessárgán. T i t a n i t. Gyergyódilró. Világos kávébarna, orsóalakú kristályok. Uviolfényben zöldessárga fluoreszcenciaszín jelentkezett, néha sárgásfehér külső burokkal. T r e m o 1 i t, Vaskő ; V e z u v i á n, Vaskő ; Wollasztonit, Rézbánya ; W o I n i n, Krasznahorkaváralja, viselkedése mindig negatív. W u I f e n i t, Dognácska. Csak hevítés után árul el rövid ideig tartó felvillanásokat. Z i r k o n. Magas Tátra. Gránitpegmatilból. Parányi kristályai ibolyás- vörös, néha jácintpiros színben fluoreszkáltak. Sok más ásványt is megvizsgáltam ultraibolya fényben, de sajátsá- gos és a rendestől eltérő viselkedésük miatt az ezekre vonatkozó vizsgá- lati eredményeket később kívánom ismertetni. 292 vitéz Lengyel Endre dr. A fluoreszcencia-vizsgálatokból leszűrhető elméleti és gyakorlati tanulságok. Ásványok fluoreszcencia-vizsgálalainál minden fizikai és vegytani adottságra, valamint mellékkörülményre tekintettel kell lennünk. Csak bi- zonyos szabályok betartásával számíthatunk megbízható eredményre. Kö- vetkezőben pontokba foglaltan ismertetem a vizsgálatok mai állását és azon leendőket, melyeknek szem előtt tartása a további kutatásoknál fel- tétlenül szükséges : 1. Mindig tiszta anyaggal, sterilen kell dolgoznunk. Különösen a fe- lületről gyűjtött ásványokat és kőzeteket kell jól lemosnunk. 2. Személyi adottságok, készségek is szerepet játszanak. Aminő a megfigyelésben való jártasság, a színmegjelölésben való színérzék. Leg- többször ugyanannak a színnek különböző árnyalatai is igen fontosak és jellemzőek. Palace szerint: „aki e tüneményt nem látta, az nem is al- kothat magának róla meggyőző képet, precíz ideát" (9). 3. A vizsgálatoknál szereplő fizikai hatások, mint fény, hő, nedves- ség, magasrezgésszámú hullámok jelenléte, rádióaktivsugárzás, mágneses erőhatások, elektromosság: mind hatással vannak a lumineszcenciára. Ezek az energiák a természetben folyton hatnak s bizonyos kedvező körülmé- nyek között az anyagok fénylését vagy fényjelenség és szín módosulását idézhetik elő. 4. Az eddigi vizsgálati eredményekből általában az a következtelés vonható le, hogy a fluoreszcenciát kevés idegen anyag jelenléte okozza, mely vagy a kristályosodásnál reked bennük, vagy később jut oda. Vegytiszta Ca F2 nem fluoreszkál, a természetes fluorit azonban kék, vörös vagy ibolya színben reagál az uviolfény-sugérzásra. Az a vélemény alakult ki, hogy az egyes ásványok lumineszcenciája (fluoreszcencia, foszforeszencia) bizonyos, eddig talán részben ismeretlen elemek kis mennyiségétől ered, mely ásványképződésnél lekötést nyert, valaminő alakban a kristályrácsba kapcsolódott. Vannak ugyanis aktiv és befolyásolható anyagok, melyeknek rádium-, röntgen- vagy ultraibolyafény- ben történő vizsgálata alkalmával élesen jellerrző kép jelentkezik s így azok identifikálására vagy eredet megállapítására alkalmasak. A mutat- kozó fényjelenséget a lelőhelyek, korviszonyok, geokémiai képződésfelté- telek és ásványgenelikai adottságok is befolyásolják. 5. Még nyílt probléma, hogy a lumineszcencia állandó és jellemző tulajdonsága-e az anyagnak. V i g n o I o-L u t a t i volt az első, aki ezt tagadta. Későbbi vizsgálatok során egyre több szerző helyezkedett erre az álláspontra. Ma mér csaknem bizonyítottnak látszik, hogy ritka földfémek parányi mennyisége okozza uviolsugárban a fényjelenségeket. 6. Ugyanaz az ásvány néha fluoreszkál, néha nem. Tehát sajátos feltételektől és körülményektől függ a fluoreszcencia. Néha különböző ás- ványfajták (cölesztin, kalcit, gipsz) azonos fluoreszcenciaszíni árulnak el, máskor ugyanaz a fajta eltérői (hialit, aragonil, nefelin, zirkon). 7. Sok esetben ugyanazon lelőhely ásványai is eltérően viselkednek. Magyarországi ásványok fluoreszcencia-vizsgálata szűrt ibolyafényben 293 A különbség összefügg az összetétel finomabb részleteivel, néha kristály- tani iránnyal és ásványszármazéslani viszonyokkal. 8. Egyes szerzők Mn jelenlétéhez kötik a lumineszcencia feltűné- sét. Viszont mangántarlalmú ásványok (rodokrozit, ametiszt stb.) negatív eredményeket adlak. A következtetéseknél kétségtelenül nagyon óvatosnak kell lennünk. 9. Hőmérsékemelés sok esetben növeli a lumineszcencia hatásfokát 10. Újabb vizsgálatok kapcsán bebizonyull, hogy a zöld fluoritok ritka elemeket : Sm, Eu, Dy, Er, Pr, Nd és Gd-ot tartalmaznak. A színte- len fluoritokból hiányoznak e ritka elemek ; a lila színűek pedig csak ke- veset tartalmaznak. Szintétikus CaFo-nál Eu-hozzáadásával. kék, Yb-mal zöld szalagok jelentek meg. Sm vörös lumineszcenciát eredményezett. Igen kevés idegen anyag (ritka földfém) jelenléte elegendő (1 : 10.000). hogy fénylést idézzen elő. Köhler vizsgálatai szerint (27) a földfémionoknak rácsbeli elhelyezkedése is fontos szerepet játszik. 11. Régebben még tagadták, hogy opák festek is mulathatnak lu- mineszcenciát. Ma már igazolt lény, hogy vékony metszetekben opák anyagok is fénylenek (piril, kalkopirit, gaienit, magnelit, limonit, pirargirit stb). 12. Az ásványokban gyakran jelentkeznek üregek, hézagok, folyto- nossági hiányok, törések, repedések, légréteg-közbeékelődések, melyek mind más-más színben tűnhetnek fel. Gyakoriságuk esetén nagyobb ösz- szefüggö foltokban jelentkeznek s önálló színben fénylenek, ami megté- vesztő következtetésekre adhat alkalmat. 13. Szerves anyagok is okozhatnak lumineszcenciát, ami oxidációs folyamatokkal eltüntethető (szennyezett kalcitnál, baritnál tapasztalható). 14. Kősó kristályosodásánál is figyellek meg lumineszcenciát. Erő- sebb fénylést a lassúbb kristályosodásmenet mulatott, kb. 60 — 70° C hő- mérséklet mellett. Kristályosodásnál, mint a kristályrács deformációja is jelentkezik (tribolumineszcencia). 15. Szkapolitok esetében megállapítást nyert, hogy a vegyi összeté- tel és a fénylés között semmiféle összefüggés nincs. Ez újabb bizonyíték, idegen elemek szerepének döntő fontossága mellett (Köhler, Haber- I a n d t ; 28, 29). 16. Könnyen bomló ásványoknál gyakori a lumineszcencia. Urán- tartalmú ásványoknál eltérő a bomlás foka szerint: minél előrehaladot- tabb, annál erősebb (M e i x n e r, 57). 17. Köhler, Haberlandt és Leit m e i e r legújabb vizsgá- lataiban Eu-tartalmú szilikátok esetében már kvantitatív következtetésekre is jut: minél magasabb az Eu-tartalom, annál erőteljesebb a lumineszcen- cia. Sókban (kloridok, szulfátok stb.) a fénylés színe' az anionok minősége szerint is változik. * Hálás köszönetem fejezem ki ez alkalommal is Hóman Bálint v. M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úrnak, hogy támogatósával tanulmónyutamat lehetővé tenni kegyeskedett. Köszönettel adózom F. Vignolo-Lutati igazgató úrnak, aki 294 vitéz Lengyel Endre dr. mint a torinói Istituto Merceogeologico della R. Universita professzora vizs- gálataim közben útmutatásaival segítségemre volt. Köszönetét mondok Kiss Árpád szegedi professzor úrnak, hogy a Rockefeller alapból be- szerzett fluoreszcencia-berendezést rendelkezésemre bocsátani szíves volt, mellyel vizsgálataim első csoportját elvégezhettem. Hálásan köszönöm Szentpétery Zsigmond kolozsvári professzor úrnak a vizsgála- tokhoz szükséges ásvány- és kőzelanyag szíves rendelkezésre bocsátását. IRODALOV. - SCHRIFTTUM. 1. C. Wood: Das filtriertes Licht Philns. Magasin (6) 5. 257.1903. — 2. G. F. K u n z — Ch. Baskerville: Einwirkung von Rádium-. Röntgenstrahlen und ultraviolettem Licht auf Mineralien. Chem. Bews. 89. I (1904). — 3. H. Lehmann: Das Luminescenzmikroskop, seine Grundlagen und seine Anwendungen. Zeitschr. f. Mikroskopie. 30.417. 1914. — 4. E. Engelhardt: Luminescenzerscheinungen in ultraviolettem Licht. Jena, 1912. — 5. Th. L ie b i se h: Über die Fluorescenz dér Sodalith- und Willemitgruppe in ultraviolettem Licht. Sitz. Bericht K. Pr. Akad. Wiss. Berlin. 1912. 229. — 6. L. J. Spenzer: Die Fluorescenz von Willemit und einigen anderen Mineralien. Min. Magaziné 21, 388. (1927) C. 1928. 1. 895. — 7. T. W e i g e r t : Optische Melhoden dér Chemie. Leipzig, 1927. — 8. P. P r i n g s- h e i m : Fluorescenz und Phosphorescenz im Lichte dér neueren Atomtheorie. Berlin, 1928. — 9. Parlache, Ch.: Die Phosphorescenz u. Fluorescenz dér Frank- linmineralien. Americ. Mineralogist 13, 330. C. 1928. II. 1542. — 10. P. W. Danck- w o r t t : Luminescenzanalyse in filtrierten ultraviolettem Licht. Leipzig, 1929. Neuere Auflage 1934. — 11. L. J. Spenzer: Fluorescenz von Mineralien in ultraviolettem Licht. Americ. Mineralogist 14, 33. (1928). C. 1929. 1. 1557. — 12. F. Vignolo Lutati: Saggio di Meigen e luce die Wood nel controllo déllé due fasi dél carbonato di calcio. L. industria chimica No. 1. Torino, 1930. — 13. F. Vignolo Lutati: Suli impiego della luce die Wood per il riconosci- mento dei minerali. Ibidem. No. 10. Torino. 1930. — 14. F. V i g n o 1 o Lutati La Fluorescenza dei minerali alla luce di Wood. Ibidem, No. 10. Torino, 1931. — 15. M. G u y o t et G. Bernheim: Traité d'Analyses pár Les Rayons ultra- violets fiitrés. Paris, 1932. Maloine. — 16. L. R o y e r : De la Ihermoluminescenze dans les mineraux. Journ. Phys. et le Rádium (7). 8. 1932. Bull. cos. franc. Phys. No. 104.487. — 17. Franck R. van Horn: Verdrángung von Wolframit durch Scheelil mit Beobachtungen über die Fluorescenz einiger Wolfram-Mineralien. Ame- ric. Mineralogist 15. 461 (1930'. C. 1930. II. 3385. — 18. Ada Estrafallaces: Die Mineralien und die Woodsche Strahlung. Indust, chimic. 7, 1360 (1932). (.. 1933. 1. 1324. — 19. F. Mac h — P. L e d e r 1 e : Luminescenzerscheinungen bei Phosphalen. Die Phosphorsaure : 2, 623 (1932). — 20. W. W i t t e r b o r g : Die minerogenelische Bedeutung dér Luminescenzerscheinungen des Kalkspathes. Ztrbl Miner. Geol. Pál. Abl. A. 1932, 364. — 21. J. G ra n t : Unlersuchung von Mine- ralien in ultraviolettem Licht. Sands, Clays, Minerals 1, 7, (1933). C. 1933. 1. 1334. — 22. Yoshimura, Jun. : On the calhodo-luminescenze speclra oS Fluorit cal- cites, and cerlain synthelized phosphors containing samarium. Sci. Papers Inst. Phys. Chem. Research. Tokyo. 1933. 23. — 23. St. Kreulz: Über die Lumines- cenz dér Mineralien in Abhángigkeit von ihren Vorkoinmen und ihrer Generálion. Bull. Acad. Pólón, des Sci. Ser. A 1933. 213 — 225. — 24. H. Haberlandl: Fluorescenzanalyse von Mineralien. Mitt. d. Inst. f. Ra-Forsch. No. 332. Sitz. bér- Wien. Akad. Math. naturw, KI. II. A. 143. 1934. 11-13. — 25. W. D. K u s n e t- Magyarországi ásványok fluoreszcencia-vizsgálata szűrt ibolyafényben 295 zow u. Vera N. Kotler: Zűr Frage dér Krislalluminescenz von NaCI. Phys. Zs. Sowjetunion 1934. 5. 40—56. — 26. A. K ö h I e r — H. L e i t m e i e r : Die natürliche Thermoluminescenz bei Mineralien und Gesteinen. Zs. Kiist. A. 87. 1934. f46— ]80. — 27. H. H a b e r I a n d I — A Köhler: Fluorescenzerscheinungen bei Mineralien. Chemie dér Erde. 9. I 1934. — 28. H. Haberlandl: Lumi- nescenzunlersuchungen an Fluoriten und anderen Mineralien. Miit d. Zs. f. Rád. Forsch. No 350. 1934. — 29 A. K ö h I e r— II. L e i t m e i e r Fluore-cenzver- suche an nalürlichen Sulfalen. Zbl. Min. 1934. A. No. 12. 364 — 375. — 30 1 v a s c. Eiichi : Über die durch Rönlgenslrahlen erregle Luminescenz dér Mineralien. Sci Papers Inst. Phys. Chem. Research. Tokyo 26. 1935. 258—275. — 31. H. Síéin- m e t z — M. Alt: Thermoluminescenz und Chemoluminescenz Zs. Krisl. 92. 5—6 1935. — 32. W. D. Kusnelzow: Zűr Frage dér Kristalloluminescenz in System 2K0SO4 — NaoSOj. Jurnal fiz. chim. Moskau- Leningrad 6. 1935. 802 — 813. — 33. St. Kreutz: Über Luminescenz einiger Mineralien; Bull. Internál, de I Acad. Pólón, des Se. el des Lellres. A. 1936. 501—509 — D BIochinzew: Bemer- kungen zűr Phosphorescenzlheorie. Phys Zs. Sowjetunion. 10. 1936. 424 — 426. — 35 K. P r z i b r a m : Verfárbung und Lumenescenz durch Bequerellstrahlen. Zs. Phys. 102. 1936. 331 — 352. — 36. A. Schiener: Luminescierende Mineralien. Miit. Wiener Min. Geol. Ges, 110. In Min. Petr. Mitt. 47, 1936. 389 — 391. — 37. K. P r z i b r a m : Über Radio-Phololuminescenz. Acta Phys. Pólón. 1936. 377 — 380 — 38. W. L. B r o w n : Luminescence in minerals. Univ. of. Toronto Stud. Geol. ser. No. 40. Contr. lo Canad. Min. 1936—37. 156 — 157. I. — 39. L. H. Borg- s I r ö m : Die Fluorescenz finnischer Mineralien in ultraviolellem Lichl. Miit. Ins. Ra-forscung. No. 399. 1938. — 40. H. Steinmetz: Über Thermoluminescenz. Forsch. Min. 20. 1936. 58 — 62. — 41. A. Kutzelnigg: Beziehungen zwischen Luminescenzvermögen und Gitterbau. Angew. Chem. 49. 1936. 267—268. — 42. G. D e s t r i a u : Recherches experimenlales sur les aclins du champ elektrique sur les sulfures phosphorescentes. Journ. chim. phys. 34. 1937. 117—124. — 43. M. H a i t i n g e r: Fluorescenzmikroskopie. Photographie und Forschung. 1937. Hl. 2—9. — 44. H. Haberlandl: Luminescenzuntersuchungen an Fluoriten u. an anderen Mineralien. S. B. Akad. Wiss. Wien II. a. 144. 1937. 663—660. — 45. D. H. K a b a k j i a n : Dependence of luminescence on physical structure in zink- borale compounds. Phys. Rév. 2. 1937. 365 — 368. — 46. M. D e r i b é r é : Les- mineraux fluorescentes. Bull. soc. geol. de Béig. Brüssel. 61. B. 1937. 52 — 55. — 47. E. S h i b a t a : Warum leuchten die Glühkáfer? Natúr u. Kultur 34. 1937. 191 — 192. — 48. L. Royer: De la Thermoluminescence dans les mineraux. Journ. Phys. et la Rád. (7). 8. 1937. Bull. soc. franc. Phys. No. 401. 85. — 49. H. Stein- metz: Über Thermoluminescenz. Mitt. d. Wiener Min. Ges. No. 104. 1938. — 50. M. Deribéré: Les mineraux fluorescentes. Bull. soc. geol. de Béig. Bruxel. 61. B. 1937 — 38. 52 — 55. — 51. E. S. C. S m i t h : u. W. H. Parsons : Studies in. mineral fluorescence. The Amer. min. 23. 1938. 513 — 521. — 52. P. C. M u k h e r j i ; Untersuchung des diffusen Fluorescenz-spektrums von Ionén seltener Érden in Lö- sung und Krislall. Zs. Phys. 109. 1938. — 53. B. K a r I i k und K. P r z i b ra m : über die Fluorescenz dér zweiwertigen seltenen Érden. Mitt. Ins. Ra-Forschung. No. 399. 1938. — 54. Iwase-Satoyasu: The cathodo luminescence of lu- minescent calciumsilicate. papers Inst. Phys. chem. Research. Tokyo. 34. 1938. 173—181. — 55. M. Deribéré: Phenomene de thermoluminescence quelquets- marbres. Bull. Soc. franc. Min. 61. 1938. 295 — 296. — 56. M. D e r i b é r é : Sur les fluorescences a grande persistance dans le groupe des calcaires naturels. C. R. 207. 1938. 222—223. — 57. H. M e i x n e r : Fluorescenzuntersuchungen an se- 296 Kormos Tivadar dr. •cundáren Uranmineralien. Die Naturwiss. 27. 1939. 454. — .'8 H a b e r I a n d l Köhler: Uber die blaue Fluorescenz von natürlichen Silikalen in ultravioletlem Lichte u. iiber synlhelische Versuche an Silikatschmelzen mit eingebautem zwei- wertigem Europium. Die Naturw. 27. 1939. 275. — 59. H. H a b e r 1 a n d t : Lu- minescenz u. Minerogenese. Fortschr. Min. Krist. Pelr. 23. 1939. CXX1II— CXXIV. BAUXITKÉPZÖDÉS BARLANGÜREGEKBEN. Irta : Dr. Kormos Tivadar. A bauxil genezise és településének módja az utóbbi évtizedekben igen sokat foglalkoztatta az alumínium e legkeresettebb nyersanyagát ku- tató geológusokat és bányászokat. A keletkezés problémája ugyan még ma sem tekinthető minden kétséget kizáró formában megoldottnak, de an- nál több megbízható adatot szereztünk a bauxid sztratigráfiai elhelyezke- dését illetőleg. Anélkül, hogy a bauxit keletkezésével kapcsolatos genetikai kérdé- sek taglalásába bocsátkoznék, rá kell mutatnom ezúttal is arra, hogy ko- runk e misztikus érce vagy eruptív kőzetekhez kötötten, vagy pedig kar- bonátkőzelek kíséretében jelentkezik. Hozzátehetjük, hogy Európában majdnem ez a kizárólagos előfordulási mód. A méreteikben egyedülálló magyarországi bauxit-telepek (Gánt, Iszkaszentgyörgy, Halimba, stb.), to- vábbá Franciaország, Itália, Horvátország, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Albánia és Görögország bauxitjai kivétel nélkül karbonát- kőzetek (mészkő és dolomit) régi elkarsztosodott felületén, illetve vízvájta üregeiben, mélyedéseiben (dolinákban, poljékban) mutatkoznak. Bármennyire izgatják is a geológus fantáziáját a bauxitkeletke- zés még megoldatlan rejtelmei, a bányászt ezek meglehetősen hi- degen hagyják. Őt az érc minőségén, mennyiségén és fuvarozási lehető- ségén kívül főként a minél gazdaságosabb jövesztés kérdése érdekli. Ez az a kérdés, amely a bányászt is a geológia mesgyéjére tereli, mert az érc települési formájával neki is tisztában kell lennie. Dunántúli bauxittele- peink esetében az érc geológiai kora és településmódja meglehetősen egyöntetű s eltérések inkább csak a fedürélegek különféleségében észlel- hetők. Más a helyzet pl. Horvátországban, Dalmáciában és Bosznia-Her- cegovinában, ahol a bauxit legalább három, sőt esetleg négy külön- böző geológiai szintben települt. Itt az is előfordul, hogy az egyik helyen fedüként észlelt rétegcsoport más ponton anélkül, hogy hegyszerkezeti za- varokat észlelhetnénk, fekünek bizonyul. A fekümészkőnek a fedürétegeklől való megkülönböztetése bányá- szati szempontból is elsőrendű fontosságú, és pedig nem csak azér, mert a feltáró kutatások irányét a település szabatos ismerete írja elő, hanem a termelés szempontjából is. Évtizedes balkáni kutatótevékenységem során a bauxitelőfordulások Bauxilképződés barlangüregekben 297 településmódjának annyi különféle változatával ismerkedtem meg, hogy azok leírása e cikk kereteit messze túlhaladná. Egyik hercegovinai érc- telepünk azonban olyan különleges helyzetű, hogy a többiek sorából ki- kivánkozik. Ennek a rövid ismertetését adom az alábbiakban. Mostartól 18 km-re nyugat felé, a nyaranta száraz, de télidőben víz- zel borított Mostarsko Blalo északi peremén, elszórt házacskákból álló köz- ség terül el, amelyet a térkép Knezpolje névvel jelöl. A Blató szélén ve- zető országúitól ÉNY-i irányban emelkedő, mintegy 180 m magas dombon az 1920-as évek vége felé kb. másféltucat kisebb-nagyobb bauxitelőfor- dulást nyomoztunk ki. melyeknek kitűnő minőségű érce hamarosan fejtés alá is került. Az előfordulások morfológiai alakja első megítélésünk és próbafúrásaink alapján jellegzetes tölcsér- (dolina) kitöltésnek látszott. A kitermelés gyorsan haladt és már a második évben azt jelentették, hogy az ottani bauxitfészkek kimerültek. Közbevetőleg említem, hogy a bauxit feküje ezen a helyen felső- krétakori mészkő s ennek a karsztos felszínén lévő üregekbe rakódott le az érc. Amikor a termelés már annyira előrehaladt, hogy az egyes fész- kek helyén 15 — 24 méter mély üregek tátongtak, a bányászok azt a meg- figyelést tették, hogy egyik-másik cávában mészkő alatt is mutatkozik bauxit. Ezért az a nézet alakult ki, hogy a knezpoljei bauxit helyenként fedümész alá húzódik. Egyik ellenőrző szemleulam — Spalatóból Mostar felé menet — ép- pen Knezpolje mellett vezetett s ezt az alkalmat felhasználtam arra, hogy a már leművelt bauxitfészkek helyét szemügyre vegyem. A bejárást - könnyebb áttekintés végett — legfölül, az Ogradice nevű házcsoport kö- rül lévő előfordulásoknál kezdtem meg. A dombtetőn látható XII. szám- mal jelölt feltárás falán azt láttam, hogy egy kis, felszíni bauxitkibuvás le- felé kissé ferde tölcsérben folytatódik, majd újból egyenesen majdnem a külszínig felemelkedik. Kissé tovább ÉNY felé a bányafal kereszt- metszetében terra rossa-val kitöltött, újkeletű kis dolina látszik, alatta pe- dig a külszínre nem jutott bauxitfészek észlelhető. (Lásd 1. kép). — Ugyan- csak itt a dombtetőn van a XI. számmal jelölt előfordulás is, amelynek lefejtése után az üreg falának szelvényében két, egymás alatt elhelyez- kedő és majdnem párhuzamosan ÉNY felé lejtő bauxit-tér látható a kréta- mészkőben (lásd 2. kép). A fentebb vázolt két szelvény a bauxit lerakodását megelőző idő- ben kialakult elkarsztosodás kezdeti stádiumát jelzi. Szerencsés véletlen, hogy a többi leművelt bauxitfészek a folyamat további fázisait is elénk tárja. Legfontosabb ebből a szempontból a kissé lejebb látható Vl/a jel- zésű előfordulás, ahol a dinári csapásirányban, DK felé ereszkedő bauxit- lest kicsiny kibúvás után a krétamészkő közé zártan messze lenyúlik és 11 m vastagságig van feltárva. A település problémájának a megoldását itt találtam meg. Ennek az előfordulásnak a szelvényéből (lásd 3. kép) világosan kitűnik ugyanis, hogy a bányászok részéről eleinte fedünek vélt mészkő semmi egyéb, mint a krétamészkő-fekünek a bauxitot borítá mállóit része. Ennél sokkal érdekesebb azonban a Vi a számú előfordu- 298 Kormos Tivadar dr. lás szelvényében, a bauxit alatt helyet foglaló fekümész, melynek a felszínén bőséges s t a 1 a g m i t-képződés, valamint egykori apró vízesé- seket jelző cascade-ok láthatók ! Kétségtelen, hogy hajdani barlangüreg- gel van dolgunk, amelyet a bauxit utólag töltött ki ! Az eredetileg fedőnek vélt, mállott mészkőszikla-komplexus pedig semmi egyéb, mint az ősi barlang boltozata ! Ennek a nagyon érdekes feltárásnak alsó, délkeleti vé- gén otljártamkor a 4. képen látható szelvényt állapítottam meg. A hajdani barlangüreget teljesen kitöltő érctest fölött erősen mállott krétamészkőszik- lák függnek. A bauxitot felül köpenyszerűen desoxidációs szürke bauxit- kéreg veszi körül, mely az alatta lévő vörös bauxittól éles határral elválik. Egyes szürke bauxitfoltok magában a vörös ércben is (annak felső részé- ben) észlelhetők. Az 5. kép, mely Hribar bányamérnök szép felvétele, kitűnően szemlélteti az előző szelvényen látottakat, még pedig már abból az időből, amikor tanácsomra tovább hatoltak a barlangfolyosóban az azt kitöltő érc nyomában. Lenn az országút mellett (180 m-rel a tető alatt) van az I. számmal jelölt bauxitelőfordulás, mely az előbbinek közvetlen délkeleti folytatásába esik. Ennek az északnyugati falán leművelés után a 6. képen felvázolt szel- vényt láttam. A mállott barlangtető alatt előbb sárgásszürke, majd vörös bauxit települt. A barlangnak még itt sem volt vége, azonban otljártamkor a feltárás alsó részét elöntötte a karsztvíz, úgy hogy teljesen víz alatt állt. Úgy tudom, hogy később, a víz eltávolítása után, további műveléssel még számottevő mennyiségű bauxitot nyertek innen. Az említett két elő- fordulás között pedig a fejtés bebizonyította a közvetlen összefüggést s ez- által kétségtelenné vált, hogy a knezpoljei dombon többé-kevésbé össze- függő hajdani barlangrendszerrel van dolgunk, amelynek járatait, folyo- sóit és általában összes vízmosta részeit utólag bauxit töltötte ki. A 7—8. képek (ugyancsak Hribar mérnök felvételei) a XIV. számú előfordulás bauxittal kitöltött barlangüregét, a 9. kép pedig a XVI. számú fészek ki- termelése után ugyancsak egy barlangfolyosóba behajtott vágat kezdeti formáját mutatja be. A knezpoljei „bauxilos barlangok" felismerésének számottevő gya- korlati eredménye is volt, amennyiben az itt szerzett tapasztalatok nem csak itt adtak az előirányzott mennyiségnél jóval több bauxitot, hanem bányászaink azokat más helyen is érvényesítették, ahol hasonló település következtében ugyancsak mélyműveléssel mentek a barlangokban képző- dött érc nyomóba s ily módon tetemes mennyiségű kitűnő bauxitot nyertek olyan részekből, amelyek egyébként a bauxitos „cóvók" kitermelése utón érintetlenül maradtak volna. E kézzelfogható eredmény mellett azonban különös figyelmet érdemel a megismerés tudományos része is A bauxitos barlangfolyosók ilyetén szembetűnő kialakulását Hercegovinán kívül sehol sem észleltem. Hason- <óan szövevényes bauxit-érhálózatot ismerünk ugyan a Drnis mellett emel- kedő Kalun-hegyről is, azonban ott egyrészt fiatalabb (eocén alveolinós mészkőre telepedett és promina-konglomerótummal födött) bauxitról van szó, másrészt pedig a település eredeti formáját a bauxitot magába záró A Budapest környéki kiscelli agyag oligocén flórája 299 fekü-fedü rélegcsoport utólagos tektonikai deformálódása eltorzította s az anliklinális boltozattá felgyűrődött hegy két redőszárnyában majdnem fej- tetőre állított rétegek közt a bauxitfészkeket állandóan harántolja a bá- nyászat. Egyaránt jellemző azonban mind a két esetben — s ez a karszl- bauxitoknak a karszlképződéssel velejáró sajátossága, — hogy gyakorlati szempontból a még olyan jelentéktelennek látszó kibúvást sem szabod elhanyagolnunk, mert az a felszín alatt igen sokszor tetemesen kiöblösö- dik és számottevő mennyiségű ércet ad. viszont a nagyobb felületre ki- terjedő kibúvások néha pár méter után kiékelődnek anélkül, hogy emlí- tésre érdemes érclömeget szolgáltattak volna. A knezpoljei bauxit lerakodásának időpontja nagy valószínűséggel a felsőkréla és az eocén bázisához sorozott liburni emelet (Cosina-rélegek) kialakulása közé esik. A bauxitot magukba fogadó karsztos barlangüre- gek keletkezése ennél tehát feltétlenül régebbi eredetű és minden bizony- nyal a felsőkrélakori tenger regressziója utón bekövetkezett kontinentális periódus legelején ment végbe. Bizonyosra veszem, hogy nyugalmasabb időben eszközlendő további kutatások mind a hercegovinál őskarszt ki- fejlődésére, mind az ottani bauxittelepek keletkezésére még sok érdekes, uj bizonyítékot fognak szolgáltatni. A BUDAPEST KÖRNYÉKI KISCELLI AGYAG OLIGOCÉN FLÓRÁJA * Irta : Dr. Rásky Klára. (A német szöveg nagyon rövid kivonata. XIII— XXIV. táblával.) Budapest környékéről, a kiscelli agyagból, a fauna mellett igen szép szárazföldi flóra is előkerült. Az általam most feldolgozott flóra a szép- völgyi és csillaghegyi téglagyárak feltárásaiból került napvilágra. A szép- völgyi agyagrétegekből előkerült flóra aránylag gazdagabb, mint a csillag- hegyi, de a leggazdagabb — még feldolgozásra váró — flórát a Nagybátony Újlaki Téglagyár agyagrétege szolgáltatta. Szépvölgyből algák, Pinus sp. (? dub. Weber), Pinus palaeostrobus E t t h., Sequoia sternbergi G ö p p., Taxodium distichum miocenicum H e e r, Salix elongata Weber, Myrica lignitum (U n g.) S a p., Pterocarya denti- culata (Web.) Heer, Quercus furcinervis (Rossm.) Heer, Quercus neriifolia A. B r., Quercus göpperti W e b., Ulmus sp. (? prisca U n g.), Zel- kova ungeri K o v á t s, Ficus kráuseli n. sp., Persea speciosa Heer, Tau- rus primigenia U n g., Laurus princeps Heer, Laurus hungaricus n. sp., Cinnamomum scheuchzeri (Heer) F r., Cercis harmati n. sp., Dalbergia * Előadta a szerző a Magyarhoni Földtani Társulat 1942. november 4.-iki szakülésén. 300 Rásky Kiara dr. bella Heer, Cassiophillum berenices (U n g.) K r., Rhamnus descheni Web. kerüllek elő. Bizonytalan maradványok : ? Equisetum sp. rhizoma gumó, cf. Cotinus sp., cf. A cacia philippi W e y I a n d, cf. Andromeda sp. és egy meghatározhatatlan levél. • A csillaghegyi bányából előkerült fajok : Equisetum lombardicinum S a p., Pinus sp. ( taedaeformis (U n g.) H e e r), Sequoia sternbergi G ö p p., Araucaria hungarica n. sp., Sabal haeringiana U n g., cf. Myrica lignitum (U n g.) S a p., Cinnamomum scheuchzeri (Heer) F r., Cercis paruifolia Lesqu., Cercis hungarica n. sp., Cercis spokanensis K n o w I t o n, Porana sp. . Bizonytalan maradványok : ? Bambusium sp., Leguminoseae ievelei, ? Quercus sp. (?cupula) és meghatározhatatlan égmaradványok. A kiscelli agyagból előkerült növényeknek az eddig feldolgozott ele- mei csak igen kis hányadát képezik annak a rengeteg növénynek, me- lyek a Nagybátony Újlaki téglagyárból ismeretesek, ökológiai, paláokli- matológiai és paláogeográfiai következtetéseket csak akkor lehet vonni, ha az egész anyagról áttekintést nyertünk. Ha a kiscelli agyag növényeit más középoligocén flórákkal össze- hasonlítjuk, akkor a Flörsheimi és Susláne§lii flórákkal találjuk a legna- gyobb megegyezést. A kiscelli agyagba zárt növények is hasonló fosszili- zálódási folyamaton mentek keresztül, mint az előbb említett két lelőhely növény maradványai. A kiscelli agyagból előkerült növények főlömege lombos fák levele volt. Ezek a növények azonban hasonló körülmények között élhettek, mint ahogy ma közép és kelet Ázsia, vagy a monszun- vidékek és az Egyesült Államok délatlanti régióinak növényszövelkezelei élnek. A kiscelli olicogén flóra főbb vonásaiban egyezik a mai szubrtópusi- mediterrán flórával, de mégis különbözik attól összetételében. Kráusel felfogása közelíti meg az igazságot a legjobban, aki azt hangsúlyozza, hogy a harmadkori növényszövetkezeteket úgy ahogy azok a harmadkor- ban éltek, ma seholsem találjuk meg, sem Északamerikéban, sem Kelet- ázsiában, sem sehol másutt. Egy részét ennek a flórának ma itt, egy másik részét olt látjuk felbukkanni, gyakran már újabb fajokkal együtt, vagy épen egyes fajok eltűnésével, de ez a flóra sohasem lehet teljesen azonos a rég letűnt harmadkori flórával. A kiscelli középoligocén flóra tehát határozottan szubtrópikus medi- terrán karakterű, kevés mérsékeltövi és csak valamivel több trópusi jelleggel. Ami a kiscelli agyagrétegek korát illeti, a flórakulalók vizsgálataiból leszűrt eredmények semmiben sem mondanak ellent a gerinces és gerinc- telen fauna kutatók állal elért eredménynek, akik a kiscelli agyag korát a középső oligocénbe (rupelien) helyezik. (Készült a Magyar Nemzeti Múzeum őslénytárénak filopaleontológiai Osztályán.) 301 A GERECSE HEGYSÉG ÉSZAKNYUGATI RÉSZÉNEK FÖLDTANI ÉS ŐSLÉNYTANI VISZONYAI. Irta : Vigh Gusztáv. (1-2. térkép és XXV-XXV1I. táblával.) • IRODALMI ÁTTEKINTÉS. A Gerecse hegység északnyugati részéről az első és egyben igen rész- letes, pontos leírást Hofmann K. (9.) adja. Azok a megfigyelések, ame- lyeket területünk északi feléről közöl, annyira helytállóak, hogy azokon az újabb kutatások is alig változtathattak. A rögök d a c h s t e i n»m é s z k ö-vét a Lábatlan mellől előkerült Megulodus- ok alapján rhát-be sorolja s elsőnek említ Megalodus-okat az Asszonyhegyről. Elsőnek mutatja ki az alsóliász „Hierlatz" mészkövének jelenlétét a Teke-, Nagysomlyó- és Asszonyhegyen s megállapítja, hogy e rétegek már csak „aprócska denudátiói, reliktumai a dachstein-mész fölött elterült volt jurakorbeli rétegsorozatnak“. Településüket illetőleg megállapítja, hogy az „alattuk lévő dachsteinmészkővel megegyező irányban dűlnek, de arra úgy- látszik kissé diszkordánsan vannak reá helyezkedve". A Tekehegy-i „Hierlatz" mészkőből 12 fajból álló faunát közöl s en- nek alapján e rétegeket az alsóliászba helyezi. Ugyancsak kisebb faunákat sorol föl hasonló kifejlődésű rétegekből a Nagysomlyó keletdélkeleti gerin- céről s az Asszonyhegy gerincének több pontjáról. A mezozoós képződményekből az alsóliászon kívül még a „közép- neocom lábatlani homokkövet" említi meg, melyből területünkre a Gombás puszta (Xavér Ferenc major) és a Dunaszentmiklós környéki elő- fordulások esnek. A fiatal harmadkori képződmények közül a pannoniai Congeriá- s agyagot — részben id. LóczyLajo s-ra való hivatkozással — éppen csak megemlíti. A negyedkori üledékek közül pedig az Alsó-Vadács melletti édes- vízi mészkövet és löszt sorolja föl területünkről. 1906-ban S t a f f [(22.) végzett földtani megfigyeléseket a Gerecse hegységben, így ennek északnyugati részében is. Munkájában nemhogy lé- nyeges újabb adatokkal gazdagította volna a Gerecsére vonatkozó irodal- mat, hanem jórészt még ama megállapítások helyességét is kétségbevonta, amelyek nemcsak akkor, de a mai napig is megállják helyüket. Sorozatos tévedéseire és fölületes munkájára már Liffa A. (15.) is rámutat az 1907^ ben megjelent dolgozatában. Liffa (17.) az 1907. évi felvételeiről szóló jelentésében megerősíti a Hofmann által már leírottakat és néhány új adatot is szolgáltat. Ő em- líti először a Nagysomlyón lévő barlangot, valamint részletesebb felsorolást ad a neokom homokkő-előfordulásokról. 302 Vigh Gusztáv 1912-ben Koch N. (10.) érinti röviden területünket a Magyar-Közép- hegység jurafácieseit tárgyaló dolgozatában, majd Vadász E. (24.) fog- lalkozik területünk juraidőszaki rétegeinek üledékképződési viszonyaival. Utal a dachsteinmészkő parti jellegére s a liászban bekövetkezett üledék- képződési egyöntetűség megszűnésére. A triász végén és a jurában ismé- telten bekövetkezett parteltolódásokat állapít meg s kimutatja, hogy a vörös liászanyag a dachsteinmészkő praeexistált repedéseit tölti ki. Megállapítja, hogy a vörös agyagos ammoniteses mészkövek — bár igen kevé^ terrigén anyagot tartalmaznak — nem pelagikus eredésűek, hanem sziklás partok közelében keletkezett meszes-agyagos, úgynevezett „fosszilis hemipelagikus“ üledékek. A titon rétegeknek az Asszonyhegyen észlelt diszkordáns telepü- lését — helyesen — „közbeeső szárazulati időszakkal" magyarázza. A jurarétegek észlelt hézagosságát főképp a parteltolódásokra, rész- ben pedig helyenként „utólagos denudációr^" vezeti vissza. 1913. és 1914-ben Kulcsár K. (14.) és Somogyi K. (21.) foglal- koznak e területtel. Kulcsár a gerecsei középsőliász előfordulásokról számol be részletesen s területünkről a középsőliász teljes hiányát jelzi. A Hosszúvontatóról L i f f a által fölemlített s az Aegoceras jamesoni S o w. és az Aegoceras leckenbgi W r i g h t közeli rokonságába sorolt Aegoceras sp. alapján középsőliásznak vett rétegekről ugyanis kimutatta, hogy azok az alsóliászhoz tartoznak, amennyiben az említett Aegoceras sp. az alsó- liászbeli Ectocentrites petersi H a u. lakókamrája. Somogyi K. a krétakori képződmények monografikus tárgyalása során említést tesz a Nagysomlyó délkeleti és északnyugati oldalán, a Gom- bás pusztától (Xavér Ferenc major) nyugatra a 287 m-es és a 275 m-es pontoknál, a Gombáshegyen és az Asszonyhegy északi lejtőjén előforduló lábatlani homokkőről, amelyet — a keleti Gerecséből rendelke- zésre álló gazdag fauna alapján — a felső valanginien felső ré- szébe és a hauterivie n-be helyez. Az 1920. évtől kezdve Atyám jelentéseiben és dolgozataiban találunk újabb adatokat az északnyugati Gerecse területéről. Az 1921 — 24. évi je- lentésében (28.) a dachsteinmészkő mélyebb részét a norikumi, felsőbb ré- tegeit pedig a belőle gyűjtött megalodus-ok alapján ( M . tofanae Horn. var. gryphoides G ü m b. stb.) a rhátikumi emeletbe helyezi. Saját megfi- gyeléseire támaszkodva a Tekehegy-i, az irodalom alapján pedig az Asz- szonyhegy-i, Hosszúvontató-i és a Nagysomlyó-i „Hierlatz" mészkövet V a- dásszal egyezően a dachsteinmészkő praeexistált üregeibe és repedéseibe betelepültnek mondja. Az 1925 — 28. évi jelentésében (32.) az eddig ismer- teken kívül a Hosszúvontatóról, Borshegyről és Dobóhegyről említ dach- steinmészkövet, valamint megalodusokat a Kissomlyóról. A liászrétegek alatt a dachsteinmészkő közé települt vékony, márgás, ^agyagos rétegeket a fedőjükben lévő Megalodontá- k alapján a nori-rháti emeletek határrétegéül tekinti. A jura rétegsorban a Gerecse hegység keleti részével szemben fenn- álló rétegtani hiányokat részben tektonikai okokra, részint az üledékkép- ződés időleges szünetelésére, részben pedig utólagos denudációra vezeti A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonya 303 vissza. Liász transzgressziós breccsál mutat ki a Hosszú- vontató északi lejtőjéről, melynek agyagos kötő anyagában krinoidea és brachiopoda töredékek vannak. Új alsóliász előfordulásokat sorol fel a Kissomlyó tetejéről, a Borshegyről, attól északra és nyugatra, a Kerekdo- bóról és a Kőpolcról. Első ízben említi a középsőliász jelenlétét a Kissom- lyón. A Paprét árkon kívül négy helyről ír le titon képződményeket és pe- dig az Asszonyhegyről (27.), a Nagysomlyóról, a Kissomlyóról, (faunával), valamint a Borshegy és a 326 m-es pont közötti mellékgerincről (faunával). A Hosszúvontatótól keletre a Borshegy és a 326 m-es pont közti ge- rincről „Hierlatz“-típusú titon rétegeket említ cepha/opodá-kkal és Pygope- val. E rétegeket egyébként területünk szomszédságából még több helyről s gazdagabb faunával elsőnek mutatja ki. Néhány újabb neokom homokkő kibukkanást is említ a Borshegytől északra fekvő lejtőkön és a Kissomlyóhegy gerincéről. Táblázatos ré- té g t a n i beosztását adja végül a nyugati Gerecse triász- és juraidő- szaki rétegeinek az 1928-ban, a Palaeontologentag alkalmával rendezett gerecsei kirándulás vezetőjében, összefoglalva a Gerecse-Pilis és Dorog kör- nyéki liászképződményekre vonatkozó összes eddigi adatokat. RÉTEGTANI VISZONYOK. A területünk dombos térszínéből meredek lejtőkkel kiugró rögöket csaknem teljes egészében dachsteinmészkő alkotja, míg a jurakori rétegek- nek a denudációtól megkímélt foszlányai csak kisebb foltokban fordulnak elő rajtuk. Valamivel nagyobb vastagságban csak ott találjuk e képződmé- nyeket, ahol azok vetők mellett lezökkentek (Asszonyhegy, Hosszúvontató). A jurakor üledékei közül az északnyugati részen az alsó- és középsőliász, valamint az oxford és titon emelet található meg. A mezozoikum legfiata- labb képződményeit a felsővalangenien felső részébe és a hauterivien-be tartozó „lábatlani homokkő'' képviseli. Az ó-harmadkori rétegek közül a középsőeocén kövületes rétegei a közvetlen közelben lefutó Tekeres völgy- ből ismeretesek, de területünkön feltárva nem találhatók. A fiatalabb harmadkori lerakódások közül csak a pannonjai rétegeket ismerjük a Gom- bás puszta alatti mély völgyárokból fossziliák nélkül. A pleisztocén édes- vízi mészkő csak egyetlen kis folton fordul elő. Annál nagyobb a lösz fel- színi elterjedése, mely részben a mészkőrögök közötti völgyeket borítja he- lyenként magasan felhúzódva a rögök oldalára, részben pedig — főleg te- rületünk északi részén — önálló laposabb dombokat alkot. 30-1 Vigh Gusztáv FELSŐ TRIÁSZ. * (Rhátikumi emelet). Az Asszonyhegy, Tekehegy, Kis- és Nagysomlyó, Hosszúvontató, Bors- hegy, Kőpolc, Dobóhegy és Kerekdobó dachsteinmészöve a terü- let legidősebb képződménye. A mészkövet a belőle gyűjtött Megalodus- ok alapján (szerintük M. triqueter) már a hegység első felvevői is, mint Hant- ken (6.), W i n k 1 e r (34.), H o f m a n n (9.), L i f f a (16.) és S t a f f (22.) teljes egészében a rhátikumi emeletbe sorolták. Atyám a Nagygerecsén gyűj- tött Woithenia escheri és a Megalodus- ok (M. böckhi, lóczyi [— seccoi] stb.) alapján a mészkő nagyobb részét a norikumi emetetbe, a felső, kisebb részét pedig a rhátikumi emeletbe sorolta. A két emelet határréte- géül a Gerecse hegység legtöbb rögének dachsteinmészkövében észlelhető mészlemezes, zöldesszürke, agyagos betelepüléseket vette. E beosztás a Gerecse északnyugati rögeit felépítő dachsteinmészkö- vekre is áll. Az agyagos közbetelepülést csaknem minden rögben — ahol feltárás van — megtalálhatjuk, azaz e rögök mészköve is részben a nori- kumi-,‘részben pedig a rhátikumi emeletbe tartozik. A dachsteinmészkő, mint a Gerecse többi részében, úgy itt is igen egyhangú kifejlődésű, kisebb-nagyobb eltérések azonban mégis tapasztalha- tók az egyes rögökben. A mészkő általában tömött, érdesen törő, színe a világosszürkétől a barnás árnyalaton keresztül a sötétes szürkéig változik. Többnyire jól rétegzett, vastag padokban fordul elő, kivéve a barlangokat tartalmazó 8 — 10 méteres, rétegezetlen mészkőösszletet. A dachsteinmészkő- csoport felső részének egyes padjaiban igen sok Megalodus- 1 és Parame- galodus-l találunk, amelyek e rétegösszletet a rhátikumi emeletbe utalják. A mélyebb rétegekből nincsen fossziliánk. Az Asszonyhegy dachsteinmészkövét a nyugati és a keleti oldalon egy-egy kisebb kőfejtő tárja fel. Itt a dachsteinmészkő vastagpados (0*80 — 10 m), világosszürke, rosszul rétegzett. Mindkét helyen közbelelepül a zöl- desszürke, mészpikkelyes, márgás agyag, melyet a réteglapon történt moz- gások el is fentek, kihengereltek. Amegalodontás pad fekvőjében a dachsteinmészkő közé te- lepült agyagos-palás rétegek a Szentgál-környéki rhátikumi márgás rétegek- kel állíthatók párhuzamba és bennük az Északi Alpesek rhátikumi kifejlő- désénél megkülönböztetett átmeneti öv aequivalensét tételezhetjük fel. A nyugati kőfejtőben, a dachsteinmészkőpadok közé vékonylemezes, kissé rózsaszínű, finoman rétegzett, tömör dolomitrétegek iktatódnak be több- ször megismétlődve, mint azt Atyám a Gerecse hegység más pontjairól, többek között a Nagypisznicehegyről is leírta. A mészkő legfelső, közvet- lenül a liászmészkő alatt települő rétegei vörösen erezettek, amennyiben a karsztos repedéseket a transzgredáló liászanyag tölti ki. Ezt a jelenséget, mely a triászvégi rövid ideig tartó szárazra kerülés alatt beállott karszto- sodással függ össze, Atyám a Gerecse hegység keleti részének rögeiből is leírta már. (28. p. 63.). A dachsteinmészkő az Asszonyhegy legkülönbözőbb részein s a két A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 305 kőfejtőben is Hydvozoá-kra és Gyroporellá- kra emlékeztető nyomokat tar- talmaz. A magassági pont közelében — attól északkeletre és délnyugatra — töredékes Megalodus- okát gyűjtöttem. A mészkő rétegeinek dőlése az Asszonyhegy különböző részein meg- lehetősen változó, amennyiben a rögöt átjáró törések miatt ezek eredeti helyzetükből kisebb-nagyobb mértékben kimozdultak. A keleti kőfejtőben 25l) felé 22°-kal, a fölötte lévő gerincen 30" felé 22"-kal, a kis gerincnyakon áthaladó észak-déli vetőtől nyugatra 25° felé 25"-kal, kissé tovább nyugat- nak 30" felé 25 — 30"-kal dűlnek a mészkőpadok. A tetőn 45° felé 1 0 '-kai, az északkeleti lejtőn az út alatt kiálló szik- lákban 60° felé 30", a nyugati oldal kőfejtőjében 45" felé 25"-os rétegdülé- seket figyelhettem meg. Kissé eltérő viszonyokat találunk a Nagysomlyóhegyen. A keletdélke- leti gerincen világosszürke dachsteinmészkövek vannak, de helyenként — különösen a liászrétegek fekvőjében — megtaláljuk a kissé barnás árnya- latú, feketepettyes mészkövet is, melyet Atyám a Gerecse hegység több más pontjáról is említ. A keletdélkeleti gerinc felső végén, a legfelső liászelőfor- dulástól kissé északra, ott, ahol az északi meredek lejtő kezdődik, a liász fekvőjében lévő világosszürke, simán törő dachsteinmészkőpadból Megalo- dus cfr. gümbeli S t o p p. és Megalodus cfr. damesi H ö r n.-t gyűjtöttem. A megalodus-ok kioldott héja helyét itt ugyanúgy vörös jura anyag töli ki, mint azt Atyám a pockői, kecskekői és vöröshídi előfordulásokról leírja. (62.) A Nagysomlyóhegy északi oldala meredek, sziklapados, sokkal egye- netlenebb, mint a keleti vagy déli oldal. Az egyes sziklapadok hossz- és harántvetők által többszörösen elvetődtek. Már a Nagysomlyó nyugati vé- gén, a Dunaszentmiklós — Gombás pusztai út fölött megjelenik az a 8 — 10 méter vastag, rétegezetlen szint, melyben a nagysomlyói barlangok vannak. Általában a Gerecse hegység területén csak ott találunk barlangokat, ahol ez a rétegezetlen vastag mészkőszint megvan. A törések — melyek részint vetők, részint csak egyszerű diaklázisok — általában 95° — 275° csapásúak, csaknem függőlegesek (80 — 85°). A somlyói barlangcsoport a hegy keleti végén lévő, nagyjából EEK — DDNy-i irányban lefutó nyiladéktól nyugatra van az alsó sziklacsoportban. Részletes leírását Atyám az 1931-ben közölt cikkében (31.) adta, így e helyen nem foglalkozom részletesen e barlan- gokkal. A Kissomlyóhegyen csak kisebb foltokban találjuk meg a dachstein- mészkövet. Egyik kibúvása az ÉNy — DK-i irányban haladó nyiladéktól északra lévő kataszteri kő körül van. Nyugat felé vető mentén ér véget. A dachsteinmészkő itt világos, kissé barnásszürke, kalcitpettyes, vastagpados. A másik kibúvás délnyugatra, a liászrétegek fekvőjében a völgy al- ján van, ahol a dachsteinmészkő kis völgyszorost alkot s rétegei észak felé 15"-kal dűlnek. Elég változatos a felsőtriász kifejlődése a Tekehegyen. A meredek ke- leti oldalon világos, kissé barnásszürke, vastagpados dachsteinmészkő van. szálban 65° felé 18" dűléssel. Valamivel följebb vékony, lemezes, fosszilia- mentes, igen finomszemcsés dolomit közbetelepülés észlelhető. Ugyanilyen 306 Vigh Gusztáv közbetelepüléseket találunk a Bagoly-völgy mindkét oldali kőfejtőjében is. A dolomit felett sötétsárgás, vöröses, márgás kalcitpettyes mészkő van, mely- hez hasonlót a Tekehegy egyéb pontjain is találunk. A tető nyugati végén a klosterneuburgi uradalom határa közelében embrionális feagy/óhéj-keresztmetszeteket és a Textularidae családba tartozó foraminiferá- kát tartalmazó dachsteinmészkő van. A határdombnál pedig apró feketefoltos, kalcitpettyes mészkő padja dűl 55° felé 3(T-kal. Vékony csiszolatában igen gazdag mikrofauna látható, közte ugyancsak a Textula- ridae családba tartozó foraminiferá- k és ezenkívül valószínűleg Ostracoda héjmetszetek. A Tekehegy nyugati végének északi oldalán — a megyehatártól kö- rülbelül 50 méterre délnyugatra — egy nagyobb sziklafal alatt egy zsom- boly nyílik. Nyitott előcsarnoka van, mely 95° — 275° csapású törés men- tén alakult ki. Ebből 245° irányban lefelé egy kürtővel hosszabb nyílás ve- zet. Fönt a tető szélén Globigeriná-kat tartalmazó világos szürkésbarna dachsteinmészkő van szálban. A Hosszúvontató egész alaptömegét dachsteinmészkő alkotja, mely gyenge feltárásai miatt sokkal egyhangúbb kifejlődésűnek látszik, mint a Tekehegyen. A tető nyugati szélén a nyiladéknál világosszürke Gyroporella és Hydrozoa- nyomos dachsteinmészkő van szálban, melyben az apró, vé- kony Brachiopoda (Rhynchonella ?) héjtöredékek mellett néhány Megalodus töredék is volt. A rög északi oldalán hatalmas vető szegélyezi a dachsteinmészkövet. Ez a vető továbbhúzódik a Borshegy északi oldalára is. A Kőpolc tetején szintén világosszürke dachsteinmészkövet találunk, melynek felső része vörösen erezett. Egyes tömbök erősen breccsásak és sötétebb szürke mészkőzárványokat tartalmaznak. A tető északi végén lévő kis liász előfordulástól kissé északkeletre — valószínűleg vető mentén le- zökkent — vörös, krinoideás mészkőeres dachsteinmészkő van szálban 45° felé 15°-kal. Ettől nyugatra a mészkő dűlése 60’’ felé 15°. A Borshegy dachsteinmészköve vastagpados, jól rétegzett, világos- szürkétől a sötétebb szürkébe hajló. Az északi oldalon a világosszürke dachsteinmészkő 75° felé 20°-al, míg kissé délebbre a 389-es barométeres pontnál 52° felé 1 5 ’-al hajlik. A déli oldal meredek lejtőjét 105° — 285° csa- pású, délnek hajló vető alakította ki. Itt a kiálló vastag rétegfejek 45° felé 30(l-al, illetve 65° felé 26°-al hajlanak. A 380 m-es kúpot délnyugatról egy ÉNy — DK-i csapású vető választja el a Borshegy főtömegétől. A magassági ponttól nyugatra Gyroporella- nyomos a mészkő. A déli oldal meredek szik- lafalában a mészkőrétegek átlagos dűlése 45° felé 35°. A Dobóhegy hatalmas triász tömege észak felé a Hosszúvontató, északnyugat felé a Kőpolc, északkelet felé pedig a Kerekdobó, illetőleg a Borshegy dachsteinmészkő tömegéhez csatlakozik. A mészkő kifejlődése teljesen azonos a Hosszúvontató mészkövével. A Dobóhegy meredek lej- tőin a mészkő rétegei 10 — 15°-al északkeletnek hajlanak. A Geiecse hegység északnyugati részének töldlani és őslénytani viszonyai 307 JURA. Területünkön, azaz a Gerecse hegység északnyugati részén — mini az már a korábbi irodalom adataiból is kiolvasható — a juraképződmé- nyek a hegység felépítését illetőleg igen alárendelt szerepet játszanak. Míg a keleti részeken, különösen a Tölgyhát-i kőfejtőben az alsóliász mélyebb szintjeitől az alsótitonig megszakításnélküli, folytonos üledéksort említ Atyám (28.), addig az északnyugati részeken a liász transzgresszió csak a közepén indul meg s a középsőliász képződményei után az oxfordig, il- letve alsótitonig ismét nem találunk üledékeket. A területünkön helyenként előforduló alsótithon rétegek — miként azt az Asszonyhegy-i előfordulás- sal kapcsolatban már Vadász (24.) és a többiekre vonatkozólag Atyám (32.) megállapította — diszkordánsan települnek az idősebb képződményekre. Ez az üledékhiány részint az üledékképződésben beállott szünetre, részint pedig utólagos denudációra vezethető vissza. Alsóliász. Területünkön az alsóliász két fáciesének jelenlétét állapíthattam meg. 1. Világos testszí n-ű, vagy sötétvörös, jól rétegzett tömött mészkő, töb b-k e v e s e b b Brachiopoclá-v a 1 és e g y-k é t kistermetű Ammonites-s z e 1. 2. Világos szürkésfehér „Hierlatz" mészkő, igen sok Brachiopodá-v a 1, helyenként töb b-k evesebb apró Am- moniles-s z e 1 és Crinoidea nyéltaggal. E mészkőben helyenként vi- lágos testszínű, vagy sötét lilásvörös Crinoidea nyéltagokból álló breccsa- fészkek, lencsés közbetelepülések vannak. Területünk alsóliász képződményeiről az első kimerítő és mai napig úgyszólván változatlanul helytálló leírást Hofmann K. (9. 180.) adja. Már ő megállapította a rétegek jelenlétét a Tekehegyen, az Asszonyhegyen és a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén. A mélyebb rétegek világos test- színű, vagy sötétvörös, tömött mészkőfáciesben fejlődtek ki. Sajnos, a leg- részletesebb gyűjtések ellenére is csak meglehetősen kevés fosszilia került elő belőlük, ezek azonban mégis elegendők voltak ahoz, hogy segítségük- kel rétegeink pontos rétegtan i helyét megállapíthassuk. Már Hofmann K. említi (9.), hogy az Asszonyhegy déli oldalán majdnem az egész hegyen keresztülfutó — 105° — 285° csapású vető men- tén nagyobb vastagságú liász mészkőösszlet vetődött a dachsteinmészkő mellé. A mészkő itt alul vastagabbpados, világos testszínű, helyenként — főleg a tetőn és a nyugati oldalon — barnásszürke árnyalatú. Fölötte vékonyabbpados, sötétebb húspiros mészkövek települnek, melyek azonban leginkább csak a déli oldalon lévő felhagyott kőfejtőben vannak feltárva. Valószínűleg ez utóbbi rétegekből említi Hofmann K. (9. 181.) a Rhyn- chonella sp. (a Rh. glycina G e m.-val rokon), Terebratula erbaensis S u e s s, Phylloceras cylindricum S o w.-t, valamint két tágas köldökű Phylloceras-[ m A világos testszínű és barnásszürke mészkőből az Asszonyhegy kü- 308 Vigli Gusztáv lönböző pontjáról a következő faunát gyűjtöttem : Waldheimia mutabilis (átm. a W. stapia 0 p p.-hez) Glossothyris aspasia M g h. var. (azonos a nagysomlyó-i változattal), Glossothyris aspasia M gh. var. comparabile C a n., Glossothyris nimbata 0 p p., Rhynchonella cf. zitteli Gém. (átm. a var. multi- costata V i g hhez.), Rhynchonella cf. laevicosta S t u r, Rhynchonella paoli C a n., Rhynchonella lubrica U h 1., Spiriferina alpina Op-p., Spiriferina angulata 0 p p., Phylloceras s p., Lytoceras s p. (a L. articulatum S o w. alakköréből.) A háromszögelési ponttól északnyugatra egy különálló folton ugyan- ebben a fáciesben kifejlődött alsóliászkori mészkövek települnek. Innen: Rhynchonella calcicosta Q u., Rhynchonella plicatissima Q u., Rhynchonella cartieri 0 p p., Spiriferina alpina 0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Phyllo- ceras s p. került elő. E kis fauna össszképe általában középsőliász-jellegű. egyedül a Rh. cartieri 0 p p. a jellemző alsóliászbeli alak. Tekintettel azon- ban arra, hogy az általam eddig ismert irodalom a Rh. cartieri-i csak az alsóliászból említi, így rétegeinket — némi fönntartással — egyelőre az alsóliász legfelsőbb részébe helyezem. Hasonló fáciesben kifejlődött világos testszínű és főleg sötétvörös, tömött mészköveket találunk a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén, a tér- képvázlaton I. és V.-vel jelzett pontokon. A legalsó előfordulásból (1.), hol kis kutató fejtés van, Hofmann K. (9. 180.) Rhynchonella securiformis H o f m.-t, Terebratula aspasia Mgh. var. minor Z i t t.-t és tömegesen elő- forduló Pecten hehli d'O r b.-t említ. Meg kell jegyeznem, hogy az itt elő- forduló Rh. securiformis H o f m. (non R o t h p 1.) a Rh. hagaviensis Bősé- vel azonos. S t a f f (22.) éppen e három faj alapján vonta kétségbe azt, hogy e rétegek az alsóliászba tartoznak. Azonban az újabb gyűjtésekből kiderült, jiogy e fajok a Gerecse hegységben sokkal nagyobb mennyiségben fordul- nak elő olyan ammoni/esefe-kel együtt, mint pl. az Arietites hierlatzicus H a u., Ectocentrites petersi H a u. műt. italicus M g h. és Oxynoticeras oxy- notum Q u., amelyek kizárólag az alsóliászra jellemzők. A kis kutató fejtésből és környékéről a világos testszínű és vérvörös mészkövekből a következő alakokat gyűjtöttem : Terebratula punctata S o w., Waldheimia andleri 0 p p. (?), Waldheimia choffati Haas, Waldheimia mutabilis 0 p d. (átm. a Z. perforata P i e t I e-hez.), Rhynchonella greppini 0 p p. var. rimata G e y., Rhynchonella plicatissima Q u., Rhynchonella cartieri 0 p p., Rhynchonella cf. palmata 0 p p. (Uh I.) juv., Spiriferina alpina 0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Spiriferina rostrata S c h 1., Geyeroceras cylindricum S o w. Ez a fauna kétségtelenné teszi azt, hogy a nagysomlyói rétegek az alsóliászba tartoznak. Az előbbihez hasonló kifej Iődésű, vékonypados, alul világos testszinű, fölötte sötétvörös mészkövek találhatók a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincé- nek a tetején, a V. -el jelzett előfordulásban: Terebratula cf. punctata Sow., Wahtheimia apenninica Z i t I., Zeilleria wahneri G e m., Rhynchonella pli- catissima 0 u., Rhynchonella fraasi 0 p p., (átm. a Rh. cartieri 0 p p.-hez), Rhynchonella cartieri Opp., Rhynchonella cartieri 0 p p. var. rimata G e y._ A Gerecse hegység északnyugati részének fölvinni és őslényinni viszonyai 309 Rhynchonella fascicostata U h I. (juv.), Spiriferina alpina 0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Spiriferina sp. (kisteknő az angulata-obtusa alakkörből), Arietites cf. coregonensis Sow., Schlotheimia trapezoidalis S o w. fajokkal. A Kissomlyó északnyugati oldalán a kataszteri kő mellett a sötét- vörös mészkőből : Terebratula punctata S o w., Terebratula punctata Sow. (átm. a var. andleri- hez), Waldheimia alpina Gey., Waldheimia mutabilis 0 p p. (átm. a W. cornu/n-hoz), Rhynchonella fascicostata U h I., Rhacophylli- tes cf. diopsis Gém., Geyeroceras cylindricum Sow. fajok kerüllek elő. Ugyancsak a Kissomlyón, az FNy-DK-i csapású nyiladéktól délre előforduló világos lestszínű mészkőből (a M. kir. Földtani Intézet gyűjtemé- nyében lévő anyagból) : Terebratula sp., Waldheimia cf. mutabilis 0 p p. (juv.), Rhynchonella fraasi 0 p p. (juv.), Spiriferina alpina 0 p p., Spiriferina obtusa 0 p p., Atractites sp., míg a felette lévő sötétvörös mészkőből egy töredékes Analytoceras sp. (az Analty. articulatum Sow. alakkörből) ke- rült elő. A Hosszúvontató északi oldalán az ÉNy — DK-i csapású nyiladék nyu- gati vége felé ugyanilyen sötétvörös mészkőből Atyám gyűjtött már régebben faunát, melyből eddig a következő alakokat határozhattam meg : Wald- heimia cf. Apenninica Z i t t., Rhynchonella variábilis S c h I., Rhynchonella plicatissima Q u., Rhynchonella polypticha 0 p p., Rhynchonella cartieri 0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Arietites sp. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy az Asszonyhegyről, de különösen a Nagy- és Kissomlyóról, valamint a Hosszúvontatóról felemlí- tett alsóliász mészkövek kőzettani és faunisztikai szempontból teljesen azo- nos kifejlődésűek. Mind a hat előfordulásban alul világos testszínű, vagy barnás árnyalatú, fölötte sötét barnásvörös mészkőpadok vannak. Az alsó, világos rétegekből csak az Asszönyhegyen és a Kissomlyó délnyugati ré- szén gyüjthettem. míg a többi előfordulásban inkább csak a sötétvörös mészkövek szolgáltattak valamirevaló faunát. A fajok is majdnem tel- jesen azonosak a felsorolt hat lelőhelyen. A fauna összképe alapján a sötétvörös mészköveket a liász A legfelső részébe, az Oxynoticeras oxyno- tum szint tetejébe, vagy méginkább az Oph. raricostatum szintbe sorolhat- juk. Ezek szerint az alatta lévő világos testszínű mészkövek az 0. oxyno- tum szintet képviselnék, bár ez utóbbit faunisztikai alapon egyelőre még nem tudom kellőképpen bizonyítani, mert e mészkövekből kevés fosszilia került elő. Területünk déli részén csak kis foszlányokban — néhol vető men- tén — találjuk meg az alsóliász képződményeket. Leginkább az előbb tár- gyalt világos testszínű és sötétvörös, jól rétegzett, tömött mészkövek fordul- nak elő itt is, igen kevés fossziliávak A Kőpolc északi végén vető mellett lezökkenve, kissé délebbre a lapos tetőn kis denudációs foszlányban, a Dobóhegy Szászvölgy felé eső lejtőjének alján, a Borshegytől északnyugatra lévő kis közti gerincen a dachsteinmészkő mellé vetve, a Borshegy északi oldalán és a keleti nyúlványán kis folton, végül a Szászvég Malomvölgy felé eső meredek lejtője alján találtam meg kibukkanásaikat. Az alsóliász másik kifejlődése az úgynevezett „H i e r 1 a t z“ f á c i e s. 310 Vigh Gusztáv Sajnos, ez a fossziliákban (különösen Brachipodá- kban) igen gazdag fácies ma már csak a dachsteinmészkő praeformált üregeinek és repedéseinek kitöltéseként s néhol mint denudációs foszlány fordul elő, igy nagyobb kiterjedésben sehol sem található. Legtípusosabb előfordulása a Tekehegyen van, ahonnan H o f m a n n K. említi először. A tető keleti végén alig pár négyzetméteres darabon egé- szen világos, kissé szürkésfehér mészkövet találunk, melyben egy-két, kö- zelebbről meg nem halározható Gasteropoda kőbélen, apró Pecten-e n és Ammoniíes-e n kívül kizárólag Brachiopodá-k fordulnak elő igen nagy- tömegben. E kis helyről körülbelül 65—70.000 Brachiopodá t gyűjtöttem, melyek közül egyelőre a következő fajokat sorolom föl : Terebratula punc- tata S o w., Terebratula juvavica G e y. (juv.), *Waldheimia (?) bakonica B ö c k h, Waldheimia (?) bakonica var. complanata B ö c k h, Waldheimia alpina Gey., Waldheimia venusta U h 1., Waldheimia stapia 0 p p., *Wald- heimia mutabilis 0 p p., Waldheimia choffati Haas, Waldheimia batilla G e y„ *Glossothyris aspasia Mgh. var. minor Z i 1 1„ Zeilleria perforata P i e 1 1 e, Rhynchonella variábilis S c h 1., Rhynchonella alberti 0 p p. (juv.), Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var., Rhynchonella plicatis- sima Q u., Rhynchonella cf. alfredi N e u m., Rhynchonella cf. peristera U h I., Rhynchonella cf. paronai Haas, Rhynchonella cf. polyptycha 0 p p., *Rhynchonella pseudopolyptycha B ö c k h, Rhynchonella latifrons S t u r, Rhynchonella fraasi 0 p p., (juv.), *Rhynchonella cartieri 0 p p., Spiriferina alpina 0 p p., *Spiiiferina cf. brevirostris 0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Paradasyceras Stella S o w., Cidaris sp. A magassági pont körüli tisztáson heverő tömbök kevés Brachiopodá-t, ellenben annál több apró, alig 1 — 2 cm nagyságú Ammonites- 1 tartalmaz- nak. Ebből eddig a következő faunát határozhattam meg : Waldheimia apenninica Z i 1 1. (juv.), Glossothyris aspasia Mgh. var. cotnparabile C a n., Glossothyris aspasia M g h. var. dilatata C a n., Glossothyris (?) beyrichi 0 p p., Rhynchonella fascicostata U h 1., Rhynchonella retrocurvata n. sp., Rhyt\chonella giuppa de G reg., Rhynchonella giuppa de G r e g. var. chica de Greg., Spirifeiina alpina Opp., Spiriferina obtusa 0 p p. (juv.), Paradasyceras Stella Sow., Rhacophyllites sp. (a R. libertus Gém. alak- köréből), Rhacophyllites diupsis G e m., Rhacophyllites lunensis d i S t e f. var. incerta F u c., Phylloceras lunense M g h„ Phylloceras bernardii C a n., Phylloceras meneghinii G e m., Phylloceras lipoldi H a u. var. wáhneri G e m., Phylloceras cf. alontinum Gém., Partschiceras cf. p artschi S t u r, Proclivi- ceras proclive R o s. var., Lytoceras sp., Oxynoticeras oxynotum Q u., Microderocera s bispinatum Gey. var. (?), Deroceras cf. armatum S o w., Coeloceras cf. subpettos G e m., Arietites sp., Angulaticeras sp. (aff. A. an- gustisulcata G e y.), Ectocentrites sp., Psiloceras sp. (n. sp.), Atractites sp., *Discohelix orbis R s s., Crinoidea nyéltagok. A tekehegy imént fölsorolt liász előfordulásainál ugyanazokat a tele- pülési viszonyokat találjuk, mint aminőkel Geyer (76.) a „Hierlatz* -i elő- fordulásokról írt le. Az üledék üregekbe, repedésekbe rakódik, tehát az egykori tengerfenék igen tagolt volt. Az egyes üregek, repedések igen kis A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 311 kiterjedésű, viszonylag zárt életteret alkottak, melyen belül természetesen más és más faunatársaság alakulhatott ki. Tekintettel arra, hogy a Brachio- podd-k és Crinoideá-k fenékhez rögzített alakok, a fajok és változataik horizontális elterjedése igen szűkreszabotl. Így lehetséges az, hogy míg az első gyűjtő-helyen csaknem kizárólag Brachiopodá- k fordulnak elő, addig a másikon viszont faj- és egyedszám tekintetében az Ammonites-e k vannak többségűén s a Brachiopodá-knak — főleg egyedszám tekintetében — igen alárendelt a szerepe. A Spiriferina alpina 0 p p. kivételével nem találunk olyan Brachiopodá-t, mely mindkét lelőhelyen előfordulna. Összehasonlítva a kél lelőhelyen előforduló fajokat az előbbiekben tárgyalt világos, vagy sötétvörös, tömött mészkőfácies alakjaival, azonnal észrevehető a nyílt, sima tengerfenéken és az erősen szaggatott, zárt élettereket nyújtó fenéken ki- alakult fajok közötti különbség. Különösen érzékenynek bizonyullak a Rhynchonellá- k (Rh. variábilis, plicatissima, polypticha, fraasi és cartieri), míg a Spiriferind-k változatlanok maradtak. A csillaggal jelölt fajokat már Hofmann K. is említi e helyről. Ezek elemezgetése alapján cáfolta meg S t a f f- (22.) rétegeink alsóliász korát s helyezte azokat a középsőliászba. A föntebb fölsorolt faunában csupán a Brachiopodá-k között 19 olyan fajt találunk (51 %), melyek minden kétséget kizáróan csak az alsóliászban fordulnak elő. Az Ammonites-e k között is megvannak a jellemző alsóliász alakok (pl. Oxy- noticeras oxynotum Q u.). S t a f f-nak ama kijelentéséhez, mely szerint „a H o f m a n n-tól felsorolt rhynchonellá- knak sincsen bizonyító erejük", a következőket jegyezhetjük meg. S t a f f elsősorban a Rh. cartieri 0 p p.-l emeli ki, mely több rhátikumi és középsőliászbeli alakkal való rokonsága miatt „vezérkövületül bizonyára nem alkalmazható". Az őslénytani fejezet- ben részletesebben tárgyalom a Rh. cartieri és lorioli közötti összefüggést. Itt a lorioli- 1 egyelőre feltételesen a cartieri alakkörébe osztottam be, mint az alakkör legszélső tagját. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szélső tag ne nyúlhatnék át a liász Y aljára is, különösen akkor, amikor Haas a lorioli- 1 nem a szorosan vett mediterrán provinciából írta le. Az pedig már régebbről ismeretes, hogy — valószínűleg a dél felől történt faunavándorlás következtében — a mediterrán provincia alsóliászában előforduló alakok, vagy azok közeli rokonai a középeurópai provinciában a legtöbb esetben csak a középsőliász alján jelennek meg. így tehát a Rh. cartieri és az alak- körébe sorolt lorioli a mediterrán provinciában Staff ellen- kező nézete ellenére is alsóliász alak maradhat. Hasonló az eset a Rh. pseudopolyptycha B ö c k h-el is, mely Staff sze- rint „lokális magyar alak lévén, élesebb kor-meghatározásra szintén alkal- matlan". Tekintettel arra, hogy a Rh. pseudypolyptycha nemcsak a Bakony- ban, hanem a Gerecsében és a Pilisben is, tehát a Dunántúli Középhegység három távoli ellentétes pontján is előfordul ugyanabban, sőt csak abban * szintben, így joggal vehetjük e fajt is jellemző alsóli- ász alaknak. Az előbb említett „Hierlatz“-mészkő előfordulások környékén apró, de közelebbről meg nem határozható Posidonomyá- 1 tartalmazó heverő mészkő darabokat találunk. 312 Vigh Gusztáv A „Hierlatz‘‘-rétegek másik, igen szép és jellegzetes előfordulása a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén található. A térszínileg legalacsonyabban fekvő (I.) liászfolton — melyet mint föntebb már említettem, tulnyomórész- ben világos testszínű és sötét barnásvörös, tömött mészkövek alkotnak’ — helyenként kisebb-nagyobb, erősen crinoideás-brachiopodás-törpe ammoni- teses „Heirlatz“-mészkő lencsék vannak.1 Az egyik kis lencsés előfordulás mészkövéből, mely közvetlenül a felső kis kutató fejtés mellett van, a következő alakokat gyűjtöttem : Wald- heimia engelhardti 0 p p., Waldheitnia cf. apenninica Z i t t., Glossothyris aspasia M g h. var., Glossothyris nimbata 0 p p., Rhynchonella forticostata B ö c k h var. minor n. var., Geyeroceras cylindricum S o w. (juv.), Psiloce- ras sp. (n. sp.), Wáhneroceras sp. (n. sp.), Cymbites globosus Z i e t.. Be- lemnites sp., Discohelix orbis R s s., Cidaris sp. Ettől néhány méterrel keletre egy másik kis lencsében túlnyomórészt törpe Anunonites-ek találhatók s alig egy-két Brachiopoda. Innen a követ- kező fajokat határozhattam meg : Waldheiinia alpina G e y., Glossothyris aspasia M g h. var. minor Z i 1 1„ Rhacophyllites sp. (a R. diopsis Gém. alakköréből), Paradasyceras Stella Sow„ Phylloceras sp., Lytoceras sp., Arietites hierlatzicus v. H a u., Arietites sp., Coeloceras sp. (a Coel. sellae Gém. csoportból), Acanthopleuroceras (?) sp. A térképvázlaton II. -vei jelzett előfordulásban a Tekehegy-ihez igen hasonló, kissé szürkésfehér mészkőből csodálatosan kistermetű Brachiopo- da-kat és néhány Ammonites fajt sikerült gyüjtenem. Igen érdekes s az iro- dalomban egyedülálló olyan Glossothyris aspasia került elő, mely részint igen kistermeiénél, részint pedig az alsóliászban szokatlan gyakoriságánál fogva vonja magára a figyelmet. Ezeket az alakokat, mint új változatot, részletesebben tárgyalom az őslénytani fejezetben. Az innen kikerült fajok a következők : W aldheimia engelhardti 0 p p., Glossothyris aspasia Mgh. var. (n. var.), Rhynchonella paoli C a n., Rhychonella laevicosta S t u r, Rhynchonellina sp., Spiriferina cf. rostrata S c h 1. (juv.), Analytoceras sp. (aff. An. articulatum S o w.), Ectocenrites petersi Hau. műt. italicus M g h., Atractites sp. Az előbbi két előfordulás fölött, a gerincnél kissé magasabb pontján fekvő III. liászelőfordulás típusos repedéskitöltés. A mészkő sö- tétbarnás, foltos s több-kevesebb crinoidea nyéltagot tartalmaz. A Brachio- podá-k között megtalálható ugyanaz a faj, amelyet a Tekehegy-i ammoni- tes-es fészekből előkerült Brachiopodá-k közül Rhynchonella relrocurvata n. sp. néven különítettem el. E kis repedéskitöltésből a következő faunát gyűjtöttem : Waldheimia alpina G e y., Glossothyris aspasia Mgh. var. dilatak i C a n., Glossothyris nimbata 0 p p., Rhynchonella retrocurvata n. sp., Rhynchonella uhligi Haas, Deroceras armatum S o w. (juv.), Amphi- ceras propinquum G e m„ Coeloceras sellae Gém. var. depressa R s s. A faunatársaság alapján e kis hasadékkitöltés a liász /?-nál fiatalabb- nak látszik (liász y). Mindaddig azonban, amíg gazdagabb faunát nem si- 1 Az egyes Foszlányok, lencsék, repedések faunáját külö-külön adom, hogy a viszonylag zári életterek s így az elszigetelt faunatársaségok sajátos összetétele annál szembetűnőbb legyen. A GERECSEHEGYSÉG ÉSZAKNYUGATI RÉSZÉNEK FÖLDTANI TÉRKÉPE Fölvette: VIGH GUSZTÁV GEOLOGISCHE KARTE DES NORDWESTLICHEN GERECSEGEBIRGES Aufgenommen von: GUSZTÁV VIGH 1942-43 Méret : — MaBstab : t : 25.000 M. KIR. HONVÉD TÉRKÉPÉSZETI INTÉZETNI 3/9N3.F JELMAGYARÁZAT: 1 Ártéri üledék Holocén Lösz Pleisztocén Édesvízi mészkő Felső-pannóniai agyag, homokos agyag Pliocén Neokom lábatlani homokkő Kréta Alsótiton brachiopodás és cephalo- podás mészkő Középsó-liász cephalopodás mészkő Alsó-liász „hierlatz '-mészkő Jura Alsó-liász, tömött brachiopodás mészkő Rhátlkumi dachstein-mészkó Triász ZEICHENERKLÁRUNG Inundationsablagerung Löss Süsswasserkalk Oberpannonischer Tón und sandlger Tón Neocom lábatlaner Sandstein Untertithon-Brachiopoden und Cephalopodenkalk Mittellias-Cephalopodenkalk Unterlias-„Hierlatz'-Kalk Dichter Unterlias-Brachiopodenkalk Rhátischer Dachsteinkalk Holozán Pleistozán Pliozán Kreide Jura Trias A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 313 kerül e rétegből gyüjtenem, feltételesen a /? — y határára helyezem azokat. Igen érdekes faunatársaság van a IV.-el jelzett kis repedéskitöltésben, ahol a világos testszínű, erősen crinoidea-breccsás mészkőből : W aldheimia batilla G e y., Rhynchonella zitteli G e m., Rhynchonella cartieriformis n. sp., Rhynchonella laevicostata S t u r (átm. a Rh. paoli C a n.-hoz), Rhyncho- nella uhliyi Haas, Spiriferina alpina Opp. került elő. Ha most már összehasonlítjuk e kis repedés, vagy üregkitöltés kő- zetminőségét és faunáját, méginkébb igazoltnak látszik az, amit a Teke- hegy-i két lencsével kapcsolatban említettem. A kőzetanyag mind az öt helyen más és más, mindössze egy hasonlít a Tekehegy-ihez. A faunában olyan alakot, mely mindegyik helyen előfordulna, nem találunk, sőt olyan is alig van, mely két lelőhelyen található (W. engelhardti 0 p p., W. alpina G e y., Glossothyris nimbata 0 p p., Rh. uhligi Haas). Annál szembetű- nőbb a többi faj lokális előfordulása. A Gl. aspasia M g h. var. (n. var.)-t már említettem, de nem szóltam még a Rh. zitteli Gém. és a Rh. cartieriformis n. sp.-ről. A Rh. zitteli a IV. sz. előlordulásban hasonló erős és viszonylag ritka bordás, mint Gemmellaro originálisa. El- térés csupán az oldalszárny bordáinak kifejlődésében van (lásd az őslénytani részben). Viszont a Tekehegyen több példányban előforduló Rh. zitteli más élettéri hatások következtében eredeti körvonalát nagyjából megtartotta ugyan, de a bordái sűrűn állókká és finomakká váltak.2 Ugyanez az eset áll fent a Rh. cartieri-nél. Míg a Tekegyen előforduló cartieri alig különbözik a sötétvörös, tömött mészkőben előforduló alaktól, addig a IV. sz. előfordulásból gyűjtött cartieri- nél már az egész alak kifejlődésénél érez- hető a föntebb jelzett élettéri változás. Sőt ez a változás ennél a fajnál már olyan mérvű, hogy példányainkat — bár a caríieri-vel való közeli rokon- sága kétségtelen — új faj gyanánt különítem el.3 A „Hierlatz' -rétegek előfordulása az Asszonyhegyen sokkal jelenték- telenebb, mint az előző két rögben. Mindössze négy kis helyen tudtam ki- mutatni e képződményeket. Legszebb, fossziliákban leggazdagabb előfordu- lása a keleti nyúlványon a felhagyott kőfejtő fölött éppen a gerincen van, ahol a rétegek a dachsteinmészkő egy keskenyebb hasadékába települtek be. A mészkő sötét lilásvörös, igen breccsás. Egyes részeiben csaknem ki- zárólag crinoidea nyéltagokból áll, míg másutt inkább a brachiopodá-k és a kistermetű ammonites-e k vannak túlsúlyban. E pár négyzetméternyi hely- ről a következő fajokat sikerült kiszabadítanom : W aldheimia cf. herendica B ö c k h, Orthotoma margaritati R a u, Rhynchonella paoli C a n., Rhyn- chonella palmata Opp. (Uh 1.), Rhynchonella hagaviensis Bőse, Rhyn- chonella flabellum M g h., Rhynchonella uhligi H-aas, Spiriferina aequi- globata U h 1. (juv.), Geyeroceras cylindricum S o w. (juv.), Schlotheimia trapezoidalis S o w. (var. ?) A fauna összképe itt is — miként a Nagysomlyón a Ill.-al jelölt elő- 2 Ezt az alakot a típustól — mint új változatot — multicostata n. var. né- ven különítettem el. 3 A Rh. cartieri és a Rh. cartieriformis közötti átmeneti alakot — melynek élettere kevésbbé különbözött a Tekehegy-itől — az Asszonyhegy tetejének északi oldalán találtam meg, ugyancsak erősen crinoideás „Hierlatz" mészkőfoszlányban. 314 Vigli Gusztáv fordulásnál — középsőliász- (y) jellegű. Kivétel a W. cf. herendica B ö c k h_ amelyből azonban csak egyetlen példányom van. A további gyűjtésektől várt gazdagabb anyagon eszközlendő, behatóbb vizsgálatokig rétegeinket azonban — a Nagysomlyó-ihoz hasonlóan — mégis fenntartással a liász /? — y határára helyezem. A másik nagyon szép előfordulás ettől néhány méterrel kelet felé esik, ahol kis Ny — K-i csapású vető mentén lezökkenve találjuk alig másfél-két négyzetméternyi területen. A mészkő színe és kifejlődése egyezik a Teke- hegy-i és Nagysomlyó-i (II.) brachiopoda-tartalmú mészkővel. Faunája fa- jokban igen szegényes, de egyedszámban meglehetősen gazdag. Glossothy- ris nimbata 0 p p., Rhynchonella paoli C a n., Rhynchonella laevicostcr Stu r, Rhynchonella uhligi Haas, Spiriferina obtusa 0 p p., Discohelix orbis R s s., Pecten s p. került ki belőle. Különösen a Rh. uhligi Haas fordul elő nagy számban, amennyiben e kis területen 56 darabot gyüjthet- tem belőle. Itt egy populáción belül megtaláljuk a sima és az egy szinusz- bordás változatot, melyet Haas (83.) is említ. Ezenkívül viszonylag sok még a Sp. obtusa 0 p p. is. A harmadik előfordulása, mely talán a legszebben feltárt repedés ki- töltés, a keleti gerincnyaknál lévő kis kupacon található. Sajnos, ebből csak két, közelebbről meg nem határozható Waldheimia került elő. Az utolsó kis „Hierlatz“ mészkőfoszlány a tető északi részén, a ma- gassági ponttól mintegy 50 méterrel északra található. Itt a világos testszinű, erősen crinoideabreccsás mészkőből : Waldheimia mutabílis 0 p p., Rhyn- chonella cartieri 0 p p. (a cartieri és cartieriformis n. sp. között álló alak), Rhynchonella fraasi 0 p p., Spiriferina cf. alpina 0 p p., Spiriferina brevi- rostris 0 p p., Spiriferina sp. (kisteknő), Cidaris sp. került elő. A „Hierlatz“ crinoideás-brachiopodás, néhol apró ammonites-e s mész- köve megtalálható a Hosszúvontató északi oldalán is mint repedéskitöltés, vagy denudációs foszlány. Sajnos, a kevésbbé kedvező viszonyok miatt itt nem végezhettem olyan részletes megfigyeléseket, mint a többi helyen. így faunisztikai szempontból is csak egy-két helyen lehetett a zárt élettereket kimutatni. A Hosszúvontató északi lejtőjének keleti végén, az észak-déli nyila- ladék baloldalán kis kutató gödörben erősen breccsás, nagy crinoidea nyél- tagokat tartalmazó Brachiopodá-s mészkő van, melyből néhány — köze- lebbről meg nem határozható — Ammonites és Gasteropoda mellett Rhyn- chonella paoli C a n., Rhynchonella uhligi Haas került elő. A kegy keleti, a Szászvölgy felé eső lejtőjén kis foltban — valószínűleg vető mentén — szintén megtalálható a „Hierlatz" mészkő: Waldheimia alpina G e y„ Waldheimia engelhardti O p p., Glossolhyris nimbata 0 p p., Rhynchonella paoli C a n„ Geyeroceras cylindricum S o w., Pecten sp. fajokkal. Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy a liásztenger a dachsteinmészkő erősen denudált, tagolt, egyenetlen, karsztos felszínére transzgredált. A tengernek ezt a kései előnyomulását jelzik a Hosszúvon- tatón és az Asszonyhegyen talált transzgressziós breccsák. . A kevésbbé sziklás, nyugodtabb partközeli sekély tengerrészeken a világos testszínű. A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 315 vagy sötétvörös tömött mészkőfácies, míg az erősen egyenetlen, repedések- kel teli sziklás tengerpartokon a „Hierlatz" crinoideá- s — brachiopodá-s— ammonites-e s, erősen breccsás mészkőfáciese alakulhatott ki. A két fácies faunája bioszociologiai szempontból közel azonosnak vehető. A „Hierlatz“ mészköveknél az egyes üregekbe, repedésekbe szorult faunatársaságokban az egyes fajok eredeti faji bélyegei a különböző élettéri hatásoknak meg- felelően kisebb, vagy nagyobb mértékben megváltoztak. A kisebb mérvű változások csak új változatokat, pl. a Rh. zitteli- bői var. multicostata n. var., a nagyobb mérvűek pedig mór új fajokat hoztak létre, így a Rh. car- íieri-ből Rh. cartieriformis n. sp.-t. A tömött mészkőfácies a liáoz fi tetején, az Ox. oxynotum és részben az Oph. raricostatum szintekben alakult ki. A „Hierlatz" fácies mészkövei részben ugyanezekben a szintekben találhatók, részben (Nagysomlyó III, Asszonyhegy keleti gerincén) pedig esetleg a liász y aljára is átnyúlnak. Az Asszonyhegy északkeleti lejtőjén dachsteinmészkő közé bevetve vilógosvörös, tömött, vastagpados mészkövet találunk, melyben Velopecten- ekből álló lumasella- fészkek vannak. Tekintettel arra, hogy a (umaseí/d-ból eddig fajilag is meghatározható, ép példányt kiszabadítani nem lehetett, a kőzet pedig színre és kifejlődésre úgy az alsóliász mészkövekre, mint egyes titon fáciesekre egyaránt emlékeztet, közelebbi kora egyelőre nem volt meg- állapítható. Középsőliász. A Gerecse hegység északnyugati részében — bárha kis foltokban is — a középsőliász mindkét emelete megtalálható. A Gerecse hegységben a középsőliósszal Kulcsár K. (14.) foglal- kozott behatóan. Vizsgálatai alapján megállapította, hogy a középsőliász alsószintje (liász y) csak a Tata-i Kálvária dombon fordul elő — miként azt mór Koch N. (11.) is említi — s a tulajdonképpeni Gerecsében csak a középsőliász felső szintje, a liász ó mutatható ki kövületek alapján. Be- járásai alkalmával az északnyugati Gerecsében, ahonnan addig csak L i f f a A. (15.) említette egy helyről a középsőliász előfordulását — nem észlelte ezt a mészkövet s ez okból állapította meg, hogv a nyugati szárnyon a „jura rétegsor az alsóliósszal záródik". A Hosszúvontatóról Liffa A. (15.) által fölemlített Aegoceras sp.-ről — mely a középsőliászra jellemző ala- kokkal lett volna rokonságban — kimutatta, hogy az az alsóliászra jellemző Ectocentrites petersi H a u. faj lakókamra töredéke, ennek következtében a középsőliász kimutatását a Hosszúvontatón tévedésnek mondja. S t a f f-nak (22.) arra a téves megállapítására, mely szerint a H o f- m a n n K. (9.) által az Asszonyhegyről, Tekehegyről és Nagysomlyóról fel- sorolt — határozottan alsóliász — fauna a középsőliászt képviselné, már az előbbi fejezetben kitértem. Az Asszonyhegyen — mint erre még később részletesen kitérek — megvannak a középsőliász mészkövek, de ez nem azonos azokkal a rétegekkel, amelyekből Hofmann K. a Spirifevina obtusa 0 p p.-t. egy Rhynchonella sp.-t, sem pedig azzal, amelyből Rhyn- chonella sp. (a glycina Gém m.-val rokon) Terebratula erbaensis S u e s s és Phylloceras cylindricum S o w.-t említ. 316 Vigli Cuszláv A Kissomlyó délnyugati oldalán lévő középsőliász előfordulásról Atyám (32.) tesz először említést. Az itt — elég kis területen — előforduló mészkő sötét barnásvörös, jól rétegzett, vékonypados. Igen sok apró, vé- kony kövülethéj található benne. E mészkő nagyon hasonlít az Agostyán feletti Feuersteinriegel-en előforduló mészkőhöz, amelyben azonban apró Crinoideá-k vannak. Rétegeinkből semmiféle meghatározható kövület nem került elő. A kőzetnek a Gerecse hegység keleti részén előforduló középső- liász mészkövével való teljes kőzettani azonossága alapján azonban e mész- köveket a középsőliász alsó részébe, a liász y- ba helyezhetjük. A középsőliász másik, kiskiterjedésű előfordulására az Asszonyhegy déli oldalán — a Hofmann K. (9.) által is említett felhagyott kőfejtő nyugati falában — vető mellett lezökkenve bukkantam. Rétegeink közvet- lenül az alsóliász mészkőre diszkordánsan települnek. Itt a mészkő gyengén lilás árnyalatú, sárgás testszínű és sötét bar- násvörös. Sima — szinte kagylós — törésű, tömött és jól rétegezett padok- ban fordul elő. Maga a kőzet nagyon hasonlít a Gerecse egyéb helyein előforduló titon mészkövekhez. Az innen több példányban gyűjtött Amal- theus margaritatus Monti., továbbá egy Glossothyris aspasia M g h. var. dilatata C a n., egy Rhynchonella sp., több töredékes Phylloceras és egy Grammoceras sp. (?) azonban rétegeinknek a középsőliász alsó s az Amal- theus margaritatus által jellemzett szintbe való tartozását kétségtelenné te- szik. A Dunántúli Középhegységben ez az első eset, amikor az Amaltheus margaritatus szintet nem csupán a kí- sérő fauna, hanem az Amaltheus margaritatus Montf. alapján mutathatjuk ki. E lelettel ismét gyarapodott amaz adatok száma, melyek a mediterrán és a középeurópai provincia faunája között fennállott kapcsolatok mellett szólnak. MALM. (Oxford és titon). A Hosszúvontató északi meredek homlokának nyugati végén nagy,, heverő tömböket találunk a lejtő alja közelében, melyeket tűzkőgumós, testszínű és sötét lilásvörös kalcitgumós mészkő alkot. Ezeket — fauna hiányában — a Tölgyháti kőfejtő rétegeivel való teljes kőzettani azonosság alapján már Atyám (32.) az oxford emeletbe helyezte. Szálban álló réte- gekben és kövületekkel nem sikerült ezideig föllelnem. A titon rétegek területünkön öt helyen találhatók, előfordulásaik azon- ban mindenütt csak igen kis foltra szorítkoznak. Az Asszonyhegy-i előfor- dulást Vadász (24.) említi először az irodalomban, a Nagy- és Kis- somlyón, valamint a Borshegy és a 326 m-es pont közötti kis mellékgerin- cen előforduló titon rétegeket Atyám (32.) említi már. Az Asszonyhegy déli oldaláról Atyám Terebratula (Pygope) bouei Zeusch., Terebratula (Pygope) dyphia C o 1., Lytoceras sp. quadrisulca - A Gerecse hegység északny i.gali részének földtani és őslénytani viszonyai 317 tűm (?) (d’O r b. Phylloceras nov. sp. (?), Aspidoceras longispinum S o w„ Aptychus beyrichi 0 p p., Aptychus punctatum V o I t z faunái gyűjtésem- ből egy Pygope(l) planulata Z e u s c h., és egy töredékes Cidaris bunkóval egészíthetek ki. A Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén, az l.-el jelzett liászelőfordulás keleti szélén kis folton világos és sötétvörös, tömött titon mészkövek tele- pülnek diszkordánsan a liászrétegekre. A világos mészkőben Majzon L. meghatározása szerint Calpionellá-Ta emlékeztető maradványok vannak, amelyek az egyébként fossziliamentes mészköveknek a titonba való besoro- lását igazolnák. 1. kép. A Nagysomlyó DKK-i gerincének határszelvénye (l.-nél). Megemlítésre méltó, hogy a Calpionella génuszt eddig Andrussov (1. 80.) és W e i n G y. (32. 56.) az északkeleti Kárpátok szirtképződmé- nyeiből, illetőleg P r o t e s c u (20. 527.) a Brassói hegységből mutatták ki Magyarország területéről. Eme előfordulások felé most ez a Középhegység- ből származó első lelet összekötő kapcsot alkot az alpesi előfordulásoktól — ahol a Calpionella alpiná- s rétegek nagy elterjedésben találhatók — és érdekes új adatot szolgáltat e nem földrajzi elterjedéséhez. A Kissomlyó és a Borshegytől északnyugatra fekvő kis közti gerincen •előforduló titonképződmények — testszínű és lilásan vörös foltos mészkö- vek — vetők mentén beékelődve fordulnak elő. DNy. ÉK. A Borshegy és a 326 m-es pont közötti mellékgerinc hosszszelvénye. A titon új előfordulását a Szászvég északkeleti végén a Malomvölgy felé eső meredek lejtőn találjuk. Itt a Nagysomlyó-i titonhoz hasonlóan vi- 318 Vigh Gusztáv lágos sárgás és sötét barnásvörös mészkőpadok fordulnak elő, amelyekből több Pygope triangulus L a m., Lamellaptychus cf. beyrichi 0 p p. és néhány Ammonites töredéke került elő. NEOKOM. A kréta legalját alkotó mészmárgaösszlet — mely gazdag faunája alapján a infravalanginien és valanginienbe tartozik — a bejárt területen nem kerül felszínre. A kréta mélyebb részét az úgynevezett „lábatlani homokkő" képviseli. Előfordulásaira vonatkozólag az első említést H a n t k e n M.-nál (6. 50.) találjuk Bikol . környékéről. Az első eléggé kimerítő adatokat pedig H o f- m a n n K. (9. 187.) felvételi jelentésében közli. Eszerint az északnyugati Gerecsében a „lábatlani homokkő" „számos helyen kisebb-nagyobb kiter- jedésben bukkan felszínre, különösen Puszta-Bikol, a vadácsi puszták és a Xavér Ferenc major vidékén", valamint a legnyugatibb részen Duna- szentmiklós mellett is. Somogyi K. (21.) már részletesebben felsorolja az előfordulásokat, amennyiben fölemlíti a Nagysomlyó délkeleti és északnyugati lejtőjén, a Xavér Ferenc majortól nyugatra a 247. és 275 m-es pontokon, valamint délre a Gombáshegyen, végül pedig az Asszonyhegy északi lejtőjén felszínre bukkanó neokom homokkövet. Ezeken kívül Atyám (32. 94.) még további újabb neokom homokkő előfordulásokat említ a Kissomlyó tetejéről, a Hosszúvontató és Borshegy közötti kis gerinc északkeleti végéről, valamint a Szászvég északnyugati végén lévő völgyből. A homokkő — a lábatlani előforduláshoz hasonlóan — erősen glau- konitos, néhol kissé márgás, általában jól rétegzett, vékonypados. Színe a glaukonit mállottságától függően a zöldesszürkétől a rozsdavörösesig válto- zik. Igen szép feltárásban látjuk a homokkövet a Xavér Ferenc majortól Neszmélyre vezető útbevágásban a 287 m-es domb oldalában, valamint a Gombáshegy nyugati oldalán a mély, löszbe vágott kocsiút fenekén, ahol a kiálló vékony rétegfejek lankásan nyugat felé dűlnek. E rétegekben igen kevés fosszilia van. Hofmann K. néhány meg- határozhatatlan Ammonites-e n, Aptychus- on és Belemnites- nyomon kívül egy Nautilus cf. bifurcatus 0 o s t.-t említ belőle. Somogyi K. (21. 332.), majd az ő nyomán később Atyám (30. 18.) is a homokkőből a Gerecse más helyeiről nagyobb szómmal kikerült fauna alapján a glaukonitos homokkövet a felsővalanginien felső részébe és a hauterivien emeletbe sorolja. HEGYSZERKEZETI VISZONYOK. A Gerecse hegységben az egész Dunántúli Középhegységre jellemző s azt kialakító DNy— ÉK-i és ezeket haróntoló ÉNy— DK-i főtörésvonalak az uralkodók. Területünk — mint a hegycsoport északnyugati része — ma- gától értetődően szervesen beleilleszkedik ebbe a törésrendszerbe. A DNy A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 319 — ÉK-i főtörésvonalok itt meglehetősen elmosódollak, helyettük azonban megjelennek a Gerecse hegységre jellemző É — D-i csapású törések. Ezek “hozták létre a Gerecse hegység É— D-i orografiai csapású rögvonulatait, melyből területünkre a nyugati esik. Amíg ennek a vonulatnak déli rögei : a Hajagos-Kőhegy, Szénahegy- Öregkovács, a Gorbák a Szászvéggel, a Kerekdobó, Kőpolc a Hosszúvon- tatóval s Borsheggyel csak a Tardos-agostyáni nyereg által megszakított. Ho%s tű vonta ti 3. kép. É — D-i és ÉNy — DK i törésvonalak a Hosszúvontató és Borshegy között. egyébként összefüggő vonulatot alkotnak, addig az északi rész szerteszaka- dozott s az egyes rögök magánosán, elszigetelten emelkednek ki a környező, alacsonyabb — jobbára neokom homokkő alkotta — lösszel födött térszínből. Ez utóbbi rögök a Nagy- és Kissomlyó, a Tekehegy és az Asszonyhegy. Az ÉNy — DK-i töréseknek e feltagolást létrehozó szerepét jól szemlél- tetik a rögök azonos csapású, meredek, egyenes lejtői s a rögöket harántoló törések, amelyek mellett a rögök liászképződményei vetődtek el, zökkentek le. Ez ÉNy — DK-i és É — D-i főtörés irányokon kívül jelentősek még a körülbelül 100° — 280° és 105° — 285° csapású tektonikai vonalak is. Ezek sugarasan szétágazó törésrendszert alkotnak, melyen belül az egyes vona- lak lefutási iránya még mais elég jól rekonstruálható. A rendszernek terüle- tünkre eső legészakibb, 105° — 285° csapású velője mellett zökkentek le az Asszonyhegy déli oldalán a liász- és titonrétegek. Hasonló irányú törés mellett alakult ki a Nagysomlyó és Tekehegy déli és körülbelül 100" — 280° csa- pású tektonikai vonal mellett a Hosszúvontató északi oldala. Ez a törésvonal 320 Vigh Gusztáv áthúzódik a Borshegy északi gerincnyulványára is. Délebbre biztosan ki- mutathatólag csak a Kőpolc északi végén találunk hasonló irányú törést, ahol is az alsóliász rétegeket veti a dachsleinmészkő mellé. Mint már említettem, a Gerecse többi részeivel ellentétben területün- kön az EK — DNy-i törésvonalak igen elmosódotlak. Feltételezhető azonban, hogy ilyen irányú törés mellett alakult ki a Szászvölgy is. Ennek a lefutását azonban a fiatalabb É — D-i irányú elmozdulások erősebben megváltoztatták. Az ÉNy — DK-i főtörésvonalak ma is jól követhetők. Leghosszabb törés az, mely a Kissomlyó északkeleti meredek lejtőit, így a két somlyó közötti mély völgyet kialakította, majd tovább délkeletnek a Borshegy és a 326-os pont közötti gerincen a neokom homokkövei, a Borshegy 389 m-es kúpjá- nak északkeleti végén az alsóliász mészkövet, a 389 m-es és 330 m-es kúpok közötti nyergen áthaladva pedig a 330 m-es kúp dachsteinmészkövét vetette el. A területünkön észlelhető többi törésvonal vagy az előbbiekkel pár- huzamos, vagy esetleg kissé eltérő azoktól, de mindig csak lokális jellegű. PALAEONTOLOGIAI RÉSZ. E fejezetben nem adok teljes fauna-feldolgozást, hanem csak ama fajokat írom le, amelyek részint nagy egyedszámuk, részint szintjelző voltuk, vagy sajátos jellegeik miatt különös fontosságúaknak látszottak. Tekintettel arra, hogy különösen a brachiopodák száma igen nagy (mintegy 65—70.000 db), önként adódott, hogy a fajokon belül alakköröket, a fajok között pe- dig alaksorokat állítsak fel. Sok esetben ez teljes mértékben sikerült is, voltak azonban fajok, melyekből oly kevés példány állt rendelkezésemre, hogy a rokon fajokkal való összefüggést és a közöttük lévő átmenetet csak feltételesen jelezhettem. Ez alaksorok helyességének igazolását a begyűjtött anyag teljes feldolgozásától kell várnunk. Az alaksorokkal kapcsolatban ki kell térnem Haas (87.) egyik meg- állapítására, melyet a biológiai alaptörvények értelmében nem tudok elfogad- ni. Haas ugyanis fent idézett munkájának XVIII. tábláján a Rhynchonella lotharingica H a á s, a Rh. edwardsi C h a p. & D e w. és a Rh. variáns S c h 1. (var. oolithica Haas) onlogeniai tábláját adja, úgy azonban, hogy e három fajt egyetlen közös juvenilis alakból kifejlettnek tekinti. Biológiai szempontból lehetetlennek tartom, hogy egyazon időben, egyazon juvenilis alakból három teljesen különálló faj fejlődhessék ki. Hasonló elgondolásnak ellentmondott már 1852-ben N a u d i n (50. 10.) francia botanikus is a „vég- zet (íinality) elvének" felállításával, melyben többek között a következőket írja: puissance mystérieuse, indélerminée ; falalité pour les uns ; pour les autres, volonté providentielle, doni l action incessanle sur les étres vi- vants détermine, á toutes les époques de l’existence du monde, la forme, le volume, et la durée du chaquun d’eux, en raison de sa destinée dans A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 321 l’ordre de choses dönt il fait partié...".4 A „rejtélyes hatalomnak" az élő- lényekre gyakorolt szüntelen hatása azonban egyazon fajra nézve állan- dónak kellett lennie, mert csak így jöhetett létre az összhang a tagok és az egész között azáltal, hogy alkalmassá teszi azt azon műkö- désre, melyet a természet nagy gépezetében be kell töltenie, — „fonction qui est pour lui sa rasion d élre.5 6 Ma már túl vagyunk a „finalily" elvén, azonban az alapvonalait megtaláljuk a modern törzs- és főleg az egyed-fejlődésben. Ezek szerint egyazon juvenilis alakból azonos körülmények kö- zött kizárólag a neki megfelelő faji bélyegekkel ellátott senior alak fejlődhet ki. 1850-ben G e o f r o y Saint Hilaire egy előadásában (141.) em- líti, hogy szerinte a faji bélyegek : „sont fixés, pour chaque espéce, tant qu’elle se perpétue au milieu des mémes circonstances : ils se modifient, si les circonstances ambiantes viennent a changer.® Ebben a kijelentésben — habár burkoltan is — bennfoglaltatik az alak körök létjogosultságá- nak alapja. Az alakkörök, — tehát a faji bélyegeknek kismértékben való megváltozása — nemcsak az egymástól távoleső életterek állatvilága között lehetségesek, hanem egy élettérben, egy populáción belül is megtalálhatók. Sőt ! Sokkal biztosabb, sokkal jobban alátámasztott az az alakkör, melyet egy populáción belül lehetett felállítani. Az alakkörök felállítása után önként következik az alaksorok felállí- tása is. A rokon fajok között ugyanis az alakkörök szélső tagjai átmeneteket tesznek lehetővé, melyek által megszűnnek a mesterségesen felállított és körülhatárolt „fajok" és némileg közeledünk a biológiai értelem- ben vett fajhoz. Az alakkörök és alaksorok azonban nemcsak az egyedek és fajok közötti átmenetet teszik lehetővé, hanem a nemek között is közelebbi kap- csolatokat teremtenek. Ezt látjuk pl. a Glossothyris aspasia-beyrichi alak- sorban, ahol a beyrichi a Glossothyris és a Pseudoglossothyris genuszok között alkot összekötő kapcsot. 1. gén. TEREBRATULA (Llhwyd) Klein 1753. Terebratula punctata S o w. 1812. 1889/93. Terebratula punctata Sow. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz. p. 1. T. I. f. 1. 2, 12 — 15. (cum syn.) 4 „ • • • Egy meghatározhatatlan rejtélyes hatalom, vak végzetszerűség az egyikre nézve, — a’ másikra előrelátó gondviselés, melynek az élőlényekre gyakorolt szün- telen befolyásától függött minden időben ezek mindegyikének alakja, nagysága és élettartama a dolgok azon rendjében, amelyhez megszabott rendeltetése szerint tar- tozik . . .“ 0 „ . . . azon működésre, mely létének indoka." 6 minden fajra nézve változatlanok, míg azok csak ugyanazon körülmé- nyek között maradnak ; de a külső viszonyok változásával ezek is megváltoznak". 322 Vigh Gusztáv 1937. Terebratula punctata Sow. Ormos E: A Bakonyi Kékhegy p. 19. (cum syn.) Megvizsgált példányok száma : 20. A fent említett faj a Gerecse hegység északnyugati részében nem rit- ka. Azonban nem annyira a hosszúkás tojásdad alakok találhatók, mint inkább a fiatal egyedekre jellemző kerekded változatok. Példányaink több- sége Geyer (1. c. T. I. f. 1.) ábrájával azonosíthatók. Hasonló, inkább kerekded alakokat találunk R a u-nál (134.) is leábrázolva. Ha a növendékvonalakat figyelemmel kísérjük, azt találjuk, hogy a fiatal alakok kerekdedek és csak a növekedés folyamán kezd a körvonal tojásdad alakúvá nyúlni. Az előttem fekvő példányok kisteknője kevés kivétellel laposabb, mint Geyer és Rau ábráin. Ettől eltekintve minden tekintetben jól egyeznek az előbb említett ábrákkal. • Példányaink között vannak olyan alakok, melyek hosszúkás, lekere- kített ötszögű körvonaluk, lapultabb homlokperemük és az előbbieknél nagyobb vastagságuk miatt mintegy átmenetet alkotnak a T. punctata Sow. var. andleri 0 p p-hez (Vide Geyer 1. c. T. I. f. 2.). A típusos var. and- leri 0 p p.-t azonban egyik sem éri el. Előfordul az alsóliász magasabb szintjeiben a Tekehegyen, Nagy- somlyón, Kissomlyón. Terebratula juvavica Geyer. 1893. Terebratula juvavica Geyer: Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p. 6. T. 1. f. 17-23. hossz. szél. vast. 9'4 m/m 88 % 48 % Ez a faj egyetlen fiatal példányban van meg gyűjtésemben. Jól egye- zik Geyer (1. c. p. 6.) leírásával és különösen a 18. és 19-es ábrával. Egyedüli eltérés az, hogy a kisteknő szinusza valamivel mélyebb, mint a fent idézett ábrákon. Előfordul a liász /? felsőbb szintjeiben a Tekehegyen. 2. gén. WALDHEIMIA K i n g. 1850. Waldheimia (?) bakonica Böckh. 1874. Terebratula (Waldh.) bakonica Böckh: A Bakony déli része p. 130. T. 111. f. 2. 1883. Terebratula bakonica Böckh. Hofmann: Ószőny és Piszke. p. 180. I. (tip.) 82 2 °/0 48'8 % 84 6 % 49‘2 °/u 82'9 % 50'4 % 13' 5 m/m 130 m/m 12'3 m/m A Gerecse hegység északnyugati részének föld Inni és őslénytani viszonyai 323 II. 1 3*3 m m 86'4 % 47 3 °/o 137 m/m 86 8 0,o 46 7 % 131 m m 87 7 % 481 % III. (ótm. a var. complanata B ö c k h-höz) 122 mm 885 °/o 433 % 12 9 m/m 88‘3 °/0 45 7 % 12 0 m'm 88 3 °/o 45 0 °/0 Megvizsgált példányok száma : 45. E jellegzetes fajt Böckh J. a Bakony déli részén lévő Tűzköves- hegy aljáról említi először, megjegyezvén, hogy e faj itt igen gyakori. Ugyancsak igen gyakorinak írja le Hofmann K. (I. c.) a Gerecse hegy- ség északnyugati részéből a Tekehegyről. Példányaim szintén a Tekehegy- ről származnak. A megvizsgált példányok között kevés a típusos alak, annál több a típushoz közelálló és a var. complanata Böckh felé konvergáló alak. Ezt, — a típustól a var. complanata B ö c k h-höz való fokozatos átmenetet a fenti százalékos arányok világosan szemléltetik. A W. baconica Böckh felfogásom szerint egy alaksor kiinduló pontja, melybe egyelőre három fajt sorolok, mégpedig a W. baconica B ö c k h-t, a baconica Böckh var. complanata B ö c k h-t és a W. alpina G e y.-t. Ez átmeneti sor helyessége a tekehegyi faunából több száz pél- dánnyal igazolható. Az egyes fajok közötti átmeneti alakok a fokozatosan változó variációs szómértékekből jönnek létre. Az I. (típus) alatt feltüntetett viszonyszámok jól egyeznek Böckh eredeti példányáéval, melyet alkalmam volt megtekinteni a M. kir. Föld- tani Intézet gyűjteményében. Tekehegyi példányaim alig valamivel na- gyobbak, mint Böckh bakonyi példánya. A II. csoportban olyan alakokat találunk, melyek a típusnál néhány százalékkal szélesebbek és vékonyabbak. Méreteik alapján közelednek a var. complanata B ö c k h-höz, jellegeikben azonban még teljesen meg- egyeznek a W. baconica Böckh típussal. A héj körvonala itt is tojásdad alakú, a" csőr kicsi, széles, ferdén felfelé álló. A kisteknőn körülbelül a héj félhosszúságtól kiindulva enyhe szinusz húzódik a homlokig. A nagyteknő erősebben boltozott, mint a kicsi. A III. csoportban a szélesség alig 1 — 2 °/o-kal marad a var. compla- nata Böckh. szélessége alatt, míg vastagsága jól megegyezik azzal. Az elmondottak alapján nyilvánvaló az a fokozatos átmenet, mely a W. bakonica Böckh és a var. complanata Böckh között fennáll. A W. bakonica B ö c k h-től azonban nemcsak a var. complanata felé van át- menet, hanem feltételezhető a W. furlana Z i 1 1. var. elongata C a n. felé is. Előfordul a liász A magasabb szintjében a Tekehegyen. Waldheimia (?) bakonica Böckh var. complanata Böckh. 1874 Terebratula (Waldh.) bakonica Böckh var. complanata B. A Ba- kony déli része. p. 131. T. III. f. 1. 324 Vigh Gusztáv I. (tip.) 118 m/m 91 '5 % 47 0 % 12'4 m/m 90'3 % 46'0 % 11 8 m/m 93 0 % 46 0 °/o II. (átm. a W. alpina G e y.-hez) 116 m/m 97'4 % 482 % 115 m/m 96'5 % 53'0 % A megvizsgált példányok száma : 66. Miként az előbb leírt faj, ez is igen nagy mennyiségben található a a Tekehegy alsóliász rétegeiben. Hofmann K. (1. c.) nem említi ezt a változatot, habár anyagában meglehetős sok példányt találtam belőle. Az I. csoportban a típusos alakok méreteit tüntetem föl, amelyek minden tekintetben jól egyeznek B ö c k h eredeti példányával, mindösz- sze 1 — 2 százalékkal vastagabbak annál. Példányaim között a W. bako- nica B ö c k h felé minden átmenetet megtalálunk. A II. csoportban feltüntetett méretarányokból világosan látható, hogy a szélesség fokozatos növekedésével a W. alpina G e y. felé közeledünk ( alpina szélessége = 106 — 110 %-ig). A szélességben való növekedéssel együtt a vastagság is emelkedik, anélkül azonban, hogy az általános jel- legek lényegesebben megváltoznának. Az eddigi vizsgálatok során mindinkább erősödik bennem az a gon- dolat, hogy a var. complanata B ö c k h-ből nemcsak a W. alpina G e y felé van teljes átmenet, hanem a W. rothpletzi D i S t e f. felé is. A meg- vizsgált példányok száma azonban egyelőre még kevés ahoz, hogy ezt a feltevésemet teljesen igazolva lássam. Előfordul a liász magasabb részében a Tekehegyen és a Hosszú- vontatón. Waldheimia alpina G e y. f889/93. Waldheimia alpina G e y e r : Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p. 29. T. III. f. 33-38. I. 12'5 m/m 106 0 °l o 52 0 % 8 3 m/m 1 10 0 °/0 48 0 °/o 1 1 ‘6 m/m 109 4 °/0 517 °/o 11. 9 6 m/m 97'9 % 46‘8 °/0 A megvizsgált példányok száma : 20. Már Geyer (1. c.) kiemeli ennek a fajnak a nagy alak- és méret- beli változatosságát. A II. csoportban szintén a Tekehegyről származó olyan alak méreteit látjuk, mely összekölőkapocs az alpina és az előbb tárgyalt W. bakonica var. complanata Böckh között. Példányaimon igen jól kö- vethető, miként alakul ót fokozatosan a var. complanata Böckh búb A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 325 alatti hegyesebb szögben összefutó záros pereme a W. alpina G e y.-re jellemző tompábbszögű zárosperemmé. a. b. c. 5. kép. a) Waldh. (?) bakonica B ö c k h. b) W. (?) bakonica var. complanala B ö c k h. c) W. alpina G e y. A 11. csoporttól az 1. felé haladva a szélesség mindinkább nő s vele együtt a kisteknő enyhe szinusza is kiszélesedik. Az I. alatti méretek már jól egyeznek Geyer (1. c.) III. táblájának 33-ik ábrájáéival. A W. bakonica B ö c k h-, a var. complanata B ö c k h- és a W. alpina G e y-nél igen különös — valószínűleg a héjszerkezetlel összefüggő- — jelenséget tapasztalhatunk. A kőzetből kiszabadított példányok felszí- nén a Terebratulidák-ra jellemző finom pontozoltságot észlelünk. Ha azon- ban a példányokat Bunsen lámpa fölött rövid ideig hevítjük, akkor — kü- lönösen a kisteknőn éspedig legélesebben annak szinuszában — a Tereb- raíef/d-kéhoz hasonló, a búbtól kiinduló és radiálisán lefutó igen finom bordázotlság tűnik elő. Ugyanilyen finom bordázoltságot említ Böckh (1. c. p. 130.) a Terebratula baconica-nál és di S te fa no (56.) a W. roth- pletzi di S t e f.-nál : La superficie della conchiglia e coperta di una fina punteggiatura e di abbondanti linee, sottili e rilevate, raggianti dagli apici . . .“ Az azonban már nem derül ki a leírásból, hogy a héj ép felü- letű volt-e s az ép felületen látszoltak-e ezek a finom bordák, vagy pedig a felület kopott volt, — tehát lényegében olyan, mint amit a Bunsen láng- gal el tudtam érni — s csak így tűntek volna elő rajta a bordák? A kér- dés tisztázása még további vizsgálatokat kíván. Előfordul a liász A felső részében a Tekehegyen és a Nagysomlyón. Waldheimia venusta U h I. 1879. Waldheimia venusta Uhlig: . . . liasische Brachiopodenfauna. p. 27. T. III. f. 7-8. I. 13'3 m/m 79'0 °/o 60*0 % II. 1 2*7 m/m 82'0 % 60’0 % 1 2*6 m/m 80*0 % Gl'O °/o 1 2*4 m/m 77*0 % 57'0 % 10*9 m/m 77*0 % 6T0 % 326 Vigh Gusztáv 16 0 m/m 18'5 m m U h 1 i g. 75’0 % 73‘0 % 63 0 % 73 0 % A megvizsgált példányok száma : 5. Ezt a fajt csak a Tekehegy alsóliász rétegeiben sikerült megtalálnom s itt is meglehetősen ritka. Példányaink általában néhány százalékkal hosszabbak, mint U h I i g sospiroloi alakjai, de jellegeikben teljesen meg- egyeznek azokéval. Az 1. oszlopban egy, — a típushoz közelálló sérült példány méreteit tüntetem föl. Leginkább Uhlig (1. c.) 111. táblájának 7-ik ábrájával egye- zik, az eltérés csupán annyi, hogy a nagyteknő háta nem olyan lapos,, mint Uhlig ábráján, hanem körülbelül a hosszúság felében van a leg- nagyobb kiemelkedés s innen a teknő a homlokperem felé fokozatosan hajlik. A II. oszlopban olyan sérült példányok méreteit adom, melyek mé- retviszonyaik tekintetében közelállnak ugyan a W. venusta U h l.-hozr azonban jellegeik kissé elütnek attól. A legszembetűnőbb különbség az, hogy az oldalperem nem esik le olyan meredeken, csaknem egy síkban fekve, mint az előbbinél, hanem a két teknő lompaszögben érintkezik egy- mással. E jelleg alapján átmeneti alakként fogható fel a venusta és a sta- pia között. A W. venusta U h I. egy újabb, az előbbinél több tagot magába fog- laló alaksornak a kiinduló pontja. Ide egyelőre a W. venusta U h I., a W. stapia O p p., W. mutabilis 0 p p. és a W. choffati Haas fajokat sorolom. Már U h 1 i g (1. c. p. 285.) említi, hogy új faja igen hasonló a W. stapia O p p.-hez. Gyűjtésemben lévő néhány példány meggyőz arról, hogy a W. venusta U h I. és a W. stapia 0 p p. között teljes átmenet van. A W. stapia O p p.-t, a W. mutabilis O p p.-t és a W. choffati H a a s-l Geyer (1. c.) fogja először össze egy alaksorba. Ezt ábrákkal illusztrálja is. A tekehegyi nagy faunám alapján csak megerősíthetem és részben ki- egészíthetem Geyer ebbéli felfogását. Az alábbiakban leírásban, száza- lékos arányokban és ábrákban igyekszem a fentemlílett alaksort és annak helyességét kifejezésre juttatni. b. 6. kép. a) Uhlig példánya, b) Saját példányom. A Gerecse hegycég északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 327 Előfordul a liász fi felső részében a Tekehegyen. Waldheimia stapia 0 p p. 1861. Terebratula (Waldh.) stapia Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias. p. 539. T. XI. f. 2 a. b. c. 1874. Waldheimia stapia Opp. Gemmellaro: ... fossili d. zóna con T. Aspasia. p. 67. T. X. f. 14. 1889/93. Waldheimia stapia Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz. p. 16. T. II. f. 25-30. I. 14 1 m/m 77 0 % 58 0 °/o 12 9 m/m 79 0 70 54 0 % 11. 11'6 m/m 89 0 % 57 0 °/o 121 mm/ 87-0 °/0 59 0 o/0 12'8 m/m 79 0 % 6 10 °/o A megvizsgált példányok száma : 6. E fajt csak a tekehegyi alsóliászban találtam meg hat többé-kevésbbó ép példányban. Típusos példány nincs közöltük, csupán átmeneti alakok. Az I. csoportban olyan példányok méreteit közlöm, melyek az előbb leírt W. venusta U h I.-hoz alkotnak erős átmenetet nemcsak méretarányai- kat illetőleg, hanem a búb kialakulásában és az oldali részek meredekebb leesésében is. A 11. alatt felsoroltaknál a szélesség erősen megnövekszik, a vastag- ság pedig néhány százalékkal csökken. Példányaim legnagyobb szélessége a félhosszúság alatt, a homlokperem felé van, miáltal a héj körvonala le- kerekített ötszög s így a W. mutabilis 0 p p.-hez közeledik. A búb alakja, a csőrélek éles, hosszú lefutása, a két teknőnek tompaszögben való érint- kezése azonban még a W. stapia 0 p p.-hez való tartozását igazolják. Ezek a példányok nagyon hasonlítanak Geyer (1. c.) II. táblájának 28 — 29. ábrájához, melyeket már Geyer is a W. mutabilis 0 p p.-hez át- hajtó alakoknak ír le. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen. Waldheimia mutabilis Opp. 1861. Terebratula (Waldh.) mutabilis Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias. p. 538. T. X. f. 7 a. b. c. d. 1889 93. Waldheimia mutabilis Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p. 18. T. II. f. 31 — 36. T. III. f. 1 — 7. (cum syn.) I. (tip.) 90’5 % 53'2 % 917 % 49'2 u/0 13 7 m/m 1 3'4 m/m 328 Vigh Gusztáv II. (átm. a W. cornuta- hoz) 125 m/m 960 % 520 °/o 123 m/m 1008 °/o 536 % 125 m/m 930 % 510 °/o III. (átm. a Z. perforata- hoz) 172 m/m 73 0 °/o 460 °/o IV. (átm . a W. sfapio-hoz) 161 m/m 844 °/o . 509 % A megvizsgált példányok száma : 66. Miként az a fenti méretekből látható, e faj alakja és méretei igen változóak. Azonban akármelyik csoportbeli példányt nézzük is, a főjellem- • vonások mindegyiknél ugyanazok. A héj körvonala minden esetben leke- rekített ötszög. A homlokperem az I. csoportbeli típusos alakoknál egye- nesen lecsapott, vagy nagyon kicsit homorú. A II. csoportnál a homlok erősebben beöblösödik, miként azt a W. cornuta S o w.-nál látjuk. A III. és IV. csoportban kicsit domború homlokperemű példányokat találunk. A csőr széles, meglehetősen hosszú és erősen előregörbült. A csőr- nyílás — mely csak igen kevés példánynál tehető szabaddá — kicsiny, kerek, kissé ferdén felfelé tekintő. A csőr két oldalán éles perem húzódik le, mely alig valamivel a teknő félhossza felelt szűnik meg. A kisteknőn a médián septum minden esetben, a mellette jobb- és baloldalon a búbtól a homlokperem felé húzódó keskeny, hosszú izombenyomal csak kivéte- lesen látható. A karvázat csak a típusos és a cornuta felé áthajló alako- kon sikerült tanulmányoznom. A crura mindkettőnél jóval a félhosszúság alá nyúlik, ami a Wa/dheimid-kra jellemző. A két foglemez és a médián septum jól fejlett. 7. kép. Típus. Átm. a W. cornufa-hoz. Mindezek olyan jellegek, melyek mind a négy csoportra jellemzők. Az I. csoportban felsorollak a típusos W. mutabilis 0 p p. méretei. Ezek jól megegyeznek Oppel (1. c.) és Geyer (1. c. T. II. f. 31 — 32.) típu- sos példányainak méreteivel. A körvonal meglehetősen szabályos ötszög, mely csak kevéssel hosszabb, mint széles. A II. csoportba azokat a példányokat soroltam, amelyeknek körvo- nala az előbbiekhez hasonlóan ötszög, ellenben a homlokperem erősen A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 329 beöblösödő. Minél mélyebb ez a beöblösödés, annál inkább közeledik példányunk a W. cornuta S o w.-hez. A III. csoportban egy erősen megnyúlt ölszögű, legömbölyített sarkú, inkább tojásdad körvonalú példány méreteit lathatjuk. A homlokperem gyengén kidomborodik, mintha példányunk nem is tartoznék a W. muta- bilis S o w. alakkörébe. A csőrnek és a csőréleknek a kifejlődése és le- futása azonban példányunkat határozottan a W. mutabilis S o w. alak- körébe utalja. Ebben az alakkörben átmeneti tagot alkot a W. (Z) perfo- ratci P i e I I e felé. Példányaink között két olyan alakot találtam, melynél a legnagyobb szélesség a félhosszúság alatt a homlok felé esik, miáltal a homlokperem a típusénál viszonylag szélesebb lesz. Ugyanezt láttuk a W. s tapia 0 p p. leírásánál a II. csoportba sorolt alakoknál. így tehát — bár példányunk nem éri el a W. stapia 0 p p. viszonylagos vastagságát — * mégis a W. stapia 0 p p.-hez vezető tagnak kell tekintenünk. Hasonló alakot találunk még szélesebb homlokkal G e y e r-nél is leábrázolva (1. c. T. II. f. 34.) 8. kép. a) Waldh. venusta U h 1. b) W aldh. stapia 0 p p. c) Waldh. mutabilis 0 p p. d) Waldh. choffati Haas. Az előbbiekhez hasonlóan fellétetezhető az átmenet a mutabilis é sa W. herendica Böckh között is. Az eddig átvizsgált anyagom azonban kevés még ahhoz, hogy ezt mér véglegesen igazolni tudnám. Feltevésem helyességét igazolja azonban Ormos Erzsébe t-nek a bakonyi Kékhegy- ről származó anyaga, melyet alkalmam volt a M. Kir. Földtani Intézet gyűjteményében megtekinteni. Anyagában ugyanis a W. mutabilis 0 p p. néven eléggé különféle alakok szerepelnek. A W. mutabilis 0 p p. mellett legnagyobb mennyiségben a típusos W. herendica Böckh és ennek a W. mutabilis 0 p p. felé áthajló alakjai találhatók. Hasonló átmenet tételezhető fel a W. mutabilis Opp. és a W. chof- fati Haas között is, miként azt már Geyer (1. c.) is említi. Anyagunk- ban egyetlen olyan példányt találtam, melyen a W. mutabilis Opp. és a W. choffati Haas jellegei egyaránt megtalálhatók. E példányom jól egye- zik Geyer (1. c.) III. táblájának 9-ik ábrájával. Előfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen, a Kissorr,- lyón, a Nagysomlyón és az Asszonyhegyen. 330 Vigh Gusztáv Waldheimia choffati Haas. 1884. Waldheimia choffati Haas: Etűdé monographique et critique . . . p. 61. T. IV. f. 20-24. 1889 93. .Waldheimia choffati Haas, Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz. p. 22. T. III. f. 8-13. Ebből a fajból mindössze egyetlen sérült típusos példányom van a Nagysomlyóról. E faj nemcsak a Gerecse hegységben, hanem az egész Dunántúli-Középhegységben is igen ritka. Ormos (1. c.) említ a bakonyi Kékhegyről több W. choffati H a a s-t, azonban példányai közül alig egy- kettő sorolható e fajhoz. A héj körvonala hosszirányban megnyúlt ötszög. Legnagyobb szé- lessége jóval a félhosszúság alatt a homlok felé esik, miáltal az oldalak a búbnál erősen hegyesszög alatt érintkeznek. Példányomon a csőr hiány- zik, de kétoldalt a hosszúság feléig lenyúló erős csőréi jól látható. A W. choffati Haas az előbb vázolt alakkör utolsó tagja. Az áb- rák és a méretek kétségtelenül bizonyítják, hogy a W. venusta U h 1.-tól a a W. stapia 0 p p. és a W. mutabilis 0 p p.-fajokon át a W. choffati H a a s-ig olyan alaksorunk van, melyben az egyes tagok közölt teljes, fo- kozatos átmenet van. Az alaksor alapját már Geyer (1. c.) megadta az- zal, hogy rámutatott a W. stapia, mutabilis és choffati között lévő alak- és jellegbeli összefüggésekre. Én csupán megerősíthettem és tovább fej- leszthettem az általa megadott alaksort. Ezzel azonban még nem záródott le az alaksor. Nagyobb anyag új tagok beiktatását teheti lehetővé. így pél- dául minden valószínűség megvan rá, hogy a rokoni kapcsolat a W. chof- fati Haas és a W. (Z.) perforata P i e t t e közöli is megtalálható, sőt e- setleg a W. mutabilis 0 p p. és a W. numismalis Lám. között is kimu- tatható majd. Előfordul a liász legfelsőbb szintjeiben a Nagysomlyon. Waldheimia andleri 0 p p. (?) 1861. Terebratula andleri Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias. p. 536. T. X. f. 4. a. b. c. 1 9*2 m/m 82 °/o 55 % Gyűjtésemben egy típusos és egy ehhez csak közelálló példány van. A héj körvonala nagyjából ovális, a homloknál lecsapolt. A kisteknőn jól látszik a médián seplum, ami a faji hovélartozóságél azonnal eldönti. Op- pel (1. c.) leírásában nem említi, hogy példányán meg lelt volna a sep- lum, viszont Oppel ábrája és példányom közölt oly nagy a külső ha- sonlóság, hogy példányomat kénytelen vagyok Oppel fajával azonosítani. Valószínű, hogy pontosabb vizsgálatok Oppel eredeti példányánál is ki tudnák mutatni a médián septumot s ez eldöntené, vájjon az andleri csak. a punctata varietása-e, vagy önálló faj. Előfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Nagysomlyon. A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 331 Waldheimia engelhardti 0 p p. 1861. Terebratula (Waldh.) engelhardti Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias. p. 537. T. X. f. 5. a. b. c. d. 1874. Waldheimia engelhardti 0 p p. Gemmellaro: ... fossili d. zóna con. T. aspasia ele. p. 63. T. X. f. 15. 1889/93. Waldheimia engelhardti Opp. Geyer: Braehiopodenfauna d. Hierlalz. p. 31. T. III. f. 39. T. IV. f. 1-2. 89 m/m 92 % 58 % 90 m/m 96 °/o 59 % 98 m/m 89 % 59 °/0 A megvizsgált példányok száma : 7. E faj az északnyugati Gerecse alsóliász rétegeiben meglehetősen ritka. Példányaim igen aprók, részben embrionálisak. A héj körvonala lekerekített ötszög. Legnagyobb szélessége a fél- hosszúság felett, a búb felé esik. Miként a fenti méretekből látható, a teknő szélessége elég tág határok közölt ingadozik, a vastagság viszont állandónak mondható. Mindegyik példány kisteknőjén jól látható a fajra oly jellemző gyenge kis szinusz, mely a homlok egész szélességét elfoglalja. Az orr széles, erősen legörbített, kihegyezett, végén kicsiny nyílással. A dellidiumot egyik példányomon sem sikerüli szabaddá tenni. Az orréi erős, rövid lefutású. Példányaink jól egyeznek Geyer (1. c.) IV. táblájának 2-ik áb- rájával. Előfordul a liász magasabb szintjében a Nagysomlyón. 3. gén. GLOSSOTHYRIS H. Doowillé. 1879. Glossothyris aspasia M g h. 1889/93. Terebratula aspasia M g h. Geyer: Braehiopodenfauna d. Hier- latz. p. 14. T. II. f. 13 — 15. (cum syn.) 1937. Terebratula aspasia M g h. Ormos E.: A Bakonyi Kéhkegy. p. 20. (cum syn.) A megvizsgált példányok száma : 53. A megvizsgált példányok nagy száma is bizonyítja, hogy ez a jel- legzetes és az eddigi leírások szerint nagyobb mennyiségben csak a kö- zépsőliászban előforduló faj területünkön az alsóliász magasabb szintjeiben is meglehetősen gyakori. Különösen nagymennyiségben található a Nagy- somlyó kelet-délkeleti gerincén (a térképvázlaton II. -vei jelölt alsóliász fol- ton). Hogy e rétegek valóban a liász /?- ba tartoznak, azt az e szintre jel- lemző gazdag Brachiopoda fauna mellett az ugyancsak több példányban gyűjtött Ectocentrites petersi H a u. műt. italicus Mgh. és Analytoceras sp. (aff. articulatum S o w.) igazolják. Erről a — mindössze — pár irr-nyi helyről 32 db. igen apró, de jó megtartású Gl. aspasia M g h.-t gyűjtöttem. 332 Vigh Gusztáv Szép számmal található még a Nagysomlyó kelet-délkeleti gerincének má- sik, az I.-el jelölt liászelőfordulásában is. Innen 9 db. közepes nagyságú,, teljesen ép példány kerüli elő- Középsőliász rétegekből csak az Asszony- hegyről sikerült egy példányt gyüjtenem. A Gl. aspasia M g h.-val ismét egy alaksor veszi kezdetét, melybe az aspasia- n kívül a Gl. nimbata 0 p p. és a Gl. (?) beyrichi 0 p p. sorol- ható. Ezt az alakkört már Geyer (1. c.) is ismerteti és több ábrán be is mutatja. Az alakkör mellett igen érdekes az egyedek kifejlődése is. Erre később még részletesebben ki fogok térni. Példányaink több varietásba sorolhatók : Glossothyris aspasia var. major Z i 1 1. 16 6 m/m 136 % 69 % Egyetlen, kissé sérült példányt sikerült csak gyüjtenem. Példányunk, kisebb, mint Z i 1 1 e 1, vagy Ca na vari leábrázolt alakjai. A búb vastag, erősen a kisteknőre görbülő. A csőr vége kissé sérült,, de a kis kerek csőrnyilás jól kivehető. A kisteknő erősebben domború,, mint a többi változatnál. A szinusz mély, erősen hátra és felfelé hajló- Példányunk nem teljesen kifejlett alak s így az oldalszárnyak nem olyan megnyúltak, mint Z i 1 1 e I, vagy Ca na vari példányainál. Előfordul a sötétvörös, gumós középsőliász mészkőben Latnellapty - chusok- kai együtt az Asszonyhegyen. Glossothyris aspasia var. minor Z i t t. 110 m/m 166% 89% Két sérült példányt sorolhatok ide. A csőr erős, vaskos, erősen előre- görbülő, lenyomott, úgy, hogy a deltidium nem látható. A kisteknő szinu- sza mély, erősen hátra és felfelé hajló, miáltal a nagyteknőn egy, a búb- tól kiinduló s a homlok felé állandóan erősödő kiemelkedés keletkezik. Az oldalszárnyak jól fejlettek, végükön- lecsapottak. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Nagy- somlyón. Glossothyris aspasia var. dilatata Can. 13 2 m/m 162 % 75 % 13'8 m/m 162 % 68 % Két, többé-kevésbbé ép és egy töredékes példány van e változatból gyűjtésemben. Miként a méretekből is kitűnik, példányaink sokkal véko- nyabbak, mint az előzők. A nagyteknő erősen boltozott, a kisteknő pedig majdnem teljesen lapos. A szinusz az előbbinél sekélyebb és az oldal- szárnyak végei teljesen lekerekítettek, miként az Can a vari (1. c.) 1. táb- lájának 6.-ik ábráján látható. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és Nagy- somlyón, valamint a középsőliászban (d) az Asszoyhegyen. A Gerecse hegység északnyugati részének Földtani és őslénytani viszonyai 333 Glossothyris aspasia var. comparabile C a n. E változat jellegei oly szembelűnőek, hogy bár példányaim töredé- kesek, mégis könnyű azokat a többi változattól elkülöníteni. Legjellemzőbb rajtuk az, hogy a szinusz az előbbiekéhez képest sekélyebb. Egyik pél- dányunk méretei nagyjából megegyeznek C a n a v a r i (1. c.) I. táblája 5.-ik ábrájának nagyságával, a másik ellenben ennél jóval nagyobb. Tekintet- tel azonban arra, hogy a szinusz kialakulása az utóbbinál is megegyezik C a n a v a r i leírásával, így a nagyobb példányt is ebbe a változatba so- rolom. Előfordul a liosz fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és az Asz- szonyhegyen. Glossothyris aspasia var. (?) 10 0 m/m 110% 70% 100 m/m 121 % 74 % 117 m/m 130% 67% Gyűjtésemben tizenegy olyan alakot találtam, amelyek minden te- kintetben jól megegyeznek Gemmellaro (1. c.) Xl.-ik táblájának 1 — 3-ik ábráival. Már Zittel (1. c.) említi, hogy az aspasia csoportba tartozó alakok fiatal korukban oldalszárny nélküli, kerekded alakok s csak az egyed fejlődése folyamán fejlődnek ki az oldalszárnyak. Ügy Gemmel- laro, mint a mi példányaink is ilyen fiatal alakok, egyeseknél azonban már az oldalszárnyak kezdetei is megjelennek. Azt azonban, hogy példá- nyaink melyik változathoz tartoznak, e fiatal alakokon nem lehel eldönteni. Előfordul a liász A magasabb szintjeiben a Nagysomlyón és az Asz- szonyhegyen. Glossothyris aspasia var. (n. var.) 6'9 m/m 104 % 65 % 6’8 m/m 115 % 76 % 7'4 m/m 119 % 77 % 7'3 m m 130 % 72 % A megvizsgált példányok száma : 32. Mint már föntebb említettem, a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén viszonylag nagymennyiségben található e törpe változat. Az irodalomban eddig nem találtam utalást arra, hogy ilyen apró Gl. aspasia- k előkerültek volna. Példányainkon erősen szembetűnő az aspasío-jelleg. Az orr széles, vaskos, erősen a kis.leknő fölé hajló. A csőrnyílás kicsiny, kerek. A kis- teknő gyengén domború, közepén mély szinusszal, mely kevéssel a fél- hosszúság alatt kezdődik. A szinusznak megfelelően a nagyteknőn a búb- tól kiinduló s a homlokperem felé mindinkább emelkedő széles felbolto- zódás észlelhető. A gyengén fejlett oldalszárnyak erősen lekerekítettek. Példányainkon az egyed kifejlődése s ezzel kacsolatban az oldal- szárnyak fokozatos növekedése talán még szebben látható, mint az előző varietásnál. 334 Vigh Gusztáv Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Nagysomlyón. Glossothyris nimbata 0 p p. 1861. Terebratula nimbata Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias p. 540. T. XI. f. 4 a. b. c. 1889/91. Terebratula nimbata Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz. p. 13. T. II. f. 9— 13. 1904. Terebratula (Glossothyris) nimbata Opp. Rau: Mittl. Lias. p. 52. T. III. f. 34, 35. I. 8'2 m/m 132-0 °/0 62-0 % 87 m/m 135’5 % . 77"5 %> II. 9'8 m/m 124’0 % 60 0 % III. 1 0'8 m/m 1110 % 60-0 % E fajból két ép és kilenc — többé-kevésbbé — sérült példányt si- került eddig gyüjtenem. Közülök kettő — miként az I. alatti méretekből kitűnik — a típusos Gl. nimbata 0 p p.-al azonosítható, a többi a Gl. (?) beyrichi Opp. felé alkot átmenetet. Az I. csoportbeli alakok jellegei jól egyeznek G e y e r-nek a típust feltüntető (1. c.) JI. táblájának 12-ik ábrájával, csupán annyi eltérés ész- lelhető, hogy az oldalszárnyak még nem nyúltak meg olyan hosszúra, mint aminő a típusé és egyik példányunk kicsit vékonyabb, mint Geyer példánya. A II. csoport példánya átmenetet alkot a Gl. nimbata 0 p p. és a Gl. beyrichi Opp. között. Méretei teljesen egyeznek Geyer (1. c.) II. táb- lájának 9-ik ábrájával. A héj körvonala kerekded, csak kevéssel szélesebb, mint hosszabb. Legnagyobb szélessége majdnem a teknő hosszának felé- ben van. Az egyik nagysomlyói példány kisteknőjén jól látható a kél rö- vid, cseppalakú izombenyomat (adductores). A Gl. nimbata- ból a Gl. aspasia- hoz vezető átmenetre már G e- y e r rámutatott, minthogy a Hierlatz-ról származó anyagában ezt a foko- A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénylom viszonyai 335 zalos álmenetel pontosan végigkövethette. Gerecsei anyagunkban egyetlen töredékes példány képviseli az átmeneti alakot. Előfordul a liász g magasabb szintjeiben a Nagysomlyón, az Asz- szonyhegyen, a Szászvégoldalon és a Hosszúvonlatón. Glossothvris (?) beyrichi 0 p p. 1861. Terebratula beyrichi 0 p p. : Brachiopoden d. unt. Lias. p. 539. T. XI. f. 3 a. b. c. 1889/91 Terebratula beyrichi Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz. p. 12. T. 11. f. 4-8. Kél erősen sérült példányom van e fajból. A héj körvonala azonban. a 6. 10. kép. a. Glossothyris aspasia M g h. b. Glossothyris nimbata Opp. c. Glossothyris beyrichi Opp. valamint a szinusz kialakulása oly jellegzetes e fajnál, hogy példányaink faji hovátartozósága kétségtelenül eldönthető. A héj körvonala erősen lekerekített ötszög. A nagyteknő erősen bol- tozott, a kisteknő gyengén. Az egyik példány kisteknőjén majdnem a búb- tól, a másik példányon pedig, valamivel lentebbről kiinduló s a homlok felé mindinkább mélyülő szinusz húzódik. Geyer (1. c.) példányain a szinusz körülbelül a kisteknő felében kezdődik. A Gl. beyrichi 0 p p.-el befejeződik a három tagból álló — előbb említett — alaksor. Példányainkon jól követhető volt, hogy miként válik sekélyebbé a kisteknő szinusza az aspasia-tól a beyrichi- ig, miként rövi- dül mind jobban és jobban az oldalszárny, míg végül a beyrichi-nél már el is tűnik és miképpen fejlődik ki az aspasia kisteknő fölé hajló tompa, erős, széles csőréből a nimbata- n keresztül a beyrichi finomabb, hegye- 336 Vigh Gusztáv sebb, kissé megnyujtottabb és nem olyan erősen begörbülő csőre. Ugyan- csak megfigyelhető a többi jelleg fokozatos változása is. Még szembetű- nőbb lenne ez alaksor helyessége és létjogosultsága akkor, ha ezt egy populáción belül lehetne kimutatni, miként ezt Geyer a hierlalzi anya- gén tehette. A T. beyrichi 0 p p.-t a mély szinusz és főleg a karváz jellegzetes kialakulása alapján — egyelőre azonban még kérdőjellel — a Glossothy- risek közé sorolom. A gerecsei anyagból rendelkezésre álló példányokon, azok töredékessége és kalcittal való kitöltöttsége miatt a karváz kialaku- lását nem lehetett tanulmányozni. Jó alapul szolgált azonban Geyer (1. c.) II. táblájának 8-ik ábrája, ahol is ő a T. beyrichi 0 p p. csiszolat alap- ján nyeri karvázát adja. E rövid karváz, a mély szinusz, valamint az a tény, hogy a beyrichi már Geyer felfogása szerint is az aspasia-nimbata alaksorba tartozik, indított arra, hogy a fent nevezett fajt szintén a Glos- sothyris genusba soroljam. Nézetem szerint a Gl. beyrichi 0 p p. a Glos- soíhyn's-eknek egy szélső alakja, mely viszont a Buckman állal 1914- ben a T. curvifrons 0 p p. alapján felállított Pseudoglossothyris genusba vezet át. Előfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Tekehegyen. 4. gén. RHYNCHONELLA Fischer v. Waldheim. 1809. Rhynchonella variábilis S c h I. 1889/93. Rhynchonella variábilis Schl. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p. 36. T. IV. f. 16 — 22. T. V. f. 1 — 13. (cum syn). 1937. Rhynchonella variábilis Schl. Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy p. 27. (cum syn). 9'9 m/m 106 % 55 % 11 ’5 m/m 113% 65% (átm .öRh.zitteli Gém. -hoz) 1 25 m/m 116% 64% Anyagunkban három kicsi, a típushoz közelálló és egy, a Rh. zitteli G e m.-hoz áthajló példányt találtam. Már Geyer (1. c.) leíráséból kitű- nik, milyen nagy alakköre van e fajnak. Legjobban bizonyítja ezt Geyer synonim listája, ahol ő igen különböző néven szereplő — de kivétel nél- kül a variábilis alakkörébe tartozó — alakot vont össze Rh. variábilis néven. Itt találjuk többek között Q u e n s t e d t Terebratula belemnitica-jál és Gemmellaro Rhynchonella briseis-él is. A típushoz közelálló példányaink közül az egyik Gemmellaro Rh. briseis-éve I egyezik teljesen (1. c. T. XI. f. 22.), a másik pedig a T. belenmitica Qu. és R a u Rh. variábilis műt. minor-a között áll. Az első példány meglehetősen lapos, körvonala lekerekített háromszög alakú. A A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 337 • * nagyteknő elég mélyen kifejlett szinuszában három, o homlokperem felé felerősödő bordát, ennek megfelelően a kisteknő kiemelkedésén négy bor- dát találunk. Ezek közül a két szélső a búb felé kettéhasad, miáltal pél- dányunk Geyer Rh. variábilis var. rimata- ja felé közeledik. A negytek- nőn csak a szinusz jobb szélén lévő első szinuszborda hasadt. A bordák mindkét teknőn a búb felé gyengék, lekerekítettek. A csőr kicsi, ferdén felfelé álló. Második példányunk széles, lekerekített háromszög alakú. A teknők erősebben boltozottak, mint az előbbi példánynál. Az erőteljes, éles bor- dók a búbtól a homlokig húzódnak többnyire minden elágazás, vagy szét- hasadás nélkül. Néha azonban a bordák — főleg a kisteknőn — a búb alatt kettéválnak és így futnak a homlokperemhez. A nagyteknő enyhe szinuszában két, ennek megfelelően a kisteknő kiemelkedésén három borda észlelhető. Az oldalszárnyakon három-három borda van. A csőr erősen sérült, annyi azonban megállapítható, hogy ferdén felfelé álló lehetett. Az oldalmező meglehetősen hosszú, széles és nagyon gyengén domború. Mi- ként mór az előbb említettem, példányunk körvonala a T. belernnitica Q u.-hez hasonlít. Nagysága és a kisteknő elágazó bordái azonban R a u Rh. variábilis műt. minor-ára utalnak. A harmadik, kissé sérült példány — miként a fenti méretekből is kitűnik — jóval szélesebb, mint hosszú. így a héj körvonala széliében megnyúlt ötszög alakú. A nagyteknő szinuszában négy erős. éles borda, ennek megfelelően a kisteknő kiemelkedésén öt éles borda látható. Utób- biak közül a két szélső meredek oldalfallal esik az oldalszárny felé. A nagyteknő a búb felé erősebben ívelt. A csőr széles, rövid, hegyes, ferdén felfelé álló. Geyer megállapítja leírásában, hogy minél több borda jele- nik meg a Rh. variábilis szinuszában, annál inkább közeledik a Rh. zit- teli G e m.-hoz. E példányunk is ilyen átmeneti alak a Rh. variábilis S c h I. és a Rh. zitteli Gém. között. A Rh. variábilis S c h 1. éppen a nagy változékonyságánál fogva olyan alak, mely egy alakkör súlypontját képviseli. Arra a kérdésre, hogy a Rh. zitteli-n kívül mely fajok tartoznak még ehhez az alakkörhöz, a be- gyűjtött fauna teljes feldolgozásától várhatunk választ. Nem lehetetlen, hogy majd sokkal nagyobb, teljes anyagon végzett vizsgálatok alapján a T (Rh.) belernnitica Q u.-et nem a Rh. variábilis Se hl., hanem a Rh. plicatissima Q u. alakkörébe tartozónak kell tekin- tenünk. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Hosz- szúvontatón. Rhynchonella zitteli Gém. 1872 82. Rhynchonella zitteli Gemellaro: ... Fauna giuresi e liasische ( . . . d. zóna con T. aspasia etc.) p. 78. T. XI. f. 23. 114 °/0 56 % 121 % 62 % 126 °/o 58 % 13‘8 m/m 14'2 m/m 147 m/m 338 Vigh Gusztáv *» A megvizsgált példányok száma: 11 Típusos példányai csak a Nagysolyóhegy tetejének keleti részéről, hozzá közelálló alakok pedig a Tekehegyről és az Asszonyhegyről kerül- tek elő. A fenti méretadatokból kiiűnőleg példányaink szélesebbek, mint hosszúak. Két teljesen kifejlett példány még nagyobbfokú asszimetriát mu- tat, mint azt G e m m e I 1 a r o (1. c.) XI. táblájának 23-ik ábráján látjuk. A héj körvonala általában széliében kissé megnyúlt ötszög A nagyteknő meglehetősen mély szinuszában rendszerint hét (két példányomnál nyolc) erős, éles borda van s ennek megfelelőleg a kisteknő kiemelkedésén nyolc, illetőleg kilenc éles borda található. Az oldalszárnyon Gemmellaro pél- dányainak öt-hat erős bordájával szemben három erős és két-három gyenge bordát találunk. A fiatalabb egyedek nem annyira vastagok, mint Gem- mellaro példányai, a kifejlettek viszont megegyeznek velők. A két kifejlett példány szinusza az oldalszárny rovására egyik, vagy másik oldal felé eltolódik. Ezzel kapcsolatban az egyik oldalon a szinusz nem mélyül be annyira, miáltal a homlokperem ferde lefutású lesz (1. a rajzot). 11. kép. Rhynchonella zitteli Gém. A tekehegyi és asszonyhegyi példányaink a szinusz kialakulása tekin- tetében mintegy átmenetet alkotnak a Rh. zitteli var. multicostcit a V i g h felé. Előfordul a liász magasabb szintjeiben a Nagysomlyón és az Asszonyhegyen. Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var. 136 m/m 114 °/o 56 ü/o 13*8 m/m 114 °/o 61 °o 14*5 m/m 116 % 64 % A tekehegyi agyagban találtam öt olyan példányi, melyek a héj körvonala és a szinusz kialakulása tekintetében hasonlítanak ugyan a Rh. zitteli G e m.-hoz, a bordák azonban sokkal finomabbak, alacsonyab- bak és úgy a szinuszban, mint az oldalszárnyakon nagyobb számmal ta- lálhatók, mint Gemmellaro fajánál. A bordák száma a búbtól a hom- lok felé kettéágazással, vagy egyszerű közéiktatódással növekszik. Ennél a változatnál is megtaláljuk — különösen a nagyobb, idősebb alakoknál — a teknőnek ugyanazt az asszimetrikus kifejlődését, mint a Rh. zitteli Gem.-nál. A széles és nem túl mély szinuszban a bordák száma kilenc- tíz, ennek megfelelően a kisteknő kiemelkedésén tíz-tizenegy. Az oldal- szárnyakon általában hat ugyanolyan erős bordát találunk, mint a szi- nuszban. Egyik-másik példánynál a homlokperem a szinuszban nem húzódik olyan egyenes vonalban, mint a zitteli- nél, hanem elég erős ív- A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 339 ben hajlik. Ennek oka az, hogy a kisleknő kiemelkedését szegélyező két bordának nincsen olyan széles, meredek oldalfala, mini a zitteli- nek. A csőr csak egyetlen példányomon maradi meg épen. Kicsi, hegyes, ferdén felfelé álló. Előfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen. Rhynchonella plicatissima Q u. 1889 93. Rhynchonella plicatissima Q u. Geyer: Brachiopodenfauna d Hierlatz. p. 57. T. VI. f. 33. 36. T. VII. f. 1 — 7. (cum syn.) 1937. Rhynchonella plicatissima Q u. 0 r m o s E : A Bakonyi Kékhegy p. 32. (cum. syn.) 1. 11*1 m/m 91*0 °/« 68 °/° 12 5 m/m 94 0 % 61 °/o 11. 1 1 '8 mm 108 % 70 °/0 1 1 '8 m m 110 °/o 67 % A megvizsgált példányok száma : 39. E faj zömökebb, boltozotlabb féleségei fordulnak elő a bejárat terü- leten, olyanok, aminőket Geyer (1. c.) a VI., Haas pedig (1. c.) a III. táblájukon ábrázolnak. E faj elkülönítésénél nagy nehézségekbe ütközünk, mert pl. Geyer (T. VI. f. 35.) (1 . c.) Rh. plicatissima Q u.-je és Rau (le. T. I. f. 103.) Rh. variábilis műt. major- ja — a kép alapján ítélve — telje- sen azonosnak látszik. Így nehéz eldönteni, hogy mit soroljunk a plica- tissima-hoz és mit a variábilis műt. major- hoz. Példányainkat egyelőre Geyer munkája alapján határoztam meg. Miként a fenti méretekből kitűnik, megvizsgált alakjaink között vannak olyanok, amelyek hosszabbak, mint szélesek, és vannak olyanok, ame- lyeknek szélessége meghaladja a hosszúságot. Mindkét teknőn, főleg a nagyíeknő szinuszában és a kisleknő kiemelkedésén találunk olyan bordákat, amelyek kevéssel a búbok alatt kettéágaznak. A szinuszban lévő bordák száma a keskeny példányoknál három-négy, a széles példányoknál öt, a hungarica-szeTŰ alakoknál pedig hét. Az oldalszárnyon három-négy erős és két-három gyenge, másodrendű, a hungarica-szerűeknél négy-hat egyforma erős borda található. Egyébként minden tekintetben jól egyeznek Geyer (T. VI. f. 33 — 36.) és Haas (T. II. f. 16 — 21.) ábráival. Példányaim között van három olyan alak, amely a héj körvonala és igen sűrű bordázottsága révén teljesen megegyezik B ö c k h Rh. hungarica- jával. E fajt azonban Geyer bevonta a Rh. plicatissima Q u. alak-körébe és a VlI-ik tábláján ad is ilyen sűrűn bordázott píicatissima-kat. Példányai- mat feltételesen én is a plicatissima- khoz sorolom, de megjegyzem, hogy Geyer ábráihoz igen, de Quenstedt ábráihoz nem hasonlítanak sem az alak, sem a bordázat tekintetében. 340 Vigh Gusztáv Előfordul a liész /? magasabb szintjeiben a Tekehegyen, a Nagysom- lyón, az Asszonyhegyen és a Hosszúvontatón. Rhynchonella cfr. alfredi Neum. 1879. Rhynchonella alfredi Neumayr: Lias i. d. Nordalpen. p. 8. T. I. f. 2. 14 0 m/m 94 % 61 % 1 6'9 m/m 93 % 55 % E fajból öt nagy példány áll rendelkezésemre a Tekehegyről. A héj körvonala hosszirányban megnyúlt, lekerekített háromszög alakú. Mindkét teknő elég erősen boltozott. A teknők legnagyobb vastagsága a félhosszú- ság fölött, a búb felé van. A csőr megnyujtott, lapított, hegyes, ferdén fel- felé tekintő. A nagyteknő szinusza nem nagyon mély, egyeseknél éppen sekély. Benne három-öt erős, éles borda látható, míg az oldalszárnyon há- rom-négy. Példányaink egyrészt nagyon hasonlítanak Neumayr fent idézett ábrájához. Eltérés csupán az, hogy Neumayr példányánál — legalább is az ábrán — a csőr erősen tompa, az enyéimnél pedig hegyes. A csőr tompaságát Neumayr leírásában nem említi, így nem lehel eldönteni, vájjon jellemző tulajdonsága-e ez a fajnak, vagy csak elrajzolás eredménye ? Másrészt — amennyire ez a képek alapján megítélhető — az alább leírt Rh. cfr. peristera U h l.-on keresztül7 különösen a csőr hegyessége alapján némileg hasonlítanak a Rh. plicatissima Q u.-hez. Előfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Tekehegyen. Rhynchonella cfr. peristera U h 1. 1880. Rpynchonella peristera U h 1 i g : ... liasische Brachiopodenfauna etc. p. 291. T. IV. f. 4. 15*3 m/m 103 °/0 62 °/0 17 9 m/m 104 °/0 62 °/0 A megvizsgált példányok száma : 21. A tekehegyi gyűjtésben a Rh. plicatissima-szerű példányok között találtam olyan alakokat, amelyeket részint a csőr erősebb volta, részint pedig a ritkább, erős bordázat miatt az előbbiektől egyelőre elkülönítek s föltételesen a Rh. peristera U h l.-al azonosítok. Példányaink nem olyan nagyok, mint U h 1 i g-é s talán ez az oka annak, hogy a csőr sem annyira megnyúlt és a teknők vastagsága is ki- sebb, mint azt U h I i g ábráján látjuk, miáltal a szinusz is valamivel se- kélyebb marad. Geyer (1, c.) VlI-ik táblájának 3-ik ábráján olyan plicatissima-kat látunk, mely a szerző szerint a Rh. variabilis-hoz közeledik. Példányaink első pillanatra talán ehez az ábrához hasonlítanak legjobban, azonban a nagyteknő erős boltozottsága s ezáltal a kissé megnyullabb és laposabb 7 Ez a faj később esetleg Geyer felfogásához simulva szintén Rh. plicatis- •sima-khoz osztható be. A Gerecse hegység északnyugati részének íöldtani és őslénytani viszonyai 341 csőr erősebb begörbüllsége miatt eltérnek attól s jellegeik alapján a Rh. plicatissima Q u. és a Rh. peristera U h 1 i g között foglalnak helyet. Példá- nyaink pontos hovatartozósága azonban szerintem csak a Rh. plicatissima alakkörének gyökeres revíziója utón dönthető el. Anyagunkban vannak olyan alakok is, melyek a fenti példányoknál keskenyebbek s így mintegy átmenetet alkotnak az előbb leirt Rh. cfr. alfredi N e u m.-hoz. Előfordul a liósz 3 magasabb szintjeiben a Tekehegyen. Rhynchonella pseudopolyptycha B ö c k h. 1874. Rhynchonella pseudopolyptycha Böckh: A Bakony déli része ... p. 141. T. IV. f. 7-8. 1883. Rhynchonella pseudopolyptycha Böckh, Hofman n: Ószőny és Piszke . . . p. 180. I. (szinusz nélküli) 8.9 m/m 120 °/0 64 °/0 II. (szinusszal) 9'1 mm 123 % 55 °/0 III. (juv.) 7‘6 m m 110 °/o 47 % A megvizsgált példányok száma : 18. Ezt a szép, jellegzetes fajt eddig csak a Tekehegyen találtam, ahol egyáltalában nem ritka. Kifejlett példányaink kisebbek Böckh bakonyi példányainál, melyeket a M. kir. Földtani Intézet gyűjteményében alkalmam volt közelebbi vizsgálat tárgyává tenni. A fenti méretek bizonysága szerint kifejlett alakjaink szélesebbek, mint hosszúak. Kivételt képeznek a juvenilis alakok, ahol a szélesség körül- belül megegyezik a hosszúsággal. A teknők általában erősebben domboro- dottak, de vannak laposabb példányok is. A csőr kicsiny, hegyes, ferdén felfelé álló. A bordók száma a búbtól a homlok felé szétágazással, vagy közbeiktatódóssal növekedik. A laposabb példányok nagyteknőjén enyhe szinusz található, aminek a kisteknőn ugyanilyen enyhe kiemelkedés felel meg. Legtöbb példánynál azonban hiányzik a szinusz s így a homlokvonal és az oldalvonalak egybeesnek. E példányoknál az oldalmezők meglehető- sen hosszúak, szélesek és ellentétben a Rh. polyptycha-v al, kissé domborúak. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen. Rhynchonella cartieri 0 p p. 1889 93. Rhynchonella cartieri Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz. p. 63. T. VII. f. 13 — 14. (cum syn.) 1887. Rhynchonella lorioli Haas: Brachiopodes rhetiens . . . p. 83. T. VL f. 12, 14, 17, 18. 342 Vigh Gusztáv I. (ritka bordás) 90 m/m 97 % 72 % 87 m/m 115 % 73 % 92 m/m 116 °/o 66 % 11. (sűrű bordás) 99 m/m 100 % 66 % 100 m/m 108 °/o 70 % 101 m/m 112 % 61 % 102 m/m 1 15 % 71 % A megvizsgált példányok száma : 157. E faj igen gyakori a Gerecse hegység északnyugati részében, külö- nösen a Tekehegyen. Általában kisebb termetű, mint Oppel és Geyer hierlatzi alakjai. Miként a Gl. aspasia- nál, úgy ennél a fajnál is igen jól megfigyelhető, hogy a fiatalabb példányoknál a szélesség nagyjából egyezik a hosszúsággal és csak az egyed növekedése folyamán fejlődnek ki az oldalszárnyak, minek következtében a kifejlett példány szélessége nagyobb lesz, a hosszúságnál. Típusos példányaink között két csoport különböztethető meg : egy ritka és egy sűrű szinuszbordás csoport. Az I. csoportban a ritka bordás példányok méreteit adom. Ezeknél a nagyteknő szinuszában három-négy, a búbtól kiinduló széles, legöm- bölyített b‘orda látható. Az oldalszárnyakon általában három-három erős, legömbölyödött borda van. Mindkét teknő, de különösen a kisebbik, erő- sen boltozott. A nagyteknő csőre széles, kicsi, erősen lapított és hegyes. Annyira ráhajlik, rálapul a kisteknőre, hogy a deltidium nem látható. A csőrélek rövidek és élesek. A kisteknőn a nagyteknő szinuszának megfe- lelően nem kiemelkedés, hanem egy, a búbtól kiinduló és a homlokpe- rem felé kissé mélyülő vápa található, melyet jobb- és baloldalon egy-egy erősebben kiemelkedő borda határol. E bordák külső oldala, különösen a homlok felé, meredeken esik le. A II. csoportban a sűrű szinuszbordás példányok méreteit látjuk. Ezeknél a nagyteknő szinuszában öt-hét, a búbtól kiinduló finom, éles borda van. Az oldalszárnyakon azonban itt is csak három-három, ritkáb- ban négy-négy erős, legömbölyödött borda található. A héj körvonala tel- jesen megegyezik az előbbiekével. A kisteknőn kiemelkedés helyett itt is enyhe vápát találunk. A Rh. cartieri 0 p p. felfogásom szerint egy alaksor középpontja. Egyjk irányban — miként azt mér Oppel és Geyer is írja — a Rh. retusifrons 0 p p.-hez közeledik,8 másik irányban pedig a Rh. fraas i 0 p p- felé alkot átmenetei. Példányaink között sok olyan alakot találtam, me- lyek Haas Rh. lorioli-áva\ egyeznek. Haas elválasztó bélyegnek tartja e fajnál a kisteknő szinuszát Tekintettel azonban arra, hogy ez a Rh. 8 Ezt az átmenetet a Gerecse hegység északnyugati részében nem tudtam kimutatni, mert eddig még Rh. rehtsifroris-ol nem találtam. A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 343 cartieri- n is megvan, így ezt nem találom a cartieri-lö\ elkülönítő bélyeg- nek. Különösen Haas (1. c.) VI. táblájának 12, 14, 17, és 18-ik ábrája nagyon hasonlít a cartieri- re, a különbség legföljebb az, hogy a három utolsó ábrán a homlokvonal kissé beöblösödik. így a további vizsgálatokig Haas faját a Rh. cartieri 0 p p.-lel föltételesen egyesítem. Az asszonyhegyi példányok egyike a következőkben leirt Rh. cartie- riforrnis n. sp-hez alkot átmenetet. Nagysomlyó-i példányaink között találtam egy olyan töredékes ala- kot, melynél mind a nagy-, mind a kisteknő szinuszában egy-egy olyan borda van, mely a rímafa-khoz hasonlóan a búb felé kettéhasad. Ezeket az alakokat Geyer (1. c.) a car/íerí-től var. rimata néven különítette el. Előfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen, a Nagy- somlyón, az Asszonyhegyen és a Hosszúvonlatón. Rhynchonella cartieriformis n. sp. 7‘8 m m 128 "/o 59 % 8T m/m 124 °/0 62 % E jellegzetes fajból két példányom van. Sajnos, a csőr hegye mind- kettőn hiányzik. A héj körvonala két csúcsán tompított háromszög alakú. Szélessége jóval meghaladja a hosszúságát. A nagyteknő kevéssé, a kisteknő erő- sebben domború. A nagyleknőn körülbelül a félhosszúságtól széles, kevéssé bemélyedő szinusz húzódik a homlokperemig. A szinuszban öt éles borda van, az oldalszárnyakon pedig három-három. Jellemző e fajra, hogy a bordák nem a búboktól erednek, hanem körülbelül 1 — 15 m/m-rel alatta s innen elágazás nélkül haladnak a homlokig, illetve az oldalperemekig. A csőr széles, lapított, nagyon kicoit előregörbülő. Amennyire a sérülés miatt következtetni lehet rá, a csőr vége hegyes és megnyujtottabb lehetett, mint volt a Rh. cartieri 0 p p.-nél. A csőrélek élesek és körülbelül a tek- nő hosszúságának feléig húzódnak le. Az oldalmezők ugyanilyen hosszú- ak és erősen homorúak. A kisteknőn a nagyteknő szinuszának megfele- lően majdnem a búbtól kiindulóan igen enyhe, széles horpa húzódik a homlokperemig. A szinusz két oldalán lévő bordák erősebbek a többinél és külső oldaluk meredeken esik le. A homlokvonal egyik példányomnál egyenes, másiknál igen kicsit homorú. Példányaim a Rh. cartieri 0 p p.-hez állanak legközelebb, de több lé- nyeges jellegben különböznek attól. A két teknő sokkal laposabb, a héjak a búb felé megnyúltak, miáltal a teknők körvonala kétoldalt kissé befelé ívelt. A csőr megnyultabb és nem görbül be oly mértékben, mint a cár - tieri- nél. Lényeges különbség még az is, hogy a bordák nem a búboktól indulnak ki, hanem kissé távolabb azoktól. Előfordul a liász (i felsőbb szintjeiben a Nagysomlyóhegyen. 344 Vigh Gusztáv Rhynchonella fascicostata U h I. 1880. Rhynchonella fascicostata U h 1 i g : Brachiopodenfauna v. Sospirolo. p. 300. T. V. f. 1-3. E faj igen ritka a Gerecse hegység északnyugati részében. Mindösz- sze három kisteknőt sikerült belőle gyüjtenem. Tekintettel azonban arra. hogy e fajnál főleg a bordák kifejlődése a jellemző, így példányaink ho- vatartozósága mégis eldönthető volt. i 12. kép. Rhynchonella fascicostata U h 1. E fajt a bordák kéveszerű elágazása jellemzi. E jelleg különösen jól észlelhető ja kissomlyói példányokon. Ezeknél a búbról — az egysze- rű oldali bordákat leszámítva — négy főborda indul ki, melyek mindegyike három, illetve öt felé ágazik. U h I i g példányain is három-négy felé hasa- dó bordókat láthatunk. A gerecsei alakoknál a búbnál lévő négy bordá- ból a homlokperemen tizennégy borda lesz. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Kis- somlyón. Rhynchonella forticostata B ö c k h var. minor (n. var.) 10'4 m/m 105 °/. 64 °/o 9'3 m/m 97 °/0 68 % E fajból kél teljesen ép példányunk van. Igen hasonlítanak Böckh IV. táblájának első ábrájához, csak ennél lényegesen kisebbek. A héj háromszög alakú. Mindkét teknő egyformán domború. A csőr kicsi, erős, hegyes, ferdén fölfelé álló. A csőrélek élesek és a homlokpe- remig húzódnak le. A nagyteknő enyhe szinuszában három erőteljes, éles borda van, melyek — Böckh példányaihoz hasonlóan — a búb felé kettéágaznak. A kisteknőn négy erős, éles s a búbtól a félhosszúságig kettéhasadt bordói találunk (mit Böckh forhcosta/u-jánól), melyek közül a kél szélsőnek a külső oldala — különösen a homlok tóján — merede- ken és hosszan esik le. Az oldalmező élesen elhatárolt, széles, a hom- lokperemig nyúló és kissé homorú. Példányaink — miként mór említettem — különösen a bordók és A Gerecse hegység északnyugati részének íötdlani és őslénytani viszonyai 345 az oldalmezők kialakulása tekintetében nagyon hasonlítanak a Rh. forti- costata Böckh-höz. Ettől azonban némileg eltér abban, hogy a csőr nem görbül be olyan erősen, hanem kissé ferdén fölfelé áll, továbbá ab- ban is, hogy a fnrticostata-né\ lényegesen kisebb. A bordák kifejlődésében némileg hasonlít a Rh. rimcita 0 p p.-hez is, ettől azonban eltér a héj körvonala, az alak vastagsága és a homlok- vonal kialakulása tekintetében. Előfordul a liász /í magasabb szintjeiben a Nagysomlyón. Rhynchonella paoli C a n. 1889/93. Rhynchonella paoli Can. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz p. 67. T. VII. f. 22 — 23. (cum syn.) I. Oip.) 97 m/m 98 % 67 °/o I 9 7 m/m 103 % 70 % í 9'9 m/m 102 % 67 % II. (átmenet a lubrica felé) | 8'8 m/m 82 % 56 % I 9'4 m/m 85 % 65 % III. (átmenet a laeoicosta felé) 9 3 m/m 104 % 66 % 9 0 m/m 113% 66% A megvizsgált példányok száma : 40. E faj meglehetősen gyakori a Gerecse hegység nyugati rögeiben. Ál- talában kisebb termelitek, mint Canavari és Geyer példányai. A héj a típusos példányoknál lekerekített ötszög alakú. Mindkét teknő erősen boltozott. A csőr kicsi, hegyes, ferdén felfelé álló. A csőrélek igen rövidek és lekerekítettek. Oldalmező nincsen kifejlődve. Mindkét tek- nőn számos finom, legömbölyített bordát találunk, melyek csak az olda- O. b. C. 13. kép. a) Rhynchonella laevicosta S t u r b) Rh. paoli Can. c) Rh. lubrica U h I. lak és a homlokperem közelében — legjobban a szinuszban - erősöd- nek meg. A nagysomlyói példányoknál a nagyteknő szinuszában általá- ban négy, az asszonyhegyi példányoknál általában hat erősebben fejlett bordát találunk. Ezeken kívül előfordulhat még két-három gyenge borda. Asszonyhegy : Nagysomlyó : Asszonyhegy : 346 Vigh Gusztáv melyek azonban nem futnak ki a homlokperemig. Az oldalszárnyak elég fejlettek és jól hótrahajlanak. Rajtuk két-négy erősebb és több gyenge borda található. A Rh. paoli Can. — felfogásom szerint — ismét egy alaksor kö- zéppontja, melyből egyik irányban a Rh. laevicosta S t u r felé, másik irányban pedig a Rh. lubrica U h I. felé (főleg a keskeny alakok) találunk teljes átmenetet. Ezt az átmenetet igen szépen jelzi a héj szélességének és az oldalvonal lefutásának fokozatos változása. A laevicosta felé való átmenetek a nagysomlyói, a lubrica felé való átmenetek pedig inkább az asszonyhegyi faunában találhatók. Előfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Nagysomlyón, az Asz- szonyhegyen és a Hosszúvontatón. Rhynchonella palmata 0 p p. (U h I i g.) 1889/93. Rhynchonella palmata Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p. 50. T. VI. f. 11 — 14, (cum syn.) 1937. Rhynchonella palmata Opp. Ormos E. : A Bakonyi Kékhegy. p. 29. (cum syn.) 10 0 m/m 132 % 74 % 1 16 m/m 119% 69% 14*3 m/m 105 % 66 % A megvizsgált példányok száma : 12. Ez az érdekes és igen jellegzetes faj csak az Asszonyhegyen volt több példányban található, míg a Nagysomlyó kelet-délkeleti gerincén csak egyetlen juvenilis példányt találtam. Példányaimnál a héj körvonala legtöbb esetben — Uhlig és Ge- yer ábráitól eltérően — egyenlőtlenszárú háromszög. Ez az alakbeli el- térés valószínűleg csak lokális jellegű s így nem ok arra, hogy példá- nyainkat új fajnak, vagy akár csak új változatnak is tekintsem. Mindkét teknő erősebben boltozott. A legnagyobb vastagság a búbok táján van. A csőr rövid, hegyes, erősen a kisteknőre nyomott. A búbtól a homlokpe- remig húzódó oldalmező széles, mély, kétoldalt erős éllel határolt. Az ol- dalmazőkben a két teknő érintkezési vonala legtöbb esetben a nagyteknő felé tolódik el s megközelítőleg az oldalmező hátsó peremének lefutását követi. Példányainkon a bordák száma hat-nyolc között váltakozik. A bor- dák a homlokperemnél erőteljesek, élesek, vagy legömbölyítettek, a bú- bok felé haladva pedig mindinkább gyengülnek, úgy, hogy a búbokon már alig követhetők. A bordáknak a homlokperem felé való egyesülése (var. rimata ) három példányunknál figyelhető meg. A kevésbbé szabálytalan háromszög alakú példányaink leginkább Geyer (I. c.) ábráival egyeznek. Felfogásom szerint a Rh. palmata Opp. egy újabb alakkör kiinduló pontja, melybe egyelőre feltételesen a Rh. hagauiensis Bőse, a Rh. rét- rocurvata Vigh és a Rh. flabellum M g h. fajokat sorolom, habár a pal- A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 317 ma/a és a hagaviensis közöli az eddig feldolgozott anyagban még alig találtam egy kéi átmeneti alakot. Az anyag teljes feldolgozása azonban minden valószínűség szerint igazolni fogja feltevésemet. A Rh. palmata és a Rh. greppini közötti átmenetet (melyei Geyer is emlíl) a Gerecsében eddig még nem tudtam kimulatni. Előfordul a liász magasabb szintjeiben az Asszonybegyen és a Nagysomlyón. Rhynchonella hagaviensis Bőse. 1883. Rhynchonella securiformis Hofmann (non Rőt h pl.) ószőny és Piszke . . . p. 180. 1898. Rhynchonella hagaviensis Bőse: ... miltelliasische Brachiopoden- fauna . . . p. 206. T. XV. f. 10-13. 10'2 m/m 92 % 43 °/< 10'9 m m 98 % 57 °/« 9’5 m m 107 % 57 o/( A megvizsgált példányok száma : 22. E faj nem ritka az asszonyhegyi faunámban. A héj körvonala kissé lekerekített háromszög, mely inkább hosszabb, mint széles, de vannak olyan példányaink is, amelyeknél a szélesség kevéssel meghaladja a hosszúságot. Mindkét teknő gyengén boltozott. A homlokperem állaléban egyenes, egy-két példánynál azonban igen gyengén részben a kisteknő, részben pedig a nagyleknő felé hajló. A gyenge, hullámszerű bordák szá- ma öt-nyolc közölt váltakozik. A bordák a búbokon alig észrevehetők s csak a homlokperem felé erősödnek fel kissé. Néhány példányomnál a bor- dáknak a homlokperem felé való egyesülése is megfigyelhető volt. A csőr kicsi, hegyes, meglehetősen a kisteknőre hajló. Az orréi álta- lában éles, de van olyan példányunk is, amelynél kissé lekerekített. Az oldalmezők a búbtól a homlokperemig húzódnak, szélesek, kissé bemé- lyülők és kétoldalt löbbé-kevésbbé éles peremmel határoltak. Tekintettel arra, hogy példányaink teljesen átkalcitosodtak, a belső vázat nem lehet tanulmányozni. Mint mér említettem, példányaink között vannak olyanok, amelyek- nél a homlokperem igen gyengén a nagyteknő felé hajlik. Ez különösen az öt-hat bordás példányoknál észlelhető. Ezek a példányok mintegy át- menetet alkotnak a következőkben leírt Rh. retrocurvata n. sp. felé. Előfordul a liász legtetején az Asszonyhegyen. Rhynchonella retrocurvata n. sp. 1914. Rhynchonella hagaviensis Bőse, Kulcsár: A Gerecse hegység középsőliászkorú képződményei, p. 71. T. I. f. 1 a — c. 6'8 m/m 123 % 63 % 9'5 m m 101 "o 53 % 10 0 m/m 100 n/o 50 % A megvizsgált példányok száma : 7. ji'i 348 Vigh Gusztáv Két kifejlődése van e fajnak : egy erősebb és egy gyengébb bordás- A héj lekerekített háromszög. A fiatal példányok inkább szélesek, mint hosszúak, az idősebbek szélessége megegyezik a hosszúsággal, de lehet egy kissé hosszúkás is. Legjellemzőbb e fajra a szinusz és a bor- dák kialakulása. A kisteknőn enyhe szinusz látható, mely az egész hom- lokperemet elfoglalja. A szinuszban két-három erősebb, vagy gyengébbe hullámszerű borda található. Ezek körülbelül a íeknők egyharmadában kezdődnek s csak a homlokperem felé lesznek kissé határozottabbak. En- nek megfelelően a nagyteknő enyhe boltozatán három-négy széles, lapos borda van. A csőr kicsi, hegyes, ferdén felfelé álló. Az oldalvonal kezdet- ben a széles, enyhén bemélyülő oldalmező hátsó peremének lefutását kö- veti, az oldalmező alsó végénél a homlokperem felé azonban előrehajlik s így olvad bele a nagyteknő felé hajló homlokvonalba. A Rh. retrocurvata n. sp. a Rh. hagaviensis Bős e-vel áll igen kö- zeli rokonságban. A kettő közötti átmenet már az eddigi anyagomból is kimutatható, további gyűjtések pedig valószínűleg még inkább igazolni fogják az alaksor helyességét. Előfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Nagy- somlyón. Rhynchonella uhligi Haas. 1884. Rhynchonella uhligi Haas: Brachiopodenfauna v. Südtyrol. p. 3_ T. II. f. 1—2, 4-6. 1937. Rhynchonella uhligi Haas, Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy. p_ 35. (cum syn.). I. 8 9 m/m 105 % 57 % 8 0 m/m 120 % 58 % 9'4 m/m 137 % 61 °/o II. (bordás) 7'6 m/m 111 % 65 % 87 m/m 115 °/o 61 °/o A megvizsgált példányok száma : 70. Példányaink közül 56 db az Asszonyhegy déli oldalán, egy kis vető mellett lezökkent liász rögből került ki. Itt egy populáción belül meg- találtam a faj két változatát, — melyet Haas írt le — tehát úgy a sima- mint a gyengén bordázott alakokat. A variációs súlypont a sima alakok- nál van. E két változat között — miként azt Haas is írja — teljes átmenet van. A héj körvonala széliében megnyúlt, lekerekített ötszög. Legnagyobb szélessége a félhosszúság alatt, a homlokperem felé esik. A fiatal példá- nyoknál a szélesség alig valamivel nagyobb a hosszúságnál, míg a kifej- lett példányoknál jóval meghaladja azt. A kisteknő gyengén, a nagyteknő erősebben boltozott. A kisteknőn körülbelül a félhosszúságtól kiinduló A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 349 széles, lapos szinusz található, mely mélyen lenyúlik a nagyleknő felé me- redek homlokfalat alkotva. Némely példánynál a homlokfal oly mélyen nyúlik hátra, hogy a nagyleknő homloki részét is gyengén hátrahajlílja. A szinusz szélessége az egyed fejlődése folyamán fokozatosan nő, ami az ábrákon jól megfigyelhető. A sima példányok jó részénél a kisleknő búbjától sekély kis közép- barázda húzódik a homlok felé. A bordás példányokon — melyek Haas (I. c.) II. táblájának 4-ik ábrájával egyeznek meg — a szinuszban a hom- lokfalon egy, ennek megfelelően a nagyteknő kiemelkedésén kél, szintén csak a homlokperemnél észlelhető igen rövid, széles, hullámszerű bordái találunk. A kisleknő középbarázdája ezeknél a példányoknál is megta- lálható. Jól látható egy-két példánynál a kisleknőn a rövid septum és a két kis cseppalakú záróizombenyomat (adduclores) is. Az ábrákon jól látható, hogy a leknők és a szinusz szélessége na- gyobb határok között ingadozik, mint azt Haas ábráin megfigyelhetjük. Ez a szélesség-változás viszont kizárólag a növekedés függvénye. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben az Asszonyhegyen, a Nagysomlyón és a Hosszúvontatón. 5. gén. SP1RIFERINA d’Orbigny. 1847, Spiriferina alpina 0 p p. 1889 93. Spiriferina alpina Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p. 71. T. VIII. f. 4 — 8 (cum syn.). 1937. Spiriferina alpina Opp. Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy. p. 15. (cum syn.). A megvizsgált példányok száma : 26. E faj nem ritka a Gerecse hegység északnyugati részében. Legtöbb 14. kép. Spiriferina alpina Opp. esetben csak a nagyteknő marad meg, de kivételesen találhatók kís- teknős példányok is. A legritkább eset az, amikor csak a kisteknő marad meg. Miként már Geyer (I. c.) is említi, e faj alakja, főleg pedig a csőr 350 Vigh Gusztáv kialakulása igen változó. Példányaink között vannak olyanok, amelyeknél: a búb erősen hátrahajlik, széles, lapos, igen gyengén homorú areát al- kotva és vannak olyanok, amelyeknél az area keskeny, erősen homorú, miáltal a búb a zárósperem fölé görbül. A két véglet között minden átme- net megvan. A kisteknő — példányaink legtöbbjénél — inkább szélesebb, mint hosszú, ami Geyer szerint a fiatalabb alakokra jellemző. A nagyteknő erősen domború és — legtöbb esetben — semmiféle szinuszt, vagy akár csak ellaposodást sem találunk rajta. Némely példányunkon azonban enyhe szinuszt találunk, ami általában a Sp. rostrata Se hl. -re, kisebb mértékben pedig a Sp. brevirostris 0 p p.-re jellemző. A kisteknő gyengén domború, a szinuszos példányoknál a szinusznak megfelelően a búbtól kiinduló, enyhe, bordaszerű kiemelkedést találunk. A zárósperem hosszú, egyenes. Az area legtöbb esetben széles, kissé homorú. Semmiféle rostozottságot, vagy egyéb díszítést nem találtam rajta. Az areát kétoldalt éles csőréi határolja, mely a zárósperem végéig fut s itt egyesül az oldalvonallal. A deltidium — mely mindegyik példányomon jól látható — hosszú és meglehetősen keskeny. A letört, vagy megcsiszolt búbban jól látható a médián szeptum és a két foglemez. A médián szep- tum minden esetben hosszabb, mint a két foglemez, de az is legföljebb a teknők hosszának egynegyedéig nyúlik le. Felfogásom szerint a Sp. alpina 0 p p. egy alaksor kiinduló pont- jául tekinthető, melyből a búb rövidülése és begörbülése, valamint a szi- nusz kimélyülése által a Sp. rostrata S c h 1.-hez, mésirányban a búb vas- tagodása és előre, a kisteknő fölé való erős behajlása által a Sp. brevi- rostris 0 p p.-hez jutunk. Előfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen, Asszony- hegyen, Nagysomlyón, Szészvégoldalon és a Hosszúvontatón. Spiriferina angulata 0 p p. 1889/93. Spiriferina angulata Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier- latz. p. 74. T. IX, f. 7 12. (cum syn.). 1937. Spiriferina angulata Opp. Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy. p. 18. T. 1. f. 3. (cum syn.). A megvizsgált példányok száma : 12. E jellegzetes faj, habár nem gyakori, de elég általános a Gerecse hegység északnyugati részében. Példányaink minden tekintetben jól egyez- nek Geyer (I. c.) ábráival. A fiatal egyedeken itt is megtalálható a gyenge, ritka radiális bordázoltség. Az area egyenes, széles, háromszög- alakú, erős csőréllel. Mindössze három példánynál észlelhető a csőr kis- mértékben való felhajlása. Opp.el és Geyer említik, hogy a Sp. angulata rokonságban lenne u Sp. ob/usa-val s köztük minden átmenet megvan. A rendelkezésemre álló anyag ennek az összefüggésnek kimutatására még nem volt elegendő. Előfordul a liász fi felsőbb szintjeiben a Nagysomlyón, a Tekehegyen, az Asszonyhegyen és a Hosszúvonlatón. A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 351 Spiriferina obtusa 0 p p. 1889/93. Spiriferina obtusa 0 p p. G e y e r : Brachiopodenfauna d. Hierlalz. p. 75. T. Vili. f. 13—15. T. IX. f. 1—5. (cum syn.) 1937. Spiriferina obtusa Opp. Ormos E: A Bakonyi Kékhegy. p. 17. (cum syn.) 10’ 1 mm 102 % 66 % 1 0*9 m/m 130 % 107 n o 11'4 m/m 123% 72% A megvizsgált példányok száma: 11. E faj mint azt már G e y e r is említi — elég változatos kifejlő- dései. Különösképpen változik a búb kialakulása. A csőr általában rövid, vaskos. Némely példánynál a csőr erős ívben előregörbül, amikor is az area erősen homorú, de vannak olyan alakok is, amelyeknél a csőr begörbü- lése jóval kisebb mérvű s így az area is egyenesebbé válik. Mindkét tek- nő — de különösen a hasi — erősen boltozott, úgy, hogy több példá- nyunknál a leknők vastagsága meghaladja a hosszúságot. A teknők szé- lessége minden esetben nagyobb a hosszúságnál. Változó a nagyteknő szinuszának a kifejlődése is. Vannak olyan példányok, amelyeknél a szinusz keskeny és mélyen előrenyúlik a kislek- nő felé. Ezek mintegy átmenetet alkotnak a Sp. acuta S t u r felé. Mások- nál a szinusz jóval gyengébb, miáltal a homokperem is gyengébb ívben hajlik. Ez főleg a kevésbbé vastag példányoknál észlelhető. A búbban két rövid foglemez és egy valamivel hosszabb középle- mez található. A karvázat még nem sikerült rekonstruálni. Előfordul a liász /? magasabb szintjeiben az Asszonyhegyen, a Te kehegyen és a Kissomlyón. ÖSSZEFOGLALÁS. Összefoglalva a földtani és őslénytani részben elmondottakat, világo- san kitűnik, hogy a Gerecse hegység északnyugati részében az alsóliász- ból csak a felsőbb szintek vannak kifejlődve, éspedig a liász /?-ból az Oxynoticeras oxynotum és — valószínűleg — az Ophioceras raricostatum szintek. E két szint azonban nem választható el egymástól élesen. Területünkön az alsóliász leginkább az úgynevezett „Hierlatz" fá- ciesben fejlődött ki. G e y e r az 1886-ban írt munkájában a hierlatzi elő- fordulást az Ammonitese k alapján az oxynotum s z i n t -be helyezi. Néhány évvel később az itt igen nagymennyiségben előforduló brachiopo- dákat írja le s megjegyzi, hogy a brachiopodák összehasonlító táblázata sem mond ellent annak, hogy a „Hierlatz“ rétegeket az oxynotum szintbe helyezzük. Ugyanerre az eredményre jutottam én is a tekehegyi és a nagysom- lyói típusos „Hierlatz" rétegeknél. Az Ammonitesekre csak kismértékben tá- maszkodhattam, mert még a Tekehegyen is csak kis számban voltak gyüjthe- 352 Vigh Gusztáv tők és azok is eléggé töredékes példányok, annál jobban felhasználhattam azonban az igen nagy tömegben előforduló, jó megtartású brachiopodákat. Miként az összehasolító táblázatból látható, a Tekehegyen előforduló 35 brachiopoda faj közül 21 egyezik a hierlalzival. Mór egymagában ez a számadat is elegendő ahoz, hogy képződményeinket a hierlatzi-val azonos korúnak vehessük. Az irodalomban eléggé eltérő nézetek vannak arra vonatkozólag, vájjon hasznólhatók-e a brachiopodák szint-meghatározásra, vagy sem. U h 1 i g (153.) és Haas (83.) voltak az elsők, akik sejtetni engedték, hogy szabályszerűen begyűjtött, nagy Brachiopoda-fauna talán al- kalmas lenne közelebbi szint-meghatározásra. Az északnyugati Gerecse brachiopodáinak — hacsak részletekben való — feldolgozása is meggyőz arról, hogy a brachiopodák alkalmasak arra, hogy nemcsak Quenstedt, de többé-kevésbbé még Oppel szintjeit is kimutathassuk. A nagy függő- leges elterjedésű — főleg — Spiriferinák és Terebratulák mellett találtam olyan W aldheimia-kai, (Aulacothyris) és Rhynchonellá-kat, melyek — leg- alább is a Gerecsében, de vannak olyanok is, amelyek a Gerecsében és a Bakonyban is — mindig kizárólag ugyanabban a szintben fordulnak elő. Ezek mellett a kis vertikális elterjedésű fajok mellett a fauna össz- képe és százalékos szintbeli megoszlása döntő. Feltételezem, hogy ez a brachiopodák alapján történt szintezési lehetőség nemcsak a Dunántúli Középhegységben létjogosult, hanem pontos, lelkiismeretes gyűjtés alapján talán keresztülvihető lesz a mediterrán provincia más, nagy faunagazdag- ságú előfordulásainál is. Most pedig vessünk még egy pillantást egyrészt a földtani részben a fauna felsorolásokban felemlített, másrészt pedig az őslénytani részben le- írt fajokra. Több ízben említettem mór, hogy egy-egy faj — különösen a típu- sos „Hierlatz" rétegekben — milyen nagy egyedszámban fordul elő terü- letünkön. A fajgazdaság is úgy középhegységi, mint mediterrán viszony- latban is igen jelentős. Egyedül a brachiopodókból 61 fajt határoztam meg eddig. A tekehegyi „Hierlatz“ fáciesből 35 faj került ki, melyek közül 21 egyezik a hierlatzi előfordulás fajaival. A Terebratula nemet mindössze kél faj képviseli, ami 033 °/0-ot je- lent. Ezek közül a T. juvavica G e y. (mint azt mór Geyer is említi) a búb kialakulása és a kicsiny csőrnyílás miatt a Terebratula és W aldhei- mia nemek között áll, ezeket mintegy összekapcsolja. Jóval nagyobb, közel 20 %-kal szerepelnek a Waldheimia-k. A ba- konica — bakonica var. complanata—alpina alaksor, valamint a batilla — engelhardti — apenninica csoport az Aulacothyris nem felé közeledik, sőt esetleg később teljesen ki is szakítható a W aldheiinia nemből s az Aula- cothyris-ek legszélső (összekötő) tagja gyanánt kell tekintenünk. Ez a cső port — különösen a bakonica — alpina alaksor — egyedszóm tekintetében uralkodik a tekehegyi faunában. Szép számmal találjuk ezeken kívül az egy síkba eső oldal- és homlokperemű Waldheimia-kal is (W. venusta — stapia — rnutabilis — choffati), melyek a nxutabilis-on keresztül a Zeilleria A Gerecse hegység északnyugati részének földlnni és őslényinni viszonyai 353 nemhez csatlakoznak. Az őslénytani részben a choffati leírásánál már je- leztem, hogy esetleg megtalálható lesz a choffati és a Z. perforata között is az átmenet. Ez esetben a mutabilis— choffati csoport minden joggal be- kerülhetne a Zeilleria nembe (hová részint az egy síkba eső oldal- és hom- lokperem, részint pedig mindkét teknőn a búb tájékáról a homlokperem- hez futó, szimmetrikusan elhelyezkedő enyhe, hosszanti felboltozódás is utalja) s ott a Waldheimia stapia-n és a W. vemista- n keresztül a két nem összekapcsoló alakja lenne. A Glossothyris-e k csoportja a faunának már csak 10 %-át alkotja. Benne egyetlen, jól jellemezhető alaksor van, az aspasia — nimbata — bey- richi fajokkal. Hogy mennyire létjogosull volt az egész alaksornak a Glos- sothyris nembe való helyezése (az aspasia- na k és a nirnbafu-nak már ré- gebben), bizonyítja az is, hogy a Glossothyris-e k megtalálhatók a lithon- ban is (pl. a Gl. nucleata Se hl.) a Pygope-kkal együtt, amelyekhez ere- detileg az aspasia-\ sorolták. Így tehát nyilvánvaló, hogy e két génusz tel- jesen független egymástól s egyelőre még az átmenet is bizonytalan kö- zöttük. Annál közelebbi kapcsolat fűzi a Glossothyris nemet a Pseudo- glossothyris-ekhez a beyrichi-n keresztül. Törzsfejlődési szempontból való- színűleg a Glossothyris lesz a főág, mely az egész jurán végigfut s ebből ágazik le a liász vége felé a Fseudoglossothyris, a maimban pedig a Py- gope nem. A Zeilleria génuszból ismét csak két fajunk van, ami 0'33 %-ot jelent. Az Orthotoma nemből eddig csak egyetlen fajom van, ami 0* 1 6 °/o- nak felel meg. E nem valószínűleg az Au/acoíhyns-ekkel lehet távoli ro- konságban, de feltételezhető az is, hogy a kapcsolódás nem közvetlen. Fajokban leggazdagabb a Rhychonella génusz. Ez a fajok 48 %-át leszi ki. Meglehetősen heterogén csoport, sok különálló alaksorral, melyek között egyelőre semmi közelebbi összefüggést nem tudtam találni. Igen nagy — és egyelőre néhol még kissé bizonytalan — a variábilis alaksora. Maga a variábilis csoport végigvonul az egész jurán, mint főág és ebből ágaznak ki az egyes korokban a különböző alaksorok. A liászban a va- riábilis, calcicosta, zitteli, plicatissima alkotnak egy jól jellemezhető alak- sort, melyhez esetleg (? !) az alfredi, peristera, paronai fajokból álló sor csatlakozhatnék. Ismét egy nagyobb csoportot alkotnak a fraasi, cartieri, cartieriformis. Ugyanígy a laevicosta, paoli és lubrica is. Ez utóbbi két alaksorban olyan fajok szerepelnek, melyeknek törzsfejlődéstani folytatását a magasabb jura tagokban eddig még nem sikerült megtalálnom. Ellenben megvan a folytatása a következő alaksornak, melybe a palmata, hagavi- ensis, retrocurvata és a flabellum tartozik. Itt ugyanis a hagaviensis, mint főág folytatódik tovább a Rh. securiformis R o t h p 1.-ben (non H o f m a n n) a középsőjurában. A sima Rhynchonellá- k közül — melyek G e y e r szerint a Hierlatzon teljesen hiányoznak — területünkön nagymennyiségben szerepel a Rh. uhligi Haas. Ezen kívül egy-egy példányban jelen van a Rh. giuppa de G r e g. és ennek egy varietása a var. chica de G r e g. Ezek a sima ala- kok egyelőre teljesen elszigetelten állanak a nyugati Gerecse brachiopoda- faunájában. 354 Vigh Gusztáv A Spiriferiná-k — bár általánosan elterjedtek területünkön — az összfaunának csak 10 °/o-át teszik ki. Egyetlen biztos alaksort tudtam ed- dig kimutatni, mely az alpináA, a rostrata- 1 és a brevirostris- 1 foglalja ma- gába. Az angulata és az obtusa közötti rokonságot a Gerecsében eddig még nem tudtam kimutatni, de egyébként is elég bizonytalannak tartom azt. Az Ammonitesek alárendelt szerepet játszanak a faunában. Nagyobb számban csak a tekehegyi „Hieriatz“ rétegekben fordulnak elő. Itt is álta- lában kicsinyek (egy-két centiméteresek) s csak elvétve találunk egy-kél nagyobb Rhacophyllites- 1, Phylloceras-t, vagy Oxynoticeras-t. Faj- és egyed- szám tekintetében a Phylloceras-ok vannak túlsúlyban. Túlnyomórészt olyan alakok, amelyeket már Geyer is említ a „Hierlatz“-ról (73). Az Ammonites-ek közül különös figyelmet érdemel az Amaltheus margaritatus Monti, előfordulása, melyet az Asszonyhegy déli oldalán föllépő középsőliász rétegekben több példányban gyűjtöttem. E fajt ugyanis a Dunántúli Középhegység területéről eddig még nem ismertük, bár szint- jét az állattársaság alapján már Vadász (23.) a Bakonyból, Kulcsár (14.) pedig a Gerecséből régebben kimutatta. Ha a Brachiopodá-k összehasonlító táblázatát vizsgáljuk, úgy azt találjuk, hogy a gerecsei fauna a magyarországi előfordulások közül leginkább a Pilis és a Déli Bakony faunájával egyezik meg. Ennél is na- gyobb azonban a közös fajok száma a hierlatzi előforduláséval, ameny- nyiben a gerecsei 61 fajból 29 ismeretes a Hierlatz-ról. Az olaszországi előfordulásoknál főként a T. aspasia szint alakjaival találunk több közös alakot. A középeurópai juraprovincia alakjaival 9 faj közös a 61 közül. Ezek közül kettő (a T. punctata és a Sp. rostrata) a liász mindhárom emeletében, egy az alsó- és középsőben, egy csak a középsőben és öl csak az alsóliászban fordul elő. * Dolgozatom végére érve kedves kötelességet teljesítek, amikor hálós köszönetemet fejezem ki dr. Papp Károly professzor Urnák munkám iránt tanúsított állandó szíves érdeklődéséért, különösképpen pedig lóczi Lóczy Lajos dr. egyetemi tanár Urnák — a M. Kir. Földtani Intézet Igazgatójának — amiért munkámat minden lehető eszközzel támogatta, a Földtani Intézetben dolgozó helyiséget engedeti ót, rendelkezésemre bo- csátotta a Gerecséből származó régi gyűjtések anyagát és lehetővé telte, hogy területünk egyes helyein műszeres felvételt is végezzek. Köszönettel tartozom továbbá Földvári Aladár dr. osztálygeologus Urnák is, aki a fossziliók fényképezésének hosszadalmas és fáradságos munkájában készségesen segítségemre volt, valamint Majzon László dr. adjunk- tus Urnák, aki a foraminiferák meghatározásában segített, nemkülönben mindazon kedves kollegámnak, akik tanácsaikkal munkámban támogattak. MEDITERRÁN PROV. A FAJOK NEVE Terebratula punctata S o w. Terebratula juvavica G e y. (juven.) Waldheimia (?) bakonica B ö c k h Wald. (?) bakonica var. complanata Böckh Waldheimia alpina Gey. Waldheimia venusta U h 1. Waldheimia stapia 0 p p. Waldheimia mutabilis Opp. Waldheimia chofíati Haas Waldheimia cfr. herendica Böckh Waldheimia andleri Opp. ? Waldheimia batilla Gey. Waldheimia engelhardti Opp. Waldheimia apenninica v. Z i 1 1. (juven.) Glossolhyris aspasia M g h. Glossothyris aspasia M g h. var. minor Z i 1 1. Glossothyris aspasia M g h. var. dilatata C a n. Glossothyris aspasia M g h. vai. comparabile Can. Glossothyris aspasia Mgh. var. (nov. var.) Glossothyris nimbata Opp. Glossothyris (?) beyrichi Opp. Zeilleria perlorata P i e 1 1 e Zeilleria wáhneri Gém. Orthotoma margaritati R a u Rhynchonella variábilis., S c h I. Rhynchonella calcicosta 0 u. Rhynchonella alberli Opp. (juven.) Rhynchonella zitteli Gém. Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var. Rhynchonella plicalissima Q u. Rhynchonella cf. alíredi N e u m. Rhynchonella cl. peristera U h I. Rhynchonella cl. paronai Haas Rhynchonella greppini Opp. var. rimata Gey. Rhynchonella polyptycha Opp. Rhynchonella pseudopolyptycha Böckh Rhynchonella latifrons Stu r Rhynchonella Iraasi Opp. (juven.) Rhynchonella cartieri Opp. Rhynchonella cartieri Opp. var. rimata Gey. Rhynchonella cartieriformis n. sp. Rhynchonella íascicostata U h 1. Rhynchonella íorticostata Böckh var. minor n. var. Rhynchonella paoli Can. Rhynchonella laevicosta S t u r Rhynchonella lubrica U h 1. Rhynchonella palmata Opp. (Uhl.) Rhynchonella hagaviensis Bőse Rhynchonella retrocurvata n. sp. Rhynchonella flabellum Mgh. Rhynchonella uhligi Haas Rhynchonella giuppa G r e g. Rhynchonella giuppa G r e g. var. chica G r e g. Rhynchonellina sp. Spiriferina alpina Opp. Spiriferina cí. rostrata S c h 1. Spiriferina angulata Opp. Spiriferina cf. brevirostris Opp. Spiriferina obtusa Opp. Spiriferina aequiglobata U h 1. (juv.) Alsó I Gerecsei lelőhelyek I. II. III. IV V ■o >. a> jC E o c 0 N V3 $ < 1 1. II t + 4 4- + + + , 4 + 4 H- + 4- + 4 + 4 + + j4 + + + + + + :+ + + + + + 4 + +clr. + + + + + + + + 4 + + + + + + + + + + 4- + + + 4- 4 + + • clr. 4- rf + + +i?) +|ő Középső liész Köz.- Euró- pai lelő- helyek E— V a> c s 15 o CJ o JA 0) £ "5 ~o S a <3 c B c 8) a CL C Liész > < W < o _B »o o a £ N u O :Ö "íi < GO o Ifi < CJ GO O CQ < * tu 4- 4 4 + + 4 4 4 4 4 + + + 4 4 4 + 4- 4 4 4 4 4 + 4 4 4 4 4 4 + + + + + 4 4 4 4 + + + 4 4 + + 4 + + 4 + 4 + + + + + + + + + 4 + 4 + 4 + 4 ? + + 4 + + + + 4 4 4 4 + 4 + + + + 4 4 + + 4 + 4 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és őslénytani viszonyai 355 IRODALOMJEGYZÉK. (A rétegtani részhez.) 1. Andrusov, D.: Le Crétacé superieur a facies „Couches rouges" dans la zone des Klippes internes des Carpathes occidentales. (Vestnik Státniho geologickécho Ustavu Ceskoslovenské Republiky. Rocn. 111. 1927. Praha.) — 2. Böckh János: A Bakony- déli részének földtani viszonyai. II. r. Földt. Int. Évk. II. k. 2. f. Pest. 1872. — 3. H a I m o s A : A neszmélyi pannoniéi képződmény kifejlődése. Igló. 1914. — 4. Hant ken M.: Geológiai tanulmányok Buda és Tata között. Math. Term. tud- Közi. I. k. Pest. 1861. — 5. Hantken M.: Az Uj-Szőny — pesti Duna s az Ujszőny- íehérvár— budai vasút befogta területnek földtani leírása. Math.- és Term. tud. Közi. III. k. 1864. — 6. Hantken M.: Lábatlan vidékének földtani viszonyai. A Mhoni Földt. Társ. Munkálatai. IV. k. Pest. 1867. — 7. Hanlken M.: Az esztergomi barna- szénterület földtani viszonyai. Földt. Int. Évk. I. k. 1871. — 8. v. H a u e r F r.: Geo- logische Uebersichtskarle d. österr.-ung. Mon. Bl. VII. Ung. Tiefland. Jahrb. d. k. K. Geol. R. A. Bd. XX. Wien. 1870. — 9. Hofmann K: Jelentés az 1883. év nyaián a Duna jobb partján ószőny és Piszke közt foganatosított földtani részletes felvételekről. Földt. Közi. XIV. k. 4—8. fűz. Bpest. 1884. — 10. K o c h N.: A Ma- gyar Középhegység jurafáciesei. Koch emlékkönyv. Bpest. 1912. — 11. Koch N.: A Tata-i Kálváriadomb földtani viszonyai. Földt Közi. 39. 1909. — 12. Krümmel- Handbuch d. Ozeanographie. 1907. — 13. Kulcsár K.: Földtani megfigyelések a Gerecse hegységben. Földt. Közi. XL11I. Bpest. 1913. — 14. Kulcsár K„- A Gere- cse hegység középső Iiászkorú képződményei. Földi. Közi. XL1V. Bpest. 1914 — 15. L i f f a A.: Megjegyzések S t a f f J. „Adatok a Gerecse hegység stratigraphiai és tektonikai viszonyaihoz" című munkája stratigraphiai részéhez. Földt. Int. Évk XVI. Bpest. 1907. — 16. Liffa A.: Geológiai jegyzetek a Gerecse hegység és környékéről. Földt. Int. Évi Jel. 1906-ról. Bp. 1907. — 17. Liffa A.: Geológiai jegyzetek Nyerges- ujfalu és Neszmély környékéről. Földt. Int. Évi Jel. 1907-ről. Bp. 1908. — 18. id. Lóczy L.: Jegyzetek a ponti emelet osztályozásához Magyarországon. Term. rajzi Fűz. I. k. Bp. 1877. — 19. Prinz G y.: A magyarországi liász partvonalainak hely- zetéről. Földr. Közi. XXXIV. IV. fűz. 1906. — 20. Pro t esc u, O.: Recherches géolo- giques et paléontologiques dans la Bordűré orientale des Monts Bucegi. Anuarul Institulului Geologic al Románéi. Vol. XVII. 1932. (1936.) — 21. Somogyi K.: A gerecsei neokom. Földt. Int. Évk. XXII. köt. 5. Fűz. Bpest. 1914. — 22. S t a f f J. Adatok a Gerecse hegység stratigraphiai és tektonikai viszonyaihoz. Földt. Int. Évk. XV. Bp. 1906. — 23. Vadász E.: A Déli Bakony jurarétegei. „A Balaton tud ta- nul. eredményei" I. k. I. r. paleontologiai függelékéből. Bpest. 1909. — 24. Vadász E.: Üledékképződési viszonyok a Magyar Középhegységben a jura időszak alatt- Math. és Term. tud. Ért. XXXI. k. 1. fűz. Bpest. 1913. — 25. Vigh G y.: Juratanul- mányok a Magyar Középhegység északkeleti részéből. Mindszent. 1913. — 26. V i g h G y.: Liászrétegek a dorogi Nagykősziklán. Földt. Közi. XLIII. köt. 1913. — 27. V igh G y.: Az acanthikumos rétegek újabb előfordulása a Magyar Középhegységben. Földt. Közi. 1920. — 28. V i g h G y.: Földtani jegyzetek a Gerecse hegységből. Földt. Int. Évi Jel. 1920 — 23-ról. Bpest. 1928. — 29. Vigh Gy., Adatok a Buda-i és a Gerecse-i triász ismeretéhez. I. r. Földt. Közi. LVII. köt. 1927. — 30. V i g h Gy.: Führer i. d. Gerecse-Gebirge nach Lábatlan u. Piszke. Bpest. 1928. — 31. Vigh G y. & H Cramer. H. Kolb: Beobachtungen im Gerecse-Gebirge. Mitt. üb. Höhlen u- Karstforschung. Berlin. 1931. H. 1. — 32. Vigh Gy.: Adatok a Gerecse hegység nyugati részének földtani ismeretéhez. (Jelentés az 1925—28. évi felvételekről.) Bpest. 1935. — 33. W e i n G y.: Földtani szelvény az Ung mentén. (Beszámoló a M. kir. Földt. Int. vitaüléseinek munkálatairól. Az 1943. évi jel. függeléke.) — 34. W i n k 1 e r B.: A Gerecse- és Vérteshegység földtani viszonyai. Földt. Közi. XIII. k. Bpest. 1883.. 356 Vigh Gusztáv IRODALOMJEGYZÉK. (Az őslénytani részhez.) 35. Bőse, E.: Die Fauna d. liasischen Brachiopodenschichten bei Hindelang 0 t S 7 ' . {' f « J l 1 1. kép. A Nyársashegy keleti oldalán levő gyalogút levágásainak szelvénye. (A rétegek leírását lásd a szövegrész egyező számai alatt a 381—384 oldalakon). A másik, a félsziget egész területére általánosított megállapítása L ó c z y-nak az, hogy a rélegzetlen tufák kürtőtöltelékek. Helyük kitörési központot jelez (Pl. 15 327). Látni fogjuk, hogy ez a legtöbb esetben így is van, de nem kivétel nélkül. Ilyen helyet földtani térképén (15 XIII. tábla), 23-at jelöl, de csak nyolcat ír le közülük ; azokat, amelyek a félsziget me- redek partjain jól föl vannak tárva. Először mi is ezeket a részeket vesszük vizsgálat alá. Nyársas- vulkán. A tihanyi tűzhányók közül a félsziget keleti szélén a főhercegi kas- tély, a Biológiai Intézet és a Sporlszálló fölötti van legjobban föltárva. Leg- kiemelkedőbb része a Nyársashegy. amiről Nyársas-vulkánnak nevezhet- jük (2. kép.) 2. kép. A Nyársasvulkón vázlatos szelvénye. 1 Pontuszi üledék. 2. Csatorna- töltelék. 3. Bazalttufa. 4. Bazaltlufapad. 5. Többé-kevésbbé kvarcos forrásmész. 6. A Nyársastető meszes hidrokvarcitja. ld. Lóczy L. ennek szerkezetéről csak ennyit ír: „A Kolostor és a Nyársashegy közötti amfiteátrális partfalban a félkörben behajló meredek hegylejtők egy nyílt kráternek képét nyújtják." „A tó felől tekintve a Ko- lostor alatti parlot, feltűnik a bazalltufarétegek meredek összehajlása és felül vízszintes padokkal, majd a Nyársashegyen hatalmas gejzirildómmal 378 Hoffer András való elfödöttsége" (15 329 — 330). A szűkszavú szöveget egy fénykép és egy ennek alapján készített távlatos szelvény magyarázza (15 168 és 168a ábrák). A fénykép különösen értékessé vált az által, hogy a partoldalakat még fásítás előtti állapotukban ábrázolja. Ez a partrészlet nevezetes kövületlelőhely is. Már Zepharovich is ír le innen kövületes kőzetet. Az apátság és a Nyársashegy közötti partrész alján, középen, bazalttufa tömbökkel együtt, legurult világosszürke, nagyon fínomszemű palás mészkőben sok kövületet talált, amelyek közül Melonopsis bouéi F é r-t, M. buccinoidea Fér-t és Planorbisl gyűjtött. Sze- rinte ez a mészkő csak a bazalttufa feletti édesvízi képződménynek a tagja (legalsó része) lehet. Szálban nem látta (33 357). 3. kép. A víztartály alatt levő útmenti levágás szelvénye. 1. Egymással váltakozó murvatufa és lemezes-mész rétegek. 2. Gömbös elválásra hajló murvatufa. 3. Réteges murvalufa. 4. Rétegzetlen hamutufa. 5. Pontuszi sárga agyagos homok. 6. Gömbös elválásra hajló murva- és hamutufa, amely lefelé fokozatosan átmegy a 7. réteges tufába, ez pedig a 8. tufás pontuszi homokba. A múlt század kilencvenes éveiben id. L ó c z y L. és V i t á 1 i s I. a Nyársashegy és az Akasztódomb közötti nyergen (Szérüskertek ?) talál- tak ilyen kövületes, dreissensiás, melanopsisos, neritinás mészkövet, alatta pedig olyan bazalttufás homokot, amelyből Dreissensia serbica B r u s, Melanopsis entzi B r u s, M.gradata F u c h s, Bithynici ? margaritula F u c h s, Neritina ( Clithon ) radmanesti Fuchs és Planorbis specieseket gyűjtöttek (30 140 — 141). Vitális az édesvízi mészkő rétegtani helyze- tét — bár ezt a lelőhelyen kétségtelenül megállapítani nem lehetett — úgy képzelte el, mint Zepharovich: Alul bazalttufa van, és ezen ül az a forrásképződmény, amelynek az édesvízi mészkő a legalsó tagja (15 141). Lóczy szerint a mészkő („mészmárga") a bazalttufába települt a rrlészmárgák — írja — idősebbek (t. i. a forráslerakódásoknál) és egyidősek a bazalt-erupciók kezdetével, a kovás mészkövek pedig posztvulkániku- sak.“ (15 141). A Nyársas-vulkánnak másik olyan helye, ahonnan az irodalom kö- vületet említ, a Nyársashegy keleti lejtője. A Lóczy-féle kép bal oldalán, a A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 379 Nyársashegy alján egy gyalogösvény látható. Bizonyára ezen „a Szérüs- kert felőli lejárón — írja id. L ó c z y L. — van az a hely, ahol a hamus és lapillis bazalttufa-rétegek fossziliás pannoniai-pontusi mészkő- lemezekkel és csillámos. homokos agyagközbetelepedésekkel váltakoznak' (15 330). Ezeknek a lelőhelyét pontosabban nem jelöli meg. Ugyancsak a Nyársashegy keleti lejtőjén volt az a kövületlelőhely is, amelyet Hala v á t s-csal így közöl : A Szérűskertektől a kolostor alá a kikötőhöz leve- zető „útnak az alsó részében volt a szakadék, melyben 1893-ban a kövü- leteket gyűjtém. Közvetlenül a bazalttufa alatti törmelékes, agyagos ho- mokból valók" (7 9). Hálává ts Lóczy-nak az utóbbi helyről gyűjtött faunjából felsőpontuszi fajokat határozott még (7 9 — 10). Nem érdektelen még a Lóczy közléséből az sem, hogy „Ennek az útnak a felső peremén váltakozik néhány vékony agyagrétegecske a ba- zalttufával" (7 9). 4. kép. A Büdöstóoldal keleti aljában levő kőbánya szelvénye (1931-ben). Középen rétegzetten bazalttufa, amely jobbra fokozatosan, balra és fölfele gyorsan átmegy rétegzett bazalttufába. Hasonló megfigyelése, ugyanezen a partrészen, egyébként már Hofmann Káról y-nak is volt a templom közelében levő parton — írja a Déli-Bakony bazaltos kőzeteiről szóló munkájában — a tuffa- összlet szépen rétegezett lapilli- és hamupadjai közt egyes fekvetek fi- gyelhetők, melyekben a vulkáni anyag mellett homok-szemecskék és csil- lám-pikkelykék annyira bővelkednek, hogy ezáltal ezen fekvetek a tuffa alját alkotó congeria homokhoz igen hasonló kinézést öltenek" (10 428). A fentiekből az következik, hogy a Nyársas-vulkán működése a fel- sőpontuszi időben kezdődött, mert a részben pontuszi-kövületes üledékek bazaltanyagot is tartalmaznak (Lóczy, Vitális), illetve ilyen kevert* anyagú üledékek bazalttufákkal váltakoznak (Lóczy, Hofmann). A hamu- é8 lapilliszórás befejezése után (Z e p h a r o v i c h, Vitális), vagy még annak teljes megszűnte előtt (Lóczy) kísérő forrástevékenység indult meg, amely először fínomlemezes, pontuszikövületes édesvízi mészkövet rakott le, azután meszes kovás anyagot. Nem szabad még figyelmen kívül hagynunk a Lóczy-féle képnek azt a 380 Hoffer András „gejzirit" (forráskvarcit) foltját sem, amely a Kolostoralja DK. tövénél, lent a tóparton van, s amiről már Lóczy is említést tesz (15 330), mert — amint látni fogjuk — ennek az utóvulkáni működések kormeghatározásá- ban lesz fontos szerepe. Én magam a Nyársas-vulkánon a következő megfigyeléseket tettem. A vulkánnak legjobb feltárásait ma azok a kis levágások adják, amelyeket a Nyársashegy keleti oldalában, a hegy déli végétől ÉÉK-nek, a Biológiai Intézethez vezető (állítólag 1926-ban készült) gyalogútért esz- közöltek. Az alábbiakban É-ról D felé haladva, az ennek az útnak mentén megfigyelt rétegek szelvényét közlöm (I. 1. képet). A Nyársashegy ÉK. alján, a főhercegi kastély kapujával szemben levő Ball ó-féle villa mögött a gyalogút nyugati szélén hét méter széles- ségben sziklák állnak ki (ez a rész a Lóczy-féle kép közepén, a ferde sziklák jobb szomszédságában és a XXV11I. t. 3. sz. kép jobb oldalán, a fenyőfák kö- zötti sziklák alsó végénél van. A B a 1 1 ó-féle villát 1933-ban építették, ezért még nincs a tábla képén sem). 1. Anyaguk túlnyomórészt szürke, tömött bazalt hamutufa. Ez rétegezettséget nem mutat, de annál szebb gömbös elválást. A gömbök diótól fejnagyságúak. A gömböselüálású rész kőzetét részletesen is megvizsgáltam. Makrosz- kóposán szürke, tömött mikrolapilli-hamutufa. A mikrolapillik és szögkö- vek kb. 2/3-át teszik. Ezeknek túlnyomó része bazalt. Maximális méretük 5 mm körüli. A bazaltok lapillik és elvétve szögkövek. Feketék és szür- kék, ritkán vörösek. Nem salakosak. Elég bőven van még vörös permi homokkő, már csak elvétve fehér kvarcit és szürke phyllit szögkő. A kötő- anyag aphanitos szürke tömegében csak itt-ott látszik egy-egy, 1 mm-nél mindig kisebb kristályszem. Ezek muszkovit pikkelyek, valami üveges ásvány, fekete pyroxén és zöld öli vin. Csak egy-két olivin szem ér el 1 — 2 mm-es méretet is. A kötőanyag mennyisége mikroszkóp alatt is a kőzet V2 — ’/s-át teszi. Legalábbis É3-a utólag bekerült calcit. Jelentékeny mennyisége földes anyag. Kristályai közül uralkodik a kvarc. Ezek csak sarkos kristálytöre- dékek. Maximális méretük 0.3— 0.4 mm, közepes 0.1 mm. Csaknem min- dig hullámosán sötétednek. Bőven van bennük csak néhány mikronos folyadékzárvány. Koptatottságnak semmi nyoma rajtuk. A kvarc után mennyiségre muszkovit pikkelyek, rutil tűk és többnyire ellimonilosodott magnetitek következnek. Földpát kristály, vagy helyesebben kristálytöredék csak néhány akad. Maximális nagyságuk 0.2 mm. Két albit-iker szimmet- rikus kioltása alapján An 31°/o tartalmú plagioklásoknak, vagyis andesi- neknek bizonyultak. Tehát nem a bazalt földpátjai, mert annál savanyúb- bak. Üveg gyakori, apatit ritkább zárványuk. Akad még a kötőanyagban nehány augit és olivin kristálytöredék is. A szögkövek közölt kvarcit és phyllit, sőt még homokkő darab is, a mikroszkóp alatt csak elvétve akadt. A bazalllapillik közepes mérete 1 mm körüli. Alapanyaguk többé-kevésbbé üveges, ritkán, különösen a kisebbeké, teljesen üveg. Ezek gyakran tömve vannak bakulitekkel. Az alapanyag leggyakoribb mikrolithja a magnetit, ínár jóval ritkább a földpát. Ezek léc, vagy tű alakúak és rendesen kettős A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 381 ikreket alkotnak. Maximális hosszuk 0.1 mm. Legnagyobb szögű kioltásuk 42". Ennek alapján anorthitok. A porphyros ásványok helyén igen gyakran csak calcitpseudomorphosa van. A még meghatározható kristályok egy része is már rendesen calcit. Számuk és mennyiségük eredetileg sem volt nagy. Faj szerint pyroxének és olivinek. Többségben a pyroxének vannak. Ezek maximális mérete 0.6 mm. Kioltásuk a (010) lapon 42". Bazaltos augitok. Pleochroismust nem mutatnak. Megmaradt részeik vegyileg épek. A legnagyobb olivin is csak 0.12 mm. Vegyileg ezek is épek. Úgy az augitoknak, mint az olivineknek az üveg gyakori, a magnetil és apalit már ritkább zárványuk. Az egyik bazaltlapilliben egy sarkos kvarckristálydarab is volt, kétségtelenül felragadott zérványképen. Povhyvos földpátok a bazaltlapillikben nincsenek. A calcitpseudomorphosák alakja sem vall ezek egykori jelenlétére. Valószínű tehát, hogy porphyros földpát már nem tu- dott kiválni ez intratelluri fázisban. Csak később, az exlratelluri fázisban vált ki a földpát mikrolilhok alakjában. A kőzetet ezek szerint földpátosbazalt mikrolapillik alkotják. A kötő- anyag nagyobb része az áttöri pontuszi üledékből felragadotl kvarc, agyag, muszkovit, rutil, földpát és utóvulkáni működéssel bekerült calcit. Bazalt- anyag benne csak a kevés magnetil, augit és olivin. A kőzet ezek szerint calcitosodott bazalt lapilli-hamu-kristály-tuffit. A gömbök között lévő tuffit úgy makroszkóposán, mint mikroszkóposán teljesen egyezik a leírt gömböselválású részek anyagával. Hogy a leírt tuffit ponluszi-homok anyagát a félsziget homokjaival összehasonlíthassam, ez utóbbiaknak két helyről vett próbáját mikrosz- kóppal is megvizsgáltam. Az egyiket a Gödrösoldal árkának egyik ho- mokrétegéből, a másikat az Óvár Sportszálló fölötti oldalából vettem. A Sportszálló fölötti oldalból valónak 85 — 90 °/o-a kvarctöredék. Elég bőven akad még benne muszkovit pikkely, elenyészően kevés földpát és csak nehány magnetit és chlorit szem. A kvarcok közepes mérete 0.05 mm, maximális 0.3 mm. Folyadékzárványban gazdagok. Szóval olyanok, mint a leírt tuffitban levők. Itt gyakran limonitréteg burkolja őket. A ha- sonló méretű földpát töredékek közelebbről meg nem határozható plagiok- lások voltak. A muszkovit pikkelyek apróbbak a kvarcoknál és föld- pátoknál. A Gödrösoldal árkából vett homok csak azzal különbözik az előbbi- től, hogy kvarc és földpát szemei apróbbak, a csillám kevesebb benne, továbbá hogy rutil tű és zirkon szem is szép számmal akad, valamint egy-két turmalin kristálytöredék is. Magnetit viszont ebben nem volt. Világos ebből, hogy a megvizsgált tuffit kvarc, muszkovit, rutil és földpát kristályai csakugyan az áttört pontuszi homokból kerültek a kürtő anyagába. A gömböket összekötő tufaanyag a föltárás közepén függőleges vo- nalakban helyezkedik el, amely már bizonyos fokú irányítottságot jelent. Ez a rétegzetlen tufás részlet függőleges irányban 140 — 150 m t. sz. f. magasságig követhető. 2. Dél felé ezek a rétegek a függőlegestől mindjobban eltérnek, s kb. 382 Hoffer András 4m-en belül fokozatosan átmennek határozott rétegzettségű tufákba. Még ezeknek anyaga is hamu-, csak igen alárendelten homoktufa. Dőlésük ÉÉK 55°, tehát nagyon meredek. 3. Utánuk 10 m. széles hatalmas föltárás következik (a Lóczy-féle kép- nek előbb említett ferde sziklái és a XXIX. tábla 1. kép), amelyek hamu-, homok- és alárendelten murvatufák néhány centiméteres rétegeiből állanak. 55ü-al É-ra, vagyis az előbbi tufákkal csaknem pontosan konkordánsan dőlnek. A murvás részekben apró, legfeljebb diónyi permi vörös homokkő, és még apróbb kvarcit darabok is közönségesek. Fehér calcit bevonat is mindé* nült látható. 4. A következő 8 m-es szakaszon (a transzformátorig) ugyanilyen- anyagú, de laza tufarétegeket találunk. Dőlésük már csak 42°ÉÉK-re. 5. Tovább kb. 7 m-es szakaszon még lazább, egészen szétomló a tufa, s a transzformátortól 6 m-re 1 — 1.4 m vastag sárga pontuszi homok- réteg van közé települve. Dőlése még mindig meredek, 28 — 40'ÉÉK. 6. A következő 13 m-es szakaszt lejtőtörmelék takarja. 7. Azon túl 10 m-ig a rétegek átlag 25 — 30°-al É-ra dőlnek. Legfel- jebb 10 cm. vastagok, s vulkáni tufaanyaguk sokszor erősen keverve van kvarchomokkal. 8. A homok és agyag mennyisége a következő 30 m-en még na- gyobb, néha túlsúlyra is jut a tufaanyaggal szemben. Az ilyen rétegek sárgák vagy szürkék. Változó dőlésük É 30° körüli. 9. Ezen a részen túl, mintegy 18 m-es szakaszon (a V i g y á z ó-féle telek ajtajánál) egy 2.6 m magas falban jól föl vannak tárva a rétegek. Ezek alulról fölfelé a következő rétegsort adják : 1. 4 cm. vastag kemény, szürke hamutufa. 2.10 ,. laza, szürke hamutufa. 3. 4 „ kemény, szürke homoktufa. 4. 14 „ sárgacsíkos, szürke, laza, erősen kvarchomokos homoktufo. 5. 6 „ kemény, szürke hamutufa. 6. 5 „ sárgaeres laza hamutufa. 7. 5 „ szürke, kemény hamutufa. 8.10 „ szürke, sárgaeres, laza hamutufa. 9.20 ., szürke homoktufa. 10. 1 „ sárga, kvarchomokos finom homoktufa. 11. 10 „ kemény, szürke hamutufa. 12.10 „ sárgacsíkos, szürke, laza hamutufa. 13.12 „ kemény, szürke hamutufa. 14. 3 „ sárgacsíkos szürke, laza hamulufa. 15. 13 „ kemény, szürke hamutufa. 16. 2 „ töménysárga, nagyon fínomszemű hamutufa. 17.10 „ fölfelé fokozatosan durvuló szemű szürke, agyagos hamutufa. A legdurvább felső részekben sárgacsíkos. 18. 3 „ kemény, barna homoktufa. 19. 2 ,. szürke, féllaza hamutufa. 20. 3 „ szürke, kemény hamutufa. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 383 21.11 cm sárgacsíkos, laza, szélhulló, kvarchomokos és agyagos, szüfke hamulufa. 22. 4-5 „ kenjény, szürke hamulufa. 22. 10 „ sárgacsíkos, laza, széthulló, homokos és agyagos szürke harpulufa, (mint 21). 24. 10 „ mindkét végén kiékülő kemény, szürke hamulufa. 25. 20 „ alsó részében sárgacsíkos és homokos, szürke laza ha- mutufa, 26. 8 „ szürke, kemény homoktufa. 27. 4 „ sárga, kemény hamutufa. 28. 25 cm. vörösfollos, szürke, kemény murvatufa, lapillitufa rétegek- kel. Szögkövei között nem ritka a kvarcit, vörös permi homokkő és phyllit. 29. 20 „ szürke, laza homoklufa. A fal rétegei nem egyenletes vastagságúak ; némelyek ki is ékelőd- nek. A föltárás közepén S alalakúan hajlottak. Közepes dőlésük ÉÉK 20". 10. Ezen túl kb. 20 — 25 m-en nincs jó föltárás. 11. Ott azonban (tehát a gyalogút alsó végétől kb. 125 m-re), a Nyársashegy csúcsától keletre a Vilcsek-féle telkek fölött 40 m hosszú fel- tárás következik. Magassága a középen eléri az 5 m-t is. Ez a föltárás több szempontból igen érdekes. Alsó Vs-ában az eddigi ÉÉK. dőlés fokozatosan átmegy DNy-iba, vagyis a vulkáni kúp befelé dőlő kráterfal-rétegei itt hajlanak át a kifele dőlő kúppalást rétegekbe (XXX. tábla l .kép). A befelé, vagyis ÉK-re dőlő rétegek vékonyak, legfeljebb 20 cm-esek. Anyaguk túl- nyomórészt sárga és vörös, alárendelten szürke bazalttufa. A kifelé, vagyis DNy-ra dőlő rétegek vastagpados tufák (XXX. tábla 2. kép 1. sz. réteg). Padjaik DNy felé fokozatosan elvékonyodnak, s fölöttük pontuszi üledékek ülnek (a XXX. tábla 2. kép 4 — 7 rétegei), amelyek a tufarétegek vékonyo- dása arányában vastagodnak, s a 12. m-en túl mór kizárólag ezek vannak a törmeléklejtők fölött. A rétegek az óthajlós helyén alulról fölfelé a következő sort adják : 1. A lejtőtörmelékből kilátszik 10 cm szürke, kemény, fínomszemű hamutufa. 2. 10 cm. szürke, lazább, a levegőn széteső hamutufa. 3.8-10,, szürke, kemény, fínomszemű hamutufa (mint az 1. sz). 4. 20 „ sárgacsíkos, szürke laza hamutufa, két kb. 2 cm vastag homoktufa érrel, amelyekbe fokozatosan átmegy. 5. 4 „ rozsdaszínű, fínomszemű keményebb hamutufa. 6. 9 „ szürkecsíkos, sárga, laza homoktufa. 7. 6 „ világosvörös, kemény hamutufa. 8. 4 „ sárga homoktufa. 9. 8 „ de lencseszerűen 15 cm-re is megvastagodó laza, szürke- csíkos sárga homoktufa. 10. 6-8 „ sárga, lazább hamutufa. 11. 3-4 „ szürkéssárga, lazább homoktufa. 384 HoHer András 12. 4-5 cm vörös hamutufa. 13. 10 „ vörös- és sárgacsíkos, durvaszemű hamutufa. 14. 8 „ rozsdaszínű hamutufa. 15. 4-5 „ kokkolitosan szétváló, barnásszürke hamutufa. 16. 25 „ -re is kiszélesedő barnásszürke, durvaszemű hamutufa. 17. 1-4 „ nehány milliméteres lemezekre szétváló, igen fínomszemű barna hamutufa, 2—5 mm vastag, harántúl rostos arago- nit-lapokkal. 18. 40 „ szürke hamutufa, amely már a DNy. szárnyba hajlik át. A rétegek itt is változtatják a vastagságukat, kiékelődnek, kettévál- nak és mást csípnek közre. Igen feltűnő az aragonit réteg a felső vastag (40 cm-es) homogén tufaréteg és a többi réteg határán. A DNy. szárny rétegei (XXX. tábla 2. kép) : 1. sz. alsó réteg 2.5 m-re megvastagodó szürke, padosán elváló ha- mutufa. Néhol vörös csíkok és foltok tarkítják. Itt-ott a levegőn kokkolito- san szétesik. Nem egészen homogén. Vannak benne vékony, legfeljebb 10 cm vastag homok- és murvatufa-rétegek. Ezekben vörös homokkő zár- ványok i« akadnak. A réteg dőlése D 7°. 2. Erre 50 — 80 cm. vastag, sárgásszürke, szintén kokkolitosan szét- váló, fínomszemű hamutufa települ. 3. E fölött egy északra kiékülő, dél felé fokozatosan 40 cm-ig vas- tagodó sárgaszínű réteg ül. Anyaga már csak kb. felerészben bazalt, a másik fele muszkovitos kvarchomok. Vannak benne gyermekfej nagyságig menő agyagcsomók is. 4. E fölé vékony, meg-megszakadó kékesszürke agyagréteg települ. Ez egymásmelletti három, egyenként 20 — 30 cm maximális vastagságú plánkonvex lencsévé is kiszélesedik. Ezekből az agyaglencsékből részben jólmegtartott kövületeket gyűjtöttem. 5. Az agyagrétegre szürkecsíkos sárga homok következik. Ez DNy- felé 0.5 m-ről 1.2 m-re vastagszik. Fő alkotórésze kvarc és muszkovit. Ebben kövületeket nem találtam. 6. Fölötte ismét vékony, csak pár centiméteres agyagcsík van. Ebben is vannak, bár csak kis számban kövületek. 7. E fölött megint homok van. Benne sárgásfehér márgalencsék ül- nek. A rétegek dőlése itt, közép értéken NyDNy 6°. 12. Innen kezde 30 m-ig nincs jó föltárás, de annyi jól látszik, hogy a homok, részben agyag rétegek fölé ismét bazalttufa telepszik. 13. Jó föltárást már csak a gyalogút felső végén találunk. Itt az alsó, 2 m vastag tufaréteg dőlése NyDNy 15 — 20J. A közvetlenül felette levő ré- tegek lokálisan más dőlést is mutatnak, de az egész folt és a Nyársas- hegy déli végén, a szekérút mellett levő padok is egészbenvéve NyDNy-ra dőlnek. A kövületes agyaglencséknek (XXX. tábla 2. kép 4. sz. réteg) és a 6. sz. agyagcsíknak teljesen egyező faunájából a következő kövületeket gyűjtöttem :2 2 A kövületek meghatározáséért d r. Sümeghy József főgeológus úrnak e helyen is hálás köszönetét mondok. A Tihanyi félsziget vulkáni kéoződményei 385 Melanopsis gradata F u c h s. Melcinopsis entzi B r u s. Melanopsis cf. decollata S t o 1. Theodoxus radmanesti F u c h s. Theodoxus sp. Planorbis sp. Melanopsis sp. Dreissensia dobrei Brus. Congeria sp. Ezek a fajok, a Melanopsis entzi Brus. kivélelével a V i I á 1 i s 1.- lól a szarkédi omlásból gyűjtött faunában is megvannak (30 : 47 — 148), és együtt a tihanyi Congeria balatonicás-lriangularisos, vagyis legfelső pon- tuszi szintre jellemzők. A leírt kövületes rétegsor fölött 15 rn-rel 1 — 1'5 m vastagságban ba- zalttufa fejek bukkannak ki. Ezek kétségtelenül a pontuszi rétegeken ül- nek s 10—15 m. hosszan húzódnak fölfelé, egészen a Nyársashegy tetején • ülő forrósképződményekig. Dőlésük 7°Ny. A tető forráslerakódósai(a2, ésXXVIII. tábla 3.sz. képeken a Nyársashegy tetején) a csúcs keleti oldalán 6 m-t is elérő falban vannak feltárva. Köz- vetlenül alattuk, 160 m magasságban, aprószemű bazaltbreccsa ül. Ez 3—4 mm maximális átmérőjű szürke, tömött lapillikből áll. Kevés köiőanyaga calcit. Van azonban itt egészen tömött, szürke hamutufa is. Ebben sok a homokanyag : kvarc és muszkovit és keresztül-kasul járják karvastagsógot is elérő mészpót erek. A forrásüledékek alsó része finoman leveles és hullámosán réteges, a felső rétegzetlen és likacsos, odvas. A réteges rész anyaga túlnyomó részben mész, alárendelten kvarc Sósavval kissé még a legkvarcosabb részek is pezsegnek. Valószínűnek tartom, hogy ez a finom réteges mész annak az édesvízi mészkőnek a megfelelője, amelyet id. Lóczy L. és Vitális I. (15 141, 30 140 — 141) és minden valószínűség szerint Ze- pharovich (33 357) is leír. Én azonban itt kövületeket nem találtam benne. Pontosabb helymegjelölés hiányában nem lehet kétségtelenül meg- állapítani, hogy a Nyársashegy keleti oldaláról már idézett i d. Lóczy L.-féle kövületlelőhelyek és a „vékony agyagrétegekkel váltakozó bazalt- tufa" előfordulási helye egyezik-e az általunk fent leírtakkal. Annyi mégis kétségtelen, hogy ez az új feltárás a Lóczy megfigyeléseit mindenben megrősíli. A főhercegi kastélytól a faluba felvivő szekérút készítésekor (a20-asévek közepén) a Szérűskertek északi végét meredek fallal levágták (a XXVIII. tábla 4. kép és a 3. kép közepe). Ebből kb. 5.5 m 1931-ben még mindig szálban állt. Anyaga bazalttufa, amely azonban erősen keverve van sárga pontuszi ho- mokkal, vagy szürke agyaggal, illetve gyakran mind a kettővel. A telepü- lés nyugtalan, a rétegek hajlongok, s különösen a nyugati (a 4. képen a jobboldali) részben lencseszerűen kiékelődnek. Ezek miatt az egész föltá- rásra érvényes, pontos rétegsorozatot nem is lehet adni. Két részt, egy 386 HoHer András alsót és egy felsőt — a képen is — jól el lehet különíteni. Az alsó, kb. 1—2 m-nyire kilátszó rétegsor laza, s a benne levő sok kvarchomoktól sárgás, sárga vagy sárgacsíkos. A felső 2 — 3 m vastag rész keményebb, s a tufa eredeti színe s a benne levő agyag következtében szürke. A kemé- nyebb rétegek fejét vékony mangán réteg feketére festi. A föltárás keleti (a képen bal) részének alsó fele a következő réteg- sort adja. A pontuszi homok- és agyagrétegek 144 m. abs. magasságig jönnek föl. Ezek fölött 5 — 6 m magas lejtőtörmelék van. Azután következnek a fal rétegei : 1. 0.40 m vastagságban laza hamutufa áll ki, amelyben sárga (ho- mokos) és szürke (agyagos) erek vannak. 2. 1.00 „ vastag tömörebb, szürke hamutufa. Vannak benne homo- kos és agyagos csíkok és közte pár centiméteres homok- és murvatufa rétegek is. 3. 0.20 „ laza, szétmálló, homokos és ezért sárga hamutufa. 4. 0.08 „ keményebb homoktufa. 5. 0.04-0.05 m laza, szürke hamutufa. 6. 0.10 m vegyes murva- és lapillitufa. A felső rész települése még szabálytalanabb, különösen a nyugati részen. Voltaképen kishordó nagyságig menő tömbökre és lemezekre szét- váló hamu-, kisebb részben homoktufából áll, amelyeknek közeit laza hamu-, és homoktufa tölti ki rétegesen. Ebben vannak rozsdaszínű (limo- nitos) és szürke pontuszi-agyag gömbök is. A bazalttufák fölött, 0.5 — 1. m vastagságban a Szérűskertek forrás- mesze, lemezes mésztufája ül. A fal kb. nyugati Vs-ának alján (a képen is látható) 1.2 m magas 3 m hosszú szürke, sárgacsíkos, laza hamutufa tömb áll ki. Ez magasabb helyről csúszhatott ide, s a kitörések további folyamán újabb rétegek hullá- mosán befödték. A fal rétegeinek szabálytalan települése miatt a dőlések itt éppoly változók, mint az útbevágás északi, nyársashegyi oldalán. A szint és a kőzettani megegyezés alapján azonban kétségtelen, hogy mindkét oldal bazalttufája egyugyanazon képződményhez tartozik ; a déli az északinak csak az út által elvágott folytatása. Erről különben meggyőződhetünk a Szérűskertek keleti szélén menő (felső) műút feltárásaiban is. Az útbevá- gás tufáinak folytatását tevő, túlnyomórészt szürke hamutufa rétegek tele- pülése itt is hajlongó ugyan, de általában DNy-ra, vagyis a Nyársas-vul- kán kitörési központjától szintén kifelé dőlnek. Ott, ahol a Szérűskertek keleti oldalán délfelé felmenő fenti út a ti- hany-szántódi országútba torkol, a vásártér keleti szélén, a tó felől, az oldalban rogyás van. (Jól látszik a 15 323. oldalán levő 157. ábrán is. Az előtérben levő vásártéri kis ház mögött levő fehér folt az). .Ennek a rogyásnak a fejében, 130 m magasságban találtam az előbbi tufák leg- délibb részletét. 4 — 5 m vastag, a Szérűskertekével egyező sárga és szürke hamulufa ez. Bár dőlés nem mérhető rajta, nem látszik csatornatöllelék- A Tihanyi Félsziget vulkáni képződményéi 387 nek. Úgy közele, mini a Szérűskerlek tufájával való összefüggése alapján, a Nyársas-vulkánhoz tartozónak vehetjük. Az innen mindjárt délre emelkedő Akaszlódombon bazalttufát nem találtam. Papp Ferenc szerint itt a tufa az Akasztódombig követhető s vastagsága „az Akasztó-dombnál cca. 0.4 m“ (21 3). 1 d. Lóczy L szerint is „Az Akasztódombon . . . már csak nyomokban van bazalttufa. “ (15 324). Lóczy az Akasztódomb-Kopaszhegy oldalából is leír (15 331 — 332) és ábrázol (15 332 o. 169. ábra) egy erupciós kürtőt. Elképzelése szerint ezen szálltak föl azok a thermák, amelyek az Akaszlódomb és Kopasz- hegy meszét és hidrokvarciljál lerakták. Magam az Akasztódombnak most bozóttal teljesen benőit meredek keleti oldalán megfigyeléseket nem eszközölhettem. Visszatérve a Nyársas-vulkán kitörési központjához : a Lóczy-féle képen a Nyársashegy és Koloslorhegy között, a nyereg alatt (150 — 160 m magas- ságban) egy átlag 2 m vastag tufapad vonulata látható. Ez északon be- húzódik az apátsági épületek alá is, délre pedig, elvékonyodva, a Nyár- sashegy ÉK. részére. Anyaga jólrétegzett szürke, alárendelten sárga hamu- tufa, de murvás részletek is vannak benne. Jó dőlések is mérhetők rajta (2. sz. térkép). A gömbös elválású tufával végződő sziklacsoport felső ré- szén, 162 m-en DNy 6°, ettől kb. 50 m-rel ÉNy-ra(160 m-en) Ny 9n, 30 Hí- rei tovább (155 m-en) NyÉNy 1 5°, a teknő felső részében (150 m-en) DNy 1 1°, az Apátság földszinti részétől DK-nek lemenő kis árokban — 158 m-en — DNy 15°, hat méterrel lejebb (152 m-en) DNy 7°, az Apátság emeleti része alatt (kb. 170 m-en) DDNy 10ü. A rétegek tehát ebben a tufapadban kevés, 6 — 15°-kal Ny-ra, a kitörési központtól kifelé dőlnek, vagyis ez a pad már nem a kráterfalnak, hanem a vulkáni kúppalástnak volt a része, még pe- dig — a csekély dőlésből Ítélve — az áthajláshoz közel eső részlete. A tufapad fölött már mindenütt a lemezes forrásmész, és ezen a kvarcos, opálos, chalcedonos, meszes forrásképződmények ülnek. Az Apátságtól DK-nek lemenő teknőben (2. kép) levő M i h a 1 o v i t s- villának lemenő kis árokban a villáig (kb. 128 m magasságig) mindenütt csak tufát látunk. A 150 m-es szinten itt kibukkanó 2 m-es falból vett mintát mikroszkóp alatt is megvizsgáltam. Kissé vöröses, igen tömött és igen aprószemű hamutufa. Bazaltmurva szemeinek mérete is ritkán éri el az 1 mm-t. Sósavtól erősen pezseg. Kristály-szemeinek túlnyomó része kvarctöredék. Úgy ez, mint a szintén nagy számban jelenlevő muszkovit pikkely a pontuszi homokból került a tufába. Kevés földpátja, amely sava- nyúságra andesin körüli, valószínűleg szintén. Van még benne kevés augit- szem és rutil tű és sok apró, limonitosodolt magnetit. Mikrolapillijei föld- pátosbazalt darabkák. Az egész kőzetet mész járta át. A tufa ásványszemei nem koptatottak. Olyanok, mint bármely más vulkáni tufa kristályai. Egyéb- ként minden lényeges tulajdonságával megegyezik az erupciós központ gömböselválású tufájával. A M i h a 1 o v i t s-villától délre, a teknő alján, 126 m-en agyagos pontuszi homok jelenik meg. Ha ez eredeti helyén áll azt jelenti, hogy ez a pont mér a vulkáni kürtőn kívül esik. 388 Hoffer András Az Apátságtól ÉK-re levő legközelebbi vápa fejében, 180 — 190 m-en jelentkezik ismét a tufa. Itt a kiütköző rétegfejek néhány méter vastag padot alkotnak. Anyaguk túlnyomórészt murvatufa. Vannak benne 15-20 centiméter vastagságot elérő hamutufa rétegek is. Településük nem sza- bályos. A rétegek, különösen a vékonyabbak, sokszor erősen hajlongok. A feltárás középső részén Ny 7°-ot, a délin NyÉNy 10° dőlést mértem (2. sz. térkép). Ennnek a tufának az északi folytatását a Sportszálló fölött, a doron- gos út felső végén, kb. 185 m-en találjuk meg szálban. Rétegein itt, a gyalogút végétől északra NyÉNy 5°, attól délre ÉÉNy 12° dőlés mérhető. Úgy a dőlések, mint a tufa anyaga alapján ezeket a tufarészleteket a Nyársas-vulkánhoz tartozóknak kell vennünk. Ezek alatt a szálban álló részek alatt a meredek, erdős lejtőn, az egykori omlások miatt a pontuszi üledékek és a tufák között a határi jól kijelölni szinte lehetetlen. A pontuszi anyaga a Kolostoralján mészlemezes sárga homok, amelynek a felső szintjében már sok a földpát és fekete augit szem. Ha- tárát nagyjából 150 m-en húzhatjuk meg. Innen a víztartály halmának ke- leti aljához megy a határ, s az ez alatt, a partig terjedő pontuszi anyaga már mészlemez nélküli sárga, kövületes (congeriás, viviparusos, uniós) ho- mok. Természetesen itt is találunk lerogyott lufarészteteket. A Ny ársas- vulkánnak a keleti nagyobb fele a Balaton medencéjének betörésekor levetődött. A Biológiai Intézet kerítése mellett, az intézet telkén, a kerítés és a szennyvízderítőh4z között szálbanálló, 1 m vastagságot is elérő tufarétegfejek emelkednek ki a hordalékból. Kemény és szétporló hamu-, alárendelten homok- és murvatufa az anyaguk Szabályos NyDNy 43n dőlést mutatnak, tehát meredeken a kitörési központ felé dőlnek s így, ha helyén állók, ami valószínű, a kráter belső falának voltak al- kotórészei. A Biológiai Intézet mögött, a M i h a 1 o v i t s-villa alatti V igy ázó- féle üres telek közepén egy kb. 20x10 m átmérőjű, ellipszis alakú területen tömör forráskvarcit darabok (a Lóczy-féle képen az Apátság alatt, közel a parthoz) hevernek. Egyes tömbök 1 m átmérőt is elérnek. A közeli hegy- oldalakon és tetőrészeken ilyen forráskvarcit nincs, a Nyársashegy tete- jéről pedig ide már nem gurulhattak vagy csúszhattak le. De elhelyezke- désük, csoportulásuk szerint is csak helyénállók lehelnek. Jelentőségük az, hogy a Nyársas-vulkán keleti felének levetődése után, ezen az alacsony térszínen működő hőforrás rakta le őket. Az előadottakból megállapítható, hogy a Nyársas-vulkán tengeralatti sztrátovulkán volt. Működési módja szerint robbanásos, anyaga szerint klazmatikus, felépítményének alakja szerint aszpit vulkán. Szubmarinus voltát mutatja, hogy tufarétegei tengeri rétegekkel váltakoznak, továbbá tufaanyagának osztályozottsága. A tufa jelentékeny mennyisége mindig kvarc és muszkovit. Ezen kívül, különösen a durvább szemű részek, a breccsák bőven tartalmaznak vörös permi homokkövei, tömörmészkő darabokat, agyagpala és kvarcil A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 389 szögköveket. Az utóbbiakat a krislályospala-palaeozoos-mesozoos alap- hegységből, a csillámoshomok részeket a fekü pontuszi rétegekből robban- tották ki a gázexplóziók. A magmaanyagot csak a tufák és breccsák kö- tőanyagának augif, olivin, magnetit, apatit kristályai és bazalt mikro- és makrolapillik és szögkövek képviselik. A vulkán felépítménye — vízalatti működésének megfelelően — igen lapos kúp. Ennek alapmetszete É-D irányban erősen nyúlt ellipszis. Na- gyobbik tengelyének hossza 1000 — 1100 m (2. ábra). A vulkáni építmény központi részéből csak egy kis részlet, a Ball ó-villa alatti és mögötti, gömböselválású tufa maradt fenn. A Nyársas-vulkán tehát robbanásos (explóziós) vulkán volt. Szögköveinek aránylag kis méreteiből Ítélve (a legnagyobbak, a Ball ó-villa fölötti meredek rétegekben, diónagyságúak) robbanásai nem voltak nagyerejűek. Felépítménye nem egyetlen kitörés eredménye. Erre különösen a közbetelepűlt tisztán vízi üledékekből következtethetünk. A Nyársashegy keleti oldaléról megismert néhány méter vastag közbetelepült homokréteg is azt mutatja, hogy a vulkán működésében hosszabb szünet is volt. De ezt bizonyítják a közbetelepült kövületes agyagrétegek is és végül, hogy a tufák-breccsák bazaltdarabjai többé-kevésbbé sarkosak. Ezek a kitöré- sek közötti hosszabb szünetekben a csatornában megmerevedett és ké- sőbb szétrobbantott lávadugók darabjai. A Nyársas-vulkán működésének korát a tufa rétegei közé települt üledékek kövületeiből pontosan meghatározhatjuk. A kitörések ezek alap- ján a legfelső pontusziban, a Congeria balatonicás-triangularisos rétegek idejében kezdődtek. De hogy meddig tartottak, azt nem lehet megálla- pítani. Csak az bizonyos, hogy a Nyársashegy forrásképződményét lerakó hőforrások a vulkán működését közvetlenül folytatták, mert rétegeik a hegy csúcsa alatt már a bazalttufákkal váltakoznak. Vizsgálataink tehát igazolják a Vitális I. megállapítását, hogy a Tihanyi félszigeten a bazaltvulkánok a pontuszi végén működtek ; amit egyébként a félszigetnek erre a részére id. Lóczy L. is elismert (15 414). Ó vár- vulkán. Tihany községtől északra esik az Óvár nevű terület (XXVIII. tábla 2. kép). 1000x500 m átmérőjű, ellipszis alakú, EK-re, vagyis a tó felé lejtő lapos tető ez, amelyet, a félsziget belseje felé, a tető szélén emelt néhány méter magas mesterséges töltés szegélyez. Az ellipszis hosszabbik tengelye ENy-DK. irányú. A tető a Balaton, vagyis ÉK felé mintegy 50 m-t lejt. Talaja tele van lemezes mésztufa cseréppel, amelyek között bőven akad forrás- kvarcit darab is. A sánc legmagasabb pontjai a hossztengely ÉNy. végén levő 228 m-es magaslat és a tengely déli végén levő 214 m-es Visszhang- domb (azelőtt Dobos. L. az 1. és 2. térképeket is). 1 d. Lóczy L. úgy képzelte, hogy az Óvár fennsíkja alatt ÉNy-DK. elnyulásban egy hosszabb erupciós csatorna van. Ebből három kürtőn 390 Hoffer András folytak szét a bazalttufa rétegek : az Óvár ÉNy. patkóalakú sánca közepén rejtőzködhető főcsatornán, és az Attiladomb-Visszhangdomb alatti, illetve a Gödrösoldal árka fejében föltárt oldalkürtőkön (15 328. o. és u. o. a 164. á.). Az utóbbi helyen az árok, a Visszhangdomb alatt partrogyás (Po- tyogókő) tárta föl a kitörési központokat jelző rétegzetlen bazalttufát (15 327-329). Ma az Óváron a következőket figyelhetjük meg. A Visszhangdombtól nyugatra, annak közvetlen szomszédságában emelkedik a Kálvária-domb (azelőtt A 1 1 i 1 a-domb). Ennek a tetejét 3 m magas szép forrásképződmény borítja. Anyagának alsó része túlnyomó- részben mész, legfelső sziklás tömege sósavval nem vagy alig pezsgő, te- hát majdnem tiszta forráskvarcit.3 A Visszhangdomb ÉNy. és É. oldalán bazalttufa rétegfejek bukkanak ki. Dőlésük az ÉNy. részen D 15°. Közvetlenül a csúcs alatt, annak KÉK. oldalában, pár méteres kis breccsatufa kibúvás van. Dőlése DDNy 15°. Benne kvavcit közbetelepülések vannak. A Visszhangdombtól keletre, a sánc keleti végén, a mai víztartály helyén volt egy kis, 5 — 6 m hosszú, 2.5 — 3 m magas sziklacsoport. Anyaga bazalttufa, illetve aprószemű breccsa. Durván, de csak részben réteges. A déli végén jól mérhető dőlés DDK 32°. Több arasz átmérőt is elérő for- rdsfeuarcit lencsék vannak benne gyéren. Ez alatt a szikla alatt, a műút kezdetén levágták az oldalt, s ezzel mintegy 4 m magas jó föltárást létesítettek (XXXI. tábla 1. kép). Ennek szelvényét a 3. sz. kép adja. 1. A legfelső kb. 1 m vastag része vékony, legfeljebb 10 cm vastag, egymással váltakozó murvatufa és lemezes-mész rétegekből áll. Dőlésük nagyjából 13° NyDNy. 2. Ez alatt gömbös elválásra hajló murvatufát találunk. Legnagyobb vastagsága 1.2 m. 3. Alatta réteges hamutufa van. Ez egy kis boltozatot alkot, amely- nek déli, hosszabb szárnya szabályosan dől DDK 10°-al ; az északi rövidebb szárny ÉK-re, változó fokkal. 4. A boltozat alatt tömeges (nem réteges) hamutufát találunk. 5. A 3. sz. tufától É-ra pontuszi sárga agyagoshomok van. Ez két- ségtelenül a kis boltozatot alkotó (3. sz.) réteges hamutufára rakódott. 6. Alatta, a feltárás jobb oldalán gömbös elválásra hajló murva- és hamulufa következik, 7. amely lefelé fokozatosan átmegy ívesen hajló réteges tufába, 8. ez tufás homokba, ez pedig, pár méteren, tufátlan sárga, agyagos pontuszi homokba. Az úton tovább lefelé, az első út-kanyarból jól látszik, hogy az 5. sz. pontuszi agyagoshomok átmegy az óváralji pontuszi tömegbe, amelyre az egész oldalban végigfutó tufaréteg települt. 3 Kár, hogy a különben pompás Kálvária létesítésekor hármashalom-háttér- nek képezték ki és ezért eredeti alakját elrontották. A közepét és a jobb oldalát íeljebb rakták, az elejéi lenyesték és kicementezték. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 391 Finnek a szelvénynek a jobboldali (északi) része szerint a 6. sz. tufa bele települt a pontuszi homokba, amelybe lefelé fokozatosan át is megy. Az 1. sz. réteg mésszel váltakozó tufája már valószínűleg a száraz- földi periódusból való képződmény, és bizonyíték lehet arra. hog> az óvár-vulkán működése a hőforrások működésének kezdetén még tartott. A leírt útlevágás alatt levő kisebbik víztartótól a hegy lábáig már mindenütt csak kövületes agyagos homokot találunk, csupán a hegy lábá- nál, az u. n. Polyogókőn vannak még felülről lerogyott lufatömegek. I d. Lóczy L. innen egy háromlépcsős rogyást ír (15 329) és raj- zol le (15 326 o. 161 á.), amely azóta jórészt elmosódott és növényzettel (erdősítés) elfödetelt. Voltaképen ma már csak a Potyogókő műút melletti maradványai őrzik az emlékét. Lóczy itt alulról fölfelé a következő rétegeket különböztette meg : m=pannoniai-ponlusi rétegek, bt=bazalttufa, a=rétegzetlen, tömeges, erup- ciós bazalttufa, n=édes vízi kovás mészkőpad bazaltlapillival, b=meszes cementű bazalllapilli padok, c=hamus bazalttufa padok, d=agyagközös, leveles palás édesvízi mészkő Rhinoceros csontmaradványokkal, q=lösz. Később (15 425) az n-nel jelzett rétegből hallenyomatokat említ, és ha- sonló mészkőből mogyoró (Corylites ?) levéllenyomatot. Valószínű, hogy a fentleírt útkanyari szelvényünk rétegzetlen hamutu' fája (4 sz.) a Lóczy csatornatöltelékének (a) felel meg, a breccsás, illetve a rajz szerinti (161 á.) „hamus bazalttufa padoknak" (c) pedig a mi réte- ges hamutufa (3 sz.) és gömbös elválásra hajló murvatufa rétegeink (2 sz.). A rogyás fejében szálbanmaradt rétegzetlen tufa fölött, a L ó c z y-féle rajzon „meszes cementű bazaltlapilli padok“-at (b) látunk ; ez meg a mi lemezes mészrétegekkel váltakozó murvatufa, vagyis a felső (1 sz.) rété geinkkel egyeztethető. De valószínűleg ennek felel meg az alsó lépcső leg- felső rétege, az agyagközös, leveles palás édesvízi mészkő (d), vagy más helyen (15 415) „bazalthamus, mészlemezes anyag" is, amely a rajz sze- rint közvetlenül a „hamus bazalttufa padok“-ra (a mi 2. és 3. rétegünk) települ. Ennek pedig az a nevezetessége, hogy Kaáli Nagy Dezső 1909-ben rhinoceros csontmaradványokat talált benne (15 415). Ez meg- erősíti annak a fenti feltevésünknek a valószínűségét, hogy a felső (1. sz.) réteg már a thermális periódusban rakódott le és pedig már a levanleibem A Visszhangdombtól egészen a kövülelgazdagságáról híres Gödrös- oldal árkáig, annak fejéig, a tufáknak nincs jó föltárásuk. Odáig a vastag- ságuk is csekély, kb. 1 — 3 m. Az árok fejében lehet kb. 20 m. Ebből id. Lóczy L. kb. 18 m-t látott föltárva s azt írja róla, hogy „... délkelet felé 4 — 5 m vastag vízszintes bazalttufa padok fedik a tömeges bazalttufát a magasra felemelkedő pannoniai-pontusi homokrétegek felett ; északnyugat felé a tetemesen vastagabb tufapadok az erupciós kitódulás folytatásaként szerepelnek" (15 328). A 163. ábrán, amely ennek a résznek a szelvényét adja, a kürtő rétegzetlen tufáját is réteges tufa fedi (15 328). Ma az árok fejében kb. 8 m magas falat alkot a bazalttufa. Anyaga szerint legnagyobbrészt hamu-, alárendelten murvatufa, illetve aprószemű breccsa. Vannak benne ököl nagyságot is elérő vörös permi homokkő s 392 Hofíer András apróbb agyagpala zárványok is. Rétegzetlen, csak az északi falának alsó fele mutat némi rétegzettséget. Itt a dőlés nehány fok NyDNy-ra, vagyis az Óvár területének közepe felé. Tufája makroszkóposán szürke, gyöngén porózus hamutufa. A mik- rolapillik, változó mennyiségben V* — '/rét teszik. Legfeljebb 6 mm átmé- rőjűek. Szürkék, ritkábban vörösek, salakosak. Kristályai 1 mm-nél rende- sen kisebb : kvarc, muszkovit, földpát, pyroxén, magnetit. Sósavval jól pe- zseg. Mikroszkóp alatt is gyöngén porózus. A pórusok maximális hossza 3 mm. Kötőanyagának legalábbis felét calcit foglalta el. A kristályok kö- zött is legtöbb az áttört pontuszi homokból belekerült kvarctöredék és muszkovit pikkely. Van a kőzetben sok apró, legfeljebb 0. 2—0. 3 mm át- mérőjű magnetit szem is. A földpátok helyén már leginkább calcitpseu- domorphosát találunk. Akad néhány augit és turmalin töredék is és kevés rutil tű. A mikrolapillik a csiszolatnak kb. ’A-é t teszik. Közepes nagyságuk csak 0.15 mm. Valamennyien üveges bazalt alapanyagdarabok. Barnák, ritkábban szürkék, elvétve vörösek. Porphyros kristályok nincsenek bennük, csak az egyikben találtam pár század milliméteres calcitpseudomorphosát porphyros olivin után. Mikrolithjaik kevés magnetit, még kevesebb, 37°-ig sötétedő földpát és 42°-ig sötétedő augit. Ezek is sokszor calcitosodtak. Ezek alapján a kőzet calcitosodott bazalt hamu-mikrolapilli-tuffit. Túl- nyomó része pontuszi homok és calcit ; a bazaltanyag alárendelt benne. Egyébként a félsziget minden eddig megvizsgált bazalttufájával minden főbb tulajdonságaiban megegyezik. A Gödrösoldal fejétől EENy-ra, a Cipriánforrás felett, 8 — 10 m magas falban áll ki a tufa. Ez is rétegzetlen, s már gyermekfej nagyságig menő permi homokkő-szögkövek is vannak benne. Nem messze tőle (szintén ÉÉNy-ra) már réteges az aprószemű tufa és 12° Ny. dőlést mutat. Ez a dőlés még a Barátlakások előtt DNy-ira válik (I. 2. sz. térképet). A Barátlakások alatt 135 m-en még pontuszi üledék van, de 145 m-en már biztosan tufa, s innen az Óvár északi sarkán 202 m-ig kö- vethető. Itt tehát a tufa vastagsága legaláb 57 m. A fal alsó 2 — 3 m-e végesvégig fínomabbszemű és lazább anyagú tufa. E fölött 1 — 2 m vastag az a réteg, amelyben a legtöbb vörös homokkőzárvány van. Általában ennek a darabjai a legnagyobbak, a kishordónyi méretet is megütik. A kvarcit már diónyinál ritkán nagyobb. Ezeken s a szintén gyakori agyag- palákon és mesozoos meszeken kívül vannak 30 — 40 cm hosszúságot is elérő s a rétegzettség irányában elnyúló sárga homokosanyag és szürke márga lencse, vagyis pontuszi zárványok is (XXIX. tábla 2. kép). A mért dőlések : a keleti Barátlakásoknál (Leánylakások) nehány fok DDNy, illetve D 6°, a nyugatiaknál : a nagy falmaradványos teremben DDNy 10° (5. kép) az utolsó (pinceszerű) lakástól nyugatra (210 m-en) DDK 6°. Látjuk tehát, hogy a Gödrösoldal fejétől kezdve mindenütt az Óvár belseje felé dőlnek a bazalttufa rétegek. Az óvár északnyugati lejtőjén mérhető megbízható dőlések is 6— 12"-kal az Óvár belseje felé dőlnek. Anyaguk itt breccsatufa. A Tihanyi félsziget Vulkáni képződményei 393 A Viszhangdomblól nyugatra, a sáncon belül, ahol a községtől és a temetőtől jövő mezei utak ismét elválnak, a főként murvalufa rétegek még 7°-kal NyÉNy-ra vagyis befelé, az Óvár belseje felé .dőlnek, de a temető tájékán és a Viszhangdombon már az óvár központjától kifelé DK-re, il- letve DNy-ra. Itt feltárást csak két helyen : a temető ÉNy. sarkánál és a leventelőtér fedezékárkában találunk. A temető sarkán egy kis fejtés van. Ennek anyaga alulról fölfelé : 1) 0.5 m-re kiálló murvalufa. 2) 0.10 „ sárgásfehér hamutufa. 3) 0.06 „ murvatufa (mint az 1.) 4) 0.10 „ hamutufa (mint 2.) 5) 0.08 — 0.10 „ murvatufa (mintáz 1.) 6) 0.03 — 0.04 „ hamutufa (mint a 2.) 7) 0.10 m. murvalufa (mint az 1.) 8) 4 — 5 „ magasságig megállapítható lemezes, kárlyaköves mésztufa. A murvás rétegekben alulról fölfelé egyre több a szögkő. Ezeknek anyaga főleg bazalt, köztük horzsakő is ; de van vörös homokkő és kvar- cit is. A rétegek dőlése DDK 32°. Anyaguk szerint is az Óvár-vulkánhoz tartoznak. A temetőtől nyugatra levő levente-lőtér fedezékárkában 15 m hosz- szan és mintegy 2.5 m mélységig van föltárva tufa. Rétegei alulról fölfelé ; 1) 30 — 40 cm-re kiálló vörösbarna, aprószemű breccsa. 2) 5 — 10 „ sárgásfehér hamutufa. 3) 40 — 50 „ vörösbarna, aprószemű breccsa (mint az 1.) 4) Legfeljebb 30 cm vastag, változó vastagságú, délfelé kiékülő sárgás- fehér hamutufa (mint a 2.) 5) 50 cm vörösbarna, aprószemű breccsa, mint az 1, de sok szögkővel. 6) 40 „ humusz, az 5. mállási terméke. A település szintes. A gödör kőzetei, különösen a vörösbarna, apró- szemű breccsa már nem Óvár-, hanem Diós-Kiserdőtető-típusú. A breccsá- ban szögkő kevés van. A lapillik maximális nagysága 5 — 6 mm. Ezek üvegesek, salakosak, fényes üvegzománc borítja őket. A breccsának nincs kötőanyaga ; a lapillik összesültek (Schweissschlacke). Az Óvár meredek lejtője alatt, a csúcstól (220 m) DDNy-ra és DNy-ra a szántók bevetetlen kis köves foltjain levő óvártípusú tufák 8 — 10n-kal szintén az Óvár felé dőlnek. A Barátlakásokon túl, azoktól kb 220 m-rel nyugatra a meredek parton, 145 m-en murva- és lapillitufa fejek állanak ki. DK 14°-ú dőlésük szintén az Óvár felé mutat. Ettől 120 m-rel NyDNy-ra, a Gödrös nevű lapos tető északi homlokán nyitott kis kőfejtő rétegei KDK 12l,-os dőlésükkel szintén. Ezek még, kőzetanyaguk jellege alapján is, az Óvárhoz tartozóknak veendők. Az Óvár tehát a Tihanyi félszigetnek másik nagyobb, jól körülhatá- rolható vulkánja. Ez is robbanásos, réteges vulkán, mint a Nyársas-vulkán. Anyaga is azéva! egyező, azzal a különbséggel, hogy — a víztartály dombja alatti levágás kivételével — tufái és breccsái közé nem települtek tengeri rété- 394 Hoffer András gek. Klasztikuma a Barátlakások felé fokozatosan durvábbszemü, s azok me- redek falában, l — 2 m vastagságban a legdurvább. Amint láttuk, itt kis- hordónyi szögkövek .is akadnak benne. Az Óvár-vulkán épebb, mint a Nyársas-vulkán. Ellipszisalakú kúp- jának csak a keleti kisebb fele hiányzik. Déli felén még a kráter pereme is megvan. A neolithikus ember részben ezt emelte meg sánccal (13 166. Jól látszik a XXVIII. tábla 2. kép bal részén ; a fatörzs metszi). Kevésbbé föltárt volta miatt felépítményének szerkezete nem látható olyan jól, mint a Nyársas-vulkáné. A kitörés központja, mint ahogy ezt már id. Lóczy L. is megállapí- totta, kétségtelnül a kráter ENy. egyharmadán, vagy ahhoz közel volt, mert: 1) a kráter falának rétegei erre dőlnek, 2) mert a kiszórt törmelék vastagsága errefelé (Barátlakások) fokozatosan nő. (Az Óvár DK. végén 8 — 10 m, a Gödrösoldal fejében 20 m, a Barátlakásoknál 57 m) és 3) mert a kiszórt törmelék itt a legdurvább. A vulkáni kúp egységes szerkezete semmi nyomát sem mutatja ol- dalcsatornának, vagy boccának Lóczy ezeket a rétegzetlen tufák alapján tételezte föl, és annak a felfogásának alapján, hogy a tihanyi vulkánok sár- vulkánok. Látni fogjuk még, hogy a félsziget vulkáni csatornáit a legtöbb- ször valóban rétegzetlen tufa-breccsa tölti ki, de nem minden rétegzetlen tufa egyszersmind csatornatöltelék is. Az Óvár-vulkán is olyan exploziós vulkán volt, mint a Nyársas- vulkán. Hogy nem volt monogén, azt már az útlevágás szelvényével kapcso- latosan említett homokbetelepülés is mutatja. De hogy kitörései kisebb időközökben ismétlődtek, mint a nyársas-vulkánéi, bizonyítja az, hogy ilyen közbetelepülés, tehát hosszabb nyugalmi idő, csak kivételes volt a mű- ködésében. Hogy robbanásai nagyobb-erejűek voltak, azt helyenként sok- kal durvábbszemű breccsái és tufái tanúsítják. Az Óvár-vulkán aránylag nagy és alacsonyszélű krátere miatt homál vulkán. Hogy ez is tengeralatti volt, legalábbis működésének java részében, azt az említett homokbetelepülés is bizonyítja. E mellett tanúskodik az is, hogy a Viszhangdomb alatti feltárásban a pontuszi homok fokozatosan megy ál a bazalttufába. Ugyanott a legfelső (3. ábra 1. sz.) rétegben vé- kony tufa rétegekkel forrásmész lemezek váltakoznak. Láttuk azt is, hogy minden valószínűség szerint ez az a réteg, amelyből a Kaáli Nagy Dezső-féle rhinoceros-maradvány kikerült. Ebből pedig az következik, hogy az Óvár- vulkán működésének szárazföldi szakasza is volt. A tetőn, iehát a kráterben, mindenütt található nagyszámú mészcse- rép alapján az sem lehetetlen, hogy egy ideig kráterlava is volt. Az Óvár-vulkán működésének javakorára vonatkozólag nincsenek olyan biztos, közvetlen adataink, mint a Nyársas-vulkánéra, mert vulkáni anyagából eddig nem került ki kövületes tavi üledék. Vitális I. 1903-ban, a Barátlakások alatti parton bazalttufában Melanopsis (Lyrcaea) cfr. petrovici B r u s. elég ép példányát és Vivipara A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 395 sadleri-re emlékeztető kövüleltöredéket talált (30 143). Ezek szerinte való- színűleg az erupciók alkalmával felragadott zárványokat alkottak a bazalt- tufában. Az óvár is explóziós vulkán lévén nem valószínű, hogy a kőze- tében talált kövületek felragad ^ttak, illetve kirobbantottak, különben nem maradtak volna meg olyan állapotban, hogy genusuk biztosan, fajuk csak • megközelítően is meghatározható maradhatott volna. Valószínűbb, hogy együtt ülepedtek le a kiszórt tufaanyaggal. Bizonytalan meghatározhatósá- guk azonban az őket bezáró tufa pontosabb szintezését nem teszi lehe- tővé. Annyit mégis bizonyítanak, hogy az Óvár-vulkán működése a felső- ponluszi időre esett. Az Óvár tufa-breccsa tömegei, a Gödrösoldal árkának szelvénye sze- rint, a balatonicás-triangularisos, tehát legfelső pontuszi szint kövületes ré- tegein ülnek (7 8,27 4). Hálává ts az Echo- (Viszhang-) domb bazalttufája alatti homok- ból szintén a balatonicás szint kövületeit gyűjtötte (7 9). Ez a felső szint- hez tartozó homok pedig, amint láttuk, a víztartály alatti szelvényben a bazalttufák közé települ. Mindezekből megállapítható, hogy az Óvár-vulkán fő kitörése a leg- felső pontuszi rétegek nagyobb részének lerakódása után, de még ennek a szintnek az idejére esett. A víztartály alatti úllevágás szelvényének legfelső rétege, amelyben már édesvízi mészkő váltakozik bazalttufával, és a Potyogókő rhinoceros- maradványos édesvízi mesze azt bizonyítják, hogy az Óvár-vulkán műkö- dése átnyúlt a szárazföldi, legnagobb valószínűséggel már levantei peri- ódusba is. Az útlevágás mészlemezes legfelső tufarétege, valamint a Viszhang- domb említett kvarcitréteges bazalttufája azt bizonyítják, hogy a posztvul- káni hőforrástevékenység a tufaszórás végével már itt is megkezdődött. A Gödrös kis vulkánjai. Az Óvártól nyugatra, a tóparton levő fecskeliki homokbányához DK-felől egy kis völgy ereszkedik le. Ennek keieti oldala a Gödrös nevű, nyugati a Jegenye nevű dűlőhöz tartozik. Gödrös még a völgytől nyugatra levő tető is. A völgynek különösen gödrösi oldalában, mintegy 1 20 m hosszan még 1931-ben is követ fejtettek. De a Gödrös-tetőn is turkálnak kő után (ezért Gödrös). A fejtések itt igen érdekes, eddig ismeretlen kis vulkánokat tártak fel. Ezeket már más helyen leírtam (8) azért itt csak rö- videsen ismertetem őket. Három diatrémát és egy kis explóziós tufatölcsért tárt fel itt a fejtés. A diatrémák közül kettő a tetőn, a Csimár Mihály puszta tel- kén, egy 15 m hosszú, 7 m széles és (1931-ben) 3.5 m legnagyobb mély- ségű bányagödör keleti és északi falában van. A keleti 2.2. m, az északi 1.2 m széles. Az utóbbi kürtője függőleges, a keletié 35 — 40n-kal dél felé dől. A kürtők kőzete pontuszi homokkal bőven kevert rétegzetlen, tömött elcal- eitosodott bazalt hamu-kristály- lapillituf fit, amely a Nyársas- és Óvár-vul- 396. Hoifer András kánok leírt tufáival, illetve tuffitjaival minden lényeges tulajdonságaival egyezik. Az áttört kőzet réteges hamu-, és lapillitufa, illetve brecca. A két kőzet határán 20 cm vastagságot is elérő dörzsbreccsa van. Mind a két diatréma egyszeri gázrobbanás terméke. Ez a rétegeket átüttöte anélkül, hogy azokat eredeti helyzetükből a legcsekélyebb mérték- ben is kimozdította volna. Valószínű, hogy mind a két kürtő egyugyan- azon csatornának két ága. Az explóziókat jelentékeny forrásműködés követte, amely meszet, vagy eredetileg talán aragonitot rakott be úgy az áttört, mint az áttörő kőzetbe. A harmadik diatréma az előbbiek alatt, a völgy Kiss L a j o s-féle bányájában van. Átmérője 3 m. Áttörő és áttört kőzetei ugyanazok, mint a felső diatrémáké, de a kürtő keleti felének kőzete tufa, a nyugatié breccsa- Ezért valószínű, hogy két explózió eredménye. Kürtője függőleges. Ettől a diatrémától 1 1 lépéssel feljebb (DK-re), a feltárások közepe táján egy kis erupciócentrum van. Kürtője a föltárás alsó végén látható. Ennek szélessége 7 m. Anyaga rétegzetlen tufa és aprószemű breccsa. Ez DK-felé (a képen jobbra) átmegy rétegesbe, amelynek kőzetanyaga a ma- géval egyezik. A rétegek a kürtő mellett csaknem függőlegesen állanak, attól távolodva a függőlegeshez fokozatosan nagyobb szög alatt dőlnek a központ felé, a magtól mintegy 12 m-ig, vagyis ameddig a föltárás tart. Ez az áttörés tehát már nem diatréma, hanem egy kis explóziós kráter. Nem egy, hanem több robbanás eredménye. Kőzete a diatrémákéval tel- jesen megegyező tuffit és aprószemű lapillibreccsa. Ehhez hasonló áttörést figyeltem meg a Kiss-féle bánya alsó (ÉNy.) részén is, a bánya falának közepe táján, kb. 15 m hosszú és 6 m magas részleten. Ez azonban már nem volt o'yan jól föltárva, mint a felső. A C s i m á r-féle telken levő északi diatréma nyugati falában egy ferdén befelé menő csatorna van. Szabálytalan alakú nyílásának átmérője fél méter körüli. Fala egyenetlen, darabos, tuskós és fehér mésszel van be- vonva. A Kiss-féle bánya falában is van egy nagyobb és egy kisebb üreg, vagy csatorna részlet Ezeket olyan kisebb gázrobbanások eredményének tartom, amelyek a robbantott csatornát már nem töltötték ki kőzetanyaggal A robbanás itt is utat nyitott meszet lerakó forrástevékenységnek. A völgy nyugati, vagyis jegenyei oldalán a rétegek már nyugodt tele- pülésűek és kb. lS’-kal ÉÉNy-ra, tehát a diatrémáklól áttöri rétegekkel egy irányba dőlnek. Jegenye és Diós A Jegenye nevű terület tetejének (155 m) ÉK. oldalában kőfejtést nyitottak, amely 1931-ben még friss volt, 1935-re már félig beomlott, illetve törmelékkel betemetődötl. A fejtés kb. 113 m hosszú, 6 — 10 m széles és 2 — 3 m mély volt. Kőzetének jellege más, mint a gödrösi bányák anyagáé. Kü- lönösen jellemzők reá a nagy bazalt szögkövek és bazaltbombák (Diós-tí- pus). A kőzet itt egyébként igen gazdagon rétegzett tufa és aprószemű A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 397 breccsa. A felső részben olyan 0.5 — 1 m vastag tufa van, mint amilyet az Óvár alján, a levente-lőtér árkából ismertünk meg. Ilyen azonban mé- lyebben is van vékonyabb rétegekben. Az alsó padok keményebbek, dara- és lapillitufák s ezekben vannak a fejnagyságot is elérő bazaltbombák Ezeken kívül permi vörös homokkő szögkövek is bőven akadnak. A tufa. rétegek között mindenütt vannak vékony, átlag 3 — 6, legfeljebb 10 cm vas- tag lapilli rétegek is. Ezeknek szemei egymással összesültek, ami azt bizo- nyítja. hogy abban a kürtőben, amelyből ez az anyag kiszóródott, a bazalt- magma magasra fölemelkedett és gázokban gazdag volt. Jellemző erre a föltárásra az is, hogy a réteglapok és a harántre- pedések úgy be vannak vonva fehér calcittal, mintha meszeltek volnának. A rétegek mindenütt jó, de kissé változó fokú dőlést mutatnak. Ezek- nek középértéke KÉK 25°. A Jegenye-tetőn tehát úgy a dőlés, mint a tufák és breccsák kőzet- tani jellege más, mint a gödrösi kis bányákban, ami azt mutatja, hogy ennek az anyaga már más kitörési központból származott. 1941-re a Jegenye a tihanyi tufabányászatnak egyik legfontosabb he- lyévé lett. A hegy egész keleti oldalát feltárták. A törmelékbe temetett kis bányákban alig lehetett szálbanálló kőzetet lelni. A legjobb feltárásban KÉK 19° dőlést mértem, ami a tetőn mértekkel jól egyezik ; akárcsak a bányák kőzetanyaga. Még a calcitbevonat is éppen olyan gyakori. A Jegenye-tetőtől Ny-ra és DNy-ra a mezőben levő kis köves folto- kon, s a Jegenye és Diós közötti kerek halom DK. alján a tufaréteg anyaga és dőlés egészbenvéve egyezik a Jegenye-tetőn levőkével. A Jegenyétől nyugatra levő Diósra legjellemzőbb az a bazaltbreccsa, amely a tetőről (160 m) délre leereszkedő orron 150 m hosszú és 40 — 50 m széles területen található. Ez csaknem kizárólag bazaltlapilliből és bom- bából áll. A bombák között vannak fejnagyságúak is. Gyakran sarkosak, tehát szétrobbantott lávák szögkövei. A lapillik, bombák és szögkövek pó- rusosak, gyakran salakosak. Minden bizonnyal — talán a feltárás tökélet- lenebb volta miatt — ezt vélte Vitális I. bazaltlávának (30 44). A ream- buláló Papp Ferenc sem talált itt bazaltlávát szálban (21 2). Vannak a breccsában kis számban permi vörös homokkő darabok is. Elég jó dőlés ÉÉNv 20°. A dőlésszög tehát kicsiny ahhoz, hogy a breccsa a kürtő köz- vetlen közelében képződhetett volna, amire egyébként durva anyagából következtethetnénk. A breccsa egyik szögkövét részletesen is megvizsgáltam. Tömött, fe- kete kőzet. A felszíne 5 — 10 mm-ig salakos. Ennek likacsaiban aragonit ül. Porphyros ásványai csak ritkán érik el az 1 mm-t. Ezek augitok és olivinek. A csiszolat 5/6 része alapanyag. Ennek fele barna üveg, '/i-e magnetit-, 1 4-e földpát- és augit-mikrolith. A magnetitek jó automorphok és vegyileg épek. Közepes méretük 8 mikron, maximális 30 mikron. A földpát-mikrolithok lécesek. Szintén jó automorphok. Majdnem mindig kettős vagy többszö- rös ikreket alkotnak. Maximális hosszuk 0.1 mm. Legnagyobb kioltásuk 35 — 40°. Ennek alapján bytownitok. Üveg és magnetit közönséges, apatit ritkább zárványuk. Az augit mikrolithok a földpátoknál is kisebbek. Ren- 398 Hoííer András desen szabálytalan alakú szemcséket alkotnak. A porphyros ásványok csak augitok és olivinek ; földpát nincs köztük. Az olivinek száma és mé- rete nagyobb az augitokénál. Közepes méretük 0.2 — 3 mm, maximális 1 mm. Vegyileg épek. Gyakori zárványuk az üveg és a magnetit. Az augitok közepes mérete 0.2 mm, maximális 0.7 mm. Legnagyobb kioltásuk 42°. Pleochroismust nem mutatnak. Zárványuk üveg, magnetit, apatit. Ez a kőzet is mindenben megegyezik a V i t á 1 i s 1. tihanyi, ugyan- innen leírt limbrugitjával (30 78—79). A breccsában helyeként bőven van rostos aragonit. A bazaltbombás breccsafolt déli végén jólfeltárt lapillitufa rétegeken igen jó DDK 29n-ot mértem. A breccsafolt északi végén több kis vájás van. Ezeknek a kőzete is erősen bazaltbombás és lapillis és a kifejtett lemezek calcittól olyan fe- hérek, hogy messziről mészlemezeknek látszanak. Rétegzettség íendesen nem látszik rajtuk. A csúcstól DNy-ra, 140 m-en már mérhető dőlésű tufarétegek buk- kannak ki. Dőlésük ÉÉK 9°. Ezek is erősen bazaltbombásak. Tufaréteg- fejek húzódnak, és pedig pár száz méter hosszan a csúcstól ÉNy-ra 150 m-en is. 11 h 5". (DDNy) 5 — 10n-ú dőlések mérhetők rajtuk. A fenti (az 1. számú térképre is berajzolt) adatokból látjuk, hogy a Dióson a tufák és breccsák dőlése annyira változó, hogy azokból valamely erupcióközpontra kétséget kizárólag következtetni nem lehet. Talán a dőlé- sek sokfélesége és a helyenként található rétegzetlen tufarészletek indítot- ták id. Lóczy L.-t arra, hogy a Diós területén 7, a Jegenyén pedig 2 erupciós kürtőt tételezzen föl (15 Xlll. tábla). ,, . . . a Diós-dülőn — írja — számos alacsony, izolált bazalttufa-kúp van, amelyek mindmegannyi külön erupciós kürtőt jeleznek" (15 335). Föltevése, amint a gödrösi kis áttörések igazolják, indokolt volt ; foltjait azonban egyelőre csak jelzéseknek kell vennünk, amelyeknek igazolása a gödrösiekéhez hasonló feltárásokra vár. A Diós DNy. alján fa hídtól ÉK-re), az úlkanyaron 1941-re két levá- gást eszközöltek. Az északibb 90 — 100 m hosszú. Északi fele kövülettör- melékes pontuszi homok, a déli pontuszi agyaggal és homokkal kevert bazaltanyag. A délibb feltárás kb. 80 m hosszú. Déli végén már csaknem tiszta bazalttufa van. Jó dőlése itt DDNy 12°. Tehát a pontuszi itt is ke- verve van bazaltanyaggal. A Külső-tótól északra, a tó vizét levezető csatorna mély szakaszától keletre, a birkalegelőn kiütköző bazalttufa rétegeken NyDNy 12°, illetve DDNy 13" dőlést mértem. A vízlevezető, néhol 8 — 10 m mély csatornában a tufa az alsó (a 114 magassági pontnál levő) hídtól fölfelé kb. 300 lépésig követhető. Ennek a szakasznak az alsó végén a fenéken is tufa van. Az egész félszigeten ez a legmélyebb előfordulása. De hogy a mélyben még meddig tart, azt eset- leg csak fúrással lehetne eldönteni. Az előbb említett hídnál, attól délre van egy kis bazalttufa bánya. Kőzete rétegzetlen, csak közel függőleges csíkoltság van benne. Szerkezete alapján tehát bátran csatornatölteléknek vehető. Ezen föltevés mellett bi- A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 399 zonyitana az is, hogy alatta a csatorna fenekét is bazalttufa alkotja. A Dióson és környékén ez az egyedüli olyan pont, amelyen, föltárások alap- ján, erupciós csatorna gyanítható. Apátihegy, Nagynyereg, Büdöstóoldal, Csúcshegy. A Külső-tótól ÉNy-ra levő, a Diós DNy. folytatását tevő Apátihegyen (a 175 m-es magaslat és az attól É-ra levő lapos terület) jó föltárás sehol sincs. A szántókból és kaszálókból kiütköző bazalttufa foltok dőlése igen különböző és megbízhatatlan. Ez az oka, hogy ennek a résznek szerkezete ezidő szerint még hozzávetőlegesen sem állapítható meg. Annyi mégis le- szögezhető, hogy a mért, jónak mutatkozó hét dőlés közül négy a félszi- get belseje felé lejt és ezzel egyezik az innen délre emelkedő Nagynyereg, és Büdöstóoldal tufáinak uralkodó dőlésével. A Büdöstóoldal nevű hegy (218 m) az Apátihegylől DDK-re, a Külső- vagy Büdös-tótól nyugatra emelkedik. Kúpján és kopár ÉNy. oldalán a tu- fák néhol eléggé megbízható dőléssel ÉK,K,DK-felé, vagyis a Külső-tó felé dőlnek. Helyenként 40 cm átmérőt is elérő permi vörös homokkő szögkövek is vannak bennük. A hegy keleti oldalát sűrű fiatal erdő fedi. Ebben az oldalban 1931-ben tekintélyes kőbánya volt, amely azonban 1935-re már nagyon megromlott. 1931-ben a hossza kb. 200 lépés volt, s falának legmagasabb részei 20 — 25 m-t is elérték. A közepe rétegzetlen tufa (4 kép). Sok és egész kishordónyi méretet is elérő permi vörös ho- mokkő szögkövek voltak benne. Ez a tufa a jobb (ÉÉNy-i) falban fokoza- tosan átment rétegesbe. Fent és bal oldalon (DDK-re) is réteges tufa födte, amelybe már gyorsabban ment át. A legfelső részeken sok volt a calcit- bevonat. A bal falban KDK 10 — 15n-os, a jobb fal belső résén ÉNy 15°-ú dőlést mértem. A magtól tehát a rétegek kifelé dőltek. Amint az eddigi, kétségtelenül vulkáni tölcsérnek bizonyult kitörési központokban láttuk, s ami a robbanásos kráterek dinamikájából is törvényszerűen következik, az ilyen kitörési központok közvetlen szomszédságában a rétegek meredeken a központ felé dőlnek. Ez a körülmény, továbbá hogy a rétegzetlen magot a baloldalon és a tetején rétegzett tufák fedik, s hogy végül a mag réteg- zellen anyaga a jobboldali rétegzett tufába fokozatosan megy át azt mu- tatják, hogy itt nincs kitörési központ. A vulkán erre a részre egyideig meg- szakítás nélkül teljesen egynemű törmeléket szórt, amelyet később réteges- sel fedett be. Rejtett, mélybenrekedt diatrémára sem gondolhatunk, mert az áttérőnek látszó rétegzetlen tömeg — amint láttuk — fokozatosan át- megy rétegzettbe. A Büdöstóoldal (218 m) DDK. alján, 140 m magasságban a mezei út mellett levő kis kőbánya kőzetanyaga szürke, nehány centiméter vastag lapilli- és murvatufa rétegek váltakozása, de helyenként, maximálisan 8 cm vastagságot is elérő szürke hamutufa rétegek is vannak benne. Egy- séges, nyugodt településűek. Dőlésük DDK. 15°. A Büdöstóoldallal KDK felé szomszédos Nagynyereg (226 m) tufa- rétegei sem mutatnak egyirányú dőlést, mégis leginkább DK, K felé dőlnek. 400 Hoffer András mint a Büdösióoldal szomszédos részein levők. Jó feltárások itt sincsenek. Még legjobbakat a hatalmas forráslerakodásai alatt, a nyugati oldalon ta- lálunk (6. kép). Itt a tufák 24°-al KDK-re dőlnek. Közvetlenül a meszes hidrokvarcit alatt 10 — 20 cm vastag mikrolapilli- és murvatufa van. Alatta 40 cm vastagságot is elérő sárgásszürke hamutufa fekszik és ez alatt 1 — 2 m-re kilátszó vastag mikrolapillitufa. A lapillik maximális nagyság 1 — 2 cm. I d. L ó c z y L. a Nagynyereg tófelőli oldaláról erupciós kürtőt ír le, amelynek rétegzetlen tufái egészen a Balaton színéig leérnek. Átmenetük a tető réteges tufájába elmosódott (15 332 és 333 o. 170 á.) A megadott helyen, 130 m magasságban a rétegzetlen, szabálytala- nul elváló bazalttufa ma 8 — 10 m magasságban van föltárva. Fölötte 5—6 m-rel az oldalban már réteges tufát találunk. A rétegzetlen tufa viszonya a környezetéhez egyébként, az oldalt borító erdőben nem állapítható meg. Kürtő volta ellen szól, hogy fölötte ugyanolyan réteges tufa van. Viszont L ó c z y nak az a megállapítása, hogy sziklái leérnek a víz színéig, kürtő voltát bizonyítaná. Jelenleg már ezt a partoldalt is fiatal, sűrű véderdő fedi, ezért a kér- dést, megfelelő eszközök hiányában, nem tudtam tisztázni. A Csúcshegy (235 m) erdővel borított oldalain nem mérhettem meg- bízható dőléseket. Föltárás csak a DDK sarkán van, a Jajtekerő-vonyón. I d. Lóczy L. erről csak ennyit ír: ,,A Csúcshegy déli sarkán kétfelé hajlanak a sárga, hamus bazalttufa-rétegek. Ezek alatt is erupciós kürtőt sejtek' ' (15 333). Ezen a helyen most 140 — 160 m magasságban húzódik egy bazalt- tufa fal. Anyaga többé-kevésbbé rétegzett. A fal DK. végén (140 m-en) KÉK 21°, az ÉNy. végén (160 m-en) DDK 23° dőlést mértem. A rétegek legyező- szerű széthajlását nem láttam, sem más olyan szerkezetet, amely erupciós központra vallana. Amint láttuk, még az akkor valószínűleg jobb feltárás- ban sem állapított meg Lóczy sem ilyet biztosan. Gurbicsa, Szarkád, Hosszúhegy. A Csúcshegytől DK-re, a Gurbiesa-tető (176 m) tófelőli oldalán is van, az erdőben, föltárás. Ennek ÉNy. végén, 150 m magasságban a tufa (anyaga szerint murvatufa) dőlése KÉK 22°. Ferdén dől a mellette levő, 5 — 6 m magas élben kiálló, rétegzetlen tufának. A csúcs alatt is van föltárás és onnan — megszakításokkal — egészen a hegy DK. tövéig. A csúcsalatti, legvastagabb pad egy része rétegzetlen, a többi rész elmosódott rétegzett- séget mutat. Sok benne a fejnagyságig menő permi vörös homokkő és ki- sebb kvarcitkavics zárvány. A föltárás DK. folytatásában a tufa egyre fi- nomabb szemű lesz, zárványban szegényebb és rétezettebb. A rétegek itt is nagyjából KÉK-re dőlnek, mint az ÉNy. végén. 1 d. Lóczy L. az egész föltárást „egy kitöltött szabálytalan erup- ciós kürtő “-nek minősítette. „A szabálytalan lankás rétegzéssel kétfelől le- hajló hamurétegek között közepeit vertikális hasadású és rendetlen szö- vetű hamu és apróbreccsás, nagyon laza tömeges tufasziklák vannak. Sö- 5. kép. A Barállakások nagy cellájának bazalttufa rétegei. 6. kép. A Nagynyereg tetőrészlete északról Alul Karain, t. 7. kép. Az Akasztóhegy a Szérüskertek déli végétől. 8. kép. A Csúcshegy forrásüledékének ürege. (Fotó E n t z Béla.) A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 401 tél színezetükkel a kétfelöli sárgás tufától messziről szemlélve is elülnek. A sötét tufasziklák közepén nagyobb szegletes lapillidarabokból lazán összeforradt 20 — 30 cm széles agglomorátum emelkedik föl . . . Nagyobb bazaltlapillik későbbi kilövéséből származott ez a kürtő, amely bízvást megérdemlő a lapillidejk jelzést" (15 333 és a 171. és 172. ábrák). Papp Ferenc erről a helyről azt írja, hogy ott a szarkádi feltá- ráshoz hasonló rétegsorozat van. A bazaltdejk helyén ő csak finom ba- zalttufa közbetelepülést figyelt meg (21 6). A föltárás két szélén a rétegek kétfelé hajlása ma nem látható. És valóban nem látni a Lóczy bazalldekjét sem De nem szabad elfelej- teni, hogy a feltárás azóta sokat pusztulhatott. Arról, hogy a rélegzetlen tufa közvetlen szomszédságában a rétegek, Lóczy szerint is, lankásan (22°-kal) dőlnek s hogy a dőlés az alsó végén is ugyanilyen irányú, diat- rémára godolhatunk. Ez ellen szól másrészt az, hogy a csúcs alatt is van hasonló rélegzetlen tufa, amelynek egy része azonban gyönge rétegzett- séget mutat. A Gurbicsa-tetőtől DK-re a Szarkádi erdő húzódik. Ennek ÉNy. része az Alsó-, DK. a Felső-Szarkád. Az Alsó-Szarkád oldalán történt 1895-ben az a nagy omlás, amelynek fala még ma is, a véderdőből is messze kisárgállik. Ebben az omlásban találta Vitális 1. azokat a pon- tuszi kövületeket, amelyekkel a tihanyi tűzhányók működésének korát el- döntöttnek vélte, amit azonban id. Lóczy L. a maga részéről két- ségbe vont. Vitális 1. a szarkádi alsó, rétegzetlen bazalttufában a felső pon- tuszi balatonicás-triangularisos szintjére jellemző faunát talált (30 147) és ennek az alapján a tufát létrehozó vulkán működésének korát felső pon- tuszinak határozta. Lóczy egyrészt sárvuikán-elképzelése alapján, más- részt abból a föltevésből kiindulva, hogy a balatonvidéki vulkánok mű- ködése, legalábbis nagyobb részt, már pontuszi utáni időkre esett, két- ségbe vonta a Vitális kormeghatározását. „ . . .Valószínűbbnek látszik előttem — írja — az olyan magyarázat, mely szerint a forró vízzel elke- veredett és fölázott vulkáni tufa-fortyogókban az áttört kövületes rétegek anyaga összekeveredett a bazaltanyaggal “ (15 414). Hogy a kövületek nem az áttört kövületes rétegekből kerültek a tu- fába, hanem azokkal együtt ülepedtek le, vagyis elsődleges helyükön van- nak, azt Vitális kétségtelenül bebizonyította azzal az érveléssel, hogy a kövült csigák belsejében is bazalttufa és nem pontuszi homok vagy agyag van, továbbá hogy azokon semmiféle koptatottság nem látszik (30 148). A Vitális megállapításának helyességét, hogy t. i. a tihanyi vulká- nok a felső pontusziban víz alatt működtek, megerősítik a Nyársas-vulkán- nal és az Óvár-vulkánnal kapcsolatban szerzett tapasztalataink is, amelyek közül a Nyársas-vulkánra ugyanezt egyébként már maga i d. Lóczy L. is megállapította. Magam a szarkádi szakadás falán a következő települést figyeltem meg. A szakadás felső szélén 3 m vastag kártyaköves fehér mészréteg 402 Hofíer And rás van. Rétegei nyugatra dőlnek és ebben az irányban egyre vastagabbak lesznek, egészen 6 m-ig. Alatta 1 — 1 5 m vastag sárga homokos hamu- tufa van. Dőlése ÉÉK 5 . Ez alatt 4 m vastag sárgacsíkos szürke homok települt s ez alatt ül a rétegzetlen. szürke, gömbösen tagolt calciteres ba- zalttufa. A fal rétegessége is azt bizonyítja, hogy itt nincs kitörési központ. A Hosszúhegy (183 m) tetején szálbanálló bazaltbreccsa rétegek 20°-al ÉNy-ra dőlnek. Kőzetük tufakötőanyagú, apró, legfeljebb 1 — 2 cm-es lapillikből áll. A hegy északi lejtőjén, csaknem egészen az alján futó mezei útig, a szántókban mindenütt vannak bazalttufa darabok. A Hosszúhegy breccsájának sem anyaga, sem dőlése nem ad biztos felvilágosítást arról, hogy honnan szóralott oda ? Az enyhe (20°-os) ÉNy. dőlés azt mutatja, hogy DK felől és már nagyobb távolságról. A nagyobb távolság mellett a lapillibreccsa fínomszemű anyaga is tanúskodik. A Kiserdőtető és a két tó köze. A félsziget belsejében a bazaltvulkánosság szempontjából legtanul- ságosabb a Kiserdőtető (207 m) nevű hegy. Ez a külső- és a Belső-tó medencéjét választja el egymástól. A Külső-tó felől meredek lejtővel emel- kedik föl 91 m viszonylagos magasságra. A Belső-tó felé mór menedéke- sebb lejtője van. A déli és nyugati részén kb. 200 m-ig ponluszi üledékből, főként homokból áll a lejtő. A tető már bazalttufa és breccsa s ez ÉK felé összeér az Óvár-vulkán lufatömegével. A tető murva- és lapillitufája 27°-al KDK-re dől. A balatoni ÉNy. főszél defladáló hatása itt pompásan látszik (XXXII. tábla 1. kép és 4 223 — 235 ábra jobb oldalán). A tető tufájának déli végén meszes hidrokvarcit ül. ÉK felé 188 m-en a tufák dőlése ugyancsak KDK és 31", 180 m-en KDK 24°, 173 m-en KDK 29°. Ahol a Kiserdő-tető éltarajának a nyúlványa eléri a műutat (a Dobogó nevű hágónál,) a csapás már kissé keletre fordul és a dőlés DDK 30°-os lesz. Ezeknek a szikláknak a folytatásában, az út északi oldalán a Do- bogón levő tufák ugyanígy dőlnek. Egyébként itt a dobogón, éppen az út- tól pár lépésre látható a tufr rétegekben az a kis meghajlás, amelyet mór id. Lóczy L. is megemlít és képét is közli (15 324 o. 154 ó). Amint láttuk, a tihanyi bazalttufákon minduntalan találkozunk a rétegeknek ilyen helyi hullámzásával. Ezek azonban a tufák eredeti település formái és nem tektonikai eredetű kimozdulások. A Kiserdőtető keleti oldalán, a csúcstól keletre kb. 165 m magas- ságban levő Ehrlinger-féle kőbányában, kb. 6 m magasságban vannak föltárva a hegyoldal tufarétegei. Ezeknek túlnyomórésze murva- és lapilli- tufa, csak kis része hamutufa. A fal felső fele finomabban rétegzett és anyaga olyan vörösbarna színű, mint amilyet már a levente-Iőtér árkából megismertünk. Az alsó rész szürke. Sok itt a permi homokkő zárvány s elég bőven akad bazaltbomba is. Az északi fal alsó fele rétegzetlen Cal- cit-bevonat itt is akad. Az általános dőlés KDK 18", vagyis a tetőn levő- vel egyezik. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei m Az egyik diónyi bombát részletesen is megvizsgáltam. Az eredetileg szürke kőzet apró limonit foltoktól piros színű. Porphyros ásványok még kézi nagyítóval sem láthatók benne. Csiszolatának kb. y/3 része alapanyag. Ennek kb. ‘/s-a barna üveg. Vs-a földpát-, '/s-a augit-mikrolith. A földpálok lécesek. A legtöbbször ket- tős, néha többszörös ikret alkotnak. Közepes hosszuk 60 mikron, maximális 0.3 mm. Legnagyobbfokú kioltásuk 40' körüli, tehát bylownitok. Leggyakoribb zárványuk üveg, ritkább az apatit, magnetit és augit. Az augit-mikrolithok a legtöbbször itt is csak szabálytalan alakú szemcsék, mint a Diós meg- vizsgált szögkövében. Közepes hosszuk 40 mikron körüli, a maximális 0 1 2 mm Üveg gyakori, apatit ritkább, magnetit ritka zárványuk. Magnetit mikrolilh föltűnően kevés van a csiszolatban. És még ezek egy része is ellimoni- tosodolt. A porphyros ásványok a kőzetnek kb ’/3-át tették, de utólag mind ellimonitosodtak. A limonit pseudomorphosák mind praeexistált augilok és olivinek. Porphyros földpátok nem voltak a kőzetben. Egy-két ép augit még akad. Maximális nagyságuk 1 mm. Legnagyobb kioltásuk 42". Pleochroismust nem mutatnak. Az olivinek mér mind ellimonitosodtak. Kö- zepes nagyságuk 0.2 mm, a maximális 0.5 mm. Igen apró, legfeljebb 0.1 mm-es magnetit is akad nehány szem. Tehát ez a kőzet is egyezik a Vitális I. iimburgiljával, de erősen ellimonitosodott. Az E h r 1 i n g e r-féle bányát 1941-ben már nem művelték. Alatta Káldy Ferenc építész újat nyitott. Rengeteg törmeléke miatt a bánya- falnak mindig csak éppen fejtés alatt levő része szabad. Ez otljárlamkor (1941 július) 3 m magas volt. Alsó fele vörös és szürke aprószemű lapilli- és murvatufa, felső fele 5 — 40 cm-es rétegből álló hamutufa. Jó dőlésük EÉK 20°. 40 cm-ig menő vörös homokkő zárvány is van benne és calcit bevonat is akad. A Kiserdőtető tufáin feltűnő az uralkodó KDK. dőlés, amely a tetőn meredek (27 — 31"), kelet felé lankásodik (?. bányákban 20", illetve 18'). A hegy keleti tövén, a mezei út elágazásánál is van egy tufabánya, a Fábri G y u 1 á é (2. sz. térkép). Már hosszabb idő óla nem művel- hették, mert erősen betemetődött. Hossza 50—60 m, legnagyobb falmagas- sága 4—4.5 m. Kőzete egymással váltakozó hamú és murvatufa. A szá- zad elején ez a bánya még virágában lehetett. Vitális I. is leírja, (30 45). 0 három breccsa-padot említ a hamutufáiból. A legalsó breccsát és a felette levő tufát mikroszkóppal is megvizsgálta (30 103). Rétegei nem egységesen dőlnek ; középértéknek még leginkább D 13"-ot vehetünk. Ez irányra eléggé megegyezik a bánya bejárója előtt, a mezei út keleti olda- lán mérhető DDK 6°-kal. A bányától ÉÉK-re kb. 100 m-re egy kis halom anyaga javarészben rétegzetlen hamu-, alárendelten murvalula. Gyakori benne a permi vörös homokkő és kristályospala zárvány. A halom DK. lej- tőjén, tehát közvetlenül a rétegzetlen tufa mellett KÉK 10"-kal dőlnek a ré- tegek. A dőlésnek ez az alacsony foka kizárja, hogy a halom rétegzetlen tufájában a környező tufák kitörési központját lássuk. 404 Hoffer András A temetőtől nyugatra ÉÉNy-DDK. irányban húzódó kis vájásokat találunk. A temető sarkától DNy-ra, az úttól 30 lépésre, a tufán, alul, KÉK 19’-ot mértem. Erre rendkívül, valósággal hullámosán hajlongó réteges tufa települ (XXXIV. tábla 2. kép). Kitűnő példát nyújt ez a feltárás arra, hogy Tiha- nyon a tufarétegek hullámossága nem tektonikai mozgások következménye. Itt nyugodt, fínomszemű, szürke hamutufát burkol be hullámosán települt murvatufa. A műút kanyarodásában levő feltárások KÉK 16°, 9°, 2°, dőlést mu- tatnak, amely ÉNy felé fokozatosan átmegy DDK-be, vagyis csatlakozik a Dobogón levő tufákhoz. Itt foglalkozunk röviden a temetőtől délre levő községi kőbányával is. Kőzetének fő tömege szürke vagy vörös mikrolapilli- és murvatufa. Eb- ben csak igen alárendelten vannak legfeljebb 8 — 10 cm vastag hamutufa rétegek. Vörös permi homokkő zárvány gyakori bennük. Akad 40 cm át- mérőjű is. Más zárványai pontuszi homokkő és agyag. Láttam egy fél mé- ter hosszú, 30 cm vastag agyaglencsét is. A függőleges falrészeken gyakori a calcit-bevonat. A rétegek nem mutatnak egységes dőlést. A legmegbíz- hatóbb KÉK 7U volt. A temetőtől délre és nyugatra levő, most leírt tufák többsége kevés fokkal (2 — 16°) KÉK-re dől. Ez kb. derékszöges az Óvár déli lejtőjén ural- kodó DK dőléssel, ellenben hasonló a Kiserdőtető tufáinak uralkodó KDK. dőléséséhez. Ezen az alapon föltehető, hogy ugyanazon kitörési központnak a termékei. A rétegek dőlése legmeredekebb a Kiserdőtető tetőrészén. Onnan kelet felé csökken. A kitörési központhoz ezért a Kiserdőlető, annak is a legmagasabb, legnyugatibb része volt a legközelebb. Ez a központ tehát valahol a hegytől nyugatra keresendő. A Kiserdötető kőzete gyakori vörös- barna színével, limburgitbombáival és összesült breccsáival sok hasonló- ságot mutat a Diós kőzetéhez. Lehetséges, hogy azzal egy központból származik. De hogy ez hol volt, a Külső-tó levezető csatornájának alsó hídja tájékán, ahol, amint láttuk, erupciós központ sejthető, vagy a Diós területén, avagy — amint i d. Lóczy L. lehetségesnek gondolja — eset- leg a Külső-tó területén, (15 421), azt a jelenlegi feltárásokból kétségtelenül megállapítani nem lehet. Azok alapján mégis leginkább a vízlevezető csa- torna említett tájára gondolhatunk. Ennek közelében van az egykori Apáti község templomának maradványa. Arról ezt a hipothélikus vulkánt Apáti- vulkánnak nevezhetjük. A Külső- és Belső-tó közén, a Kiserdőtetőtől DNy-ra levő 120 — 140 m magas, hullámos térszínen a Lóczy térképe 3 „kovás mésztufa" és a Hosszúhegy és Külső-tó közén 2 „bazaltdejk" foltot, a P a p p Fe- renc -é a két tó közén 3 apró „lagozatlan mésztufa" foltot jelöl. I d. Lóczy L. erről a területről így ír: „Nemcsak az előbb említett Dobogó- kúpocskán, hanem azon a Kiserdő-tető alatti alacsony hágón is, amely a Külső- és Belső-tavat elválasztja, alacsony szinten. 140 m-nyire a t. sz. fe- letti magasságban ülnek, pannoniai-pontusi rétegeken, kis bazalttufakúpok. Világosan bizonyítják, hogy szárazföldön. alacsony térszínen és különböző időben ömlött ki belőlük a vulkáni tufa" (15 324). A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 405 A területnek tulajdonképeni két tó közötti részén, úgy a szántókon, mint a düllőúlak szélén felhalmozott kőcsomókban forrásmésszel és forrás- kvarcittal vegyes bazalttufa található. Ezek közül szálban csak a forrás- kvarcitot találtam. A Kiserdőtető DNy. tövén levő 80x60 lépés méretű ha- lom szálbanlevő kvarcos forrásmészkőből áll. Az innen DNy-ra (kb. 300 m-re) levő két kis halom anyaga ugyanaz, de nem szálban levő és a ke- letiben tufadarabok is vannak. A tőlük keletre (100 m-re) levő kis halom anyaga darabos forrásmész és szálbanálló forráskvarcit. Úgylehet, hogy mind a 3 folt anyaga egy forráscsoport terméke. A Hosszúhegy és a Külső-tó medencéje között, a keletről jövő dül- lőút kettéválásánál két, forráskvarcit darabokkal vegyes tufacsomót talá- lunk. Ezek lesznek az id. Lóczy L. bazaltdekjei. Összehányt kőcsomók ezek, de a déliben nehány szálban levő tufatömb is van. Ezek anyaga breccsa- és murvatufa. A déliben ökölnyi bazaltbombák is akadnak. Hogy a szálban állók rétegesek-e, vagy nem, azt a kis tömbökből nem lehet biztosan megállapítani. Az sem dönthető el, hogy helyi feltörés eredményei-e- s ha nem, melyik központból szórattak ide ? A tihanyi vulkánok anyaga és szerkezete. Nem célunk itt, hogy a Tihanyi félsziget vulkáni kőzeteivel részle- tesen foglalkozzunk, a végzett vizsgálatok alapján mégis megállapíthatjuk, hogy a megvizsgált bazalttufák mind calcitosodott mikrolapilli-hamu-kris- tály-tuffitok. Kötőanyaguk túlnyomó része a pontuszi rétegekből felragadott anyag, túluralkodóan kvarckristály töredék, alárendelten muszkovit pikkely, rutil tű, magnetit szem és jelentéktelen mennyiségben An 25°/o — An 32" o sa- vanyúságé tehát nem a bazaltanyagból való plagioklász. Nem bazalt anyag az elvétve található zirkon, chlorit és turmalin sem. A bazaltanya- got magnetit és nagyon kevés augit és olivin képviseli. Az utóbbiak sok- szor hiányoznak is. Jellemző az utólag bekerült calcit mindig nagy meny- nyisége. Ez a kötőanyagnak '/» — '/a részét teszi. A mikrolapillik a tuffitoknak Vi — Va részét teszik. Alapanyaguk min- dig erősen üveges. Az üvegen kívül legfontosabb alkotórészei a magnetit mikrolilhok. Jóval kevesebb már a földpát- és az augit-mikrolith és egé- szen jelentéktelen az apatit. Az apró, léces földpátok lényeges alkotórészei a mikrolapillik alapanyagának. Kioltásuk alapján An 75% — An 80%-os plagioklászok, vagyis bytownitok. Porphyros ásványok gyakran hiányoznak a lapillikből, vagy ha voltak is, calcitpseudomorphosákká lettek. Az augit és olivin a legtöbbször, földpát már csak három esetben, nevezetesen a C s i m á r-féle telek két kürtőjének és áttört falának a kőzetében akadt. Az utóbbiban meg is lehetett determinálni. Anorthitoknak bizonyultak. A Diós és a Kiserdőtető kőzetéből és a Gödrös explóziós tufatöl- csérének breccsájából vett bazaltbombák, illetve lapilli nagyobb része, legalábbis %-a alapanyag. Ennek % — V2 része üveg. Mikrolithjai között legtöbb a magnetit. A földpát és az augit már alárendeltebben és kb. egyenlő arányban szereplő alkotórészek. Itt is meg kell állapítanunk, hogy 406 Hoffer András a földpát-mikrolithok lényeges alkotórészei a bombáknak és lapilliknek. A földpálok 60% — 80% An tartalmú plagioklászok, vagyis labradoritok- bytownitok. Prophyros ásványaik csak augitok és olivinek. Porphyros föld- pát nem volt bennük. A pryoxének bazaltos augitok. Az augitok és oli- vinek száma és tömege vagy egyenlő egymással, vagy az augitoké na- gyobb az olivinekénél. Előttünk még csak Vitális 1. vizsgálta részletesen a félsziget ne- hány bazaltkőzetét. Tufákat vizsgált a Baromitató-vonyóról, a Dobos-halom (ma Visszhangdomb) tetejéről, a Fábri-féle kőbányából és a Kerekhegy- ről (30 102 — 104). Ezek mindenben, még calcitosodoltságban is, egyeznek az általunk megvizsgáltakkal. Az eltérés mindössze annyi, hogy a F á b r i- féle kőbánya lapillijeiben enstatit kristályokat is talált. Vitális 1. a Diós durva breccsájának bazaltját részben a porphy- ros földpátok hiánya, részben — és főképpen — vegyi összetétele alap- ján limburgitnak határozta (30 78 — 80). Érdekes probléma a tuffitok kötőanyagában az idegen (pontuszi) anyag nagy és a bazalt anyag jelentéktelen mennyisége. Ugyancsak érdekes a tuffitoknak, még a vulkáni kürtőktől távolesőknek is, kisebb-nagyobb mér- tékű calcitosodottsága. Az előbbit talán a bazaltmagmának a szokottnál nagyobb viszkozitásával magyarázhatjuk. A nagyfokú calcitosodást a kür- tők anyagában és azok közelében értjük, de az azoktól távolabb levő tufákban csak helyi vizsgálatokkal fejthetnénk meg. A lapillik között találunk olyanokat, amelyekben porphyros föld- pátok is vannak, vagy legalábbis az elcalcitosodás előtt voltak (a C s i m á r- féle telek diatrémái és áttört kőzetük), másokban azonban, névszerint a Diós, Kiserdőtető és az explóziós tufatölcsér bombáiban ilyenek nem vol- tak. Le kell azonban szögeznünk, hogy a földpát-mikrolithok ezeknek is mindig lényeges alkotórészeik. Ez limbrugit voltuk ellen szól. A diósit Vitális 1. is főként vegyi összetétele alapján vette limburgitnak. Az egyetlen elemzést azonban csak a breccsa (véleménye szerint kis lávaár) egyetlen bombájából vagy szögkövéből késszíttethette, amiből természe- tesen nem lehet az egész, később breccsának bizonyult folt anyagának vegyi jellegét megállapítanunk. A porphyros földpátok hiánya, ami az Apáti-vulkán bazaltjára jellemzőnek látszik, úgy magyarázható, hogy a magma intratelluri szakában az ásványkiválás a földpátok kiválásáig már nem jutott el. Meg kell ezek alapján állapítanunk, hogy a Tihanyi félsziget bazalt- kőzeteit még alig ismerjük, s hogy azoknak úgy petrográfiai, mint pelro- chémiai szempontból való megvizsgálása, valamint perogenetikai és vul- kánológiai értelmezése és értékelése még a jövőben elvégzendő feladat. A tihanyi vulkáni képződményeket szerkezetük alapján egy Fejlődési fokozatba lehet foglalni. Legegyszerűbb szerkezetűek a Gödrös üres robba- násos csatornái. Ezek után következik a Gödrös három diatrémája. Mind a három egyszerű albtipusú. A Gödrös kis explóziós tufatölcsére, illetve tufalölcsérei mór primitív szlrótovulkónok. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 407 A réteges vulkánoknak még fejlettebb fokát képviselik az 1000 — 1100 m legnagyobb méretű Nyársas- és az 1600 m legnagyobb méretű Óvár- vulkán. Mindenik típusos kis robbanásos sztrálovulkán. Ugyanilyen, de nagyobb méretű lehetett az a föltételezhető vulkán, amelynek kőzetük és periklinális rétegződésük alapján a Jegenye és a Kiserdőlelő, kőzelanya- guk alapján a Diós és föltehetően az Apátihegy, Büdöstóoldal és a Nagy- nyereg is részei voltak. A Jegenye tufa- és breccsarélegeinek KÉK. és a kiserdőtelőieknek KDK. uralkodó dőlése — föltéve, hogy valóban egy köz- pontból származtak — a kitörési központot a Diós és Apálihegy közötti területre utalják. Itt volna a munkahipothézisül felvett Apáti-vulkán kitö- rési pontja. Ezt a legalábbis 3 km átmérőjű vulkánt részben a tektonikus, részben a külső erők nagyon széttagolták és lepusztitották. A pleisztocéni mozgások északnyugati egyharmadát ennek is levetették, fennmaradt ré- szét az erózió és a pliocénvégi-pleisztocéneíeji pusztai defláció tagolta szét és tarolta le annál könnyebben, mert felépítményét a Kiserdőlető és a Nagynyereg kivételével, amelyek ma is a legmagasabb részei, nem védték forrásképződmények. A Külső-tó területén a lepusztulás a fekvőt alkotó laza pontuszi üledékeket is elérte és a defláció ezt a részt tómedencévé alakította (4 217). A Csúcshegy hovatartozandóságál jelenlegi csaknem teljes feltórat- lansága miatt nem lehet eldönteni. Annyi mégis bizonyosnak mondható, hogy eruptívus része szintén törmelékkőzetekből épült szrtátovulkán-darab. A Hosszúhegynek, a Gurbicsának és az Alsó-Szarkádnak gyönge (5°, 20°, 22°) lejtéssel a félsziget belseje felé dőlő, kis felszíni kiterjedésű tufarétegei valószínűleg egy vagy több olyan erupciós központból szár- maztak, amelyek már nem esnek a félsziget területére, hanem attól D-re, a Balaton levetett területén lehetnek. Az Alsó-Szarkád és a Kopaszhegy közötti területről nem ismerek vulkáni kőzetet. Viszont a félszigetnek ezen a területén volt később leg- élénkebb a forrástevékenység, amelynek lerakódásai megvédték a pon- tuszi rétegeket a lepusztulástól. Az a probléma, hogy vannak-e a Tihanyi félszigeten kráterek, mór régi keletű. Beudant erre vonatkozólag így ír. „A falu alatt, a hegység tetején egy kis tó van, amit mindenütt bazalttufa dombok vesznek körül. Kráternek mondták, mert akik a bazaltot szeretik tűzi eredetűnek vélni, minden kis mélyedésben krátert látnak. Ebben az esetben sem látszik va- lószínűnek, mert a tó sekély, a környező dombok igen alacsonyak és igen elváltozott tufák között van, melyek határozottan rétegzettek, mészcemen- tesek, amelyek nem közvetlen produktumai egy vulkáni kitörésnek'* (1 501). Zepharovich sem hisz a Kis Balaton (Belső-tó) krátertó voltá- ban. „A Kis-Balatont — írja — némelyek kráternek nézik, de fenekének első pillanatra felismerhető üledékes volta ezt megcáfolja " (33 342). Hofmann másként vélekedik. „A nyílt kráterrel hátramaradt tuffa- kupok közül — írja — legszebb a tihanyi kis hegysziget és a tuffa-domb Sittkétől délre" (10 442). Majd : „Tihanyon pedig a vulkánhasonlatosság szembeötlőleg nyilatkozik minden elfogulatlan figyelőre nézve, miután a 408 Hoffer András tuffa ott gyönyörű gyűrűt alkot, nagyjában központilag befejé irányzott rétegdűlést mutat s két mély, körszerű völgykatlant zár körül, melynek egyike most is még kis tavat képez időnként, másika pedig mesterségesen csapoltatott le“ (10 447). Ezekből nyilvánvaló, hogy Hofmann a két tavat krátertónak minősítette. Az újabb kutatók közül Vitális I. nem hiszi, hogy a félszigeten kráterek volnának, sőt még a helyük kimutatását sem tartja lehetségesnek. „A hajdani vulkáni kráterek helyének megjelölésére, véleményem szerint, nincs már elég támpont a Tihanyi félsziget szóbanforgó — t. i. a H o f - m‘a n ntól és Lóczytól említett — helyein** (30 45). 1 d. Lóczy L. a Tihanyi félszigeten általában csak erupciós kürtők- ről beszél, csupán a Nyársas-vulkánról mondja, hogy : „A Kolostor és a Nyársashegy közötti amfiteátrális partfalban a félkörben behajló meredek hegylejtők egy nyílt kráternek képét mutatják** (15 329). A két tómedencét azonben nem tartja kráternek, „A sok kisebb-nagyobb bazalttufakürtő — írja — északnyugat-délkeleti és északkelet-délnyugati irányok szerint sora- kozva, körülvette a Külső- és Belső-tó medencéjét és ezeket lefolyástalanná tette" (15 420). Vizsgálataink alapján, úgy vélem a kráter-kérdést immár megoldott- nak tekinthetjük. Ép vulkáni kráter a félszigeten ma már nincs, de há- rom jól kimutatható van. Legépebb és legnagyobb az Óvár-vulkáné, amely- nek csak keleti kisebb fele hiányzik. A másik a már Lóczytól is annak minősített Nyársas-vulkáné, amelynek azonban több, mint a fele vetődött le a balatoni medence pleisztocéni betörésekor. A harmadik a gödrösi kis explóziós kráter, amelynek felépítménye azonban letaroltatott. A föltételes Apáti-vulkán rekonstrukciója olyan hiányos, hogy vele kapcsolatban kráterről beszélni alig lehet. A Belső-tó feneke pontuszi üledék. Délről és nyugatról nem is vul- kánitok szegélyezik, a keleti és északi határát alkotó eruptívus tömegekről pedig kimutattuk, hogy más három erupciós központ termékei. Kráterről tehát a Belső-tóval kapcsolatban nem lehet szó. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a tihanyi vulkánok milyen magas pontuszi talapzaton ülnek? A Nyársas-vulkán pontuszi padmalyának felszíne a Szérűskertek északi szélén 144 m, azok keleti oldalán 150 m, a Kolostoralján szintén 150 m. Az Óvár-vulkáné a víztartály alatt 160 m, a Gödrösoldal árkában 145 m, a Berátlakásoknál szintén 145 m. A Diós északi lejtőjén 150 m, a Gurbicsa-oldal ÉNy részén 150 m, az Alsó-Szarkádon 140 m (Lóczy) magasságig emelkedik a pontuszi talapzat felszíne. Ezek az adatok, a P a p p F. térképéről leolvashatókkal együtt azt mutatják, hogy a pontuszi üledékek felszíne a félsziget szélén általában a 150 m absolutus, 50 m re- latívus magasság körül van. A félsziget belsejében már változik a pontuszi üledék felszínmagas- sága. Tihany községben 160 — 170 m, az Óvár déli részén 200 m, a teme- tőtől délre 150 m, a Kiserdőtető déli oldalán 200 m, a nyugatin 190 m. Onnan a Külső-tó északi partjáig fokozatosan 114 m-re ereszkedik le, és A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei <09 a vízlevezető csatornában ismeretlen mélységű. A Külső-tó nyugati szélén 120 m-es izohipszán fut. A Büdöstóhegy és a Csúcshegy déli aljén nagy- jában a 125 m-es szintet tartja. A Hosszúhegy 183 m-es tetőrészének lufa- foltja kb. 170 m-es magasságú pontuszin ül. Ezekből az adatokból kitűnik, hogy a Nyársas- és Óvár-vulkánok egészbenvéve egy 150 m abs. magasságú ponluszi talapzaton ülnek. A hi- pothétikus Apáti-vulkán központi része körül a kiszórt törmelék ponluszi talapzata a Külső-tó medencéjétől északra és nyugatra 120 m, és ilyen ma- gasságot (125 m) tart a Büdöstóoldal és a Csúcshegy déli alján is, de a Kis- erdőtetőn 190 — 200 m-re emelkedik. Ezekből arra kell következtetnünk, hogy a ponluszi tó fenekén itt a kitörések előtt és idején mélyedés volt, amelynek legmélyebb pontja a Külső-tó medencéjének ÉNy. sarkában lehe- tett. Ide lejtettek a Jegenye, Diós, Apátihegy, Csúcshegy mai külső széle felől a lejtők. 500 — 800 m-en átlag 30 m-el, tehát elég meredeken és a Kiserdőtelő felől 1300 m-en 70—80 m-rel, vagyis körülbelül ugyanolyan lejlőszöggel. A Kiserdőtetőn a ponluszi üledékek legmagasabb szintje 40 — 50 m- rel van magasabban (190 — 200 m) a talapzat átlagos (150 m) magasságá- nál. Valószínű, hogy itt a tófenéknek egy 40 — 50 m-es kiemelkedése volt. Törésre és a nyugati rész levetődésére nem gondolhatunk, mert — amint láttuk — a tó szélén a talapzat magassága mindenütt ugyanaz. A tihanyi vulkánok működési módja. A vulkánok működési módja építőanyaguk minőségéből és építmé- nyük szerkezetéből olvasható ki. Amint láttuk, a tihanyi vulkánok ezek alapján típusos robbanásos vulkánok. Csak törmeléket szórtak, lávát nem bocsátottak, tehát anyaguk szerint klazmatikusak. A robbanások száma és ereje egyedenként más és más volt. A göd- rösi üregeket egy-egy kisebb, a felső (C s i m á r-féle telki) diatrémákat szin- tén egy-egy, de már nagyobb erejű, az alsót (K i s s-féle bánya) valószí- nűleg két ugyanilyen robbanás hozta létre. Már több, nagyjából egyenlő erejű robbanás eredménye a Gödrös kis explóziós tufakrátere. A robbaná- sok ereje a diatrémákénál nagyobb volt, mert kőzetanyagának vannak durvább lapilli és szögkő alkotórészei is. Ezek a kis vulkánok még monogének voltak. A Nyársas-vulkán már poligén, mert tufa, illetve tuffitrétegei közé vulkáni anyag nélküli néhány méter vastagságot is elérő ponluszi üledékek települnek, ami a kitörések megszakadását bizonyítja. Robbanásai nem lehettek nagyerejűek, mert a kiszórt anyag túlnyomórészt aprószemű. Ez hamu-, homok-, murvatufává, alárendeltebben lapilli- és breccsatufává ke- ményedéit. Legnagyobb szögkövei is csak dió nagyságúak. A Nyársas-vulkán működési körülményei szempontjából, amint ezt pontuszi-agyagos tuffitjai és rétegei* közé települt kövületes üledékek bi- zonyítják, vízalatt működő ( submarinus ) vulkán volt. Hogy működése a következő szárazföldi időre is átnyúlt volna, arra semmiféle bizonyíté- kunk nincs. 410 Hoffer András Az Óvár-vulkán működése a Nyársas-vulkánéhoz nagyon hasonló volt. A víztartály alatti levágás tanúsága szerint ennek is voltak működési szünetei, vagyis ez is poligén vulkán. Robbanásai legalábbis abban a pe- riódusban, amelyben a Barátlakások sziklafalának 1 — 2 m vastag, dúrva- szemű breccsa anyagát kiszórta, nagverejűek voltak. Itt, amint láttuk, kis- hordónyi permi homokkő szögkövek és 30 — 40 cm hosszú pontuszi homo- kosagyag és márga lencsék is találhatók. Ugyancsak az említett útmenti levágás tanúsága szerint az Óvár-vul- kán is víz alatt működött. A levágás legfelső kb. 1 m vastag, váltakozva murvatufa és lemezes-mész rétegekből álló része, továbbá a Visszhang- dom bazalttufáinak hidrokvarcitközbetelepülései azt mutatják, hogy az Óvár-vulkán működése átnyúlt a szárazföldi periódusba is. A föltételes Apáti-vulkánra, mint egyébént szintén típusos robbaná- sos, klazmatikus sztrátovulkánra, a nagyobb arányokhoz illő nagyobb rob- banások ismétlődése jellemző. Nemcsak a legközelebbi Büdöstóoldalon, de még a távoli községi bányában is találunk 40 cm átmérőjű permi ho- mokkő és 0.5 m-es pontuszi agyag darabokat is. Másik jellegzetessége ennek a vulkánnak a Diós déli oldalán talál- ható, csaknem tisztán bazalt lávadarabokból : lapillikből, szögkövekből és bombákból álló breccsa. Olvadt felületű, salakos, fejnagyságot is elérő darabjai összesültek. Az egész félszigeten ez a breccsa áll a legnagyobb bazaltdarabokból. Ez nemcsak hatalmas robbanásokra vall, hanem azt is elárulja, hogy a vulkánosság az egész félszigeten itt állt legközelebb ah- hoz. hogy lávaárat hozzon létre. A hídmelletti levágások tanúsága szerint ez a vulkán is submarinus volt. Ezt mutatják tufáinak csekély dőlései is. Hogy azonban ennek is volt subaérilis működési szakasza, illetve voltak ilyen szakaszai is, azt a reá jellemző összesült lapillibreccsák (Schweissschlacke) mutatják. A Tihanyi félsziget kisméretű, tisztán robbanásos, klazmatikus vul- kánjait a balatonfelvidékihez képest kisméretű vulkánosság hozta létre Mintha ennek széli fáciesei gyanánt a magmatartónak csak kisebb széli kiágazásain, csatornáin jutott volna ide a magma. Ez gázfázisban gazdag volt. A nagymennyiségű gáz bizonyos, nem nagy mélységben, robbanás- sal kiválva, a láva egy részét és az áttört kőzetek darabjait kirobbantotta. Hogy a robbanások nem nagyobb mélységben történtek, azt a kiszórt kristályospalának csekély s a pontuszi homok nagy mennyisége mulatja. Az alkatváltott kőzeteket Siófoknál 100 m, Balatonföldváron 300 m mély- ségben ütötte meg a fúró. Valószínűleg itt sem lesznek mélyebben ennél. A gázrobbanások helyét tehát 100 — 300 m mélységbe tehetjük. A tihanyi vulkánok kora. A Tihanyi félszigetet felépítő kőzetek sztratigráfiai sorrendjét már Be u dánt is helyesen állapította meg: alul „júramész“. ezen bazalttufa, ezen fehér kovakőzet (1 500 és VII tábla 7 ábra Beudant a Congeria kagylókat júrakori osztrigáknak vélte). Szerinte tehát a bazalt a congeriás rétegeknél fiatalabb, a kovasavas forrásképződményeknél idősebb. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 411 Zepharovich ugyanezt a sorrendet állapítja meg. Mivel szerinte az Apátság és a Nyársashegy közötti hegyoldal tövén általa talált, a con- geria-rélegekre jellemző kövületeket tartalmazó mészkő csak a bazalttufák feletti édesvízi mészkő alsó tagja lehet, a bazalterupciók a congen'a-rétegek lerakódásával egy időben történlek (33). Stache a tihanyi bazaltok koráról külön nem beszél, de meg- állapítja, hogy a tihanyi és bogiári bazalttufák és konglomerátok szoros összefüggésben vannak a bazaltokkal (t. i. a Balatonfelvidék bazaltjaival 25 146). A tufák nagyobb része és az őket áttörő fiatalabb bazaltok sze- rinte fiatalabbaknak veendők, mint a congeria- és a Paludina Sattleri-is ( Vioiparus sadleri-s) rétegek (25 168). Stache szerint tehát a balatoni fiatalabb bazalttufák, amelyek közé a tihanyiakat is számította, ponluszi- nál fiatalabbak. J u d d a félsziget bazalttufáinak koráról így ír : a tihanyi ba- zalttufák korát illetőleg a legfélreérlhetetlenebb bizonyítékunk van azokban a kövületekben, amelyeket magukban foglalnak. Ezek döntően bizonyít- ják, hogy azok a vulkáni kitörések, amelyek őket létrehozták, a congeria- rétegek lerakódása alatt mentek végbe" (128). Hofmann K á r o 1 y nak az Apátsági templom közelében levő, csillámos congeria-homok fekvetekkel váltakozó lapilli- és hamupadokra vonatkozó megfigyeléséről már szólottunk. Más helyen a Balatonfelvidék tufáira általában megállapítja, hogy : a tuffák víz alatt, a congeria- tengerben, képződtek" (10 468). De a lávákról is az a véleménye, hogy : „A kövületei tartalmazó congeria-rétegek fölött . . . vulkánrendszerünk vul- káni kúphegyeinek hátramaradott romjai terülnek el, mint a vidék con- geria emelete legmagasabb szintájához tartozó vulkáni képződések “ (10 422). Kétségtelen ezekből, hogy Hoffman a bazalterupciókat felső pon- tuszi koruaknak minősítette. Böckh János szerint a Déli-Bakony congeria-rétegeiben nincs bazaltanyag, tehát : a déli Bakony bazaltja fiatalabb, mint a congeria emelet agyag és homokkőrétegeinek főzöme" (2 105). Továbbá : „Tihany- ban a tufa szoros kapcsolatban áll a mélyebben fekvő congeria réte- gekkel, mert p. o. a templomtól délre látható, hogy a tuffa legmélyebb ré- szeiben még a congeria-homokkal váltakozik, mint ezt D r. Hofmann Károly barátom már évek előtt észlelte volt" (2 106). Böckh János szerint tehát a tihanyi erupciók a congeria-, vagyis pontuszi kor végére •estek. H a 1 a v á t s abból a bazalttufával váltakozó homokos agyagból, amelyet i d. Lóczy L. 1893-ban a Nyársashegy és a Szérűskertek kö- zötti nyeregről gyűjtött a balatonicás, vagyis az ő középső pontuszi eme- letének kövületeit határozta meg (7 9). Ebből nyilvánvaló, hogy Hala- v á t s pontuszi sztratigráfiája szerint a tihanyi bazalttufák középpontusziak. A balatonvidéki bazaltok kitörését Halaváts általában középső és felső {C. rhomboideás és Unió Wetzleri-s) emelete határára helyezi (7 72). I d. Lóczy L. szerint a dunántúli bazalterupciók a legfelső pontu- sziban kezdődtek, az egész levantein át tartottak és az alsó pleisztocén- 412 Hofíer András ben végződtek (15 414). Ebből következik az is, hogy legnagyobb részük szárazföldön ment végbe. A tihanyi, bogiári és fonyódi hegyeknek: „Mind a háromnak a vulkáni működés elhaló ereje adott létet" a harmadkor vé- gén, írja Lóczy L. más helyen (14 130). Szerinte már Tihanyon is szá- razföldön működtek a tűzhányók (15 414) az erupció korában már szárazzá vált egyenetlen, hepuhupás felszínen" (15 336), amely a pontuszi beltó eltűnése óla a Balatonvidéken általános 290 — 270 m-es felszínről már 140 — 150 m-re tároltatott le (15 409 — 410, 422). Nem érthető azonban, hogy akkor az ugyanazon térszínen, 150 m-es pontuszi talapzaton levő Nyársas-vulkán hogyan működhetett mégis víz alatt? (15 414). Vitális I. a tihanyi erupciók idejét a szarkádi szakadás bazalt- tufáinak a C. balatonicás szintbe tartozó kövületei alapján a felső pontuszi alsó részébe teszi. A Balatonfelvidék bazaltjain végzett vizsgálatai alapján kimondja, hogy : „a bazalterupció ideje a Congeria balatonica és triangula- ris tömeges fellépésével jellemzett szint főzömének és az Unió wetzleri-s (a felső pontuszi felső része) rétegek lerakódásának az időszaka közé esik' (30 152). Eddigi tapasztalatainkból, úgy hiszem, tisztázhatjuk végre a tihanyi vulkánok korát. Vitális I.-nak a szarkádi omlás tufájának korára vo- natkozó megállapítását helyesnek kell elfogadnunk. Megerősítik azt és a Nyársas-vulkánra is érvényesnek minősítik az i d. Lóczy L. és Vitális 1.-tól az Apátság és a Nyárshegy közötti nyergen talált kövületes bazalt- tufás homok, az i d. Lóczy L.-tól a Nyárshegy keleti lejtőjén talált bazalt- tufarétegekkel váltakozó kövületes homok és az általunk ugyancsak a Nyársashegy keleti oldalán, a gyalogúti nagy feltárásban bazalttufarétegek között talált pontuszi kövületek. A talált faunák valamennyien az u. n. C. balatonicá-s-triangularis-os. vagyis a pontuszi üledékek legfelső szintjére jellemzők, (A C. rhomboidea- s szintről Vitális 1. és Strausz L. bebizonyították, hogy egy a balatoni- cás-triangularisossal). A félsziget bazalttufái és breccsái alatt azonban már ennek a szintnek is tetemes, pl. a Gödrösoldal árkában mintegy 33 m vas- tag, rétegsora ül. Az Óvár víztartály-alatti szelvényéből láttuk, hogy az Óvér-vulkán működése minden valószínűség szerint átnyúlt a félsziget szárazföldi, a rhi- noceros-lelet alapján levanteinek vehető korszakába is. Mindezekből megállapítható, hogy Tihanyon a bazalterup- ciók a pontuszi idő legvégén mentek végbe és rész- be n még a levanteibe is átnyúltak. Hogy a tihanyi vulkánok a pontusziban víz alatt működtek, azt a Nyársas-vulkán, Óvár-vulkán, a szarkádi omlás és a Diós DNy. alja bazalt- tufáinak pontuszi üledékekkel való váltakozása és kevertsége kétségtele- nül bizonyítja. A kitörések sorrendje a félszigeten a következő volt. A poligén sztráto- vulkánok, u. m. a Nyársas-vulkán, Óvár-vulkán, a föltételes Apáti-vulkán és a többi szlrátovulkán-darabokat (Csúcshegy, Gurbicsa, Szarkád, Hosszú- hegy) létrehozó vuUán vagy vulkánok egy időben működtek, mert egymást nem fedik, sem egymáson át nem törtek. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 413 A Gödrös explóziós tufatölcsére, diatrémái és explóziós csatoméi át- törték az Óvár-vulkán nyugati szélét, tehát annál fiatalabbak. Ezzel az időbeli sorrenddel párhuzamos a vulkánosság dinamizmu- sának a csökkenése. A poligén sztrátovulkánok ennek a dinamizmusnak a legnagyobb fokát, a Gödrös explóziós üregei a leggyöngébb, és minden bi- zonnyal az utolsó megnyilatkozását képviselik. 1 d. L ó c z y L. annak a ténynek az alapján, hogy a pontuszi üledé- ken nyugvó balatonvidéki bazaltvulkánok vízszintes településű padmalya különböző tengerszín fölötti magasságban van (pl. a Szentgyörgyé 270— 290 m, a Gulácsi-hegyé 230 — 270 m, a Tátikáé 250 m, a Tótihegyé 240 m) arra következtetett, hogy a bazaltvulkánok a már szárazra került, és foko- zatosan letarolt felszínen működtek. Ebből az is következik, hogy minél magasabb padmalyon ül a vulkán, annál idősebb (15 410). A balaton- melletti és a Marcal-Cinca depresszióban 140 — 150 m t. sz. f. magasság- ban, tehát legalacsonyabban ülő tufaerupciók „a túladunai vulkánosság utolsó elhaló fázisait képviselik" (15 422). Lóczy nyomán ezt a felfogást vallja a területnek minden későbbi kutatója is. Valószínű, hogy általában helytálló is ez a megállapítás, a Tihanyi félsziget tűzhányóira azonban nem alkalmazható. Ezek, a bennük talált kö- vületek tanúsága szerint a tókorszak legutolsó szakában, a balatonicás- triangularisos rétegek leülepedésének végén, víz alatt működtek. A maga- sabban ülő balatonfelvidéki bazaltvulkánok közül pl. a Szentgyörgy-hegy vulkáni tömege alatt ugyancsak kövületes balatonicás pontuszi üledék is van (30 24). A hegy tufájából nem ismeretes egykorú vízi üledék, amiből valószínű, hogy az már szárazföldön rakódott le. Ha a tihanyi vulkánok még a balatonicás tengerben vagy abban is, a Szentgyörgy és a többiek már csak szárazföldön és a balalonicás rétegek fölött is működtek, akkor a tihanyiaknak ezeknél idősebbeknek kell lenniök. Gondolni lehetne talán arra, hogy a tihanyi vulkánok a területnek egy kis részén még megmaradt pontuszi tórészletben működtek (i d. L ó- czy L, Cholnoky, Ferenczi). Ez ellen szól azonban egyrészt az, hogy a tihanyi pontuszi üledékek semmiben sem különböznek a bazaltos terület más részének egykorú üledékeitől, másrészt kövületeik is nemcsak faj sze- rint ugyanazok, hanem a degenerálódásnak sincs még rajtuk semmi nyoma. Kérdés mármost, hogy a félsziget vulkánjai miért ülnek viszonylag olyan alacsonyan ? Az egyik ok az lehetne, hogy a pontuszi tónak mé- lyebb fenékrészén működtek. Ha meggondoljuk, hogy Tihany pl. a Szent- györgytől 33 km. távolságra van, és a két hely pontuszi padmalya közötti szintkülönbség 120 — 130 m, amiből 1 km-re legfeljebb 4 m esés jut, part- közeiről lévén szó, nem tarthatjuk ezt sem lehetetlennek. Annál is inkább, mert a pontuszi a Kiserdőtetőn a 200 m-es szintet is eléri. A jelentékeny szintkülönbség másik, és valószínűbb oka az lehet, hogy a félsziget a Balaton medencéjének pleisztocéni betörésekor epiroge- netikusan került alacsonyabb szintre. A Kisalföld bazaltvulkánjai többé-kevésbbé letarolt felszínen működ- 414 Hoffer András tek. Közülök a sittkei, kemenesmagasi és keszői kis tufavulkánok ülnek a legmélyebben, tehát valószínűleg ezek működtek utoljára. Kis méretük és anyaguk alapján is lehetnek az ottani elhaló vulkánosság utolsó megnyi- latkozásai. A tihanyi első kitörések azonban nem ilyen kis méretűek, korra sem az utolsók. Hogy paroxizmusuk a lávaömlésig nem fokozódott, azzal magyarázható, hogy a fonyódival és a bogiárival együtt a balatonvidéki vulkánosság középpontjától távol, ennek a vulkáni területnek a legszélső, a vulkánosság csökkent dinamikájú széli fácieseként működtek. Nem lesz érdektelen a tihanyi vulkánok korát és erupciójuk körül- ményeit a balatonvidéki, a kisalföldi, a nyugatmagyarországi és a kelet- stájeri bazaltvulkánokéval röviden összehasonlítani. Mindjárt leszögethetjük, hogy mindezen területek bazaltvulkánjai közül csak a tihanyiak azok, amelyeknek tufáiban (szarkádi omlás), bazalttufás és bazalttufa rétegei közé települt mészköveiben (Akasztódomb és Nyársas- hegy közötti nyereg) és agyagjában (nyársashegyi lelőhelyünk) eddig kövü- letek találtattak. Már ebből is valószínű, hogy a többi vulkán mind száraz- földön működött. A Balatonvidék bazaltvulkánjai közül a Kabhegy, a Bondoró, a Szent- györgy, a zsidi Nagy Lázhegy, a sümegi Sarvaly, a Fonyódhegy és a bog- iári Sándorhegy kövületes pontuszi rétegekkel vannak összefüggésben. — Ezekre vonatkozólag legyen szabad a V i t á 1 i s 1. megfigyeléseire utal- nom (30). Adataiból kitűnik, hogy a Kabhegy és a Szentgyörgy kitörése a balatonicás szint idejére esik. A Nagy Lázhegy erupciója a balatonicás szint főzömének lerakódása után, de az Unió wetzleri-s rétegek leülepedése előtt történt. A Sarvaly erupciója a balatonicás szint egy részénél fiatalabb. A Fonyódhegy bazaltja legfelső pontuszi, a bogiári Kopaszhegyé a felső pontuszi egy részénél fiatalabb, valószínűleg szintén legfelső pontuszi. Mindezekből helyesen állapította meg Vitális I, hogy a Balaton- felvidéken a bazalterupciók ideje a Congeria balatonica és triangularis tömeges fellépésével jellemzett szint főzömének és az Unió wetzleri-s rétegek lerakódásának az időszaka közé esik“ (30 152). Pontuszi korúnak mondják a balatoni vulkánosságot Zepharo- vich, Judd, Hoffmann és BöckJános is. Halaváts sze- rint az erupciók a Congeria rhomboidea szint édesvízi fáciesének lerakó- dása előtt vagy után mentek végbe, vagyis szintén a legfelső pontusziban. Lőrenthey a zsidi Nagy Lázhegy bazaltkavicsának és a Fonyód- hegy bazaltdarabjainak téves szintezése, de legfőképen az erdélyi, oltáttö- rési bazaltok analógiájára a balatonvidéki bazalterupciókat is levanteiek- nek vette. 1 d. L ó c z y L. tihanyi tapasztalatai alapján megállapítja, hogy a pontuszi legvégén is volt ugyan bazaltkitörés nagyobbrészt azonban mégis az egész magyar medencét kitöltő pannóniai nagy tónak eltűnése után a túladunai ősi szárazföldön ment végbe" (15 424). Lóczy úgy vélte, hogy a Kabhegy és a Tálódi-erdő bazaltja a nagyvázsonyi (felső pontuszi és levanlei) édesvízi mészre telepszik, továbbá, hogy a sittkei tufavulkán anyagához már a rábajobbparti felsőpliocén-alsópleisztocéni kavics is keve- A Tihanyi Félsziget vulkáni képződményei 415 redelt, és főleg ezek alapján mondotta, hogy a bazalterupciókal a legfel- sőbb pontuszi kor édesvízi mészkőtelepeivel kezdődőknek tartja, és az erup- ciós időszak további folyását subaérilis jelleggel a pleisztocén idő kezde- téig terjedőnek hiszi (15 414). A Kisalföld pontuszi képződményeinek újabb kutatói, F e r e n c z i István, Sümeghy József, Szádeczk y-K ardoss Elemér egyetértenek abban, hogy a felsőpontuszi alemelet Congeria ungula caprae-s szintjével ott a tavi üledékek sora lezárult. Utána mocsaras, fluviális száraz- földi periódus vette kezdetét. Ennek lerakódásait az Unió wetzleri kagyló jelenléte jellemzi. A wetzleris üledékeket F e r e n c z i már levanteieknek (6 4), Szádeczk y-K ardoss részben felső pontusziaknak, részben le- vanteieknek (dáciai) veszi (29 143). Ferenczi szerint a Kisalföldön a bazaltvulkánok az alsó és kö- zépső levanteiben erodált pontuszi felszínen ülnek, és egyeseket felső le- vantei kavics takar. A bazaltok erupciója tehát az alsó és középső leven- téi eróziós periódusra esik. A nagyobbak, amint arra már id. Lóczy L. is rámutatott, előbb, a kisebbek később törtek föl. A Nagy Somlyó még 270 m magas pontuszi padmalyon ül, a sittkei kis tufavulkán már 160 m-esen. A sittkei tufában levő kavicsok felragadottak és nem a felső levantei-alsó- pleisztocéni kavicstakaróval egyidősek, amely takaró egyébként ezeket a tufákat is fedi (6 19 — 20). Lényegében ugyanerre a következtetésre jut Szádeczk y-K a r- d o s s is azzal a különbséggel, hogy ő az erupciók kezdetét a felső pontu- sziba helyezi. Ezt illetőleg Vitális 1.-nak a balatonvidéki bazaltokra vo- natkozó megállapításaira és arra hivatkozik, hogy a Rába és a Marcal közötti bazaltokról is bebizonyosodott, hog> kb. a balatonicás szint réte- gein ülnek. A Nagy és Kis Somlyón és a Ság tetején a régi magas, közép- pliocéni (középső ievantei), vagy alsó, fiatal-pliocéni (a felső levantei felső része) rábakavics maradványai találhatók. „ABalatonvidék és a keleti Kis- alföld bazaltjai ezek szerint felsőpontusziaknak és legfeljebb középpliocéniek- nek bizonyulnak" (29 143). A Szádeczk y-K ardoss vizsgálatai tehát a kisalföldi bazaltok korát a balatonvidékiekkel megegyezőnek állapítják meg. Láttuk, hogy Ferenczi a kisalföldi bazalterupciók kezdetét nem a felső pontusziba, hanem az alsó levanteibe, az Unió wetzleri-s rétegek le- rakódásának idejére teszi. Ö a wetzleris, L ő r e n t h e y-től és H a 1 a v á t s- tól a Balaton vidéken legfelső pontuszinak minősített rétegeket alsó levan- teieknek veszi, mert: 1. ezekkel a Kisalföldön a szárazföldi periódus kez- dődött, 2. mert azokban Sümeghy a Zala folyó és Vasvár-Körmend kö- zött alsólevantei kövületeket talált. (6 21 — 22, 26). Ugyancsak Ferenczi megállapítja, hogy : a Kismagyaralföldön a Congeria ungula caprae-s szint a pontikum legmagasabb szintje, míg a Bakonytól délre még a ma- gasabb szintet jelző Congeria rhomboidea szint is megvan, ami miatt úgy- látszik, hogy a felettük megjelenő Unió wetzleris denudációs ciklus a Nagymagyaralföld medencéje felé későbben következett be, mint a Kis- magyaralföldön" (6 5). Ez azt jelenti, hogy amikor a Kisalföldön az Unió 416 Hoífer András wetzleri-s folyami rétegek lerakódása folyt, a Balatontól délre még a leg- felső pontuszi rhomboideás-balatonicás tavi üledék képződött. Nem változtat ezen az sem, hogy Sümeghy az Unió wetzleri-s rétegekben alsólevantei kövületeket — bár felsőpontusziakkal keverve — talált. Természetes, hogy a hamarabb szárazra került területen a folyami faunák is előbb jelentkeztek. Ez azonban nem korbeli, csak fáciesbeli különbséget jelent. Helytálló tehát az eddigi megállapítás, hogy a Kisalföld bazaltvulkánjai is a legfelső pontusziban és az alsó levanteiben (középpliocénben) mű- ködtek. Meg kell jegyeznünk, hogy a kisalföldi bazaltkitörések idejének felső határa, a bazaltvulkánokon található „régi rábakavics" korának pontosabb ismerete hiányában eddig ismeretlen. A történelmi Nyugatmagyarország bazaltjai, a Lánzsér (Landsee) melletti Pálhegy (Pauliberg)-en levő és a Felsőpulya (Ober-Pullendorf) mel- lettiek kivételével, amelyek a Wechsel kristályospalájának nyugati szélére települtek, pontuszi padmalyon ülnek. A tufákra általában jellemző, hogy több-kevesebb kavics mindenikben van, és pedig nyugat felé fokozatosan több. A németújvári Várhegy tufájában még csak elszórtan akad, a hárs- patakiakban, vasdobraiakban és felsőlendvaiakban már kavicsrétegek, illetve kavics rögök is vannak. Különösen ez utóbbi előfordulásokról kétségtelen, hogy nem felragadottak, hanem a tufákkal egykorú betelepülések. Sajnos, kövületet eddig nem találtak bennük s így koruk — paleontológiái alapon — ezeknek sem dönthető el. Annyi bizonyos, hogy a nyugatmagyarországi bazaltok a pontuszi réte- geken áttörtek, tehát legalábbis azok nagy részénél fiatalabbak. A tufákba települt kavics W i n k I e r-H e r m a d e n szerint az u. n. silberbergi-kavics, amely szerinte felső pontuszi. Ez tehát meghatározza a bazaltok felső pon- tuszi korát (32 42 — 44). A Gráci-medence többi bazaltja is áttörte nemcsak a szarmatát, ha- nem a pontuszi legnagyobb részét is (31 18). A stájeri bazaltok kitöréseinek alsó határa W i n k 1 e r-H e r m a d e n szerint a legelső pontuszi. Felső határát az szabja meg, hogy a bazaltokon még a 400 m-en levő, valószínűleg középpliocéni terrászkavics is rajta ül. „A kitörések kora a pontuszi legvége és a levantei ( középpliocén ) kezdete közé korlátozódik", állapítja meg W i n k I e r-H ermaden (31 18 — 19). Mindezeket egybevetve mi is megállapíthatjuk, hogy a bazalterupciók úgy a Balatonfelvidéken és a Balaton körül, mint a Kisalföldön, Nyugat- mayyarországon és a Stájer-medencében a pontuszi legvégén és a közép- pliocénben (alsó, legfeljebb közép levanteiben) mentek végbe. A tihanyi bazallvulkánoknak a fenti kormeghatározás szempontjából tehát az ad nagy jelentőséget, hogy egyedül ezeknek a tufáiban találtattak velük egykorú kövületek. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 417 A tihanyi vulkánok és tértektonikájuk közötti összefüggés. A dunántúli és a slájeri bazaltvulkánosság ideje összeesik a S I i I I e rliodániai gyűrődési fázisával. A bazaltvulkánosságot minden bizonnyal ezekkel a gyűrődésekkel járó mozgások váltották ki. W i n k I e r-H ermaden a keletstájeri bazalivulkánokat két íven sorakozóknak veszi. A déli a Radkersburg — Gleichenberg — Fehring — Feld- bach-i, a keleti a Feldbach — Riegersburg — Fürstenfeld — Güssing (Német- ujvár)-i (31 7). A déli a keletstájeri Graz — Feldbach — M uraszom bal- i tekto- nikai övvel (Verbiegungszone) esik össze. A Stájer-medencének a miocénben megsűlyedt röge a Száva-redők még mindig tarló mozgásának kísérőjelenségeképen a pliocénben kezd fel - boltozódni. A Központi Alpok dél felé mozgó DK. röge úgy igazodik a Száva-redőkhöz, hogy kelet felé kitér. Ahol ez a mozgó rög a mozdulatlan északkelel-stájeri tömeggel érintkezik, keletkezett az előbb említett gyönge, tektonikus öv, amelynek mentén a fiatal bazaltvulkánosság működött (31 27—29, 32 49). A Stájer-medencét tektonikailag kelet felé az u. n. „keletstájeri kü- szöb" határolja. Már i d. Lóczy L. rámutatott ennek fontosságára (16 3) Jugovics szerint: „Valószínűleg ebben az irányban sűlyedtek le az Alpok tömegei és e sűlyedési vonal mentén törtek ki a mi nyugatmagyar- országi bazalt vulkánjaink : a lobalyi, németujvári, hárspataki, felsőlend- vai és vasdobrai, sőt fönt Sopronmegyében a felsöpulyai is ebben az irányban fekszik" (11 58 — 59). Hogy ez a vonal valóban tektonikai vonal, azt bizonyítják a Kis- alföldön eszközölt újabb kutatások, fúrások is (28 87). A kisalföldi vulkánok, a Nagy Somlyó kivételével, a Marcal bal partja mentén sorakoznak. Ezt a zónát, a Marcal - Cinca depressiól, már i d. Lóczy L. is tektonikai zónának mondja (15 422). Ezt igazolták aSter- neckR, TanglK, KövesligethyR. és Bodola L.-nak a Ság- hegyen eszközöli gravitációs mérései is, amelyekből nem régen Erdélyi Fazekas János vont geotektonikai következtetéseket (5). Újabban Sümeghy J. fúrási adatok alapján erről is megállapítja, hogy valóban törészóna (28 87). „A pannon után, a levantei időszakban azonban úgy a nagyalföldi, mint a többi pannóniai medencét kisebb-nagyobb erősségű és újabb sűlyedések érték, — állapítja meg tovább — amelyek a kisalföldi pannoniéi medence É-i részében, a Csallóköz- és a Szigetközben, a mar- cal — nagyatádi medencében, a Zagyva — Tisza közén és az Alföld D-i ré- szén folytak le erősebb mértékben" (28 89). A Balatonvidék tektonikája és bazaltvulkánossága közötti összefüggés problémáját illetőleg legyen szabad itt a Vitális István ismertetésére (30 10 — 13) és i d. Lóczy L. munkáira utalnom (15 411, 16 8). B ö c k h J. (2 95 — 98) és Hoffmann K. (10 431 — 440) szerint a Balatonfelvidék bazaltvulkánjai a hegységet feldaraboló hosszanti és haránt- törések mentén törtek föl. 1 d. Lóczy L. szerint árkosvetődéses depres- siók, amelyeknek egyike a Balaton medencéje Szigliget — Badacsony — Ti- 418 Hoffer András hány — Boglár — Fonyód között, szélén működtek. Vitális I. csapásmenti és haránlos vetők mentében és közeiben keletkezett völgyelések és meden- cék lezökkenéseivel hozta a bazaltvulkánokat genetikai kapcsolatba (30 12-13). • Ezek, a balatonvidéki bazaltok tértektonikájára vonatkozó feltevések azonban eddig csak hipothézisek. És sajnos, a század eleje óta ezen a téren semmiféle haladás nem történt. A Magyar Középhegység a dunán- túli erőteljes petróleum- és földgázkutatásból, mint meddőnek mutatkozó terület, úgyszólván teljesen kimaradt. A bazaltvulkánok területén is olyan részletes tektonikai és mikrotektonikai kutatásokra volna szükség, mint amilyeneket ifj. Lóczy L. Balatonfüred környékén, gr. Teleki Géza Litér vidékén végzett, a felszíni tektonikai vizsgálatokat kiegészítve termé- szetesen részletes és rendszeres geofizikai mérésekkel. A tihanyi vulkánokat i d. Lóczy L. a Balaton medencéjéhez, mint nagyobb tektonikai egységhez tartozónak veszi. A Vitális I. medence- széli tűzhányói közül kimaradt, épp így a B ö c k h J. vonalaiból is. S i g- m u n d (24) és Hofmann (10) a B ö c k h J. Ság — Nagy Somlyó — Kab- hegy-i vonalát tovább vezették a Tihanyi félszigetig. Igaz, hogy a félsziget és a Kabhegy között a magyarbarnagi Sándor-hegy dolomitján ott ül a Kőhegy apró kis bazallfoltja, de a felszíni makrotektonika a hegységnek ezen a részén a Kabhegyet a Tihanyi félszigettel összekötő szerkezeti vo- nalat nem jelez. Annyit bizonyosra vehetünk, hogy a Balaton északi szélén futó ha- talmas tektonikai vonalnak a tihanyi vulkánossághoz köze van. Figyelemre- méltó az is, hogy a Balatonfelvidék R é t h 1 y-féle földrengési térképe a félsziget hossztengelyében ÉNy felé Balatonkisszöllősnek futó szeizmotek- tonikai vonalat jelöl (23 39). ifj. Lóczy L. kimutatta, hogy a félsziget és a balatonkisszöllősi medence közé eső, a balatonszéli fő tektonikai vonalra merőleges Eveles patak völgye „nagyszabású transzverzális törés" (17 371). A Tihanyi félsziget bazaltjai ezek szerinte baiatonszéli és az e v e t e s-v ölgyikét tektonikai vonal keresztezési he- lyén törtek föl. Ami már most magának a Tihanyi félszigetnek szerkezetét illeti, Z e p- harovich szerint a homok és homokkő csaknem vízszintes településű. Rétegei kissé DK-re dőlnek (33 344). A bazalttufa rétegei úgy a keleti, mint a nyugati oldalon közel párhuzamosan csapnak a partvonallal, de min- denütt befelé, a félsziget belseje felé dőlnek (33 347). Megadott dőlései legfeljebb 12(,-úak. Amint mondja : a dőlés általában kisfokú, és nem ha- ladja meg a 30°-ot. Zepharovich szerint a félsziget a harmadkorszaki tenger fenekéről emelkedett ki. E közben a tufák a homokkövekhez ké- pest ellolattak, amint ezt a tufák nagyobbmérvű kimozdulása is mutatja, s az ekkor támadt réseken törtek fel a meszel és kvarciiot lerakó forrósok. A félsziget bazalttufáinak befelé való dőlését Hofmann is meg- állapítja (10 447). id. Lóczy L. szerint a félsziget pontuszi rétegei zavartalanul, szin- A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 419 tesen települnek (15 326), kivéve természetesen az utólag lezökkent parti részleteket. A bazalttufák dőlését gondosan megfigyelte, térképére be is jelölte. Ezekkel a mi dőléseink mindazokon a helyeken, ahol állandóbb dőlések mérhetők, mint az Óváron, Jegenyén, Kiserdőtetőn, megegyeznek. A tufák dőléseit Lóczy eredeti településnek, és nem utólagos tektonikai elmozdulás eredményének vette. Szelvényei közül is csak egyen látunk vetődést, az Övár és az országút közölt (15 167 á). I f j. Lóczy L. szerint a félsziget keleti partjain a pannoniai-pon- tusi rétegek teljesen vízszintes települése csak látszólagos. Ott ő általában csekély, 0'5° — l°-os ÉNy dőlést mért (18 125). Én a Gödrösoldal árkának alsó végén, a 70 cm vastag Congeria un- gula caprcie-s rétegein 9° — 1 0 ’ NyÉNy. dőlést mértem. A Gödrösoldal réte- geit, különösen az alsókat Sümeghy sem rajzolja szinteseknek (27 52, o. 3. ábra), hanem csekély fokkal különböző (K, Ny.) irányokban dőlők- nek. Ha talán az általam mért viszonylag nagyobb fokú fenti dőlés utó- lagos helyi elmozdulásnak volna is az eredménye, föltehető, hogy a fél- sziget pontuszi rétegei valóban nem egészen szintes településűek. i fj. Lóczy L. a Nyársashegy déli szomszédságában egy vertikális törést vél valószínűnek, nem közvetlen megfigyelés, hanem annak a ta- pasztalatának az alapján, hogy az agyaghorizont, amely a Kopaszhegy ol- dalában 10—16 m-rel még a Balaton vízszíne fölött van, a kikötőtől észak- ra a félsziget egész ÉK. partján hiányzik, mert valószínűleg a Balaton színe alá merült (18 125). Én a pontuszi talapzatot a Nyársashegy déli vé- gén a bazalttufák alatt 130 m-ig, a szekérút másik, Szérüskertek felőli ol- dalán 144 m-ig tudtam követni. Ez a L ó c z y L. föltevése mellett szólna, de arra kell gondolnunk, hogy a pontuszi felszíne még a félsziget partjain is mutat ekkora szintkülönbségeket. P a p p F. a tufák különböző dőléséből arra következtet : „hogy e rétegek keletkezésük óta ismételten ki voltak téve élénk tektonikai mozgá- soknak" (21 3). Ugyancsak a bazalttuffák különböző dőléséből úgy véli, hogy a Külső- és Belső tavak „keletkezésénél tehát tektonikus erők hatására is kell gondolnunk" (21 7). Annyi kétségtelen, hogy a félsziget pontuszi rétegei közel vízszintes településűek, és feltárt részükben gyűrődésnek nyoma sem látható. Ha a bazalttufák gyűrettek volna, az alattuk levő pontuszi rétegeknek is hasonló- képen gyűrötteknek kellene Ienniök.. Hogy a tufák sokszor mennyire jel- legzetesnek látszó gyűrődést mutatnak, azt kitűnően szemlélteti a temető DNy. sarkától 30 lépésre levő kis fejtésről készített képünk is (XXXIV. tábla 2. kép). A torlódott murvatufa közvetlen fekvője már nyugodt településű hamutufa. A Tihanyi félszigeten nemcsak gyűrődéses, de töréses tektonikát sem láttam. Törések vagy vetődések még a félsziget jelenleg jól feltárt part- falain sem láthatók. Ellene szól ennek az is, hogy a bazalttufa-takaró széle, kivéve a Nyársas-vulkánnak a tó szélére eső központi részét és a Diós és Apátihegy közötti, szintén kitörési központnak mutatkozó részletét, mindenütt közel egymagasságban van. 420 Hoffer András Tektonikai irányokat okkal kereshetünk a vulkáni anyagok és a forráslerakódások elhelyezkedésében. A vulkánokat illetőleg csak a kétségtelenül kimutatott kitörési köz- pontok vehetők tekintetbe, a tufáknak az eróziótól és deflációtól megha- gyott, tehát külső erőktől is meghatározott jelenlegi elhelyezkedései ebből a szempontból nem vehetők figyelembe. A Nyársas-vulkán és az Övár-vulkán kitörési központját összekötő vonal párhuzamos a félsziget ENy—DK. kétségtelenül tektonikus partvona- lával, és pontosan összeesik a már említett Evetes patak völgyével, vagyis a Tihany — Balatonkisszöllős-i tektonikai vonallal. Ezzel párhuzamosan ÉNy — DK. irányú, vagyis ugyanazon tektonikai vonalba esik a Gödrös Kiss- féle bányai diatrémájának és a leirt explóziós tufakráternek összekötő vonala is. A (hermák üledékei már nem mutatnak ilyen szabályos elhelyezke- dést. Annyi mégis megállapítható, hogy leginkább É — D. vonalakba ren- dezhetők, pl. a Csúcskegy és a Nagynyereg tetején levők, vagy a Kopasz- hegy— Akaszfódomb — Szerűskertek— -Nyársashegy vonulat, vagy a Hármas- hegy és a Hosszúhegy foltjai. Vulkáni útóműködések. A Tihanyi félszigeten a bazaltvulkánok működését igen élénk ther- mális tevékenység követte. Különös, hogy a források túlnyomó része a félszigetnek a semmi, vagy nagyon kevés bazaltanyaggal bíró DK. felén működött és nem a félsziget bazaltos ÉNy. felén. A Belső-lótól délre levő terület, a Hármas- hegytől a Felső-Szarkádig, s ettől nyugatra a Hosszúhegy — Alsó-Szarkád-i tető, keletre pedig a Szérűskerlek-Akasztódomb-Kopaszhegy vonulat rakva van meszes-kvarcos forráskúpokkal (XXXI. tábla, 2. kép). A félsziget ke- leti felén a Nyársashegy tetején, az apátsági épületek területén, a Kálvária- hegyen, az Óvár legnyugatibb alján, nyugaton csak a Nagynyereg és a Csúcshegy tetején, a félsziget belsejében a Kiserdőtető csúcsának déli oldalán és a Külső- és Belső-tó közölt vannak forrásüledékek. A félsziget ÉNy. részén, a Jegenye-Diós-Apátihegy-Büdöstóoldalon ilyenek nincsenek. Már Beudant is megállapította, hogy ezek a kovasavas, fehéres vagy sárgás, tömött vagy sejtes kőzetek (Roche de Silex) a bazalttufákat és a félsziget déli részén valószínűleg a homokokat (Grés a Lignité) is fedik (1 500). Zepharovich a félsziget forrósüledékeinek igen találó és mind a mai napig legrészletesebb leírását adja (33). Megállapításait a későbbi kutatók: Böckh J„ i d. Lóczy L., Vitális I. leírásai csak meg- erősítik. B ö c k h J. is megfigyelte, hogy a forrósképződmények sok meszel tartalmazó részei finomabban rétegesek, a kvarcosak üregesek, malom- kőszerűek. A mészlemezeken néhol rosszmegtartósú növénylenyomatok vannak. Más szerves maradvány nincs bennük (2 92). A Tihanyi félsziget Vulkáni képződményei 421 Vitális 1. a forráskúpok egy részéről és pedig a környezetükből kiemelkedőkről, mini az Aranyház, Csúcshegy, a Hármashegy üreges kúpjairól s a Nagvnyereg réteges képződményeiről azt mondja, hogy for- rásaik gejzírhez hasonló, felszökővizű fortyogok voltak (30 126). De gej- zíreknek nem nevezi őket és lerakódásaikat sem mondja sehol gejzirileknek, 1 d. Lóczy L. már határozottan gejzíreknek nevezi a félsziget egykori forrósait. „Az Aranyhóz rögös szikláin még látni lehet a vissza- hulló vízcseppek okozta kimarósokai, valamint u kilövelő szökővíz csa- tornáját is ; az Aranyház kürtőjébe még most is be lehet állni" (15 325). A csúcshegy „oldalt feltöri 5 m magas barlangszerű, felül összeszűkülő erupciós kürtője még az aranyhózinál is élesebb" (15 326). A Belső-tótól délre 50-nél (15 325), majd összesen 100-nól (14 130) többre teszi a for- ráskúpok számát. De nem mondja valamennyit gejzírnek. A források hely- zetéről azt írja, hogy : „semmi közük nincs a későbbi altalajbeli mozgá- sokhoz, hanem egyrészt a régi térszín lejtőihez simulnak, vagy a kúpok nyílása körül helyezkednek el, másrészt pedig a partfalak lerogyásóval kerültek rendellen fekvésbe." (15 336). 1 d. L ó c z y L. utón Tihany egykori forrósait gejzíreknek, lerakódá- sait gejzirileknek mondják. P a p p F. a forrósképződményeket sem írja le részletesen. Megálla- pítja, hogy a Belső-lótól délre levő területen, ahol a legtöbb ilyen képződ- mény van, „két egybefüggő forrás feltörési vonalat, 28 kúpot" találunk mésztufából (21 4). Kár, hogy ez a két vonal a térképén nincs feltüntetve- s annak tektonikai értékelését sem adja. Újabban Pávai Vájná Ferenc foglalkozott a tihanyi forrás- képződményekkel (22). Megfigyeléseire még visszatérünk. A Tihanyi félsziget eddigi leírói igen jól figyelték meg, hogy a for- rásképződmények legalsó része vékonyréteges, többé-kevésbbé kvarcos mész. Színe szürke vagy sárga. Ez fölfelé fokozatosan átmegy alig, vagy egyáltalában nem réteges, porózus, likacsos, sejtes, fehér, szürke vagy sárga kvarcos mésztufába. Ez fölfelé egyre kvarcosabb lesz és gyakran átmegy csaknem mészmentes, sőt kisebb részleteiben tiszta hidrokvarcitba. Ez mindig sejtes, üreges. A sejtek és üregek falát gyakran vonja be chalcedon. A meszes kvarc-tömegnek kisebb részei is állnak chalcedon- ból és nem egyszer, de soha sem nagytömegű, legtöbbször sárga opálból. A forráslerakódásoknak legszebb szelvényeit is a rogyásos partfa- lakban találjuk. Pl. a Nyársashegy keleti oldalán (a XXVIII. tábla 3. képen a Nyársashegy tetején látható sziklák) 6 m magas fáiban. Itt a lerakódások leg- alsó tagja van föltárva. Alsó része finoman leveles, hullámosán réteges mész, de lemezei között vannak olyanok is, amelyeknek anyaga csaknem tisz- tán kova. Ahegy sapkáját alkotó kőzet 15 — 18 m vastag (XXXII. tábla 2. kép) sejtes-odvas, sárgásfehér kovás mész.alárendeltenopál. Az üregek falán gya- kori a fehér vagy sárga chalcedon bevonat. A 6 m-es lemezes mészfal alatt a bazalttufa át van szőve calcit erekkel, amelyek egészen vékonyak- tól karvastagságot is elérnek, jeléül annak, hogy az alapot tevő tufán át vékony erekben is tört fel egyidőben a meszes forrás. Ugyanez látható nagyon szépen a szarkódi-omlás falában is. 422 Hoffer András A kvarcos mész és hidrokvarcit halmok a források, különösen a nagyobbak feltörési helyét jelzik. Ezek közein, különösen a Belső-tótól délre levő, forrásüledékekben leggazdagabb területen, azután a Hosszú- hegy vonulatán, de a keleti szélen az Óvártól a Kopaszhegyig is a leme- zes mész található. Gyakori fajtája ennek a nem kvarcos, papírvékony lemezekre szétváló mész-kártyakő. Ennek legszebb telepét és föltárását a Szérűskertek déli végén, a már elhagyott kőfejtőben találjuk. Itt 7 m vas- tagságot is elér. Gyakori benne a rosszmegtartású növénylenyomat. Fon- tos dolog, hogy az ilyen, vagy hasonló mészlemezek, itt, a félsziget keleti oldalában, a pontuszi üledékek felső részében is bőven találhatók, így pl. a kolostor alatti részen, ahol a helytálló kőzet 120 — 130 m között mészle- mezes homok. Ebből az következik, hogy Tihanyon már a vulkáni műkö- dést megelőzően is volt meszet felhozó forrástevékenység. Hogy ugyanez a vulkáni kitöréseket is kísérte, bizonyság rá a víztartály alatti szelvény mészlemezekkel váltakozó bazalttufája ; e fölött pedig a Viszhangdomb csúcsának KÉK. oldalában breccsatufával váltakozó kvarcitrétegek vannak. A forráslerakódások túlnyomó nagy tömege azonban már a bazalt- tufák lerakódása után feltörő forrásokból vált ki, vagyis posztvulkáni for- rástevékenység eredménye. A tihanyi forrásüledékek anyagáról meg kell végre állapítanunk, hogy nem gejzirit. A gejzirit az opálnak egy fajtája. A tihanyi for- ráslerakódások csak egészen jelentéktelen mennyiségben állnak opálból, legnagyobb tömegük mész, kisebb részük kvarc, tehát helyesen és tudo- mányosan forrásmeszek (lemezesek és mésztufák) és forráskvarcitok (hidro- kvarcitok), a legtöbbször a kettő keverékei, vagyis kvarcos forrásmeszek. Kérdés, hogy honnan kapták a források e lerakódások anyagait ? A bazalttufák idegen zárványairól tudjuk, hogy a pontuszi rétegek bázisát főként mesozoos meszek, permi homokkő, kvarcit és phyllit alkotja, A források a mész főtömegét minden bizonnyal a mesozoos meszekből vet- ték, a kvarcanyagot a kvarcitokból, a phyllit kvarclencséiből és szilikát- jaiból, a permi homokkőből és bizonyára a pontuszi homokrétegeikből is. Sőt valószínű, hogy leginkább ez utóbbiakból, mert nem mulatják a permi homokkő vörös színéi. Szólnunk kell még a tihanyi források működési módjáról is. Tudjuk, hogy azokat, amelyekben csatornaszerű üreg található, i d. Lóczy L., s utána eddig minden kutató, gejzíreknek minősítette. Lóczy az Arany- házon még a visszahulló vízcseppek nyomót is látni vélte (15 325). Meg kell azonban állapítanunk, hogy i d. Lóczy L. sem minősí- tette a félsziget minden forrását gejzírnek. Újabban mégis minduntalan azt olvassuk, hogy Tihany rakva volt gejzírekkel. De nemcsak Tihanyt népesítjük be ezekkel. Amint mór más helyen rámutattam (9 22), nálunk újabban szokásban van minden hidrokvarcitos területet gejzíres mezőnek minősíteni és a Yellowstone parkhoz hasonlítani. Természetesen indokolat- lanul. Két évtizedre terjedő vizsgálataim alatt módomban volt hazánknak kovasavas forrásokban leggazdagabb területén, a Tokaji-hegységben az ilyen forrósképződmények tanulmányozása, de kétségtelenül gejzírképződ- A Tihanyi Félsziget vulkáni képződményei 423 ményt még olt sem sikerüli fölfedeznem. A hiba bizonyára abban lesz, hogy kutatóink nem veszik szigorúan a gejzír fogalmi meghatározását. A gejzír szabályos időközökben felszökő hőforrás. Nálunk azonban gejzírnek minősítenek minden, tehát fel nem szökő, kovaanyagot lerakó egykori hő- forrást is. Vizsgáljuk meg először a leginkább gejzírnek látszó két tihanyi for- ráskúpot : az Aranyházat és a Csúcshegyen levőt. A Belső-tó déli partjához közel, a délre induló dülőút mellett emelkedő három szép forráskúp közül a középső a legszebb, az Aranyház (XXXI II tábla 1 . és 2. kép). Elnyúlt kúpjának hossza kb. 100 m, szélessége kb. 50 m. A tetején kráteralakú mélyedésnek semmi nyoma. Éppen ellenkezőleg a hálán jól ki- emelkedő, É-D. irányú taraja van, amely kb. 30 m hosszú, változóan 1 — 5 m széles és 2 — 3 m magas. Egészen olyan megjelenésű, mintha egy É-D irányú résen működő forrás rakta volna le. Anyaga sejtes hidrokvarcit. Ennek a tarajnak a déli végében van a kürtő. Fele a környezet szí- ne alatt van, másik fele a fölé esik. Magassága 4 m. Vízszintes metszete szabálytalan téglalap. Ennek ÉÉK-DDNy-i irányú nagyobbik átmérő- je 2.5 m, az erre merőleges kisebbik 1 m. Fent gótiuesen ösz- szeborul (XXXIV. tábla 1. kép). Az első fele nyitott, a hátsó bol- tozott. A boltozat ugyan darabokra váll, de a darabok annyira összeille- nek, hogy eredeti összetartozásukhoz kétség nem férhet. Sejtes hidro- kvarcitból álló fala kisebb-nagyobb corrosiós üregekkel van borítva. Ezek néhány centiméteresektől kishordónyiak is. A legnagyobb a kürtő északi, födött falán van. Hossza 1 m, szélessége és magassága 0.5 — 0.5 m. E mellett van egy körülbelül vedernyi öblű. lefelé nyitott üreg. Pereme cseppkő- szerű, s falát síma felszínű homorulatok borítják. Keletkezését nem lehet máskép elképzelni, mint alulról ható oldással. Visszahulló vízcseppek nyomát én sem az Aranyház, sem más forrás- kúp anyagán nem tudtam fölfedezni. Nem is valószínű, hogy ilyen nyo- mok képződhetlek volna. A víz a kovasavból, a számbavehelő aránylag csekély nyomáson, igen keveset old, ezért a kidobott vízből egyszerre ■csak igen vékony kovasav réteg vagy mennyiség válhatik ki. Olyan tö- megű kovasavgélnek egyszerre való kiválása, amelyben a lehulló vízcsep- pek nyomot hagytak volna, nagyon valószínűtlen. Az bizonyos, hogy ilyen alakú bemélyedések a hidrokvarcitokon gyakoriak, de ezeket a csapadék- víz corrosioja hozza létre. Az nem szenved kétséget, hogy az Aranyház hidrokvarcit kúpja egy ott feltörő hőforrás lerakódása, az azonban vizsgálat tárgya lehet, hogy időszakosan felszökő hőforrásé, vagyis gejzíré-e, vagy csak közön- séges, fel nem szökő forrásé ? Gejzír volta mellett egyedül a csatorna-maradvány szólna, ezzel szemben minden más az ellen. Csatornája azonban nemcsak gejzírnek, hanem fel nem szökő forrásnak is lehet. Hasonló, de nem függőleges üreg is van több is a félszigeten. Az egyik legnyomósabb tény, amely az Aranyház nem gejzír volta mellett szól, hogy a csatornája felül be volt s részben ma is be van bol- 424 Hoííer András tozva. Olyan felszökő forrás azonban, amely önmagát beboltozza, elkep- zelhetetlen. Mikor ezt a lényt Lóczy Lajos d r. úrnak említettem, azt mondta, hogy ezt természetesen már boldogult édesalyja is észrevette és úgy magyarázta, s ő maga is úgy gondolja, hogy az eredetileg felszökő forrás a működésének végén már fel nem szökő volt, s akkor boltozta be a csatornáját. Ez a magyarázat azonbannem tudja kétségeimet elosz- latni. Egy valamilyen ásványi anyagot lerakó forrás fokozatos megszűné- sét, vagy erejének csökkenését csak úgy tudom elképzelni, hogy csatorná- ját fokozatosan vagy egészen kitölti a szállított anyaggal, vagy legalábbis annyira elszűkíti, hogy annak csak a nyomai maradnak meg. A Tokaji- hegységben százait ismerem az egykori hidrokvarcitos hőforrásoknak, de üres csatornája ezek közül egynek sem maradt. Az Aranyház csatorna- szerű üregének gejzírcsatorna voltát valószínűtlenné teszi az is, hogy az még a felszínhez olyan közel is 2.5 m x 1 m átmérőt is mutat. Valószínűt- len, hogy a csatornája végét beboltozó forrás annak üregét a felszín alatt már olyan kis mélységben is ennyire tágnak hagyta volna. Csatornája fa- lán nincsenek is a fokozatos beboltozódásra, illetve forrástevékenység- csökkenésre valló réteges lerakodások. Éppen ellenkezőleg, igen erő- teljes és nagymérvű oldás nyomai láthatók rajta. Az oldási üregek egy része a nyílásával lefelé néz, ami azt mutatja, hogy az aldóanyag alulról szállt föl. Ez lehetett víz, de leheteti gőz is. És itt térek vissza a Pávai Vájná F. cikkére (22 114 — 122). Pávai Vájná szerint a barlangok függőleges és azon túl hajló falain levő homorú kioldásokat sokkal inkább minősíthetjük alulról fölfelé mozgó forróvíz vagy gáz munkájának, mint a felülről jövő hideg vízének. Ilyen ki- marásra például hozza fel a tihanyi Aranyházat s az annak szomszédságá- ban levő „gejzírkúpot“, továbbá a Csúcshegy és a Nyársashegy üregeit is (22 116, 121). Jó fényképeket is közöl róluk. Magam aPávai Vájná cik- kének megjelenése előtt a tihanyi hőforrásokkal kapcsolatosan ugyanerre a föltevésre jutottam, s azokról ilyen jegyzeteket készítettem (1931 április) és így a barlangokra vonatkozó fejtegetéseit is az önigazolás érzésével olvastam. Ilyen jelenségről mór „A Szerencsi-sziget földtani viszonyai** c. munkámban is írtam. Ott a legyesbényei Fulóhegy kvarcos rhyolilhtufájóban találtam olyan odvasfalú üregeket, amelyeknek képződéséi abban, a hidegvízben nem oldódó kőzetben is csak thermális hatással tudtam magyarázni (9 58 - 59). Az elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy az Aranyházat, jelen- legi szerkezete alapján, nem minősíthetjük — tudományos értelemben vett - gejzírmaradványnak. Csatornaszerű üregét a legnagyobb valószínűség szerint utólagos oldás hatására kapta. Az oldó anyag leheteti meleg víz, vagy esetleg gőz. Az utóbbi kevésbbé valószínű, mert a gőz oldó ereje a forró vízének csak töredéke. Az eredetileg főleg meszet, majd kvarcot lerakó forrásvíz összeté- telének idővel úgy kellett megváltoznia, hogy oldóereje növekedett. Talán szénsavban lett gazdagabb, s ezzel a forrásüledék meszél és a hidrokvarcit meszes részeit erőteljesebben oldotta. Egészen hasonló jelenségei figyelhetünk meg a Csúcshegy Vitális 1.-tól felfedezett csatornaüregén is. A hegy csúcsáról NyDNy felé hidrokvarcit A Tihanyi félszi«el vulkáni képződményei 425 sziklák ereszkednek le. Ilyen irányú rés mentén működtek itt a lliermák. A sziklák nyugati aljában. 221 m magasságban egy harangalakú sziklaüreg van (22 9. á ) Nyílása 3.5 m magas, 2.5 m széles. Az ellipszisalakú szintes met- szetű üregeiül 4 m hosszú, 3 méter széles. Hossztengelye ÉÉK — DDNy-i irá- nyú. De csak 4 m magasságig. Olt erre éppen merőleges hosszlengelyű, 2 m hosszú, 1 m széles szakasz következik, amely hirtelen, boltozatosén elszűkül, és 0.5 m hosszú, 10 -15 cm széles nyílásban végződik. Anyaga sejtes, csak helyenként réteges hidrokvarcit. Sósavval legnagyobb része nem, vagy csak minimális mértékben pezseg, tehát csaknem teljesen kvarc. Az üreg alsó és felső részének fala corrodált, de alulról a 3. m zónájában sarkos. Fent, a kes- keny kürtő kezdeténél van egy dinnyenagyságú hosszúkás üreg, amelynek nyílása lefelé néz, és a fala sima. Feltűnő ebben az üregben ismét a boltozatossúg, és az üreg alsó részé- nek a forráskúphoz mért igen tetemes : 4x3 átmérője. Továbbá, hogy 4 m ma- gasságban az alsó rész hossztengelyére éppen keresztbenálló üregrészlet kö- vetkezik. Ezek is, meg a falak corrosiós bemélyedései is utólagos oldásra vallanak. Mindjárt a csúcshegyi üreg mellett, annak kürtőjével egy magasságban van egy lapos, lencsealakú, üreg (XXXV. tábla 1 kép). Nyílása DNy felé néz. Hossza 4.5 — 5m, szélessége 3 m, magassága 1 m. Hossztengelye É — D irrnyú és 20°-kal délre lejt. Anyaga csak kissé sejtes hidrokvarcit, és sósavval jobban pezseg, mint a leírt nagy kürtőé, tehát valamivel meszesebb. Mennyezetének kőzete sima, corrodált. Ez is azt a föltevésünket erősíti meg, hogy a tihanyi hidrokvarcitban levő üregek, akár függőleges tengelyűek, akár nem, utólagos oldódás eredményei. A tihanyi forrásüledékek üregei és csatornái külön tüzetes tanulmá- nyozást érdemelnének. Egy tihanyi ember elbeszélése szerint 1925- vagy 1926-ban a Hár- mashegyen nagy lyukra talállak. Ebbe Pilyin Gabit 4 — 5 m mélységig le- eresztették. A lyuk ott már széles volt, és oldalt tovább lehetett volna benne menni. Alighanem ez lesz az a „barlang", amelyről, mint egy Horváth nevű gazda fölfedezéséről, legújabban a Barlangvilágban Margittay R. is említést tesz (20 79) Ugyanott az Aranyházzal kapcsolatosan azt olvas- suk, hogy abban, 7 — 8 évvel ezelőtt (tehát 1934 — 35-ben) kőrobbantáskor „barlangira akadtak, amely nemcsak befelé terjedt, hanem előrészéből több oldalfolyosó is kiágazott. Az Aranyházat még, hála Istennek, eddig nem bántották, de a szom- szédságában levő forráskúpokat csúnyán összetúrták. Ezekben vannak is üregek elég bőven (22 121 és a 8. ábra). Nem hiszem, hogy a tihanyi forráskúpokkal kapcsolatban — kis tö- megük miatt — barlangokról szó lehetne, az idézett laikus elbeszélések is igazolásra szorulnak. Annyi az eddigiekből mégis valószínűnek látszik, hogy a forráskúpokban bőven vannak kisebb-nagyobb, szabálytalan alakú üregek, amelyek szintén az utólagos oldódásra vonatkozó föltevésünket igazolják. 426 Hoffer András A félsziget egyik legnagyszerűbb forrásüledéke a Nagynyereg gerin- cén van (6. kép). Erről mint egykori „felszökővizű fortyogok lerakódásá- ról' Vitális I. (30 125) és id. Lóczy L. (15 326) is megemlékeznek. A meszes hidrokvarcit itt, (a csúcstól DDNy-ra, 200 m magasan) 60 m hosz- szú és 6 m magas falat alkot. Alsó '/3-a finoman leveles, felső %-a sej- tes, odvas. A leveles rész lemezei úgy hajlonganak, mintha gyűrve vol- nának. Természetesen ez a rétegeknek eredeti települése. A falban, külö- nösen a réteges részben sok a nagyjából kelet felé, a rétegesség irányá- ban mélyült mindenféle nagyságú üreg. A Nyársashegy csúcsának KDK. oldalában, 2 — 3 m-rel a csúcs alatt is van a meszes hidrokvarcitban üreg, az ú. n. Rókalyuk. 1.5 m hosszú, 1 m széles és 1 m magas. Úgy látszik azonban, hogy eredetileg körmet- szetű 2 — 2.5 m átmérőjű kürtő volt, de a felülről belekerült törmelékkel erősen betöltődött. Hossztengelye NyENy — KDK. irányú. Fele ennek is be van még mindig boltozva. Oldalai corrodáltak és ebben is vannak lefelé nyíló nagyobb üregek. Ezek is éppen olyan corrosiós képződmények, mint az aranyháziak és a csúcshegyiek. A Kálváriahegy (azelőtt Attiladomb) tekintélyes, de szerencsétlenül mesterségesen átformált forrásüledékéről már más helyen megemlékeztünk. Hatalmas tömegű a Kerekdomb forrásdómja (XXXV. tábla 2. kép) és na- gyon formásak az Akasztódomb és szomszédja (7. kép) és a tőlük délre levő forráskúpok is. Kár, hogy már erdeifenyő csemetékkel beültették őket, s így hamarosan csak közönséges semmitmondó erdős halmokká válnak. Az Aranyház környékén több forráskúpot azzal teltek tönkre, hogy java- részüket elhordták útkövezésre. Ma már talán ezt nem csinálják, de a ro- hamosan szaporodó villák tulajdonosai előszeretettel a forráskúpok fehér kövét használják a kerti, ú. n. „kőkultúrák“-hoz. Legfőbb ideje volna már, hogy a természeti ritkaság számba menő és hivatalosan is természeti em- lékekké nyilvánított pompás tihanyi forráskúpok eredeti, bolygatatlan és fásítatlan voltukban valóban megvédelmeztessenek. A forrásképződmények térbeli elhelyezkedéséről mór említettük, hogy abban kifejezett törvényszerűség nem állapítható meg. Még leginkább £- D. irányú vonalak mentén való elhelyezkedésük sejthető. Id. Lóczy L. akkori ismereteink alapján úgy vélte, hogy a bazalt- tufával kapcsolatban levők túlnyomórészt vulkáni csatornák fölött ülnek. Szelvényein így is rajzolta őket (15 146, 167, 169 á. XIV. B, C. D). Tudjuk, hogy a bazalttufán aránylag kevés forróskúp ül, és ezek közül kétségtelenül vulkáni csatorna fölött ülőnek csak a Biológiai Intézet mögött, a Vigyózó-féle villaleiken levő bizonyult. Függőleges elhelyezkedésükre jellemző, hogy néhány kivétellel a 150 m-es izohipsza fölött ülnek. Kivétel csak a két ló közölt levő 3 kis folt (130 m, illetve 135 m) és a Biológiai Intézel mögötti (103 ás 110 m között). Ez az elhelyezkedés bizonyos mértékben a korra is világot vet. A 150 m- nél magasabban levők az eredeti térszínen, a két tó közölt levők már le- pusztult területen, a legalacsonyabban levő balatonparli pedig a mór le- velődött parlrészen működtek. Időrendben is így következnek egymás utón. \ Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 427 Megfigyelésünk szerint a Kolostor alatt, a felső ponluszi rétegekben nagy mennyiségben található mészcserép azt mutálja, hogy a félsziget te- rületén már a bazaltkilörések előtt is volt forrástevékenység. Hogv pedig a bazaltkitörések vége felé újra megindult, azt az Akaszlódomb és a Nyór- sashegy közötti nyergen id. Lóczy L. és Vitális 1.-tól talált, bazalttu- fák közé települi kövüleles mész (30 140). a Víztartály alatti úlbevágásból megismert, szintén bazalttufával váltakozó mészlemezek és a Visszhang- domb bazalttufájába települt hidrokvarcit rétegek bizonyítják. A forrástevékenység a Tihanyi félszigeten már a bazaltkitörések előtt megkezdődött, a kitörések alatt, vagyis a legfelső pontusziban is megvolt, nagy arányokban azonban csak a bazalterupció után, mint posztvulkáni működés jelentkezett, mert hatalmas tömegei a bazalttufákon és a félsziget déli részén a ponluszi rétegeknek a félszigeten általános kb. 150 m magas felszínén ülnek. Ez utóbbi tényből nyilvánvaló, hogy a forráslevékenység legerőteljesebb közvetlenül a ponluszi után, vagyis a középpliocénben (alsó-, esetleg középlevanlei) volt. A már erősen defladált, vagy talán még csak inkább erodált térszínen, a két tó közötti területen, a felső pliocén- ben mór gyöngült. Hogy azután mikor szűnt meg végkép, azt ezidő sze- rint pontosan megállapítani nem lehet. Annyi bizonyos, hogy a Balaton medencéjének betörése után, a félsziget keleti partján, a lépcsőszerűen le- zökkent részen, a Biológiai Intézet mögött levő hidrokvarcit folt tanúsága szerint még volt forrástevékenység. Id. Lóczy Lajos, akkori ismereteink alapján, a Balaton meden- céjének betörését a pleisztocén elejéie telte. Bulla Béla a Balaton kör- nyékén végzett legújabb morfológiai tanulmányaiból azt inkább új, sőt legújabb pleisztocéninek sejti (3 25 — 26). Ha ez bebizonyosodik, a forrás- tevékenység a Tihanyi félszigeten még az újpleisztocénben is tartozott. A félsziget kis löszfoltjai a legnagyobb valószínűség szerint újpleisz- tocéniek és pedig würmiek (3 27). Rajtuk már nem láttam forrásüledéket. Ennek megfelelően az utolsó glaciális időben és az után mór nem lett volna a félszigeten forrásműködés. A lösz azonban itt olyan kis területet borít, hogy a forrásüledékekhez való kétségtelen viszonyát, a jelenlegi fel- tárásokból, nem állapíthattam meg. Tény tehát csak az, hogy a Tihanyi félszigeten a f o r r á s m ű k ö d é s e k a felső pontusziban kezdődtek, legnagyobb arányúak a középpliocénben voltak és a pleisztocénben szűntek meg. Összefoglalás. 1. A tihanyi tűzhányók működési módjuk szerint robbanános (ex- plóziós) vulkánok , kőzetanyaguk szerint klazmatikusak. Szerkezetük sze- rint rétegesek és diatrémák. Alakjuk szerint aszpitok, tufatölcsérek, tufa- kürtők és egy homát (0 vár-vulkán). Képződésük szerint poligének és mo- nogének. 2. A tihanyi vulkánok fő kitörése a pontuszi idő legvégére, a Con- geria balatonicás-triangularisos-rhomboideás szint felső fele lerakódásának idejére esett, de működésük átnyúlt a középső pliocénbe is. 428 Hoffer András 3. A Tihanyi félszigeten a bazaltvulkánosság előbb indult meg, mint a Balatonfelvidéken, mert tűzhányói még a pontuszi tóban, tehát submari- nusan is működtek. 4. A tihanyi vulkánok fokoziatosan csökkenő dinamizmusukkal nem a balatonoidéki bazaltvulkánosság utolsó vulkánjai, hanem annak csak gyönge dinamizmusú széli fáciesei. 5. A tihanyi vulkánok a Balaton északi partján húzódó EK — DNy. hosszanti, és a balatonkisszöllősi Evetes palakvölgy ENy — DK. haránt tek- tonikai vonalak keresztezésén törtek föl. 6. A tihanyi vulkánok a balatonfelvidéki, kisalföldi, nyugatmagyar- országi és stájermedencei bazaltvulkánokkal egyidősek és feltörésük a Stíllé rhodániai kéregmozgásaival van összefüggésben. Kormeghatározás szem- pontjából legfontosabbak köztülz a tihanyiak, mert egyedül ezeknek a klasz- tikumában találtattak eddig kövületek. r 7. A tihanyi félsziget posztvulkáni forrásai nem időszakosan felszökő hőforrások, vagyis gejzírek, hanem egyszerű fel nem szökő hőforrások vol- tak. Lerakódásaik üregessége utólagos oldás eredménye. 8. A tihanyi forráskúpok anyaga nem gejzirit, hanem forrásmész, for- Ifiskvarcit (h drokvarcit), a legtöbbször pedig meszes forráskvarcit, illetve kvarcitos forrásmész. 9. A tihanyi hőforrások működése a pontuszi idő végén, már a bazalt- kitörések előtt megkezdődött, legerőteljesebb a középpliocénben, közvetlenül a bazaltkitörések után volt, és csak a pleisztocénben szűnt meg. IRODALOM. I. Beudanl F. S. Voyage minéralogique et géologique en Hongrie. Törne II. P. 497 — 502, 506, 509. Plán VII. Fig. 7. Carte géologique des bords du lac Ba- laton. Paris 1822. — 2. Böckh János. A Bakony déli részének földtani vi- szoyai. A Magy. Kir. Földtani Intézet Évkönyve. 111. köt. 1874. — 3. Bulla Béla d r. Újabb balatoni kérdések. Földrajzi Zsebkönyv. 1943. P. 23 — 30. Budapest. 1943. — 4. Cholnoky Jenő dr. Tihany. Morfológiai megfigyelések. Mathemati- kai és Természettudományi Értesítő. XLVHI. köt. P. 214 — 235. 1932. — 5 Érdé I y i Fazekas János. Geofizikai függelék a Jugovics Lajos : A Sághegy fel- építése és vulkánológiai viszonyai c. cikke végén. Math. és Természellud. Érlesitő. LVI. köt. P. 1228 — 1231.’ 1937. — 6. Ferenczi István dr. Geomorfológiai tanulmányok a Kismagyaralföld déli öblében. Földtani Közlöny. LIV. köt. P. 17 — 38. 1925. — 7. H a 1 a v á t s Gyula. A balatonmelléki pontusi korú rétegek faunája. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. Palaeontológiai függelék IV. 1911. — 8. Hoffer András d r. Diatrémák és explóziós lufalölcsé- rek a Tihanyi félszigeten. Földtani Közlöny. LXXIII ( 1943). P. 151 — 158. — 9. Hoffer András d r. A Szerencsi-sziget földtani viszonyai. Tisia. I. köt. 2. fiiz. Debrecen. 1937. — 10. H o f m a n n Károly d r, A Déli Bakony bazall-közelej. A Magy. Kir Földtani Intézet Évkönyve. 111. köt. 3. fűz. 1875 — 78» — II. Jugovics La- jos d r. Az Alpok keleti végződése alján és a vasvármegyei Kis Magyar Al- földön felbukkanó bazaltok és bazalttufák (I. rész). A Magy. Kir Földtani Intézet Évi jelentése 1915-ről. P. 49 — 73. — 12. J. W. J u d d. On the origin of Laké Bala- ton in Hungary. Geological magaziné. New Series. Decade II. Vo). III. P. 5 — 15. A Tihanyi félsziget vulkáni képződményei 429 1876. — < 13. Kuzsinszky Bálint d r. A Balaton környékének archaeologiéja. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. 111. köt. 1. rész. 2. sza- kasz. 1920. — 14. Lóczy Lajos. A Balaton geológiai történetéről és jelenlegi geológiai jelentőségéről. Földrajzi Közleménye^. XXII. köt. P. 123—147. 1894. — 15. Lóczi Lóczy Lajos. A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése. A Balaton tudományos tanulmányozásénak eredményei. I. köt. I. rész. I. szakasz. 1913. — 16. Lóczy Lajos. A Balaton környékének geomorfológiája. Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz. XLV. köt 1—2. Pótfüzet. P. 1 — 17. 1913. — 17. Lóczy Lajos dr. A Balatoníelvi- dék hegyszerkezele Balatonfüred környékén. A Magy. Kir. Földtani Intézel Évi je- lentése 1916-ról. P. 353 — 388. — 18. Lóczy Lajos dr. A tihanyi hidrológiai kutatások és azok geológiai tanulságai. Hidrológiai Közlöny. X. köt. (1930.) P. 123—135. Budapest. 1931. — 19. Lőrén Ih ey Imre dr. Adatok a balalon- melléki pannonié korú rétegek faunájához és straligráfiai helyzetéhez. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredménzei. I. köt. I. rész. Palaeonlológiai függe- lék IV. 191 1. — 20. M a r g i t I a y R i c h a r d d r. A Balaton vidékének barlang- jai. Barlangvilág. XII. köt. 3 — 4. fűz. P. 76—80.1942. — 21. Pap p Ferenc dr. Tihany geológiai reambulációja. A Magyar Biológiai Kutató Intézet I. osztályának Munkái. IV. köt. 1931. — 22. Pávai Vájná Ferenc dr. A forró oldatok és gőzök-gázok szerepe a barlangképződésnél. Hidrológiai Közlöny. X. köt. (1930). Budapest. 1931. — 23. R é t h I y Antal d r. Földrengések a Balaton környékén. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. 1. rész. Geofizikai függelék 3. szakasz. 1912. — 24. Alois S i g m u n d. Die Basalte dér Steiermark. Tschermak's Min. u. Petr. Mitteilungen. XV — XVIII. 1898. — 25. Guido Stache d r. Basaltlerain am Plaltensee. Verhandl. dér k. k. Geologischen Reichsanslalt. Bd. XII. (1861 — 62). P. 145 — 148. — 26. Sümeghy József dr. Földtani meg- figyelések a Zala-Rába közé eső területről. Földtani Közlöny. Lili. köt. P. 18 — 28 1924. — 27. Joseph Sümeghy dr. Führer im Ponlikum bei Tihany (Ba- laton). Führer zu den Studienreisen dér palaeontologischen Gesellschaft. Budapest. P. 49 — 58. 1928. — 28. Sümeghy József dr. A Győri-medence, a Dunán- túl és az Alföld pannoniai üledékeinek összefoglaló ismertetése. A Magy. Kir. Földtani Intézet Évkönyve. XXXII. köt. 2. fűz. 1939. — 29. Elemér v. S z é- d e c k y — K ardoss dr. Geologie dér rumpfungarlándischen Kleinen Tiefebe- nen. Mitteilungen dér berg- und hütlenmannischen Abteilung an dér kgl. ung. Pa- latin-Joseph-Universitát für Teichnische und Wirtschaftswissenschaflen. Bd. X. Teil 2. 1938. — 30. Vitális István dr. A balatonvidéki bazaltok. A Ballon tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. 1. rész. Geológiai függelék. 1911. — 31. Artúr Winkler dr. Dér jungtertiáre Vulkanismus im steirischen Becken. Zeitschrift für Vulkanologie. Bd. XI. P. 1 — 32. 1927 — 28. — 32. A rtur Winkler— Hermádén dr. Geologischer Führer durch das Tertiar- und Vulkanland des steirischen Beckens. Sammlung geologischer Führer. Bd. 36. Ber- lin. 1939. — 33. V. R. v. Z e p h a r o v i c h. Die Halbinsel Tihany im Plattensee und die náchste Umgebung von Füred. Sitzungsberichte dér kais. Akademie dér Wissenschaften. Bd. XIX. Heft 2. Jahrgang 1856. P. 339 — 373. 430 A BÁNHIDAI SZELIM-BARLANG „HIÉNÁS RÉTEG “-E. Irta : dr. Gaál István. Ezl a cikkemet — legalább is ebben az alakjában — aligha Írtam volna meg, hogyha a Földtani Közlöny LX1X. kötetének 10 — 12. füzetében nem látott volna napvilágot Mottl Mária „Volt-e aurigncicien intersta- diális hazánkban ?“ címet viselő értekezése. Ezzel ugyan nem azt akartam mondani, hogy alábbi fejtegetéseim során kizárólag az idézett cikkben fog- laltakkal óhajtok foglalkozni s azt meg még kevésbbé szeretném, ha kö- vetkező mondanivalóim bárki érzékenységét sértenék. Nyomatékosan utal- nom kell tehát arra, hogy voltakép nem egyedül a hazai aurignacikum ilyen vagy amolyan megvilágításának kérdése, hanem az adta kezembe a tollat, hogy legújabban újult erővel, nagy lendülettel folyó diluvium-kuta lásaink fontos elvi kérdéseiben legalább a magyar kutatók megegyezését előmozdítsam. Mert ma úgy áll a dolog, hogy ahányan — annyi malom- ban őrölünk. Nyilvánvaló, hogy ennek az állapotnak előbb-utóbb maga a főcél : a tudományos haladás issza meg a levét. S mindez — ezt is megvallom — azért csalt ki engem a porondra mert a bánhidai Szelim-barlangban az 1934 — 1938. évek nyarán nagy költ- séggel végzett s örvendetes eredménnyel járt ásatásaimról szóló részletes beszámoló sajtó alá rendezésével foglalkozom. Jól tudom ugyan, hogy az előkészületben levő monográfiában rövidesen nyilvánosságra kerülő meg- állapításaim, következtetéseim egyikét-másikát nem kiséri majd általános helyeslés. Ilyesmi azonban nem zökkent ki útirányomból. De azt mégis célszerűnek látnám, ha legalább néhány főbenjáró dologban előzetesen megegyezésre juthatnánk. Szükségesnek vélném elsősorban a diluvium — vagy ha jobban tet- szik : pleisztocén — egyöntetű beállítását és értékelését a Föld történel- mének időszakai sorában. A szó szoros értelmében tarthatatlannak vélem például a „quartér" elnevezést. Nem csupán azért, mert a „primér“-től kezdve a „terciér“-ig sem állhatja meg a helyét egyik sem, — hiszen a „primér“ nagyon távol áll bolygónk történetének „első kor '-ától s így a további ilyetén számozás amúgyis kútba esett, — hanem tarthatatlan azért is, mert a „quartér" esetében ez a kis földtörlénelmi alemelet egy korszak rangjában hivalkodik. Ez a rang pedig semmiesetre sem illeti meg. Más helyütt (16) ezt az álláspontomat bővebben kifejtettem és meg- okoltam. Ezúttal további taglalás helyett a kérdés megvilágítására bizo- nyára elegendő az alábbi szemléltetés : Újkor (Kainozoikum) Paleogén Mesogén Neogén (kb. 30 millió év) (kb. 30 millió év) (kb. 5 millió év) Paleocén Eocén Oligocén Miocén Pliocén Pantocén (kb. 1 millió év) Pleisztocén Holocén A bánhidai Szelim-Barlang „hiénás réleg'-e 431 Kitűnik ebből, hogy az egész „quartér", — vagyis a pleisztocén és holocén együttesen — időben alig ér föl a pliocén egyik emeletével, nem- hogy az egész újkorral vetekedhetne. A „quartér" helyébe — minthogy a pleisztocént mór más értelemben foglalták le — a pantocén elnevezést ajánlom. S ha mór az elnevezések elbírálása forog szóban, meg kell vallanom : semmikép sem tartom helyénvalónak a magyar szakkörökben újabban el- terjedt „jégkor" elnevezést a diluvium értelmében. Ennek a Németország- ban lóbrakapott és ott, — de csakis ott ! — valóban meglehetősen találó megjelölésnek átvételét semmi sem okolja meg sem nálunk, sem a világ- irodalomban. Az ő területükön csakugyan volt akkor huzamosan „Eis- zeit‘‘, de a miénken nem. És Ázsiában, Afrikában, meg Ausztráliában sem. Azt se feledjük, hogy a Föld történelmének más időszakaiban is volt eljegesedés. A diluviumit tehát külön jelzővel vagy legalább számozással kellene ellátnunk. Ne tévesszük továbbá szemünk elől, hogy a „jégkor“-t könnyen olyannak vélheti a szakembereken kívül mindenki, amelyben bolygónk egész fölülete el volt jegesedve. (Minek hozzunk forgalomba újabb megtévesztő elnevezéseket? Hiszen az eddigiek is elég baji okoznak!?) Last bút nőt leasl — ma már azt is tudjuk, hogy a diluvium mintegy 1,000.000 esztendőre terjedő ideje alatt lezajlott európai és amerikai „el- jegesedett" évezredek együttesen mindössze 105.000 esztendőt jelentenek. Vagyis a diluvium lizedrészét töltötték ki. Jellemzők ugyan, de „pars pro toto" lenne a jégkor elnevezés. Végül fölösleges bonyodalom származik abból, ha az egész diluviumra értett „jégkor" mellett az egyes jeges sza- kaszokat („Günz“, „Mindéi". „Riss“, „Würm", stb.) szintén „jégkorok" meg- jelöléssel illetjük. Egyszerűen és világosan Írjunk tehát csak diluviumot vagy pleisz- tocént1 és az eljegesedett évezredeket nevezzük „jeges szakaszokénak. Kifejezésre juttatva ezzel azt, hogy a diluvium nem jelenti a földgömb el- jegesedését és az egyes eljegesedések csak 5—11 ezer évig tartott sark- köri éghajlatot jelentenek ma jóval enyhébb éghajlatú területeken. Szőnyegre kerülhetne ezekután a diluvium két-, három-, esetleg négy szintre tagolása. Ez azonban ma még a legkevésbbé tisztázható, de nem is túlságosan sürgős kérdés. Állandó jellegű tagolás különben sem sike- rülhet addig, amíg a diluvium lefolyásának egyes részleteit a csillagászo- kon kívül a föld- és őséletbuvárok is ki nem hüvelyezik. Magam részéről az általánosan megszokott hármas tagozást elméletileg ugyan már ma is kivihetőnek tartom, de megvallom, hogy künn a természetben csak a felsődiluvium rétegsorában tájékozódom, míg a többire csak annyit mond- hatok : régibb, vagy — még régibb. Sajnos ma még odáig sem jutottunk el, hogy a csillagászatilag, ré- tegtanilag és őslénytanilag egyaránt igazolt jeges (glaciális) és enyhe (inter- glaciális) szakaszokat, valamint az iker jeges-szakaszok közé ékelődött 1 Utóbbit azért kerülöm, mert nagyon mesterkélt s emellett máris kettős alak- ban (pleisztocén meg plisztocén) van forgalomban. 432 Gaál István dr. megszakításokat (interstadiális) pontosan azonosítani tudnók s ezenkívül az egyes paleolit-kulturák idejével összhangzásba hozhatnók. Hogy ezen a téren mekkora a bizonytalanság, sőt zűrzavar, elég csupán a diluvium- kutatók legkimagaslóbbjaira, illetőleg a fölfogásukat tükröző táblázataikra utalnom. Hiszen ha pl. B o u 1 e, B a y e r, W i e g e r s, G r o m o v, Penck, Soergel, Breuil, Obermaier Hillebrand, Roska beosztását együttes összefoglaló táblázatban kívánjuk bemutatni, magában is elég bonyolult föladat, mert mindegyik — sokszor lényegesen — eltérő. De ismétlem : az ilyen vagy amolyan csoportosítás és összefoglalás már másodrendű kérdés és nem lényegbe vágó. Annál fontosabb azonban, hogy valamely réteg ősmaradványait helyesen határozzuk meg s helyesen értékeljük az ős-éghajlat szemszögéből. Sürgősen és minden kétséget kizá- róan tisztázandó, hogy mely növény- és állatfajok jelzői a meleg, enyhe, hűvös, illetőleg sarki éghajlatnak. Mert ezen a téren — sajnos — hihetet- len önkény vagy tájékozatlanság észlelhető. A tájékozatlanság esetei rendszerint korábbi keletűek. (Ma az önkény divatja járja.) Akkor voltak napirenden, amikor a kutató a kezébe került elefántcsontot komolyabb utánjárás nélkül mammut-maradványnak, illető- leg az orrszarvúét gyapjas orrszarvútól származónak vélte s máris kész volt a megállapítás : a bezáró réteg jeges (glaciális) képződmény. Holott később nem egyszer kiderült, hogy az elefántcsont darab Elephas trogon- therii, az orrszarvúé pedig Merck-orrszarvújának maradványa volt. M o t t I Mária idézett közleményéből látom, hogy nem ismeri, vagy nem mél- tatta figyelmére azokat a cikkeimet, amelyekben az u. n. „barlangi" em- lősfajok kialakulását és életmódját fejtegetem, s amelyek éghajlattani mér- legelését élettani alapra helyezem. Legyen szabad tehát legalább a kér- dést legrészletesebben tárgyaló ilyen Írásomat (1) szíves figyelmébe aján- lanom. Annál is inkább, mert, mint további fejtegetéseim során kiderül, a Diósgyőri-barlang solutréi, valamint a bánhidai Szelim-barlang 4 és 3 (hiénás) rétegeinek ősmaradványai el nem hanyagolható útmutatással szol- gálnak a szóbanlevő rétegek éghajlattani megítélését illetően. De mielőtt ennek a kérdésnek egyes részleteibe hatolnánk, rá kell mutatnom a diiuviumi állatvilág szereplésének arra a különös, egy időben nagyon fölkapott értelmezésére, amelynek Nehring és német szaktársai mellett az osztrák Bayer József volt egyik leglelkesebb szószólója. Nálunk Kormoson kívül legújabban Moftl M. tolmácsolja ezt a föl- fogást, amikor egyik magyarnyelvű közleményében (2, p. 79) így ir: „A pleisztocén eljegesedés egyes étappjait éppen ezért hazánkban szerintem nem a glaciális és inlerglaciális faunák . . . váltakozásából várhatjuk, ill állapíthatjuk meg, — ilyen hideg-meleg-hideg állattársaságcsere hazánkban, mint arra már többizben utaltam, nem is mulatható ki (1 ?), hanem abból, ha végigkövetjük, hogy az Elephas meridionalis-trogontherii, C.oelodoi}ta etruscus — Mercki, Equus stenonis — tnosbachensis, Ursus elruscus — kénin- geri-s, slb. állallársaság mint változott meg fokról-fokra egész jellegében, hogy végül is a mammutos, . . . lemminges és hóíajdos faunákban kulmináljon, Szerény véleményem szerint ez a természetes fejlődési sor többet árul el A bánhidai Szelim barlang „hiénás réleg" e 433 és hűbb klimagörbél od, mini sok külföldi, nem élellmii alapra felépílell elmélet és azokhoz szabolt mesterkélt fauna-sorrend ". (! 1) S hogy semmi kétségünk se legyen az iránt, hogy M o 1 1 I M. az egyszeri (?) vagy egy- séges (?) eljegesedést vallók táborába tartozik, alább még ezeket írja : „A magyar barlang- és őslénykutatás egyöntetűségét és szilárdságát nagymértékben támogatja az a tény, hogy eddig még nem akadt magyar barlang- és őslénykutaló, aki benső meggyőződéssel a polyglacializmus mellett telt volna hitet." (?) Hogy az ezekből az idézetekből kisugárzó megállapításoknak és 1. kép. A Szelin újabb időben, sziklaomlás következtében kialakult második bejárata (kis kapu). — Patay Pál felvétele, 1934 megggyőződésekntk alapjai minő mértékben teherbírók, legrövidebben és legvilágosabban a Szelim-barlang rétegsorából, s kivált a „hiénás réteg - ből napfényre kerüli ősmaradványok ismertetése révén tudhatjuk meg. * Jóllehet a Szelimbarlangban végzett ásatásaim főbb eredményeit több helyütt vázoltam (3, 4), zökkenések és homályosságok elkerülése cél- jából talán nem fölóseges a következőket kiemelnem : A kettős bejárdú (1 kép) barlang 10 — 12 5 m vastag üledéksora több diluviumi időszakas: biztosan megkülönböztethető képződményeit tárja elénk. Részletezőbb 'izsgálattal egyik-másik rétegben több szintet mulat- hatunk ki. Minthogy bailang-kitöltésről van szó, külön mondanom sem kell, hogy az üledéksor za\artalanságához, vagyis az egymásra települt rétegek 434 Gaál István dr. idősorrendjéhez a kétségnek árnyéka sem férhet. A 45 m hosszúságban kiásott barlangrészlet minden pontján főbb vonásaiban azonos szelvényt kaptam. (2 rajz) Legalul barnássárga agyag települt a sziklafenékre. (Ezt a barlang hátsó, II. termében egy vastag, első terme közepetáján két-három véko- nyabb, végül elől a nyílás közelében helyenkint már négy még vékonyabb humusz-réteg tarkázta.) Ennek a rétegcsoportnak korát a belőle nagyszám- ban napfényre került jellegzetes kőszerszámok alapján Hillebrand kétségtelen moustérinek határozta meg.2 Bővebb ismertetésével más helyütt (10) foglalkoztam. Ezt a rétegcsoporfot fedő üledék folyóvízi eredetű, kvarcos, szürke 2. rajz. A Szelim-barlang I. terme közepe tójának É-D-irán'ú szelvénye. 1 = moustéri agyag (a megkülönböztethető a-e szintekkel) ; 2 = moustéri szürke homok; 3 — hiénás réteg; 3‘ = közbetelepülf lösz; 4 = sofutéi lösz (hiénával*; 5 — magdaléni lösz ; 6 = jelenkori humusz homok. Feltűnően laza. Erről az is megállapítható volt hogy nem egyetlen áradás hordaléka. Amit legvilágosabban az igazol, hegy benne egyhelyült tűzhelynyomokra bukkantam. (Hillebrand a kiskevélyi barlangból ír le hasonló esetet.) Az ebből származó faszéndarabkáket annakidején Hol- lendonner hegyifenyő (Pinus montana) maradványainak határozta meg. Jól egybevág ezzel a rétegből előkerült őskarbú (Rangifer areticus 2 Minthogy a tipológiai alapon való túlságos résdelezést (pl. kora-, java' későjeva-, korakéső aurignacien s ehhez hasonlókat I) dóelőtti tapogatózásnak lá- tom, rendszerint csupán a jellegzetes kézművességek elmvezését alkalmazom. A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg'-e 43c R i c h.) zápfog, valamint agancstöredék. Az egyetlen innen kikerüli kő szerszám „nem jellegzetes," de anyaga (kvarcil) és kidolgozása egyezik a mousliéri fekü leletein láthatóval. Az időrendben következő réteg — kivált a barlang II. termében — bőven ontotta az emlőscsontmaradványokal. (3 kép.) Az ásatás kezdő szakában különösen gyakori volt a hiénára (Hyciena crocula var. spelaea G o I d f.) valló csont ; ezen a könnyű, sötétbarna agyagon így ragadt rajta a „hiénás réteg" elnevezés. Mivelhogy erről a rétegről az alábbiakban még bőven kell szólnom, most csak annyit jegyzek meg, hogy feküjétől mindenkép, élénk sárga lösz-fedüjétől pedig színben élesen válik el. Vas- 3. kép. Ásatás az I. és II. terem határán. 3 = hiénás réteg ; 4 = solulréi lösz ; 5 = magdaléni lösz ; 6 = jelenkori humusz. Tóth Lajos felvétele, 1934. tagsága nagyon ingadozó (0'2 — 4 4 m közt !); benne két nagy s több kisebb tűzhelyre bukkantam. Belőle csak néhány tűzkő-szilánk került elő, jel- lemző paleolitot azonban nem találtam. Az erre települt réteg lösz. Átlagos vastagsága 1'6 m. Ásatásaim kezdő szakában a hiénás rétegre települt jellegzetes löszt egész vastag- ságában egységesnek véltem. De csakhamar föltűnt, hogy mintegy 0'3 — 10 m vastag alsó szintjének egészen más az állatvilága, mint a felsőnek. Utóbb ki is derült, hogy a barlang leghátulsó folyosójában kőzettanilag is elkülöníthető egymástól ez a kétféle lősz. Legfontosabb ezúttal annak ki- emelése, hogy míg alsó szintjében — illetőleg az immár elkülönítendő ne- gyedik rétegben — nagyjában a hiénás réteg emlősfajai szerepelnek & 436 Gaál István dr. belőle jellegzetes solulréi „babérlevél" kerüli napfényre, a felsőbb szint- ben, vagyis az ötödik rétegben az uralkodó őskaribu, valamint egyéb hi- degtűrő és hidegkedvelő állatfajok (lemming, hófajd) csontjaival együtt a magdaléni ipar kőeszközei gyakoriak. Különben a hiénás rétegnek a fedőjében levő hiénás lösszel való szoros kapcsolatát az I. terem szelvényében föltüntetett közbetelepült lösz is igazolta. (2. rajz.) A legfiatalabb diluviumi réteg fedüjében átlag 1‘5 m vastag jelen- kori hordalék (hatodik réteg) zárja a sorozatot. A Szelim rétegsorának ilyetén részletezése során több tekintetben kihívja érdeklődésünket a hiénás réteg. Legelsősorban emlős-világa tűn- hetik szembe. Igaz, nem annyira változatosságával, mint inkább a ma- radványok gyakoriságával. Ennek viszont nagyon érthető magyarázatát lel- jük abban, hogy a két nagy és több kisebb tűzhely tanúbizonysága sze- rint abban az időben a barlangban állandóan tanyázott az ember. A leg- több csont — százával ! — a tűzhelyek közelében hevert. Az emlősfajok közül egyelőre a következőket sorolhatom föl : Hyaena crocuta var. spelaea G o 1 d f., Meles meles L. f. aurignaci- cumi,3 Canis lupus L. f. aurignacicumi, Ursus spelaeus R o s e n m., Felis leo L. f. aurignacicumi, Alces machlis 0 g. f. aurignacicumi, Vulpes vulpes L. f. aurignacicumi, Cerous canadensis asiaticus Lyd., Bison priscus B I b., Equus sp. (ferus fossilis ?), Elephas sp. (trogontherii-primigenius ?), Castor íiber L. f. aurignacicumi. — A többi fajt, amely az eddigi sorozatnak jel- legét különben sem módosítja, az anyag részletes feldolgozása után, a Szelim-barlangról tervezett monográfiában sorolom föl. A hiénás réteg szerves maradványainak sorozatát érdekesen egészíti ki a II. teremben, a földszintről számított 3'45 m mélységben talált, kis- ujj nyi vastag, 10 cm hosszú gallylöredék. Égetésnek nyoma sincs rajta. Ezenkívül a tűzhelyeken bőven gyüjtheltem faszéntörmeléket. Mint már említettem, a hiénás rétegben nehány teljesen jelentékte- len lűzkőszilánkon kívül semmiféle kőszerszámra nem akadtam. Rendkí- vül feltűnő vonás ez ; annál is inkább, mert hiszen a tűzhelyek, (4. kép) valamint a feltört és széldobóit állatcsontok bizonysága szerint talán az egész „hiénás" időszakaszon ót állandóan lakott volt a Szelim-barlang. A kőeszközök szembeszökő hiányát, aminek okait érdemes volna kikutatni, alig enyhítheti a napfényre került 12 db. „fogpenge". Annál kevésbbé, mert ilyen pengét a Szelim moustiéri rétegében is találtam s más barlangokban is mindaddig használták, amíg barlangi medve élt. A Szelim hiénás rétegé- nek korát tehát mindenkép a kézművesség esetleg útbaigazító nyomai nél- kül, csupán a szerves maradványok, illetőleg a réteglani helyzet alapján kell eldöntenünk. 3 Jelenkori faj nevét viselő diluviumi növény és állatfajok elnevezését ille- tően, _ mjnt legutóbb (18) bővebben is kifejlettem — az a fölfogásom, hogy a „fossilis" megkülönböztető jelző a legtöbb esetben nem tájékoztat eléggé. Ezért nemcsak célszerű, hanem sokszor szükséges a szint nevével való megjelölés. A bánhidni Szelim-barlang ..hiénás réleg"-e 437 Ez a föladat semmi nehézségbe sem ütközik, mert a hiénás réteg szerves maradványai amúgy is eleget mondók ; a réleglani helyzet pedig semmiféle kisiklást nem lesz lehetővé. Hiszen már említettem, hogy a fekü- rétegekből előkerült faszéndarabkákat a Pinus montana maradványainak ismerte föl H o I I e n d o n n e r. Ez az adat a Rangifer arclicus R i c h, f. moustiéricumi egy zápfogával és agancslöredékeivel együtt elég ahhoz, hogy az áradmányos szürke homokrétegei jeges szakasz képződményének mi- nősítsük. S minthogy a homok alatt kétségtelen musliéri üledék van, nyil- ván eldönthető, hogy ez utóbbi a „meleg", az előbbi — a homok — pe- dig a „hideg" mustiéri képződménye. A hiénás réteg feküje tehát felső- mousliéri. A fedűréteg korát illetőleg egy pillanatig sem lehelünk bizonytalan- ságban. Mert jóllehet a negyedik réteg emlősfajai megegyezők a hiénás réteg fajaival, — legföljebb a hiéna mutatkozik valamivel ritkábban, — de 4. kép. Az egyik nagy tűzhely. 2 = moustéri homok ; 3 = hiénás réteg. Liszy Lajos felvétele. 1934. másfelől az, hogy ez 9 réteg jellegzetes sárga lösz, meg hogy benne „ba- bérlevél" fordult elő. a solutréi kort elfogadhatóan igazolja. A tévedést kizárja az is, mert a negyedik réteg a barlang I. termében kőzeltanilag el sem különíthető az ugyancsak löszből álló ötödik rétegtől. Ez utóbbiban viszont sarkköri fajok gyakorisága mellett a magdaléni ipar kő- és csont- eszközeinek- gyakoriságát állapítottam meg. Ilyen összefüggésben tehát a hiénás réteg kora máris így adódik : aurignacikum második fele — solut- réikum eleje. Szóbajöhelne itt, mint további részlet, annak esetleges körvonalazása, hogy az aurignacikumnak vagy solulréikumnak melyik szintjével lehetne a Szelim hiénás rétegét azonosítani ? (A „szint" itt elsősorban réteglani megjelölés kíván lenni !} A megoldást illetően újra csak arra kell utalnom, hogy a hiénás réteg állatvilága szoros kapcsolatban áll a negyedik réte- gével ; sőt kőzeltanilag sem áll tőle messze. Ezzel szemben a fekütől min- 438 Gaál István dr. denesetre jelentősebb hézag választja el. Nyilvánvaló tehát, hogy a hiénás réteget az aurignacikum felső, vagy ha úgy tetszik a solulréikum legalsó szintjébe kell beillesztenünk. Ha jól tájékozódtam a magyar ősrégészet idevágó mai fölfogását illetően, úgy ez a felső- aurignacikum egyjelentésű a H i I 1 e b r a n d-féle protosolutréikummal. De ezt egyrészt csak azért tettem szóvá, mert szakirodalmunkban nem mindig, s külföldön még kevésbbé világos és érthető az aurignacikum és protosolutréikum egymáshoz való viszonyának értékelése ; másrészt meg azért említem, mert a barlangjaink- ból előkerült kőeszközök — úgy látszik — gyakrabban felelnek meg a protosolutréi típusoknak, mint az aurignaciaknak. Ezúttal éppen ennek a diluviumi szakasznak éghajlata az, amely kissé bővebben és határozottabban megvilágítható és ennek alapján utóbb esetleg egészen pontosan megállapítható lesz, hogy a felső-aurignacikum időben egybeesik-e a protosolutréikummal vagy sem. Ezt a megvilágítást azonban meg kell előznie a jeges korszak éghajlat-ingadozásaira vonat- kozó mai ismereteink rövid vázolásának. Erre meg annál is nagyobb a szükség, mert a diluvium éghajlati viszonyainak megítélése terén még mindig mélyreható eltérések vannak egyes kutatók fölfogása között. Mint a közölt idézetekből látnivaló, Mottl M. a leghatározottabban síkraszáll az egyszeri (?) — vagy talán inkább egységes (?) — eljegesedés tana mellett. Ezt természetesen senki sem veheti — s nem is veszi — tőle rossznéven. De azt mégis kifogásolnom kell, hogy a monoglacializmust valósággal egyedül üdvözítő tantáléiként fogja föl s azt az állítást koc- káztatja meg, hogy „eddig még nem akadt barlang- és őslénykutató, aki benső megyőződéssel (?) a polyglacializmus mellett tett volna hitel." Ezzel a kijelentéssel szemben áll ugyanis az a tény, hogy Kormoson, Kadicon és Mottl Máriá-n kívül senki sem tett hitet — a mono- glacializmus mellett! Papp Károly és Cholnoky Jenő egyetemi előadásaik során, Hillebrand, Tasnád i-K ubacska, Bogsch őslény- és barlangtanulmányaikban, Bulla, Kéz, Scherf lösz-, terrasz-, illetőleg talajkutatásaikkal kapcsolatban hangoztatták a többszöri eljegesedést valló álláspontjukat. Jómagámat alig merem említeni (jóllehet 1923 óla jó né- hányszor megírtam ugyanezt), mert hiszen közleményeimről Mottl Mária szinte rendszeresen nem vesz tudomást. Csakhogy én ezt a meg- különböztetett bánásmódot — legalább egyelőre — azzal óhajtom viszo- nozni, hogy az ő közleményeit — ha nem veszi rossznéven — ezentúl fokozott figyelemmel fo/om kisérni. Hiszen valóban hálásnak kell lennem azért, mert Mottl M. alkalmat nyújt a monoglacialista álláspont tartha- tatlanságának igazolására. Hogy ne kerítsünk a szükségesnél nagyobb feneket a dolognak, a bánhidai Szelim-barlang rétegsorára térek vissza. Újra hivatkozom arra, hogy a hiénás réteg feküje réteg-, kőzet-, valamint őslénytani szemszögből egyaránt csakis jeges szakasszal egyidős képződménynek minősíthető. Mert: 1. terrasz-jellegű lerakodás, továbbá 2. hegyi fenyő, valamint 3. ős- karibú maradványait zárja magába. De ebben a cikkemben fölösleges to- vábbi példákra hivatkoznom, mintegy szavazattöbbséget gyűjtenem annak A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg“-e 439 támogatására, hogy a mousliérikum második felét magyar, lengyel, német és francia kutatók egybehangzóan hiJeg éghajlatúnak találták. Az idevágó további részletezést az érdeklődő a mousliérikumról szóló fejtegetéseimben (10) találja meg. Most elég csupán arra hivatkoznom, hogy legutóbbi táb- lázatában maga M o I I I M. is „koraglaciális alemelet'-be sorozza be a későmouslérikumot (5).1 De itt következik a bökkenő s ennek következté- ben a — zökkenő ! Mint az egységes eljegesedés tántoríthatatlan hívének, M o t t I Máriának nem maradt egyéb választása, mint a moustiérikumra követ- kező szinteket a kora-aurignacikumlól a késő-solutréikumig — egyetlen „javaglaciális" alemeletbe zsúfolni bele. Úgy vélem, egyszerűen azért, mert a „kora“ után a „java“, ezt követően pedig a „késő-glaciális" alemeletek- ből kell a pleisztocén legnagyobb részét kitöltő „glaciális emeletinek meg- szerkesztődnie. Ebben az összeállításban azonban minden lehet, de a valóságos vi- szonyoknak megfelelő beosztásnak és csoportosításnak nyoma sincs. Rész- letekbe mélyedő boncolgatást itt mellőzhelőnek tartva, csak arra hívom föl a táblázat szerzője figyelmét, hogy a Szelim-barlang tanúbizonysága szerint a moustiérikurn végétől a kora-solutréi szakasz végéig egyáltalában semmi sem igazolja valamelyes sarkköri éghajlat fokozatos kialakulását. A Szelimben rnég a solutréi löszben is hiéna és lombosfák maradványai — vagyis viszonylag enyhe éghajlat bizonyítékai — találhatók. S hogy ez a solutréikum nem a szakasz elejét, hanem inkább későbbi szakaszát je- lenti, a lándzsahegyen kívül a fedüben levő magdaléniennel való szoros összefüggéséből következik. Ezt a réteget tehát a lösz ellenére sem lehet olyan jeges szakaszba helyeznünk, mint aminő a Finus montana s mous- tiéri kvarchomok, meg a lemminges magdaléni lösz. Vagyis röviden : a felső-moustérikum végétől a solutréikum — mondjuk : esetleg korasolut- réikum — derekáig sarkköri éghajlatról a Kárpátok medencéiben szó sem volt. Ami természetesen annyit is jeleni, hogy a Szelimben minden kétséget kizáró módon megállapított két jeges szakasz közé hosszabb ideig tartott, többé-kevésbbé enyhébb szakaszok ékelődtek. Közbevetve megjegyzem, hogy az alpesi jégvájta cirkuszvölgyek, a közép- és északnémel morénák (Gö t z i n g e r), nálunk folyólerraszok (K é z A.) és löszrétegek (S c h e r f. Bulla) vizsgálata révén ugyancsak legalább két — illetőleg még több — eljegesedett időszak bizonyítékai állnak előt- tünk (11 — 13). Hogy ez utóbbi bizonyítékok nem őslénytaniak, hitelessé- gükből milsem von le. — Kivált akkor, amikor a Szelim-barlang rétegsora — legalább két eljegesedés erejéig — a kívánt őslénytani bizonyítékokkal is szolgál. Egyúttal újra megerősíti azt a Bayer — Mottl -tói taga- 4 Hogy ezt a „kora glaciális" (?) alemeletet az alsó-acheuléicumtól számítja s igy a süllői enyhe éghajlatra valló (Ce tis australis, stb. !) növény- és állatvilágot — egy enyhe ?-jelleI — idesorozza s természetesen annál inkább a krapinai Rhin. Mercki-ve 1 jellemzett koramoustiéri képződményt (ezt már ?-jel nélkül !). — minden- esetre jogosulttá teszi a kérdést : milyen alapon kerülnek egy alemeletbe ezek a szintek s milyen jogon viselik igy együttesen a „koraglaciás" jelzőt ? 440 Gaál István dr. dásba vett régebbi megállapítást is, hogy a szerves világ egyes fajai, ille- tőleg fajcsoporljai bizony ide-oda tolódlak a diluvium folyamán. Termé- szelesen csak azok, melyek életmódja ezt megkívánta és lehetővé telte. * Okfejtéseim során minden erőltetés nélkül, valóban önmagátó 1 dom- borodott ki a lény, hogy a felső-moustiéri jeges éghajlat megszakadt, azaz megenyhült. Igaz, ezt M o t t I M. sem tagadja. Igen ám, de ha ebbe a fénybe belé is kellett nyugodnia, mint törhellen monoglacialislának legalább úgy kellett mentenie a helyzetet, hogy ezt az enyhülést csak „viszonyla- gosának (?) és rövid tartamúnak igyekezzék beállítani. Mert úgy látszik- a fölmelegedés esetében lényegbe vágó ennek tartama is ; hiszen, ha a rö- vid tartam igazolása sikerül, előrántható a „jelentéktelen megszakítás”, „oscilláció”, amivel az egységes jégkorszak tétele továbbra is érvényben tartható. Ha az időtartam kérdését feszegetjük s egyelőre csupán a földtani korszámítás alapjára helyezkedünk, úgy találjuk, hogy akár interstadiális- nak, akár interglaciálisnak nevezzük a közbeékelődő enyhülést, elenyé- szőnek, jelentéktelennek nem mondhatjuk. Rétegtanilag igazolt tény a Sze- limben, hogy a felső- (hideg) mouslérikum után hosszabb idő telt el, amíg a kvarchomokra következő könnyű, sötét-barna agyag-réteg lerakódása (jórészt szél utján) megkezdődött. Világos ez abból, mert a hiénás réteg a solulréikummal való szoros kapcsolata miatt protosolutréinél vagy felső- aurignacinál régibb nem lehet. Hogy az alsó- és közép-aurignaci hézag nem látszólagos, illetőleg sem a kvarchomokban, sem a hiénás-rélegekben nem kereshető, bővebb bizonyításra nem szorul. Ha a Szelim az aurig- nacikum egész tartama alatt lakott lett volna, ez a megszállók kicserélő- désében is kifejezésre jutott volna. Mór pedig való, hogy a hiénás réteg minden ősmaradványa feltűnően egyverelű. Tény tehát, hogy a Szelimben a két jeges szakasz közé az alsó-, közép- és felső-aurignacikum, illetőleg az ezt kiegészítő, vagy helyettesítő protosolulréikum, valamint a solutréi- kum első szakaszainak együttes ideje ékelődött.5 Hogy ezek a szakaszok a viszonylagos korszámítás mértékével mérve sem mondhatók különösebben rövideknek, más rétegekkel való szembeállítás révén, de még inkább ős- lénytani alapon valószinűsílhető. Áll elsősorban az, hogy a hiénás rétegben, illetőleg az ezzel azonos szintbe eső képződményekben feltűnően gazdag növény- és állatvilág maradványai rejtőznek. Ez a szerves élet sem alakulhatott ki máról-hol- napra. De leghalározoltabbá, leginkább szembeszökővé az teszi a kél je- ges szakasz közötti megszakítóst, hogy ez a növény- és állatvilág merő- ben eltérő a jeges szakaszokétól. A növényvilág jellegén ez az első pillanatra meglátszik. A felső "’A mousliérikumot közvetlenül követelt első szakaszoknak azonban üle- dékük nem maradt. A bánhidai Szelim-barlang „hicnás réteg“-e 441 mouslérikum hegyi fenyőjét a hiénás rétegben túlnyomórészt lombos fák s itt-otl talán erdei fenyő váltják föl. Újra említenem kell itt a 3'45 m mély- ségből 1934-ben napfényre került 10 cm hosszú, kisujjnyi vastag gallytö- redéket. Az efféle leletek ritkasága miatt is azon nyomban megkértem volt Hollendonner Ferenc barátomat, szíveskednék a fanemet pontosan meghatározni. A gondos ésHollendonne r-lől megszokott ala- pos vizsgálat meg is történt. A velem közölt eredmény : „A gally barkócafa ( Sorbus torminalis ) darabja /“ Szerencsémre ezt a megállapítást Hollendonner a Magyar Bar- langkutató Társaság egyik szakülésén (1935) a Szelimről tartott előadásomhoz történt hozzászólásában nyilvánosan is megismételte. Még pedig — a már akkoriban megnyilvánult kétkedéssel szemben — határozottan és részle- tesen kifejtette, hogy miután a gallynak mindegyik szövetfajét alaposan és kényelmesen vizsgálhatta, (hiszen nem csupán faszéntöredékről van szó I) a meghatározás helyességéért kezeskedik. Mindezt azért volt szükséges így részleteznem, mert Mottl Mária „Volt-e aurignacien . . .“ stb. című cikkében egyfelől a valóságnak meg nem felelő beállításban ismertette a Sorbus torminalis meghatározásának körülményeit, másrészt a lelkiismeretes tudós kutató mintaképének, azóta elhunyt H olle ndo nner-ü nknek tudományos működését egészen ferde meg- világításba helyezte. Nem födi ugyanis a valóságot Mottl M. szövegének ez a ki- tétele : Hollendonner ...,,a növénymaradványt feltételesen bar- kócafának (Sorbus torminalis ) állapította meg.“ Föltételes megállapítás- ról, mint föntebb kimutattam, szó sem volt. Mottl M. a föltételesség ön- kényes közbeszúrásával talán mentőpalló! kívánt nyújtani a vélt tévedés kiigazítására; erre azonban olyan szakembereknek, mint Hollendon- ner is volt, nincsen szükségük. Ha tévednek, — mert hiszen ennek le- hetetlenségét senki sem állíthatja, — egyszerűen és nyíltan beismerik. Biz- tosan tudom, hogy a talpig ember Hollendonner, ha élne, szintén így tenne. A ferde megvilágítás tényét pedig Mottl M. szövegének következő részlete meríti ki: „Hollendonner. kutatásait most tökéletesített mód- szerrel és a legeredményesebben Sárkány S. folytatja." Ki nem érzi ki ebből az idézetből, hogy Mottl M. véleménye szerint Hollendon- ner még tökéletlen módszerrel, tehát nem a legeredményesebben dol- gozott ? Erre kötelességem annyit megjegyezni, hogy a tudományos kutatás nagy veszteségére korán elhunyt tudósunk eredményességének ilyetén le- kicsinylésére Mottl M. egyáltalában nem lehet jogosult. Különben pedig valóban kór volt az ominózus Sorbus gallyacska újabb átértékelése mialtt Mottl Máriá nak ennyire lelkendeznie. Mert amint magának Sárkány Sándor nak szives szóbeli közléséből, va- lamint egyik idevágó közleményéből (17) tudom, a Sorbus torminalis meg 442 Gaál István dr. a S. aucuparia között oly csekély a szövettani eltérés,* hogy az G meg- határozását sem mondhatja 100 %-ig biztosnak.1 Másrészt pedig, ha csak- ugyan madárberkenye lenne is a kis töredék, egymagában akkor sem forgathatná ki enyhe jellegéből a hiénás réteg növény* és állatvilágét. Mert nehány faszéndarabot még szintén megvizsgált volt Hollendonner és közölte velem, hogy „biztosan lombosfák maradványai”. Ehhez még csak azt fűzöm hozzá, hogy az Istállóskői-barlang két aurignaci szintje közül az alsóban csupa rozmaringfenyő, a felsőben meg Picea és Pinus silvest- ris mellett Quercus robur vagy sessilifora. Acer sp. (pseudo-platanus) és Sorbus sp. ( aucuparia ?) faszénmaradványait határozta meg Sárkány. Tehát ime már itt is jelentkeznek a lombosfák ! Föltűnhetik továbbá a fa- jok meghatározásának bizonytalansága. S ha szemügyre vesszük, hogy a Gerecsében kb. 270 m magasan fekvő Szelim-barlangtól több, mint egy teljes földrajzi szélességi fokkal van északabbra a kétszer magasabban (550 m) fekvő Istállóskői-barlang, — még hozzá minden tekintetben na- gyobb hegységben, a Bükkben 1 — még arra is gondolhatnánk, hogy a diluviumnak ugyanegy szakaszában nehány foknyi lehetett a különbség a két pont évi középhőmérséklete közölt. Kivált nyaraik hőmérsékleti és idő- járási viszonyai lehettek jelentősebben eltérők. Röviden : semmi rendkívüli nem volna abban, ha a Gerecsében tölgynek, juharnak, berkenyének több meleget és napfényt kívánó fajai díszleltek volna, mint a Bükkben 8 De ennek föltételezésére is csak az esetben szorulnánk, ha az Istái lóskő aurignaci juharfája határozottan A. pseudoplatanus-nak, berkenyéje pedig kétségtelen S. aucuparia-nak bizonyulna, amiről eddig nincs szó. Még arra szeretném Sárkány Sándor figyelmét fölhívni, hogy az Istállóskői-barlang két aurignaci szintjét kór volt egyesítenie, illetőleg a két szint együttes flórája alapján „az aurignacien-kulturájú ősember ide- jének" éghajlati viszonyairól egységes képet rajzolnia ; még hozzá olymó- don, mintha a fenyők általános uralma jellemezte volna az egész aurig- nacient. Mert hiszen ma már Bacsók György csillagászati számításai révén (6) még határozottabb megvilógitásban áll előttünk a Szelim réteg- sorában is megállapítást nyert tény, hogy az eljegesedett szakaszok közé ékelődött enyhülést és fölmelegedést nem szabad sem egész lefolyásában egyenletesnek, sem általában enyhe éghajlatúnak beóllitanuk. A Milán- kovics nyomán megindult újabb csillagászati vizsgálódás során, de kivált Bacsók számításai révén megtudtuk, hogy az „enyhe" szakaszok idején voltakép különböző éghajlati típusok váltogatták egymást. így pél- dául a Würm I. és Würm II. közti megszakítás idején, — amikorra az 0 A különbség mindössze annyi, hogy a Sorbus aucuparia évgyűrűi éleseb- ben (! ?) határollak, mint a barkócatáéi. Ezt pedig Hollendonner is nagyon jól tudta. 1 Gregus P. egyik dolgozatában (15) szintén érinti ezt a kérdést, de oly bizonytalanul és zavarosan, hogy nincs okom reá bővebben kitérni. 8 A két hegyvidék erdőségében ma is megkülönböztető vonást jelent a Gere- csében bőven tenyésző virágos kőris ( Fraxinus ornus) pompás fejlettsége s ezzel szemben a Bükkben gyér és alárendelt szereplése. A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg"-e 443 -aurignaci és solulrei iparokat föltételezzük — az eljegesedést 10.400 évig tartott szubarktikus időszak követte, ezt 500 évig tartott nagy meleg, — B ács ák elnevezése szerint „antiglaciális", — majd 11.500 évig mérsé- keltebb meleg váltotta föl. Erre 7500 évig ismét forró nyarakkal és enyhe telekkel jellemzett anliglaciális éghajlati kilengés következett. Az ezt föl- váltó, 3000 évig tartott szubarktikus szakasz pedig már a Würm II. beve- zetője volt. Ezzel egyúttal egy fölmelegedett (úgynevezett intersladiális) időszak képét is megrajzoltuk. Amiből viszont a vázlatos éghajlati viszonyokon kívül kiderült az is, hogy az intersladiálisl semmiféle tekintetben sem sza- bad az interglaciálissal szemben másodrangú jelenségként kezelnünk, — amit különösen Bacsók többszörösen hangsúlyoz. Egyfelől, mert egyik- másik interglaciális tartama nem sokkal szárnyalta túl a nagyobb inler- stadiálisok tartamát, másrészt pedig éppen az utóbbiak idején s nem az interglaciálisokban fejlődtek ki a legerősebb antiglaciális és szubtrópikus éghajlati kilengések. Kitűnik ebből, hogyha az aurignacikuniol „csak" inler- stadiálisnak ismerjük is el, korántsem érjük el vele az egységes (? I) jég- kor jelentősebb megszakításokat nem szenvedett (? I) lefolyásának kidom- borításál, amire pedig M o 1 1 1 M. akkora súlyt helyez. Ha pedig a monoglacialisták idegenkednek az immár abszolút számokkal tájékoztató évszámoktól, a Szelim-barlang rétegsora révén mó- dunkban áll réteg- és őslénytani bizonyítékokkal is támogatni az eljege- sedések közé ékelődött időszakok éghajlatának többszöri megváltozását. A Szelim legalsó — moustiéri — agyagjáról most csak any- nyit, hogy a rélegcsoport változatossága, valamint a közbeékelődött hu- muszréteg maga is eleget mondó. Mindez legalább annyit mindenesetre elárul, hogy a korszak éghajlatában többrendbeli ingadozás észlelhető. A bennünket itt közelebbről érdeklő aurignaci-solulréi szakaszról már emlí- tette n, hogy egy nagyon enyhe jellegű (legalább szubtrópusi) s ezenkívül egy erősebb lehűlés bélyegeit magánviselő réteg tarkítja a képet. Ez utóbbi- nak legalsó szintjében még van egy-két hiéna s valószínűleg lombos fa is, följebb a magdalénikumban azonban ezek átengedik a teret a hideg- tűrő, majd hidegkedvelő fajoknak. Ám ezzel szemben egészen más a hiénás barna réteg növény- és állatvilága. Mert hogyha a most vitássá (?) tett berkenye gallyat ki is kap- csoljuk, még mindig fönnáll a fanemek lombos jellege. S ezt kiegészíti az emlősfajok sorozata. Igaz, ezt a sorozatot a „csak" interstadiálisra gondoló s az állat- és növényvilág folyamatos, zökkenésmentes kialakulásét hir- dető monoglacialista teljesen más jellegűnek iparkodik föltüntetni, mint aminő a valóságban volt. S ezt úgy véli legkönnyebben elérni, ha a hié- nái és medvét „Darlangi" jelzője alapján hidegkedvelőnek tünteti föl s ezenfölül a teljesen kétes, vagy pontosan meg nem határozható őselefánt, meg ősorrszarvú csontmaradványokat — analógiák alapján (I ?) — a mammut, illetőleg a gyapjas orrszarvú csontjainak fogadja el. Mert ennyi e'ég szokott lenni arra, hogy az állalíársaságot „hidegének, „valódi gla- ciálisának jelentse ki. 444 Gaál István dr. Mindezzel szemben ismételten és nyomatékosan utalok itt magára az emlőssorozatra. Különösen ajánlom azt az egyszerű kísérletet, hogy a Szelim hiénás rétegével egyveretű emlőssorozatot, aminő a Diósgyőri Bar- langé is, amelyben rendesen vaddisznó, barna medve, gím, bölény s ezekhez illő más fajok is szerepelnek, — írjuk le úgy, hogy a szintén szereplő oroszlán, hiéna és medve neve mellől a „barlangi", az elefánté mellől a „primigenius" jelzőt elhagyjuk. Az eredmény az lesz, hogy az egész állattársaság minden állatismerőben a „meleg fauna" képét fogja fölidézni. S hogy ez nem csalóka kép, bizonyítja a csillagászoktól kimuta- tott anliglaciális vagy szubtrópusi éghajlat, amely minden interglaciálisban s méginkább minden interstadiálisban többször is kialakult, s bizonyítja, hogy a fölsorolt fajokkal együtt szerepel a tölgy s egyéb hasonló fény- és melegigényű lombosfa. Ha pedig a hiénás rétegek emlősfajai közt egy-egy valódi mammut, gyapjas orrszarvú, illetőleg karibú csontmaradványa akad, egészen termé- szetes arra hivatkoznunk, hogy egy-egy kivételesen szigorú télen északibb tájakról vagy a legközelebbi magas hegységből messzire elkóborolt pél- dányról lehel szó. Vagy pedig, kivált közelben fekvő hegyvidék esetében, maradványfajokra kell gondolnunk. Szólnom lehetne ezekután a barlangi hiéna, oroszlán és medve élet- módjáról. Ezt az életmódot, sőt a fajok leszármazási kérdéseit is feszeget- tem már a Diósgyőri-barlang diluviumi emlőseit ismertető, előbb idézett cikkemben. Nem óhajtva ismétlésekbe bocsátkozni, a benne elmondottakat csak nehány ponton egészítem ki. Minthogy semmiféle mesterkedéssel és erőszakolással sem tehetjük túl magunkat azon a lényen, hogy a felső-diluvium Közép-Európájában legalább két ízben sarkköri éghajlatról kell szólnunk s minthogy ez ma- gában foglalja egy nagyon szélsőséges éghajlati kilengés megismétlődését, vagyis visszatérését: semmi lehetetlent nem láthatunk abban, hogy egyes növény- és állatfajok, amelyek a kilengések elől kitérhettek, újra vissza- térienek, azaz bizonyos megszakítással két — esetleg több — ízben sze- repeljenek ugyanazon a helyen. Ez nemcsak hogy nem lehetetlen, de sőt, — amint a Szelim két ős-karibús rétege is bizonyítja — de facto, kéz- zel foghatóan igazolt tény. De hiszen másfajta ingadozást, ide-oda tolódást az egységes jégkorszak hívei is fölismerlek. Ilyen például az erdőségek meg a füves mezők jellegzetes fajainak eltűnése és ugyanott újabb föl- lépése. Említenem kell itt újra a hiénás réteg felső részében közbetelepült löszt. Amíg pontosan nem tudjuk eldönteni, hogy a Würm 1— Würm II között lezajlott 33.000 esztendő négyszeri éghajlat-változásával mikép függ össze az aurignaci, illetőleg solulréi kultúra, s ezek fejlődési szakaszai hogyan jelentkeztek Európa különböző pontjain, addig a szóban levő lösz-lencse csupán éghajlat-ingadozást jelent. Legföljebb annyiban érde- kes, hogy jeges szakasszal semmikép sem hozható kapcsolatba. M o t I 1 M. közleményeiből erősen kicsendül az a fölfogás, hogy az ide-oda tolódás nem fér össze az általános fejlődés törvényével. Nos, ezt A bánhidai Szelim barlang „biénás réleg"-e 445 az aggodalmát nem oszthatom, egyszerűen azért, mert — mini látjuk — teljesen alaptalan. Hiszen azt, hogy az Elephas meridionalis — tvogonlherii — primigenius, vagy az Ursus etruscus — Deningeri — speloeus, illetőleg más hasonló fejlődési sorok kialakuljanak, az eljegesedések s egyéb éghajlati kilengések meg nem akadályozták. (Sőt, talán még elő segítették is!) Na- gyon téved lehál, ha valaki csak azért, hogy a fejlődési sorok simán fo- kozatos kialakulását kidomborítsa, a közbeeső természeti jelenségeket va- lódi mivoltukból teljesen kiforgatva, egészen egyoldalúan és célzatosan írja le. Ilyen erőszakolás szembeszökő bizonyítéka az olyan „javaglaciá- I is " alemelet is, amelyben igazi sarkköri éghajlat nem volt. Rengeteg kézzelfogható bizonyíték szól amellett, hogy alapjában helytelen az „általános, fokozatos lehűlés" olyalén diluviumi lefolyására hivatkozni, amely „már a felső pliocénben biológiai hatásaiban is észre- vehetően megnyilvánult és amely azután a Würm 11-ben kulminált." (VI o t t I.) Ez a lelőzés bizony nemcsak a Wűrm 11-ben, hanem más he- lyütt máskor is megtörtént, közben pedig, amit szintén bizonyítani tudunk, -erősen fölmelegedelt éghajlatú, a jegeseknél sokkalta hosszaab ideig tartó időszakok is voltak, amelyekben az ezeknek megfelelő növény- és állat- világ volt uralmon. Ez pedig akárhogy forgassuk, váltakozó „kulminálós". * • Erről az állatvilágról a Diósgyőri-barlangról irt cikkemre való ismé- telt hivatkozás kapcsán nehány szóval itt is meg kell emlékeznem. Azt csak röviden érintve, hogy a diósgyőri s a bánhidai hiériás réteg közt a kézművesség szempontjából bizonyos fokozat-különbség mutatko- zik, földtörténeti szemszögből az egykorúság bizonyosnak mondható. (De ezt is csak azért említem, hogy kitűnjék : nem egyedül a Szelim-barlangban szerzett tapasztalataim vezettek megállapításaimban.) Elsősorban a „barlangi" hiéna s a „barlangi" oroszlán az a két em- lősfaj, amelynek éghajlattani megítélésében sokan tévedtek. Nem tagadhat- juk ugyan, hogy az oroszlánnak közeli rokona, az Amúri tigris valóságos hidegtűrő, esetleg hidegkedvelő változata az indiai királytigrisnek s ennek alapján gondolhatnánk arra is, hogy a „barlangi** oroszlán ugyancsak ilyen életmódot folytató fajváltozat volt. Csakhogy ennek ellene szól az, hogy az oroszlán szereplése igazi glaciális képződményekben részint nem kellően bizonyított, részint pedig egészen téves. Annál bizonyosabb, hogy a két- ségtelenül „meleg" moustérikumban élt, a kétségtelenül „hideg" magdaléni üledékekből viszont hiányzik ; ami nyilván amellett szól, hogy a jeges sza- kasz nem volt ínyére. Nem jelentéktelen idevágó tény továbbá, hogy Görög- országban és Kis-Ázsiában még a történelmi ókorban, vagyis szubtrópusi éghajlat idején is élt oroszlán ; több kutató szerint ez a diluviuminak egye- nes leszármazottja volt. Abból, hogy ez a fajváltozat meleg-mérsékelt és nem hideg éghajlat alatt élte túl a diluviumot, szintén az következik, hogy a diluviumnak is csupán enyhe éghajlatú szakaszaiban élt Közép-Euró- pában. Ugyanígy ítélem meg a „barlangi" hiéna esetét is. A komolyabban 446 Gaál István dr. hideg solutréi időszak folyamán Európa legnagyobb részéből eltűnik ; csu- pán Spanyolországban, tehát enyhe éghajlati területen maradt meg a dilu- vium végéig. Éghajlattani következtelésekre ezeket az adatokat sokkal meg- bízhatóbbaknak tartom, mint az olyanokat, amelyek glaciális képződmé- nyekben is szerepeltetik a hiénát. Megjegyzem ugyan, hogy lehetséges olyan- földrajzi fekvésű hely, ahová nyár idején — nagy ménesek vagy lulokcsor- dák nyomában — Dél-Európából eljuthatott egy-egy elkóborolt példány. Egy fecske azonban nem csinált nyarat — a diluviumban sem. Míg tehát ez a két ragadozó faj sohasem lehetett az eljegesedett, ille- tőleg sarkköri éghajlatú terüietek jellegzetes, állandó lakója, vagyis általá- ban egyenesen a meleg szakaszok jelzőjének tekintendő s emellett az ide- odatolódást is könnyen bírta, — a „barlangi" medve talán némileg más- ként bírálandó el. Rétegtani szereplése ugyan alig különbözik rokonaiéitól de minden valószínűség szerint nagyobb bundája s vegyes táplálkozása valamivel hidegebb éghajlat elviselésére is képesítette. Gondoljunk itt első sorban arra, hogy a barlangi medve nálunk a magdaléni képződmények- ben is — bár ritkán — előfordul ; ezenkívül pedig arra, hogy ősi törzsé- nek egyenes leszármazottja, a kodjak medve ( Ursus Middendorfi) ma a nagyon zord éghajlatú Alaszkában él. Az elmondottak alapján tehát úgy látom, hogy a barlangi medve csontmaradványai az esetek túlnyomó ré- szében a hiéna és az oroszlán maradványai értelmében bírálandók ugyan el, de hozzátehetjük : egymagában nem bizonyít olyan határozottan enyhe éghajlat mellett, mint a másik két ragadozó. Ki kell emelnem, hogy mindhármuk szereplése a mousliéri eljegese- dés előtt és után kétségtelenül bizonyos ; ide-oda tolódásuk tehát vitán fö- lül áll. * Hogyha a diluvium természetes tagozódásának körvonalai már kez- denek is kibontakozni, de még messze vagyunk attól, hogy az egyes réteg- sorokban fölismerhető ilyen vagy amolyan éghajlatú szakasz helyét a dilu- vium naptárában minden esetben pontosan meg tudjuk jelölni. Mert a pon- tosabb egykorúsítást nálunk ez ideig jóformán kizárólag tipológiai alapon próbálgatták, ez pedig magában nagyon ingatag alap. Hiszen ma még azon is vitáznak, vájjon Tatán moustérikum van-e, vagy protosolutréikum (7), Ság- várolt pedig aurignacikum-e, vagy magdalénikum ? (8). Az egyik szakember szerint Erdélyben van chelléikum (még pedig bőven !\ a másik szerint erről szó sem lehet. (9). De európai vita folyik még most is olyan kérdések fölött is, hogy van e egyáltalán protosolutréikum vagy nincs? Még feltűnőbb, hogy gyakran a chelléi és a campygnii megkülönböztetése okoz nehézsé' get és nyújt alkalmat vitákra a szakembereknek. S ha számbavesszük azt, hogy a solulréi és aurignaci iparok váltakozására is van példa, hogyan fogadja el a földbúvár azt a tételt, hogy kőszerszámok alapján a proto-, ó-, kora-, korajava-, későjava-, korakéső-aurignacikum, vagy magdalénikum szintjei pontosan rögzíthetők ? Kivált, mikor sokszor szemük elől tévesz- tik a régészek, hogy ilyetén szintek még Európában sem voltak mindenütt azonos idejűek I És ha szemük elől tévesztik azt, hogy az ember valame- A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg“-e 447 lyesf már akkor is függetlenítene magát a környezet behatásától s igy lakó- helyéhez szívósabban ragaszkodott, más esetben könnyebben hagynatta el azt, mint növény- és állatkorlársai. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy — mint minden kézműves ipari terméken — a kőszerszámokon is nagyon sokszor ütközött ki a ké- szítő egyénisége. Ez pedig lehetett ízlés tekintetében korát megelőző épp- úgy, mint messze elmaradott. Innen van, hogy sok esetben egy-egy jelleg- zetesnek mondott szerszámtípus vagy kidolgozási mód sehogysem illik belé a lelőhely paleolit-sorozatába s tág terel nyit mindenféle okoskodásnak. De hiszen a föld- és őslénybúvároknak bő tapasztalatai vannak a „vezér- kövületek" korjelző értékét illetőleg ! Mindezek számbavételével korainak tartom azt a kísérletet, hogy a paleolit kézművesség fokozatait hajszál-pontosan megkülönböztethessük, s fölöslegesnek vélem, hogy egyes előkerült, vagy hiányzó eszköztípusok alapján messzemenő következtetésekre ragadtassuk magunkat, örüljünk annak, hogv a java s a késő moustiérikumot — első sorban a szerves maradványok „meleg" és „hideg" jellege alapján — meg tudjuk határozni. A továbbiakban is bizonyos, hogy az aurignacikum egyes fokozatait csak olt tudjuk majd meghatározni, ahol jellegzetes növényi és állati ma- radványokkal együtt fordulnak elő ; szem előtt tartva azt, hogy az inter- glaciális vagy intersladiális korok többféle éghajlati kilengésekből tevődtek össze. A Szelim hiénás rétegéről biztosan megállapítható, hogy enyhe idő- szak képződménye. Ám azt, hogy interglaciális vagy interstadiális-e ez az enyhe szakasz, csak abban az esetben dönthetnők el biztosan, ha a felső- moustiérikumról kétségtelenül megállapíthatnék a Würm I-be, vagy Würm 11-be tartozását. De azt is hangsúlyoznom kell, hogy BacsékGyörgy vizs- gálatai óta nagyon jelentéktelenné zsugorodott az interglaciális és inter- stadiális szakaszok közötti különbség. Egyelőre az a fontos, hogy az aurig- nacikum két jeges szakasz közötti „enyhe" időszakra esik, épp úgy, mint az úgynevezett protosolutréikum. Ezek a kézművességek tehát nálunk idő- ben ha nem azonosak, de egymáshoz nagyon közelesők. Különben pedig kétségtelen, hogy a Szelim hiénás rétegét célszerűbb protosolutréinek, mint aurignacinak jelölni, mert a fedüben levő solutréi- kummal kőzettanilag is, meg őslénytani szempontból is szoros kapcsolat- ban áll. IRODALOM. 1. Saád, A. G a á I, I. : A Diósgyőri-barlang felső-diluviális kőeszközei és faunája. — Oberdiluviale Steingeráie und Sáugerreste aus dér Höhle von Diósgyőr bei Miskolc. Dolgozatok — Arbeiten — Travaux 1935, p. 56 — 75. 2. M o 1 1 1, M. : 1549—1939. Barlangvilág, Bd. IX. — 3. G a á 1, 1.: A bánhidai Szelim-barlang ásatása. — Die Ausgrabungen in dér Selim-Höhle bei Bánhida, Természettud. Köz- löny, Bd. 67. Pótfűz., p. 49—63. (nur. ung.). 4. Gaál, I.: A Szelim-barlang ásatá- sának újabb eredményei. — Neuere Ergebnisse dér Ausgrabungen in dér Selim- Höhle. Természettud. Közlöny. Bd. 68, Pótfűz, p. 42 — 43. (nur ung.) — 5. M o 1 1 1, 448 Greguss Pál dr. M. : A bükki mousterien európai vonatkozásban. — Das Mousterien des Bükk- Gebriges. Geol. Hung. Ser. Palaeont. Budapest 1938. — 6. B a c s á k. Gy. : Az interglaciális korszakok értelmezése. — Zum Verstándnis dér interglazialen Zeitab- schnitte. Az Időjárás, Budapest 1940. — 7. H i 1 1 e b r a n d, J. : Magyarország ős- kőkora. — Die áltere Steinzeit Ungarns. Arch. Hung. Bd. XVII. — 8. K a d i c. 0. : A jégkor embere Magyarországon. — Dér Mensch zűr Eiszeit in Ungarn. Földt. Intéz. Évk. — Miit. Jahrb. Ung. Geol. An. XXX.-l. — 9. R o s k a, M. : Das Altpa- láolithikum von Baszarabasza-Brotuna in Siebenbürgen. Die Eiszeit 1927. — 10. Gaál, St. v.: Das Kiima des ungarischen Moustérien im Spiegel seiner Fauna. Ann. hist.-nat. Mus. Hung. Bd. XXXlV, 1941. — 11. S c h e r 1, E. : Versuch einer Einteilung des ungarischen Pleistozáns auí moderner polyglazialistischer Grundlage. Verh. III. Intern. Quartár-Konf. Wien, 1936. — 12. Kéz, A.: A Duna györ-buda- pesti szakaszának kialakulásáról. — Über Entstehung und Entwicklung des Donau- abschnittes zwischen Győr und Budapest. Földr. Köziem. Bd. 41, Budapest 1934. — 13. B u 1 1 a, B. : Dér pleistozáne Löss im Karpathenbecken. Földt. Közi. Bd. 67, Budapest, 1938. — 14. Bayer, J. : Dér Mensch im Eiszeitalter. Leipzig-Wien 1927. — 15. Greguss, P. : Kritikai megjegyzések a magyarországi prehisztorikus faszenek meghatározásaira. — Kritische Bemerkungen zu den Bestimmungen dér ungarischen praehistorischen Holzkohlenreste. Botan. Közi. Bd. 37, Budapest 1940. — 16. Gaál, I. : Az egriekkel azonos „harmadkon" puhatestűek Balassa-Gyarma- ton és az oligocén-kérdés. Über die mit dér Egerer gleichaltrige tertiáre Mollusken- Fauna von Balassa-Gyarmat und das Oligozán-Problem. Ann. hist -nat. Mus. Hung. Bd. XXXI, 1937 — 38. — 17. Sárkány, S. : Az lstállóskői-barlang faszén-marad- ványainak anthracotomiai vizsgálata, Botan. Közi. Budapest, 1939. — 18. Gaál, 1. : Hogyan alkalmazzuk jelenkori állatfajok nevét diluviumi elődeikre? — 19. M o 1 1 1, M. : Volt-e aurignacien interstadiális hazánkban ? — Gab es ein Aurignacien-Inter- stadial in Ungarn ? Földt. Közi. Bd. 49, Budapest, 1939. — 20 M o 1 1 1, M. : Das Aurignacien in Ungarn. Eiszeit Bd. 4. Freiburg i. Br. 1942. ADATOK MAGYARORSZÁG SZARMATAKORI FÁINAK SZÖVETTANI VIZSGÁLATÁHOZ. Irla : Dr. Greguss Pál. (a XXXVI -XL1V táblával.) (A német szöveg kivonata.) Megjegyzések Elise Hofmann: Ericoxglon arborea, Ulmoxylon campestre, Ilicoxylon aquiíoliurn és Aceroxylon campestre meghatározásaihoz. E. Hofmann a Tisia III. kötetében, 1939-ben megjeleni dolgoza- tában néhány magyarországi fát határozott meg a Tokaj-Eperjesi Hegység szarmatakori riolittufáiból. Ezek : Ericci arborea, Ulnms campestris, Acer campestre és Ilex aquifolium voltak. A megvizsgált törzsek jelenleg a debreceni egyelem ásvány-földtani intézetében vannak. Csiszolatokat ké- szíttettem belőlük, de pontos összehasonlítás révén arra az eredményre A várpalotai lignit növényszövettani vizsgálata 449 jutottam. hogy a kérdéses kövületek mindegyike más, mini aminek Ho(- m a n n meghatározta. Ezeket a megállapításokat a német szövegben rész- letesen bizonyítom, itt csak azt említem meg, hogy az Erica arborea-nak meghatározott törzs a Fraxinoxylon komlosense n. sp. az Ulmus campeslre- nek meghatározott fa Celtixylon palaeohungaricum n. sp. lehetett, míg az Acer campesti is nek, illetve llex aquifolium- nak determinált fák is inkább Aceroxy- lon cf. pataeosaccharinum, illetve Ilicoxylon (cf. falsani ?) fajok leheltek. Adatok a füzérkomlósi és füzérkajatai szarmatakorú fakövületek xylotómiai vizsgálatához. Leírom részletesen a német szövegben a Carpinoxylon luingaricum nov. sp.-t, a Pterocarya cf. massulongi- 1 és elterjedésüknek, valamint rokoni kapcsolataiknak problémáival foglalkozom. A VÁRPALOTAI LIGNIT NÖVÉNYSZÖVETTANI VIZSGÁLATA * Irta ; Dr. Sárkány Sándor. > < t (Xt.V— XLIX. tábla melléklet.) A várpalotai lignitbánya több mint fél évszázados múltra tekint vissza. Fejlődése során sok viszontagságon ment át. Legnagyobb jelentőségű volt az 1929-ben történt modernizálása. Ez időtől kezdve szénnemesítő beren- dezéssel egyben ahydrálták a kibányászott lignit-anyagot s így annak gaz- dasági értékét emelték és szállíthatóságát biztosították. Ennek az eljárásnak az alkalmazása nélkül ugyanis a körülbelül 40°/o vizet tartalmazó lignit, a a levegőn való állás következtében szétrepedezik, majd elmállik, elporlik. Földtani szempontból, az eddigi vizsgálatok alapján megállapítható, hogy a várpalotai szénanyag a középső miocén korszakból, a helvetien emeletből származik. A szénréteg pontosabb települését a mellékelt szel- vény tünteti fel (1. kép). A rétegek alulról felfelé a következőképpen he- lyezkednek el : az alapkőzetet triász-korú (középső triász) üledékek alkotják, (L). Erre közvetlenül a középső miocén (felső mediterrán) rétegei települ- nek. Mégpedig alul 400 m. vastagságban grundi típusú homokos, kavicsos, meszes üledék található (2). Erre kettőtől tizenhárom méter vastag agyag- réteg következik, lignit nyomokkal (3.). A felsorolt két rétegből mutatott ki Szalai Tibor különböző kövületeket. Az agyagrétegre különösen a Cerithium lignitarum és a Cerithium pictum a jellemző. Ezen az agyag- rétegen helyezkedik el azután a lignit telep átlagosan 6 m-es, pontosab- ban 4'5 — 87 m. vastagságban (4). A lignit réteget egy keskeny (1 — 2 cm vastag) meddő zsinór (4a) alsó és felső padra különíti (4). Az eddigi fúrások tanúsága szerint általában az egész széntelep, teljes vastagságában, barnaszénből áll, amelynek egyes részleteiben a fás * Előadta a szerző a Magyarhoni Földtani Társulat 1942. évi január hó 7.-én tartott szakülésén. 450 Sárkány Sándor dr. szerkezet szabadszemmel is felismerhető. A telep alsó részében inkább sárgás színű gyantadús fás réteg fordul elő. (Az általam feldolgozott anyag ebből az a'sóbb részből származik.) A lignit telepre azután egy egészen vékony agyagréteg helyezkedik 15— 40 cm. vastagságban Nerithina picfa-val (5.), majd egy 50 cm. congeriás pad következik (6), erre 60— 80 m. vastag- ságban palás, halpikkelyes diatoma-földréteg ülepszik (7.), amit azután 8 — 15 m. vastagságban riolit-tufapad borít be (8 ). Eddig tartanak a középső miocén üledékei. Ezután következnek a felsőmiocén- (szarmata) korú üle- dékek, kavicsból és homokból 70 — 90 m. vastagságban (9.). A 60 esztendős múltra visszatekintő bányának a szénanyagát T u - zson János vizsgálta meg kb. 35 évvel ezelőtt. Mikroszkópi vizsgála- O-O-O-O-O-O-Q-O-O-O-O-O O • O ■ O • O •O O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O a 4 - -4- -t í 1 } 1 1 i 1 b b t- — H .4- h I I í f- h I t- I 1 t- I f- - -4 - 4 1 1 in 1 1 u i m 1 1 1 1 n n n 1 1 1 1 1 1 1 1 n 1 1 1 1 1 uri 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 iinTrm m~ * ISI 4 o o o O o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o 0 o o o o o o o ö o o o o 0 o o o o o o o o o o 0 o o o O o o o o o o o o o o o o o o o ő o o o 0 o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o 1. kép: A várpalotai szénbánya vázlatos földtani szelvénye. tainak eredményeképpen megállapítja, hogy a várpalotai lignitben talált anatómiai bélyegek : „a Cupressineae és Taxodieae-Uez tartozó fák leg- nagyobb részén megvannak ". Hangsúlyozza továbbá, hogy : „E fák túl- nyomó részének hisztologiai szerkezete egymáshoz oly hasonló, hogy nagy- részt még a genusok megkülönböztetéséhez sincsenek támpontjaink A várpalotai kövület teljesen egyező a Ciyptomeria fájával ; . . . A Criptome- ria-n kívül a W eüingtonia, Taxodium, Cupressus, Chamaecyparis, Juniperus, Biota, Thujo s még más ezekkel rokon Coniféra-k fája is megegyezik a kövületünkkel, s hogy azt éppen a Cryptomeria-hoz hasonlítottam, annak oka az, hogy a megvizsgált praeparatumaim közül a C. japonica fájából készült metszeteken a leghasonlóbb szerkezetet tapasztaltam . . .“ E meg- A várpalotai lignit növényszövellani vizsgálata 451 állapításai ellenére Tuzson nem állítja határozottan azt, hogy a vár- palotai lignit a Cryptomeria maradványa volna, hanem mint a „Cupressites csoportba tartozó fossiliát írja le s esetleges későbbi vizsgálatokra bízza a közelebbi meghatározást. Akkor talán nem is gondolt arra, hogy ez kb. 35 év múlva fog bekövetkezni. Két esztendővel ezelőtt ugyanis egy tanulmányi kirándulás alkalmával szerencsém volt a várpalotai bányatelepet közelebbről megismerni. Ekkor ígéretet lettem az oltani szakférfiaknak, hogy amennyiben megfelelő anyagot küldenek, azt újból mikroszkópiái vizsgálat alá veszem és a ma ismeretes növényszövettani bélyegek alapján megpróbálom a fajazonosílást, illetve a közelebbi meghatározást. Az elmúlt év tavaszán Bölcs Erzsébet egyetemi hallgatónő közvetítésével Blazsek Károly bányafőintéző úr révén kaptam elég jó megtartású anyagot. A szenesedésnek induló dara- boknak egyes részein a fás szerkezet első pillanatra felismerhető volt. A szakemberek közlése szerint, szabadszemre ilyen jó megtartású darabok, a bánya szénanyagában, elég gyakran fordulnak elő. Mikrolechnikai feldolgozás szempontjából azonban a várpalotai szén- anyag nem nagyon előnyös, mert belső struktúrájában különböző deformációt mutat. A rétegesen elváló daraboknak egy része ugyanis fekete színű, fa- szénhez hasonlóan törékeny és porlik, más része viszont kőkemény, barna- színű, ebben az évgyűrűk szabadszemmel is kivehetők s jól látszik, hogy valamilyen fatörzsnek a maradványa. Az utóbbi kőkemény részből vágtam ki, vasfűrésszel, a mikrotechnikai feldolgozáshoz szükséges darabokat. A lignitdaraboknak mikrotom-metszésre való előkészítésére a következő eljárást alkalmaztam: a 2x2x2 cm-es lignit-kockákat, puhílás céljából 96 °/o-os alko-<, hóinak, tömény glicerinnek és desztillált víznek 1:1:1 arányú keverékébe helyeztem. A puhító keverék behatolását az anyagba légszivattyúval segí- tettem elő. Ez körülbelül 3 óra hosszat tartott. Majd 12 napig ebben a keverékben maradt az anyag ; ez idő alatt annyira meglágyult, hogy mikro- tommal [„C“ késsel] könnyen metszhettem. Ily módon 15 és 20 H- vastag- ságú metszeteket készítettem sorozatban, melyek fokozatos víztelenítés után, xylolon keresztül, kanadabalzsamba zárva kerültek mikroszkópi vizs- gálat alá. A teljes értékű vizsgálat érdekében 3 irányban készültek a met- szetek és pedig: keresztmetszetben, érintő irányú és sugárirányú hossz- metszetben. Sajnos, metszés közben a metszetek kisebb-nagyobb darabokra szétváltak — különösen a keresztmetszetek, az évgyűrű határok mentén. Ennek ellenére azonban a meghatározáshoz szükséges anatómiai bélyegeket sikerült megfigyelnem. Igaz ugyan, hogy az erősen deformáló erők hatása miatt a szénnek általános mikroszkópi szerkezete sok tekintetben más volt. mint az összehasonlításul szolgáló récens anyagoké, azonban a finomabb szerkezetbeli sajátosságok a deformáció ellenére is megmaradtak. A mikro- tom- metszetek kiegészítésére maceralumokat is készítettem. Ezeket részben kálilúgban való főzéssel, másrészt egy órán át cc. salétromsavban, majd 14 órán át 50%-os salétromsavban való áztatással állítottam elő. A vizsgálati anyag mikroszkópi szerkezete. Évgyűrűk. A keresztmet- szetek vizsgálata alkalmával már kis nagyítás mellett szembetűnik az anyag 452 Sárkány Sándor dr. évgyűrűs szerkezete, továbbá a szenesítő folyamatok (hőmérséklet, nagy nyomás) deformáló hatása a belső struktúrára (XLV. t. 1. kép). Különösen az évgyűrűknek a korai (tavasszal keletkezett) pásztája tűnik ki ebből a szem- pontból. A korai pászta nagy üregű vékonyfalú elemei ugyanis annyira összepréselődtek, hogy a legtöbb helyen még a sejtes szerkezet sem álla- pítható meg. Az évgyűrűknek egymáshoz való viszonya az egyes lignit darabok keresztmetszetén nagyon eltérő. Megegyezés abban mutatkozik, hogy az évgyűrűk jóformán minden metszeten, egymáshoz viszonyítva, a felületre ható nagy nyomás következtében érintő irányban eltolódlak. Ez agyrészt az egysejtszéles bélsugaraknak az egymásután következő évgyűrűk- ben való helyzetéből tűnik ki, másrészt az évgyűrűk főtömegét alkotó víz- szállító sejteknek a tangentialis eltolódásában és radiális irányú összenyo- módásában mutatkozik (XLV. t. 2. kép). További jellemző strukturális vonás az, hogy az évgyűrűknek, a felismerhelellenségig összepréselődött és hullá- mosán rétegzett korai pásztáiban csak a bélsugarak, meg helyenként a gyanta-tartó sejtek körvonalai láthatók (XLVI. I. 5. kép). Míg a késői pasztá- ban, vagyis a nyáron keletkezett vaslagfalú elemekből álló évgyűrűrészletben, a bélsugarak kb. 45°-os szögei zárnak be az évgyűrűhatár vonalával, addig a korai pásztában 5 — 10°-os szögben ferdültek el. De egyes évgyűrű-részek- ben a bélsugarak a hullámos szerkeszelű korai pásztában az évgyűrűhatár vonalával még ennél is kisebb szöget zárnak be, sőt sok helyen av^al párhuzamosan futnak. Pedig normális körülmények között, a recens fák évgyűrűiben, a bélsugarak az évgyűrű határ vonalához viszonyítva általá- ban 90°-os szög alatt futnak. Összehasonlítva egymással a különböző év- gyűrűket, ugyanabban a lignitpróbában, a szenesedési folyamatnak a leg- különbözőbb fázisait figyelhetjük meg, úgy a korai, mint a késői pászlák- ban. Különösen az utóbbiakban mutatkozik nagy változatosság, mely első- sorban a vaslagfalú vízszállító sejtek falának szerkezetében, színeződésé- ben, fokozatos deformálódásában, végül teljes elszenesedésében nyilvánul. (XLVI. t. 5., 6. kép.). Az évgyűrűk helyenként egymással párhuzamos helyzetűek, de igen gyakran S, vagy kétszeres S alakban megcsavarodottak (XLV. t. 3. kép). Az egyes évgyűrűk szélessége, amelyet az egysorban álló tracheidák száma alapján mérünk, nagyon változó és relatív érlékmegállapításhoz vezet. Ter- mészetesen egy-egy évgyűrű szélességének megállapításánál elsősorban csak a késői pásztát vehetjük tekintetbe, mert a korai pászta, a nagy össze- préselés miatt, csak körülbelüli következtetést enged meg. Ezek figyelembe- vételével a várpalotai lignitben a késői pászta szélessége 8 — 20 tracheida szélesség között ingadozik A korai pászta szélessége körülbelüli következ- tetés alapján 10 — 40 tracheida. A bélsugármező általában 2—10 tracheida- széles, leggyakoribb a 3 — 4 tracheidaszéiességű. Az évgyűrű finomabb mibroszkópi szerkezete a keresztmetszetben. A késői pászta sugarasan rendezett vízszállító sejtjei (tipikus rost-trachei- dák) általában annyira vastag falúak, hogy a lumen egyetlen hasítékká csökken, vagy pedig piskóta alakot ölt (XLV1I. t. 7. kép). — Sok helyen a lumen egészen eltűnik, a secundár falanyag pedig egynemű masszává ol- A várpalotai lignit növényszövellani vizsgálat 453 vad; ilyenkor csak a primőr falak helyzetéből lehel következtetni az egyes rost-tracheidákra. E Iracheidák ezenkívül a legkülönbözőbb deformációt mulatják ; nemcsak alak szempontjából, hanem vegyi összetétel alapján is, mert színük változik, a fehér, a barnássárga, a barna és a fekete szín kö- zött. A tracheidák finomabb vizsgálata arra enged következtetni, hogy a szenesedési folyamai a sejtfalak primer rétegében indult meg. Egyes helye- ken a tracheidák vastag falrészlete (secundár réteg) fehér színben tűnik elő, más helyeken világossárga vagy sötétebb sárga színű, a szenesedési gócok körül pedig sötétvörös színt vesznek fel Több helyen figyeltem meg, hogy ez a vörösbarnás színeződés foltokban lép fel. Más helyeken a bar- nulással együtt jár a sejtfalnak az elmosódása Egyes helyeken még erősebb szenesedés látszik, ezek a foltok teljesen fekete színűek (XLVII. t. 8, 9 kép). Kráusel professzor, bécsi tartózkodása alatt, megtekintette metsze- teimet. Szerinte a fekete foltokban semmivel sem erősebb a szenesedés, mint a többi részeken. A sötétebb szín magyarázata az lenne, hogy itt erő- sebben összenyomódtak a szövetek. Némely tracheidán jól láthatók a ver- mek nyomai a radiális falakon, de néha a tangentialis falakon is. A bél- sugár egysejtrétegű és erősen összenyomott. A gyanta tartalmú hosszpa- renchyma a késői pásztában ritka s inkább az évgyűrű-határ mentén, vagy a korai és késői paszta átmenetében található Annál több van azonban a korai pászta összenyomott elemei között, — úgy, hogy itt elsősorban a bél- sugarak és gyantasejtek (hosszparenchyma) tűnnek szembe, a tracheidák körvonalai ellenben elmosódottak, összefolyók. Az eddigiekben felsorolt anatómiai bélyegek alapján közelebbi meghatározást nem eszközölhetünk. A fontosabb fajjellemző sajátságokat elsősorban a hosszmetszeteken ke- reshetjük. Az évgyűrű finomabb mikroszkopi szerkezete a tangenciális hossz- metszetben. A korai pásztában a tracheidák a feiismerhetellenségig elmo- sódtak, a közöttük lévő bélsugarak azonban legtöbb esetben ellenálltak a deformáló hatásoknak. A bélsugár-vázak tisztán kivehetők, 3 — 18 sejtma- gasságúak, 1 sejtszélességűek, azonban egyes helyeken 2 sejtszélességet is elérnek. A hosszparenchyma finomabb szerkezete csak helyenként tanul- mányozható, de bőséges jelenlétét a nagy mennyiségben előforduló vörös- barna színű gyantagömbök árulják el. Némely helyen egészen jól látszik a gyantatartósejtek (hosszparenchyma) harántfala, amely egyenletesen vastag, sima és rajta gödröcskék nincsenek (XLXI1I. t. 11. kép). A késői pásztában a vastagfalú tracheidák megtartották szerkezeti sajátságukat és szembetűnők a tangenciális falaikon lévő vermek, melyek pórusa hasítékszerű. Külön- ben a tracheidákon spirális vastagodást sehol sem észleltem (XLVII. t. 10. kép). Az évgyűrű finomabb mikroszkopi szerkezete a radiális hosszmetszet- ben. A korai pászta tracheidáit főleg maceratumban vizsgáltam, mert met- szetben az erős összenyomódás következtében a finomabb struktúrára nem igen kaptam felvilágosítást. Maceralum segítségével sikerült megállapítanom, hogy a korai tracheidák falain sem alakultak ki spirális vastagodások, el- lenben a kerekudvarú vermek egy vagy két sorban, ritkán három sorban egymás mellett helyezkednek el, de nem alternáltak. A késői tracheidák- 451 Sárkány Sándor dr. bán a vermek egysorban, egymás alatt alakulnak ki, és hasítékos pórusaik sokszor keresztezettek (XLVIII. t. 12. kép). A gyantatartó hosszparenchyma- sejtekre vonatkozó megfigyelések megégyeznek azzal, amit már a tangenciális metszet tárgyalásakor említettünk. A bélsugár szerkezeti viszonyait a ra- diális metszeten tanulmányozhatjuk legjobban. A vizsgálati anyagunkon a bélsugarak kizárólag parenchymatikus elemekből alakulnak, úgy a korai, mint a késői pásztában. A sejtek tangenciális és horizontális falai egyen- letesen vastagodottak, rajtuk gödörkék nincsenek. A korai pászta bélsugár- szerkezetét főleg maceratumban tanulmányoztam, ahol is a meghatározás szempontjából elsősorban számbajövő kereszleződési mező vastagodási vi- szonyait vettem tüzetesebb vizsgálat alá. Ez tulajdonképen a bélsugár-sejt és a szomszédos tracheida közös radiális fala. A kereszteződési mezőben a bélsugár-sejt radiális falának egyszerű gödörkés, továbbá a szomszédos tracheida radiális falának udvaros gödörkés (vermes) vastagodása együtte- sen látszik (XLV. t. 4. kép). Ezt a továbbiakban „kereszteződési mező gö- dörkézettsége“ néven fogom említeni. A korai pásztában a kereszteződési mező fekvő téglához hasonlít. Benne 1 — 2 sorban összesen 3 — 5 vízszintes fekvésű és ovális alakú, nagy pórusú gödrök látszanak, ezek tehát félud- varos gödrök. A bélsugár-sejt falán lévő egyszerű gödörkének a nyílása, amely akkora, mint a szomszédos tracheida verem-udvara, továbbá a tra- cheida vermének pórus-nagysága majdnem megegyező, úgy hogy a pórus és az udvar körvonala, alig elválasztható egymástól. A késői paszta bél- sugaraiban a radiális irányban lapított tracheidák miatt a kereszteződési mező álló téglalap. Benne 1 — 2 gödörke látszik, melyeknek a pórusa fer- dén, vagy függőlegesen áll és hasítékszerű, néha az udvar kerületét is túl- növi. A bélsugarakban gyantatarlalmat nem figyeltem meg. A vizsgálati anyag fajazonosítása. A várpalotai lignit meghatározá- sát, a felismert és fentiekben közölt növényszövettani sajátságok alapján a a kizárás módszerével végeztem. A tracheák (vízszállító csövek) hiánya ki- zárja számításunkból a virágos, fás növények jórészét s a tűlevelűekhez tartozó valamelyik fafajra utal. A tűlevelűeken belüli elkülönítés a trachei- dáknak (vízszállító sejteknek) a vermes vastagodásai alapján történik. Mint- hogy anyagunkon a vermek nem araucaroid típusúak (nem alternáltak), tehát az Araucaria rokonságába tartozó összes fossiiiáktól eltekinthetünk. A továbbiakban csak az ú. n. modern, nem alternált vermekkel rendel- kező fajok jönnek számításba. Ezek közül mindazokat, melyeknek a tra- cheidái spirális vaslagodásúak (pl. Taxus, stb.) szintén kikapcsolhatjuk faj- azonosításunk szempontjából, mert a várpalotai lignit tracheidéin spirális vastagodást nem észleltem. Minthogy anyagunkon mind a hossz-, mind a haránt-gyanlajáratok is hiányoznak, számításon kívül helyezhetjük a Pinus-, Larix-, Picea s a velük hasonló szerkezetű tűlevelű fajokat is. így tehát az egyszerű gyantatartókkal (gyantatartalmú hosszparenchymával) rendelkező fajok között kereshetjük a várpalotai szénanyagot szolgáltató fafajt. Majdnem egy évszázaddal ezelőtt Göppert (1850) Cuppressinoxy- lon G ö p p. név alatt foglalta össze a kizárólag „egyszerű gyantajáratokkal“ (gyanta tartalmú hosszparenchymával) rendelkező fossilis fákat. Közel négy A várpalotai lignit növényszövellani vizsgálata 455 éviizeddel ezelőtt (1905) pedig Gothan taglalta tovább e csoportot a bél- sugár kereszteződési mezejének gödörkézettsége alapján. Szerinte ugyanis a Cupressinoxylon csoportba tartozó fossilis fák évgyűrűinek késői pasztájá- ban a bélsugár-kereszteződési mezőben a féludvaros gödörkék pórusa min- dig keskeny (hasítékszerű) és ferdén vagy függőlegesen áll. Ezzel szemben a korai pásztában a féludvaros gödörkék pórusa nagyság, alak és helyzet szempontjából nagyon eltérő és a fajra jellemző a különböző tűlevelű fák- ban. Ennek tekintetbe vételével a korai pasztának a kereszteződési meze- jére, illetve annak gödörkézettségére nézve az alábbi gyakoribb lehetősé- geket állapítja meg : 1. Podorcarpoid típus; a radiális falon lévő féludvaros gödörke pó- rusa keskeny, hasílékos, az udvartól jól elválik és felfelé áll ; egy keresz- teződési mezőben általában 2 gödörke van ; előfordul a legtöbb Podocar- pus fajban. 2. Cupressoid típus; a radiális falon lévő féludvaros gödörke pórusa az előbbi típushoz viszonyítva szélesebb, ovális, nem hasítékszerű, de azért az udvar körvonalától jól elválik és a pórus hossztengelye ferdén áll, azon- ban sohasem vízszintes helyzetű ; egy kereszeződési mezőben többnyire 2 gödörke van; előfordul a Cupiessusban és a vele közel rokon fossiliákban. 3. Taxodioid típus ; a radiális falon lévő féludvaros gödörke pórusa ovális alakú, de annyira kiszélesedik, hogy majdnem egybeesik az udvar határvonalával ;’ a pórus hossztengelye vízszintes, vagy közel vízszintes helyzetű ; egy-egy kereszteződési mezőben 3 — 6 gödörke alakul ki. Előfor- dul a Taxcdium distichum és a Sequoia semperoirens fájában. 4. Juniperoid gödörkézettség ; eltér az előbbi típusoktól először is ab- ban, hogy a jellemző gödörkézettség nem a radiális falon van, hanem a tangencialison, másodszor pedig abban, hogy e falon a gödrök egyszerűek, tehát nem féludvarosak ; ez a gödörkézettség különben hasonlít az ú. n. abielinoid gödörkézetlséghez ; előfordul a Juniperus, a Libocedrus decurens, slb. fájában. A korai pásztában a kereszteződési-mezővel kapcsolatos és fentebb ismertetett gödörkézettségnek a fajjellemző kialakulási viszonyait Gothan után többen is tanulmányozták (Houlbert, Kráusel, Ohara, Röss- 1 e r stb.) s általában megegyező eredményre jutottak. Ha most már a vár- palotai lignitet a kereszteződési mező gödörkézettsége szempontjából az elmondottak alapján vizsgálat alá vesszük, arra az eredményre jutunk, hogy itt a korai pászta bélsugarában a taxodioid típusú gödrök a jellegzetesek. Tehát anyagunk vagy a Taxodium distichumnak, vagy valamelyik Sequoia-nak, illetve ezekhez rokonságilag közelálló, valamilyen fajnak a maradványából származik. A Taxodium és a Sequoia fája közöt sok anatómiai különbség nincs. Egy fontos és fajjellemző azonban van és ez a gyantatartó hosszparenchymasejtek harántfalának a vastagodásában mutatkozik. Mert, míg a Sequoia-nak sima a harántfala, a Taxodiumé erősen s mélyen gödörkézett és hosszmetszet- ben gyöngyfüzérhez hasonlóan alakul ki. A várpalotai szénanyag hossz- metszetein, mindenütt jól feltűnnek a gyantatartó hosszparenchyma sejtek 456 Sárkány Sándor dr. s bennük igen sok helyen egészen határozottan észleltem a harántfa- lak simaságát, gödörkementességét. De ismeretes egy másik különbség is a két fanem között, amelyet azonban csak kémiai eljárással lehet kimutatni ; ezt eddig elsősorban recens anyagokra alkalmazták. Ha ugyanis vaskloriddal kezeljük a kétféle növény fatestét, akkor eltérő reak- ciót kapunk. A Sequoia fája. illetve faelemeinek sejtfala a vasklorid hatá- sára azonnal megfeketedik (csersavreakció), a Taxodium distichum fája viszont ezt a színváltozást nem mutatja, illetve hosszabb idő múlva szin- tén megváltozik a színe és piszkos zöldszínű lesz. Ezt az eljárást kipró- báltam a várpalotai ligniten is. A szénanyagnak olyan részére cseppentet- tem rá a vaskloridot, amely még nem feketedett meg, hanem világosabb barna színű volt. Rövid időn belül megfekedett a kezelt rész, tehát az el- járás alátámasztja az anatomai eredményeket s így még biztosabban meg- állapíthatjuk, hogy a kérdéses anyag semmiesetre sem a Taxodium dis- tichum maradványa, hanem valamelyik Sequoia-féléből származik. A jelen- leg élő Sequoia-k közül elsősorban a Sequoia gigantea-ra, vagy a Sequoia sempervirens-re gondolhatunk. A két fajt egymástól anatómiailag megkü- lönböztetni sokszor igen nehéz feladat, mert gyakran éppen az a bélyeg elmosódott, amely a biztos döntést meghozná. Ez a bélyeg pedig a keresz- teződésí-mező gödörkézettsége. Penhalow, Hoffmann s mások sze- rint ugyanis a Sequoia gigantea kereszteződési mezejében legtöbbször 1 — 2r ritkábban 3 — 4 féludvaros gödörke alakul ki. Ezzel szemben a Sequoia semperoirens- ben 2 — 6 féludvaros gödörkét figyelhetünk meg, egy kereszte- ződési mezőben. Minthogy vizsgálati anyagomon a gödörkék száma álta- lában 3—5 között ingadozik, tehát a várpalotai lignit legvalószínűbben a Sequoia semperoirens harmadkorban élt alakjának (S. langsdorfii H e e r) példányaiból keletkezhetett. A felsorolt anatómiai sajátságok felismerése után igyekeztem a ligni- ten további olyan bélyegeket is megtalálni, amelyek egyes szerzők szerint a Sequoia semperoirens-re jellemzőek ; ezzel még jobban alá akartam tá- masztani fajazonosításom biztosságát. Penhalow említi pl. azt, hogy a Sequoia .sernperuirens-fatestében epitheltől körülvett gyantatasakok, továbbá egyes hosszparenchyma sejtek falán vermes vastagodások fordulnak elő. E sajátosságokat kiterjedt és alapos megfigyeléseim ellenére sem sikerült a várpalotai ligniten megtalálnom. Kráusel és Jeffrey megállapításai szerint ezek általában nem is jellemzők, mert csak a sebfában találhatók. Tuzson Jánosa várpalotai lignit-anyagon végzett mikroszkopi vizsgálatai alapján a fenti eredményeimtől eltérően arra a megállapításra jutott, hogy ez a lignit növényszövettani szerkezetében leginkább Crgpto- meria japonica szerkezetével egyezik meg. Éppen ezért tüzetesebben ta- nulmányoztam a Cryptomeria japonicá- ra vonatkozó irodalmat és a recens anyagon a belső szerkezetet. A vizsgálat alá vett metszetek a Hollen- d o n n e r-féle metszetgyüjteményből valók. A nevezett fa tracheidái sima- falúak, radiális falakon pedig a vermek egysorban rendeződnek, a tangen- liális falakon számos apróbb verem alakul. Hosszparanchyma nagy meny- nyiségben fordul elő. A bélsugár egy sejt széles, a magassága általában A várpalotai lignit növényszöveltani vizsgálata 457 10 sejtnél kevesebb. Azonban néha a 15 sejt magasságot is eléri. Kizáró- lag parenchymatikus elemekből épül fel. A bélsugár kereszteződési-meze- jében a gödörkék pórusai mind a korai, mind a késői pásztában ferdén állnak. E sajátságok egy része (egysoros vermek, tíz sejtnél alacsonyabb bélsugarak, a korai pászta kereszteződési-mezejében lévő ferde porusú gö- dörkék) semmiképen sem egyeznek meg a várpalotai lignetben felismert szövettani bélyegekkel. E tekintetben tehát beigazoltnak vehetjük, hogy a várpalotai lignitnek az általam vizsgált darabjai nem Cryptomeria japonica maradványaiból származnak. A várpalotai lignitben felismert anatómiai bélyegek tehát amellett szólnak, hogy Várpalota környékén, a középső miocén korszakban, a ma élő Seqaoia sempervirens- nek az őse, illetve annak harmadkori alakja volt elterjedve. (A Sequoia sempervirens recens példányából készült a XLV1I1. t. 13., 14. kép és a XL1X. t. 15., 16., 17. kép). Nem lesz talán szükségte- len erről a fáról röviden szólni, hogy rekonstruálni tudjuk Várpalota kör- nyékére nézve az akkori éghajlati viszonyokat. A Sequoia sempervirens jelenleg Észak-Amerika Csendes-óceáni ré- szén, Kaliforniában él 200 méter magasságban ; Sanfrancisco és San-Cruz közötti területen található, tehát Szicília fekvésének megfelelő földrajzi szé- lességben. Hatvantól — kilencvenöt méter magasságra nő, törzsének alsó átmérője 6 — 15 méter. Korát általában hétszáz évre becsülik. Jellegzetes a nagy sarjadzó képessége. A sarjak a fatörzs körül helyezkednek el és szin- tén tetemes átmérőt érhetnek el. így pl. előfordult olyan példány, amelynek fatörzse körül több sarjhajtás nőtt ki, melyek közül az egyiknek a törzs- átmérője, 10 méter magasságban mérve, 6 méter volt, a többi 7 sarjnak pedig 3 méter. Ügy hogy egy-egy közepesen fejlett Sequoia példány sarjai- val együtt egész kis erdőrészletet alkot. Ilyen körülmények között feltéte- lezhetjük, hogy a várpalotai szénréteg kizárólag egy fajnak, a Sequoia sem- pervirens harmadkori alakjának az elszenesedett példányaiból rétegződött. Az éghajlatt viszonyok tekintetében a Sequoia sempervirens jelenléte arra enged következtetni, hogy Várpalota környéke, a középső miocén kor- szakban, meleg terület volt, de nem volt olyan mocsaras terület, amilyent például a Taxodium distichum megkíván. A várpalotai lignitre vonatkozó eredményeim megegyeznek egyes külföldi szakemberek hasonló szénvizsgálataival és felfogásaikkal. Szerintük ugyanis a miocén barnaszéntelepeiben a Sequoia sempervirens ősmarad- ványa általában sokkal gyakoribb, mint a Taxodium disctichum-é. E. H o f f m a n n szerint a Taxodium distichum, e széntelepekben nagyon ritka. G o t h a n mindazokat a fossilis fákat, melyek a belső szerkezet szempontjából a ma élő Sequoia sempervirens-hez hasonlítanak Taxodi- oxylon sequoianum elnevezéssel illeti. Ezzel szemben a ma élő Taxodium distichum fossilis maradványainak a Taxodioxilon taxodii nevet adja. Eze- ket tekintetbe véve a várpalotai ligniten végzett vizsgálataim eredményei, G o t h a n i-értelemben, tehát a Taxodioxylon sequoianum maradványaira utalnak. 458 Sárkány Sándor dr. A várpalotai lignitről készült metszeteimet németországi tartózkodá- som alatt Kráusel és Gothan professor urak, továbbá E. H o f f- m a n n magántanár úrnő vizsgálták át és megállapításaimat helybenhagyták. E vizsgálatokkal még nincsen egészen lezárva a várpalotai lignit kér- dés, mert feltételezhető, hogy kisebb ágrészletek, levelek, s egyéb marad- ványok is előkerülhetnek, amilyenek a Kőszeg-Pogányvölgyi lignit telepben is előfordultak. A mai nehéz gazdasági viszonyok mellett arra is lehetne továbbá gondolni, hogy azt a sok gyantát, amely különösen az alsóbb lignit-rétegben fordul elő, valamilyen módon kivonják és ipari célokra fel- használják. Vizsgálataimat egyrészt, mint állami ösztöndíjas a bécsi egyetemi növénytani intézetben, másrészt a budapesti tudományegyetemi növény- élettani intézetben végeztem. Ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki F. K n o 1 1 professzor úrnak, a bécsi növénytani intézet igazgatójának, a szí- ves vendéglátásért és a munkahely engedélyezéséért. IRODALOM. Gothan, W.: Zűr Anatomie lebender und fossiler Gymnospermenhölzer. Abh. preuss. geol. Landesanst. N. F. 44. 1905. — H o ff m a n n, £.: Paláohistolo- gie dér Píianze, Wien, 1934. — Hollendonner, F.: A fenyőfélék fájának ösz- szehasonlító szövettana. Budapest, 1913. — Jurasky K. A.: Kohlé, Naturge- schichte eines Rohstoffes Berlin. 1940. — Kráusel, R.: Ist Taxodium distichum, oder Sequoia sempervirens Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichte d. deutsch Bot. Ges. 39. 1. 258. old. (1921.). — K u b a r t, B.: Ist Taxodium distichum, oder Sequoia sempervirens Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichte d. deutsch Bot. Ges. 39. 26. oldal. (1921.) — P e n h a 1 1 o w, D. P. A. Se.: A manual of the North American Gymnosperms. Boston, U. S. A. 1907. — Potonié — Go- than: Paláobotanisches Praktikum, Berlin, 1913. — R ö s s 1 e r, W.: Pliozáne Ko- niferenhölzer dér Umgebung von Gleichenberg in Steiermark. Mitteil. Naturwiss. Ver. f. St. Bd. 74. (1937.) — R ö s s I e r, W.: Fossile Hölzer aus dem Gebiete Weiz-Gleisdorf-Pischelsdorf (Oststeiermark). Zntrbl. f. Min. etz. Abt. B. No. 3.(1941.) — Schimper — Fa bér: Pflanzengeographie Bd. 11. Jena 1935. — S 1 i j p e r, E. J.: Bestimmungstabelle für rezente und fossile Koniferenhölzer. Rec. Trav. bot. Neerl. 30. (1933.). — S z a 1 a i T.: A várpalotai középmiocen faunája. Annales Musei Hungarici. XXIV. k. 1926. — TelegdiRóthK.:A várpalotai lignitterü- let, Földtani Közlöny LIV, k. 1925. — TuzsonJ.: A balatoni fossilis fák mono- gráfiája. Budapest, 1906. — Vitális 1.: Magyarország szénelőfordulásai, Sopron 1939. 459 PLEISZTOCÉN PUHATESTŰEK MEGHATÁROZÁSÁNAK MÓDSZEREI. Irta : Dr. Rotarides Mihály. (Az L — LIX. táblával.) Bevezetés. A rendszertan kétségkívül alkalmas arra, hogy az élettudo- mányok legkülönbözőbb ágai által szolgáltatott ismeretek felhasz- nálásával áttekintést nyújtson az élőlények csoportjainak egymáshoz való rokonsági és származási viszonyáról, illetőleg hogy ezeket a csoportokat tulajdonságaik alapján elhatárolja. Ez az elhatárolás azonban szükségképpen csak a részletek, vagyis az egyének és fa- jok megismeréséből fakadhat. A kezdet kezdetén tehát a rendszer- tan még taxonómia : a bélyegek törvényszerűségeinek tana, fajelkü- lönítéstan. Minthogy az egyes fajok biológiai elhatárolása csak rit- kán lehetséges és a földtörténeti múlt fajainak esetében úgyszólván lehetetlen is, ezért a taxonómia szükségképpen mesterséges termé- szetű, azt is mondhatnók, hogy emberirányos. Ebből a tulajdonsá- gából következik, hogy a tévedések bőséges tárháza lehet s mint- hogy a fajokat, hogy róluk írhassunk, el is kell nevezni, ezért a taxonómiai úton elkülönített fajok neveinek rendszerében (a nomen- claturában) gyakran kell zavarokkal megküzdenünk. A zavar a tu- dományban mint névhalmozás mutatkozik és kiterjedt synonymikára vezethet, természetes oka pedig az adott faj bélyeghatárainak meg- állapításában mutatkozó különböző felfogás, illetőleg a bélyegek különböző értékelése. De vannak a névhalmozásnak kevésbbé természetes okai is: 1. A nemzetközi szabályoknak megfelelően egyszer már leírt faj újbóli leírása és elnevezése. 2. A prioritásból fakadó névváltoztatás (a fajt újból el kell nevezni, mert nevéről kiderül, hogy előbb már más fajra alkalmazták). 3. A taxonómiai szempontból azonos faj külön- külön elnevezése a zoologus és zoopalaeontologus által. 4. A sza- bályszerű leírás nélkül adott puszta név (nőmén nudum) nem ér- vényes. A fajok neve a Linné-féle elnevezéstan (nomenclatura) sza- bálya szerint kettős : nemzetségnév és fajnév (genus és species). A mondottak elsősorban a fajra vonatkoznak, azaz a fajnévre, amely a fajt közelebbről határozza meg, de vonatkozik a nemzetségnévre is. A nemzetségnév egy vagy több fajt foglal magában, (néha, külö- nösen a régi irodalomban) pl. Helix sokat is. Ezért felosztják al- nemzetségekre (subgenus). A későbbi kutatások folyamán különö- sen a jelenben is élő fajokat jobban, boncolástani szempontból is megismerik, az alnemzetségeket a nemzetség rangjára emelik és ez- zel az elnevezések rendszere egyszerűbbé és jellemzőbbé válik. Másrészt azonban a faj határain belül is szükségessé válhatnak a finomabb elnevezések ; alfajokat, változatokat, stb. állapítanak meg és neveznek el, miáltal az elnevezés hármassá válik. Az elnevezé- sek hármasságát részint térbeli viszonyok (horizontális elterjedéssel 460 Rotarides Mihály dr. együtt járó különbségek, földrajzi rasszok) indokolják meg, részint pedig az időbeli (vertikális) elterjedésben mutatkozó taxonómiai kü- lönbségek. Vannak taxonomiailag nehezen értékelhető, azaz válto- zékony (variábilis) és bélyegállandó (constans) fajok. A földtörténeti múlt folyamán bélyegeiket hosszabb időn át megőrzött fajokat ma- radi (konzervatív) fajoknak nevezzük. A pleisztocén puhatestű fauna földtani előnye, amint erre más alkalommal rámutattam, főként abban rejlik, hogy — bár más el- terjedésben — , ugyanazokat a fajokat foglalja magában, mint ame- lyek a mai faunának is tagjai és a jelenben is élnek területünkön. Így a környezettani összehasonlíthatóság is adva van. Korábbi dol- gozataimban összehasonlítottam a pleisztocén fauna és az élő fauna elterjedését, rámutattam tulajdonságaikra és a fajok viselkedésére, a pleisztocén fauna értékelhetőségéről is szólottám.1 Több helyről ismertettem faunákat. Ezek hivatva lesznek arra, hogy segítségükkel a pleisztocén puhatestűek horizontális elterjedését megismerhessük. Ez a megismerés közelebb fog vinni bennünket a Pleisztocén idő- szak viszonyainak feltárásához. Jelen alkalommal — Tasnádi-Kubacska András, ked- ves barátom felhívására — egyszerű jellemzését szeretném nyújtani hazai löszfaunánk fajainak, abból a célból, hogy ezeket föld- és őslénybúvár szaktársaim is könnyen felismerhessék. Teszem ezt fő- ként fényképek alapján. Hangsúlyoznom kell, hogy cikkem nem vonat- kozik a pleisztocén összfaunájára, hanem csupán a löszök és löszféle üledékek faunájára. Az adatok azonban a szükséghez mérten ki vannak egészítve néhány olyan fajjal is, amelyek nem löszféle üledékekben találtatlak ugyan, de érdekesek, vagy különösebb jelentőséggel bírnak. Nem foglaltatik benne^ a felsorolásban a mésztufák gazdag faunája. Úgy a fényképek elkészítésénél, mint a szöveg megírásánál a következő szempontokra voltam tekintettel : 1. Összehasonlítás az élő faunát képviselő példányokkal. 2. Változékonyság. 3. A héjak felületének struktúrája (sculptura). A régi rendszertani iskola alig számolt a változékonysággal. Így már csekély eltérések, egyéni bélyegek, új fajok felállítására vezethettek. Gyakran találkozunk töredékek túlértékelésével, fiatal példányok hibás határozásával is, stb. Viszont kétségtelen, hogy egyedülálló leletek, nagyobb jelentőségű ritkaságok elnevezése akkor is helyénvaló, ha azok nem határozhatók meg teljes bizonyossággal. 1 Rotarides M.: A lösz csigaíaunája. összevetve a mai faunával, különös tekintettel a szegedvidéki löszökre. (A Szegedi Alföldkulató Bizottság Könyvtára. VI. Szakoszl. A) Állattani Közlemények. 8. szám. Szeged. 1931. 180 pp. — R o t a- rides M. Untersuchungen über die Molluskenfauna dér ungarischen Lössablager- ungen. (Festschrift Strand Vol. II. 1936—1937, p, 1 — 51.) — Rotarides M A pleisztocén puhalestű fauna értékelése. Über die Bewertung dér pleistozánen Mol- luskenfauna. (Földi. Közi. 72. 1912. p. 171 — 180 p. 267-270) - A két előbbiben* az irodalom részletes felsorolása is megtalálható. Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 461 A csigahéj általános jellemzése. A csigaíajok két alapformára vezethelők vissza : a planspirára és a turbospirára Az előbbi esetben a tekercs egy síkban csava- rodott fel (Planorbidae), az utóbbi esetben a kanyarulatok csavaro- dásának iránya a csavarodás-tengellyel 90°- nál nagyobb szöget zár be. A csigahéj nem más, mint kezdeténél zárt, egy síkban vagy spirálisan felcsavart tömlő, amely lefelé, azaz a szájadék felé foko- zatosan tágul. Annak a képzelt tengelynek mentén, amely körül a csigaház fel van csavarodva, van az orsó vagy oszlop (columella); ezt az egyébként jóval elterjedtebb turbospira-alak esetében a ka- nyarulatok többé vagy kevésbbé szoros érintkezésű belső fala al- kotja. Az orsó alsó végén csukott, ha a kanyarulatok nagyon szo- rosan és a képzelt tengelyhez mindenütt közel érintik egymást és nyitott, ha ez az érintkezés a tengely alsó vége felé többé vagy kevésbbé fokozatosan eltávolodik, vagy általában távol marad a tengelytől. Igazi orsóról voltaképpen csak szorosabb felcsavarodás esetében szólhatnánk, ellenkező esetben inkább azt mondjuk, hogy a tekercs alul nyitott. Amikor a tömlő kanyarulatai szorosan illesz- kednek hozzá az előző kanyarulathoz, akkor az érintkezésnél arra rásimulnak, ezért ebben az esetben a kanyarulat keresztmetszete már nem lesz kör, hanem holdsarló- vagy más alak. A felcsavaro- dás szöge (a kanyarulatok és a képzelt tengely által bezárt szög), a kanyarulatok száma és tágulásának mértéke, továbbá távolsága a tengelytől, azok a főtényezők, amelyek sokféle kombinációja a csigák alakgazdagságának főforrása. A spirális felcsavarodású fajok több alakcsoportjai a következők : gömbölyded vagy kúpos-gömböly- ded ( Helicidae egy része), tojásdad (Ver/150), lapos ( Vitrea ), fül- szerű ( Vitrina ), tornyos (£na, Mastus), hengeres ( Columella ), hordó- vagy bábalak ( Orcula , Pupilla) és orsóalak ( Clausiliidae ). A következő fontos tényező a nagyság. A magasság mérésé- hez a csigaházat abban a helyetben képzeljük el, mintha az va- lami alapsíkra tengelyével merőlegesen volna felállítva A sikot ilyenkor az utolsó kanyarulat alsó része (a szájadék alsó része) érinti. A magasság nem más mint a csúcs és az azon pont közötti távolság, ahol a tengely az alapsikot átfúrja. A szélesség mérésé- hez a csigaházat úgy képzeljük el, mintha az egy éppen kellő nagy- ságú, a csigaháznak a tengelytől legtávolabb eső pontjait éppen érintő hengerbe úgy volna beállítva, hogy tengelye párhuzamos le- gyen a henger palástjával. Tehát a szélességet a csigaháznak a tengelytől legtávolabb eső pontjai határozzák meg. A kanyarulatok mennyiségét a csúcsával felénk fordított héjon, kihúzott tekercsű alakok esetében az oldalról, illetve a szájadék felől tekintett héjon határozzuk meg és a kezdő kanyarulattól el- indulva, a szájadék felé haladva számítjuk. Csigáink nagy többségének tekercse jobbra csavarodik, kisebb részük balra (Vertigo angustior és pusilla, Mastus reversalis, az összes C/ausi7ia-félék, továbbá tüdős vízi csigáink közül a Planorbis- félék, valamint a Physa és az Aplexa). Ha a szájadék felől meg- tekintett héj szájadéka a jobboldalra esik, akkor a tekercs jobbra 462 Rolarides Mihály dr. csavarodó, ellenkező esetben balra csavarodik. A jobbracsavarodás megfelel az óramutató mozgásának, a balra csavarodás az óramu- tató mozgásával ellenkező irány. Csak ritka kivételként fordul elő, hogy a tekercs nem a fajra jellemző módon csavarodik, vagyis pl. jobbracsavarodók között csak nagyon ritkán akad balracsavarodó egyén, ezért a csavarodás irányát nyugodtan tekinthetjük fontos el- különítő bélyegnek. Ha nem az egész héj, hanem a tekercs magasságáról szólunk, mint fajbélyegről, úgy azt a távolságot képzeljük a tengelyre vetítve, amely a csúcs és azon pont között van, ahol az utolsó kanyaru- lat az utolsóelőttit a szájadéknál érinti (szájadékszöglet). A tekercs magasságát rendszerint a szájadék magasságával szoktuk össze- hasonlítani. A tekercs alul, a tengely mentén, mint említettük, nyitott vagy csukott. Ha nyitott, akkor azt mondjuk, hogy a fajnak köldöke van. (A tökéletes planspira esetében természetesen nem beszélhetünk köldökről ) A tekercs tengelymenti nyílása tűszúrásszerű, furatszerű, tálszerűen kiszélesedő vagy perspektivás. Olykor az orsó (columella) alsó, szájadékmenti szegélye félig vagy egészen ráborul az egyéb- ként nyitott tekercsre (a columellára) : ilyenkor azt mondjuk, hogy a köldök (részben vagy egészen) fedett. A tekercs kezdőrésze a kezdőkanyarulat vagy embrionális ka- nyarulat már a peteburkon belül kifejlődik, felülete a többi kanya- rulatokhoz képest többnyire sima s alakjára nézve is többé vagy kevésbbé eltér a többitől. A tekercs befejező szakasza az utolsó kanyarulat és a szájadék. Az utolsó kanyarulat és a szájadék igen fontos bélyegeket visel magán, a héj többi részéhez viszonyítva gyakran igen nagy és a héj tetemes részét teszi ki Az olyan faiok- nál, amelyek szájadékpereme nem kihajló és élesen végződik el, továbbá különleges szájadékbélyegeik sincsenek (nincs ajakduzza- natuk stb ) nem mindig tudjuk pontosan megállapítani, hogy kifej- lett héjjal állunk-e szemben. Ebben az esetben csak a méret vagy a kanyarulatszám lehet döntő. Az a vonal, amelynek mentén a kanyarulat az előtte levőt a héj felületén érinti, a varratvonal. Ez mélyen vagy kevésbbé mélyen fekszik, a legtöbbször aszerint, hogy a kanyarulatok erősebben ível- tek vagy laposabbak, de a lapos kanyarulatú fajoknak is lehet mé- lyen fekvő varratvonala. A kanyarulatok szabad külső részének íveléséből eredeti keresztmetszeti alakjukra következtethetünk, amely kerekded. Az erősen boltozatos ívelés azonban csaK ott marad meg, ahol a kanyarulatok egymást könnyen érintik (pl. Valvatci). A kanyarulatok kerületén egyes fajoknál jól kifejezett vagy tompa élet észlelünk. A szájadékot a régebbi irodalom hibásan szájnyílásnak nevezi. Alakja változó, általában az utolsó kanyarulat keresztmetszeti alakja határozza meg. Helyzete is különböző és azzal a szöggel fejezhető ki, amelyet a szájadékperemre fektetett sík a tengellyel bezár. Az utolsó kanyarulat csavarodásszöge gyakran más, mint a többié, pl. a szájadék erősen lefelé irányul s ilyenkor a szájadék állása ferde Látszólag ferde szájadék jöhet létre azáltal, hogy a külső szájadék- Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 463 perem előrenyúlik. Az utolsóelőtti kanyarulatnak azt a részét, amely a külső szájadékperem érintkezésponlja és az orsó vége közé esik, szájadékfalnak nevezzük. Ennek alsó részét alap vagy bázis néven szoktuk megkülönböztetni. A külső szájadékfal által elhatárolt szá- jadékbelsőség a garat, melynek a héj külső oldalán a tarkó felel meg. Az orsó felőli és a külső szájadékperem az utolsóelőtti ka- nyarulaton vagy távol állanak egymástól, vagy egymást jobban megközelítik, ami szintén fontos fajbélyeg. A két említett peremet többnyire a szájadékfalra rásimuló zománcréteg (belső kanyarulat- fal) köti össze. Ha nem simul rá, hanem lemezként emelkedik ki, akkor azt mondjuk, hogy a szájadék pereme összefüggő. Az utolsó kanyarulat elvégződésének alakja szerint megkülönböztetünk még egyszerű, kiszélesedő, kihajló, továbbá éles, megvastagodott és aja- kos peremet. Az utóbbi a szájadék belső szegélyén levő duzzanat, amely lapos és széles, keskeny és magas lehet s nem mindig sza- lad egészen végig a perem mentén, hanem esetleg annak csak alsó részére szorítkozik. Másrészt bizonyos fajok szájadékában különle- ges kiemelkedéseket, zománcmegvastagodásokat látunk, amelyeket fogaknak (pl. Jaminia, Perforatella) nevezünk. Néha a kívülről kes- keny fogaknak látszó kiemelkedések a szájadék belseje felé mint zománclécek folytatódnak (Pupillidae, Clausiliidae) s ezért lemezek- nek nevezzük őket. A Clausiliidae szájadékának belsejében még más megvastagodások, kiemelkedések is vannak, ú. n. redők. Nem kevésbbé fontos a héj felületének finomabb domborzata, struktúrája, mintázata (sculptura és színeződés) sem, A felületi struk- túra a legtöbb esetben a tekercs felületéből kiemelkedő, szabályos vagy szabálytalan, éles vagy tompa vonalkázás, mely a varratra merőlegesen fut le (radiális). Ha a vonalak élesek, akkor bordák- nak (pl. Goniodiscus), ha tompábbak és elmosódok, akkor sávck- nak, bordasávoknak (pl. Fruticicola striolata) nevezzük őket, ameny- nyiben pedig a mélyedéseket vesszük figyelembe, akkor barázdált- ságnak mondjuk. Ez utóbbiakat a régebbi irodalom, persze hibá- san, növekedési vonalaknak nevezi, igazi növekedési vonalak azon- ban csak az olyan fajoknál (és egyéneknél) fordulnak elő, amelyek- nek növekedése szakaszos, vagyis bizonyos időszakokban szünetel (pl. egyes Helicidák). Ezeknél néha feltűnő vonalak alakjában ész- leljük a növekedési szakasz lezáródását, amelyek mentén a héj domborzatminlája és szintmintája is megszakad és az új szakasz- ban bizonyos változásokkal folytatódik. Ritkábban a domborzat a héj felületéből nem kiemelkedő, hanem abba bemélyedő sávok alakjában mutatkozik (pl. Zonitoides hammonis). A héj színe az ásatag példányokon a legtöbb esetben nem marad meg, minthogy túlnyomóan a héj legkülső rétegére, a periostracumra szorítkozik, ez pedig még a jelenkori, sőt az élő példányokon is hamar pusz- tul. Bizonyos esetekben a színeződés, akár szalagszerű (Eulota, Arianta, Cepaea ), akár más ( Theodoxus ) az ásatag példányokon is (legalább halványan) látható, minthogy kiterjed a periostracum alatt levő oszlopos rétegre is, míg a periostracumnak a friss példányo- kon a legtöbbször barnás alapszíne semmi körülmények között sem marad meg hosszabb ideig, már azért sem, mert ez a réteg hamar pusztul. 464 Rotarides Mihály dr. Bizonyos fajok héján a varratvonallal párhuzamosan lefutó fi- nom vonalkázás is van (pl. Gyraulus albus, Clausilia dubia) mely néha az ásatag példányokon is elég jól észlelhető. Ilyenkor a bor- dák vagy sávok és a kanyarulatokkal párhuzamos vonalkázás együt- tesen rácsrendszert alkot. A rácsrendszer olykor ú. n. veretes felü- lettel jár együtt, de néha csak egyéni vonás ( Limaea , Stagnicola, Radix, ritkábban Planorbis corneus). Néhány faj héjának felülete a sávozáson kívül még finoman szemcsés-pikkelyes (pl. Ena móri- tana), vagy gödörkék vannak rajta (pl. egyes Fruticicola- és Mo- nacha-fajok szőrgödrei). A sima felületű fajok fényesek s ez a tu- lajdonságuk a legtöbbször az ásatag példányokon is kitűnik. Egyes fajok felületi struktúrája annyira jellemző, hogy a faj a legkisebb töredékben is biztosan felismerhető (pl. Goniodiscus ruderatus). Az ásatag példányok színe a fajra jellemző héjszerkezettől, de a pusztulás módjától is függ. A meghatározás módja. Minthogy a pleisztocén fauna (egy fajtól és néhány különleges alaktól eltekintve) teljes egészében benne foglaltatik a recens fau- nában is, azért meghatározásra a középeurópai recens faunával foglalkozó munkák is használhatók, így Geyer és Ehrmann könyve is.2 Az előbbinek előnye, hogy figyelembe veszi a pleisz- tocén faunát is. az utóbbinak pedig, hogy korszerűbb és jellemzései alaposabbak. Reméljük, hogy közelebbről sajtó alatt levő magyar munkát is forgathatunk: Soós Lajos értékes, sok tapasztalattal megírott könyvét a Kárpáti Medence Molluszka Faunájáról. Mind- ezeknek a könyveknek a pleisztocén fauna meghatározása szem- pontjából minden előnyük mellett is hátrányuk az, hogy itt a szak- embernek jóval gazdagabb anyagban kell eligazodnia meghatározó munkája alkalmával, mint amilyen az eddig ismert pleisztocén faunánk. A következőkben feltüntetett bélyegelemző kulcs vagy meghatározó táblázat (clavis analytica) összeállításánál főként a fauna célsz' rű szétválogatására voltam tekintettel, ezért ez (főként ami a recens faunát illeti) merőben mesterséges és nem kö- veti a rendszert. Az utóbbit külön állítottam össze. A táblázat ma- gában foglalja az összes nemzetségeket, amelyek a hazai löszökben és löszféle üledékekben fajokkal vannak képviselve. A jellemzések azonban sokszor nem vonatkoznak az egyes nemzetségek egész fajkomplexumára, hanem csak az itt említett fajokra. A kulcs vol- taképen kettős tételű kizáró módszer, melynek segítségével a faj is meghatározható, ha a nemzetség csak egy fajjal van képviselve, azaz monotypusos. A sorok végén álló számok a köve- tendő tételre utalnak, a nemzetségnév után záró- jelbe tett szám pedig az illető faj vagy fajok sor- száma a rendszeres felsorolásban. A meghatározásnál * Geyer D.: Unsere Land- und Süsswasser-Mollusken. Einfürung in die Molluskenfaunn Daurschlands. Drille Auflage. Stuttgart, 1927. — Ehrmann P.: Mollusken (Weichtiere) in : Die Tierwelt Mitteleuropas, II. Bánd, Leipzig, 1933. Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei ^65 vagy a képekből indulunk ki, amelyek sorrendje nagy vonásokban a rendszert követi, vagy a meghatározó táblázatból. Mindkét eset- ben felkeressük a fajt a rendszeres felsorolásban is. A fényképeit alapján készült táblák a recens anyag, a változékonyság és a fe- lületi struktúra alapos figyelembevételével vannak összeállítva. Néha fiatal példányok, csúcsok alapján is határozhatok, más- kor azonban a töredékek és kezdő kanyarulatok meghatározása nagy gyakorlatot tételez fel, vagy (a C lausiliidae nagy részénél) egy- általában nem lehetséges. Csúcsrészletek faji hovatartozását úgy dönthetjük el, hogy a töredéket a gyanított faj teljes példányával vetjük össze, esetleg arra a nagyságra tördeljük le, amekkora a kérdéses csúcs. Gyakran kell csigáinkat jelenkori, friss állapotú hé- jakkal is összehasonlítanunk. Tévedések általában elkerülhetők, ha bőséges anyaggal dolgozhatunk és a fajok elkülönítését fokozatosan végezzük. Először csak nagyjában válogatjuk szét a faunát. A mé- ret és alaki viszonyok szerint is hasonló csoportokból azután köny- nyebben válogathatjuk ki az egyes fajokat. A szétválogatáshoz ki- sebb nagyítású olvasólupét használunk, amellyel számos csigahéj egyszerre tekinthető át, az apró fajok pontos meghatározásához azonban erősebb nagyítású lupét kell igénybe vennünk. A megha- tározás helyességét binokuláris szfereomikroszkópon ellenőrizzük. A nemzetségek meghatározó táblázata. 1. A héj két teknőből áll, nem tekercsalakú (kagylók) 2 — A héj tekercsalakú (csigák) 3 2. 10 mm-nél többnyire hosszabb, gömbölyded, elülső és hátsó pereme csaknem egyforma, a csúcs megközelítőleg közép- állású . Sphaerium Scopoli 1777, (101 — 102.). — 10 mm-nél többnyire rövidebb, rövid tojásdad-alakú, a csúcs a közép mögött van, ezért az elülső rész mindig hosszabb a hátsónál .. Pisidium C. Pfeiffer 1821, (104 — 105.). 3. A tekercs egy síkban csavarodott fel, planspira, többé vagy kevésbbé lapos korongalakú 4 — A tekercs nem egy síkban csavarodott fel, a tengellyel, i!l. az oszloppal szöget zár be, turbospira vagy más . 13 4. A szájadék szabályosan kerek, az utolsó kanyarulat által nincs bemetszve, a héj 3 — 3’3 mm széles Valvata Müller 1774, (részben, lásd még a 48. tételt). — A szájadék nem szabájosan kerek, különböző alakú, az utolsóelőtti kanyarulat által be van metszve, a héj a bonc- tani viszonyok tanúsága szerint balra csavarodó (Planorbidae) 5 5. A kanyarulatok a héj peremén nincsenek éllel határolva, ke- rekdedek 6 — A kanyarulatok külső szélén határozott vagy tompa él van 8 6. A tekercs nagy, vastag korongalakú, felül csak kevéssé süly- lyed be, alul tölcséresen bemélyedő, a kifejlett héj 25 mm széles és 10 mm magas (vagy nagyobb) Planorbis M ü 1 í e r 1777, (76.) — A héj szélessége 7 mm-nél kisebb 7 466 Rotarides Mihály dr. 7. A tekercs vastag korongalakú (5 — 6 mm széles, 2 mm ma- gas), igen lassan gyarapodó, szíjszerűen van felcsavarva, fe- lül melyen, tölcsérszerűen besüllyed, alul csaknem egészen lapos Bathyomphalus Charpantier 1837,(87.). — A tekercs laposabb, gyorsan gyarapodó, felül tálszerűen be- mélyed, az utolsó kanyarulat nagyon kiszélesedik, a szája- dék ferdén áll, elliptikus (peremén ritkán tompa éllel). ... Gyraulus Charpantier 1837, (84—86.). 8. A kifejlett példányok elérik a 20 mm szélességet, laposak, a kanyarulatok kerületén fonálszerű él van Tropidiscus Stein 1850,(77 — 78). — A tekercs szélessége 10 mm-nél kisebb 9. A tekercs igen lapos korongalakú, az él igen kifejezett, a kanyarulatok szélesebbek, mint magasak, számuk 5 V2 — 7 Spiralina Martens 1899,(79 — 81). — A tekercs kevésbbé lapos, az él tompább 10. Kicsiny, 2—3 mm széles, három kanyarulata lazán van fel- csavarva, az él tompa Armiger Hartmann 1843,(88.). — A tekercs szorosabban van felcsavarodva, a kanyarulatok száma nagyobb. 1 1. Korongalakú, 5 — 6 mm széles, és 1'5 mm magas, a kanya- rulatok nem borulnak egymásra, számuk 5—8, alul lekerekí- tettek vagy szögletesek, felül tompa élük van, a szájadék szélessége és magassága kb. egyforma, gyakran erős ajakuk van. Anisus Studer 1820,(81—83.). — A héj lencsealakú, a kanyarulatok erősen egymásra borulnak 12. Kevésbbé lapos, az utolsó kanyarulat belsejében 2 — 3 zo- máncléc van Segmentina Flemming 1818, (90.). — Igen lapos lencsealakú, igen határozott éle van, utolsó ka- nyarulatában nincsenek zománcélek Hippeutis Charpantier 1837, (89.). 13. A tekercs balra csavarodik : — A tekercs jobbra csavarodik 14. A héj orsóalakú, a csúcsnál elvékonyodó, itt többnyire hen- geres, a tekercs erősen megnyúlt, a szájadékban lemezek vannak (Clausiliidae) — A héj alakja más (hegyes torony- vagy tojásdad alak)... 15. A héj felületesima Cochlodina Férussac 1821,(27.). — A héj felületén élesebb vagy tompább bordák vannak 16. A bordák tompák, rikábban állanak Vestia P. Messe 1916, (33.). — A bordák élesek, sűrűn állanak 17. A héj 15—17 mm magas, karcsú Laciniaria Hartmann 1842, (31, 32). — A héj 12 — 13 mm magas, hasasabb Clausilia Draparnaud 1805, (28, 29.). 18. A héj tojásdad vagy ellipsoida alakú, kicsiny, F6 — 18 mm magas fajok, a szájadék belsejében lemezszerű fogak vannak, a szájadék külső oldala mélyen, árokszerűen be van nyomva Vertigo Müller 1774, (részben, lásd még a 38. tételt, 11.). Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei ■467 — A tekercs tornyos vagy kúpos, jóval nagyobb tajok 19 19. A héj 14 — 15 mm magas, felülete eiősen, szabálytalanul sá- vozott, a szájadék kitüremlik Mastus Köbeit 1881,(25.). — A héj felülete sima, a szájadék nem türemlik ki 20 20. A tekercs tompán kúpos, a héj magasságának kb. V&-ét te- szi ki, a héj szélessége jóval nagyobb a fél magasságnál R hysa Draparnaud 1801, (74.). — A tekercs hegyesebb, a héj orsóalakú, szélessége jóval kisebb, mint a fél magasság Aplex a Flemming 1820, (75.). 21. A héj tornyos, hengeres vagy hordóalakú, a tekercs kihú- zott, többnyire hosszú 22 — A héj gömbölyded, gömbölyded-kúpos, vagy lapos, a tekercs csak kevéssé emelkedik ki. rövid 39 22. A héj tornyos, csúcsán kúpos, a tekercs rövidebb vagy hosz- szabb, mint a szájadék 23 — A héj hengeres vagy hordóalakú, a tekercs magasabb a szá- jadéknál (Pupillidae, részben) 35 23. A tekercs rövidebb, mint a szájadék 24 — A tekercs hosszabb, vagy olyan magas, mint a szájadék ... 25 24. A kanyarulatok száma 3—4, gyorsan növekednek, az utoisó hosszúkás, a héj tetemes részét alkotja, a szájadék tojás- alakú, felül hegyes szöget képez, pereme éles Succineo Draparnaud 1801, (1 — 4.). — A kanyarulatok száma 5, az utolsó gömbölyded, a héj tete- mes részét alkotja, a szájadék tojásalakú, felül hegyes szö- get alkot, pereme éles, a tekercs rövid kúpalakú Radix Montfort 1810, (71 — 72). 25. A tekercs oldalt nem ívelt körvonalú, (a külső oldalára fek- tetett egyenes csaknem az összes kanyarulatokat érinti), he- gyes vagy kihegyesedő kúp 25 — A tekercs oldalt ívelt körvonalú, (a külső oldalára fektetett egyenes csak két szomszédos kanyarulatot érint), a csúcs tompa 30 26. A kanyarulatok meglehetősen laposak, a varratvonal nem fekszik mélyen 27 — A kanyarulatok erősebben íveltek, kerekdedek, a varratvo- nal mélyebben fekszik 23 27. A tekercs keskeny, kihegyesedő kúp, lassan gyarapodik, a felső kanyarulatok különösen felső részükön laposak, az utolsó kanyarulat erősebben ívelt, nagy, a héj magassága 50 mm vagy kisebb Limnaea Lamarck 1799, (27.). — A tekercs az utolsó kanyarulathoz viszonyítva nem hegyese- dik ki feltűnően, egyenletesebben gyarapodik, a kanyarulatok szabályosan íveltek, az uiolsó kanyarulat nem növekedett meg feltűnően, a héj magassága 20— 22 mm, gyakran kisebb, ritkábban nagyobb Stagnicola Leach 1830, (69—70). 28. Nagyobb, erős héjú, szájadéka felül lekerekített Viviparus Montfort 1810, (95.). — Kisebb, legfeljebb 10 mm magas fajok 29 29. A hét tojásdad-kúpalakú, aránylag karcsú, a kanyarulatok erő- 468 Rotarides Mihály dr. sen íveltek, lépcsősen ülnek egymáson, a varrat nagyon mé- lyen fekszik, a szájadék tojásdad-alakú Galba Schrank 1803,(73.). A héj hegyes kúpalakú, de magasságához képest aránylag széles, a szájadék kerekded, felső szögletében lekerekített, a kanyarulatok többé vagy kevésbbé íveltek . __ Bithynia Leach 18Í8, (94.). 30. A szájadékban fogak vagy lemezek nincsenek 31 — A szájadékban három vagy több fog, ill. lemez van 33 31. A héj sima felülelű, legfennebb 6 mm magas Cochlicopa Risso 1826, (5.j. — A héj felülete nem sima, sávozott vagy finoman szemcsés- pikkelyes, magassága 16—20 mm 32 32. A héj nagyobb, felülete alig sávozott, a szájadék pereme nem hajlik ki Zebrina Held 1837, (23.). — A héj kisebb, felülete durván sávozott és szemcsés-pikkelyes, a szájadék pereme kihajlik Ena Túr tón 1831, (24.). 33. A szájadékban 8 lemez van, a héj 7 — 8 mm magas, finoman vonalkázott felületű Abida Leach 1831, (6.). — A szájadékban 3 fog van 34 34. A héj magassága 10 mm körüli Jaminia Risso 1826,(26.). — A héj magassága 2 mm vagy kisebb Carychium M ü 1 1 e r 1774. (67.). 35. A héj hengeres 36 — A héj hordó-, báb’ vagy tojásdadalakú..., 37 36. Oszlopalakú, az utolsó kanyarulat kissé hasasabb, a héj fe- lülete csaknem teljesen sima, magasság 3 mm körül Columella Westerlund 1878, (14.). — Hengeres, magassága nem éri el a 2 mm-t, felülete finoman vonalkázott (bordás) Truncatellina Lowe 1852,(12—13.). 37. A héj hengeres- tojásdad- vagy hordóalakú, az utolsó kanya- rulatnál elkeskenyedik, 4'5 — 7 mm magas, a szájadékban • három lemezszerű fog van, egy a szájadékfalon és kettő a columella végén Orcula Held 1837, (18—19.). — A héj hordó-, hengeres tojásdad- vagy tojásdadalakú, ma- gassága 4 mm alatt 38 38. A héj hengeres tojásdad- vagy hordóalakú, a szájadéban 1 — 3 kisebb fog van, 2 — 3 5 mm magas fajok Pupilla Leach 1831, ( 1 5 — 1 7.). — A héj tojásdadalakú, a szájadékban 5—7 mélyen benyúló lemez van, 1'8 — 2'5 mm magas fajok Vertigo Müller 1774, \{ — 11.). 39. A kifejlett példányok tekercse a columella, ill. a tengely alsó végénél csukott, legfennebb igen kis, esetleg félig fedett rés van rajta (köldökük nincs) 40 — A tekercs a columella, ill. a tengely alsó végénél a teljesen kifejlődött példányokon is nyitott (köldökük van) 48 40. Az utolsó kanyarulat erősen nagy a többihez képest, ezért a héj gömbőlyded, a szájadék nagy, a tekercs aránylag ala- csony, vagy beleolvad az utolsó kanyarulatba, a kanyarula- tok száma többnyire kicsiny 41 Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 469' — Az utolsó kanyarulat nem feltűnően nagy, a kanyarulatok száma nagyobb 43 41. A héj vékony, törékeny, fül- vagy nyomott gömb alakú, a szájadéit nagyon öblös, az utolsóelőtti kanyarulaton (szája- dékfal) nincs küszöb által szűkítve. Helicolimax Férussac és Semilimax Cray (Vilrina), 44 — 47.). — A héj erősebb vagy nagyon erős, nem nagyon törékeny, a szájadéit nagy, de a szájadéltfalnál küszöb által van szű- kítve. tehát a kibúvórés kicsiny 42 42. A héj színtelen, az 5 kanyarulatból álló tekercs kicsiny kúp alakjában emelkedik ki, a szájadék rövid tojásdad-alakú Lithoglyphus Hartmann 1821, (91 — 92.). — A héj színes, a kevés kanyarulatból álló tekercs csúcsa alig emelkedik ki, a szájadék nagyobb, pereme a tengelyhez vi- szonyítva ferdén elhelyezkedő félkört képez, a szájadék bel- sejében, mélyen a szájadékfalon, a héj ürege felől egyenes küszöb van ... Theodoxus Mont fórt 1810, (Neritina). (100.). 43.3—6 mm széles fajok 44 — 9 mm-nél szélesebb fajok 45 44. A tekercs alig emelkedik ki, tűszúrásszerű kicsiny köldökkel, vagy anélkül Vitrea Fitzinger 1833, (39 — 0). — A tekercs jobban kiemelkedik, határozottan kúpos, a colu- mella vége fedett (köldök nincs) Euconulus Reinhardt 1883, (43.). 45. A szájadék alsó részén két foggal, szélessége 9 — 10 mm, a columella vége fedett Perforatella Schlüter 1838,(59.). — A szájadéit alsó részén nincsenek fogak, a héj szélesebb, kúpos 45 46 A columella vége teljesen fedett, itt a héj be sem mélyed, az utolsó kanyarulaton 5 színes sáv, melyek többnyire az ásatag példányokon is látszanak, a szájadék ferde állású, harántirányban el van húzva, peremén megtörtén hajlik ki Cepaea Held 1837, (64 — 65). — A szájadék peremén kevéssé hajlik ki, nem törik meg, de megvastagodott, a columella vége fedett vagy félig fedett, de a héj itt bemélyed _ 47 47. A szájadék holdalakú, az utolsó kanyarulat nem feltűnően hasas, a héj szélessége 18 — 25 mm _ Arianta Turton Í83Í, (63. j. — A szájadék lterekded, az utolsó kanyarulat hasas, a héj szé- lessége 30 mm-nél nagyobb . Helix Linné 1758, (66.). 48. A szájadék szabályosan kerek, az utolsó kanyarulat által nincs bemetszve Valvata Müller 1774,(96—99.). — A szájadék az utolsóelőtti kanyarulat által többé vagy ke- vésbbé ki van metszve 49" 49. A szájadék peremén nem lüremlik ki, ajakduzzanat nincs vagy nem feltűnő, a perem éles ,50 — A kifejlett példányok héja a szájadéknál kitüremlik, erősebb vagy gyengébb ajakduzzanatuk van 54 50 A héj felülete élesen és szabályosan bordás.. 51 — A héj felülete sima vagy csak igen finoman sávozott 52 470 Rotarides Mihály dr. 51. A faj azt a látszatot kelti, mintha nagyobb faj fejletlen pél- dánya volna, 3 és V2 — 4 igen finoman, de a mérethez ké- pest erősen bordázott kanyarulata van, a héj szélessége 1‘5 mm vagy kisebb Punctum Morse 1861, (34.). — A héj szélessége 6 — 7 mm, a bordák szabad szemmel is jól láthatók, igen szabályosak Goniodiscus Fitzinger 1833, (35—36.). 52. A héj felülete sima, legfennebb egészen finoman sávozott, a tekercs csúcsa nem emelkedik ki Retinella Fischer 1877, (37 — 38). — A héj felülete finoman, de jól észrevehetően sávozott 53 53. A tekercs a csúcsnál kiemelkedik, az utolsó kanyarulat nem szélesedik ki feltűnően, a sávok a felületből kiemelkednek, kevéssé szabályosak Zonitoides Lehmann 1862 Z. nitidus M ü 1 1 e r, (41.). — A tekercs nem emelkedik, lapos, az utolsó kanyarulat kétszer olyan széles, mint az előző, a finom radiális sávozás szabá- lyos közökben elhelyezkedő benyomatok alakjában mutatkozik Zonitoides Lehmann 1862 Z. hcimmonis S t r ö m, (42,). 54 A szabályosan kerek szájadékot az utolsóelőtti kanyarulat csak alig vágja ki, peremei közel esnek egymáshoz, a tekercs alul erősen nyitott, az ajakduzzanat erős vagy gyengébb, a héj szélessége 25 — 3'3 mm, felülete bordás vagy simább Vallonia Risso 1826, (20—22.). — A szájadék az utolsóelőtti kanyarulat által erősebben be van metszve 55 55. A felület radiális sávozása feltűnő, durva, szabálytalan 56 — A felület radiális sávozása nem feltűnően erős 57 56. A héj gömbölyded, 4 — 5 gyorsan gyarapodó kanyarulatból áll, szélessége 7 — 9 mm, a tekercs alul nem nagyon nyitott. Helicopsis Fitzinger 1833..... hungarica Soós et H. Wagner (51.) — A tekercs nyomott, alul erősen nyitott, minden kanyarulat lát- ható, a kanyarulatok lasabban gyarapodnak, szélesség 11 — 14 mm Fruticicola Held Í 837. striolata C. Pfeiffer, (55.). 57. 13—30 mm széles fajok 58 — A héj szélessége 8 mm-nél nem nagyobb 60 58. Az utolsó kanyarulat kerületén kifejezett él van, a tekercs felül nyomott, a kanyarulatok laposak, a szájadék szegélye a tengelynél kissé ráhajlik a nyitott köldökre Drobacia Brusina 1904, (62.). — Az utolsó kanyarulaton nincs él 59 59. A héj 18—20 mm széles, gömbölyded, kissé kúposán ki- emelkedő tekerccsel, a tekercs alul mélyen nyitott Eulota Hartmann 1842,(49.). Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 471 — A héj 12 — 15 mm széles, nyomott gömbalakú, az utolsó ka- nyarulat erősen lefelé irényul, a tekercs alul szélesebben nyi- tott Euomphalici Westerlund 1889, (60.). 60. A tekercs kúpos vagy nyomottan kúpos, a tekercs alul nyi- tott vagy a köldök fúratszerű, a szájadék lekerekített, hold- alakú, belül ajakduzzanata van, a perem éles, kissé kibővül, alul kissé ráhajlik a köldökre. Fruticicola H éld 1837 és Mo- nacha Fitzinger 1833, (51—58). — A tekercs lapítottan gömbölyded vagy lapos, a szájadék ke- rekded, pereme éles Helicopsis Fitzinger 1 833 és Hellicella Férussac 1819. A hazai löszökből és löszféle üledékekből közölt puhatestü-fajok rendszeres felsorolása. Az alábbi összeállítás eddigi ismereteink figyelembevételével van megszerkesztve és ebből a szempontból tekintve teljesnek mond- ható. A még megerősítésre szoruló hazai löszbeli előfordulások is benne foglaltatnak. Kétesek lehetnek egyes fajok 1. mert meghatá- rozásuk hibás, 2. mért a lelet fölértékelésén alapszanak, 3. mert az élő faunából keveredtek bele a pleisztocén anyagba, 4. mert a kö- vületes réteg stratigraphiai meghatározása kétes (a réteg esetleg plio- cén). Különös fontossággal bír a recens fau- natagok kizárása, éppen ezért *-g a 1 jelölöm meg azokat a fajokat, amelyek a zoologia adatai szerint azokon a területeken, ahol a felszín felépítésében pleisztocén képződ- mények vesznek részt, nem szerepelnek. Nem közlök kimerítő leírásokat. Szeretném, ha ezeket a mel- lékelt fényképek teljes mértékben pótolhatnák. De rámutatok egyes jellemző vonásokra. Hiszem, hogy a hármas módszerrel : fényképek, meghatározó táblázat és rendszeres felsorolás, a kézbe kerülő fajok meghatározhatók. Előfordulási adatokat és irodalmat csak azoknál a fajoknál köz- lök. amelyek érdekesebbek, vagy pedig csak egy alkalommal, kö- zöltettek, esetleg még megerősítésre szorulnak. Előfordulási és más adatok tekintetében utalnom kell az irodalomra i 1 1. az adatokat részletesen felsoroló cikkeimre (lásd a dolgozat elején). A rendszert az élő fauna ismerője állapítja meg. Figyelembe veszi a boncolásiam eredményel'et is, de a recens fauna kutatója is nagyrészt héjtani (testaceologiai) bélyegekre alapítja meghatáro- zásait. Csak a rendszertani csoportosítás és emellett bizonyos fajok (pl. egyes Helicidák) nem nélkülözhetik a boncolástani vizsgálatok eredményeit Az ásatag héjon sok esetben jobban kiemelkednek a faji tulajdonságok, ami a meghatározást megkönnyíti. 472 Rotarides Mihály dr. Classis : Gastropoda. Subclassis : Pulmonata. Ordo : Stylommatophora. Família : Succineidae. 1. Succinea putris Linné (L. tábla, 1. kép), m. 16 — 23, sz. 8 — ll3 — Alakkörébe tartoznak: limnoidea P i c a r d, parvula Hazay, stb. 2. Succinea elegáns Risso, m. 16—20, sz. 8—9. Az előző faj- hoz képest karcsú, a szájadék magassága a héj magasságának több mint 2/s-a. 3. Succinea pfeifferi Rossmássler (L. tábla, 2 — 3. kép), m. 12, sz. 6. Columellája a ház tengelyéhoz képest igen ferde állású. 4. Succinea oblonga Draparnaud (L. tábla, 4. kép), m. 7'5, sz. 4'5. Tekercse az előző fajokéhez képest megnyúlt, az első ka- nyarulatok domborúbbak. A szájadék magassága a héj magasságának 9/ &ét teszi ki. — Alakkörébe tartoznak: schumacheri Andreae; m. 10 — 12, sz. 6 — 7, Zákány (Kormos, Földt. Közi. 40, 1910, p. 1 72.), 4, kobelti Hazay, m. 14, sz. 6., elongata Sandberger, m. 10, sz. 4. — Lásd Kormos: Balaton melléki alsópleisztocén (Balaton tud. tanúim, eredményei, 1. 1. Pál. függ. IV, 1911, p. 29.). Família : Cochlicopidae. 5. Cochlicopa lubrica Müller (L. tábla, 5. kép), m. 6, sz. 2'5, vagy hasonló. Gyakori a felső löszben. Família : Pupillidae. 6. Abida frumentum Draparnaud (L. tábla, 6—7. kép), m. 7—8, sz. 2’5 — 3. Elég ritka. 7. Vertigo antivertigo Draparnaud (L. tábla. 10 — 11. kép), rn. 2—2 2, sz. i‘2 1*3. szájadékában 6 — 10 fog, a külső szájadék- falon éles, árokszerű benyomat van. 8. Vertigo pggmaea Draparnaud (L. tábla, 12. kép), m. 2‘2 — 2'5, sz. 1*2 — 1'5. Szájadékában 5 foga van, a külső szájadékfal beöblösödése enyhe, nem feltűnő. — nanedenta v. G e n Deliblát (Kormos, Nachrichtsbl. d. D. Maiak. Gesellsch. 39, 1907, p. 160.) *9. Vertigo substriata Jeffreys (L tábla, 13 — 14. kép), m. 18, sz 11. A szájadék 6 foggal, a héj felülete erősen sávozott. Szeged- királyhalom, Nagykőrös (Rotarides, Földt. Közi. 72, 1942, p 60.). *10. Vertigo genesii Gredler. m. 1'7, sz, 1’4. 0 — 4 foggal. Párkány (Petrbok, Bull. Acad. Sci. Bohémé, 1924. p. 6., sep.). *11. Vertigo angustior Jeffreys (L. tábla, 15 — 16. kép), m. 18, sz. 0 8. Az előbbi fajoktól megkülönbözteti, hogy balra csavarodik. A Vertigo- fajok meghatározásához teljesen kifejlett, ép és tiszta szájadékú példányokra van szükség, 12. Truncatellina cylindrica F é r u s s a c, Syn. Isthmia minutissi- 3 m. = magasság, sz. = szélesség (korong alakúaknái átmérő). Méretek mm- ben. Lásd : „A csigahéj általános jellemzése" c. részt is. Fleisztocén puhatestűek meghatározásénak módszerei 473 ma Hartmann (L. tábla, 21—22. kép), m. 18—2, sz 0‘8 — 0'9. Szájadékában nincsenek fogak. *13. Truncatellina claustralis Gredler (L. tábla, 21. kép alul, a jobb sarokban), m. 1'5 — 2, sz. 0'8. 1—3 foggal. Bélapátfalva (R o- t a r i d e s, Földt. Közi. 72, 1942, p. 178.). — opisthodon Reinhardt, Pélmonostor (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56, 1924, p. 177.). *i4. Columella edentula ssp. columella G. v. Martens. non Benz. (L. tábla, 8 — 9. kép), m. 2 8— 3 5, sz. (az utolsó kanyarulatnál) 1'2 -15. Az alsó pleisztocén rétegek vezérfaja. (Lásd Kormos: Balaton melléki alsópleisztocén. Balaton tud. tanúim, eredményei, I. l. Pál. függ. IV. 2911, p. 28.). 15. Pupilla muscorum Linné (L. tábla, 17. kép), m. 3 — 3’5, sz. 18 — 2. — Alakjai : elongata Clessin, a törzsalaknál nagyobb, hengeresebb, kanyarulatainak száma 8, m. 4. sz. 1 8 — 2. — praten- sis Clessin, szélesebb alak, foga hiányzik, vagy gyengén fejlett. *16. Pupilla sterri v. Voith. Syn. cupa autt. (L. tábla, 18. kép.) Az előbbivel szemben majdnem szabályosan hengeres, kanyarulatai keskenyebbek és laposabbak, mint a P. muscorum- nál, ritkább, mint az, m. 3 7. sz. 2. *17. Pupilla bigranata Rossmássler (L. tábla, 19. kép). Tojásdadhengeres, m. 2'5, sz. 1’2. *18 Orcula dolium Draparnaud (LI. tábla, 1 — 2. kép), m. 7, sz. 2'5 — 3. — uniplicata Sandberger, Paks, (Kormos: Dunán- túl keleti részének pleiszt. puhatestű faunája. Balaton tud. tanúim, eredményei, I. 1. Pál. függ. IV. 1911. p 16.). — implicata Bran- c s i k. Párkány (Petrbok; Bull. Acad. Sci. Bohémé, 1924, p. 6. sep.). *19 . Orcula doliolum Bruguiére (LI. tábla, 3 kép), m. 5‘5 — 6, sz. 2 — 2.5. Az előbbi fajjal szemben a héj a szájadéknál keskenyebb, mint fennebb, hordóalakú, finoman sávozott. Rontó (Kormos, Centralbl. Min. Geol. Pál. 1912, p. 155.), Pélmonostor (Petrbok, Arch, Molluskenk. 5 6, 1924, p. 177.). Família : Valloniidae. *20. Vallonia tenuilabris A 1. Braun (LI. tábla, 6. és 9. kép) sz. 3 — 3'3, m. L7. A szájadék ajakduzzanata a többi fajokéval szemben gyenge. Az alsópleisztocén vezérfaja. 21. Vallonia pulchella M ü 1 1 e r (LI. tábla, 7. és 10. kép), sz. 2 5, m. 1.3. Kerülete nem egészen szabályosan köralakú, a szájadék- peremek az utolsóelőtti kanyarulaton a V. costata-v al szemben aránylag kevéssé közelítik meg egymást. A héj felület radiális sávozása finom. 22. Vallonia costata Müller (LI. tábla, 8. és 1 1. kép), sz 2'5 — 2'7, m. 1'2 — 1'3. A szájadékperemek egymást jobban megközelítik, a héj felületén ritkásan elhelyezett bordák vannak. Lásd Wagner J.: Magyarország Valloniái (Mát. és Term.tud. Ért. 53, 1935, p. 701-718.). Família : Enidae. 24. Zebrina detrita Müller (LI. tábla, 12. kép), m. 20—22, sz. 9 — 10. Nem bizonyos, hogy a közölt adatok: Tihany (Weiss), 474 Rotarides Mihály dr. Bábony (Kormos) ásalag héjakra vonatkoznak. Ez a faj Újverbász- ról is előkerült, de itt sem bizonyos a pleisztocén előfordulás. *24. Ena montana Draparnaud (Ll. tábla, 13 — 15. kép), m. 14 — 16, sz. 6—6 5. Újverbász (Rotarides és Göttl). *25. Mastus reversalis Bielz (LI. tábla, 4 — 5. kép), m. 13 — 15, sz. 4 5 — 5 5 (Szeged-Öthalom, var. alpestrin Bielz). 26. Jaminia tridens Mü 1 ler (Lll. tábla, 3 — 4. kép), m. 10 — 14, sz. 4—5. A löszben gyakori változat a var. elongata Westerlund (horusitzkyi Kormos). (LII. tábla, 1 — 2. kép). Família : Clausiliidae. *27. Cochlodina laminata Montagu (Lll. tábla, 6 — 7. kép), m. 16 — 17, sz. 4 — 4.5. A héj felületén nincsenek bordák. *28. Clausilia dubia Draparnaud (Lll tábla, 8 — 9. kép), m. 11 — 12, sz. 2'8— 3. — Nálunk gyakori a tran'sylvanica A. Schmidt nevű változat (LII. tábla, 12. kép). — var. vindobonensis A. Schmidt, Süttő (Rotarides, Földt. Közi. 72, 1942, p. 178.). *29. Clausilia pumila C. Pfeiffer. m. 13, sz. 3'3. Bordái erő- teljesebbek és többnyire ritkábban állanak, mint az előző fajnál. Alsó lemeze a szájadék pereme felé szétágazik, míg a Clausilia du- biá- nál két hosszas csomóba fut ki, a melyek a szájadék peremét nem érik el. — succosa A.. Schmidt, Paks (Kormos, A Dunántúl stb. 1911, p. 17.). *30. Iphigena aff. tumida Rossmássler, m. 12 — 14. sz. 3 7. Hasas, vaskoshéjú, alsó lemeze a szájadék pereme előtt fekvő K- betűbe megy át. Szeged-Öthalom, (Schlesch, Arch. Molluskenk. 61, 1929, p. 29 ). *31. Laciniaria plicata Draparnaud (LII. tábla, 13 kép), m. 15ml6, sz. 3~4. Ajakán köröskörül fogszerű redők vannak. Budai hegyek (Wagner, Állatt. Köziem. 26, 19^9, p. 156), Süttő (Rota- rides, Földt. Közi. 72, 1942, p. 176.). 32. Laciniaria biplicata Montagu (LII. tábla, 14. kép), m. 16 — 18, sz. 4, Ajaka nem redőzött, alsó lemeze erőteljes, felfelé irá- nyuló. Szekszárd (cf. Kormos, A Dunántúl stb. 1 9 1 1 , p. 17). *33. Vestia aff turgida Rossmássler (Lll. tábla, 10 — 11. kép), m. 12 — 13 5, sz. 3 2— 3’4, (Szeged-Öthalom). Ez az érdekes, nagy jelentőségű faj Szeged vidékén még Algyőről és Szentmihálytelekről, valamint Hódmezővásárhelyről is előkerült. — A Kormos állal az Áji-völgyből, mésztufából Vestia turgida néven közölt alak nagyobb, mint a Szeged vidékiek, kb. akkorák, mint a recensek, 15 mm ma- gasak (példányok a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárábant (Kor- mos, Földt. Int. évi jelent. .910, p. 301.). A Clausilia \é\ék csak szájadék-bélyegek alapján határozhatók meg biztosan. Família : Endodontidae. 34. Punctum pygmaeum D r a p a r n a u d (Lili. tábla, 5— 6. kép), sz. 1'3 — 1’6, m. 0'é— 0’8 Felületét csak erősebb nagyítással látható finom bordák díszítik, köldöke nyitott. Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 475 *35. Goniodiscus ruderatus Studer (Lili. tábla, 1 — 3. kép), sz. 5 — 6, m. 2‘5 — 3. A hazai löszök jellemző, de ritka csigája. *36. Goniodiscus rotundatus M ü 1 1 e r (Lili. tábla, 4. kép), sz. 6 — 7, m. 2'4 — 2'8. Az előző fajtól jól megkülönböztelhető azáltal, hogy kerületén tompa él van, Balatonboglár (cf., W e i s s, A Balaton, stb. 1911, p. 14). Praeglaciális faunákban gyakori. Família : Zonitidae. 37. Retineila niiens M i c h a u d (Lili. tábla, 8 — 9. kép), sz. 9, m 4. 38. Retinella púra A 1 d e r (Lili. tábla, 10 — 1 1 . köp), sz. 4’5, m. 2. Az előzőhöz hasonló, de kisebb és csak 4 kanyarulatból áll, ame- lyek felületén 50-szeres nagyítással finom rácsozat észlelhető. 39. Vitrea crystallina M ü 1 1 e r (Lili. tábla, 12 — 13. kép), sz. 3 — 4, m. 1’5 — 2. Gyakori löszcsiga. *40. Vitrea inopinata U I i c n y. Syn. opinata C 1 e s s i n, (Lili. tábla, 14—15. kép), sz. 4'5— 6, m. 2 — 2'9. A nemzetség többi fajaitól főként nagysága különbözteti meg, tekercse domborúbb, mint az előző fajé. A Budapest környéki löszben (W a g n e r, Arch, Molluskerik. 64, 1932, p. 218.). Ismeretes a Duna (Clessin) és a Tisza hordalékából (C z ó g I e r és R o t a r i d e s). 41. Zonitoides nitidus Müller (Lili. tábla, 19 — 20. kép), sz. 5—6, m. 3. *42. Zonitoides hammonis S t r ö m. Syn. Helix radiatula A I d e r, (Lili. tábla 7. és 21. kép), sz. 4'5, m. 2. Laposabb tekercsű, mintáz előző faj és utolsó kanyarulata erősebben tágul ki. Felületét ritkán elhelyezkedő szabályos sávozás díszíti, amely a héj felületébe be- mélyed. 43. Euconulus trochiformis Montagu. Syn. Helix fulva M ü 1- ler, (Lili. tábla, 16 — 18. kép), sz. 3, m. 2'3. Família : Vitrinidae. 44. Helicolimax pellucidus Müller, sz. 6, m. 3'4. Pleisztocén előfordulására nincs még megbízható adatunk. (Lásd Kormos, A Dunántúl stb. 1911. p. 13.). 45. Helicolimax diaphanus Draparnaud, sz. 6—7, m. 3’3. Deliblát (Kormos, Nachrichtsbl. d. D. Maiak. Gesellsch. 39, 1907. p. 160.). *46. Semilitnax semilimax Férussac. Syn. Vitrina elongata Draparnaud. sz. 5, m. 2’4. Pélmonostor (Petrbok, Arch. Mol- luskenk. 56, 1924, p. 177.). *47. Semilimax brevis Férussac, sz. 5 6, m. 2’7. Dajapuszta (G ü 1 1, Földt. Int. évi jelent. 1904, p. 205.). A Vitrinidák törékenyek, héjuk mészrétege nagyon vékony, vi- szont az utolsó kanyarulat a héj túlnyomó részét teszi ki és így ez határozza meg az alakot. A meghatározáshoz ép és kifejlett példá- nyok szükségesek. A recens példányok faji hovatartozásának meg- állapításához a boncolástani sajátságokat is figyelembe veszik. Lásd Ehrmann, Mollusca in: Die Tierwelt Deutschlands, Leipzig, 1933. 476 Rotarides Mihály dr. Família : Limacidae. 48. Deroceras agreste Linné. Mészlemezkéje erős, hosszúkás, keskeny tojásdad-alakú, felül kissé domború, alul kimélyítelt, 5 mm hosszú és 3 mm széles. Deliblát (Kormos, Nachrichtsbl. d. D. Maiak. Gesellsch. 39, 1937, p. 160,), Pélmonostor (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56, 1924. p. 177.). Más adatok csupán Limacidákról szólnak, a faj közelebbi meg- állapítása nélkül. Barlangi üledékekben nagyobb mennyiségben is találhatunk mészlemezkéket. így a felsőtárkányi Mészvölgyi-szurdok egyik barlangjában Kerekes József a Limax maximus Linné (vagy ? Limax cinereo-niger W o 1 f) mészlemezeit gyűjtötte, Wagner János meghatározása. (Kerekes, Barlangkutatás 16, 1938, p. 104.). A L. maximus kifejlett példányának mészlemeze 13 mm hosszú és 7 mm széles. Família : Eulotidae. 49. Eulota fruticum Müller (Lili. tábla, 1—3. kép), sz. 18 — 20, m. 14—15. Elég gyakori löszcsiga. Família : Helicidae. 50. Helicopsis striata Müller (costulataC. P f e i f f e r), sz. 7 — 9, ni. 4’5 — 6‘5, A Helicellá- k és Helicopsis-ok faji hovatartozása biztosan csak boncolástani alapon állapítható meg. Nem bizonyos, hogy a fenti néven szereplő adatok valóban erre a fajra is vonatkoznak, de minthogy ásatag héjakról van szó. a Hencnpsis striatá-t továbbra is nyilván kell tartanunk, mint pleisztocén faunánk tagját. Ma közép- európai elterjedésű faj. — costulata C. Pfeiffer, magasabb kúp- alakú, köldöke szűkebb, szabálytalanul és erősen barázdált. — rxils- soniana Beck, sz. ,0—11, m. 7'5 (Soós), tekercse alacsonyabb, köldöke tágabb, felülete gyengébben sávozott (különösen alul). Tár- noki major, a Vág és Kisduna között (Horusitzky, Földt. Int. évi jelent. 1904, p. 256 ), Vác (Murányi, Barlangkutatás, 1922 — 1925, p. 21.). V. ö. Kormos, A fejérmegyei Sárrét stb. 1911, p. 35. 51. Helicopsis hungarica Soós et H. Wagner (LIV. tábla, 7 — 9. és 13. kép). A Szeged környéki előfordulásokat ide kell számítani, mert beleesnek abba a területbe, ahol a boncolástanilag megállapí- tott faj előfordul. 52. Helicopsis instabilis Rossmássler (LIV. tábla, 10. kép, az ábrázolt példány 12 mm széles). Lelőhelye Hódmezővásárhely. A fentebb felsorolt H. striata nilssoniana Beck nyilván e faj synoni- májának tekintendő ; héjbélyegek tekintetében a H. nilssoniana és H. instabilis egyezők. Az utóbbi ma Erdélyben él, de a pleisztocénben az Alföldön is előfordulhatott, hiszen akkor több más erdélyi csigafaj is élt ezen a területen. Összehasonlításul közlöm a H. instabilis cereoflava M. Bielz szászsebesi példányának képét (VI. tábla, 1 1. kép). Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 477 53. Helicella obvia Hartmann, sz. 15 — 20, m. 7 — 9. A Theba carthusiana M ü 1 1 e r fajjal együtt valószínűleg csak a pleisztocén időszak után került be területünkre, ahol erősen elszaporodott és ma a legközönségesebb csigáink egyike. A pleisztocén adatok min- denesetre megerősítésre szorulnak, mert a H. obvia könnyen be- keveredhet a faunába, Az előbbi fajokkal szemben nagyobb terme- tén kívül lapos tekercse és felül meglehetősen lapos kanyarulatai különböztetik meg . 54 Fruticicola hispida Linné (LV. tábla, 1 — 3. kép). Főleg a terrena C les sin nevű jellemző pleisztocén változatban fordul elő (VI. tábla, 20—21. kép), melyet a törzsalaktól elsősorban kisebb termete, jobban kiemelkedő tekercse és kanyarulatainak lassúbb gyarapodása különböztet meg, sz. 5—6, m. 3 — 4. — Szeged vidé- kén előfordul a nebulata Mén ke nevű, erősen nyomott tekercsű és erős ajakkal bíró alak is, melynek szélessége csaknem eléri a 8 mm-t. (LV. tábla. 18 — 19. kép.) *55. Fruticicola striolata C. P f e i f f e r (LIV. tábla, 12. és LV. táb- la, 9 — 11. kép), sz. 11 — 14, m. 6.5 — 7. Az előbbi fajtól biztosan meg- különbözteti nyitottabb köldöke, nagyobb termete és nem utolsósor- ban erősebb barázdáltsága. Ezzel szemben töredékben nagyon ne- héz a Helicopsis striata fajtól megkülönböztetni. *56. Fruticiola sericea D r a p a r n a u d, sz. 7 5, m. 5.5. Az előbbi fajtól nagyon szűk s részben fedett köldöke, valamint lassabban gyarapodó kanyarulatai különböztetik meg. Horusitzky közölte a Csallóközből (Pusztafödémes, Poroszmajor). Nem bizonyos, hogy ma a Fr. sericea területünkön előfordul. Könnyen összetéveszthető a Monacha rubiginosa-va\. 57. Monacha rubiginosa A. Schmidt. Syn. Helix granulata autt. non. Alder. (LV. tábla. 12 — 14 kép), sz. 7 — 8, m. 5 — 6.5. *58. Monacha transsylvanica Westerlund var. banatica Petrbok, Pélmonostor (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56, 1924, p. 176.) A törzsalakot a VI. tábla 15 — 17. képen tüntetem fel. 59. Perforatella bidens Chemnitz (LV. tábla, 4—6. kép), sz. 7—85, m. 5 — 6.5. Elég gyakori löszcsiga. 60. Euomphalia strigella Draparnaud (LV. tábla, 7— 8. kép), sz. 13 — 15, m. 9 — 10. Baranyavár (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56. 1924, p. 176, 177). Esetleg összetéveszthető az Eulota fruticum kisebb példányaival, ezektől azonban megkülönbözteti laposabb te- kercse és a szájadék előtt erősebben lefelé tartó utolsó kanyarulata. 61. Theba carthusiana Müller, sz. 10—12, m. 6.5— 7.5. Ka- posvár (Kormos, A Dunántúl stb., 1911, p. 11.), Szeged-Öthalom, (Schlesch, Arch. Molluskenk, 61, 1929, p. 29). Az adatok nyilván recens példányokra vonatkoznak. *62. Drobacia banatica Rossmássler, sz. 30, m. 15—17, Miriszló (Lásd. Kormos, Földt. Közi. 39, 1909, p. 144). *63. Arianta arbustorum Linné (LIV, tábla, 4—6. kép), sz. 18 — 25, m. 12 — 22. Gyakori löszcsiga. Különösen jellemző az alpicola Férussac nevű kisebb változat, amely azonban ma sem kizáró- lag a magas hegységben él, mint ezt neve sejtetné. 64. Cepaea hortensis Müller, sz. 19, m. 15. Budafok, Ercsi 478 Rotarides Mihély dr. (Kormos, A Dunántúl, stb. 1911, p. 15.), Párkány (Petrbok,. Bull. Akad. Sci. Bohémé, 1924, p. 7 sep.). A Duna vonala mellől élő- népességei ismeretesek. Esetleg a C. vindobonensis megkopott kisebb példányaival téveszthető össze. 65. Cepaea vindobonensis C. Pfeiíier (LV. tábla, 22. kép), sz. 19-22, m. 15—18. Több helyről közölték, magam azonban ed- dig még sehol sem tudtam biztos előfordulását megállapítani pleisz- tocén rétegekben. 66. Helix pomatia Linné, sz. 40—43, m. 40. Budai hegyek,, lejtői löszben (Wagner, Állatt. Köziem. 26, 1929, p. 156.). Ordo : Basommatophora. Família : Ellobiidae. 67. Carychium minimum Müller (LVII. tábla, 1. kép), m. 17 — 2, sz. 0.8-1 Nyilván kicsinysége miatt kerül aránylag ritkán elő. Família : Limnaeidae. 68 Limnaea stagnalis Linné (LVI. tábla, 1. és 4. kép), m. 50 — 60, sz. 25 — 30. A pleisztocénben aránylag ritka, ez azonban nyil- ván csak látszólagos jelenség, t. i. kezdő kanyarulatait és töredé- keit néhány példányban elég gyakran találjuk, ép példányait azon- ban majdnem soha. 69. Stagnicola palustris Müller (LVI. tábla, 2., 3., 5. és 6 — 11. kép), a típusos példányok nagysága: m. 20 — 22, sz. 10, azon- ban a változatokat is figyelembe véve a magasságot 15 — 35 mm között jelölhetjük meg. A hazai löszök alsó részéből a következő változatok ismeretesek: corvus Gmelin, curta C 1 e s s i n, flavida Cl ess in, fusca C. Pfeiffer, turricula Held, transsylvanica Ki- ma kowi ez és diluviana Andreáé. Lásd: Rotarides, A lösz csigafaunája, stb. Szeged, 1931, p. 122. és Arch. Molluskenk. 64, 1932, p. 86 — diluviana Andreae, Zákány, Kormos, Földt. Közi. 40. 1910, p. 172.). *70. Stagnicola (Omphiscola) glabra Müller, m. 12 — 15, sz. 4 — 4.5. Az előző fajhoz hasonló, de hengeresbe hajló alak, szája- déiba kisebb, csak 1/3-a a héj magasságának. Magyarország terüle- tén ma nem él és könnyen összetéveszthető a St. palustris kes- keny, kihúzott tekercsű alakjaival. Az irodalomban szereplő lelő- helyei: Szentes (Halaváts, Földt. Int. Évk. 8, 1888, p, 165), Fa- luszemes (cf. Weiss, A Balalon, stb. 1911. p. 20), Bánkeszi (Ho- rusitzky, 1903), Pusztafödémes (Horusitzky, 1904), Párkány (Petrbok, Bull. Acad Sci. Bohémé, 1924. p. 7, sep.), Vác (Mu- rányi, Barlangkutatás, 10 13, 1922 — 25, p. 19.). Az adatok meg- erősítésre szorulnak 71. Radix peregra Müller (LVII. tábla, 3. kép), m. 17 — 21, sz. 10—13. Hosszúkás tojásdad alakú, erős héjú. 72. Radix ovata Draparnaud (LVII. tábla, 2. kép), m. 20 — 24, sz. 14 — 15. Vékonyhéjú, törékeny, tekercse igen rövid kúpalakú. Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 479 A Radix- fajok testaceológiai meghatározása sokszor nehézsé- gekbe ütközik. Az alapos megtekintés és összehasonlítás sem ve- zet mindig célhoz, különösen, ha nem kifejlett példányokkal állunk szemben. A zoológusok kétes esetekben boncolástani módszerrel, több példány alapján határoznak. 73. Galba truncatula Müller (LVII. tábla, 4 — 5. kép), m. 7— 8, sz. 3.5 — 4, de ennél kisebb vagy nagyobb is lehet. A változékonyság a felcsavarodás módjával függ össze ; a két véglet : erősen kihú- zott tekercs = longispirata Clessin és a nyomott, aránylag széles alak = uentricosa Moquin-Tandon. Família : Physidae. 74. Physa fontinalis Linné (LVII. tábla, 6. kép), m. 10—11, sz. 6 — 8. Ritkán és kevés példányszámban kerül elő s minthogy törékeny, rendszerint csak töredékét vagy csúcsát leljük. 75. Aplexci hypnorum Linné (LVII. tábla, 7. kép), m. 12 — 15, sz. 5. Törékenysége miatt ez is ritka, de a pleisztocénben mégis gyakoribbnak látszik, mint az előző faj, holott jelenleg ez a ritkább. Família : Planorbidae. A Planorbis- félék balra csavarodnak, szemléléskor úgy állítan- dók fel, hogy a szájadék balról essék. Ilyenkor azt látjuk, hogy a fajok egy részének (Tropidiscus, Spiralina) felső oldala lapos. 76 Planorbis corneus Linné (LVII. tábla, 8—9. kép), átm. 25 — 32, m. 12 — 14. Gyakori, de az ásatag példányok többnyire fo- gyatékosak, töredezettek. 77. Tropidiscus planorbis Linné. Syn. Planorbis marginatus Draparnaud. (LVII. tábla, 10 — 11. kép), átm. 12 — 20, m. 4. A széles jól kifejlett példányok a jelenben is ritkák, képünk igen szé- les (22.5 mm) példányokat mutat be. 78. Tropidiscus carinatus Müller, átm. 11—17, m. 2 — 3. Az előző fajtól megkülönbözteti, hogy az él az utolsó kanyarulat kö- zepén halad, míg a T. planorbis nál a kanyarulat felső szegélyén Néhány dunántúli adatunk van, de recens példányok is csak erről a területről ismeretesek. Könnyen összetéveszthető az előbbi fajjal. 79. Spiralina vortex Linné (LVII tábla, 12. és 15. kép), átm. 9 — 10, m. 1 — 1.5 Felső oldala minden más fajénál laposabb, az él a kanyarulat közepén halad. 80. Spiralina vorliculus Troschel (LVII. tábla, 13 — 14. kép), átm. 4—6, m. 0.8. Törékeny, éle nem olyan kifejezett, mint az előző fajé Balatonszabadi (Weiss, A Balaton stb.. 1911, p. 21.). Puszta- födémes (Horusitzky, 1904), Pélmonostor (Petrbok, Arch. Mol- luskenk. 56, 1924, p. 178.). 81. Anisus septemgyratus Bielz (LVII. tábla. 16 — 18. kép), átm. -8, m. l.A kanyarulatok keresztmetszetben rhombos alakúak, számuk 7 — 8V2. A legszorosabban felcsavarodott faj. A feltüntetett Szeged-Királyhalomról származó példányok nagyon kicsinyek, át- mérőjük csupán 4 mm, viszont szájadékukról ítélve kifejlettek. Fi- 480 Rolarides Mihály dr. gyelembe kell azonban venni, hogy a héjakat bőségesen tartalmazó rétegből kizárólag apró fajok és kicsiny példányok kerültek elő. Nagyobb és ép példányok másutt is ritkán találhatók. 82. Anisus spirorbis Linné (LVII. tábla, 19—20. kép), átm. 5—6, m. 1.2 — 1.3. A kanyarulatok átmetszetben megközelítőleg kör- körösek, többnyire alig észrevehető tompa éllel bírnak, számuk 5 és 1/2. 83. Anisus leucostomus M i 1 1 e t. Syn. Planorbis rotundatus ault., átm. 7 — 8, m. 1 — 2. A kanyarulatok oldalt kissé nyomottak, számuk 6—6 V2. Egyforma átmérőjű A. septemgyratusok és A. leu- costomusok közül az utóbbiaknak 1 — 1 V2-el kevesebb kanyarula- tuk van. 84. Gyraulus albus Müller (LVI1I. tábla, 1 — 2. és 5. kép), átm. 3—6, m. 1.2. Alakköréből közölték még a következőt : limophilus Westerlund, Bajmok, (Horusitzky, Földt. Közi. 39, 1909, p. 6. sep.), Pélmonostor (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56, 1924, p. 178). 85. Gyraulus laevis Alder. Syn. Planorbis glaber autt. (IX. tábla, 3 — 4. kép), átm. 5—6, m. 1. Az előző fajtól megkülönbözteti, hogy spirális vonalkázása nincs, laposabb és felül tálszerűen be- mélyed. 86. Gyraulus gredleri G r e d I e r var. rossmaessleri A u e r s- wald, átm. 5 — 6, m. 1.5. Utolsó kanyarulata nem tágul ki annyira, mint az előző Gyraulus- fajoké. A fejlett példányok a Tropidiscus planorbis kezdő kanyarulataihoz hasonlók. Többnyire spirális vonal- kázása van. Mezőkeszi (Horusitzky. 1903), Párkány (Petrbok, Bull. Acad. Sci. Bohémé, 1924, p. 8. sep.). 87. Bathyomphalus contortus Linné (LV11I. tábla, 6 — 7, kép , átm. 6 — 7, m. 1.7 — 2. Az alsó löszben gyakori. 88. Axmiger crista Linné (LVIII. tábla, 10 — 1 1. kép), átm. 2 — 3, m. 0 5 — 0.7. Nyilván kicsinysége miatt ismeretes csak kevés helyről. A hazai Pleisztocénből az A. crista nautileuson kívül a spinulosus C les sin nevű változat is ismeretes, Fibis, (Lóczy, Földt. Int. évi jelent. 1885). 89. Hippeutis riparius Westerlund, átm. 3, m. 0.8. Szeged (Horusitzky, Földt. Közi. 41, 1911, p. 253.). Szeged-Kiralyhalom (Rotarides, Földt. Közi. 72. 1912, p. 127.). 90. Segmentina nitida Müller (LVIII. tábla. 8 — 9. kép), átm. 4 — 5, m. 1.5. Kis példányszámban szokott előkerülni. Subclassis: Prosobranchia. Ordo : Ctenobranchia. Família : Hydrobiidae 91 . Lithoglyphus naticoides C. P f e i f fe r (LVIII. tábla, 12. kép), m. 8 — 11. sz. 7 — 8. Főként Dunántúlról, a Balaton mellékéről kö- zölték. A balatoni példányok kicsinyek. — Nagyobb az aperlus Küster, szájadéba felül, a szájadékszöglet alatt tompa szögben megtörik, kiöblösödik, Balatonszabadi (Kormos, Balatonmelléki alsópleisztocén stb. 1911, p. 37.). Pleisztocén puhatestűek meghatározásénak módszerei 481 *92. Lithoglyphus pyramidatus Möllendorff, m. 7 — 7.5, sz. 4.5 — 5. Balatonszabadi, Városhidvég (Kormos, Balatonmelléki al- sópleisztocén, stb. 1911. p. 37.) 93. Bithynia tentaculata Linné (LV111. tábla, 14. kép), m. 10, sz. 6 — 7. Feltüntetett példányunk csak 8.5 mm magas, kanyarulatai aránylag domborúak, miáltal a B. leachi fajhoz válik hasonlóvá, de attól jól megkülönböztethető. Feltűnően nagy, erőshéjú alakja a crassitesta B r ö m m e. 94. Bithynia leachi Sheppard. Syn. Paludina ventricosa Cray (LV111. tábla, 13., 15— ló. kép), m. 5 7, sz. 4-4.5. Kanyarulatai domborúak, erősebben íveitek, mint az előző fajnál, lépcsősen ül- nek egymáson. — troscheli Pa a se h. nagyobb alak, valamivel magasabb tekerccsel, Algyő (Rotarides, A lösz csigafaunája, stb. Szeged, 1931, p. 126. és Arch. Molluskenk. 64, 1932, p. 85 ), Família : Melaniidae. Kiegészítésül említünk meg néhány idetartozó, a hazai pleisz- tocénben is előforduló fajt, amelyek azonban nem tekinthetők lösz- csigáknak. *Fagotia acicularis Férussac, Balatonszabadi (W e i s s, A Balaton vidékének pleisztocén csiga- és kagylófaunája, Balaton tud. tanúim, eredményei 1. 1. Pál. függ IV. 1911. p. 24.) — *Fagotia esperi Férussac. Városhidvég (Kormos, Balatonmelléki alsó- pleiszt., Balaton tud. tanúim, eredményei I. 1. Pál. függ. IV. 1911, p. 38.) — *Melanopsis tothi Brusina, Rontó (Kormos Centralb). Min. Geol. Pál. 1912, p. 155.) — * Amphimelania holandri Férussac, Tata (Kormos, Földt. Közi. 39, 1909, p. 147.). Família : Viviparidae. 95. Viviparus hungaricus Hazay (L1X. tábla, I — 2. kép), m. — 59, sz. 40, az ábrázolt példányok magassága 34 és 38 mm. — balatonensis Kormos, m. 42-ig, sz. 27-ig, Balatonszabadi (Kor- mos, Balatonmelléki alsópleisztocén stb., Balaton tud. tanúim, ered- ményei I. 1. Pál. függ. IV, 1911, p. 31.). Família : Valvatidae. 96. Valvata piscinulis M ü 1 1 e r (LIX. tábla, 3. kép), sz. 5 — 7, m. 5 — 7, igen változékony faj. Idetartoznak: antiqua Sowerby (ma- gassága nagyobb, mint szélessége), alpe^tris Küster (magassága kisebb, mint szélessége), fluviutilis Col be au (rövid, széles kúp- alakú), depressa C. Pfeiffer, vetusta Kormos (Kormos, A fe- jérmegyei Sárrét stb. Balaton tud. tanúim, eredményei I. 1 . Pál. függ. IV. 1911. p. 33.). 97. Valvata naticina Mén ke, sz. 5, m. 4 5. Az előbbi fajjal együtt szűk köldökűek, de míg az előző faj kúpos vagy tornyos, addig a V. naticina nyomott gömbalakú. Balatonszabadi, Városhid- vég (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb, 1911, p. 33). 482 Rotarides Mihály dr. 98. Valvata pulchella S t u d e r. Syn.: macrostoma Steenbuch, depressa K ü s t e r, umbilicata F i t z i n g e r, (LIX. tábla. 4 — 5. kép), sz. 4'2, m 2‘5. Köldöke tág, az összes kanyarulatok láthatók, tekercse alig emelkedik ki. 99. Valvata cristata M ü 1 1 e r (LIX. tábla, 6 — 7. kép), sz. 2‘3, m. 1—12, (a feltüntetett példány 2‘8 mm széles). Lapos korongalakú, alulról megtekintve csak utolsó kanyarulatát látjuk. — palustris Kor- mos, Balatonszabadi (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb., 1911, p. 13; A fejérmegyei Sárrét stb. 1911, p. 55 ). Ordo : Scutibranchia. t Família • Neritidae. 100. Theodoxus prevostianus C. P f e i f e r (LIX. tábla, 8 — 9. kép), sz. 7, m. 5. Rontó (Kormos, Centralbl. Min. Geol. Pál. 1912, p. 155), Balatonszabadi (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb., 1911. p 38.). — A Theodoxus danubialis C. Pfeiffer fajra vonat- kozó pleisztocén adatok nyilván a Th. prevostianus-ra értendők. Lásd: Soós (Ann. hist.-nat. Mus. Hung 4, 1906, p. 450—456. és K!o r m o s, 1 . c., p. 38. — Murányi Vácról a Theodoxus danubialis-t közölte (Barlangkutatás, 10 — 13, 1922 — 1925, p. 19.). Classis : Lamellibranchia. Família : Unionidae. Unió pictorum Linné. Pleisztocén adatok : Rontó (Kormos, Centralbl. Min. Geol. Pál 1 ) 1 2. p. 155 ), Balatonszabadi, Városhid- vég (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb. 1911, p. 12, 16), Vác (Murányi, Barlangkutatás 10 — 1 3, 19J2 — 1925, p. 19.). Família : Sphaeriidae. 101. Sphaerium corneum Linné. Hosszúsága 12, magassága 97, vastagsága 7‘5. Balatonvidéki alsópleisztocén. 102. Sphaerium rivicola Lám arc k. Hosszúsága 20 — 25, ma- gassága 15 — 18, vastagsága 10 — 15. Balatonszabadi, Városhidvég, Ercsi (W e i s s) *103 Sphaerium solidum Normand. Hosszúsága 10 — 12, ma- gassága 8—10, vastagsága 6— 8. Güll közölte Dajapusztáról, Duna- jobbpart Dunántúlon, 1904. Az adat megerősítésre szorul ; a faj összetéveszthető a C>>rbicula fluminalis Müller fajjal, melynek ha- sonlóan erős bordavonalai vannak. Lásd : K o r m o s, Balatonmelléki alsópleiszlocén. stb. 1911, p. 40. 104. Pisidium cinereum Alder. Syn. casertanum Poli, fonti- nale C. Pfeiffer, fossarinum Clessin (LIX. tábla, 9. és 1 1. kép), h. 4, m. 2'8, vast. 3. 105. Pisidium obtusale C. Pfeiffer (LIX. tábla, 12— 13. kép), h. 3'5. m. 2'5, vast. 2 3. Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei 483 Ezen a két gyakran előforduló fajon kívül még a következő, pleisztocénből is közölt fajokat találjuk hazai irodalmunkban : P. am- nicum M ü 1 1 e r, a legnagyobb faj, hosszúsága eléri a 8 mm-t, Bala- tonmellék (Weiss, Kormos), idetartozik a weissi Kormos is; a P. amnicum- ot Pét r bök is közölte Párkányról; továbbá: P. henslowanum Sheppard, nitidum J e n y n s. personatum Maim; ezek az adatok a Balatonmellékről származnak (Weiss, Kormos). Lásd: Wagner J.: Magyarország Ptsidiumai. (Ann. hist.-nat. Mus. Hung. 36, 1943, Pars. Zool. p. 1 — 11.) Megjegyzések a táblákhoz. A mellékelt táblákon feltüntetett példányokat jelen sorok írója hazai példányokról fényképezte (kivétel a Truncatellina claustralis és a Fruticicola striolata, melyek külföldi recens példányok. Elég jelentékeny mennyiségben kellett recens példányokat feltüntetni. En- nek oka az, hogy a rendelkezésre álló pleisztocén anyagban nem mindig akadt olyan ép és teljes példány, amely az ábrázolásra al- kalmas lett volna. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell. hogy az apró fajok fényképi feltüntetésére a legtöbb esetben alkalmasabb a pleisztocén anyag. Az ilyen fajok héja u. i. rendszerint ép és a re- cens példányokkal szemben tiszta is. Másik előnyük, hogy rajtuk a héj felületének struktúrája sok esetben jobban kitűnik, ami a pe- riostrakum hiányára vezethető vissza A faunák, amelyekbői az ábrázolt anyag származik, kisebb- nagyobb cikkekben már közölve vannak, vagy pedig közlésük elő van készítve.4 Az ábrázolt pleisztocén korú példányok a következő lelőhelyekről származnak : Szeged, Szeged-Öthalom, Szeged-Király- halom, Szentmihálytelek, Hódmezővásárhely, Újverbász, Nagykőrös és Mezőberény. A recens példányok nagyrészt a Magyar Nemzeti Múzeum régebbi anyagából valók, de elég sok van közöttük a szerző gyűjtéséből is. Nagy előnyt jelent, ha a lefényképezendő példányokat bőséges anyagból választhatjuk ki. Ilyen bőséges anyagot nyerhetünk nagyobb mennyiségű kőzetanyag iszapolásával, de ilyent szolgáltat nem ritkán 4Schlesch H.: Vorláufige Mitteilung über ein interessantes Vorkommen von Lössmollusken aus dér Umgebung von Szeged. (Arch. Molluskenk. 6 . 1929, p. 17—30.) — Rotarides M.: Über die pleistozáne Molluskenfauna von Szeged und Umgebung. (Arch. Molluskenk. 64. 1932, p. 73 — 102. — V. Faragó Mária: Nagykőrös vidékének felszíni képződményei. Die Oberfláchengebilde dér Umgebung von Nagykőrös. (Földi. Közi. 68, 1938, p. 144- 167.) — Schmidt E. R.: Adatok Mezőberény környékének földtani viszonyaihoz. Beitráge zu den geologischen Ver- háltnissen von Mezőberény. (Mezőberény 5259/3. sz. térképlap magyarázójából. Budapest, 1940. p. 1—30.) — Rotarides M. Szegedi és szegedkörnyéki artézi kutak kőzetanyagának pleisztocén puhatestű faunája. Die pleistozáne Mollusken- fauna einiger altér artesischer Brunnen von Szeged und Umgebung. (Földt. Közi. 72, 1942. p. 52 — 63. p. 121 — 124.) — Rotarides M és G ö 1 1 1 L.: Érdekes pleisztocén puhatestű-fauna Újverbász környékéről és a Telecskai dombokról Inter- essante pleistozáne Mollusken-Vorkommen in dér Umgebung von Újverbász und auf dér Telecskaer Lössplatte. (Földt. Közi. 73. 1934, p. 183.. 255 — 259. — Rota- rides M.: Adatok Hódmezővásárhely pleisztocén puhatestű-faunájának ismereté- hez. Megjelenés alatt. 484 Zólyomi Bálint dr. a folyók hordaléka is.5 A „Budapest" lelőhelyről származó példányok a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának régebbi tételei s valószínűleg szintén hordalékból származnak. ü A FOSSZILIS TŐZEGTELEPEK VIZSGÁLATA ÉS A MODERN LÁPKUTATÁST (A LX — LXI. táblával és egy térképpel.) Irta : Dr. Zólyomi Bálint. A földfelszín mi i alakzatait, életközösségeit csupán a jelenben mű- ködő tényezők hatásának figyelembevételével nem magyarázhatjuk meg teljes egészükben. Igen sok esetben a fejlődéstörténeti múltba kell vissza- nyúlnunk, hogy a mai képet maradéktalanul megérthessük. Hasonlóképen valamely letűnt kor vizsgálatakor a jelenből vett párhuzamok segítik elő a kérdések tisz(ázását. Ez különösen szükségessé válik akkor, amikor a föld- történeti múltnak mindinkább a jelenhez közelebb eső szakaszaival fog- lalkozunk. A geológiai negyedkor idősebb szakának, a pleisztocénnek, sőt mór a harmadkor legvégének növényvilága is főbb, lényegesebb vonósaiban megegyezik a récenssel. A harmadkor végére a ma uralkodó típusok ki- alakultak már. így például az Európábrn most elterjedt fák generikusan semmibe sem és specifikusan is csak kevésben különböznek pliocén elő- deiktől. Jelentős változás csupán abban történt, hogy a pleisztocén jég- korszakok alaposan megtizedelték a növényvilágot. Sok faj végkép kipusz- tult, mások pedig a nekik kedvezőbb éghajlatú területekre szorultak visz- sza. Mindebből következik, hogy sok növényfaj, vagy növényszövetkezet ma tapasztalt ökológiai igénye a nemrég letűnt földtörténeti múltban ha- sonló lehetett. így a fosszilis tőzegtelepek kutatása alkalmával igen jó szolgálatot tehet a récens tőzegtelepek, azaz lápok életkörülményeinek ismerete. A mai korszerű lópkutatós rendkívül sokoldalú. Figyelme nemcsak a közvet- len botanikai problémákra, hanem a határos összes egyéb kérdésekre is kiterjed. Igen sok esetben a lápokat fejlődéstörténeti szempontból is fel- dolgozza. Az élő lápfelszín alatt képződő és képződött szubfosszilis (holo- cén) lőzegrétegek vizsgálatában már a földtörténeti kutatás területével érintkezik. 5 Czógler K. mid Rolarides M.: Analyse einer vöm VVasser ange- schwemmlen Molluskenfauna. Die Auswürie dér Maros und dér Tisza bei Szeged A Maros és a Tisza vízhordla puhatestei faunája és annak tanulságai. (M. Biot. Kutatóiul. Munkái 10, 1938. p. 8—43.) 0 Rolarides M.: Csiga- és kagylóhéjait fényképezéséről. Über das Photo- graphieren von Schnecken- und Muschelschalen. (Ann. hist.-nat. Mus. Hung. 36. 1943. Pars Zool. p. 199—220.) * Előadta a szerző a Magy. Földtani Társulat 1943. évi április hó 7.-i szak- ülésén. A iosszilis tőzegtelepek vizsgálata cs a modern lápkutatás 485 A ma élő lápok fejlődésének kezdete legfeljebb a pleisztocén és ho- focén határáig nyúlik vissza. Még ebben az esetben is tekintélyesebb vas- tagságii tőzegrétegek fejlődése csupán az óholocén elején indult meg. Fe- kűjükben. csekély kivétellel, csupán vékony lőzegrétegek, vagy inkább csak tőzeges iszaprétegek (dy, slb ) mutálják a láposodás első nyomait és sorozhatok a későpleisztocénbe. A pleisztocén jeges korszakai ugyanis nem kedveztek a lözegképződésnek. Nemcsak éppen a mindent elborító jégta- karó miatt, hanem az akkori éghajlati körülmények folytán, a jégtakarótól messze lávoleső területeken sem. A pleisztocén folyamán láposodás, illetve tőzegképződés csupán a jégközötti interglaciális korszakokban és kisebb mértékben az inlerstadiálisokban folyhatott. A pleisztocénkori fosszilis tő- zegtelepek vizsgálata kimutatta, hogy növényviláguk azonosnak nevez- hető a poszlglaciális kor, illetve holocén tőzegtelepeket képző lápjainak növényzetével. A pleisztocén-tőzegek vizsgálatakor tehát a modern lápku- tatás eredményeit mindenképen figyelembe kell venni. Számos esetét ismerjük annak, hogy a pleisztocén-tőzegek a szene- sedésnek fokozottabb stádiumába jutottak. Így például az Alpokban a ké- regmozgásokkor fellépő nyomással kapcsolatban tőzegből palás szenek alakultak. Az Alpok északi lábánál, a sváb-bajor glaciális és fluvioglaciá- lis törmeléklejtösíkon a Riss-Würm interglaciálisban képződött tőzegek a glaciális jégtakaró, morénalerakódósok és lluvioglaciólis üledékek nyomá- sának hatására több esetben szintén palás barnaszénné alakultak át.1 Ma- gyarországon tudomásom szerint mint némileg hasonló képződmények, egyedül a Fogarasi-havasok északi lábánál, a Freck határában feltárt szén- palás rétegek ismeretesek.2 A következőkben példaként egy magyar láp botanikai földolgozásá- ból3 azokat a részeket ragadom ki és tárgyalom röviden, amelyeknek a fosszilis tőzegtelepek a kutatása szempontjából jelentősége lehet. A szó- banforgó láp a Hargita eruptív tömegétől az Olt áttöréssel elválasztott Cso- mád-vulkán (1294 m) kettős kráterének egyikében elhelyezkedő Kukojszás, más néven Mohos. A délibb és még tökéletesen körülzárt kráterben fek- szik a Szent Anna-tó (950 m). A másik krátert, amelyben a láp kialakult (1050 m), már megtámadta az erózió. A králerperemet átvágó Vörös-patak hatalmas és mély, két ágra oszló vízmosása csapolja le. A vízmosás ol- dalfala vulkáni tufa-rétegekből áll. A vízmosás kisebbik, nyugat felé bevá- gódó ágába vezették bele a láp főiecsapoló csatornáját. Az azóta roha- mosan továbbhaladó erózió ma már r láp tőzegébe is belekapott. A fel- tárásban jól látható a vulkáni tufán kiékülő tőzegréleg. Rendszeres fúrások 1 R. Schnetzer: Kohlenvorkommen in Ablagerungen dér Eiszeit. (Die Umschau 47. 1943. p. 95—96.) 2 F. P a x : Beitráge zűr fossilen Flóra dér Karpathen. (Englers Bot. Jahrb. XXXVI11. 1906. p. 272-). 3 A terepmunkát a Magyar Tudományos Akadémia támogatta. A részletes botanikai feldolgozást később, egy másik tanulmányban fogom közölni. V. ö. még Botanikai Közi. XL. 1943. p. 130 — 131. (előadás 1942. dec. 10.) 486 Zólyomi Bálint dr. eddig hiányoznak, a láp maximális tőzegvastagsága meghaladja a 10 m-t.4 A Csomád-vulkán szóbanforgó részei a bükkös klimax-övébe esnek. A Kukojszás a kárpáti dagadólápoknak erdei fenyővel (Pinus silvestris) jellemzett csoportjába tartozik. Igazi dagadóláp (felláp), domborodását azon- ban csak a Vörös-patak vízmosásrendszere felől lehet megállapítani. Kü- lönben a láp egész felszíne enyhén lejt a délnyugati belső kráterperemtől a Vörös-patak kifolyása irányában (SW -*■ NE). A láp növénytakarójának mellékelt 1 : 2000 méretű, eredeti térképen láthatjuk, hogy a nagyjában köralakú, 1 km átmérőjű, 120 kát. hold ki- terjedésű láp három zónára bontható : I. Szegélyi erdős zóna, amelyben az egyes növényszövetkezek nor- mális zónációban, a láp szegélyével párhuzamos övékben helyezkednek el. A déli szegély forrásos helyein éger-ligeterdő található ( 10),5 majd ége- res láperdő (9) következik egyes elszórt tőzegmoha-párnákkal. Utóbbi alatt erdei tőzeg képződik (Bruchwaldtorf). Utána az átmenetilápi erdei fenyves- nyíresben (8) már uralkodó a tőzegmoha-szőnyeg. A szegélyi erdős zóná- nak legnagyobb kiterjedésű növényszövetkezete a gyapjusásos erdei feny- ves (6). Tőzegmoha-szőnyegét részben igazi dagadólápi Sphagnum-fajok alkotják és gyepszintjében az uralkodó Eriophorum vaginatum mellett már a dagadólápok többi jellegzetes faját találjuk. Az erdei fenyő magassága a láp belseje felé fokozatosan csökken. Mind a lápi fenyves-nyíres, mind a gyapjusásos erdei fenyves alatt kevert erdei- és Sphagnum- vagy gyapjú- sástőzeg képződik. A lápnak a Vörös-pat3k vízmosásához közeleső sze- gélyén a kiszáradt tőzegnek megfelelő típus az áfonyás erdei fenyves (7). Ebben a növényszövetkezetben már megszűnt a tőzegképződés, a tőzeg felszínes rétege teljesen humifikálódott. II. Növekedési zóna, illetve komplex. Már erdőtlen dagadóláp. Az első zóna gyapjusásos erdei fenyvese letörpül, felszakadozik (5) és foko- zatosan elhal, végül teljesen el is marad. A lápfelszín növekedésére jel- lemző itt a nagy egyenletesség. Csupán néhány széles bemélyedés ú. n. semlyék (2, 3) és esetleg apró, elszórt kiemelkedések, zsombékok szakít- ják azt meg. Leginkább ebben a zónában találjuk a mintegy 20 m átmé- rőjű, 2 — 3 m mély, kerek-elliptikus láptavakat is (1). Egyrészüket már be- nőtte a láp csatornázása óta (1908) a semlyékek növényzete. Ilyen láptavak az egész Kárpátok vonulatában úgyszólván csak itt találhatók meg és azonosak a Balti-tenger környékének dagadólápjairól kimutatott „Blánken" névvel jelölt képződményekkel. Igen feltűnő északi vonás ez ez a Kukoj- szás lápjában. A II. zónában ú. n. gyapjúsás (vaginatum)- tőzeg képződik, amelynek azonban lényeges alkotórésze a tőzegmoha is. A láplavakban a tőzegképződés szünetel. A dsytroph tólipusba tartoznak. III. A központosán fekvő mozaik- vagy regenerációs komplex. (A mel- lékelt térképen pontozott vonal választja el az előbbi zónától.) Zsombékok 4F. Peterschilka: Pollenanalyse einiger Hochmoore Neurumeniens. (Berichle d. deutschen Bot. Gesell. XLVI. 1928. p. 190 — 197,) 5 A zárójelben álló számok a mellékelt térkép jelmagyarázatának sorszámai. A fosszilis tőzegtelepek vizsgálata és a modem lápkutatés 487 és semlyékek tarka mozaikja. A zsombékok (4) aránylag szárazabbak, átlag Vs m magasra emelkednek ki. Mélyebben, változó vízellátású sem- lyék-szövetkezetek (3), végül a legmélyebb helyek állandóan vizes és jár- hatatlan ú. n. Scheuchzeria- sem lyékei (2) váltogatják egymást. Ez a zóna növényfajokban rendkívül szegény, viszont ezek a fajok annál érdekeseb- bek, mert nagyrészük az északi (boreális) reliktum-elemek csoportjába tar- tozik. A zsombékok és semlyékek nemcsak térben, hanem időben is vál- togatják egymást. Egy bizonyos haláron felül ugyanis a zsombékok nem tudnak tovább növekedni, mert aránylag szárazzá válnak. Ugyanekkor a semlyékek dús vegetációja erőteljesen növekedik, a mélyedések feltöltőd- nek, zsombékká alakulhatnak. Viszont a zsombékok behorpadásában új semlyékek képződése indulhat meg. Ez a regeneráció folyamata, amely csak a típusosán kialakult dagadólápokon található meg. A zsombékok alatt lassan gyarapodó, tömör Sphagnum- tőzeg képződik, míg a semlyé- kek Sphagnum- tőzege igen gyorsan növekszik, de rendkívül laza. A zsombékok és semlyékek átmennek az Észak-Európából kimuta- tott és a talajfolyással kapcsolatba kialakult ú. n. „ Strang “- és „Flark"- képződményekbe Ismét egy érdekes boreális vonás, amelyet a Kárpátok- ban először Máramarosban, a Tarac későpleisztocén-terraszán kialakult szinevéri dagadólápon mutattam ki.6 Ennek a jelenségnek lényege a kö- vetkező : tavasszal, amikor a mélyen fagyott láp felszíne engedni kezd, a megpuhult és képlékeny legfelsőbb tőzegrélegek a lápfelszín dőlési irányá- ban, a merev és fagyott mélyebb rétegek felett csúszásba jönnek. Elsősor- ban a zsombékos részek csúsznak meg, pásztákba rendeződnek (Stránge) ; közben hasadások keletkeznek, a semlyékek kiszélesednek, hosszan el- nyúlva öszszefolynak (Flarke). Végeredményben a lápfelszín dőlési irányára merőleges elrendeződés alakul ki. Ez a mellékelt térképen nemcsak a láp regenerációs komplexében (különösen a főcsatornától keletre), hanem rész- ben még a lápi fenyves belső szegélyvonalain is megállapítható. A pleisztocénkori talajfolyásokat újabban nálunk is kimutatták (S z á d e c z k y, Bulla, Kerekes). Mint jelenkori tünemény a lápokról először Fenno- skandináviában vált ismeretessé. Az északnémetországi dagadólápokról is csak újabban mutathatták ki mint feltűnő szubarktikus jelenséget (G a m s, H u e c k). A Memel-torkolat „Grosses-Moosbruch" lápjáról készült légi- fénykép a Kukojszás vegetációtérképének szóbanforgó részletével bámula- tosan megegyezik.7 Említettem volt, hogy a láp jellegzetes fajai elsősorban boreális, gla- ciális reliktum-jellegű fajok (Scheuchzeria palustris, Oxycoccos quadripe- tala, Andromeda polifolia, Drosera obovata). Mindezek fennmaradását a Kukojszás lápján a különleges ökológiai viszonyok tették lehetővé. Ezek közül igen fontos a különleges mikroklíma és egyes helyi klimatikus vo- 6 Zólyomi B.: Dagadólápok az Északkeleti Kárpátokban. (Előadás 1. Bo- tanikai Közi. XXXVII. 1940. p. 94-95.) 7 K. H u e c k : Erláuterungen zűr Vegetationskundlichen Karte des Memel- deltas. (Beitr. z. Naturdenkmalpflege XV. H. 4. 1934. p. 1—36.) 488 Zólyomi Bólint dr. nások is. így pl. a Szent Anna-tó kráterében, amely teljesen zárt, hőmér sékleti inverziók és ezzel kapcsolatban vegetáció-inverzió (régió alávetődés) lép fel. Az éjjeli lehűlések alkalmával a nehezebb hidegebb levegő össze- gyűlik a kráter fenekén. Bár mikroklimatikai méréseket nem végezhettem, mégis a Szent Anna-tó felett rendszeresen fellépő helyi ködképződés utal erre. Hasonlóképen az is, hogy míg a kráter oldalait és tetejét (a Nagy- Csomád É-ra néző mikroklimatikusan befolyásolt oldalát kivéve) bükkös borítja, addig a mélyebben fekvő tavat a magasabb régió lucfenyvese övezi. Ez a jelenség, bár kisebb mértékben, a Kukojszás kráterében is észlelhető (már csak tökéletlenül zárt medence). Magában a lápban a víz- zel telített tőzeg szintén hozzájárul a hűvösebb mikroklíma kialakításához. Egy másik igen lényeges ökológia sajátság a láptalaj és víz erős sava- nyúsága. A szegélyi forrásos helyeken és azok közelében a pH még 6‘4 — 5'9 között van (a Szt. Anna-tó 7 0 1), viszont a tőzegmohás növényszövet- kezetekben már a szegélyövben is igen nagymérvű az elsavanyodás. A középső részeken a tőzegmoha-zsombékok pH-ja 3'5 és annál kisebb, míg a semlyékek és láptavak vizének pH-ja 41 — 3‘8. Végül ki kell emelni, mint élőkörnyezeti tényezőt, a lőzegmoha mindent elfojtó, erőteljes növe- kedését. Mindezen viszonyok miatt csak különlegesen alkalmazkodott, igénytelen lápnövények tenyészete lehetséges. A fosszilis tőzegtelepek tudományos feldolgozásakor a fentiek alap- ján elsősorban a következőket ajánlatos figyelembe venni. Az egyes tőzeg- féleségekből az egykori növényszövetkezeteket lehet és kell is megállapí- tani. Vagyis a növényszociológus szemszögéből ítélendők meg a tőzeg különböző típusai. Kellőszámú feltárás, illetve fúrás esetében az azonos korú rétegek alapján, habár csak vázlatosan, de mégis rekonstruálhatnánk az egykori láp vegetációtérképét. Erre természetesen csak igen részletes vizsgálat alkalmával kerülhet sor, viszont az egyes rétegszinteknek meg- felelő 1 á p t í p u s t minden esetben meg kell határozni (pl. égerláp, rét- láp, átmeneti- és dagadóláp és további altípusok). Valamely tőzegtelep- ben egyszintben igen különböző felépítésű növényszövetkezetek maradvá- nyaira bukkanhatunk. Ugyanabban a szintben, tehát egyidejűleg, erdő és erdőtlen rész léphet fel, amelyek egymást rövid időben, a biotikus szuk- cesszió folyamán is felválhatják. Különböző tőzegféleségek váltakozásából nem lehet minden fenntartás nélkül, azonnal szekuláris szukcessziókra kö- vetkeztetni. A lápokban uralkodó különleges ökológiai, mikroklimatikus viszonyok lehetővé teszik, hogy glaciális elemek interglaciális korszakok- ban is fentmaradhassanak. Így pl. mint legfeltűnőbbet említjük azt, hogy a glaciális flórák egyik legjellegzetesebb vezérnövénye a törpenyír ( Be - lula nana), ha nem is a Kukojszáson, de a Székelyföld egy másik dagadó- lápján, a Lucsmelléken (a kontinentális erdős dagadóláp típusába tartozik) és egy szomszédos kis forráslápon (álmenetiláp jelleggel) a mai napig fenn- maradhatott (egyedüli előfordulás egész Magyarországon). A fosszilis tőzeg- telepek makrofossziliái tehát nem lehelnek egymagukban döntők a kor- megállapítás szempontjából. Feltétlenül szükséges a tőzeg, vagy szenese- det! tőzeg mikrofosszilia, elsősorban pollenanalitikai vizsgálata. Miután va- Julius von Pia 489 lamely szint pollenspektruma a láp tágabb környéke erdőtakarójának ösz- szetételét tükrözi, csupán ez ad a kérdéses idő éghajlati jellegéről teljes képet. A pollenanalilikai vizsgálatok ma már a pleisztocén földtörténeti kutatásának közismert és általánosan elterjedt segédeszközévé váltak, így ez alkalommal tárgyalásuk mellőzhető. A harmadkori lignitek és barnaszenek tanulmányozásakor, miután azok a mai mérsékeltövi tőzegmoha- és rétlápoktól teljesen eltérő vege- táció szenesedett maradványai, természetesen másütt kell a párhuzamo- kat keresni. II. RÖVID KÖZLEMÉNYEK. JULIUS von PIA. 1887 július 28-án született Wien-Purkersdorf-ban, mint a tartományi törvényszék elnökének, dr. J. von P i a-nak a fia. Középiskolai és egyetemi tanulmányainak elvégzése után (Uhlig, Diener, Ábel. Hatschek JULIUS v. PIA. 1887—1941. 490 Elise Hofmenn és R. v. Wettstein professzorok melleit) 1912-ben a bécsi Naturhisto- risches Museum-nak gyakornoka lett. Azóta is ennek a Múzeumnak volt a tagja 1943. januárjában bekövetkezett haláláig. Ő gondozta a fosszilis növénygyűjteményeket, a kihalt emlősök maradványainak nagy tömegét és ő igazgatta a könyvtárat. Tevékenyen résztvett a Naturhistorisches Museum Annales-einek kiadásában is. Evek hosszú során át leltározta a hatalmas anyagot és új meg új kiállítási termeket rendezett be. 1919-ben venia le- gendi-t kap a paleontológiára, 1937-ben a bécsi egyetemen a paleontologia rendszertani tanszékére professzornak nevezik ki. Előadásai felölelték a fosszilis növények birodalmát, az állatországot, a paleobiologia alapjait, a kőzetképző szervezeteket, a Keleti Alpok paleontológiáját és a mezozoi- kum, valamint a terciér földtörténetét. Tudományos munkásságának elismeréséül a bécsi Tudományos Aka- démia levelező tagjává választotta. Levelezője volt a régebbi Geologische Bundesanstalt-nak, a jelenlegi Reichsamt für Bodenforschung bécsi fiók- intézetének és tiszteletbeli tagja volt a Palaeontological Society of Ame- rica-nak. Gazdag tudományos munkálkodása 125 önálló dolgozatot ölel fel. Foglalkozott fosszilis algákkal, baktériumokkal, psilophytákkal, harasztok- kal, cephalopodákkal és emlősökkel. Munkássága kiterjedt a Keleti-Alpok és Karsztterületek geológiájára, tektonikára, az általános rétegtanra és az általános rendszertanra. Utazásai a Keleti- és Nyugati-Alpokban, a Balkán-félszigeten, Olasz- és Görögországban, Belgiumban és Angliában lehetővé tették számára a területek geológiai felépítésének és rétegződésének vizsgálatát és főleg a fosszilis algák gyűjtését. Kongresszusokon és szaküléseken élénk előadói tevékenységet fejtett ki. Az Alpenverein-ben tartott népszerű elő- adásai az Alpok felépítéséről és a mészalgákról számos hallgatójának örökké emlékezetes eseménye marad. Professor J. v. Pia mélyen gyászoló özvegyében odaadó társat ha* gyott hátra. Fia a mezőgazdaságok doktora, leánya még a bécsi egyete- men tanul. Mint tudós munkáiban él tovább, mint nemes, szolgálatkész férfi pedig családjának, barátainak és kollégáinak szívében. Elise Hofmann Dozentin lür Peleobofflnik nn dér Universitál Wien 491 ÁL-ALAKÚ LIMONITGUMÓK A HALIMBAI EOCÉN MÉSZKŐBEN. Irta : Dr. Vadász Elemér. A középső eocénbeli nummulinás mészkő Szőc— Halimba — Padrag közölt mintegy 8 km hosszúságú jellegzetes abráziós térszínt mutat. Az eocén mészkő 300 m fölötti részét a középső miocén tenger nyeste le s működésének partszegélyi nyomait a 350 m körüli szinten elért dolomit- szegélyeken, dolomitbreccsia és fúrókagylók fúrási nyomai jelzik. Az eocén vonulat északi peremén, 300 m térszín alatt, már a pannóniai tenger part- vonalát találjuk, ugyancsak breccsia, homok és apró kvarckavics alakjá- ban. Halimba északi előterében, az eocén mészkő eltűnik a pannóniai és különösen a középső miocénbeli rétegek alatt. A medence keleti részén, a padragi határban lemélyített egyik fúrásban 140 m vastagságban jelentke- zett a helvétiumba sorolható szürke, foraminiferás agyag. Alatta az eocén- összlet itt 124 m vastagságban volt. A halimbai medence ÉK-DNy tengelyű, sekély szinklinális, melynek északi szélén a triász és kréta alaphegység, valamint az eocén mészkő is felszínre bukkan a csékúli Gyürhegyen. (1. rajz. Az eocén-dolomithatáron levő bauxit a rajzon nincs feltüntetve.) 1. kép. Halimbán 1926-ban végzett kutatásaim alkalmával az abráziós fenn- sík szélén sok fényes kavics hívta fel a figyelmemet. Különösen kitűntek ezek közül egyes sötétbarna, tükörfényes limonitkavicsok, amelyek az em- lített pannóniai partszegélyen, de Halimbától délre az eocén térszínen szét- szórtan heverve is találhatók. Származási helyüket az eocén nummulinás mészkőben sikerült megtalálnom, amelyben különböző nagyságú és alakú gumókat formálnak. A felszínen heverő szélfújta darabok a mészkőből részben kimállás útján, részben a megismétlődő letaroló erőművi hatások útján kerültek felszínre. A pannóniai partvonal közelében gyakrabban ta- lálhatók, minthogy súlyosabb voltuk miatt az egykori parlszegélyen gyűltek össze. A terület részletes földtani leírásában ezek a limonitgumók mind- eddig figyelmen kívül maradtak, holott üledékképződés tekintetében elha- tározó jelentőségűek. Az eocén mészkőösszlet, a Halimba körüli fúrások szerint, az itteni abráziós felszínen 30—70 m vastag. A nummulinás mészkőrétegek alatt szürke pirites agyag található szenes, agyagos rétegekkel. Ez az agyag közvetlenül a bauxitra települ, helyenként feltűnően sok piritet tartalmaz, apró szemcsék és borsónagyságú darabok alakjában. Az agyag iszapolási maradékában apró miliolinák, alveolinák, rotáliák és ostracodák vannak. 492 Vadász Elemér dr. sokszor piritesedell alakban. Az agyag tengeri jellege tehát kétségtelen. A limonitgumók a nummulinás mészkő alsó rétegeiben, tehát az alatta levő pirites agyag közelében mutatkoznak. Szabálytalan alakú, 2 — 6 cm nagy- ságú gumóik nem elsődleges képződésűek s egyesek a piritre jellemző ötszögtizenkettős-hexaéderes kristályalakjukkal árulják el eredésüket. Néha nummulinák és kagylók is limonitosodtak. A limonitgumók pirit-álalakúsága világosan mutatja a pirit-eredetet. Összetételük 80.8 °/o Fe^Os, 4.1 % SÍO2, 12 % H..O, 3.1 °/o AFOj mellett 2.8 % kéntartalommal utal az egykori piritre. Világos, hogy a bauxitot elborító középső eocén tenger első agyagüledékeinek anyaga a bauxitból szárma- zott, amely a sekély vízmedencében degradálódott. A csöndesvizű meden- cében rothadó szervezetekből keletkező kén a bauxit nagy vastartalmával dús piritképződésre vezetett. A piritképződés később, a nummulinás mészkő 2. kép. Limonitosodott nummulinák. keletkezési idejének kezdetén még folytatódott ugyan, de már nem volt annyira általános, mint a megelőző agyagüledékben. Ezek a mészkő üle- déken belül egyes gócokban koncentrálódott, részben kikristályosodott pi- ritcsomók alakultak át a kőzettéformálódás során, limoníttá. A limoníttá való átalakulás hullámveréssel mozgatott, tehát levegővel állandóan fel- frissített vízben történt. A fenékig lehatoló, nyilván hullámverésből szár- mazó vízmozgásra utalnak az összesodort nummulina-fölhalmozódások, melyek helyenként a pirilkiválás központjai is voltak, később limonitoso- dott alakot nyerlek. A piritképződés és annak nyomán alakult limonitgumók s különösen a fenéken felhalmozódott nummulinák mozgatottsága az eocén mészkő keletkezésének mélységi viszonyaira is reávilágítanak. Lankás síkpartvi- déki sikérlenger üledéke az eocén nummulinás mészkő, melynek leülepe- dési mélysége 60 — 100 métert nem haladhatott meg. Ennél nagyobb mély- Epidezmin a szobi Csákhegy malomvölgyi bányájából 493 ségben ugyanis a legnagyobb hullámok mozgató hatása is elenyészik a tengerfenéken. Hasonló eredetű limonitos erezettség észlelhető helyenként a fehér- várcsurgói miliolinás-nummulinás mészkő réteghatárain is. EPIDEZMIN A SZOBI CSÁKHEGY MALOMVÖLGYI BÁNYÁJÁBÓL. Irta : Dr. Erdélyi János. A Szob és Márianosztra között magányos hegyszigetként emelkedő Csák-hegy1 kézetével és ásványaival többen foglalkoztak. A kőzetet és a benne előforduló palazárványokal legelőször Szádeczky Gyula is- mertette (1). Papp Ferenc szerint (2) a hegyei kétféle andezit alkotja. A sötét biotitos hipersztén-amfibol-andezitel világos színű kordieril-tarlalmú hiperszlénes biotil-amfibol-andezit törte át. A sötét andezitet a Márianosztra felé vezető országút mellett tárja fel a malomvölgyi bánya, amely az iro- dalomban többhelyütt „fekete kőbánya" néven is szerepel. Innen siklópálya vezet fel a hegytetőn dolgozó hatalmas méretű, világos szürke színű kőbá- nyához. A két kőzetet létrehozó két lávaömlést vulkáni utóműködés fejezte be s a feltörő forró oldatok a helyenkint erősen összezúzott kőzet repedé- seiben mindkét bányában hidrotermális ásványokat, zeolileket és kalcilot raktak le. A felső, szürke kőbányából Szabó József chcibcizitot (3), Szádeczky Gyula (1) a kőzetzárványokből kordieritet, andaluzitot, borundot, gránátot, andezin-labradorit földpátot, biotitet, pleonasztot, piko- titet, apatitot, szillimanitot és tridimitet említ. Franzenau Ágoston a balcitot ismerteti (4.) Papp Ferenc szerint (2) a „zeolitosodás rég ismert jelenség a Csákhegyen, ahol analcimon kívül újabban stilbitet és fakolitot sikerült találni." A felső bányában megtaláltam a zeolitek közül a chabaziiet (fakói it) és a dezmint (stilbit), analcimot azonban nem találtam. A malomvölgyi bányában előforduló hidrotermális ásványokkal ez- ideig senki sem foglalkozott. A kőzetet bőségesen járják át repedések, né- mely helyen olyan sűrűén, hogy a kőzet valósággal breccsaszerűen össze- zúzódolt, mely breccsál kalcit vagy zeolitos anyag ragasztja össze. Érde- kes, hogy a kalcitot és a zeolileket legtöbbször sötét szürke színű opál- szerű anyag vonja be, máshelyütl a kristályokat vékony icad-lepel takarja,, némely hdyen a wad több cm átmérőjű cseppszerű gömbös halmazokban található s néha egész üregkitöltéseket alkot. E lágy tömeg Mn-oxidon kí- vül foszfátot is tartalmaz. Benne a mangán és a foszfor is könnyen kimu- tatható. Olyan mandulaüreg is előfordult, melyet az apatit parányi hatszö- ges prizmái töltenek ki. Ezekben a foszfor a L e i I m e i e r — F e i g l-fé’e módszerrel (5) jól kimutatható. 1 A hegy neve az irodalomban többhelyütt tévesen „Ságh-hegy -ként szerepet. 494 Erdélyi János dr. A bánya legnagyobb ásványtani nevezetessége az epidezmin, mely- nek Magyarországon a szobi Csákhegy az első előfordulása. 1913-ban ír- ták le V. R o s i c k y és S t. J. T h u g u 1 1 Szászországból a schwarzen- bergi Gelbe Birke bányából (6). Érdekes, hogy a schwarzenbergi epidezmint is wad kíséri, mint a szobit. Európában Szob a második előfordulási he- lye. Amerikában több helyről leírták : Moore’s Station (Mercer Co., New Jersey) és Robeson, (south of Reading, Berks Co., Pennsylvania) (7) leg- ismertebb lelőhelyei. E. Poitevin leírta a Thetford Mines-ből (Megantic Co., Quebec) (8), és végül A. C. H a w k i n s és E. V. S h a n n o n a Brandywine-kőfejtőből Wilmington mellett (Delaware) epidezmint említ (9). Ritka előfordulása miatt geometriai adatai alig, optikai adatai csak kevéssé ismertek. Felfedezőinek elemzése szerint kémiai összetétele ponto- san megfelel a dezminének. így adták az ásványnak az epidezmin nevet a stilbit (heulandit) — epistilbit pár mintájára. Külsőleg a dezmin és epidezmin rendkívül hasonlítanak egymáshoz. Az epidezmin leggyakoribb megjelenési alakja a három rombos véglappal határolt téglaszerű alak, mely a dezminnél is gyakori (pl. Sátoros) és ép azért Gordon nézete (7),* hogy a Heddle és Böggild által leírt dezminek (10) valószínűleg epidezminek, nem eléggé megalapozott. Rosicky és Thugutt egy epidezmin-kristályon ferde tetőző lapot észleltek, melynek szögeit mint az alappiramis egyik lapjának szögeit ha- tározták meg, ezek azonban még szerintük is megerősítésre szorulnak. Ha- tározottan megkülönbözteti azonban az epidezmint a dezmintől optikai vi- selkedése. Ugyanis, míg a dezmin-kristályt mikroszkóp alatt minden eset- ben monoklin ikernek találjuk, az epidezmin keresztezett nikolok között egyenesen olt ki, tehát rombos ásvány. Az epidezmin törésmutatói kiseb- bek, kettőstörése nagyobb, mint a dezminé. Az epidezmin optikai adatai Gordon szerint (7): az ásvány optikailag — ; a = 1.485, A = 1-495, y = 1.500, y — a = 0.015. Az optikai tengelysík II (100); a = Y, b = Z, c = X, BXg I c(001) ; 2E közelítőleg 40°. Poitevin szerint (8) : a = 1.485, y = 1.501, Fs. = 2.16. A szobi malomvölgyi bányában előforduló epidezmin kétféle alakban jelenik meg : 1. Parányi, néhány tized mm-es víztiszta kristályok, melyeken a há- rom rombos véglapon kívül erősebb nagyítással a valószínűleg {1 1 1 } indexű piramis lapjait is észlelhetjük. E lapok a kristály sarkait tompítják s így megfelelnek a dezmin (110) lapjainak. A kristályka 1. véglap szerint táb- lás termetű. A kristályok rendkívül kicsiny méretei miatt goniométeres mé- rések nem végezhetők. A jól megfigyelhető piramis-lapok szögeit mikrosz- kóp alatt megmérve, azt tapasztaljuk, hogy azok nem egyeznek meg a dez- min megfelelő szögeivel. Mikroszkóp alatt azonban a kristály víztiszta át- látszó és egyenes kioltású, a dezminre jellemző ikerszerkezet rajta nem észlelhető. Optikailag — . c = Ű, b = C. A törésmutatók az immerziós módszerrel meghatározva: « = 1.485, y = 1.497. Tehát az a megegyezik 2 Lásd a 167. o. 3. lábjegyzetét. Epidezmin a szobi Csákhegy malomvölgyi bányájából 495 Gordon és Poilevin adataival, a y valamivel kisebb, mini az előbbieknél s így a ketlőstörés értéke Í3 kisebb : y — a = 0.012. Érdekes az epidezmin viselkedése melegítéskor. Enyhe melegítéskor a kristályka vizének egy részét elveszti. Ilyenkor a keltőstörés erősen csök- ken. a kristály csaknem izotróp, keresztezett nikolok közölt átlátszatlan, sötét. Lehűléskor a kristály ismét felveszi eredeti víztartalmát. Keresztezett nikolok között nézve a kristály először külső peremén kezd színessé válni, majd a színeződés a kristály belseje felé terjed s végül megjelennek az eredeti interferencia színek. Erősebb melegítéskor a kristály teljesen izo- tróppá válik, majd a harmadik tengellyel párhuzamosan vékony lécecskékre hasad szét. végül teljesen széthull. 2. Az epidezmin második típusa kialakult dezmin-kristályokra kristá- lyosodott rá érdekes módon köpeny vagy sapka alakjában. A kristály külső alakját a három rombos véglap szabja meg. Mikroszkóp alatt a kristály belsejében jól meg lehet különböztetni a desmin-magot, melyet eredetileg a (010), (001), (lOl) és (110) lapok határoltak. A dezmin-magon jól látható az ikerszerkezei, néha azonban a kristály belsejét teljesen kitölti a jelleg- zetes halmazpolarizáció.3 Az epidezmin-sapka egyenes kioltású. A dezmin-mag és az epidez- min-sapka határán mikroszkóp alatt fehér fényben színes sávot látunk. Na-fényben vizsgálva megjelenik a B e c k e-vonal, mely a látómező eme- lésekor a magasabb fénytörésű dezmin felé tolódik el. A törésmutatókat meghatározva azokat pontosan egyezőnek találjuk a 1. típusú epidezmin törésmutatóival. (Isoamilflalát törésmutatója [1.486] a irányéban az epidez- minénél magasabb, a dezminénél kisebb.) Az epidezmint rendszerint dez- min és chabazit kísérik. A dezmin kristályai parányi víztiszta, színtelen kristálytűk és 0.5 — 1 mm-es méretű, sárgás színű jól fejlett kristályok. Az előbbi típust kalcitra nőve találjuk. A kristályokat a dezmin ismert lapjai határolják: b (010), c(001), f (101), m(110). A kristályok az 1. tengely irá- nyában megnyúlt, a 2. véglap szerint táblás termetűek. A sárga kristályok olykor nagy tömegben fedik a repedések falát, sőt néha valósággal kőzet- breccsa ragasztóanyagaként szerepelnek. Az optikai viszonyok legjobban a parányi, víztiszta kristályokon tanulmányozhatók. A kristályok hosszanti iránya: a = Q. Az oldallapon nyugvó kristályt két ikerrészből felépítettnek találjuk. A két ikerrész között a határ éles, de nem egyenes, hanem hul- lámszerűen görbült vonal. Halmazpolarizációt csak a kristályok csúcsánál észlelünk. A kél ikerrész kioltása szimmetrikusan 5°. A nagyobb sárgás kristályokon a kristályok belsejét csaknem teljesen kitölti a halmazpolari- záció. A víztiszta kristályok törésmutatóit meghatározva, azokat a szokott- nál kissé alacsonyabbnak találjuk : « = 1.490, y = 1.498, y-a = 0.008. 3 Értelmezését 1. Erdélyi J.: A sátorosi andezitbánya hidrotermális ásvá- nyai. (Földt. Közi. LXXII. 2. [1942.] 1920.) 496 Erdélyi János dr. A dezmin-epidezminkristályok leggyakoribb kísérője a borsárga színű chabazit. Néhány tized mm-től 3 — 4 mm-ig terjedő élhosszú romboéderek. A kristálylapok nem mindig fényesek, többnyire homályos felületűek. Raj- tuk az ismert vicinális rostozottság ritkább, inkább csak a nagyobb kris- tályokon fordul elő. A sárga szín valószínűleg vastartalmúktól ered, bár azt teljesen elfogadhatóan nem magyarázza meg, mert a teljesen színtelen chabazit is többnyire tartalmaz több-kevesebb vasat. Gyakoriak az ikrek. Bázis és alapromboéderlapok szerinti ikreket találunk. Az ásvány optikai- lag : +. A főtengely iránya : c. A metszeteken zónás szerkezetet észlelhe- tünk. A törésmutatók s a kettőstörés értéke jól megegyeznek a szokásos értékekkel: u> = 1.485, e = 1.488, e-.h noch im C. balatonica- Meer tatig waren, die Basaltvulkane des Balabn-Oberlandes aber nur noch in dér Trocken- 560 A. Hoffer landperiode, und zwar zum Teil (wie 2. B. dér Szent György-Vulkan) sogar über den C. ba/afonica-Schichten, d?nn sind die Vulkáné auf Tihany altér als die auf dem Nordufer des Belatons liegenden. Dass sie auf einem niedrigeren Niveau liegen, kann famit erklárt werden, dass sie — küstennah gelegen — schon ursprüngl eh auf niedrigerem Meersboden tatig waren. Noch wahrscheinlicher ersci .‘int aber die Annahme, nach welcher sie anlásslich des pleistozánen Einsturzes des Balaton-Beckens auf epirogenetischem Wege in ein tieferes Niveau gelangten. Die Vul- káné Tihanys stellen daher nichtdie Produkte des ausgehenden Basaltvulkanisnus in dér Gegend des Balaton-Sees dar, sondern nur seine Randfazies mit schwácherem Dynamimus Nach den Untersuchungen von J. Fírenczi (4), S ü m e g h y (13) und E. Szádeczky-Kardoss (15) \ aren die Basaltvulkane dér Kleinen Ungarischen fieebene im obersten Pontikum und mittleren Pliozán (unteres und mtttltes Levantikum) tatig. Die obere Grenze ihrer Tátigkeitsperiode kann so lglge nicht festgestellt werden. bis das Zeitalter des „altén Raabschotters“ genau bekannt sein wird. Das Altér des Basaltausbrüche Vesjungarns kann jp Erman- gelung an Fossilien ebenfalls nicht dir^t bestimmt werden. Nur soviel isi sicher, dass sie einen Teil dér pontiscien Schichten durchbrochen hatten, alsó jünger sind als dér Grossteil diese Schichten. Dér in die Basaltluffe eingelagerte Schotter ist nach W in(]gr.|-{grmaden sogenannter Silberberg-Schotter, dér seiner Ansicht n^^ oberpontischen Ursprunges ist. Damit kann alsó festgestellt werden, das; die Basalte oberpontischen Alters sind (18). Die Basalte des Steiris/hen Beckens brachen nach Winkler-Hermaden (17) an de: Grenze zwischen Pontikum und Levantikum (mittleres Pliozan). Vöm Gesichtspunkt dér Altersbeíjmrnung dieser Vulkáné erhalten nun die Basaltvulkane Tihanys dadurcl ejne grosse Bedeutung, dass aus- schliesslich in ihren Tuffen gleichaltrige Fossi lien gefunden wurden. Dér Zusammenhang zvjs c [, e n den Vulkánén Tihanys und ihrer Raumt.^jopj^ Dér Basaltvulkanis- mus Westungarns und Steiermarks falit njt dér rhodanischen Auffaltungs- phase Stíllé s zusammen. Die Basalterutjonen vvurden höchslwahrschein- lich durch die mii diesen Faltungen eh-)ergehenden Bewegungen aus- gelöst. Bezüglich des Problems dér Zusam^p^gpgg zwischen dér Tektonik dér Umgebung des Balaton-Sees und seies Basaltvulkanismus soll auf die einschlágigen Arbeiten von Hofmarn (7) j Böckh (2). Vitá- lis (16) und *L. Lóczy sen. (9) verwiese werden, doch sind allé von diesen Autoren vertretenen Auffassungen b auf den heutigen Tag Hy- pothesen geblieben. Soviel kann als bewiesen angesehen \2rden, dass die am Nordrand des Balaton-Sees hinziehende, uralte tektonií^g Linie irgend einen tZu- Die Vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany 561 sammenhang mit dem Vulkanismus auf dér Halbinsel Tihany besilzt. Be- achtenswert isi ferner auch dér Umstand, dass die Erdbebenkarle Réthly' s über das Gebiet nördlich des Balaton-Sees (12) eine seismoleklonische Llnie angibl, die in dér Lángsachse dér Halbinsel nach Nordweslen, gé- gén Balalonkisszőllős ziehl. Wie L. Lóczy jun. nachwies (10). ist das Tál des Evetes-Baches, das zwischen dér Halbinsel und dem Becken von Balalonkisszőllős senkrechl auf die leklonische Hauptlinie des Balaton- Ufers ziehl, eine schöne transversale Bruchlinie. Die Basalte dér Halbinsel Tihany brachen demnach an jener Slelle auf, an welcher sich die dem Nordufer des Balalon-Sees enllangziehende leklonische Linie und die des Evetes-Tales überkreuzen. Was den teklonischen Aufbau dér Halbinsel selbst belrifft, so kann zweifellos festgestelll werden, dass die ponlischen Ablagerungen fasl voll- kommen horizonlal gelagerl sind und dass ihre Aufschlüsse keine Spuren von Auffaltungen zeigen. Die Basalttuffe erscheinen zwar an einigen Stel- len gefallet (Taf. XXXIV, Abb. 2), doch sind die unter ihnen liegenden Tuffe nichl gefaltet, so dass alsó sie selbst ebenfalls nichl gefallet sein kön- nen. Ihre diskordanle Lage entsprichl dér ursprünglichen Ablagerung, oder stelll das Ergebnis ihrer ehemaligen gleitenden, stauenden Bewegung dar. Bruchteklonik konnte ich auf dér Halbinsel Tihany nicht feststellen. Tatsache ist aber, dass die Verbindungslinie zwischen dem Eruptions- zentrum des Nyársas-Vulkans und dem des Óvár-Vulkans parallel zu dér NW-SO ziehenden, zweifellos teklonischen Randlinie verláuft und mit dér tektonischen Linie des erwáhnten Tales des Evetes-Baches genau zusam- menfállt. d. h. mit dér tektonischen Linie Tihany-Balatonkisszőllős. 3. Postvulkanische Tátigkeit. Auf dér Halbinsel Tihany folgte dér Funktionsperiode dér Basaltvulkane einer sehr lebhafte Thermenlátigkeit. Auffallend ist, dass sich dér überwiegen- de Anteil dér Thermalquellen auf dér südöstlichen Hálfte dér Halbinsel be- fand, wo überhaupt keine, beziehungsweise nur sehr wenig Basalte zu finden sind. Besonders reich an Quellablagerungen ist das südlich des Belső-tó liegende Gebiet (Taf. XXXI, Abb. 2 und Taf. XXXV, Abb. 2). Unter den Autoren, die Beschreibungen über die Halbinsel Tihany gaben, beschaftig- ten sich Beudant, Zepharovich, J. Böckh, I. Vitális und L. Lóczy sen. auch mit diesen Quellablagerungen. Vitális bezeichnet das Aranyház, die Quellablagerungen des Csúcshegy, den hohlen Kegel des Hármashegy und die geschichteten Bildungen des Nagynyereg (Abb. 6) als Ablagerungen von Geiser-áhnlichen Sprudel-, Springquellen, doch nennt er sie nicht Geiser (16). L. Lóczy sen. (9) und nach ihm allé an- dérén Autoren sprechen aber von den einstmaligen Quellén dér Halbinsel schon ganz entschieden von Geisem und L. L ó c z y (9) vermeinte auf den Felsen des Aranyház sogar noch die Spuren dér zurückfallenden Wassertropfen zu sehen. Dér unterste Teil des Materials dér Quellablagerungen auf Tihany 562 A. Hoífer besteht aus grauem oder gelbem, dünnschichtigem, mehr-weniger quarz- háltigem Kaik. Nach oben zu gehl dieser Kaik allmáhlich in kaum, oder überhaupt nicht geschichteten, porosén, wabigen, weiss, grau oder gelb gefárblen quarzháltigen Kalktuff über, dessen Quarzgehall immer grösser wird, so dass er háufig zu fást ganz kalkfreiem, in kleineren Partién sogar reinem Hydroquarzit wird. Dieser Hydroquarzit ist in allén Fallen von wabiger Struktur und ausgehöhlt. Die Wánde dér Wabenzellen und Höh- lungen sind oft mit Chalcedon überzogen. Auch kleinere Teile dér kalki- gen Quarzmasse können aus Chalcedon bestehen und mitunter sogar aus gelbem Opal, dér aber nie in grösseren Mengen auftritt. Deshalb muss alsó festgestellt werden, dass die Ablagerun- gen dér einstmaligen Quellén dér Halbinsel Tihany nicht Geysirite sind, wie dies in dér Literaturüber- all zu lesen ist, sondern quarzháltiger Quellén kaik, seltener reiner Kalktuff, oder reiner Hydroquarzit. Die Annahme, dass die Quellén Tihanys Geiser waren, ist auf den senkrechten, kanalartigen Schlot in den Quellablagerungen des Aranyház (Taf. XXXIII, Abb. 1 und 2 und Taf. XXXIV, Abb. 1) und des Csúcshegy zurückzuführen. Degegen, dass es sich dabei wirklich um Geiserschlote ge- handelt habé, spricht dér Umstand, dass sie überwölbt sind (Taf. XXXIV, Abb 1) und dass an ihren Wanden die Spuren einer von untén her wir- kenden Korrosion, meist in Form von nach untén gerichteten Korrosions- höhlungen zu sehen sind. Höhlungen mit ahnlich korrodierten Wanden, dérén Achse aber nicht senkrecht steht, sind in den Quellablagerungen dér Halbinsel an mehreren Stellen zu sehen (Taf. XXXV, Abb. 1). Auch die als Spuren von Tropfen erscheinenden Eindrücke auf dér Oberfláche dürften in Wahrheit keine Spuren zurückfallender Wassertropfen sein, sondern nur die überall auf Hydroquarziten zu findenden Spuren dér ge- wöhnlíchen Oberfláchenkorrosion. Die Höhlungen in den Quellablagerungen dér Halbinsel Tihany sind alsó keine Geiserschlote, sondern das Ergebnis nachtráglicher Korrosion. Die chemische Zusammensetzung des Quellwassers, das urspriinglich hauptsachlich quarzháltigen Kaik, dann spáler kalkigen Quarzil ablagerle, ánderte sich mit dér Zeit derart, dass seine Lösungskraft versiárki wurde. Vielleicht wurde es an Kohlensaure reicher, wodurch es dann den Kaik dér Quellablagerungen besser lösen konnte. Die Quellablagerungen liegen mit wenigen Ausnahmen über dér 150 m Isohypse. Daraus ergibt sich nun, dass die Tátigkeit dér Thermen un- míttelbar nach dem Ausbruch dér Basalte am starksten war, alsó im niilt- leren Pliozán (unteres Levantikum). Dass sie aber schon vor dem Basalt- ausbruch eingesetz hatte, isi an dér Seeseite des Koloslorhegy zu sehen, wo auch in dem unter dem Basaltluff liegenden pontischen Sand reichlich Kalkplatten zu finden sind. Auf dem unter 150 m liegenden Niveau(130 — 135 m) finden wir nur auf dem Gebiel zwischen den beiden Teichen, so- wie in dér Nöhe des Balaton-Ufers, hinler dem Biologischen Forschungs- Die Vulkanischen Rildungen dér Halbinsel Tihany 563 inslitut in einer Hölie von ungefáhrt 108 in Quellablagerungen auf einer dér Slufen dér das Ufer bildenden Verwerfung. Die Quellablagerungen zwischen den beiden Reihen zeigen, dass die IThermaltáligkeit auf dér de- nudierlen Oberfláche dér Halbinsel gégén das Ende des Pliozáns (oberes Levanlikum) schon gering war, wáhrend dér Hydroquarzitfleck am Bala- ton-Ufer dafür sprichl, dass sie aber auch nach dem, am Beginn (L. L ó- c z y sen.), oder schon am Ende (3) des Pleistozáns erfolglen Einbruch des Balaton-Beckens nich! vollslándig erlosch. Die Thermallaligkeit hiell wahrscheinlich bis zűr Ablagerung des jüngeren Eösses, alsó bis zűr Riss- Würm Interglacialzeit an. Zusammenfassung. 1. Die Vulkáné Tihanys sind nach dér Art ihrer Tátigkeit Explosi- ons-Vulkane, nach ihrer Gesteinsart klasmatische Vulkáné und nach ihrem Aufbau Stratovulkane und Dialremen. Nach ihrer Form sind sie Aspile, Tufftrichter und Tuffschlote ; auch ein Homo! (Óvár Vulkán) befindet sich unter ihnen. Ihrer Entstehung nach sind sie polygen und monogen. 2. Dér Hauptausbruch dér Vulkáné falit auf Tihany in das Ende des Pontikums. in die Zeit dér Ablagerung dér oberen Halfte des Conge- ria bcilatonica — C. rhomboidea — Niveaus. doch griff ihre Tátigkeit auch auf das mitllere Pliozán über. 3. Dér Basaltvulkanismus setzte auf dér Halbinsel Tihany früher ein, als am Nordufer des Balaton-Sees, da die Vulkáné Tihanys noch im pon* tischen Meer, alsó auch submarin tatig waren. 4. Die Vulkáné Tihanys stellen mit ihrem allmáhlich abnehmenden Dynamismus nicht die letzten Ausklánge des Basaltvulkanismus in dér Umgebung des Balaton-Sees dar, sondern sind ihre Randfazies mit abge- schwáchfem Dynamismus. 5. Die Vulkáné Tihanys brachen an dér Kreuzungsslelle dér am Nordufer des Balaton-Sees in dér Richtung NO-SW ziehenden tektonischen Lángslinie und dér von NVV nach SO gerichteten. queren tektonischen Linie des Evetes-patak-Tales von Balatonkisszőllős auf. 6. Die Vulkáné Tihanys sind mit den Basaltvulkanen am Nordufer des Balaton-Sees, in dér Klemen Ungarischen Tiefebene, in Westungarn, sowie im Steirischen Becken, gleichalt und ihr Aufbrechen steht in Zu- sammenhang mit dér rhodanischen Rindenbewegung Stil les. Unter allén diesen Vulkánén sind die von Tihany für die Altersbestimmung am wich- tigsten, da bisher alléin im Klastikum von diesen Fossilien gefünden werden konnten. 7. Die postvulkanischen Quellén dér Halbinsel Tihany waren keine periodisch aufbrechenden Thermen oder Geiser, sondern einfache Quellén, alsó kelne Springquellen. Die Aushöhlungen in ihren Ablagerungen sind das Ergebnis sekundárer Lösungsprozesse. 8. Das Matéria! dér Quellablagerungen auf Tihan> ist nicht Geysirit, sondern Quellenkalk, Quellenquarzit (Hydroquarzit), in den meisten Falién aber kalkhaltiger Quellenquarzit, bezw. quarzháltiger Quellenkalk. 564 A. Hoffer 9. Die Tátigkeit dér Thermen Tihanys setzte am Ende dér pontischen Periode, noch vor den Basaltausbrüchen ein, erreichte ihr Maximum im mittleren Pliozán, unmittelbar nach den Basaltausbrüchen, und 'endete erst im Pleistozan. SCHRIFTTUM. 1. Beudant, F. S. Voyage minéralogique et géologique en Hongrie. Tome 11. P. 497 — 502, 506, 509. Plán Vll. Fig. 7. Carte géologique des bords du lac Bala- ton. Paris. 1822. — 2. Böckh, Johann. Die geologischen Verháltnisse des süd- lichen Teiles des Bakony. Mitteilungen aus dem Jahrbuche dér kön. ung. Geol. Anstalt. Bd. 111. Heft 1. P. 108 — 125. 1874. — 3. B u 1 1 a, Béla. Neuere Probleme dér Baitongegend. Geographisches Taschenbuch. 1943. Budapest (Nur ungarisch). — 4. Ferenczi, Stephan. Geomorphologische Studien in dér südlichen Bucht dér Kleinen Ungarischen Alföld . Földtani Közlöny (Geologische Mitteilungen) Bd. L1V. P. 137 — 158. 1925. — 5. Halaváts, Gyula. Die Fauna dér pontischen Schichten in dér Umgebung des Balatonsees. Resultate dér wissenachaítlichen Er- forschung des Balatonsees. Bd. I. Teil 1. Palaentologischer Anhang IV. 1911. — 6. Hoffer, Andreas. Diatremen und Explosionstufftrichter auf dér Halbinsel von Ti- hany. Földtani Közlöny. LXX111 (1943). P. 232 — 241. — 7. H o 1 m a n n. Kari. Die Basaltgesteine des südlichen Bakony. Mitteilungen aus dem Jahrbuche dér kön. ung. Geologischen Anstalt. Bd. 111. Heft 4. 1879. — 8. J u d d, J. W. On the origin oí Laké Balaton in Hungary. Geological Magaziné. New Series. Decade II. Vol. 111. P. 5 — 15. 1876. — 9. v. Lóczy, Ludwigsen. Die geologischen Formationen dér Balatongegend und ihre regionale Tektonik. Resultate dér wissensch. Erfor- schung des Balatonsees. Bd. 1. Teil 1. Section 1. 1913. — 10. v. L ó c z y, L u d- w i g j u n. Geotektonischer AuSbau des Balatonhochlandes in dér Umgebung von Balatonfüred. Jahresbericht dér kön. ung. Geologischen Anstalt íür 1916. Budapest. 1918. — 11. P a p p, F r a n z. Geologische Reambulation von Tihany. Arbeiten dér 1. Abteilung des Ungarischen Biologischen Forschungsinstitutes. Bd. IV. 1931. — 12. R é t h 1 y, A n t o n. Erdbeben in dér Umgebung des Balatonsees. Resultate dér wissensch. Erforschung des Balatonsees. Bd. I. Teil 1. Geophysikalischer Anhang. Sektion 3. 1912. — 13. S ü m e g h y, J o s e f. Geologische Beobachtungen über das Gebiet zwischen dér Rábn (Raab) und Zala. Földtani Közlöny. Bd. Lili. P. 114— 120. 1924. — 14. S t a c h e, G u i d o. Basaltterrain am Plattensee. Verhandl. dér k. k. Geologischen Reichsanstalt. Bd. XII. (1861—62). P. 145 — 148. — 15. v. Szá- dé c z k y—K a r d o s s, Elemér. Geologie dér rumpfungarlándischen Kleinen Tieíebenen. Mitteilungen dér berg- und hüttenmánnischen Abteilung an dér kgl. ung. Palatin-Joseph-Universitát für Technische- und Wirtschaftswissenschaíten. Bd. X. Teil 2. 1938. — 16. V i t á 1 i s, S t e p h a n. Die Basalte dér Balatongegend. Re- sultate dér wissensch. Erforschung des Balatonsees. Bd. 1. Teil 1. Geolog. Anhang. 1911. — 17. W i n k 1 e r, Artúr. Dér jungtertiáre Vulkanismus im steirischen Bek- ken. Zeitschrift für Vulkanologie. Bd. XI. P. 1 — 32. 1927 — 28. — 18. Win kiér — Hermádén, Artúr. Geologischer Führer durch das Tertiár- und Vulkanland des steirischen Becken. Sammlung geologischer Führer. Bd. 36. Berlin 1939. — 19. v. Zepharovich, R. Die Halbinsel Tihany im Plattensee und die náchste Um- gebung von Füred. Sitzungsberichte dér kais. Akademie dér Wissenschaflen. Bd. XIX. Heft 2. Jahrgang 1856. P. 339-373. 565 DIE HYÁNEN-SCHICHTE DÉR SELIM-HÖHLE BEI BÁNHIDA IN UNGARN. Von /. v. Gaál. In den Geologischen Milleilungen, Földtani Közlöny, Bd. 69. Heft 10 — 12, erschien ein Artikel von Maria Motll unter dem Titel „Gab es ein Aurignacien-Interstadial in Ungarn ?", welchen ich nicht ohne ei- nige Bemerkungen hinzuzufügen übergehen kann.* 1 Ausserdem erachle ich es für nötig, dass die heute in ausserordentlichem Masse divergieren- den Meinungen und Auffassungen über das Diluvium wenigstens in ein- zelnen Punkten zu einer gewissen Übereinstimmung gebracht werden. Schliesslich finde ich es auch noch wichtig, über meine Ausgrabungen in dér Selim-Höhle wáhrend dér Jahre 1934—38 mindestens eine kurze Übersicht zu gébén, da das Erscheinen dér Monographie über die Höhle unter den gegenwártig herrschenden Verháltnissen eine gewisse Verzöge- rung erleiden kann. Meiner Ansichl nach wáre in erster Linie eine einheilliche Einslel- lung, bezw. eine entsprechende Werlung des Diluviums, oder Pleistocáns sehr notwendig. Die Benennung „Quartár “ im engeren Sinne des Wortes ist meiner Meinung nach vollkommen unhaltbar, und zwar nicht nur des- halb, weil auch keine dér Bezeichnungen vöm Primer bis zum Terliár ihre Slelie behaupten kann, da das „Primer" vöm erslen Zeitabschnilt dér Geschichte unseres Planeten viel zu weil entfernt liegt und dadurch jede weitere Aufzáhlung in demselben Sinne falsch ist, — sondern auch des- halb, weil im Falle dér Aufrechterhaltung dér Benennung „Quartár" die- sem kleinen geologischen Zeitabschnilt dér Rang eines Zeitalters verliehen wird, welcher ihm aber unter keinen Umstánden gebührt. Diese Frage habé ich übrigens in einem eigenen Artikel (16) aus- führlich erörtert, so dass hier die nachstehende Tabelle wohl genügen dürfte. , Neuzeit (Kainozoikum) Paleogen Mesogen Neogen (Ungef. 30 Mill. Jahre) (Ungef. 30 Mill. Jahre) (Ungef. 5 Mill. Jahre) Paleocán Eocán Oligocán Miocán Piiocán Pantocán (Quartár) (Ungef. 1 Mill. Jahre) Pleistocán Holocán Aus dieser Tabelle geht alsó hervor, dass das ganze „Quartár", d. h. Pleistocán und Holocán zusarnmen, kaum soviel ausmacht, wie eine 1 Dér spater, im Jahre 1942 erschienene Artikel M. M o 1 1 Is „Das Aurig- nacien in Ungarn" (20) enthált ín jeder Beziehung dasselbe wie dér Aufsatz aus dem Jahre 1939 (19) 566 I. Gaál einzige Stufe des Pliocáns und daher weit davon enlfernt isi, mitdergan- zen Neuzeit (inclusive Pliocán) welteifern zu können. Anstelle von „Quarlár" schlug ich, — da die Bezeichnung Pleislo- cán schon in einem anderen Sinne Verwendung fand, — die Benennung „Pantocán“ vor. Da wir gerade bei dér Kritik dér Bezeichnungen sind, muss ich ge- stehen, dass ich es durchaus nicht fiir richtig erachte, wenn mán beson- sonders in dér letzten Zeit in ugarischen Fachkreisen den Ausdruck „Eis- zeit“ im Sinne des Diluviums gebraucht. Diese Bezeichnung, die in Deutschland allgemein und ziemlich ent- sprechend verwendel wird, findet weder bei uns, noch in dér Weltlitera- tur ihre Begründung, da wir ja nicht vergessen dürfen, dass es auch in anderen Abschnitten dér Erdgeschichte Vereisungen gab. Mán müsste alsó die diluviale Eiszeit mit einem eigenen Attribut versehen, oder wenigstens mit einer Indexzahl. Ferner darf auch nicht dér Umstand vernachlássigt werden, dass die „Eiszeit” als geologische Zeitbestimmung bei Laien leichl als eine Epoche aufgefasst werden könnte, wáhrend welcher unser ganzer Plánét vereist war. (Wozu neue, nur irreführende Ausdrücke schaffen, verursachen doch die schon vorliegenden oft genug Verdruss?) Last bút nőt lcast, heute wissen wir, dass die wáhrend des ungef. 1,000.000 Jahre dauernden Dilu- viums in Európa und Amerika nachzuweisenden „vereisten Jahrtausende” insgesaml nur 105.000 Jahre andauerten, alsó nur ein Zehntel desgesam- ten Diluviums ausmachen. Sie sind zwar ausserordentlich charakteristisch, doch würde die Bezeichnung „Eiszeit” ein „pars pro toto” bedeulen. Endlich führt es zu überflüssigen Verwirrungen, wenn wir neben dem Ausdruck „Eiszeit” für das ganze Diluvium, die einzelnen vereisten Abschnitte, wie „Günz”, „Mindéi”, „Riss”, „Würm”, usw. ebenfalls mit den Namen „Eiszeilen” belegen. Est ist daher angezeigt, einfach und klar Diluvium, oder Pleistocán zu schreiben2 und die vereisten Jahrlausende als Vereisungen oder Eis- zeiten zu bezeichnen. Damit soll alsó zum Ausdruck gebrachl werden, dass das Diluvium nicht eine totálé Vereisung des Erdballes bedeutet und dass die einzelnen Vereisungen nur ein 5 — 11.000 Jahre dauerndes Polar- klima in Gebieten bedeuten, die heute ein viel miideres Kiima besitzen. Weiters könnte mán auch über eine etwaige Gliederung des Dilu- viums in zwei, drei oder vielleicht sogar vier Horizonté sprechen, was a’ber an dieser Stelle weniger wichtig erscheint. Übrigens kann eine gut begründete Gliederung solange wohl kaum gelingen, bis die Astronomen und Paláontologen die Einzelheiten im Ablauf des Diluviums nicht ein- gehendst klargelegt habén. Meinerseits finde ich zwar schon heute die allgemein angenommene 2 Die letztere Bezeichnung vermeide ich deshalb, weil sie gekünstelt ist und ausserdem auch noch in zwei verschiedenen Pormen (Pleistozán und Plislozán) angewendet wird. Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhidn in Ungarn 567 dreigliedrige Einteilung llieorelisch durchführbar, muss aber geslehen, dass ich mich in dér Praxis in Ungarn nur in den Schichten des oberen Dilu- viums orienlieren kann, wálirend ich alles übrige ins „áltere" oder „altesle“ Diluvium verweise. Leider sind wir aber heute noch nichl 30 weit, die sowohl aslrono- misch, als auch slraligraphisch und paláonlologisch begründelen glazialen und inlerglazialen Abschnilte, sowie die zwischen den Dublellen, bezw. Tripletlen liegenden Inlerstadialen unzweifelhafl idenlifizieren und ausser- detn mit dem Altér dér einzelnen Paláolith-Kulluren in Einklang bringen zu können. Wenn wir zeigen wollen, welche Unsicherheit und welches Chaos in dieser Beziehung herrscht, so genügt es vollauf, wenn wir aufdieAuf- fassungen und die Tabellen dér hervorragendsten Diluviumsforsclier ver- weisen. Wollte mán z. B. die von Boule, Bayer, Wiegers, Gro- mov, Penck, Soergel, Eberl, Breuil und Obermaier gege- benen Einteilungen in einer vergleichenden Tabelle vorführen, so ware dies wahrhaflig eine sehr komplizierle Aufgabe. Ich wiederhole jedoch. dass jede Gruppierung und Zusammenfas- sung nur eine Frage zweiten Ranges darslellt, die das Wesen des gan* zen Problems überhaupl nichl berührl, Viel wichliger ist est, wenn die fossilen Überreste, Versteinerungen, usw. einer Schichle vöm Standpur.kt des Urklimas richtig beslimmt und gewerlel werden. Deshalb erscheinl es als unerlásslich, endlich einmal grundlegend festzuslellen, welche Pflan- zen- und Tierarlen für das warme, gemássigle, kühle, bezw. polare Kiima charakteristisch sind, da auf diesem Gebiete leider eine unglaubliche Will- kür oder Unkenntnis gefunden werden kann. Bevor wir jedoch auf einige Details dieser Frage eingehen, muss ich auf die eigenartige Deutung dér Rolle dér diluvielen Fauna hinweisen, dérén bekanntester Fürsprecher neben N e h r i n g und seinen Fachkolle- gen in Deutschland auch Josef Bayer war, In Ungarn wird diese Auffassung ausser von Kormos besonders von Frau G y ő r f f y M. M o t t I verlreten. die in einer ihrer in ungarischer Sprache erschienenen Mitteilung (2, p. 79) folgendes schreibt : „Meiner Ansicht nach kann mán in Ungarn die einzelnen Etappen dér pleistocánen Vereisung weder aus dér glazialen, noch inlerglazialen Faunen-Abwechslung erwarten, bezw. bestimmen, da ein solcher Wechsel von kálién — warmen — kelten Tiergesellschafflen in Ungarn — worauf ich schon öfters hingewiesen habé — nicht nachweisbar ist (! ?), sondern daraus, dass wir erforschen, wie sich die Tiergruppen mit Elephas mer l- dioncilis-Trogontherii, Coelodonia etruscus-Mercki, Equus stenonis-mosbci- chensis, Ursus etruscus-Deningeri, u. a. in ihrem ganzen Charakteristikum von Stufe zu Stufe veránderten und endlich in dér Mammut-, Lemmirig- und Schheehuhn-Fauna kulminierten. Meiner bescheidenen Ansicht hach verrát diese natürliche EntWicklungsreihe mehr und ergibt eine bessere Klimakurve, als viele andere auslandische, auf nicht biologisc’her Basis ruhende Theorien und diesen angemessene künstliche Faunen-Reihenfob 568 I Gaál gen.“ (! ?) Damil wir auch weiterhin nicht im Zweifel bleiben, dass Frau M. Győrffy — Mottl in die Reihe dér Monoglazialisten gehört, schreibt sie weiter : „Die Homogenilát und Soliditát dér Ungarischen paláontologischen und Höhlenforschung unlerstülzt in hohem Masse die Tatsache, dass bis jelzi sich kein ungarischer Höhlenforscher und Paláontologe fand, dér mit innerer Überzeugung sich zum Polyglazialismus bekannt halté." Wie weit diese Behauptungen und Ausführungen zutreffen, werden wir am klarslen aus dér Besprechung dér Überresle ersehen, die aus dér Schichtenreihe dér Selim-Höhle, besonders aus dér Hyánen-Schichte starnmen. Es sei mir geslattet, von den Ergebnissen meiner Ausgrabungen in dér Selim-Höhle, über die ich bisher bloss einige Vorberichte in ungari- scher Sprache veröffentlichle, folgende Resuilate anzuführen : Die 10 — 12 5 m máchlige diluviale Schichtenreihe dér Höhle zeigt fünf voneinander mit absoluter Sicherheit zu unterscheidende Horizonté. Eine eingehende Untersuchung gestattete in einigen dieser Schichlengrup- pen mehrere Bánke nachzuweisen. Da es sich hier um die Ausfüllung einer Höhle handelt, braucht nicht weiter betont zu werden, dass bezüg- lich dér Ungestörtheit dér Schichtenreihe oder ihrer zeillichen Aufeinander- folge kein Zweifel möglich ist. Das Profil des in einer Lángé von 45 m ausgegrabenen Höhlenteiles ist in seinen Hauptzügen einheitlich. Zuunterst ist auf dem Felsboden gelbgrauer Tón- Komplex abgelagert, dessen Altér von Hillebrand auf Grund dér in ihm gefundenen cha- rakteristischen Steinwerkzeuge als zweifellos dem Mouslerien gehörig be- stimmt wurde. Den zweiten Horizont stellt eine Ablagerung aus Flusswasser dar, und zwar handelt es sich dabei um grauen Quarzsand, dér auffallend locker ist. Auch hier liess es sich leicht bestimmen, dass es sich bei die- sem Sand nicht um das Sediment eines einzigen Hochwassers handelt, was wohl am klarslen dadurch bewiesen werden konnte, dass ich an ei- ner Stel le dér Ablagerung auf einen Feuerherd sliess. (Hillebrand be- richtet aus dér Kiskevélyer-Höhle über einen áhnlichen Fali.) Die hier ge- sammellen Holzkohlenresle wurden seinerzeit von F. Hollendonner als Reste von Pinus montana erkannt. Diese Bestimmung wird durch einen Stockzahn und durch Geweihbruchstücke von Rangifer arcticus in dem Sinne bekráftigt, da beide Arién auf ein kaltes Kiima hinweisen. Das ein- zige Sleinwerkzeug, das in dieser Schichte gefunden wurde, ist zwar nicht charakterislisch, doch stimml das zu seiner Herstellung verwendele Maté- riái, sowie seine Bearbeilung selbst mit den aus dem Moustérien bekunn- ten Verháltnissen überein. Dér dritte Horizont lieferte besonders im II. Saal eine Menge von Sáugetierknochen (Abb. 1). Zu Beginn dér Ausgrabungen waren die Kno- chen dér Hyáne (Hyaena crocuta var spelaea G o 1 d f.) sehr háufig, wes- halb dieser mürbe, dunkelbraune Tón den Namen Hyánen-Schichte erhielt. Da ich im weiteren über diesen Horizont noch berichten werde, soll hier Die Hyanen-Schichte dér Selim-Höhle bei tíánhidn in Ungarn 569 nur soviel vorweggenommen werden, dass derselbe von seinem Liegenden in jeder Beziehung scharf abweicht. vöm Löss-Hangenden aber nur in dér Farbe. Seine Máchtigkeil schwankt zwischen 0.2 — 4 4 m. In diesem Tón fand ich nun zwei FeuerstáUen, jedoch keine bezeichnenden Steingerále. Dér zeillich náchsle, alsó vierte Horizont bestehl aus Löss mii einer durchschnittlichen Máchtigkeil von 1.6 m. Zu Beginn meiner Ausgrabun- gen fasste ich den auf die Hyanen-Schichte abgelagerlen Löss als eine einheitliche Schichle auf ; es stellte sich jedoch bald heraus, dass in sei- ner unteren Hálfle (ungef. 0.3 — 1.0 m dick) eine ganz andere Fauna vor- herrschl als in dér oberen. Spater erwies es sich dann, dass dieser Löss- Horizont sich im hinterslen Abschnitt dér Höhle in zwei Schichten spaltet welche sich voneinander auch pelrographisch trennen. Als wichtigsle Tal- sache soll hier hervorgehoben werden, dass, wahrend dér untere Löss-Ho- rizont, alsó die jelzi schon abzusondernde 4. Schichle (Abb. 2), im Gros- sen und Ganzén die Sáugelierarten dér Hyanen-Schichte enthált und aus ihr auch die charakterislische Solulreen-Lanzenspilze zum Vorschein kam, im hóhérén Horizont, bezw. in dér 5. Schichle Rangifer arcticus und das Schneehuhn, sowie auch andere kálteangespassle und -liebende Tierarten neben den Werkzeugen dér Magdalénien-Kultur vorherrschen. Ausserdem sei noch bemerkl, dass in dér Hyanen-Schichte eine lin- senartige Löss Zwischenlagerung beobachtet wurde. ein Umsland, dér den engen Zusammenhang zwischen dér 3. und 4. Schichte noch besonders unterstreicht. Im Hangenden des oberen Löss-Horizontes fand ich eine durch- schnittlich 1.5 m máchtige alluviale (jetzlzeitliche) Bildung, aus welcher Geráte des Neolithikums. sowie auch dér Kupferzeit, dér Hallstátter Kultur und schliesslich solche des XIII — XIV. Jahrhunderts ans Tageslicht kamen. * lm Laufe dér Detaillierung dieser Schichtenreihe dér Selim-Höhle erweckt die Hyanen-Schichte unsere Aufmerksamkeit von mehreren Ge* sichtspunkten. In erster Linie ist ihre Sáugetierwelt auffallend, und zwar nicht so sehr wegen dér ArtenzahI, als wegen dér Háufigkeit dér tierischen Uberreste. Die beiden grossen, sowie auch die übrigen kleinen Feuerstellen beweisen, dass dér Mensch seinerzeit ein stándiger Bevvohner dér Höhle war. Die meisten Knochen (viele hunderte I) fanden sich in unmiltelbarer Náhe dér Feuerstellen. Von den Sáugetierarten sollen vorláufig nur föl* gende angeführt werden : Hyaena crocuta var. spelaea G o 1 d f. (sehr háufig), Meles meles L. f. aurignacicumi3 Canis lupus L. f. aurign. (háufig), Ursus spelaesu R c- s e n m. (sehr háufig), Felis leo L. f. aurign., Alces machlis 0 g. f. aurign. f Cervus canadensis asiaticus Lyd., Bison priscus B 1 b., Équus sp. (ferus f. aurign.) (háufig), Elephas sp. (trogontherii-primigenius ?), Castor fiber L. f. aurign. Die übrigen Arten, die aber dfen Charakter dér hier angeführtert 3 Bezugnehmend auf diese Art und Weise dér Beiiennurig sei es mir gestal- tel auf meinen — diese Frage behandelnden — Artikel (18) zu verweisen, 570 I. Gaál Serie nicht beeinflussen, werden nach dér vollstándigen Aufarbeitung des Materials im Rahmen dér geplanten Monographie über die Selim-Höhle veröffentlicht werden. Die Reihe dér organischen Reste wird auf eine höchst interessante Weise durch den Fund eines kleinfingerdicken, 10 cm lángén Stückes eines Zweiges ergánzt, das in einer Tiefe von 3.5 m unter dér Oberfláche — von dér náchsten Feuerstelle weit entfernt — endeckt wurde ; es weist keinerlei Brandspuren auf, obwohl an den Feuerstellen zahllose Mengen von Holzkohlenresten gefunden werden konnten. Wie schon erwáhnt wurde, stiess ich in dér Hyanen-Schichte auf keinerlei Steinwerkzeuge, mit Ausnahme einiger sehr unbedeutender Absplisse von Feuersteinen ; ein ausserordentlich auffallender Umstand, da sowohl die Feuerherde, als aus die ausgegrabenen, verstreuten Tierknochen dafür sprechen, dass die Selim-Höhle vielleicht wáhrend des gan- zen „Hyánen-Zeitabschnittes" standig bewohnt war. Dieser auffallende Man- gel an Steinwerkzeugen, dessen Ursache zu erforschen dér Mühe wert wáre, kann durch den Fund von 12 Zahnklingen kaum wettgemacht wer- den, und zwar umso weniger, als solche Kiingen auch in dér Moustérien- Schichte dér Höhle vorkamen und in anderen Höhlen ebenfalls Anwen- dung gefunden hatten, solange dér Höhlenbár lebte. Das Altér dér Hyá- nen-Schichte dér Selim-Höhle muss deshalb alléin auf Grund dér organi- schen Reste, bezw. seiner stratigraphischen Lage beslimmt werden. Diese Aufgabe bietet nun keine weiteren Schwierigkeiten, da die Holzkohlenreste dér Hyanen-Schichte für sich alléin schon genügend An- haltspunkte gébén ; die straligraphische Lage aber schliesst jede Fehlbe- 8timmung aus. Ich erwáhnte schon weiter oben, das die Holzkohlenreste aus dem Liegenden von Hollendonner als „Pinus montana" er- kannl wurden. Dieser Umstand und ferner die Tatsache. dass ein Slock- zahn, sowie mehrere Geweihbruckstücke von Rangifer arcticus gefunden wurden, genügen vollkommen, die graue Sandschichte als eine Bildung eines Vereisungsabschnittes zu deuten. Da aber unter dem Sand eine zwei- fellos dér Moustérien-Kultur angthörende Schichte liegt, wird es offensicht- lich, dass diese als „warmes" Mouslérien aufgefasst werden muss, dér Sand aber als „kalles“ Moustérien.4 Das Liegende dér Hyanen-Schichte muss alsó als Spát-Moustérien betrachtet werden. Auch in Bezug auf das Altér des Hangenden bestehen keine weiteren Schwierigkeiten. Die Tierarten dér 4. Schichte stimmen zwar mit denen dér Hyanen-Schichte überein, nur kommt die Hyane selbst el* was seltener vor ; doch beweisen die Tatsachen, dass diese Schichte aus charakteristischem gelbem Löss gebildet wird und dass in ihr die Spitze eines Lorbeerblattes gefunden wurde, eindeutig, dass das Hangende dem Solutréen-Kulturabschnitt angehörl. Auch dér Umstand, dass die 4. Schichte im I. Saal dér Höhle petrographisch nicht von dér 5., ebenfalls aus Löss 4 Diese Schichtengruppe wird hier nur „per apices" berührt, da ich mich mit dieser Frage schon in einem anderen Ariikét (10) ausíührlicher befasst habé, Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 571 gebildelen Schichle abgesondert werden kann, schliessl jeden Irrlum aus. In dieser 5. Schichle konnte ich neben den háufig vorkommenden Polar- arlen auch sehr viele Steinwerkzeuge dér Magdalénien-Kullur sammeln. Dadurch ergibl sich alsó die Tatsache, dass die Hyánen-Schichte zwischen das Ober-Mouslérien und das Millel-Solulréen einzureihen ist. Weilers könnle hier auch noch die Frage besprochen werden, mit welchem Horizont des Aurignaciens oder Solutréens die Hyánen-Schichte dér Selim-Höhle identifiziert werden muss ? (Dér Ausdruck Horizont wird in erster Linie als stratigraphische Bezeichnung angewendet.) Dabei muss ich wiederholt darauf hinweisen. dass die Fauna dér Hyánen-Schichte mit dér dér 4. Schichte in einem engen Zusammenhang steht und auch pelro- graphisch nicht stark abweicht. lm Gegensatz dazu ist sie aber vöm Lie- genden durch eine sehr bedeutende Lücke getrennt. Daraus ergibl es sich nun, dass die Hyánen-Schichte in den oberen (oder obersten ?) Horizont des Aurignaciens, oder aber in den untersten Horizont des Solutréens ein- zureihen ist. Verstehe ich die heutige Auffassung dér ungarischen Fach- leute recht, so ist das obere Aurignacien gleichbedeutend mit dem Proto- solutréen Hillebrands. Auf diese ganze Frage gehe ich hier nur des- halb ein, da die ungarische Fachlileratur nicht immer, die auslándische aber noch viel weniger ein klares und verstándliches Bild darüber gibt, wie das gegenseitige Verháltnis zwischen dem Spát- Aurignacien und dem Protosolutréen zu bewerten ist, und da anderseits die in den ungarischen Höhlen gefundenen Steinwerkzeuge anscheinend háufiger den aus dem Solutréen bekannten Typen enlsprechen, als denen des Aurignaciens. Gerade hier ist es nun des Kiima dieses diluvialen Abschnittes, wel- ches eingehender und entschiedener aufgeklárt werden kann. Bevor aber darauf eingegangen werden soll, muss eine kurze Schilderung unserer heutigen Kenntnisse iiber die klimatischen Schwankungen wáhrend dér Eiszeit vorausgeschickt werden. Dies erscheint umso notwendiger, als in dér Auffassung dér verschiedenen Forscher über die Beurteilung dér kli. matischen Verháltnisse dér Eiszeit noch immer tiefgreifende Gegensátze bestehen. Aus dem eingangs Besprochenen geht hervor, dass sich M. G y ő r f f y — M o 1 1 1 entschieden auf den Standpunkt dér Lehre von einer einmali- gen (?), oder vielleicht eher einheitlichen (?) Vereisung stellt, was natür- lich Auffassungssache ist. Dagegen muss ich aber entschieden Einspruch erheben, dass sie den Monoglazialismus als die alléin seligmachende Lehre hinstellt und die Behauptung riskiert, „dass sich bis dato solche un- garische Höhlenforscher und Paláontologen nicht fanden, die aus innerer Uberzeugung (! ?) sich zum Polyglazialismus bekannt hátten". Dieser Be- hauptung gegenüber steht die Tatsache, dass sich in Ungarn niemand aus- ser M. G y ö r f f y— M o 1 1 1, T. Kormos und 0. Kadic zum Mono- glazialismus bekannt hat und bekenni ! So betonten, bezw. bekannten sich K. v. P a p p und E. v. C h o I- n o k y in ihrem Vortrágen, E. Hillebrand, A. Tasnédi Ku- ba cs ka und L. v. Bogsch anlásslich ihrer Höhlenforschungen und 572 I. GqúI paláontologischen Studien, sowie B. v. Bulla, A. Kéz und E. S c h e r f bei ihren Löss-, Terrassen-, resp. Bodenuntersuchungen immer wieder zu dem Standpunkt dér Annahe wiederholter Vereisungen. Meine eigene An- sicht wage ich kaum zu erwáhnen, obwohl ich seit 1923 denselben Stand- punkt schon des öfteren schriítlich vertreten habé, da M. G y ő r f f y — M o t 1 1 meine Mitteilungen in dér Regei zu ignorieren scheint. Diese auf- fallende Behandlung werde ich, wenigstens vorláufig damit vergelten, dass ich ihre Aufsátze mit gesteigerter Aufmerksamkeit verfolge. Kehren wir nun zűr Schichtenreihe dér Selim-Höhle bei Bánhida zurück, so muss ich von Neuem darauf hinweisen, dass das Liegende dér Hyánen-Schichte vöm stratigraphisch -geologischen und paláontologischen Standpunkt nur als eine Bildung betrachtet werden kann, die einem Ver- eisungsabschnitt entspricht. Dafür sprechen 1. die Tatsache, dass sie eine terrassenartige Ablagerung darstellt, 2. das Vorkommen von Pinus montana und 3. die Funde dér Rangifer arcticus- Reste. lm vorliegenden Artikel ist es wohl überflüssig noch weitere Beispiele dafür anzuführen, alsó gleich- sam Stimmen dafür zu sammeln, dass ungarische, polnische, deutsche und französische Forscher den zweiten Teil des Moustériens gleicherweise als klimatisch kait bezeichnen. Nun folgt aber ein verblüffender Schachzug. Als unerschütterlicher Vertreterin dér Lehre von einer einheitlichen Vereisung bleibt M. Györffy — M o t 1 1 nichts anderes übrig, als allé auf das Moustérien folgenden Pe- rioden (vöm Früh-Aurignacien bis zum Spát-Solulréen) in eine „Hochgla- ziale" Unterstufe zusammenzupressen. Náher auf die einzelnen Detailfra- gen einzugehen, dürfte sich wohl erübrigen ; ich möchte nur noch M. Győrffy — M o t t I s Aufmerksamkeit auf die Tatsache lenken, dass nach den Ergebnissen, welche die Untersuchungen in dér Selim-Höhle ergaben, überhaupt kein einziger Umstand übrig bleibt, dér dafür sprechen würde, dass vöm Ende des Moustériens bis zum Anfang des Magdaleniens ein rauhes Kiima geherrscht habén würde. In dér Selim-Höhle sind námlich selbsl im Solutréen-Löss noch Reste von Hyánen und Laubbáumen zu finden, alsó Zeugen eines viel milderen Klimas. Dass nun dieser Solutréen- Horizont nicht den Beginn des Solutréens darstellt, sondern viel eher einen spáleren Abschnitt, das geht auch aus dem engen Zusammenhang mit dem Hangenden (Magdalénien) hervor. Die Solutréen-Schichte kann alsó, auch wenn sie aus Löss besteht, nicht in eine Periode gestellt werden, wie z. B. die Sandschichte mit Piiius montana, oder dér Magdalénien- Löss mit Ren und Lemming. Mii anderen Worlen : vöm Ende des Spát- Moustérien bis zum Miltel-Solutréen, gab es in Karpatenbecken kein sub- arktisches Kiima. Dies bedeutet aber auch so viel, dass es in Ungarn zwischen zwei Vereisungen zweifellos lángere Zeit anhaltende, mehr-minder milde Periode n gab und infolgen- dessen die Bezeichnung „Hochglazial" keineswegs zutrifft. Nur so nebenbei soll noch bemerkt werden, dass die Zirkustáler dér Alpen, die Moránen Mitlel- und Norddeulschlands (G ö t z i n g e r), die Fluss- terrassen dér Donau und ihrer Nebenflüsse (K é /.), die Bodenbeschaffen- Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 573 heit in dér ungarischen Tiefebene (S c h e r f) und schliesslich auch die Lössbiidungen (Bulla) auf Grund ihrer Erforschung als die Zeugen min- deslenS zweier, aber wahrscheinlich noch mehrerer „Eisperioden" vor uns stehen. Dass diese Beweise nichl paláonlologischer Nalur sind, selzl ihre Beweiskrafl nichl im mindesten herab. Demgegenüber vergessen wir nichl, dass die Schichlenreihe dér Selim-Höhle auch paláontologische Beweise fü r wenigslens zwei vereiste Perioden lieferl. Gleichzeitig wird auch die schon früher aufgeslellle, ellerdings von B a y e r-M o t 1 1 beslrillene Behauptung bekráfligt, nach welcher die einzelnen Arién dér organischen Welt wáhrend des Diluviums hin- und hergeschoben wurden, bezw. verschwanden und wieder auftauchten. Was natürlich nur für solche Arten, bezw. Gruppén zutrifft, dérén Lebensweise eine derartige Verschiebung erforderte und auch ermöglichfe. Aus dér Schichlenreihe dér Selim-Höhle kann zwanglos erkannl wer- den, dass die Vereisung des Spal-Moustériens jáh abbrach und das Kiima milder wurde Dies wird auch von M. G y ő r f f y Mól ti nichl bestrit- ten, doch betont sie. dass die Milderung nur geringfügig und von kurzer Dauer war. Nach ihrer Auffassung war alsó die Unlerbrechung nur so unbedeutend (Interstadial !), dass die Annahme einer einheillichen Eiszeit auch weiteihin aufrecht erhalten werden kann. Wenn wir uns nun mit dér Frage dér zeillichen Dauer dieser Un- terbrechung befessen und vorláufig auf dem Standpunkt dér geologischen Zeitrechnung bleiben, so können wir sie kaum als verschwindend oder unbedeutend bezeichnen, gleichgiltig ob wir sie Interstadial oder Inter- glazial nennen. In dér Selim-Höhle wird nun auch stratigraphisch bestá- tigt, dess nach dem Spát-Moustérien noch lángere Zeit verging, bis sich die dem Quarzsand auflagernde braune Tonschichte merklich zu bilden begann (hauptsáchlich durch den Wind zusammengetragen). Es ist dies klar, weil die Hyánen-Schichte infoige ihres engen Zusammenhanges mit dem Solutréen-Löss nicht altér sein kann als das Protosolutréen oder die obere Hálfte des Aurignaciens. Dass das untere und mittlere Aurignacien nicht vorhanden ist, d. h. weder im Quarzsand noch in dér Hyánen- Schichte gesucht werden kann, bedarf — meines Erachtens — keines wei- teren Beweises. In dér Tat schoben sich in dér Selim-Höhle zwischen die beiden glazialen Perioden die Zeitabschnitte des unteren, mittleren und oberen Aurignaciens ein, bezw. die des Protosolutréens, sowie des Solut- réens. Dass diese Zeitabschnitte mit dem Masstabe dér relativen Zeitrech- nung gemessen, als nicht besonders kurz bezeichnet werden können, wird auf paláonlologischer Grundlage noch wahrscheinlicher. Tatsache ist, dass die Hyánen-Schichte auffallend viele Flóra- und Faunaüberreste enthált, alsó ein organisches Leben, das sich nicht von heute auf morgen entwickeln konnte. Die Unterbrechung zwischen den beiden Vereisungen wird durch den Umstand am deullichsten und auf- fallendsten, dass ihre Flóra und Fauna von dér dér glazialen Periode grundlegend verschieden ist. Betrachfen wir den Charakter dér Pflanzenwelt, so wird diese Tat- 574 1. Gaál sache sofort klar. Anstelle von Pinus montana aus dem kelten Moustérien treten in dér Hyánen-Schichte überwiegend Laubbáume und mitunter viel- leicht auch Pinus silvestris auf. An dieser Stelle muss ich abermals auf das kleinfingerdicke, 10 cm lángé Aslbruchstück verweisen. Da solche Funde áusserst selten sind, ersuchte ich sofort meinen Freund Franz Hollendonner die Holzart zu bestimmen, was auch mit dér bei Hollendonner zu erwartenden Gründlichkeit und Pünktlichkeit er- íolgle. Hollendonner teilte mir mit, dass es sich um ein Bruchstück von Sorbus torminalis handelt. Diese Aussage wiederholte Hollendon- ner im Jahre 1935 in einer Fachsitzung dér ungarischen Gesellschaft für Höhlenforschung, wo ich damals einen Vortrag über die Selim-Höhle hielt. Auf einige bei dieser Gelegenheit lautwerdende Zweifel erklárte nám- lich Hollendonner entschieden und ganz eingehend, dass er allé Gewebe des Ástchens grűndlich und bequem untersuchen konnte und des- halb für die Richtigkeit seiner Bestimmung bürge. Diese eingehenden Erörterungen sind deshalb wichtig, weil M. M o 1 1 1 in ihrem Artikel : „Gab es ein Aurignacien 7" einerseits die Um- stánde dér Determination des Sorbus torminalis-Bruchslückes in einer dér Wirklichkeit durchhuus nicht entsprechenden Einstellung bekannt gab und anderseits die Tátigkeit des seither verstorbenen Franz Hollendon- ner s, dieses Musters eines gewissenhaften und gelehrten Forscher in ein schlechtes Licht stellte. M. G y ő r f f y — M o 1 1 Is Aussage : „Hollendon- ner habé den Pflanzenrest bloss bedingungsweise als „Sorbus torminalis “ bezeichnet", deckt sich nicht mit dér Wahrheil. Von einer bedingungs- weisen Bestimmung war, wie ich schon nachwies, überhaupt keine Rede. M. M o t 1 1 wollte vielleicht durch die willkürliche Einschaltung des Aus- druckes „Bedingung" eine Rettungsleine zűr Korrektion des Irrtums bieten ; einer solchen Rettungsleine bedarf aber ein Fachmann vöm Stile H o 1- lendonners nicht. Fachleute, wie Hollendonner gestehen, wenn sie — wie es ja möglich ist — irren, dies einfach und offen ein. Ich bin vollkommen überzeugl, dass Hollendonner. als Ehrenmann vöm Scheitel bis zűr Sohle dér er war, den angeblichen Irrtum, wenn er noch lebte, sicher einbekennen würde. Die Tatsache, dass M. G y ő r f f y — M ottl Hollendonners Tátigkeit in schlechtes Licht setzt, wird durch folgenden Satz aus dem Artikel M o 1 1 Is bewiesen : „Die Forschungen Hollendonners setzt jefzt mit vollkommeneren Methoden und erfolgreicher S. Sárkány fórt*. Aus diesem Satz ist sofort herauszuhfühlen, dass noch dér Meinung M. M o t t 1 s Hollendonner noch mit einer unwollkommenen Methode, alsó nicht gerade erfolgreich arbeilete. Ich halté es für meine Pflichl, festzustellen, dass M. G y ő r f fy — M o t t I zu einer solchen Herabsetzung dér erfolgreichen wissenscheít- lichen Forschertátigkeit Hollendonners, dessen lód füt uns einen unerselzlichen Verlust bedeulet, gar nicht berechtig! sein kann. Übrigens ist es wirklich schade, dass sich M. G y ő r f f y — M o I I 1 über die Umwertung des Sorhus-Ástchens so gewallig freul; wie ich nám- Die Hyanen-Schichte dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 575 licli von S. Sárkány persönlich hörle und auch aus einer diesbezüg- lichen Mitleilung (17) enlnahm, isi dér Unlerschied zwischen den Gewe- ben von Sorbus torruinalis und Sorbus uucuparia sehr gering,'* und dies war auch F. Hollendonner wohl bekenni. Wenn aber, das fragliche Áslchen wirklich Sorbus aucupuria angehören sollle, so wáre dieser Um- sland alléin noch nichl hinreichend, den milden Charakler dér Tier- und Pflanzenwelt in dér Hyanen-Schichte zu ándern, da Hollendonner ausserdem auch noch einige Holzkohlenslücke unlersucht und sie mit Sicherheit als Resle von Laubbáumen agnosziert halté. Dazu kommt noch, dass Sárkány im unleren Aurignacien dér Höhle vöm Islélloskő nur Holzkohlenresle von Larix beslimmen konnle, im oberen Aurignacien aber neben Picea und Pinus silvestris auch noch Quercus robur oder sessiliflora, Acer sp. (pseudoplatanus) und Sorbus sp. (aucuparia). Alsó auch hier Irelen Luubbáume auf! (Auffallend isi nur die Unsicherheil in dér Beslimmung dér Arten, unler welchen auch Sorbus aucuparia eine Rolle spiell I) Wenn wir ferner beriicksichliien, dass die Selim-Höhle im Gerecse- Gebirge 270 ni ü. d. M. liegl, wáhrend die Höhle vöm Istái lóskő in dem in jeder Beziehung viel grösseren Bükk-Gebirge in einer Höhe von 550 m, und zwar um einen ganzen Breitengrad nördlicher, so liegl dér Gedanke wohl nahe, dass ein Unlerschied von einen Breitengrad auch im Djlu- vium einen Unlerschied in dér Durchschniltslemperalur dér beiden Orte bedingle. Besonders die Witterungs- und Temperalurverhállnisse dér bei- den Orte können unter Umslánden wesentlich veischieden gewesen sein und es wáre absolut nichl zu verwundern, wenn damals im Gerecse-Ge- birge die mehr wárme- und sonnenstrahlenbedürfligen Arién dér Eiche, des Ahorns und von Sorbus günslige Lebensbedingungen gefunden halién, im Bükk-Gebirge aber nichl/’ leh möchte bei dieser Gelegenheit S. Sárkány darauf aufmerksam machen, dass es schade war, die beiden Horizonté des Aurignaciens dér Höhle des Istái lóskő zu vereinigen, bezw. auf Gr und dér Flóra dér beiden Horizonté ein einheitliches Bild dér Klimaverháltnisse zu entwerfen und noch dazu ein Bild, nach welchem eine allgemeine Vorherrschaft dér Na- delhölzer das ganze Aurignacien charaklerisiert halté. Auf Grund dér astronomischen Berechnungen G. v. B a c s á ks (6) wissen wir námlich heute schon entschieden, dass die wármere Epoche, welche zwischen die beiden aus dér Schichlenreihe dér Selim-Höhle bereits nachgewiesen Eisperioden eingeschallet isi, keineswegs als in ihrem ganzen Ablaufe einheitlich hin- geslellt werden darf. Die von M ilankovitsch begonnenen neueren astronomischen Berechnungen, besonders aber die B a c s á ks beweisen, dass sich wáh- ° Dér einzige Unlerschied besteht nur darin, dass die Jahresringe bei Sorbus aucuparia schárfer gegeneinander abgegrenzt sind als bei S. forminalis. 6 Dass diese Annahme nichl ausgeschlossen isi, beweisl dér Umstand, dass dér das Gerecse-Gebirge heute am meisten charakterisierende Fraxinus ornus im Bükk-Gebirge sehr selten isi und nur kümmerlich sein Leben fristen kann. 576 I. Gaél rend dér iníerglacialen bezw. interstadialen Abschnitle verscbiedene klí- ma lische Typen einander ablösten. So folgte z. B. wahrend dér Unler- brechung zwischen Würm I und Würrn II auf die Vereisung ein subark- liscber Abschnitl von 10.400 Jahren, dann war es 500 Jahre sehr warm, (nach B a c s á ks Bezeichnung „antiglazial") und weilere 11.500 Jahre mássiger warm; diese Periode wurde dann wieder durch einen 7.500 Jahre dauern- den, durch heisse Sommer und milde Winter charaklerisierlen Anliglazial- Abschnilt abgelösl, wahrend die folgende, 3.000 Jahre anhaltende, sub- arktische Periode schon zum Würm II hiniiberleitet. Daraus ergibt sich nun das Bild eines sogen. interstadialen Zeitab- schnittes. Weiterhin geht auch aus den abwechslungsreichen klimatischen Verháltnissen klar hervor, dass die Intersladiale im Vergleich zu den Interglazialen in keiner Beziehung als untergeordnete Erscheinungen be- handelt werden dürfen ; einerseits deshalb, weil die Zeitdauer einzelner Inlerglaziale die dér grösseren Interstadialen kaum übertraf, andererseils aber, weil sich die stárksten antiglazialen und sublropischen Klimaaus- schwingungen gerade in den Interstadialen enlwickellen und nicht in den Interglazialen. Daraus geht nun hervor, dass wir selbst in dem Falle, dass wir das Aurignacien „nur“ als ein Inlerstadial anerkennen, nicht zu einem e i n h e i 1 1 i c h e n (! ?), durch keine bedeulendere U n ( e r b r e c h u n g e n (? I) gestörten Ablauf einer geschlos- senen Eisperiode gelangen. Wenn es aber die Monoglazialisten ablehnen, mit absoluten Ori- entierungszahlen zu rechnen, so können wir den mehrmaligen Wechsei des Klimas des zwischen die Vereisungen des Würm I und Würm II ein- geschalteten wármeren Zeitabschnittes anhand dér Schichtenreihe dér Se- lim-Höhle auch auf paláontologischem und stratigraphischem Wege be- weisen. Hier soll nur soviel festgestellt werden, dass die in den unleren Moustérien-Ton eingelagerten H u m u sschichten schon durch ihre blosse Anwesenheit beweisend sind und auch verraten, dass das Kiima dieses Zeitabschnittes mehreren Schwankungen ausgeselzt war. Uber das uns jelzi náher interessierende Aurignacien und Solutréen erwáhnte ich schon weiler oben, dass ausser dér unzweifelhaften Lücke diesen Zeilabschnitt eine sehr milde, vielleichl sogar subtropische Schichle, sowie eine mássi- ge Abkühlung aufweisende Schichte charaklerisieren. Iin unlersten Hori- zont dér Löss-Schichte finden sich noch die Resle von einigen Hyánen und auch solche von Laubbáumen, wahrend in dér oberen Schichte kálte- angepassle und kálteliebende Arién des Magdaléniens an ihre Slelle treten. Dem gegenüber zeigt aber die Zusaminensetzung dér Tier- und Pflanzenwelt dér Hyanen-Schichle ein ganz anderes Bild. Wenn wir auch von dem umstrittenen Áslchen absehen, so bleiben noch immer die Laub- báume als Charakterislikuni zurück, das durch die Saugelierserie ergan/t wird. Diese Serie wird allerdings von den Monoglazialisten, die nur an Intersladiale denken und die ununlerbrochene Enlwicklung dér Tier- und Pflanzenwelt predigen, auf ganz andere Weise zu erklaren versuchl, als Die Hyanen-Schichte dér Selim Höhle bei Bánhida in Ungarn 577 sie in Wirklichkeit war. Dieses Ziel glauben sie nun so am leichtesten zu erreichen, wenn sie Hyáne, Löwe und Bár ganz einfach mit dem At- Iribut „Höhlen"-, und damit „kálteliebend" versehen. Ausserdem nehmen sie ganz einfach die vollkommen zweifelhaften, oder nicht mit absoluler Sicherheit zu bestimmenden Resle von Urelefanten und Nashörnern auf Grund dér Analogie als Mammut-, oder Wollhaarnashornresle an. Das pflegt ihnen dann vollauf zu genügen, um eine Tiergesellschaft als g 1 a- z i a I zu bezeichnen. lm Gegensalz zu dieser Auffassung weise ich mit Nachdruck noch- mals auf die Sáugetierserie hin und schlage folgenden einfachen Versuch vor. Mán stelle eine Sáugelierreihe auf, welche dér in dér Hyanen-Schichte dér Selim Höhle gefundenen Serie enlspricht, alsó z. B. die aus dér Höhle von Diósgyőr, in welcher gewöhnlich Wildschwein, brauner Bár, Edel- hirsch, Auerochs, sovvie andere in diese Gruppé gehöiige Arién vorkom- men. Nun schreiben wir die Lisle so nieder, dass wir bei dér Hyáne und dem Bárén das Vorzeichen „Höhlen-“ weglassen, beim Elefántén aber das Atlribut „primigenius" . Das Resultat wird nun sein, dass jeder Zoo- loge sofort an Tiere eines wármeren Klimas denkt. Dass aber diese An- nahme kein Trugschluss ist, dafür spricht das von den Astronomen nach- gewiesene anliglaziale und sublropische Kiima, welches in jedem lnter- glazial und noch mehr in jedem Interstadial mehrmals zűr Ausbildung kam. Für diese Tatsache spricht ferner auch dér Umstand, dass neben den angeführten Tierarlen, d. h. mit diesen gemeinsam auch Eichen und andere Laubbáume vorkamen, die Wárme und Sonnenlicht beanspruchen. Wenn aber unter den Überresten dér Sáugetierarten aus dér Hyánen- Schichte irgendeinmal talsáchlich ein Knochenrest eines echten Mammuts, Wollhaarnashornes, oder von Rangifer arctictus zum Vorschein kommt, so können wir uns wohl ganz natürlich darauf berufen, dass es sich um ein Tier gehandelt habén muss, das sich wáhrend eines ausserordentlich stren- gen Winter ganz ausnahmsweise aus nördlicher gelegenen Gegenden, oder aber aus dem náchslliegenden Hochgebirge hierher verirrt halté. Auch über die Lebensweise dér Höhlen-Hyáne, des Höhlen-Löwen und Bárén könnte noch so manches gesagt werden. Darüber habé ich aber schon in einem früheren Aufsatz ausführlich geschrieben, wobei ich auch die Frage dér Abstammung dieser Arten erörlerte (1). Da ich nun keine Wiederholungen begehen will, verweise ich ganz einfach auf den betreffenden Artikel und bringe hier nur einige Ergánzungen zu den dórt behandelten Gedankengángen. Da wir uns über die Tatsache nicht hinwegsetzen können, dass im Mitteleuropa des oberen Diluviums zumindest zweimal von dem Auflreten eines Polarklimas die Rede sein kann, und da dies die Wiederholung einer sehr extremen klimatischen Schwankung in sich schliesst, alsó die Wiederkehr einer Kálteperiode, so sehe ich nichts Unmögliches in dér Annahme. dass gewisse Planzen- und Tierarten, welche diesen Schwan- kungen ausweichen konnten verschwanden und nach gewissen Unter- 578 I. Gaál brechungen von neuem zurückkehrten und so an denselben Stellen zwei- oder mehrere Male auftralen. Diese Annahme ist nun nicht nur nichl un- möglich, sondern durch den Nachweis dér beiden Pinus mon/ana-Schich- len in dér Selim-Höhle eine de faclo bewiesene Talsache. Auf áhnliche Weise habén auch die Bekenner dér einheitlichen Vereisung selbst der- artige Schwankungen, bezw. Verschiebungen anerkannl, wie z. B. das Verschwinden und neuerliche Auftreten dér charaklerislischen Wald- und Sleppenarlen an ein und denselben Stellen. In aller Kürze soll hier nochmals auf die schon erwahnle Löss- Zwischenlagerung hingewiesen werden, von welcher sich namlich soviel sicher feststellen lasst, dass es sich um eine solche Klimaschwankung handell. Dabei kann aber noch hervorgehoben werden, dass dieser Löss auf keinen Fali mit einer Vereisung in Zusammenhang steht, sondern höchtens mit einem Vorstoss dér subarktischen Klimaschwankung vor den Jahren 80.700. Aus den Mitteilungen M. Győrffy — M o 1 1 Is kann mán sehr deul- lich die Auffassung herauslesen, dass sich diese Verschiebungen nicht mit den Gesetzen dér allgemeinen Entwicklung in Einklang bringen lessen. Nun kann ich aber diese Besorgnis nicht teilen, und zwar einfach des- halb nicht, da diese, wie wir bereits gesehen habén, ganz grundlos ist. Die Vereisungen oder andere klimatischen Schwankungen verhinderten namlich absolut nicht die Entwicklung von Elephas meridionalis — tro- gontherii — primigenis, Ursus etruscus — Deningeri — spelaeus, bezw. von anderen áhnlichen Serien, sondern förderten diese vielmehr ! Est ist alsó ein gewaltiger Irrlum, wenn jemand nur aus dem Grunde, die ruhige un- gestörte Ausgestaltung von in Entwicklung begriffenen Serien hervorzuhe- ben, die in die Zwischenzeit fallenden Naturerscheinungen ihrer wahren Natúr entkleidet und sie einseitig, bezw. mit lendenziöser Absicht beschreibl. lm Zusammenhang mit meinem Artikel über die Höhle von Diós- győr möchte ich nun hier einiges über diese Tierwelt vorbringen. In erster Linie sind es „Höhlen“-Hyáne und „Höhlen"-Löwe, bei dé- rén klimatologischer Beurteilung viele Irrtümer zu unterlaufen pflegen. Dér „ Amur“-Tiger, ein echtes kálleangepasstes Tier, ist zweifellos eine nahver- wandte Art des Löwen, alsó sicher eine kálteliebende Varielát des ind i- schen Königsligers. Von dieser Talsache ausgehend könnten wir nun an- nehmen, dass auch dér „Höhlen“-Löwe eine solche Abart mit áhnlicher Lebensweise gewesen ware. Dieser Auffassung widerspricht aber dér Um- stand, dass das Vorkommen des Löwen in echten glazialen Ablagerungen zum Teil nicht genügend erwiesen ist, zum Teil aber auf Irrlümern be- ruht. Umso sicherer ist es aber nachgewiesen, dass dér „Höhlen -Löwe in dér zweifellos „warmen" Hyanen-Periode in Ungarn leble und in dem zweifellos „kálién" Magdalérden feli 1 te, was beweisl, dass ihm die Verei- sung nicht zugesagt habén dürfte. Ferner darf auch die Talsache nicht übersehen werden, dass im historischen Allerlum, im subtropischen Klíma Griechenlands und Kleinasiens dér Löwe noch lebte. Nach dér Annahme verschiedener Forscher ware nun dieser Löwe des Alferlums a|s dér dj- Die Hynnen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhidn in Ungarn 579 rekle Nachkomme des diluvialen „Höhlen'-Löwen anzusprechen. Aus dér Tatsache, dass diese Varielát das Diluvium im warmen-gemássiglen und nichl im kálién Kiima überlebte, gehl nun auch hervor, dass sie in Mitlel- europa nur in den milden Abschnitlen des Diluviums gelebl habén kann. Auf gleiche Weise isi auch die „Höhlen“-Hyane zu beurleilen. Im Laufe des ernster zu nehmenden „kálién" Solulréen- Abschnilles ver- schwindel sie aus dem grösslen Teil Europas und bleibl bloss in Spanien bis zum Ende des Diluviums zurück. Für klimalologische Schlussfolgerun- gen halle ich diese Angaben für viel verlásslicher als die Annahmen, nach welchen die Hyane in „glazialen" (?) Bildungen auftritl. Ich gebe zwai zu, dass mann sich vielleicht einen geographischen Őrt vorslellen könnle, wohin sich im Laufe des Sommers einzelne herumschweifende Exemplare aus Südeuropa auf dér Spur grosser Pferde- oder Rinderherden verirren könnlen. Eine Schwalbe machl aber noch keinen Sommer — selbsl nichl im Diluvium. Wáhrend alsó diese beiden Raubtierarten niemals slándige Bewohner wirklich vereister Gegenden, oder Gebiete mii Polarklima sein konnlen, son- dern im Gegensalz dazu direkl als charakierislisch für warme Perioden zu belrachlen sind, die auch die Verschiebungen gul vertrugen, so ist dér „Höhlen“*Bár elwas anders zu beurteilen. Sein Auftreten unterscheidet sich zwar kaum von dem seiner Verwandlen, doch habén ihn aller wahr- scheinlichkeil nach sein dickeres Feli, sowie auch seine Lebensweise (ge- mischle Nahrung ! Winterschlaf I) dazu befáhigl, auch ein kalleres Kiima zu erlragen. Denken wir in ersler Linie daran, dass dér unmillelbare Nach* kommen seines Urstammes, dér Ursus Middendorfi heule in Alaska, unler sehr rauhem Kiima lebt. Die Knochenreste des Höhlenbaren sind alsó in den meislen Falién genau so zu beurleilen, wie die Hyánen- und Lövvenreste, doch muss hinzugefügt werden, dass dér Höhlenbar an sich kein so enlschiedener Beweis für miideres Kiima ist, wie die beiden anderen Raubtiere. Weiters soll noch hervorgehoben werden, dass das Auftreten dieser drei Tierarlen vor und nach dér Moustérien-Vereisung zweifellos sicher isi, dass alsó ihf Ab- und Rückwandern mit voller Sicherheit nachgewiesen erscheint. Dem bisher Besprochenen möchle ich nun noch folgendes hinzufü- gen : wenn sich heute die die natürliche Gliederung des Diluviums ver- hüllenden Schleier vielleicht zu lüflen beginnen, so slehen wir noch weil devon enlfernl, die Periode eines beliebigen erkennbaren klimatischen Ab- schnilles, bezw. die einer Schichle genau in dem Kalender des Diluviums zu fixieren. Bei uns wurden bis jetzt allé genaueren Parallelisierungen fasl ausschliesslich auf typologischer Grundlage versucht, die aber an und für sich nur eine sehr unsichere Basis darstellt. Mán debaltiert auch heuté noch darüber, ob es in Tata Moustérien oder Protosolulréen gibt (7) und ob in Ságvár Aurignacien oder Magdalénien vorliegt (8). Nach dér An- nahme des einen Fachmannes gibt es in Siebenbürgen Chelléen (und noch dazu sehr viel I), nach dér eines anderen kann aber davon überhaupt keine Rede sein (9). Auch die Debatle europáischen Umfanges isi noch nichl 580 I. Gaál ' abgeschlossen, ob es überhaupt ein Prolosolutréen gibt oder nicht. Noch auffallender ist es aber, dass die Unlerscheidung des Chelléen und Cam- pygnien den Fachleuten se'nr oft Schwierigkeilen verursacht und zu lang- wierigen Debatlen führt. Wenn wir weiter noch bedenken, dass es zwi- schen dem Gewerbe des Solutréen und Aurignacien Beispiele von Ab- wechslungen gibt, wie kann dann ein Geologe die Annahme vertreten, dass es möglich ist, die Horizonté eines Proto-, Alt-, Früh-, Hoch-, Früb- hoch- und Spátfrüh-Aurignaciens auf Grund dér Steinwerkzeuge genau festzusetzen ? Dieser Zweifel besteht umso mehr, als es die Archáologen oft aus den Augen lessen, dass solche Horizonté selbst in Európa nicht immer gleiches Altér besassen. Wir dürfen auch nicht vergessen, dass sich dér Mensch schon in jenen Zeiten bis zu einem gewissen Grade von dem Einfluss seiner Umgebung befreien konnte und so in manchen Falién záhe an seinem Wohnsitz festhielt, in anderen aber denselben leichter, früher verhess als seine Zeit-Genossen aus dér Tier- und Pflanzenwell. Wie allé Handwerksprodukte, tragen aber auch die Steinwerkzeuge den Stempel ihres Verfertigers an sich. Dieser Handwerker konnte nun, was seinen Ge- schmack und seine Geschicklichkeit betriffl, seiner Zeit weit vorauseilen, oder aber weit hinter ihr zurückbleiben. Das ist dér Grund dafür, dass eine charakteristische Werkzeugtype, oder die Art dér Bearbeitung in vie- len Falién so ganz und gar nicht in die Paláolith-Serie des betreffenden Fundorfes passen will und so allén möglichen Hypothesen Raum bietet. Die Geologen und Paláonlologen besitzen aber sehr reiche Erfahrungen auf dem Gebiete dér Leitfossilien und ihres Wertes für die Alterbestim- mung ! Es erscheint daher angeraten, sich von den auf lypologischer Grund- inge beruheúden haarscharfen Zeitbestimmungen zu hüten. Wir müssen uns einstweilen damit begnügen. wenn wir imstande sind, anhand dér fossilen Flóra und Fauna die grösseren Klimaschwankungen feslzustellen, was aber besonders für das Aurignacien und Solutréen gilt. Was nun abschliessend die Hyánen-Schichle dér Selim-Hőhle selbt betrifft, so muss zweifellos festgehalten werden, dass sie (gleich ob sie dem Aurignacien, oder dem Frühsolutréen zugerechnet wird) eine Bildung eines milden Klimaabschnittes darstellt. Ob dann dieser Abschnilt einem Inlerglazial oder einem Interstadial zugerechnet werden muss, kann nur entschieden werden, wenn die Eiszeiten Würm I — 111 mit den enlsprechen- den Phasen dér Palaolith-Kulturen wirklich in Einklang gebracht sein werden. Einstweilen kann nur soviel behauptet werden, dass die Hyánen-Schichte eher als Prolosolutréen anzusehen ist, als Spát-Aurignacien, da sie mit dem Solutréen in auffalligem Zusammenhang steht. SCHRlFTTUMi 1. Saád, A. G a é 1, I. : A Diósgyőri barlang felső-diluviális kőeszközei és (aunája, — Oberdiluviale Steingeráte und Sáugerresle aus dér Höhle von Diósgyőr bei Miskolc. Dolgozatok — Arbeiten — Travaux 1935, p. 56 — 75. 2. M o 1 1 1. M.: 1549 — 1939. Barlangvilág, Bd. IX. — 3. G a á I, I.: A bánhidai Szelim-bnrlang Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in (Ingám 581 ásatása. — Die Ausgrabungen in dér Selim-Höhle bei Bánhida, Természetűid. Köz- löny, Bd. 67. Pótfűz., p. 49—63. (nur. ung.). 4. G a á 1, I. : A Szelim-barlang ásatá- sának újabb eredményei. — Neuere Ergebnisse dér Ausgrabungen in dér Selim- Höhle. Természeltud. Közlöny. Bd. 68. Pótfűz, p. 42 — 43. (nur ung.) — 5 M o t t I. M.: A bükki mousterien európai vonatkozásban. — Das Mousterien des Bükk- Gebirges. Geol. Hung. Ser. Palaeonl. Budapest 1938. — 6. B a c s á k, Gy. : Az interglaciális korszakok értelmezése — Zum Verstándnis dér interglazialen Zeitab- schnitle. Az Időjárás. Budapest 1940. — 7. Hillebrand J. : Magyarország ős- kőkora. — Die állere Steinzeit Ungarns Arch. Hung. Bd. XVII. — 8. K a d i c. 0 : A jégkor embere Magyarországon. — Dér Mensch dér Eiszeit in Ungarn. Földt. Intéz. Évk. — Miit. Jahrb. Ung. Geol. An. XXX.-l. — 9. Roske, M. : Das Allpa- láolithikum von Baszarabasza-Broluna in Siebenbürgen. Die Eiszeit 1927. — 10. G a á 1, St. v.: Das Kiima des ungarischen Moustérien im Spiegel seiner Fauna. Ann. hist.-nat. Mus. Hung. Bd. XXX1V, 1941. — 1 1. S c h e r f, E. : Versuch einer Einteilung des ungarischen Pleistozáns auf moderner polyglazialislischer Grundlage. Verh. 111. Intern. Quartár-Konf. Wien. 1936. — 12. Kéz. A.: A Duna gvőr-buda- pesti szakaszának kialakulásáról. — Ober Entstehung und Entwicklung des Donau- abschnittes zwischen Győr und Budapest. Földr. Köziem Bd. 41. Budapest 1934. — 13. Bulla. B. : Dér pleistozáne Lös im Karpathenbecken. Földt. Közi. Bd. 67. Budapest. 1938. — 14. Bayer, J. : Dér Mensch im Eiszeitalter. Keipzig-Wien 1927. — 15. G r e g u s s. P. : Kritikai megjegyzések a magyarországi prehisztorikus faszenek meghatározásaira. — Kritische Bemerkungen zu den Bestimmungen dér ungarischen praehistorischen Holzkohlenreste. Botan. Közi. Bd. 37. Budapest 1940. — 16. G a á 1, I.: Az egriekkel azonos „harmadkori" puhatestűek Balassa-Gyarma- ton és az oligocén-kérdés. Über die mit dér Egerer gleichaltrige terliáre Mollusken- Fauna von Balassa-Gyarmat und das Oligozán-Problem. Ann. hist.-nat Mus. Hung. Bd. XXXI, 1937 — 38. — 17. Sárkány. S. : Az Islállóskői-barlang faszén-marad- ványainak anthracotomiai vizsgálata. Botan. Közi. Budapest. 1939. — 18. G a á 1, I. : Hogyan alkalmazzuk jelenkori állatfajok nevét diluviumi elődeikre? — 19. M o 1 1 1. M. : Volt-e aurignacien interstadiális hazánkban ? — Gab es ein Aurignacien-Inter- stadial in Ungarn? Földt. Közi. Bd 49. Budapest. 1939. — 20. M o 1 1 1, M. : Das Aurignacien in Ungarn. Eiszeit Bd. 4. Freibung i. Br. 1942. BEMERKUNGEN ZU DÉR ARBEIT „VERKIESELTE HÖLZER AUS DEM SARMAT DES TOKAJ-EPERJESER GEBIRGES" VON E. HOFMANN. Von P. Greguss. (Mit XXXVI— XLIV. Táléin). I. Bemerkungen zu den Bestimmungen von Ericoxylon arborea, Ulmoxylon campestre, Ilicoxylon aquifolium und Aceroxylon campestre durch Elise Hofmann. Dr. Elise Hofmann (Wien) behauptet in ihrer 1939 im Bande III. dér Zeilschrift Tisia (Debrecen) unter dem Titel : „Verkieselte Hölzer aus dem Sarmat des Tokaj-Eperjeser Gebirges" erschienenen Abhandlung, dass die ihr zűr Bestimmung übermittelten verkieselten Hölzer den Arten Erica arborea, bezw. Ulmus campestris, Acer campestre und //ex aquifo- lium angehören. Die untersuchten Stámme befinden sich derzeit teils im mineralogisch-geologischen Institul dér Universitat zu Debrecen, teils in je* nenvder Universitat in Szeged. Durch Vermittlung meines Freundes Prof. Dr. István Ferenczi gelang es mir Untersuchungsmaterial von den* selben Stámmen zu erhalfen. Nach entsprechender Vorbereilung, Anferti* gung von Schliffen und auf Grund genauer Vergleiche gelangte ich nun zu dem interessanten Ergebnis, dass keine dér fraglichen Versteinerungen von E. Hofmann richtig bestimmt worden war. Ich werde nachweisen, dass dér als Erica arborea, bezw. Ulmus campestris bestimmte Stamm als eine Fraxinus bezw. Celtis- Art zu be* trachten ist, wáhrend die als Acer campestre, bezw. //ex aquifolium be* sfimmten Hölzer ebenfalls andere Arten darstellen. Meine Behauplungen begründe ich auf folgende Tatsachen. 1. Ericoxylon arborea. Zuerst führe ich jene Gründe an, welche be* státigen, dass jenes Matériái nicht von Erica arborea herstammen kann und dann teile ich die Angaben mit, welche für die Herkunft dér Verstei- nerung von einer Fraxinus-Art sprechen. A) Querschnitt. 1. Die fragliche Versleinerung dürfte schon des* Wegen nicht von Erica arborea herrühren, da die Gefásse am Querschniltsbilde vorwiegend vereinzelt erscheinen. Zwillingsporen oder Porenstrahlen ge* hören bei Erica arborea zu den grössten Seltenheiten. Dafür sind Zwillings* porén, aber auch 3 — 4 gliedrige Porenstrahlen in dér fraglichen Verstei- herung ziemlich háufig (Tafel XLIV. Phot. 1., 2.). 2. Die Grundmasse besteht bei dér rezenten Erica arborea aus dick- Wandigen Faserti acheirxen, die dér fraglichen Versleinerung wird aber von dünnwandigen Holzfasern gebildet. Bei Erica arborea besitzen die Fa- sertracheiden des Sommerholzes an dér Jahrestinggrenze ein viel kleine- res Lumen, als die Fasertracheiden des Frühholzes. Durch die dichteAn- brdnung dér ersteren Iritt die Jaluesringgrenze scharf in Erscheinung. Da* Bemerluingen zu dér Arbeit . . . 583 gégén sind im Sommerlíolz dér fraglichen Versteinerung an dér Jahresring- grenze in 5 — 6, ja sogar 8 Reilien angeordnele, terminálé Parenchym- schichten vorhanden, die sich von dér engerlumigen Faserzellen dér frü- hen Grundmasse ziemlich gul abheben. 3. Zwillingsporen enlslehen — falls sie bei Ericci cirboreci überhaupt zu beobachlen sind — nur dann, wenn zwei Gefásse zufállig nebenein- ander zu liegen kom mén. Zwischen ihnen sind háufig einzelne Faser- Iracheidenzellen zu beobachten. In dér fraglichen Versteinerung sind aber Zellen dér Grundmasse zwischen den Zwillingsporen, bezw. Porenslrahlen fást nirgends vorhanden, ein Umstand, welcher beweist, dass sich diese Zwillingsporen oder Porenslrahlen vermutlich erst im Verlaufe ihrer Ent- wicklung zu Zwillingsporen oder aber zu kurzen Porenslrahlen umgeslal- lel hallen (Tafel XXXVI.). 4. Die Grundmasse dér Erica arborea enthált zwar ab und zu me- tatracheale Holzparenchymzellen, welche aber niemals zusammenhángende klein^ Felder bilden. In dér fraglichen Versteinerung stellen aber solche Parenchymgruppen als gewöhnliche Erscheinungen dar. 5. Die Gefasse sind bei Erica arborea nicht von paratrachealen Pa- renchymen umgeben, bei dér fraglichen Versteinerung aber in jedem Fali mit paratrachealen, oder richliger vasicentrischen Parenchymzellen bedeckt. Die Gefásswánde von Erica arborea sind zwar verháltnismássig stark, doch erscheinen sie bei dér fraglichen Versteinerung relatív noch viel slárker. 6. Im Holze dér rezenten Erica arborea entfallen auf 1 mm2ungefáhr 220 — 240Gefásse, bei dér fraglichen Versteinerung aber nur ungefáhr 80 Porén. 7. Die fragliche Versteinerung kann schon deswegen nicht zu Erico- xylon arborea gehören, da dér Durchmesser dér einzelnen Gefasse bei Erica arborea zw’ischen 40 und 50 Mikron schwankt, bei dér fraglichen Versteinerung aber ungefáhr 100 — 120 Mikron belrágt. Die Gefasse sind alsó im lelzleren Falle mindenstens doppelt so weit wie bei Erica arborea. B) Tangentialschnitt. 8. Die einschichligen Markstrahlenzel* len von Erica arborea légén sich mit schrágen Wánden aneinander. Bei dér fraglichen Versteinerung sind jedoch die Scheidenwánde dér einschich- tigen Markstrahlen stels wagrecht (Tefel XXXVII.). 9. Die Kantenzellen sind bei Erica arborea gestreckt und ihre unte- ren Wánde stels schrág, hingegen sind sie bei dér fraglichen Versteine- rung mit wenigen Ausnahmen stets wagrecht. Im übrigen zeigt dié tangen- liale Struktur dér Markstrahlen bei Erica arborea einen ganz anderen Bau, wie bei dér in Frage stehenden Versteinerung. Derart schrággestállte Wánde wie sie in den Markstrahlen von Erica arborea anzutreffen sind, kommen bei dér vorliegenden Versteinerung fást in keinem Falle vor. 10. Die Kantenzellen dér Markstrahlen von Erica arborea sind höch^ stens ein- oder zweischichtig, bei dér bewussten Versteinerung hingegen háu- fig in 5 — 6 Schichten angeordnet, wobei die Zellenwánde niemals eine schráge, sondern stets eine wagrechte Lage einnehmen. Bei Erica arborea findet mán solche wagrechte Markstrahlenwánde fást niemals. 11. Die Markstrahlen sind bei Erica arborea ungefáhr 1 — 2, seltener 584 P. Greguss 3 Zellen breit, die dér fraglichen Versteinerung erreichen dagegen eine Breite von 2 — 3, zuweilen auch von 4 — 5 Zellen. 12. Bei Erica arborea erscheinen die mittleren Markslrahlenzellen mehr oder weniger von gleicher Grösse, bei dér fraglichen Versteinerung sind hingegen die áusseren Zellen dér Markstrahlen zuweilen viel enger als die inneren. Die Breite dér einzelnen Kantenzellen entspricht dér von 2 — 3 áusseren Markslrahlenzellen. 13. An Tangentialschnitten können bei Erica arborea Parenchym- zellen nur ab und zu beobachtet werden. Sie besitzen die Form Iangge- streckter Ellipsen und sind stets bloss in vereinzelten Ketten angeordnet. Die übereinandergelagerten Zellen berühren einander mit ganz schrágen Wánden. lm Tangentialschnitt dér fraglichen Versteinerung sind aber Pa- renchymbündel háufig, welche einander mit stets wagrechten, oder kaum schrágen Wánden berühren. Metatracheale Parenchymbündel können in den Tangentialschnitten zuweilen auch in 6 — 7 Reihen angeordnet sein. 14. Bei Erica arborea können keine paratracheale Parenchyme be- obachtet werden. Hingegen sind bei dér fraglichen Versteinerung die Gefásse stets von ziegelförmigen, mit einfachen, aber grossen Tüpfeln ver- sehenen paratrachealen Parenchymen umgeben. 15. Dér Verlauf dér Gefásse ist bei Erica arborea gewöhnlich gleich- förmig, bei dér fraglichen Versteinerung aber háufig geschlángelt, an mán- chen Slellen beinahe ellenbogenartig gebrochen ; in solchen Fállen ge- lángén dann die rundén, verhállnismássig kleinen Perforalionen gewöhn- lich auf die eine Seite dér Gefásse. 16. Die Hoftüpfel dér Gefásse sind bei Erica arborea in Lángsreihen aber verhállnismássig schülter angeordnet, bei dér fraglichen Versteine- rung bedecken sie hingegen die ganze Fláche dér Gefásse. lm letzteren Fali sind die Porén rund, bei Erica arborea aber mehr spaltartig. C) Radialschnitt. 17. Am Radialschnilt von Erica arborea ist eine bis zu einem gewissen Grade heterogene Struktur dér Markstrahlen zu be- obachten. Die inneren Zellen sind wagrechl in die Lángé gezogen und besitzen die Form ziemlich langer Ziegel ; die Kantenzellen aber zeigen meist aufrechtstehende Főimen. An den Berührungstellen dér Markslrah- len, bezw. Kantenzellen mit den Gefássen sind die einfachen Tüpfel win- zig. lm fraglichen Holz sind die Tüpfel dér Kantenzellen stets gross und zwar so gross, wie dei Tüpfel dér paratrachealen Zellen (Tafel XXXVI11.). 18. Am Radialschnitt von Erica arborea sind paratracheale Paren- chyme überhaupt nicht, oder nur kaum zu beobachten. Hingegen sind die Gefásse des fraglichen Holzes auch im Radialschnitt mit weitlumigen Pa- ralrachealen bedeckl. 19. Bei Erica arborea ist die Oberfláche dér Gefásse áussersl selten mit Hoftüpfeln bedeckt, die sich zu kleineren oder grösseren lánglichen Feldern oder Linien anordnen. Die Porén dér Hoftüpfel sind meist spalt- artig. Hingegen sind bei dem fraglichen Holz die Gefásse mit winzigen, meist rundporigen Hoftüpfeln gleichmássig bedeckl. An den Gefássen kön- nen Unterbrechungen dér Hoftüpfel - — alsó glatte Wandteile - — nicht beobachtet werden. Bemerkungen zu dér Arbeit . . . 585 20. Die Kanlenzellen sind kaum oder überhaupt nicht höher als die inneren. Stehende Formen sind sehr sellen, dagegen besilzen die Kanten- zellen von Erica arborea fasl ausnahmslos die Form stehender Ziegel. Die melalrachealen Parenchyme sind auf dér Radialseite in mehreren Gliedern nebeneinander angeordnet. was bei Erica arborea nicht beobach- tet werden kann. Diese Eischeinung scheint zu beweisen, dass die me- tatrachealen Parenchyme bei dér fraglichen Verstcinerung regelrechte Bün- del bilden, was besonders entlang dér Jahresringgrenze beobachtet wer- den kann. Hier ballen sich námlich die Parenchymzellen zu terminálén Parenchymen zusammen. Auf Grund dieser Ausführungen kann die fragliche Versleinerung keinesfalls als Erica arborea betrachlet werden, weshalb alsó die Bestim- mung Elise Hofmanns einen Irrlum darstellt und Ericoxylon arborea aus dér Reihe dér bisher bekannten tertiáren Versteinerungen Ungarns gesfrichen werden muss. Nun kann die Frage gestellt werden, welcher Holzart die vorliegen* den Überreste angehören, wenn sie nicht von Erica arborea herrühren 7 Auf Grund meines besonders reichhaltigen Vergleichsmalerials gelangte ich nun zu dem Ergebnis, dass die fragliche Versteinerung von einer Fraxinus- Art slammt. Unter rezenten mitteleuropáischen Fraxinus- Arten slimmt aber keine in dér inneren Struktur mit dem vorliegenden versteiner- len Holz in jeder Beziehung überein. Für Fraxinus spricht auch dér durch die Form dér Zwillingsporen, durch die kurzen Porenstrahlen und die Ge- fássgruppen gegebene Charakter dér Gefásse. Die tangentialen Scheide* wánde dér Porenstrahlen weisen eine den Fraxinus- Arién vollkommen gleiche Struktur auf. Auch sind die Gefásse umgebenden axialen Peren- chyme, sowie die in dér Grundmasse angeordneten metatrachealen, bezw. die an dér Jahresringgrenze befindlichen terminálén Parenchyme auf gleiche Art angeordnet wie bei den Fraxinus- Arten. lm Tangentialschnitt besilzen die Struktur dér Markstrahlen, die Anordnung dér metatrachealen Párén* chyme und ihre Betüpfelung, sowie die Verteilung dér Hoftüpfel dér Ge- fásse Fraxinus-Charakter. Die radiale Struktur dér Markstrahlen, sowie die Betüpfelung dér Paralrachealen, weiters Form und Grösse dér metatra* chealen Parenchymzellen weisen ebenfalls unzweifelhaft auf Fraxinus him Dér Unterschied zwischen den heute vorkommenden Fraxinus- Arién und dér fraglichen Versteinerung besteht bloss in dér Anordnung def Gefásse. Die grösste Áhnlichkeit weist sie mit Fraxinus oxycarpa und mit Fraxinus excelsior auf. Es ist jedoch nicht ausgeschlossen, dass die Ver* steinerung mit keiner dér heute lebenden Fraxinus- Arten vollkommen übereinstimmt. Möglicherweise stammt das Matériái von einer bereits aus* gestorbenen Fraxinus-Arl. Wir kennen ja aus dem Miocán mehrere Fraxi- ntis-Arten, welche von den rezenten Fraxinus-Arten in gewissen Bezie* hungen abweichen. So stellt z. B. Jenő Jablonszky in seiner Abhandlüng : „Medi- terranflora bei Ipolytarnóc" das Vorkommen von Fraxinus cf. primigenia 586 P. Greguss Ung. fest. Diese Art ist an verschiedenen Őrien aus dem Miocán bekannt geworden, uzw. teils durch ihre Blátter, teils durch ihre Früchte. Aus dem Tertiár von Grönland ist Fraxinus macrophylla bekenni geworden. Es ist nun nícht ausgeschlossen, dass dér fragliche Stamm einer dieser beiden Arién angehört. Auf keinen Fali ist er aber mit dem Matériái dér von E. H o f m a n n bestimmten Versteinerungen identisch, die in Németújvár (Vashegy) gefundenen worden waren und aus den pannonischen oder pontischen Schichten (?) stammen. Diese Versteinerung wurde von E. H o f- m a n n als Fraxynoxylon excelsius bestimmt, welche Bestimmung aber meines Erachtens gleichfalls nicht stichháltig ist. Dér xylotomische Aufbau von Fraxinus excelsior ist von dem durch E. Hofmann beschriebenen Fraxynoxylon' grundverschieden, wofür zu- mindest das von E. Hofmann beigelegte Querschnittsbild spricht. Es ist viel wahrscheinlicher, dass die fragliche Versteinerung aus Füzérkomlós von demselben Holz stammt, welches Tuzson in seiner : „Monographie dér fossilen Hölzer des Balaton-Sees “ beschrieben und dessen Schliffbild er beigegeben hatte. Tuzson erwáhnt keinen Nemen, da er noch nicht in dér Lage war, das fragliche Holz genau bestimmen zu können. Das Quer- schnittsbild dér Versteinerung aus Pét zeigt aber eine überraschende Áhn- lichkeit, welche die Identitát dér beiden Versteinerungen wahrscheinlich macht. Die vereinzelte Anordnung dér Gefásse, sowie die ihrer Anordnung in kurzen Porenstrahlen sind bei beiden Versteinerungen vollkommen gleich. Beide enthalten an dér Jahresringgrenze terminálé Parenchyme und auch ihre Gefásse enthalten háufig Thyllen. Diese Erscheinung ist für Fraxinus-Arten ebenfalls kennzeichnend. — Es muss bemerkt werden, dass auch die Versteinerung in Pét aus tertiáren Schichten zu Tagé kam, doch erwáht die Abhandlung nicht genau, aus welchen. Zusammenfassend kann festgeslellt werden, dass das Holz dér frag* lichen Versteinerung zweifelsohne von einer Fraxinus- Art stammt, doch es lásst sich nicht bestimmt entscheiden, von welcher. Ich möchte diese Art zum Unterschied von den übrigen Fraxinus-Arten als „Fraxinoxilon komló‘ sense" bezeichnen. Sollten Früchte oder Blattwerk dieser Art aus Füzérkomlós mit dér Zeit zum Vorschein kommen, so ist es nicht ausgeschlossen, dass auch diese Bestimmung eine Anderung erfáhrt. II. Ulmoxylon campestre. Die Hölzer N° II und 111 bestimmte E. Hók m a n n als Ulmoxylon campestre. Wie aus dem Folgenden ersichtlich wird, ist auch diese Bestimmung nicht stichháltig. In ihrer Beschreibung erwáhnt E. Hofmann bloss den Querschnittsaufbau dér Versteinerung, obwohl sie auch allerdings nicht ganz überzeugende von Radial- und Tangentiab schnitten beilegt. Hátte E. Hofmann genauere Untersuchungen ange- stellt, so würde sie zweifellos selbst festgestellt habén, dass die fraglichen Versteinerungen unmöglich einer Ulme angehören können. sondern viel- mehr einer Celtis-Art. In diesem Zusammenhang muss allerdings festgestellt 1 L. E. Hofmann: Verkieselte Hölzer aus dem Museum in Szombat- hely. Annales comit. Castriferrei seclio hist. natúr. A. 1928. p. 9i Bemerkungen zu dér Arbeit . . . 587 werden, dass Ulmen- und Celtis- Arién im Querschnitl einander sehr ánhn- lich sind, da im Holz beider Arten Porengruppen ziemlich háufig vorkom- men und beide Arién auch niehr oder weniger gleicharlig gebaul sind. Auf Grund von Tangenlialschnillen sind aber die beiden Arién leicht zu unterscheiden. Die Unlerschiede hal übrigens bereils Sárkány feslge- slelll.2 Sie liegen darin. dass die Markstrahlen dér Ulmen homogén, die dér Celtis- Arién aber helerogen gebaul sind. Dér Unlerschied wird dadurch noch vergrösserl, dass im Tapgentialschnitt dér Ulmen sámtliche Mark- slrahlenzellen, sowie auch die Kanlenzellen von gleicher Grösse sind. Da- gegen sind bei den Ce/fis-Arten die Kanlenzellen enlschieden grösser als die inneren Zellen ; dér helerogene Bau dér Markstrahlen kann somit ohne Weiteres gut feslgestellt werden. Ein besonders charakterislisches Kenn- zeichen dér Ce/hs-Markstrahlen im Tangentialschnitl liegt ferner auch darin, dass die sogen. Scheidenzellen einen viel grösseren Durchmesser besilzen als die in dér Milte gelegenen Zellen. Ein weilerer Unlerschied zwischen den Markstrahlen von Ulmus campestris und denen dér Celtis- Arten be- steht darin. dass die grösste Breite dér Markstrahlen bei U. campestris 5 — 6. bei Celtis ( australis ) hingegen auch 10 — 12 Zellen betrágt (Taf. XXXIX.). Im Tangentialschnitl ist dér Bau dér Markstrahlen dér Ce/fis-Arten dem dér zűr Familie dér Ulmaceae gehörigen Gattung Zelkova sehr áhn- Iich. Die Ze/feoua-Arten besitzen ebensolche Scheidenzellen, wie die Celtis- Arten, doch sind die breitesten Markstrahlen bei Zelkova nicht mehr als 5 — 6 Zellen breit. Die Markstrahlen dér fraglichen Versteinerung besitzen ausgeprágt heterogénen Bau, weshalb sie schon aus diesem Grunde keine Ulme sein können (Taf. XXXIX. Phot. 4). Die Celíis-Árlen unterschieden sich auch bezüglich des Radialschnit- tes wesentlich von den Ulmen. Die Kantenzellen dér Ulmus- Arten bilden vorwiegend liegende und nur selten kurze stehende Ziegelformen, woge- gen diejenigen dér Ce/íis-Arten infoige des heterogénen Baus dér Mark- strahlen fást immer quadratische oder stehende Rechtecke darstellen. Dér heterogene Bau ist auch am Tangentialschnitt dér fraglichen Versteinerung gut zu sehen. Die Kanten-sowie Scheidenzellen sind stets bedeutend grösser als die inneren Zellen. Die breitesten Markstrahlen besitzen eine Breite von 10 — 12 Zellen, was ebenfalls ein charakteristi- sches Merkmal dér Celtis- Arten ist. Eine bemerkenswerte gemeinsame Eigenschaft weisen die rezenten Ceí/is-Arten und die fragliche Versteinerung insofern auf, als in den Kan- tenzellen dér Markstrahlen, sowie in den Scheidenzellen reichlich Calcium- oxalat-Kristalle vorhanden sind, welche bei Ulmen überhaupt nicht, oder nur höchst selten zu finden sind. Auf Grund dér eingehenden vergleichen- den Untersuchungen kann alsó festgestellt werden, dass dér von E. Hof- m a n n als Ulmoxylon campestre bestimmte Baum auf keinen Fali als Ulmus campestre, richtiger Ulmus glabra anzusprechen ist, sondern von einer Celtis- Art stammen dürfte. 2 L. Sár kény S.: Xylotomische Untersuchung«n. Bot. Közi. 1939, 588 P. Greguss Die heute noch in Mitteleuropa lebende Art Celtis australis isi eine einheimische Art, wáhrend Celtis occidentalis aus Nordamerika eingeführt wurde. Die fragliche Versteinerung weist nun in gewisser Hinsicht zu bei- den Arten Áhnlichkeiten auf. Dies bedeutet aber noch lángé nicht, dass sie mit ihnen vollstándig identifiziert werden kann. Auf Grund dér paláon- tologischen Funde waren die Celtis- Arten ziemlich háufig vorkommende Hölzer des Miocáns, von wo vorwiegend Früchte und Blátter zutage ka- men. János Tuzson stellt in seiner „Monographie dér fossilen Höl- zer dér Balaton-Sees“3 das Vorkommen dér Celtis- Arten ebenfalls fest. Vermutlich dürfte auch die Versteinerung Füzérkomlós von einer dieser Ar- ten stammen. Diese Frage kann aber nur dann endgültig entschieden werden, wenn neben den Stammresten auch entsprechende Früchte oder Blattspuren auffindig gemacht werden können. Mit Rücksicht auf den ana- tomischen Aufbau könnte auch die Frage aufgeworfen werden, ob die frag- liche Versteinerung nicht von einer Zelkova- Art stammte, einem Baum. welcher im Miocán in Európa ebenfalls weit verbreitet war. Auf Grund dér Anordnung dér Gefásse im Querschnitt kann eme Áhnlichkeit leicht festgestellt werden. Aber auch bezüglich des Aufbaues dér Markstrahlen kann die fragliche Versteinerung eher als eine Zelkova- Art, als eine Ulmen- Art betrachtet werden. Die Markstrahlen sind námlich bei den Zelkova- Arten ebenfalls heterogener Struktur und sogar die in dér Versteinerung bemerkbaren Scheidenzellen können zuweilen auch in den Markstrahlen dér Zelkova- Arten beobachtet werden. Doch kann durch einen Vergleich dér Markstrahlen dér Celtis- Arten mit jenen dér Ze/feooa-Arten unschwer festgestellt werden, dass die Markstrahlen dér fraglichen Versteinerung eher denen dér Celtis- Arten, als denen dér Zelkova-Arlen áhnlich sind. Die Markstrahlen dér letzteren sind höchstens 5 — 6 Zellen breit, wogegen sie bei den Celtis- Arten bei dér vorliegenden Versteinerung eine Breite von 10 — 12 Zellen oder noch etwas mehr besitzen. Allé diese Unterschiede treten erst dann auffállig in Erseheinung, wenn Aufnahmen von Tangentialschnitten dér vier bezeichneten Holzarten in gleicher Vergrösserung nebeneinander gestellt werden. Auf Grund dieser Aufnahmen ergibt sich dann unzweifelhaft, dass die fragliche Versteine- rung noch am ehesten dér charakteristisch-mediterranen Art Celtis austra- lis áhnlich ist, obwohl auch hier keine vollstándige ldenlitát vorhanden ist (Siehe Tafel LX1V. Phot. 3.). Zusammenfassend kann unzweifelhaft festgestellt werden, dass die als Ulmoxilon campestre bestimmte Versteinerung in Wirklichkeit eine Celtixylon- Art darstelll. Da meines Wissens auf xylotomischer Grundlage bisher noch keine Celtis-Arl einen eigenen Nemen erhalten hal, möchle ich die vorliegende Celtis- Art als Celtixylon palaeohungaricum bezeichnen. Dementsprechend müssen die von E. H o f m a n n gegebenen Zeichungen von Ulmoxylon campestre, sowie Ericoxylon arborea aus dér ungarischen phyfopaláontologischen Literatur gestrichen werden. 3 Tuzson J.: A balatoni fosszilis fák monográfiája. 1906. Adatok Magyar- ország fosszilis flórájához. (Addimenla ad flórám fossilem Hungáriáé III Bemerkungen zu dér Arbeit . . . 589 III. Aceroxylon campestre. Die von E. Hofmann mii I. be- zeichnete Versleinerung slelll ohne Zweifel einen Aceroxylon dar, je- doch meines Erachlens keinen A. campestre. Die versleinerle Ari isi nám- lich mit keiner dér in Milteleuropa vorkommenden Acer-Arlen vollslándig zu idenlifizieren und unterscheidel sich unbedingt von den milteleuropái- schen Arten Acer campestre, A. monspessulanum, A. platanoides, A. pseudoplatanus und A. tataricum. Dér Unlerschied gegenüber den milteieuropáischen Arién liegt vor- wiegend in dér Dicke dér Markstrahlen. Die Markslrahlen dér milteieuro- páischen Acer-Arlen sind námlich 3 — 4, ja milunter sogar 6 Zellen breil. Einschichlige Markstrahlen kommen nur sellen vor. Die Markslrahlen des aus Nordamerika stammenden Acer negundo sind durchschniltlich zwei Zellen breil, die von Acer obtusatum und Acer saccharinum 1 — 2, die von Acer ginnala aber durchschniltlich 1-, seltener 2-schichlig. Von den mitleleuropáischen Acer-Arten kommt nur Acer tataricum in Betrachl, dessen Markslrahlen durchschniltlich 1 — 2, ausnahmweise aber 3 Zellen breil sind. Ziehen wir nun die ein, — zwei, — bezw. dreischichtigen Acer- Arlen in Betracht, so muss Acer tataricum ausscheiden, da die Gefásse an seiner Jahresringgrenze in 6 — 8 gliedrigen Porenslrahlen angeordnet sind. Eine áhnliche Ersheinung kann in dér fraglichen Versleinerung über- haupt nicht beobachlet werden. Ebensowenig kommt auch die Art Acer obtusatum in Betrachl, dérén Markslrahlen zwar ein-, oder zweischichlig sind, die aber in dér Anordnung dér Gefásse gewisse Unterschiede zeigt. In bezug auf die Anordnung dér Gefásse und die Háufigkeit dér Poren- slrahlen erinnert die vorliegende Versleinerung noch am ehesten am Acer saccharinum. Die Markstrahlen des letzteren sind ein-, háufiger aber zwei- schichtig. Die Markstrahlen des fraglichen Holzes sind jedoch überwiegend einschichtig, zweischichtige sind kaum zu beobachten (Tafel. LX. Photo 4.). In dér Dicke dér Markstrahlen weist die fragliche Holzart die grösste Áhn- lichkeit vielleicht mit Acer ginnala auf. Bei dieser Ari sind aber die Ge- fásse anders angeordnet. Zusammenfassend ergibt sich nun, dass die frag- liche Versleinerung die grösste Áhnlichkeit mit Acer saccharinum aufweist. A. saccharinum isi jedoch keine mitleleuropáische Art, sondern in Nord- amerika heimisch. F. Pax stellt in dér Ausgabenreihe „Die Prlanzenareale “ (I. Reihe, Heft 1) im Zusammenhang mit dér Verbreitung dér Acer-Arten fest, dass die Saccharfna-Sektion im Tertiár, alsó auch im Miocán Europas allge- mein verbreitet war. Dadurch wird die Annahme, dass die fragliche Ver- steinerung aus dér Palaeosaccharina- Sektion, undzwar von Acer cf. palae- osaccharinum, gegebenenfalls von Acer cf. trilobatum slammen dürfte, wahrscheinlich, aber nicht sicher (Tafel XLI. Photo 1 — 4). IV. Ilicoxylon aquifolium. Die mit „d“ bezeichnete Versteine- rung wurde von E. Hofmann als Ilocoxylon cf. aquifolium bestimmt. Auch meine Untersuchungen führten zu einem áhnlichem Ergebnis, nur würde ich im Gegensatz zu E. H o f m a n n diese Behauptung nicht so entschieden aufstellen. Dafür spricht, dass Versehiedenbáiten gegenüber 590 P. Greguss llex aquifolium nicht bloss in dér Anordnung und Betüpfelung dér Ge- fásse bestehen, sondern auch in dér Dicke dér Markstrahlen. Wáhrend die Markstrahlen bei den rezenten Exemplaren von llex aquifolium 7 — 8, ja sogar 10 Zellen breit sind, sind sie bei dér fraglichen Ilex-Art zwei drei — und nur áussert selten vier, — oder fünfschichtig (Taf. XL1. Photo 1 — 4). Auf Grund dieses Umstandes bezweifle ich, dass dér fragliche Stamm von llex aquifolium stammt, obwohl ich es nicht für vollkommen unmög- lich halté. Da in Mitteleuropa keine andere llex- Arten leben, dürfte auch dér von mir untersuchte Stamm eine llex aqifolium nahestehende Art dar- stellen. Dér xylotomische Bau dér fraglichen Versteinerung zeigt mit llex bicolor eine noch geringere Ahnlichkeit als mit llex aquifolium. Ich halté diesen Holzüberrest eher für einen llex cf. Falsani, welcher Baum im Plio- cán mit Castanea, Zelkova und Pterocarya gemeinsam gelebt hat. Dies ist aber nur eine Annahme. II. Weitere Angaben über xylotomische Untersuchungen an Holz- versteinerungen aus dem Sarmat von Füzérkomlós und Füzérkajata. Das Geologische Institut dér Tisza István-Universitát in Debrecen, sowie das Mineralogisch-Geologische Institut dér Ferenc József-Universitát in Szeged führten vor einigen Jahren in dér Umgebung von Füzérkomlós und Füzérkajata (Komitat Abauj-Torna) geologische Sondierungen durch. An dér Erschliessung dér Funde nahm auch dér eigentliche Entdecker des Fundortes, Forsting. Buchala teil. Gelegentlich dér Sondierungen kamen auch mehrere versteinerle Holzstámme zum Vorschein. Mein Freund Prof. Istvén Ferenczi teilte mir bezüglich dér Fundes mit, dass dieser aus dem Miocán undzwar aus dem Sarmat stammt. Die Umstánde dér Ver- steinerung dér Hölzer wurden von Elise Hofmann (Wien) als Ericoxy- lon arborea, bezw. Ulmoxylon campestre, Aceroxylon campestre, und lli- coxylon aquifolium bestimmt. Als ich diese Bestimmungen wiederholte, kain ich aber zu ganz anderen Ergebnissen. Diesmal wünsche ich mich mit diesen vier versteinerlen Hölzern nicht zu befessen, sondern bloss mit neuerlich gefundenen und von mir untersuchfen Hö'zern. Auf Grund dér angefertigten Schliffe und meiner mitteleuropáische Hölzer enthaltenden Sammlung ergaben sich folgende Ergebnisse : 1. Carpinoxylon hungaricum nor. s p. Die Untersuchungen dér dreidimensionalen Schliffe dér gefundenen sechs Stamm-, bezw. Ast- stücke zeigten sofort, dass sámtliche Versleinerungen von Laubhölzern stammen. Auf Grund ihres xylotomischen Aufbaues konnte weiter festge- sfellt werden, dass 5 Stücke derselben dem auch heute noch lebenden Carpinus betulus, in gewisser Hinsicht aber auch Carpinus orientalis sehr ahnlich sind. Eine vollstándige Übereinstimmung mit diesen Arién konnlc aber nicht festgestellt werden. Btmerkungen zu d*r Arbeit . . . 591 Die fraglichen 5 Versleinerungen weichen von dem rezenlen Car- pinus betulus vorwiegend darin ab, dass die einzelnen Markstrahlen dér gehauften Markstrahlen einschichlig sind und nur höchst sellen zwei- schichtig. Bei den rezenten Carpinus betulus sind die einzelnen Mark- strahlen dér gehauften Markstrahlen meist zwei-, fallweise sogar dreischich- tig, obwohl auch einschichtige vorkommen. In dér Anordnung dér Gefásse, sowie in dér Form und Gruppierung dér Porenslrahlen stimmen die Funde jedoch mit dem rezenten Carpinus betulus im allgemeinen überein. Mit Carpinus orientalis stimmen die Funde hauptsachlich darin überein. dass die einzelnen Markstrahlen dér gehauften Markstrahlen vor- wiegend einschichtig sind Zweischichlige Markstrahlen kommen bereits viel seltener vor. Ein Unterschied gegenüber Carpinus orientalis besteht darin, dass keine einzige leiterartige Perforation zu beobachten ist. Leiter- artige Perforationen sind aber bei Carpinus orientalis ziemlich haufig. Da die náheren Umstánde des Fundes nicht genau bekannt sind, kann auf Grund dér identischen Slruktur angenommen werden, dass allé 5 Stamm- oder Aststücke Reste desselben Holzes sind. (Siehe Taf. XL1I.) Da aber eine völlige Übereinstimmung weder mit Carpinus betulus noch mit Car- pinus orientalis feslgestellt werden kann und da auch eine Identitát mit den übrigen rezenten Carpinus- Arten nicht nachweisbar ist, so scheint eine Abstammung von einer ausgestorbenen Carpinus-Art nicht ausgeschlossen zu sein. Deshalb möchte ich diese Versteinerung, um sie von den übrigen zu unterscheiden, als Carpinoxylon hungaricum bezeichnen. Sie dürfte mit Carpinus grandis vollkommen identisch sein, welche Art in Mitteleuropa vöm Oligocán bis zum Pleistocán allgemein verbreitet war. 2. Pterocarya cf. Massalongi. Das letzte dér untersuchten Stück stammt aller Wahrscheinlichkeit nach von einer Pterocarya- Art. Dér Ptero- carya- Charakter wird besonders im Querschnittsbild ersichtllich. Die An- ordnung dér zwei, — drei, — seltener vierfachen Porenstrahlen stimmt sowohl bei dér rezenten Pterocarya als auch bei dér Versteinerung voll- kommen überein. Das auffálligste Merkmal bieten jedoch die parallel zűr Jahresringgrenze verlaufenden und in Reihen angeordneten paratrachealen Parenchymketten. Anordnung und Richtung derselben ist sowohl bei dér Versteinerung, als auch bei den rezenten Pterocaryen- und Juglans- Arten genau dieselbe. Da das Holz dér Juglans und Pterocarya- Arten im Auf- bau áhnlich ist, scheint es nicht ausgeschlossen, dass das fragliche Ast- stück von einer Junglans- Art stammt. Den P/erocaryen-Charakter und die Pt.-Áhnlichkeit zeigt das Querschnittsbild dér rezenten Pterocarya ste- noptera ganz auffálig, da die beiden Querschnittsbilder beinahe vollkom- men überein stimmen (Taf. XLIII. Phot. 1., 2.). Dér Tangentialschnitt weist aber einige Abweichungen auf. Wáhrend námlich die Markstrahlen von Pterocarya stenoptera ein- oder zweischichtig sind und dreischichtige kaum vorkommen, habén die Markstrahlen in dem versteinerten Holzstück eher eine Breite von 2 — 3, ausnahmsweise sogar eine von 4 Zellschichten (Taf. XLIII. Phot. 4.). Die Versteinerung ist mit dér heute im Kaukasus lebenden Pterocarya 592 P. Greguss fraxinifolia ebenfalls nicht ganz identifizierbar, da auch diese keine mehr als zwei Zellenschichten dicke Markstrahlen aufweist. Auf Grund des Quer- schnittsbildes scheint aber eine grosse Áhnlichkeit mit dem Bau des von Félix 4 beschriebenen Juglandinium Schenki vorhanden zu sein. Leider wis- sen wir aber von diesem Baum nur soviel, dass es in Ungarn aus tertiáren Schichten ans Tageslicht kam und sich zűr Zeit im Mineralogischen Mu- seum zu Leipzig befindet. Es scheint aber nicht ausgeschlossen zu sein, dass die fragliche Versteinerung einen Überrest dér vöm Oligozán an weit verbreiteten Art Pterocarya Massalongi darstellt, Dieses Holz wurde in den tertiáren Schichten Mitteleuropas bereits von mehreren Orten nachgewiesen. Nach einem Vergleich mit den rezenten Juglans- und Pterocarya- Arten müssen wir jedoch zu dér Überzeugung gelangen, dass die fragliche Ver- steinerung eher einem P/erocarya-Stamm angehört habén dürfte. Wenn wir nun die heutige geographische Verbreitung dér in Füzér- komlós und Füzérkajata gefundenen Gattungen untersuchen, so finden wir, dass von den sechs Genera zűr Zeit in Füzérkomlós, bezw. in Füzérkajata bloss drei gedeihen, usw. Fraxinus, Carpinus und Acer. Hingegen fehlen dórt //ex, Celtis und Pterocarya. Da sich nun die Hölzer dieser sechs Gat- tungen nur bei einem Kiima entwickeln konnten, welches für sámtliche sechs Gattungen gleich günstig war, so ergibt sich mit Rechf die Frage, ob es in Európa oder überhaupt, ein Gebiet gibt, in welchem diese sechs Ge- nera auch heute gemeinsam vorkommen. Das derzeitige Verbreitungsgebiet dér //ex- Arten beschránkt sich haupt- sáchlich auf die westlichen Teile Europas, auf Norditalien und auf die kroa- tische Küste. Sie sind aber auch im Süden, wie am Balkan, in Kleinasien, Nordafrika und in dér Gegend von Tunis háufig (in Ungarn nur im Komitat Arad heimisch). !n den oben bezeichneten Gebiete erhebt sich námlich che Tagestemperalur wenigstens an 345 Tagén des Jahres über 0°. Dieses Gebiet besilzt alsó ein gemássigtes, ja sogar in gewisser Beziehung mediterranes Kiima. Bei dér Untersuchung dér Verbreitung von Carpinus betulus, bezw. Carpinus orientalis gelangen wir im allgemeinen zu demselben Ergebnis, obwohl sich die geographischen Verbreitung von Carpinus betulus etwas mehr nach Osten zu ausdehnl, umfasst sie dennoch auch das im Zusam- menhang mii den //ex- Arten erwáhnle Gebiet. Das Verbreitungsgebiet von Carpinus orientalis schliesst Ilalien, den Balkan, die Krím und Vorderasien in sich. C. orientalis besitzt alsó noch slárkeren mediterránén Charakter. Wesentlich ist aber, dass sich die Verbreitungsgebiete dér beiden Carpinus- Arten auch über den Balkan, Kleinasien und den Kaukasus erstrecken. Celtis australis isi ein lypisch mediterranes Holz. Celtis caucasica, die in ihrem áusserlichen Habitus Celtis australis áhnlich ist, kommt in Vest- asien und im Kaukasus vor. Ausserdem kommen Ce/ü's-Arten auch in 4 Dr. Félix János : Magyarország faopéljai. (Mngy. Föld. Int. évk. VII, k. 1. fűz. 1884), Pllanzenanalomische Untersuchungen am Lignit von Várpalota 5(J3 Asien (C. davidiana, C. bungeana und C. siensis) und in Nordamerika (C. crassifolia, C. pumila und C. reticulata) vor. Die Pterocavyci- Arten leben im allgemeinen in China und Japan. Von den 8 Arten gedeihen 6 in China und je eine in Japan. sowie Westasien. Pterocarya Fraxiniíolia komml in YVesIpersien vor, alsó in demselben Ge- biet, in dem auch Celtis caucasia, die beiden Carpinus- Arten und //ex aqui- folium gedeihen. Demnach sind alsó im Kaukasus bereits 4 mediterráné Pflanzen-Galtungen zu finden, welche im Miozán in dér Gegend von Füzér- komlós gemeinsam vorkamen. Es kann nicht bezweifelt werden, dass im Kaukasus, aber auch im ganzen Mediterrangebiete auch Fraxinus- Arten ( Fraxinus oxycarpa) und Acer-Arten gedeihen, weshalb alsó dórt sámtliche sechs untersuchten Genera gemeinsam vorkommen. — Auf Grund dieser Ausführungen ergibt sich nun von selbst die Annahme, dass im Sarmat Ungarns, ein áhnliches, mildes Kiima geherrscht habén musste. wie es heute für die südlichen Hangé des Kaukasus bezeichnend ist, alsó ein etwas miideres Kiima, als heute in Ungarn und besonders in dér Gegend von Füzérkomlós herrscht. PFLANZENANAT0M1SCHE UNTERSUCHUNGEN AM LIGNIT VON VÁRPALOTA. Von S. Sárkány (Budapest). (Mit XLVI-XLIX. Tatéin.) Nach unseren bisherigen Kenntnissen stammt dér Lignit von Vár- palota aus dér Helvetien-Stufe des mittleren Miozáns. Dér beigefügte Schnitt zeigt die genaue Schichtung dér Kohlé (Abb. 1). Die in dér Ab- bildur.g gegebenen Zahlen bedeuten : 1. Grundgestein aus dér Trias, 2. Grund-typische, sandige, schotterige, kalkige Sedimente, 3. Lehmschichte mit Lignitspuren, 4. 4'5 m — 87 m máchtige Lignitschichte, 4/a 1 — 2 cm breile sterilé Schnur. (Das von mir unlersuchte Matériái stammt aus dér Lignitschichte unter dér sterilen Schnur.) 5. Dünne Lehmschichte mit Ne- rithina picta, 6. Kongerienbank, 7. Schieferige, fischschuppige Diatomen- erde Schichte, 8. Riolittuffbank. 2—8. sind Sedimente des mittleren Mio- záns, 9. Schotter- und Sandsedimente aus dem oberen Miozán. J. T u z s o n untersuchte vor 35 Jahren die Kohlé dér 60 Jahre altén Grube und beschrieb damals das Lignitmaterial als ein in die „Cupressi- fes"-Gruppe gehörendes Fossil. Die genauere Bestimmung überliess er spáteren Untersuchungen. Vor ungefáhr 2 Jahren békám ich aus dér am Balaton-See gelege- nen Kohlenmine von Várpalota Lignitmaterial zűr mikroskopischen Unter- suchung, das ich náher zu bestimmen versuchte. Zűr mikrotechnischen Aufarbeitung ist diese Kohlé aber nicht sehr geeignet. Dér eine Teil dér sich schichtenweise abblátternden Stüc'fe ist schwarz und dieser bricht 594 S. Sárkány und zerbröckell áhnlich wie Holzkohle, wáhrend dér andere steinhart und braun ist ; in diesem kann mán die Jahresringe mii freiem Auge sehen. Aus diesem vorher aufgeweichten Teil fertigle ich mit dem Mikrotom Schnitle an. Mazerate wurden ebenfalls unlersucht. Pflanzenanatomisch kann dér Lignit von Várpalota (Komilat Vesz- prém) entsprechend charakterisiert werden, obzwar dér grosse Druck, die Hitze und dér Verkohlungsprozess viele Deformationen verursachten. Das Frühholz dér Jahresringe ist gánzlich zusammengedrückt, doch sind die anatomischen Merkmale in manchen Lángsschnitten aufzufin- den. Viel besser ist das Spátholz dér Jahresringe erhalten. Dér grösste Teil des Materials wird von Tracheiden (beziehungsweise Fasertracheiden im Spátholz) gebildet ; die Gefásse fehlen. An den Wánden dieser Trachei- den stehen die Hoftüpfel in einer Reihe, paarweise, oder selten zu dritt . in den beiden letzten Falién sind sie nicht aneinander gedrückt, alsó nicht alternierend. Spiralverdickungen konnte ich nirgends auffinden. Stellen- weise befinden sich an dér Tangentialwand dér Tracheiden auch Hof- tüpfel. Harzgánge fehlen. lm Frühholz konnte aber verstreut Harzparen- chym angetroffen werden. Die Querwánde dér Harzparenchyms sind glatt und ohne perlschnurartige Verdickungen. Dér Harz blieb in mehr oder weniger grossen Körnchen erhalten. Die im allgemeinen ein Zelle breiten und 3 — 18 Zellen hohen Markstrahlen bestehen ausschliesslich aus Paren- chymzellen. Das Markstrahlenkreuzungsfeld des Frühholzes sieht einem liegenden Rechteck áhnlich, in welchem in 1 — 2 Reihen angeordnet 3 — 5 ovale, waagerecht liegende, grossporige Tüpfel sichtbar sind. Die Tüpfe- lung dér radialen Markstrahlenzellwende ist von taxodioidem Typ. In den Markstrahlen des Spátholzes gleicht das Markstrahlenkreuzungsfeld wegen dér in radialer Richtung abgeflachten Tracheiden einem stehenden Recht- eck, in welchem sich 1 — 2 Tüpfel mit schief, oder senkrecht stehenden, schmalen Porén befinden. Einen Harzinhalt dér Markstrahlen konnte ich nicht beobachten. Die mikroskopisch feslstellbaren pflanzenanatomischen Merkmale des Lignits von Várpalota wurden mit dér anatomischen Struktur dér derzeit lebenden Coniferen verglichen. Die Beslimmung erfolgte mit dér Aus- schliessungsmethode. Das Fehlen dér araucaroiden Tüpfel und dér spirálén Verdickungen in den Tracheiden das anstelle dér Harzgánge erscheinende Harzparen- chym und die bezeichnende Tüpfelung des Markstrahlenkreuzungsfeldes im Frühholz sind lauter Eigenschaften, die entweder auf Gattung Sequoia, oder auf Taxodium distichum schliessen lessen. Da aber die Querwánde Harzparenchyms tüpfellos sind, fállt Taxodium distichum weg. Von den rezenten Sequoa-Arlen kann mán in ersler Linie an Sequoia gigantea, oder Sequoia sempewirens denken. Diese beiden Arién anatomisch zu unter- scheiden, ist jedoch oft eine sehr schwierige Aufgabe. Nach P e n h a 1 o w, E. Hofmann und anderen bilden sich im Kreuzungsfeld von Sequoia gigantea oft 1 — 2, seltener 3 — 4 Halbhoftüpfel. Da in meinem Untersuchs- material meistens 3 — 5 Tüpfel vorhanden waren, scheinl das im Lignit Pflancenanatomische Untersuchungen am Lignit von Várpalota 595 von Várpalota gefundene Matériái wahrscheinlich die im Tertiár lebende Form von S. sempervirens (S. Langsdorfii Herr) zu sein. Aus dem Antreffen dér Überreste von Sequoia sempervirens können wir nuch auf das damalige Kiima schliessen : Várpalota und Umgebung waren im mittleren Miozán ein warmes, aber zűr Entwickelung von Taxo- dium dislichum nicht genügend sumpfiges Gebiet. Die Ergebnisse meiner Unlersuchungen des Lignits von Várpalota slimmen mit áhnlichen Kohlen- untersuchungen auslándischer Forscher überein. Diese finden ebenfalls dass in den Braunkohlenlagern des Miozáns die Überreste von Sequoia sempervirens háufiger vorkommen als die von Taxodium distichum. Gothan bezeichnet allé fossilen Báume, welche in ihrer inneren Struklur dér heute lebenden Sequoia sempervirens gleichen, als Taxodioxy- Ion sequoianum. Hingegen nennt er die fossilen Reste des heute leben- den Taxodium distichum, Taxodioxylon taxodii. Nach dieser Auffassung sind die im Lignit von Várpalota gefundenen Reste als Taxodioxylon sequoianum zu betrachten. Anlásslich meiner Studienreise nach Deutschland überpriiften die Herrn Prof. Gothan und K r á u s e 1. sowie Frau Privatdozentin E. H o f- m a n n meine Schnitte und rechtfertigten meine Annahmen. Es sei mir deshalb gestattet ihnen auch an dieser Stelle für ihre freundlichen Be- mühungen zu danken. Durch meine Untersuchungen ist die Frage des Lignit von Várpalota noch nicht gánzlich geklárt, denn es können noch kleine Astreste, Blát- ter, oder andere Reste zum Vorschein kommen, wie sie z. B. auch in Kőszeg im Lignit des Pogányvölgy gefunden wurden. Bei den heutigen wirtschaftlichen Verháltnissen könnte unler Umstánden vielleicht auch daran gedacht werden, die grossen Harzmengen, welche in den unteren Lingnitschichten vorkommen, für technische Zwecke zu verwenden. Ein Teil meiner Arbeiten wurde im Botanischen Institut dér Univer- sitát in Wien durchgeführt wo ich als Stipendist arbeitete, dér andere im PflaTizenphysiologischen Institut in Budapest. Auch an dieser Stelle danke ich Herrn Prof. K n o 1 1, dem Direktor des Wiener Botanischen Institutes für die freundliche Aufnahme. L1TERATUR. Gothan, W.: Zűr Anatomie lebender und fossiler Gymnospermenhölzer. Abh. preuss. geol. Landesanst. N. F. 44. 1905. — H o í m a n n, E.: Paláohistologie dér Pflanze, Wien, 1934. — Hollendonner, F.: A fenyőfélék fájának össze- hasonlító szövettana. Budapest, 1913. — J u r a s k y, K. A.: Kohlé, Naturgeschichte eines Rohstoffes. Berlin. 1940. — Kráusel, R.: Ist Taxodium distichum oder Sequoia sempervirens* Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichle d. Deutsch. Bot. Ges. 39. 1. 258 S. (1921.) — Kubart, B.; Ist Taxodium distichum, oder Sequoia sempervirens Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichte dér Deutsch. Bot. Ges. 39. 1. 26. S. (1921.) — P e n h a 1 1 o w, D. P. A. Se.: A Manual of the North American Gymnosperms. Boston, U. S. A. 1907. — Potonié — Gothan: Palaobotanisches Praktikum. Berlin, 1913. — R ö s s 1 e r, W.: Pliozáne 596 M. Rotarides Koniferenhölzer dér Umgebung von Gleichenberg in Steiermark. Mitteil. Naturwiss. Ver. f. St. Bd. 74. (1937.) — Rössler, W.: Fossile Hölzer aus dem Gebiete Weiz-Gleisdorf-Pischelsdorí (Oststeiermark). Zentralbl. f. Min. etz. Abt. B. No. 3. (1941.) — S c h i m p e r— F a b e r : Pílanzengeographie Bd. 11. Jena, 1935. — S 1 i j- p e r, E. J.: Bestimmungstabelle íür rezente und fossile Koniíerenhölzer. Rec. Trav. bot. Neerl. 30. (1933.) — Szál ai T.: A várpalotai középmiocén faunája. Annales Musei Hungarici. XXIV. k. 1926. — Telegdi Róth K. : A várpalotai lig- nitterület. Földtani Közlöny LIV. k. 1925. — TuzsonJ.: A balatoni fossilis fák monográfiája. Budapest, 1906. — Vitális I.: Magyarország szénelőfordulásai. Sopron, 1939. DIE METHODE DES BESTIMMENS PLEISTOZÁNER MOLLUSKEN. Von M. Rotarides. (Mit den Tafeln L — L1X). Inhalt des ungarischen Textes : Einleitung. — Aligemeine Charakterisierung dér Schneckenschale. — Dér Vorgang bei dér Bestimmung. — Bestimmungstabelle dér Gattungen. — Sys- * tematische Aufzáhlung dér aus dem Löss und aus lössartigen Sedi- menten Ungarns mitgeteilten Mollusken. — Bemerkungen zu den Tafeln. In dér E i n 1 e i t u n g wird darauf hingewiesen, dass im Laufe dér Entwicklung dér Kenntnisse zuerst eine Verwicklung dér sys- tematischen Benennungen durch Einführung von Untergattungs- namen, dann aber wieder eine Vereinfachung durch Erhebung von Untergattungen zu Gattungen eintrat. Dér Grund des übermássigen Anwendens von Namen scheint aber hauptsáchlich in dem Umstand zu liegen, dass die Merkmalsgrenzen bald enger, bald weiter gezogen werden. Dies kann dann ebenso zűr Vermehrung von Synonymen führen, wie auch das Ausserachtlassen dér Prioritát. Eine weitere Fehlerquelle ist die doppelte Beschreibung vieler Formen seitens dér Zoologen und dér Zoopaláontologen. Obwohl für praktische Zwecke die Einhaltung dér Linné’schen bináren Nomenldatur in diesem Falle ratsamer ist, soll bei speziellen Formen des Pleistozáns, falls es nötig erscheint, auch ein dritter Namen angeführt werden. Da es aber in den meisten Falién nicht sicher festgestellt werden kann, ob es sich um eine Form, Varietát, oder um eine Subspezies handelt, ist es wohl am besten, die diesbezügliche Klassifizierung, oder Be- wertung zu unterlassen. Die vorliegende Arbeit bezieht sich nicht auf die gesamte pleistozáne Molluskenfauna, sondern nur auf die Fauna des Lösses und dér lössartigen Sedimente Ungarns. Selbstverstandlich würde sich die Anzahl dér Arten durch die Berücksichtigung dér mitunter ziemlich reichen Fauna dér Kalktuffe wesentlich vergrössern. Die Melhode des Bestimmens Pleistozáner Mollusken 5 97 Sowohl bei dér Herstellung dér beigegebenen Bilder. als auch bei dér Verfassung des Textes wurden nach Möglichkeit folgende Gesichtpunkte berücksichtigt : 1. Vergleich mit den rezenten Ver- tretern dér Art, 2. Die Variabilitát, 3. Die Oberfláchenskulptur dér Schalen. lm náchsten Kapitel. — Al Igéméin e Charakterisie- rung dér Schneckenschale — wird hauptsáchlich auf jene Merkmale hingewiesen, welche bei dér Unterscheidung dér Arten als erste in Frage kommen. Die Charakteristika dér merkmal- führenden Teile des Schneckengeháuses werden an Beispielen er- láutert. Die Bestimmungstabelle dér Gattungen ermög- licht auch die Bestimmung von Arten, falls die Gattung monotypisch ist. Die pleistozanen Mollusken lassen sich natürlich auch mit Hilfe von Handbüchern bestimmen, die sich mit dér rezenten Fauna be- fessen.1 Dies würde aber besonders dem Anfánger weitaus grössere Schwierigkeiten bereiten, zumal die rezente Fauna viel mehr Arten enthált und mán eben deshalb den Namen des vorliegenden Ob- jektes aus einer grossen Zahl von Formen heraussuchen muss. Die im ungarischen Text befindliche Bestimmungstabelle ist unnatürlich, da bei dér Zusammenstellung auf die systematische Reihenfolge fást gánzlich verzichtet werden musste. Die Tabelle ist deshalb von praktischem Wert und für den Geologen nützlich, weil die Reihen- folge dér Gattungen ungefáhr dieselbe ist, die im Allgemeinen bei dér Sortierung eines reichlichen Materials beíolgt wird. Zuerst wer- den die beiden Hauptformen Planspira und Turbospira gesondert und dann die linksgedrehten Arten herausgehoben. Die weitere Trennung erfolgt nach dér Schalenform, je nachdem die Spira in dér Richtung dér Columella láng ausgezogen, oder zusammengedrückt erscheint. Erst bei dér Trennung áhnlicher Gattungen werden auch weitere Einzelheiten berücksichtigt. Zuletzt zieh! mán nötigenfalls auch die Schalendimensionen und Proportionen heran. In dér systematischen Zusammenstellung sind auch zweifelhafte Angaben angeführt. Die Zweifelhaftigkeit kann folgende Ursachen habén : 1. Schlechte Bestimmung, 2. Systematische Uberwertung des Fundes (unnötige Neubenennung von Fragmenten, übertriebene Namengebungen bei Ausserachtlassen dér Variabilitát) ; 3. Die Angaben beziehen sich irrtümlicherweise auf rezente Schalen ; 4. Die fossilführende Schichte ist nicht pleistozanen A'íers, sondern altér. Bei Arten, die nicht monotypischen Gattungen angehören, wird ganz kurz auf die Unterscheidungsmerkmale eingegangen, die Schalendimensionen sind aber überall angegeben. Bei interessanten 1 Geyer D. : Unsere Land- und Süsswasser-Mollusken. Einführung in die Molluskeníauna Deutschlands. Dritte Auflage. Stuttgart, 1927. Ehrmann P. : Mol- lusken (Weichtiere) in : Die Tierwelt Mitteleuropas. li. Bánd. Leipzig, 1933. — lm Verlage dér Ungarischen Akademie dér Wissenschaiten erschien von Kurzem das Werk des vortrefílichen ungarischen Malakologen L. S o ó s, welches eine griind- liche Bearbeitung dér gesamten Mollusken-Fauna des Karpatenbeckens enthált : A Kárpát-medence Mollusca faunája. Magyarország természetrajza. I. Állattani rész, Budapest, 1943. VIII+478 pp„ XXX. tabb. 598 M Rotarides Arten oder bei alleinslehendert Angaben vvird auch die Literatur kurz erwáhnt. Bezüglich dér Einzelheiten wird auf die zusammen- fassenden Arbeiten des Verfassers hingewiesen.2 Arten, die mit * bezeichnet sind, kommen in den Gebieten Ungarns, in welchen pleistozáne Oberfláchenbil- dungen vorherrschen, rezent nicht vor. Bei dér Be- sfimmung benützt mán entweder die Bestimmungstabelle, oder die beigegebenen Tafeln, und sucht erst dann die Art auch in dér systematischen Zusammenstellung auí. Die Tafeln enthalten Lichtbilder, welche vöm Verfasser stammen. Ziemlich oft mussten rezente Schalen dargestellt werden, wenn sich námlich keine zűr Abbildung geeigneten fossilen Exem- plare finden liessen. Sonsl ist aber die Darstellung von fossilen Scha- len oft vorteilhafter. Fossile Exemplare kleiner Arten sind námlich meist reiner als rezente ; ausserdem tritt die Schalenskulptur an lossilen Schalen, bei welchen das Periostrakum verschwindet, meist klarer hervor. Das dargestellte Matériái ist zum grossen Teil bereits veröffentlicht. Es stammt aus Szeged, Szeged-Öthalom, Szeged-Király- halom, Szentmihálytelek, Hódmezővásárhely, Ujverbász, Nagykőrös und Mezőberény.3 Die rezenten Exemplare stammen aus dér Zoolo- gischen Abteilung des Ungarischen National-Museums, doch gibt es darunter auch Exemplare, die vöm Verfasser selbst gesammelt wurden. Es ist von grossem Vorteil, wenn die abzubildenden Exemplare aus einem reichen Matériái ausgesucht werden können. Manche Arten sind in angeschwemmtem Matériái massenhaft vertreten.4 Einzelne dér dargestellten Schnecken stammen aus „Budapest'*; in diesem Falle handelt es sich, wie aus dem Zustand dér Schalen geschlossen werden kann, ebenfalls um angeschwemmtes Matériái. Nur aus- nahmsweise wurden aus dem Ausland stammende Exemplare pho- tographiert, wenn námlich keine einwandfreien einheimischen Exem- 2 Rotarides M. : Die Schneckenfauna des ungarischen Lösses usw. (A Szegedi Alföldkulató Bizollság Könyvtára. VI. Szakoszt. A) Állattani Közlemények Nr. 8. Szeged, 1931, 180 pp. Ungarisch mit deutschem Auszug). — Rotarides M. : Untersuchungen über die Molluskenfauna dér ungarischen Lössablagerungen. (Festschrift Strand Vol. II. 1936 — 1937. p. 1 — 51.) — Rotarides M. : Über die Bewertung dér pleistozánen Molluskenfauna. (Földt. Közi. 72, 1942, p. 267 — 270.) 3 Schlesch H.: Vorlaufige Mitteilung über ein interessantes Vorkommen von Lössmollusken aus dér Umgebung von Szeged. (Arch. Molluskenk. 61, 1929, p. 17 — 30.) — Rotarides M.: Über die pleistozáne Molluskenfauna von Szeged und Umgebung, (Arch, Molluskenk. 64, 1932, p. 73 — 102.) — V. Faragó M. : Die Oberfláchengebilde dér Umgebung von Nagykőrös. (Földt. Közi. 68, 1938, p. 144 — 167.) — Schmid I E. R. : Beitráge zu den geologischen Verháltnissen von Mező- berény. (Erklárung dér geol. Karle von Mezőberény, Blatt 5269/3.) — Rotarides M. : Die pleistozáne Molluskenfauna einiger altér trrlesischer Brunnen von Szeged und Umgebung. (Földt. Közi. 72. 1942, p. 121 — 124.) — Rotarides M. und G ö 1 1 1 L.: lnteressante pleistozáne Mollusken. — Vorkommen in dér Umgebung von Ujverbász und auf dér Telecskaer Lössplatle. (Földt. Közi. 73, 1934, p. 255 — 259) — Rota- rides M. : Beitráge zűr Kenntnis dér pleistozánen Molluskenfauna von Hódmező- vásárhely. (lm Erscheinen). 4 C z ó g 1 e r K. und Rolarides M. : Analyse einer vöm Wasser ange- schwemmten Molluskenfauna Die Auswüríe dér Maros und dér Tisza bei Szeged. (M. Bioi. Kutatóint. Munkái 10. 1938, p. 8 — 43.) Die Untersuchung dér fossilen Torflagern und die moderné Moorforschung 509 plare vorlagen.5 Bei dér Z usammenstellung dér Tafeln wurde im Allgemeinen die syslematische Reihenfolge eingehalten. Die Tafeler- klarung ist so zusammengestellt, dass sie auch von einem Nicht- ungarn angewendet werden kann. 5 Rolarides M. : Über das Photographieren von Schnecken- und Muschel- schnlen. (Ann. hisl.-nat. Mus. Hung. Pars Zool. 36, 1943, p. 208 — 220.) DIE UNTERSUCHUNG DÉR FOSSILEN TORFLAGERN UND DIE MODERNÉ MOORFORSCHUNG.1 Von B. Zólyomi. (Mii den Tafeln LX — LXI. und einer Kartenbeilage.) Die morphologischen Formen, sowie die Lebensgemeinschaflen dér heuligen Erdoberfláche können durch die in dér Gegenwart wirkenden Fak- torén alléin nicht in ihrer Gesamtheit erklárt werden Sehr ofl müssen wir in die enlwicklungsgeschichtliche Vergangenheit zurückgreifen, um das heu- tige Bild restlos verstehen zu können. Umgekehrl wird aber auch bei dér Untersuchung vergangener Zeilalter die Klarslellung vieler Fragen durch dér Gegenwart enlnommene Parallelé gefördert. Solche Vergleiche sind beson- ders dann nőiig, wenn wir stufenweise diejenigen Epochen dér Erdgeschichte erforschen, welcher dér Gegenwart immer náher stehen. Die Pflanzenwelt des Pleistozans, ja sogar die des ausgehenden Plio- zans, stimmt in ihren groben Zugén mit dér rezenten überein. Die heute vorherrschenden Typen habén sich schon am Ende des Pliozáns ent- wickelt. So unlerscheiden sich z. B. die heute verbreiteten Báume Europas generisch in nichts und auch spezifisch nur wenig von ihren pliozánen Vorfahren. Ein bedeutender Unterschied besteht nur darin, dass die Pflan- zenwelt durch die pleistozánen Eiszeiten stark dezimiert wurde. Viele Arten sind endgültig erloschen, andere wieder zogen sich in Gebiete mit günsti- gerem Kiima zurück. Deswegen können wir annehmen, dass die heulzu- tage feststellbaren ökologischen Ansprüche vieler Pflanzenarten, oder Pflan- zengesellschaflen auch in den vorangegangenen erdgeschichtlichen Zeiten ahnlich waren. So kann uns bei dér Untersuchung eines fossilen Torflagers die Kennt- nis dér Lebensbedürfnisse einer rezenten Torfablagerung, d. h. eines Moores, gute Dienste leisten. Die moderné Moorforschung ist ungemein vielseitig. Sie erstreckt sich nicht nur auf botanische Probleme, sondern auch auf sámtliche angrenzende Fragen. Sehr oft werden die Moore auch entwiklungs* geschichtlich bearbeitet. Durch die Untersuchung dér sich unter dér lebenden Mooroberfláche bildenden subfossilen (holozánen) Torfschichten gerát die botanische Forschung mit dem Gebiete dér Geologie in Berührung. 1 Vorgetragen in dér Facheitzung dér Ung. Geol. Gesellschaft am 7. IV. 1943, 600 B. Zólyomi Die Entstehung dér sich heute noch in Wachstum befindenden Moore geht höchsiens bis an die Grenze des Pleistozáns und Holozans zurück. Die Bildung máchtigerer Torfschichten falit bereits in die Anfánge des Alt- holozáns. Die Vermoorung wird im Spátglazial — mit wenigen Ausnahmen — höchstens durch dünne Torfschichten, meist aber nur durch humöse Mudden (Dy usw.) angezeigf, da die pleistozanen Eiszeiten dér Torfbildung nicht günstig waren, nicht nur wegen dér Eisbedeckung, sondern auch in- foige dér herrschenden klimatischen Verháltnisse, sogar weit ausserhalb dér vereisten Gebiete. Vermoorung, bzw. Torfbildung konnte nur in den interglazialen und in geringerem Masse in den interstadialen Zeiten stalt- finden. Die Untersuchung dér pleistozanen fossilen Torfablagerungen ergab nun, dass ihre Pflanzenwelt im allgemeinen dér dér holozánen torfbildenden Moore gleichgesetzt werden kann. Deshalb müssen bei dér Untersuchung dér pleistozanen Torfe die Ergebnisse dér modernen Moorforschung auf jeden Fali berücksichtigt werden. Wir kennen zahlreiche Falié, in welchen die Pleistozanen Torfe be- reits einen fortgeschrittenen Zustand dér Verkohlung erreicht habén. So z. B. sind manche Torfe dér Alpen durch den Druck dér Krustenbewegungen in Schieferkohlen verwandelt. lm schwábischbayrischen Alpenvorland wur- den die Torfe dér Riss-Würm-Zwischeneiszeit infoige des Druckes dér Eis- decke, dér glazialen Morenenanháufungen und fluvioglazialen Ablagerungen oft ebenfalls in Schieferkohlen oder Kohlenflöze umgewandelt. 2 Als áhnliche Bildungen kennen wir im Karpatenraum alléin nur die Schieferkohlenflöze bei Freck, im Vorland dér Fogarascher-Alpen.3 Nachfolgend werden als Beispiel aus dér botanischen Bearbeitung eines ungarischen Moores diejenigen Teile angeführt und kurz behandelt, welche bei dér Erforschung dér fossilen Torflager von Bedeutung sein kön- nen.4 Das betreffende Moor ist das sogenannte „Kukojszás" oder „Mohos" in den siebenbürgischen Kárpátén. Es liegt in einem dér beiden Kráter des „Csomád“-Vulkans (1294 m), welcher durch den Olt-Durchbruch von den eruptiven Massen des Hargita-Gebirges getrennt wird. Im südlich ge* legenen, zweiten vollkommenen Kráter liegt dér „Szent-Anna“-See (950 m). Dér Kráter, in welchem sich das Moor ausgebildet hat (1050 m), wurde schon von dér Erosion in Angriff genommen. Dér Kraterrand wird durch die máchtige, tiefe und zweigeteilte Runse des „Vöröspatak" durchbrochen, wodurch dér Kráter einen Abfluss gewinnl. Die Seitenwande des Wasser* risses sind aus vulkanischen Tuffschichten aufgebaut. Dér Hauptentwásse- rungskanal des Moores wurde dér kleineren, nach Westen eingetieften Ver* zweigung des Wasserrisses zugeführt. Seitdem hat die kráftig weitergreifende 2 R. Schnetzer: Kohlenvorkommen in Ablagerungen dér Eiszeit. (Die Umschau 47. 1943 p. 95—96.) 3 F. P a x : Beilráge zűr lossilen Flóra dér Karpathen. (Englers Bot. Jahrb. XXXVIII. 1906. p. 272-.) 4 Die ausíührliche botanische Bearbeitung soll spaler in einem anderen AuS* satz veröífenllich werden. Die Feldarbeil wurde von dér ungarischen Akademie dér Wissenschalten unterstüzt. Die Untersuchung dér íossilen Torflegern und die moderné Moorlorschung 601- Erosion bereils den Tori des Moores selbsl in Angriff genommen. lm Auf- schluss isi die Auskeilung dér Torfschichten auf dem vulkanischen Tuíf gut sichtbar. Zűr Zeit liegen aber noch keine syslematischen Bohrungen vor ; die maximale Tiefe des Torfes übertrifft 10 m.5 6 Die belreffenden Teile des Csoméd-Vulkans fallen in die Klimaxregion dér Buche. Das Moor Kukojszás isi dér durch Waldkiefer charaklerisierten Gruppé dér karpatischen Hochmoore zuzugliedern. Es ist ein echles Hoch- moor, seine Wölbung kann aber nur vöm Wasserriss-Syslem des Vörös- patak aus beobachlet werden. Sonsl falit die ganze Oberfláche des Moores seicht vöm südwestlichen inneren Kralerrand gégén den Ausfluss des Vörös- patak ab (SW -*■ NE). Die Vegatationskartenbeilage des Moores (Original, Masstab 1 : 2000) zeigt deullich, wie das annahernd kreisförmige, 1 km breite Moor von 120 kaf. Joch Ausdehnung in drei Zonen geteilt werden kann : I. Bewaldete Ram zone. In dieser Zone ordnen sich die einzelnen Pflanzengesellschaften bei normaler Zonation in zum Moorrand parallelen Gürleln an. An den quelligen Stellen des Südrandes ist ein Erlen-Auwald (10)° zu finden, auf welchen ein Erlenbruchwald (9) mit zerslreuten Torf- moospolstern folgt. Unter diesem bildet sich ein Bruchwaldtorf. Weiter nach innen, im Kiefern-Birken-Übergangsmoorwald (8) gelangt dér Torfmoostep- pich zűr Herrschaft. Die ausgedehnteste Pflanzengesellschafl dér Rand- waldzone ist dér Wollgras-Kiefernwald (6). Sein Torfmoosteppich wirdschon zum Teil aus Sphagnum- Arten dér echten Hochmoore gebildet und in dér Krautschicht finden wir neben dem vorherrschenden Eriophorum vagina- tum auch die weiteren kennzeichnenden Arten dér Hochmoore. Die Höhe dér Waldkiefer nimmt gégén das Innere des Moores zu allmáhlich ab. Unter dem Kiefern-Birkenwald, wie auch unter dem Wollgras-Kiefernwald bildet sich gemischter Wald- und Sphagnum-, oder Wollgras-Torf. Dér dem aus- getrockneten Torf entsprechende Typ an dem den Wasserriss des Vörös- patak naheliegenden Moorrand ist dér Heidelbeer-Kiefernwald (7). In dieser Pflanzengesellschafl isi die Torfbildung abgebrochen und die oberste Schichte des Torfes bereits vollstándig humifiziert. II. W achstumzone, bzw. Wachstumkomplex. Diese Zone gehört dér unbewaldeten Hochmoorfláche an. Dér Wollgras-Kiefernwald dér 1. Zone wird zwergwüchsig, löst sich auf (5), stirbt allmáhlich ab und bleibt schliess- lich vollstándig zurück. Die Oberfláche des Moores ist hier durch ihren gleichmássigen Wuchs gekennzeichnet. Die Gleichmássigkeit wird nur durch einige breite Eintiefungen, den sogenannten Schlenken (2, 3), und an man- chen Stellen durch einige zerstreute, kleine Erhebungen, den Bulten unter- brochen. Die rund-elliptischen, etwa 20 m breiten und 2 — 3 m tiefen Moor- teiche, oder Kolke (1) sind meist in dieser Zone zu finden. Einige von ih- 5 F. Peterschilka: Pollenanalyse einiger Hochmoore Neurumániens, (Be- richte d. deutschen Bot. Gesell. XLVI. 1928. p. 190 — 197.) 6 Die in Klammern stehenden Ziffern entsprechen den Bezeichnungen in dér Zeiehenerklárung dér Vegetationskartenbeilage, 602 B. Zólyemi nen wurden schon seil dér Kanalisierung des Moores (1908) durch die Vegetation dér Schlenken bewachsen. Solche Moorleiche sind in dér gan- zen Karpalenketfe nur mehr hier zu finden und können den sogenannlen Blanken gleichgesetzt werden, welche von den Hochmooren dér Umgebung des Baltischen Meeres beschrieben wurden. Sie stellen einen sehr auffallen- den nordischen Charakterzug des Moores Kukojszás dar. In derzweifen Zone bildet sich ein Wollgras (v'aginatum)-Tod, an dessen Zusammensetzung aber auch das Torfmoos wesentlich teilnimmt. In den Moorteichen — welche den dystrophen Typ zuzuordnen sind — findel keine Torfbildung statt. III. Zentraler Mosaik- oder Regenerationskomplex (auf dér beiliegenden Vegelationskarte wurde diese Zone durch eine punktierte Linie von dér vorigen getrennO- Diese Zone ist ein buntes Mosaik aus Bulten und Schlen- ken. Die Bulten (4) sind verháltnismássig trockener und erheben sich etwa Ví m hoch. Tiefer gelegen, lösen einander Schlenken-Gesellschaften mit wechselnder Wasserversorgung (3) und dauernd nasse, unbetretbare, soge- nannte Scheuchzen'a-Schlenken (2) ab. Diese Zone ist ausserordentlich arm an Pflanzenarten, doch muss diesen Arten eine besondere Aufmerksam- keit geschenkt werden, da sie zum Teil den nordischen (borealen) Relikt- arten angehören. Die Bulten und Schlenken wechseln miteinander nicht nur ráumlich, sondern auch zeitlich ab. Die Bulten können námlich nicht über eine gewisse Grenze emporwachsen, da sie relatív trocken werden. Zugleich wáchst die üppige Vegetation dér Schlenken kráftig empor, die Vertiefungen verschwinden allmáhlich und können sich in Bulten verwandeln. In den Eisenkungen dér Bulten kann dagegen eine Neubildung von Schlenken stattfinden, ein Vorgang, welchen mán Regeneration nennt und dér nur auf typisch entwickelten Hochmooren zu finden ist. Unter den Bulten bildet sich ein langsam zunehmender. kompakter Sphagnum-Torf ; dér Sphagnum- Torf dér Schlenken wáchst dagegen sehr rasch, ist aber ausserordentlich locker. Die Bulten und Schlenken gehen in die sogenannlen S I r a n g- und F 1 a r k-Bildungen über, welche — wie aus Nordeuropa nachgewiesen wurde — ihre Entslehung den Bodenfliesserscheinungen zu verdanken habén, was ebenfalls einen merkwürdigen borealen Charakterzug darstellt. Áhnliche Er- scheinungen konnte ich — zum erstenmal in den Kárpátén — auf den Hoch- mooren bei Szinevér nachweisen, welche sich auf dér spátglazialen Nie- derterrasse des Terac-Flusses gebildet habén (Nordost-Karpaten, Komitat Máramaros).7 Die Entstehung dér genannten Bildungen isi im wesenllichen folgenderweise zu erkláren : lm Frühling, wenn die Oberfláche des noch bis zum Grunde zugefroreren Hochmoores aufzutauen beginnt, kommen die obersten weich und plaslisch gewordenen Torfschichten auf den tiefe- feren noch frostigen, spröden Schichten in dér Richtung des Gefálles dér Mooroberfláche ins Gleiten. So kommen besonders die Bulten ins Rutschen und ordnen sich dabei in Streifen an (Stránge) ; zwischen diesen entstehen 7 B, Zólyomi: Hochmoore in den Nordost-Karpathen. (Vortrag, s. Bot. Közi. XXVII. 1940. p. 94-95.) - ‘ Die Unlersuehung dér foasilen TorHagern úrid die moderné Meorforschung 603 Risse, die Schlenken werden breit und verschmelzen in ihrer Lángsrichtung miteinander (Flarke). Schliesslich entsteht eine auf das Gefalle dér Moorober- fláche senkrechle Anordnung. Wie aus dér beiliegenden Karle zu ersehen isi, isi diese Anordnung nichl nur im Regenerationskomplex des Moores (be- sonders ösllich vöm Hauplkanal), sondern auch an den inneren Randlinien des Wollgras-Kiefernwaldes festzustellen. Pleistozáne Solufluklionen wurden neuerdings auch in Ungarn nachgewiesen (Szádeczky, Bulla, Kerekes). Aus Mooren wurden sie aber als rezenles Phánomen zuerst in Fennoskandien bekannt. Diese auffallende subarktische Erscheinung wurde in den norddeulschen Hochmooren ebenfalls ersl in den lelzten Zeiten richtig erkannt (G a m s, H u e c k). Die Ubereinslimmung zwischen dér Luflauf- nahme des Grossen-Moosbruches (im Memel-Delta) und den entsprechen- den Teilen dér Vegetationskarte des Hochmoores Kukojszás isi überraschend.8 Es wurde schon erwáhnl, dass die bezeichnenden Arten des Moores in erster Reihe boreale Arten von glazialem Relichtcharakter sind (Scheuch- zeria palustris, Oxycoccos quadripetala, Andromeda polifolia, Dióséra obovata). Diese konnten sich auf dem Hochmoor Kukojszés durch die hier herrschenden speziellen ökologischen Verháltnisse erhalten. Von besonde- rer Bedeutung erscheinen hier das spezielle Mikroklíma und auch einige weitere lokálé klimatische Züge. So treten z. B. im vollstándig abgeschlos- senen Kráter des Szent Anna-Sees Temperaturinversionen auf und die- sen enlsprechend ist auch eine Umkehr dér Vegetationsgürtel festzustellen. Wáhrend dér náchtlichen Abkühlung sammelt sich die schwerere kalte Luft am Grund des Kraters an. Obwohl ich mikroklimatische Messungen nicht vornehmen konnte, spricht dennoch die in dér Regei auftretende Nebelbil- dung über dem See für diese Annahme und ebenso auch die Vegetation, da die Abhange und dér obere Rand des Kraters (die mikroklimatisch be- einflussten Nordhange des Nagy-Csomád ausgenommen) mit einem Buchen- wald bekleidet sind, wáhrend dér tiefer gelegene Kratersee von dem Fich- tenwald dér hóhérén Régiónén umsáumt ist. Diese Erscheinung ist, wenn auch nur in gerrngerem Mass, auch im Kráter des Kukojszás wahrzuneh- men (ein nur mehr unvollstándig abgeschlossenes Becken). lm Moore selbst tragen die von Wasser durchtránken Torfschichten ebenfalls zűr Ausbildung eines kühleren Mikroklimas bei. Ein anderer gleichfalls sehr wichtiger öko- logischer Faktor ist dér Umstand, dass dér Moorboden, bzw. das Wasser des Moores sehr stark sauer reagiert. Die pH-Werte dér quelligen Rand- stellen und ihrer Nachbarschaft fallen noch zwischen 6'4 und 5'9, wáhrend in den von Torfmoos überwucherten Pflanzengesellschaften die Versáuerung — schon in dér Randzone — als sehr bedeutend zu bezeichnen ist. In den mittleren Teilen des Hochmoores sind die pH-Werte in den Bulién 3'5 und noch kleiner, wáhrend das Wasser in den Schlenken und Blánken'ein pH von 4T — 3'8 aufweist. Schliesslich ist als wichtiger biotischer Faktor noch das kráftige und alles erstickende Wachstum des Torfmooses hervorzuhe- 8 K. H u e c k : Erláuterung zűr Vegetationskundliehen Karle dea Memeldeltas (Beitr. z. Naturdenkmalpllege XV. H. 4. 1934. p. 1 — 36.) 604 B. Zólyomi ben. Unler solchen Umstánden ist nur das Gedeihen speziell angepasster und anspruchsloser Moorpflanzen möglich. Auf Grund dér bisher erwáhnten Tatsachen scheinl es bei dér wis- senschaftlichen Bearbeitung dér fossilen Torflager empfehlenswert, folgendes zu beachten. Aus den einzelnen Torfarten können und müssen die einsti- gen Pflanzengesellschaften festgestellt werden, d. h. die verschiedenen Torf- typen sind vöm Standpunkt des Pflanzensoziologen zu beurteilen. Sind Auf- schlüsse, bzw. Bohrungen in genügender Zahl vorhanden, so können wir auf Grund dér gleichaltrigen Schichten die Vegetationskarte des einstigen Moores in grossen Zügen rekonslruieren. Dieses Verfahren kann natürlich nur bei ganz eingehenden Untersuchungen vorgenommen werden, dér den einzelnen Schichten entsprechende M o o r t y p ist aber auf jeden Fali zu bestimmen (so z. B. Erlenbruchmoor, Niedermoor, Übergangs- und Hoch- moor, femer die weiteren Nebentypen). In einem Torflager können wir in derselben Schichte auf die Reste ganz verschieden zusammengesetzter Pflan- zengesellschaften stossen. In dér gleichen Schichte, d. h. gleichzeitig kann Wald und unbewaldeter Teil auftreten und diese können einander binnen kurzer Zeitspannen — im Laufe dér biotischen Sukzession — ablösen. Aus dem Wechsel verschiedener Torfarten kann nicht ohne Vorbehalt sofort auf eine sekuláre Sukzession geschlossen werden. Die in den Mooren herrschen- den speziellen ökologischen und mikroklimatischen Verháltnisse ermöglichen die Erhaltung glazialer Elemente auch in interglazialen Perioden. So er- wáhnen wir z. B. als besonders auffallende Erscheinung, dass die Zwerg- birke (Betula nana), eines dér charakteristischsten Leitfossilien dér Glazial- floren sich — wenn auch nicht gerade im Kukojszás, so doch in einem anderen Hochmoor des Széklerlandes, námlich auf dem „Lucsmellék" (vöm Typ dér kontinentalen Waldhochmoore) und einem benachbarten Quell- moor (von Übergangsmoor-Charakter) — bis zum heutigen Tag erhalten konnte (einziges Vorkommen in Ungarn). Die Makrofossilien dér Torflager können alsó für sich alléin nicht die Zeitalterbestimmung entscheiden. Es ist zugleich unbedingt nőtig, eine Untersuchung dér Mikrofossilien, beson- ders die Pollenanalyse des Torfes vorzunehmen. Da sich die Waldzusam- mensetzung dér weiteren Umgebung des Moores im Pollenspektrum wieder- spiegelt, kann nur dieses ein vollslandiges Bild des Klimacharakters des betreffenden Zeitabschnittes gébén. Die pollenanalytische Untersuchung ist heute bereits zu einem allgemein bekannten und weit verbreiteten Hilfs- mittel dér erdgeschichtlichen Erforschung des Pleistozáns geworden, weshalb hier von einer eingehenden Besprechung abgesehen werden kann. Bei dér Untersuchung dér tertiáren Lignité und Braunkohlen sind, da sie verkohlle Reste einer von den heutigen Hoch- und Wiesenmooren dér gemássigten Zone vollkommen abweichenden Vegetation darstellen, die Pa- rallelen natürlicherweise ganz anderswo zu suchen. 605 )iBíl9819- II. KLEINERE MITTEILUNGEN. EPIDESMIN AUS DEM STEINBRUCH DES MALOMVÖLGY (MÜHLENTAL) BEI SZOB (KOM. NÓGRÁD). Von J. Erdélyi. Dér Csákberg, dér sich zwischen Szob und Márianoszlra erhebl, wird von zweierlei Gesteinen aufgebaut. Dér untere, dunkelgraue biotitische Hyper- slhen-Hornblende-Andesit wurde von hellerem, Kordierit enlhaltenden Hypersthen führenden Biotil-Hornblende-Andesit durchbrochen. Beide Ge- steine werden durch Steinbrüche aufgeschlossen. Aus dem oberen hell- farbigen Andesit wurden Chabasit, Cordierit, Andalusit, Korund, Gránát, Andesin-Labrcidorit-Feldspath, Biotit, Pleonast, Picotit, Apátit, Sillimanit, Tridyrnit, Desmin und Calcit beschrieben. Mit den Mineralien, die sich ín dem Steinbruch des Malomvölgy be- finden, dér das dunkle Gestein aufschliesst, habén sich die Forscher bisher überhaupt nicht bescháftigt. Das Gestein dieses Steinbruches wurde stark zermalmt und seine Spalten sind von hydrolhermalen Mineralien ausge- füllt. Die dórt vorkommenden Mineralien sind : Epidesmin, Desmin, Cha- basit, Calcit, Wad und selten Apátit. Am interessantesten ist dér Epidesmin, dessen erste Fundstelle in Ungarn, und damit das zweite in ganz Európa, dér Steinbruch des Ma- lomvölgy bei Szob darstellt. In Amerika kommt das Mineral an mehreren Stellen vor. Áusserlich ist es dem Desmin sehr áhnlich. Seine háufigste Erscheinungsform ist dér von drei Endfláchen begrenzte ziegelartige Kri- stall. Die Ecken des Kristalls werden von winzigen pyramidalen Fláchen abgestumpft, dérén goniometrische Messung jedoch infólge dér sehr ge- ringen Ausmasse dér Kristalle, die nur wenige Zehntel mm betragen, nicht möglich war. Die unter dem Mikroskop gemessenen Winkel dér pyrami- dalen Fláchen stimmen nicht mit denen des Desmins überein. Zwischen gekreuzten Nikols ist dér Kristall vöm Desmin deutlich unterzuscheiden. lm Gegensatz zum Desmin ist er námlich kein monokliner Zwilling, son- dern ein einfacher rhombischer Kristall, dér gerade auslöscht. Seine opti- schen Konstanten sind: c = 0, b = C, «= 1.485, y = 1.497. « stimmt mit den im Schrifttum mitgeteilten Daten überein, y ist kleiner und deshalb ist seine Doppelbrechung auch etwas geringer, als im Schrifttum angege- ben wird: y — « = 0.012. Sehr interessant ist das Verhalten des Epidesmins beim Erwármen. Bei gelindem Erwármen verliert dér kleine Kristall einen Teil seines Was- sers, wobei sich auch die Doppelbrechung erheblich verkleinert und dér Kristall beinahe isotrop, zwischen gekreuzten Nikols undurchsichtig und dunkel wird. Beim Abkühlen nimmt dér Kristall seinen ursprünglichen 606 J. Erdélyi Wassergehalt wieder auf. Bei stárkerem Erwármen wird er ganz izotrop, spaltet sich parallel zűr 3. Achse und zerfálll schliesslich vollstándig. Dér Epidesmin kristallisierte sehr háufig auf ausgebildeten Desmin- Zwillingen aus und zwar mützen- oder mantelförmig. In einem solchen Kristall kann mán unter dem Mikroskop den Desminkern klar unterschei- den, bei welchem die Zwillingsstruktur deutlich sichtbar ist ; manchmal wird aber das Innere des Kristalls völlig von dér charakteristischen Ag- gregatpolarisation ausgefüllf. Die optischen Daten dér Epidesminkappe oder des — manlels stimmen genau mit denen dér reinen Epidesmin - Kristalle überein. lm weissen Licht sieht mán an dér Grenze dér beiden einen bunten Streifen und im Na-Licht erscheint die Becke-Linie. Die vorgefundenen Desmine sind entweder winzige, — einige zehn- tel mm grosse, wasserklare Kristalle, oder aber gelbliche, gut ausgebildete Kristalle, dérén Grösse 0'5 — 1 mm betrágt und die von den bekannten Fláchen des Desmins — b(010), c(001), f(10Í), m(110) — begrenzt werden. Dér Desmin kommt manchmal in solchen Massen vor, dass er in den aus dem zermalmten Gestein entstandenen Breccien als Bindemitlel auf- tritt. Sein optisches Verhalten stimmt mit dem des Desmins überein. Die Brechungsindizes sind: «= 1.490, y = 1.498. Die Doppelbrechung : y — « = 0.008. Dér háufigsle Begleiter dér Desmin-Krislalle ist dér weingelbe Cha- basit. Das Mineral ist optisch ; +. Auf seinen Schnitten ist eine zonare Struktur zu beobachten. Die Brechungsindizes stimmen mit denen des Chabasits gut überein. Das Mineral ist dem von Des Cloizeaux unter dem Namen Haydenit beschriebenen Chabasit sehr áhnlich. lm Steinbruch des Malomvölgy bei Szob kommt auch Calcit vor. Gut messbare Kristalle sind aber kaum zu finden, seine háufigsle Er- scheinungsform ist das — !>R Rhomboeder. Háufig findet mán zeolithbündel- artige Pseudomorphosen, die jedoch aus reinem Calcit bestehen. Hinsichtlich ihrer Enlstehung sind die Chabasite die állesten Bildun- gen. Dér Epidesmin hat sich auf den Desmin krislallisierl. Am jüngsten ist dér Calcit, jedoch finden wir manchmal auch Desmin auf den Calcit ge- Iagert. Wad bedeckt meistens Calcit und Zeolithe als feiner Überzug, manchmal erfüllt er aber ganze Hohlráume in tropfenarligen Aggregaten. Die Zeolithe und Calcite werden háufig von einer grauen, opalartigen Kruste überzogen. (Aus dér Mineralogisch-Petrographischen Abteilung des Ungarischen National-Museums in Budapest.) BEMERKUNGEN ÜBER PETÉNYIA. Von M. Kretzoi. 607 Zűr Beslimmung einiger Sorex-Resle und dér in vergangenen Herbst ge- borgenen Antiqus-Fauna von Solymár musste ich auch das Sorex-Malerial des ungarischen „Práglazials” berücksichligen. Neben dér Lileralurlagen mirauch einige Fiolen Originalfossilien verschiedener Sorex-Arlen dér Fundorle Vil- ]ány-Kalkberg und Püspökfürdő vor, die 1939 direkl vöm Sammler, Dr. T. Kormos gekauft worden sind. Eine Fiole (Inv. Nr. Ga. 919.) führte die Überschrifl „Sorex margaritodon Korrn." u. zw. in dér Handschrift T. Kormos’. Als ich aber das Matéria! (zwei UK und ein Max.-Fragment mit P* — M3) mir náher ansali, musste ich festslellen, dass hier eine Verwechs- lung dér Etiquetlen geschehen sein musste : die erwáhnlen Objekte sind ei- ner Petényid- Art zuzuschreiben, die aber nichl mit dér genotypischen P. hungarica Kormos identifiziert werden können. Bei dieser Gelegenheit möchte ich auch auf eine weitere interessante Spitzmaus hinweisen, die ebenfalls zu Petényid geslellt werden soll : S t e h 1 i n’s Sorex spec. aus dér unteren, braunen Schicht dér Station Colancher (Mém. Soc. Pál. Suisse. 52-53. 33-35. Fig. 3-5.). Diese zwei Formen können folgendermassen charaklerisiert werden : Petényid neglectd n. sp. — Holot.: Mand. sin. (C fehlt, P beschádigt, Angularfortsatz abgebrochen). Parat.: Max.-Fr. mit P3 — M3, Mand. sin. (Proc. angul. abgebrochen, 1 beschádigt, C und P fehlen. Lokalitát : Püspök- fürdő. Geol. Horizont : Ob. Saintprestium. — Die neue Art stimmt mit P. hungorico Kormos (Földi. Közi. 64. 301 — 302. Fig. 24—35.) in den Abmessungen (Gesamtlánge des Unterkiefers inkl. 1 : 10,2 ; dér Zahnreihe 6,8 mm) ebenso wie in dér allgemeinen Form, Verkürzung und Massivitát des Unterkieferkörpers, nach vorne verschobenen Lage dér M, hochgradigen Reduklion dér C-P-Gruppe, usw. áusserst gut überein. Dasselbe gilt auch für die OK-Bezahnung. Doch gibt es auch namhafte Unterschiede : erstens ist bei dér Form von Püspökfürdő die Anordnung dér Lobén am Oberrand das eine ganz anders als bei dei álteren (untersaintprestischen) Form, indem 608 M. Kretzoi sich hier dér hintere Lobus von dér basalen Verdickung (wo dem Zahn dér C anliegt) durch eine sehr deutliche Linbuchtung ablrennt, ausserdem ist auch dér Mittellobus mehr nach vorne gerückt und dér ganze Zahn etwas schlanker geslaltet als bei P. hungarica. lm Oberkiefer ist die etwas stárkere Hypoconbildung und dementsprechend mehr eingebuchtete Hinter- rand (wenn auch noch immer weit nicht so tief wie bei Sorex) zu erwáhnen. Petényid stehlini n. sp. — Holot.: I inf. sin. Parat.: I sup. sin., M2 dext. Lokalitát : Grotte de Cotancher (Schweiz). Geol. Altér: „Mouslerium". — Die neue Art schliesst sich den álleren Petényici-Formen in dér allgemeinen Form, Massivitát des 1 inf. so eng an, dass die generische Zugenörigkeit ausser allém Zweifel steht. Spezifisch ist die Cotancher-Form auf Grund ihrer betráchtlich stárkeren Dímensionen, Zweiteilung des vorderen Lobus und relative Slárke des vorletzten Lobus, sowie mehrausgezogenen Hypocon- Form dér oberen Molaren auch von P. neglecta n. sp., des sie naher zu stehen scheint, deutlich zu trennen. Durch die Entdeckund dér Pefenyia-Nalur dér Soricinen dér Höhle von Cotancher konnte die für práglazial gehaltene Gattung weit ins jün- gere Diluvium verlegt werden. Über die Herkunft dieser interessanten Sori- cinen-Form ist auch weiterhin sozusagen nichts bekannt. Morphologisch steht Petényid unzweifelhaft Bldrind am náchsten, mit dér sie Kürze und Massivitát des Unlerkieferkörpers und dér Schnauze, charakleristische Form des unteren I, überhaupt nicht, oder nur sehr wenig ausgezogene Hypocon- Form dér oberen M leilt, wenn auch einige wichtige Unlerschiede, wie ursprünglichere Zahnformel bei Bldrind (ein inzisiviformer Zahn mehr), oder die quadratische Form des P4, sowie abweichende fur.ktionelle Spezialisalion des Vorderabschnitles am unteren 1 gute Unterscheidungsmerkmale gébén. (Geologiscbe und Paláontologische Abteilung des Magyar Nemzeti Muzeum ; Budapest, Vili. Muzeüm körút 14.) TÁBLAMAGYARÁZAT — TAFELERKLÁRUNG. 609 Kormos Tivadar: Bauxitképződés barlangüregekben. — Bauxit- ablagerung in Höhlen. Tafel Xlí. Tábla. Abb. 1. kép. Bauxillal kitöltöli üregek a felszín közelé- lében, XII. sz. előfordulás. (B = bauxit, t = terra rossa). — Mit Bauxil ausgefüllte Höhlungen unler dér Oberfláche, Vorkommen Nr. XII. (B = Bauxil. I = terra rossa.) — Abb. 2 kép. Két bauxilér egymás alatt a XI. sz. előfordulásban. — Zwei Bauxiladern in Vorkommen Nr. XI. — Abb. 3. kép. A VI/a sz. előfordulás bauxillal kitöltött barlang- folyosója. feküben a hajdani vízesést jelző cascadokkal. — Dér mit Bauxit ausgefüllte Höhlengang des Vorkommens VI/a. lm Liegenden sind die Kaskaden, welche die Stel le dér einsligen kleinen Wasserfál- le bezeichnen, sichtbar. — Abb. 4. kép. A VI a sz. előfordulás délkeleti végének keresztmetszete. A barlangboltozat alatt látható a szürke bauxit kéreg, mely az alatta levő vörös ércet körülveszi és attól éles határral elválik. A B-vel jelzett vörös bauxit felső részében ugyancsak láthatók egyes szürke foltok. — Querschnit! durch das SO- Ende des Ganges Nr. VI a. Unter dem Höhlendach ist die manlel- förmige graue Krusle zu sehen, welche von dem rőten Erz scharf abgetrennt ist. Einzelne graue Flecke sind auch im oberen Teil des mit B bezeichnelen rőten Bauxils zu sehen. — Abb. 5. kép. Táró a VI/a előfordulás barlangfolyosójén. — Slollen im Höhlengang des Vorkommens VI/a. — Abb. 6. kép. Az I. sz. előfordulás északnyu- gati oldalának szelvénye. — Profil dér NW-Seite in Vorkommen Nr. 1. — Abb. 7. kép. A barlangbollozat alatt sárgás-szürke bauxit (B), alatta pedig vörös bauxil (Bi) látható. — Unter dem Höhlendach isi gelb- lich-grauer Bauxil (B) und darunter roter Bauxit (Bt) zu sehen. — Abb. 8. kép. Bauxillal kitöltött barlangüreg a XIV. sz. előfordulás- ban. — Mit Bauxit ausgefüllter Höhlenraum des Vorkommens Nr. XIV. — Abb. 9. kép. A XVI. sz. előfordulás barlangfolyosójába be- hajtott táró szája. — Die Mündung des in dem Höhlengang des Vor- kommens Nr. XVI. eingetriebenen Slollens. Rásky Klára: A budapest-környéki kiscelli agyag oligocén flórája. — Die oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest. Tafel XIII. tábla. Abb. 1, 2. kép. Algáé. — Abb. 3. kép. Pinus palaeostro- bus E 1 1 h. — Zapfen. — Abb. 4 — 6. kép. Pinus sp. — Nadeln. — * Abb. 7. kép. Pinus sp. (? dub. \V e b.) — Zapfen. — Abb. 8. kép. Sequoia sternbergi G ö p p. — Zweigstück. Tafel XIV. tábla. Abb. 1. kép. Pinus sp. (? dub. Web.) — Zapfen. ■*-* Abb. 2. kép. Taxodium distichum miocenicum H e e r. — Zweigstück. — Abb. 3. kép. Salix elongata Web. — Blatt. — Abb. 4. kép. eh Acacia philippi Weyland. — Blatt. — Abb. 5 — 8. kép. MyriCa lignitum (U n g.) Sáp. — Blátter. 610 Táblamagyarázat — Taielerklarung Tafel XV. tábla. Abb. 1. kép. Quercus furcinerois (R o s s m.) H e e r. — Blalt. — Abb. 2. kép. Quercus goepperti Web. — Blatt. — Abb. 3 — 5. kép. Pterocarya denticulata (W eb.) H e e r. — Blálter. — Abb. 6. kép. Ulmus sp. (? prisca U n g.) — Blatt. — Abb. 7. kép. Zelko- va ungeri K o v á t s. — Blatt. Tafel XVI. tábla. Abb. 1, 2. kép. Quercus goepperti Web. — Blálter. — Abb. 3. kép. Cercis harmati n. sp. — Frucht. — Abb. 4. kép. cf. Cotinus sp. — Blatt. Tafel XVII. tábla. Abb. 1. kép. Ficus kráuseli n. sp. — Blatt. Tafel XV III. tábla. Abb. 1. kép. Persea speciosa H e e r. — Blatt. — Abb. 2—3. kép. Quercus neriifolia A. B r. — Blálter. — Abb. 4 — 5. kép. Cinnamomum scheuchzeri (H e e r) F r. — Blátter. — Abb. 6. kép. Laurus primigenia U n g. — Blatt. — Abb. 7 — 8. kép. Laurus prin- ceps H e e r. — Blátter. Tafel XIX. tábla. Abb. 1. kép. Laurus hungarica n. sp. — Blalt. — Abb. 2 — 4. kép. Dalbergia bella H e e r. — Blátter. — Abb. 5. kép. Rham- nus decheni Web. — Blatt. — Abb. 6. kép. cf. Andromeda sp. — Blatt. — Abb. 7. kép. Unbestimmbares Blatt. — Abb. 8. Cassiophyl- lum berenices (U n g.) K r. — Blatt. — Abb. 9. kép. ? Equisetum sp. — ? Rhizomknollen. Tafel XX. tábla. Abb. 1, 2. kép. Equisetum lombardianum Sáp. Stengei- stücken. — Abb. 3 — 4. kép. Leguminoseen Blátter. — Abb. 5. kép. Unbestimmbare Zweigreste. Tafel XXI. tábla. Abb. 1, 2. kép. Pinus sp. [taedaeformis (U n g.) H e e r], — Nadelbüscheln. — Abb. 3 — 4. kép. Araucaria hungarica n. sp. — Zapfenschuppe. Tafel XXII. tábla. Abb. 1. kép. Sequoia sternbergi G ö p p. — Zweigstück. Abb. 2 — 3. kép. Arundo sp. — Stengelreste. — Abb. 4. kép. Cinna- momum scheuchzeri (H e e r) F r. — Blattstück. — Abb. 5 — 6. kép. Porana sp. — Kelchreste. — Abb. 7. kép. Unbestimmbare Reste. Tafel XXIII. tábla. Abb. 1, 2. kép. Sabal haeringiana U n g. — Blálter- milte. — Abb. 3. kép. Myrica lignitum (U n g.) S a p. — Blattstück. — Abb. 4. kép. Quercus drymeia U n g. — Blatt. — Abb. 5. kép. ? Quercus sp. — ? Cupula. Tafel XXIV. tábla. Abb. 1. kép. Cercis pawifolia L e s q u. — Blatt. — Abb. 2, 4. kép. Cercis hungarica n. sp. — Blálter. — Abb. 3. kép. Cercis spokanensis K n o w 1 1 o n. — Blatt. — Abb. 5. kép. Cercis canadensis L. — zűr Vergleich. Vigh Gusztáv: A Gerecse-hegység ÉNy-i részének földtani és ős- lénytani viszonyai. — Geologische und paláontologische Verhált- nisse des nordwestlichen Teils des Gerecse-Gebirges. Tafel XXV. tábla. Abb. 1 a — d. kép. W aldheimia (7) bakonica B ö c k h. typ. (Tekehegy.) — Abb. 2 a — b. kép. Waldheimia ? ( bakonica B ö c k h. • Átmenet a var. complanata Böckh-höz. — Übergang zu var. com- Táblamagyarázat — TaíelerUlárung 611 planata Böckh. (Tekehegy.) — Abb. 3 a — c. kép. Waldheimia (?) bcikonicci var. complanafa Böckh. (Tekehegy.) — Abb. 4 a, b. Kép. Waldheimia alpina Gey. (Nagy Somlyó.) — Abb. 5 a— d. kép. Waldheimia venasta U h 1. typ. (Tekehegy.) — Abb. 6 a— c. kép. Waldheimia venusta U h I. Gyenge átmenet a W. stapia 0 p p.-hez. — Das Exemplar, das sich ebenfalls an W. stapia anlehnt. (Tekehegy.) — Abb. 7 a — d. kép. Waldheimia venusta U h 1. Erős átmenet a W. stapia 0 p p.-hez. — Übergang zu W. stapia 0 p p. (Tekehegy.) — Abb. 8 a — c. kép. Waldheimia stapia Ü p p. Átmenet a W. muta- bilis 0 p p.-hez. — Übergang zu W. mutabilis 0 p p. (Tekehegy.) — Abb. 9 a — d., 10 a — c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. typ. (Teke- hegy.) — Abb. 1 1 a — d. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet a W. cornuta S o w.-hez. — Übergang zu W. cornuta Sow. (Teke- hegy.) — Abb. 12 a — c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet a W. stapia 0 p p.-hez. — Übergang zu W. stapia 0 p p. (Tekehegy.) — Abb. 13 a — c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet a VV. choffati H a a s-hoz. — Übergang zu W. choffati Haas. (Nagy Som- lyó.) — Abb. 14 a — c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet a Z. perforata P i e 1 1 e-hez. — Übergang zu Z. perforata P i e t t e. (Tekehegy.) — Abb. 15 a — d. kép. Waldheimia andleri 0 p p. (?) (Nagy Somlyó.) — Abb. 16 a — d. kép. Waldheimia choffati Haas (Nagy Somlyó). — Abb. 17, 18 a, b, 19 a, b. kép. Waldheimia en- gelhardti 0 p p. (Nagy Somlyó). — Abb. 20 a — d. kép. Glossothyris aspasia Mgh. var. minői Zitt. (Tekehegy.) — Abb. 21 a — c. kép. Glos- sothyris aspasia M g h. var. dilatata C a n. (Asszonyh.) — Abb. 22 a — d. kép. Glossothyris aspasia Mgh. var. comparabile Can. (Teke- hegy.) — Abb. 23 a — c., 24 a — c., 25 a — d., 26 a, b. kép. Egyedfej- lődési sor. — Onthogenien Reihe. (Nagy Somlyó.) — Abb. 27 a — d., 28 a — d. kép. Glossothyris aspasia Mgh. var. (n. var.) Egyedfejlő- dési sor. — Onthogenien Reihe. (Vide etiam tabella II. f. 1 — 2) (Nagy Somlyó). Tafel XXVI. tábla. Abb. 1 a — d., 2 a — c. kép. Glossothyris aspasia Mgh. var. (n. var.) Egyedfejlődési sor. — Onthogenien Reihe (Nagy Som- lyó). — Abb. 3 a, b. Glossothyris beyrichi 0 p p. (Tekehegy.) — Abb. 4 a, b. kép. Rhynchonella variábilis Se hl. (= Rh. briseis Gém.) (Tekehegy.) — Abb. 5 a — c. kép. Rhynchonella variábilis Se hl. (= Rh. belemnitica Q u.) (Tekehegy.) — Abb. 6 a — d. kép. Rhyncho- nella variábilis S c h 1. Átm. a Rh. zitteli G e m.-hoz. — Übergang zu Rh. zitteli Gém. (Tekehegy.) — Abb 7 a — d. kép. Rhynchonella zitteli Gém. fiatal alak. — Junges Exemplar. t(Nagy Somlyó.) — Abb. 8 a — c. kép. Rhynchonella zitteli Gém. — Abb. 9 a — d„ 10 a— c. kép. Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var. (Tekehegy.) — Abb. 11 a — d., 12 a — d., 13 a — d., 14 a — d., 15 a, b. kép. Rhyn- chonella plicatissima Q u. (Tekehegy.) — Abb. 16. kép. Rhynchonella plicatissima Q u. (= Rh. hungarica Böckh) (Tekehegy.) — Abb. 17 a— d., 18 a— d. kép. Rhynchonella cfr. peristera U h 1, (Tekehegy.) — 612 Táblamagyarázat — Taíelerklárung Abb. 19 a— c., 20 a — c. kép. Rhynchonella cfr. alfredi N e u m. (Teke- hegy.) — Abb. 21 a, b., 22 a, b., 23 a — c. kép. Rhynchonella pseu- dopolypticha B ö c k h juvenilis. (Tekehegy.) — Abb. 24 a — d. kép. Rhynchonella latifrons S t u r (Tekehegy.) — Abb. 25 a — c., 26 a — c. kép. Rhynchonella cartieri 0 p p. (Tekehegy,) — Abb. 27 a, b. kép. Rhynchonella cartieri 0 p p. juvenilis. (Tekehegy.) Tafel XXVII. tábla. Abb. 1 a — c., 2 a — c., 3 a — c., 4 a — c. kép. Rhyncho- nella cartieri 0 p p. (Tekehegy.) — Abb. 5 a — c. kép. Rhynchonella cartieri 0 p p. (Tekehegy.) Átmenet a Rh. cartieriformis V i g h-hez. — Ubergang zu Rh. cartieriformis V i g h (Asszony hegy.) — Abb. 6. a — c., 7 a — c. kép. Rhynchonella cartieriformis n. sp. (Nagy Somlyó.) — Abb. 8 a — c. kép. Rhynchonella forticostata B ö c k h var. minor n. var. (Nagy Somlyó.) — Abb. 9 a — d. kép. Rhynchonella forticos- tata Böckh var. minor n. var. — Abb. 10. kép. Rhynchonella fasci- costata U h 1. (Nagy Somlyó.) Négyszeresen nagyítva. — Viermahl vergrössert. — Abb. 1 1 a — d. kép. Rhynchonella lubrica U h 1. ju- venilis. (Asszonyhegy.) — Abb. 12 a — c. kép. Rhynchonella paoli C a n. (Nagysomlyó.) — Abb. 13 a — c. kép. Rhynchonella paoli C a n. Átmenet a Rh. laevicosta S t u r-hoz. — Ubergang zu Rh. laevi- costa S t u r. (Nagysomlyó.) — Abb. 14 a, b. kép. Rhynchonella paoli C a n. typ. (Asszonyhegy.) — Abb. 15 a — d. kép. Rhynchonella laevi- costa Stur (Asszonyhegy). — Abb. 16 a, b., 17 a — d., 18. kép. Rhynchonella palmata 0 p p. (Asszonyhegy.) — Abb. 19 a, b., 20., 21 a — c. kép. Rhynchonella hagaviensis Bőse (Asszonyhegy). — Abb. 22 a, b. kép. Rhynchonella hagaviensis Bőse. Átmenet a Rh. retrocurvata V i g h-hez. — Ubergang zu Rh. retrocuruata ,V i g h (Asszonyh.) — Abb. 23 a — d. kép. Rhynchonella retrocurvata n. sp. (Nagy Somlyó.) — Abb. 24 a — d. kép. Rhynchonella retrocurvata n. sp. (Tekehegy.) — Abb. 25. kép. Rhynchonella retrocurvata juve- nilis. (Tekehegy.) — Abb. 26 a — c. kép. Rhynchonella uhligi Haas (Asszonyhegy.) — Abb. 27 a, b. kép. Rhynchonella uhligi Haas (Nagy Somlyó.) — Abb. 28 a — c., 29 a, b., 30 a — d. kép. Rhyncho- nella uhligi Haas (Asszonyhegy). — Abb. 31 a, b. kép. Rhyncho- nella giuppa de Greg. (Tekehegy.) — Abb. 32 a, b. kép. Rhyncho- nella giupp a de Greg. var. chica de Greg. (Tekehegy.) - Abb. 33 a — d., 34 a— c., 35. kép. Spiriferina obtusa 0 p p. (Asszonyhegy.) Az ábrák — a 10-es kivételével — kétszeresen nagyítottak. Az ere- deti példányok a M. kir. Földtani Intézet gyűjteményében vannak. — Die Figuren sind zweimal vergrössert. Die Exemplare sind in dér Kgl. Ung. Geol. Anstalt zu finden. Hoffer András: A tihanyi félsziget vulkáni képződményei. — Die vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany. Tafel XXVIII. tábla. Abb. 1. kép. A Tihanyi félsziget az aszófői vasút- állomástól. — Die Halbinsel Tihany aus NW, von dér Eisenbahn- Tóblamagyarázot — Taíelerklárung 613 stalion Aszófő gesehen. Abb. 2. kép. Az Óvór a Visszhangdomb- ról. — Dér Óvór vöm Echohügel aus gesehen. — Abb. 3. kép A Fehérpart-Akaszlódomb-Nyórsashegy vonulni a Biológiai Intézet te- tejéről. — Dér Fehérparl-Akasztódomb-Nyársashegy-Zug vöm Dache des Biologischen Institules aus gesehen. — Abb. 4. kép. A Szérüs- kertek északi végének lenyesell bazalttufa rétegei (1931). — Die abgeschnillenen Basallluffschichlen an nördlichen Ende dér Szérüs- kerlek. Tafel XXIX. tábla. Abb. 1. kép. A Nyórsasvulkán kürtőjének déli szom- szédságában levő basalltufa rétegek. — Die síeli in dér Nachbar- schaft des Nyársas-Vulkans befindlichen Basallluff-Schichten. — Abb. 2. kép. A Barátlakások lőréses cellája fölötti szélmarta bazalttufa sziklák. — Defladierle Basalltuffelsen oberhalb dér mit Schiess- scharten versehenen Klause. Tafel XXX. tábla. Abb. 1. kép. A Nyórsasvulkán króterfal-rélegeinek a kúppalást-rétegekbe való óthajlása a Nyórsashegy ÉK. oldalán. — Dér Aufschluss an dér nördlichen Seite des Nyórsas-Berges, wo die Kraterwandschichten des Nyársas-Vulkans in die Kegelmantel- schichten übergehen. — Abb. 2. kép. A Nyórsasvulkán kúppalást rétegei közvetlenül az áthajlás utón 1. Szürke, pados hamutufa. 2. Sárgásszürke, kokkolitosan szétváló hamutufa. 3. Bazalttufa és pon- tuszi homok kevert rétege. 4. Lencsésen kiszélesedő kékesszürke pontuszi agyag, kövületekkel. 5. Pontuszi-kövületes agyagcsík. 7. Mórgalencsés pontuszi homok. — Die Kegelmantelschichten des Nyársas-Vulkans, unmittelbar nach dér Umbiegung. 1. Grauer, ban- kiger Aschentuff. 2. Gelbgrauer, kokkolitisch zerfallender Aschentuff. 3. Aus Basaltluff und pontischem Sande bestehende gemischte Schichte. 4. Sich linsenartig verdickender, blaugrauer, pontischer Tón mit Versteinerungen. 5. Gelber pontischer Sand. 6. Tonslreifen mit pontischen Versteinerungen. Tafel XXXI. tábla. Abb. 1. kép. A víztartály alatti útmenti levágás az Óvór DK, végén. 1. Mészi étegekkel váltakozó bazalttufa. 2. Gömbös elválásra hajló bazalttufa. 3. Réteges bazalttufa. — Dér Abschnitt unter dem Wasserreservoir am südöstlichen Ende des Óvárs. 1. Mit Kalkschichten abwechselnder Basaltluff. 2. Sich kugelartig ab- sondernder Basalttuff. 3. Geschichteter Basalttuff. — Abb. 2. kép. A Belső-tótól délre levő forráskúpos terület a Visszhangdombról. — Mit Quellablagerungen bedecktes Gebiet südlich von Belső-tó, vöm Echohügel aus gesehen. Tafel XXXII. tábla. Abb. 1. kép. Szélmarta bazalttufa sziklák a Kiserdő- tető gerincén. Jobboldalt letört darab. — Defladierte Basalttuff-Felsen am Kamm dér Kiserdőlető. Rechts abgebrochener Felsblock. — Abb. 2. kép. A Nyórsashegy forrósüledékből álló, erdősödő teteje DNy- ról. — Die aus Quellablagerungen bestehende Kuppe des Nyársas- Berges, von SW gesehen, 614 Táblamagyarázat — Talelerklarung Tafel XXX///. tábla. Abb. 1. kép. Az Aranyház és két szomszédos forrás- kúpja. — Das Aranyház („Goldenes Haus") und seine zwei Nach- barkuppen von SSW. — Abb. 2. kép. Az Aranyház délről. A szikla- tömbben levő sötét folt a kürtő. — Das Aranyház von Süden. Dér auf dem Felsblock sichtbare dunkle Fleck ist das Quellemohr. Tafel XXXIV. tábla. Abb. 1. kép. Az Aranyház kürtőjének felső szakasza. — Dér oberen Teil des Quellenrohres des Aranyház. — Abb. 2. kép. Alul nyugodttelepülésű bezalttufa rétegek, fölöttük gyűröttnek látszó bazalttufa. (A temető DNy. sarka közelében. E n t z Béla fölvétele.) — Untén sich ruhig lagernde Basalttuffschichten, oben scheinbar gefalteter Basalttuff. (In dér Náhe dér SW-Ecke des Friedhofes. Fo- to : B. Ént z.) Tafel XXXV. tábla. Abb. 1. kép. A Csúcshegy kürtője melletti üreg. Eine linsenförmige Höhlung neben dem Quellenrohre dér Csúcshegy. — Abb. 2. kép. A Kerekdomb-Hármashegy forráskúpcsoport a Szérüs- kertektől. — Die Kerekdomb-Hármashegy-Quellablagerungsgruppe von den Szérüskertek aus gesehen. Greguss Pál: Adatok Magyarország szarmatakori fáinak szövet- tani vizsgálatához. — Bemei kungen zu dér Arbeit „Verkieselte Hölzer aus dem Sarmat des Tokaj- Eperjesei'" Gebirges. Tafel XXXVI. tábla. Fraxinoxylon komlosiense n. sp. — Querschliff. (Vergr. 183.) Tafel XXXVII. tábla. Fraxinoxylon komlosiense n. sp. Tangentialschliff. (Vergr. 183.) Tafel XXXVIII. tábla. Fraxinoxylon komlosiense n. sp. Radialschliff. (Vergr. 183.) Tafel XXXIX. tábla. Celtixylon palaeohungaricum n. sp. Abb. 1. kép. Querschliff. (Verg. 27.) Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3. kép. Radialschliff. (Verg. 183.) Abb. 4. kép. Tangentialschliff. (Vergr. 103.) Tafel XL. tábla. Aceroxylon cf. palaeosaccharinum. Abb. 1. kép. Quer- schliff. (Vergr. 27.) Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3. kép. Radialschliff. (Vergr. 183.). Abb. 4. kép. Tangentialschliff. (Vergr. 103.) Tafel XLI. tábla. Ilicoxylon (cf. falsani(l)). Abb. 1. kép. Querschliff. (Vergr. 27.). Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3. kép. Radial- schliff. (Vergr. 183.). Abb. 4. kép. Tangentialschliff (Vergr. 103.) Tafel XLII. tábla. Carpinoxylon hungaricum n. sp. Abb. 1. kép. Quer- schliff. (Vergr. 27.). Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.). Abb. 3. kép. Radialschliff. (Vergr. 183.). Abb. 4. kép. Tangentialschliff. (Vergr. 103.). Tafel XLI11. tábla. Pterocarya stenoptera DC. rezent. Abb. 1. kép. Quer- schnitt. (Vergr. 27.). Abb. 2. kép. Pterocaryoxylon cf. massalongi, Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3. kép. Radialschliff. (Verg. 183.). Abb. 4. kép. Tangentialschliff. (Vergr. 103.). Tóblamagyarázat — Taíelerklárung 615 Tafel XL1V. tábla. Abb. 1. kép. Fraxynoxylon komlosiense G r e g. (Eri- coxylon arborea H o f m a n n. (Vergr. 100.). Abb. 2. kép. Erica ar- borea L. (Vergr. 100.). Abb. 3. kép. Verschiedene Markslrahlgefüge. Ulmus campestris (a), Celtixylon palaeohungaricum (b), Celtis austra - lis (c), Zelkova keakii (d). (Vergr. 140.). Sárkány Sándor: A várpalotai lignit növényszövettani vizsgálata. — Pflanzenanatomische Untersuchungen am Lignit von Várpalota. Tafel XLV. tábla. Abb. 1. kép. Várpalotai lignit; Taxodioxylon sequoia- num. Keresztmetszet, 5 teljes évgyűrűvel. Egy-egy évgyűrűben a sö- tétebb színű korai paszta elmosódott, benne csak a bélsugarak s helyenként a gyanta (fekete) foltok látszanak. (8x7 oc. 2338 L.) — Lignit von Várpalota ; Taxodioxylon sequoianurn : Querschnitt mit 5 vollstandigen Jahresringen In den Jahresringen ist das dunkler ge- fárbte Frühholz verschwommen, mán sieht bloss die Markstrahlen und stellenweise Harz- (schwarz) Flecken. (Obj. 8 x ocular 7). — Abb. 2. kép. Várpalotai lignit; keresztmetszet. Két késői pászla között egy (sötétebb színű) korai pászla. A bélsugarak helyzetéből következtetni lehet az évgyűrű részletek tangenciális eltolódására. (8x20. oc.) — Lignit von Várpalota ; Taxodioxylon sequoianurn : Querschnitt, Zwi- schen zwei Spátholz-Streifen eine dunklerer Frühholz-Slreifen. Aus dér Lage dér Markstrahlen kann mán auf die tangentiale Verschie- bung dér Jahresringteile schliessen (8x20). — Abb. 3. kép. Várpalo- tai lignit ; keresztmetszet. Erősen gyűrt évgyűrűrészek, helyenkénti teljes elszenesedéssel (8x7 oc.). — Lignit von Várpalota ; Taxodi- oxylon sequoianurn ; Querschnitt. Stark gedrückte Jahresringteile, an manchen Stellen verkohlt (8x7). — Abb. 4. kép. Várpalotai lignit ; sugárirányú hosszmetszet. A korai pászta bélsugár-részlete ; a ke- reszteződési mező taxodioid gödörkézettsége (30x8 oc.). — Lignit von Várpalota. Taxodioxylon sequoianurn : radialer Lángsschnitt. Mark- strahlen-Teil des Frühholzes, das Kreuzungsfeld mit taxodioider Tüpfelung (30x8). Tafel XLVl. tábla. Abb. 5. kép. Várpalotai lignit; Taxodioxylon sequoia- num : keresztmetszet. Az évgyűrű késői pásztájának tracheidái sugárirányban helyezkednek el, erősen vastag falúak, szűküregűek, lapítottak; a korai pászta elemei teljesen összenyomódtak s hullá- mos rétegeket alkotnak, helyenként gyantatartó sejteket (fekete folto- kat) figyelhetünk meg (16x8 oc.). — Lignit von Várpalota ; Taxodi- oxylon sequoianurn : Querschnitt. Die Tracheiden im Spátholz des Jahresrings zeigen eine radiale Anordnung, mit stark verdickt Wand und schmalem Lumen ; sie sind abgeflacht. Die Elemente des Frühholzes sind gánzlich zusammengedrückt und bilden eine Wel- lensch'chte. Stellenweise können wir Zellen mit Harz- (schwarze) Flecken beobachten (16x8). — Abb. 6. kép. Várpalotai lignit; ke- resztmetszet. Az évgyűrű korai pásztája a szenesedés következtében 616 Táblamagyarázat — Taíelerklárung egynemű masszává olvad, a késői pászta vastag falu tracheidéi kö- zül némelyek, soronként az elszenesedés nyomait mutatják (16x8 oc.) — Lignit von Várpalota ; Taxodioxylon sequoicmum : Querschnilt. Das Frühholz des Jahresringes isf verkohlt und bildet dadurch eine einheitliche Masse ; einige dickwandige Tracheiden des Spátholzes zeigen reihenweise Spuren dér Verkohlung (16x8). Taíel XLVI1, tábla. Abb. 7. kép. Várpalotai lignit ; Taxodioxylon sequoia- num : keresztmetszet. A világos színű rétegek a késői pászta vastag- falú elemeit tartalmazzák. A sötétebb színű rétegek az évgyűrű, el- mosódott szerkezetű, korai pásztái, dús gyantatartalommal (a fekete foltok a gyantatartó hosszparenchymasejtek km.-i képei). (16x8 oc.) — Lignit von Várpalota ; Taxodioxylon sequoianum ; Querschnilt. Die belien Schichten enthalten die dickwandigen Elemente des Spátholzes. Die dunkleren Schichten zeigen die verschwommene Struklur des Frühholzes dér Jahresringe mit bedeutendem Harzge- halt. Die schwarzen Flecken zeigen den Querschnitt dér Harz ent- haltenden Lángsparenchymzellen (16x8). — Abb. 8. kép. Várpalotai lignit ; keresztmetszet. A késői pászta szövettanilag jól jellemezhető rétegei között, a szövettani struktúrát nélkülöző, teljesen elszenese- dett részletek láthatók (16x8 oc.). — Lignit von Várpalota ; Taxodi- oxylon sequoianum ; Querschnitt. Zwischen dér anatomisch gut de- finierbaren Struklur des Spátholzes seben wir verkohlte Teile, ohne jede analomische Struktur (16x8). — Abb. 9. kép. Várpalotai lignit; keresztmetszet. Növényszövettanilag alig jellemezhető év- gyűrű-részletek. Mind a korai, mind a késői pászta elemei majd- nem egynemű masszává olvadtak össze. Csak a bélsugarak nyomai adnak némi tájékozódást (16x8 oc.). — Lignit von Várpalota ; Taxo- dioxylon sequoianum ; Querschnilt. Anatomisch kaum definierbare Jahresringteile. Die Elemente des Frühholzes und Spátholzes sind zu einer fást einheitlichen Masse verschmolzen. Bloss Spuren von Markstrahlen gewáhren uns einige Orientierung (16x8). — Abb. 10. kép. Várpalotai lignit ; érintő-irányú hosszmetszet az évgyűrű késői pászlájábói. A rosllracheidák érintőirányú falain a vermek hasíték- szerű pórusai látszanak. A tracheidák között pedig a különböző (2 — 18 sejt) magas, egy sejt széles bélsugárvázak figyelhetők meg. (16x8. oc.) — Lignit von Várpalota ; Taxodioxylon sequoianum : Tan- gentialer Lángsschnilt aus dem Spátholz dér Jahresringe. Auf den langentialen Wánden dér Fasertracheiden siehl mán die spallförmi- gen Porén dér Hoflüpfel. Zwischen den Tracheiden können wir die verschieden (2 — 18 Zellen) hőben und eine Zelle breilen Markslrahl- skelelte beobachlen (16x8). Fafel XL VIII. tábla. Abb. 11. kép. Várpalotai lignit; Taxodioxylon sequoi- anum : érintőirányú hosszmetszet, gyantatartalmú hosszparenchymá- val. A hosszparenchymasejtek haránt falai simák, nem gödörkések. A gyantaanyag kisebb nagyobb gömbök alakjában maradt meg. (16x8 oc.) — Lignit von Várpalota: Taxodioxylon sequoianum. Tan- Táblamagyaráznt — Tafelerklárung 617 genlialer Lángsschnilt mit Harz enlhallendem Lángsparenchym. Die Querwánde des Lángsparenchyms sind glatl, alsó nicht gelüpfelt. Dér Harzinhalt bleibl in kleineren oder grösseren Tropfen (16x8). — Abb. 12. kép. Várpalolai lignit ; sugárirányú hosszmetszet. A kép világosabb részén látható az évgyűrű késői pászlája, amelynek nagy- részét rostlracheidák alkotják ; ezek falán az összenyomott vermek pórusai hasítékszerűek. A Iracheidékat két bélsugár szeli él (Í6x8 oc,). — Lignit von Várpalota : Ta.xodioxylon sequoianum. Radialer Lángs- schnilt. lm helleren Teil des Bildes sieht mán das Spátholz dér Jahresringe ; dieses bestehl grösstenleils aus Faserlracheiden, in de- lien die Porén dér /usammendrückten Hoftüpfel spallförmig sind. Die Tracheiden werden von zwei Markstrahlen durchkreuzt (16x8). — Abb. 13. kép. Sequoia semperuirens. Recens anyagból érintő irányú hosszmetszet. A hossztracheidók érintő irányú fala verem nélküli, a sugárirányú falon a vermek átmelszetben látszanak. A bélsugárvézak általában egysejlszélesek. A kép közepén egyetlen gyantatarlalmú hosszparenchyma látszik, amelynek harántfalai simák, gödörkemenlesek (16x8 oc.) — Sequoia semperuirens. Tan- gentialer Lángsschnilt aus rezenlem Matériái. Die Tangentialwand dér Lángstracheiden ist ohne Tüpfel, an dér Radialwand sieht mán den Durchschnitt dér Hoftüpfel. Die Markstrahlskelette sind im all- gemeinen eine Zelle breit. In dér Milte des Bildes liegt ein einzi- ges Harzparenchym mit glatten tüpfellosen Querwánden (16x8.). — Abb. 14. kép. Sequoia sempeivirens. Recens anyagból sugárirányú hosszmetszet. A hossztarcheidák egyenként, illetve párosán álló ver- mes vastagodásokkal. Hat sejt magas bélsugár szeli át a tracheidá- kat. A korai pászta bélsugárrészletében jól látszik a kereszteződési mezők jellegzetes gödörkézeltsége (16x8 oc ). — Sequoia semperui- rens. Radialschnitl aus rezenlem Matériái. Lángstracheiden mit ein- zeln, bezw. paarweise stehenden Hoflüpfeln. Ein 6 Zellen hóhér Markstrahl durchkreuzt die Tracheiden. In deni Anteil des Markslrahls des Frühholzes ist die charakterislische Anordnung dér Kreuzungs- feld-Tüpfelung gut zu sehen (16x8 oc). Tafel XLIX. tábla. Abb. 15. kép. Sequoia sempeivirens. Recens anyagból keresztmetszet. Két évgyűrűnek egy-egy részlete. Az évgyűrű halár- tól felfelé az előző év korai pásztáját képviselő, lágüregű tracheidák látszanak, lefelé pedig a következő év késői pásztáját alkotó (vastag- falú) rosttracheidák. A tracheidák közölt összesen 3 egysejt széles bélsugár is van (16x8 oc.). — Sequoia semperuirens. Querschnitt aus rezenlem Matériái. Ein Abschnitt aus 2 Jahresringen. Ober dem Jahresring sind die die Frühzone des vorhergehenden Jahres vertreten- den Tracheiden mit weiiem Lumen zu sehen, unter ihm aber die (dickwandigen) Fasertracheiden, welche die Spátzone des folgenden Jahres bilden. Zwischen den Tracheiden hegen insgesami 3 Mark- slrahlen, welche je eine Zelle breit sind (16x5 oc.). — Abb. 16. l ép. Sequoia semperuirens. Recens anyagból keresztmetszet. Egy teljes évgyűrű átnézeti képe a korai paszta vékonyfalú, tágüregű és a ké- 618 Táblamagyarózot — Talelerklörung sői paszta vastagfalú, szűküregű tracheidáival. Elszórtan a gyanta- tartó sejtek (hosszparenchyma) és az egysejtszéles bélsugarak lát- szanak (3x8 oc.) — Sequoia sempewirens. Querschnitt aus rezentem Matériái. Ubersichtsbild eines ganzen Jahresringes mit den dünn- wandigen (weites Lumen) Tracheiden dér Frühzone und den dick- wandigen (enges Lumen) Tracheiden dér Spátzone. Verstreut sind harzhállige Zellen (Lángsparenchym) und Markstrahlen von dér Breite einer Zelle zu sehen (3x8 oc.). — Abb. 17. kép. Sequoia sempewi- rens. Recens anyagból sugárirányú hosszmetszet. Két teljes évgyűrű korai és késői pásztával, gyantatartalmú hosszparenchymával és bél- sugarakkal (3x8 oc.). — Sequoia sempewirens. Radialer Lángsschnitt aus rezentem Matériái, Zwei vollstándige Jahresringe mit ihren Früh- und Spátzonen, harzháltigen Lángsparenchymen und Markstrahlen (3x8 oc.). Rotarides Mihály: Pleisztocén puhatestűek meghatározásának módszerei. — Die Methode des Bestimmens pleistozáner Mollusken. Tafel I. tábla. Abb. 1. kép. Succinea putris L. Nagykőrös, foss., 2.5x. — Abb. 2 — 3. kép. Succinea pfeifferi R o s s m., Hódmezővásárhely, foss., 2.2x. — Abb. 4. kép. Succinea oblonga Drap., Szeged-Öthalom, foss. 5x. — Abb. 5. kép. Cochlicopa lubrica Mull., Szeged-Öthalom, foss., 7x. — Abb. 6 — 7. kép. Abida frumentum Drap., Tihany, re- cens, 7x. — Abb. 8 — 9. kép. Columella edentula columella G. v. Mart., Nagykörös, foss., 15x. — Abb. 10 — 11. kép. Vertigo anti- vertigo Drap. — 10. Beregszász, recens, lOx. — 1 1. Szeged-Király- halom, foss., lOx. — Abb. 12. kép. Vertigo pygmaea D r a p., Buda- pest, recens, lOx. — Abb. 13 — 14. kép. Vertigo substriata J e f f r. — 13. Szeged-Királyhalom, foss., 13x. — 14. Gyertyánliget, recens, 13x. — Abb. 15 — 16. kép. Vertigo angustior J e f f r. — 15. Nagyszeben, re- cens, 13x. — 16. Szeged-Királyhalom, foss.. 13x. — Abb. 17. kép. Pupilla muscorum L., Szeged-Öthalom, foss., 12x. — Abb. 18. kép. Pupilla sterri v. V o i t h, Szeged-Öthalom, foss., lOx. — Abb. 19. kép. Pupilla bigranata Rossm., Trencsén, recens, lOx. — Abb. 20. kép. Pupilla triplicata S t u d., Tordai hasadék, recens, lOx. — Abb. 21 —22. kép. Truncatellina cylindrica F é r., Szeged-Királyhalom, re- cens, 10. lx. — Abb. 21. kép, (alul jobbra, untén rechls !) Truncatelli- na claustralis Gredl., Bolzano, recens, 10.6x. Tafel II. tábla. Abb. 1—2. kép. Orcula dolium Drap., Újverbász, foss.. 7x. — Abb. 3. kép. Orcu/a doliolum B r u g., Nagylalmács, recens, 7x. — Abb. 4 — 5. kép. Mastus reuersalis B i e I z. — 4. Királykő (Riu völgy Zernestnél, Riu-Tal bei Zernesl), recens, 3x. — 5. Szeged- Öthalom, foss. 3x. — Abb. 6., 9. kép. Vallonia tenuilabris A. B r., Szeged-Királyhalom, foss., 12x. — Abb. 7., 10. kép. Vallonia pul- chella M ü 1 1. — 8. Szeged-Öthalom, foss., 12x. — 9. Ögyalla, re- cens, 12x. — Abb. 8,, 11. kép. Vallonia costata Mull. — 10. Sze- ged-Királyhalom, foss., 12x. — 11. Szeged-Öthalom, foss., 12x. — Tnblamagyarázat — Tafelerklárung 619 Abb. 12. kép. Zebrina detrita Mull. fehér véltozala, weisse Vari- etéi. Tihany, recens, 2x. — Abb. 13— 15. kép. Ena montana D r a p. — 13. Újverbász, foss., 3.5x. — 14. Kőszeg, recens, 3.5x. — 15. Re- cens példány felületi struktúrája a második kanyarulaton, 17x. Skulp- tur dér zweiten Windung, 17x. Tcifel III. tábla. Abb. 1 — 4. kép. Jaminia Iridens Mull. — 1 — 2. f. elon- gata W e s t e r I., Szeged-Öthalom, foss., 2.7x. — 3. tömzsi alak, ein gedrungens Ex. (f. typica), Szeged-Öthalom, foss., 2.7x. — 4. ugyan- ott, recens, ebendort, rezenles Ex. 2.7x. — Abb. 5. kép. Laciniaria plicata D r a p. A szájadéit lemezei és a clausilium (héjzér) a szá- jadéit columella-felöli részének eltávolítása után. Felül jobbra a felső lemez, alatta az alsó lemez, balról a holdredő, a két utóbbi közöli pedig a clausilium látható. Recens példány, 13x. — Die Lamellen und das Clausilium nach dér Entfernung eines Teiles dér Mündung. Oben rechls sehen wir die Oberlamelle, untén die Unlerlamelle. Linlts ist die Mondfalle, zwischen dieser und dér Unlerlamelle ist das Clausilium sichtbar. Rezenles Ex., 13x. — Abb. 6 — 7. kép. Coc/i- lodina laminata Mont. — 6. Zenta, foss., 4x. — 7. Aranyosfő, re- zenles Ex, 4x. — Abb. 8 — 9. kép. Clausilia dubia Drap., Szeged-Öt- halom, foss., 5x. — Abb. 10 — 11. kép. Vestia turgida R o s s m. — 10. Szeged-Öthalom, foss., 5x. — 11. Hoverla, recens, 5x. — Abb. 12. kép. Clausilia dubia transsylvanica K i rn. szájadéit, Mündung. Béltási szoros, recens 16x — Abb. 13. kép. Laciniaria plicata Drap., recens példány szájadélta, 8x. Mündung eines rezenten Exemplars, 8x. — Abb. 14. kép. Laciniaria biplicata M o n t., recens példány szájadélta, 8x. Mündung eines rezenles Exemplars. 8x. Tafel IV. tábla. Abb. 1 — 3. kép. Goniodiscus ruderatus S t u d. — 1 — 2. Szeged-Öthalom. foss., 8x — 3. Recens példány (Cód) oldalról néz- ve, 6x. Rezenles Ex. von dér Seite. — Abb. 4. kép. Goniodiscus ro- tundatus M ü 1 1. oldalról. Börzsönyi hegység, recens, 6x. — Abb. 5—6. kép. Punctum pygmaeum Drap., Budapest, 9x. — Abb. 7. kép. Zonitoides Hammonis S l r ö m, Szeged-Öthalom, foss., 5.5x. (Lásd a 21. képet is I Siehe noch Abb. 211) — Abb. 8 — 9. kép. Re- tinella nitens M i c h., Kolozsvár, recens, 3x. — Abb. 10 — 11. kép. Relinella púra Aid., Felsőtárkány, recens, 5x. — Abb. 12 — 13. kép. Vitrea crystallina M ü 1 1., Szeged-Királyhalom, foss., 5x. — Abb. 14 — 15. kép. Vitrea opinata C 1 e s s., Szeged, hordalékból és Budapest, 6x. — Abb. 16 — 18. kép. Euconulus trochiformis Mont., Budapest, 6x. — Abb. 19 — 20. kép. Zonitoides nitidus M ü 1 1., Szentmihály- telek, foss., 6x. — Abb. 21. kép. Zonitoides Hammonis Ström, Szeged-Öthalom, foss., 13. 3x. (Lásd a 7. képet is ! Siehe noch Abb. 7!) Tafel V. tábla. Abb. 1 — 3. kép. Eulota fruticum M ü I 1., Szeged-Öthalom, foss., 2x. — Abb. 4 — 6 kép Arianta arbustorum L., Szeged-Öthalom, foss., 2x. — Abb. 7 — 9. kép. Helicella hungarica S o ó s et H. W a g n., Dorozsma, subfoss., futóhomokról, 3x. (L. még a 13. képet is !) Subfos- sií aus Flugsandgebiet. (Siehe noch Abb. 13 1) — Abb. 10. kép. He- 620 Táblamagyarázat — Talelerklamng licella aff. instabilis R o s s m., Hódmezővásárhely, foss., 3.5x. — Abb. 11. kép. Helicella instabilis cereoflava M. B i e I z. Szászsebes, recens, 3. 5x. — Abb. 12. kép. Frulicicola striolata C. P F r., Szeged- Oihiloin, foss., 5x. (Lásd a VI. láblón a 9 — 11. képet is! Siche noch Abb. 9—11. auf Tafel VI!) — Abb. 13. kép. Helicella hungarica S o ó s et H. W a g n., Dorozsma, subfoss., fulóhomokról, 5x. (Lásd még a 7- 9. képet is !) Subfossil aus Flugsandgebiet. (Siehe noch Abb. 7-9. !) Tafel VI. tábla. Abb. 1 — 3. kép. Fruticicola hispida terrena Cless-, Újver- bósz, foss., 5.5x. (Lásd még a 20 — 21. képet is! Siehe noch Abb. 20—21 !) — Abb. 4 — 6. kép. Perforatella bidens Chemn. Újverbász, foss , 4x. — Abb. 7 — 8. kép. Euomphalia strigella Drap., Keresztény- havas, recens, 2.4x. — Abb. 9 — 11. kép. Fruticicola striolata C. P f r., Folkestone, recens, 2x. (Lásd még az V. táblán a 12. képet is ! Siehe noch Abb. 12, auf Tafel V.!) — Abb. 12 — 14. kép. Monacha rubigi- nosa A. Sch m., Budapest, recens, 2. 5x. — Abb. 15 — 17. kép. Monacha transsylvanica W e s t e r I., Erdély, recens, 2. 5x. — Abb. 18 — 19. kép. Fruticicola hispida nebulata M e n k e, Szeged-Olhalom, foss., 4. 2x. — Abb. 20— 21. kép. Fruticicola hispida terrena Cl ess., Szeged-Olhalom, foss., 4. 2x. (Lásd még az 1 — 3. képet is ! Siehe noch Abb. 1—3!) — Abb. 22. kép. Capaea vindobonensis C. P f r., Pusztapeszér, recens, törpe példány fulóhomokról, 2. 6x. Zwergform aus Flugsand-Gebiet, 6x. Tafel VII. tábla. Abb. 1. kép. Limnaea stagnalis L., Tihany, recens, 1.2x. — Abb. 2. kép. Stagnicola palustris Műik, Hódmezővásárhely, foss., 2x. (Lásd még a 6 — 10. képet is! Siehe noch Abb. 6 — 10!) — Abb. 3. kép. Stagnicola palustris Műik, var. coruus Gmek, Kisbalaton. recens, 1. 8x. (Lásd az 5. képet is! Siehe noch Abb. 5.!) — Abb. 4. kép. Limnaea stagnalis L. uiolsó kanyarulatának rácsos-veretes felü- lete, recens példány Szegedről, 4x. — Skulptur dér letzten Windung 4x. — Abb. 5 kép, Stagnicola palustris Műik. var. corous Gmek utolsóelőtti kanyarulatának veretes felülete. A 3. képen feltüntetett példány részlete, 5x. Skulptur dér vorlelzlen Windung 5x. — Abb. 6 — 10. kép. Stagnicola palustris Műik, különböző változatai Hód- mezővásárhelyről, foss.. — 6. Megközelítőleg típusos alak, de kicsiny, felső kanyarulatai lassan növekedtek. — 7. A Clessiniana H a z a y változattal rokon. — 8. diluviana Andreae. — 9. Valószínűleg a 6. képen feltüntetett alak fiatalja. — 10. A fusca C. P f r. változattal rokon, a hazai löszök alsó szintjében gyakori; valamennyire a Calba truncatulára emlekezlet, de attól jól megkülönböztethető. — A 6 — 10. kép kétszeres nagyítás. — Abb. 6 — 10. Verschiedene l ormen von Stag- nicola palustris Műik aus dér Umgebung von Hódmezővásárhely. — 6. Eine annahemd lypische, aber kleine Fönn. Die obersten Wmdungen nelimen langsam zu. — 7. Verwandt mit dér Form clessiniana H u- zay. — 8. diluviana Andreae. — 9. Wahrscheinlich ein junges Exemplar dér in Abb. 6. abgebildelen borm. — 10. Verwandt mit dér Form fusca P f r., im unteren Niveau dér ungarischen Lösse Táblamogyaróznl — Tníelerklártmg 621 háuíig ; erinnerl an Gcilbci triincatuli i, ist jedoch von dicsér gul zu un- lerscheiden. — Abb 6 — 10. zweifacli veigrösserl. — Abb. 11. kép. Stagnicola palustris M üli., a 10 képen feltüntetett példány négysze- resen nagyítlva. Figyelemreméltó a kanyarulatok ritkásan elhelyez- kedő finom vonalkázása. — Das in Abb. 10. dargeslellte Ex. 4. fach vergrössert. Bemerkenswerl isi, die feine Slrichelung dér obersten Windungen. Tafel Vili. tábla. Abb. 1. kép. Carychium minimum M ü I I., Budapest, 24x — Abb. 2. kép. Radix ovata D r a p., Budapest, recens, 1. 7x. — Abb. 3. kép. Radix peregra M ü I I., Nagybánya, recens 4x. — Abb. 4 — 5 kép. Galba truncatula M ü II., Szeged-Királyhalom, foss., 4x. • — Az 5. ké- pen feltüntetett alak a f. elongata C I e s s. — Abb. 5. f. elongata C 1 e s s. — - Abb. 6. kép. Physa fontinalis L., Budapest, recens, 4x. Abb. 7. kép. Aplexa hypnorum L., Budamér, recens, 4x. — Abb. 8 — 9. kép. Planorbis corneus L., Holt Tisza Tóserdőnél, 2x. Abb. 10 — 11. kép. Tropidiscus planorbis L , Tihany, a Diósi rétekről, vakondtúrás- ból, subfoss., 2x. — Subfossil aus einem Maulwurfshaufen auf dér Halbinsel von Tihany, 2 fach. — Abb. 12. kép. Spiralina vortex L., Mis- kolc, recens, 3x. — Abb. 13 — 14. kép. Spiralina vorticulus T rosch., Budapest, recens, 3x. — Abb. 15. kép. Spiralina vortex L., oldalról nézve. Von dér Seite. — Abb. 16. kép. Anisus septemgyratus B i e I z oldalról nézve. Von dér Seite. — Abb. 17—18. kép. Anisus septem- gyratus B i e 1 z., Szeged-Királyhalom, foss., 7x. — Abb. 19 — 20. kép. Anisus spirorbis L., Szeged, foss., 7x. Tafel IX. tábla. Abb. 1 — 2. kép. Gyraulus albus M ü I I., Cinkota, recens, 5x. (Lásd az 5. képet is I Siehe noch Abb 5. !) — Abb. 3 — 4 kép. Gyraulus laevis A 1 d., Budapest, recens, 6x. — Abb. 5. kép. Gyrau- lus albus M ü 1 I.. finom, rácsos felületi struktúrája, 18x. — Skulplur 18. fach. — Abb. 6 — 7. kép. Bathyomphalus contortus L., Nagykőrös, foss., 6x. — Abb. 8 — 9. kép. Segmentina nitida M ü 1 I., Szeged-Király- halom, foss., 6x. — Abb. 10 — 11. kép. Armiger crista L., Algyő, re- cens, 14x. — Abb- 12. kép. Lithoglyphus naticoides C. P f r., Tihany, recens, 7x. — Abb. 13. kép. Bithynia leachi S h e p p., Ujverbász. foss., 5. 7x. — Abb. 14. kép. Bithynia tentaculata L., Ujverbász, foss., 5.7x. — Abb. 15 — 16. kép. Bithynia leachi S h e p p. operkuluma. Egy ritkán és egy sűrűn gyűrűs példány, Szeged, Rókusi téglagyár, foss. lOx. — Zwei Operkeln mit verschieden dichten Anwachsringen, 10. fach. Tafel X. tábla. Abb. 1 — 2. kép. Viviparus hungaricus H a z a y, Hódmező- vásárhely, foss., 1. 2x. Egy jobb megtarlású szalagos és egy mart (korrodált) példány. — Ein gut erhaltenes, sowie korrodiertes Exemplar. — Abb. 3. Kép. Valoaia piscinalis M ü I 1., Cinkota, recens, lOx. — 4 — 5. Valvata pulchella Stud., Nagykőrös, foss., lOx. — Abb. 8 — 9. kép. Theodoxus prevostianus C. P f r., Püspöktürdő. foss., 7x. — Abb. 9. kép. jobbra, rechts. Písidium cinereum Aid., élűiről tekintve, Szo- kolya, recens, 13x. — Abb. 10. kép. Pisidium cinereum Al d., bal 622 Táblamagyarázat — Tafelerklárung teknője, Szokolya, recens, lOx. — Abb. 12 — 13 kép. Pisidium obtusale C. P f r., Mezőberény, fúrásból, folyami lerakodásból, 2 drb. bal teknő, lOx. — Linké Schalenbálfle aus einer Bohrprobe einer Fluss- ablagerung. 10 fach. Zólyomi Bálint: A fosszilis tőzegtelepek vizsgálata és a modern lápkutatás. — Die Untersuchung dér Fossilen Torflagern und die mo- derné Moorforschung. Tafel LX. tábla. Abb. 1. kép. A Kukojszós a Veres-patak vízmosása felől nézve. A letarolt rész mögött a láp szegélyzónájának erdei fenyvese, a háttérben a Nagy-Csomád kráterpereme látszik. — Das Hochmoor Kukojszás vöm Wasserriss des Veres-patak aus gesehen. Hinter dem abgeholzten Teil ist dér Kiefemwald dér Randzone und im Hintergrund dér Kraterrand des Nagy-Csomád sichlbar. — Abb. 2. kép. Elhaló gyapjúsásos erdei fenyves. — Absterbender Wollgras- Kiefernwald. Tafel LX 1 tábla. Abb. 3. kép. Láptó (1) a Kukojszás növekedési zónájá- ban. — Eine Blánke (I) in dér Wachstumszone des Hochmoores Kukojszás. — Abb. 4. kép. A Kukojszás regenerációs komplexe. Zsombékok és semlyékek váltakoznak egymással. — Regenerations- komplex des Hochmoores Kukojszás. Bulten und Schlenken wech- seln miteinander ab. (A szerző eredeti felvételei. — Original-Aufnahmen des Verfassers.) F OLDTANI KOZLO N Y Bánd LXXIII. kötet 1943 október — december Heft 10 — 12. füzet MEGEMLÉKEZÉS. LŐW MÁRTON (1885—1943) Irta: Tokody László. Napjainkban nagy a halál aratása. A földön ma végigdiibörgő vihar tombolása az emberi életeket mint porszemeiket sodorja el. A kegyetlen halál kérlelhetetlenül sújt le öregre és fiatalra a vérködös harctereken és a békésnek hitt otthonokban egy- aránt. Végzetes útjának semmi sem szab határt. Irgalmat nem ismerő szava Lőw M á r t o n-t is elszólította s támasztott fájó űrt szerető családja és tisztelő barátai körében. 624 Tokody László Lőw Márton családja bajor eredetű. Nagyapja, Löw Er- h a r d a bajorországi Plessbergből jött Magyarországra, Budapesten telepedett le és alapított családot. Fia, Löw József Schwetz J u 1 i a n n a-val kötött házasságot, amiből 7 gyermek származott; kö- zöttük a legfiatalabb, Márton 1 885 április 25.-én született. Lőw Márton középiskolai tanulmányait a Zerge-utcai főreál- iskolában (ma Horánszky-u.-i Vörösmarty gimnázium) végzi (1895 — 1903), majd az 1903-tól 1907-ig terjedő időben a Pázmány Péter Tudományegyetem természetrajz-vegytanszakos hallgatója. Egyetemi éveiben különösen Than Károly, Wartha Vince, Winkler Lajos és Krenner József gyakorolnak rá nagy hatást. Érdek- lődését eleinte főleg a vegytan köti le. Már 1904 nyarán részt vesz H ü 1 1 1 Ernő kémiai intézeti tanársegéd tudományos vizsgálataiban. A következő év nyarán Winkler Lajos vezetésével dolgozik és különböző gázok tömény kénsavban való oldhatóságát igyekszik megállapítani. Lőw Márton valószínűleg a kémiát választotta volna életcéljául, ha 1906-4>an Krenner József nem hívja meg az ás- vány-kőzettani tanszék tanársegédének. Ettől kezdve ásvány-, kőzet- és földtani kérdésekkel foglalkozik, de vonzódása a kémiához nem szű- nik meg. Krenner vezetése mellett készíti doktori értekezését a réz- bányái cerusszitokról s 1908-ban az ásványtanból mint főtárgyból, föld- és őslénytanból, továbbá kémiából mint melléktárgyból szerzi meg doktori oklevelét. 1911-ben Zombotrban és Piliscsabán leszolgálja ön- kéntes! évét. Ezután megválik Krenner intézetétől és a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemiem Schafarzik Ferenc ásvány-földtani tanszékén tölti be a tanársegédi, majd 1912-től az ad- junktusi állást. Tanszéki munkája mellett folytatja ásványtani vizsgá- latait, de egyidejűleg készül pedagógiai vizsgájára, s 1913-ban meg- szerzi középiskolai tanári oklevelét. A következő tanévben (1913 — 14.) egy félévre a Charlottenburgi Műegyetemre megy és Hirschwald J. intézetében a kőzetek műszaki vizsgálatával foglalkozik. Mint sok annyi másnak, az 1914. évi világháború Löw Márton békés munkásságát is megszakítja. A háború első napjaiban mint zász- lós bevonul hadtestéhez és az orosz frontra indul. Rövidesen — 1914 dec. 19-én — orosz hadifogságba kerül. A fogolysors sodorta az euró- pai és ázsiai Oroszországon keresztül Chabarowszk, Skotovo, Krasznája- Rjecska után a Japán tenger partjára Vladivosztokba. A fogság nehéz napjaiban sem szűnik meg érdeklődése szaktárgyai iránt. A fogolytábo- rokban létesített tanfolyamokon ásványtant, talaj ismeretet és geológiát ad elő fogolytársainak. S mikor a fogság szigora enyhült s a foglyok némi mozgási szabadsághoz jutottak, Skotovo és Krasznája-Rjecska környékén földtani megfigyeléseket végez. Utóbb említett helyen jó- Löw Márton 625 minőségű fehér agyagot talál s ennek felhasználásával a táborban agyagedény-gyártó üzem létesült, ami nemcsak elfoglaltságot jelentett az egyhangú hadifogoly életben, de jövedelme sokait lendített a foglyok helyzetén. 1918-ban két hónapig a chabarowszki múzeum ásvány-kőzet- tani gyűjtemény anyagát meghatározza és rendezi. A háború véget ér és a hadifogság végtelennek tetsző egyhangú napjai után felcsillan a szabadulás és a régóta nélkülözött otthon vi- szontlátásának reménye. Löw Márton hadifogolytársaival Vladi- vosztokból tengeri úton a Scharnhorst fedélzetén Ázsiát megkerülve, 1920-ban hazatér. Rövidesen elfoglalja helyét a Műegyetemen és ha- marosan felveszi a megszakított munka fonalát. Az 1921. és 1922. év nyarán a magyar pénzügyminisztérium megbízásából a Mátra- és Bükk- hegység hasznosítható ásványelöfordulásaival, geológiai tanulmányozá- sával, valamint a Rudabányai vasércelőfordulás és Telkibánya ezüst- és aranyérctelepeivel, illetve azok folytatásának kiderítésével foglalko- zik. E munkáját 1926-ban folytatja a telkibányai ezüstbányászat újra megindításának érdekében. 1924 augusztusában megválik a műegyetemi ásvány-földtani tan- széktől. Több meghívást kap. Budapest Székesfőváros geológusi állást ajánl fel Löw Márton-nak, ugyanakkor Törökországba mehetne geológusi minőségben. Ő azonban a Műegyetem műszaki mechanikai laboratóriumával kapcsolt Kísérleti Állomáson folytatja 1925 május 15-től munkásságát adjunktusi minőségben; ekkor már a mérnöki ka- mara tagja (1924) és bírósági szakértő földtani kérdésekben. A Kísérleti Állomáson bő alkalma nyílik széleskörű vizsgálatokra, melyek főleg a föld- és kőzettan, valamint a vegytan gyakorlati műszaki kérdéseire vonatkoznak. Mindenekelőtt korszerű műszerekkel és eszkö- zökkel szereli fel a Kísérleti Állomás laboratóriumát. Gondosan meg- határozza és rendezi az ottlévő kőzetgyüjteményt, amely ma a Műegye- tem főépületének folyosóin elhelyezve, nagymértékben előmozdítja a mérnök-hallgatóság kőzettani ismereteinek gyarapodását. Figyelme és érdeklődése most már az építő- és kötőanyagok, útépítésre alkalmas kőzetek kémiai és kőzettani, valamint műszaki vizsgálatára irányul. Új munkakörében az állandó és meglehetősen sok munka közben is tovább gyarapítja elméleti és gyakorlati ismereteit. 1926-ban részt vesz a milánói nemzetközi útügyi kongresszuson, ahol különösen a korszerű útépítés anyagát tanulmányozza. A Kísérleti Állomáson elfoglalt állása nem volt véglegesíthető, ezért 1939 március 1-én középiskolai tanári kinevezést kap, de szolgálat- tételre továbbra is az Állomáson marad. A Kísérleti Állomás teendői igénybe veszik minden idejét, de L ő w Márton készségesen vállalja a rárótt feladatokat. Még betegen is 626 Tokody László fáradhatatlanul bejár laboratóriumába és végzi vizsgálatait. Pedig egész- sége már 1936-ban megrendült. A hadifogság felette sem múlt el nyom- talanul. Kétségtelen, hogy betegsége a fogságban töltött idők viszon- tagságainak következménye. Jóságos szíve nem bírta el a megfeszített munkát, szívbillentyű-zavar és szívizomelfajulás lépett fel. Orvosai ta- nácsára sokat kell pihennie, keveset mozognia. Betegsége 1937 őszén komolyabb formát ölt, életmódja még nagyobb gondot és elővigyáza- tosságot követel, hogy fáradt szivét kímélje. Zokszó és panasz nélkül viseli betegségét. 1943 nyarát Klötildligeten tölti, október 29-én Pestre jön és november 2-án már klinikán keres enyhülést. Állapota egyideig javul, de hirtelen rosszabbodás áll be, ereje egyre gyengül, s 1943 no- vember 30-án este fáradt szíve türelmesen viselt kínos betegség után csendesen megállt. Lőw Márton tudományos érdeklődése széleskörű s ennek meg- felelően munkássága sokoldalú. Több tudományos társulat tagja: Ma- gyarhoni Földtani Társulat (1907 óta), Kir. Magyar Természettudo- mányi Társulat (1904), Bányászati és Kohászati Egyesület (1914), Magyar Mérnök- és Építész Egyesület (1914), Magyar Anyagvizsgálók Egyesülete (1928), Anyagvizsgálók Új Nemzetközi Szövetsége (1928). A Magyarhoni Földtani Társulatnak több cikluson át választmányi tagja. Dolgozatait legszívesebben a Földtani Közlöny- ben jelentette meg. Kezdetben kristálytani kérdések vonzották. Első és egyben doktori értekezésében a rézbányái cerusszitek részletes és igen alapos kristály- tani vizsgálatának eredményeit foglalja össze (1). E kristályokat Peters K. (1860) és Schrauf A. (1873) vizsgálta, de kristály- tani sajátságaikról teljes képet Lőw ad. Peters és Schrauf 18 — 18 kristályalakot állapít meg, míg L öw 35 formát ír le, ezek között 4 újat. A kristályokat öt típusba sorolja: 1. brachitengely szerint nyúlt, 2. a(100), 3. b(010), 4. c(001) szerint táblás és 5. oszlopos. Gondosan tanulmá- nyozza az ikerkristályokat s a 2. típus kivételével mindegyikben meg- állapítja azok előfordulását. Az ikerkristályok kivétel nélkül m(110) szerint alakultak; az r ( 1 30) szerinti ikertörvény a rézbányái cerusszi- teken nem lép fel. Megfigyeli a ritka hármas és négyes, látszólag hat- szöges rendszerű, c-tengely szerint nyúlt ikerkristályokat és ezek optikai orientációját tanulmányozza. Közli a cerussziten addig ismert formák szögértékeit és gömbprojekcióját. Ismerteti az előfordulás körülményeit. Szabatos dolgozatban írja le a nagybányai Kereszthegyi bánya IV. szintjén gyűjtött parányi — 1 mm hosszú, % mm széles — miargirit kristálytani tulajdonságait, 17 kristályalakját és kísérő1 ásványait (2). Az 1911. évben különösen termékeny Löw Márton kristálytani munkássága. Ebben az esztendőben öt dolgozata jelenik meg. A mercu- riammoniumklorid és metiljodid egymásrahatásakor keletkezett kristá- Löw Márton 627 lyos termékekre voroatkozó megfigyelései nemcsak kiváló kristálytani képzettségéről, de kitűnő kémiai érzékéről is meggyőznek (3). H a j- nóci S.-tól előállított termékek közül három féleséget különít el. Vizsgálatai szerint az első, a mercurijodid-metilamin ( HgJ2 . NH2CH3) világossárga kristályai a lombos rendszerbe tartoznak, rajtuk 10 forma állapítható meg s a kristályok oszlopos és b(010) szerint táblás típusba oszthatók. A második termék összetétele ismeretlen. A sötétsárga kristályok a rombos rendszer szimmetriáját követik; oszloposak, táblásak és piramisosak. A harmadik vegyidet — valószínű összetétele (NH4)J.2HgJ, — világossárga, kéregszerü dudoros képződményeket alkot; hosszú szálakban kristályosodik, melyeken csak a prizmaszög határozható meg. Igen alaposan tanulmányozza mindhárom anyag oldó- dási sajátságait káliumjodid-oldatban, éterben, alkoholban és nitroben- zolban, úgyszintén a frakcionált kristályosításuk folyamatát. Részletesen megvizsgálja a termékek viselkedését hosszabb-rövidebb ideig tartó izzításra. Tanulmányozza a iboszniai Zcpce- töl északra kb. 10 km-re fekvő Növi Seher p/n7kristályait (4). A szerpentinben ülő kristályok 1 — 3 mm nagyok. Három típusba tartoznak: 1. hexaéderes, 2. hexaéder-oktaéder középkristályok és 3. az e(210) uralkodó fellépésével jellemzett kris- tályok. Rajtuk 5 biztos és 6 bizonytalan formát állapít meg. Vaskő bányáiból több ritka ásványt ismertet (5). A Reichenstein- bányából reírja a Vaskőről addig nem ismert brochantit 2 — 3 mm-es kristályait. A c-tengely szerint nyúlt kristályokon 4 biztos és 1 kétes formát figyel meg. Vizsgálja az ásvány optikai viselkedését és meg- állapítja, hogy a goniométeres mérések az egyhajlású, viszont az optikai adatok a rombos rendszerre utalnak. E kérdés még ma sem tisztázott. A brochantit malachit kíséretében jelenik meg, ebből keletkezett kén- savas oldatok hatására. Ugyancsak a Reichenstein-bányából c-tengely szerint nyúlt, 1 cm hosszú gipsz kristályokat gyűjt és rajtuk három formát határoz meg. Szabó József a vaskői Terézia-külfejtésböl göthit-kristályokat ismertetett. Löw megtalálja az ásványt a Reichenstein-bányában is, ahol vésés hematiton fordul elő 0-5 — 1 mm hosszú és 0-1 — 02 mm széles kristályokban, s rajtuk négy biztos és egy magas indexű vicinális forma jelenik meg. Tanulmányozza az ásvány optikai sajátságait. Rendkívül érdekesek a vaskői Dánieí-hegyről származó szájbélyitxa vonatkozó vizsgálatai. Az általa gyűjtött egyik darabon a ludwigit nem a szokott módon magnetittel, hanem mészkővel határos. L ő w arra gon- dolt, hogy a ludwigit esetleg benyomult a mészkőbe, ha tehát azt el- távolítja, a ludwigit terminális lapjait tanulmányozhatja. A mészkövet híg sósavval feloldja, ekkor ugyan a ludwigit tetőző formáit nem figyel- 628 Tokody László huette meg, de egy fehér, rendkívül finom tűkből1 álló ásványt talált, mely- ről optikai és kémiai vizsgálatokkal megállapítja, hogy az szájbélyit. Ennek az ásványnak optikai tulajdonságai akkor még nem voltak tel- jesen tisztázottak, ezért a Peters-től 1861-ben Rézbányáról leírt ere- deti kristályokkal végez összehasonlító vizsgálatokat és meghatározza az ásvány törésmutatóit, valamint a szájbélyit hosszirány szerinti el- válását és az arra merőleges hasadását. A szájbélyit keletkezését a lud- wigit mállásából származtatja. A felsőbányái pompás realgárxaá kristálytani szempontból F 1 e t- cher foglalkozott. Lőw saját gyűjtésének anyagát tanulmányozza (6). A nagyobb, 1 cm-t elérő kristályokon csak prizmaalapokat határozhat meg, de a kisebb, 1 — 2 mm-es kristályokat lapdúsaknak találja. Ez utób- biak közül hármat goniométerrel mér és F 1 e t c h e r-rel szemben, aki 12 formát írt le, Lőw 28 alakot állapít meg, ezek között egy újat és egy kétest. Az 1911. évbem még egy ásványról, az óradnai bournonit- ról közöl előzetes jelentést (7), a részletes feldolgozást későbbre ígéri, amire azonban csak 17 év múlva kerül sor, amikor együttes dolgozatban kö- zöltük ennek az érdekes ásványnak kristálytani sajátságait (8). Az alak- tanilag négy típusba tartozó kristályokon 40 formát határoztunk meg, közöttük 9 új alakot. Behatóan foglalkoztunk az óradnai bournonit iker- képződésével. Megállapítottuk, hogy az előbbi négy típus kristályai a kísérő ásványok szerint két csoportba tartoznak. Hasonlóan együttesen írtuk le Nagybánya és Bor patak néhány ás- ványára vonatkozó kristálytani megfigyeléseinket (9). Nagybányá-ró\ két ásványt, pirargiritet és tetraedritet írtunk le, míg Borpatak- ról három ásvány: pirít, pirargirit és barit kristálytani sajátságait ismertettük, ki- egészítve a borpataki barit optikai tanulmányozásával. Részletesen tár- gyaltuk az említett ásványok alaktani tulajdonságait, kristályalakjait, típusait és a formákban gazdag nagybányai tetraedriten egy új triakisz- oktaédert határoztunk meg. Lőw Márton kristálytani vizsgálatai során mindig különös figyelmet fordit a kémiai és optikai tulajdonságokon kívül az ásvány előfordulási viszonyaira és keletkezési körülményeire. A vizsgált ásvá- nyokat a rézbányái cerusszit és a boszniai pirit kivételével maga gyűj- tötte. Mindenkor tanulmányozta a lelőhelyek kőzet- és földtani saját- ságait. így teljesen érthető, hogy bányageológiai tanulmányokkal is fog- lalkozott. Ilyeneket végzett Verespatak környékén (10). Bejárta Veres- patak közelebbi és távolabbi vidékét, hogy a kárpáti homokkőről és az azokat áttörő eruptív képződményekről s ezzel kapcsolatban az arany előfordulásáról áttekintést szerezzen. Kimutatta, hogy a verespataki me- dencét kitöltő vulkáni kőzetek a Kirnik-Csetátye vulkán termékei. A vul- Löw Márton 629 káni működés hosszú ideig tartott, mert a majdnem szintes településű dácittufa vastagsága a 150 — 200 métert meghaladja. A dácit kiömlése után tört fel az egész medencét körülvevő legfiatalabb eruptív képződ- mény, az amfibolandezit. Ugyanakkor vizsgálja a verespataki telérek ásványos összetételét (kvarc, dolomit, kalcit, arany, arzenopirit, galenit, szfalerit, pirít, adulár, barit, melanterit, gipsz). Kifejezi azt a szándé- kát, hogy a verespataki bányakerület monográfiáját megírja. E szép és érdekes terv azonban nem valósult meg. Megakadályozta az 1914-ben kitört háború, Löw hadifogsága, azután az országrész elvesztése. Bányageológiai tanulmányaival kapcsolatban ismerteti L a z a r e- v i c M i I o r a d nézetét a zöldkövesedés, kaolinosodás és kvarcosodás, valamint ezek vonatkozását a fiatal arany-ezüst érctelérekre (11). Ezután Löw M á r t on tudományos munkásságában nagy hézag következik. Az 1914-tól 1920-ig tartó hadifogsága alatt — természete- sen — semmiféle irodalmi tevékenységre nem volt alkalma. A hadi- fogságból visszatérve, újra beilleszkedett a tudományos munkába. Ér- deklődése azonban már — mondhatni — teljesen elfordult az ásvány- illetve kristálytantól és inkább a földtan s különösen a teleptan kérdései felé irányul. A magyar pénzügyminisztérium megbízásából hasznosítható ásványok, réz-, vas-, ezüst- és aranyércek előfordulását tanulmányozza. E vizsgálatainak és kutatásainak eredményeiről nyomtatásban csak egy közleménye jelenik meg a mátrai ércelöfordulásokról (12), melyeket három csoportba oszt, ezek között az első a Párád és Recsk közé eső Mátrabúnya, Lahoca-hegy, Fehérkö, Veresvár és Hegyestetö terület, a második Gyöngyösoroszi- tói északra a Kisbiikk déli lábánál terül el és végül a harmadik a bejpataki termésréz előfordulás. Irodalmi adatok felhasználásával vázolja a bányászat fejlődését. Saját megfigyelései alapján a tanulmányozott területet a butiéi (Montana, É. -Amerika) és a bori Cuka-Dulkán (K. -Szerbia) enargit-covellines előfordulásokkal hasonlítja össze s azokkal nagy egyezést állapít meg. Végül javaslatot dolgoz ki a bányászat megindítására, illetve fejlesztésére. Az 1921 és 1922. évben a magyar pénzügyminisztérium megbízásá- ból végzett földtani kutatásainak eredményeiről szóló jelentései nyom- tatásban nem jelentek meg. Löw Márton két dolgozata hidrológiai kérdésekkel foglalko- zik. Az egyikben Óbuda ármentesítéséről szól és különösen az Arany- hegyi árok 1922 február 24. és 25.— i áradását ismerteti, megállapítván, hogy a gondosan végrehajtott árvízvédelmi intézkedések ellenére az Aranyhegyi árok környékén a jelzett időben az árvíz a meteorológiai viszonyok ritka összjátékának véletlen eredményeként következett be (13). Másik dolgozatában a Gellérthegy dunai oldalán felfedezett újabb hév- forrásnyomokról számol be (14). 1923 február 21.-én a Gellérthegy lábá- 630 Tokody László nál az Erzsébet-híd és a Ferenc József-híd budai hídfője között elszórtan olvadó hófoltokat figyel meg, ezekről kimutatja, hogy nem a Rudasfürdő forrásaitól1, hanem a Gellérthegy felől a Duna felé tartó melegvíz erektől származnak, melyek aSchafarzik Feren c-től felfedezett szöke- vény forrásokat is táplálják. E hévvíznyomokon várható liévvíz vízszíne magasabban van a szökevényforrások vízszine fölött, a víz mennyisége az Árpádforrás vizbőségével azonos vagy inkább nagyobb és a remél- hető hévvíz emanációban dúsnak ígérkezik. Irodalmi tevékenységéhez számíthatjuk, hogy a Tablés anriuelles des constants et données numeriques-* nek az évkönyv megindításától 1924-ig a magyar szerzőktől megjelent ásvány- és kőzettani állandók refe- rense volt. A Kísérleti Állomáson folytatott munkásságának eredményei — sajnos — rajta kívül álló okoknál fogva nyomtatásban nem jelenhet- tek meg.* Munkaköre elsősorban az építőanyagok (cement, beton, műkő, pala, fedéllemez, stb.) kémiai tanulmányozása. Hosszú időn intézi a Kísérleti Állomás útburkolati (főleg bitumen) vizsgálatait. Rendkívül értékes és alapos kutatásokat végez a bauxitcement addig ismeretlen tulajdonsá- gainak felderítése céljából. Nagy szerepet visz az építőanyagok M. O. Sz. szabványainak meg- alkotásában. Ilyen irányú tevékenysége az alábbi szabványokkal volt kapcsolatos. Építési fehérmész M. O. Sz. 108. szabványtervezet meg- alkotása során a Kir. József Műegyetem kiküldötte volt. Nyers papiros- f edél lemez M. O. Sz. 134. szabványtervezet, fedél- és szigetelőlemezek M. O. Sz. 135. szabványtervezet kidolgozásánál a Magyar Anyagvizs- gáló Egyesületet képviselte. Portlandcement M. 0. Sz. 32. M. M. É. E. szabványtervezet kidolgozásában elnöki meghívásra vett részt. Padozat- burkoló betonlapok M. O. Sz. 58. szabványtervezet megalkotásában a Műegyetemet és a Kísérleti Állomást képviselte és az elöadóbizottság- nak is tagja volt. Legnagyobb elgondolása a magyar trasz — szerinte csodálatos le- hetőségeket nyújtó — kihasználására irányult. Sajnos, eredmény nélkül. Lőw Márton dolgozatait a tiszta világosság, könnyű érthető- ség és hasznos rövidség jellemzik. Nem törekedett hosszú és terjengős értekezések írására. Teljesen tisztában volt azzal, hogy helyes fogal- mazásban a lényeget tömören kifejezhetjük. Dolgozatait gondosan elké- * Lőw Mártonnak a Kísérleti Állomáson kifejtett munkásságáról érté- kes adatokat volt szíves közölni Ecsödi Tibor főmérnök úr, a Műegyetemen a műszaki mechanikai tanszék v. adjunktusa, kinek előzékenységéért e helyen is köszön, etemet fejezem ki. Löw Márton 631 szítéit csinos rajzok díszítik. Majdnem mindegyik munkája német nyel- ven is megjelent, amiben kiváló német nyelvtudása segítette. A magyar és német nyelvet szóban és írásban tökéletesen bírta, de elég jól tudott angolul és franciául s kevéssé oroszul és olaszul. Eredményei kiválóan pontosak és minden tekintetben megbízhatók. Vizsgálatait nagy lelkiismeretességgel és körültekintő gondossággal vé- gezte. Alaposan mérlegelt minden megfigyelési adatot. Munkájában sohasem sietett a pontosság rovására. Sokszor a föfeladat megoldása közben felmerülő kisebb kérdések tisztázására sok időt és fáradságot áldozott. Lassú, megfontolt munkamenete és elért eredményeinek írásba- foglalásától való idegenkedése miatt sokkal kevesebbet közölt, mint amennyit dolgozott — de megjelent munkái mintaszerűen pontosak. Löw Márton szeretetreméltó egyéniségét egyenes gondolkodás, jellemszilárdság és nyíltszívüség jellemezte. Végtelen nyugodtságából sohasem zökkent ki. Nagy megértéssel viseltetett az emberi gyengesé- gek iránt. Érzelmein mindig uralkodott. A harag sohasem hatalmasodott el rajta. Az ellentéteket mindig békésen kiegyenlíteni törekedett. Min- denkinek készségesen igyekezett segítségére lenni. Meleg szivének nyugodt derűjével szemlélte a világot. Kétséges és nehéz helyzetekben sem veszítette el lelkiegyensúlyát. Mindig bizakodva nézett a jövőbe, reményét soha fel nem adta. Kínzó betegségét szelíd türelemmel viselte. Akiket szivébe fogadott, azokhoz erősen és rendít- hetetlenül ragaszkodott. A munkára szentelte idejének nagy részét. A pihenést boldog há- zasságának nyugalmában találta meg. 1926 május 16-án kötött házas- ságot Szabó Anna úrnő, oki. középiskolai tanárnővel. Házasságuk- ból három gyermek származott: László (szül. 1927), Antónia (szül. 1929) és Miklós (szül. 1936). Megértő, jóságos lelkű hitvese és forrón szeretett gyermekei körében elfeledte a munka fáradalmát, a mindennap gondját és a betegség súlyát. Boldog örömmel üdült fel meleg otthonában, övéinek szeretetében és ragaszkodásában. S ha Löw Márton valamit fájdalmasan hagyott itt, az a csa- ládja. De mindenki megfutja az arasznyi létben rászabott utat. Löw Márton is végére ért a neki kiszabott életútjának: fáradt szíve csen- desen megállott és nemes lelke jobb hazába költözött, de szeretettel övezett emléke élni fog. 632 Tokody László Lőw Márton munkáinak jegyzéke. 1. A rézbányái cerussitek kristálytani viszonyai. Földtani Közlöny. 38. 1908. 165—179. Die k r istal lóg raphi seben Verháltnisse dér Cerussite von Rézbánya. U. o. 205—220. 2. Miargirit Nagybányáról. Földtani Közlöny. 40. 1910. 624 — 627. Miargirit von Nagybánya. U. o. 674 — 677. 3. A mercuriammoniumchlorid és methyljodiid egymásrahatásakor keletkező ter- mékek. Magyar Chemiaj Folyóirat. 17. 1911. 91 — 96. Die Producte dér Reaction von Mercuriammoniumchlorid und Methyljodid. Zeitschr. f. Krist. 51. 1912. 138 — 142. 4. Pirit Boszniából. Földtani Közlöny. 41. 1911. 65 — 67. Übier eimen Pyrit von Boísnien-. U. o. 190 — 192. 5. Néhány ritka ásvány a krassószörénymegyei Vaskő bányáiból. Földtani Köz- löny. 41. 1911. 746—750. Einige selteme Mineraliiem aus den Gruben von Vaskő. U. o. 811 — 815. 6. Adatok a felsőbányái realgár kristálytani ismeretéhez. Mát. és term. tud. értesítő. 29. 1911. 830—835. 7. Bournonit óradnáról. Földtani Közlöny. 41. 1911. 67. Bournonit von Óradna. U. o. 192. 8. Zűr Krystallographie des Bournonit s von Óradna. Centralbl. f. Min. 1928. 105 — 113. — Tokody Lászlóval együttesen készült dolgozat. 9. Adatok Nagybánya és Borpatak ásványainak ismeretéhez. Földtani Közlöny. 58. 1928. 87—92. Beitrage zűr Kenntnis dér Mineralien von Nagybánya und Borpatak. U. o. 212 — 215. — Tokody Lászlóval együtt készült dolgozat. 10. Bányageológiai tanulmányok Verespatak környékén. A M. Kir. Földtani Inté- zet 1913. évi jelentése. 397 — 401. Montanigeologiscihe Studiien in dér Gegend von Veirespatak. Jahresber. dér geoil'. Reichsainstalt für 1913. 450 — 455. 11. Ismertetés: L a zár évi c Milo rád: a propilotosodás (zöldkövesedés), kaolinosodás és kvarcosodás, valamint ezek vonatkozása a fiatal arany- ezüst érctelér csoportra. Földtani Közlöny. 43. 1913. 472 — 476. 12. Ércelőfordulások a Mátrában. Földtani Közlöny. 55. 1925. 127 — 143. Erzlagstatten in dér Matra (Komitat Heves, Ungarn). U. o. 319 — 323. 13. Óbuda ár mentesítése és az Aranyhegyiárok 1922 február 24. és 25.-i áradá- sáról. Hidrológiai Közlöny. 2. 1922. 96 — 103. Die Wasseirgefahr von Óbuda (Altofeni) und die Hochflut im Graben des Aranyberges am 24 — 25. Feibr. 1922. U. o. 210. 14. Újabb Gellérthegyi hévforrásnyomok. Hidrológiai Közlöny. 10. 1930.110 — 114. 633 II. ÉRTEKEZÉSEK. A GYERGYÓI-MEDENCE ÉS A FELSÖ-MAROSVÖLGY KIALAKULÁSA. Irta: Bulla Béla. I. A Kárpátok hegységi tájai megoldásra váró geomorfológiai problé- mákban rendkívül gazdagok. Ezért fogadtam nagy örömmel a Magy. Áll. Földtani Intézet felszólítását 1941-ben, hogy megbízásából a Ke- leti Kárpátokban, a Székelyföldön, a Felső-Maros vidékén terraszmorío- lógiai-völgyfejlödéstörténieti és pliocén-pleisztocénkori tektonikai tanul- mányokat folytassak. Feladatom kettős volt, mert munkaterületem is két alaktani részből áll: egyrészt tisztázni kellett az intrakárpáti Gyer- gyói-medence keletkezésének körülményeit és megrajzolni alaktani jel- lemvonásait, másrészt feleletet kellett keresni a Felső-Maros völgye ki- alakulásának és ezzel kapcsolatosan a Maros salamás-dédai szoros völgye eredetének és korának kérdésére is. Munkaterületemen geomorfológiai részletes tanulmányokat előttem senki sem folytatott, mert Sawicki 1910. évi (1), Wachner 1927. évi (11) és a gráci R. Mayer (12) 1930. évi, a Keleti-Kárpátokban folytatott tanulmányaikban csak rövid említést tesznek a jelzett kettős problémáról, ám megoldását nem adják. Pedig különösen a Keleti-Kárpátok zárt kismedencéi, a Gyergyói, Alcsiki, Felcsiki medence keletkezésének, kialakulásának és lecsapoló- dásának problémája a geológusokat már a múlt század hatvanas évei óta foglalkoztatta, azonban a kérdés megoldását célzó elméletek és magyarázatok a mai napig is csak munkahipotézisek maradtak. Ezek az elméletek két úton igyekeztek a kérdés megoldásához közel férkőzni. Voltak, akik a Gyergyói- és a két Csíki-medence kelet- kezését vulkáni elgátolásnak, mások pedig tektonikus mozgásoknak tu- lajdonították. Az első elmélet H a u e r-töl és $ t a c h e-tól (2) szár- mazik és ehhez csatlakozott később Herbich is (3, 4), P rí- ni ics (5) is és i d. Lóczy is (8). Pálfy velük ellentétben ezeket a medencéket határozottan tektonikus süllyedékeknek tartotta (8). Ugyanilyen értelemben nyilatkozik 25 évvel később Mayer is (12). Egy dologban azonban a két ellentétes nézet képviselői valameny- nyien megegyeznek; nevezetesen abban, hogy mindnyájan édesvízü, 634 Bulla Béla levantei beltavakat feltételeznek a medencékben. A hipotetikus levantei beltóról mindössze csak Koch nyilatkozott szkeptikusan (6). Még kevesebbet tudunk a Maros Kelemen- és Görgényi-havasok közti völgyének kialakulásáról. Bár már Herbich leírása nyomán (3) valamiféle mterkoílin völgyképződés bontakozik ki az olvasó előtt, a későbbi földrajzi leírásokban (Cholnoky, Prinz, Bányai) a salamás-dédai völgyszakasz áttöróses eredetű völgyként, egyik-másik szerzőméi egyenesen terrasztalan, felsöszakaszjellegü szurdokvölgyként szerepel, pedig pleisztocén terraszokról a szoros völgyben már H a u e r, Stache és Herbich is megemlékezett, S a w i c k i pedig elég részletesen le is írta a Maros „palotai főterraszát" (1). A brassói W a c h n e r sem végzett részletes terrasztanulmiányokat a völgyben, mégis a völgyszakaszt regressziós eredetűnek tartja. Szerinte a Maros hátráló erózióval résefte át a vulkanikus tömegeket a pleisztocén elején és csapolta le a Gyergyói-medence levantei beltavát (11). Meg kell említenünk, hogy Wachner magyarázata nincs minden előzmény nél- kül. Xántus már 1913-ban nagyon hasonló módon írt (13) a Maros salamás — dédai „áttöréséről'*. Ilyen volt a Gyergyói-medence és a salamás-dédai Maros-szakasz kialakulása és fejlődése problémájának állása, amikor megfigyeléseimet megkezdettem. Eredményeim alapján talán sikerült a két, egymással szorosan kapcsolódó kérdést a megoldáshoz közelebb juttatni. II. A dolgozat német szövegében részletesen leírom a Gyergyói-meden- cére és a salamás — dédai Maros-szakaszra vonatkozó morfológiai meg- figyeléseimet, itt csak az eredmények ismertetésére kell szorítkoznom. A kereken 30 km hosszú, 13 — 20 km széles Gyergyói-medence típu- sos intrakárpáti tektonikus medence. A Keleti Kárpátok kristályos vo- nulatának hullámos tönkfelületté letarolódott felszínébe süllyedt be a Hargita vulkánosságával egyidejűleg és utána is, a harmadkorvégi és negyedkori kárpáti hegységképzödésfázisok idején és következménye- ként. A kistályos tömegek É-ora, K-en és D-en körülövezik, mindössze Ny-on borulnak a Hargita és a Görgényi-havasok andezittufái a kris- tályos palákra és fillitekre, kizárva annak a feltevésnek a lehetőségét, hogy a medence a vulkáni tömegek felhalmozódása előtt az Erdélyi- medence keleti peremterülete lett volna. Az Erdélyi-medence harmad- kori rétegei sehol a medencében, a peremeken sem, de még a medence délnyugati sarkában sem találhatók meg, ahol pedig a kristályos alap- hegység is a felszínre bukkan, pliocén kaviccsal gyéren borított, lapos, hullámos tönk alakjában. A Gyergyói-medence és a Felsö-Marosvölgy kialakulása 635 Bizonyítékok a Gyergyói-medence tektonikus eredete mellett. 1. Intrakárpáti elhelyezkedése. 2. Területét ÉK — DNy-i és ÉNY — DK-i irányú törésvonalak nyírták ki. 3. Felszíne fluviatilis feltöltéssel elegyengetett, délről észak felé enyhén lejtő síkság (Vasláb 768 m, Remete 719 m). 4. Felszínén a Marosnak tulajdonképpeni völgye nincs, ártere kivételével mellette egyetlen folyóterrasz sem mutatható ki. 5. A fluviatilis lerakódásokat kiterjedt, lapos, de mégis nagyesésü tör- melékkúpok képviselik. Különösen nagyok a Keleti-Kárpátokból jövő patakok (Hevederpatak, Tekeröpatak, Bekény) törmelékkúpjai. A Be- kény törmelékkúpjának sugara 13 km. Rajta a patak esése a törmelék- kúp csúcsától (839 m) a torkolatig (731 m) több, mint 100 m, azaz 9 m/km. A patak mégis erősen alsószakaszjellegü. Ilyen nagy esés mellett alsószakaszjelleg, tehát akkumuláció a medence süllyedésének kétségtelen bizonyítéka. A fluviatilis teltöltés vastagsága nem ismere- tes. Tény, hogy a gyergyószentmiklósi artézi kút fúrásakor még 78 m mélységben is folyókavicsban járt a fúró. A medencét szubaerikus le- rakodások, hulló porból képződött, mésztelen jégkorszaki vályogok is segítettek feltölteni. Vastagságuk 3 — 6 m. Löszökkel egyidejű és ekvi- valens jégkorszaki képződmények. 6. A Keleti-Kárpátoknak a Gyer- gyói-medencébe nyíló völgyei (pl. a Bekény völgye) terraszosak. A ter- raszok a medence felé haladva rendre belesimulnak a törmelékkúpok felszínébe, vagyis az eróziós tevékenységet a medencén kívül felváltja a medencében a tektonikus süllyedés bizonyítékaként az akkumuláció, a normális sztratigráfiai sorrendű feltöltödés. 7. A medence plio-pleisz- tocén tektonikus süllyedésének bizonyítékaként északi kijáratánál a tör- melékkúpok fokozatosan a törmelékkúpok és az igazi folyóterraszok közti átmeneti képződményekben, majd terraszokban folytatódnak.. A medence besüllyedésének kora. A süllyedés kezdetét illetően a közvetlen morfológiai bizonyíték kevés. Mindenesetre idősebb,, mint a Maros pliocénvégi (VI. sz.) terrasza. Ezt látszik bizonyítani a meden- cét délnyugaton keretező kristályos mészkőfelszín pliocén kavicsa is. A medence besüllyedésének kezdete valószínűleg egyidejű a Hargita vulkánosságának főfázisával (hegységképzödés, gyűrődés a flissben és a szubkárpáti övben, kratogenezis, vulkánosság a kárpáti kristályos öv- ben), de a süllyedés a fentebb felsorolt bizonyítékok szerint az egész pleisztocén folyamán tartott. Ma a medencében a Maros középszakasz- jellegü, csak a medence alsó részében (Remete táján) válik alsósza- kaszjellegüvé. Mindez azt mutatja, hogy a medence süllyedése a jelen- korban vagy szünetel, vagy nagyon lassú, alsó részében azonban ma is tart. A fiatal, pleisztocénvégi és posztpleisztocén mozgásokat szépen igazolja a Bekény és a Borzont patak eltört törmelékkúpja. A süllye- 636 Bulla Béla dés éppen a Bekény — Borzon! vonalon következett be. Hogy a törés ma is élő szerkezeti vonal, azt nemcsak Alfalu, Gsomafalva, Kilyénfalva és Tekeröparak törésvonal mentén feltörő „borvizei" igazolják, hanem a két patak óholocén és jelenkori bevágódása saját törmelékkúpjába. A patak kb. 1.5 — 2 m-nyi bevágódása jól feltárja a pleisztocénkori törmeiékkúpanyagot. A törmelékkúp kavicsa típusos ,, zsákos" szerke- zetet mutat, tehát utolsó jégkorszaki váztalajképződést bizonyít. Végeredményben a Gyergyói-medence poszt pannon-levantei süly- lyedék, de süllyedése az egész pleisztocén folyamán is tartott, sőt alsó ( északi ) kijárója még ma is gyenge süllyedésben van. Kárpáti és har- gitai peremlejtőin fagyhatásra keletkezett periglaciális törmelék- és görgetegmezök és talaj folyásos jelenségek nyomai is találhatók, illetve megállapíthatók. Ezeket Koch még „vulkáni iszapfolyások" eredmé- nyeinek tartotta (6). A Gyergyói-medence feltételezett levantei, édesvizü, esetleg lefo- lyástalan beltavának létezését a morfológiai vizsgálatok nem igazolják. Pedig, ha hosszabb időn át élő tó lett volna a medencében, annak parti abráziós színlőjét, vagy színlöit, partmenti lerakodásait még a süllye- désben lévő medence peremein is meg kellene találnunk. Ilyeneknek sehol semmi nyoma. Nemi ismerünk a medencéből tavi faunát sem. A Hauer és Stache által említett remetei mocsári növénylenyo- matok és faopálok és a Koch által megemlített phragmites-maradvá- nyok sem nagykiterjedésű, édesvízi levantei tó fennállásának bizonyí- tékai, hanem inkább olyan mocsári növényzeté, amely a Maros mocsa- ras all uvi urnán és a medence; északi, mocsaras, süllyedő öblözetében ma is vígan tenyészik (égeres, füzes ligetek, nádasok, káka, szittyó, sú- lyom). A kérdésre végleges választ csak mélyfúrások alapján lehetne adni, de ilyenek hiányoznak. Mindenesetre az említetteken kívül a fel- tételezett levantei tó létezését a Maros pliocénvégi terraszai is cáfolják, hiszen kavicsanyagukban a salamás-dédai völgyszakaszon szienitkavics található a Piricskéből', márpedig tóból kifolyó patak durva hordalék- ban mindig nagyon szegény. III. A salamás — dédai szűk völgyszakasz kialakulása. A völgyszakasz a várakozásnak megfelelően terraszos. A folyó remete-sallamás-dédai szakaszán, a Kelemen- és a Görgényi-havasok között hat terraszt vésett ki. A Gyergyói-medence északi kij árójában a törmelékkúpok átmenete a terraszokba fokozatos; kitünően meg- figyelhető. A Gyergyói-medence és a Felsö-Marosvölgy kialakulása 637 Az I. sz. (alluviális) terrasz (jelenkori ártér) amphibikus forma. Árvíz idején még víz borítja. Magassága 0.4 — 1.5 m. A Maroshévizi, Nyágrai, Palotai és Ratosnyai kismedencékben, továbbá Ditró alatt és Füleháza táján erőteljesen fejlett. A II. sz. (újpleiszticén) terrasz felkavicsolódása utolsó jégkor- szaki, ki vésése posztglaciális. Magassága 6 — 10 m a folyó tükre felett. Fontos a gyergyóremetei újpleisztocén terraszfeltárás. A terrasz alapja andezittufa, amelyet az erózió 7 m vastagságban tárt fel. A tufára 3 m vastag újpleisztocén andezit- és kvarckavics települ lapitlivel kevertem Felette 0.8 m vastag szóiban álló andezitiufa, ezen 0.5 m vastagon folyókavics, legfelül 0.4 m vastag jelenkori talajzóna fekszik. Mivel a lapilli is, a tufa is elsődleges fekhelyen van, a remetei újpleisztocén ter- raszfeltárás minden kétséget kizáróan igazolja, hogy a Görgényi-hava i- sok (Mezöhavas) vulkános tevékenysége, egyre gyengiitö kitörésekkel a pleisztocén végéig folyamatban volt. Ezt igazolja különben közvetve a Mezöhavas és a Fancsaltetö ép, fiatalos vulkáni kúpja és krátere is. Vulkáni kitöréseiknek az ősember még mindenesetre szemtanúja volt. Hasonló terraszfeltárásokat Salamásról és Hódosról is leírtam a II. és III. sz. terrasz szintjében. A II. sz. terrasz kisebb-nagyobb részletekben az egész völgysza- kaszon végigkövethető. Mintha helyenkint (Déda — Ratosnya között) kettöződést mutatna. Lehetséges, hogy két, egymástól független új- pleisztocén terrasz ki képződésével van dolgunk. A III. sz. (középső-pleisztocén) terrasz minden valószínűség sze- rint riss-jégkorszaki völgyfenékmaradvány. Ez a 18 — 23 m magas ter- rasz a salamás — dédai völgyszakasz legkifej ezettebb, legtípusosabb folyóterrasza. Sawicki említett leírásában a Maros ,,főterraszaként“ szerepel. Gyergyóvárhegytöl kezdve Dédáig számos szép, típusos rész- letét térképeztem. Különösen fejlett a Maroshévízi és a Palotai meden- cében, Gödemesiterháza, Csobotány és Füleháza táján. Felszínét he- lyenkint jégkorszaki vályog (nem lösz!) emeli meg néhány m-rel. A IV. sz. (idősebb pleisztocén) terrasz magassága 40 — 53 m a folyó felett. A III. sz. terrasznál jóval szerényebb szerepet játszik. Leg- szebb kifejlődése a Ratosnyai-medencében található. A Bisztra torko- lata táján már 10 m vastag terraszkaviccsal borított, széles mező. A íbelsökárpátmedencei terraszok fossziliáinak vizsgálata alapján ópleisztocénnek bizonyult V. sz. terraszt csak néhány részlet képviseli a salamás — dédai szakaszon. Átlagos magassága a folyó felett 70 — 85 m. Nagyobb darabjai Maroshéviz — Ratosnya között, Galócásnál és Déda felertt térképe zhetők. Mindezek az előfordulások azt igazolják, hogy a Gyergyói-medencében a posztlevantin-praegünz időben tó már nem lehetett, annál is inkább nem, mert a terrasz anyagában a Maros 638 Bulla Béla forrásvidékéről való szienit-, kristályospala- és kvarckavics található. A Maros salamás — dédai szakaszának legidősebb, kimutatható terrasza, a VI. sz. terrasz, levantei korú. Magassága 95 — 110 m a folyó felett. Ennél idősebb terraszokat nem találtam. Valószínű, hogy a pre- levantei időben nagyobb folyó még nem is járt a Kelemen- és Gör- gényi-havasok között akkor már kialakulóban levő, interkollin mélye- désben. Annyi azonban bizonyos, hogy a Maros bevágódása a tufa- és konglomerátumrétegekből kb. 150 m-nyit tárt fel és a völgy oldalfalain a konglomerátum kavicsai és görgetegei helyen kint erős folyóvízi meg- görgetettséget mutatnak. Ez késztethette Wachner-t arra, hogy idé- zett munkájában a Maros felett 150 m magasan Ratosnya táján a kezdeti Maros lerakodásait vélte felismerni. Ilyen alapon mondotta ki, hogy a Maros salamás — dédai szakasza regressziós eredetű; a folyó fokozatosan hátráló erózióval érte el és csapolta le a Gyergyói levantei tavat. Ám, ha nehezen is, de mégis megkülönböztethető a Maros ter- raszkavicsa a pliocén konglomerátum görgetegeitől. Fontos a szienit- és a kvarckavics a Maros forrásvidékéről. Ezek a terraszkavicsok és maga a VI. sz. terrasz is, amely átmenő terrasz, a regressziónak is, meg a Gyergyói levantei tó tartós létezésének is cáfolói. A völgysza- kasz, mint már H e r b i eh is sejtette, interkollin eredetű a Kelemen- és G örgémy i- h avaso k vulkáni felhalmozódásai között; elsődleges tér- színi mélyedés, amely a posztpannonban a Maros eróziós pályája lett. A VI. sz. terrasz kijelölése sokszor nehéz pliocénvégi tektonikus mozgások háborgatásai miatt. A mozgások pliocén korát nemcsak a salamási telérszerü bazaltvulkánosság mutatja, hanem a pleisztocén terraszok tökéletesen zavartalan futása is. A VI. sz. terrasz legszebb kifejlődésben Gatonya és Déda között található meg a jobbparton 300 — 500 m széles, völgyekkel és suvadá- sokkal szabdalt mező formájában. A terraszokat sok helyen elborító vöröses-sárgásszínü jégkorszaki vályogok a Kárpátmedence „fiatalabb • löszeivel" egykorú, ekvivalens képződmények. IV. Összefoglalás. A Gyergyói-medence nem vulkáni elgátolással keletkezett, hanem plio-pleisztocén siillyedékterület, intrakárpáti tektonikus medence. A mor- fológiai vizsgálatok még óholocén tektonikus mozgásokat is ki tudnak mutatni. A feltételezett Gyergyói levantei tó létezését, ill. tartósabb állan- dóságát a morfológiai vizsgálatok nem igazolják. Az Üjhatárvölgy kőzettani szelvénye a Bükk-hegységben 639 A salamás-dédai völgyszakasz kialakítása vulkáni iroterkollin mé- lyedésben a pliocén végén kezdődött. Azóta a Maros közbeiktatott pihe- nőkkel hat terraszt vésett ki a szűk völgyben, tehát a völgyszakasz nem ájttöréses-regressziós eredetű, hanem interkollin mélyedésben kialakult, terraszos eróziós völgy. A terraszfeltárások bizonysága szerint a Gör- gényi-havasok (és a Hargita) tevékeny vulkánossága a pleisztocén vé- géig volt folyamatban. A völgyben pliocén és óholocén tektonikus moz- gások mutathatók ki. A terraszok száma egyezik a Duna, a Tisza és mellékfolyóik holo- cén, pleisztocén és pliocén terraszainak számával. A völgyszakasz ter- raszmorfológiai viszonyainak más kárpátmedencei folyóvölgyek terrasz- morfológiai és völgyfej lödéstörténeti viszonyaival való bámulatos egye- zése azt a régóta hangoztatott felfogásomat látszik igazolni, hogy a kárpátmedencei folyók terraszainak kialakulását legelső sorban pleisz- tocénkori éghajlati hatásoknak (jeges és jégmentes idők váltakozása) kell tulajdonítanunk. (Az ábrákat és az irodalmi felsorolást lásd a német szövegben.) AZ ÚJHATÁRVÖLGY KŐZETTANI SZELVÉNYE A BÜKK-HEGYSÉGBEN Irta: Szentpétery Zsigmond. A Bükkhegység déli részén, Szarvaskő község határában tekinté- lyes bázisos eruptív terület van. A területet feltáró vízerek közül egyike a legfontosabbaknak az Üjhatárvölgy nevű patak. Ez a kis patak Szarvas- kőtől ÉK-re a Magasverő hegy alján ered és innen nagyjában déli irányban húzódik valamivel kevesebb mint 3 km hosszúságban a Határ- tető és Cseresbérc között a Tóbérc aljáig, ahol az Eger patakba tor- kollik. Torkolata Szarvaskőtől keletre kb. 1 km-re van. Ennek a patak- nak mély feltárásában, továbbá a torkolata mellett lévő Tóbércbányá- ban jól lehet tanulmányozni a különböző gabbrófajták egymásba és a diabázba való átmeneteiét, továbbá a gabbroid magma differenciálódá- sának az eredményeit. Az alap és az uralkodó képződmény a gabbró, de az eredeti gabb- roid-magmából a normális differenciálódás mellett a különböző fiziko- kémiai és asszimilációs folyamatok következtében a kőzetfajtáknak hosszú sorozata származott. Eltekintve a telérkvarcit és a tiszta oxid- 640 Szentpétery Zsigmond érc (ilmenit, magnetit) kiválásoktól, a több, mint 80%-os kovasav-tar- talmú gránitaplit és a kevesebb, mint 25%-os kovasav-tartalmú érc- peridotit között nagyon sokféle abisszikus és hipabisszikus közét ál- lott elő. A magmabeli hasadás nemcsak a különböző gabbró és diabáz faj- tákban megjelenő különböző telérek képződésében nyilvánult, hanem a vastag karbonüledék takaró alatt, valamint a diabázburokkal fedett helyeken végbemenő hosszas megszilárdulásnál a slires szétválásban is, főleg a gabbrótömegben. De szerepet játszanak a különböző helyekre került magma különböző fizikokémiai viszonyai is. Itt elsősorban arra gondolok, hogy a felfelé nyomuló olvadék különböző helyekre, külön- böző szintekig hatolhatott, különböző nagyságú üregekbe, különböző anyagú és különbözően felhevített kőzetek közé került. Az asszimilációra is biztos adataim vannak. Természetes, hogy különböző kőzetek szár- maztak az érintkező anyagok minősége szerint, de a beolvasztás mér- téke szerint is, de különösen aszerint, hogy az eredeti vagy a már szét- hasadozott magma érintkezéséről van-e szó? Természetes az is, hogy a kristályosító anyagokban gazdagabb savanyú magmarészek nagyobb átalakító hatást gyakoroltak a mellékkőzetekre, amint ezt nemcsak az Újhatárvölgyben, de a vonulat több helyén (pl. Majorlápa) is tapasz- talhatjuk. Az említett slires hasadástól el lehet választani még ezekben a nem mindig kedvező, sőt általában gyenge feltárási viszonyok mellett is a késői slires (hiszterogenetikus slires) elkülönzödéseket, amelyeket leg- alább eddig mindig a gabbroid tömeg szélein vagy azokhoz közel talál- tam. A lassú lehűlésnél felszabaduló és kiszabadulni törekvő gázok és gőzök a széleken, azokhoz közel, de olykor a tömeg belsejében gyűltek meg, ahol a szétválás a felmel'egített karbonüledék-falak mellett és azok- hoz közel v. mélyen a kihűlő magma tömegben bent, a bőven felgyűlt ásványképzők jelenlétében történt, bizonyára igen lassan és hosszú idő alatt. Ennek a differenciálódásnak a folyamán különösen sokféle kőzet származott, legtöbbször nagyszemű savanyú és neutrális, ritkábban bázisos (és ultrabázisos fajta. így származtak az eredeti gabb ródd- magmából a különböző diabáz, gabbró, diorit, peridotit, piroxenit, amfibololit-fajták, a telérkőzetek- nek (gránitoporfiros, aplitos, pegmatitos, lamprofiros telércknck) kü- lönböző fajtái, végül az érintkezési kőzetek. Ásványos és vegyi tekintetben meglehetős nagy különbség van az Újhatárvölgy felső részein kiképződött diabáz és az alatta közvetlenül következő, vele fokozatos átmenetekkel összekötött gabbrók között is. De megvan a fokozatos átmenet vegyi és ásványos összetétel tekinteté- ben az egyes gabbrófajták között, sőt a többi összes kőzeteknél is, Az Új határvölgy kőzettani szelvénye a Bükk-hegysógben 641 igy pl. gabbró és ultrabázit között. Az itt-ott észlelhető élesebb határo- kat részben fizikai folyamatok (mint pl. nyomáscsökkenés) részben utólagos mozgások idézték elő. Ezek a mozgások a süllyedő hőmérsék- let mellett a magmatikus szétválás után történtek, amikor még megvolt az olvadékrészeknek a képességük arra, hogy egymásba hatolhattak, de egymással már nem vegyülhettek. Az elemzések tanúsága szerint maguknak az újhiatárvölgyi gabbró-fajtáknak a vegyi összetétele nem nagy határok közt változik, tehát e tekintetben jó egységes képet nyújtanak. Kovasavtartalmuk 38% — 45% közt ingadozik, de meglehetős kis területeken, éppen olyan gyorsan és szeszélyesen, mint az ásványos összetétel. Az ásványok közül a femikus alkatrészek mennyiségi viszonyának állandó változása mutatja ezt legjobban, még pedig a három legfontosabbnak: az orto- és klinopiroxénnek és az amfibolnak mennyiségi viszonya. Állandó a diallág, ezt részben helyettesíti az augit, ritkán a diopszid. Majdnem állandó a barna amfibol, a bronzit felé hajló hipersztén pedig olykor hiányzik is. Az olivin nagyon ritka, amikor eredeti jelenléte kimutat- ható, akkor is legtöbbször elváltozott, felszívódott állapotban jelenik meg. Nagyon jellemző ezekre az olivines kőzetekre a inagnéziumoxid csekély mennyisége, ami még az olivinben leggazdagabb kőzetekben is feltűnően csekély. Azt a korreláns viszonyt az olivin és hipersztén között, ami a déli részen, a Vaskapu vidéki olivinben olykor nagyon gazdag tagokban kimutatható, itt az Újhatárvölgyben az olivines kőze- tek ritkasága és ezekben is az olivin csekély volta miatt némi valószínű- séggel is csak következtetni lehet. A tömeg nagyobb részében nem vol- tak kedvezőek a viszonyok az olivin képződésére v. legalább is a fenn- maradására. A biotit jóval gyakoribb, de nagyobb szerepet igen ritkán visz (endogén kontakt kőzetek). Mindezeknek az ásványoknak a tár- sulása még teljesen egyenlő vegyi összetétel mellett is különböző. Ez az izotektikus differenciálódás különböző fizikokémiai képződési viszo- nyokra és létfeltételekre utal. Ami a kőzetek változatosságát illeti, arról a legjobb képet nyer- jük, ha egészen röviden átnézzük a hosszú évek során gyűjtött anyagot: E tekintetben érdekesen változatos az Újhatárvölgy torkolatánál lévő Tóbérci (Forgalmi) bánya feltárása. Uralkodó kőzet itt a gabbró, amely a teléres és a késői slires kiképződésnek sokféle formáját mu- tatja. A sok éven át felkeresett bánya szinte évenként változó külsőt mutatott a bányászat előrehaladásával kapcsolatban. Voltak évek (1926, 1932, 1934, stb.), amelyekben a hatalmas területű bányában ezek a slirképződmények uralkodtak, az alapkőzetnek pedig a gabbró- diorit mutatkozott. PL 1932. június második felében, amikor éppen hosszabb szünet volt a művelésben, a gabbró csak a bánya alapzaté- 642 Szentpétery Zsi gmond bán és nyugati falában volt található, míg a déli oldalában főleg az érintkezési kőzetek mutatkoztak: A bánya középső legnagyobb része pedig késői slires képződményekből áldott, amelyeket sűrűn szeldeltek át a valódi és a slirtelérek. A nyert kép minden évben változott. Az érintkezési övét 1927-ben találtam legvastagabbnak, kb. 12 m volt; ilyen vastagságban látszott a bánya K-i oldalán az érintkezési hatás az üledéken. De átváltozott a beolvasztott anyag hatására maga az eruptivum is. Különösen ott látszott igen erősnek az átalakulás az üledéken, ahol savanyú slir kőzete érintkezett vele közvetlenül. Más helyeken, így a bánya északi oldalán több éven át látható volt a gabb- rónak sűrű diabázburka. A nyugati oldalon a bázisos elkülönződések a jellemzőek, itt általában is mindig sűrűbb volt az alapkőzet, mint máshol. Az aplitos telérek vastagsága 60 cm-ig emekedett, még a sa- vanyú slirtelérek között több méteres is akadt. Különösen vastagok a pegmatitos slirtelérek. Megjegyzendő azonban, hogy a vastag slirtelé- rek anyaga nagyon változó, egyenletes alig akad közöttük. A késői slirek alakja és terjedelme a bánya függélyes falában nagyon külön- böző. Az alak legtöbbször szabálytalan, de gyakran nagyjában kerekded vagy hosszúkás ovális. Két vagy több szomszédos késői slir gyakran összefolyik egymással, egymásba mintegy átmennek. A belső rész leg- többször savanyú, de nem mindig és legtöbbször pegmatitos szerkezetű kőzetből áll. A külső rész jóval gazdagabb femikus ásványokban. A legkülső öv néha ismét szálikus. Jellemzők a szakadások és vetődések. Az elvetődéseket csak egyes esetekben jelzik dörzsbreccsiák, néha viszont két-három m vastagon látszott az összemorzsolt kőzet. Ezt sok vékonyabb dörzsbreccsiás irány keresztezi. Az összemorzsolódott kőzeteket kalcit, préhnit és néha kvarc ragasztja össze, de ezek erek formájában is átszeldelik a vastagabb dözsbreccsiás helyeket. A vetődéseket különösen jól mutatják a sötét gabbroid falban a világos telérek és slirtelérek, de itt-ott maguk a slirek is. A báoya alapkőzete tehát a gabbró. Uralkodik a diallagamfibol- gabbró, de a bánya keleti oldalán egyes években az amfibolgabbró uralkodott. Ritkább típus már a biotitdiallággabbró és biotitaugit- gabbró. Igen rika az endogén kontakt biotitgabbró, kevés diallágre- liktummal, amely gránátot is tartalmaz. Az egyéb gabbrófajták közül elég gyakori a kevés amfibolt tartalmazó diallággabbró és az amfibol- b i o t i t d i a 1 1 á gg abib r ó . A bánya felső részein ugyancsak alapközetnck mond- ható a diabázgabbró, amely légiéiül igazi diabázba megy át. A késői slirek változatos kőzeteinek legnagyobb része savanyúbb a gabbrónál. Vannak közöttük egyenletesen nagyszemüek, amelyek részben átmeneti fajták, ilyenek a gabbródioritok (diallággabbródiorit, Az Ojhatárvölgy kőzettani szelvénye a Bükk-hegységben (Í43 amfiboldioritgabbró stb.), részben elég jó típusú dioritok és kvarc- dioritok (biotitkvarcdiorit, amfiboldiorit, amfibolbiotitdiorit, amfibol- diopsziddiorit). Ezek között gyakori az endogén kontakt kőzet, ilyen pl. a gránátbiot.itdiori t- A dioritközetek is átmennek diabázba: diorit- diabáz. Némely években jelentékeny felületű világos, sőt szürkésfehér foltok jelennek meg a bányászat kapcsán a bánya falában. Ezeket a fol- tokat nagy részben plagioklászitos közetek alkotják és pedig főleg oligoklászit, de találtam biotitandezinitet is. Általában egyenletesen nagyszemüek ezek, de van közöttük gránitoporfiros szerkezetű is. Külö- nösen nagyszemü közetek vannak a pegmatitok között. Ezek összetéte- lük szerint főleg a gabbrópegmatitnak felelnek meg (és pedig diallág- gabbrópegmatitok), de vannak kvarcdioritpegmatitok és dioritpegma- titok is, főleg amfibollal, ritkábban biotittal. Jellemző ezekre a slirpeg- matitokra az eredeti kalcit gyakorisága. Úgy az igazi telérekben, mint a slirtelérekben ritkán gabbróporfirit és dioritporfirit is előfordul. Az aplitok legnagyobb részben valódi telérekben jelennek meg, azonban a késői slirek savanyú kiválásaiban egyes részeken, olykor a szélek felé ilyen aplitos szerkezetű és összetételű kőzetek is előfordul- nak, amelyekbe néha fokozatosan megy át a belső rész felé következő, főleg nagyszemü pegmatitos rész. Fontosabb fajták: amfibolgabbró- aplit, biotitgabbróaplit, kvarcdioritaplit, biotitkvarcdioritaplit, biotit- dioritaplit, stb. Keverék dioritfajták: biotitgabbródioritaplit, amfibol- biotitgabbródioritaplit. Igen érdekesek a tanulmányozásra az endogén kontakt gránátos biotitdioritaplitok, gránátos biotitgabbródioritaplitok, stb. A femikus ásvány minimális, sőt olykor hiányozni is látszik, külö- nösen a plagiaplitokban, melyek közül leggyakoribb az oligoklászitaplit. Úgy ezekben az aplitokban, mint a kvarcittelérekben általánosan elter- jedt ásvány a turmalin, de majdnem mindig csak szórványos szemek- ben, ritkán valamivel nagyobb mennyiségben. Érdekes, hogy a turma- lin hiányzik a kalcitos kvarctelérekben, míg a tiszta kalcittelérekben megtaláljuk egy-egy kristályát. De vannak melanokrata telérek és slirrészek is,. így előfordul a kerzantit (biotitkerzantit, biotitamfibolkerzantit, gránátamfibolker- zantit), spesszártit (amfibolspesszántit) és odinit (biotitaugitodinit, amfibolodinit, amíibolaugitodinit), de csak minimális mennyiségben. Nagyszemű ultrabázisos kőzetrészeket eddig a bányában nem találtam. Az érintkezési kőzeteknek több fajtája is előfordul. Jellemzőek a nagyon különböző szemnagyságú gránátkőzetek, továbbá a szarukövek, aminő a csillám-(biotitmuszkovit)-szarukő, cordieritbiotitszarukő, biotit- gránátszarukő, muszkovitpenninszarukő, stb. 644 Sze.ntpétery Zsigmond A Tóbércbánya után a völgyön felfelé menet, magában a völgyben a folyóhordalék, a környező Tóbérc és Pallagdomb belső oldalán kar- bonüledék takarja az eruptivumot,' csak a Kishegy felé, valamint a Kis- pallag alján jut ki az üledéktakaró alól a gabbrótömeg fedője, a diabáz, illetőleg a Kispallag alján a gabbródiabáz. A gabbró első nagyobb elő- fordulása a Tóbércibánya után a Sirokilápa nevű kis árokban van, amely- ben az eruptivum az árok 100 m-étől a 195 m-éig van feltárva. Az ele- jén lévő kisebb sziklák erősen teléres gabbródioritból, amfiboldiallág- gabbróból és préhnites diallággabbróból állanak, majd „Siroki nagy sziklák” amfiboldiallággabbróból állanak. A déli oldalon a differenciáló- dás jeleképpen az uralkodó gabbró mellett dioritgabbró és diorit is megjelenik. A 162 m-es útszakasztól kezdve a sziklák kőzetei zöldszí- nűek lesznek a kloritos elváltozás következtében, amelyhez gyakran erős préhnitképződés is járul. A határon (195 m) éles kontakthatár választja el karbon agyagos homokkőtől. A fővölgyben a Sirokilápától északra 150 m-re (a Margit forrás- tól 670 m-re) meredek bordaképen kiálló tekintélyes sziklafallal kez- dődik szálban a gabbroid kőzet, telve slirgumókkal és sávszerű fészkek- kel. Az alapkőzet itt amfibolgabbró, azonban a slirképződmények ural- kodnak, amellett, hogy a diabázos széli képződmények is tipikus ki- fejlődésben jelennek meg (gabbródiorit, amfiboldiorit, dioritdiabáz, gabbródiabáz stb.) és a slirtelérek közül is több fajta. A Sólápa nevű árok szájához közel a 720 m-es szakaszon levő hatalmas sziklatömegek a késői slireknek szintén igen szép példáit mutatják. Az alapkőzet itt amfiboldiallággabbró, amelyet itt-ott diallágbiotitgabbró és diallág- hiperszténgabbró vált fel, benne a dioritos kőzeteknek (amfiboldiorit, ilmenitdiorit, amfibolgabbródiorit), plagioklászitoknak (oligoklászit, r.lbitoligoklászit, andezinit1) és a telér-slirtelér kőzeteknek (albitgránit- aplit, albitgránitpegmatit, plagiaplit, mikrogabbró) hosszú sorozatát gyűjtöttem, ugyancsak itt találkoztam először a sfirekben a nagyszemü, mindig igen kis terjedelmű ultrabázisos kiválásokkal: gabbróamfibolo- lit, amfiboldiallágit stb. Ez a nagyon változatos tarka képet nyújtó slires kiképzödés tart tovább is. A 735 m-nél amfiboldiallággabbró az alapkőzet, amelyben sok helyütt préhnitesedő részek vannak, a 760 és 780 m-nél amfibol- diorit és amfibolgabbródiorit fészkek vannak nagy (m3-es) kiválások- ban. Ez követhető a 800 m-ig. Az el-eltűnő sziklák a 830 m-nél hatalmas sziklacsoportozattá egyesülnek, ahol ismét megjelennek a késői slirek: amfibolbiotitdiorit, biotitdiorit, biotitandezinit, dioritpegmatit, gabbrópegmatit a legfonto- sabb slirfajták, a gabbrópegmatitban 70 mm-ig emelkedő amfibolkristá- lyokkal. Majd a kvarcit is megjelenik 876 m-nél, ahol a slirfészkekben Az Üjhatárvölgy kőzettani szelvénye a Bükk-hegységben 645 az amfibolkvarcdioritpegniatit néhol kvarcitba megy át. Itt már közel van a Tólápa nevű tekintélyes csermely, amely mellett (850 m) és amelytől felfelé nagy sziklafejek jutnak a felszínre, uralkodólag amfibol- diallággabbróval, amely helyenként vastag préhnitteléreket tartalmaz és maga is több helyütt préhnitesedett. A Tólápa felett vagy 50 m-re már hiperszténdiallággabbró van, itt-ott kevés amfibollal és sok ilmenittel. Kissé feljebb, a 960 m-nél ugyancsak a Ny-i oldalon van egy kis árok: a Csereslápa, amelyen út is vezet felfelé jelentékeny sziklafalak mellett, melyeknek anyaga diallághiperszténgabbró és amíibolgabbródiorit. Magában a fővölgyben a lápa mellett lévő nagy sziklacsoport diallágamfibolgabbróból áll, amfibolosodó piroxénnel, mindjárt felette késői slirek és injekciók diallaggabbróban,. Ezek a slirek és injekciók igen szépen látszanak innen 130 m-re, ahol amfiboldiallágabbróban amfiboldioritpegmatit, amíiboldiallággabbrópegmatit, továbbá préhnites plagioklászitos fész- keket és fehér plagiaplitteléreket találunk (1094 m táján). Pár méterrel feljebb nagy sziklákban erősen kloritos diallágamfibolgabbródiorit, fen- tebb olivingabbró van, több helyen dörzsbreccsiás. Még fentebb az 1190 m-töl felfelé ismét injekciós lesz a slires tömeg: plagiaplit (albi- toligoklászitaplit), kvarcdioritaplit és préhnit, kvarcit telérek vannak oligoklászitban és dioritban, helyenként bő turmalinnal. Kevéssel az Üjhatárvölgy nagy kanyarulata előtt üde diallág- hiperszténgabbró (itt-ott amfibollal) van tekintélyes sziklákban, ame- lyek nagyobbodva a Fiiveslápa (1260 m) hatalmas sziklatömegében egyesülnek, kőzetük diallágamfiboigabbró, benne néhol elég sok básztit, itt-ott közönséges augit. Pár m-rel feljebb (1274 m) ismét injekcióssá válik az egyébként is slires gabbró, gabbródioritaplit, oligoklászaplit és albitgránitaplittelérek vannak benne. A slirekben troktolit és itt-ott gabbrópiroxenit is előfordul itt. Az alapkőzet itt már diallággabbró kevés amfibollal. Itt-ott erősen össze van zúzódva, így az 1310 m-nél, majd el is szosszüritesedett (1344 — 1354 m). Az 1390 m-nél a patak árkában tekintélyes sziklákban maradt meg a kontakt kőzet: pleonast és kordierit tartalmú csillámszarukő. A bővizű Tiszttartólápa bejáratánál (1419 m) ismét hatalmas szik- lákat találunk a csermely ÉK-i oldalán, amelyek üde dialággabbróból állanak kevés amfibollal és broncittal, mindjárt mellette a hegy oldalá- nak felsőbb részén sűrű elváltozott gabbró és gabbróperidotit is van a karbon-üledék határához közel. Ezt a piroxéngabbrót találjuk tovább is, de az amfibol folytonosan szaporodik benne, úgy, hogy az 1537 m-nél már amfibolgabbró van szálban kevés augittal. Ezt azonban rövi- desen ismét diallággabbró váltja fel. Itt-ott slirfészkek vannak benne (1593 m) oligoklászittal, amely erősen préhnites. Ugyancsak itt a férni- 646 Szentpétery Zsigmond kus részek erős felszaporodása folytán gabbrópiroxenit is kifejlődött. Nem messze innen (1717 m) a keleti oldalon torkollik a fővölgybe a gyakran száraz Cseresznyefalápa, melynek szájánál diallághipersztén- gabbró van, beljebb a lápában diallágamfibolgabbrót találunk kb. 100 m távolságig, itt-ott kevés olivinnel. Itt a lápában, de magában a fővölgyben is találunk slirfészkeket, így az 1448 m-nél is fent a hegy- oldalban, ahol különösen nagyszemű gabbródiorit és kloritos andezinit- fészkek vannak. Az egész hely erősen dörzsbreccsiás. Ugyancsak ilyen kőzet van magában a patak medrében is szálban, néhol erősen teléres. A lápétól feljebb (1873 m táján) diallággabbró területen kiemelkedő nagy sziklákban maradt meg az andaluzitos csillámszarukő, amely más helyütt erősen le van koptatva és szét is hullott. A diallággabbró, itt-ott amfibollal, tart egészen a nyugati oldal legnagyobb csermelyéig, a Határlápáig (Szénhegylápa), amelynek tor- kolatánál lévő sziklacsoportozat szintén diallággabbró, azonban több helyütt diallághiperszténgabbróba és amfibolihiperszténgabbróba megy át, nagy ritkán egy-egy olivin-reliktummal. Mindegyikben sok slirfészek és slirtelér van, uralkodólag szálikus aplitos és pegmatitos szerkezetű anyaggal (plagiopegmatit, gránitpegmatit, kvarcdioritaplit, oligoklászif- aplit, andezinit, andezinitaplit, stb.). Magában a Határlápábao kb. 140 m hosszúságban van feltárva az eruptivum, amely az északi oldalán (a 60 m táján) nagyszemű amfibolhiperszténgabbró kevés diallággal, ezt rövidesen ismét felváltja a diallághiperszténgabbró. Elhagyva a Határlápát, fent a magas hegyoldalon már a határon túl, az elhanyagolt) Beniczky-féle erdőben a nagy gabbrókőfolyáson túl aplitos telérekre és tekintélyes slirtelérekre akadunk, az erősen elválto- zott és erősen eltakart szosszüritgabbróban, lent a völgyben azonban üde diallággabró, majd amfiboldiallággabbró hatalmas sziklái emel- kednek. Ezek tartanak majdnem egészen az Ikerlápák torkolatáig (2121 — 2161 m), ahol ismét hatalmasan feltornyosulnak. Fent a hegy- oldalban többhelyütt ismét slirfészkek és slirtelérek (gabbróaplit) van- nak a diallággabbróban, a slirekben változatos plagioklászitos tarta- lommal. Általában az egész oldalon világos foltokkal tarkított gabbró van szálban. Az alsó Ikerlápában mindössze 120 ni széles a feltárt gabbró- sáv. Különösen az alsó Ikerlápa felső részén levő vastag slirtelér ad üde kőzeteket, míg a felső Ikerlápában a hiperszténes amfiboldiallággabbró- ban erősen elváltozott bázisosabb plagioklászitos (labradorandezinit, labradorózit) slirfészkek vannak. Az Ikerlápától felfelé a forráspatakok ( Magaslápa , Hagymáslápa) közül a Magaslápában a gabbró messze ÉNy-ra követhető, ahol itt-ott annyi amfibol van a majdnem földpátmentes gabbróban, hogy a kőzet gabbróamfibololitnak mondható. De a keleti forráspatakban a Hagy- Az Üjhatárvölgy kőzettani szelvénye a Bükk-hegységben 647 máslápában még sokkal jobban fel van tárva, különösen ott, ahol több mint 100 m hosszúságban terjedelmes sziklák állanak ki a patak mel- lett és felette. A Hagymáslápában a gyűjtés tanúsága szerint amfibol- gabbró, diallágamfibolgabbró és diallághiperszténgabbró az alapközet. Nem sokkal a sziklaszoroson (Kőkapu) túl már mindent fed a lejtötörmelék egészen a forrásig (2860 m), ahonnan meredek út vezet fel a félkör-alakú mocsaras forrásmélyedésen át a Határtetö — Magas- verö-i gerinc-útra. Nyilvánvaló tehát, hogy az Újhatárvölgy gabbrója uralkodólag amfibolpiroxéngabbró, amely ritkán biotit-tartalmú. De az amfibol is csak ritkán szaporodik fel annyira a piroxéntartalom csökkenésével kar- öltve, hogy az amfibolgabbróról lehessen szó. Tiszta biotitgabbró, ki- véve a kontakt tagokat, pedig egyáltalában nincs. A piroxének közül a diallág általános, csak igen kevés esetben nem tudtam kimutatni, elég gyakori a broncit felé hajló hipersztén, ritkább a broncit, augit, igen ritka a diopszid. Feltűnő az, hogy diabázba átmenő gabbró aránylag minő ritka a feltárásokban. A gabbró a karbonüledék felöl is gyakran nagyszemü és ha aprószemü is, akkor is gabbróösszetételü és szerkezetű. Diabázba átmenő gabbrót főleg csak a déli részeken, Tóbércen, Rakottyásbércen találunk, északon csak a Magasverő alján, a Magaslápában. Ennél még talán gyakoribb az elváltozott endogénkonfiakt gabbró. Ebben biotit is előfordul. Budapest — Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány- és Közettára. Használt irodalom. 1. M. Kir. Földtani Intézet Évi Jelentése. 1912-röl. p. 147 — 148, 1913-ról p. 334 — 335, 1915-ről. p. 352—399, 1916-ról. p. 364—382, 1917— 1919-ről. p. 75—88. Budapest. 2. Földtani Közlöny LXV. p. 90 — 105. Budapest, 1935. 3. Acta Litterarum Ac Scientiarum R. Universitatis Fr. Jós. Acta Scientiarum Naturailium. Tóm. II. p. 113 — 124. Szeged 1923. 4. Acta Chemica Mineralogica et Physica. Tóm. VII. p. 60. Szeged 1939. 5. Akadémiai Afatematikai és Természettudományi Értesítő. XLVII. p. 432 — 465, XLIX. p. 399—430, LVI. 1 172— 1212.-ig. Budapest, 1930, 1933, 1937. 648 FÖLDTANI ADATOK A MURAKÖZBŐL Irta: Strausz László. (Előadta a szerző a M. Földt. Társ. 1943. XII. l.-i szakái lésén.) A Muraköz ÉNy-i részén, Stridóvár, Szelence és Csáktornya közt, az 5356. sz. 1 :75,000-es térképlap DK-i sarkában, az 5456. sz. lap ÉK-i sarkában, az 5357. sz. lap DNy-i sarkában és az 5457. sz. lap ÉNy-i sarkában geológiailag felvettem 1942-ben 140 km2 területet. E vidék geológiai viszonyait eddig főleg a M. Kir. Földtani Intézet régi 1:144,000 geológiai térképe alapján ismertük; Papp Simon és M o o s a rétegtani és szerkezeti kérdéseket alaposan tanulmányozták, de sajnos vizsgálataiknak eredményei nem publikáltattak. Sztratigrafia. 1. Legidősebb képződmény területünkön felső-mediterrán meszes homokkő és lithothamniumos konglomerát, mely St. Wolfgangtól ÉK-re a régi országhatár közelében van feltárva; néhány Pecten- töredéken kí- vül molluszka-faunát nem tartalmaz. Felette sárgás (néha kissé bar- nás, vagy szürkés) homokos rnárgák és csillámos homokkövek követ- keznek, makrofauna nélkül, néhány ponton csekély foraminifera-fauná- val: Globigerina bulloides-en kívül egy-két Cristellaria és Truncatulina van bennük. Ezek a normális sós vízben való keletkezés mellett s így a szarmata-kor ellen szólhiak. 2. Világosszürkés leveles márga következik néhány helyen (a Szt. Orbánhegytől közvetlen ÉK-re és a Kis Villa mellett) az előbbi rétegek felett. Ezt már Papp S. szarmata korinak tartotta, jóllehet kövület nem akadt benne. Most W i n k 1 e r H. A. és T o m o r J. társaságában sikerült néhány (gyenge megtartású) Ervilia podolica-t gyűjtenünk ebből a képződményből s így szarmata kora igazoltnak tekinthető. 3. Az alsó pannóniai képződmények Szelence körül gazdag faunát tartalmaznak (fúrásokból), ellenben a felszínen előforduló pannóniai rétegek olyan kövületszegények, hogy az alsó- és felsőpannónikum el- különítése is alig oldható meg. Csupán a Prekopahegytöl közvetlenül ÉNy-ra találtam szürke agyagban néhány kövületet: Pisidium sp., Congeria Czjzeki Horn., Limnocardium cfr. pseudosuessi Hal., melyek- nek alapján ezt a (pannónikum alsóbb rétegeit képező) főleg agyagos, néha kissé márgás, ritkán homokos rétegösszletet alsó-pannónnak tart- hatjuk. 4. Fölfelé ezek a rétegek egyre homokosabbakká válnak, kivétele- Földtani adatok a Muraközből 649 sen aprókavicsot is tartalmaznak, valamint egy vékony, de igen nagy elterjedésü lignittelep ékelődik közéjük. Faunát Stridóvártól ÉNy-ra tartalmaznak, nagy egyedszámban igen kevés fajt: Helix sp., Mcla- nopsis decollata Stol., M. cfr. Bouéi Fér., Unió sp., Congeria cfr. Ncu- niayri Andr., Limnocardium decorum Fuchs. Ez a fauna kétségtelen felső pannóniai; a szóban levő homokos rétegcsoport alsó részén foglal helyet s így a felette levő vastag rétegösszlet (közte a lignit) felső pannóniai korát teljesen biztossá teszi. 5. Kisebb foszlányokban találunk durva kavicsokat a felvett terület K-i részén, a dombhátakon. Ezeket a Felsöliendvától K-re eső területek analógiája alapján, levanteinek tartom; elkülönítésük azonban mélyebb fekvésű fiatalabb kavicsoktól külön vizsgálatokat igényelne. 6. A pleisztocén képződmények területünknek csak szélső részein az alacsonyabb dombokon játszanak jelentősebb szerepet. Nyirkos má- ladékokon és terrasz-kavicsokon kívül kevés lösz is található, főleg az ÉK-i részeken. A felső-mediterrántól kezdődően a felső-pannon közepéig a réteg- sor kőzettanilag olyan kevéssé különböző, annyira nincsenek speciáli- san jellemző képződményei az egyes szinteknek, hogy azok elkülönítése szinte minden esetben nehézséget jelent. Ennek oka elsősorban az lehet, hogy területünk az egész idő alatt olyan (kevéssé háborított) üledék- gyűjtő árok lehetett, ahol a klasztikumok lerakodása a tenger-, majd félig sós, végül édes vízben lényegében egyformán, hasonló körülmé- nyek közt, egyenletesen (valószínűleg elég gyorsan) történhetett. Tektonikai viszonyok. 1. Területünk egyetlen antiklinálist képez, melynek tengelye St. Wolfgangtól ÉK-re 1 krn-re éri el a régi országhatárt. Eleinte (kb. 3 km hosszan) tovább is ÉK felé húzódik, a 330-as magaslatig, azután KÉK felé a Kis Villáig. Ezután Szelencéig az antiklinális tengelye köz- vetlenül nem figyelhető meg, de a szárnyak viszonyai mutatják, hogy legfeljebb csekély egyenetlenséggel Ny-ról K-re kellett haladnia. 2. Az északi szárnyban végig (a legdélnyugatibb s a tengely köz- vetlen közelébe eső részektől eltekintve) a dőlés iránya uralkodólag É-i, míg a dőlés nagysága általában észak felé nő (nem simul el a gyűrő- dés a Mura síkságánál!). E szárnyban a sztratigrafiai vonalak szerin- tem nem Ny — K-i egyenletes lefutásúak (a majdnem állandó É-i dőlés dacára se), hanem eleinte É felé kissé kiöblösödnek, majd KDK felé hajlanak vissza; legészakabbra Gibina körül jutnak. Ezt különösen a lignittelepek mutatják jól. Az északi szárny határa pedig a Mura men- tén valószínűleg egy nagyobb levetődés. 650 Strausz László 3. A déli szárny tektonikailag teljesen egyhangú: a dőlések iránya végig DK-i, azonban Ny-ról K és DK felé haladva egyre kisebb fokú dőléseket találunk. Az antiklinális tengelyének NyDNy — KÉK-i, majd Ny — K-i irányával a déli szárny állandó DK-i dőlése csak úgy egyez- tethető össze, hogy az antiklinális tengelye K felié fokozatosan a mélybe süllyed, amint a rajz mutatja (szaggatott vonal = az antiklinális ten- gelye; teljes vonalak = tektonikai izohypszák). Földtani adatok a Muraközből 651 Olajkutatás lehetőségei. Ez az antiklinális K-i szélén olajat tartalmaz (Szelencénél és Bánya- várott), így természetesen a további olajkutatások szempontjából is rendkívül fontos. Ha azonban elfogadjuk azt a nézetet (amit a Maort eredményei támogattak), hogy olajmezöinkben a vertikális migráció nem játszik lényeges szerepet s alsó pannon olajaink nem a fekü ten- geri üledékekből kerültek mai helyükre, akkor túlzott reményeket nem fűzhetünk ehhez az antiklinálishoz. Így is nagy fontosságú lenne azon- ban elsősorban elméleti szempontból egy olyan kutatófúrás, amely az itteni vastag harmadkori rétegsor mélyebb tagjait feltárná. Alig tekint- hető kétségesnek, hogy a muraközi antiklinális magvában (mint a lispei olajmezők alatt is) jelen van a slir, melyet sokáig a szénhidrogének anyaközetének tartottak; de semmit se tudunk arról, hogy ez alatt mezozoi medence-fenék, vagy idősebb harmadkori (oligocén, Sotzka- rétegek?) következnek-e, holott újabban éppen ezek is szóba kerültek az olaj anyakőzeteként. Minthogy e terület Ny-i részén egy kutatófúrás olyan helyre is telepíthető lenne, ahol már a slir igen kevéssel lehet a felszín alatt, remény volna rá, hogy a slirt teljesen át lehetne fúrni. így értékes adatokat lehetne nyerni a mélyebb mediterán képződmények szénhidrogéntartalmára és a neogén rétegösszlet itteni feküjére vonat- kozóan is. SUPPLEMENT ZUM FÖLDTANI KÖZLÖNY LXXIII. Bánd Október— Dezember 10 — 12. Heft AB HAN DLUN GÉN. MORPHOLOGISCHE STUDIEN IM TÁL DÉR OBEREN-MAROS UND IM GYERGYÓER BECKEN IN TRANSSYLVANIEN. Von Béla Bulla. I. Nach den terrassenmorphologischen Forschungen, die im Som, mer 1940 in den Nordostkarpaten und im MarmarO'ser Becken zűr Durch- führung gelangten, wurden im Verlaufe unserer Árbelien, die sich mit dér pliozanen und pleistozánen Entwicklungsgeschichte dér Flusstiiler im Karpaten-Becken befassten, im Jahre 1941 áhnliche Untersuchungen in S i eibienib ü rgen vorgenommen. Ich habé im Auftrage dér Ung. Geologischen Anstalt im obereni Talabschnitt dér Maros bis nach Maroskövesd terrassen- morphologische und pleistozáne tektonische Forschungen durchgefiihrt. Meine Untersuchungen fügén sich organisch an jene Forschungsarbeiten an, die vor etwa einem Jahrzelmt begonnen wurden und die es sich zum Ziel setzten, die nahe geologische Vergangenheit des Karpaten-Beckens in jeder Hinsicht zu kláren, alsó jene Freignisse des Pleistozáns, die auf das heutige geographische Bild unserer Heimat von grosseun Einfluss waren (in erster Linie handelt es sich hier um die Entwicklungsge- schichte unserer Flusstaler). Ich möchte schon an dieser Stelle darauf hinweisen, dass die Ergebnisse meiner Untersuchungen im Tál dér Oberen-Maros die Ergebnisse, die mán schon frü-her im Donautal und in den Tálern ihrer Nebenflüsse erhalten hat, in allém und jedem bestarken und ergánzen, uzw. in bezug auf die Entwicklungsgeschichte dér Táler, die Anzahl und das Altér dér Terrassen. Meine Aufgabe war eine doppelte. Ich musste einerseits die Anfánge dér Entwicklung des heutigen Marostales feststellcn und zeitlich festlegen, Morphologischc Studien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 653 sowie in Verbindung damit die spátere Entwicklungsgeschichte des erwáhnten Talabschnittes skizzieren, andererseits musste in Verbindung mit dér Entwicklungsgeschichte des Tales aucli eine Antwort auf die Frage des Altér s des Salamás — Dédaer ,,Üurchbruchs“ dér Maros ge- funden werden. Mein Arbeitsgebiet ibesteht morphologisch aus zwei Teilen. Sein siidlicher Teil ist das Gyergyóer Becken, welches im Síiden und Osten vöm Quellgiebiet dér Maros bis Salamás von dem kristallinen Giirtel dér Ostkarpaten, im Westen von dér Hargita und den Görgényer Schneege- birgen umschlossen wird. Sein oberer Teil umschliesst das zwischen Sala- más und Déda befindliche Durchbruchstal dér Maros zwischen den Schneegebirgen von Görgény und Kelemen. Unterhalb von Déda konnte ich die Terrassen des Flusses bis Maroskövesd, alsó noch ein Stiick im Siebenbürger Becken verfolgen. Dieses Gebiet wurde morphologisch ausf ührlich vor mir noch von niemandem untersucht. Jedoch wurden von den sechziger Jahren des vorigen Jahrhunderts an bis zum Jahre 1913 von den mit dér Erfor- schung dieses Gebietes ibetrauten Aufnahme-Geologen auch einige mor- phologische Beobachtungen gemacht, die für mich von Wichtigkeit waren. Terrassenmorphologische Beobachtungen wurden jedoch ausser von Sawicki und Wachner (1, 11) von niemandem durchgeführt. Die kleinen, geschlossenen Becken dér Ostkarpaten, das Problem dér Entstehung, Entwicklung, Entwásserung und Abzapfung des Gyer- gyóer, Alcsíker, Felcsiker, Háromszéker und Brassóer Beckens habén unsere Geologen schon seit den sechziger Jahren bescháftigt, jedoch sind die Theorien, die auf die Lösung des Problems zielten, bis zum heutigen Tagé nur Arbeitshypothesen gebl'ieben. Die Untersuchungen von Hauer, Stache, Herbich, Primics, Koch, Lóczy sen. und P á I f y stehen allé in engster Verbindung mit dér Altersfrage dér vulkanischen T atigkeit dér Hargita und dér Görgényer Schneegebirge, sowie mit den jungtertiáren tektonischen Problemen dér Ostkarpaten. Üíber diese von unserem Standpunkt aus wichtigen Untersuchungen muss ich zwecks leichterer Übersichtlichkeit und Klárung dér spáteren Aus- führungen an dieser Stelle kurz berichten. In dér ersten geologischen Beschreibung Siebenbürgens grösseren Stils, die bis zum heutigen Tagé von Wert ist, habén Hauer und Stache zum ersten Mai jene Arbeits-Hypothese iiber die Entstehung dér Becken von Gyergyó und Csík (2) aufgestellt, dérén Wirkung in den geographischen Beschreibungen Siebembiirgens bis zum heutigen Tagé nachgewiesen werden kann. Hauer und Stache heben hervor, dass die neogenen Ablagerungen in den Becken vön Brassó und Háromszék an dér heutigen Oberfláche zu finden sind, wáhrend dies in dem Becken 654 Béla Bulla von Gyergyó und Csík nicht dér Fali ist. In den beiden letzteren Becken finden wir hingegen andere Ablagerungen. Die Verfasser schreiben: „Diese Ablagerungen wurden soviel sich aus den bisherigen Beobachtun- gen folgern lásst, sámtlich aus Süsswasserseen undzwar erst nach den Erhebungen dér grossen Trachytmassen dér Hargita abgesetzt, welche eben für die Becken dér Gyergyó und dér Csik den Damm im Westen bildeten, dér den Ablauf dér Gewásser nach dem siebenbürgischen Mit- tellande zu hinderte." Hauer und S t a c h e setzen folglich zum ersten Mai auch einen tektonischen Umterschied zwischen dem Brassóer und Háromszéker, sowie dem Gyergyóer und Csíker Becken voraus. Von ihnen stammt alsó die Hypothese dér vulkanischen Absperrung des Gyergyóer und Csíker Beckens, die sowoihl von Primics, als auch von Lóczy sen. ak- zeptiert wurde. Sie setzen als erste auch das Vorhandensein von levan- tinischen, vöm Ende des Tertiárs stammenden Seen in diesen Becken voraus. „Die breite und fruchtbare Alluvialebene dér Gyergyó ist, ganz analóg jener dér Csik, offenbar dér Grund eines ehemaligen Sees, und zwar eines Süsswassersees, da allé Spuren mariner Conchylien fehlen. Bei Remete fand Lili in einem Bimssteintufí Abdrücke von Sumpf- pflanzen und Holz-Opale.‘‘ Diese Verfasser erwáhnen auch kurz die „diluvialen Schotterterras- sen“ des Durchbruchs dér Maros. Wir finden in zwei Abhandlungen von H e r b i c h Hinweise auf un ser Arbeitsgebiet (3, 4). Dér Verfasser hált das Gyergyóer Becken für ein breites, von alluvialen und diluvialen Ablagerungen ausgefülltes Talbecken, in welchem sich ehemals ein See befand. Obwohl sich dieser Verfasser nicht mit Bestimmtheit áussert, hat es doch den Anschein, dass er bezüglich dér Entstehung des Gyergyóer Beckens nicht ausschliesslich jene Absperrung voraussetzt, die infoige dér Anháufung vulkanischer Materialien zustandegekommen ist, sondern auch an tektonische Ursachen denkt. Er ist dér Meinung, dass im Becken die von dien Ostkarpaten kommenden Bekény-, sowie von dér Hargita herabziehenden Borzont-Táler tektonischen Ursprungs sind. Er erwáhnt ferner aus diesem Gebiet pleistozáne tektonische Bewegun- gen, allerdings nur kurz und ohne Beweise anzuführen. Bezüglich dér Terrassen dér Maros finden wir áhnlich wie bei Stache und Hauer nur flüchtige Angaben; Daten über ihre Anzahl und Höhe fehlen. Er erwáhnt auch nicht das Altér des Salamás — Dédaer Durchgangstales dér Maros, doch gibt er über den Durchbruch selbst eine interessante Beschreibung. Seiner Meinung nach durchbricht die Maros das Hargita-Gebirge, alsó den vulkanischen Zug nicht, „sondern umschliesst es in einem ausgewaschenen Tál und zwar in jener Vertie- Morphologische SUtdien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 655 fűiig, die an den Fuss des kreisförmigen Fancsal-Gebirges (im Síiden) und an den Fuss des Kelemen-üebirges (im Norden) grenzt. Jene Ver- tiefung ist von grossen Massen Trachyttuff und Geröll ausgef üllt, in die die Maros mit gewiss nicht geringer Kraftanstrengung ihr Bett gegraben hat.“ (3, p. 278.) Aus dieser Beschreibu-ng geht deutlich hervor, dass die Maros nicht den vulkanischen Zug selbst durchbrochen hat, sondern dass die von Tuffen ausgefiillte, zvvischen den Görgényer- und Kelemen- Schneegebirgen gelegene Vertiefung die Richtung des Flusslaufes be- stimmte. In dieser von vulkanischen Tuffen und Konglomeraten ausge- fiillten Vertiefung komi te — was ich gelegentlich meiner Terrassenfor- schungen ebenfalls festgestellt habé — wenigstens vöm Beginn des oberen Pliozáns an, die Erosionstátigkeit dér Maros mit dér Anháufung des lockeren vulkanischen Materials Schritt haltén und ihr Tál frei von Absperrungen lassen, was durch die durchlaufenden pliozánen Fluss- terrassen bewiesen wird. Primics (5) hált 1884 nach Stache und Hau er die Ent- stehung des Gyergyóer Beckens ebenfalls für die Folge vulkanischer Absperrung. K o c h áussert sich in seiner ausgezeichneten, auch genaue Literatur- angaben enthaltenden Monographie sehr skeptisch über den von H a u e r und Stache vorausgesetzten levantinischen Gyergyóer See (6). Über die am Rande des Gyergyóer Beckens und am südlichen Teil des Maros-Durchbruchs an dér Oberfláche befindlichen Tuffe und Brekzien schreibt er: „Allé diese Schuttablagerungen können ge- meinsam mit den sich einkeilenden Andesitlagern eine máchtige Dicke erreichen und sich auf den Abhángen bis zu einer Höhe von 1.500 m erheben. Von organischen Einschlüssen finden wir nirgends eine Spur, doch weist auch sonst nichts darauf Ilin, dass sich diese Massen im Wasser abgelagert hátten, da das schlammige Aussehen von vielen Tuffen auch von spáter dorthin gelangtem Wasser herrühren kann. Grösstenteils bieten sie das Bild von auf das Festland gefallenen Aschen-, Lapilli- und Bombenmassen.“ Allerdings erwáhnt er, dass sich an dér Ostseite dér Hargita im Tuff Pflanzeníiberreste befinden, die an die Phragmiten erinnern. Hier habén wir möglicherweise im Wasser abgelagerte Andesittuffe vor uns (6, p. 249). Im Levantikum entstan- dene Binnenseen setzt er entschieden nur in den Becken von Brassó und Háromszék voraus (6, p. 325). Nach Lörenthey (7) nimmt er an, dass die letzten Ausbrüche im Hargitagebirge im unteren Levantikum erfolgt sind. Lóczy sen. führt auf Grund dér morphologischen Eigenschaften dér auf den inneren Abhángen dér Ostkarpaten verlaufenden Táler und auf Grund dér Untersuchungen dér mesozoischen und tertiáren fluvia- 656 Béla Bulla tilen Schotter, die sich im tertiáren Hügelgebiet befinden, das sich an den. westlichen Abban g des Hargita-Plateaus anschliesst, áhnlich wie H a u e r und S t a c h e die Entstehung des Gyergyóer Beckens auf vulkanische Absperrung zuriick. Er schreibt: ,,Wir seben in den Tálern dér Olt und dér Maros, dass die westlichen vöm Hargita kommenden Nebenf lüsse dieser Táler kurz und schmal sind und kaum in die Abhánge tiefer eingeschnitten, wáhrend die von Osten kommenden lánger und breiter sind. Die Abhánge erheben sich steil aus ihren ebemen Tal- sohlen; wir habén hier alté, ausgefüllte Táler vor uns. Ain westlichen Abhang dér Hargita finden wir unter dem Andesitschutten ein Konglo- merat, das sehr háufig áltere- mesozoische Kalkschotter enthált. Diese Schotter können nur von den Ostkarpaten hierher gelangt sein. in diesem Fali musstem sich die Táler dér Ostkarpaten bis zu dem Sieben- bürgischen Becken hin erstrecken und diese Táler wurden von den Eruptionsprodukten dér Hargita abgeschlossen.“ (8). Gernáss dieser Erklárung von L ó c z y s e n. sind alsó die Gyer- gyóer (und Csiker) Becken Teile des Siébenbürgischen Beckens, die durch die vulíkanischen Massen dér Hargita abgesperrt werden. Bei ihirer Entstehung habén tektonische Scnkungen keine Rotle gespielt. Pálfy wollte sich mit dieser Erklárung nicht zufrieden gébén. Seiner Ansicht nach schliesst die Anordnung dér Becken von Gyergyó, Csik, Háromszék und Brassó aus, dass sie ausschliesslich die verbrei- terten Táler dér in ihnen verlaufenden Fiüsse wáren. Er führt die Ent- stehung dieser Becken auf das Entschiedenste auf tektonische Ursachen zurück. Es habén sich in ihnen Süsswasserseen gebildet, die „nur nach dem erosiven Einschneiden dér Táler dér Fiüsse Maros und Olt ent- wássert wurden; dies dürfte wahrscheinlich im Levantikum erfolgt sein.“ (8). Im ungarischen geographischen Schrifttum finden wir beide Theo- rien vertreten, undzwar eimerseits die Voraussetzung, dass das Gyer- gyóer Becken durch eine einfache vulkanische Absperrung entstanden ist, andererseits, dass es durch eine tektonische Senkung gebildet wurde. Doch wird auch jene Voraussetzung angeführt, dass das Gyergyóer Becken, áhnlich wie die Becken von Háromszék und Brassó, im Levan- tikum von einem Siisswasser-Binnemsee ausgefüllt wurde. Beziiglich des Alters und dér Morphologie des Flussabschnitts des Salamás — Dédaer Marosdurchbruchs wurden, abgesehen von den schon oben erwáhnten f lüchtigen Beschreibungem durch Hauer, Stache und H e r b i c h, morphofogische Beolbachtungen nur von S a w i c k i ( 1 ) gebracht. Doch finden wir auch hier nur saviéi, dass die 20 — 30 m hőbe „Palotaer Terrasse“ des Durchibruchs ganz kurz erwáhnt wird. Seiner Meinung nach ist diese die „Hauptterrasse" dér Maros, doch Morphologische Stukáén im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 657 bezeichnet er nicht eimmal ihr Altér. Andere Terrassen dieses Abschnittes werden von ihm nicht erwáhnt. Nach Herbich, Stache, Hauer und K o c h stellt S a w i c k i in grossen Zügen den Zeitpunkt des Durchbruchs in das Levantikum. So wird dieses Durchgangstal auch bis zum heutigen Tagé im unga- rischen geographischen Schrifttum erwáhnt und höchstens fügt mán als morphologisches Charakteristikum hinzu, dass dér Durchbruch als ein terrrassenloses Engtal mit Oberlaufcharakter zu betrachten wáre, obwohl X á n t u s nach S a w i c k i’s Untersuchungen in dér Umgebung von Remete und Salamás bereits das Vorhandensein von zwei pleisto- zánen Flussterrassen festgestellt und publiziert hatte (13). Im Jahre 1927 erschien eine geographische Darstellung von H. Wachner über das Komitat Csík (11). In dieser Arbeit glaubt Wachner im Becken von Maroshévíz und in dér Umgebung von Ra- tosnya und Palotailva die Terrassenangaben von Sawicki kontrollie- rend, die altén Talreste dér Maros über dem Fluss in 150 m relativer Höhe erkennen zu könrten. Aus diesem Grunde sagte er, dass dér Maros- fluss die vulkanischen Ausvvurfsmassen mit rückschreitender Erosion durchischnitten und den levantinischen Binnensee des Gyergyóer Beckens abgezapft hat. Alsó im Gegensatz zu Herbich, dér dem Talab- schnitt zwischen Déda und Salamás eine interkolline Entwicklung zu- schreiben wollte, fasst Wachner diesen Talabschnitt, alsó das Durchbruchstal, als ein Regressionstal auf. Dér Grazer Forscher R. M a y e r bezieht sich in seiner, im Jahre 1936 erschienenen Arbeit „Bericht über morphologische Studien in den Ostkarpaten“ (12), was die Entwicklungsgeschichte des Marostales betrifft, auf die Beobachtungen von Sawicki und Wachner. Er selbst führte keine terrassenmorphologische Untersuchungen durch. Es ist aber sehr wichtig, was er über die Entstehung des Gyergyóer Beckens sagt. Nach ihm ist das Becken tektonischen Ursprunges. Die Einsenkung des Beckens fand erst nach den jungtertiáren AnMufungen dér Lava- und Tuffmassen dér Hargita statt. Ursprünglich hatte ein Binnensee das Becken ausgefüllt, wurde alber spáter von den levanti- nischen und pleistozánen Schuttkegeln zugeschüttet. Dies ist alles, was wir über die Morphologie des oberen Maros- Tales, über seine Entwicklungsgeschichte und über die offengelassenen Fragen in bezug auf das Gyergyóer Becken und das Salamás-Dédaer Durchbruchstal wissen: Meinungsverschiedenheiten und hypothetische Erörterungen. Meine drei Wochen dauernden morphologischen Studien hatten es sich zum Ziel gesetzt, unsere Kenntnisse etwas zu erweitern und auf Grund von lokálén Beobachtungen dér Wurzel dieses Problems náher zu kommen. 658 Béla Bulla II. Die Morphologie des Maros-Tales von dér Quelle des Flusses bis Gyergy óremete. Das Gyergyóer Becken. Herbich záhlt die Quellenbáche dér Maros bis in allé Einzel- heiten auf. Von den siebem bis acht Quellén sind zwei von grösserer Bedeutung. Die eine bildet den am Fusse von Marosbükk entspringen- den Meszes^Bach, die andere entspringt in dér Nahe dér Eisenbahn- station von Marosfő 866 un ü. d. M. Die Militárkarte bezeichnet die letztere als die Quelle dér Maros. Die beiden Bache vereinigen sich in dér Nahe dér Tinkák genanntein Ansiedlung. Dér hinter Marosfő, am Fusse von Marosbükk und einige hundert m vöm Talkopf des Ma- rosfőer Quellenbaches dér Maros enttspringende Bach gehört bereits zum Wassersystem dér Olt. Allé drei Bache habén ihre flachen und ver- háltniisimássig breiten, kleinen Taler in jene aus kristallinem Gestein aufgebaute (hauptsáchlich kristalliner Kaik), bisweilen mit pliozánem Schotter bedeckte Rumpffláche eingeschnitten, die zum kristallinen Zug dér Ostkarpaten gehört, in SW-licher Richtung zum Hargita-Zug hin- übergreift und im Süden das Gyergyóer Becken umgrenzt, indem sie es vöm Felcsiker Becken trennt. Die Wasserscheide zwischen Maros und Olt liegt bei Marosfő in 891 m Höhe. Die Annaihme, dass das Gyergyóer Becken in einer früheren Periode etwa nach Felesik zu entwássert worden sei, hat sich als grundlos erwiesen, jedoch droht heute dér Maros tatsáohlich die Gefahr, dass dér Sattel dér Marosfőer Wasser- scheide vöm Marosfőer Quellenbach dér Olt zwischen dem Marosbükk und Gérces Tető durchschnitten wird, wodurch die Maros enthaup- tet würde. In die eine gewellte Oberfláche aufweisende Rumpfláche hat die Maros ein veriháltnismassig breites, flaches Tál eingeschnitten. Mithilfe dér zahlreichen kleinen Nebentaler hat sie einen beinahe logenartigen Talkopf herausgearbeitet. Auf den Abhángen habén die aus dem Har- gita kommenden Seitenbáche flache Schuttkegel ausgebreitet. Diese Schuttkegel drángten die Maros in einem Abschnitt (ganz bis zűr Miindung des Melegforrás-Baches, die sich mister Vasláb findet) bis zum Fusse des kristallinen Zuges zurück. lm breiten Schutthang hat dér Fluss durch seitliche Erosion eine 50 — 100 m breite alluviale Tal- sohle ausgewaschen. Diese alluviale Talsohlle, die stellenweise bei Überschwemmungen noch unter Wasser gerat, ist liier die einzige Ter- rasse des Flusses auf dér kristallinen Peneplain, dórt wo sich die Quel- ienbáche vereinigen und auch noch weiter untén im Gyergyóer Becken. Morphologische Stud/ien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 659 Die Maros gelangt in das eigentliche Gyergyóer Becken unterhalb von Vasláb, in dér Náhe dér Mündung des Melegforrás-Baches. Das etwa 30 km lángé, 15 km breite, ungleichmássig ovale, geráumige Becken liegt von den grossen Beckem dér Ostkarpaten ann höchsten. Seine Höhe betrágt im Maros-Tal unterhalb von Vasláb 768 m, bei Abb. 1. Die terrassenmorphologische Karte des Maros-Tales, von dér Quelle bis Gyergyóalfalu. Die östliche Hálfte des Beckens von Gyergyó. Aufgenommen von B. Bulla. (Zeichenerklarung s. Abb. 5.) Csomafalva 746 m und unterhalb von Gyergyóremete 719 m ü. d. M. In dér Náhe seiner Ránder erhebt es sich sogar bis zu 800 m und ooch höher. In seinem Inneren befinden sich überall fluviatile und subaérische Ablagerungen an dér Oberfláche. Die sulhaérischen Ablagerungen wer- den durch eiszeitlichen Lehm vertreten, dér sich aus dem herabfallenden Staub gebildet hat. Sie lagern abwechselnd mit Übersehwemmungsbil- dungen, Geröll und fluviatilem Schotter. Da keine Aufschlüsse vor- handen sind, können nur Tiefbohrungen über die Máchtigkeit dér subaérischen und fluviatilen Ablagerungen Auskunft gébén; das Gleiche ist bezüglich dér Reihenfolge ihrer Lagerung dér Fali. Nach einer An- 660 Béla Bulla gabe von X á n t u s erreicht die Máchtigkeit dér pleistozánen Becken- aufschüttung bei Gyergyószentmiklós 78 m (13). Abgesehen von den alluvialen überschwemmungsablagerungen dér Maros sind die fluviatilen Ablágerungen auagedehnte, flache Schuttkegel, die aber doch einen bedeutenden Abfail zeigen. Besonders gross sind die Schuttkegel dér von den Ostkarpaten kommenden Báche (Heveder-Bach, Sáros-Bach, Tekerö-Bachi, Bekény). Dér Schuttkegel des Bekény hat seine Spitze am oberen NO-lichen Ende von Gyergyószentmiklós (die ganze Stadt wurde auf dicsem Schuttkegel erbaut) und endet unterhalb von Gyergyóalfalu. Sein Radius betrágt etwa 12 — 13 km, wáhrend seine Breite 5 — 6 'km erreicht. lm Süden werden dér Sáros-Bach und Tekerö- Bach noch teilweise von den aus diesem grossen Schuttkegel heraus- sickernden Wássern gespeist; im Norden verschmilzt dér Kegel mit dem des Kürüc-Baches. Auf ifim betrágt dér Fali des Bekény von dér Spitze des Sohuttkegels (839 m) bis zűr Mündung des Baches (731 m) mehr als 100 m, alsó 9 m pro km. Das Matériái dér Schuttkegel ist kristalliner Schiefer-, Gneis-, Syenit- und Kalksteinschotter. Die Grösse des Schotters schwankt von ganz kleinen Forrnen bis zűr Grösse von Tauben- und Hühnereiern, ferner bis zu Faust- und Kopfgrösse. Stellenweise sind sie grob, an anderen Stellen stárker abgerollt. In ihrem Matéria! ist Maros- Schotter nicht zu tiniden. Ob dieise Schuttkegel und in erster Linie dér des Bekény, Schutt- material von Flüssen sind, die vor dér Anháufung dér vulkanischen Massen dér Hargita von den Ostkarpaten in das Innere des siebenibür- gischen Beckens verlaufen — wie dies L ó c z y s e n. voraussetzt — muss durch spátere Terrassenstudien in den Bachtálern des kristallinen Zuges dér Ostkarpaten noch entschieden werden. Auf Grund zweier flüchtiger Exkursionen in diesem Gebiete scheint es mir, dass das Tál des Bekény oberhalb von Gyergyószentmiklós Terrassen besitzt. Wenn es gelange, in diesem Tál Terrassen nachzuweisen, die altér sind als Pleistozán und Pliozán, wáre die Voraussetzung von Lóczy sen. berecbtigt, jedoch nur für die Periode vor dér Entstehung dér Hargita. Hingegen würde im Flusstal das Vorhandensein von pliozánen und pleistozánen Flussterrassen, ergánzt durch meine Beobachtung, dass im Gyergyóer Becken weder die Maros, noch ilire Seitenbáche, mit Aus- nahme einer einzigen, schwachen (alluvialen) Terrasse Nr. I, Fluss- Terrassen besitzen, sondern dass sich nur grösse Schuttkegel im öst- lichen und westlichen Teil des Beckens befinden, zweifellos auch mor- pho'logisch den Beweis dafíir erbringen, dass das Gyergyóer Becken ein tektoniscbes Senkungsgcbiet ist. Ferner wáre dér Beweis für eine pliozáne Senkung und eine weitere Senkung im Pleistozán erbracht und Morphologische Studien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 661 somit die Hypothese dér einfachen vulkanischen Absperrung von H a u e r, Stacfie, sowie Lóczy sen. widerlegt. Die an den westlichen Abhángen des nördlichen Teiles dér Har- gita vöm Mezöhavas und vöm Görgényer Schneegebirge zum Gyergyóer Becken fliessenden Báctoe sind, wie dies bereits Lóczy sen. fest- gestellt hat, kürzer, als die Fiüsse, die den östlichen Teil des Beckens auffüllen. Auch ihre Schuttkegel zeigen eine geringere Ausbreitung. Es ist dér Maros nicht möglich, in dér Mitte des Beckens auf seiner Achsenlinie zu fiiessen. Die Schuttkegel dér östlichen Seite drücken den Fluss weit nach Westen zum vulkanischen Zug hin. Wir müssen den Grund fiir diese Erscheinung wahrscheinlich darin suchen, dass die West- seite des kristallinen Zuges dér Ostkarpaten niederschlagsreicher ist, als die Ostabhánge des Görgényer Gebirges, ferner dass diese flachen Schuttkegel am östlichen Beckenrand áltere Bildungen sind, aber nicht in dem Umstand, dass die Tuffe dér Hargita eine lockerere Struktur besitzen, wie dies vöm H e r b i c h vorausgesetzt wird. Das lockere, das Becken ausfüllende Schuttkegelniaterial zeigt ja gegenüber dér seitlichen Erosion des Flusswassers einen viel geringeren Widerstand, als die schon harten pliozánen Tuffe. Aus dér Serie dér Schuttkegel und Schuttabhánge, welche die westliche Hálfte des Beckens ausfüllen, erhebt sich dér in bezug auf seine Grösse und Ausbreitung auffallende Kegel, dér aus den Ablagerungen des Nagy Lók-, Nagy Somló-, sowie Nagy- und Kis-Borzont-Baches erwuchs. Er ist ungefáihr halb so gross, wie dér Schuttkegel des Be- kény. Sein Matériái ist eiszeitlicher Lehm, Andesitschotter, Geröll und Übersehwemmungsablagerung. Er zeigt eine einheitliche, ununter- brochene Emtwicklung, ebenso wie dér Schuttkegel des Bekény. Im Verlaufe seiner Entwicklumg dürfte ihn nur am Ende des Pleistozáns, oder eher am Anfang des Holozáns eine kleinere tektonische Senkung getroffen habén. Dér Schuttkegel ist námlich zerbroohen. Von seinem oberen Teil wird dér untere, bogenartige durch einen Niveauunter- schied von 1 — 1.5 m get remit. Dér Rand seines oberen, höheren Teiles, dér durch kleine, flache Tálern gegliedert wird. ist dér „Kis Józsi Hü- gel“ dér Militárkarte im Massstab von 1:25.000, neben dem Nagy Bor- zont-Bach. Diese geringe Senkung des unteren Teiles, alsó die Senkung des Inneren des Gyergyóer Beckens, war ausreichend für den Umstand, dass sich in den oberen Teil des Schuttkegels die Báche Nagy Somlyó, Nagy- und Kis-Borzont ein wenig eingeschnitten habén, was auch die kleinen, flachen Táler beweisen. Folglich besitzen hier im oberen Teile des Schuttkegels die Báche kleine Táter mit einer 20 — 30 m breiten, alluvialen Talsohle. Am stárksten dürfte die Senkung lángs dér Linie des Nagy Bor- 662 Béla Bulla Abb. 2. Die westliche Hálfte des Beckens von Gyergyó. Aufgenommen von B. Bulla. (Zeichenerklárung s. Abb. 5.) zont — Bekén y-Baches gewesen sein, besonders im Bekény-Tal. Hier, unterhalb von Gyergyószentmiklós, wird die geringe, postpleistozáne Senkung sehr deutlich durch die verdoppelte alluviale Terrasse des Bekény naohgewiesen. Dér Bach schnitt sioh in seinen eigenen Schutt- kegel in eine Tiefe von 1.5 m eim. lm Kegel arbeitete er ein Tál aus, dessen Sohle sich 0.4 m über dem Spiegel des Baches befindet. Dér 1.5 m tiefe Einschnitit schliesst auf einer lángeren Strecke das würmeiszeitliche Schottermaterial des Schuttkegels auf. Dieser Schotter weist eine sehr schöne und typisehe sackartige Struktur auf, liefert alsó den Beweis für die letzte eiszeitliche polygomale Strukturbodenbildung. Die ,,Sácke“ sind 0.5 — 1 m hoch. Zwischen ihnen sind bráunliche, durch Solifluktion umgelagerte Glaziallehme gelagert. Dér Baohein- schnitt, dér die wiirmeiszeitlichen Tundrenbildungen aufschliesst, liefert gleichzeitig den Beweis für das postpleistozáne Altér dér Bewegungen. Die Táler des Bekény und Nagy Borzont wurden bereits von H e r b i c h als tektonisohe Linien ibezeichnet. Dass die Verwerfungen auch noch heute „lébende" Strukturlinien sind, wird durch die Mineral- wásser bewiesen, die im Inneren des Gyergyóer Beckens lángs dér Verwerfungslinien bei Gyergyóalfalu, Csomafalva, Killyénfalva und Gyergyótekeröpatak auftreten. Morphologische SUidien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 663 Zwischen den flachen Schuttkegeln dér westlichen und östlichen Seite des Beckens schlángelt sich die sich nacli Norden zu allmáhlich verbreiternde Maros mit einem typischen Mittellaufcharakter auf einer sumpfigen, wasserreiohen, alluvialen Talebene. Diese alluviale Ebene ist die Flussterrasse Nr. I. Aus ihr erhebem sich mit einem 0.5 — 1 m hohen, sehr undeutlichen, leicht abfallenden Gehánge die oben beschrie- benen Oberfláchen dér Schuttkegel. In dern Becken besitzt die Maros keine andere Terrasse. Die Máander des Mittellaufcharakter aufweisen- den Flusses sind so gleichmássig, dass sie als Schulbeispiele für Fluss- máander gelten können (besonders unter Vasláb). Die Maros fliesst im Becken sehr Iangsam, besonders nach dem nördlichen Beckenausgang zu. Hier zeigt sie schon stellenweise einen Unterlaufscharakter und kann ihres Geröíles nicht Herr werden. Dieser BeckenteiI zwischen Gyergyóremete und Gyergyóvárhegy sewkt sich auch noch heute und wird allmáhlich zugeschtittet. Dér Morphologe kann in diesem Umstand wohl kaum etwas an- deres, als die langsame Senkung des nördlichen Teiles des Gyergyóer Beckens, oder — was das gleiche bedeutet — die langsame Erhebung des vulkanischen Zuges und dér Ostkarpaten erblicken. Die Höhe dér alluvialen Terrasse (Nr. I) betrágt im Becken 0.4—1 m. Schon Herbich erwáhnt die „Traohytiblöcke'*, die am Rande des Gyergyóer Beckens verstreut Hegen. — „Ob diese Blöcke infoige von vulkanischen Ausbrüchen, Gletscherrutschungen oder infoige von Wasserströmungen an die heutigen sekundáren Stellen gelangt sind, miisste durch eingehende Forschungen untersucht werden “ (4. p. 229). Diese Andesitblöcke und Gerölle habén auch Koch bescháftigt. Er hált ihre heutige Lage gemeinsam mit Lörenthey für das Er- gebnis von „vulkanischem Schlammfliessen“ (6. p. 293). Dér Morphologe kann sich mit diesen Erklárungen, die nicht ge- nauer begriindet werden, nicht zufrieden gébén. In; dér Hargita sind uns keine pleistozánen, eiszeitlichen Gletscher bekannt, auch konnten „Wasserströmungen“ solche Steinmassen nicht von dér Stelle schaffen; weiter müssen wir auch das von Koch vorausgesetzte, — „vulka- nische Schlammfliessen“ ablehnen. Auf Grund meiner periglazialen Studien, die ich in den inneren Gebirgsteilen des Karpaten-Beckens und in den Nordost-Karpaten durchgeführt babé, vermuté ich, dass diese in einer sekundáren Lage befindlichen Andesitblöcke unter dér Frostwirkung des pleistozánen periglazialen Klimas enstanden sind. Abgesehen von den wirklichen vulkanischen Bőmben, dérén Auswurf ganz unsystematisch erfolgt ist, sind diese Blöcke an ihre heutige sekundáre Stelle infoige von Solifluktion geraten. Sowohl die schwach 664 Béla Bulla abfallenden Tuffabhánge, als auch das Randgebiet des Beckens, das von Kies, Schotter und eiszeitlichem Lehm bedeckt war, waren ideale Fláchen für die Bildung von eiszeitlichen Solifluktionserscheinungen aiuf den von inípermeabil'en Materialien bedeckten, sich hoch über den Meeresspiegel erhebenden Beckenabthángen. Diese Solifluktion war im- stande, die Andesitblöcke vöm Orte ihrer Entstehung (dér Geburtsstátte des periglazialem Blockmeers) sehr weit zu schleppen. Wofür dér Morphologe im Gyergyóer Becken keinerlei morpholo- gische Beweise finden kann, ist dér hypothetische Gyergyóer Süsswasser- Binnensee aus dem Levantikum. Wenn es sich hier um einen See gehan- delt hátte, dér im Becken grosse Ausmasse angenommen und lángé Zeit bestanden hátte, müsste mán die frühere Strandterrasse oder die Strand- terrassen dér Uferabrasion finden. Dies war jedoch trotz eingehender Untersuchung nicht möglich. Mán kann an dér Oberfláche nirgends Ablagerungen eines Binnensees finden, auch ist uns aus diesem Becken keine Seefauna bekannt. Die von H a u e r und S t a c h e erwáhnten Remeteer Sumpfpflanzenabdrüeke und Holzopale, sowie die von K o c h erwáhnten Phragmites-ij berreste sind eben keine Beweise für das Vor- handensein eines grossen Süsswasser-Binnensees im Levantikum, son- dern es handelt sich hier nur um Sumpfpflanzen, die auf dem wasser- reichen, sumpfigen Alluvium dér Maros, auf dem Grund des Beckens auch heute nooh zu finden sind. Erién- und Weidenwáldchen, Röhrichte, Binsen und Wassernüsse sind auch heute reichlich zu finden und waren offenbar auch am Ende des Pliozáns und im Pleistozán vorhanden. Hier- durch wird dér Beweis für die bis zurn heutigen Tagé schwachen Abflussverháltnisse des Beckens und im Zusammenhang damit für das Vorhandensein dér früheren kleineren oder grösseren Sümpfe und was- serreichen Oberfláchen am Bódén des Beckens geliefert, keineswegs aber für das Auftreten eines grossen, levantinischen Binnensees. Solange bis dér Bódén des Beckens nicht von Tiefbohrungen aufge- schlossen wird, kanin dér Morphologe über diesen hypothetischen levan- tinischen See nichts anderes aussagen. Sein Vorhandensein inuss im iibrigen vöm Morphologen auch deshalb bezweifelt werden, weil — wie wir spáter sehen werden — das Salamás — Dédaer Durchgangstal dér Maros schon lángé vor dem Ende des Pliozáns eingeschnitten war. Be- kanntlich finden wir in diesem Abschnitt eine pliozáne Terrasse und im Schottermaterial dieser pliozánen Terrasse sind auch Schotter aus dem Quellengebiet dér Maros vorhanden. Wenn nun dieser Fluss aus einem See entsprungen wáre, könnte dieser Umstand nur schwer zu erkláren sein. Mit diesem Schiefer- und Syemitschotter wird aber nicht nur eine dauerhafte Existenz des Gyergyóer levantinischen Binnensees widerlegt, sondern auch die Erörterung von W a c h n e r, nach welchem Morphologische Studien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 665 dér Talabschnitt des Marosflusses zwischen Déda und Salamás eine Regressionsentwicklung zeige. Da keine Tieíbohrungen ausser dér von Gyergyószentmiklós vor- handen sind, kann sich dér Morphologe auch bezüglich dér Entstehungs- frage des Beckens nur vorsichtig áussern, da die Máchtigkeit dér plio- zánen und pleistozánen Schichten, die das Becken ausfüllen, nicht be- kannt ist. Jedoch scheint einerseits die Einheitliohkeit und Ungeglie- dertheit dér das Becken bedeckenden, grossen Schuttkegel, anderer- seits das Fehlen dér pleistozánen Terrassen, alsó das terrassenlose Tál des Beckens sicher den Beweis dafür zu liefern, dass das Gyergyóer Becken nicht infolge einer einfachen vulkanischen Absperrung ent- standen ist, sondern, wie auch Mayer sehr richtig schreibt, dass bei seiner Entstehung die piiozánen und pleistozánen Senkungen — gieichzeitig mit dem V ulkanismus des Hargita- und Görgényer-Gebir- ges — die Hauptrolle gespielt habén, ja dass diese Senkung gemáss meiner weiter oben beschriebenen Untersuchungen im Borzont- und Bekény-Tal vielleicht auch lieute no eh andauert. III. Dér „Durchbruch” dér Maros. Die Terrassen des Abschnittes zwischen Gyergyóremete und Maroskövesd. Nördlich des Weges, dér von Gyergyószentmiklós nach Gyergyóalfalu führt, und nördlich des Schuttkegels des Bekény reihen sich an dér öst- lichen Hálfte des Gyergyóer Beckens die flachen, ausgedehnten Schutt- kegel aneinander: es sind dies die Schuttkegel des Nagypatak-, Nagyér-, Giidiic- und Ditró-Baches. Auf dem Schuttkegel des letzteren ist zum grössten Teil Ditró erbaut worden. Ausser dem Alluvium erscheinen dte ersten Terrassen stark gestört mit Schuttkegeloberfláchen nur unterhalb von Ditró. An dér linken Seite, richtiger in dér westlichen Hálfte des Beckens, finden wir schon etwas früher, oberhalb von Gyergyóremete, die ersten pleistozánen Terrassen. Diese sind weder morphologisch, noch in bezug auf ihre Struktur und Sedimentation wirkliche, typische Fluss- terrassen, sondern übergangsbildungen, die aus dem Matériái dér Schutt- kegel und dem GerölI dér Maros aufgebaut sind und sich an die Schutt- kegel anschliessen, die über den Tuffabhángen des Görgényer Schnee- gebirges lagern. Wir habén hier eine Art von übergangsform zwischen Flussterrassen und Schuttkegeln vor uns (in * Terrassen übergehende Schuttkegel). Eben diese Übergangsfonmen liefern deutliche Beweise für unsere Voraussetzung, dass das Gyergyóer Becken ein pliozánes 666 Béla Bulla Abb. 3. Die Terrassen des Maros-Tales von Gyergyószárhegy bis Gyergyóvár- hegy. Aufgenommen von B. Bulla. (Zeichenerklarung s. Abb. 5.) und pleistozánes Senkungsgebiet ist. In diesem Becken war im Verl'auf des Pleistozáns eine Beekenausfüllung, alsó Akkumulation, die in einer normálén stratigraphischen Reihenfolge stattfand, typisch. Diese Aus- füllung wurde nach dem Ausgang des Beckens zu allknáhlich von dér Erosion abgelöst. Zuerst erscheinen die Übergangsformen und dann die typischen Terrassen. Die Linie, die zwischen Gyergyóremete und Gyer- gyóditró gezogeni werden kann, ist folglich die morphologische und strukturelle GremzHnie des Gyergyóer Beckens. Südlich von dieser Linie ist die Akkumul'ation, nördlich hingegen die Erosion (Terrassenbildung) typisch. Die Terrasse Nr. I, oder alluviale Terrasse verbreitert sich all- máhlich nach Gyergyóalfalu. Unterhalb von Remete ist sie schon eine mehr als 3 km breite, sumpfige Ebene. Nach dem Ausgang des Beckens zu wird sie wieder allmaihlich schmaler, 1 — 1.5 km. Ihre Höhe betrágt über dem Fluss 0.4 — 1.5 m und weist infolge von kleinen, postpleisto- zanen Bewegungen (die im Inneren des Beckens die Schuttkegel zer- Morphologische Studien im Tál der Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 667 brochen habén) eine Verdoppelung auf. Eine solche Verdoppelung der alluvialen Terrasse kann nian auch an anderen Stellen des Tales der Oberen-Maros beobachten, so im Becken von Maroshévíz und auch vor Cobor. Unterhalb von Remete schlángelt sich der Fluss in seinem, starke Windungen aufweisenden Bett in dem Überschwemmungsgebiet; stel- lenweise zeigt er jedoch einen Unterlaufscharakter. Sein Geröll be- steht aus Sand, Schlamm und kleinkörnigem Schotter; das breite Über- schwemmungsgebiet wird ebenfalls von diesem feineren Geröll bedeckt. In der Náhe der Oberfláche wird jedoch dieses feine Geröll von grö- berem Schotter abgelöst; daraus kann mán den Schluss ziehen, dass der Fluss hier in der Remete — Ditróer Bucht ungeheuer viel Schutt- material angeháuft hat, als er zeitweise im Verlauf des Pleistozáns, wáhrend der Eiszeiten vor dem Salamás — Dédaer Engtal einen star- ken Unterlaufscharakter aufwies. Unterhalb der Mündung des DLtró-Baches verschmálert sich die Terasse Nr. I auf 300 — 500 m, so dass sie oberhalb von Gyergyóvár- hegy, wo sie der pleistozánen Terrassenhalbinsel des Várhegy (Ter- rasse Nr. Ili) ausweicht, nur noch eine Breite von 200 — 250 maufweist. Von Várhegy an besitzt heute die Maros schon grösstenteils einen Oberlaufscharakter. Ihr Tál ist bis Maroshévíz eng (stellenweise nur 200 m breit) und ihre alluviale Terrasse schmal, doch folgt sie dem Fluss in einem ununterbrochenen Streifen. Oberhalb von Moglanesti verbreitert sich die Terrasse aufs neue. Hier gelangt die Maros in das erste kleine Becken ihres Salamás — Dédaer Durchbruches, und zwar in das Becken von Maroshévíz. Dieses Becken ist, áhnlich wie die kleinen, ovalen Becken von Ratosnya, Pa- lota und Nyágra, wahrscheinlich ebenso wie die letzteren, ein Senkungs- gebiet aus dem Ende des Pliozáns. Etwas anderes kann mán nicht annehmen, da die ursprünglich horizontal gelagerten pliozánen Tuffe und Konglomerate herausgehoben wurden und stellenweise nach Nord- osten fallen; mán kann jedoch in diesen Becken eine ununterbrochene und nicht mehr gestörte Serie von pleistozánen Terrassen feststellen. Bei ihrer Ausbildung spielte jedoch die talverbreiternde altholozáne Seitenerosion der Maros (Mittellaufscharakter) eine grosse Rolle. Ein Teil von Maroshévíz wurde auf der Terrasse Nr. I erbaut, auf welcher sich auch die Eisenbahnstation von Maroshévíz befindet. Ihre Hö dem Ende des Pliozans; 7 = Schuttkegel, sowie das aufgeschiittete Niveau des Gyergyóer Beckens. 670 Béla Bulla laufsoharakter aufweist. Ein grosser Teil dér Oite Déda und Füleháza liegt auf dieser Terrasse. Die Terrasse Nr. Ií (jungpleistozán) spielt im morphologischen Bild des Tales dér Oberen-Maros, besonders von Maroshévíz an ab- wárts, nur eine sehr bescheidene Rolle. Ihr erstes Auftreten wird durch Schuttkegel angezeigt, die sich im Gyergyóer Becken in dér Remete — Ditróer Bucht befinden. Ein solcher Schuttkegel, dér zum Niveau dér Terrasse Nr. II gehört, befindet sich am linken Ufer dér Maros oberhalb von Gyergyóremete. In seinem Matéria! befindet sich kein Maros-Schotter. Dér Schuttkegel wurde von jenem Bach gebildet, dér vöm Tuffabhiang dér Görgényer Schnee- gebirge zűr Maros fliesst. An dér Oberfláche dieses Abhangs, auf welcher sich Andesitblöcke und Geröll befinden und die durch Solifluktion gestört wurde, finden wir bis nach Gyergyóvárhegy Schutt- kegel, die einander folgen und durch schmale Bachtáler gegliedert wer- den. Auf ihren höheren Teilen ist es eben infoige dér Wirkung dér eis- zeitlichen Solifluktion, die das Gehangematerial umschichtete und for- menausgleichend wirkte, sehr schwer, eine zeitliohe und morphologi- sche Gliederung dér Schuttkegel vorzunehmen. Sie sind wahrscheinlich seit detm oberen Pliozán, alsó seit dér Ausbildunig des Marostales, standig in Bildung begriffen. Ihr niedrigerer, unterer Teil hat sich auf die Terrassen dér Maros gelagert und ihr Schotter- und Kiesmaterial mit dem Gerö'll dér Maros vermischt. Es ist daher sehr schwer, da Aufschlüsse f eh len, die tatsáChliche Höhe dér Marosterrassen fest- zustellen. Eine solche, von einem Schuttkegel bedeckte Übergangsform zwischen Schuttkegel und Terrasse ist jenie Bildung, die als Gyergyó- remeteer Terrasse bezeichnet wird und die sich auf einem dér Maros- Terrasse Nr. II entsprechenden Niveau befindet. Eigentlich ist dies dér Schuttkegel des Nagyér-Baohes, doch finden wir in seinem Matériái auch den jungpleistozánen Schotter dér Maros. Die eigentliche Terrasse be- findet sich 10 m hoch über dér Maros. Ihr Aufschluss ist sehr interes- sant und liefert íiberraschende Resultate bezüglich dér Zeit dér letzten Ausbrüche dér Hargitavulkane und dér Görgényer Schneegebirge (Me- zőihavas, Fancsaltető). Ihr Grund besteht aus Andesittuff, dér infolge des Einschnitts dér Maros in einer Tiefe von 7 m aufgeschlossen wurde. Auf dem Tuff lágert eine 3 m máchtige Decke von jungpleistozánem Andesit- und Quarzschotter, gemischt mit Lapilli. Dér Andesitschotter ist das Matériái des Schuttkegels des Baches, dér Quarzschotter das dér Marosterrasse. Auf diese 3 m starke Schotter- uind Lapilli-Schicht lágert in einer Machtigkeit von 0.8 — 1 m anstehender, alsó nicht von dem Fluss durchwaschener Andesittuff. Darülber folgt 0.5 m Schotter Morphologische Studien im Tál dér Oberen-Maros und im Gyergyóer Becken 671 (Schuttkegelmaterial) und zu oberst lágert eine 0.5 m dicke, rezente Bódén zone. lm Aufschluss sind beide Andesittuffschichten pleistozánen Alters, undzwar stanwnt die untere, die durch den Einschnitt dér Maros in einer Tiefe von 7 m aufgeschlossen wird, aus dér Riss-Würm Intergia- zialzeit; sie ist alsó altér, als die Aufschotterung dér jungpleistozánen Terrasse (diese ist würmeiszeitlich). Die Schotter- und Lapillischicht, sowie die dariiber befindiiche, 1 in starke, obere Tuffschicht ist gleich- altrig mit dér Aufschotterung dér Terrasse; ja dér Tuff ist sogar um eine Phase jünger, starnmt alsó aus dér letzten Eiszeit, undzwar aus dem Würm 111. Da dér Tuff sicli in einer primáren („in situ“) Lage- rung befindet, liefert dér Terrassenaufschluss von Remete zweifellos den Beweis, dass die vutkanische Tdtigkeit des Görgényer Schneege- birges und dér Hargita am Ende des PUozáns nicht aufhörte — wie mán das friiher angenommen hat, — sondern dass die Ausbrüche mit nachlassender Intensitat bis zum Ende des Peistozdns andaiierten. Dies wird ausserdem durch den gut erhaltenen und offenbar aus einer jün- geren Periode stammenden, ganz juvenile Formen zeigenden Krater- kegel von Mezöhavas und Fancsaltetö bewiesen. Den nun folgenden Teil dér Terrasse Nr. II finden wir am linken Ufer nördlich von Remete, in dei Náhe dér Mündung des Eszenyö- Baches. Die etwa 1 km lángé, sich 10 — 13 m über dér Maros erhe- bende, alsó durch Schuttkegelmaterial stark erhobene Terrasse wird durch den Bach durchschnitten. In ihrem nördlichen Teil befindet sich gegenüber dér unterhalb von Ditró gelegenen Eisenbahnbrücke ein schwacher Aufschluss. Hier lágert auf dem Tuff in einer Starke von 6 — 8 m dér von dér Maros stark abgerollte faust- und kopfgrosse Andesit- und kristalline Schieferschotter. Auf dem Schotter liegt aus herabfallendem Staub gebildeter, etwa 3 m starker, aus dér letzten Eiszeit stammender Lehm. Die eigentliche Terrasse liegt alsó 8 — 10 rn über dér Maros. In stark zerstörter und niedrigerer Form (4 — 6 m hoch über dér Maros) finden wir noch die jungpleistozáne Terrasse am linken Ufer, am Fusse des Martonka-Tető und oberhalb von Várhegy in dér Náhe dér Eisenbahnbrücke. Schliesslich wird dieses Niveau noch durch den Schuttkegel des durch Gyergyóvárhegy fliessenden Baches vertreten, auf dem ein Teil des Dorfes liegt. In dér Remete — Ditróer Buchtung liegt am rechten Ufer dér Maros dér erste Teil dér Terrasse Nr. II unterhalb von Ditró, in dér Náhe dér Mündung des Ditró-Baches. Diese ist ebenfalls keine typische Ter- rasse, sondern dér Schotter des Schuttkegels des Ditró-Baches mischt sich hier mit dem dér Maros. Ihre Höhe über dér Maros betrágt 6 — 7 m. 672 Béla Bulla Ein wirklicher, schöner, typischer, jungpleistozáner Terrassen- abschnitt isi jener Teil, dér sich am rechten Ufer in dér Náhe des Fehér-Baches aus dem Alluvium dér Maros mit einem frischen, unver- sehrten Abhang erhebt. Die Höhe ibetrágt 8 — 10 m über dér Maros. Die etwa 300 m lángé und 200 m breite Terrasse ist so unversehrt, wie wenn sie aus ihrer Umgebung herausgehobelt worden wáre. Kleine Teile von ihr setzen sich auch urater dér Mündung des Fehér- Baches fórt. Zwischen Gyergyóvárihegy und Maroshévíz ist die Terrasse Nr. II am linken Ufer schwácher ausgebildet als am rechten. Dórt, wo die Maros bei Ditróhódos den Fillitzug dér Ostkarpaten durchschnitten hat, ist in dér Náhe dér Ejsemibahnbrücke in Form einer niedriger gewor- denen Terrassenhalbinsel ein kleiner Teil dér jungpleistozánen Terrasse zu finden. In einer umso schöneren Ausbildung kann mán sie von dér Eisenbahnstation von Galócás an bis nach Maroshévíz beobachten. Es ist eine mehr als 2 kim lángé, 200 — 300 m breite, schöne Terrassen- fláche. Iihre Höhe über dér Maros betrágt 10 — 11 m. Hier ist die Ter- rasse eine Felsen terrasse. Dér Fluss hat sie aus dér Gehángefláche jenes Tuff- und Konglomeratkomplexes herausgeschnitten, in welchen die Maros vöm oberen Pliozáw an ihr Salamás — Dédaer Durchgangstal eingetieft hat. Weiter untén finden wir in den Buchtungen dér Terrassen Nr. III und IV, die bogenförmig angeordnet sind, noch zwei Teilabschnitte dér jungpleistozánen Terrasse. Dér grössere, untere Teil wurde von einem altho'lozánem Máander (Altwasser) dér Maros in zwei Teile geteilt. Infolge dér im Alt-Holozán erfolgten Erweiterung des Tales wurde auch die Terrassenoberfláche bedeutend erniedrigt. Ilire Höhe über dér Maros betrágt nur 4 — 6 m. Es ist aber auch möglich, dass wir es mit einer Terrassenverdoppelung, alsó mit zwei jungpleistozánen Terrassen zu tun habén. Am rechten Ufer zwischen Gyergyóvárhegy und Maroshévíz wird das Marostal durch eine fást ununterbrochene Serie dér Teile dér Terrasse Nr. II charakterisiert. Gleich unterhalb von Gyergyóvárhegy finden wir einen etwa 1 km lángén und 500 in breiten, schön ausge- bildeten Teil neben dér Flusswindung. Auf diesen Teil folgt dér Sala- máser, mehr als 3 km lángé, aber schmale, durch Bachtáler gegliederte, 8 m hőbe Streifen und schliesslich oberhalb von Galócás, in dér Náhe dér Mündung des Csiska- (Giseului) Baches, eine schöne Terrassen- fláche. Dér Schuttkegel des Baches lágert auf ihr und erhebt sie über den Flusspiegel zu einer Hőbe von 14 m. Von dórt an ist sie bis nach Moglane§ti ein ganz schmaler Streifen. Hier verbreitert sie sich und kann ohne Unterbrechung über 3 km bis Morphologische Studien im Ta! der Qberen-Maros und im Gyergyóer Becken 673 Maroshévíz verfolgt werden. Ihre Höhe betrágt 10 m über der Maros und auf ihr befindet sich ein bedeutender Teil der Orte Moglanesti und Maroshévíz. Bei Maroshévíz schneidet sie das Maroshévizer Tál in zwei Teile. Sie erhebt sich mit einem scharfen Rand und einem steilen Ab- hang aus dem Alluvium des Flusses. Ihr Matériái ist der faustgrosse, eiergrosse und kopfgrosse Schotter der Maros, gemischt mit Andesit- tuff. Das Vorhandensein des Tuffs beweist hier das Gleiche wie der Terrassenaufschluss von Remete, námlich, dass die vulkanische Tatig- keit der Görgényer Schneegebirge noch zűr Zeit der Aufschotterung der Terrasse, alsó in der letzten Eiszeit Tuffe produzierte. Die Vorkommen der Terrasse Nr. II sind unterhalb von Maros- hévíz im engen Flusstal ganz bis nach Maroskövesd völlig bedeutungs- los. Von der Terrasse sind nur einige zerfranzte und abgetragene, nied- rige Teile vorhanden. In diesem engen Talabschnitt ist diese jüngste pleistozáne Schotterterrasse beinahe völlig der altholozánen Talver- breitungstátigkeit und der rezenten Vertiefungsarbeit der Maros zum Opfer gefallen. Der erste Teil ihrer zerrissenen Stücke befindet sich am linken Ufer, in der Náhe von Vugány, am Fusse jenes Bergspornes, auf dessen Abhang die Maros ihre altpleistozánen und oberpliozánen Terrassen ausgebildet hat. Der Terrassenteil ist 300 m láng und 10 — 40 m breit. Seine Höhe über dem Fluss betrágt 8 m. Ihm gegenüber finden wir unterhalb der Háuserreihe von Csobotány, die auf der Ter- rasse Nr. Ili erbaut wurde, einen schmalen Streifen der Terrasse Nr. II, dérén Höhe ebenfalls 8 m betrágt. Von Vugány bis zum oberen Eingang des kleinen Beckens von Nyágra können wir am linken Ufer nur zwei abgetragene jungpleistozáne Terrassenteile beobachten. Der eine befindet sich gegenüber Sing, der andere unmittelbar neben dem Beckeneingang. Ihre Höhe betrágt 5 — 6 m über dem Fluss. Zwischen dem Nyágraer Becken und Ratosnya ist der Durchbruch der Maros ein richtiges Engtal. Es besitzt kaum irgendwelche Terrassen. Stellenweise ist das Tál kaum breite- als 50 m. Platz für die Land- strasse und auch die Eisenbahn musste aus dem Felsen herausgesprengt werden. In diesem Abschnitt finden wir am linken Ufer nirgends eine Spur der jungpleistozánen Terrasse. Nur unterhalb von Ratosnya sind in dem sich schon verbreiternden Tál Spuren der Terrasse Nr. II zu finden. In Wirklichkeit ist dies auch nicht die Terrasse der Maros, son- dern die des Jód-Baches, die durch den Schuttkegel des Baches erhoben wurde. Daher betrágt ihre Hőbe über dem Maroshorizont 9 — 10 m. Am linken Ufer befindet sich der letzte Teil der Terrasse Nr. II im Tál der Oberen-Maros unterhalb von Déda. Hier gelangt die Maros in das Siebenbürgische Becken und hat hier nach ihrem Austritt aus dem 674 Béla Bulla Engtal in die weichen, sanft geneigten, aber von eiszeitlicher Solifluktion und rezenten Rutschungen gestörten Tonschichten des Beckens ein breites Terrassental erodiert. Heute zeigt dér Fluss hier einen starken Un- terlaufscharakter nicht nur deshalb, weil dér ein starkes Gefálle auf- weisende Durchbruchsabschnitt hier aufhört, sondern auch deshalb, weil dér vulkanische Zug, alsó dér Durchbruchsabschnitt selbst, in welchem dér Fluss auch heute einen Oberlaufscharakter besitzt, sioh allmáhlich wieder erhebt. Seine Terrassen werden sozusagen in dem sich standig auffüllenden Matériái des breiten Überschwemmungsgebietes ertránkt. Die Terrasse Nr. II erhebt sich insgesant 4 m hoch iiber den Fluss. Sie setzt sich nach SW nach Oroszfalu zu fórt. Am rechiten Ufer, unterhalb von Maroshévíz, bewahrt dér Schutt- kegel des Keleimen-BaChes im Niveau dér Terrasse Nr. II die Spuren dér neupleistozánen Terrasse in einer Höhe von 6 — 8 m über dér Maros. Dann folgt dér unterhalb von Csobotány gelegene, schon beschriebene Streifen und schliesslich kann mán auch beim unteren Ausgang des Palotaer Beckens den 9 m hohen, 200 m lángén, schmalen Streifen dér Terrasse finden. Zwischen dem Palotaer und Ratosnyaer Becken fehlt sie am rech- ten Ufer vollstandig; zwischen Ratosnya und Déda ist es mir nur ge- lungen, zwei Teile festzustellen. Dér eine Teil ibefindet sich vor dem unteren Ausgang des Ratosnyaer Beckens, dér andere westl'ich davon, in einer Entfernung von etwa 3 km. Hier wird die Terrasse von 8 rn máchtigem Schotter aufgebaut. Auf dem Schotter lágert eine 1 m mách- tige, rötlichibraune eiszeitliche Lehmdecke. Die Terrasse Nr. III (mittelpleistozane Terrasse) — ihre Auf- schotterung erfolgte wahrscheinlich in dér Riss-Eiszeit — ist die am schönsten ausgebildete Terrasse dér Oberen-Maros, die diesem Tál einen besonderen Charakter gibt. In dér nördlichen Bucht des Gyer- gyóer Beckens wird diese Terrasse anfangs durch Schuttkegelober- fláchen und Ülbergangsformem zwischen Flussterrassen und Schuttkegeln vertreten. Die Schotterhorizonte oberhalb dér Maros sind 18 — 27 m hoch. Ihr Matéria! besteht aus einer Mischung von Schuttkegel- und Marosschotter; letzterer befindet sich untén. Dér obere Teil dér Hori- zonté wird schon voltig vöm Sohuttkegelmaterial bedeckt. Ihre 0300°, p sehr gross). In den Kreis meiner Untersuchungen zog ich auch ein in seiner Zusammensetzung mit dér dér Erde nahezu überein- stimmendes Gestein, den Opdalit, dér bereits die Elemenitverteilung des Magmas aufweist (t>1000°, p sehr gross). Schliesslich befasste ich mich mit dér Verteilung dér Elemente des Kosmos. Budapest. Die Mineralien von Budapest kommen in Sedimentgesteinen: in Kalkstein, Dolomit, Sandstein, Mergel und Tón vor. Sie habén ihre Ent- stehung den in den Gesteinen zirkulierenden Wássern zu verdanken, die in dér grössten Tiefe, im Bereich dér kristallinen Schiefer des Grund- gebirges, eine Temperatur von 81° C erreichen können und dérén Tem- peratur wáhrend ihres Aufsteigens allmáhlich sinkt. Die aufsteigenden Wásser kühlen sich an dér Oberfláche vollstándig ab, einige Mineralien (Kalkspat, Gips) scheiden bereits aus kaltem Wasser aus. Die Minera- lien von Budapest sind ohne Ausnahme bei niedriger Temperatur und unter geringem Druck entstanden. Mit den Mineralien von Budapest befasst sich einschliesslich bis zum Jahre 1942 das untén folgende Schrifttum. Das Verzeichnis macht keinen Anspruch auf Vollstándigkeit. 1. J. Bernáth: A budai vitriolkovand vagy Markasit vizsgálása. Term. tud. társ. közi. 4. 1863—1864. 67—73. 2. — — A budai gipsz vizsgálása. Ebenda 61 — 66. 3. — — A budai súlypát vegyelemzése. Ebenda 74 — 82. 4. H. Böckhi: Ásvány-újdonság Budapesten a Kis-Svábhegyről. Földt. Közi. 28. 1898. 129—131. 5. Gy. Braun: A budai hegyek ásványai különös tekintettel a calcitra. Buda- pest, 1889. 6. E. Brummer: Mátyáshegyi kőfejtők ásványairól. Földt. Értesítő. /. 1936. 52—58. 7. — — A szépvölgyi kőfejtők ásványai. Ebenda 111 — 117. 8. — — A kisoelli fensík és környékének ásványai. Ebenda. 2. 1937. 23 — 28. 690 L. Tokody 9. G. Cesaro: Beitr. zűr Unters. d. Mineralien. Bull. de la Cl. des. Se. de l’Ac. Roy. de Béig. 1907. 313 — 339. Ref. Zeitschr. f. Krist. 46. 1909. 485. 10. M. Hant ken: Az esztergomi barnaszénterület földtani viszonyai. Földt. Int. Évkönyve. 1. 1871. 8. 11. K. Hofmann: A Buda-Kovácsi hegység földtani viszonyai. Földt. Int. Évkönyve. 1. 1871. 231. 12. V. Hulyák: Ásványtani közlemények. Földt. Közi. 33. 1903. 55. 13. F. Koch: Egy Budáról való alaktalan, májbarna, opálkinézésű ásványnak vegyi elmezése. Vegytani Lapok. Kolozsvár. /. 1882 — 83. 165 — 166. 14. — — Budapest környékéről való alaktalan ásványok vegyi elemzése. Ebenda 5. 1887. 9—11. 15. S. Koch: Ásványtani közlemények. Anin. mus. nation. hung’. 18. 1920 — 21. 147—148. 16. — — Adatok Magyarország ásványainak ismeretéhez. Ebenda 25. 1928. 442—443. 17. — — Újabb előfordulású barytkristályok Óbudáról és Kapnikbányáról. Ebenda 27. 1930. 247—249. 18. J. Krenner: Ueber die pisolithische Struktur des diluvialen Kalktuffes von Ofen. Jahrb. d. geol. Reichsanst. Wien. 13. 1863. 462 — 465. 19. L. Makiári: Morfogenetikai vizsgálatok a magyarországi baritokon. Sze- ged. 1940. 1—43. 20. G. M e 1 c z e r : Adatok a budapesti calcit kristálytani ösmeretéhez. Földt. Közi. 26. 1896. 10—25. 21. — — Adatok a budapestkörnyéki calcit ikerkristályainak ösmeretéhez. Ebenda 28. 1898. 203—207. 22. — — Továbhnövéses kaiéit a budai hegyekből. Ebenda 29. 1899. 160 — 164. 23. G. P a 1 k o v i c s : Pisolith von Ofen. Verh. d. geol. Reichsanst. Wien. 1868. 16. 24. F. Papp: Budapest meleg gyógyforrásai. Budapest. 1942. 25. K. Peters: Geol. Studien aus Ungarn. — I. Umgebung von Ofen. Jahrb. d. geol. Reichsanst. Wien. 1857. 317. 26. F. S c ha f a r z ik : A budai Várhegyben talált pisolithtelepröl. Földt. Értesítő. 3. 1882. 92—101. 27. — — Visszapillantás a budai hévforrások fejlődéstörténetére. Hidr. Közi. 1. 1921. 9—14. 28. — — Budapest székesfőváros ásványvízforrásainak geol. jellemzése és gra- fikus feltüntetése. Ebenda 4 — 6. 1924 — 26. 14 — 20. 29. — — és A. V e n d 1 : Geol. kirándulások Budapest környékén. Budapest. 1929. 30. E. Scherf: Hévforrás okozta közetelváltozások a buda — pilisi hegységben. Hidr. Közi. 2. 1922. 19—88. 31. S. Schmidt: Az Erzsébet-híd budai hídfőjének alapozásánál lelt ásványok. Földt. Közi. 30. 1900. 173—174. 32. Z. Sichréter: Harmadkori és pleisztocén hévforrások tevékenységének nyomai a budai hegyekben. Földt. Int. Évkönyve. 19. 1912. 181 — 231. 33. J. Szabó: Die geol. Verháltnisise Ofen’s. Erster Jahresb. d. k. k. Ober- Realschule d. königl. freien Hauptstadt Ofen. 1856. 34. — — Pest-Buda környékének földtani leírása. Budapest. 1858. 35. — — Budaipest geológiai tekintetben. Budaipest. 1879. 36. — — Magyarországi és carrarai fluoritok. Földt. Közi. 15. 1885. 48. 37. — — Magyarország nevezetesebb fluoritlelöhelyei. Ebenda 15. 1885.97 — 98. Eine geochemisohe Regei und ihre Anwendung 691 38. H. Traube: Wiederholungszwillingen von Kalkspath vóm kleinen Schwa- benberge bei Ofen. Neues Jahrb. f. Min. 1888. II. Bd. 252 — 253. 39. Q. Vavrinecz: Budai halloysit és lisztes dolomit összetétele. Magyar chemiai folyóirat. 41. 1935. 70 — 77. 40. Marié Vendl: Calcit Vaskőről, antimonit Hondolról, gipsz Óbudáról és markazit Nemesvitáról. Földt. Közi. 51 — 52. 1921 — 22. 39 — 45. 41. V. Wartha : Fluorit. Föld. Társ. 1884. dec. 3.-i szakülés jegyzőkönyve. Földt. Közi. 14. 1884. 571. 42. L. Zechmeister, G. Tóth és S. Koch: A kiscelli agyagban fellelt fosszilis gyanta' vizsgálata. Mát. és term. tud. ért. 51. 1934. 502 — 505. 43. K. Zi mányi: Ásványtani közlemények. Földt. Közi. 21. 1891. 180 — 181. 44. — — Ásványtani közlemények. Ebenda 22. 1892. 231 — 233. 45. V. Zsivny u. G. Tóth: Üjabb fosszilis gyanta a kiscelli agyagból. Anm. mus. nation. hung. 32. 1939. 1 — 11. Von Budapest — dem von den Verwaltungsgrenzen umschlossenen Gebiet — sind die folgenden Mineralien bekannt.2 I. Elemente. Schwefel 5 II. Schwefel-, Arsen- und Antimonverbindungen. Pyrit FeS2 Markasit FeS2 III. Oxyde. Quarz Si02 Hematit Fe203 Opal Si02 -f- aq. Goethit Fe203 jH20 Stilpnosiderit Fe203 . 3H20 Limonit Fe203 -(- aq. IV. Halogenide. Fluorit CaF2 V. Karbonáté. Kalzit CaC03 Dolomit CaMg(C03)2 Aragonit CaC03 VI. Sulfate. Baryt BaSO 4 Mirabilit Na2SOt . 10H2O Gips Co504 . 2H20 Epsomit MgS04 . 7H20 VII. Borate, Aluminate. Vili. Phosphate, Arsenate, Antimonate. IX. Silikate. Halloysit Al4[ ( OH)a . S/40loy . 4H20 X. Organische Verbindungen. Kiscellit Kisceliitáhnliches Harz 2 Nicht aufgezáhlt sind unter den Mineralien von Budapest diejenigen genau untersmchten, als gesteinbildende zu betrachtenden Mineralien', die teils aus dem Sand und schwebenden Schlamm dér Donau, teils aus dem Kisceller Tón und dem Löss dér Umgebung von Budapest bekannt sind. 692 L. Tokody Die Literatiir-Angaben, die sich auf die oben angefühirten Minera- lien beziehen, sind im folgenden Verzeichnis zusammenstellt. Aragonit 5, 6, 8, 18, 23, 24, 26, 27, 29, 32, 35. Baryt 3,5, 6, 7, 9, 10, 11, 17, 19 , 20 , 24 , 25 , 27 , 28 , 29 , 32, 33, 34,35,44. Dolomit 24, 27, 29, 35. Epsomit 28, 35. Fluorit 4, 5, 12, 24, 27, 28, 29, 31, 32, 36, 37, 41. Goethit 16. Gips 2, 4, 5, 10, 24, 27, 28, 29, 30, 32, 33 , 34 , 35 , 40. Halloysit 24, 29, 30, 39. Hematit 6, 7, 16. Kalzit 4, 5, 7, 10, 11, 15, 18, 20, 21, 22, 24, 27, 29, 32, 33, 34, 35, 38, 40. Kiscellit 8, 42. Kiscetlitahnliches Harz 45. Limonit 6, 7, 16, 28, 29, 32, 33, 35, 43. Mar kosit 1, 5, 16, 24, 28, 43. Mirabilit 28. Opal 24, 32. Pyrit 5, 6, 7, 8, 10, 24, 27, 28, 29, 32, 33, 34, 35, 43. Quarz 4, 5, 24, 27, 29, 32, 33, 34, 35. Schwefel 32. Stilpnosiderit 24, 29. Das Gebiet von Budapest kann als mineralarm bezeichnet werden; die Za-hl dér mit Gewissheit bekannten Mineralien betrágt insgesamt 20. Ausíser den angeführten habén wir noch von einigen nicht genauer be- stimimiten Mineralien Kenntnis. Die Zahl dér Analysen Budapester Mineralien, die ich bei rneinen Untersuchungen benützen konnte, ist áusserst gering. Die Analysen beziehen sich auf die folgenden Mineralien: Aragonit (Pisolit) 18. — Analytiker: ? Baryt 17. — Analytiker: A. Dózsa. Halloysit 39. — Analytiker: G. Vavrinecz. Kiscellit 42. — Analytiíker: G. Tóth. Kisceltitartiges Harz 45. — Analytiker: G. Tóth. Ausserdem habén wir noch von den folgenden Mineralien unvollstán- dige cheimisehe Analysen: Baryt 3. — Analytiker: ]. Bernáth. Gips 2. — Analytiker: J. Bernáth. Halloysit 30. — Analytiker: E. Sclicrf. Halloysit ? 14. — Analytiker: F. Koch. Limonit 32. — Analytiker: R. Balló. Markasit 1. — Analytiker: ]. Bernáth. Zwei> bzw. nicht náher bestimmte Mineralien 13. — Analytiker: F. Koch. Auf Gund dér zuverlássigen Analysen und chemischen Formeln kom- men in den Mineralien von Budapest die folgenden 13 Elemente vor: Eine geochemische Regei und ihre Anwendung 693 H : Aragonit, Epsomit, Goethit, Gips, Halloysit, Kiscellit, Kiscellit- áhnliches Harz, Limonit, Birabilit, Opal, Stilpnosidcrit. C: Aragonit, Dolomit, Kalzit, Kiscellit, Kiscellitáhnliches Harz. O: Aragonit, Baryt, Dolomit Epsomit, Goethit, Gips, Halloysit, Hamatit, Kalzit, Kiscellitáhnliches Harz, Limonit, Mirabilit, Opal,, Quarz, Stilpnosiderit. F: Fluorit. Na: Mirabilit. Mg: Aragonit, Dolomit, Epsomit, Halloysit. Al: Aragonit, Halloysit. Si: Aragonit Baryt, Halloysit, Opal, Quarz. S: Baryt, Epsomit, Gips, Kiscellit, Kiscellitáhnliches Harz, Markasit, Mirabilit, Pyrit Schwefel. Ca: Aragonit, Baryt, Dolomit, Fluorit,, Gips, Halloysit, Kalzit. Fe: Aragonit, Baryt, Goethit, Halloysit, Háinatit Limonit, Markasit, Pyrit, Stilpnosáderit. Sr: Baryt. Bú: Baryt. Bei dér geochemischen Untersuchung dér Elemente dér Budapester Mineralien habé ich dieselben Grundsátze befolgt und die námlichen Berechnungen angestellt wie bei dér Feststellung dér Verteilung dér geochemischen Elemente in den Mineralien von Felsőbánya. Die folgende Tabelle gibt Gewichts- und Atomprozente dér in den 20 Budapester Mineralien vorkommenden 13 Elemenite an. Tabelle /. 1 6 8 9 11 12 H C O F Na Mg Atomradius 1.27 0.2 1.32 1.33 0.98 0.78 Gewichtsprozent ... 1.32 6.36 34.84 2.14 0.31 0.81 Atomprozent 19.54 8.28 34.06 17.65 0.16 0.46 13 14 16 20 26 38 56 Al Si S Ca Fe Sr Ba Atomradius 0.57 0.39 1.74 1.06 0.83 1,27 1.43 Gewichtsprozent ... 0.75 4.91 14.03 11.88 16.38 0.12 6.15 Atomprozent 0.46 2.82 6.87 4.68 4.54 0.02 0.46 Die Ergebnisse meiner Untersuchungen sind durch das Graphikon dér Abbildung 1 dargestellt. Auf dieser und den folgenden Abbildun- gen bezeichnet die ausgezogene Linie mit leeren Kreisen (o — o — o — o) den Logarithmus des Radius des Elements, die Strichellinie mit schwar- zen Kreisen (• — • — • — •) den Logarithmus dér Gewichtsprozente, die kurzgestrichelte Linie mit weiss-schwarzen Kreisen (o— . H.fi Arsenoklas 5MnO . Asfi3 . 2H.fi Allaktit 7MnO . Asfis . 4H.fi Akrochordit 4MnO . MgO . As.fi 5 . 6Hfi Pyrobelonit 4PbO . 7MnO . 2V fi3 . 3Hfi Armangit 3MnO ■ As.fi3 Trigonit 3PbO . (MnH )As03 . Asfit Finnemanit 9PbO . PbCl2 . 3Asfit Ekdemit 4PbO . 2PbCl2 . Asfi3 Nádorit PbO . PbCi2 . Sbfi3 Dixenit Silikoarsenat von unsicherer Zusammensetzung. IX. Silikate. Feldspate (Mikroklin, Hialofan, usw.) Olivine (Forsterit, Tefroit und Pikrotefroit) Phenakit 2BeO . Si02 Trimerit CaO . 2MnO . 3BeO . 3Si02 Vesuvian CaG [Al(OH, F) ] Al2(Si04)5 Pyroxene (Diopsid, Urbanit, Schefferit, Fe-Schefferit, Bustamit, Rhodonit, usw.) Pectolit Hfi . Nafi . 4CaO . 6Si02 Margarosanit PbO . 2CaO . 3Si02 Amphibole (Aktinolit, Richterit, usw.) Gránáté (Andradit, Spessartin, usw.) Prehnit 2CaO . Hfi , . 3Si02 . Hfi Klinohumit Mg(F, OH)2 . 8MgO . 4Si02 Skapolit mCa^fiifi^ . nNa4Al3Sifi24Cl Barysilit 3PbO . 2Si02 Molybdophyllit PbO . MgO . Hfi . Si02 702 L. Tokody Nasonit 5PbO . 4QaO . PbCl2 . 6Si02 Ganomalit 5PbO . 4CüO . Pb(OH)2 . 6Si02 Barylit 2PbO . BaO . 2Si02 Kentrolit 2PbO . Mn203 . 2Si02 Hyalotekit Pb, Ba, Ca, B-Silikat mit F Melanotekit 2PbO . Fe203 . 2Si02 Glimmer-Gruppe Hisingerit Wasserhaltiges Silikat von unsácherer Zusammensetzung. Chlorite Serpentin 3MgO . 2Si02 . 2H20 Talk 3MgO . 4Si02 . H20 Ektropit (Bementit) 8MnO . 7Si02 . 5H20 Epidot H20 . 4Caü . 3(Al, Fe)203 . 6Si02 Piemontit H2Ü . 4CaO . 3(Mn, Al, Fe)2Os . 6Si02 Apophyllit K20 . 8CaO . 16Si02 . 16H20 Inesit 2(Mn, Ca)0 . 2Si02 . H20 Thauinasit CaSiü3 . CaC03 . CaSOi . 15H.zO Die Elemente dér aufgezáhlten Mineralien verteilen sich folgender- massen: FI: Adelit, Akrochordit, Allaktit, Apophyllit, Arsenoklas, Báokstrőmit, Biotit, Brucit, Chlorit, Eiktropit, Epidot, Ganomalit, Gips, HydrO'Cerussit, Hisingerit, Inesit, Klinohumit, Manganit, Maganopíhyllit, Molybdophyllit, Muskovit, Pektolit, Piemontit, Prehnit, Pyroaurit, Pyrobelonit, Pyrochroit, Quenselit, Sarkinit, Svabit, Serpentini, Talk, Thaumiasit, Trigonit. Li: Lithiumglimmer. Be: Barylit, Bromellit, Hyalotekit, Phenakit, Trimerit. B: Hyalotekit, Pinakiolit. C: Aragonit, Barytokalzit, Dolomit, Hydrocerussit, Kalzit, Thaumasit. O: Adelit, Aktinolit, Akrochroit, Allaktit, Amphibol, Anhydrit, Apophyl- lit, Armangiit, Anagonit, Arsenoklas, Atopit, Barylit, Baryt, Barytokalzit, Barisálit, Báok-strömit, Berzeliit, Biotit, Braunit, Bromellit, Brucit, Bustamit, Chlorit, Diopsid, Dolomit, Ekdemit,, Dixenit, Ektropit, Epidot, Finnemanit, Forsterit, Ganomalit, Gips, Gránát, Hausimannit, Hedyphan, Hematit, Hyalophan, Hyalotekit, Hydrocerussit, Inesit, Kalzit, Karinit, Kentrolit, Klinoihiumit, Lángbanit, Magmetit, Manganophyllit, Manganosit, Magneto- plumbit, Margarosanit, Melanotekit, Mikroklin, Molybdophyllit, Monámolit, Muskovit, Nádorit, Nasonit, Pektolit, Phenakit, Phlogopit, Piemontit, Pikrotefro.it, Pinakiolit, Pyroaurit, Pyrochroit, Pyrobelonit, Pyrophanit, Plagioklas, Plumboferrit, Prehnit, Quarz, Quenselit, Richterit, Rhodonit, Sarkinit, Scheelit,, Schefferit, Skapolit, Spinell, Svabit, Swedenborgit, Serpentin,, Talk, Tefroit, Thaumaisit, Tilasit, Tremolit, Trigonit, Trimerit, Urbanit, Vesuvian, Weslienit. F: Adelit, Fluorit, Hyalotekit, Klinohumit, Phlogopit, Svabit, Tilasit, Vesuvian. Na: Amiplhiibol, Monimolit, Muskovit, Pektolit, Plagioklas, Richterit, Skapolit, Swedenbo.rgit, Urbanit, Weslienit. Eine geochemische Regei und ihre Anwendung 703 Mg: Adelit, Akrochordit, Aktinolit, Amphibol, Berzeliit Biotit, Brucit, Chlorit, Diopsid, Dolomit, Ektropit, Forsterit, Gránát, Karinit, Klínohumit, Manganophyllit, Molybdophyllit, Phlogopit, Pinakiolit, Pikroferrit, Pyro- aurit, Richterit, Schefferit, Spinell, Serpentin, Talk, Tilasit, Tremolit, Urbanit. Al: Amphibol, Biotit, Chlorit, Epidot, Gránát, Hyalophan, Mangano- phyllit, Mikroklin, Muskovit, Phlogopit, Piemontit, Plagioklas, Spinell, Skapolit, Swedenborgit, Vesuvian. Sí: Aktinolit, Amphibol, Apophyllit, Barylit, Barysilit, Biotit, Braunit, Bustamit, Chlorit, Diopsid, Dixenit, Ektropit, Epidot, Forsterit, Ganomalit. Gránát, Hisingerit, Hyalotekit Hyalophan, Inesit, Kentrolit, Klinohumit, Lángbanit, Manganophyllit, Margarosanit, Melanotekit, Mikroklin, Molyb- dophyllit, Muskovit, Nasonit, Pektolit, Phenakit, Phlogopit, Piemontit, Pikrotefroit, Plagioklas, Prehnit, Quarz, Richterit, Rhodonit, Schefferit, Serpentin, Skapolit, Talk, Tefroit, Thaumasit, Tremolit, Trimerit, Urbanit. Vesuvian. P: In mehreren Mineralien untergeordnet. S; Anhydrit, Baryt, Bornit, Chalkozit, Chalkopyrit, Galenit, Gips, • Molybdenit, Pyrit, Realgar, Sphalerit, Thaumasit. Cl: Ekdemit, Finneinanit, Hedyphan, Nádorit, Nasonit, Svabit, Skapolit. K: Apophyllit, Biotit,, Hyalophan, Manganophyllit, Mikroklin, Mus- kovit, Phlogopit, Richterit. Ca: Adelit, Aktinolit, Amphibol, Anhydrit, Apophyllit, Aragonit, Atopit, Barytokalzit, Berzeliit, Bustamit, Diopsid, Dolomit, Ektropit, Epidot, Fluorit, Ganonialit, Gips, Gránát, Hyalotekit, Hedyphan, Inesit, Kalzit, Karinit, Margarosanit, Monimolit, Nasonit, Pektolit,, Piemontit, Plagioklas, Prehnit, Richterit, Soheelit, Schefferit, Svabit, Skapolit, Thaumasit, Tilasit, Tremolit, Trimerit, Urbanit, Vesuvian, Weslienit. Ti: Hausmannit, Magnetoplumbit, Pyrophanit. V: Berzeliit, Pyrobelonit. Cr: Magnetoplumbit. Mn: Akrochordit, Allaktit, Arsenoklas, Armangit, Bákströmit, Berzeliit, Braunit, Bustamit, Ektropit, Gránát Hausmannit, Inesit, Karinit, Kentrolit, Lángbanit, Manganit, Manganophyllit, Manganosit, Magnetoplumbit, Pie- montit Pinakolit, Pikrotefroit, Pyrobelonit, Pyrochroit, Pyrophanit, Quen- selit, Richterit, Rhodonit, Sarkinit, Schefferit, Tefroit, Trimerit, Trigonit, Urbanit. Fe: Aktinolit Amphibol, Biotit, Bornit, Chalkopyrit, Ektropit, Epidot, Hematit, Hisingerit, Lángbanit, Manganophyllit, Magnetit, Magnetoplum- bit, Melanotekit, Monimolit, Piemontit, Pyrit, Pyroaurit, Plumboferrit, Richterit, Spinell, Urbanit Cu: Bornit, Chalkopyrit, Chalkozit, Domeykit, Kupfer. Zn: Sphalerit. As: Adelit, Akroohordit, Allaktit, Armangit, Arsen, Arsenoklas, Ber- zeliit Dixenit, Domeykit, Ekdemit, Finnemanit, Hedyphan, Karinit, Realgar, Sarkinit, Svabit, Tilasit. Ag: Silber. Mo: Molybdenit, Scheelit. Sb: Atopit, Lángbanit, Monimolit, Nádorit, Swedenborgit, Weslienit. Ba: Barylit, Barytokalzit, Baryt, Hedyphan, Hyalophan, Hyalotekit 704 L. Tokody W: Scheelit. Pb: Barylit, Barysilii t, Blei, Ekdemit, Finnem>anit, Galenit, Ganomalit, Hedyphan, Hyalotekit;, Hydrocerusisit, Karinit, Kentrolit, Magmetoplumbit, Margarosanit, Melanotekit, Molybdophyllit, Monimolit, Nádorit, Nasonit, Pyrobelonit, Plumboferrit, Trigonit, Quenselit. Bi: Wismut. Die Gewichts- und Atomprozente dér in den Mineralien von Láng- ban vorkommenden Elemente sind in dér folgenden Tabelle enthalten. Tabelle 111. 1 3 4 5 6 8 H Li Be B c O Atomradius . 1.27 0.78 0.34 0.2 0.2 1.32 Gewichtsprozent .. . 0.3 0.01 0.3 0.1 0.7 32.0 Atomprozent . 7.7 0.01 0.8 0.2 1.5 52.1 9 u 12 13 14 15 F Na Mg A1 Si P Atomradius . 1.33 0.98 0.78 0.57 0.39 0.30 Gewichtsprozent . . . 0.6 0.5 5.3 0.5 10.0 0.01 Atomprozent . 0.8 0.6 5.7 0.5 9.3 0.01 16 17 19 20 22 23 S Cl K Ca Ti V Atomradius . 1.76 1.81 1.33 1.06 0.64 0.40 Gewichtsprozent .. . 2.4 0.2 0.3 6.7 0.2 • 0.1 Atomprozent . 2.0 0.1 0.2 4.4 0.1 0.05 24 25 26 29 30 33 Cr Mn Fe Cu Zn As Atomradius . 0.30 0.91 0.83 0.96 0.83 0.69 Gewichtsprozent .. . 0.01 12.0 8.1 2.2 0.8 3.8 Atomprozent . 0.01 5.7 3.8 0.9 0.3 1.3 42 47 51 56 74 82 83 Mo Ag Sb Ba W Pb Bi Atomradius . 0.68 1.13 0.90 1.43 0.68 1.32 1.34 Gewichtsprozent . , ,. 0.3 0.3 1.1 1.5 0.4 9.1 0.5 Atomprozent . 0.1 0.1 0.2 0.3 0.1 1.2 0.1 Die zahlenmiássigen Angaben dér Tabelle sind durch Diagramm 3 dargestellt. Aus dér Tabelle sowie aus dem Diagramm ist feststellbar, dass die Gewichts- und Atomprozente zu den Radien im umgekehrten Verháltnis stehen. Opdalit. Zűr Untersuchung dér bei höchster Temperatur und unter grösstem Druck entstandenen Mineralparagenese diente mir dér in dér Umgebung von Opdat vorkommende Opdalit, dasjenige Tiefengestein, dessen che- Eine geochemische Regei und ihre Anwendung 705 t 706 L. Tokody misohe Zusammensetzung dér durchschnittlichen Chemischen Zusammen- setzung dér festen Erdkruste am náchsten steht.5 Dér Opdalit komtmt in Südnorwegen vor, etwa 130kmsüdlich von Trondhjem, an dér Grenze des Tiefengesteingebietes, das sich zwischen Opdal und Inset in siner Ausdehnung von rund 150 km2 erstreckt. Die Zusammensetzung dieser gewal- tigen Gesteinmasse wechselt vöm Quarz-Biotit-Norit bis z,um sauren quarzreichen Trondhjemit. lm mittelkörnigen, hellgrauen Opdailit sind mit uinbewaffnetem Auge Plagioíklas, Pyroxen und Biotit, unter diem Mikroskop PlagiokLas, Kalifeldspat, Quarz, Hypersten, Diopsidaugit, Biotit, Apátit, Magnetit, Zirkon und Pyrrhotin erkennbar. Die chemische Zusammensetzung des Opdalits ist die folgende: Mittelwert von zwei Analysen Auf 100 umgerechnet Si02 61.95 61.87 Ti02 0.96 0.96 ai2o3 15.30 15.28 Fe203 .0.94 0.94 FeO 4.57 4.56 MnO 0.03 0.03 MgO 4.10 4.09 CaO 4.66 4.65 BaO 0.03 0.03 Na20 3.43 3.43 Ka20 3.37 3.37 p2o5 0.16 0.16 co2 0.09 0.09 S 0.02 0.02 H20— 105° 0.02 0.02 H20 + 105° 0.50 0.50 100.13 100.00 Die aus zwei Analysen des Opdalits berechnete Norme ist: Quarz ... 16.0 14.0 Kalifeldspat ... 15.0 13.0 Alibit ... 28.0 30.1 Anortit ... 15.0 16.0 Dioposidaugit ... 4.7 5.2 Hypersthen ... 8.8 9.3 Magnetit ... 0.5 0.5 llmenit 1.2 1.2 Biotit ... 10.0 10.5 Apátit’ ... 0.4 0.4 5 V. M. Goldschmidt: Geol.-petr. Studien im Hochgebirge des süd- lichen Norwegens. IV. Vid.-Akad1. Skr. Oslo. 1916. 70 — 75. Eine; geochemische Regei und ihre Anwendung 707 Pyrrhotin 0.1 — Kalzit 0.1 0.3 99.8 100.5 Bei dér geochemischen Bewertung des Gesteins bin ich nicht von modalen und normativen Daten ausgegangen, sondern ich habé unmit- telbar die Wertangaben dér Analyse benützt und umgerechnet. Die sol- chermassen gewonnenen Gewichts- und Atomprozente dér Elemente sind die folgenden: Tabelle IV. í H 6 C 8 O n Na 12 13 Al Atomradius 1.27 0.2 1.32 0.98 0.78 0.57 Gewichtsprozent .. . 0.06 0.03 48.85 2.54 2.47 8.08 Atamprozent 1.26 0.004 61.50 2.31 2.10 6.30 14 15 16 19 20 22 Sí P S l< Ca Ti Atomradius . 0.39 0.3 1.74 1.33 1.06 0.64 Gewichtsprozent .. . 28.91 0.08 0.02 2.80 3.33 0.58 Atomprozent . 21.61 0.06 0.02 1.47 1.68 0.21 25 26 26 56 Mn Fen Fém Ba Atomradius . 0.91 0.83 0.67 1.43 Gewichtsprozent .. . 0.02 3.54 0.66 0.03 Atomprozent . 0.01 1.26 0.21 0.004 Die zahlenmássigen Angaben und das Graphikon dér Abbildung 4 bekráftigen das umgekehrte Verháltnis des Gewichts- und Atomprozent- satzes zum Radius bei den chemischen Elementen des Opdalits. Abb. 4. 708 L. Tokody Kosmos. lm vorstehenden wurden die Elemente verschiedener Fundorte dér Erde in Hinsicht auf die Grösse ihres Radius, sowie auf die Höhe ihres Gewichts- bzw. Atomprozentsatz.es untersucht. Ich konnte feststellen, dass Radius und Prozente im umgekehrten Verhialtnis zueinander ste- hen; bei grossem Radius vermindert sich dér Gewichts- bzw. Atompro- zentsatz, bei kleinem Radius hingegen steigt er. Diese Feststellung ist nur danm allgemeingültig, wenn sie sich nicht nur bezüglich dér Ele- mente dér Erde, sJonidern auch in bezug auf die Elemente dér Meteorité, dér Sterne und dér Sonnensysteme als wahr erweist. Auch dieser Bedin- gung kann entsprochen' werden. V. M. Goldschmidt teilt in seiner Ab- handlung6 die zahlenimassigen Angaben über Verteilung und Háufigkeit dér Elemente und ihrer Isoitope mit; seine Mitteilungen erstrecken sich nicht bloss auf die Elemente dér Erde, sondern auch auf die des Kos- mos. Er bezieht die einzelnen Atomsorten auf 10000 Siliziumatome als Einheit. Es greift nicht in das Wesen dér Sache, dass die Daten sich im Vergleich zu den oben angeführten auf eine andere Einheit beziehen, und darum habé ich die Angaben V. M. Goldschmidts mit dér einzigen Ánderung übernomimen, dass ioh die auf die Isotope bezüglichen Daten zusammengezogen habé. Tabelle V. Radius Auf 10000 Si-Atome sich beziehende Mengen Radius Auf 10000 Si-Atome sich beziehende Mengen 1 H 1.27 22504500 17 Cl 1.81 39 2 He 1.22 9000000 18 A 1.92 3 Li 0.78 1.0 19 K 1.33 68.96 4 Be 0.34 0.19 20 Ca 1.06 571 5 B 0.2 0.23 21 Se 0.83 0.15 6 C 0.2 224975 22 Ti 0.64 47.01 7 N 0.1 -0.2 75985 23 P 0.4 1.30 8 O 1.32 7499800 24 Cr 0.3 113.04 9 F 1.33 15 25 Mn 0.91 66 10 Ne 1.52 26 Fe 0.83 8910.30 11 Na 0.98 442 27 Co 0.82 34.97 i 12 Mg 0.78 8723 28 Ni 0.78 459.94 13 Al 0.57 879 29 Cu 0.96 4.60 14 Si 0.39 10000 30 Zn 0.83 3.5954 15 P 0.3 59 31 Ga 0.62 0.084 16 S: 1.74 1139.6 32 Ge 0.44 1.88 6 V. M. Goldschmidt: Geoohem. Verteilungsgesetze dér Elemente IX. Vid.-Akad. Skr. Oslo. 1938. Eine geochemische Regei und ihre Anwendung 709 33 As Radius 0.69 34 Se 1.91 35 Br 1.96 36 Kr 2.1 37 Rb 1.49 38 Sr 1.27 39 Y 1.06 40 Zr 0.87 41 Nb 0.69 42 Mo 0.68 43 Ma 44 Ru 0.63 45 Rh 0.68 46 Pd 1.37 47 Ag 1.13 48 Cd 1.03 49 In 0.92 50 Sn 0.74 51 Sb 0.90 52 Te 2.11 53 J 2.20 54 X 2.3 55 Cs 1.65 56 Ba 1.43 57 La 1.22 58 Ce 1.18 59 Pr 1.16 60 Nd 1.15 61 II 62 Sm 1.13 Auf 10000 Si-Atome sich beziehende Menge 0.18 0.1492 0.432 0.0680 0.3658 0.0974 1.3899 0.070 0.9492 0.36 0.013013 0.02506 0.032 0.02590 0.002304 0.29089 0.00730 0.00200 0.0136 0.00100 0.074455 0.0208 0.05202 0.00964 0.03310 0.011500 Radius 63 Eu 1.13 64 Gd 1.1 1 65 Tb 1.09 66 Dy 1.07 67 Ho 1.05 68 Er 1.04 69 Tm 1.04 70 Yb 1.00 71 Cp 0.99 72 Hl 1.59 73 Ta 1.42 74 W 0.68 75 Re 1.37 76 Os 0.67 77 ír 0.66 78 Pt 1.38 79 Au 1.37 80 Hg 1.12 81 TI 1.05 82 Pb 1.32 83 Bi 1.34 84 Po 85 86 Ne 87 88 Ra 89 Ac 90 Th 1.10 91 Pa 92 U 1.05 Auf 10000 Si-Atome sich beziehende Mengen 0.00280 0.01388 0.00520 0.02031 0.00570 0.01630 0.00290 0.01495 0.00492 0.01500 0.028? 0.14339 0.00001798 0.01740513 0.00580 0.028739 0.00570 0.0030028 0.001700 0.0910 0.00114 2.0. 10— 1 3 5.3.10— 15 8.2.10- 10 2.0.10— 13 0.00593 5.0.10— 10 0.00230316 Die auf die Elemenite des Kosmos bezüglichen Daten sind durch Diagramm 5 dargestellt. Sowohl aus dem Diagramm, als auch aus den zahlenmássigen Angaben geht deutlich hervor, dass die Grössen dér Elemente zu denen dér Radien im umgekehrten Verháltnis stehen. Wir habén die Abhangigkeit des Atomprozentsatzes dér chemischen Elemente von den Ionradien bei den verschiedenartig entstandenen Mine- ralassoziationen festgestellt. Diese Abhangigkeit áussert sich darin, dass die Atomprozente sich bei kleinem Radius erhöhen, bei grossem vermin- dern. Zűr weiteren Bekráftigung dieser Gesetzmássigkeit wird eine sta- tistische und prozentische Übersicht dér gewonnenen Daten zweckmássig Abb 710 L. Tokody Eine geochemische Regei und ihre Anwendung 711 sein, um feststellen zu können, vvieviel Elemente dér einzelnen Fundorte die Gesetzmássigkeit bekráftigen und wie viele ihr widersprechen. Vor dér Erörterung dieser Frage aber muss auf die bei den einzelnen Elementen dér Mineralparagenesen notwendigerweise auftretende Abwei- chung hingewiesen werden, die von dér Unsicherheit in dér Beurteilung dér Háufigkeit dér an den Mineralparagenesen beteiligten Mineralien her- rührt; diese Beurteilung kann nie ganz genau sein (s. 1. p. 290), denn je nachdem wir einern Mineral eine grössere oder geringere Háufigkeit bei- messen.wird sich auch seine prozentische Grösse entsprechend verschieben. Es muss ferner bemerkt werden, dass die prozentische Grösse des H, O und S nicht berücksichtigt werden kann. Dér Gewichts- und Atomprozent- satz des H und des O ist námlich stets hoch, unabhángig vöm Radius. Für den Aufbau dér Erde habén diese Elemente eine ausserordentliche Be- deutung, sie sind all géméin verbreitet und treten demzufolge stets mit hohen Prozenten auf. Dér Radius des S betrágt in den Tabellen: ö'2— = 1.74 Á, dér Radius des S8+ aber nur 0.34 Á. Die schwefelhaltigen Mineralien können bei den Berechnungen nicht in Suliidé, Sulfosalze und Sulfate gesondert werden, S kommt z. B. auch in Phosphaten (Diadochit), Arsenaten (Pittizit), Silikaten (Thaumasit) vor, und bei diesen ist dér Radius ebenfalls S6+ = 0.34 Á. Somit muss bei Bewei- sung dér Regei ausser H und O auch S unberücksichtigt bleiben. Tabelle VI gibt Zahl und Prozente dér die Regei bekráftigenden, bzw. ihr widersprechenden Elemente an (unter Weglassung von H, O).* Tabelle VI. Fundort Zahl Bekráftigend Widersprechend dér Elemente Zahl ®/o Zahl 0/0 Budapest ... 9 6 66.7 3 33.3 Felsőbánya 20 16 80.0 4 20.0 Lángban ... 28 16 57.1 12 42.9 Opdal 12 6 50.0 6 50.0 Kosmos* ... 76 56 73.7 20 26.3 Nach dem Zeugnis dér Tabelle wird die Regei durch die Überzahl dér Elemente bekráftigt; ihre Zahl übersteigt 50%. Somit habén wir die Gültigkeit dér Regei zusammenfassend bewiesen. lm Anschluss an die oben beschriebenen Uniersuchungen bietet sich Gelegenheit zűr weiteren Untersuchung dér Radiusgrössen und Atompozente, dann dér vöm Radius abhángigen Verteilung dér Ele- * Von den 92 Elementen des Kosmos fehlen H, O, S, ferner die 4 Elemente, dérén Grösse, und die 9 Elemente, dérén Radius unbekannt ist. Dér Radius ist kiéin, wenn er kleiner als 1 Á, gross, wenn derselbe grösser als 1 Á ist. 712 L. Tokody mente mit kleinem und grossem Radius, sowie dér geraden und ungera- den Elemerate, schliesslich dér Zahl dér geraden und ungeraden Elemente. Die Regei bestimmt zu den Elementen mit kleinem Radius hohe, zu deraen mit grossem Radius niedrige Atomprozente. Über die Verteilung dér Elemerate aus diesem Gesichtspunkt gibt Tabelle VII Aufschluss. In dieser Tabelle koraimén bloss diejenigen Elemente vor, die die Regei bekráftigen; die ihr widersprechenden Elemente köranen nicht beriick- sichtigt werden, da zwischen ihrem Radius und ihren Atomprozenten kein bestimmtes Verhaltnis besteht. Tabelle VII. Fundort Zahl dér Elemente Kleiner Radius— hohe Atomprozente Grosser Radius— niedrige Atomprozente Budapest 6 4 2 Felsőbánya ... 16 10 . 6 Lángban 16 10 6 Opdal 6 5 1 Kosmos 56 20 36 Aus Tabell'e VII köranen wir auf die Háufigkeit dér Elemente mit kleinem Radius schliessen. Unter den Elementen des Kosmos aber sind die -mit grossem Radius und niedrigen Prozenten gekennzeichraeten Ele- merate in Ülberzahl. Und dies ist auch leichtverstándlich, da unter den 56 Elementen auch die mit grossem Radius und niedrigen Atomprozen- ten auftretenden settenen Érden urad ausser diesen Th und U, die áhn- liche Eigemschaften aufweisen, demraach insgesamt 17 Elemente vorkom- men. Rechnen wir diese ab, so besteht f ür die Elemente des Kosmos nicht das in dér Tabelle angegebene Verhaltnis von 20 : 36, sondern 20 : 19. Ebenso ergibt sich die Überzahl dér Elemente mit kleinem Radius, weran, wir sámtriche Elemente (mit Einschluss des H, O und S) alléin nach ihren Radiusgrössen in Betracht ziehen, ohne Rücksicht auf ihren Atomprozentsatz (Tabelle VIII). Tabelle VIII. Fundort Zahl dér Elemente Kleiner Radius Grosser Radius Budapest ... 12 5 7 Felsőbánya 23 12 11 Lángban . . . 31 20 1 1 Opdal 15 9 6 K os mos 83 37 46 Auf Tabelle Vili zeigt sich bei den Elementen des Kosmos aber- Eine gieochemische Regei und ihre Anwendung 713 mais ein scheinbarer Widerspruch, ebenso wie auf Tabelle VII; dér Grund dér Abweichung ist dér námliche: dér Einfluss dér seltenen Érden und des Th und U. Tabelle VII und VIII beweisen die Überzahl dér Elemezte mit kleinem Radius, und daraus lásst sich auf die Atomkern- Festigkeit und auf die Bestándigkeit dér Elemente mit kleinem Radius folgern. Nachdem das überzáhlige Vorkommen dér Elemente mit kleinem Radius festgestellt ist, können wir ihre Verteilung nacli ihrer geraden oder ungeraden Ordnungszahl untersuchen. Die diesbezüglichen Anga- ben enthált Tabelle IX. Tabelle IX. Fundort Kleiner Radius-hohe Atomprozente Qrosser Radius-niedrige Atomprozente Qerade Ungerade Gerade Ungerade Budapest . 3 1 2 — Felsőbánya . 5 5 5 1 Lángban 5 5 1 5 Opdal ... . 3 2 1 — Kosmos ... . 11 9 18 8 Aus Tabelle IX geht hervor, dass die Elemente mit gerader Ord- nungszahl háufiger sind, als die mit ungerader, entsprechend dér Regei Harkins-Goldschmidt. Aber aus Tafel IX ergibt sich des weiteren auch, dass unter den Elementen mit gerader Ordnungszahl die mit kleinem Radius háufiger vorkommen und dass dérén Atomprozentsatz hoch ist. Das Gesetz Harkins-Godschmidt kann durch diese Feststellung ergánzt werden. Aus dem vorstehenden können wir auf die Bestándigkeit dér Ele- mente im allgemeinen schliessen. Die Überzahl dér geraden Elemente tritt mit kleinem Radius und hohem Atomprozent auf, was ein Beweis ist íür die Atomikern-Festigkeit dieser Elemente, bzw. für die Bestándig- keit dér Elemente mit kleinem Radius. Dieser Beweis dér Atomkern- Festigkeit steht im Einklang mit dér Feststellung dér radioaktiven Unter- suchungen, dass die Reichweite dér c-Strahlen dér geraden Elemente kleiner ist als die dér ungeraden, mit anderen Worten: dass die geraden Elemente bestándiger sind. Tabelle IX gibt auch über das Mass dér Gültigkeit dér Regei Har- kins-Goldschmidt Aufschluss. Vergleichen wir die auf diese Regei be- züglichen zahlenmássigen Daten — unter Rücksicht auf die untersuchten Fundorte (Mineralassoziationen) — mit den Zahlengaben dér im vor- stehenden festgesteflten Regei über das umgekehrte Verháltnis dér Atom- prozente zu den Radien (Tafel VI), so können wir uns von dér Gleich- wertigkeit dér beiden Regein überzeugen. Felelős kiadó: Tasnádi Kubacska András. 21164 48 — „Élet" írod. és Nyomda Rt. Bpest, XI., Bartók B.-út 15. — Igazgató: Laiszky Jenő.