vr^^tn^ '^ 1 — FOR THE PEOPLE FOR EDVCATION FOR SCIENCE LIBRARY OF THE AMERICAN MUSEUM OF NATURAL HISTORY MONOGRAPHIA CHIKOPTERORUM HUNGÁRIÁÉ. (CUM APPENDICE IN LINGUA GERMANICA CONSCRIPTA) MAG\lRORvSZÁG DENEVÉREINEK MONOGRArmAjA. Kis-apsai MEHELY LAJOS A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMHOZ BEOSZTOTT TAXÁK; A MAGYAll TUDOMÁNYOS AKADÉMIA, A LONDONI ZOOLOGICAL SOCIIiTY, A M AJNA-FHANKFUHTl SENCKKNKHKGISr.lIH NATUlí- FOHSCIIUNDE GESEI.LSCIIAl-T S A MAGDEHUHGI NATURWISSENSCIIAFTI.ir.HEH VÉREIN LEVELEZŐ TAGJA. 22 TÁBLÁN ISS EKEDET! HAJZZAL. A MAGYAR TUUOMÁNYOS AKADKMIA TÁMOGATÁSÁVAL KIAD.IA A MAGVAI! NIÍMZKTl MU/.KUM. BUDAPEST. HOIíNVÁNSZKV VIKlOlí CS. KS KIH. UnVAlU KÖNVVNVOMDÁ.I A li)Ü(). Székfoglaló értekezésül benyújtotta s részben fr.lolvasta a szerző a Magyar Tudományos Akadémia lítlR). évi január 22-én tartott ülésén. ELOSZO. „Millv hátra, milly nagyon hátra maradánk mi magyarok a többiek után itten is a íurkészet, az ismeret, öröm, haszon és dicsőség czéljától, — olly annyira, hogy a magasabb rendű állatosztályok egy ága sem vétetett kevésb rtgj'elembe, egyike sem lianyagoltaték el inkább, mint épen ü:: eiiilöslan hazánkban". Ezekben a szomorú szavakban önté ki lelke keservét a mag^-ar zoológiai kutatás úttörője, Petényi Salamon, a magj'ar orvosok és természetvizsgálók negj-edik nagygyűlésén, Temcs- várott, 1844-ben. Majd az emlős állatok hazai irodalmáról szólva, az egészet szolgai fordításnak festi, melyben „semmi eredményét viem látjuk az öntapasztalás és vizsgálatnak, a hazai fiirkészetnek, semmi felfedezést magyarltoubüii és magyarhon számára!" A külszin után induló, vagy a hazai tudományosság újabbkori föl- pezsdülésének egy-egy melegebb szivdobbanásától elfogódott szemlélő, ma napság csak mosolyogni fog e keserű szózaton, melyben — úgj'mond — mindössze is egy csüggedt, feketén látó léleknek elborult ítélete nyilatko- zik meg. Csak az, ki az emlöstan hazai irodalmába belemélyedve, lépten- nyomon megdöbbenve tapasztalja, mily ijesztő üresség és felületesség, az igazi buvárszellemet kitüntető éleslátásnak és lelkiismeretességnek mily csekély foka jellemzi önmagában is szánalmasan szegény irodalmunkat, csak az képes Petényi feljajdulásának értelmét felfogni és átérezni. S mily lesújtó tudat, hogy Petényi-nek 1844-ben elhangzott szavai még ma napság is, sőt még nagyobb mértékben igazak, mint akkor vol- tak. Egy fél évszázad óta Európának minden művelt nemzete, sőt még Észak-Amerika, India, Japán és Ausztrália is nagyot haladt az emlőstan r IV KlMsz.i. terén, csak mi magyarok nem jutottunk előbbre s őszintén be kell ismer- nünk, hogy a mammalogia terén óriási — talán soha többé át nem hidalható — ür választ el bennünket a nyugat és a kelet (!) tudományos- ságától. Roppant elmaradottságunknak leplezgetése az igazság és a nemzet ellen való bűn volna s keserűen megbosszulhatná a jövő, ha nemzeti hiúságimk szálaiból szőtt esalóka képekkel áltatnók el hazánk tettre- vágyó ifjúságát, mely elé százados mulasztások helyrehozatalának a fel- adata tornyosul. Európának minden művelt nemzete már a .W'lll. század végén, vagy legkésőbb a XIX. század első felében nieg\-alósitotta azt, a mi nekünk még mostanság is csak elérhetetlen vág\unk. Nyugati és keleti szom- szédaink mindegyike legkésőbb a XIX. század közepe tájáról való íisszc- fuglaló nagy művekkel dicsekedhetik, melyek az illető országok emlős állatainak természetrajzát kimeritíien tárgyalják és a fiatalabb nemzedék ismeretkörének biztos tartalmat nyújtva, megszabják a jövő kutatás irá- nyát ; megannyi kiapadhatatlan forrás, melyből a természethistória szin- aranya csörgedez. A francziáknak egy Ciivicr. Ihsiuarcsl, Gcoffroy Siiiiil- Hilairc és Falio, a németeknek .SV/zrtí'tT, \\\i^'iui\ HUisiiis cs Gicbcl. .iz angoloknak Tcuniiiiick, (Iniy. ( joh/i/, az olaszoknak Hilet kolozsvári gyűj- teményében levő összes hazai denevéreket, melyekre munkám szempont- jából már csak azért is nélkülözhetetlen szükségem volt, mert nélkülök soha sem lettem volna képes a dr. Dtuhiy Jcitö-UÁ leirt állatok kritikai tanulmányozására, melyre pedig oly nagy mértékben rászorultak. Ezen tekintélyes g\űjteményen ki\'ül nagy segítségemre \olt a buda- pesti tud. egj'ctem állattani intézetében, néhai dr. Mar,i;ó TiviuLtr g\iij- téséböl fenmaradt an>ag, melynek egyes ritkább fajokon kívül különíiscn a Margó-\ó\ leírt Myniis ciliala var. hiiiliíjvsliiuiisis eredeti példányai kölcsönöztek ki\;iló erdeket. Mindezeket dr. \\íii,í!íI Jcuö úr, a buda- pesti tud. egyetem adjunctusa szi\es készséggel bocsátotta rendelkezé- semre. Mi közben ezt a három legnagyobb magyar gyűjteményt átdolgoz- tam, magam is mindenütt nyomában voltam a hazai denevér\ilágnak. .Mindenfelé kutattam, gyűjtöttem és észleltem s különösen a múlt tavasz, nyár és ősz folyamán — részben a Nemzeti Múzeum támogatásával — kiterjedt gyűjtést folytattam l'ilis-Maróthon, Szabadkán, Palicson, l'jvidé- ken, Zimonyban, Báziáson, l'laviseviczán, Orsován, .-\da-i\aleh-n, Pecse- nyeszkán, Herkulesfürdön, a \asmegyei Kis-i'ösén, Nagy-Csí'imötén és Lukácsházán, Sopronban, a zalamegyei Puszta-Szt-Lászlón és Budapes- ten. Puskával a vállamon két hónapig barangoltam erdön-mezőn, tavak körül és barlangokban, bujkáltam fiildalatti folyosók- és csatornákban, templomok, gyárak és raktárak padlásán, tornyokban és romok közölt s nem egy a késő éjbe nyúlt estét töltíittem a szabadban lesen, hogy a denevérek életszokásait megfigyeljeiii. -^ Ni'nveti Múzeum gyüitLinéinét gyarapítsam. Törekvéseimben dr. Lcudl AJnlf baiiitom is hathatósan támogatott, ki különösen Trencsén-, Gömíir- és Pestmegyékben gyűjtetett sziimomra s nagyon becses és részben igen ritka fajokkal íirvendeztetett meg. Páivl Jáitos a Nemzeti Múzeum derék gyűjtője és lUihliiiniini Emil orsovai Előszó. • VII Órás az Al-Duna tájain gyűjtcitt sok érdekes anyaggal jártak kezemre. Dr. Madarász Gyula nemzeti miizeiimi őr a magyar-hor\-át tenger- parton s hazánk számos más vidékén, Maliász József pénzügyminisz- teri számtiszt Déva, Eger és Trencsén környékén, dr. Mika Károly foreáliskolai tanár Sopronban, Cerva Frigyes Szigetcsépen, Klapka Illés pedig Palicson gyűjtött számomra denevéreket. Két évi szakadatlan munkásság után elkészült köny\'em, mely — szerénytelenség nélkül mondhatom — a hazai denevérvilágnak első helyes és a tudomány mai színvonalának megtelelő rajza. Bizonyos, hogy a jövő kutatások az itt letett ismereteket még számos vonással fogják tel- jesebbé, mélyebbé és világosabbá tenni, azonban érdemében nem fogják denevérfaunánk képét megváltoztatni. A könyv egyúttal hazánk zoológusainak megbízható vezérfonala kíván lenni a hazai denevérvilág megismerésében. A rendszertani tanul- mányoknak biztos alapot nyújtanak a meghatározó kulcsok s a fajok gondos leírásai ; az anatómus és biológus pedig szintén nem egy impul- susra találhat benne. f'orrásmunkáimat a könyv végén állit(jttam egybe, azonban ki kell emelnem, hogy főképen hat szerző műve volt hűséges tanácsadóm. Ezek : 1. Blasitis, Naturgeschichte der Sáugethiere Deutschlands, 1857. 2. Koch „Das Wesentliche der Chiropteren", Jahrb. d. \'er. f. Naturk. im Herzogthum Nassau, 18(32 — 68. 3. Fatio, Fauné des \'ertébrés de la Suisse, I. Hist. natúr, des Mammiféres, 1869. 4. Dobson, Catalogue of the Chiroptera in the Collection of the British Museum, 1878. ö. Trouessart „Les Chiroptéres de Francé", Le Naturaliste, VI. 1884. 6. Cjcrrit S. Miller „Re\'ision of the American Bats of the Family \'espertilionidae", North American Fauna No. 13. 1897. A midőn erre őszintén rámutatok, egyúttal hangsúlyozom, hogy a tüzetes részben teljes önállóságra lörekedtem s a fajok leírásában nincs oly állítás, melynek helyességéről személyes vizsgálat alapján meg ne győződtem volna. Ha fentebb emiitett vezérforrásaimtól eltérőt állítok, az épen úgy saját vizsgálataim folyománya, mint ha az ő helyes észleletei- VIII Előszó. ket ismétlem, melyeket nem miisithattam meg csak azért, liog>- az utolsó betűig eredetit nyújtsak. Ehégre is az aristotelesi idők már lejártak, a mikor a búvár minden szava egyúttal új és eredeti lehetett. Ma már ellen- kezőleg az a nem épen kíinnyü feladat teszi próbára a sziikember erejét, hogy a kellő irodalmi tájékozottSiig megszerzése után mennyi kritikai érzékkel képes az irodalom adatainak töméntelen lialmazjibol a helyeset kiszemelni és saját észleleteivel megerősíteni, a helytelent pedig megczá- folni. Egyfelől ilyen kritikai munkássiigon sarkallik kíinyvem, másfelől pedig számos a tudományra nézve új ercdmén\t foglal magában, melyek- ről a német kivonat tanúskodik. Munkáin gyöngéit magam ismerem a legjobban s korántsem álta- tom magamat azzal, hogy tökéleteset sikerült teremtenem, annyit azon- ban jó lélekkel mondhatok, hogy a mi tárgyam szeretetével és lelki- ismeretes igyekezettel párosult szerény erőmtől telt. az hűségesen le van benne téve. Rajzaimnak mind a ISH ábrája teljesen eredeti. X'alamennyit gon- dos készítmények, vagy friss állatok után rajzolt -m s remelem, hogy lényegesen elő fogják mozdítani a fajok biztos felismerését. Végezetül őszinte köszíinetet mondok mindazoknak, kik munkám létrejöttében segédkezet nyújtottak s ezek közt első helyen a Magyar Tudományos Akadémiának és a Magyar Nemzeti Múzeumnak, hogy mun- kám kiadását magukra vállalni kegyeskedtek. Budapest, IIKH). évi június l.Vén. Mi'lulv /.ti/o-i TARTALOMJEGYZÉK. AUTALAXOS RÉSZ. Lap Bevezetés 1 A denevérek főjegyei és rendszertani helye ;! Az alak külső viszonyai -i A köztakaró ... 6 A csontváz 10 I. A gerinczoszlop 10 II. .\ koponya . . .". 11 III. .\ zsigerváz 14 IV. A meUkas V. A vállöv VI. A medenczeöv Vn. .\ mellső végtagok váza VIII. A hátsó végtagok váza Az izomzat A. A bőrizmok B. A csontváz izomzata . . . I. .A zsigerváz izmai . . lö 17 18 19 22 23 24 26 2G II. A nyak izmai 27 III. A hát izmai 28 IV. .\ mell és has izmai . . 31 V. A végtagok izmai .... 34 a) A mellső végtag izmai .34 bj A hátsó végtag izmai 39 Az idegrendszer 43 A táplálkozás szervei 48 I. A fogazat 48 II. A szájüreg s a bélcső .... .51 Az ivarszerek 53 A denevérek származása .04 A denevérek földrajzi elterjedése . . r>ii Méhcly: Magyarország denevéreinek monogra]- A denevérek életmódja A magyarországi denevérek irodalma, névjegyzéke és elterjedése Miskolczi Gáspár Grossinger János Severini János Földi János Pethe Ferencz \'ajda l'éter Petényi .Salamon Ilanák János Kornhuber G. .A Jeitteles Lajos Frivaldszky Imre Frivaldszky János Lázár Kálmán Margó Tivadar Hennán Ottó Daday Jenő Bielz Albert Teschler György Kocyan Antal Natterer Landbeck Blasius 1. II Kolenati Fr Fitzinger Dobson Miller Gerrit .S Mojsisovics .A A magyarországi fajok névjegyzéke A hazai fajok elterjedésének képe . !I Lap 57 70 70 70 71 71 72 72 73 79 80 81 82 83 84 8G 87 87 88 88 88 89 89 89 90 90 91 91 Tartalomjegj-zék. TÜZETES RÉSZ. Lap A denevérek általános felosztása i)3 A kis denevérek alrendjének családjai 0-1 A patkósorniak családjának Jellemzése .4 Rhinolophus-nem !».') A hazai patki'isorrúak meghatározó kulcsa !»9 1. Rhinolophus curyale Hlas 100 2. Rhinolophus hipposideros Bcchst lOli (Var. troglophilus Dad.) Ili 3. Rhinolophus fcmini-cquinum Schreb . . Ilii (Var. homorodcnsis üad.) l'.'i i ,1 simaorrúak családjának Jellemzése 127 A simaorniak magyarorszái^i nemeinek megJuilározó kulcsa 128 A Harhastella-nem i;«) 4. Barbastclla barbastella Schreb 131 A Plecolus-nem 137 5. Plecotus aurítus 1 13K A Myotis-nem . 1 4r> A hazai .Myotis-félék meghatározó kulcsa . Ifil 6. .\Iyotis Capaccinii Bonap. . l-'>3 .Myotis dasycnenie Boic . . 15!t 7. Myotis Daubentonii l.eisl I'i4 H. .Myotis cmarginatus Geoffr 170 (Var. budapcstincnsis Margó) . . 175 9. .Myotis Nattercri Kuhl 179 10. Myotis Bcchsteinii Lcisl. . . 1R4 11. .M)-otis myotis Bcchst ... !!»(> (Var. spclaea Biclz) lilf) 1 2. Myotis mystacinus Lcisl. . 2(X) Az Eptesicus-tiem 20<> 13. Eptcsicus serotinus Schreb. 209 (Var. transsylvanus Dad.) .214 A Vespertilio-nem .219 A hazai Vespertilio-félck meghatározó kulcsa . . .221 14. Vespcrtilio borcalis Nilss 222 15. Vespertilio murinus L. . . . 229 (^Vespcrus siculus Dad.) . . . 235 A J'tcrygistcs-nem 239 A hazai Pterygistes-fclck meghatározó kulcsa ... ... 241 16. Pterj'gistes noctula Schreb . 242 17. Ptcrj'gistcs Leislcri Kuhl . 2.')2 Tartalomjegyzék. XI Lap A Pipistrelltis-neiit 2öS A hazai Pipistrellus-félék meghatározó kulcsa 260 Pipistrellus Kuhlii N'att 261 18. Pipistrellus pipistrellus Sclireb 262 (\'ar. macropterus Jeitt.) 269 19. Pipistrellus Xathusii Keys. & Blas 276 Pipistrellus ahramus Temm 286 A Miniopienis-nem 291 20. Miniopterus .Schreibersii Natt 29:i Irodalmi kútfők aOO A táblák tiia^yardzata 306 Javítandók 314 Függelék. Német kivonat 315 ÁLTALÁNOS RÉSZ. A denevérek, népiesen szárnyas-, \'agy höregerek, az emlősök összes rendjei között a leghatározottabban jellemzett állatok, a mennyiben való- ságos szárnyaik vannak ; az egyedüli emlősök, melyek repülni tudnak. A repülés képessége a legapróbb részletekig befolyásolja egész szer\'e- zetüket, különösen azokat a szerveket, melyek a repülés munkáját telje- sítik, vagy előmozdítják. Szervezetükben a repülőgépezet válik ural- kodóvá, melj' alkotó részeiben jelentékeny túlsúlyra vergődik a többi szervek rovására. így a szárnyakká lett mellső végtagok rendkívül felül- múlják a repülés munkájából kizárt, gyenge és rövid hátsó végtagokat s a domború mellkas az erőteljes vállövvel együtt jelenteken}' túlsúlyban van a kicsiny medencze fölött. E réven bizonyos közeli — habár nagy- részt csak élettani — vonatkozás támad a denevérek s a madarak között, még pedig nemcsak a főelv, hanem az eszközök részletei tekintetében is. Ha a denevér szárnyát a madáréval összehasonlítjuk, mindenek előtt a csontváz alaki viszonyainak nagy megegyezése ötlik szemünkbe, nevezetesen a felső s az alsó karcsontok megnyúlása, a hüvelykujj hasonló elhelyezése s a kézközépcsontok és az ujjperczek jelentékeny meghosszabbodása. Ezek a vázrészek szolgálnak támasztékául annak a nagy felületű vitorlának, melylyel úg\' a madár, mint a dene\'ér a le\'egő ingó részecskéire támaszkodik ; csakhogj', míg a madárszárny repülő felületét az alsó karról s a kézről eredő első- és másodrendű evezőtollak és az őket borító fedőtollak létesitik, addig a denevér szárnyában a mellső és hátsó végtag s a törzs között, továbbá a kéz ujjai között kifeszülő repülőhártya (a vitorla) szolgál ennek a czélnak. A kétféle szárny hason- latosságát még inkább fokozza az a bőrhártj'a, mely a madár szárnyán, a kar mellső oldalán, a kéz tövétől a felső kar fejéig terjed {szélfogó) s mely a denevér szárnyán is tulajdon oly módon jelenik meg. A madár repülésének kormányzásában oly fontos szerepet játszó, legyező alakban szétterülő farktollaknak (kormánytollaknak) is megtaláljuk az élettani hason- Méhely : Magyarország denevéreinek monographiája. 1 L' .Utalános rcsz. iuii-^.u .1 denevér hátsó végtagjai és farka közt kifeszülő s a sarkantyiitól támogatott farkvitorláhan. A repülőkészülék hasonlatossága azonban még sokkal messzebb menő. A szárny maga, czélszerű alakja és terjedelme daczára sem volna még elegendő a repülésre s csiikis tíJbb más tényező hozzájárulása avatja igazi repülő készülékké. Ezek közül legfontosiibb a szárny izomzatában megadott hajtóerő, mely nemcsak az izomzat czélszerű elrendezkedését, hanem tapadó felületének nagy terjedelmét és szilárdságát is föltételezi. A szárny mozgatí'i izmok a madarakéival azoimsiik, a nngj' terjedelmű és szilárd tapadófelületet pedig a dombom, szorosím egymáshoz szoruló és lapos bordákból összetett mellkasban, a rövid törzsnek mozdulatlanul összefüggő, sőt gyakran összecsontosodott hátcsigolyáiban, a bordaporczok megcsonto- sodásában, a domború, erőteljes kulcscsontokban, a Japoczka tekintélyes hollóorcsonti n\újtványában s a szeg\csont tarajában találják meg. ' .A repülés képessége a fentebbi kellékeken kívül még eg>' elenged- hetetlen föltételhez van k()tve s ez a test könnyűsége, illetőleg faj- súlyának a test tömegéhez való szerencsés viszf»nya. A madár szer\'eze- tében a test és a csontok levegőssége (pneumaticitá.sa» tesz eleget ennek a föltételnek, a denevérekében pedig a mellkas kivételével nag\'on vézna test s a szikár végtagok könn\űsége, a tüdő nagy levegőbirásji (capaci- tíisa), * a bélcső vékonysága és rövidsége, a csontváz rendkívüli Hnom- Siiga s a nagA' felületű repülőhártya vékonysága teljesíti ezt az élettani követelmén\t. A legnagyobb súly a szegycsont tarajára tapadó vaskos repülő izmokban összpontosul s ez azzal a iiagv' előn>nyel jár, hog\' ezáltal a test súlypontja a munkában levő gépezet középs<> ellenálh) vonalába kerül. A denevéreken kivül még számos más emlős-csoportot ismerünk, hol a mellső s a hátsó végtagok közt hasonló, cs' sokkal durvább és súlyosabb, szőrrel vastagon födött N'irhártya van kifeszitve, ilyenek a rovarevők {I»isc\liTora)\ vag>' helyesebben a b<'>rszámyuak {Dtrnioplcra)* ' Saját.ságos convcrgenziális hasonlatosság nyilvánul abban, hogy a Icgtuhh dencvcr- nósténj'nck hátrafele nyitott, vagj- csak lazán zárt a mcdcnczcje. E jelenség valószínűleg szinten a repülés mcgkönnyilésére, illctnleg ii farkvitorla kormányzó képességének loko- zására szolgál, a mennyiben a merev mcdcnczc hátráltatná a konnányziis igényelte moz- dulatok szabatosságát. ' Geoffroy szerint a denevérek az cgyedüh emlős allatok, mdv.k tcstnULi - t.\l.iii rcpiilcsük megkönnyítése végett lapdaszerúcn felfújhatják. ■'' Trouessart, Catalogus Manimalíuni, IKi»7. 1. p. 16tí. ' Alheri HuHthcr &• Old/teld Thomas, Guide to thc (lalleiies ol .Maniniaiia m thc Department of Zoology of thc British Museum. London 18ÍM. p. 2ÍV £rH,s7 Hatckel, Systcmat. rhylof;cnie der Wirbelthiere, III. ISH.í. p. r,f»4. Főjegj'ek. Tésttagok. 3 rendjébe számított repülő maki {Galeopitheciis volans), a rágcsálók {Rodentia) rendjébe tartozó repülő mókusok (Pteroniys, Acrobatcs) s az erszényesek (Marsiipialia) rendjébe sorozott Felaurns- és Pctauroides- félék, csakhogy ezeknek az eseteknek mindegyikében a repülőhártya csupán szálló ernyőül szolgál, vagyis az állat rézsútosan, magasabb hely- ről alacsonyabbra ereszkedhetik le, de ugyanazt az utat visszafelé ineg- tenni nem képes. A repülés problémáját csak azok az emlős állatok oldották meg, melyeken a repülőhártya fejlődése a szer\'ezet megfelelő belső alakulásával járt karöltve s ilyenek egyedül a tlenevérek. A denevérek főj egyei és rendszertani helye. A denevérek emlős állatok ; két emlőjük a mellükön, rendesen a hónalj mögött van ; anyaméhjük (iilcriis) egyszerű, vagy kétszanai ; agyuk féltekéi simák s hátrafelé nem érnek túl a kis agj'on. Mellső vég- tagjaik repülésre szolgáló szárnj'akká idomultak. Alsó karjuk hosszú és meggörbült orsócsontból (radius) áll ; singcsontjuk {iilna) csenevész. A hat apró csontból összetett kéztő (carpns), a rövid, karmos hüvelyken kívül négy, rendkívül megnyúlt és kai'om nélküli ujjat hord, melj'ek közt, valamint a mellső és hátsó végtagok közt is, a köztakaró folytatását képező N'ékony repülőhártya (patagimn) terül ki. A bokacsontról hosszúkás porczszilánk a sarkantyú, {procakaveus) tart befelé, melyre a fark és a hátsó végtagok közt kifeszített farkvitorla {pcriscelis) hátsó széle tapad. Térdük hátrafelé fordult, hogy a falkvitorlát kifelé feszíthesse. Szegjr- csontjuk tarajos. Medenczéjük (a patkósorrú denevéreket kivéve) jórészt nyitott. Teljes fogazatukat : metsző-, szem-, elő- és utózápfogak alkotják ; legfeljebb 38 foguk van (331 "^ iss =^ 38), de gyakran kevesebb. A denevéreket szárnyakká idoinult mellső végtagjaik révén a kéz- szárnynak {Chiroplcra), vagy röpkedök {Volítantia) rendjében ' foglaljuk össze s az emlős állatok {Manimalia) osztályában a bőrszárnynak (Dcr- moptera) és a rovarevők (Insectivora) rendje közé állítjuk. Az alak külső viszon3^ai. A denevérek, noha kiterjesztett szárnyaikkal nagj'oknak látszanak, voltaképen kicsinj^ testű állatok. A legkisebb magyarországi faj (a törpe denevér) testhossza 65 — 78 "Hm, kiterjesztett szárnyainak hossza 195 — 227 '"'U, a legnagj'obb hazai faj (a közönséges denevér) testhosszal 19 — 133 '"/m, kiterjesztett szárnyainak hossza 382 — 418 %%. ' .\ mai irodalomban a rendnek csak az első neve használatos. 4 Altalános rész. Zömök testükön a vaskos, hosszúkás icjci, losid nyakat, lapított rövid törzset, sugár farkat, szikár és megnyúlt mellső és valamixel ke\'ésbbé vézna hátsó végtagokat s a repülőhártyát (vitorlát) különböz- tetjük meg. Fejük egészben véve kí')rtealakú, nagysága az egész test tömegével arányos ; a fe/liiö majd boltozatosán kidomborodó, majd t(')bbé-ke\'ésbbé lelapuló. Arczorriik kevéssé n\újtott, gj'akran vaskos, a heg\én lecsapott, vag>' tompán kerekített, olykor — a kétoldali pofamirigyek révén — gumósán duzzadt. A legtöbb denevér arczorra sima {siiiiaorriuik, Gyiiino- rliina), de számos fajé hárt\ás függelékeket visel (hártyásorrtuik, Phyllo- rhina). Az orrlyukak az utóbbi körülmény szerint majd a csupasz orrcsúcs két oldalán állnak s előfelé és kissé oldalfelé néznek, majd a hártyás karély mélyében, az orr nyergén, egj'más közelében fekszenek és fölfelé néznek. A simaorrú denevérek orrlyukai vese-, vagy félholdalakuak, a hártyásormakéi keskeny, hosszúkás rés képében tűnnek elő. Szemeik a szájzug fölött állnak s nagj'on aprók. FiiUik nag\ok, olykor majdnem testhosszaságuak {PUcnlus) s általában vagy külcinváltak (pl. Vcspirlilio), vagy pedig tíW'ükkel a homlokon (isszenőttck (pl. liarbastdUi. PUinlits stb.). Külkagylójuk csúcsos hegyű (Rhiiinloplitis), vagy t()bbé-kevé.sbbé kere- kített ; belső széle rendesen sima ívben futó, a külső azonban gyakran öhlíis, karélyos, vagy szögletben kimetszett. Belső oldalán a külső szé- léhez közel különböző számú, de szám szerint iiz egyes fajokon nem igen állandó lumiiilnJö vehető ki, mel\ek egymással t()bbé-ke\ésbbé párvonalasan híüadnak s nem egészen a közepükön egy hosszául fiiló rcdü szeli őket át. Ugyancsak a fülkagyló belső oldalán, a belső széléhez közel, eg>' hosszában menő borda (él) lép fel. A simaorrú dene- véreket a fül belsejében álló, a fül alapjáról eredő s alak és nagyság tekintetében a fajokra nagyon jellemző, mozdulatlan, hártyás fíiIfiJö {tragns) tünteti ki, mely a hártyásorrú denevéreken hiányzik, illetőleg mint más emlősökön, csak jelentéktelen perem alakjában van meg. .Szájuk mélyen hasitolt ; a szájrést bajuszos ajkak veszik körül. Nyakuk nag\on rövid, külön testtagként alig tesz számcjt. Törzsük lapított hengeridomú, a mell táján szélesebb, a has táján keskenyebb, hátrafelé szűkülő. Két emlőjük mellükön, a hónalj mögött áll, a patkós- orrú denevéreknek pedig hasuk táján két mirig>'es, emlőalakú szemöl- csük van, — ezekhez szívódnak oda az újszülöttek, mielőtt a mell emlőit elérnék. A hazai denevéreknek kivétel nélkül jól kifejlődött, a törzs hosszánál rendesen hosszabb, sugár termetű farkuk van, mely a hegye felé alig észrevehetően vékonyodik s vagy egészen a hártyás farkvítorlába rejtett, vagy pedig végső egy-két percze szabadon kiáll belőle ; végső hegye mindig csupasz és lefelé görbült. Némely külföldi fajnak egyáltalán nincs farka, másoké nagyon erőteljes és teljesen szabadon áll ki a vitorlából. Mellső végtagjaik szikárak s nagyon megnjailtak ; már a felső- kar is meglehetősen hosszú, az alsókar azonban még egyszer oly hosszú. A kézközép tövén előfelé álló s a többi ujjnak ellentehető hüvelykujj nag^'on rövid s meggörbült éles karmot visel, a mutatóujj (2. ujj) ren- desen csökevényes, a többi három ujjnak kézközépcsontjai s ujjperczei azonban nagyon megnyúltak ; végső perczük a hazai fajokon sohasem karmos, de a külföldi nagy denevéreken {Megachiroptcra) a második ujj is karomban végződik. ^ A 2 — 5. ujj kézközépcsontjainak és ujjperczeinek viszonylagos hossza az egyes fajok keretén belül nagyon állandó s jel- lemző. A hátsó végtagok valamivel vaskosabbak s a mellsőknél jelenté- kenyen rövidebbek. A lábat a sarokcsont folytatását képező s befelé tartó porczszilánk, a sarkantyú tünteti ki, melyre a farkvitorla széle tapad. Az. öt rövid és csak tövén kicsiny kötőhártyával összefűzött ujj mind- egyike sarlóidomú, éles karommal fegyverzett. Maga a láb egy és ugyan- azon nem különböző fajain nagyon eltérő nagyságú lehet, — így a M_jTO//.s--nem — egyébként egyforma nagyságú — fajai épen lábaik nagy- ságában feltűnően különböznek. A repülőhártya, vagy vitorla (patagium) a hazai fajokon a törzs, fark, mellső és hátsó végtagok s a kézujjak közt feszül ki. A vál- lon eredő s a felső és alsó kar hosszában a iiüvelykujj kéztőízére terjedő elővitorla — a madarakénak mintájára — szélfogónak {propatagium) nevezhető ; a kézujjak közt kifeszülő szakasza a kézvitorla {dactylopata- gitim) ; az ötödik ujjtól befelé eső, a mellső és hátsó végtag s a törzs oldala közt levő része az öregvitorla (plagiopatagiiim) s a fark és a hátsó végtag közt szétterülő, hátulról a sarkantyútól támogatott része a farkvitorla {tiropatagium, periscelis). A gyorsröptű fajokon a repülő- hártya terjedelmét még a sarkantyú külső oldalán fellépő hártyás sar- kantyúkarély (cpiblcma) is öregbiti. - Az öregvdtorla hátrafelé, az egyes fajok szerint, majd csak a lábszár közepéig, majd a sarokig, vag\' a láb közepéig, sőt a lábujjak tövéig terjed s ebbeli viselkedése a fajokra nézve nagyon jellemző. ' A Megachiroptera alrend fajai gyümölcsevők s a gyüniülcsöt az első és második ujj I;aniui\'al ragadják meg. - A sarkantyúkarély. mely a sarokcsontról eredő porczos nyújtványra támaszkodik, Dobson szerint talán tapadó-korong módjára működik s elősegíti az állatok odatapadását, a midőn sima l'clülcteken mászkálnak. (Catal. Chiropt. p. 183.) 6 Altalános rész. A szárny fajok szerint más és más alakú. Alakja általában két főtényezötől függ ; az egyik : az ötödik ujj hosszának arán\a a harma- dikéhoz; a másik: az ötödik és neg>edik s a negyedik és harmadik uü hegye közt levő távolságnak egymáshoz \aló \iszonya. E tényezők alakulása szerint a denevérszárnxnak két föalakját ismerjük, a keskeny és széles szárnyat. A kiskYiiysuiniyti alakokon (Aiigiopiera) az ötödik ujj hossza mintegy a fele a harmadik ujj hosszá- nak s a negyedik és harmadik ujj hegye közíitt levő távolság mintegy harmada a negyedik es ötíidik ujj hegye közt levőnek ; ennek a fonná- nak a prototypusii a korai dene\ér (Plirvi;isliS uoilnhi). A szilisszáruyii alakokon (Plalyoplcra) az ötödik és harmadik ujj hosszasága csaknem egyforma s a negyedik és hannadik ujj hegj-e közti távolsíig minteg\' fele a neg>edik és (it<'>dik ujj heg>e kíizt levőnek ; az ilyen sziirn\alak legkifejezettebb képviselője a közönséges denevér ( .l/i'o//'.'> niyolis Bechst.). A farkvitorla szabása, fajok szerint, szintén különböző, a mennyi- ben hátsó szabad széle a fark csúcsán majd tompa-, majd heg>'es szöget zár be, mint az különíisen a .)A'()//'.s--nem két alnemében nagi*' határo- zottsággal tűnik ki. A tompa szöglet rövidebb, a heg\es pedig hosszabb fiu-kkal jár kanUtve. A köztakaró. {/hu. nidiui. szar. kanunk. Iülp};iiiiiók. szivókiik.) A denevéreken kivül semmiféle más állatcsoportot sem ismerünk, mely a bőrreiulszeriuk (iiilt-siniiicttliiiii) oly hatalmas és sokoldalú fejlett- ségével tűnnék ki. Ez az irányzat a vitorlán kivül még a fejen is kife- jezést nyer, a mennyiben a hártyás fülkagylók rendesen igen nagy ter- jedelműek, olykor az egész test hosszával versenyeznek s gyakran a fül belsejében és az arczorr tetején is különböző alakú bőrsarjadzások lépnek fel. A külföldi denevéreknek gyakran az arczukon, ajkaikon, sőt szájuk üregében is különféle hártyás kinövéseik vannak. A denevérek bőre - - mint minden emlős állaté - két főrétegből. a felbörből (cpiJcrtiiis) s az alatta felevő irluiból U'oriiiiii) áll. A felbőr ismét a megszarusodott, élettelen, lapos sejtekből összetett szíiriircli-^tY (slraluiit coructiui) s az alatta levő élő, gömhíilvded sejtek képezte és festőanyagokat tartalmazó, Mülpiiihi-filc ritcgrc (stratutii Malpigliii'i esik szét. Az irhában megtaláljuk íi legfelső szvtiiölcsös rcUgct (pars piipillaris), a rostos-, vagy rcczés rétegei [pars rcticitlaris) s a legalsó mirigyes réteget (pars glatidtilaris), melyet az irha alatti réteg {stratiiiii stibcíitaiieiini), \'agyis a zsirréleg (paiiuienliis aJiposiis) kapcsol <">ssze az izomzattal. Az idegekben és véredényekben rendkívül gazdag, csupasz és nyir- kosán zsiros tapintatú vitorla (patagium) morphologiai értékére nézve nem egyéb, mint két, belső színével összeolvadt bőrlemez, melyek egyike a hátoldal, másika a hasoldal bőrének közvetetlen folytatása. E két börlemez epidermise külön-külön maradt meg a vitorla alsó és felső felületén, a két írharéteg azonban közös réteggé olvadt össze, még pedig oly bensőén, hogy az összeolvadásnak semmi nyoma sem maradt és semmikép sem lehet két lemezre felbontani. ^ Az összeolvadt irha hullá- mos kötőszövetből áll, melybe számos kötőszöveti testecske van beágyazva, legbelső rétege pedig, mely a két bőrréteg eredeti zsírrétegének (pamti- cuhts adiposns) felel meg, lazább szövetű. A tulajdonképeni írhaszövetnek legfőbb jellemvonása, hogy hatalmas nyalábok- és gerendákká tömörült rugalmas rostok halmozódnak fel benne, melyek rendkívül bonyolódott, sűrű szövésű nemezhez hasonló hálózat alakjában járják át. Minthogy a vitorlának két irharétege \-an, tehát nemezszerű, rugalmas rétege is kettős, mindegyik rendkívüli összehúzódásra és kifeszülésre képes s egyéb- ként is nagy jelentőségű, mert a vitorlát tápláló véredényeknek s az idegeknek is hordozója. A rugalmas réteg idegekben és idegvégződé- sekben rendkívül gazdag; Schöbl-nek a tapintó szőrökkel összefüggésben álló tapintó végtestecskéket is sikerült kimutatnia. '^ A vitorla n\-irkosan zsíros tapintata bizonjfos sűrű, olajnemű, erős szagú zsiradéktól ered, metylyel az álmából fölébredt állat közvetetlen kirepülése előtt a vitorla egész felszínét bekeni. A zsiradékot bizonyos sárga, lapos mirigyelí. szol- gáltatják s egy, vagy több vezetőn át ürítik ki a bőr felületére, ezek azonban nem az utolsó farkcsigolyán fekszenek, mint a madarakéi, hanem a szemek s az orrlyukak közt levő arcztájékon {pofamirigyek'), úgy hogy a denevér mindjárt magával a kcttökésziilékkel olajozhatja be repiUöhártyá ját . A bekenésnek természetesen az a czélja, hogy a repülő- hártya se ki ne száradjon túlságosan, se a levegő páráitól és az esővíztől át ne nedvesedjék, szóval, hogy rugalmassága in- lucujen veszendőbe. A pofamirigyek a Myotis-nemhen kicsinyek, kevésbbé szembetűnők, az Epiesicus-, Vespertilio-, Pterygistes-, Pipistrellus- és Barbastella-nemhen azonban nagyok és erősen kiduzzadok. Ha a frissen fogott állat felső ajkát erősen feltoljuk s ezáltal a pofamírigyre nyomást gyakorolunk, akkor a mirigyváladék apró sárgás, \'agy szennyes fehéres-szürke cseppek alakjában lép ki a mirigy dombján. 1 Lecke. Bronn's Klassen u. Ordn. á. Thicr-Reichs, VI. Hcl.. V. .\hü\. ISíKi. p. !)2(i. - Dic Flijgliaut der Fk'dcnnausc. Arcliiv f. niikroskop. Aiiatoniic, \'U. 18711. 8 .Mtalános rész. A kis patkósdenevér hártyás orrfüggeléke, Rcddd szerint,* nem egyéb, mint a külső bőr kettőzete, melynek főtömege szabályos, sokszögű sejtekből összetett zsírszövetből áll. Az irha ebbe a szövetbe kötőszövet- ből és csavaros lefutású, rugalmas rostokból í'űló nyujtványokat bocsát. Tapintó testecskéket állítólag nem találtak benne. Mint minden ' emlős állatnak a bőrét, ügj' a denevérekét is sző- rözet borítja, mely a fejen és a törzsön s a vitorlák eg>- részén elterülő, 1.I0 gyakran a fíirkra és a végtagokra is kiterjedő, összefüggő bundát képez. A denevérbunda legfőbb sajátsága, hogj' egész terjedelmében í\^yncntű ih'mezs:örökbül vau összclcve, vagj'is hog_\' a más emlős állatok bundájában oly általánosan elterjedt gyapjúszört nélkülözi. A szőrök itt is az irhába mélyednek, a szőr tövét körülfogó lüszöbc Ifollkulns pili), melybe faggyúmirígyek nyílnak s melyek alatt a szőr szárához (scapus pili) sima izomelemekből álló, tinóm t-nulőiziiiok uirrcrtons pili) tapad- nak, hogy a szőrözetnek koronkínt szükséges fclborzolásál végrehajt- hassák. A szőr töve a tüsző közelében vékony és hasadozott, fölfelé azután fokozatos vastagodásnak indul s alsó harmadában sajátságos, löUsáülakii lagok jelentkeznek rajta, erre megszűkül és tagjai elvesztik jellemző alak- jukat, majd ismét vastagodni kezd és többé-kevésbbé sima felületet kapva, finoman vékonyodó csúcsban végződik. Szerkezetére nézve lényegesen különbözik más emlős állatok szőreitől. Likacsos bclállowánya (síibslaitlia iiit'Jiilaris) ugyan ép úgy egyfolytában húzódik végig a szőr belsejében,'' mint más emlősíikén, azonban a kircgálloitiátty {síibslaiilia corticalis) a zsurlók tölcséresen tagolt szárára emlékeztet ; látszólagosan (oldalnézetben), mintha egyes, egymásba dugott tíilcsérekből volna összetéve, valójában azonban ezek széle folytonos csavarmenetben fut a sz<)r kíirül. A tölcséres tagok í7 szőr alsó Itaritiadábaii az egyes nemekre és fajokra jellemző íillandó alakban, nagysí'igban és számban lépnek fel, a külíinbségek azon- ban íiz egj" nembe tartozó fajokon oly finomak, hogy csak mikroszkóp segélyével, 300- 7(X)-szoros nagyítással tanulmányozhatók. A csavar- ' «Dcr Nasenaufsatz Jcs Kliinoloplnis liippocrcpis», Zcitschr. f. wisscnsch. Zoologic. X.XIH, 1H7:1 ' Valamennyi cmlös állat kiiziitt a fogas czeleknrk van a Icgliiányosabh szőiiizctük, mert itt már gyakran csak az ajkakon megmaradt 2 — H bajuszscrte, vagy csak az cbrcnyi állapotban mutatkozó szőrözet árulja el. hogy őseik szőrös testiiek voltak, de a vizi élet- hez való alkalmazkodásukban elvesztették szőrözetükct. ' Egyes fajokon, így a fehértorkú denevéren (Vtspertilio murinus \..) s az északi denevéren (Vcspertilio borealis Nilss.) a szőr fehér, vagy sárga szinü hegye elvesztette bélálloniányát s helyet le\xgő foglalta cl. A köztakaró. 9 menetek száma hazai fajainkon 500 — 1100 közt váltakozik, trópusi fajokon azonban 2000 {Mcgaderma), sőt 5000 — 7000 (Isíiophora) is lehet. A szőröknek ez a sajdlságos szerkezete a denevérek bundájából hiányzó gyapjúszört van hivatva pótolni. Két-két szomszédos szőr csavarmene- teinek kiugró párkányai összeérnek, talán össze is tapadnak s ilykép visszatartván a köztük megrekedt, átmelegedett levegőt, lényegesen hozzá- járulnak a test kellő hőfokának a ntegcnásához. Élettani szempontból tehát a csavarmenetek párkányai a madarak pehelytollainak, vagy más emlős állat gyapjúszőreinek a szerepét teljesitik. A denevérbundát alkotó, közönséges szőrözeten kivül figyelmet érdemelnek a sokkal nagyobb, a szájnyílás körül álló és harántul csíkolt izmokkal mozgatható tapintó- szőrök, melyek tüszőjét venosus vérüregek veszik körül s melyek nagyon erőteljes idegekkel vannak felszerelve {sinus-szőrök). Schöbl szerint a denevérvitorlán is vannak tapintó szőrök, ezek azonban rendkívül aprók és a sinus-szőröktől szerkezetben is különböznek. Annak daczára, hogy a denevérbunda szörözete nem valami nagyon sűrű, a szőrök száma mégis igen nagy. Koch a közönséges denevér {Myotis myotis Bechst.) hasbőrének egy négyszög "Ifc-nyi területén átla- gosan 200, a Pipistrelhis-nem fajain 280 — 300, a Myotis emarginatns Geoffr. s a Myotis Daubentonii Leisl. nevű fajokon még több szőrt számlált, ellenben patkósorrúink testén sokkal kevesebb a szőr. Ezen észleletek szerint egy közepes nagyságú denevérnek 1 — l'/.i millió, a nagyobb testüeknek pedig mintegy 2 millió szőrük van. A szőrön levő tagok, illetve kanyarulatok száma fajok szerint nagyon változó, a hazai fajokon, pl. a törpe denevéren {Pipistrellus pipistrellus Schreb.) Koch szerint 500 — 550, Altnni szerint 926, a kései denevéren {Eptesicus sero- tinns Schreb.) 950 — 1000, a pisze denevéren {Barbastella barbastella Schreb.) 750 — 800, a közönséges denevéren {Myotis myotis Bechst.) 1050 — 1150, úgy hogy az egész test szörözete 1 — 2 milliárd tagból áll. Ha tekintetbe vesszük, hogy a fiatal állat 3 — 4 hónap alatt kapja meg teljes bundáját, arra a meglepő eredményre jutunk, hogy minden percz- ben átlag 4000—6000 szőrtagnak kell keletkeznie ! ^ A denevérszőr mindig színes ; néha egész terjedelmében egyszínű, máskor különböző részeiben különbözőiíépen színezett, — másmilyen lehet a töve, más a hegye s ismét más a közepe. A színezet a szőr kéreg- sejtjeiben felhalmozódott festőanyag {pigment) mennyiségétől, a bélsejtek sejtkíizti üregeinek levegőtartalmától s a szőr felületének alakjától függ. Legáltalánosabb a sárgás, vörhenyes, vagy tiszta barna szín. Az albi- ' Koch r. Jaluh. Ver. Nassau, 1862— 6:^, p. 292. 10 .Utalanos rész. nismus (fehérség) a denevéreknél renJkiviil ritka jelenség, niindazoníiltal a Myotis Dciiibcíüouii Leisl. nevű vizi denevérnek teljesen fchcr pcldi'i- II Vilii {W-spirlilio cuJilis Jenyns) is találták. A karmok s a némely faj talpán fellépő gumók sem egyebek, mint a bőr sajátságos megszarusodásai. A gumókba az irhának szemöl- csös nyújtványai hatolnak be s ezek közt verejtékmirigyek szájadzanak ki. Némely külföldi denevérnek valóságos szívókái \annak, igy a Tliyro- plcra hicolor nevű dene\érnek a hüvelykujj-párnája helyén n\eles, suga- rasan redőzött szívókát találunk; némely l'ipislrt'lltis-fa} iiiijiiiis. tylcpiis, püchypiis) talpa nag\'on lapitott és szintén szivóka gyanánt működik ; egy új-zélandi denevér (MysUiciucJ lubcrcitlaUi) lábujjainak talpfelülete a Hl Ilii ihiítyl ti s-iiyikok tapadó ujjaira emlékeztet, a mennxiben egy hosz- szanti és belőle kiinduló harántbarázdákkal redőzíitt. A csontváz. A denevérek csontvázát mindenek felett a csontok karcsúsága s a végtíigok csontjainak ("blíis velőcsatornai jellemzik. A csontok könnyűek és szívósak, de semmiféle pneumatikus készülékkel sem állnak összeköt- tetésben, ebben tehát a legtöbb madár csontjaitól küli'tnbíiznek. ' I. A fjerinczoszlop. A rövid jíícriiiLZ»(CVt'A''»HVíi/(', sőt - külömíisen a hátcsigolyiik — számos faj (ireg példányain ősszc is í-sniitosoJinik. ' Mint HZ cnilősiik csontjai általában, úgy a dcncvcrckci is mintegy 57% phosphor- savas nioszct cs iS" „ szénsavas meszet tartalmaznak, tehát kefcsrhh phospliorsavas meszet, mint a madarak csontjai. K mellett uz enilősök csontjai lassabban fejlödnek, keménységük és szilárdságuk csekélyebb, mint a madarak csontjaié, de riiifalniiisabbiik. alakjuk élesebben körvonalazott s az izmok és inak tapadóhelyci szcmbeszökőbhek. Sejtjeik- és üregeikben (egyes koponyacsontok kivételével) sohasem tartalmaznak levegőt, hanem mindig csak zsirl. (Girbcl. Uronn's Klasscn u. Ordn. d. Thior-Ueiehs. VI. líd.. V. .\btli. .Manmialia. IS74. p. Kt.l. A iii/akcsiyoiyák jveiicbiae ccrvicalesl gyűrüalukúak, nagyon szélesek, de rövidek ; ivszáraik (arciis vertcbraé) alacsonyak, tövisnyújt- ványiík (proccssits spinosíis), csupán csak a forgócsigolyán (epistropheus) van, ' izühii uyi'ijtvüuydik iproccssiis articiílarcs) gj'engék, harántnyújt- ványaik (proccssiis fraiisi'íTsi) pedig vízszintes helyzetű, n'ivid lemez- formájuak. A nyakcsigolyák száma állandóan hét. A mellcsigolíjúk Ivertehrae thoracalesi száma rendesen 12, de 8 is lehet. Az ivszárak az első csigolyákon hosszaságuknál szélesebbek ; tövisnyújtváíiyaik nincsenek, hanem e helyett az ivszárak tetején az első csigolyákon három, a követi\ezőkön kettő s az utóisón már csak egy középső él lép fel ; izületi nyújlváiiyaik teljesen oldalt fekvők s nagyon rövidek ; liarántnyújtváuyaik ellenben szélesek és fölfelé állók. Az ágyékcsigolyúk {veiiebrae liiinbales) ivszárai szélességüknél hosszabbak ; a csigolyák a hátcsigolyáknál keskenyebbek, de magasabbak, a mennyiben az ivszárak középső éle vastagabbá s magasabbá lesz, vagyis tulajdonképeni tövisnyüjiványnyá alakúi ; a mellső és hátsó izületi nyújtványok nagyok ; haránttiyiijiványaik azonban csak gyenge élszerűek s olykor ezek is hiányzanak. Számuk általánosan öt. A keresztcsigolyák (veiiebrae sacrales) teljesen összenőttek s a nagyon keskeny, hoszszüra nyúlt, alsó oldalán erőteljes éllel, felső oldalán a tövisnyújtványok összeolvadásából keletkezett magas gerinczczel kitün- tetett keresztcsontot (o.v sacniin) képezik. Számuk többnyire öt, de az Epomophorns-on hét. A Myotis nemben a hátulsó keresztcsigolyák kiszé- lesedettek. A farkcsiyolyák {uerlebrae caudales), minthogy csaknem egyedüli rendeltetésük a farkvitorla feszítése, egyszerű, minden nyújtványt nélkü- löző, hosszú és vékony, hengeres csontok, legfeljebb még az elsőnek vannak meg az ivszárai. Számuk és hosszúságuk még közel rokon fajokon is nagyon ingadozó. Hazai denevéreink közül csupán a Pterygistes-ríQmnQk van a törzsnél rövidebb farka, más fajokon a törzsnél mindig hosszabb, sőt a Miniopterus-nemben a fej és törzs együttes hosszát is eléri. A farkcsigol\'ák száma ritkán több kilencznél. Számos trópusi fajnak teljesen hiányzik a farka. II. A koponya. A kopoiivíi (eraninm) alkata nagyrészt a táplálék minőségétől függ, a mennyiben a rágószerkezet alkalmazkodása a koponya szabását is lén\'egesen befolyásolja. A vegyes táplálékra utalt külfildi Pliyllosldiiiiilúk ' Maisúunfiivi- szerint a Mvnli\ iiívdíis-ou. !■> Altalános rész. egyes nemeiben a koponya alkata is nagA'on eltérő, azonban az igazi rovarevők csakidjaiban (RhiuolophiJae és Vcspertilionidaí') a koponya kevésbbé változékony s e családok eg>'es nemeiben e tekintetben a fajok között igen csekély az eltérés. A hazai és külföldi családok között külö- nösen az ag^-koponj'ának (cnntitmt) az arczkoponya (/iicit\s) föle emel- kedése tekintetében tapasztalunk nagy különbséget, mert mig a külföldi EmballoHitridcu' és Pltylloslomidac családok számos nemében {Fúria, Mormopí;) a koponyatető annyira kidomborodik s az arczcsontok annyira fölfelé hajlanak, hog\- a: arcz-tcii^dy csakucvi Jcréks:öj{d kipcz a kopotmi alapjával, addig a mi simaomi denevéreink kopottya-arczlciij^ihi- csakítcni i'gész Itosszábau i%v síkba isik, még oly esetekben is, a mikor az agytok nagyon domború s erősen az arczvonal fölé emelkedő (pl. Miuinpliriis). Felnőtt állatokon úg\' az agykoponya, mint az arczkoponya csontjai tel- jesen összeforrtak, ügy hog>' a rarralokuak (sitliirat) nyoma is alig látszik. Az nlap-ntidkszirlcsont (basioccipildlr) általában erőteljes fejlett- ségű és meglehetősen széles, oly esetekben .-izonban, midőn a hallószer%'et rejtő üregek igen nag\'ok (pl. a patkósorrú denevéreken), az alap-nyak- szirtcsont csak keskeny hid g\anánt tűnik elő. Az oldal-ntiak.szirtcsontok (occipilalia laterclinl bülyök-uynjtvátiyai {condyli occipitalcs) mag.isak, két oldalról összenvomottak. Az ört\s\ A nyakszirlc.wn! pikkclije {sqiiaiua ossis occipitis) általában kétféle alakban mutatkozik, nevezetesen mikor a nyiltaraj és a két nyakszirtcsonti taraj derékszögben találkozik, akkor a pikkelycsont felső szíiglete enyhe domborulatban hajlik fel a fej- tetőre, mikor pedig a jelzett tarajok hegyes szögben találkoznak s erőteljes kontyformájú nyűjtvány alakjában rúgnak ki a nyakszirtcsonti pikkely fölött, akkor a pikkelycsont nem jut el a fejtetőre. Az oldal-iiyakxzirlcsoiil kifele fső nyújtVíhtyai (procissits paroíxipilalis) a mi denevéreinken általában gyöngék, legfeljebb az Eptcsiciis- és a Miuiopicriis-nemben erő- teljesebbek. A koponya boltozatát képező falcsont (o.v pnrileule) és homlokcsonl (o.v frontale) vékony és a szomszédos csontokkal már nag>on korán összeforrad ; a homlokcsont csaknem íisszes hazai denevéreinken alacsonyabb a falcsontnál, a palkósorruakon azonban mindig magasabb. A homlokcsontok elül tíibbnyire tetemesen összeszorulnak ; némelykor meglehetősen nagy szini/,'ödri uyújtváuyl (Inbcr orbitális) bocsátanak {A'oclilio), melynek íizonban a mi dene\éreinkcn csak épen hogy nyoma van {igy a Pipislrelliis \atliiisii-u, vagy a Myotis uiyolis-oii) : ép úgj' hiányzik a mi denevéreinken a homlokcsont liálsó iiytíjlvdiiya (proc. poslorhitalis) is s ennek tulajdunitható, hog\- a hazai fajokon a szem- A csontváz. 13 gödör nincs elválasztva a halántéki gödiirtöl, holott ez a nyújtvány számos külföldi fajon nagvon erőteljes, sőt a Pteropus-féléken oly nagymérvű, hogy a járomíwel lép összeköttetésbe és a szem körül teljes gyűrűt képez. A kömjcsoni jOS lacríjmale) teljesen a szemüreg belső szinére került és a szomszédos csontokkal teljesen összeolvadt. A halánlékcsont pikkelyének {squaina teinporis) mellső sarka soha sem találkozik a homlokcsonttal. A homlokcsontról eredő s a falcsonti varrat mentén a nyakszirtcsont pikkelyéig húzódó iiyiltarajt {crisla sagütalis), valamint a nyakszirtcsonti pikkely és a falcsontok közt levő nyakszirtcsonti tarajt (crista occipitalis) a fejlettség nagyon különböző fokán találjuk. Fejlett- ségük különösen a koponya oldalára tapadó .rágóizmok testességétől függ s ezek fejlettsége viszont a táplálék természetével, illetőleg a fogak alak- jával és nagyságával áll benső viszonyban. A nyakszirti taraj általában erőteljes, a nyíltaraj azonban még egy és ugyanazon nem fajain is nagyon kül(inb('>ző fokon \'an, így a Myotis myotis, M. BecJistcinii, M. emarginatns s a .1/. Nattereri erőteljes, többé-kevésbbé éles és magas nyiltarajt hord, ellenben a M. Daubentottnii , M. Capaccinii s a M. mystacinus koponya- boltozata teljesen sima. A nyiltaraj rendesen folytonos, de némelykor, mint pl. a BarbasteUa barbastella nevű faj koponyáján tapasztaltam (V. tábla, 4. ábra), a homlokcsonton megszakított is lehet. A nyakszirti tarajok és a nyíltaraj majd derékszögben találkoznak a nyakszirti pikkely előtt s ilyenkor általában gyengébbek (Vcspertilio), majd ismét hegyes- szögben érintkeznek s ilyenkor nagyon hatalmasak és kontyformájú sarolíkal rúgnak ki a nyakszirtcsont pikkelye fölött (Eptesictts). Az orrcsontok (ossa nasalia) általában rövidek^ hátrafelé kissé szélesedek s már nagyon korán összeolvadnak az arczcsontoldcal ; a patkósorru denevéreken függő- legesen emelkednek fel s a nyereg támasztékául szolgálnak. Az állközti csontok {praemaxillaria s. intermaxillnria) alak és nagyság szerint külön- bözők ; a patkósorrúakon csökevényesek s csupán két kicsiny, az orr- porczról előre nyúló csontlemezből állnak (III. tábla 5. ábra, ix; IV. tábla, 8. ábra), melyek mellső vége az alsó lapján egy-egj' csökevényes metsző- fogat hord, ellenben az összes simaorruakon a felső állcsontoktól hordott karcsú, egymástól különvált, elől széles hézag által elválasztott csontok. A felső állcsont (maxilla) az arczkoponya legerősebb csontja ; a patkósorrú denevéreké felső részében hólyagosan felfúvódott (I. tábla, 2. és 4. ábra). A járomív mellső nagyobb részét a járomcsont {jugale), hátsó kisebb részét a halántékcsont járomíue (proccssus jugalis ossis tempovis) képezi, ez a két tag azonban már nagyon korán s oly bensőén forr össze, hogy az összenövés határa nem vehető észre. A járomív általában teljes és vékony, csupán a patkósorrú denevéreken és a Plcco- 14 Altalános rcsz. ' liis-oii szélesebb ; feltűnően \ékon\' és nagyon ke\-éssé íves a pisze dene- véren (Barbastdla). A kemény szájpadlás a hátulsó zápfogak közt hir- telen összeszorul, azután hátrafelé nyúlik s a belső orrlyukak fenekét képezi. A szújpadcsonl (os palotiniim) vízszintes részei előfelé is, hátra- felé is messzebb terjednek, mint más emlősökön ; nincsenek áttörve ; hátul nincs harántclük : a patkósurruakun nagyon rövidek. A szájpad- csonthoz hátulról a nagyon alárendelt két szánt ncsonl lo.v plrniíioidctim) csatlakozik s ez az ikcsont kicsinv szániiint/úitiyántiaiixil i/í/o(<'.v.s/;.v picryfjoidei) cgyesiil, melyek a legtöbb esetben egyszerű kampós, azonban a patkósorrü denevéreken villás csúcsban végződnek. Az ikcsont (sphenoi- deum) alapja (hasisphenoid) s mellsil része (praesphenoidt teljesen össze- csontosodott, sőt az agykoponxa oldalfalát képezií kis cs iiai^y suíniVíikkul {orhitasphcHúidaliíi et alisplu-uoiíliiliii) is minden nyom nélkül olvadt össze ; egyébként terjedelmes, testes csont, mely többnyire simafelületii, de a patkós- orruakét hosszanti középéi tünteti ki. A roslncsitnl {rlhinnidetim) csak- nem függőlegesen áll. A hallócsontocskákat rejtő dobvstnü ^lipnpanicum) széles gyűrűalakban veszi körül a dobhártyát iitiiniiliis lyiiipinticiis), a nélkül azonban, hogy a külső hangjárat kiirül csontos csfitornát fejlesztene ; a szomszédos csontokkal rendkívül lazán függ í'tssze, különösen az alatta fekvő csigatokkal, melyet vagy egészen iMyolis), vagy legnagyobb részé- ben (Pipislnlljis. Miiiiopliiiis. Biirlhisltlíii) eltakar, a patkósorruakon azonban tetemesen kisebb s csakis a csigafok külső szélét fíidi el. A csigatok szintén nagyt)n lazán függ össze a szomszédos csontokkal ; falazata annyira vékony, hogy a csiga kanyarulatai tisztán áttűnnek rajta ; fejlettsége általában a külsői fül fejleltségé\el jár karöltve, noha a Miiiioplcnis- nemben kivételesen, a fülkagyló kicsinysége daczára is, feltűnően nsig)- ; legnagyobb a patkósorrú denevérek koponyáján, hol a jobb- és baloldali csigatok a fej alapjának középvonalában csíiknem összeér (különösen a Kliiiiolopliiis liipposidcros-mi). Figyelemre méltó, hogy ezeknek a denevérek- nek nincs fűlfedőjük. III. A zsigcrváz. A zsi^í;fri'ázni ' tsíiliiiint visLtnili) tér\e. mindenek előtt az első zsigerivből keletkezett alsó állkapocs (mdudihuld) kétféle typusát kell kiemelnünk. A rovarevő denevérek ;üsó állkapcsa általában r<">videbb, két (í.C'ií (iiiniiis) roslpnrczos iziiliilil (syiiipitysis) k(")tődik eg\máshoz, halán- A zsifícrvázlioz azokat a csontclcmcket száiiiitjuk. mclyt-k az ciiihryo saratlalaha lunőtt porczos zsigerivckböl, vagy vzckcn a zsigeriveken keletkeznek és a koponyával moz^ckonyaii függnek iissze ; ilyenek az alsó állkapocs, a hallócsontocskiik cs a nyelv- csont ; újabban a gégcfö paizsporczát (cartilago thyreoidea) is ide számitjáfc. Icknyíiitváiiya (proc. coronoidens) háromszögű és függőleges helyzetű, szöglet iiyú/tványa {proc. angiilaris) erőteljes, hegyes és a mi denevéreinken kissé kifelé görbült. A gyümölcsevö denevéreken az állkapocs két ága teljesen összecsontosodott, a halántéknyújtvány nagA'on széles és a szög- letnyújtvány kerekített. A hallócsoiitocskák (ossicula auditiis) három különálló csontocska, II. m. a kalapács, üllő és a kengyel képében lépnek fel. Az első zsigef- ivből fejlődő kalapács (inalleiis) nagyon karcsú és hosszú markolatának (maniibrinui) szabad végével a dobhártyához csatlakozik ; fejecskéje (cpaititlum) vastag bunkószerű, az üllővel való izülésre külön izületi terecskét fejlesztett s a nyak és a karcxnnynjtvÚHy {proc. gracilis) között lemezesen kiszélesedett [lainiua). Ugyancsak az első zsigerívből kelet- kezik' az üUö (ambos). melynek gömbölyded testéből egj' hosszabb s egy rövidebb .s--iír {proc. longuíi et brevis) indul ki ; a hosszabbik szár a vége felé nagyon megvékonyodik és kis gombalaku csontocskát {apo- physis Sylvii) hord a hegyén, melynek segélyével a kengyel fejecskéjéhez illeszkedik. A kengyel {stapes), melynek fejlődéstani eredetével a búvárok még nincsenek tisztában, - a lapos talpból (basis) s a róla eredő ' két szárból (crns reclilineiiui et cr. curvilineíini) áll, mely utóbbiak a gumós fejecskévé egyesülnek. A szárak között kerekded nyílás marad fenn, mely az artéria mandibtilaris (a carotis interna egj'ik ága) átfűződésének a következménye. Ez a nyílás Leche szerint csontos csatornával {pessiiliis) volna kitöltve, én azonban a Myotis ínyotis, Myotis Bechsteinnii és Rhinolophiis ferriím-eqninnni nevű fajokon a kengyel két szára közt épen olyan szabályos nyílást találtam, mint a milyen az ember kengyel- csontocskáján van. (XI. tábla 8. ábra és XII. tábla 10. ábra.) A nyelvcsüiit {os hyoide.t) két ívpárból, vagyis szarvból és a testből áll. A második zsigerívből keletkező mellső szarvak {cormv anteríns) a denevéreken különböző alkotásúak ; többnyire két csontos részük van {Myotis niyotis). a hosszúfülű denevéren {Plecotus anritus) azonban csak ' Hiixlcy. Parker és Fríj.scr szerint (Lásd: Leche, Bronn's Klassen u. Ordn. d. Thicr- Rcich.s. \'I.Bd. V'.Abth. 1887, p.HliO — 636, honnan a zsigervázra vonatkozó adatok legnagyobb részét merítettem) az üllő a második zsigerívből keletkezik, ez azonban nem felel meg a legújabb irodalom felfogásának (Dr. Róbert Wiedcrsheim, Grundriss d. vergl. Anatomie d. Wirbelth. 1898, p. 98, fig. 90 és magyarázata). - Némelyek szerint a második zsigerívből keletkeznék (Reichert). mások a hallotok nyújtványának tekintik (Parlier). újabban pedig e csontocska ónálló kialakulását vitatják (Salensl:y, Fraxer), azt állítván, hogj' a kengyel fejlődési helye közelebb esik ugyan a második zsigerivhez, mint a hallótokhoz, azonban ezek egyikével sem íill fejlődéstani kapcsolatban. a középső rész (a stylohyale) csontos. A liarinat-iik zsigerivböl létrejött test {basihyalé) s a hátsó szarvak [corntt posteriiis) is nagjon különböző alakulatúak, — némely külföldi fajon (Epomophorus) például a hátsó szarvak lapátalakúak és összecsontosodnak a nyelvcsont testével. A denevérek nyelvcsontja mindig, az összes hazai fajokon egyformán kifej- lődött s alakra nézve is azonos kanziiyújlvány {proc. slyloiJciis) segé- lyével kapcsolódik a dobcsont és a halántékpikkely alsó-hátsó zugába. IV. .\ mellkas. A ituilkas {lltnrax) nagyon rövid s minden irányban való hirtelen és tetemes tágulásra képes ; alkotórészei, mint minden emlősön : a mell- csigolyák, a bordák és a szeg>csont. A szcgi/csüiüiiak (slt'rntim) három, tisztán megkülönböztethető szakasza van, u. m. a markolat, a szegycsont teste s a kardnyújtvány. A külföldi nagy denevéreken (Mciíachiroplcni) a szeg>'csont tagjai hatá- rozottan elkülönülnek, a hazai kis denevéreken (Micnnhiroptem), legalább előhaladt korban, e tagok mindig összecsontosodnak. .A uutrkoUil (proí- stcniHin s. matiubrium stcnii) a rovarevő ilcncvércken széles, a patkós- orrüakon szivalakú s többnyire többé-kevésbbé erőteljes fejlettségű kii oldalszárnyai, ezek kíizt pedig egy előfclé nyúló, gyakran tö\-isszerű nyújtványt (Syctucius) bocsfit. .Az oldalszárnyak a közönséges denevéren {Myolis iiiynlis) egyszerű szárak, a korai denevéren (PUryi;islcs iUHtnla) azonban széles lemezek, melyek az első és míisodik bordapár közt át vannak törve. A Ust {iiususUruiiut s. corpus sUrtii) majd szélesebb, majd keskenyebb s kétoldalt többsztirösen befűződhetik. .A kar Jiiyii /Irány {mclasUriinm s. xiphisUnnnn) meglehetősen széles és többnyire lapát- alakú porczn\újtván\ban végződik. .A szegj'csont külső szinének egész hosszában éles, többé-kevésbbé magas lara/ (crisUi sknialis) futhat végig {PUrygisles noctnia. Molossns). némelyik fajon azonban csak a markolat tarajos (Emballonnra afra), másokon a taraj nagyon alacsony (Xyiiifi-Jns), sőt a szeg\csont teljesen lapos is lehet (Dysnpcs). Leghatal- masabb szegytarajuk van a /'/tTíj/iH.s-féléknek. A szegycsont kapcsán még egy páros kis csontról kell megemlé- keznünk, melyet l'i'dőszcf/iicsonlnnk (rpislerniim) neveznek, mert Í/Ví,vm- baiiir kimutatta, hogy az alsóbbrendű gerinczesek cpisternumával homológ A denevéreken Parker fedezte fel, ' még pedig a Pipislrcllns pipistnlliis ' A .Monograph on the Slruclurc and Dcvciopincnt of the ShoulJcr-gridlc and -Sternum. Kay Socicty \H(iH {Leche ulánl. nevű fajon, hol a szegycsont markolata s a kulcscsontok két vége közé beiktatott két kis csont képében lép fel, minek következtében a kulcs- csontok nem izülnek közvetetlenül a szegycsont markolatával. Ez a beren- dezés bizonyára nem a vállöv nagyobb mozgékonyságát czélozza, hanem egyszerűen maradványa az alsóbbrendű emlősök [Monntreniata) erőteljes fejlettségű fedőszegj'csontjának. Még egy másik páros csont jelenik meg a szegj'csont felső végének környékén, melyet majd cpicoracoidciim-nak {Parker, Floiver), majd poslepicoracoideiiin-nak {Albrecht) neveznek s mely a szegycsont mar- kolata, a kulcscsont végén levő episferniim és az első borda vége között lép fel. Ezt a csontot Albrecht a hetedik nyakhorda szegycsonti végének tekinti. ' A bordák {costíté) száma rendesen 12 — 13 pár közt váltakozik, de 8 pár is lehet. A bordák hosszúak, általában laposak és szélesek s nagyon közel esnek eg>'máshoz. A borda teste {corpus costae) a gyümölcsevőkön a szegycsont felé tetemesen megvékonyodik, a rovarevőkön azonban alig, vagy egyáltalában nem. A borda nyaka {collnm costae) hosszúra nyúlt, hogy a borda fejecskéje {capituliim costae) mélyen benyomulhasson a csigolyatestek közé ; a borda giiniócska {tiiberculmn costae) g\'enge fej- lettségű. A szegybordacsontok {ossa sterno-costalia) többnyire hengerdedek, csak a hátsó csigolyákon lapítottak. A mellkasnak nagy szilárdságra való törekvése leginkább az alkotórészek némely helyen való összecsontosodásá- ból tűnik ki, igy némely patkósorrú denevérnek [Rhinolophus lobatus) első két bordája az utolsó nyak- és a két első hátcsigolyával forrt össze, a Phyllorhina gracilis nevű fajon pedig a két első bordapár nőtt össze s a (5 — 8-ik borda egy széles, közös csontdarah által függ össze a szegy- csonttal. -' V. A vállöv. A vállöv {zóna scapiihiris), minden fajon ugyanazt a hivatást telje- sítvén, általában csekély különbségeket tüntet föl. A lapoczkacsoní {scapiiln) gyöngéd, áttetsző, csak a szélein és szögletein vastagabb ; alakjára nézve sarkain kerekített ferde háromszögű, vagj^ hosszúkás négyszögű. A lapoczka tövise {spina scapnlae) nagyon elől fekszik, minek következtében a lapoczka felszínének hátsó, mélyre vájt horpadása, vagyis tövisalatti árka {fossa ivifraspinata) jelentékenyen felülmúlja a mellsőt ; mögötte gyakran még egy másodrendű alacson\'abb tö\'is tűnik ki. A ' Leche, Bronn's Klass. u. Ordn. \'I. Bd. V. .\hth. 1887, p. 648. - Ciebel. Bronn's Klass. u. Ordn. VI. Bd. \'. Abtli. 1878.. p. ;j8C. Méhely : Magyarország denevéreinek monographiája. 2 18 Általános rész. vállcsúcs (acrniítinn) nag>-, hosszú és eg>'enes, vag\' erősen horgas; a hollóarrnvúitváuy (proc. coracoUhiis) nagyon hosszú s befelé lítirhült. A patkósorruak lapoczkáján a másodrendű tövis a lapoczka hátsó széléhez esik közel, a vállcsúcs szélesebb, mint más rendben, de a hollóorrnyújt- vány gj'enge. A simaorruakon a hollóormyújtvány tíibbnyire vékony és meggörbült s feléje hajlik a lapoczka kinyújtott, befele görbült nnells' kiugró sarka van. Az iziilclarok UiifHns !/"enesen hátra- felé irán\ult. A két iilürsnnl (os ixcliii) nag>on g\enge ; hasoldali hátsó szélei {píjtiis vi-ntnüis ischii) némely külfíildi fajon a gerinczoszlophoz minek oda, vagy függőleges tarajjá eg\esülnek s azután ez csatlakozik a gerinczoszlophoz {rKsnioJiis, .Vni/i//')), \agy végül a két ülőcsont hozzánő a gerinczoszlophoz. a nélkül, hogy eg>ináss{d cg>esülnc {I'Jpiis, l'hyllo- sloiiia). A két fítiwsntil. \ag\' szeméremcsont (o.s pnbis) Duhsoii sze- rint ' a legtöbb fajon csak a himeken s ott is csak elül és hizán függ egymással össze, a nőstényeken teljesen elkülíinült, medenczcjük tehát nyitott, csupán a Rliiiiolopliiis-ícléken egyesül rostporcz segélyével (syiti- pliysis nssis piihis) ; Leche szerint ^ azonban a fancsontok összekíittetése sohasem szűnik meg teljesen, a mennyiben az összes VcspcrlilinitiJák nőstényein s a Khintilophiís-nemhci} porcz által egyesülnek s ez a porcz az öreg himeken elmeszesedik ; igaz, hog\- a fancsontok a nőstényeken a fark felé nyitottabbak és fiatal nőstényeken csak csekélyke porcz által ' Catalogue of the t'hiroptera 1878. p. XV. » r.trlu-. Bronns Kiásson ii. ürdn. VI. HJ. V. .Ahtli. 1H84. p. 5S2. függnek össze (Eptesiciis serotimts). A csipö-fancsonti biityöl; {tiiber ilio- pcctineum) teljesen a fancsonthoz tartozik és minden fajon Iiosszú csipö- fancsonti nyújtványt {processtis üiopcctincns) bocsát, mel)' a dél-ázsiai és kelet-afrikai patkósorrúakon {Phyllorhiiiinae) a csipőcsont hasoldali szélével lép összeköttetésbe s ennek következtében még a borított lyuknál (foramcn obturatiini) is nagyobb izvápa előtti [pracacctabularis] njilás jön létre. Az izvápa [acetabnhtm) kicsiny s kifelé és fölfelé tekint ; ez a körül- mény az okozója a czomb azon sajátságos helyzetének, hogy a szilárd talapzaton nyugvó állat czoiubja fölfelé és hátrafelé irányult, úgy hogy a feszítő oldala előre, a hajlitó oldala pedig hátrafelé esik és a térd (mint az ülő sáskáé) fölfelé és hátrafelé tekint ! A medenczét az első két vagy három, nagyon keskeny kereszt- csigolya hordja. VII. A mellső végtagok váza. A mellső végtagok (extremitates anteriores) váza nagyon különleges, minden más emlős állatétól feltűnően különböző. A felső karcsont (hiinie- riis) vékony s más emlősökéhez képest megnj'últ, azonban az orsócsonttal összemérx'e, legfeljebb annak két harmadát, sőt a patkósorrúakon csak a felét éri el. Egész alakjában kevéssé változó, többnyire egyenes, de némely- kor S-alakuan gyengén görbült {Pteropus, Phyllostoma) ; az izmok tapa- dása csak a két végén hoz létre kiszökelléseket, középső része sima, teljesen hengeres. A karcsont /eyt' (caput liumeri) élesen válik ki a szom- szédos gumók {ttíberctilum május et tninns) közül, noha vannak esetek (Phyllostoma), hogy a bütykök meghaladják. A simaorrúak karcsontjának a feje keskeny tojásdad s e tekintetben a madaraidéra emlékeztet, csak- hogy a szomszédságában fekvő gumók erősebbek. A gumók nagyon oldalt fekszenek, kiszökellők, a belső a nagyobbik. A nagy mellizom odatapa- dására szolgáló tövis (spina tuberculi majoris) rendkívül kifejlett s tövé- nek belső oldalát Dobson szerint ^ a deltaizom inának odatapadására szol- gáló gödör tünteti ki, ellenben Giebel a simaorrúakon rövid és magas lemez alakjában kiemelkedő deltatövist talált.- A karcsont alsó vége min- den fajon nagy belső bütyökkel (condylus intermis) ellátott, mely külö- nösen a patkósorrúakon nagyon erőteljes. A karcsont alsó végének izületi felületét mély rovás tünteti ki. A simaorrúakon a görge (trochlea) nagyon ' Catalogue of the Chiroptera, 1878, p, XI. " Bronn'.s Klassen u. Ordnungen, \'I. lid. \'. .\hth. 187!), p. 4.'j5. 20 Általános rész. ferde, a belső bütyök gv'enge, a mellső izületi gödör és a hátsó árok mélyebb s a belső büt\kön mindig eg^^' kis lencsecsont van. Némely Myotis-fa}on a görge külszinéhez egj- kis, egyenlőtlen négyoldalú izület- csont (palella brachialis) járul,' melyen a kéz hosszú feszitő izmai ered- nek. A belső bütyök idegnyilása (foranií-n siipraconJyUiiiii) hiányzik s a kampóárok (fossa ohcrani) nincs áttür\'e. Az orsócsonl {nidiiis) rendkívül megnyúlt, többnyire még egj'szer oly hosszú s ép oly vastag, mint a felső karcsont ; általában kissé gör- bült ; hátsó oldalán tíibbé-kevésbbé mély barázda fut végig. Az orsócsont csaknem egyedül képezi a felső karcsonttal a könyökizületet ; felső fejecse a karcsont görgéjéhez csatlakozik, alsó végének mellső oldalát mély in- árkok barázdálják. A singcsoni {tilna) kivétel nélkül nagyon csökevényes; felső vége kis felületen az orsócsont fels<'> végének íüsó oldalához tapad, vag>' tel- jesen összecsontosodik vele, azután karcsú csontszilánkká csenevészedik s elviUik az orsócsonttól, de alsó fonalszerű végével ismét rendesen hozzá- forrad. A singcsont soha sem terjed az orsócsont alsó végéig, rendesen csak a feléig, vagy legfeljebb két harmadáig. A .Myotis viyotis-oii sít. egész singcsontot az orsócsonttal íisszeforrt siuiiküuipö (ohxranoti) képviseli s épen ilyen rövid az EpUsüiis Síroliiiiis-on és a PUcotits üuriIns-oH is. A háromfejű izom (musc. IrUcps) irányában cg>' kis lencsecsunt képző- dik ki a singkampiin. A ki'zl(~>rsont(>k (ossn cnrpdliii). Minthogy a dencvérszárnyat a megnyúlt kczközcpcsontok s az ujjak feszitik, más szóval a repülés mun- káját magának a kéznek eg>'es részei teljesitik, ez okból a kéztő más emlősökéhez s nem a madarakéhoz hasonló és nem szorítkozik két kéztő- csontra, mint a madaraké, hol a kéztő csak a bőrképletekből álló toll- legv'ező hordozója. A singcsont soha sem éri el a kéz tövét, tehát a kéztő- izület képzésében nem vesz részt ; ezt az izületet egyedül az orsócsont alsó vége hozza létre, miért is gyakran csak egyetlen egy, olykor ketté- hasadt {Epoinnphnriis, PliyHorliina), rendkivüi kiszélesedett kéztőcsont (raJüile) csatlakozik hozzá. — .A kéztő-orsócsonti Ízületben (ariuulalio radio-carpah) részt\evő kéztőcsont három csont, u. m. a sajkaísoiü {os ttaviciilarc s. caphoiJcum), a holdas csont {os lunatitni) és a loboralaki'i csont {os triqttctrum s. pyramiJalc s. cunciformc) egyesüléséből kelet- kezett s még egy kicsinyke csont járvil hozzá, melyet {Gcgcnbaur értel- mében) nem lehet iilnari-nak tekinteni, a mennyiben az ulna nem éri el az izületet, hanem más emlősök borsócsont jávai (os pisiformc s. margi- ' Ezt a csontocsknt Daithrntnn fedezte föl. nale externum) kell azonosnak vennünk. A kéztö második sorában álta- lában négy csontot találunk, melyek alakjukra nézve jellemzők ugyan, de többféle módosulásnak vannak alávetve ; e csontok : a nagyobbik sok- szögletű csont (os trapeziiim s. multangulum maius = os carpale I), a kisebbik sokszögletű csont (os trapezoides s. multangulum minus =- os carpale II), a fejes csont (os magniim s. capitatiim = os carpale III) s a horgas csont (os unciforme s. hamatum = os carpale IV). Ezek közül legállandóbb a horgas csont, a többi, családok szerint, nagyon ingadozó. A kis denevérek (Microchiroptera) alrendjében a trapezium sokkal kisebb, mint akár az os magmun, akár az ttncifornie s nem sokkal múlja felül a trapezoides-t, mert a hüvelykujj kézközépcsontja egyszerű izületet képez vele s mellső (proximális) vége nem nyomul be az os scapho-ltmare mély kivájásába. A trapezoides-nek hosszú, ékalakú nyújtványa van, mely a trapezinin végével az első és második kézközépcsont közé nyomul, — az utóbbi csaknem teljesen izül vele. Az itucifornie oly nagy, mint az OS magnnni. A kézközépcsoiüok ^ (ossa metacarpuliu) száma minden denevéren öt s mindegyikhez a megfelelő ujj perczei {phalangcs digiioriim) csat- lakoznak. Az ujjperczek is, a kézközépcsontok is hengeres csontok ; fel- nőtt állatokon egyenletesen vékonyak, gombformájúan rájuk csontosodott diaphysisekkel (felső s alsó epiphysissel), fiatal állatokon azonban izületeik felé többé-kevésbbé megvastagodottak és a diaphysisek még mint külön porczdarabok válnak el a csontos apophysistől. A hüvelykujj kézközép- csontja rövid, a nagy denevéreken a mutatóujjé is csak mintegy kétszer akkora, de a többi ujj kézközépcsontja rendkívül meghosszabbodott. Minden fajú denevérnek öt njja (digiti) van a kezén. Az első, negyedik és ötödik ujj egy kézközépcsontból és két ujjperczből van össze- téve ; a második és harmadik ujj perczeinek száma családok szerint külön- böző. A hüvelykujj mindig karomban végződik. A Vespertilionidae család- ban a második ujjnak rendesen csak egy rövid, de határozottan kivehető ujjpercze van, a Rhinolophidae családban azonban ez is hiányzik, habár a kézközépcsontot némi porczszerű nyüjtvány tetőzi be, ez azonban nincs valódi Ízülettel elválasztva tőle.-^ A harmadik, vagy középujj valamennyi közt a leghosszabb s két perczű, kézközépcsontja rendesen hosszabb, mint az ötödiké, azonban a Rhiiioloplms-féléken rövidebb. A negyedik és ötödik ujj perczei a különböző fajokon hosszaság szerint nagyon külön- ' A fajok leirásában a kézujjak megfelelő kézközépcsontjdt rövidség kedvéért mindig az ujj töizének nevezem .' ^ Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. XIII. 22 Altalános rész. bözök. Minthogy a szárny mellső-hátsó átmérője az ötödik ujj hosszától, szélességben való terjedelme pedig a harmadik ujj hosszától ^ függ, e ténye- zők egymáshoz való aránya szerint egyfelől keskeny- és hosszú-, másfelől széles- és rövidszárnyú alakokat különböztetünk meg. VIII. A hátsó végtagok váza. A hátsó végtagok (extreinitates posteriores) a mellső végtagok erő- teljes fejlettségével szemben gyengék és kicsinyek; a czomb, lábszár s a láb együttes hossza ritkán oly nagy, mint egymaga az alsó kar. A czoinbcsonl (femui) szára egyenes és hengeres; feje (capitt femoris) kicsiny, nyaka (collnm femoris) nag^'on rövid. Tomporai közül a nagyobbik és a kisebbik (tfocJuinter major et minor) erőteljes és körül- belül egyforma nagyságú, a harmadik lompor (Irocliaiiter tertins) hiányzik. A czombcsont feje csaknem összeesik a szár hosszanti tengelyével. A sipcsont (libia) hengeres, vagy elülről hátrafelé összenyomott ; olykor hátul homorú és három hosszanti éllel átszelt {Dcsuiodiis). A szárknpocs [fibulu) többnyire csökevényes ' ; kezdő (pro.ximalis) részében gyakran csak porczos vagy inas, végső (distalis) része azonban mindig csontos. A szárkapocs felső vége, minden olyan esetben, a mikor csökevényesen van kiképződve, szalaggal függ össze a sipcsont oldal- bütykével {condylus laterális tibiac), miért is ez a szalag Leche szerint a szárkapocs kezdő részével tekintendő homológnak. A patkósorruak szár- kapcsa fonalszerű, de teljesen csontos ; a simaorruaké nagj'on különböző- nek mutatkozik ; legerősebb a dél-amerikai és mexicói Desmodiis-on. — A szárkapocs mindig széles izületi felülettel illeszkedik a sarokcsonthoz. A láb {pes) nagyon rövid lábtő-höl {tarsii.s), valamivel hosszabb lábközé[)-hö\ {incíotarsus) és hosszú, karcsú, két oldalról összenyomott iijjnk-hó\ {diyiti} áll, mely utóbbiak erősen meggörbült karmokkal fegy- verzettck. Minthogy- a denevér mindegyik lábujját egyforma módon hasz- nálja, ennek megfelelően valamennyi ujja egyforma alakú. Talán az indo- maláji szigetvilágon élő Clieiromeles az egyetlen, mely hüvelykujját ellen- teheti ; ezt onnan gondoljuk, hogy ez az ujj a többitől különvált és vasta- gabb. A hüN'clykujj, tőperczének megnyúlása következtében, csaknem ' .\ dcncvérébrények vizsgálatából az derült ki, hogy a szárkapocs az egyéni fejlő- dés folyamán cscnevészesedik el. Leche szerint a kis patkósorrú denevér (Rhinolophus hipposideros) 17 mm. hosszú embryóján a szárkapocs a sipcsonthoz viszonyítva sokkal vastagabb, mint a felnőtt állaton, hol már csak fonálszerű ; a pisze denevér {fíarbastclla barbastella) 1 1 mm. hosszú embryóján a szárkapocs teljesen meg van adva (praeformálva), oly hosszú, mint a sipcsont s csak fél oly vékony, mig a felnőtt állaton az alsó csontos rész alig fél oly hosszú, mint a sipcsont és kezdörészét már szalag hclyettesiti. olyan hosszú^ mint a többi négy, egymás iíözt egyforma hosszúságú ujj bármelyike. A hüvelykujj két perczből, a többi négy ujj mindegyike három perczből áll. A lábtőcsontok közül a bokacsont vagy ugrócsont (astragalns s. talns) kissé domború izületi lappal illeszkedik a sipcsonthoz s a sarok- csonttal {calcanctis s. 05 calcis) való izüléséhez közel egy kis reczeszerű horpadása van, mely a szárkapocs végét veszi fel ; a szárkapocs vége azonban a sarokcsonttal is izül. A jól kifejlett sarokcsonti bütyökről {titber calcanei) ered az ú. n. sarkaittyücsont (procalcaneiis', mely a fark- vitorla feszítésére szolgál. A sarkantyúcsont alaprésze csontos, végső része porczos : egészben véve oly hosszú lehet, mint a lábszár ; leghatalmasabb- ott, a hol a farkvitorla nagy, de a fark maga csökevényes (Mormops), némely melegövi fajon azonban a farkvitorlával együtt visszafejlődik. Leche Meckel-\e\ együtt azt tartja, hogy a sarkantyúcsont nem egyéb, mint a sarokcsont különvált nyújtványa (epiphysise). A Noctilio- és Rhinopoma- nemnek Leche szerint hatodik lábujja is van, mely a sajkacsoiittal {ns navicitlare) és a belső ikképü csonttal [entoctmeiforme) izül. Minthogy a denevérláb hosszanti tengelye nyugváskor is, repüléskor is a lábszáréval esik össze, a denevéreket talponjáróknak kell tekintenünk. Az izomzat. A denevérek iznuirendszcre {systenia iiiiiscnlaris) más emlősökétől sok tekintetben eltérő alakulatú és eloszlású, a mennyiben egyfelől oly izmokra bukkanunk, melyek más emlős állatban egyáltalán nem, vagy teljesen más alakban találhatók fel, másfelől pedig egyes izmok más emlősök azonos izmaihoz képest túlságos fejlettségük, vagy ellenkezőleg nagyon csökevényes állapotuk által tűnnek ki, végül más emlősök sok- féle izma teljesen hiányzik a denevéreken. A denevéreket különösen jel- lemző izmok közül felemlíthetjük a szélfogó egyik izmát : a nyakszirt- hüvelykizniot (m. occipito-pollicalis), \'agy az öregvitorla egyik izmát : a hát-vitorlaizuiot {in dorso-patagialis), megemlíthetjük továbbá, hogy a csiiklyásizoni {ni. trapezins) csak a 11 első hátcsígolyáról ered és fej- felőli része hiányzik, a csüllöalakn izom (m. rhomboideiis) nagyon erős és minthogy a fej- és nyakfelőli része hiányzik, teljesen osztatlan, a delta- izom (;;/. deltoidens) kulcscsonti része a nagy mellizomnial (/;/. peetoralis major) nőtt össze, a nagy mellizom rendkívül erőteljes, a hollóorr-kar- izom (;;/. coraco-brachialis) ellenben csökevényes, a hosszú kar-orsóizom (m. snpinator longus) hiányzik stb. Figyelemre méltó, hogy a lapoczka alatti izom (m. snlKseapnlaris), 24 .-Útalános rész. valamint a sipcsonti lábiiJJluijlUó izom [iii. flcxnr digitorttm tibialis Dobson = m. flex. dig. pedis longus honi.) épen a denevéreken éri el leg- hatalmasabb fejlettségét. Az előbbiek a repülés mechanikájával állnak összefüggésben, az utóbbinak nagy fejlettsége pedig a hátsó lábujjkarmo- kon való függeszkedésnek az eredménye. .A repülés munkáját teljesítő váll- és karizmok rendkívül erőteljes fejlettségűek s a kéz hajlító és feszítő izmainak az inai nagyon hosszúak, ellenben a mcdenczeizmok általában g\'öngék. A végtagok egyoldalú használata következtében úgy a mellső, mint a hátsó végtagok saját izmai sok tekintetben csökevényesek, sőt a más emlős csoportokban ismeretes izmok nagy része teljesen hiányzik, igy a fdülelcs ujjluijlitó izom {m. flcxor Jij^iloriim síiblimis) WinJU' sze- rint valamennyi denevéren hiányzik s a Myotis- és f/rrv^/.">'/i's-nemben az ember kezén három izom által képviselt ujjliajlitó izmot (»». flcxor íiii>iloriim) csak egy izom helyettesíti, a kisujj cllcutcvö izma (m. oppo- nens di_^iti miiiimi) vag>' nagyon csökevényes, vagy teljesen hiányzik, a szübóizom (///. sarloiiiis), a /tV/j,' /)/ij.«; izovi (»//. scmitaiJinosiis), a félig Ihirtyás izom (m. scmimiiiibrauosiis) s a kctfcjü czombizom (m. biceps crnris) hiányzik, a hosszú öregít jjfcszitö izom (m. extetisor halliuis lon- gus) csökevén\'es, a kithasii lábikraizom (m. gaslroiiuniiiis) nagyon gyenge fejlettségű, az cgyhasii hibikraizitm (;;/. sohns) s a lalpizom {m. plaiitaris) hiányzik, a Icrdalj izma (;;/. pnpUltiis) csökevényes, végül a lábfej izomzata n;igyon tökéletlen. A) A BÓRIZMOK. Szorosabb értelemben csak azok íiz izmok tartoznának ide, melyek a bőrben erednek s ug\'anott végződnek is, tehát a csontvázzal seinmi- nemű összefüggésben sem állnak s fejlődés és eloszlás tekintetében is teljesen függetlenek a csontváz fejlődésétől, tágabb értelembon azonban mindazokat az izmokat soroljuk ide, melyek csontokról erednek és a bőr irharétegében végződnek. I. .A bőr alatt fekvő húsos réteg (hiishártya, panniculus car- nosus) nem képez összefüggő, a törzset teljesen beborító ízomréteget, azonban a vitorlák (repülőhártya) összes izomzata a húshártya külön izmokra felbomlott, elkülönült részének tekintendő. Első sorban is a szélfogó (propalagiiim) a kíivetkező öt külön izom- ból van összetéve : 1. A felső széles nyokizom (plati/sma myoides siiperior). mely az alsó állkapocsról, ennek bőréből és a szí'íjzugról ered s a uyakszirl- hiivelykizommal (m. occipito-pollicalis) olvad össze, vagy pedig a váll bőrében végződik. 2. A középső széles nyakizoin (plaiijsmu nujuides medius), melj- a nyak hasoldali középvonalából ered és a fejbicczentővel {M. sierno- clcido-uiastoidctis) közösen tapad. Az az izom nincs meg minden denevéren. 3. Az alsó széles nycikizoin (plalíjsma nn/oides infcrior) a mell bőrének középvonalából ered s az előbbihez hasonlóan végződik. 4. A Kolenati-tól leírt nynkszirt-hiivelykizom (m. occipiio-polli- calis), mely a nyakszirtcsonti tarajról (crista occipitalis) ered, a szélfogó szabad szélén terjed tova, inba megy át s a hüvelyujj tövén és a kéz tövén tapad meg, vagy pedig a harmadik ujj végéhez közel a szélfogóban enyészik el. Ezt az izmot Meckel ' és Macalister - a M. trapcziiis részé- nek tekintik, Leche " azonban a nyakidegek beidegzése alapján külön izomnak tartja. Az izom a vitorla feszítésére szolgál. 5. Néhány izomszál, mely a 2 — 5. nyakcsigolya hátoldalának közép- vonala fölött a bőrben ered s az öregvitorlába megy át. Az öregvitorla {plagiopataghim) izomzata a következő három főrész- ből áll: 1 . A karcsonti bői izom {in. huincro-cutaneus), mely a felső kar- csont alsó két harmadáról ered, a ;//. coraco-cntaneiis hozzá legközelebb fekvő részét körülhurkolja s a fark felé kiszélesedve és megvékonyodva, az öregvitorlában enyészik el. 2. A hollóorrcsonti bőrizom (coraco-cntaneiis), mely a lapoczka hollóorrnyujtványának hátoldali száráról ered, a felső karcsont középső felszínén áthaladva az alsó karra megy át s az öregvitorlában enyészik el. Az öreg\'itorlában több pamatra bomlik fel, melyek váltakozva a vitorla széléig terjednek. 3. A hát-vitorlaizom {dorsu patayialis), mely a mellkas hátsó része s az ágyéktáj mellső része fölött fekvő bőr hátoldali középvonalá- ból ered és a hónaljgödörig terjed. A farkvitorla (uropatagiwii) izomzatát némely denevéreken három külön izom alkotja u. m. : 1. A funcsonti bőrizom (/íj. catanco-piibiciis), 2. Az illőcsonti bőrizom [m. ischio-ciitancus) és 3. A czombcsonii bőrizom {m. fcmoro-cutancus). II. Az arczizmok a széles nyakízoin {platysma tnyoides) arczoldali részére vezethetők vissza. ' System der vcrgl. Anatomie, Bd. 'á, 1828. 2 Macalister, Phil. Transact. Royal Soc. London, 162. köt. 1872. ^ Bronn's Klassen u. Ordn. d. Thier-Reichs, VI. Bd. V. .\hü\. 1888. p. 605. 2(í Altalános rész. A fiil-nyaksziríizom (m. aiiriciilo-occipilali.s) a nvakszirttájéktól a falcsontig, másfelől a fülkagylóig terjed s enne1< középső felületét borítja be. Erről az izomról egy mélyebb, élesen elkülönülő s a fülkagy- lóra terjedő réteg a luiLsó fillizom {m. oiiricularis posierior) hasad le, mely majd egyszerű, majd kettős, majd háromosztatú s a fül hátra- fektetésére szolgál. Az arc: höraldlli iziiKi (in. siihciildiiriis fnrici) több részre hasad ; ilyenek : a fül-fel süajakizviii (iii. aitrkiilo labiális siifi-rior), mely némely fajokon a fülkag>'lóig követhető, máson mint /líni/z/fro;;/ un. zviiitfiuilictix) a járomivre tapad, a felíiő ajak cs az orrczinipa ímelö ini. Icvalnr labii siipcrioris alacqtic tiasi), mely majd egyszerű, majd két egymást keresztező s a felső ajakra, az orra, sőt néha Ustiophora) még az orrfüggelékre is ráter- jedő kötegből áll ; ennek egyik része a w. proccrus iiasi, mely az oaipilo- froHlalis-ba megy át, a nyak.'izirt-homlnkizinn (in. nícipiln-froiilalis) u\c\y a nyakszirtról jíivet csaknem az egész fejtetőt beborítja s a fülkagylóra és felső ajakra tapad, valamint a >». proí\rn.<: »/ii5/-val is egyesül ; hozzá tartozik még három, egjinás fölött fekvő, a járomivről a fülkag\ióra terjedő izom, melyet .Mai.wnncutv Surcili-auríen, Surcili-scutien és Surcili- tragien néven különböztetett meg. Rii^^e a fíyiiiíi.'i iiyaLizoni (.'ipliiiniir to///) származékának tekinti az f(/.so szcmhi'j lehúzó iziiuil (;». drpres.'ior hir.ti). mely a felső áll- csontról ered s az alsó szemhéjra tapad („Abaisseur de la paiipiére" MaisoHiuitvc). hl A CSONTVÁZ IZOMZAIA. 1. A zsiger\áz izmai. A linlánlckiziiiimu. Irmpiirnlis) felszintes rétege nagyon külonbuzn alakulatii. a trópusi családokban a halantékhasíték (fossa temporalis) mellső részére szorítkozik, minek következtében mélyebb rétege részben födetlen marad, a WspcrUliniiiJac' családban ellenben a mélyebb réteget teljesebben takarja az erőteljesebb fejlettségű felszintes réteg : az izomnak /t'/.sö Jároinszakasza (porlio siiprazy^^oinatica) mindig meg\'an. A rúgúizoin (ni. nui.s.scter) a szokásos két rétegből áll ; a külsőnek ferdén hátra s lefelé haladó, a belsőnek inkább merőleges lefutású rostjai ' ií/iitii/ís/cr. Transact. Roy. Soc. 1872. p. 125. és MaisonncMve, Traité de l'ostco- lo^ic ct de la myologie dii Vcspertilio niuriniis 1878. vannak. A rágóizom a halántékizommal együtt nagyon erőteljes fej- lettségű. A belső és külső szárníjcsoitti izmok {iii. ptcríjfioidii inlcrnus et extenms) semmi különösséget sem árulnak el. Az alsó állkapocs lehúzó izma (/??. dcpressor maxillae injerio- ris) egyhasú s az alsó állkapocs szögletnyujtványára (proc. angiilaris) tapad és a külső nyakszirtcsonti nyüjtvány (proc. paroccipitalis) tájé- kán ered. A karcz-nijelvcsonti izom (;??. slijlo-hijoidcus) a karczolatnyújt- ványról {proc. styluideus, vagy styloltyale) eredő s a nyelvcsont hátsó részére, nevezetesen a thyro- és basihyale-ra tapadó rövid izom. Az állkapocs-nyelvcsonti izom {m. myla-hi]0ideus) az alsó áll- kapocs közbülső színéről (linea mylo-hyoidea) ered ; hátulsó szálai a basihyale-ra tapadnak, a többi pedig a test középvonalában kötőszöveti szalaggal egyesül, mely az alsó állkapocs symphysisétől a basihyaléig terjed. Az állcsúcs nyelncsonti izom (//!. (jcnio-hyoideiis), mely a nyelv- csontot előre és felfelé, vag>' az állkapcsot lefelé húzza, az Epomophonis Franqueti nevű fajon hiányzik. ' II. A nyak izmai A fejbiczczeiüők (iii. sierno- et cicido mastoidcns) mindig külön- váltak. A sterno-maíitoideits a hazai fajokon a szegycsont markolatáról (manubrium) és a szegy-kulcscsonti szalagról (ligám, sterno-claviculare) ered s az oldali és felső nyakszirtcsontra tapad. A patkósorrúakon még egy mélyebb fekvésű, gyengébb réteggel találkozunk, mely a szegycsontról ered és a külső nyakszirtcsonti nyújtványra (proc. paroccipitalis) tapad. A cleido-mastoidcus a proc. paroccipitalis-ra tapad, de annyira csökevényes, hogy Cuvicr a létezését is tagadta. A szegy-nyelvcsonti izom (/íj. stcrno-hyoideus) a szegycsont markolatáról jövő lapos, keskeny izom, melyet a fejbiczczentő eltakar s mely a basíliyale-ni tapad. A Vespertilionidae család fajain inas beirat (inscriptio tendinea) tünteti ki. A lapoczka-nyelvcsonti izom (m. omo-hyoideus), mely a nyelv- csontot lefelé húzza, határozottan kéthasú ; hosszabb közbeeső innal, vagy inas beirattal kitüntetett. Macalister a Pterygistes noctulá-n találta meg, hol a kulcscsont közepéről ered s a szegy-nyelvcsonti izomra, annak inas beiratára (inscriptio tendinea) tapad ' Duhscii. Proc. Zoül. Soc. London, 1881. 28 Altalános rész. A sze(jy-p(ii:sizom (m. slerno-ihi/iroidciis) a szejív-nyclvcsonti izomtól elfödött méhehh fekvésű nyaUizum, mely "a "szegycsont markola- táról s az első bordaporczról ered és a paizsporcz ferde vonalához (linea ohliqua) tapad. A mélyfekvésii nxakizmok (m. longus colli, m. rectus anticus major, minor et scaleni) a fentebb cmlitett nyakizmoktól a léf^cső s a bárzsing és a nag3' nyakedények által vannak elválaszt\-a s a nyakcsigol\ák has- oldalára tapadó izomágyban egyesülnek A h()ss:ú ni/akizom {in. longiis colli \ a nyak csigolyáira s a melltájék előrészére szorítkozik és pl. a Myolis niyolis-on négy határozottan elkülönülő szakaszra esik szét. Egyes inainak tapadása a rokon fajokon is nagyon ingadozó. Az elülső nagi/dhhik fkkel ered a ó — (3. nyakcsigolya testén es liaránt- nyüjtványán s az alap-nyakszirtcsontra tapad. Az elülső kisebbik eni/enes fej izom (/n. recliis cdpilis nnticiis minor) az előbbenivel együtt a fejet hajlítja lefelé s a fej oldalra fordí- tásánál kissé csavarodik. A fejgyám (atlas) oldalrészeinck mellső színéről ered s az íireglik előtt az alap-nyakszirtcsontra tapad. A biirdiilarló iziuok {iii SLtilciii) egy oly izomcsoportot képeznek, mely a nyakcsigolyák harántnyújtványairól ered s a mellső bordákra tapad. E csoportot az artéria subclavia és a plexus brachialis egy hátsó (dorsalis) s eg\' mellső (ventralis) szakaszra osztja, az utóbbit elülső hordatnrló izomnak (/». sealemis anticus), az előbbit pedig két része szerint középső bonlalarló izomnak {m. scalenns nwdins) és hátulsó borddlarlő izomnak (;». sc(denns poslicus) nevezzük. Az elülső borda- tartó izom a .l/vo/í-s-féléken teljesen hiányzik, a másik kettő tisztán kivehető. A hátulsó az első bordára tapad. .A bordatartó izmok belégző izmok, vagyis rögzített fejnél és nyaknál a bordákat emelik, de ha a mellkas van rögzítve, akkor a nvakat hajlítják előre, vagy pedig (egy- oldali összehúzódáskor) oldalra. III. A hát izmai. a) Gerinc z-v é g t a g í z m o k ( m u s c u 1 i spin o-h u m c r a 1 c s). Három rétegben fekvő, felszíntescn elterülő izmok, melyek a csi- golyák tövisnyújtványain erednek s a \'égtagok felé terjednek. A csuklijás izom (m. trapezins) a denevéreken két részre osztott; mellső része a hat első mellcsigolyáról ered s a lapoczka vállcsúcsára (acromion) és tövisének (spina scapulae) mellső részére tapad, hátsó része a négy hátulsó mellcsigolyáról s az első ágyékcsigolyáról ered és a lapoczka belső szélének mellső részére tapad ; az izomnak az a szakasza, mely más emlősökön a fejről ered, soha sincs meg. Működése abban áll, hogy a lapoczkát alsó csúcsával kifelé fordítja. A széles hátizom (/??. latissiimis dorsi) lapos, széles, mellső szakaszában a csuklyás izomtól elfödött izom, mely a három következővel együtt a hát végtagizmainak második rétegét képezi. A denevéreken soha sem ered a bordákon, hanem a leghátulsó mellcsigolyákról s a mellső ágyék- csigolyákról; a vámpírokon a csipőtarajról (crista ilii) is ered egy kötege. Működése a karok helyzete szerint más és más. A felemelt kart a nagy mellizommal együtt lehúzza, a lecsüngő kart a törzshöz közelíti és hátra húzza, azonkívül a kar forgatására is van befolyása. A csüllőalakii izom (m. rhomhoide.iis), mely más emlőscsopor- tokban a koponya hátsó részén s a nyak- és mellcsigolyák tövísnyújt- ványairól ered és a lapoczka alapjára (basis scapulae) tapad, a denevéreken az által tűnik ki, hogy fej- és nyakrésze (m rhomboidens capilis = occipito-scapularis externus Dobson) ^ teljesen hiányzik s hogy csupán az első öt mellcsigolyáról ered és a postscapularis alapon tapad meg (m. rhomboideus ventralis = m. transversus scapularum Dobson). Működése abban áll, hogy a lapoczkát emeli és a gerinczoszlop felé húzza. A lupoczkaemelö izom (m. levator scapulae). A Plecoius-ou, Pipistrellus pipistrelliis-on s a Pterygistes noctidán Macalistcr szerint - a 6 — 7-ik, (ez utóbbi fajon Nanmami szerint ■' a 3 — 7-ik) s a Myofis myotis-on Maisonneuve szerint* a 4 — 7-ik nyakcsigolj'áról ered és a basis praescapulae-ra tapad. A vampir-féléken két egj'máson fekvő szakasza van. A lapoczkaemelö izom a csuklyás és csüUőalakú izom összehúzódásakor fölfelé húzza a lapoczkát, egymagában csak a lapoczka felső szögletét emeli ; rögzített lapoczka mellett a nyakat oldalvást húzza, mind a két lapoczkaemelö izom egyidejű hatása a nyakat nyújtja. A lapoczka-kulcscsonti harántizom (m. omocleido-lransvcrsarius) abból az izomcsoportból vált ki, melyből a lapoczkaemelö izom alakult ki, de még sem azonos ezzel, mert némely fajokon a lapoczkaemelővel együtt, de önállóan lép fel. A legtöbb denevéren a 4 — 5 nyakcsigolyáról ered, a P/t'/'o/^/í-s-féléken a 2 — 3 nyakcsigolyán, a Pterygistes noctidán és a Myotis myotis-on ellenben a fejgyámról (atlas) s a kulcscsontnak a vállcsúcs mellé eső végére tapad. Működése valószínűleg a lapoczka-emelőével azonos. ' Monograph ot" Insectivora P. I— II. 1882—83. - Phil. Transact. Royal Soc. London 162. k. 1872. ' Svenska Vet. Akademiens Handlingar, 1850. p. 141. ■* Traité de l'ostéologie et de la myologie du Vespertilio murinus, 1878. 30 Általános rész. b) Gerinc z-b o r d a i z m o k (iii u s c u 1 i s p i n o-c o s t a 1 e s). A csigolj'ák tövisnyújtványain eredő s a bordákhoz tapadó izmuk, melyek a hasi szelvén\'es izmok közé tartoznak, a mennyiben a borda- közti idegek ágai (rami ventrales) látják el őket ideg\égződésekkel. A húliilsó l'űrés: izom (/íj. serrattis poslinisi e csoport egyetlen izma, mely az ember hátulsó alsó fűrész izmának (m. serratus posticus inferior m. s. p. posterior) felel meg. A leghátsó négy mell- s az első ágyékcsigolyáról ered és a négy hátsó bordára tapad. Működésére néz\'e belégző izom, mert a bordákat fölfelé húzza, tehát a mellkast tágítja, némelyek szerint azonban a mellkast szűkíti, mert a bordákat lefelé húzza, tehát kilégző izom volna. ' tV Tövi s-h át iz m ok (m. spi no-dorsal is). így nevezzük a keresztcsonttól a koponyáig terjedő izmoknak több, eg>'mást fedő rétegre bontható csoportját, melyet a gerinczagyidegek hátoldíüi ágai látnak el idegxégkészülékckkel. A szijjizoin (in. spli'iiiiis) a .Uvo//.s-nemben a 6. nyakcsigolyától az első mellcsigolyáig a tíivisnyújtvánj'ok szalagjáról egy testben ered s a crista occipitalis-ra és proc. paramastoideiis-ra tapad. Műkiidése : a fej egyenes hátrahúzása. .A kereszl-ffennrziz ím {m sarrn-spinalis). Ez a felszijites fekvésű, a kereszttájcktól a nvakszirtig terjedő iz .\ mellkas izmai (m. thoracis). A j'elsü Ixinldizom (/íj. siipiacoslalis) az első bordán, az elülső bordatartó izom (m. scalenus anticus) tapadása közelében ered s a szegj'- csontra, vagy mint a Ptery^^isli's-nemhcn az ötíidík bordaporcz szegy- csonti izületére tapad ; a Vantpyrops-nemben kettős. Ezt az izmot Miica- listcr az elülső nagj- fűrészizom (m. serratus anticus majori részének tekinti, ellenben Leche, Tesliit értelmében, külön izomnak tartja, mert a serratus anticus-tól befelé a rectus abdomínis-tól pedig oldalfelé esik s ez utóbbit olykor keresztezi. A külső és belső bordaközti izmok (m. intercoslales exlerni el inlenií) az emberéihez hasonlóképen rendezkednek el, t. i. a külsők a szegycsonthoz közelednek, a belsők a szegNXsonttól távolodnak, nyalábjaik tehát kereszteződnek. A belső bordaközti izmok tagolódása gyanánt fog- hatók fel az alsó bnrdaközli izmok (i». infracostalcs) (sous-costaux, Tcsliii, Maisoímcnve), meh-ek a .'l/vrt//.s--nemben a mellkas belső színén, a belső bordaközti izmokon fekszenek s emezekhez hasonlóan az egjik bordától a másikig, vagy valamely távolabbi bordáig terjednek és nya- lábjaik lefutása is hasonló. .A bordakíiztí izmok a bordákat emelik, vagy sülyesztik, a szerint a mint a mellkast a tíibbi be- és kilégző izom fent, vag}' lent tartja rögzítve. A bordíirmrtő izmok (lu. Icixitores cosiariim) és a iiávomsziUiü szegijizom {ni. Iriínninlaris sicrni ny. emberéihez hasonlók s műkö- désük is azonos. c) Hasizmok (m. abdo m i nalesi. A külső ferde hasizom (m. ohliíjnns abdominis externns) eg>' része a fancsont ágainak találkozása helyén (angulus pubis) in által Az izomzat. 33 tapad meg, nagyobbik része pedig a Poiipari-féle szalag által tapad, mely a csipotarajtól (crista ilii) a csipő-fancsonti nyújtványig (processus ileopec- tineus) terjed {Myotis myotis). A belső ferde hasizom (in. obliqiias abdominis internus) a Myotis myotis-on a fancsont vízszintes ágának (ramus horizontalis pubis) oldalsó feléről, a csipő-fancsonti nyújtványról és a Poupart-féle szalagról, valamint az ágyékháti pólyáról (fascia lumbo-dorsalis) ered. Az izom nyalábjai a hát felé kissé ferdén előre tartanak. A ferde hasizmok a rekesz hozzájárulásával a hasi zsigerekre gyakorolnak nyomást (hasprés), teljes megfeszülésük után pedig a gerinczoszlop ágyélcrészén eredményeznek különböző mozgásokat. A haránt hasizom (m transversiis abdominis) a rendes esetektől eltérően a hátoldal felöl ferdén elülről hátra s a has felé fut le. Működése nagyobbára a hasfalakon ériíényesül. Az egyenes hasizom {m. rectus abdominis) általánosan a fancsont vízszintes ágáról (ramus horizontalis pubis) ered s a bordaporczokra tapad, még pedig a Plecotns-on az első, a Vampyrops-nemben a negyedik borda porczára. ^ Némely denevérek egyenes hasizmán egy harántirányú inas beirat van, másokon ez is hiányzik. Az egyenes hasizomnak az elsőbben említett széles hasizmok bőnyéjéből keletkezett hüvetye van, ezt azonban a denevéreken még alig tanulmányozták. Működése abban áll, hogy a törzs ágyékrészének hajlításánál működik közre. A pyramisalakú hasizom {m. pyramidalis) az egyenes hasizom és ennek hüvelye között fekszik s a fancsont vízszintes ágáról ered. Macalister'^ szerint csak a repülő kutyák {Pleropiis) nagyobb fajain van meg, Humphry ^ a Ptcropiis Edwardsü nevű fajon azt tapasztalta, hogy a pyramisizom egyes nyalábjai a szegycsontig s a valódi bordák porczáig terjednek. Ez az izom a fehér vonalat feszíti. A négyszögű ágyékizom {m. quadratus lumborum) a Myotis- nemben gyenge ; a második ágyékcsigolya harántnyújtványáról a csipő- tarajra terjed. Működése a gerinczoszlop ágyékrészének oldalra hajlítá- sában áll. ' Leche, Bronn's Klassen u. Ordn. d. Thier-Reichs, VI. Bd. V. Abth. 1892, p. 787. 2 Myology of Chiroptera, Phil. Transact. Royal Soc. London, U>2 k. 1872. ^ Journ. Anatomy and Phys. III. 1868—69. Méhely: Magyarország denevéreinek monographiája. 34 Altalános rész. V. A végtagok izmai. a) A mellső oégiacj iziiuti. 1 . \' á 1 1 i z m o k. A clelttihoni (m (Iclloidciis) liároni része közül a knhscsoiili rcs: (pars claviciilaris) a nagy mellizommal (m. pectonüis major) nütt össze. Egyik része (a PUygistcs- és .l/)'o//.s--nemben) a lapoczka vállcsúcsáról (acromion) és a lapoczkatövis (spina scapulae) ehhez legközelebb eső részéről, egy másik szakasza a lapoczkatövisről és a lapoczka alapjáról (margó dorsalis scapulae) ered s nyalábjai a felső karcsont deltatarajára ' (crista deltoidea) tapadnak. Főműködése a karnak vízszintes irányban való megtartása. A tövisf'i'lclli izom (m. siipiuspiniilus) s a lüvisiilalli izum (/íj. infruspinaiiis) nincs tanulmányozva, a kis görgcleg-izom (m. teres minor) hiányzik, a nagg qörgeleg-izom (m. teres major) még ismeretlen. A lapoczkaalatli izom (m. subscapiilaris) valamennyi emlős íUlat közt a denevéreken a leghatalmasabb f e j 1 e 1 1 s é g ű. Az izom a lapoczkacsont mellső felszínéről, a lapoczkaalatti árokról (fossa sub- scapularis) t(>bb n^'alábbal ered s a felső karcsont kisebbik gimiójára (tuberculum minus) tapad. Működése abban áll, hog>' a felső karcsontot befelé forgatja és a törzshöz közelíti, a tokszalagot pedig feszíti. 2. A felső kar izmai. A kétfejű korizom (m. biceps brachii) a felső karcsont mediális oldalán fekvő hosszú izom, mely a vállövről ered s az alsó karra tapad. MacaJister szerint ^ a denevéreken csak kurta feje (capiit brciv liicipilis) s egj' a felső karcsontról eredő része van, de Itosszn feje (capttt loiiiiiim b.) nincs, azonban Naiiuiann a Ptí-rygisles- és Maisonncnve a A/yolis- nemre nézve úgy a kurta, mint a hosszú fejet leírják. Az izom az orsó- csontra tapad. A Ptcropits Edivanlsii nevű fajon mind a két fej nieg\'an s a nélkül, hogy teljesen összeolvadnának, a karcsont kíizepén egymáshoz simulnak, azután külön-kültin tapadnak meg az orsócsonton. l'^'iműkridése az alsókar behajlítása. A hollőorr-karizom (m. coraco-brachialis) a denevéreken abban a formában van meg, midőn csak a középső szakaszát (m. coraco-brachia- ' .Xz ember felső karcsontján csak irdcsscg (liiherositas hiímcii s. dílioidea) van ezen a helyen. ' Journal of .Anatoniy and Phys. II. 18(i7"G8 p. 2is:i. Az izomzat. 35' lis medius) különböztetik meg. Az izom a kétfejű karizom kurta fejével közösen ered s a felső karcsont mellső középvonalában tapad meg. A karcsontot előre emeli és segédkezik a kifelé forgatásánál, vagy a holló- orrnyújtványt húzza lefelé és a lapoczkának alsó szögletét távolítja a mellkastól (Mihalkovics). A belső karizom (in. brachialis internusj az emberéhez hasonló ; két csücsökkel kezdődik a felső karcsonton s Nmmiann szerint a Ptery- gistes-nembQn az orsócsontra, a Myotis- és Pteropus-nQmhen ellenben Maisonneuve és Humphry szerint a singcsontra tapad. Az alsókart haj- lítja és a könyökízület tokszalagját feszíti. A háromfejű karizom (m. cxtensor antibrachii s. triceps brachii) a felső karcsont hátulsó felszínét fogalalja el s tulajdonképen négy fejjel ered és pedig hosszá feje (anconens longiis) a lapoczka ízületi gödréhez közel eső részekről, hírta feje (anconeus extermis s. brevis) a felső kar- csont külső felszínéről, harmadik feje (anconeus internus) a felső kar- csont belső felszínéről s negyedik feje (anconetís quartus s. parvus) a felső karcsont végső részének külső felületéről. A Pteropus- és Myotis- nemben a felső karcsonti rész egyszerű és az izomnak nincs negyedik feje ; a Pterygistes-nemben a második és harmadik fej a széles hátízom és a nagy görgető izom egyesült ina által van elválasztva s határozott negyedik feje is van. Alsó egyesült ina a síngkampóra (olecranon) tapad s arról is nevezetes, hogy járulékos csontot zár magába. Működése az alsókar feszítésében áll. Az ötödik kampóizom (m. dorso-epitrochlearis s. anconeus qninlns). Naiintami a Pterygistes-nemben egy gyenge izmot ír le, mely a lapoczka-pólyáról (fascia scapularis) ered s a háromfejű karizom inával egyesül. Minthogy ez az izom némely emlősfajon csak a széles hátizom nyalábja gyanánt lép fel, valószínű, hogy csak ennek egyik tagja. A Myotis- és Pteropns-nemre nézve nem említik. 3. Az alsókar izmai. A hosszú kar-orsói:om (m. siipinator longus s. brachioradialis) a denevéreken hiányzik (Pterygistcs noctiita, Pipistrellus pipistrellus) . A rövid kar-orsőizom (m. supinator brenis s. flexor condylo- radialis extermis) a Myotis-nemhen a felső karcsont külső bütykéről ('condylus externus humeri) ered, körülhurkolja az orsócsont kezdőrészét s megtapad rajta. A Pterygistes-nQmhen Naumann csökevényes, hatás- talan kis izomnak írja le, mely a síngcsont kezdőrészén a sígmaalakü bevágás (fossa sigmoidea) külső éléről ered s valamivel alább az orsó- csontra tapad. 36 Általános rész. Az orsócsoiiti kéztöiiyújló izuni (m. extensor curpi radiális s. radiális laterális s. radiális externus) rendesen egy hosszú (ext. c. rad. longus) s egy rövid (ext. carpi rad. brevis) izomra hasadó felületes izom, mely a felső karcsont külső gumójának töviséről (spina condyloidea externa) s a külső bütyökről (condylus externus humeri) ered azután a ll-ik és lll-ik kézközépcsonton tapad meg (Ptcrygistes, hol még a kéztövön is tapad, azonkÍNlil Myotis, Pteropus). Működése a kéz feszitésébcn áll, de a kezet az orsócsont oldalára is húzza. A közös ujj feszítő izom (m. cxtcnsor diíjitoniin comnuiuis) a f/t'ro/'7ís-nemben a felső karcsont külső bütykének (condylus externus humeri) egyik szalagjáról és a singkampóról (olecranon). a J/y'o/i.f-ncniben pedig az orsócsont kezdő részéről ered s a Pteropus- és .l/jo/í.s-nemben a három singcsonti ujjra, a Ptcrygisles-r\QmbQx\ ellenben mind az öt ujjra tapad. Leche lehetségesnek tartja, hog>' a Myotis-íé\ék izma az extensor digitorum lateralis-szal homológ. Működése az ujjak kinja'ijtásában áll, azonkívül kílzreműködik az egész kéz feszítésénél s kissé szét is terjeszti az ujjakat. A siiKjoUUdi kéztőni/újtó izom (ni- c-itciisor carpi idnaris s. ;;;. uliiaris cxteniiisi a felső karcsont külső bütykének (condylus externus humeri) az alsó végéről, a többi feszitő izommal közösen ered s a Plcry- gistcs-nQmhQX\ a lll-ik, a Myotis-nembQn a IV-ik, a Picropus-nQmhen pedig az V-ik kézkiizépcsontra tapad. Működése abban áll, hogy a kezet nyújtja s a singcsont felőli oldalra húzza. A méh] ujjfcszílő pamat (mm. extciisores diíjitorum profandi) Bischoff és Gcgcubaiicr felfogása szerint az alsókarnak egy egységes ujj- feszítő izomrétegét képviseli, mely azonban az egj'es ujjak egyéni moz- gása czéljából külön izmokra tagolódott. Ezek az emberboncztan értel- mében a következők : 1. a hiivelyhijj hosszú távolító izma (iii cxtcnsor ossis tiiclacarpi pollicis s. abductor pollicis longus), 2. a kurta hüvelykfeszi tő izom (m. exteusor pollicis brevis), 3. a hosszú hüvelykfeszitö izom (m. exteusor pollicis longus), 4. a mutatóujj saját feszitő izma (m. exteusor iudicis proprius). Mindezek az izmok tapadásuk helye tekintetében nagyon ingadozók. A denevérek tekintetében mindössze a következő följegyzéseket találjuk az irodalomban. A hüvelykujj hosszú távolító izma a Pteropus4é\éken a fejes cson- ton (os capitatum), a Myotis- és Pterygisles-nQmhQw pedig a nagyobbik sokszögletű csonton (os trapezium) tapad meg. A mutató ujj saját feszítő izma a második ujjra terjed, azonkívül kiszélesedett ina a .Vjyo/ís-féléken még az I-ső kézközépcsontra is bocsát egy pamatot. A Pleropus-féléken kurta hüvelykfeszítő izom is található, míg egy úgynevezett „interosseal adductor"-t hosszú hüvelykfeszítö izomnak tekintenek. A vlfj/o/Zs-féléknek tulajdonképeni hosszú hüvelykfeszítö izmuk van. A görgeteg borintő izom (m. pronalor teres) a felső karcsont belső bütykéről (condylus internus humeri) ered s valószínűleg az orsó- csont külső szélének középtáján tapad meg. Működése az alsókar hajlí- tásában és az orsócsontnak befelé forgatásában áll. Az orsócsonti kéztőhajlító izom (m. flexor carpi radiális) az előbbivel azonos eredetű s több denevérfajon a Il-ik kézközépcsontra tapad, a Pterygistes-nemhen azonban hiányzik. Működése a kéznek az első kézizület haránttengelye körül hajlitásában s az orsócsonti oldalra húzásában áll. Az ujj hajlító izom (m. flexor digitoriim). Ezt az izmot az ember kezén három külön izom képviseli, ü. m : a felületes ujjltajlitó izom (ni. flexor digitorntn snblimis), a mély njjliajlitó izom (ni. flexor digi- tormn profnndus) és a hosszú hüvelykujjhajlító izom (m. fllexor pollicis longus). Naumann és Maisonnetive a Pterygistes- és Myotis-nQmxe nézve csak egy ujjhajlító izmot állapítottak meg, mely az első, harmadik és negyedik ujjon tapad meg. Macalister szerint a felületes ujjhajlító izom hiányzik, még pedig Windle szerint valamennyi denevéren. Huriiphry a Pteroptís-nemve nézve mind a kettőt leírja, még pedig a felületes ujjhaj- lító a felső karcsont belső bütykéről (condylus internus humeri) és az orsócsont kezdő részéről ered s az első ujj kézközép-ujjperczi izületének lencsecsontjára, valamint a második ujj második perczének tövére tapad, ellenben a mély ujjhajlító a felső karcsont belső bütykéről a singcsont mellső felületéről s az orsócsontról ered és az 1 — 3 ujj végső perczére tapad. Az izom a megfelelő ujjperczeket hajlítja be. A singcsonti kéztöliajlító izom (m. flexor carpi ulnaris) az alsókar singcsonti oldalszélén fut le s Macalister szerint a denevérek legtöbb faján legnagyobb részében a singcsontról ered és csak egy kis pamatja indul ki a felső karcsont singcsontí bütykéről (cond. med. humeri). Winge legújabb kutatásai szerint a Rhinolopluts-, Nycteris- és Myotis- nemben csupán a felső karcsontról, ellenben az Artobius- és Macro- glossus-nQmben úgy a felső karcsontról, valamint a singcsontról is ered. Működése abban áll, hogy a kezet az alsó kézizület tengelye körül for- gatja s ez által a tenyér és a singcsonti oldal felé hajlítja. A hosszú tenyérizom (m. palmaris longus) a felső karcsont belső, vagyis singcsonti bütykéről (condylus medialis humeri) ered, végső ina pedig különvált inaiddal lép az ujjakhoz, még pedig Winge szerint a .4ltal: lanos rész. Cynonycteris-nemhen az 1., 2. és 5., a Macroglossiis és a Taphozits- nemben az 1. és 2., a P/trry^/s/^s-nemhen pedig az 1-ső ujjra tapad. Műkö- dése az illető ujjak hajlitásában áll. 4. A kéz izmai. Macalisicr szerint a hüui'lykujj közelítő izma Uidducfor pollicis), a ll-ik kézközépcsontról ered s az első ujj töperczére tapad i McgaJcniiu, Macroglossiis) : Xatmuiitn a Plerygisics-nemben a lll-ik kézközépcsontról látta eredni ; Maisoiinetive szerint a Myotis-nembtn a ll-ik közbülső csontról ered s a tőpercz alapjára terjed, honnan ennek hátán \'égigfutva a karmos perez alapján tapad meg. A hüvelykujjat a mutató ujjhoz húzza. A hi'welijkujj kiiiia hajlílója tm. flexur pollicis breois) a sajka- holdas csontról (os scapho-lunatum) és a fejes csontról (os capitatum) ered s a hüvelykujj tőperczének mindkét oldali alapjára tapad {MüdjUstcr). A hüvelykujj első perczét hajlitja. A kisujj kurla hajlílója iin. /Ir.vor brcris (lii/iti iiünimi) a fejes csontról (os capitatum) ered s az ötödik ujj középső perczének két olda- lára tapad (Maciil isler). A kisujj első perczét hajlitja és távolítja. A hünelykiijj ktirla Uwolítója lm. abdtirlor pollicis brevis) a sajka-holdascsontról (os scapho-lunatum) ered s a hüvel\k töperczére tapad* (Macali<;ter). A hüvelyket a többi ujjtól tá\olitja. A kisujj túnolító izma fm. abductor breois tUyili miiiiiui) a horgas csontról (os hamatum) ered s az ötödik ujj töperczére tapad. (Macalister). A kisujjat a negA'edik ujjtól távolítja. A hüvelykujj ellenlevö izma (m. opponens pollicis) a nags'ohhik sokszögletű csontról (os trapezium) és az egj'beforrt sajka-holdascsontról (os scapho-lunatum) ered s .Macalister szerint a .lAu;o^/o5.s;/,s-nemben és a Pterygistcs uocliiláu az I-ső kézközépcsontra tapad ; ez utóbbi fajon azonban .Xauiuaun nem találta meg. Az izom a hüvelykujjat a tenyér felé mozdítja s a kisujjnak ellenébe helyezi. A kisujj ellentcDŐ izma (m. opponens diyili luininii) Macalister szerint csak a Macroglossus-ncmhen s ott is csak csökevényes állapotban fordul elő. Macalister 2 — 3 közbülső csontot ir le, Nanmann a Ptcrygistes- nemben hármat talált a tenyérfelületen s kettőt a kézfej felületén, azon- ban Maisonnetive a Myolis myolis négy csontocskáját nem képes a kéz két felülete szerint elosztani. Xaiiiiiann a Pterygistcs noctiiláii még három yilisztuizmot (m. lumbricales manus) irt le. b. .1 húlsó vájtcu] izindi. 1. Csipö izmok. A csipő-ágyékizoin (m. ileopsoas) valamint az emberen, úgy a denevéreken is egy ágyéki s egy csipőcsonti részből áll, az előbbi a nagy ágyékizom v. horpasz-izom (m. psoas major), mely az ágyékcsigolyákról ered, az utóbbi a belső csipöizom (m. iliaciis interntis), mely a Pteroptis- féléken a csipőcsont külső felületéről ered és mind a kettő közös innal tapad a czombcsont kisebbik tomporára (trochanter minor femoris). A csipő-ágyékizom a czonibot a törzs felé hajlítja (emeli) s kissé kifelé is forgatja. A kis horpaszizom (m. psoas miiioiy az ágj^ékcsigoljákról, az előbbi izomnál alább (a has felé) ered s a csipő-fancsonti nyújtványra (processus ileo-pectineus) tapad. A denevéreken nagj'on erőteljes. Az izom a csipő- pólyát (fascia iliaca) fesziti. A czombpólya feszítő izma (m. tensor fusciue laluej, továbbá a nagy farizom (m. glutaeiis maximusj és a czomb-farcsonti izom (m. femorococcygeus) egy egységes izomtömeget alkot. A czombfarcsonti izom eredf") részében két egj'más fölött fekvő rétegre hasadt ; a nagy far- izomnak és a czombpólya feszítő izmának megfelelő rész a czombcsont harmadik tomporára (trochanter tertius), a czomb-farcsonti izomnak meg- felelő szakasz pedig a czombcsont hátsó felületére tapad s végső részének harmadáig ereszkedik le. Ez az izomcsoport egyrészt a czombpólyát feszíti, másrészt a czombcsontot hátrafelé s oldalvást emeli és a fark hátrahajlását ellensúlj'ozza. A középső farizom (m. glalaeus medius) a csipőcsont oldal- felületéről ered s a czombcsont nagy tomporára (trochanter major) tapad; a nagj' farizomnál erösebb. Működése a czombcsont távolításában áll. A kis farizom (m. glutaeiis minimiis) a denevéreken hiányzik. A körteidomú izom (m. pyriformis) valószínűleg a kereszt-csípő- csonti rostporczos eg>'esülésről (symphysis sacro-iliaca) ered s a czomb- csont nagy tomporára tapad. A Rliinolophns, Mcgaderma, Cynonycteris s részben a Macroglossus-nemben is a középső farizomtól teljesen külön- váltan fut le. Az izom a czombot forgatja kifelé. A belső borító izom (m. obturator internusj s az ikerizom (m. gemellus) MecM és Gegenbaur felfogása szerint egy kéthasú izomnak tekinthető, melj-ek közül az előbbi a kis medenczében, az utóbbi a kis medenczén kívül ered s a czombcsont nagj- tomporának hátsó felületére tapad. A denevérek közt az egyetlen Megaderwa-wQm bírja mind a két izomszakaszt, egyébként a belső borító izom általában hiányzik, de az 40 Általános rész. ikerizom a Pteropus- és Faj;//'j'>-o/'5-nemben is feltalálható. Az izom a czombot forgatja kifelé. A külső borító izom (m. obluralor CAterniis) Gcí^cnbanr és Mihalkovics szerint a czomhizmokhoz tartozik, a mennyiben a ucrvns oUuratorins idegzi be s a czombközelitö izmokhoz csatlakozik, Leche azonban azon az alapon, hogy mindig a borított lyuk (foramen obturatum) külső körvonaláról ered, a csipőizmok közé számítja és Mihalkovics is megjegyzi, hogy „működésére nézve (a czombcsont kifelé forgatása) a külső csípőizmokkal egyezik meg". A denevéreken MacaJister szerint az emberével azonos fek\'ésű s a nag>- tompor gödrébe tapad. A ni'gij.szügű c-ombizom (m. quadralus fcmoris) Macalisler sze- rint a denevéreken is megx'an. Az emberen az ülőgumó oldalsó felszínén ered s a czombcsont tomporközti tarajára tapad ; működése a czomb- csont kifelé forgatásában í'UI. 2. A czomb izmai. A karcsú izom (m. (jrucilis) Leche szerint valószínűleg hiányzik s helyét egy járulékos karcsú izom (m. gracilis accessorius) tölti be, mely a fancsontról széles kezdőrészszel ered s a félig inas izom (m. semiten- dinosus) közvetlen közelében, vagy ezzel összeolvadva (Pteropus) tapad a sípcsonti gumó (tuberosítas tibiae) alatt. Az izom nyújtott térdizület mellett a lábszárat közelíti, hajlított térdizület mellett pedig befelé forgatja. A szabőizom (m. sartorius) még eddig nincs kímutat\'a. A fcsíiizom (m. peclineus) a fancsont vízszintes ágáról (ramus horizontális pubis) ered s a czombcsont kezdőrészének közbülső kerületén tapad meg. A dene\'éreken Macalisler szerint nagj'on gyenge s rövid. Működése a czomb közelítésében és hajlításában áll, de hogy ez a hatása itt is ér\'ényesül-e, az nagj-on kérdéses. A háromfejű czombközelitö izom lm. (iddiictores femoris) az emberen hároin kül<>n s egymást rétegcnkint követő izomból áll, ezek a hosszú, kurta és nagy czombközelitö izom (iii. adductor longiis, brevis et maguns). Az emlősök hasonló fek-\'ésü izmaínak homológíája még nincs megállapítva s a denevérek tekintetében csak annyit tudunk, hogy ezek a rétegek a Plecotns, Barbastella. Pipistrellus és Vampyrops-íéXéken egy egységes izomtömeggé eg>'esültek, ellenben a Myotis myotis, Plerygisles noctula, Megaderma, Cephalotes, Macroglossus, Cynonycleris és Pteropus két külön izom által képviselt czombközelitővel tűnnek ki (Macalister és Maisomtenve). Ez izmok működése abban áll, hogy az egjik czombot a másikhoz húzzák. A négyfejű czomhizom (m. (jiiadriceps fenwrisj, mely a czomb- csont mellső s oldalfelületének legnagyobb részét fedi, a denevéreken nagyon kevéssé tanulmányozott. Az emberen négy feje van, 1. az egyenes czomb- izom (ni. rcctiis fcinoris), 2. a középső tömérdekizom (iii. vasins intcr- mediiis), 3. a belső tömérdekizom (m. vastus medialis), 4. az oldalsó tömérdekizom (ni. vastus laterális), melyek közös inba futva a sipcsont gumójához tapadnak. A denevéreken külön középső tömérdekizmot találtak, de közelebbi adatokkal még nem rendelkezünk. Az izom a térdkalács- szalag révén a térdizületet feszíti. A fark-c:ombi:om (ni. caiidofemoralis) Leche szerint valószinűleg a denevéreken is feltalálható. Az izom a mellső farkcsigolyákról, vagy az ülőcsont gumójáról (tuber ischii) ered s a czombcsont végrészén tapad meg. A félig inas izom (m. semitendinosus) és a félig hártyás izom (m. semimembmnosus) a denevérek rendjében még ismeretlen. A kétfejű czombizom (m. biceps femoris) a denevéreken teljesen hiányzik. 3. A lábszár izmai, a) Feszitök (Extensores). A hosszú szárkapocsizom (m. peronaeus longiis) a szárkapocs fején (capitulum fibulae) ered s a vl/yo//s-nemben a Il-ik, a Pteropns- féléken pedig hol az I-ső és Il-ik, hol csak a Il-ik lábközépcsontra tapad. Távolitja a lábat és a láb feszítésénél segédkezik. A kurta szárkapocsizom (m. peronaeus brevis) a Macroglossiis- nemben a czombcsont oldalbütykéről (condylus laterális femoris) ered s a sarkantyúcsonton tapad meg, más denevéreken a szárkapocs hátsó felületén ered. Működése a megelőzőével azonos. A közös rövid lábujjfeszítő izom (m. exlensor digitorum brevis communis) pamatjai közül az ötödik ujj feszítő izma (ext. brevis digiti V.) a Cynonycteris-, Pteropiis- és Macroglossus-nemhen a lábszárról ered. (Winge.) A hüvelyk feszítője (ext. hallucis brevis) meglehetősen külön- vált s a sípcsont alsó végéről és a lábtőről ered ; ennek az izomnak jellemző tulajdonsága, hogy a karmos perez tövére tapad. A hosszú lábujjfeszítő izom (m. exlensor digitorum longus) a czombcsontról és a szárkapocsról (Nycteris, Artibens, Taphoziis), vagy csak a czombcsontról {Winge szerint a Rhiuolophtis- és Pterygistes- nemben) ered s inaival a II — V-ik ujj hátára terjed. A hosszú öregujjfeszítő izom (m. exlensor hallucis longus) csupán a Macroglossus-viQmhQn jelenik meg önállóan, más denevéreken hiányzik, vagy — mint a Myotis-nemhQn — talán az elülső sípizommal nőtt össze. (Maisonnenve). 42 Altalános rész. Az elülső sípizoiu (lu. tibialis aiüicus) közvetetlenül a sipcsonton fekszik s az első ikképücsontra (os cntocunciforme), vagy az 1. lábközép- csontra tapad. Föinűködése a lábat hátállásba feszíteni. b) Hajlítok (flexores). A lábszár ikerizmn (m. gastrocnemiiis) nagyon gyenge fejlett- ségű ; külső feje (caput externum) teljesen hiányzik (Megadcrma), vagy a belső fejét (c. internum) csak kötőszöveti pamatok képviselik. (Plcroptts). Az izom a sarkat emeli. A gázló-izom lin. soleus) teljesen hiányzik, hasonlóképen a talp- izom (m. pkmtaris) is. A térdalj izma (m. popliteus) W'iiigc szerint csak a Vampyrops-, Arlibcns- és a ^t^/'/^oro//s-nemben, de ott is többé-kevésbbé csökevényes formában jelentkezik. A láb három hosszú hajlító izma a denevéreken is feltalálható. Ezek : 1. A sípcsonti lábujj hajlító izom (m. flexor digitorum tibialis Dobson, nt. Jlcx. J/s,'. fiJis Inugns hom.) a denevéreken éri el leg- erőteljesebb fejlettségét. A Ptcropiis-on a czombcsont külső bütykéről (condykis externus femoris) s a sípcsont hátsó színéről, az Alíilaplia- és A'oi-////o-nembcn a sípcsontról, a Molossiis-ncmhen pedig a sípcsontról s a szárkapocsról és a csontközti hártyáról ered. 2. A szárkapcsi lábujj hajlító izom (m. flexor digitorum /ibularis Dobson, »/. Jlcx. Iialliicis loiigits hom.) az előbbinél gyengébb ; a sipcsont fejecskéjéről (capitulum tibiae) és a szárkapocs hátsó felületéről (Picroptts), vagy a czombcsont külső bütykéről és a szárkapocsról (Atalapha), olykor csak a szárkapocsról (MoIpssiis), vagy azonkívül még a térdizülct oldal- szalagjáról (ligamentum laterale) is ered (Noctilio). A sipcsonti és szárkapcsi lábujjhajlítók a lábon közös inba futnak össze, majd ismét mind az öt ujj számára külön öt inra hasadnak szét. Működés : a lábujjperczek behajlítása. 3. A hátulsó sípizom t(m. tibiídis poslirus) az előbbi kettőt egészíti ki s a közbülső ikképücsontra (Ptcropus), vagj' még általánosabban a sajkacsontra (naviculare) tapad. Az izom a lábfejet hajlítja. 4. A láb íz m a i. A talp felületén csupán az öregujj közelítő izma (m. adductor hallucis) s a kisujj közelítő izma (m. adductor digiti minimi) van kifejlődve, melyek együttesen egy vékony, háromszögű, a lábtő alapjáról eredő izomréteget képviselnek. A közbülső réteg tökéletesen kifejlődött, Az idegrendszer. 43 a mennyiben mindeg3'ik ujjnak megvan a maga kettős kurta hajlító izma (flexor brevis). A hátoldali réteget csupán a kisujj távolíió izma (m. abductor ossis meíatarsi digiii minimi) képviseli. A közös kurta lábbujj hajlító izom (flexor digitorum communis brevis) a szárkapocs felől fekvő négy lábujj számára négy külön izmot bocsát ; a sarkcsont bütykéről (tuber calcanei) és a talppólyáról (fascia plantaris) ered s egy-egy innal a jelzett négy lábujjnak középső perczére tapad. Az inat a sípcsonti és szárkapcsi hosszú lábujjhajlitó fúrja keresztül. Az izomzat Uirdsáhan cmhteit irodalmi források összefoglalása. ' Alcckel, System der vergleichenden Anatomie, III, 1828. Naumann, Svenska Vet. .•\kademiens Handlingar, 1850. Kolenati, AUgemeine deutsche naturhistorische Zeitung, Dresden, Neue Folge, III, 18.57. Macalisier, [On the homologies of the flexor muscies of the vertehrate Hmbs, Journ. of Anat. and Physiol. II. 1867—68. Humphry, On the disposition and homologies of the extensor and llexor muscies of the leg and fore-arm, Journ. of .^nat. and Physiol. III. 1868 — 69. Macalisier, The Myology of the Chiroptera, Phil. Transact. Royal Soc. London, 162, 1872, pp. 125—171, tah. 13—16. Maisonneuve, Traité de l'ostéologie et de la myologie du Vespertilio murinus, 1878. Bischoff, Ueber die Bedeutung des M. extensor indicis proprius und des M. flexor pollicis longus, Sitzungsber. .A.kad. München, 1880. Dobson, Notes on the Muscular Anatomy of Cercopithecus callitrichus, Proc. Zool. .Soc. London, 1881. pp. 812—818. Dobson, Monograph of Insectivora, p. I — II, 1882 — 83. Dobson, On the homologies of the Long flexor muscies of the feet of Mammalia with remarks on the value of their leading modifications in classification, Journ. of Anat. and Physiol. XVII. 1882—83. Gcgenbaur, Lehrbuch der Anatomie d. Mcnschen, 1883. Testűt, Les anomalies musculaires chez l'homme, 1884. Mihalkovics, A leiró emberboncztan és a tájboncztan tankönyve, Budapest 1888. Windle, The flexors of the digits of the hand, I. The Musculatur of the Forearm, Journ. of Anat. and. Physiol. XXIV, 1889. Winge, Jordfundne och nulevende Rodentia, Chiroptera, Marsupialia, Primates fra Lagoa Santa, Brasilien. E Museo Lundii Kjobcnhaven 1888 — 1895 (négy értekezés). Leche, Bronn's Klassen und Ordnungen des Thier-Reichs, VI. Bd. V. .\bth. 1887—1896. p. 649—919. Mihalkovics, A mozgószervek anatómiája, Budapest, 1808. Az idegrendszer. A denevérek idegrendszere általában a rovarevőkéhez (Insectivora) hasonlít, érzőkészülékeik azonban sokkal magasabb fokon állnak. Az ag\' (cerebrum) féltekéi nagyok, csaknem sima felületűek, a mennyiben teker- vényeik nagyon kevéssé kiemelkedők. A kis agy (cerchellnm) s a négyes halom (corpora quadrigemina) szabadon fekszik. Szemeik általában aprók, kerek pupillájuk azonban aránylag nagy ' Részben Leche nyomán. Általi anos rész. és tetemes tágulásra képes ; a látóideg {it. opticns) rendes fejlettségű. Apró és rövidlátó szemeik rendesen sűrű szőrözet közé rejtőznek s így már ebből az okból sem igen felelhetnek meg feladatuknak. Hogy a látás mennj-ire alárendelt szerepet visz a denevér életében, kitűnik abból is, hogy a megvakított állat teljes biztossággal folytatja röptét. Izlelésük valamennyi érzékük közt a legkevésbbé tökéletes ; prédáju- kat nem is ize szerint, hanem egyéb érzékeik segélyével szemelik ki, mindazonáltal mégis képesek a különböző ízek megkülönböztetésére, mert némely rovar sehogy sincs innyükre. Szaglásuk már élesebb, azonban valamennyi érzékük k<")zt tapintásuk és hallásuk a legtökéletesebb. A tapintó idegek végső készülékei részint az arcz két oldalán levő tapintó szőrökben, részint a vitorlákon s a fülkagylókon elszórt finom szőrcsékben végződnek, számos fajnak pedig ugyanerre a czélra szolgáló rendkívül érzéken^', hártyás orrfüggeléke van. A hazai Khinolophidac és több külföldi család fajainak orrnyilasait sajátszerű bőrhártyás függelékek veszik körül, melyekhez hasonló képződ- ményeket semmiféle más emlősökön sem ismerünk. Ezek a szervek Dobson szerint^ a tapintásnak nagyon gyöngéd s rendkívül finom eszközei, melj-ek más állatok bajuszsertéinek megfelelően, csakhogy sokkal hatá- sosabban működnek és a sötétség óráiban való gj'ors röpülés alkalmával azoknak a tárgyaknak a közelségéről tájékoztatják az állatot, a melyeket apró szemeivel nem vehet ki eléggé. * Hogy miképen jött létre a patkós- orrúak bonyolódott orrfüggeléke, arról e készülék kezdetlegesebb állapotai világosítanak fel bennünket. Ha a pofamirigj-ek s az orrlyuktájék külön- böző viszonyait kutatjuk, mindenek előtt a pisze denevéren (Bdrbcísk'lla barbaslflhi), sőt kisebb mértékben már a Plccoliis aiiritiis-on tapasztal- hatjuk, hogy a pofamirigyek két gömbölyded, erőteljes duzzadást képez- nek, melyek valamivel az orrlyuk mögött levő félholdalakü csupasz horpadás fölött erednek. Az amerikai Corynorhiiuis iinicrolis-on a pofamirigyek függőlegesen fölnyúlnak s két magas, kúpidomú emelkedést alkotnak, melyek az orrlyukak fölött és mögött összehajlanak s csaknem összeér- nek, az orrlyukak mellső szélét pedig keskeny és lapos bőrgyűrü övezi. ^ ' Catalogue of the Chiroptera 1878, p. XVI— XX. ' A simaorn'i fajok tulajdonképen inkább szürkületkor s a hajnal óráiban, a liár- tyásorrúak ellenben sokkal későbben, sötét éjjel röpdösnek. A ki szobájában sima- és patkósorrú denevéreket engedett röpködni, meggyőződhetett, hogy a patkósorrú denevér sokkal finomabban tapint, biztosabban kerüli ki a tárgyakat, noha röptében közelebb jön hozzájuk. » Lásd G. S. Miller, North Amer. Kauna No. i;i, 1H97, p. 50, lig 7. a, b. Az idegrendszer. 45 Az ausztráliai Nictoplnlus-nemhen a kiemelkedő pofamirigyek az arczorr középvonalában már összeforradnak, az orrlyukakat körülvevő börgyűrü kiszélesedik, az orrlyukak fölött és mögött összeolvad és kicsinyke patkót képez, mely hátulról az összenőtt pofamirigyekre támaszkodik. így töké- letesedik ez a szerkezet fokról-fokra s könnyen belátható, hogy a Rhino- lophus-félék bonyolódott összetételű orrfüggeléke is részben az orrlyukak borszegélyébül, részben a széttagozódott pofamirigyekből származott, ' mint azt finomabb szerkezetének viszonyai is igazolják. '^ A Rhinolophidae ■ csáládhan, hol az orrfüggelék legmagasabb fejlett- ségét éri el, az ötödik agyidegpár felső állcsonti pamatja, miként a szem- előtti nyilas (foramcn antcorbitalc) nagysága is bizonyítja, rendkívül vastag. Ennek az idegnek az orrtájéki ága, mely közvetlenül a fentebbi nyilas alatt ered, a legerősebb ágat képviseli, ellenben a szemhéjakat és az ajkakat ellátó ágak csak néhány vékony szálat kapnak. Az orrtájéki ág a felső állcsont oldalán előfelé és fölfelé húzódik, de csakhamar számos rostra bomlik fel, melyek az orrfüggelék alapjának és felső részének izmaiba és bőrébe nyomulnak be. Az orrfüggelék érzékenységét jelentékenyen fokozza az ötödik agyideg szemgödri törzsének erőteljes orrtájéki ága is, a mennyiben a tölcséralakú horpadás, melyben az orrlyukak fekszenek, az orrüreg mellső részével közlekedik s igy az orrnak ez a nagyon érzé- keny része szabadon érintkezik a levegővel és a körülötte levő orrfügge- lékekkel együtt kiválóan érzékeny tapintó szervet képvisel. Az orrfüggelék hártyáinak emelkedései és horpadásai roppant meg- növelik azt az ötödik agyidegtől oly bőségesen felszerelt érző felületet, melynek az a feladata, hogy a gyors röpülés alkalmával a rezgéseket fel- fogja. Az orrfüggeléket átható verejték- és faggyúmirigyek is nagyon fontos szerepet teljesítenek s körülbelül oly viszonyban vannak vele, mint a külső hangjárat mirigyei a dobhártyával, a mennyiben lágy és nagykőn érzékeny állapotban tartják az érző felületet. A denevérek orrfiiggelékci rendkívül finom tapintó szerv szerepét viszik s Dobson szavaival élve „ugyanolyan viszonyban vannak az ötödik agyideg érző szakaszának orrtájéki ágával, mint a hallás készüléke a halló ideggel, mert a míg az utóbbi szerv a hanghullámokat gyűjti össze, addig az előbbeni a közeledő testek (pl. a repülő rovarok) okozta lég- hullámok benyomásait veszi fel". Véleményem szerint azonban ez a ' Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. XVII. ^ Dr. Redtel a Rhin. hipposideros orrfüggelékének faggyú- és verejték- mirigyekben való rendkívüli gazdagságát hangsúlyozza (Zeitschr. f. wiss. Zool. 1873, p. 254—288, tah. XIV.) 46 .-Vltalános rész. behatásnak csak az egyik neme, mert ok\'etetlenül más hatás n3rilvánul abban, ha a repülő denevér valamely mozdulatlan szilárd tárgynak megy neki. Ebben az esetben a levegő feszültsége tetemesebben változik meg, a mennyiben a levegő a repülő állat s az illető tárgy között összeszorul s a denevérnek rendkívül finom tapintó készüléke ezt a feszültségben beállott finom és emberi érzékekkel fel sem fogható árnyalatot is megérzi. A hártyásorrú denevérek kiváló tapintó képessége kétségkívül az orrfüggelékekhez van kötve, mindazonáltal a simaorrú fajoké sem áll alacsonyabb fokon, noha itt más szervek szolgíúnak tiip\ntíisri\. Spíillaiizaiti ismeretes kísérletében símaorrúak voltak azok a denevérek, melyek, noha látásuktól, hallásuktól és szaglásuktól is meg voltak fosztva, mégis egé- szen biztosan kerülték ki a szobában keresztül-kasul kifeszített fonalakat s bárki is megfigyelheti, hog\- vidékeink simaorrú denevérei a legsötétebb helyen is teljes biztossággíü repülnek és a legkisebb rést is biztosan eltalálják. Ez okból más érző készülékkel kell rendelkezniök, mely a gyenge látást ellensúlyozza s ez kétségkívül a nagy kiterjedésű bőrfelület (a vilorla) és a fiilrk tapintóképességében van megadva. A Vcspcrtilionidih- családba tartozó fajok fiiUl már szabad szemmel is látható tapintó szemölcsíik borítják, melyekről nag>'on finom, egyenes érzőszőröcskék erednek. ' A fülkagyló porczának létrafokokhoz hasonló harántredőire a visszahúzóizmok (rclractorcs) rostjai tapadnak, melyek nyugváskor a fület csúcsával hátra hajlítják, más apró izomcsoportok pedig a fül hátsó szélét ránczolják össze ; ezekkel ellenkezőleg működik a meresztő izom (crcclor), mely a belső fülszegély kíizelében lévi'i élre tapad és a fület egyenesen felállítja. ^ A denevérfül tehát rendkívül iin)zgéküny s az állat mindegyik fülét külön-külön, tetszése szerint mozgathatja, fel- állíthatja, vagy hátrafektetheti, szóval bármilyen állásba hozhatja. A fül- kagyló porczán a fiilbordci hosszában finom nyílások láthatók s ezeken lép- nek át azok az idegszálak, melyek finoman elágazva a tapintó szemölcsök érzőszőríicskéiben végződnek. A fülek ilyetén alkata teszi lehetővé, hogy a denevér a levegőnek legcsekélyebb rázkódtatását s a rovarok zümmö- gése által előidézett legfinomabb hullámait is képes felfogni ; ahhoz azután elég intelligentiával rendelkezik, hogy röpülése irányát ezekhez a hatások- hoz alkalmazza. „Tárgyak felé közéletivé, a lex'egő a tárg\' és a fülkagyló között összeszorul, tehát feszít, mit az érzékeny fül legott megérez", mondja találóan Heriiuiii Ottó. ■' X'alóban csak így érthető, hogy a vélet- ' .\ tapintó szemölcsök a bajuszos denevér (Myotis myslíiíiiius) fülén a legdurvábbak. * AUum, Forsfxool. I, 1872, p. 14, fig. 2—4. ' Természetrajzi Füzetek, III, 18751, p. 91. jegyzet. Az idegrendszer. 47 lenül megvakult állat, csupán tapintó szerveitől vezéreltetve, minden fenn- akadás nélkül jár ki és be rejtekébe s mintha semmi baja sem volna, minden nehézség nélkül folytatja vadászatát, mint azt C. Koch a bajuszos denevérnek egyik jól táplált példányán tapasztalta. Mindezek alapján azt is megérthetjük, hogy a szobában szabadon eresztett denevér miért nem vág neki az átlátszó, neki tehát nem látható ablaküvegnek, mint hasonló körülmények között a szabadon bocsátott madár, vagy rovar teszi, hanem a röpülés által felkavart s az ablakról visszaverődő levegő nyomásától figyelmeztetve, idejekorán irányt változtat és kitér az akadálynak. A fülekéhez hasonló tapintó szerkezettel van a vitorla is felruházva, mint J. Schöbl egyik derék értekezéséből tudjuk, hol a denevérvitorla rétegei-, szőrei-, mirigyei- és idegvégződéseinek gondos leírását találjuk. ' A denevérek hallása már csak a hallókészülék alkatánál fogva is bizonyára éles, de nagyon sajátszerű. Úgy látszik, hogy a denevérfül nagyon erős hangok felfogására képtelen, legalábbb a tapasztalat azt bizonyítja, hogy erős kiáltás, kopogás, sőt a lövés hangja sem riasztja el az állatot, ' ellenben a denevérhanghoz hasonló éles czirregés, vagy a rovarhanghoz hasonló lágy zörej észreveheti") hatással van reá; még a fogság- ban, pl. valami dobozban levő állat is rögtön hegyezi a fülét, ha rovar- zümmögést hall. A Vcspertilioiiidae s más családok fajait nagyon erőteljes fejlettségű fülfedő (tragtis) tünteti ki, egy csaknem a fül külső széléig terjedő kés- vagy sarlóalakú bőrlemez, melynek Dobson szerint ^ úgy látszik az a feladata, hogy a hanghullámok lengését fokozza és hatásukat huzamosabbá tegye. Minthogy a fülfedő mindig mozdulatlan s igy a hanghullámok töré- sét nem irányozhatja, régebben azt hitték, hogy „a nagyon heves s azért fájdalmas hanghullámok gyengítésére és tompítására" való. Figyelemre méltó, hogy az igazi rovarevő patkósorrúakon, hol a fülfedő hiányzik, a dobcsontok igen nagyok s az orrfüggelékek legnagyobb fejlettségüket érték el. A gyümölcsevő nagy denevéreken {Megacliiroptera), melyek kevésbbé vannak ráutalva a hallás élességére, a fülkagyló nagj'on egj'- szerű, az összes fajokon egyforma, a fülfedő pedig hiányzik. A gyümölcs- evő és vérszopó Phyllostomatidák-nak van ugyan fülfed(")jük, de a fül- kagylóval együtt kicsiny s egyszerű és a csíilád rovai-evő fajaiétól nagyon elütő. ' Ai-chiv f. mikroskop. Anat. Vn. 1871, p. 1—31. - A kis-pösei erdő szélén egy türpe denevérre hatszor lőttem reá s nem hogy menekült volna, de minden lövés után még közelebb jött hozzám. ^ Catal. Chiropt. 1878, p. XIX. 48 Altalános rész. A táplálkozás szervei. I. A fogazat. A dene\-érek teljes fogazata állatok, a mennyiben fogazatukban az ismeretes fogak minden nemét megtakiljuk ; ezek : a uu-tszőfogak (dentex incisivi), szemfogak (d. catiiui), clözápfogak (d. praeuiolares) és ntózápfogak (d. molares). A felső metszőfogak mindig az állközti csontba mélyednek, a többiek a felső s az alsó állkapocsban gyökereznek. A táplálék minőségének megfelelően az összes denevérek fogazatán kétféle alapszabás ismerhető fel. A kizárólagosan gyümölcscsel táplálkozó nagy denevérek (Mcgachiroptera) fogazata a különböző fajokon lénj-egé- ben egyforma, de a fogak száma nagyon változatos ; zápfogaik széles- ségüknél mindig hosszabbak, a hátulsók lapos koronájuak, hosszában menő horpadással átszeltek s néhány tompa gumó révén érdesek ; a mellsők koronája gömbölyded. Fogazatuk alapjában a félmajmokéhoz hasonlít. Az ismeretes fajoknak mintegy háromnegyed részét tevő rovarevő kis denevérek (Microchiroptcra) fogazata a \-akondchoz, vagy a cziczká- nyokéhoz hasonlít, a mennyiben zápfogaik hegyes csücsuak. Fogképletük általában a következő két véglet között ingadozik: . 4 1—1 3—3 3—3 „, , 1 — , c -^3^, pm -533-, m ^^3::^ - -ts es • 2 1—1 2—2 0 1 — , c -f:^^, pm -;^:^, m — — ^ 20 Az első eset nagyon gyakori, az utóbbi csak a kiilfdldi vcrszopókon (Dcsmodontes) tapasztalható. A magj'arországi nemek fogazatuk szerint ilyképen oszlanak meg : 2 1 — 1 2—2 3—3 Rhiuolophns : i — - — , c ^_^ , pm ,^_.j , m ,^_,^ - 32, Vespertilio \ . 2—2 l — l 1—1 3—3 hplestciis ) <> 1— ' --- •^—•* Barbastclla Pterygistes ) : i ^— , c ^3^, pm -^rár^ ■" -^11^ ^ '^*' 2 2 , c - 1—1 6 ' 1 — 1 ' G ' , c - l-l 2—2 , c - l-l 1- -1 2- -2 ' 2- -2 2- -2 ' pm 2- -2 3- -3 ' 3- -3 m 3—3 3—3 m 3—3 3—3 3—3 Pipisirellus Plecotíis \ Miniopteriis f Myoíis: i ^=^, c -^, pm -^^, m ^^ = 38. ' A fentebbiekből kitűnik, hogy Petényi a fogak szániét tévesen tette 26 — 28-ra s az is tévedés, hogj' ,,a felső metszőfogak közül különösen a középsők bizonyos időben kihullnak s igy fogközök támadnak" (Termcszetr. Füz. III. 1879, p. 91). mert a felső metszőfogak közt levő hézag a denevérek jellemző tulajdonsága és nem kihullás eredménye. A táplálkozás szervei, 49 A Rhinolopliiis-íélék felső metszőfogai csökevényesek, más hazai nemekben a felső fogsor első (belső) metszőfoga mindig kéthegyű, a külső pedig egyhegyű s a jobb- és baloldali párt széles hézag választja el egy- mástól. Az alsó metszi'ifogak három-, vagy négykarélyúak, ^ szorosan összezárulnak s vagy az állkapocs irán_\'ában, vagy erre az irányra ferdén állnak. A szemfogak mindig erőteljesek, kúpidomúak. Az elő- és utó- zápfogakat a zoológusok egy része csupán fejlődéstani alapon különböz- teti meg s azokat a fogakat, melyek a tejfogazatban levő zápfogak helyébe lépnek, alakjukra \'aló tekintet nélkül elözápfogaknak vagy hézagfogaknak (pracmolarcs), azokat pedig, melyek a tej fogazatban nem voltak pre for- málva, hanem csak egyszer s mindjárt véglegesen képződnek ki, tüó- zápfogaknak (niolares) nevezi. Ezen az alapon osztályozza a fogakat Blasins, "•' ellenben a zoológusok többsége csupán alak szerint különböz- teti meg a zápfogakat s az egyszerűbb alkatúakat elő-, a bonyolódottabh alkatúakat pedig utózápfogaknak mondja. Dobson a denevérek összes egyhegyű zápfogait elözápfogaknak, a többhegyüeket pedig utózápfogaknak tekinti, ^ magam is ezt a felfogást kíivettem s Giebel is hasonlóképen jár el a fogakról írt nagy munkájában, ' mint a Myotis myotis Bechst. állandó és tejfogazatáról adott fogképleteinek (isszehasonlitásából kitűnik : 2 4-1 + 2 tejfogazat : végleges fogazat : H -t- 1 -f 2 2 4- 1 -P ,3 -i- 3) -l-l -i- (3 -h 3) Az előzápfogak egyhegyűek, az utózápfogak koronaperenie fölött azonban két sorban álló hegyes csúcsok emelkednek ki, melyek együttesen W-alakot formálnak. A felső fogsorban két csúcs esik mindegyik fog középvonalára s három a fog külső szélére, az alsó fogsorban ellenben kettő a fog külső és három a belső szélére. A metsző-, szem- s a kicsiny előzápfogak egygyökerűek ; az utó- zápfogak az alsó fogsorban két-, a felsőben pedig háromgyökerűek ; az utolsó nagy, egyhegyű előzápfog az alsó fogsorban két-, a felsőben két-, vagy háromgyökerű. A denevérek a fogváltó emlősiik (Jiphyodoiita) sorába tartoznak, a mennyiben az űjszülíUteknck tejfogaik vannak, melyek helyét kés('ihb ' E tekiiitctbon már a AT/Ho;)/í-;-i(-reiidhe tartozó repülő makira (Galcopithceiis volans) emlékeztetnek, melynek alsii metszöloííai oly mélyen liasogatottak, hogy valciságos kis fésűknek látszanak. - Fauna Deutschl. 1.S5T. ^ Catalogue of Chiropt. 1878. ' Odüntographie, IS.'i.'J, p. XX. Mclielv ■ .Magvarország denevéreinek monngrapliiája •* 50 Általános rész. a végleges fogazat foglalja el. A .V_vo//'.s"-nem fiataljai E. Rousseau szerint ' 22 foggal születnek (M. myotis) és pedig i -g-, c -j^, pm ÖZö s mind- ezek a fogak csupa egygyökerű csücskök. A maradandó. 38 fogból álló fogazat az első három hónap folj'amán tör elő. A Khiiiolophiis-nemben a tejfogak Wiedersheim szerint "' „soha sem törik át a foghúst, hanem már az állat születése előtt felszívódnak, a fogx'áltás tehát az anyaméhen belül történik s a tejfogak egyáltalán nem lépnek működésbe". Richárd Hertwig talán ezen az alapon sorozza a denevéreket a fogat nem váltó emlősök (monophyodonta) csoportjába, ^ mely felfogás azonban csak nagj' megszorítással s akkor is csupán csak a patkósorrúakra nézve állhat meg, mert más csoportokban a tej fogak nemcsak hogy áttörik a foghúst, hanem sokáig meg is maradnak s a fiatal állat ezek segélyével kapasz- kodik ide-oda röpdöső anyjának emhijébe. ' A tejfogak Wicdcrshcim szerint egyneműek (honiodonti s csak a végleges fogazat válik különnemű\'é (hcU-rodonl). Dobson szerint a tejfogak nagyon karcsúak, heg>'esek és hátrafelé görbült csúcsaikkal, különösen repüléskor, jó szolgálatot tesznek az anyja emh'iibe kapaszkodó fiatal állatnak. A tejfogak korán kihullnak, azonban Dobson szerint olykor még akkor is meg\'annak, a mikor már az állandó fogak is jócskán kibújtak a foghúsból. E. Ronssi'uit szerint a Myotis uiyolis maradandó fogazata már a tejfogak kihullása előtt jelenik meg, minek következtében gyakran 40, r)0, sőt még több fog van együtt. Petényi nagyot tévedett, mikor azt hitte, hogy „általában véve a fogaknak az osztályozásra nézve alárendelt értékök van, számszerint ingadozva e bajt a kihullás még növeli", '' mert a fogazat a nemek és fajok megküKinböztetésének legbiztosabb alapja. A fogak száma s alakja nagyon íillandó, elhelj-ezése és egymáshoz való viszonya pedig minden faj keretén belül csak bizonyos, csekély határok közt ingadozik. Kihullásról sem igen lehet szó, mert a sok száz denevér kíizt, melyek ft)gazatát megvizsgáltam, mindössze is a nagy patkósorrú dene\'éren tapasztaltiun a felső fogsor első s az alsó fogsor második csöke\'ényes elí'izápfogának a kihullását, de azt is csak ritkán. Tévedésre csupán a fogak kopása adhat ' Mcmoirc zoologique et anatomiquc sur la Cliauvc-Soiiris comnuine dito murin, Magáz, de Zoolog. par Cluérin, 18Hi), '.i. füzet. - (Jrundriss d vcrgl. Anatomie d. Wirbelth. III. kiad., Jena 1893, p. .'ÍH1. ^ Lehrbuch d. Zoologie, IV. kiad., Jena, 1897, p. 568. * Ez a műkodésváltásnak nagyon érdekes esete. Egy szerv új alkalmazkodás révén új élettani feladatot tölt be s e réven biztosítja feiniiaradását. ( ir(V,/írv7;í7m, Grund- riss d. vergl. .^nat. IV. kiad. 1898, p. 280). ■' Természetrajzi Küzetek, III., I87!l, p. í)l. A táplálkozás szervei. 51 alkalmat. Idős állatok felső metszőfogai gyakran annyira elkoptak, hogy a Fogak alakja s egymáshoz való viszonya teljesen elmosódik ; ilyen esetekben a töbhi bélyegek összességére kell az észlelőnek támasz- kodnia. II. A szájüreg s a bélcső. A denevéreknek nagyon kitátható, öblös szájuk van. A szájnyílás a rendesen egyforma terjedelmű ajkak között, az arczorr elején fekszik, némely külföldi fajon azonban a felső ajak sokkal hosszabb az alsónál {Rhynchoviyctcris naso) s ebben az esetben a szájnyílás annyira alákerül, mint a cziczkányokon, egyes nemekben pedig az alsó ajak hosszabb a felsőnél {Mormops, Dcsuiodontns). A gyümölcsevők ajkai csupaszok s az ajkak belső széle csapalakú szemölcsökkel megrakott; a rovarevők ajkait mindig egyenes szőrök fedik s a felső és az alsó ajak belső oldalán, a szemfogaknál valamivel hátrább, rendesen egy-egy kúpidomú szemölcs található. Némely külföldi fajnak belső pofazsebei vannak. Számos fajnak az alsó ajka levélszerű hártyás függelékeket hord, másoknak az ajkai hasogató ttak, vagy bibircsesek. A felső szájpadláson mindig harántul futó iniiyredükL-t s a metsző- fogak mögött nagyjában tojásdad alakú innykoronát találunk. Az ínny- redők szám, alak és elhelyezés tekintetében nagyon különbözők, de fajok szerint meglehetősen állandók, illetőleg csak bizonyos határok között vál- toznak s azért a meghatározást lényegesen elősegítik. A hazai sima- orrúaknak rendesen hét (csupán a Miniopterus-nak nyolcz), a patkós- (irrúaknak nyolcz ínnyredőjük van. Az innyredők némely fajokon többé- kevésbbé megszarúsodnak ; igen nagy mértékben tapasztaljuk ezt a Myotis BcchstciHÜ kora tavaszi alakjain, hol az egész inny s a nyelv is szaruréteggel vonódik be. A íívclv nagy és húsos, csúcsos végű, alapjának csak hátsó részé- vel ní'itt az alsó szájpadláshoz, tehát teljesen szabad; felső szinén rendesen az innyredők benyomatai látszanak. A nyelv mellső része alatt, az alsó állkapocs két szára közt egy kisebb, lándzsaalakú s a végén kölönböző számú és alakú nyújtványokat viselő Jióknyelvet (birregö, rezgettyű) talá- lunk, melyről Kolenati azt tartotta, hogy ennek rezgése okozza az állat sajátszerű czirregését. ' A denevérek száj üregébe az emlősök szokásos három pár nyálmirigye önti váladékát. ' KoUnati a fióknyelvet a fajokat jellemző állandó bélyegnek tekintette s az összes európai fajokét leírta és lerajzolta (Sitzungsber. Akad. Wien, XXIX. (101 1858). Ezt a különös szervet magam is minden hazai fajon megvizsgáltam és lerajzoltam, azonban raj- 4" 52 Altalános rész. A bárzsing (oesophagtis) általában szűk ; legszűkebb a vérszopó Desmodontus-íéléké. A gyomor {ventriculns) a táplálék minősége szerint kétféle alapszabású. A gyümölcsevő nagy denevérek (Megachiroptera) gyomrának végső szakasza (pylorusj megnyúlt és gyakran egymásra tűrődött, ellenben a rovarevő kis denevérek (Microchiroptcra\ gyomorvége nagj-on rövid és kivezető nyilasa közel esik a g3.'omorszájhoz (cardia), vagyis a bárzsing belépéséhez s a gyomorszáj körüli rész egyszerű gömb-, vagy tojásdadalakú zacskóvá tágul. A gyümölcsevök összetett gyomor- alakja a kérődzőkével, a rovarevők egyszerű g3-omra pedig a ragadozó- kéval hasonlítható össze. A rovarevők gyomra oly egyszerű s a gj^omor- száj oly közel esik a g>'omor\'éghez, hogy az egész gyomor csak a bár- zsing oldalán levő kitűrődésnek látszik. Feltűnően különböző a vérszopó denevérek {Desmodiis, Diphylld) gyomra, hol a bárzsing Hiixley ' és Dobson - szerint alig vastagabb az állatnak valamelyik nagyobb véredé- nyénél és derékszög alatt nyilik a \-ékonybélalakú szűk gyomorba, mely jobb felől egj'szerűen megy át a gj'omorvégi bélbe {diiodenttm), bal felől pedig nag\'on megnyúlt, meggörbült és maga-niiigára burkolódott vakbélszerű függeléket bocsát. Ez a függelék, melyet első pillantásra bél- kan3'arulatnak vélnénk, a gj-omorszáj közelében még nagyon keskeny, de csakhamar háromszor oly szélesre tágul, mint a mennyi a gyomor\'ég szakaszának az átmérője; hossza mintegy 125 — 150 mm. közt ingadozik, ahhoz képest, hogy az állat elejtése pillanatában mennj'i táplálék volt benne. A vékonybél {intestintim tenne) hossza nagyon különböző, de álta- lában a fej és a törzs hosszánál háromszor, vagy négyszer akkora. Vastagsága (öblössége) a g\-omor\-égtől a \-égbélig egj'forma; vakbele és billentyűi nincsenek. Egyes külföldi fajokon ugyan megtalálták a vakbél nyomát, e csökevény belső ürege azonban már nem közlekedik a bél- csatornával. A vékonybélnek ez az egyszerű alakja teszi némikép ért- hetővé, hogy miként képes a táplálék (különösen a gyümölcsevő fajokat tartva szem előtt) oly gyorsan végigfutni a testen, mely körülmény két- ségkívül lényegesen előmozdítja az állatok roppant falánkságát. ■' zaim sorozata, mely számos esetben homlokegyenest ellenkezett Kolenati rajzahal, arról győzött meg, hogy az alakbeli eltérések egy és ugyanazon a fajon is oly nagyok és annyira ingadozók, mondhatnám rendszertelenek, hogy a meghatározás szempontjábíil teljesen hasznavehetetlenek. Ez okból utólag a rajzokat is, a leírást is kiküszöböltem s csupán a törpe denevér tábláján hagytam meg kettőt (XIX. tábla i). és 10. ábra) mutatóba. ' Proc. Zool. Soc. of London 1865, áprilisi füzet. ' Catal. Chiropt. 1878, p. 548. * Dobson c tekintetben nagyon érdekes észleletet tett a Cyitopteriis iiiargiitaíus Geoffr. nevű fajon Calcuttában. .\ midőn egy ilyen :Ulatnak egj' két uncia súlyú, érett Az ivarszervek. 53 Valamennyi denevérnek tekintélyes nagyságú mája (hepar), epc- hólyagja (vesica felica) és hasnyálmirigye {pankrcas) van. A máj bal- oldali karélya mindig jól fejlett s a kis denevérekben az egész szervnek felét teszi. Bal- és jobboldali árkai (a vérszopókat kivéve) mindig szembe- szökők s gyakran egészen alapjáig terjednek. A gyümölcsevőkben a Spigel-féle karély (lobns Spigelii) csökevényes, vagy hiányzik, a farkkarély (lobiis candatnm) számos nemben tekintélyes nagyságú. A rovarevők máján a Spigel-íéle karély igen nagy s a bárzsing és a gyomorvég közt lévő háromszögű hézagot tölti ki, mert a farkkarély kicsiny, a legtöbb fajban csak keskeny pántot képez. A gyümölcsevők mája alakban és tagozódásban fajok szerint nagyon változatos, a rovarevők különböző fajaiban azonban meglehetősen egyforma. A Miniopterus-nem mája mélyen hasogatott s a jobboldali középső karély hátsó és egyenes széle hosszú, hegyes nyújtvány alakjában terjed hátrafelé ; a SpigcMéle karély kisebb és hegyesebb, a farkkarély csaknem a veséig terjed. A Pterygistes-, Pipi- strellns-, Eptesiciis- és T''£'s/7í,'r^//ío-nemben a Spigel-féle karély levélalakú és igen nagy. A vérszopó fajok májának karélyozottsága nagyon alárendelt; mint Floivcr kimutatta a tisztán kifejezett köldökvágáson (incisiira umbilicalis) kiviil a ttibbi hasiték csak nyomokban van meg. Kolcnati a végbélnyílás alakját, illetőleg ránczainak számát és elhelye- zését is jellemzőnek tartotta a fajokra nézve, én azonban a legjobb igye- kezettel sem voltam képes véleményének helyességéről meggyőződni. Az ivarszervek. A denevérek hímvesszeje {penis) többé-kevésbbé lecsüngő, alak és nagyság szerint azonban, mint a Pipistrellus Nathiisii-, P. pipistrellns- és P. abramtts-va vonatkozó rajzok (XIX — XXI. tábla) összehasonlításá- ból kitűnik, még ugyanazon nem különböző fajain is nagyon eltérő. A hímvessző hosszúkás kúpidomü makkját (glaus peiiis) általában teljesen hanána-gyümölcsöt adott, az állat rögtön neki esett, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta és száját a mennyire csak lehetett kitátva, a legnagyobb falánksággal látott neki az étkezés- nek. Három óra alatt teljesen elfogyasztotta a gyümölcsöt. Dobsou másnap reggel megölte az állatot s ez most csak egy unciát nyomott, tehát az elköltött gyümölcs súlyának csak felét. Az étkező állat olyan benyomást tesz a szemlélőre, mintha valamilyen eleven malom volna; tápláléka, alig hogy lenyelte, máris elhagyja testét, még pedig látszólag változat- lanul ; az állat mintha épen csak az evés gyönyöréért ennék. Ez némi fogalmat nj'újthat arról a nagy pusztításról, melyet az állatok az érett gyümölcsben okozhatnak. (Catal. Chiropt. 1878, p. 83). A falánkság különben a denevérek általános jellemvonása ; a mi rovarevő kis denevéreink sem kevésbbé hires pusztítók, csakhog}- szerencsére nem gyümölcsöseink, hanem a rovarok sorában. 54 Altalános rész. heboritja az olykor csupasz, máskor hosszúszőrű fityiiia (príjcpiiíiiiiu), melynek hátoldalát némely fajokon (P. Xathusii) többé-kevéshbé mély és két oldalról egyenes szőrökkel szegélyezett árok szeli át. A húgycső nyí- lása (orijiciiítn unihrac ext.) fajok szerint hol a makk hegyén, hol már jóval előtte fekszik. A gyümölcsevö denevérek makkja rendesen kanál- alakú mouycsoHtol {os priapi) zár körül, a rovarevők némely fajainak hímvesszeje pedig hosszú s erőteljes monycsontjával tűnik ki {PL'rygislcs noclnla, Pipislrellus abramns), mely mellső végén rendesen két hegj-es csúcsú ágra oszlik, töve pedig sziv- vagy körteidomúan befűződ()tt. A monycsont a fajt jellemző bélyeg számába megy, mert még a legközelebbi rokonokon is hiányozhatik. A herék (kstcs) a hímvesszőtől oldalt és hátra, a bőr alatt fekszenek ; a nemi élet megfelelő idejében a bőr által formált ideiglenes herezacskóba (scrnliiiii) húzódnak be és tetemesen megduzzad- nak. A Myolis Diyníis, M. niyslaciiiiis és M. Daubenlonii himszálcsái Pageiistecher ' és Koch - megfigvelései szerint sokkal nagyobbak az emberéinél s fejecskéjük hosszú és makkalakú, ellenben Kolrtiali ^ — valószínűleg más fajok alapján — azt állítja, hogy a denevérek himszá- lacskái rendkívül kicsinyek. A női ivarnyilás a A'o<.7/7;o-félékcn hosszában, a többi denevéren azonban harántul fekvő rés. Az anyaméh (itleriis} nemek és fajok szerint nagyon változékony. A nagy denevéreké mélyen, csaknem a méh szájáig hasított, tehát* kétszarvú (itterns bicornis). A kis denevéreké többnyire szintén kétszar\a'i, de a szarvak hossza nagyon különböző; a Miniopferus Schreibersii méhjén a test csaknem oly hosszú, mint a szarvak, más fajokon a szarvak szélesek és rövidek. Az Eptesicits seroliniis anyaméhje egyszerű, nem osztott (ttlerns siniplex).^ A denevérek származása. .A denevérek fákon élő, mokusszerűcn kúszó rovarcvőktől fliisecliroraj, még pedig a rovarevőknek abból az ágából származtak, melyhez a Nagy- Szunda szigeteken jelenleg is élő Tiipaia {Claíiobales)-{é\ék tartoznak. A rovarevő ősök utódai bizonyos kényszerítő körülmény hatása alatt nagy ugrásokban vetették magukat fáról-fára s ennek k()\-ctkcztcben mellső ' Verhandl. d. naturhist. mediz. Ver. zu Hcidclhcrg lX5i). jan. 21. =■ Jahrb. Ver. Nassau, 1862—63, p. 347. ' Alig. Deutsche naturhist. Ztg. 1.S.57 III. No. 2, p. 13—14. * Minthogy a vérkeringés, lélekzés és kiválasztás szervei egyetlen lényeges pontban sem térnek el más emlősökéitől, ezek tárgyalásától bízvást eltekinthettem. A denevcrek származása. 55 végtagjaik a repülő életmódhoz való alkalmazkodás révén lassankint szár- nyakká alakultak át. Ennek az átalakulásnak már a régibb eocaen-, sőt talán a kréta-korban kellett megtörténnie, mert úgy az európai, mint az észak-amerikai eocaenben már typikus denevérek fordulnak elő, tehát már jóval előbb kellett létrejönnie annak az ősi törzsnek, mely az összes repülő emlősök krizös és közvetetlen őse. Ezt az ősi törzset, melyet Haeckcl az elméleti Patagiata névvel ruházott fel, ^ nem ismerjük, de ismerjük annak legutolsó s a délkeleti Ázsiához csatlakozó szigetvilágon még ma napság is élő hírmondóját, a repülő makit (Galeopithcais volans). Minthogy az eddig fölfedezett s különben is ritka és hiányos, megkövesült denevér-csontvázak alig különböznek a mai denevérekéitől s így a törzs- fejlődés szempontjából nem nyújtanak felvilágosítást, e kérdés kutatásá- ban teljesen az összehasonlító anatómia és a fejlődéstan útmutatására vagyunk utalva. S e tekintetben nagyon becses alapul szolgál a repülő maki, mely a rovarevő ősök számos jellemző tulajdonságát a denevér- utódok sajátságaival egyesíti magában. Csontvázának egész alkata és izomzata a rovarevőkéből vezethető le. Agyának alkatával, kettős, a hüvelybe külön-külön nyíló anyaméhjével (tttcrns duplex) s korongos méhlepénynyel (placcuta discoidalis) és múlékony hártyával (dccidiia) való fejlődésével teljesen rávall a rovarevö ősökre, egyebekben pedig már a denevérek bélyegeit hordja magán. Könnyen elképzelhetjük, hogy a rovarevő ősökből keletkezett ősrepülők (Patagiata) a repülő életmódhoz való alkalmazlíodásukban fokonkint mentek át azokon a lényeges válto- zásokon, melyek végső eredménye a szárny lett. A szétterpesztett vég- tagokkal ugró állat folytonosan feszítette a mellső s hátsó végtagjai közt kifejlődött bőrredőt s ez által előmozdította kiterjedését ; ezzel karöltve járt az alsókar s a lábszár megnyúlása, majd később a kéz ujjainak tetemes meghosszabbodása, valamint a repülő készülék belső átidomulása és végül a repülöhártya megvékonyodása és szőrözetének elenyészte. A hüvelykujj nem vett részt a repülés munkájában, tehát rövid maradt és karmát is megtartotta, a többi kézujjnak azonban a kézvitorla feszítése jutott osz- tályrészül s ennek kíivetkeztében karmait is elvesztette. A nagy denevérek ( Mcgachiroptcra) egész testalkatukban kíizelebb állnak a rovarevő ősökhöz, mint a kis denevérek (Microchiroptera), melyek megőrizték ugyan a rovarevők fogazatát, egyebekben azonban sokkal messzebb távolodtak el tőlük, a mennyiben koponyájuk kerekdedebb, arczorruk rövidebb, anyaméhjük már egyszerű s a mutatóujj is elvesztette karmát. ' Systemat, l'hylluyenie der Wirbclth. ül. Berlin, 1895, p. 591—507. ŐR Általános rész. A legrégibb denevcrkövületek a harmadkor elejéről maradtak fenn. A legtöbb P'rancziaország, Németország és Észak-Amerika eocaenkori rétegeiben fordul elő, azonban Francziaország miocaenkori rétegeiben is számos faj maradványa van eltemet\-e. A megkövesült maradványok a Rhinolophidae és Vcspertilioiiidae családba tartoznak ; az első család három nemmel (Rhiiiolophtis. Fscndorhiuolophus és Alaslor), a második nyolcz nemmel (PLíOtiis. Xyctitlurium, XyctilcsLs, Dontuina, Piery- gisies, Vespcrtiliaviis. PalaconycU'iis és Myotis) s mind a kettő összesen 33 fajjal van eddig kép\'iselve. ' A magj'arországi nagyon szerény ada- tokból csupán annyi tűnik ki, hog\' az ó-ruzsini ' (Abaujmegye) és novii (Szepesmeg>'e) interglaciíUis barlangi üledékben ciz Epícsicns (Vesperugo) scrotinus, továbbá a novii harmadik barlangban a Vcspcrtilio sp. ? és a porácsi (Szepesmegye) barlang diluviimijában a Plccohts sp. csontmarad- vánvai fordulnak elő. ^ A denevérek földrajzi elterjedése. .-\ ma napság ismeretes fajok száma jó\a] meghaladja a négyszázat. .A denevérfajok legnagyobb sokasága a forró övben és az északi s déli mérsékelt öv melegebb részeiben tartózkodik, azonban a hol sok a repülő rovar, ott mindenütt, még a sarki övek határán is előfordulnak. .Az oczeán közepén fekvő, nagy szelek járta apróbb szigeteken, igy .Szt. Ilona szigetén, a Galapagos és a Kerguelcn ' szigeteken, vala- mint az .Alacsony-.Archipelaguson nincs denevér, ellenben a nagyobb kiterjedésű oczcáni szigeteken már ismét megjelennek s az .Alacsony- .Archipelagustól nyugatra fekvő csendes-tengeri szigetek k<')2t alig van olyan, melyen a gyümölcsevő repülő kutyák egyik-másil< faja ne volna feltalálható. ' Troucssari, Catalogus Mammalium, I. 1897. ' Dr. Róik Samu „.\z ó-ruzsini barlangok", Tcrmészcltud. Knzl. IXSI. p. b'l. ' Dr. Rúth Samu „.\ porácsi harlang Szepesmegyébcn", TcrnicszeHud. Kilzlöny, 1878, p. 44'J. Meg kell jegyeznem, hogj- a külföldi irodalom az /í/'/cviVii.v sctoliuus á.satag formájáról mit sem tud. a /'h-cotus-ncmböl pedig csupán a Grivciisis Depér. ismeretes Francziaország mioeaenjéből. ' Az oczeán közepében fekvő, viharlátogatta szigeteken aráurtalanul sok a szár- nyatlan rovarfaj, mert a szárnyasokat a vihar könnyen a tengerbe sodorhatná, igy a Kerguelcn szigeteken valamennyi rovar, köztük egy lepke, több légyfaj és számos bogár, szárnyatlan {Richárd Heriwig. Lehrbuch d. Zool. IV. kiad. 1897, p. .'i7). Minthogj' a rovarevö denevérek csak repülő rovarokkal képesek táplálkozni, könnyen belátható, miért nincs A jelzett helyeken rovarevö denevér. A denevérek löldrajzi cltericdúse. A denevérek életmódja. 57 A denevérek hat családja közül csak kettő (VcspcrtilioiüJüc és Enibcíllniiiiridűc') terjedt el úgy a keleti, mint a nyugati félgíimbíin, azonban ez utóbbi család amerikai fajai feltűnően különböznek az ó-vilagi fajoktól s a Vcspcrtilionidae-csíúáá lO neme közül csak három (Myotis, Vespertüio és Pipistrelhis) terjed el mind a két félgömbön hasonló fajoklíal. A Pteropodidae, Rhhiolophidac és Nycteridac családok szigorúan az ó-világhoz ragaszkodnak, a Phyllosto-matidae család pedig kizárólago- san amerikai. A repülő kutyák (Ptcropodidae) az aethiopiai, orientáli és ausztráliai régión terjednek végig. A patkósorrúak (Rhinolophidac) a keleti félgömb trópusi övének és mérsékelt övei melegebb tájainak lakói. A Nycteridac család az aethiopiai és orientáli régióhoz ragaszkodik, a Phyllostomatidac család pedig a neotropikus régiót jellemzi. Legszélesebb körű elterjedéssel, az egyenlítőtől úgy észak, mint dél felé a legmesszebbre nyomuló Vcspertilionidac család dicsekedhetik ; a Vespertüio borcaJis egészen az északi sarkkörig hatott, az AtalapJia noveboraccnsis az .Aleuti szigetekről ismeretes, a Ptcrygistcs magclíanicus- szal Darwin a Tierra del Fuego szigeteken találkozott, az Eptcsicus scrotinus a palaearctikus, az aethiopiai és az orientáli régió egész szél- tében s a Minioptcrus Schrcibcrsii Európától Ausztráliáig mindenhol található. A denevérek életmódja. A magyarországi dene\'érfajok némelyike {E. scrotinus) inkább alföldi alak, legtöbbje úgy az alföldön, mint a hegyes vidéken gyakori (Myotis myotis, Plccotus, Ptcrygistcs noctnla sth.), bizonyos fajok azonban kizárólag a hegyvidék lakói és soha sem ereszkednek le az alföldre (Vcspcrtilio ninrinus L., V. borcalis, Myotis Bcchstcinii). Hazai denevéreink a legkülönfélébb helyeken tartózkodnak. Tem- plomok és régi épületek padlása s eresze, épületromok, pinczék, sírboltok, barlangok és földalatti folyosók, elhagyott bányák, boltozott csatornák hézagai, szildaüregek, odvas fák, harkálylyukak, az erdőben felhalmo- zott rőzse, vagy ölbe rakott hasábfa s a korhadt fatörzsek lazán elálló kérge egyaránt alkalmas tanyája a denevérnek, ha csak homályos, elég száraz, meleg és háborítatlan búvóhelyet talál benne. Egyes fajok hatá- rozottan barlangokhoz és kőépítményekhez ragaszkodnak (Rhinoloplins, Minioptcrus), mások (Ptcrygistcs noctnla, Pipistrellus Natlinsii) inkább az odvas fákat részesítik előnyben, általában azonban meglehetősen közönyös, hogy az üreg fala kőből, vagy fából való-e, mert nyaranta csaknem vala- mennyi faj odvas fákban üt tanyát, ellenben télire, ha csak lehetséges, ŐR Általános rész. barlangokba, földalatti folyosókba, vagy más védettebb helyre húzódik vissza, hol ilyenkor a legkülönfélébb fajok sereglenek össze. Tanyaijához minden denevér szívósan ragaszkodik, de ha háboritás éri, hosszú időre, vagy örökre búcsút vesz tőle. A denevérek általában társas állatok. Az ugyanazon fajhoz tartozók többnyire seregesen \-erődnek össze s gyakran méhraj módjára csüngnek a barlangok boltozatán, \'ag\- a templompadlásokon (Myotis myotis), azon- ban olyan fajokat is ismerünk, melyek csak apróbb csapatokban (Myotis Bechshiiiii, M. ctuarginatiis). vagy egyenkint (Myotis Wittcrcri, fíarba- stclla barbastclla) találhatók. Bizonyos fajok békességesen megférnek egy csapatban, így a Herkules-fürdő közelében levő pecsenyeszkai barlangban a Rhittolophns fcrrnm-eqnintim, Rh. ciiryalc és a Myotis ciuarginatns nevű fajokat 1899 június 21-én közös csomóban találtam, azonban az erősebb és nagyobb testű fajok (Myotis myotis, Plcrys^isti's iiodnla, Epiesicus scroliniis) legfeljebb a téli dermedtség idejében tűrik más fajok szomszédságát. Mozgásuk legfőbb módja a repülés, ellenben a mn/,g;is minden más neme nehezükre esik. A földön csak nagy fáradtsággal kúsziiatnak, mi- közben testüket részint alsó karjukkal vonszolják tova, részint hátsó lábaikkal tolják előre. Pihenés idején hátsó lábaik rövid karmaival meg- kapaszkodva fejjel csüngnek alá, azonban egy ideig mellső végtagjuk hüvelykujjának karmát is igénybe veszik. Röpülő képességük, röptük módja, magassága és ideje fajok szerint más és más. E tekintetben két biológiai csoportra oszlanak. Vannak hosszú- és keskenyszárnyú alakok (Aii,!íioplcrah melyeknek \'itorlájuk durva, kitűnő és merész röpülök, valósággal bámulatba ejtik az embert czikkázó, a fecskék röptére emlékeztető fordulataikkal, fiz időjárás viszontagságai iránt kevéshbé érzékenyek, a nap\"ilágot kevésbbé kerülik, ta\'aszszal leg- előbb jelennek meg, öszszel legtovább maradnak a szabadban s évente két tiat szülnek (Ptcrygistes noctida). Ezek ellenlábasául tekinthetők a rövid- és szélesszárnyú alakok (Platyoptcra), melyeknek nagyon gyöngéd a vitorlájuk, lassabban s egyenesen, sőt egyes fajaik határozottan nehéz- kesen, a tyúkok módjára repülnek, az időjárás iránt nagyon érzékenyek, a napvilágot aggodalmasan kerülik, tavaszszal későn jönnek elő s őszszcl korán vonulnak el és évente csak egy tiat szülnek (Myotis luyolis). A karcsúszárnyú alakok nagyobb életrevalóságát igen jól jellemzi Altnni- nak az a tapasztalata, hogj' ha őszszel, mintegy szeptember közepén, több hétig tartó nedves és hűvös időjárás köszönt be s azután mintegy október közepén újra kimelegszik az idő, úgy a keskenyszárnyú alakok ismét vígan ríipkridnck cstcnkint, ellenben a szélcsszárnyúak nem mutat- A denevérek életmódja. koznak töhhé. Más felöl, ha a tartós tavaszi meleg már az összes fajokat előcsalta, de hirtelen fagyos idö áll he, ennek elmúltával a keskeny- szárnyúak előbbi sokasságukban jelennek meg, azonban a szélesszárnyűak számban nagyon megfogyatkozva kerülnek elő, valószínűleg, mert a terhes nőstények egy része elpusztult. A repülő képesség a szárny alakjától függ, melyet Blasiiis nyomán két tényezővel fejezhetünk ki ; az egyik az ötödik s a harniadik ujj hosszának, a másik az ötödik ujj s a szárny egész hosszának egymáshoz való viszonya. Blasins, az ötödik ujj hosszát 10-nek véve, a következő számokban állapította meg e tényezőket : Pterygístes noctula . Míníopterus Schreibersíi Pterygistes Leisleri . Vespertilio murinus L. . Pipistrellus Nathusii . . Pipistrellus pipistrellus . Vespertilio borealis . Myotis Capaccinii . . Barbastella barbastella . Plecotus auritus . Myotis mystacinus . . Myotis Daubentonii . . Myotis dasycneme Rhinolophus ferrum-equinum Eptesicus serotinus . Myotis myotis . . . Myotis Bechsteinii . . Myotis Nattereri . . . Myotis emarginatus Rhinolophus hipposideros Rhinolophus euryale 10 3. ",ij 18 gesz S7 33 10 17 30 10 16 30 10 . 15 29 10 : 14 27 10 14 26 10 13 26 10 13 26 10 : 13 25 10 13 24 10 12 26 10 12 25 10 12 25 10 : 12 25 10 12 24 10 12 14 10 12 24 10 12 24 10 12 24 10 12 24 10 12 24 Alt II ni a szárnyalak megítélésénél az ötödik és harmadik ujj hosszá- nak viszonyát szintén elsőrangú tényezőnek tartja, a második tényezőt azonban a harmadik s a negyedik és a negyedik s ötödik ujj hegyének egymásközti távolságában látja. A 3. és 4. ujj hegye közti távolságot egynek véve, ehhez viszonyítja a 4. és 5. ujj hegye közt Ie\'ő távolságot s az így nyert számot adja hozzá az első tényezőhöz, ügy hogy vég- Fauna Deutschl. 18.jT ()0 Altalános rész. eredményként egy számsort kap, mely lehágó sorozatban tünteti fel az egyes fajok röpülő képességének mértékét ; noctula Ki -|~ 3 = 19 murinus L 14 -|- 3 =17 pipistrellus 13 -f- 3 = Ki serotinus 135 -\- 2"3 = 158 harbastella 13 + '2-4 -- 15-4 mj'stacinus 12 )- 2() = 14(i dasycneme 12 -f~ 23 = 143 Daubentonii 12 + 22 -= 142 Nattereri 1- + 22 = 14^2 myotis 12 -j- 22 = 142 Bcchsteinii 12 -j- 2^2 - 142 auritus 12 -f 2^2 — 142 ' Az elv helyességét bizonyítja, hogy Allniii adatai nagyrészt mcg- eg\eznek a Hlasins-tó\ megiUlapított adatokkal, mindiizonáltal meg kell jegyeznem, hogy a fentebbi számadatok mind a két esetben csak hozzá- vetőleges értékűek, mert mint az egyes fajok leírásában kimutattam, a méretek aránya egy és ugyanazon faj különböző példányain meglehetősen tág határok között ingadozik, igj- például a fílas!iís-íé\e három arány- szám saját méréseim szerint a Pipistrellus pipistrellus fajon 10 ; 13 — 14-28 : 27- 10 — 29-86, a P. Xathnsii-n 10 : 12-97 — 14 : 2516 — 27-27 stb. Annyi bizonyos, hogy a Pterytíistcs- és Miiiiopli-nis-{c\ék a leg- kitűnőbb repülők, ezeket a Vcspcrtilio- és Pipistrclliis-ÍQXék követik, a Barbaslclla-, Pkcotiis- és Eptcsicns-félék már kevésbbé jó repülők s a Myotis- és Rhiunlopltns-félék már határozottan nehézkesen mozognak a levegőben. Mentől magasabbak a fentebbi arányszámok, annál jobb repülő az állat, e számok csökkenése pedig a repülő képesség meg- csappanásával jár karöltve. A denevérek éjjeli állatok ; gyenge szemüket vakítja a nappal vilá- gossága s nagyon érzékeny tapintó Jíészűlékeik is sokkal biztosabban működnek az éj csöndjében, ez okból rendesen az alkonyat s a hajnal órái közt vadászszák táplálékukat, csakhogy az egyes fajok e tekintetben is más és más szokást követnek. Némelyik faj már jóval alkonyat előtt (Ptcrygistcs noctula), másik csak az alkonyat teljes beálltával (Eptcsiais serotinus), a harmadik pedig csak öreg este kezd röpködni (Khinolophus). Hegyvidéki szűk völgyekben és sötét szurdokokban általában korábban 1 Forstzüol. I. lS7'i, p. 10. A denevérek clctmódja. fii indul meg a vadászat, sőt egyes fajok a rengetegekben már déltájban szálldogálnak (Pterygistes Leisleri), teljes napfényben azonban egyetlen faj sem mutatkozik. A denevéreket általában a homály csalja elő rejtekükből, mint Petényi-nek az a rendkívül érdekes észlelete is bizonyltja, hogy 184'J július 8-án, teljes napfogyatkozás idején, Budapesten szerte röpködtek a denevérek. ' Egyes denevérfajok torony magasságban, mások sokkal ala- csonyabban, némelyek pedig alig egy-két arasznyira röpködnek a föld, vagy a víz színétől; így a Pterygisfcs noctnla 60 — 100 m., az Eptesiais serotinus 15 — 20 m., a Myoiís Danbcntonii 0'5 m. magasságban száll- dogál. A röpülés módja, megkezdése és magassága a fajokra nézve annyira jellemző, hogy a gyakorlott megfigyelő meglehetős biztossággal ismerheti fel a repülő állat faját. A vadászat ideje estétől hajnalig tart, csakhogy a röpdöső állat idő- közönkint hosszabb, vagy rövidebb pihenőt tart, még pedig e czélból nem tér vissza vaczkába, hanem akármelyik fa ágain, vagy valamely más rejtett helyen kapaszkodik meg. A vadászó állatok hajnal előtt általában, de különösen őszszel, korábban térnek rejtekükbe, mint a mennyi idővel alkonyat után elhagyták. Nagyon figyelemre méltó a repülés megkezdésének s a nap lenyug- vásának ideje közt fennálló viszony törvényszerűsége. Ez a két időpont kora tavasztól kezdve mindinkább távolodik egymástól, május közepétől június közepéig a legnagyobb az eltérés, június közepétől kezdve pedig fokozatosan közeledik egymáshoz, a nélkül azonban, hogy őszszel oly közel érne egymáshoz, mint tavaszszal volt. Ez a biológiai törvénj'szerű- ség minden bizonynyal a rovarélet gazdagságával függ össze, mert már- czius közepétől május közepéig még kevés a rovar, a denevéreknek tehát napnyugta után hamarább kell megjelenniök, hogy hosszabb ideig vadász- hassanak ; a rovarélet május közepétől június közepéig a leggazdagabb, a denevérek tehát rövid vadászattal is beérhetik ; június közepétől pedig a fokozatosan megcsappanó rovarélettel lépést tartva, mindinkább kinyújt- ják vadászatuk idejét. Ennek a biológiai törvényszerűségnek Altnni volt a felismerője, ki Münster környékén (Westfáliában) a Daubcntonii, pipi- strelltis és serotinus fajok röpülésének megkezdését gondosan megfigyelve, nagyon átnézetes graphikonban fejezte ki észleletei eredményét. '•' Altiitn rajzából nemcsak az derül ki, hogy a denevérek június közepén jelennek meg napnyugta után a legkésőbben, hanem hogy az egyes fajok meg- jelenésének ideje között állandó külíinbség \'an, a mennyiben a pipishrihis ' Természetrajzi Füzetek, III. 1879, p. 200. - Forstzoologie, 1. 1.S72. p. 18. G2 Altalános rész. mintegy 15 perczczel későbben kezdi röptét, mint a Daiihculouii s a scrotinus ismét 15 perczczel később, mint a pipisirclliis. Huzamosabban tartó kedvezőtlen időjárás esetén a denevérek nem mutatkoznak s a koplaló állatok közül sok elpusztul. Az éhséget ugyan sokáig bírják, de a fajok életszívóssága e tekintetben sem egyforma. Alinni fíiljeg^ezte, hogy az egyidejűleg és hasonló viszonyok közt fog- ságba került állatok közül legelőbb a .1/. Xallcrcri pusztul el, utána a M. Daiih'iüonü, majd a M. myotis, azután a .1/. Bcchstciuü és M. Jasycucmc s leg\égül a M. iiiystaciiins. Táplálékuk tekintetében a denevérek két nagy s a rendszertani felosztással csaknem pontosan összeeső csoportra oszlanal^ ; a nag\- denevérek ( Mcgachiroplcra) gyümölcsevők, a kis dene\'érelv (Micro- chiropk'ra) általában rovarevők s csak néhán\- fajuic táplálkozik a rovarok mellett gyümölcscsel is, egy kis csoportjuk pedig vérszopó. A gyümölcsevők a trópusi tájakon nagyon kártékonyakká válhatnak, a mi denevéreink azonban kivétel nélkül rendkívül liasznosak, mert a kelle- metlen és kártékony rovarok miriádjait pusztítják el. Ha meggondoljuk. hogy a különböző alkalmatlan, sőt veszedelmes legyek és szúnyogok már a mi éghajlatunk alatt is mily óriási seregekben lépnek fel, ha szem előtt tartjuk az apró éjjeli és szürkületi pillék s a növénypusztitó bogarak seregeit és tanúi vagyunk az óriási károknak, melyeket ők maguk, vagy falánk lárváik veteményes és gyümölcsös kertjeinkben, vetéseinkben és erdőségeinkben okoznak és különösen, ha tudatára emelkedünk annak a tagadhatatlan ténynek, hogy a kártékony rovarok beláthatatlan tömegé\el való küzdelemben az emberi kéz és elme minden fáradozása többnyire egy hajszállal sem sikeresebb a Danaidák munkájánál, úgy némi fogal- munk támad a rovarpusztitó állatok s ezek kíizt első sorban a denevérek fel sem becsülhető hasznosságáról. A denevérek a rovarevő emlősöknek ilnseelivoraJ, a rovarevő mada- raknak, gyíkoknak és békáknak nem versenytársai, hanem szövetségesei, mert a hol a nappali rovarevők elhagyják, a denevérek éjjeli életmód- juknál fogva ott folytatják a rovarirtást, tehát egymás mellett haladnak s érdekeik útja nem kereszteződik. Sőt még a különbíiző dcne\érfajok sem versenytársai egymásnak, mert mindegyik faj a vidék más és más részeiben vai.iászgat, ha pedig ugyanegy helyen több denevérfaj tartózkodik, mindegyik a levegő más-más rétegében keresi táplálékát, működésükben tehát olykép egészítik ki egymást, mintha egy óriási, a rovarrepülés legfelső határáig terjedő háló söpiirné \'égig a levegőt. A fajok egy része alföldi tájakon, a többi hegyes vidékeken tartóz- kodik ; az egyik a komor, sűrű rengeteg lalcója, a másik az erdők szélét. A denevérek életmódja. fi;i vagy a magányosan álló facsoportokat kerülgeti ; némelyik a kis \-izek, másik nagy víztükrök fölött vadászgat ; egyik már kora alkonyatkor, a másik csak az alkony teljes beálltával, vagy öreg este indul prédája után ; bizonyos fajok nagyon magasan, mások sokkal alacsonyabban s egyesek a föld, vagy a víz színétől alig egy-két arasznyira s e mellett hirtelen czikkázó fordulatokkíU, egyenes vonalban, lassan, vagy sebesen űzik zsák- mányukat; egyes fajok alig távoznak vaczkuktól néhány száz lépésnvire, mások egy félórányi távolságra is elcsatangolnak; — szóval, a szerepek annyira el vannak osztva, hogy versengésről szó sem lehet s mindeg\-ik faj szokásaínak és szervezetbeli képességeinek különfélesége folytán a rovarsereg más és más csoportjaira van utalva. Versengés csakis egy és ugyanazon faj egyénei közt van, ámde itt az egyének számának meg- felelő eloszlása s a rovarpréda kimeríthetetlen gazdagsága enyhíti a küz- delmet s hogy egy-egy vidék az egy és ugyanazon fajhoz tartozó, tehát azonos képességű és szokású denevéreknek mily roppant tíimegét birja táplálni, azt a templomok s más nagyobb épületek padlását és a barlangok boltozatát ellepő, egyfajii denevérek ezrei bizonyítják. Tekintve a denevéreknek ezt a tömeges együttélését, valamint érzé- keik finomságát és repülésük ügyességét, minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a rovarvilág gyérítésének az összes állatok közt a legfontosabb tényezői s hogy rovarirtó munkájuk hatásosságában és eredményességében sem a rovarpusztító maetarak, sem a gyíkok, sem a békák nem verse- nyezhetnek velük. .-1 lényleges haszon, melyet az embernek szereznek, hasonlíthatatlanul nagyobb, mint az, melyet más rovarptisztító állatoknak köszönhetünk. A mi a denevérek rovarirtó hatásának oly különös súlyt kölcsönöz, az fentebbi képességeiken kívül főleg roppant falánkságukban, illetőleg emésztésük rendicívüli gyorsaságában rejlik. A falusi templomok padlásain s egyes nagyobb barlangokban gyakran több méternyi magas- ságra feltorlódó denevértrágya (guanó) hozzávetőleges fogalmat nyújt arról a beláthatatlan rovarmennyiségröl, mely a denevérek falánkságának esik áldozatul ; ezek a rovarok pedig kivétel nélkül kártékonyak. A denex'érek hasznosságát már nagyon régen ismerik, már Miskolczi Gáspár mondja, hogy a denevér „éjjel a Fetskének tisztit tselekszi" s a szakértők számos megbízható észlelete bizonyítja, hogy az erdő- és mező- gazdaság s a gyümölcskertészet mily sokat köszönhet ezeknek a méltatlanul üldözött és esztelenül bántalmazott állatoknak. Jáckel németországi plébá- nos a fali denevér guanójában visszamaradt rovarvázakban 70, részint az erdő-, részint a mezőgazdaság szempontjából kártékony rovarfajt ismert fel, a denevérek táplálékául szolgáló fajok száma azonban sokkal nagyobb, mert a guanóban a lágytestű fajoknak nem marad felismerhető nyoma. 04 Altalános rész. Leisler, a denev'érek kitűnő ismerője írja 1813-ban, hog>' a törpe denevér másfél óra alatt 71 legyet fogj-asztott el a fogságban s a kései denevér eg}' fél óra alatt 12 cserebogarat költött el. Ugyancsalí ő panaszkodik egy barátjához intézett levelében, hogy miután Hanau környékén a francziák rendeletére néhány ezer odvas tölgyfát vágtak ki, oly időben, mikor még a denevérek téli álmukat aludták, ez által a dene\'érek nagy mennyiségét pusztították el s ennek következtében a búcsújáró lepke (Bombyx processioiica) annyira elszaporodott, hogy hernyója egész erdő- ségeket tarolt le és a legszebb tölgyfák száraz seprőként meredtek égnek. Leisler szerint a dene\érek különösen olyan éjjeli lepkékkel táplálkoznak, melyek lár\'ái erdőségeink megrontói s minthogy a lappantyún (Capri- mnlgns eitropaetis) kívül nincsenek más állataink, melyek a dene\'éreket éjjeli vadászatukban támogatnák, nyilvánvaló, hogy erdőségeink csak- hamar a pusztulás sorsára jutnának, ha a denevérek működése meg- szűnnék. A mi éghajlatunk denevérei nemcsak hogy nem kártékonyak, de még kellemetlenné sem válnak soha és ha ennek daczára is folytonos üldöztetés az osztiUyrészük, annak csak a babona és a sötét tudatlanság az oka. A nép azt hiszi, hogy a denevér az ember hajába kapaszkodik, hog>' az ah'ó ember s állat \-érét iszsza, hogy a mely tehénre rászáll, annak véres lesz a teje, hogy megdézsmálja a kéménybe akasztott sódart és szalonnát s mindezen mesék alapján felháborító kegyetlenséggel szögezi ki a kútra, vagy a kapura. A denevérek sokkal hasznosabbak, mint a rovarevő madarak ; ezeket bölcs törvény \édi, a denexérek azonban a tudatlanság közprédájára v^annak bocsátva, holott jól felfogott érdekeink nagyon is kívánatossá tennék, ÍK)gy a tíirxény oltalma reájuk is kiter- jesztessék. .■\ forró égöv alatt élők közt vérszopó fajok is \annak, de ezek korántsem a hírhedt vámpírok, hanem a Dcsmodoutcs-e\i. .\ mi patkósorrú denexéreinkről is állítják (Kolcuati. Kodi), hogy kisebb mértékben vérszopók volnának, ez azonban semmikép sincs be- bizonyítva, szcijuk és fogazatuk alkata pedig a mellett tanúskodik, hogy ők is rovarevők és vért szívni nem is képesek. Régi tapasztalat, hogy az erősebb denexér más táplálék liiányában megtámadja a gyengébbet, sőt olykor egy és ugyanazon fajhoz tartozók is veszedelmesek egymásra nézve ; így Koch fogságban tartott közönséges denevérei felfalták a vízi denevéreket, Knlcuafi közönséges denex'érei a kis patkósorrú denevéreket és Koch a siegeni berezegi sírboltban egy nagy csomó törpe denevér közt két oly példánj't talált, melyet saját fajbeli testvérei öltek meg és rágtak ki a liátán. Mindebből kitűnik, hogy A denevérek életmódja. 65 némely rovarevő denevér egyéb táplálék hiányában a húst is megeszi, de bizonyára csak szükségb(3l s mint a fogságban tartott példányokon tapasztalhatjuk, nagyon kelletlenül. Teschlcr a kis patkósdenevért szalon- nás hússal etette, ' Koch-nak pedig a pisze-, hosszúfülű-, közönséges és törpe denevéreket vagdalt marhahússal sikerült egy ideig életben tartania,'-' azonban az ilyen kényszerített táplálkozás mellett hamarosan elpusztulnak az állatok s egész viselkedésük elárulja, hogy a szabadban más táplálék- hoz vannak szokva. A denevérek roppant falánksága és rendkívül gyors emésztése hozza magával, hogy aránylag rövid idő alatt nagy mennyiségű guanó halmozódik fel oly helyeken, hol tömegesen tartózkodnak. A denevérguánó helyenkint vastag telepeket alkot, így a Cordillerák nyugati lejtőin levő mészkő- barlangokban, honnan a kökeménységű s csak csákánynyal fejthető denevértrágya gazdasági czélokra nagy mennyiségben kerül Európába. •' Chili és Ceylon természetes salétromtelepei is denevérguánónak köszönik eredetüket. Hazánkban, különösen az aggteleki, a homoród-almási, bihar- megyei s az al-dunai barlangokban találunk hatalmas guánó-lerakodásokat. A denevérek naponta rendesen járnak a vizre és általános tapasz- talat szerint sok vizet isznak. A vizek mellékét különben is előszeretettel látogatják, mert a viz sok rovart csal oda. A denevérélet egyik nagyon fontos szakasza a teli álom. A magasabb- rendű állatok közt kevés olyan fajt ismerünk, mely a denevérekéhez hasonló mély és tartós érzéketlenségbe merülne. A denevérek a téli álom megkezdése előtt bőségesen táplálkoznak és testükben nagy mennyiségű zsirkészletet halmozván fel, átlag 2—3 havi nyugalomra térnek. Az északi fajok téli pihenője 4 — 5 hónapra terjed, a térítő köröktől az egyenlítő felé eső vidékeken azonban csak néhány heti elvonulásban nyilvánul. A hideg iránt kevésbbé érzékeny fajok a tél enyhébb napjain fölébrednek s melegebb búvóhelyeiken (bányák- és barlangokban) ide-oda röpködnek, sőt némely faj (Barbasiella, M. dasycnemc, Pip. pipistrellus) a szabadba is kimerészkedik és egy-egy példány már oly időben is röpköd, mikor még hó takarja a tájat; azonban a legtöbb faj téli álma szakadatlan és mély. A denevérek téli szállása ugyan sokféle lehet, de általános szabályul azt követik, hogy bármilyen helyen tartózkodtak légyen a nyár folyamán, 1 Természettud. Közlöny, X. k. 1878, p. 316. - Jahrb. Ver. Nassau. 1862—63, p. 324. ' A Ijarlangi guanóban Koch szerint denevérszőrök és korhadt rovarvázak v;iiinak épen ebben különbözik a tengerparti madárguánótiil. Méhely : Magyarország denevéreinek monograpliiája. "^ (56 Altalános rész. télire, ha csak tehetik, barlangokba, nagN'obb szildaüregekbe, bányákba, vagy földalatti folyosókba vonulnak vissza. Ebből a czélból valamely alkalmas téli tanyán gyakran az egész környék denevérei találkoznak s egyébként is kisebb-nagyobb vándorlásokat tesznek, hogy nyári Uirtózko- dásuk helyét kellő oltalmat nyújtó téli szállással cseréljék föl. A fehértorkú denevér a hegyek közül a völgyekbe, a korai denevér az erdőségből a városokba, az északi denevér pedig délibb tájakra költözik. Egj-es fajok odvas faágakban telelnek. Az alvó állat rendesen hátsó lábai\-al kapasz- kodik meg a barlang boltozatán és szárnyait oldalt a törzshöz szorítja. igy csüng a M. Bcchsteimi, a .1/. dasycncmc és több más faj magánosan. A Pipistrclliis-íélék s a pisze dene\-érek mellső \-égtagjaikat is támasz- tékiil használják, a patkósorrúak pedig teljesen beburkolódznak vitorláikba. A legtöbb faj csapatosan telel s az egyes állatok szorosan eg>-más mellett és részben eg>'máson is csüngnek, a l V.'>/>i.'r/;7/f)-félék azonban egyenkint vonulnak el szűk repedésekbe. A téli dermedtség idejében különben a legtöbb fíij békességben megfér egymás mellett, különösen a kisebb Myotis-íélék. A téli álomba merült denevér testének hőmérséklete jelentékenyen alászáll. Nyárban a test melege 32, sőt 3(3" C, télen Altunt szerint 4, sőt 1 " C-ra,' Blasins szerint 1 " R.-ra* száll alá, azonban Koch, ennek a kérdésnek gondos tanulmányozója, azt tapasztalta, hogy a hő csökke- nése a fajtól függ s általában 12 és 18* C. között ingadozik. Tapasz- talatai szerint a hideg iránt legkevésbbé érzékeny pisze denevér (Barba- slcUa) testmelege 12" C.-ra sülyedhet alá s e tekintetben a hosszúfülű denevér (Pkcolns) és a Pipistn-lliis-í'élék is hasonlóan viselkednek ; mind- ezek a barlang, vagy másmilyen üreg szájához k()zel, tehát oly helyen telelnek, hol a hideg ellen alig találnak oltalmat, ellenben más fajok a barlangok védettebb, mélyebben fekvő részeit keresik fel s ezek testmelege télben 14— 18" C. között ingadozik. Az alvó állat tenyészeti működései \égtelen lassúsággal folynak s az egész idő alatt az őszszel felhalmozódott zsirmennyiség lassú égése fűti a testet. Az anyagvesztesség nagyon jelentékeny-, mert az állat Koch tapasztalatai szerint a téli álom folyamán teste súlyának Vu^ "s részét veszti el. A téli dermedtségbe merült állat a levegő bizonyos fokú nedves- ségére van utalva ; száraz le\-egőben kiaszik s épen azért kerülik a dene- vérek a teljesen száraz barlangokat.'' 7v Allttm, Forstzool. I. 1872, p. 20. - Wirbelth. Deutschl. 1857, p. 22. ' E tekintetben nagyon meggyőző tapasztalatra teltem szert 18.S(>-ban az udvarhely- megyei homoriKl-almási barlangokban. A N'argyas patak hal partján l'ekvő nyirkos fóbarlang A denevérek óletnKJcija. 67 a kiszáradása megakadályozásához szükséges vízgőzt t ü d e j e ú t j á n veszi fel a levegőből,' a fölösleget pedig verejtékmirig_yei és veséi utján választja ki, nézetem szerint azonban ez a föltevés teljesen helytelen, egyfelől, mert a tüdő élettani szerepe nem a vízgőz fölvételében, hanem ellenkezőleg annak kiküszöbölésében áll, másfelől, mert a testben felhal- mozódott zsír a lassú égés folyamán a végső fokon szénsavra és vízre bomlik fel s így a szervezet belső részei ebből a forrásból merítik a szükséges vízmennyiséget ; a környező levegő páratartalma pedig csupán arra szolgálhat, hogy az állat felületét óvja meg a kiszáradástól, mely a rend- kívül megcsappant anyagcsere révén belülről alig jut némi nedvességhez. Koch a téli álom beállásának okát a zsír nagy mennyiségű lerako- dásában s a vérnek ezzel járó megsűrüsödésében találja, a dermedtség megszűnését, illetőleg az állat felébredését pedig olykép magyarázza, hogy a szervezetben összegyűlt vízmennyiség jelentékenyen felhígítja a vért, illetve tetemesen gyarapítja a vér tömegét s ennek hatása alatt élénkül fel az állat. ^ Mind a két magyarázat teljesen jogosült, az utóbbi azonban csak azzal a hozzáadással, hogy az alvó állat testében nem a tüdő útján fölvett vízmennyiség halmozódik fel, hanem az égés folyamata hozza létre azokat a folyékony bomlási termékeket, melyek a szervezetet eltöltík. Minthogy az alvó állat húgyhólyagját nem ürítheti ki, a bomlási termékek a vérbe szűrődnek be s a kezdődő húgyvérűség (urámia) izgató hatása ébreszti fel az állatot. A barlangokban, különösen a barlang szájához közel telelő fajok enyhe téli napokon is felébrednek s miután egy ideig ide-oda röpködtek és húgyhólyagjukat kiürítették, ismét nyugalomra térnek. Ilyen esetekben bizonyára már maga a beállott meleg is elegendő ok az állat felébresztésére ; egyébként a meleg fokozza az anyagcserét s a bom- lási termékek felhalmozódását és ezzel is sietteti az ébredést. A tavaszi megjelenés ideje fajok szerint nagyon különböző. A keskeny- szárnyú fajok általában sokkal korábban jelennek meg, mint a széles- szárnyúak. Legkorábban jönnek elő a Pipistrelliis-íé\ék, azután a patkós- orrúak s legkésőbben a Myoíis-félék, — a megjelenés ideje azonban fajok szerint más és más, mert az egy nembe tartozó fajok közül a legnagyobb testűek alusznak legtovább s legmélyebben. félhomályos első csarnoka még július első napjaiban is tömve volt denevérrel (nagyrészt Myotis myoíis), ellenben a vele szemben, a Vargyas jobb partján levő „Ugrón ürege", vagy „Lovak csűre" teljesen üres volt s még guanónak sem találtam semmi nyomát. Ez az utóbbi barlang a főbarlangnál sokkal szebb és tisztább, de annyira száraz, hogy az . ember finom, lisztnemű porban jár s épen ez a nagy szárazság tartja távol a denevéreket. 1 Jahrb. Ver. Nassau, 1862—63, p. 340, 341. - .lahrb. Ver. Nassau, 1862—63, p. 344, 34.5. 68 Altalános rész. A téli szállásukat elhagyott állatok néhány heti táplálkozás és erő- gyűjtés után párzáshoz látnak. A párosodásnalí bizonyos előjátéka van. A hímek, különösen a hajnal óráiban, élénken körülrajozzák a nősté- nyeket s e közben sajátszerű, rendes czirregésüktől nagyon elütő hangot adnak. Az előjáték azonban nem mindegyik faj sajátja. A Pipistrcllns- félék nagyon korán, már január és február híivában párosodnak. Pagcn- slcchcr úg>' tapasztalta, hogy a törpe denevér a heidelbergi \árban már január 23-án párosodott. Koch azt állitja, hogy a hímeket teljességgel nem bántja a féltékenység, nem versengenek a nőstény birhatásaért s g3'akran több hím nyugodt szemlélője a szeme előtt lefolyó párosodásnak. Pagenskdier szemtanúja volt, hogy ugyanazzal a nősténynyel több hím szép sorjában egymásután párosodott, azonban Blasiiis szerint a dene- vérek ilyenkor párosan, egynejűségben élnek. A párosodás Koch szerint a hasoldal felől, álló helyzetben esik meg, úgy hogj- az állatok mellső végtagjaikkal átölelkeznek s részben vitorláikba burkolódznak. A szerzők egyértelműen vallják, hogy a párosodás megtörténte után az ivarok különválnak s míg a megtermékenyült nőstények seregesen vonulnak közös rejtekhelyeikre, addig a hímek szétverődnek és mindegyik külön, gyakran nagyon táx'ol eső tanyát keres magának. Az öreg Brchiii szerint a nőstények a párosodás után nem tűrik meg a hímeket a maguk közelében, ugyanezt tapasztalta Kaiip, Koch, Blasiits és több más meg- figyelő, ezt azonban saját tapasztalataim csak egyes fajokra nézve erősítik ineg. A pecsenyeszkaí barlangban 189Í) június 21-én a csonkafülű dene- vérnek (Myolis cmarginalns) csupa nőstény példányára bukkantam, ugyan- azon hó 18-án pedig Zimonyban ennek a fajnak csupán egy magános himje jutott birtokomba, ez az eset tehát a fentebb említett szerzőknek ad igazat. Másfelől azonban 1899. május 21-én a pilis-maróthi templom padlásán a közönséges denevér (Myotís myotis) nőstényei közt nagyon sok hímet is találtam ; a korai denevérnek (Ptcrygistcs noclnla) azon huszonöt példánya közt, melyet Klapka Illcs 1899 június 23-án a palicsi park odvas fáiból szedett ki, huszonnégy hím és egy nőstény volt ; a törpe denevérnek (Pipistrclliis pipistrcUus) azon húsz példánya közt, melyet dr. Mika Károly 1899 szeptember közepén küldött Sopronból, feles számmal voltak a hímek s így az ivarok elkülönülése csak bizonyos fajokra és ott is csak a párosodást követő legközelebbi időre vonatkozik. .A terhesség tartamát még eddig senki sem tanulinányozta pontosan, azonban a párosodás és a fiatalok megjelenésének ideje közt általában hat-nyolcz hét szokott eltelni. A denevérek évente csak egyszer fiasítanak; a keskenyszárnyúaknak két, a szélesszárnyúaknak pedig csak egy fiok van, még pedig május végén, vagy júniusban. A patkósorruak úgy látszik A denevérek életmódja. 69 nagj'on későn fiasítanak, legalább a nagy patkósdenevérnek (Rhinolophus fcrrntn-cquimmt) azon nőstényei, melyeket 1899. június 21-én a pecse- nyeszkai barlangban gyűjtöttem, még terhesek voltak, azonban júliusban már nem lehet terhes nőstényt találni. A szülés lefolyását Blasiits következőkép adja elő: „.Szüléskor a nőstény mellső végtagjainak hüvelykjével megkapaszkodik és fiát zacskó- szerűén felhajlított farkvitorlájában fogja fel. Az újszülött, miután anyja végignyalogatta, felkúszik és odaszívódik anyja emlőihez, szorosan rákapasz- kodik anyja testére s mindvégig vele marad, míg csak meg nem nőtt."' A denevéranya mindenhová magával hordozza fiát, de mikor már a denevéríióka meg mer próbálkozni a repüléssel, el-eh'álik anyjától s esetlen szárnycsapdosással, egyenes vonalban követi röptét. Mintegy nyolcz napi gyakorlat után már eltanulta anyja merész fordulatait, de még mindig közelében marad, sőt gyakran vele is telel. .A fiatal állat öt-hat hét, vagy legfeljebb két hónap alatt teljesen felmí, azonban vaskos fejéről, rövid szárnyairól, rövidebb s egyenesebb karmairól, kézközépcsontjainak és ujj- perczeinek duzzadt, a hengercsontokkal még össze nem forrt, porczos végéről, le nem kopott, hegyes fogazatáról, \alamint sötétebb színezetéről még mindig biztosan felismerhető. A denevérek szaporasága nagyon csekély s hogy egyes fajolv mégis oly nagy tömegben lépnek fel, az a mellett bizonyít, hogy állataink igen magas kort érnek el ; koruk megítélése tekintetében azonban nincs mér- tékünk, legfeljebb a fogazat kopása és a karmok hossza nyújt némi igazodást. A fogságba került állatok nagyon különbözőképen viselkednek. A keskenyszárnyú fajok örömest megiszszák a tejet, megszokják az ember kezéből szedegetni ki az eleven rovarokat, sőt maguktól is neki iramod- nak az eléjük tartott rovarnak és a szobában is jókedvűen fogdossák a legyeket. Ezek legkönnyebben szokják meg és legtovább is bírják ki a fogságot s némikép meg is szelídülnek, a nélkül azonban, hogy az ember iránt határozott ragaszkodást tanúsítanának. A Myotis- és különösen a Rhiiioloplt!ts-fé\ék csak kényszerítve táplálkoznak a fogságban s mihamar elpusztulnak. Ellenségeik száma nem igen nagy, mindazonáltal a menyétek, macskák és baglyok sokat elpusztítanak közülök, noha korántsem annyit, mint az oktalan ember. 1 Fauna Deutschl. 1857, p. 23. .^talános. rés;!. A magj^arországi denevérek irodalma, név- jeg3^zéke és elterjedése. A múlt idők írott emlékei közt kutatgatva, a 18. század elején talá- lunk rá az első nyomokra, melyek a magyar chiropterologiai irodalom kezdetét jelentik. Zsenge szálak kuszált össze •^isszasága tárul elénk, rend- szertelen nagy általánosságok, képtelen mesékkel elegyes, nagyrészt balul értelmezett megfigyelések, melyek még nagyon messze állnak attól, a mit ma tudománynak nevezünk. Az első nyomokat Miskolczi Gáspár-nak Fraiiziiis Farkas uittem- bergai sz. írást magyarázó doctor után fordított ,,Egy jeles vad-kert"-jében '■ találjuk, hol a „denevér" vagj' „pupenevér" még „egérnek láttatik lenni, mindazáltal helyesebb azoknak értelmek, a kik a Denevért a Madarak közzé számlálják. 1. Mert repül. 2. Mert derekasabban tsak két lábai vannak. 3. Mert az Ur Isten is a Madarak közzé számlálja". Miskolc::^! szerint a denevér az ember vérét szomjúhozza, a szalonnás házakban, vagy kéményekben szokott telelni és szalonnával él ; néha a kőfalak hasa- dékaiban lappang s ott a port nyalja ; a lámpásokhoz ha hozzáférhet mind a gyertyát, mind az olajat kieszi. Ennyi tévedés mellett azonban azt is megírja, hogy a denevér „az Isten parancsolatjából éjjel a Fetskének tisztit tselekszi, és ő is az éjjeli szúnyogokat hasonlóképen öli s fogyasztja". Jóval magasabb színvonalon mozog már Grossinger János a tudós jezsuita, ki a denevéreket ugj'an még mindig a madarakhoz sorolja, de már csak függelékképen és kelletlenül. ^ Ismeri már a szárnyas egér, bőregér és denevér neveket, elmondja, hogy Linné a Systema Nature-ban 6 denevérfajt tárgyal, a systematikusok 24-et, Biiffon fordítói 21 -et ismer- nek, mint pl. az Aitrittts, Cephalolcs stb., o maga azonban egyet sem ismertet s csak azt jegyzi meg, hogy számos faj él a gömöri s a Tűrik és Fumatza barlangban s hogj' ő 1779-ben a boros-jenői törökbástyában a sok denevértől alig tudott járni. A denevéreknek szentelt czikkelye folyamán számos érdekes megjegyzést tesz, melyek gondoliíodó főre val- lanak s önálló eszmeszülemények. E szerényke kezdet után a zoológiai munkálkodás más irányba tér, némikép tartalmasabbá válik és — legalább látszólag — tudományosabb színezetet kezd ölteni. Linné korszakos munkásságának és különösen ' Miskolczi 109 l-ben fejezte be munkáját, de csak 1702-ben jelent meg Lőcsén; a második kiadás 1769-ben. * Universa História Pliysica Regni Hungáriáé, l'ars II. Ornithologia, Posonii et Comaroniii 1793. A magyarországi duncvórck iriKlalnia, iióvjegyzúke ós ültcrjcJcse. 71 systcinájúnak hatása alatt hazánkban is a binoniinalis iioniciiclatura kezd gyökeret verni s a fajok pontosabb megkülönböztetése lép előtérbe, csak- hogy ebben a nemzeti szellemnek semmi része sincs. A zoológia munkásai holt formákat importálnak, belső tartalom nélkül, fordítók és compilatorok, kiken nem látszik meg a nyugaton forrongó zoológiai eszmék terméke- nyítő hatása. Már Grossiiií;ci- előtt Severini János próbálkozott az állatországot Linné systemája szerint leírni s munkájában ^ a Vcspcriilio-nem általános jellemzése után a következő denevér-fajok alig felismerhető leírására akadunk : 1. Vcspcrtilio Miin'iins (Szárnyas-Egér, Bőr-Egér, Denevér), 2. VL'spcrtili' mely fajok tartózkodnak Magyarországon. Vajda néhány jó fajnevet vezetett be az irodalomba (pl. közönséges, késő, éjjelező, törpe denevér), de eféle szíirnyszülöttek is tőle származnak : patkócz, öszfül stb. Eg\-ik jegyzetében maga mondja, hogy „nincs oly család, mellynek annyira volna szüksége, mint a dene- véreknek, arra hogy a természet szerint újra vizsgáltatnék, nem pedig a lopdozás útján", a jó tanácsot azonban nem követte s mit sem lendí- tett a hazai chiropterologián. Mindezekből láthatjuk, hogy az exact természetvizsgálás ideje még mindig nem érkezett cl, még eg^'re tart a nyugati tudománj'osság morzsáin víiló élősködés, de a nyugati tudományosságot átható buvárkodási szellem nélkül. A magyar chiropterologiának hosszú évtizedeken át tartó fásult dermedtség a sorsa, melyre nagyon ráillenek Szily Kálmán-mik a k. m. ' Tcnncszet-História és .Mesterségtudomány, I. rész, 1. kötet, Bétsben 1815. * .Az állatország fölosztva alkotása szerint, írta Cuvier háró, fordította Vajda Fctcr I. kötet, Budán 1841. A magyarországi denevérek irodalma, névjegyzéke és elterjedése. 7;! Természettudományi Társulat jubiláris közgyűlésén mondott szavai: „Soha- sem volt Aíagyarország, sem az előtt, sem az után a természettudományok- tekintetében oly messze hátramaradva a nyugot tudományossága mögött, mint a jelen század első és második negyedében". ' Csupa meddőség, csupa zsibbadás, melyből fájdalmasan hallatszik ki a magyar zoológiai kutatás úttörőjének, Petényi Salamon- nak a kétségbeesett jajkiáltása. Ö maga jól ismeri a nyugati népek óriási haladását és világosan látja nemzete hátramaradottságát ; — az egyetlen fáklya, melynek fénye e sötét kor homályából kivilágít. Szünet nélkül fárad és buzdít, kutat és lelkesít, az Akadémiában s az orvosok és ter- mészetvizsgálók vándorgyűlésein ébresztgeti, költögeti a magyar tudo- mányosság elfásult lelkiismeretét, de példaadása nem talál követőkre. Még 1844-ben, a temesvári \-ándorgyűlésen is kitör lelke keserűsége: „Milly hátra, milly nagyon hátra maradánk mi mag\'arok a többiek után itten is a fürkészet, az ismeret, ('inini, haszon és dicsőség czéljától, — oUy annyira, hogy a magasabb rendű állatosztályok egy ága sem véte- tett kevésb figyelembe, egyike sem hanyagoltaték el inkább, mint épen az emlőstan hazánkban", majd az emlős állatok hazai irodalmáról szólva, az egészet szolgai fordításnak festi, melyben „semmi eredményét nem látjuk az öntapasztalás és vizsgálatnak, a honi fürkészetnek, semmi fel- fedezést mag\'arhonban és magyarhon számára ! " "^ Keserű szavak ; még ma is keserűk, mert a magyarországi emlősök tana nem sokat haladt azóta. Petényi Sahinion az emlősök során a denevérekkel is több ízben foglalkozott s bár ő maga mondja, hogy ezen „valamint fajokra nézve legszámosabb, úgy a felfedezésre és vizsgálásra nézve legnehezebb" nemek és fajok maradtak előtte a „legkevésbbé ismeretesek", az általa elért eredmény még sem mondható jelentéktelennek. A Temesvárott 1844-ben megtartott vándorgyűlésen jelenti, hogy a nálunk előforduló denevérekből hat nembe tartozó nyolcz fajt fedezett föl s természetben mutatja be a Miiiioptcrtts Schrcibcrsii Natt. nevű fajnak azt a példányát, melyet Kubinyi Ferenc:: 1834-ben a Veteráni- barlangban fogott volt. Ennek kapcsán kiterjedt gyűjtésre és főképen önálló vizsgálódásra buzdítja a vándorgyűlés tagjait,^ lévén ez oly „tágas mező, hol sok felfedezéseket tehetni s magyarföld emlős faunájában leg- szebb érdemeket szerezni lehet". ' Természettudományi Közlöny 27Ü. füz. 181(2, p. 57. - A magyar orvosok és természetvizsgiUók Temesvárott tartott I\'. nagygyiíl. mun- kálatai, Pesten 1844, p. 90, 91. ' Ugyanott, p. 95. 74 Általános rész. K'ét évvel később, a pécsi vándorgyűlésen Erdély állaU'ilágáról érte- kezett ' s Erdély faunájából a következő hat, illetőleg, miután egyet két- féle néven enilit, öt fajt mutatta ki ; 1. W'spcrtilio mnrinns, 2. Vespcrtilio protertis, 3. Vespcrtilio scrotinns, 4. Plccotns anritus L. ö. Vespcrtilio pipistrcllns, (i. Rhiuolophits fcrrniit cqtiiiuiut L. (5.) Vespcrtilio mimitissimiis Schinz. Ezek közül a Vespcrtilio protcriis Kuhl nem más, mint a korai denevér (Pterygistcs nocttila Schreb.), a Vcspcrlilio ininiitissiiiins Schinz pedig a Pipistrcllns pipistrcllns Schreb. sj'nonymja. Sokkal érdekesebb és a chiropterologia szempontjából nagyon becses Pcíc)iyi-nek 1854-ben a tud. Akadémia elé terjesztett uti jelentése,- melyben a kőrösvölgyi barlangok állatvilágáról értekezvén, a hazai denevérek isme- retéhez is számos új adattal járul. Eredményeinek rövid foglalata a következő : 1. Vespcrtilio niiirimts (=^ Myofis uiyotis Bechst.) a Pizsnicze-bar- langban, ezerszámra Vajda-Hun\'ad vára tetöje alatt (1843), nagy mennyi- ségben a kassai székesegj'ház padlásán (184G); '2. Minioptcrus Schreibcrsii Natt. Petényi 1841. és 184G-ban az aggteleki barlangban rengeteg mennyiségben találta, gyűjtötte továbbá az abaligeti barlangban (Baranyában) s Biharban a pizsniczei, fericsei és fonáczai barlangokban ; 3. Rhinolophns hipposiJcros Bechst. Rézbánya közelében a 'I'ibakoje nevű cseppköbarlangban ; 4. Rliiiinloplins fcrrniii-cqiiiuiini. a budai hegység Lipótniezö bar- langjában : 5. Rhiuolophns clivosns Rüppel, melyről azt állítja, hogy a siklósi (Baranyamegye) barlangban fedezte föl. Ezek közül az első négy fajra vonatkozó faunisztikai adatok helyc- sek is, becsesek is, a Rhiunlnphns clivosns Rüppel azonban, mint munkám megfelelő helyen ki fogom mutatni, téves meghatározás következménye, mert Petényi a siklósi barlangban nem ezt a kelet-afrikai fajt, hanem a nagy patkósdenevért (Rhinolophns fcrrnni-cqninnni Schreb.) fedezte föl. Legbecsesebb adata a kis patkósdenevérre (Rliinolophns hipposiílcros ' A magyar orv. és termcszetvizsg. VI. nagygyiil nuink. Pécs, lS4(i. ■-■ t'j .Magyar .Muzciiiii, IV. évi'. II. kíit. Pest, 1,S54. A magyarországi denevcrek irodalma, ncvjcgyzcl'etlen KhiiiolopUiis cliroí^iis kivételével csak- iigyan előfordulnak Magyarországon s ha Konihiibcr a személyes autopsis alapján állna és mindezen fajok pontos termőhelyeit is közölné, munkája valóságos fénypontja lehetne a magyarországi Chiroptera-irodalomnak. Tény, hogy némely faj hazai eh'ifordulását termőhelyek felsorolásával erősiti meg, ezeket az adatokat azonban Pctéuyi-nck az Új Magyar Múzeumban megjelent értekezéséből vette át s neki magának csak azt az egyetlen adatot köszönhetjük, hogy a nagy patkósdenevért a Kis- Kárpátokból jegyezte föl. Egyébként négy fajt csak névleg emlit, a többi- nél pedig ilyen áltíilános tennészetű megjegyzéseket tesz : „Magyarországon gj-akori", , az előbbinél ritkább", „nálunk meglehetősen g\'akori", „meglehe- tősen ritka" stb., úgy hogy adatai iránt nem lehetünk bizalommal. Érdekes, hogy Magyarországról két oly ritka fajt emlit, mint a Vcspcruiío (Ptcryiiistcs), Lí'islcri Kuhl s a BaibasUlla (Syiioliis) hirbíisIcHa Schreb., ennek azon- ban ismét nem tulajdonithatunk valami fontosságot, mert nyilvánvaló, hog>- ebben csak Bliisiiis és Kolcnali nyomán jár. ■Néhány é\'\'el később egy nagyon érdemes chiropterologiai munkálat jelent meg Jeitteles Lajos, a kassai főgymnasium akkori tanárának tollából. A szerző tulajdnnképen két dolgozatot irt a kassai denevérekről, de minthog>- első munkájának tévedéseit a másodikban helyreigazította, csak ezt az utóbbit vettem tekintetbe. ' Ebben a kíivetkcző 1 1 denevér- fajt tárgyalja: 1. Rhitiolophiis HipposiJifos Blas., 2. PLcotus aiirilns Blas., 3. Vcspcriigo noctiihi K. et Blas., 4. Vespcriigo iXalliiisü K. et Blas., 5. VcApcriigo pipistnllus K. et Blas., var. nuuroplcriis Jeitt., 6. Vcspcrngo Nilssouii K. et Blas., 7. Vcsperngo scroliiins K. et Blas., 8. Vcspitiilio iiiiirijiiis Schreb., 9. Vispertilio HichsUiiiii Leisl.. 10. Vcspcrlilio XatUnri Kulil, 11. Vcspcrlilio myxldciutis Leisl. Jciltclcs munkája a magjarországi dene\érek irodalmának elsőrangú forrásmunkája, nemcsak, mert a szerző annak a kornak eg>ik legavatot- tabb s nagyon lelkiismeretes természetvizsgálója, hanem mert művének megbízhatóságát rendkívül fokozza az a körülmény, hogy a ritkább ' Verhandl. d. zool.-bot. C'.es. Wien .\I1. IHíiL'. A magyarországi denevérek irodalma, névjegyzéke és elterjedése. 79 fajokat Blasiiis a világhírű niammalogus vizsgálta felül. Hogy JcittcJes mennyire átérezte a tudós kötelességeit s mily tisztelettel viseltetett a hazai tudományosság emporumai iránt, azt bebizonyította azzal a jellemző tettével, hogy bécsi ember létére, kit semmi sem fűz e hazához s csak kormánya parancsa köt a leigázott országban elfoglalt hivatalos állásához, a ritkább denevérfajoknak egy-egy példányát teljes készséggel engedi át a Nemzeti Múzeum birtokába, hol még ma napság is megvannak. Munkájának becsét különösen abban találom, hogy meghatározásai helyesek, leírásaiban tudás és valódi zoológiai gondolkodás nyilvánul s hogy Kassa környékéről oly érdekes fajokat sikerült kimutatnia, mint a PipistreJltis Natlmsii Keys. & Blas., Vespcrtilio borealis Nilss., Myotis Beclisleinii Leisl. és a Myotis Nattcreri Kuhl., melyek akkoráig hazánk faunájából nem voltak ismeretesek. Jeitteles csupán abban az egyben tévedett, hogy a törpe denevér kassai alakjára egy új válfajt (var. macroptertis) alapított, mely pedig nem egyéb, mint a typilrdúl elő Erdélyben. Az áttekinthetőség kedvéért ide iktatom a Daday felsorolta fajokat, a vizsgálataimból folyó helyesbítésekkel együtt : 1. Rltinoloplms hipposidcros Bechst., 2. Rltiiiolopli. liipposid. v. tro0np]iüíis Dad. = liipposidi-ros Bechst., 3. RhÍHoloplius fcrrniu ri]iiii!iiiii L. (az autor ScI-irdvr), 4. Rl'iinol. ferriini-cqiiin. v. tiouwrodeusis Dad. =- fcrynin-cqiti- num Schreb., 5. Vespenis discolor Natt., 6. Vesperus serotinns Daub. (az autor ScJircbcr), 7. Vesp. serot. v. transsylvaniis Dad. = serotinns Schreb., 8. Vesperus sicnliis Dad. = Vesperlilio murinus L., 9. NoctuJinia noctnla Schreb., 10. Vesperugo marginatiis Cretzschm. = Vespertilio jiinriiins L., 11. Vesperugo Natlmsii Keys. Blas. = pipistrellus Schreb., 12. Vesperugo pipistrellus Daub. (az autor Schreber), 13. Vesperugo Kulilii Natt. ---- pipistrellus Schreb., 14. Miniopterus Schreibersii Natt., 15. Vespertilio Daubentonii Leisl., 16. Myotis ciliata Blas. ■-- Danbentouii Leisl, 17. Myotis Nattereri Kuhl, 18. Myotis Bechsteinii Leisl. ^= M, myotis Bechst., 19. Myotis mnrina L. (az autor Schreber), 20. Myot. mur. v. spclaea Bíelz = M. myotis Bechst., 21. Plecotus auritus L. Daday-nak minden nagy tévedése mellett is megvan az az érdeme, hogy két oly fajt, mely Bieh-ne\í 1856-ban megjelent munkájában még nem foglaltatik, nevezetesen a Vespertilio murinus L. (= discolor Natt.) és a nálunk nagyon ritka Myotis Nattereri Kuhl nevű fajokat Erdélyben 86 Altalános rész. fölfedezte ; — igaz, hogy ezek a Királyhágón innen már Hanák és 'Jcittclcs óta ismeretesek voltak. A hazai fajok elterjedésére nézve továbbá becses adalékul szolgálnak a Daday feljegyezte termőhelyek, — természetesen csak a fentebbi helyesbítések tekintetbe vétele után. Bielz Albert az erdétyi részek állatvilágának fáradhatatlan kutatója már 1856-ban összeállította Erdély gerinczes-faunáját^ s ebben a dene- vérek kilencz faját sorolja fel és a tudomány akkori állapotához képest, ámbár rövid, de elég jó leírásokkal és meghatározó kulcscsal is kiséri. Fajai a következők : 1. Rhinolophits fcrritin cijiíiniim L., 2. Rhiiiúlopltiis Hipposidcros Bechst., 3. Vcspcrlilio mnrinits L., 4. Vespcrtilio Daiibcutouii Lcisl., 5. VcspcrtiUo scrolinus Gni., 6. VcspcrtiUo iioctttla L., 7. VcspcrtiUo Scltrcibcrsii Natt., 8. VcspcrtiUo pipistrclliis Gm. és 9. Plccotiis anritus L. Biclz ezen kivül még három dolgozatban foglalkozott a dene\'érekkel s víUamennyiben Daday hű követője és német commentatora gyanánt szerepel. 188G-ban átveszi a Daday első dolgozatában foglalt új faj és három \álfaj leírását, azután megtoldja a fali denevérnek Daday-ió\ csak magyar nyelven jelzett, de el nem nevezett válfajának a leírásá\'al, melyet var. spclacu-ra. keresztel és végül összeállítja az erdélyi denevéreknek mindkettőjük munkásságából folyó teljes jegyzékét."'' 1887-ben német nyelven jelenti, hogy Daday az első dolgozatában leírt két patkósorrú válfaj nevét jobbhangzásúval cserélte fel (Rliinolophns fcrriiiii cqiiinnm var. homorodalmasicnsis helj'ett var. hoiiiorodcusis és Rliiuolophns hipposidcros var. kisnyircsicnsis helyett var. troglophiliis).' Az 1888-ban megjelent dolgozatban végül az erdélyrészi denevérek teljes jegyzékét adja.'* Minthogy Biclz utóbbi három dolgozatában kizárólag Daday nyom- dokait követi, legutóbbi denevérkatalogusa is tisztán azokat a fajokat foglalja magában, melj-eket Daxiay első és második dolgozatában Erdély- ből összeállított, vagyis 21 faj és válfaj, termőhelyekkel ellátott enumera- tióját adja s minthogy Daday-ná\ ezek fele téves meghatározásnalv az eredménye, ezek a hibák Biclz-nél is ismétlődnek. ' Fauna d. Wirhelth. Siebenbürg., Hermannstadt 1850. * Vcrhandl. u. Mittheil. d. Siebenbürg. \'cr. 1". Natiirw. XXX\'I, Hermannstadt. 188(3. '■' L'gj'anott, XXXMI, 1887. * Ugyanott, XXX VIU, 1888. A niagy'iiországi denevérek ircKlaliiia, névjegyzéke és elterjedése. ,S7 Biiiz ez utóbbi dolgozatának mindössze is annyi érdemet coneedál- hatok, hogy az Erdélyben közönséges fajok mellé a saját tapasztalatából is újabb termőhelj'cket csatolt, noha megtette ezt oly esetekben is, midőn a Daday-tól átvett faj téves, így például a Daday-Mc „ Vcsperugo Natlinsii'- Pipistrdlits pipistrellus Schreb.-nek bizonyult s Bidz a Daday termő- helyeit megtoldja Brassóval, — az ilyen termőhelylyel azután az ember nem tud mit kezdeni. Biíiz-et abban, hogy Díidtiy-nak az adatait teljes jóhiszeműséggel ültette át a német nyelvű irodalomba, bizonyára a legjobb szándék vezé- relte, csak az a kár, hogy Daday-nak a tévedései ezen közlések alapján terjedtek el a világirodalomban, a mennyiben Mojsisovics ^ a gráczi mű- egyetem néhai tanára teljesen és Troucssart, a ki\'áló franczia mammalogus s a legújabb emlőskatalogus irója, részben innen merítette a Magyar- ország denevérfaunájára vonatkozó adatokat. ' Teschler György selmeczbányai tanár egy kis közlemén^'t irt^ a fogságban tartott kis patkósdenevér (Rhinolophus hipposideros) és a hosszúfülű denevér (Plccotus anrittis) viselkedéséről, melynek az a veleje, hogy „szalonnás hússal megkínálva sokszor igen mohón tépegették azt ; meglátszott azonban rajtok, hogy nehezökre esik az ezzel való táplálkozás". Kocyan Antal árvamegyei főerdész évek hosszú során foglalkozott a Magas-Tátra kcirnyékén élő emlősökkel s egy^ dolgozatában* egyebek között nyolcz. Árvamegyében észlelt denevérfajról emlékszik meg, melyek lakóhelyét is jellemzi. Adatai legnagyobbrészt helyesek lehetnek, noha kissé gyanakvóvá teszi az embert az a körülmény, hogy a Nemzeti Múzeumba beküldött s tőle Vcspcrtigo pipistrdlus-nak jelzett példányok Myoíis tnystacinns-nak bizonyultak. P'ajainak a jegyzéke a következő : 1. Rhinolophus hipposideros Bechst. (kis patkósorrú denevér), 2. Plccotus aiiritiis Kcys. et Blas. (nagyfülű denevér), 3. l'cspcrtilio uiysiüciuiis Leisl. (bajuszos denevér), 4. Vcspcrtilio íintriiiiís Schreb. (deres denevér), 5. Vcspcrngo scrolinns Keys. et Blas. (éjjeli, vagy későn röpködő denevér), 6. Vcspcrngo discolor Keys. et Blas. (kétszínű denevér), 7. Vcspcrngo pipistrellus Keys. et Blas. (törpe denevér), 8 Vesperugo Xilssoiiii Keys. et Blas. (éjszaki denevér). ' Mittheil. d. naturvviss. Ver. fiir Steiermark, Ihrg. 18SS és : Das Thicrlehcn der iisterr.-ungar. Tiefebenen, 1897. * Catalogus Mammalium, I. 1897, VI. 1899. ^ Természettudományi Közlöny, 108. l'üz. 1878. * Természetrajzi Füzetek XI (1) 1887. 88 Altalános rósz. Ebben a névsurban nagyon becses az északi denevérre (= l'tvs"- pcrlilio borcalis Nilss vonatkozó adat, a „Vcspcrngo scroliuiis" azonban nj-ilván helytelen meghatározás, mert nem valószínű, hogy ez az alföldi faj Zuberecz környékén a „legg^-akoribb" denevérfaj lehessen s nincs is meg abban a gyűjteményben, melyet Kocyait a Nemzeti Múzeumnak engedett át. Külföldi szerzők is gyaki-an foglalkoztak a magyarországi dene- vérekkel, igy elsn sorban Natterer, ki a bécsi császári múzeum egykori igazgatójától a pozsonyi születésű Schrcibcrs Károly-Xól a \'eteráni és coroninii (tévesen kolumbácsi, kolumbáczi, vagy galambosi) barlangban fölfedezett dene\érfajt Vcspcrlilio Schrcibersii né\en \ezctte be a tudo- mányba. ' Kiválóan érdekes az a kis denevérjegyzék, melyet a Magyarországon is megfordult Landbeck Lajos Keresztély 1842-ben egy barátjától Erdélyből kapott példányok alapján tett közzé, * a mint kDxctkezik : 1. Vcspcrlilio iiittriHUS Schreb. 2. Vcspcrlilio Xocliila Schreb. 3. Vcspcrlilio Schrcibersii Natt. 4. Vcspcrlilio Pipistrcllns Daub. 5. Rhiiiolophiis fcrriini-cqiiiiiiiDi Daub. (j. Khiuolophns Hippocrcpis Herm. Ez utóbbinál megjegyzi, hogy a magyar katonai határőrvidéken szá- zával tartózkodott egy őrház padlásán. .A magyar állatncxekről azt állítja a szerző, hogv" azok „gyakran szószerinti fordítások, vagy korrumpált német szavak." A Vcspcrlilio iitiirintis magyar nevét ..szun\as egér"-nek mondja — természetesen szárnyas egér helyett. Nagv'on számos magyarországi adatot közöl Blasius I. H. a \ílág- hirű mammalogus, ki személyes gyűjtése révén a következő fajokat ismerte Magyarországról : ' 1. Rhiuoloplms Itipposidcros Bechst., a központi Kárpátokból, 2. Rhiuoloplms fcrriim-cquiuum Schreb., Magyarország, 3. Plccoítis auritns L., Magyarország, 4. Synoliis barbastelltis Schreb., Magyarország, 5. Minioplcriis Schrcibersii Natt., Bánát, 6. Vcspcrngo noctula Schreb., Magyarország, 7. Vcspcrngo Le isler i Kuhl., Felső-Magyarország, ' Kuhl Dcutschl. KlcJerniause, Weterau. .Vnnal. IV. 181!i. ez. muhcn. ' ,,Hcytragc zur zoologischcn Geograpliie", Isis (von Okcn) 1842. Hcft III. l-cipzig. * Fauna der Wirbeltli. Deutschlands, 1857. A magyarországi denevérek irodalma, ncvjcgyzcl.sH.s-r(il, mclvről bizonyosra veszi, hogy liaranyamcgyében s a Mánatban előfordul s néhány sorral alább már a dalmácziai Hhinolophiis Hliisii l'eters-rő| ír, nem tudván, hogy az a fen- tebbivel azonos faj — már pe(.lig mindezek a fajok vagy egyáltalán nin- csenek Magyarországon, vagy nagyon ritkák s még eddig nem sikerült rajok akadnunk. * Ha az előrcbocsátott irodalomban hiizánk területéről elősorolt tajo- kat szám szerint összegezzük, úgy a magyarországi denevérfaunában 2.") fajnak és <> varietásnak, vag\is :i\ különböző alaknak kellene lennie, saját vizsgálataim alapján azonban miiulössze 20 biztosan kimutatott fajról számolhatok be, noha nem tartom lehetetlennek, hogy hazánk délnyugati részeiben, külímíiscn a magyar tergcrmelléken, talán még a Khiiiolophiis ' Nortll .Xincncaii i .uina .No. 1.). IWÜ7. ' Zoogcogr. Notizcn übcr Süd. Ungarn. Mitthcíl. Nnturw. Ver. Slcicrniark I8H8. ' Üas Tliicrlcben Jer (isterr.-ungRr. Tiefchcnen. Wien, 18ít". ' Ki kell emelnem, lu>gy a vármtgyei s városi monographiakhiH foglalt chiroptcrologiai adatokat nem vellein lekinlelbc. meg pcJig azért nem, mert - miként a hazai iroJaloni töméntelen téves adata tanúsítja — a denevérek fajszerinti biztos fölismerése az avatott szakembernek sem künnyű feladat és semmiféle biztosítékát sem láttam annak, hogy vidéki monographistáink meghatározásaiban megbizhassam. A magyarorszájj;i denevérek irodalma, névjegyzéke és elterjedése. 91 Blasii Peters (= cUvosits Blas.) s a Pipisttrllns (Vesperugo) Kiihlii Natt. és az alföldi tavak köi-nyékén a Myotis dasyoicuic Boie nevű fajok is előkerülhetnek. Az általam biztosan megállapított fajok a következők : I. család Rhinolophidae (Pa t k ó so rr úa k). I . Kliinolopluis ciityalc Blas. (Kereknyergű patkósdenevér), '2. Rhinolophiis hipposiJeros Bechst. (Kis patkósdenevér), 3. Rliinolophns fcrniiu-Liiuiniiin Schreb. (Nagy patkósdenevér). II. Család Vespertilionidae (Si m aor r üa k). 4. Bíirbasliihi barhislclla Schreb. (.Pisze denevér), ö. PU'cotus aiirilns L. (Hosszúfülű denevér), B. Myotis Capacciiiii Bonap. (Hosszúlábú denevér), 7. Myotií; Daiibentoiüi Leisl. (Vizi denevér), 5. Myotis cinarginalux Geoffr. (Csonkafülű .denevér), í). Myotis Nattereri Kiihl. (Horgasszörű denevér), 10. Myotis Bcchsteinii Leisl. (Nagyfülű denevér), I I . Myotis myotis Bechst. (Közönséges denevér), \'l. Myolis siiystaciniis Leisl. (Bajuszos denevér), l.'í. Eptcsiciis scrotinus Schreb. (Kései denevér), 14. Vespertiíio borcalis Nilss. (Északi denevér), lő. Vcspcrtilio uitirimts L. (Fehértorkú dene\'ér), U). Ptcrygistes tiodnla Schreb. (Korai denevér), 1 7. Pterygistt's Leislcri Kuhl. (Szőröskarú denevér), 18. Pipislrdlits pipistrdlus Schreb. (Törpe denevér), L). Pipistnllns Xatliiisii Keys. & Blas. (Durvavitorlájú denevér), 'J.O. Miiiioptcnis Sc/in-ibcTsii Natt. (Hosszúszárnyú dcne\-ér). Hazánk denevérfaunája három faunaterület fajainak a keveréke. A faj(jk túlnyomó többsége (15) liözép-cnrópai, de van egy észali-cnrópai (Vespertiíio b o r e a 1 i s) és négy középtengeri (R h i n o 1 o p h u s e u r y a 1 e, íM y o t i s e m a r g i n a t u s, M i n i o p t e r u s S c h r e i b e r s i i és a Myotis Capaccinii) fajunk is ; ez utóbbiak közül a Rh. euryale észak felé vándorlásában a borsodmegyei Hámorig, a M. emargina- tus Budapestig és a Miniopt. Schreibersii Liptómegyéig nyomult elő, a Myotis Capaccinii azonban csupán az al-dunai barlangokra szorítkozik. Í12 .-Utalános rész. A hazai Iájuk elterjiidésének tüzetesebb képe ilykép alakulna : 1. észak-európai fajunk, mely csak nagyon elvétve csap át hozzánk: az északi dene\'ér ( l 'cspcrtilio hntwilis/ : 2. a legmagasabb hegyvidék kivételével az egész országban közönségesen elterjedt s többnyire nagy tömegben fellépő közép-európai fajaink : a közönséges denevér (Myotis niyolis), a hosszúfülű denevér (PUrotiis iiitritiis), a korai denevér (Plcrygistcs iiocliihi), a törpe dene\ér (Pipi- strdliis pipislnlltis) s a bajuszos dene\ér (Myotis mystaciims) ; .'í. az egész országban elterjedt, de dél felé g\akoribb és kevésbbé nagy mennyiségben jelentkező kíizép-európai fajaink : a nagy patkósdenevér ( Rhitiolophus firritin-iijiiiniiiii), a vizi denevér (Myotis Datibcíitonii) s a kései denevér (Eptesicns serotiuus) : 4. csupán felf(')ldjeinken élő közép-európai fajaink : a kis patkósdenevér (Rhinolophiis liippnsidcros), a fehértorkú denevér (Vcspcrlilio timri- iiiis), a nagyon ritka szőríiskarú denc\ér (Ptctyfíislcs Lcislcri), az ép oly ritka horgassziirű denevér {Myotis .Wittcnri) s a még ritkább pisze denevér ( Barbasti-lla Barbastcllal : 5. csupán hazánk észak-nyugati felföldjéről ismeretes közép-európai fajunk : a nagyfülü denevér (Myotis Bcchstciuii) : 0. csupán a Duna-Tisza közéről ismeretes a durvavitorlájú denevér (Pipi- stnlliis Xutltiisii) : 7. déli fajaink, melyek a mediterrán faunából vándoroltak be s helyenkint az észak-keleti felföld lábáig nyomultak elő : a kercknyergű patkós- denevér (Rliiiioloplins tiiryalí), a csonkafülíi denevér (Myotis ciiiar- giitatits) s a hosszúszárnyú denevér (Miuioptcrns Schrcibcrsii) : H. végül van egy mediterrán fajunk, mely kizárólag az al-dunai barlan- gokra szorítkozik s ez a hosszúlábú denevér (Myotis Cupaccinii). Az alpesi faunaöv denevéreinek (pl. Pipistrdlits iiiatirus) nem akad- tam nyomára. TÜZETES RÉSZ. A denevérek (Chiroptera) rendjének általános felosztása.' I. alrend: Megachiroptera (Nagy denevérek). A zúptugak lapos korunájúak s egy hosszanti barázdával átszeltek ; a csontos ínny az utolsó zápfog mögé terjed s hátrafelé fokozatosan keskenyedő ; a második ujj általában karomban végződik és három perczű ; a fülkagyló oldalrészei tövükön teljes gyűrűbe olvadnak össze ; a gyoniorvég hosszúkásán megnyújtott. Az ide tartozó egyetlen család (Pteropodidae) fajai gyü- mölcsev'ők s a keleti félgömb trópusi és subtrópusi tájaira szorítkoznak. Magyarországon nincs képviselőjük. II. alrend; Microchiroptera (Kis denevérek). A zápfogak koronája hegyes gumójú s keresztben menő barázdákkal árkolt ; a csontos inny hirtelen keskenj'edö, oldalt nem ér az utolsó zápfog mögé ; a második ujj nem végződik karomban s csak egy csökevényes perczből áll (csupán a Rhinopoma-nemhen kettőből) ; a fülkagyló külső s belső széle külön pontban ered ; a gyomor egyszerű, vagy a száj\'égen megnyújtott. Az ide tartozó fajok húsevők, főképen rovarokkal táplál- koznak, ritkán gyümölcscsel. Mind a két félgömbnek forróövi és mérsékelt tájain tartózkodnak. Hazánk összes denevérei ebbe az alrendbe tartoznak. ' Dobson, C.'atal. t'liiropt., 1878. 04 Tüzetes rész. A kis denevérek (Microchiroptera) alrendjének családjai. Dnbsoii a kis denevérek alrendjét öt családra osztotta fel, ü. m. ; Rhiíinlophidac, Nycleridac, Vcspcrtiliouidac, Eiiiballouuridüc és Phyllo- slmiiidiu: ' Ezek közül a magyarországi denevérfaunában mindössze a RhinolopUidac (Patkósorrúak) és a Vcspoiiliouidac (Simaorrúak) család- nak vannak képviselni. A fentebbi két család gyors megküirmböztetésére a krivetkezö kulcs szolgálhat : 1 . A fülkagyló belsejében nincs fülfedő, az orr nyergén patkóalakü, az orrlyukakat kíirülvevo börkarély van s e m<)g<"itt húsos nyereg és lándzsás lebeny emelkedik Rhitiolophidac. '_'. A fülkagyló belsejében hártyás fülfcdö van, az orr nyerge sima, semmiféle börfüggcléket sem visel I 'isprrUliniiidítr. I. I\niiiliii fC-^iihidi. Rhiiiolophidac (Patkósoniiak). Egész szciA'ezctük elárulja, hogy a rovarevö denevérek ki'f/.l a Icg- t(ikéletescbbck; különiisen csontvázuk és bőrrendszerük éri el a legnagyobb fejlettséget. Fejük alapja csaknem dcréksz(">get képez a nyak irányával. Füleik nagyok, a hazai fajokon mindig különváltak. Orrlyukaik az arczorr tetején ]c\n horpatlásban fekszenek s erőteljes fejlettségű, patkóalakú bi'irkaréiNlyal vannak körülvéve, melynek közepéből nemek és fajok szerint különböző alíikú bőrfüggelékek emelkednek ki. Orruk bőrfüggelékei -- Dnb.tnti sze- rint — különleges tapintókészüléket képviselnek s alakjuk és szerke- zetük külílnfélesége nagyon jó alapot nyújt a fajok megkülíinbíiztetésérc, melyek egyébként a fogazatban, végtagcsontjaik alakjában és viszony- lagos hosszában, valamint színezetükben és a vitorlákra ritkán kiterjedő szőrözetükben meglehetősen hasonlók. .A nőstényeket a mellen le\'ő két emlő és fancsontjuk előtt álló két csecsformájú függelék tünteti ki. Farkuk rendes fejlettségíi, a farkxitorla hátsó széléig nvúlik. ' L'gyanezt a felosztást kiivcti Troiussai-I is (Catal .\laninial. I Isy'V Rhinolopliidae. 95 Koponyájuk nagy s különösen az erőteljes orrfüggelékeket hordó orrcsontok terjeszkedtek ki fölfelé s oldalirányban is tetemesen. Fogazatuk legfejlettebb alakját a következő képlet fejezi ki : i -^ ; c -j^ ; pm -^:;^ ; m 3~3 ^= 32, azonban más földrészek fajain az előzápfogak (prae- molares) száma ^~'^ -re, sőt „Zo "i"e is leszállhat. A felső metszőfogak — Dobson szerint — kétkarélyúak, ' csökevényesek s az ugyancsak csökevényes állközti csont (praemaxillare) alsó lapjának végén állnak és meglehetősen nagy hézag által vannak elválasztva ; maga az állközti csont az orrporczról ered. A felső fogsor első előzápfoga nagyon apró ; a több- hegyű zápfogak erőteljesek s éles W-alakú, kettősszélű zománcztaraj által tűnnek ki, mely tarajok — miként a felbonczolt állatok gyomrában talál- ható maradványok igazolják — nagyon alkalmasak a rovarok s külö- nösen az állataink legfőbb táplálékát képező bogarak kemény chitin- vázának a felapritására. Középső kézujjuk két perczből áll ; csökevényes mutató ujjúknak nincs ujjpercze. A sipcsont (tibia) hosszú és egyenes, a szárkapocs (fibula) csökevényes. Életmódjuk tekintetében annyiban térnek el az ugyanazon vidéken tartózkodó simaorrú denevérektől, hogy esténkint később, jóval a nap teljes lenyugvása után jönnek elő s e sajátságukat annak kíiszíinhetik, hogy az orrfüggelékeikben megadott különleges tapintószervük s füleik és vitorláik finomsága lehetővé teszi vadászatukat oly időben folytatniok, mikor más fajok már nyugalomra tértek. A patkósorrúak Írországtól — Új-Irlandig terjedtek el, tehát a keleti félgömb mérsékelt és trópusi tájait népesítik. A polynesiai suhrégió tájairól eddig nincsenek biztosan kimutatva. A patkósorrúak családja öt nemre oszlik föl, ú. m. Rhinolophns, Triacnops, Rhinonyctcris, PhyUorhina és Coelops, melyekhez összesen ötvennél több faj tartozik, azonban a magyarországi fruma mindczekbí'il csak a hazánkban három fajjal kép\-iselt Kliiiiolopliits-ncmct mondhatja a magáénak. 1. Genus (Ncuí). Rhinolophus GeofiV. ISÓ.'l Rhinolophns Geoffroy, Desmarest, Nouv. Dict. d'Mist. Nat. XIX, p. 383. (lidc Dobson). 1831. Rhinolophns Bonaparte, Saggio di una distrib. aniin. vertebr., p. Ki. 1839. Rhinolophns Kcy seri ing 'es fog áll. .Az öreg\'itorla mint- egy a talp felehosszával egyenlő terjedelemben hagyja szabadon a lábszárat. .Az alsó kar hossza 45-9— 48-9 mm (fílasii Petcrs). ' il. A n\ereg mellső lapja egész ma- gasságában egyforma széles, a végén szélesen kerekített. .A patkó középső bemetszésének két ol- dalán egy-egy tompa fog flll. .Az öreg\'itorla az egész talp hosszá- val egyenlő terjedelemben hagyja szabadon a lábszárat. .Az alsó kar hossza 4.') 48 mm. . ciirviilc Blas. 1 . Rhinolophus euryale P.las. Kereknyergü patkósdenevér. (.1. cs II. tábla). Sytiouymák. RhUtolophus Litryah- Blasius, .Arch. f. Naturgcsch. .\i.\ (I), ISá.'j, p. 49, 04 — 57; Fauna Ücutschl. 1857, p. 35, fig. 12, 13; Wagner, Supp- lem. Schrebcr Siiugeth. \'. 18.")r), p. fi(>7 ; Kolenati, .Sitzungsber. .Akad. Wien X.Xl.X (10) 18.-)8. p. 34:3, tig. 29; Giehel, Sáugeth. 18.-í9, p. 982; Kolenati, Jahrcshef. máhr.-schles. Ges. 1860, p. 150; Kitzinger, Sitzungsber. .Akad. Wien LXI(l) 1870 (Fcbr.-Heft), p. 17; Peters, Monatshcr. .Akad. Berlin, 1871, p. 308 ; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 1 Ki, tab. Vll, tig. (5, (). a; Margó, Magyar oi-vosok és természet- ' Ezt a fajt Keyserliiiff cs fílasius a RUinolophiis cUvosiis Riippcl (helyesebben : Rh. clivosus Cretzschniar in Rüppcl) nevű arrikai fajjal tartották azonosnak s ilyen néven .\lagyarorsz.ágról is több szerz(5 (/'ctcnyi, Frivaldszky Imre é^ Jáno>:, Jcillilrs, Mojsisovics) cmliti. Később /'elers kimutatta, hogy a Keyscrting ós íilasins-fólc Uh. clivosus az afrikaitól küliinböző faj és AVi. /i7ii., mely méretből 22-5—26 %> esik a farkra; alsó karja 45—48 ""%. Füle (II. tábla, 1 . ábra) hosszú, előfelé a fejhez szorítva, hegyével jóval meghaladja az arczorr csúcsát. A fül külső széle laposan, tompa szögben kimetszett; a tőlebeny felső széle gyengén kikanyarított, mellső széle szabályos ivben kerekített. Patkója (I. tábla, 1. ábra és II. tábla, 6 ábra) kicsiny. A nyereg mellső lapja egész magasságában csaknem egyforma széles s a hegyén széles, lapos ivben kerekített; oldalszélei teljesen egyenesek és csaknem párvona- lasak (I. tábla, 1. ábra), noha nagj'on sok példányon fölfelé észrevehetően egymás felé tartanak (convergálók). A nyereg hátulsó kapája (csúcsa) a mellső lap magasságának mintegy két harmadával nyúlik fel a mellső lap felső széle fölött s a lándzsához szorítva, a második rekesztéken túl, a harmadik sejtbe ér. A patkónak mind a két" lebenye épszélü, csak a bevágás közelében kissé hullámos s a középső zug két oldalán egy-egy apró, kerekhegyií fogacskát visel. Szárnyai rövidek és szélesek. Az ötödik ujj tőize valamivel hosszabb, mint a negyediké s jóval hosszabb, mint a harmadiké. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : 12 s az egész szárny hosszához, mint 10 : 24. A harmadik ujj harmadik ize kétszer, a negye- dik ujjé csaknem háromszor, ' az ötödiké azonban csak valamivel hosszabb, mint a második iz a megfelelő ujjakon. Az öreg\'itorla csak a lábszár alsó negyedéig, vagy ötödéig terjed, minek következtében a lábszár alsó vége kisebb-nagyobb terjedelemben szabad marad ; — kivételes esetekben azonban az öregvitorla — legalább a test egyik oldalán — nagyon közel jő a bokához. A talp harántul, közvetetlen az ujjak előtt azonban hosszában redőzött. A fark az alsó kar felénél hosszabb. Bundája világos vörhenyes-fehéres színű, a test felső oldalán söté- tebb, vörhenyes-füstbarna színűre futtatott. Az egyes szőr töve szennyes fehér, a vége a hátoldalon sötétebb füstbarna. Fiatal állatok sötétebb színezetűek. ' Blasius szerint csak hétszer ! Koponyája a patkósorrúak koponj'ájának általános vonásaival egye- zik, csakhogy az orrcsont s a felső állkapocs négy hólyagos duzzadása nagyon szembeszökő. Bhisins szerint ' a falcsonti tájék közepén maga- sabbra domborodó, mint más patkósdenevéreken, ezt azonban nem erősít- hetem meg. A koponya hossza 195 %>, legnagyobb szélessége 95 TŰ; a szemgödrök közt erősen összeszorult, csak 2'ő '% széles. (I. tábla, 2., 3. és 4. ábra.) Fogazata 32 fogból áll. A felső fogsor első zápfoga nagyon apró, alig észrevehetően magasabb, mint a szomszédos szemfog koronapereme s határozottan alacsonyabb, mint a második zápfog koronapereme. (11. tábla, 2. ábra). Ez a fog Blasius szerint a fogsor irányában áll és a szemfogat elkülöníti a második zápfogtól, azonban az én különböző lelőhelyről való példányaimon a fogsor középvonalának irányából mindig többé-kevésbbé kifele nyomult s a szemfog és a második zápfog koronapereme áltaJ képezett külső szögletbe ékelődik, igaz, olj'képen, hogy az utóbb emiitett két fog nem érintkezik egymással. Az alsó állkapocs második zápfoga szintén nagyon apró, gömbíUyded, vagy hosszúkás-tojásdad és lapos koronájú ; a fogsor irányvonalából tetemesen kifelé szorult, a két szom- szédos fog képezte szögletbe ékelüdötl s azok korona peremének magasságáig emelkedik. Blasius szeriilt az alsó állkapocs első és harmadik zápfoga nem áll közvctetlen érintkezésben, az én példányaimon azonban ez a kpt fog, mint a II. tábla 3. és 4. ábrája igazolja, teljesen érintkezik. Az alsó fogsor első zápfoga mintegy fél oly magas, mint a harmadik és a szem- fog magasságának mintegy harmadát éri cl. Az innyredők (11. tábla, 5. ábra) száma nyolcz. .Az első a szemfogak közt fekszik, kettősivű, rövid, közepén megszakított ; a második hasonló, de hosszabb ; a harmadik, negyedik és ötödik enyhén lefelé görbült, kettősivű s közepén megszakított ; a hetedik fordítottan ívelt, megszakí- tott, belső vége kissé duzzadt s f(")Ifelé az íitíidik felé gíirbűl, miáltal az ötödik és hetedik innyredő egy-egy fele mintegy harapófogót utánoz s e két ág közé ékelődik a vékony és rövid, a negj-edik zápfogat el nem érő, vízszintes fekvésű hatodik redő. A hetedik redő míigött még egy nagyon hosszú, vékony, csaknem egyenes és folytonos, nyolczadik redőt veszünk észre. ' Arch. f. .\aturg. .\IX (I) 1853. Rhinolophus euiyale. Méretek ('"^„-ben) A kiterjesztett szárny hossza A fej és törzs hossza ' . . . A fark hossza ^ A test egész hossza A fej hossza A lül hossza Az alsókar hossza A hüvelykujj hossza A harmadik ujj hossza .... Az ötödik ujj hossza A lábszár hossza A láb hossza Az orrpatkó hossza Az orrpatkó szélessége . . . Vörös- vári 9 péld. 200 49 2.5 74 20.; 20 46 S 72 60 19 10 Coro- ninii ? péld. 300 51 péld. 290 49 24 73 19-5 19 46 8-5 72 58 19 10-5 n 7 adatai (átszá- mítva)' 19 20 45 7-5 70 52-5 18-75 8-75 12-5 7 Bliisiu. adatai (áttéve) 273 42 26 68 19-4 10 45 71 58 16-5 10 A fajra jellemző szélső méretek 273—300 42—51 22'5— 26 68—77 19—21 19—20 45—48 7-5- 8-5 70—72 52-5—60 16-5—20 8-75- 10-5 11-12-5 6—7 Az alfelnyilásig. — ' Az alfelnyilástól. Kgy angol hüvelyk = 25 "i/m Földrajzi elterjedés. A kereknyergű patkósdenevért Blashis legelőször Miláníj kíirnyékén, később a Garda tó, Trieszt és Spalató környékén is gyűjtötte s ezen az alapon dél-európai fajnak nyilvánította ; jelenleg azonban már nemcsak egész Dél-Európából, haneiii Kis-Ázsiából, Syriából és Észak-Afrikából is, tehát a Földközi tenger egész környékéről ismeretes. Magyarországról először Kolertaíi említette, ^ még pedig Zclcbor-va. hivatkozva az aldunai „ Töröklyuk "-ból és a kolumbácsi barlangból, továbbá Petényi-re hivatkozva a Sildós közelében levő abaligeti bar- langból s a bihari Bánlaka közelében fekvő Magyarbarlangból és végre Kovács-v& hivatkozva a bihari Cziklul és Serges barlangból. Ezek az adatok — mint alább ki fog tűnni — igazak lehetnek, de beigazoltaknak nem tekinthetők. Pctényi-nek hátrahagyott és Hermán Ottó-Xó\ kiadott jegyzeteiben '' a Kolcnati felsorolta termőhelyek egy részét a következő sorokban találjuk meg; „Az eredetileg Afrikából és Dalmátiából ismerte- tett fajnak felfedezője Magyarországon dr. Frivaldszliy Imre úr volt, ki ' Jahreshefte máhr.-schles . Ges. 1860, p. 153. * Természetrajzi Füzetek, IV. 1880, p. 259. 1845-ben a Sikl()s melletti ahaliseti harlanghan bukkant rea. .Maf;ani a Biharban a bánlakai Magyarbarlangban (Ungurestyilor) is megtíüáltam", — ezeket a termőhelyeket azonban Petényi nem a Rhinolophus etiryalc Blas., hanem a Rh. clivosus Rüppel nevű fajhoz számítja. Petényi adatai- nak megerősítését megtaláljuk Frivaldszky Imre munkájában, • hol ug)-an- csak a Rh. clivosus Rüppel nevű fajról a következőket olvassuk : „Ezen ritkább denevérfajt, mely ezelőtt Afrikából és Dalmátiából volt ismeretes, 184r)-hen, boldogult Petényi társaságában, a baranyamegyei abaligcti bar- langban találtuk meg nagyobb mennyiségben ; későbben alkalmunk volt ugyané fajt a bihari barlangokban, nevezetesen a kőrösvülgyi Magyar- barlangban is felfedeznünk". .A Rh. clivosus nevű fajt Koleuati és Petényi nyomán Frivaldszky János is emliti a pestere-esküllöi, a Magyar-, kolumbácsi és az abaligeti barlangokból. - Kolenati egyéb adatainak kulcsát a Nemzeti Múzeum gyűjteménye adja kezünkre, hol Rhinolopns clivosus Rüppel néven négy kitömött pél- dány található és pedig : 1. No. 1855/307. '.i. '^ . Mag\arbarlang (Biharmegye), Kovács János ajándéka. 2. No. 1855 367. 4. ?. Magyarbarlang (Biharmegye), Kovács János ajándéka. 3. No. 185.5/367. 2. cf. Cziklu-barlang (Biharmegye), Kovács János ajándéka. 4. .Szám nélkül. *. Kolumbácsi barlang. Ezek a példíinyok pedig a legszorosabb összefüggésben iUlnak Petényi és FrivulJszky Imre fent idézett adatniN'al, mert az ajándékozó gyanánt szereplő Kovács János, Geszten Tisza Lajos Domokos nevű liának akkori nevelője, Petényi-nek bihari útitársa volt, ' vele járta be a kőrösvölgyi barlangokat s ig^- a Nemzeti Múzeum fentebbi példányai tulajdonképen Pt'/t';/v/g\űitéséből származnak és tíilán csak az útitárs iránti udvariassíighól szerepel rajtuk Kovács János neve. .Az is kétségtelennek látszik, hogy Kolenati (isszcköttetésben állott a Nemzeti Múzeummal s innen merítette a Petényi-, Frivalil.^zky Imre- és A'cnut'.s-féle adatokat, de csak a termőhelyeket illetőleg, a mennyiben a magyar észlelők által meg- állapitott fajnevet nem fogadta el, hanem az általuk jelzett teriiKíhelyeket a Rh. euryale Blas. nevű fajhoz csatolta. ' JcUcmző adatok p. (ül. ' Mathcm. cs tcmcszettud. Kozlemcnyek, kiadja a m. tud. .Akad. 111. k. ISii.S, p. :}2, 47. ' L;j .Magyar .Múzeum, 4. cvf. II. k. I'cst, 18.'j4, p. 427. Rhinolophiis euryale. 105 Ezek szerint Zdebor-on kivlil Pdényi-neAs., FrivaLlszky Iinrc-nek és Kovács-nak volna köszönhető, hogy a Rh. ctiryale nevű fajt Magyarországról kimutatták, azonban — s itt vesz a dolog meglepő fordulatot — vizsgá- lataim azt derítették ki, hogy a Nemzeti ]\1uzeum fent említett négy kitömött példánj'a sem nem a Rh. clivosus Rüppel, nem is a A7/. iiiryalc Blas., hanem egj^től-egyig a nagy patkósdenevér (Rh. fcmiut-cqiihiiini) nevű fajhoz tartozik ! így tehát csaknem bizonyosra vehető, liogy a Rh. etiryalé-t Magyarországról a fentebbi észlelök egyike sem ismerte. ' A Rh. euryale igazi felfedezője hazánkban Margó Tivadar, néhai budapesti egyetemi tanár, ki Budán a „Szép juhászné" közelében lévő nagyhárshegyi barlangban 1878 márczius havában akadt reá s később a farkasvölgyi kőbányában, a Zugligetben s a Mária-Remete melletti bar- langban is megtalálta. ^ Hermán Ottó ugyan Mar^ó-nak ezen adataira vonatkozólag a következőket mondja : •' „Az újabban enumerált Rh. ciiryalc- fajhoz is kétség fér ; legalább az a példány, a melyet láttam, nem volt az", én azonban személyes vizsgálataim alapján állíthatom, hogy a buda- pesti tud. egyetem állattani intézetének egyik példányában a Rh. euryalé-X constatáltam, igaz, hogy ez — megfoghatatlan módon — ..Rliinolophiis clivosus Rüppel" felírást viselt. A Rh. euryale Budapest környékén általánosan elterjedt faj, mely mint a Nemzeti Múzeum általam meghatározott példányai igazolják, észak- felé a borsodmegyei H á m őrig terjed, délen pedig, az Al-Duna mentén, szintén gyakori. A Nemzeti Múzeumban levő példányok a következő termőhelyekre valók : hárshegyi b a r láng Budán (gyűjt. dr. Madarász Gjaila és ' Csak mellesleg emlitem, hogy Petényi, Frivaldszliy Imre s a Nemzeti Muzeura akkori szakemberei nein is Rh. clivosus Rüppel nevű fajra gondoltak, melyet Cretzschmar írt le Rüppel munkájában (Atlas Reis. N.-Ost-Africa 1824, p. 47) s mely csupán észak- keleti Afrikából és Kordofánból ismeretes, hanem arra a patkósdenevéire, melyet Keyserling és Blasius ugyancsak Rh. clivosus Rüp. néven írtak le (Arch. f. Naturg. V (I) 1839, p. 327) Triestből s mely később a Cretzschmar-íé\e clivosus-tól különböző, önálló fajnak bizonyult és Peiers-tő\ Rh. Blasii néven különíttetett el (Monatsber. Akad. Beriin, 1866, p. 17 és 1871, p. 309). Ez az utóbbi faj Dél-Európában, Észak-Afrikában, Kis-Ázsiában és Palesztinában honos s nem lehetetlen, hogy Magyarországon is előfordul, noha eddig erre vonatkozólag egydlen biztos adatunk sincs, mert habár Jeitteles azt állítja, hogy ő a bécsi császári múzeumban abauji kis patkósdenevéreit egy bánáti Rh. clivosus Cretzschm. példánynyal hasonlította össze (Verh. zool.-bot. Ges. Wien XII. 1862, p. 249), én teljesen bizonyosra veszem, hogy ez a bánáti példány a Rh. euryale volt. ^ Budapest és környéke természetrajzi, orvosi és közm. leírása, 1S79, p. 315 és Magyar orv. és természetvizsg. XX. nagygyűl. műnk. 1S80, p. 253. ^ Természetrajzi Füzetek. 1\'. 1880, p. 260. Pável Jaiios), \ II I i>M \' a 11 barlang (elevenen kaptuk dr. Lendl Adolf utján, 1899 márcz. 20.); Kecskebarlang Hámor mellett Borsod- megyében (gyűjt. dr. Madarász Gyula, 1804 június 7.); Coronini falu Légy bari a ngj a (Gaura cu musce) Ó-Moldova mellett az Al- Dunán (gyűjt. Pável János, 1898 június havában); pecsenyeszkai barlang Pecscnyeszka falu mellett, Herkulesfürdo közelében (gyűjt. iMéhely Lajos, 1899 jún. 21). Éli-liiióJ. Életmódjáról még vajmi keveset tudunk, habár föltehető, hogy e tekintetben nem fog lényegesen külíinbözni más patkósorrú denevértől. Ann^'i bizonyosnak látszik, hogy mindenütt barlangokban tartózkodik s hogj' a Iclcl is uáluitk tölti. Margó márczius havában kapta a hárs- hegyi barlangból, a Nemzeti Múzeum pedig márczius 20-án elevenen a vörösvári barlangból, már pedig, ha ez a faj csak nyaranta vonulna fel hozzánk, akkor márczius harmadik hetében még nem lehetne itt. Fvijunk rendesen más dencvérfajok társaságában él. Már Margó említi, hog)' a Myotis niyolis (?), M. iiiiargiiialiis, Plí-rygislcs iiocliila és Miuinpti'rns Sclinibcrsii nevű fajokkal együtt találta ; Púivl a coroninii barlangból a Myotis Capaccitiii, Minioptcriis Schrcibiisii és NItiiiolopItiis /Lrniiii-cijiiiituiii nevű fajokkal együtt iiozta, én pedig a pecsenyeszkai barlangban a Myolis cuuirginalits és Rliiuoloplitis fcrritni-cijiiiiiiini fajokkal együtt találtam, hol egymássá] összekeveredve, méhraj m(')djára egy csomóban csüngtek a barlang félhomályos ehicsarnokának boltozatán Blasins szerint a Garda tó tájain a Rlt. Blasii Peters nevű fajjal együtt röpdös; röpte kevésbbé gyors és ügyes, mint emezé s esténkint valamivel később is jelenik meg. * 2. Rhinolophus hipposideros Bechst. Kis patkósdenevér. (111. tábla.) Syuonyiiiák. iWoctilio hippo.'iidc'ros Bechst cin, Naturg. Deutschl. 1801, p. 1194. Rhinoloplms hipposideros B i e 1 z, Fauna Wirbelth. Siebenbürg. 1856, p. 4; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 29, fig. 5—7; Kole- nati, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX. (10), 1858, p. 342; Jahreshefte ' Kulenati épen fordítva adja vissza Hlasiiis megfigj'elcseit ! Rhinolophus hipposideros. 107 máhr.-schles. Ges. für 1851), p. 140; Jeitteles, Verh. zuol.-bot. Ges. Wien XII., 1862, p. 248; K o c h, Jahrb. Ver. Nassau, XVII— XVIII, 1862—63, p. 527, 403, tab. I. Hg. 6, tob. II. fig. 14; Fatio, P^uine Vertébr. Suisse, 1860, p. 37, tab. III, fig. 2, 3, 5; Altum, Forstzuol. I. 1872, p. 38; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 117, tab. VII. fig. 8 ; Petényi, (se. posthum.) Természetrajzi Füzetek IV, 1880, p. 258; Trouessart, Naturaliste, VI. 1884, p. 501, fig. 3, 4; Doria, Ann. Mus. Genova, ser. 2", IV, 1886, p. 429; Daday, Magyar tud. Akad. Értekez. XVI (7) 1886, p. 5 (sec. 5. spec. typ !) ; Trouessart, Catal- Mámmal. I. 1897, p. 93. Vesperlilio ininiitns IMontagu, Transact. Linn. Soc. IX. 1808, p. 163. tab. XVIII. fig. 7, 8. Rhinolophtis pusillns Te m minek, Monogr. Mámmal. II. 1835, p. 35 (fide Trouessart). Rhinolophiis mininiits Heuglin, Sáugcth. N.-Ost. Africas, 1861, p. 6 (fide Trouessart). Rhiiiolophiis bihastatiis G e o f f r o y - S a i n t - H i 1 a i r e, Descr. Egypte II. 1812, p. 132; Annál. Mus. Hist. Nat. Paris, XX. 1813, p. 259, tab. 5. fig. — ; D e s m a r e s t, Mammalogie, 1 820, p. 125; F i t z i n g e r, Sitzungsber. Akad. Wien LXI. I. Abth. (Febr.-Heft) 1870, p. 27. Rhinolophns hippocrepis Hermann, Observ. Zool. 1804, p. 18 (fide Trouessart); Keyserling & Blasius, Arch. f. Naturg. V (I) 1839, p. 325; Wirbelth. Europ. I. 1840, p. 57; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. I. 1840, p. 434, tab. 62; Bonaparte, Icon. Faun. Ital. I. Mamm. 1832—1841, fig. — ; Sely s- Longc ha m ps, P'aune Belge, 1842, p. 19; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. V. 1855, p. 672 ; K o r n h u b e r, Synops. Sáugeth. 1857, p. 42 ; G i e b e 1, Sáugeth. 1859, p. 982. Rhinolophns bihastalus var. Kisnyiresiensis Dada y, Orvos-Ter- mészettud. Értesítő, X (3) 1885, p. 274 (sec. 1. spec. typ!); Bielz, Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVI, 1886, p. 80; Trouessart, Catal. Mámmal. VI. Appendix, 1899, p. 1278. Rhinolophns hipposideros var. iroglophilns Dada y, Magy. tud. Akad. Értekez. XVI (7) 1886, p. 8., tab. — , fig. 1, 2 (sec. 1 spec. typ!); Trouessart, Catal. Mámmal VI. Appendix, 1899, p. 1278. Leírás. A kis patkósdenevér hazai patkósdenevéreink legkisebb faja. Kiter- jesztett szárnyainak hossza 221 — 260 '%, egész testének hossza 65—73 "%, mely méretből 25 — 30 '% esik a farkra ; alsó karja 36"8— 40 '%>. Füle (III. tahia, 1. áhra) nayv ; elöfelé a tejhez szorítva, heyyével meghaladja az arczorr csúcsát. Fülének külső széle a hegyes csúcs alatt mélyen bekanyarodik, azután közepe alatt Itci; vessző í;ü, mély líimetszést kap, minek kílvetkeztében a fül alsó része meglehetősen nagy tőleheny alakjában válik külím. A ti'ilebeny kifelé eső csúcsa hegyesen kerekített, befelé eső szöglete lapos ivben tompított. Orrfüggeléke (III. tábla, 2. és 3. ábra) aránylag nagy; a patkó lemeze felülről tekintve elfödi az arczorr végét. A nyereg mellső lapja keskeny és magas cgycnlöszárn háromszöghöz hasoiilit. melynek csúcsa többé- kevésbbé higyi'scii LrckiUll. A nyereg melisc'i kapája a hátulsónál halú- rozollan magiisabb : a lándzsához szorított hátulsó kápa oly alacsony, hogy csak a középső scjl iilsó széUig, vag\is az t'lsö nkiszlékig ér. A patkó kettős lebenye a közbülső szöglettől kezdve külső szélén finoman fogaz(jtt, illeti'ileg karélyosan csipkcztil, \agy legalább hullámos. A lándzsa szélességénél hosszabb, de meglehetősen vaskos tompa csúcsba nyújtott. Szárnyai röviiLk és széL-sck. .\ negyedik és ötödik ujj tőizc csaknem egyforma hosszú, a harmadiké észre\ehetően rövidebb. Az ötödik ujj hossza körülbelül úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : 12 s az egész szárny hosszához, mint 10 : 24. .Az öreg\itorla íiz egész lábszárat befogva, a bokán lítllcrjcJ s valamivel elölte tapad a láb oldalára. Farkvitorlája csak a fark legutolsó csigt)lyájának a hegyéi hagyja szabadon s előtte nagyon Inmpa szöget képez. ' A fark hossza az alsó kar hosszánál jóral keresebb. Lába keskeny, de hosszú ; talpa az ujjak közelében hosszában, háfább harántul rcdőzött. V'itorlája nagyon vékonybőrü s rendcsen nagyon világos füstszínű; fülei sem sokkal vastagabbak. Bundája vörhenyes árnyalatú, szürkés- vagy barnás-fehér, a hátodalon sötétebb. A fiatalok sötétebb színezetűek, bundájuk palaszürke. Az egyes szőrök csak helycnkint kétféle színűek s a kétszinűek is csupán hegyü- kön sötétebbek. Koponyája (111. tábla, 4. ábra) kisebb, mint a rokon fajoké; az orr- csontok s a homlokcsont kcizt levő nyeregszerű horpadás mélyebb és szélesebb, homloktájéka pedig magasabbra domborodó, mint a nagy, vagy a kereknyergű patkósdenevér koponyáján, egyebekben azonban a Khino- lophns-ncmct jellemző bélyegeket hordja magán. ' fíhisiiis .szerint csaknem derékszöget, a mi csak ú^y helyes, ha a farkvitorla szelének a fark irányával alkotott sziigét ertjük. Rhinolophus hipposideros. 109 Fogazata (III. tábla, 5—11. ábra) 32 fogból áll.' A felső fogsor csökevényes két metszőfoga (III. tábla, 5. ábra i és és 6. ábra) a tompa lándzsaalakú állközti csont (III. tábla, 5. ábra ix és 6. ábra) mellső részé- nek két oldalán áll. A felső fogsor első zápfoga a fogsor vonalában álló erőteljes, csúcsoshegyű fog, mely a második egyhegyű zápfognál csak felényivel kisebb és hegyével mindig messze meghaladja a két szomszé- dos fog koronaperemét (III. tábla, 7. ábra). Az alsó állkapocs második zápfoga „nagyon kicsiny, tompacsúcsu, a szomszédos fogak korona- pereménél kissé magasabbra emelkedik s a fogsor középvonalából kifelé szorult, mindazonáltal úgy, hogy az első és harmadik zápfog nem érint- kezik egymással" mondja. Blasius.'^ Erre nézve megjegyezhetem, hogy a Blasins előadta viszonyok ennek a fajnak magyaroszági példányain is feltalálhatók, így nagyon typikusan tapasztaltam ezt egy selmeczbányai példányon (III. tábla 9. ábra), azonban sokkal gyakoribb eset, hogy az első s a harmadik zápfog koronapereme összeér, a második zápfog a fog- sorból teljesen kiszorul s oly apró, hogy csúcsocskája épen csak eléri a szomszédos fogak koronaperemét (III. tábla, 8. ábra). Ez az utóbbi eset tekintendő általánosnak, mert a kezeim közt levő összes erdélyi példányok (Toroczkó-Szt-György, Kolozsvár, Árapatak, Kisnyires) és sok budapesti, sopronmegyei és selmeczbányai példány is ilyen viszonyokat tüntet fel. A második alsó zápfog különben olykor kihull. Az alsó fogsor első záp- foga körülbelül fél oly magas, mint a szemfog s valamivel magasabb, mint a harmadik zápfog fele. Az innyredők (III. tábla, 10. és 11. ábra) száma nyolcz. Az első kettő (gyakran a harmadik is) s az utolsó rendesen folytonos, a közbülső öt azonban a közepén rendesen megszakított, csakhogy kivételesen az első több kisebb darabra szakadhat s olykor az utolsó is meg lehet sza- kítva. Az első öt, vagy hat kettős, magas ívben halad, az utolsó kettő, vagy három csaknem egészen vízszintes. Az első a szemfogakat kciti össze; a második a második zápfogról, a harmadik a második, vagy a ' Meg kell e helyt cmlitenem, hogy Gichd a fogakról i'rt nagy munkájában (Odonto- graphic, 18.55, p. 12, tab. IV., tig. 14 a, h) egészen hamisan irja és rajzolja le a foga- zatot. Szerinte a fogképlet : 0 -1- 1 -t- 1 + 3 miben úev a metsző-, mint az eló'zápfogak száma helytelen. 3 + 1 -l- 2 4- .3 ' "■' \z n írásmódja szerint ez a helyes fogképlet : 1 + 1 -1- 2 -)- .3 2 -H 1 + 3 + 3 ■ Giebel-nek a rajza is helytelen, azonban mentségére legyen mondva, hogy ő a rajzot Blainville osteographiájából vette át. = Fauna Deutschl., 1857, p. 'M. 1 10 Tüzetes rész. harmadik zápfogról, a negyedik és ötödik mindig a harmadik zápfogról ered ; a hatodik a negyedik zápfog mellső zuga tájáról indul ki, a hete- dik a negj'edik zápfog belső szélének közepéről, de olykor több részre szakad s a fogat nem éri el ; az utolsó is hol alacson\'abhan, hol maga- sabban, de mindig a negyedik zápfogról ered. .Méretek ^•Vi■-bcn) Q. 9 3 a 9 DűJüy V. Irog- tophi- JeilMes méretei Fatio méretei 1 3 1 A fajra jellemzó szélsA méretek A kiterjesztett szárnyak hossza 260 250 40 248 39 245 40 250—260 230—240 38—41 221 221—260 A fej és törzs hossza . . 40 39 ft 38—41 A fark hossza 30 25 26 30 25—29 27—29 27-5 25—30 A test egész hossza . . . 70 65 65 70 72-73 65—70 671 65—73 A fej hossza 17 18 18 16 5 — 16-9 16-5-18 A fül hossza 17 15 16 17 - 16-17 151 15—17 Az alsó kar hossza. . . . 40 39 38-5 38 37—40 39—40 36-8I36-8— 40 .■\ hüvelykujj hossza . . . 7-5 6-5 7 - - — - 6-5— 7-5 A harmadik ujj hossza . . 59 55 56 59 - 58 57-8 55—59 Az ötödik ujj hossza . . . 51 50 52 51-8 50 48-7 48-7-52 A lábszár hossza 18 18 18 19 - 18—19 17-3 17-3—19 A láb hossza !» !) 8-5 7-7 - 8—9 7-5 7-5— 9 Az orrfügficlék hossza . . llf. 11 12 - - 11—12 Az orrfüggelék szélessége 7 7 6-6 - - — — 66— 7 Válfajok. Kocli a kis patkósdenevér nagysága, színezete s az orrfüggelék némi alakbeli ingadozása és a szőnizet szerint három válfajt külíinböztet meg, ' mindazonáltal maga hangsiilyozza, hogy e változatokat annyi átmenet kapcsolja össze, hogy éles megkiilíinböztetésük IclwIcUcu. Ezek : 1. Var. lypns. Ez a közönséges, közepes nagjságü, egész Közép- Európában elterjedt alak. \'ilágos sárgás-szürke, vag>- fehéres-szürke, vitorlái és orrfüggelékei vékonyak, lándzsája csúcsos hegyű. 2. Var. alpiitus. Az Alpokat s Európa más hegyes vidékeit lakó kisebb, feketés-szürke színezetű s durvább vitorlájü alak, méhnek fülei kcvésbbé karcsún hegyesedők s lándzsája vaskosabb. Jahrh. Ver. Nassaii ISriL' (13, p. 529—532. Rhinolophus hipposideros. 111 3. Var. pali idus. Dél-Európa sárgás-fehér, vagy szürkés-fehér szinű és sárga árnyalatú s a typusnál is jóval nagyobb alakja ; vitorlája gyön- géd, világos szürkés-barna, a karok s az ujjak mentén sárgás-barna; füle s orrfüggeléke nagyon világos szinű s alig szőrös. Koch szerint Dél- Francziaország-, Olasz- és Spanyolországnak, valamint a Bánságnak is legközönségesebb alakja volna. A Koch-féle változatoknál sokkal határozottabban állította fel Daday az ő [var. troglophilus-át], ^ melyet egy példányban a szolnok-dobokamegyei kisnyiresi barlangban gyűjtött és igen valószínűnek tartotta, hogy az a Jeüteles-tö\ Kassa kör- nyékéről leirt alakokkal „egy és ugyanazon faj alaksorozatához tartozva hazánkra jellemző nemcsak új varietást, hanem talán új faji is képez." Daday a válfajt a következő bélyegekre alapította : 1. hogy „nagyság tekintetében közelebb áll a Rh. clivosus és Rlt. ciiryah'-hoz, mint a Rh. hipposideros-hoz" , 2. hogy „e varietásnál a két első, kettősen iveit szájpadredő osztat- lan, holott Kolcnati és Fitzinger adatai szerint csupán az első osztatlan", 3. hogy a patkó „külső szegélye épszélű", 4. hogy „a láncsalemez oly hosszú, mint a milyen széles és csú- csán tompán kerekített, mi miatt feltűnő eltérést mutat a törzsalaktól, a melynek láncsa hegye hegyes csúcsban végződik". A szóban forgó egyetlen eredeti példány vizsgálata alapján a követ- kező eredményre jutottam : 1. Nagyság tekintetében a törzsalak és a kisnyiresi példány közt semmi különbség sincs. Hasonló nagyságú példányok sopronmegyei álla- taim közt is vannak; Fatio adataiból^ látjuk, hogy a svájcziak is elérik ezt a nagyságot, sőt Daday-nak árapatakai példányai sem kisebbek. Az az állítás, hogy a kisnyiresi példány nagyság tekintetében a Rh. eiiry álé- hoz áll közelebb, határozottan téves, mert a Rh. etiryale (rövidebb farka mellett) sokkal nagyobb, hogysem a kisnyiresi példányt össze lehetne vele hasonlítani. 2. Hogy a kisnyiresi példány első két innyredője folytonos, az nem szolgálhat az elkülönítés alapjául, mert hiszen ez a szabályos állapot. 3. Ha a kisnyiresi példányt vízben feláztatjuk, hogy a patkó szélének alakját megállapíthassuk, azt tapasztaljuk, hogy baloldali fele tisztán, ' Először var. Kisnyircsicusis néven a kolozsvári Orvos-Természettudományi Érte- sítő 1885. évf. 274. lapján, azután var. iroglophilns néven a magy. tud. .Akadémia Érte- kezéseiben XVI. k. 7. sz. 1860, p. 8—11. " Fauné Vertébr. Suisse, I., 18G9, p. 37, 38. 112 Tüzetes rész. jobboldali fele kevésbbé, de az is határozottan csipkézett, tehát uciit cpszélü. 4. Tény, hogy a lándzsa hegye vaskosabb és tompább csúcsú, mint más példányokon, de korántsem annyira, hogy ez individuális tulaj- donság alapján a törzsalaktól el lehetne választani. A lándzsa alakja meg- lehetősen variál, de általában sokkal vaskosabb és tompább hegyű, mint fílasiiis rajzán s innen ered, hogy Jeiltcks, ki abaujmegxci példányait szintén Blasins rajzáv;xl hasonlította össze, az ö példányainak lándzsáját ép líg}', mint Daday sokkal szélesebbnek és tompább hegyűnek találta. Sokkal helyesebb Fatio rajza, ' hol a lándzsa csaknem olyan széles és vaskos, mint a Daday rajzán, melyhez hasonló az én selmeczbányai és sopronmeg\ei példányaim kíizt is van. Én tehát semmi alapot sem látok tu^ra, hogy a kisnyiresi példányra alapított var. iro_i;lopliiltis-l fontarthassiik s a jelzett példányt egészen ren- des A'/í. hipposidí'tus-niik min<">sitem. Földrajzi clUtjidh. A kis patkósdenevér Közép-Európa és Közép-Ázsia lakója. Angol- ország kí)zéps(") részétől Oroszországig terjed, de előfordiil a Kaukázus- ban, Siciliában és észak-keleti .Afrikában (Tíinger) is Troiussarl kérdő- jellel még Java szigetét is felsorolja. * Magyarország felföldjein széltében elterjedt s már régóta ismeretes. Az első hazánkra vonatkozó adatot Laiidbcck szolgáltatta, ki egy erdélyi barátjától kapott denevérek soián a magyar katonai határőnidék- ről emliti, minden kíizelebbi termőhely nélkül, ■* azonban teljes határozoxi- sággal Pdcuyi Salamon mutatta ki először, ki 1SŐ4 június havában Kovács yáuo.t társíiságában a Rézbánya mellett fekvő Ti ba kője ne\a'i cscpkőbarlangban akadt egy hím példányra. * Petényi után fíUi: Ede aii róla hirt, azt mondván, hogy SlclUr fí é \' a mellett gyűjtötte s hogy már más helyen is látták, de Erdélyben ritka. •' Egy évvel később fílasiiis említi Magyarországról, külíuiösen a Kíiz pon t i-K ár- pátokból" s ugyanakkor KoriiUiibcr sorolja fel Magyarország cmlő- ' Kaunc Vcrtcbr. Suissc, I. 1860, tah. III., fig. A. » Catal. .\lainmal. I. 1897, p. í)3. ' Bcytriigc zur zoologischcn Gcographie, Isis (von Okcn), I.cipzig 1842, III. Heft. * Új Magyar Múzeum IV. cvf. II. k. Pest 1854, p. 431 és Természetrajzi Füzetek, 1880, p. 258. '- Kauna J. Wirbclth. Siebenbürg. 185(!, p. 4. " I'auna Dcutsclil 18.".7. p .il. Rhinolophiis hipposideros. 113 sei között és reprodukálván a Petényi-féle adatot, megjegyzi, hogy rit- kább, mint a nagy patkósdenevér. ' Kolcnati csak a Petényi- és Blasius- féle adatokat említi. '^ Jeittclcs a Kassa közelében fekvő Bankóról, továbbá Hollóháza és T e 1 k i b á n y a elhagyott bányáiból szerzett példányokat és ezeket elég behatóan ismerteti. ^ Utána Frivaldszky Imre emliti fajunkat a Központi-Kárpátokból, — nyilván csak irodalmi adatok alapján ^ és Frivaldszky János a pestere-esküUöi második barlangból (Biharmegye) ■\ Margó Tivadar személyes tapasztalatból ismeri a fajt ; megjegyzi, hogy Budapest faunájában a kereknyergű patkósdenevérnél (Rh. cnryalt') sokkal ritkább s hogy a Farkasvölgyben és a hárs- hegyi barlangban fordul elő." Számos erdélyi termőhelyet közöl Daday Jenö,^ nevezetesen: Kolozsvár, Arapataka, Toroczkó- S z t-G y ü r gy, T o r d a i h a s a d é k, H o m o r ó d-a 1 m á s i bari a n g és (mint v. kis-nyiresiciisis-i) a K i s n y i r e s i barlangot. Kocyan az á r v a-v áraljai vár falrepedéseiben találta meg, de csak egy alkalom- mal (hat darabot). ** Végül számos magyarországi termőhelyről emlékszik meg Mojsisovics Ágost, " csakhogy a már eddig felemiitett irodalom ada- tain kivül semmi újat sem nyújt. .A Nemzeti Múzeum állattani osztályában a következő) termőhelyekről való példányok foglaltatnak : T r e n c s é n (gyűjt. Maliász József 1898 jún.), Zay-Ugrócz (Trencsénmegye, dr. Lendl Adolftól, 1899. márcz. 31), Oravicza (Árvamegye, gyűjt. Kocyan Antal 1883-ban), Boz (Sopron- megye, gyűjt. dr. Madarász Gyula, 1894. októb. 25), Budai hegység (Zugliget, gyűjt. dr. Madarász Gyula, 1896. szept.) Budapest (gyűjt. dr. Lendl Adolf, 1899. decz. 8), Csobánka (Pestmegye, dr. Lendl Adolftól, 1898. márczius 10), Selmeczbánya (gyűjt. Rokosz István), Nagy-Rőcze (Gömörmegye, gyűjt. dr. Lendl Adolf, 1894. nov. 20), Meleghegy (Gömörmegye, gyűjt. dr. Lendl Adolf, 1898. aug.), Abauj- megye (gyűjt. Jeitteles Lajos), Egyptom (gyűjt. Kovács János), Erivvan (Kaukázus, gyűjt. dr. Horváth Géza, 1893. jún.). ' Synops. d. Sáugeth. 1857, p. 42. - Monogr. d. europ. Chiropt. 1859, p. 143. ^ Verh. zool.-bot. Ges. Wien XII. 1862, p. 248. -> Magy. tud. Akad. Évk. XI. (4), 1865, p. 9. ^ Adatok a magyarhoni barlangok l'aunájálioz, M. tud. .\kad. niatli. termcszettud. Közi. 1865. III. p. 32. '' Budapest és környéke stb. 1870, p. 315. ' Orvos-Természettud. Értesítő 1885, p. 272. és Magy. tud. .\kad. Értekez. XV (7) 1886, p. 6 és 10. ■* Természetrajzi Füzetek, XI (1) 1887, p. 3. ' Das Thierleben der österr.-ungar. Tiefebenen, Wien 1897, p. 153. Méhely: Magyarország denevéreinek monographiája. " 114 Tüzetes rész. A fentebb feltüntetett 24 hazai termőhely kétségtelenül beigazolja, hogy a kis patkósdenevér liaziink összis felfölJjcil lal hogy bármennyi példány verődjék is össze, soha sem csüngnek rajban, hanem mindig cgycnkiut, eg\miíis mellett, úgy, hogy egyik a másikat nem érinti (Koch) s mindig a barlang boltozatának legmagasabb pont- ját fogliilják el lAltttm). Nyugváskor az állat hátsó lábaival kapasz- kodik meg s \itorláiba egészen vagy részben beburkolódzva, fejjel csüng alá. A kis patkósdenevér nagyon eleven, nyugtalan természetű állat. Ha ébren van, fejét gyorsan ide-oda forgatja, folyton szimatol s bundáját nyalogatja, vagy bolhiizkodik. Alma is nagyon éber ; nyáron napközben sem igen lehet htUó nélkül megfogni, mert közeledésünkre rögtön föl- riad és elszáll. Tavaszszal Blasiiis szerint meglehetősen korán ébred, Aoc7í szerint azonban az egyéni természetnek nagy befolyása \-an a telelés tartamára és mikéntjére, mert némely példány az egész telet mély zsibbadásban aluszsza át, egy másik pedig télen is röpköd, vagy legalább nyugtalanul fészkelődik rejtekében s a himek többnyire nagyon korán vonulnak téli szállásaikra és tavaszszal jóval a nőstények előtt jelennek meg. A téli álomba merült állat teljesen beburkolódzik vitorláiba, úgy hogy inkább valamilyen földalatti gombának látszik, semmint denevérnek. Hogy téli álmát mikor kezdi meg, arra nézve nincsenek pontos észleletcink, Fri- rahlszky János azonban f('>ljegyezte, hogy a bihaimegyei pcstere-esküllői Rhinolophus hipposideros. 115 barlangban már olítóberben mély álomban találta,^ még pedig egy másik denevérfaj társaságában, melyet Rh. clivosus-nak nevez, mely azonban minden esetre a Rh. euryalc, vagy a Rh. femmi-equimmi volt. Petényi kéziratának megjegyzése szerint késő őszszel állitólag a Pivnicze barlang- ban (Bihar) is jelentkeznék.' Minden jel arra mutat, hogy télire melegebb helyekre húzódik, mert pl. 1899 deczember elején itt is, ott is feltűnt Budapesten, holott nyaranta sehol sem észlelték a város területén. Röpte meglehetősen lassú, csapdosó, a jó repülőkéhez képest csalcnem gyámoltalan. Jeitteles fogságban tartott példányain tapasztalta, hogy a kis patkósdenevér röpte nem oly zajtalan, mint például a Plccohis-é, hanem a szél lobogtatta zászló suhogásához hasonló, tehát nehézkes. Esténkint csak a sötétség beálltával kezd röpködni s általában a föld színéhez közel marad. Jeitteles fogságban tartott példányai éjféltől reggeli két-három óráig szálldogáltak, többnyire a székek s asztalok közt és alatt röpdöstek s arczához oly közel jöttek, hogy szárnyaikkal is érintették; „csaknem azt hinném — mondja Jeitteles — hogy a vér- szívást akarták rajtam megkísérteni". Teljesen azonos tapasztalatokat tett Kolenati. Az ő állatai 2 — 3 hüvelyknyíre közeledtek arczához s lábait is egész közelről röpködték körül, mintha csak vérét kívánták volna. Kolenati különben határozottan állítja, hogy a kis patkósdenevér fogságban tartott példányai megcsapolták a velük egy helyiségbe zárt fali denevér vitor- lájának véredényeit s egy grúziai férfi elbeszélése alapján azt hiszi, hogy galambok és tyúkok vérét is szívnák. Ezt a föltevést Koch sem utasítja el s mégis lehetetlennek kell tartanunk, mert a kis patkósdenevért szájá- nak és fogazatának alkata nem képesíti a vérszivásra, ellenben teljesen alkalmassá teszi arra, hogy rovarokkal táplálkozzék.'' Abban csakugyan minden észlelő egyetért, hogy fajunk rendes tápláléka a rovarok seregé- ből kerül ki s hogy különösen a lágytestű molypílléket, legyeket és pókokat kedveli. A kis patkósdenevér csak enyhe, csendes időben vadászgat ; hűvös, nedves időben honn marad. ' Magy. tud. Akad. raath. és természettud. Közlem. III. 1865, p. 32. " Természetrajzi Füzetek, IV. 1880, p. 258. ' A denevérek közt vannak igazi vérszopók, ezeknek azonban a felső állkapcsukban két összeérő, késpenge-alakú, éles metszőfoguk van, melylyel az állatok bőrét lehasítják (mintegy lenyesik) és zápfogaik annyira csökevényesek, hogy rágásra nem alkahiiasak. Ilyen a dél-amerikai Desmodus rufus Wied, melynek rendes szokása, hogy az alvó ember és állat vérét szivja, mint azt Darwin is tapasztalta, ki Chiliben (Coquimbo) épen akkor fogott egy példányt, mikor egy ló hátából szivta a vért (Naturalist's Voyage Round the World, 1838, p. 22). Ennek az állatnak a vérszívó természetét ruházzák tankönyveink az ártatlan, gyümölcsevő vampirra. Fogságban rö\'id idő alatt elpusztul. Nagj'on izgatott, ingereltetve nagyon könnyen kap orrvérzést s gyakran ennek következtében pusztul el (Koch). Ellenségei — ügy látszik — nem egykönnyen férnek hozzá, mert pl. a ragadozó éjjeli madarak ürülékeiben eddig még nem akadtak nyomára. 3. Rhinolophus ferrum-equinuni .Schreb. Nagy patkósdenevér. (IV. tábla). Synonyiuák. Vrspcrlilio firniiii ci]iiiiiiiiii S eh r eh c\\ .Sáiigcth. 1., 1774, p. 174, tah. 72, fig. 2. Rhinolophus fcrrimi cqiiiuuiii Montagu, Transact. Linnean Soc. London IX. 1808, p. 1(35, tah. XVIII, tig 5 & li ; Key seriing & Blasius, Arch. f. Naturg. V. Jhrg I. 1839, p. 326; Wirbelth. Europ. I. 1840, p. öü; Wagner, Supplem. Schreber Saugeth. 1. 1840, p. 426, tah. LXll, tig. (super.); Bonaparte, Icon. Fauna Ital. I. 1832 — 41, p. 109, tah. — , fig. 1; Sely s-Longchani ps. Fauné Belge, 1842, p. 19; Wagner, Supplem. Schreber Saugeth. V. 1855, p. 666; Bielz, Fauna Wirbelth. Siebenbürg. 1856, p. 4; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 31, fig. 2, 3, 4, 8 & 9; Kornhuber, Synops. Saugeth. 1857, p. 42; Kolenati, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 342, fig. 27; Giebel, Saugeth. 1859, p. 981; Kolenati, Jahreshef. mahr.- schles. Ges. 1859, p. 143; Koch, Jahrb. \'er. Nassau, 1802—63, p. 518, 402, tab. I, fig. 2, 3, tab. II. fig. 4 (trichom) ; Fatio, Fauna Vertébr. Suisse, 1. 1869, p. 34; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 119, tab. VII, fig. 10; Trouessart, Naturaliste VI. 1884, p. 501, fig. 1 & 2; üoria, Annál. iMus. Genova ser. 2'i, IV. 1886, p. 430; Daday, Magy. Akad. Értekez. XVI (7) 188(), p. 11; Trouessart, Catal. Mámmal. II. 1897, p. 93. Rhiitolophits ferrnm eqtiiniim var. homorodcnsis Daday, Magy. Akad. Értekez. XVI (7) 1886, p. 13, tab. ~, fig. 5, 6 (sec. spec. typ !) ; Bielz, Verh. & Mittheil. Siebenbürg. \'er. XXXVIl, 1887, p. 143; Trouessart, Catal. Mámmal. VI. 1899, p. 1278. Rhinolophus iinihastaltis G e o f f r o y -S a i n t - H i 1 a i r e, Annál. Mus. Hist. Nat. Paris XX, 1813, p. 257, tab. 5, fig. (caput) ; Descr. de l'Égypte, II. ed. XXm, 1828, p. 158; De sm a rest, Mammalog. 1820, p. 125; F i t z i n g e r, Sitzungsber. Akad. Wien, I.XI. 1 . Ahtli. Febr.-Heft 1870, p. 20. Rhinolophiis ferruin-equinum. 117 Rhiuolophns iinihastatns var. Homorodalmasiensis D aá a.y, Orvos- természettud Értés. Kolozsvár, X. 1885, p. 274 (sec. spec. typ !) ; Bielz, Verh. & Mittheil. Siebenbürg. Ver. XXXVI, 1886, p. 79. Rhiuolophns Geoffroyi S m i t h, Zool. Journ. IV. p. 433 (fide Trouessart). Rhiiiolophns nippoii Te ni minek, .Monogr. Mámmal. II, p. 30. a (fide Trouessart). Rhiuolophns tnigatns Hodgson, Journ. As. .Soc. Beng. 1\', p. (399 (fide Trouessart). Rhiuolophns fnuiiííatns R ü p p e 1, iMus. Senckenb. Ili, p. 122; Peters, C. v. Decken's Reis. in Afrika, .Sáug. tab. 2, fig. 3 (fide Trouessart). Rh. macroccphalns Heuglin, Reise N.-Ost. Afrika 11. 1877, p. 22. Rh. Deckcnii Peters, Monatsber. Akad. Berlin, 18()7. p. 70r). Rhinolophns clivosus (nec Cretzschmar, nec B 1 a s i u s) P e t é n y i, Természetr. Füzetek, Budapest, IV. 1880, p. 2n8. Leírás. A nagy patkósdenevér hazai patkósorrú denevéreink legnagyobb faja. Kiterjesztett szárnyainak hossza 325 — 380 '"%, egész testének hossza 93 — 108"8 %i, mely méretből 37 — 43 ™/m esik a farkra; alsó karja 54 — 59 "ífc hosszú. Füle (IV. tábla, 1 . ábra) közepes nagyságú ; elöfelé a fejhez szorit\-a, hegyével csak az arczorr csúcsát éri el. Külső széle a fül hegyes csúcsa alatt mélyen bekanyarodik, azután közepe alatt hegyesszögben mélyen kimet- szett. A tülebeny felső sarka magasabb és csúcsosabban kerekített, mint az alsó. A fül belső oldalán nyolcz, a külső fülszegéty közelében villásan összefüggő harántredő ötlik fel. Orrfüggeléke {W. tábla, 2. és 3. ábra) közepes nagyságú ; a patkó lemeze nem födi be egészen az arczorr csú- csát. A nyereg mellső lapja a középső részen két oldalról befűződött, alul s felül egyformán szélesedő, felső végén szélesen kerekített. Némely délmagyarországi példányokon a befűződött középső rész határozott szög- lettel emelkedik Id az alsó szélesebb rész két oldaláról. A nyereg mellső kapája szélesen kerekített, hátsó, keskenyebb kapája mintegy a mellső lap magasságának a felével emelkedik a mellső kápa fölé, a mellsőnél tehát magasabb, a lándzsához szorítva a második sejtbe ér. A lándzsa, szélességénél hosszabb s meglehetősen karcsúhegyű. A patkó kettős lebe- nye a középső beöblösödéstől egyenletes, kerek ívben kanyarodik ki és rendesen cpszéln, azonban számos, külíinösen öregebb példányon durx'a hullámokat tűntet fel a széle. 118 Tüzetes rész. Szárnyai meglehetősen rövidek és szélesek. A negyedik és ötödik ujj tűize csaknem egyforma hosszú, a harmadiké észrevehetően rövidebb. Az ötödik ujj hossza körülbelül úg>' aránjlik a harmadikéhoz, mint 10: 12 (pontosabban, mint 10 : 11 '80 — 12"20) s az egész szíirn\- hosszához, mint 10 ': 25 — ^26 ; * szárnyai tehát aránylag valamivel hosszabbak, mint a kis patkósdenevéréi. Az öregvitorla (plagiopatagium) rendesen a bokáig terjed s közvetetten a bokaiziilet előtt tapad a lábszárra, azonban nagyon gyalíran, különösen a délmagyarországi példányokon, olykor csak a test egyik oldalán, két-négy "í/m.-nyivel a boka előtt éri a lábszárat. .-\ fark- vitorla hátul nagyon tompaszögű ^ s csak az utolsó farkcsigolya végső csúcsát hagyja szabadon. A fark hossza az alsó kar hosszánál körülbelül egy harmaddal kevesebb. ■' Lába hosszú és \-ékony ; talpa az ujjak l\özc- lében hosszában, hátrább harántul ránczolt. Vitorlája nagyon vékonybőrű s meglehetősen világos füstszinű, csaknem egészen csupasz, csupán a felső kar alatt s a farkvitorlán a test közelében találunk sorokba rendezkedett gj-ér szőrözetct. Bundája meglehetősen hosszú s lágy ; a hátoldalon barnásba hajló világos palaszürke, olykor vörhenyes, máskor tiszta hamuszürke, de tövén mindig fehéres ; a hasoldalon sárgás-fehér. A fiatalok s a nőstények hátoldalukon inkább hamuszürkék, az öreg hímek többnyire fahéjbarnák. Az egyes szőr hegye a hátoldíűon sötétebb barnás. Koponyája (l\'. tábla, 4. ábra) valamennyi patkósdenevérünké kíizt a legnag>'obb. Az orrcsontok s a homlokcsont közt levő nyeregszerű horpadás szeles, de a többi hazai fajéhoz képest sekély: homloktájéka határozottan kidomborodó, de alaciouyabb, mint a rokon fajokon s a szárnycsont is rö\idebb, mint a kis, vagy a kerel. ábra) 32 fogból áll. A felső fogsor csöke- vényes két metszőfoga az állközti csont mellső-külső sarkában áll (IV. tábla, 7. és 8. ábra), olykor azonban kivételesen — mint egy pecsenyeszkai példányon tapasztaltam (IV. tábla, 9., 10. ábra) — négy csökevényes metsző- fog képződik ki. A felső fogsor első zápfoga a fogsor vonalából teljesen kifelé szorult, úgy hogj' a szemfog s a második egj'hegj-ű zápfog szo- rosait érintkezik.'^ Az első zápfog oly kicsiny, hogy hegye a két szom- ' Blasiiis szerint inint 10:25; az én méreteim szerint mint 10:2.5.34 — 25.56 —20.02—26.28. ' Blasius szerint csaknem derékszögű. ' Kolcnaii szerint a fark hossza az alsó kar hosszának a fele volna. ' Kivételesen az első zápfog mélyolihcn nyomul be a szomszédos fogak kiizé s ilyenkor, okialról tekintve, úgy látszik, mintlia a szemfog s a második zápfog nem érintkeznék, de ha a fogsort alulról nézzük, meggyőződünk, hogy a fogsor kiizépvonalában mégis érintkezik. Rhinolophus rcrrum-eqiiinum. 1 19 szédos fog koronapereme alatt marad (IV. tábla, Ti. ábra). Az alsó fogsor második zápfoga nagyon apró, kerekded lapátformájú, a fogsorból telje- sen kiszorult, minek következtében az első s a harmadik egyhegyű záp- fog szorosan érintkezik ; a második zápfog hegye a szomszédos két fog koronaperemét csak épen eléri, vagy legfeljebb az első zápfogét haladja meg egy kissé (IV. tábla, 6. ábra). Az alsó fogsor első zápfoga a har- madiknak mintegy felemagasságát éri el, de a szemfog felemagasságánál alacsonyabb marad. Az innyredők (IV. tábla, 10. ábra) száma nyolcz. Az első hat közé- pütt megszakított, az utolsó kettő folytonos ; az első kettő fölfelé görbülő, magasívű, a 3 — 5-ik határozottan íves, de vízszintesebb helyzetű, a többi teljesen lapos és vízszintes. Az első a szemfogakról, a második és har- madik a második zápfogról, a negyedik a harmadik zápfogról, az utolsó négy pedig a negyedik záp fogról ered. A hetedik redő közepén kicsiny szögletben ugrik ki hátrafelé ; a nyolczadik teljesen egyenes és nagyon vékony. Méretek ("'/,„-ben) > 9 •a < T3 S i-i > VI a. S ? 1 1 "el 1'^ 1 ^1 A fajra jellemző szélső méretek A kiterjesztett szárnyak hossza 380 365 368 363 330 — 350 325 300 340 347 -5 325 — 380 A fej és törzs hossza . . 64 64 59 63 53—58 54 45 59 70-4 56-65-8 A fark hossza 43 38 37 37 37—38 39 46 38-5 38-4 37—43 A test egész hossza . . . 107 102 96 100 90—96 93 91 97-5 108-8 93—108-8 A fej hossza 26 25 25 26 — 24 25 24-5 25-6 24—26 A fül hossza 21 19 22 22 24—25 21-6 18-1 20-5 23-1 19—23-1 A tőlebeny magassága . . 7 7 7 7 - - — 7-5 - 7—7-5 Az alsó kar hossza .... 57 54 56 55 56—58 54 50-5 59 56-9 54—59 A hüvelykujj hossza . . . 9 8 8 8 — - - 9 10-8 9—10-8 A harmadik ujj hossza . . 89 85 84 87 91 88-4 83-6 79 90 79—91 Az ötödik ujj hossza . . . 73 72 70 71 72 69 68-5 67 74 67—74 A lábszár hossza 26 ;25-5 25 24-5 23—24 22-7 12 25 24-4 22-7—26 A láb hossza 13 12 12-5 12-5 12—13 10-8 51 12-5 11-7 10-8—13 Az orrfüggelék hossza . . 16 15 15 15 - — — 14 - 14—10 i Az orrfüggelék szélessége 8-5 1 8-5 .S 'J — — — -■ — 7—9 Daday a „talp" hosszát adja meg 120 Tüzetes rész. Válfajok. Koch ' íiz cgj'es példányok színezete és nagysága alapján két vál- fajt különböztet meg, melyek külön területen fordulnának elő, mindazon- által maga hangsúlyozza, hogy a két alakot annyi közbeeső fokozat kap- csolja össze, hogy éles megkülönböztetésük lehetetlen, annál kc\'ésbbé, mert a kor s az ivar nagy befolyással \an a ivülsö megjelenésre. V'arietásai : 1 . \'ar. germanicns. Az Alpoktól északra eső tájak lakója. A máso- diknál \'alamivel kisebb, háta barnás-szürke, \'agy hamuszínű. 2. Var. italicus. Dél-Európa lakója. Az előbbinél valamivel nagj'obb, világosabb színű, hátán vörhen\'esbe hajló. Szerintem ezt a két változatot nem lehel fentartani, ennek kapcsán azonban egy más kíirülményre mutathatok rá, mely talán inkább bevál- nék fajváltozatok megkülönböztetésére, ha nem \'olna úgyszólván min- den fajon tapasztalható s ez az, hogy a magyarországi, ne\'ezetesen a délmagyarországi péklányok füle aránylag nagyobb temiet daczára mégis kisebb, mint pl. a svájczi példányoké. Fatio svájczi példányainak egész teste 90 — 90 % és füle 24 — 25 %t hosszú, - holott a dél- magyarországi példányok teste 96 — 107 "'/»> hosszú és fülük mégis csak 19 — 22 "^i. Ez a sajátság azonban más fajokon is tapasztalható. Egy és ugyanazon fajnak északi tájakon, illetőleg magasabb hegy\'ídékeken élő példányai rendesen kisebb tcstfick és hosszabb fülűek, mint a délibb vidé- keken élők. ^ A jelenség okát talán abhan kereshetjük, hogy északibb tájakon, illetőleg magasabb hegyvidékeken, hol a ro\'arélet szegényebb, a táplálék kellő mennyiségének megszerzéséhez a denevérnek nagyobb felületű, tehát érzékenyebb tapintó szer\re van szüksége. Újabb időben Daday Jenü |var. homorodensisl néven iiUitotta fel e fajnak egy \;ilfaj:it, ' egy példány alapján, melyet a homoród-almási barlangból x'alónak mond. ■' A jellegekbi'il, nicl\ ckrc Ihiilay a válfajt alapította, a következőket emelem ki : ' Jahrh. Ver. Nassau, 1862—63, p. .522—523. * Fauné Vertébr. Suisse, I, 1869, p. 35—36. ' Hasonló tapasztalatokat tett Gcrrii S. Miller Észak-Amerika denevérein (Nortli American Fauna, No. 13. 1897, p. 9). * .'\ kolozsvári Orvos-Természettud. Krtesitö X. évf. 274. lapján Rhitiolopkus unihasiatus Geoffr. var. Homorodaliiiatieiisis néven (1885), majd a magyar tudom. .Akadémia Értekezéseinek XVI. k. 7. szám (1886) 13 — 16. lapján KhinolnpUus fcryuiii- iqiiiiiinn L. var. hnmorodcnsis néven. ^ .Mellesleg megjegyzem, liogj' első dolgozatának bevezető-részében ezeket mondja : „.\ hircs dcncvérbarlangban ugyanis egy kis Kbinoliiphii^ Hhastatus-m\ kivül mást nem tudtam kézrekcriteni". ez pedig a AV(. bippi'sidcros Beclist. nevű faj. Rhinolophus fciTiim-cqiiinum. 121 1. Méretei tekintetéhen a Rh. ferrnm-eqniuinii, Rh. clivosns és Rh. euryale közt álló középalakiiak tekinti. 2. Fogazata tekintetében megállapítja, hogy a Rh. fcrrnni-cqiti- nimi-éhoz hasonlít. 3. Innyredői tekintetében a Rh. ferrnm-eqmnwm-ra. emlékeztet. 4. Orrfüggeléke „sajátságos vegyűlékét képezi a Rh. fcrriim cqniiiuiii és a Rh. Etiryalc orrhártyájának, a mennyiben a patkóalakú hártya egész hosszában egyenlő széles, hosszabb, mint széles, az alsó lemez szegélye csipkézett, a felsőé ellenben épszélű és középvonalában élesen bemetszett s a bemetszésben két tompacsúcsú fogacskában folytatódik, éppen mint a Rh. Etiryalc-\Q. A láncsahártya harántszelvényeinek alakja és lefutása, nemkülönben a láncsahártya csúcsa, hosszának szélességéhez \'aló viszo- n\'a a Rh. fcrrnut cquimiiii-éYíi emlékeztet. Az or'rhártya közepén emel- kedő, úgynevezett nyereghártya végre az által, hogy a láncsahártyiihoz nyomva, felső harántszelvényének majdnem felsőt szegélyéig ér, a Rh. Euryale-\éX juttatja eszünkbe". 5. Fülének külső szélén tompaszögű bemetszést talált ; a tőlebeny felső csúcsa tompán, az alsó élesebben kerekített s „mintegy átmenetet képez a Rh. femmi eqnimtm-é és a Rh. Euryalc-é között". 6. A kézközépcsontok viszonj'lagos hossza azonos a Rh. Euryale-éva.]. 7. Az öregvitorla a lábtőtől 3 %-nyi távolságban s a fark- vitorla a lábtőtől 5 '%>-nyi távolságban tapad meg a lábszáron s így átmenetet képez a Rh. clivosns és Rh. euryale között". 8. Farka majdnem kétszer oly hosszú, mint a felső kar. Mindezek alapján Daday e példányt új varietásnak tartja, „még pedig olyannak, a mely magában egyesítve a Rh. ferrtim eqiiinnui, a Rh. clivosns és a Rh. Enryale különböző jellemeit, mint középalak ezeket összekapcsolja." A fentebb kiemelt pontok tekintetéban a borszeszben levő eredeti példány vizsgálata a következőkről győzött meg : 1. Méreteiben teljesen a nagy patkósdenevérre vall s leginkább az én ada-kaleh-i példányaimmtü egyezik. Daday valószínűleg a friss állat- ról, én pedig a tizenöt év óta borszeszben fekvő s most vízben felázta- tott példányról vettem a méreteket s így válik érthetővé a méreteink közt tapasztalható csekélyebb különbség, mindazonáltal érthetetlen marad, hogy Daday a lábszár hosszát 12 %-nyinek mondja, holott e hosszaság határozottan 25 % s így legfeljebb a Daday szövegébe becsúszott toll-, vagy sajtóhibára gondolhatunk, — ugyanígy állhat a dolog az alsó kar méretével is, mely Daday szerint óO.ö '"/»<, a valóságban pedig 59 ™/m. 122 Tüzetes rész. 2. P'ogazata a RJi. fcrnun-cquitiiiin typikiis fogazatából semmiben sem különbözik. 3. Innyreüői teljesen a törzsalakra vallanak. 4. Orrfüggeléke mindenben megegyezik a törzsalakévíil. Daday a „patkóalakú hártya" „alsó és felső lemezéről" szól, holott az alsó, ú. n. „lemez" csupán a patkó szélei alatt fekvő) bőrredő, mely fejlettségében és alakjában roppant ingadozó és a leirásnál soha sem szokott figyelembe vétetni; az ú. n. „felső lemez" maga a patkó, mely, mint a nagy patkós- denevéren rendesen, úgy itt is épszélű, mint a leírásban maga Daday is helyesen mondja, noha a rajzon (5. ábra) csipkézettnek tünteti fel. 5. A fül alakja semmiben sem különbözik a törzsalakétól. A külső fülszegély „tompaszögű bemetszésé" a leírásban is s a rajzon (6. ábra) is csak a fül szokatlan beállításának a következménye. (). A kézközépcsontok viszonylagos hosszában a tíírzsalak \iszonyai ismétlődnek. Tény, hogy az öregx'itorla nem éri el a bokát, hanem az egyik lábon 'J, a másikon 3 "^-nyire marad tőle, ez azonban az egyébként legtypikusabb Rh. fcrrnut-cquiuinu-on is meglehetősen gyakori eset. A farkvitorla hátul a sarkantyúra tapad és a tíirzsalak viszonyaitól semmi- kép sem különbözik. 8. P'arka csak valamixcl hosszabb a felső karnál s egészen ráwill a a tíirzsalakra. Mindezek alapján a Daday-iól felállított \ar. Iioii.orodciisis nevű vál- fajt az irodalomból kiküszöbölendőnek kell kijelentenem. Meg kell jegyez- nem, hogy a var. homorodensis Daday, Bidz közlései ' ré\'én, Mojsisovics munkáiba ^ és Trotwssarl legújabb emlőskatalógusába '' is átment, ezek- nek a szerzőknek azonban eg>'ike sem vizsgálta meg az eredeti példányt s igj- puszta jóhiszeműséggel vették át Daday kíizlését. Földrajzi cllcrjcdcs. A nagy patkósdenevér Európa középső és déli részeit, egész Afrikát a Jóremény-fokíg s Ázsiát a Himalájáig és Japánig lakja ; Európában déli Britanniáig és északi Németországig (Harz) nyomul fel. ' Míigj'arországi előfordulásáról Peléuyi Salamon k<)Z('>lte az első határozott adatot; 1846-ban írja: „Rh. ferrum equinum (nagy pat- ' Verh. Sicbeiibürg. Ver. XXXVI, 1886. és ugyanott XXXVIII. ISSS. * Mitthcil. des Xntunv. Ver. f. .Stcicnnark Jlirg. 1888. Graz 188!). Sep. .Mxlr. p. 8. " Catalogus Mammalium, VI. Appendix, 1899, p. 1278. * Troucssart. Catal. Mámmal. I. 1897. p. 9:{. Rhinolophus ferrum-equiniim. 123 kócz), ezt a fajt Déva tájáról kaptam".' Egy további adatot találunk Petényi-nek az „Új magyar múzeum" 1854-iki évfolyamában"^ közzétett alábbi soraiban : „A' nagy patkóczot (Rhinolophus ferrum equinum Daub. ; Rhin. unihastatus Geoffr. ; das grosse Hufeisen) a' budai hegység' Lipót- mező barlangjában; a' dombos orrú patkóczot (Rhin. clivosus Rüp- pel ; hügelnasiges Hufeisen) pedig, melty eddig csak Afrika és Dalmát- országból volt ismeretes, a' siklósi barlangban fedeztem fel. S igy az európai patkócznak valamennyi faja képviseltetik hazánk' faunájában is". Az idézett szakasznak a Rh. clivosiis-r& vonatkozó része is közel- ről érdekel bennünket, mert Petényi-nék. Hermán Ottó-ió\ 1 880-ban Iviadott kéziratában a Rhinolophus ferrum-equinum leirása nincs meg, meg- van azonban a Rh. clivosus Rüppel nevű fajé, ^ mely ugyan nagj'részt ért- hetetlen, azonban a következő szavak : „A mellső, haránt álló pocztaraj, az orrnyilasok tőszomszédságában felemelkedő nyeregnek erősen kiálló közepén csak kevéssel keskenyebb, mint a tompán lekanyarított végén, mely utóbbi észrevehetően fedelesen hajlott, csatornás és a tölcsér felé lekonyult" kétségtelenül azt akarják kifejezni, hogy a nyereg mellső lapja a közepén befűződött, vagj'is keskenyebb, mint a felső, tompán kerekí- tett végén s igy Petényi e szavakban a Rh. ferrmn-eqiiinuni legfőbb bélyegét fejezte ki. Ugj'anezen az alapon kell tehát Petényi-nek a Rh. clivosus Rüp. tartózkodásáról mondott megjegyzését is megítélni, neveze- tesen Petényi-nek ez az állítása : „Az eredetileg Afrikából és Dalmácziából ismertetett fajnak felfedezője Magyarországon dr. Frivaldszky Imre úr volt, ki 1845-ben a Siklós melletti A bal ige ti barlangban buk- kant reá. Magam a Biharban a Bán lakai Magy arb arlangh a n (Ungurestyilor) is megtaláltam" szintén a Rhin. ferrum-cquivmm-oX illeti. Petényi adatainak megerősítését megtaláljuk Frivaldszky Imre mun- kájában, *• hol ugj-ancsak a Rhinolophus clivosus Rüp. nevű fajról a következőket olvassuk: „Ezen ritkább denevérfajt, mely azelőtt Afriká- ból és Dalmácziából volt ismeretes, 1845-ben boldogult Petényi társasá- gában, a baranyamegyei a b a 1 i g e t i barlangban találtuk meg nagyobb mennyiségben ; ^ későbben alkalmunk volt ugj-ane fajt a bihari barlan- ' Magyar orvosok és természetvizsg. VI, nagygyűl. műnk. Pécs, 1846, p. .380. ^ Új magyar múzeum, IV. évf. 1854, II. kötet Pest, p. 432. ^ Természetrajzi Füzetek, IV. k. 1880, p. 258. ■■ Jellemző adatok . . . , 1865, p. 69. ^ .Már az a körülmény is, hogy Frivaldszky Imre az abaligeti barlangban „nagyobb mennyiségben" akadt rá a kérdéses denevérfajra, a mellett szól, hogy a nagy patkós- denevérrel volt dolga, mert a Rh. clivosus Rüp. néven szerepelt afrikai denevérről szó sem lehet, a Blasius-tó\ ugyanezen néven ismertetett, de később Peters-töl Rh. fílasii-ra. keresztelt európai faj pedig nagyon ritka s csak egyenkint akadnak reá. gokban, nevezetesen a kőrösvölgyi M agy árbarlangban is felfedez- nünk". Ugxanezeket az adatokat Frivaldszky János is felemliti, ' azonban mind az, a mit Petényi és Frivaldszky Imre s János a Rh. clivosus Rüp. ne\aí faj ötletéből írnak, a Rh. ferrum-equinnm-oí illeti, mert a Nemzeti Múzeumban abból az időből Rh. clivosus Rüppel néx'en fenmaradt négy darab kitömött denevér kétségkíxül ehhez az utóbbi fajhoz tartozik, tehát a Petényi-Frivalszky-íéle termőhelyek a Rh. ferniin-eqiiiniim-hoz csa- tolandók. Bieh Ede 1 856-ban - Déva és Szerdahely környékéről emliti, megjegy'ezvén, hogy Erdély különböző vidékein található, de sehol sem gj'akori. 185 7-ben Blasius említi általánosságban Magj'arországrór' s ug^'anabban az évben Koruhuber a Kis-Kárpátokból (Blasenstein) jegyezte fel.* 1860-ban Kolenati, valószínűleg Petényi-nek levélbeli érte- sítése alapján, a budai hegj-ségboL sorolja fel," még pedig a Hárshegy Báthori-barlangjából és a lipótmezei barlangból: Frivaldszky János pedig Kolenati-r& hi\-atkozva az aldunai kolumbácsi barlangból említi. '' Gróf Lázár Kálmán általánosságban csak annyit mond fajunkról, hogj- „nálunk honos a nagy orrbötök ; meleg pinczék, barlangok, omla- dékok közt tartózkodik". '' 1885-ben Daday Jenő * a következő erdélyi termőhelyekről jegyezte fel : Kolozsvár, Gyulafehérvár, Z i 1 a h, Tordai hasadék és (mint var. Hontorodalmasiensis Daday-t) H o m o- ródalmási barlang, 1887-ben pedig ugj'anazokat a termőhelye- ket sorolta fel. ** Hazai irodalmunk megbízható adatait Bielz fauna- katalógusa egészíti ki, hol a Daday áltaJ felsorolt termőhelyeken kí\ül Szerdahely, Brassó (a Czenk „Bethlen" barlangja s a Bertalan templom) és Besztercze szerepel a nag\' patkósdenevér termőhelyéül. " A nag3' alföldre vonatkozólag csak eg\', megbízhatónak tetsző adatot ismerek, nevezetesen Somogyi Ignácz Szolnok vidékéről emliti, " noha nincs kizár\"a, hog]*' adata más fajra vonatkozik. ' M. tud. Akad. math. természettud. Közlem. III. 186.5. - Fauna Wirbelth. Siebenbürg. 18.5(3, p. 4. ' Fauna Deutschl. 1857, p. 32. * Synopsis d. Sáugeth. 1857, p. 42. ' Monogr. d. europ. Chiropt. 1859, p. 146. ' M. tud. .Akad. math. természettud. Közlem. 1865. III, p. 47 ' Hasznos és kárt: állatainkról, 187Ü, p. 36. ' Orvos-Természettud. Értesítő X. 1885, p. 272. ' .Magy. tud. .Akad. Értekez. XVI (7) 1887, p. 12, 16. >» Verh. & .Mittheil. Siebenbürg. Ver. XXXVIU, 1888. " .A szolnoki m. k. fógj'mnas. Értesítője, 1888, p. 14. Khinolophus l'errum-equinum. 125 A Neinzeti Miizeum g\'űjteményében a következő termőhelyek van- nak tőlem meghatározott példányokkal képviselve : A.-H á m o r (Borsod- megye, 187ö, Hennán Ottó gj'űjtése) ; Magy árbarlang és Czi ki li- ba rlang (Biharmeg>-e, 1 854, g}'. Kovács János) ; Kolumbácsi barlang (nyilván az aldunai Lég\barlang !); Légy barlang (Coronini falu köze- lében, gyűjt. Pável János 1898. júl.) ; Plavisevicza (felső Denevér- barlang, g\-. 1899. jún. 18. Méhely); Pécsen yeszk a i barlang (Her- kulesfürdő mellett, gy. 1899. jún. 21. Méhely); Ada-Kaleh (a casemat- tákban, gy. 1899. jún. 20. Méhely); Déva (gy. 1899. jún. 3. Maliász JózseO ; P ovi le (Modrus-Fiume m., g\-. 1899. aug. 9. dr. Madarász Gyula) és K i s-A z s i a. Az erdélyi muzeum-eg\let kolozsvári gyűjtemén\ében a Daday által emiitett termőhelyekre való példányok foglaltatnak. A fentebbi adatokon végigtekintve, arra a meggj'őződésre jutunk, hog>' a nagj' patkósdenevér — az északi zordon felföld kivételével — az egész ország alkalmas, különösen barlangokban bővelkedő helyein tanyát vert. Legészakibb termőhelyei a K i s-K árpátok ( Blasenstein), honnan Koni- htiber mutatta ki és a borsodmeg\'ei A 1 s ó-H á m o r barlangja, hol Her- mán Oltó gií'űjtötte. Dél felé mindinkább nö\'ek\^ő mennyiségben lép fel s különösen az aldunai, baranyameg\ei és a tengemielléki barlangokban nagj'on gjakori. Alföldi tájakon vagj- csak nagyon szórványosan, vag\' egyáltalában nem lép fel. Eletinód. A nag^• patkósdenevér hazánkban leginkább barlangokban tartóz- kodik, azonban régi várak, bástj'ák s más nagj'obb épületomladékok üregeiben és földalatti folyosóiban is előfordul. Én magam a Plavisevicza határában levő Felső-denevérbarlangban s a Herkulesfürdő közelében le\ő pecsenyeszkai barlangban nagj^obb mennyiségben akadtam rá s hazánk faunájának más kutatói is rendesen barlangokban találták, de Ada-Kaleh szigetén a bástyákat összekötő sötét folyosókban (casemattákban) is több példánNl; lőttem. Hazánk hűvös északi vidékein, úg\- látszik, egj-általában nem fordul elő, alföldjeinken is legfeljebb szór\'ányosan léphet fel, mert nem talál alkalmas búvóhelyekre, azonban a délnyugati s délkeleti és különösen a déli részek barlangjaiban mindenütt általánosan rátalálunk. Már Blasiiis megjeg\zi, hog\- a nag\' patkósdenevér társasán él, noha sohasem oly nag\- mennyiségben, mint a kis patkósdene\"ér s Koch is ug\'anazt állitja és úg\- tapasztalta, hogy 8 — 12 példánynál több nem igen szokott összeverődni és ezek sem csüngnek nagj'on közel egymás mellett. Mindez heh'es lehet 126 Tüzetes rész. Németországra nézve, azonban az al-dunai barlangokban sokkal nagj'obb csapatokban észleltem, így 1899 június 21-én a Herkulesfürdő közelében levő pecsenyeszkai barlang félhomályos előcsarnokának boltozatán, mint- egy 20 m.-nj'i magasságban méhraj módjára csüngött a Myotis emar- ginatiis és Rhinolophns enryalc társaságában s két, egymást követő lövésre mint a sár hullott le a sok denevér, még pedig legnagyobb részt a nagy patkósdenevér. Legalább negyven darabot lőttem le, pedig a legtöbb szárnyra kerekedett s a barlang belsőbb részeibe húzódott vissza. Érdekes, hogy dr. Madarász Gyula a magyar-horvát tengerparton, eg>' povilei sziklaodúban 1899 augusztus 9-én ugyancsak a Myotis cmarginattis társaságában, nagj' mennyiségben találta s egy lövésre 24 darabot terített le, ellenben Pável János az al-dunai coronini-i barlangban 1898 június havában a Myotis Capaccinii s a Minioptcrus Schrcibersii nevű üijok társaságában g\'űjtötte számos példányát. Svájczban Fatio szerint 10 — 12 főnyi csapatokban régi épületekben, barlangokban v'ag>- odvas fákban tartózkodik s a Reuss völgyében 1450 méternyi magasságban is észlelték. Blasins és Kolenati szerint a Központi- Alpokban, pl. a Szt.-Gotthardon csaknem a hó határáig, mintegy 1872 méterig (= 6000') hatol fel, azonban bizonyos, hogy ily magasságokat legfeljebb nyárban keres fel és a telet semmikép sem tölti ott. Esténkint későn jelenik meg s csak sötét éjjel, a föld színe fölött nem nagy magasságban röpdös. Röpte meglehetősen nehézkes. Legkedveltebb tápláléka : az éjjeli lepkék és legyek, azonban Kolenati szerint éjjelenkint az őzek és zergék, valamint a mókusfészkek körül röpdös, a mivel nyilván azt akarja mondani, hogy vérszopónak tartja, a miben Koch hozzájárulása daczára is határozottan kételkedem. Hanák szerint „nagyon szereti a pókokat, de a rovarokat is hatalmasan pusztítja; gyakran röpkéd a tavak és mocsárok fölött, rovarokat kapkodva, sőt a víz szinén úszkáló szúnyog és kérész pondróiért a vízbe is lebukik (?)." A nagy patkósdenevér későn vonul téli rejtekébe s tavaszszal korán jön elő ; téli meleg napokon azonban nem repül. Télire barlangokba, sziklaüregekbe, várromok folyosóiba, vagy' bányákba vonul vissza s a legfélreesöhb helyeket keresi fel, hol hátsó lábainak karmai\'al megkapasz- kodva, fejjel csüng alá és teljesen vitorláiba burkolódzik. Nagyon rianós és óvatos s meglehetősen harapós természetű. Fogságban nem tartható, mert Uíigyon hamar elpusztul. Hanák szerint „a nőstény párzás után három hétre rendesen kettőt liadzik". Vespertilionidae. 127 //. Fauiilia (CsaláJ). Vespertilionidae (Simaorrúak). Orrlyul'ors és ügyes. A talp kezde- tén egy s a két szélső ujj tövén ismét egy-egy kerekded gumó van. A lábak karcsúak, ujjaik hosszúak. A x'itorlába zárt fark a fej és törzs hosszá- val csaknem egyenlő. A koponya (V. tábla, 3 — 5. ábra) az arcz fölött erőteljesen kidom- borodó ; homloktájékán a legmagasabb ; hátrafelé alig észrevehető eséssel megy át a falcsonti tájékba, előfelé menedékesen ereszkedik le a rih'id ' Keyscrling & Blasius ugyan c liclyen '.^2 fogról szólnak, a leírás azonban kétség- telenné teszi, hogy ezt a nemet értik. és alacsony arczorra ; a szemgödrök kir/A kiirülbeliil ugyanoly széles, mint a rcls("> állkapocs a szemfogak táján. Az arczrész rövid, előfelé keskenyedő ; az orrnyereg rövid és széles, tetején hosszában ki\ájt. A nyiltaraj közepe táján megszakított s a nyakszirti tarajt nem éri el. .A t\)gképlet a következő : Az ide tartozó fajok az időjárás viszontagságai iránt kevéssé érzé- kenj-ek, szi\'(')sak, tavaszszal és esténkint korán jelennek meg, a lakások közelében röpködnek s legink:'ibb epületekben, pinczékben és bányákban rejtőznek. .A liüiihish'ÜLi-ní^mhti tartozó két faj közül csak az egyik ( liarhűstrllü barbastdlla Schreb.) fordul elő hazánkban, a másik faj (B. dayjcHu;jcusis Hodg.) Dél-Azsia lak()ja. 4. Barbastella barbastella Schreb. ' Pisze denevér. (\'. tábla). Syuouyuiák. Vi'sperlilio barbasfi-Uiis Schreber, Sáugeth. I. 1774, p. l(jS, tah. LV.; Geoffroy-Saint-Hilaire, Ann. Mus. Hist. Nat. VIII. 180(), p. 196, tab. 46, fig. — (caput), tab. 48, hg. — (cranium) ; Montagu, Transact. Linnean Soc. IX. 1808, p. 171; Desmarest, Mammalog. 1820, p. 14.1; Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth. I. 1840, p. 486; S e 1 y s - L o n g c h a m p s. Fauné Belge 1 842, p. 22 ; N i 1 s s o n, Skandi- náv. Fauna 1, 1847, p. 57; C. i e b e 1, Sáugeth. 1859, p. 932; Schlegel, Dieren van Nederl. 1862, p. 29; A 1 1 u m, Forstzool. I. 1872, p. 80. Vespcrtilio lencoiiit'las Rüppel, .Atlas, 1825, p. 73 (fide Dobson). Barbasli-lliis Daubculmiii Bell, British. Ouadrup. 1837, p. 63 (fide Dobson). BarbasltHiis coiuuiitiiis Gray, .Ann. & Mag. Nat. Hist. II. 1838, p. 494 (fide Dobson); Bonaparte, Icon. Fauna Ital. I. 1832-41 p. — , tab. — , fig. 2; Jerdon, Mamm. India 1874, p. 48. ' .\ résíi nomenclatiira szerint : Svitoliis l\ii-buslelliis .Schreh. Synotus barbastcllns K e y s e r 1 i n g & B 1 a s i u s, Arch. f. Naturg. V. Jhrg. I. 1839, p. 305; Wirbelth. Europ. 1840, p. 56; Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth. V. 1855, p. 718 ; Blasius, Fauna Wirbelth. 1857, p. 43; Kornhuber, Synops. Sáugeth. 1857, p. 42;Kolenati, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 341, fig. 23; Jahresheft, miihr.-schles. Ges. 1859, p. 135; Koch, Jahrb. Ver. Nassau, 1802—63, p. 511, 400, tab, I, fig. 10 (auris), tab. II. tig. 3 (trichom) ; Fa t i o. Faun. Vertébr. Suisse I. 1869, p. 46. tab. III, tig. 11 (caput) ; Fitzinger. Sitzungsber. Akad. Wien LXVI. 1. Abth. Juli-Heft 1872, p. 34; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 176; Margó, Magyar orv. és természetvizsg. XX. nagygjáíl. műnk. 1880, p. 254; Trouessart, Naturaliste, 1884, p. 522, flg. 11 (íuiris); Catal. Mámmal. I. 1897, p. 104. Leírás. A pisze denevér a kicsiny testű hazai fajok közé tartozik. Ki- terjesztett szárnyainak hossza 260 — 280 '%•, egész testénelv hossza 88—104 '%, mely méretből 45 —50 %» esik a farkra; alsó karja 37— 40 '"^1 hosszú. Füle (V. tábla, 1. ábra) feUüHÖen széles, csaknem fejhosszaságú, előre nyújtva, hegyével nem éri el egészen az arczorr csúcsát. A füleli belső szélét a fejtetőn alacsonj' börszalag köti össze. A belső szegély domború, de a csúcs közelében kissé behorpadt. A külső szegély a fül tompán kerekített hegye alatt szöglettel kezdődik s azután csaknem egye- nes vonalban terjed lefelé és tompa sarokkal fordul az arczra, hol a szem és a felső ajak közt hirtelen végződik, külső egyenes oldalának mintegy közepe táján pedig kis, félköralakú leberiykében ugrik elő, mely- nek közelében a fül belső oldalán 4 — 6 harántredő lép fel. A fülfedő alulról fölfelé hirtelen keskenyedik, alaprésze nagyon szé- les, a tövén Ids háromszögű lebenyt hord, tompa csúcsú hegye a külső fülszegély karélyának felső széléig emelkedik. Szárnya meglehetősen karcsú. Az ötíidik ujj tőize csak valamivel rövidebb a harmadik-, vagy negyedikénél. Az ötödik ujj hossza úgy viszonylik a harmadikéhoz, mint 10; 13 s az egész szárny hosszához, mint 10: 25. Az öregvitorla az ujjak tövéit tapad meg a lábon. .\ fark hossza körülbelül a fej és törzs együttes hosszával egyenlő. .•\ farkvitorla csak a fark végső hegyét hagyja szabadon. A sarkantyú a láb és a fark közti távolságnak felehosszával egyenlő ; a sarkantjaikarély keskeny. A lábujjak a láb felénél hosszabbak. A sarok alatt kerekded HarbastcUa harbnstella. 133 nagy giiiiin (itlik szemünkhe s cgy-cgy hasonló, de kisebb gumó a szélső ujjak tövén. Arcza az orr hegyétől a fülek összenövéséig csupasz, a szemek s az orrlyukak közt azonban hosszú szőrrel födött ; az íirczorr mellső lapja csupasz, csak oldalszélén vannak apró szöröcskék. A törzs szőrözete az öregvitorla felső oldalán a felső kar közepé- től a térdizületig húzott vonalig terjed, a farkvitorla felső oldalán hosszú és háromszög alakjában mintegy a fark feléig ér. Az öregvitorla alsó oldala a könyököt a térddel összekötő vonalig szőrös, a fark\'itorla alsó szinét pedig hosszú fehér szőrözet borítja, de kisebb terjedelemben, mint felső oldalát. Bundája a test felső oldalán mély feketebarna, alul világosabb szür- kés-barna. Az egyes szőr tő\'e fekete, hegye szennyes szürkés-barna, a test alsó oldalán világosabb ; a farkvitorla alsó szinén teljesen fehér a szőrözet. A koponya (W tábla, 3 — ö. ábra) jellemző vonásait már a nem leírásában emiitettük. A koponya hossza (a felső metszőfogak tövéig I4'ö%>, szélessége a szemgödrök közt 3'8 %, a nyakszirti tájékon 8'3 '"/>« ; a szem- fogak távolsága egymástól 3 '"/»>. .A fogazat (V. tábla, (> — 9. ábra) 34 fogból áll. Az alsó metszőfogak kissé ferdén állnak" az állkapocs irányára. A felső metszőfogak előfelé s befelé tartanak ; a belső hosszabb és erősebb, második, alacsonyabb csú- csához szorosan hozzásimul az egyhegyű, külső metszőfog (V. tábla, Ü. ábra). A felső fogsor első zápfoga a fogsorból teljesen befelé nyomult, úgy hogy liíviilről nem látható (\' . tábla, (1 — 7. ábra) s ennek követ- keztében a szemfog szorosan érintkezik a második zápfoggal. Az első zápfog oly kicsiny, hogy a szomszédos fogak koronaperemén íiem emel- kedik felül. .\ felső fogsor második zápfoga magasabb, mint a mögötte következő többhegyű zápfogak bármelyike. Az alsó fogsor első két egyhegyű zápfoga közül az első a másodiknak felehosszánál magasabb, harántátmérrjje azonban alig üti meg a másodiknak felét. A második, Blasitis szerint, alacsonyabb mint a többhegjaíek, az én példányomon azonban fordított viszonyt tapasztalok (V. tábla, 8. ábra). Az ínnyredők (V. tábla, 9. ábra) száma az ínnykoronán kívül hét. A szemfogak közt levő első redő fekvő zárójelhez hasonlít, a második kettős, magasivű s az elsőhöz hasonlóan folytonos, a többi erősen lefelé görbül és közepén megszakított, csupán az utolsó folj-tonos, rövid V-alakú. Tüzetes rész. Méretek ("^„-ben) West- fáliai 9 példányi Dobson méretei* Fatio méretei \Blasms lméretei= A fajra jel- lemző szélső méretek A kiterjesztett szárnyak hossza . 280 A fej és törzs hossza 53 A fark hossza 50 A test egész hossza 103 A fej hossza 17 A fül hossza 17 A fülfedő hossza 8"5 Az alsó kar hossza ....... 39 A hüvelykujj hossza 7 A harmadik ujj hossza 62 Az ötödik ujj hossza 51 A lábszár hossza 19 A láb hossza 7 A fark szabad vége 1'8 ' A budapesti tud. egyetem tulajdo velyk = 26 «%i ; 1 Tonal = 2-166 <%,. — 265—275 45 41—44 45 47—49 90 88—93 16-25 — 17-5 15—17 8-75 7—8 — 37—39 7-5 — 77-5 74 57-5 52 18-75 19—20 7-5 7—8 — — 277 54-2 50-7 104-9 16-8 17-2 8-9 40-4 6-7 72-4 56 19-2 260 41-78 47-6 88-80 15-5 16-20 8-5 37-8 67-3 51-8 17-7 6-5 1-3 25 '»/„ 260—280 41-54-2 45-50-7 88—104-9 15-5—17 15-17-5 7—8-9 37—40-4 6-7—7-5 62—77-5 51—57-5 17-8-20 6-5—8 1-3—1-8 1 párisi hü- Földra jzi dtcrjcdéx . A pisze denevér középső és déli Európa, valamint Észak-Afrika és nyugoti Ázsia lakója. Ismeretes Angol-, Franczia- és Németországból, Svéd- ország déli részeiből, Ausztriából, Lengyelországból, Magyarországból, középső és déli Oroszországból, Spanyol- és Olaszországból, köves .'\rábiából és a Kaukázusból. Dobson valószínűnek tartja, hogy Ázsia egész mérsékelt övén és egész Észak-Afrikán végigvonul. Magyarországról először Blasíns említette ^ s adatat Küh-iiati is átvette. ' .A magj-ar szerzők közül névleg már Severini János említi ^ majd Ptihe Fcrencz, ^ ki állatunknak a találó „pisze denevér" nevet adja s utána Kornhttber, ^ ki meglehetősen ritkának mondja, mindazonáltal Margó ' Fauna VVirbelth. 1857, p. 44. " Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 138. ^ Tentamen Zoológiáé Hungaricae, Posonii 1779. p. 77. * Természet-História és Mesterségtudomány [.rész, 1. kötet, Bétsben 181f ■" Synops. d. Sáugeth. 1857, p. 42. liarhastclla barhastella. 135 Tivadar ;iz ulso, ki hazai clntbrdulását nemcsaiv iiatámzottaii ;iliitja ' („Magyarország más helycin s Budapesten is előfordul, kivált az erdők szélein, kertekben és a lakások közelében. Sokkal ritkább, mint az előbbi faj (Plecotus auritus)", hanem egy évvel később azt is megmondja, hogy két példányban „mindkettőt a budai erdők szélén" találta. ' E szerint Margó az egyetlen magyar chiropterologus, ki a pisze denevért hazánk- ban gyűjtötte s minthogy a fajt 0I3' feltűnő és félreismerhetetlen tulaj- donságok jellemzik, lehetetlennek kell tartanunk, hogy meghatározásban tévedett volna. És mégis meg kell jegyeznem, hogy a budapesti tudo- mány-egyetem állattani intézetének denevérgyűjteményében nem \-(iltiink képesek az említett két magyarországi példányt megtalálni s mind, p. .")."); Bonaparte, Icon. Fauna Ital. I. 1832-^1841, p. !t8, tab. — , tig. 1; H a n á k. Természetrajz, 1848, p. 48; Wagner, Suppleni. Schreber Saugcth. V. ISr^n, p. 71(i; Biclz, Fauna Wirbelth. Siebenbürg. FS.")!;, p. (i ; Blasius, Fauna Deutschl. 18.")7, p. 3H; tig. 18—20; Kornliuber, Syn. .Siiugeth. FS.')?, p. 42; K o 1 e- nati, Sitzungsber. .Akad. Wien XXIX (10) 18.')8, p. 340, tig. 22 ; Jahres- hef. máhr.- schles. Ges. 18,')í», p. 128; K' o c h, .lahrb. Ver. Nassau 1862—63, p. 403, 388, tab. I. tig. ."> (caput) ; Fatio, Fauné \'crtébr. Suis.se I. 1869, p. 42, tab. IIL tig. 10 (auris) ; J erdőn, Alanini. India 1874, p. 47; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 178, tab. XI. tig. 1); Petényi, Természetr. Füz. I\'. 1880, p. 2.')4 ; Trouessart, Naturaliste VI. 1884, p. 51Ö, fig. 8— -10; Dóri a, .Ann. Mus. Genova, ser. 2", IV, 1886, p. 433; Daday, Magyar tud. Akad. Értekez. XVI (7) 188('), p. 44; Trouessart, Catívl. Mámmal. 1. 1897, p. 104. PL'Cotiis ai'gyptiaciis Is. GeotTroy, Guérin Magáz. Zool. 1832 (fide Trouessart). Phxrdus Peronii Is. GeotTroy, 1. c. tab. III. fig. 1; Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth. \' . ISöö, p. 716. PL-cotus brevimanus Jenyns, Transact. Linnean Soc. XVI. 1833, p. .V), tab. I. fig. 2; Key seri ing & Blasius, .Arch. f. Naturg. \'. Jhrg. I. 1839, p. 307; Wirbelth. Europ. I. 1840, p. .""i.") ; Bonaparte Icon, Fauna Ital. I. 1832—1841. p. — , tab. — , tig. 2; Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth. \'. 18.")'), p. 716. Ph'cotns Clirisfii Gray, Magáz. Zool. & Bot. II. 1838. II. p. 49.". (fide Dobson). Plecotiis Bonapartéi Gray, 1. c. Plccotus honiochroiis Hodgson, .Annál. & Magáz. Nat. Hist. XVI. 188.'), p. 103; Wagner, Supplem. .Schreber, .Sáugeth. V. 18.').'), p. 716. Lc-ín'is. A hosszúfülű denevér kicsiny testű tájaink egyike. Kiterjesztett szár- nyainak hossza 2()() — 283. '"/»>, egész testének hossza 94 — 99 '%>, mely méretb(il 48— ,')2 "^n. esik a farkra; alsó karja 38—41 % hosszú. .Arczorra rövid és lapos. A kerekded orrlyukak egy-egy mély, az orrlyuk kerületénél jóval nagyobb, hosszükás-tojásdad gödör előtt feksze- 140 Tüzetes rész. nek. Az orrlyuk széle hatos (6-os) alakú, mellső és belső része erős, gömbölyded peremmé duzzad, és csatornás kivájással közlekedik a mögötte fekvő gödörrel. A szem fölött, valamint a fül külső széle és a száj- zug közt is egy-egy kerekded, erőteljes bibircs ötlik fel (VI. tábla, 2. és 3. ábra). Fülei (VI. tábla, 1 — 3. ábra) szélesek és igen hosszúak, csaknem testhosszaságúak, körülbelül oly hosszúak, mint az alsó kar. A fülek tövét alacsony, 2 — 2'5 '%■ magas bőrszalag (VI. tábla, 2. és 3. ábra a) köti össze a fej tetején. Belső szélükön az összenövés felett egy-egy kerekded, egymást rendesen érintő saroklcbeny ugrik elő (VI. tábla, 1. ábra) s e fölött a fülszegély lapos ívben, vagy gyenge hullámvonalban terjed a nagyon szélesen kerekített fülcsúcsig. A saroklebeny szabad szélének duzzadt pereme van (VI. tábla, 2. ábra s), mely vaskos hőrredőbcu foly- tatódik a fülborda (VI. tábla, 2. ábra b) töve felé. E redő alatt, a fül belső széléről még egy másik kisebb és rövidebb lebeny, (VI. tábla, 2. ábra r) ered, mely a saroklebeny tövével párvonalas és szintén a fül- borda töve felé tart. Ha a saroklebenyt lefektetjük, akkor az alatta fekvő kisebbik lebenyt részben elfödi s egyúttal kitűnik, hogy a saroklebeny való formája kereksarkú négyszöghöz hasonló ' (VI. tábla, 3. ábra s). A fül külső széle minden horpadás nélkül való, vagy csak a fül csúcsa alatt alig észrevehetően behorpadt lapos ivben húzódik a fülfedő alá s a szájzug szemölcse előtt ér véget (VI. tábla, 2. és 3. ábra). A fülkagyló külső széle gömbölyű peremmel hajlik hátrafelé ; belső homorulata a nagyon szembeszökő bordáig terjed, itt megtörik és laposan éri a belső szegélyt; belső szinét 20 — 24 harántredő szeli át. A fülfedő széles késalakn, tövén kis fogat hord, fölfelé szélesedik, felső harmadában összeszorul és tompán kerekített csúcsban végződik. Belső széle laposan domború, a külső S-alakú ; egész hossza mintegy a fal felehosszát üti meg. A nyugvó állat füleit egészen hátra fekteti s ilyenkor csak késalakú, nagy fülfedői merednek fölfelé. Szárnyai szélesek. Az ötödik ujj tőize kissé rövidebb, mint a harmadiké, vagy negyediké. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harma- dikéhoz, mint 10:13 s az egész szárny hosszához, mint 10:24. .Az öregvitorla a lábujjak tövéig terjed. A fark a fej és törzs együttes hosszával egyenlő, vagy valamivel nagyobb. A farkvitorlából csak a fark utolsó ize áll ki szabadon. A sar- kantyú a láb és a fark közti távolság felénél rövidebb és nincs karélya. ' A saroklebeny pereme borszeszben különféle alakban keményedik meg- s egyes észlelők (igy Koch) ezen a nagyon is ingatag alapon válfajokat különböztettek meg. Plecotus auritus. 141 A láb Ivarcsú, talpa nagyon rövid s három kerekded gumóval kitünte- tett, melyek közül egy a sarok alatt s egy-egy a szélső lábujjak tövén fekszik. Az egész arcz szőrös s külíinösen a szem fölött lc\-ő s a szájzug és a külső fülszegély vége közt álló szemölcsről erednek nagyon hosszú szőrök ; a felső ajakról hosszú, fehéres bajuszserték csüngnek alá. A törzs szőrözete csak a test közvetetten közelében terjed a vitorlákra. A vitor- lák s fülek világos szürkés-barnák, vékonybőrűek. Bundája a test alsó és felső oldalán sötét tövű ; a test felső oldalán fénj'es barnás-szürke, a hasoldalon hamvas-szürke, vagy szennyes-fehér. A szőrcsúcsok mindig világosabbak, de színezetük az állatok kora és termőhelye szerint nagyon változó. A nőstények és a fiatal példányok mindig sötétebbek, mint az öreg himek. Némely példányok hátoldalukon vörhenyes árnyalatúak ; Dobson szerint az észak-afrikai, valamint a földközi és Káspi-tenger homokos környékéről való példányok sokkal halaványabb színezetűek, mint a nyirkosabb vidékekre valók. .■\ koponya (VI. tábla, 4. és 5. ábra) jellemző tulajdonságait már a nem leírásában tárgyaltuk; hossza 15'5 "%, legnagyobb szélessége 8'5 "'/"•, a szemgödrök közt 3'5 "/m, a felső szemfogak töve 2'5 ™Á»-nyire van egy- mástól. A fogazat (\'l. tábla, G. és 7. ábra) ^íi fogból áll. Az alsó metsző- fogak többnyire az állkapocs irányában állnak, oldalszéleikkel tehát csak érintkeznek, oldalszéleik azonban gyakran többé-kevésbbé födik egymást. A két-két felső metszőfog egymással párvonalos helyzetű ; a belső (első) nag^' és kéthegyű, külső csúcsa vékonj'abh és alacsonj'abb ; a külső (második) metszőfog jóval kisebb s alacsoiiyabb, mint az első metszőfog külső csúcsa. A felső fogsor első zápfoga nyúlánk és hosszú hegyű ; a fogsor vonalában áll, tehát elválasztja a szemfogat a második zápfogtól; csúcsával jóval meghaladja a szomszédos fogak koronaperemét. A második felső zápfog a szemfognál \-alamivel alacsonyabb, de szélesebb s jóval magasabb, mint a többhegyű zápfogak. Az alsó fogsor három előzápfoga közt a második a legkisebb, a harmadik a legmagasabb, de a hátsó zápfogaknál alacsonyabb. Az innyredők (VI. tábla, 8. ábra) száma az innykoronán kívül hét. Az első a legerősebb, vastagon körülfogja s egyenes vonalban köti össze a szemfogak tövét ; hátsó szélének közepén tompa csapot ereszt. A máso- dik kettős magasivű, folytonos. A következők erősen hátra felé görbültek s a közepülíön megszakítottak. Az utolsó rövid V-alakú. Méretek ("fm-hcn) c a, ^ a 5 1 ? A magyarországi alakra jellemző szélső méretek Dobson méretei 1 Falio méretei 1 1 5 A kiterjesztett szárnyak hossza , 283 270 266 272 266—283 249 245—255 234 A fej és törzs hossza . . 1 47 49 47 46 46—49 45 43-6 34—36 41-4 A fark hossza 51 49 52 48 48—52 45 44 46—49 41-4 A test egész hossza . . . 98 98 99 94 94—99 90 87-6 80—85 82-8 A fej hossza 19-5 19 19-5 19-3 19—19-5 16-2 18-7 — 17-4 A fül hossza 33 34-5 35 36-5 33—36-5 35 40-8 ' 35—40 31 -Bl - A fülfedő hossza 16 16 18 16-3 16—18 15 13-8 15—18 13 41 7 38-5 7 38 6-5 41 6-5 38—41 6-5—7 37-5 38 8-2 39—41 35-9 A hüvelykujj hossza . . . A harmadik ujj hossza . . 69 67 63 65 63—69 66-2 65-2 72 61 Az ötödik ujj hossza . . . 54 49 50 51 49—54 52-5 51-4 58 48-6 A lábszár hossza 19 18-5 18 18-3 18—19 17-5 18-4 19—20 17-4 A láb hossza 7-5| 8 8 8-5 7-5— 8-5 8-7 9-2 7—9 8-7 A fark szabad vége. . . . 2-5 2 2 2 2—2-5 - 3-2 - 2-8 ' Megjegyzendő, ho 4i) S íill, valósziniíleg csak s ' A helső fülszegély gj' Ko ajtühil tövéW leiiati áhói, 1, hol tábla mert )tt a zatáb ez ké öbhi in iMonogr stelenül nia^ méret a kül d. euró sö fülsze p. Chiropt. 1859, p. 46.) t volna. gély tövétől számítandi). A fentebbi méretekből Iviviláglik, hogy a hosszúfülű denevér magyar- országi példányai valamivel nagyobb testűek, mint a nyugat-európaiak és szárnyaik is hosszabbak,' az egyes testtagok aránya tekintetében azonban nincs feltűnőbb különbség. Egyes észlelők a testtagok arányában s a színezetben nyilvánuló kisebb eltérések alapján a hosszúfülű denevérnek több faját és válfaját különböztették meg, azonban mindezek részben az eg>'es példányok kor- és ivar szerinti különbségeire, részben egyes helyi viszonyokra vezethetők vissza. így a Fabcr-féle corniittis, a 5o/t'-féle ottis s a Jenytisíhle brevimanns kétségtelenül a hosszúfülű denevér typi- kus példányain alapszik, a Bonaparíe-féle siciliai brcvinianus és a Hodgson- féle himalájai homochroiis pedig a rendes példányoktól némikép eltérő ' Lehetséges, hogy Desmarcst magyarországi példányok alapján írja : ,,Oreillard d'Autriche. Plus grand que le vespertiUon oreillard de Francé ; couleur du pclage plus foncée" (Mammalogie 1820, p. 145). Plecotus aui'itiis. 143 helyi változatok. Koch a kíivetkező három határozott válfajt küirmhöz- tette meg : ' a. Var. lypns. A városok és fah'ak kíizclében előforduló s epüle- tekben is gyakran található rendes alak; szürkés-barna, alul \il;igosabh s inkább szürke színű bundájú. /'. \'ar. montanns. Erdei sziklahasadékokban és odvas fákban, külíi- nösen Dél-Európában {Pk-cotus brevimamis Bonaparte) élő kiesiny alak. Felül vörös-barna, alul világos-barna, vagy vörhenyes-sárga ; fülfedojc csúesosabb ; a belső fülszegély saroklebenye csúcsosan kerekített, felül csupasz s csaknem megvastagodott; arczorra duzzadt és tompa; a kéz hüvelykje s a lábujjak feltűnően hosszúak és hosszú kannok'kal fegy- verzettek. c. \'ar. brevipes (corniifns Faber). Koch szerint Német- és Orosz- ország némely pontjái-ól ismeretes, igen nagy alak. Háta sötét-szürke, hasa tiszta hamvas-szürke, vagy szennyes-fehér, a szőrök töve mély fekete. A fülek és vitorlák feketés-szürkék. A fülfedő hegye felé alig keskenyedik; a fül belső szegélyének saroklebenye széles, tompa,^ sűrűn szőrös. Arcz- orra csúcsosabb és hosszabb ; az alsó metszőfogak félig födik egymást ; a kéz hüvelykje s a lábujjak nivídek és rövid vastag karmokkal fegyver- zettek. Koch ezt az alakot 18ö9-ben Plccotiix Kirschbamnii néven külön faj gj'anánt írta le,^ később azonban maga is belátta, hogy tévedett. Ugyanez az alak az, melyet Petényi is a Faber-(é\e cornutns-níxk tartott s ilykép jellemzett: „A fül sokkal hegyesebb, keskenyebb, simább, feke- tébb, de azért áttetsző, azonban redő nélkül való (?) ; színezet szerint is eltérnek, a mennyiben sokkal sötétebbek, minden vöröses-barnás keverék nélkül valók".* Földrajzi elterjedés. A hosszúfülű denevér Írországtól egész Európán és Eszak-Afiikán át a Himalájáig és Japílníg terjed s talán .Ázsia mérsékelt övének minden részében honos. Magj'arország minden részében nagyon közönséges állat. Hauálí már lS48-ban megjegyzi,'' hogy „nálunk némelly helyeken a kíizíinséges denevérnél gyakoribb", Bielz városi és falusi padlásokon közönségesnek ' Jahrh, Ver. Nassau, 1S62— G;í, p. 40H— 40H. - Ezt Koch bizonyára oly példányok alapján állítja, liol a saroklehcny pcroiuc lefelé fordult. ' VIII. Ber. Oberhess. Ges. f. Xatur u. Heilkiindc. 1X50, p. 40. ^ Természetrajzi Füzetek, IV. 1880, p. 27M. ' Természetrajz, 1848, p. 48. 144 Tüzetes rész. mondja/ Kornhnher szerint Magyarországon nem ritka ^ és Petényi szerint' „Magyarországban mindenütt található". Jeiüeks Kassán meglehet(5sen gyakorinak moneija.* Frivaldszky Imre a Központi Kárpátokból sorolja fel.^ Margó Tivadar'^ szerint „Mag^yarországban s így Budapesten is közönséges a Duna mindkét oldalán, házpadlásokon, faodúkban s a budai hegyek barlangjaiban". Daday Jenő a következő erdélyi helyeken gyűjtötte : Kolozsvár, S z a m o s u j \' á r, Z i 1 a h, K o 1 o z s m o n o s- t o r, 0 r m á n 3', E g e r e s p a t a k, A r a p a t a k a, Brassó, G y u 1 a- f eh ér vár, Deés, Semesnye, Kis-Nyires, Törd a, Bádok, ' egv évvel később pedig Torda és Bádok elhagyásával még Nagy- Becskereket csatolja a fentebbi termőhelyekhez.* Kocyan Antal Árva- megyében találta," végül Somogyi Ignácz Szolnok vidékéről '" és Hermán Ottó a mezőségi Hódos-tó környékéről ^' említi. A Nemzeti Múzeum gyűjteményében a következő hazai termőhelye- ken gyűjtött példányok foglaltatnak : S z e p e s m e g y e (gy . Rainer György, 1847), Beszterczebány a (gy. Rokosz István, 1851), Meleghegy (Gömörmegye, gy. dr. Lendl Adolf, 1898. aug.), Budapest (Ludoviceum, gy. Dréher István, 1843), Budapest (a Nemzeti Múzeum padlásán, gy. Dréher István, 1869), Budapest (Buda, gy. dr. Lendl Adolf, 1899. decz. 25), Budapest (Farkasvölgy, gy. dr. Kertész Kálmán, 1899. jún. 3), Sopron (gy. Méhely Lajos, 1 899. aug. 29), K i s-P ö s e (Vasmegye, gy. Méhely Lajos, 1899. máj. 9), Szegszárd (gy. Pável János, 1898. jún. 26), N a g y-B ecskerek (gy. Czapf Károly, 1 899. máj. 16), J e s e 1- nicza (Orsova mellett, gy. Brachman Emil, 1899. jun. 12), Déva (gy. Mallász József, 1899. jun. 3), Brassó (gy. Méhely Lajos, 1895), Zilah (Szilágj-megye, gy. Benkő Gábor, 1899. decz.). Az erdélyi múzeum-egylet kolozsvári gyűjteményében a Daday-ió\ felsorolt termőhelyek vannak képviselve, azzal a különbséggel, hogy kis- nyiresi és nagy-becskereki példányra nem akadtam, ellenben egy nagy- kikindai példányt találtam, melyet Daday nem említ. ' Fauna d. Wirbelth. Siebenbürg., 185(i, p. 6. - Synops. d. Saugeth. 1857, p. 42. ^ Természetr. Füz. IV. 1880, p. 256. *. Verh. zool.-bot. Ges. Wien XII. 1862, p. 2.50. ' Jellemző adatok, 1865, p. !). " Budapest és környéke I. 187i), p. 316. ' Orvos-Természettud. Értés. X. 1885, p. 274. " Magy. tud. Akad. Értekez. XVI (7) 1886, p. 44—45. » Természetr. Füz. XI. 1887, p. 3. '" A szolnoki főgymnas. Értesítője 1888, p. 14. 1' Erd. Muz.-Egyl. Évk. V (1) 1869, p. 15. l'lecotus auritus. 14,') Életmód. A hosszúfülű denevér a síkság és az alacsonyahb hegyvidék köz()n- séges áUatja. A magasabb hegyvidéken csak elvét\'c fordul elő, mindazon- által Nager a Központi Alpokban 1500 m. és Fatio a Magas-Engadin-ben (Pontrésina) 1800 m. magasságban is észlelte, (loha Blasius azt állítja, hogy állatunk nem emelkedik felül az erdők övén. Tiibbnyire a városok és falvak nagyobb épületeinek s templomainitk padlásán tartózkodik, nyaranta azonban odvas fákban is elég gyakori. Valamennyi szerző ki- emeli, hogy rendesen magánosan él s nagyon ritkán található társaság- ban ; Altum soha sem talált tizenkettőnél többet együtt, többnyire csak 3 — 5-öt. Ezzel szemben határozottan állíthatom, hogy némely, alkalmas helyen nagyobb mennyiségben csoportosul, így Brachnian Emil a jesel- niczai templom padlásán 1899. június 12-én egész rajra akadt, magam pedig 1899. augusztus 26-án egy soproni régi gyár padlásán szintén nagyobb mennyiségben találtam. Margó Tivadar szerint házpadlásokon, faodúkban s a budai hegyek barlangjaiban közönséges, „hol rendesen a többi fajokkal (Vesperugo noctula, Vespertilio murínus és Rhinolophus Euryale) együtt föllelhető". Erre nézve azonban megjegyezhetem, hogy a hosszúfülű denevér, tapasztalataim szerint, külön csüng s a jelzett fajokkal nem keveredik össze. Esténkint későn, csak a sötétség beálltával jelenik meg s kertekben és fasorok közt, erdők szélén és erdei tisztásokon vadászgat. Köpte ügyes, de lassú, kissé csapkodó s kevéssé változatos. A gyü- mölcsfák koronája körül szálldogálva olykor egy-egy pillanatra megálla- podik a levegőben s így függögetve, szedegeti le a hernyókat és az ülő rovarokat. Röptében nagy kitérővel, ívben kanyarodik vissza. Táplálékául, úgy látszik, leginkább bogarak (cserebogár, pattanó bogarak) és hernyók szolgálnak s így az erdő- és mezőgazdaság szem- pontjából nagy hasznot mivel. A hideg s az időjárás viszontagságai iránt meglehetősen érzékeny. Tavaszszal nem jön elő márczius utolja előtt s már októberben téli szállá- sára vonul. Télire pinczéket, földalatti folyosókat, barlangokat, elhagyott bányá- kat, sírboltokat, vagy nagyobb épületekben levő bolthajtásokat keres fel s vagy szabadon csüng, vagy valamely repedésbe húzódva merül téli álomba. Ily helyeken, Altum szerint, gyakran a horgasszőrű denevér (Myotis Naltcreri) társaságában találják. Kocyan szerint „a fagyok beáll- tával a lakott házakba, a deszkaépítményekbe bújik ; ilyenkor 6 — 8-at is lehet együtt találni, olykor a Vesperugo discolor társaságában." Téli álmából Jeitteles megfigyelései szerint nehezen ébred. Méhely : Magyarország denevéreinek monographiája. 10 A nyugvó állat szárnya alá csapja füleit,^ úgy' hogy csak fülfedői állnak elő. Kúszás és repülés közben a kos szarvához hasonló alakban görbíti őket hátra s ezzel oly sajátságos külsőt nj^er, hogy nagj'obb távol- ságból is felismerhető. A mikor neszel, füleit egj'enesen felmereszti s ezt csüngve, vagy ülő helyzetben egyaránt megteszi. A fogságot nagyon jól tűri. Koch és Kolciiati szerint könnyen sze- lídíthető, korántsem oly haragos és harapós, mint más denevér, meg- ismeri gazdáját s kezéből szedi el az oda nyújtott legyeket. Tápláléknak akármilyen bővében van, mindig vézna marad. „Fogságban tartva, nappal az árnyékban ki-kiröpül" — mondja Petényi. Ellenségeinek száma meglehetősen nagy. A nyugvó állatra a nyest és görény leselkedik, röptében pedig a baglyoknak esik prédául. Megemlítésre méltó Jeittclcs-nek az az észlelete, hogy azok a pél- dányok, melyeknek szemét viaszszal tapasztotta be, eleinte minduntalan beleütköztek a szoba falába, kis idő múlva azonban már meglehetős biz- tossággal röpdöstek. Az is érdekes, hogy a csízek, pintyek és tengeliczék a közéjük bocsátott Plecotns-iól roppantul megriadtak, némelyikök ijedté- ben a földre hullott s még a kalitkában is hosszú időre elakadt a szavuk. Hanák szerint április végén vagy május elején párosodik ; a nőstény négy hétig viselős, rendesen kettőt fiadzik s fiait veszély idején magával hordozza. 3. Genus (Nem) Myotis Kaup. 1829. Myotis Kaup, Skizzirte Entvv.-Gesch. u. natürl. Syst. d. Europ. Thierw., I, p. lOG. Typus: VespertiUo murinits Schreb. (non F. niuriuiis Linn.) 1829. Nystactcs Kaup, op. cit., p. 1U8. Typus: W'spertitio Bccli- steinii Leisl. 1829. VespertiUo Kaup, op. cit., p. 110. Typus: VespertiUo Daii- bentonii, Nattereri, ínystacimis. 1839. VespertiUo Key seriing & Blasius, Wiegm. Arch. f. Naturg., 5. Jahrg. I, pag. 307 (non \'espertiUo Linnaeus, 1758). 1841. Selysius Bonaparte, Fauna Ital. I. Introduzione (p. 3). Typus : VespertiUo niystacinns Leisler. 1856. Braehyotjts Kolenati, Allgem. Deutsch. Naturhist. Zeitg., Dresden, Neue Folge, II, pp. 131, 174 — 177 (a niystaciniis, Danbentonii és dasycneme fajokra alapítva). 1856. Isotiis Kolenati, 1. c, II, pp. 131, 177—179 (a Nattereri és emarginatus fajokra alapítva). Myotis-iiem. 147 18G4. Vcspcrtilio H. Allén, Monoj^r. North. Amer. Bats, p. 4ü (non Vcspcrtilio Linn. IZŐS). 1809. Vcspcrtilio Fatio, Faun. Vertébr. Suisse, I, p. 81. 1870. Acorestcs F i t z i n i; e r, Sitzungsber. Akad. Wien LXIII, I, pp. 427 — 43G (az Európán kívüli villosissiiinis, albcsccns és nigricans fajokra alapítva). 1870. Comastcs Fitzinger, 1. c, pp. 565 — 579 (a Capaccinii, mcgapodins, dasycnemc é.s limnophilns fajokra alapítva). 1878. Vcspcrtilio Dobson, Catal. Chiroptera Brit. Mus. p. Ii84 (non Vcspcriilio Linnaeus 1758). 1884. Vcspcrtilio Trouessart, Naturaliste, VI. p. 540. 1893. Vcspcrtilio H. Allén, Monogr. Bats North Amer. p. 70 (non Vcspcrtilio Linn. 1758). 1897. Myotis Gerrit S. Miller, North American P^auna No. 13, p. 55. Mcgjcgy~csck a uctii történetéhez. Mint a nem synonymiájának fentebbi összeállításából ki\'iláglik, Kuiip volt az, a ki 1829-ben a nemnek először nevet adott s minthogy ö a nemet Myotis-na.k nevezte, a prioritás törvényeinél fogva nekünk is úgy kell neveznünk és nem szabad a Key seriing és Blasins alkalmazta (1839) Vcspcrtilio nevet fentartanunk, annak daczára sem, hogy ez a név hosszú idők folyamán polgárjogot nyert s a mai használat is annyira szentesí- tette, hogy most már nem csekély nehézségbe ütközik a kiküszöbölése. Igaz ugyan, hogy a Kcyscrliug és Blasins-féle Vcspcrtilio nem- névnél sokkal régibb keletű a Liiiiié-féle Vcspcrtilio, mely még a Kaiip- féle Myotis-r\á\ is régibb, t. i. 1 758-ból való, csakhogy világosan kimutat- ható, hogy erre a nemre nem alkalmazható. Hogy ezt megérthessük, vissza kell nyúlnunk a Fauna Suecica első kiadására. Linné a Fauna Suecica első kiadásában még csak egy denevér- fajt említ, ezt Láderlapp-, Fládermus- és Nattblacka-nak nevezi s mind- össze ennyit mond róla: „Vespertilio caudatus, naso oreque simplici", ' a második kiadásban azonban már két fajt különböztet meg, melyek egyike : „Vespertilio caudatus, naso oreque simplici, auriculis duplicatis capite majoribus," másika: „Vespertilio caudatus, naso oreque simplici, auriculis capite minoribus. " '^ Ez a két faj a Systema Naturae tizedik kiadásában kettős néven, mint Vespertilio auritns és Vespertilio mtirimis ]e\e\'\\k meg." Az ' No. 18, p. 7, 1746. ' No. 2, p. 1, 2, 17G1. " I., p. 31, 1758. első kétségkívül a hosszúfülű denevér, melyet Gcoffroy 1 8 1 2-ben kiküszö- bölt a Linné-íéle Vespertilio-nemhől s egy új nem : a Plecotiis typusává tett ' s így a Linné-íéle Vespertilio-nemhen csak a Vcspertilio nnirintis L. maradt meg, melyet ezek szerint a nem typusául kell tekintenünk. A Linné-féle Vcspertilio murinus azonban nem a Schrcbcr-íéle 38 fogú közönséges denevér {Vespertilio murimis Schreber), hanem a Skandináviában gyakori, 32 fogú, fehértorkú denevér {Vespertilio discolor Natterer) s így a Linné-íéle Vespertilio nem-név Keyserling és Blasius által jogtalanul alkalmaztatott a 38 fogú nemre, mert ez a nem-név csakis a Keyserling és Blasius-íéle Vesperttgo-nem 32 fogú alnémet (Vesperus) illeti meg s a 38 fogú nem, melynek a közönséges denevér {Vesper- tilio niiirinns Schreber) a typusa, csakis a Kanp-íéle Myotis nevet igényelheti. Mindezt Nilsson, a kitűnő svéd búvár fejtegette először - s tőle ered az a helyreigazítás, hogy a Natterer-íéle fehértorkü denevért (Vesper- tilio discolor) a Vespertilio mnrinns L. név illeti meg, a Vespertilio murinus Schreber fajnevét pedig a legelőször Bechstein alkalmazta myotis fajnéwel kell fölcserélni. Ugyanilyen értelemben nyilatkozott Lilljeborg ^ is s legújabban Gcrrit S. Miller is nyomatékosan hangsúlyozza, * hogy a Keyserling és Blasius-íéle 32 fogú Vesperus alnemre újból a Linné-íéle Vespertilio nem-nevet kell alkalmazni, minden tekintet nélkül arra, hogy oly hosszú időn át tévesen, egy egészen más nemet illettünk vele. Úgy látszik, hogy a Nilson-íéle felfogás érvényesülését ez ideig csak Blasius tekintélye akadályozta, a mennyiben Keyserling és Blasius ■' s jó barátjuk Brandt J. F. "' nem ismerték el, hogy Linné Vespertilio ■murinus-a Natterer Vespertilio discolor-}áva volna alkalmazható. Ok ugyanis a Linné által követett synonymiáhól arra következtettek, hogy Linné több rövidfülű fajt kevert össze az ö ninrinus-khím s nem lehet biztosan eldönteni, hogy a Vespertilio discolor Natterer nevű fajt Icell-e rajta értenünk, mint Nilsson hitte, ' vagy pedig a Vespertilio pipistnilus Schreber nevű fajt, mint azt Gray'^ törekedett bebizonyítani. ' Description de l'Égypte, Manimiféres, IHI'i, p. 112. - Skandinavisk Fauna, I. Dággdjuren, 2. edit. 1847, p. 17 — 20. " Sveriges och Norges Ryggradsdjur, I. Diiggdjuren, p. 144, jegyzet, 1874. ■■ North American Fauna No. l'S, Washington, 1897, p. 19. » Arch. f. Naturg. 1839, I. p. 293. ' Mém. Acad. St.-Pétersbourg, 6-sér. IX, sec. part. VII. 18.55, p. 2G. ' Skandináv. Fauna, Diiggdjuren 1847, p. 17. " Magáz. Zool. & Botan. II, p. I.''). Myolis-iicm. 149 A kérdés megoldásához azonban niaí^a Lhinc szolgáltatott biztos kulcsot, a mennyiben a Fauna Suceica másínlik kiadásában ' következő- kép ismerteti a V. iiiitritiiis, illetve az ö rövidfulű denevérének a fogazatát: Üentes primores superiores 6, acuti distantes. inferiores 4, acuti contigui. Laniarii superiores 2, anteriore majoré. inferiores ói, antico maximo. Molares utrinque 3, tricuspidati. Ebből Gcryil S. Miller nagyon helycsen, a következő formulát hozza ki : . 2—2 l-l l-l 3—3 „„ 1 ^- c ^^- pm ~^^; m ^^-^ = 32. Ennek következtében a V. pipistyL-lliis Schreber 32 fogánál fogva ki van zárva s Linné Vespcríilio iiiiirinus-n csakis a V. discolor Natterer-t illetheti. Egyébként Brandt, a ki az ilyetén megfejtésnek nem barátja, a 27. lapon maga is elismeri, hogy: „. . . vvenngleich die vvenigen Angaben, die uns Linné über den Zahnbau desselben in der Fauna suecica hinter- liess, einer solchen Ansicht das Wort zu reden scheinen", majd ismét a 36. lap széljegyzetében: „. . . wenngleich, wie AUlsson zeigte, Linné's wenige Worte, die er zur Charakteristik seines F. iiniriniis anführt, auf V. discolor am bestén passen". A Xilsson-Lilljeborg-Millcr-íéle felfogás legújabban általános elterje- désre tarthat számot, a mennyiben Troucssart az o közkézen forgó emlős- catalogusának függelékében ' következetesen ilyen értelemben változtatta meg az első kötetben használt Kcyscrliní< és Blasins-féle nomenclaturát s én is ezt használom, mert ezt tartom helyesnek. A Myotis-ncni föjcgyei. Az ide tartozó fajok arczorra hosszú, hegye felé keskenyedő, csúcsos végű. A szemek s az orrlyukak közt fekvő pofamirigyek aprók, nem fokozzák az arczorr szélességét. A fejtető domborodott, de kevéssé emel- kedik az arczvonal fölé. A félholdalakú orrlyukak, a csupasz orrcsúcs közelében, kissé féloldalt nyílnak. A két fül különálló, tojásdad, szélessé- génél jóval hosszabb, általában a fej hosszával egyenlő, de gyakran hosz- szabb. A fül külső széle a fülfedő belső szélének tövével szemközt, vagy valami kevéssel előtte ered (a M. rnyoíis-on rendesen távolabb előtte) ; > No. 2, 1761, p. 1, 2. = Catal. Mámmal. VI. (appendix) 1899. 150 Tüzetes rész. belső széle szögletes saroklebenynyel kezdődik. A rendesen kifelé, csupán egy fajon (AI. dasycncme) befelé görbült, vagy egyenes fülfedő hegye felé fokozatosan keskenyedő ; külső széle többnyire sarlóalakúan homorú s tövén kis fogalakú lebenykét hord, a belső domború, vagy egyenes. A törzs kevéssé zömök. A szárnyak közepes hosszaságúak, aránylag széle- sek és tompák, mert az ötödik ujj hossza a harmadikéhoz képest úgy aránylik, mint 10 : 12 — 13. A fark a fej és törzs együttes hosszánál rövidebb, azonban a törzsnél — az én tapasztalataim szerint — mindig hosszabb. '■ A sarkantyú hátsó szélén sarkantyúkarély (epiblema) nincs, vagy nagyon alárendelt. A lábszár s a láb aránylag hosszabb, mint a F(?s/7t'r//7/o-csoportba tartozó fajokon. A talp rövid, tövén harántul, köze- pén szabálytalanul hosszában redőzött. Az ujjak meglehetősen hosszúak. A vitorlák vékonybörűek. Az arcz szőrös. Bundájuk szine a test felső oldalán általában szürkés-barna, gyak- ran vörhenyes, alul szennyes fehér. A fülek és vitorlák többnyire hala- vány szürkés-barnák. A koponya tetővonala a homlok tövétől egyenletesen s enyhén domborodó ; a nyakszirtcsonti tájék a falcsonti tájékkal egyenlő magas (1. a M. myotis koponyájának oldalnézetét, XII. tábla, 2. ábra). Az orr- csontok nyújtottak, találkozásuk vonalában kissé besüppedtek. A koponya a szemgödrök közt aránylag szélesebb, mint a Ft'5;7er//7íO-csoportban. A metszőfogak képlete a hazai fajokon : -' g"" . A felső metszőfogak széles köz által elválasztva, párosan állnak a szemfogak közelében ; az első metszőfog a másodikkal nem párvonalas, a mennyiben a belső (első) kissé előre és befelé, a külső (második) pedig egyenesen lefelé néz. Az alsó állkapocs hat metszőfoga közül a jobb- és baloldali legkülső sokkal nagyobb, mint a négy belső. Úgy a felső, mint az alsó állkapocsban 1 — 1 erős szemfogon kívül még 3 — 3 egyhegyű és 3 — 3 többhegyü zápfog van, úgy hogy a fogképlet : . 2-2 I— 1 3-:í 3—3 „„ pm -^^^, m ^3^ = 38. ' Blasius szerint a fark a törzsnél valamivel rövidebb, vagy legfeljebb egyenlő vele, ennek azonban nagyon ellene szól, a mikor például a M. Daubcntonii-n úgy találom, hogy a törzs 32 '%-, a fark 37 %«■, egy másik példányon a törzs 29 "'/»■, a fark 35 *>!■ ; Dobson szerint a törzs 31 '25 *%, a fark 42'5 '"/», sőt maga Blasius szerint, a törzs 20'5 '%!■ s a fark 38'5 "&■ hosszú. A Myoiis emarginatus magyarországi példányain a törzs 30'5 %», a fark 44 '%■, egy másik példányon a törzs 28'5 "V, a fark 43 "%>, egy harmadikon a törzs 28 '"U, a fark pedig 40 '"U hosszú. A Myotis Capaccinii magyarországi példányain a törzs 31, 30, 32 és 2U "lm., a fark pedig 30 *%>• hosszú. A Myotis-fclók meghatározó kulcsa. 1.51 Az első és niásoi.lil\ egyhegyű zápfog nagyon kicsiny s alakban is eltér a többitől, miért is hézagfognak tekinthető. ' A felső fogsor második zápfoga az elsőnél mindig kisebb, gyakran nagyon apró s a fogsor irányánál többé-kevésbbé beljebb esik. Az alsó fogsor két első zápfoga kisebb a harmadiknál s a második mindig kisebb a harmadiknál. Az utolsó felső zápfog kisebb, mint a megelőzőnek a fele. A ilíyo^/s-nemnek mintegy ötven faja az északi és déli félgömb mérsékelt és trópusi tájain honos. Az idetartozó fajok kevésbbé jó repü- lők és kevésbbé szívósak, mint a Vesperlilio-csoport tagjai ; többnyire alacsonyan, egyenesen és meglehetősen nehézkesen röpülnek ; hirtelen, éles szögletben visszafordulni nem tudnak, hanem ívben kanyarodnak vissza. Tavaszszal és esténkint (egyes vizi denevéreket kivéve) meglehe- tősen későn jelennek meg, hűvös, vagy esős időben egyáltalán nem jön- nek elő. Évente egy fiat szülnek. A Myotis-nemet két alnemre : Lciiconoe és Myotis s. str. szokták szétbontani, ez a felosztás azonban kevésbbé indokolt, mint a Vcspertilio- csoportnak a felosztása. Magyarországon mindössze nj-olcz fajjal van képviselve, melyek az alábbi kulcs szerint különböztethetők meg. A magyarországi Myotis-félék meghatározó kulcsa. 1. Az előre nyújtott fül hegye soha sem ér túl az orr csúcsán. A lábak aránylag igen nagyok. Az öregvitorla sohasem terjed a hüvelykujj tövéig. A farkvitorla hátul hegyes szögben kinyújtott s a farknak többnj'ire az utolsó két csigolj'áját hagyja szabadon. A sarkantyú nagyon hosszú, a boka és a fark közti távolságnak legalább három negye- dét teszi (Subgenus : Lcnconoc). 1. Az előre nyújtott fül hegye az orr csúcsát éri el; külső széle közepesen horpadt. A fülfedő sarlóalakúan kifelé görbült, a fül közepénél magasabbra emelkedik. Az öreg\'itorla a láb- szárnak mintegy alsó ötödéig terjed. .Az alsó kar hossza 37'5 — 43 '"/m .1/. Capacciiiii Bp. ' Dobson mind a három egyhegyű zápfogat előzápfognak tekinti, ellenben Blasius a liannadik, sokkal nagyobb egyhegyű zápfogat már az utózápfogak sorába számítja. 152 Tüzetes rész 2. Az előre nyújtott fül hegye nem ér az orr csúcsáig ; külső széle laposan horpadt. A fül- fedő egyenes, heg^^e kissé befelé hajlik, nem éri el a fül közepét. Az öregvatorla a bokáig terjed. Az alsó kar hossza 45 — 47 "%' . . . M. dasycnciiie Boie. 3. Az előre nyújtott fül hegye csaknem az orr csúcsát éri el ; külső széle enyhén horpadt. A fülfedő egyenes, nem éri el egészen a fül közepét. Az öregvitorla a talp közepéig terjed. Az alsó kar hossza 35 — 37 '"/« M. DanbcíiioniiLeisl. II. A előre nyújtott fül hegj'e mindig túl ér az orr csúcsán. A lábak aránylag jóval kisebbek. Az öregvitorla többnyire a hüvelykujj tövéig, vagy legalább a talp közepéig terjed. A fark\útorla hátul tompaszögű s a farknak többnyire csak utolsó porczos izét, legfeljebb még a megelőző csigolyá- nak a felét hagyja szabadon. A sarkantyú rövid, a boka s a fark közti távolságnak mintegy a fele (Subgenus : Myolis). 1. A fülfedő sarlóalakúan kifelé görbült. a. Az előre nyújtott fül hosszának negv'edével haladja meg az orr csúcsát. a. A fül külső széle mintegy felső harma- dában mélyen, tompaszögűén kimetszett. A fülfedő a fül közepéig ér, de a fül külső szélének kimetszését nem éri el. Az öregvitorla a hüvelykujj tövéig, terjed. A fark\'itorla hátsó széle egyszerűen pillás. Az alsó kar 41 — 42 % hosszú . M. ciitargiiiatns Geoffr. li. A fül külső széle laposan behorpadt. A fülfedő a fül hosszának két har- madát éri el. Az öregvitorla a talp szélének második harmadáig terjed. A farkvitorla hátsó széle horgasszőrű. Az alsó kar 39 % hosszú M. Naücrci Kuhl, Myotis Capaccinii. 153 b. Az előre nyújtott fül hosszánrik felével haladja meg az orr csúcsát. A fül külső széle alig horpadt. A fülfcdő a fül közepéig emelkedik. Az öregvitorla a hüvelykujj tövéig terjed. A farkvitorla hátsó széle csupasz. Az alsó kar 41 — 45 '"% hosszú M. BíClistiiiüi Ideiül. A fülfedö egyenes. a. Az előre nyújtott fül hosszának neg^-edével haladja meg az orr csúcsát ; külső széle a fülcsúcs alatt enyhén behorpadt. A fül- fedő nem éri el egészen a fül közepét. Az öregvitorla a fark közepéig terjed. A har- madik ujj második íze hosszabb a har- madiknál. Az alsókar 56 — 63 % hosszú M. iiiyotis Bechst. b. Az előre nyújtott fül hosszának alig tized- részével haladja meg az orr csúcsát ; külső széle mélyen behorpasztott. A fülfedő a fül közepénél kissé magasabbra emelkedik s hegyével meghaladja a fül külső szélén levő kimetszést. Az ürcgA'itorla a hüvelyk- ujj tövéig terjed. A harmadik ujj második és harmadik íze egj-enlő. Az alsó kar 34 — 36 '"/»» hosszú il/. ;»j'.s7iíí./»//,sLeisl. 6. Myotis Capaccinii Pjonap.' Hosszúlábú denevér. (VII. tábla.) Synoiiyuiák. Vcspcrtilio Capaccinii Bonaparte, Fauna Italica 1832, fasc. XX. fol. !)9. tíg. — ; Tem minek, Monograph. Mámmal. II. 1839—1841, p. 18!) (tíde Dobson); Blasius, Fauna Deutschl., 1857, p. 101, fig. 68 a, 68 b; Giebel, Sáugeth. 1859, p. 938; D o b s o n, Catal. Chiropt. 1878, ' A régi nomenclatura szerint : Vcxperliliu Capaccinii Bonap. 154 Tüzetes rész. p. 293, tab. XVIII, fig. 3; Trouessart, Naturaliste 1884, VI. No. 68, p. 541, fig.; Dóri a, Ann. Mus. Genova 1887, p. 459; Trouessart, Catal. Mámmal. I. 1897, p. 125. Vespcrtilio megapodins Tem ni in c k, 1. c, p. 189 (fide Dobson). Vcspcrtilio Majori Ninni, Atti K. Istituto Veneto, IV. 1878, p. (J81 (fide Trouessart). Vespertilio Blasii Major, Vertebr. Ital. 1887, p. 28 (fide Doria); Giglioli, Arch. f. Naturg. 1879. I. p. 9(3. Vespertilio Daiibentonü Ninni, Anim. Vert., p. 17 (nec 1878), Siepi (1879), nec. Leisler (fide Trouessart). Brachyotus Capaccinii K o 1 e n a t i, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 337, fig. 14; Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 99; Koch, Jahrb. Ver. Nassau, 1862--63, p. 391. Brachyotus Blasii K ölen a ti, Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 18(30, p. 102. Contastcs Capaccinii Fitzinger, Sitzungsber. Akad. Wien, LXII, 1870, p. 39. Comastes megapodins Fitzinger, 1. c., p. 43. Leírás. A hosszúlábú denevér hazai ;1/)/oíK-féIéinknek egyik nagj'obb kép- viselője. A hazai öreg példányok kiterjesztett szárnyainak hossza 250 — 280 "%, egész testük hossza 85 — 89 '"%, mely méretből 39 "% esik a farkra; alsó karjuk 37-5—43 "%} Füle (VII. tábla, 1. ábra) hosszúkás és Á'i'sAvhi' (keskenyebb, minta csonkafülű denevéré) ; kerekded rhombusformájú, a fejjel épen egyforma hosszaságú; előre fektetett hegyével épen az orr csúcsát éri cl. Belső széle enyhe domborulattal kezdődik a sarokszöglettől, azután mintegy felemagasságában lapos ívben fordul kifelé s csaknem egyenesen halad a fül keskenyen kerekített és kifelé fordult csúcsáig. Külső széle a fülfedő belső széle alatt ered s egyszerű domborulattal halad mintegy felemagas- ságáig, hol nagyon tompaszögletben elég mélyen beöblösödik s azután egyenes vonalban tart a fül csúcsa felé.' A fülkagyló belső oldalán, a ' Körülbelül ugyanilyen nagy a csonkafülű denevér (Myotis emarginatus Geoffr.), csakhogy annak állandóan hosszabb a farka s a lábszára, szélesebb a szárnya s kisebb a Iába. * A külső fülszegcly általános szabása ncmikép a Myotis cmarginatus-éhoz hasonló s innen ered, hogy egyes észlelők (Blasius, Kolenati) haboznak a két faj biztos megkülön- Myotis Capaccinii. 155 külső szegély horpadásával szemközt, többnyire négy erőteljes harántredő \'an, de alulról gyakran még több elmosódott redi") esatlakozik bozzájuk. A fülfedi'i (\'1I. tábla, 1. ábra) hosszú és keskeny, begye (dd eiiyliéii kí-skiiiviíln : a t'ül közepénél s'alaniivel magasabbra emelkedik, úgy hogy hegyével a külső fülszegély kiindszésénck sarkát nemcsak mindi if déri, hanem gyakran meg is haladja. Belső szélének alsó fele egyenes, felső fele domború s ezzel szemközt, külső szélének felső harmadában homorú, minek következtében a fülfcdö felső része sarlóalakúan kifelé görbül. Külső széle finoman karélyozott, tövén kicsiny, k-erel'arország denevéreinek 162 Tüzetes rész. Méretek C^j-ben) Dobson méretei (átszámítva) Blasius méretei (áttéve) Koíenati méretei A fajra jel- lemző szélső méretek A kiterjesztett szárnyak hossza . . A fej és törzs hossza A fark hossza A test egész hossza A fej hossza A fül hossza A fülfedő hossza Az alsó kar hossza A hüvelykujj hossza (a karommal) A harmadik ujj hossza Az ötödik ujj hossza A lábszár hossza A láb hossza A fark szaliad vége 60 50 110 18-7 15 7-5 45 8-7 77"5 60 20 10 290 71 45 116 20 18 8-5 45 73 56 20 12 ;í-5 306 65 47 112 21 19 8-2 47 11 77-9 60 20-8 12-7 290—306 60—71 45—50 110 — 116 18-7—21 15—19 7-5- 8-5 45—47 8-7-11 73—77-9 56—60 20—20-8 10—12-7 3-4-3-5 Fölílfiijzi cUcrjcdcs. A tavi denevér Nagy-Britanniától az Altai hegységig ' terjedő tájak- ról van kimutatva s igy hizonj'ára Európa és Ázsia egész mérsékelt övében honos. Magyarországról Blasius s az o nyomán Koíenati, Fitzingcr és Dobson emiitik, minden közelebbi termőhely nélkül. A Nemzeti Múzeum gj'űjteményében nincs magj'arországi példány, az erdélyi múzeum-egylet kolozsvári gyűjteményéből sincs felsorolva, hazai szerző sehol sem eniliti s magam sem láttam soha magyarországi példányt. Ha mégis fölvettem a magyarországi fajokat tárgyaló munkámba, erre nem annyira Mojsiso- vics Ágost posthumus műve ösztönzött, hol a következőket olvasom ' : „Seltener (t. i. mint a Myotis Danhcntonii), aber fást nur in der Ebene, trifft man die Teichfledermaus (Vespertilio dasycneme) in Ungarn, zumaJ ini Banatc und den mittleren Donaugegenden an ; flache Teiche mit freier Umgebung scheint sic zu lieben, man sieht sie daselbst des Abends vor dem Enteneinfalle auch in betráchtlicherer Zahl, begegnet ihr aber in 1 Brandt J. F. Mém. Acad. St.-Pétersbourg, 16. sér. IX. II part. VII. 1855, p. 39. - Das Thierleben d. österr.-uiigar. Tiefebenen, Wien 1897, p. 152 148). Myotis díisycnetne. 103 manchen Jahren gar nicht", — mint inkább az a nézetem, hogy egy ilyen széles elteijedésű faj idővel hazánk faunájában is elő fog kerülni. Ha eddig minden utánjárásom daczára sem sikerült nyomára jönnöm, ezt a faj ritkaságának tulajdonítom. ÉUiiiód. A tavi denevér elterjedésének egész területén a ritka fajok köjzé tartozik (Kocb, Altnm). Életmódjában a vizi denevérhez hasonlít, a meny- nyiben szintén vizek körül tartózkodik, azonban a vizi denevértől eltérően csak nagy állóvizek, leginkább mocsaras erdőségek közelében levő csendes tavak körül tanyázik. Nappal faágakon pihen, vagy pedig fűz- és nyárfák odvaiban tar- tózkodik s esténkint a sötétség beálltával a tófelület közelében vadászgat, különösen vizi molyokat, éjjeli lepkéket és kérészeket gyűjtögetvén. Röpte meglehetősen gyors és ügyes, de mindig alacsony. Koch megfigyelései szerint nyáron kizárólag a sikság lakója, télire azonban rendesen a legközelebb levő s olykor nyári vadászterületétől messze fekvő mészköhegyek tágas barlangjaiba vándorol. Nagy csapatokba nem verődik össze ; tizenegynél többet nem találtak együtt. A bar- langokban nem csomókban, hanem egyenkint csüng az üreg boltozatán és falain, vagy pedig szűk hasadékokba búvik. Blasitis szerint hosszabb téli álmot tart s tavaszszal legközelebbi rokonainál később jön elő ; Koch szerint téli álma nem igen hosszú s nem mély, barlangokban enyhe idő- ben már tél derekán röpköd s egyáltalán hamar fölélénkül. A tavasz első napjaiban egj' ideig még a hegyek közt marad s csak lassan és közbeeső állomásokat tart\-a, vonul a siksági vizek felé ; hasonlóképen őszszel is lassankint húzódik a hegj'ek felé, hol még néhány napig vadászgat, mielőtt nyugalomra térne. A tavi denevér Koch tapasztalatai szerint nagyon ingerlékeny és harapós s kézbe véve, vizeletével föcskendi le az embert. A fogságot sokáig bírja, de táplálékot nem fogad el. A nőstény csak egy fiat szül. 164 Tüzetes rész. 7. Myotis Daubentonii Leisl.' Vizi denevér. (VIII. tábla.) Syiionyinák. Vcspcrtilio Daiibi-iitojiii L e i s 1 e r, in Kuhl Deutsch. Flederm., Ann. Wetterau. Ges. Naturk. 1819, p. 51, n. 11, tab. 25 ; Bonaparte, Fauna Ital. fasc. XXI, 1835; Temminck, Monogr. Mámmal. 1835 — 41, p. 186 (fide Dobson) ; Keyserling & Blasius, Arch. f. Naturg. 1839, I. p. 311 ; Wirbelth. Europas, 1840, p. 54; Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth. I. 1840, p. 493 ; V. 1855, p. 726 ; .S e I y s - L o n g c h a m p s, Fauné Belge, 1842, pag. 20, tab. I. fig. 2 ; Nilsson, Skandináv. Fauna I. 1847, p. 48; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 98, fig. 66, 67; Giebel, Sáugeth. 1859, p. 937; Fatio, Fauné Vertébr. Suisse, I. 1869, p. 94; Fit z inger, .Sitzungsber. Akad. Wien, LXIII, 1871, p. 2; Altum, Forstzool. Iá72, p. 33; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 297; Daday, Magy. tud. Akad. Értek. XVI. (7) 1887, p. 35 (sec. spec. typ !) ; Troues- sart, Catal. Mámmal. I. 1897, p. 126. Vcspcrtilio acdilis Jenyns, Ann. Nat. Hist. III. 1839, pag. 73, tab. III, fig. 1, 2. Vcspcrtilio volgcusis Eversmann, Bull. Nat. Moscou 1840, p. 24. BracJiyotis Daubentonii K o 1 e n a t i, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX. (10) 1858, p. 336, fig. 13; Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 96; Koch, Jahrb. Ver. Nassau 1862-63, p. 391, 449. Myotis ciliata (nec Blasius) Daday, 1. c, p. 37 (sec. 2 spec. typ!). Leírás. A vizi denevér közepes nagyságú jT/i'o//.s--féléink egyike. Kiterjesztett szárnyainak hossza a hazai példányokon 238 — 243 ^n; egész testhossza 80—85 "%, mely méretből 35—38 '% esik a farkra; alsó karja 35—37 %. Füle (VIII. tábla, 1. ábra) hosszúkás, kerekded rhombusalakú, a fejnél rövidebb; előre nyújtott hegyével csaknem eléri az orr csúcsát. Belső széle tövétől a fül csúcsáig szabályos, csak felső harmadában kissé laposabbra váló ivben halad ; csúcsa röviden kerekített, tetemesen' kifelé fordult ; külső széle a fülfedő belső széle alatt, a szájrés magasságában kezdődik, alsó feléhen domború, azután nem nagyon mélyen, de liatáro- ' A légi nomenclatuia szerint : Vcspcrtilio Ihii\bcntonii Leisl. Myotis Daiibenlouii, 165 ídIIíIii Ihiiiirjhiil ' s csaknem egyenesen halad a fül csúcsáig. A fül belső oldalán tíJiibn^ire négy, olykor hat harántredö van. A fülfedő (\'lll. táhla, I. ábra) iilIii cri <•/ l-,í,V.s---<'» a fülkagyló köze- pét, de csúcsával a külső fülszcgély horpadásáig emelkedik. Egész hosz- szában meglehetősen egyenes ; közepe táján a legszélesebb ; hegye felé eléggé keskenyedő. Belső széle egyenesen kezdődik s felső negyedében nagyon tompa szög alatt megtörve ismét egyenesen, vagy nagyon lapos doniboriúatban halad az elég hegj^esen kerekített csúcsig. Külső széle a tövén kicsiny háromszögű karélyt hord, alsó két harmadában eg\'enletesen domború, felső részében többnyire egyenesen, vagy enyhén lioniorú és legalább nyomokban csipkézett ívben terjed a csúcsig. Szárnyai szélesek. Az ötödik ujj töíze kissé rövidebb, mint a har- madiké, vagy negyediké. Az (itíklik ujj hossza rendesen úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : V.i (pontosan, mint 10 : 12'55 — 13"02) s az egész szárny hosszához, mint 10 : 25. A törzshöz szorított alsó kar a szájrés közepéig nyúlik. Az övegvitoría a talp közepéig téried" (Vili. tábla, 3. ábra). A farkvitorla hátul hegyes szögben kinyújtott s a fark utolsó ízét és az utolsó előttinek csaknem a felét hagyja szabadon (VIII. tábla, 2. ábra). A sarkantyú nagyon hosszú, a boka s a farkcsúcs közötti távol- ságnak a háromnegyedénél is több. Lába (VIII. tábla, 3. ábra) nagy; a saroktól a karmok hegyéig leg- alább 9 '"ím hosszú. Farka oly hosszú, mint az alsó kar, a törzsnél jóval hosszabb. Arcza a fülek előtt ritkaszörű. A kicsiny ajakmirigyeken néhány hosszú, egyenes szőr áll. A vitorlák csak a törzs körül sűrűbben szőrö- sek, nevezetesen az öregvitorla felső lapja mintegy a felső kar közepétől a czomb közepéig, alsó lapja a könyöktől a térdig húzott vonalig ; a fark- vitorla felső lapja a lábszárak közepét összekötő, alsó lapja pedig a térdeket ívalakban összekötő vonalig szőrös, e vonalon túl a farkvitorla alsó lapját nagyon gyér, de erőteljes, durva szőrözés borítja, a mennyiben a sűrűn menő edényes harántredők szemölcseinek mindegyikén egy-egy érző ."serie áll. A sarkantyú hátsó szélén erőteljesebb szőrök vehetők észre, a fark\-itorla hátsó szélén pedig, a felső oldalon, a szegély előtt eredő ' Ez a horpadás némely, különüscn fiatal példányon meglehetősen mely s némikép a M. mysiacinus Leisl. viszonyaira emlékeztet. * Daday az ö kolozsvári példányáról azt állitja, hogy a repülőhártya „a láb tövén tapad" ; ha ez igaz volna, akkor a tavi denevérrel (Myotis dasycnemc Boie) volna dolgunk, mert ott terjed az öregvitorla a bokáig, azonban Daday-nak eredeti példányán volt alkal- mam meggyőződni, hogy az öregvitorla ott is a talp közepéig terjed. 166 Tüzetes rész. Jinoni és laza szőrözet van. A lábujjakat ritkás, de hosszú ús durva szőrözet borítja. Bundája összbenyomás szerint a test felső oldalán vörhenyes szürkés- barna, a test alsó oldalán szennyes-fehér. Az egyes szőr a test felső oldalán feketés tövű és vörösbarna hegyű, a test alsó oldalán pedig fekete tövű és fehér hegyű. Fiatal példányok színezete sokkal sötétebb. A rendes színezetű példányokon kívül nagy ritkaságképen fehér színűek is előfordulnak, ilyen volt a Jenyns-fé\e Myotis (Vespertilio) aedilis s a Fitzinger-féle M. Daubentonii albns. A fülek s a vitorlák meglehetősen vékonybőrnek, világos szürkés- barnák, vagy füstbarna színűek. A koponyának (VIII. tábla, 4. ábra) njiltaraja nincs ; az arcz fölött közepesen kidomborodó; a homloktájék a falcsontinál határozottan maga- sabb s közöttük tisztán kivehető befűződés van. A fogak (VIII. tábla, 5 — 8. ábra) száma 38. Az alsó metszőfogak oldalszéleikkel érintkeznek. A har- madik alsó metszőfog keresztmetszetben tojásdad, szélességénél jó másfél- szer hosszabb s alig fél oly vastag, mint a szemfog. A második felső metszőfog ép oly magas s keresztmetszetben ép oly vastag, sőt gyakran vastagabb is mint az első. A felső fogsor első zápfoga a fogsor vonalában áll s nagyon apró, fél oly hosszú és sokkal karcsúbb, mint az első ; hegyével többnyire nem haladja meg a harmadik előzápfog koronaperemét. Általában mind a két egyheg^ü előzápfog nagyon nyúlánk, legalább még egyszer oly hosszú, mint széles s mindig teljesen függőlegesen áll az állkapocs irányára. A második zápfog rendesen teljesen külön áll (a mi természetesen csak tisztára kikészített koponyán látható) s csak ritkán érintkezik szomszédjaival. Az alsó fogsor második zápfoga mintegy fél oly hosszú, jóval karcsúbb s keresztmetszetben mintegy fél oly vastag, mint az első. Az innyredök (VIII. tábla 8. ábra) száma hét. Az első a szemfogak közt enyhe, folytonos ívben halad, olykor azonban (így a soproni példá- nyokon) közepén kissé szögletesen megtört. .A második kettős, folytonos ívben a két harmadik zápfog közt fekszik. A harmadik a Icét negyedik zápfogról ered ; kettős, magasívű, közepén rendesen megszakított, de — mint egy soproni példányon látom — folytonos is lehet. A negyedik ugj'anilyen s a két ötödik zápfogról ered. Az ötödik kettős, közepén megszakított lapos ívben fut s az ötödik és hatodik zápfog közti hézagból indul ki. A hatodik ugyanolyan, csakhogy az utolsó zápfogról ered. A hetedik folytonos, csaknem egyenes. Mydtis Daubcntonii 167 Meretek ('«/,„-bcii) Szamos- Újvár C? Soprc Dotsuii méretei (átszá- mítva) lilcisiiis méretei (áttéve) l-'atio méretei Uj vár d" (Daday- féle Myolis ciíiala) Kolozs- vár ^ {Daday- féle Jl/. Dan- bento- nii) ' A kiterjesztett szárnyak hossza A fej és törzs liossza . A fark hossza Az egész test hossza . . A fej hossza A fül hossza A fülfedö hossza . . . . Az alsó kar hossza . . . A hüvelykujj hossza . . A harmadik ujj hossza . Az ötödik ujj hossza . . A lábszár hossza . . . . A sarkantyú hossza . . A láh hossza A fark szabad vége . . 48 37 85 10 12 5'5 37 (i-6 50 47 17 12'5 9-5 2-5 240 45 35 80 IG 14 0 35 6 50 43 14 14 9 1-7 47-5 42-5 90 16'25 13-75 7 36-25 8-75 60 47 15 238 40-5 38-5 85 17 14 7 38 03 50 17-5 9 3 235—250 46—47 38—39 84—86 14—15 6-2-^6-6 37—40 50 16-5- 17-5 238 44 30 80 10 13 0 36 0-5 50 4() 16 16 9 3 243 47 38 85 17 13-5 6 37 7 59 49 17 13 10 3 ' Az eredeti példányokon ' a Daday-tól líözölt adatokltal. gzett saját méréseim alapján, melyek nem mindig egyeznek Földra jzi cUcrjcdcs. A vizi denevér egész Európát lakja s Ázsia nyugati részén is honos, ír- és Slvótországtól az Altai hegységig, Finországtól Siciliáig és az Által hegységtől Tenasserimig terjed. Magj-arországról általánosságban már Blasius s az ő nj'omán Kolenati és Fitziitgcr is említették, hazai szerzőink közül pedig Biciz Ede ' Nagy-Szeben vidékéről, Hennán Ottó '^ágyekéi tó mellől (Kolozs- megye) és Daday Jenő ^ Kolozsvár környékéről sorolta fel. Ez utóbbi adat helyességéről az erdélyi múzeum-egylet kolozsvári gyűjteményében borszeszben őrzött eredeti példányon volt alkalmam meggyőződni, ugyanez a gyűjtemény azonban a vizi denevérnek még két hazai példányát birja; mind a kettő Daday gyűjtéséből származik s Daday-tól Myotis ciliata Blas. gyanánt Íratott le, * — az egyik kolozsvári, a másik számos- ' Vcrh. u. .Mittlicil. Sicbcnhürg. Ver. f. Naturw. X.X.WIII. 1888, p. 22. » Erdélyi Muz. Egyl. Évkönyvei V (1) 1869, p. 15. ' Magyar tud. Akad. Értek. XVI (7) 1886, Budapest 1887, p. 35. ' L. c, p. 37. 168 Tüzetes rész. újvári példány. Ez utóbbi két példány szintén megrordűlt kezemen s jó lélekkel állíthatom, hogy mind a kettő Myotis Danbcntouii. A Nemzeti Múzeum gyűjteményében a következő hazai termőhelyek- ről van meg : Szamos-Ujvár (gy. Méhely), Fiume (gy. Dr. Lendl Adolf), Budapest (Dr. Cliyzcr-nsk dunaparti lakásába repült be 1898 augusztus közepén), Budafok (gy. Bartkó József egy híd alatt) és Sopron (Tómalom, gy. Méhely, 1899 augusztus 26). Mindezeket a példányokat magam vizsgáltam és határoztam meg. Eddig ismeretes hazai termőhelyei, a fentebbiek szerint a következők: Sopron, Fiume, Budapest, Bud a fo k, Szamo s -Újvár, Gyekéi tó, Kolozsvár és Nagy-Szeben. Úgy látszik, hogy a vizi denevér hazánk nagyobb vízfelületei körül általánosan elterjedt, azonban — tapasztalataim szerint — sehol sem gyakori faj s így nem is csodálkozhatunk, hogy Margó Tivadar Buda- pest faunájában nem említi. ' Életmód. A vizi denevér álló- és folyóvizek közelében tartózkodik. Legkedve- sebb tartózkodó helyei a düledező, régi falakkal és boltozott csatornákkal vagy fás kerteiíkel szomszédos nagy házi tavak. Sopron közelében — mint 1899 augusztus havában tapasztaltam — a Nagy Tómalort levezető csatornájának kőboltozatában, illetőleg ennek üregeiben tartózkodik. Miután a megelőző napokon észrevettem, hogy a vizi denevér esténkint ebből az alacsony, mindössze talán 70 % magas csatornából jön elő, augusztus 27-én lámpával fölszerelve s négykézláb mászva végig bújtam a csatornát és megtaláltam a lyukakat, melyekben a denevérek tartózkodtak. Jelen- létüket elárulta a bejáró lyukak simára koptatott, szennyes-zsíros és minden pókhálótól mentes szája, de az üregek oly mélyre hatoltak a kőépítménybe, hogy kampós drótommal egyetlen példányt sem sikerült előhúznom. Ez a sajátságos tartózkodási hely azért bír ■ némi érdekkel, mert más észlelök szerint „búvóhelyül leginkább odvas fákat (gyümölcs- fákat, hársat, tölgyet, bükköt) ■ szemel ki, melyek a vízben, víz közelében, vagy a víztől távol is állhatnak, ha csak akadálytalanul (pl. réten, széles erdei úton át, vagy széles fasorok közt) juthat hozzájuk a vízről jövet. Sziklaüregekben és épületekben csak kivételesen húzódik meg s akkor ' A budapesti tud. egyetem állattani gyűjteményében egy állítólag westfáliai szár- mazású himpéldány áll e néven, melyet azonban Myotis Capaccinii-nak ismortcm fel s minthogy ez a faj Wcstfáliában nem fordul elő, \-alószinű, hogy a termőhely téves. Myotis Dauhcntonii. -169 sem nagy számban." Biuikó Jó-írf, a Nemzeti Múzeum pracparátur- növendéke, Budafokon egy hid bolthajtása alatt akadt rá, dr. C7n'^'tT-nek pedig Budapesten a Dunaparton levő lakásába repült be egy példán\-, a mi, Altiiiii szerint, hallatlan eset a vizi denevérnél. Mindenütt, a hol nagyobb mennyiségben él, társasán szokott meg- pihenni s csak N'izbcn szegény, hegyes vidékeken fordul elő egyenkint. Kevéssel naplenyugta után jön elő s vadászata befejeztével ideig- lenes nj-ugA-óhelyeken pihen, hol fejjel lefelé, többnyire sorjában csüngve található. A soproni Tómalomnál 1899. augusztás 23- és 26-ika közt este 6 óra 45 perczkor jelent meg öt példány, melyből aug. 26-án dr. Mika Károly soproni főreáliskolai tanárral egy-egy példányt sikerült lelőnünk. Az ottani vendéglős állítása szerint meleg estéken 10 — 12 példány röp- ködött a tó fölött, — ennél több sohasem. Röpülése nem valami kiválóan sebes, mindazonáltal elég gyors és ügyes. Mikor este megjelenik, a viz színéhez oly közel repül, hogy tükör- képe alig \'an egy arasznyira tőle, azonban, miután a víztükör fölött röp- ködő rovarokat alaposan megdézsmálta, magasabbra emelkedik s mint- egy 3' — 4 méternyi magasságban vadászgat ; időközönkint a parti fák közé is be-betekint s azután újólag visszatér a tóra. A vizi növényzettel, náddal, békalencsével belepett vízfelületet gondosan kikerüli. Ha hid esik röpte útjába, nem repül el fölötte, hanem — a törpe denevérhez hasonlóan — csaknem kivétel nélkül a pillérei kíizt suhan át. A soproni Tómalom- nál a tóparton álló falóczák és asztalok alatt röpült el. Rovarokból, leginkább szúnyogokból és tegezesekbol (Phryganidae) álló zsákmányát kizárólag a tavak, lassú hömpölygésű folyók és széles árkok tiszta tükre fölött vadászsza. Tavaszszal márczius elején jön elő s október végéig van a szabad- ban. Téli szállásul od\'as fákat, régi épületeket, vermeket, vagy szikla- üregeket keres fel. Mészkőbarlangokban s aknákban a leghátulsó helye- ket foglalja el s \'agy szabadon csüng, vagy valami repedésbe húzódik be. -A hideg iránt nem igen érzékeny ; hegyes vidékeken meglehetősen magasra, Falio szerint Svájczban 1300 méternyire hatol fel. A nősténynek csaJ\ egy fia van. A fiatalok július első felében már anyányiak. 170 Tüzetes rész. 8. Myotis emarginatus Geoffr. ' Csonkafülű denevér. (IX. tábla.) Synoiiyniák. Vcspcrlilio cniargiuatits Geoffroy, Ann. I\Ius. Hist. Nat. MII. 1806, p. 198, tab. 46, fig. tab. 48. fig. (cranium) ; Des marest, Mammalogie, 1820, p. 140; Bonaparte, Fauna Ital. I. 1837, p. 98, tab. fig. ; Selys Longchamps, Fauné Belge, 1842, p. 20, tab. I, fig. 4; Tomes, Proc. Zool. Soc. London, 1858, p. 80; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 303; Trouessart, Naturaliste VI, No. 69, 1884, p. 549, fig. 26; Dóri a, Ann. Mus. Genova, ser. 2'^, IV (XXIV), 1885, p. 465; Trouessart, Catal. Mámmal. I. 1897, p. 126. Vespertüio mystacinus K e y s e r I i n g & B 1 a s i u s, Wiegm. Arch. für Naturgesch. 1839, I. p. 310. Vcspcrtilio ciliatiis Blasius, Wiegm. Arch. XIX (I), 1853, p. 288; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. V. 1855, p. 724; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 91, fig. 62, 63; Giebel Sáugeth. 1859, p. 935. Isotiis ciliattis K öle na ti, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 338, fig. 17; Kolenati, Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 109; Koch, Jahrb. Ver. Nassau 1862—63, p. 435, 390, tab. I, fig. 9 (auris). Myotis ciliata F i t z i n g e r, Sitzungsber. Akad. Wien, LXIII, 1 S7 1 , p. 6 1 . Myotis ciliata var. budapcstitiensis Margó, Magyar orv. és termé- szetvizsg. XX. nagygyűl. műnk. 1880, p. 255 (sec. 11 spec. typ !). Leírás. A csonkafülü denevér hazai j1/j'o/;5- féléinknek egyik nagyobb kép- viselője. A hazai öreg példányok kiterjesztett szárnyainak hossza 270 — 285 '%, egész testük hossza 86—93 '"%, mely méretből 40—44 "!/»> esik a farkra; alsó karjuk 41 — 42 '%n hosszú. A fiatal, de már repülni tudó példányok kiterjesztett szárnyainak hossza 183 %>, egész testük hossza 75 "%, mely méretből 36 ír,, esik a farkra ; alsó karjuk 365 '"%>. Füle (IX. tábla, 1. ábra) széles-tojásdad, a fej hosszánál valamivel rövidebb; előre nyújtott hegye mindig meghaladja az orr csúcsát, olykor a fülhosszaság egy negyedével, olykor kevesebbel, de soha sem ér csak az orr csúcsáig. A fül belső széle az alsó derékszögű saroktól kiindulólag ' .\ regi nomenclatiira szerint : Vcspcrtilio cinarginatus Geoffr. Myotis cmarginatus. 171 alsó harmadában egj'cncs, azután meglehetősen hirtelen fordulattal elég erős domborulatban halad a tompán kerekített fülcsücsig. Külső széle a fülfedő belső széle alatt, a szájrés magasságában kezdődik s a fül magas- ságának nem egészeit felső harmadáig egyszerű domborulatban halad, hol azutfin élesen kimetszett tompaszögletben mélyen beugrik s csaknem egye- nesen, vagy nagyon lapos ivben emelkedik a fülcsúcsig. A külső fül- szegélynek ez az éles kimetszése oly magasan fekszik, mint semmiféle más európai denevéren sem s a fül minden állásában nagyon határo- zottan ötlik szemünkbe. A fülkagyl<') bels(") oldalán, Blasiits szerint, hat harántrcdő van, ez a szám azonban korántsem állandó ; úgy magyar- országi, mint külf()ldi példányokon hetet, sőt nyolczat, másfelől pedig ötöt is láttam. A fülfedi'i (IX. tábla, I . ábra) hosszú és keskeny, mintegy a fül- magasság közepéig emelkedik, de nem éri el a fül külső szélének magasan fekvő kimefszését. ^ Tövétől hegyéig elég hirtelen keskenyedő s a hegyén meglehetősen esácsosan kerekített. Belső széle nagyon laposan domború. Külső széle egész lefutásában gyengén S-alakú; felső felében enyhén homorú, alsó felében egyenes, vagy kissé domború, úgy hogy többé- kevésbbé, de mindig nagyon enyhén sarlóalakúan hajlik kifelé. ^ Külső szélének a tö\'cn apró, k'erekdcd lebenykct hord s egész hosszában, a hegye felé mindinkább durvábban esipkézett. Szárnyai nagyok és szélesek. A harmadik és az ötödik ujj tőize egyforma hosszú, a negyedikénél valamivel rö\'idebb. Az ötíidik ujj hossza körülbelül úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : 12 (pontosan, mint 10 : 11 "40 — 12' 18) s az egész szárny hosszához, mint 10 ; 24. A tiirzs- höz szorított alsó kar a szájrés közepéig nyúlik. Az öregvitorla a hüvelyk- ujj tövéig terjed s nem, mint Dobson — igaz, hogy csak egy péklány alapján — állitja : a karmok tövéig. A fark\ntorla hátul tompaszöget zár be s a farknak csak végső, porczos ize áll ki belőle szabadon. Ott, hol a \'itorla a farkon véget ér, ' Épen azért hibás Bonaparte fajza, melyen a fülfedö hegye a külső fülszegély kimetszését messze meghaladja, még pedig úgy a festett habitus-képen, valamint az egy- színű fejprofilon is. És hibás a faj első leírójának Gcoffri.>y-í\3.\í a habitusképe is, azonban a külön fejrajzon már helyesen adja meg a fülfedö hosszát. ' Egyes kivételes esetekben — mint némely pecsenycszkai, továbbá egy zimonyi cs egy fiatal povilei példányon látom — a fülfedő teljesen egyenes is lehet, sőt egy másik fiatal povilei állaton hegyével kissé befele görbül.' Bizonyára ilyen egj'enes fülfedöjű s hozzá talán még fiatal példány alapján tévesztették össze Keyserling és Blasius (s mások is) ezt a fajt a Myotis mystacinHS-sza\, mert ilyen esetben a fülfedő szabása a két faj közt teljesen egyforma, csakhogy a bajuszos denevéren a fül külső szélének kimetszése sokkal alacsonyabban fckszilc s a fülfedő licgye a kimctszésnél magasabbra emelkedik. mind a két oldalon egy-egy apró, sötétebb oldatlcbL-iiykct képez (IX. tábla, 2. ábra). A sarkantyú nem igen hosszú, a boka s a fark közötti távol- ságnak legfeljebb két harmadával egyenlő. Lába meglehetősen nagy; a saroktól a karmok hegyéig 8'5 — 9 '"/m hosszú, sőt a Dobson példányán 9'5 %i volt. Farka körülbelül oly hosszú, mint az alsó kar ; a törzsnél tetemesen hosszabb. A test szörözete az öregvitorla felső lapján a felső kar közepétől a térd felé húzott vonalig, a farkvitorla felső lapján pedig mintegy a láb- szárak közepét összekötő vonalig terjed s a lábszárak hosszában lehúzódik a bokáig. A vitorlák alsó lapján a szőrözet elterjedése hasonló. A farkvitorla alsó oldalán, az öreg\-itorla belső felén s a fülkagyló belső oldalán durva szemölcsökből kiinduló-, szétszórtan álló, érző serték vehetők észre. A láb- ujjakat s a sarkantyú hátsó szélét durvább és hosszabb, gyér szőrözet boritja. A farkvitorla hátsó széle finoman s nem igen sűrűn pillás, — nem erősebben, mint a vizi denevéren (Myotis Daiibentonü). ^ Az öreg példányok bundája a test felső oldalán vörösbarna, nagyon öreg állatokon csaknem rókavörös: a test alsó oldalán vörhenyesbe hajló szennyes-fehér. A fiatalok színezete sokkal sötétebb és határozatlanabb, inkább barnás-szürke, de azért a hát vörhenyes árnyalatú, a hasoldal pedig fehéres-szürke.' Az egyes szőr töve a test felső oldalán sötét- barna, szára világosbarna s a hegye vörösbarna ; a test alsó oldalán hasonló szinű, csakhogy hegye sokkal világosabb. ' Blasiiis szerint e lágj' cs egj'enes szőrök egy része a farkvitorla szcgélycből, másik része pedig a vitorla felső lapjáról ered, én azonban egy ziiiionyi, tíz pecseiiyeszkai, tizenegy budapesti és egy vizesréti, borszeszben conservált, valamint két németországi kitömött példányon, kivétel nélkül, csak a farkvitorla szele előli, a felső lapról eredő szőröket észleltem. Tekintve, hogy Jeitteles a bécsi császári múzeum morvaországi példányain a farkvitorla szélén szintén csak nagyon kevés és gyenge szőrt vett észre (Verh. zooL-bot. Ges. Wien, 1862, p. 254), továbbá, hogy Blasius maga ehhez a fajhoz tartozónak minősített egy, neki Kolcnati-tól épen a farkvitorla szélének gyenge szőrözöttsége miatt kételkedve beküldött morvaországi példányt (Jahreshefte mahr.-schles. Ges. 1859, p. 110), nemkülönben, hogy a Dobson példánj'ának is csak egyneműen és gyengén pillásszélű farkvitorlája volt (Catal. Chiropt. 1878, p. 304), végül, hogy Koch is csak a farkvitorla szélén „egyenkint álló, finom és egyenes szőröcskékröl" beszél (Jahrb. Ver. Nassau 1862 — 63, p. 437), lehetséges, hogy a Blasius kiemelte kétféle szőrözet csak a kölni példányok fiatalkori tulajdonsága volt, — noha povilei két fiatal példányom még ezt a föltevést sem igazolja. Annyi tény, hogy Blasius óta soha senki sem észlelte a farkvitorla hátsó szélének ilyetén kétfelé szőrözetét s annak daczára, hogy Blasius nagyon pontos, mondhatnám classikus megfigyelő volt, ebben mégis tévedhetett. - Koch szerint a szörmez szine sötét szűrkés-barnából mindenféle fokozaton át, csaknem tiszta liamusziirkébe mehet át, mit öt, egymástól nagyon távol fekvő hcljTŐl származó 25 példányom alapján nagyon erős kétclylyel kell fogadnom. Myotis emarginatus. 173 A vitorlák s a fülek nem épen vékonyak, vastagabbak, mint a vízi denevéren ; áttetszők, öreg állatokon világos vörhenyes-barna, fiatalokon szürkés-barna szinűek. A koponya (IX. tábla, o. ábra) gyenge nyiltarajjal ellátott ; az arcz fölíitt meglehetősen magasra domborodó, homloktájéka a falcsontival csak- nem egy szintájba emelkedik. A fogak (IX. tábla, 4 — 7. ábra) száma 38. Az alsó metszőfogak oldalszélcikkd nem egészen félig födik egymást. Valamennyi alsó metszőfog tetőéle — úgy fiatal, mint öreg állatokon — ncgijkarólyú. A harmadik alsó metszőfog tojásdad keresztmetszetű, széles- ségénél valamivel hosszabb s vastagsága alig félakkora, mint a szemfogé. A felső fogsor első (belső) metszőfoga valamivel nagyobb, hosszabb és szé- lesebb a másodiknál (a külsőnél). Mind a kettő kéthcgyü (IX. tábla, 5. ábra); az első fognak a külső, a második fognak a mellső csúcsa apró, a főcsúcsnál sokkal kisebb, egymás közt csaknem egyforma. Minthogy az első fog az áll- kapocs irányában., a második pedig az állkapocs irányára harántul áll, ennek következtében a második fognak kisebbik csúcsa teljesen az elsőnek kisebbik csúcsa mögé kerül. Mindezek a viszonyok azonban csak teljesen ép fogazaton ötlenek fel, mert kopott fogazaton a második metszőfog már rendesen csak egyhegyű.' A felső fogsor két első záp foga öreg állatokon a fogsor vonalában áll s hegyes, de nem igen karcsú. A második zápfog az elsőnek mintegy felehosszát éri el ; szélességben nem sokkal keskenyebb ; az elsővel érintkezik, de a harmadiktól egy Ids köz által van elválasztva; hegye úgy az első, mint a harmadik előzápfog koronaperemén rendesen valamivel túljár. Fiatal állatokon a második zápfog a fogsor irányából észrevehetően befelé nyouiíill (minek következtében az első és harmadik zápfog töve nagyon közel esik egymáshoz), az elsőnek felehosszát is alig éri el s körülbelül csak fél oly vastag, mint az első, tehát sokkal kisebb s e mellett jóval karcsúbb és hegyesebb, mint öreg állatokon ; hegyével a szomszédos kéti fog koronaperemén tetemesebben túljár, mint öreg állatokon ; az elsői hézagfoggal érintkezik, de a harmadik zápfogtól már ilyen korban is^ kicsiny köz által van elválasztva.'^ (Mindez természetesen csak tisztára ' Az első metszőfog kifelé álló alacsonyabbik csúcsa fiatal állatokon 2 apró csúcsocskára; lehet felliomolva, úg}' hogy ilyen esetekben az első metszőfog tulajdonképen háromhcgyü.j - .\ midőn fílasiiis azt mondja, hogy „a második hézagfog (kölni példányokon) rendkivül karcsú és alacsony, körülbelül a két szomszédos fog koronaperemével egy magasságú, alig emelkedik a foghús fölé s kívülről hegyének végső csúcsával is alig látható", — nyilván fiatal (körülbelül az én povilci példányaimmal egykorú) állatok viszo- nyait tartotta szem előtt. S Dobson, ki következőkép nyilatkozik : „Az első hézagfog a fogsorban áll, körülbelül fél oly magas, mint a harmadik ; e két fog töve csaknem érint- kezik. .\ második előzápfog nagyon kicsiny, az elsőnek harmadánál kisebb s a fogsorból befelé nyomult", bizonyára szintén fiatal állaton végezte vizsgálatait. Tüzetes rész. praeparált kopon3'án észlelhető.) Az alsó fogsor második elözh^foga. jóval karcsúbb s alacsonyabb, de keresztmetszetben csak Jelentéktelenül gyengébb mint az első, melynek mintegy kétharmadát teszi ki. Az alsó fogsor har- madik zápfoga hosszabb, mint az első. Az innyredők (IX. tábla, 7. ábra) száma hét. Az első három ren- desen folytonos, lapos, közepén gyengén Idkanyaritott ívben halad, ki- vételesen azonban a harmadik a közepén megszakított is lehet, de két fele ilyenkor nagyon közel áll egymáshoz. A negj-edik kettős, fölfelé domborodó ívű, közepén megszakított, az ötödik is áttört s meglehetősen vízszintes helyzetű, minek következtében a negyedik és ötödik redő közt egy nagyobb Itáromszögií köz keletkezik. F'iatal állatokon a negyedik inny- redő vízszintes helyzetű, csaknem egyenes s az ötödik egyenes és ferdén lefelé néz, miáltal a két redő közt ebben az esetben is egy téresebb háromszögű köz támad. A hatodik öreg állatokon /ó7/l-/t' domborodó és megszakított, azonban fiatal állatokon erősen lefelé hajlik s belső két végével csaknem ahetediknek a középső szögletéig nyúlik. A hetedik rövid, folytonos, tompaszögű. Méretek (™/m-ben) Zimony ' P^i^se. nyeszka ? Buda- pest Povile Dobson I Blasiiis méretei (átszá- mítva)' (áttéve) Margó méretei (áttéve) A kiterjesztett szárnyak hossza .■\ fej és törzs hossza A fark hossza .■Xz egész test hossza .'\ fej hossza .A fül hossza .\ fülfedö hossza ■^z alsó kar hossza .\ hüvelykujj hossza A harmadik ujj hossza .... Az ötödik ujj hossza A lábszár hossza A láb hossza A fark szabad vége 285 49 44 93 18-5 17-5 9 41-5 8 G7 55 19 9 285 47 43 90 18-; 17 270 46 40 86 18 16 8-5 41 7-5 64 53 19-5 ' 8-5 1-2 183 39 36 75 17 15-5 8-5 36-5 6-5 54 47 17 7 0-75 43-75 41-25 85 18-75 18-75 8-75 39-50 875 63-75 52-5 18-75 9-5 238 47 43 90 16-5 14 8 57 46-5 17 85 0-75 275 48-5 42 90-5 13 Megjegyzés Egyet- Tíz pél- len dány kö- zimonyi zülaleg- példány nagyobb Tizenegy példány legna- gyobbika Mintegy hónapos, I példány ' Dobson méretei elég jól megegyeznek az én, magyarországi példányokról vett méreteimmel, különösen a budapestivel. Blasiiis méreteiben feltűnő a szárnyátmérö, a fej, a fül, az alsó kar s a harmadik és ötödik ujj alacsony méretszáma, a mi arra enged következtetni, hogy a kölni állatok még fiatolnk voltak, a fogazat taglalásánál kifejezett ebbeli nézetem tehát a méretekben is támoga- tásra talál. Margó méreteiben feltűnő a fejhosszaság alacsony száma, ez azonban csak mérési hiba, mert a budapesti tud. egyetem állattani intézetében feltalálhati) budapesti példányok között egy sincs, melynek 18 ^ím-nél rövidebb feje volna. A povilei fiatal him méretei a fajra nézve nem jellemzők s csupán összehasonlítás kedvéért iktattam ide. Myotis cmarginatiis. Minthogy a Myctis L'iiniygiiiűhis-l a fültedö s néniikcp a fül liasunló szabása miatt is egyes szerzők a Myotis Capaccinii-víú tévesztették össze, nem lesz érdek nélkül e két faj szélső méreteinek egybevetése. A csonkafülű és a hosszúláln'i clcncvcr jellemző mereteinek összehasonlitása A Myotis emarginatiis szélső méretei A Myotis Capaccinii szélső méretei A kitelj esztett szái'ny hossza A fej cs tijrzs hossza .... A fark hossza A test egész hossza A fej hossza A fül hossza A fülfedő hossza Az alsó kar hossza A harmadik ujj hossza. . . . Az ötödik ujj hossza .... A lábszár hossza .•\ láb hossza 270—285 46—49 40—44 86—93 18-18-5 16-17-5 8-5-9 41—42 64—70 53—59 19—20 8-5—9 250—280 46—50 39! 85—89 17—18 17—18 7—8 37-5—43 62—70 49—56 15-5—17! 10—11-5! Ebből az összehasonlításból arra az eredményi-e jutunk, hogy a Myotis cmarginLitiis-nak állandóan hosszabb a farka s a lábszára, ellen- ben kisebb a lába, mint a Myotis Capaccinii-nak, egyéb méreteiben azon- ban a két faj meglehetősen azonos. A lábszár nagyobb hossza pedig az öregvitorla nagyobb szélességét vonja maga után, mely niár önmagában is elég széles, a mennyiben az ujjak tövéig terjed, holott a Myotis Capaccinii-n a bokát sem éri el s mert az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : 11 40 — 12' 18, holott a Myotis Capaccinü-n az arányszám 10 : 12-50 — 12'8S. A csonkafülű deiievérnek tehát sokkal szélesebb a szárnya s az öregvitorlája, niint a hosszúlábú elene\-éré s ennek megfelelően rosszabb repiiln is. |\ ar. budapestinensis Margó.] A nem rég elhunyt Margó Tivadar, néhai budapesti egyetemi tanár, a Myotis emargiiiattts Geoffr. (=■ M. ciliatiis Blas.) budapesti (farkas- völgyi) péklányait \-ar. bmlapestiiieitsis néven különböztette meg ' a lilasiiis ' „Új denevérfajok leírása a budapesti és magyarországi faunában", .Magyar orv. és természetvizsg. XX. nagygyűl. niunk. Budapest 1880, p. 255. 176 Tüzetes rész. leírásának alapúi szolgált kölni példányoktól. Megkülönböztetését a fül- redők nagyobb számára (6 helyett 7 — 8), a valamivel nagyobb testre és hosszabb szárnyakra, a kisebb fejre s a külföldiekénél sötétebb színezetre alapította. Miután a Margó gyűjtötte állatok tizenegy eredeti példányát gondosan megvizsgáltam s külföldi példányokkal is összehasonlítottam, arra a meggyőződésre jutottam, hogy az új varietás fclállitása teljesen alaptalan s mint ilyen, az irodalomból kikiiszöhölendö. A mi a nagyobb testet s a szárnyak nagj'obb hosszát illeti, annak ak az egyszerű magyarázata, hogy Margó az ő méreteit csupán Blasius ntéreteivel hasonlította össze, már pedig Blasius — mint megelőzőleg kifejtettem — fiatal állatokról vette méreteit s így természetes, hogy a Margó öreg állatai nagyobbak voltak. Annál feltűnőbb tehát, hogy a tífigyobb test mellett Margó a fej kicsinységét hangsúlyozza s azt állítja, hbgy a farkasvölgyi példányok feje 6'" (tehát 13 %>) hosszú. Ha ez igaz vplna, al» (ki pedig fiatal állatról vette méreteit ; a fiatal példányoké saját mérésem szerint 15'.5 "/»» s innen ered az a vizi denevéren soha elő nem forduló körül- mény, hogy az előre fektetett fül hegye meghaladja az orr csúcsát, a mit a Daday példányain nem tapasztalunk. E példányok fogazata, innyredőiknek alakja, a fül és fülfedő alakja, az öregvitorlának a talp közepéig való terjedése, a lábak nagysága, a farkvitorla szabása, az egész termet nagysága s a testrészek méretei, — szóval minden jelleg a vizi denevérre vall. Méhely : Magyarország denevéreinek nionographiája. 12 Tüzetes rész. Életmód. A csonkafülű denevér életmódjáról meglehetősen keveset tudunk. Bhisins, Kolcnati és Kocli közléseiből kitűnik, hogy a legkülönbözőbb rejtekhelyeken található, így odvas fákban, laza felívésű fakéreg alatt, régi pinczékben és mészkőbarlangokban s ily helyeken, szűk hasadékokba húzódva, nyolcz főnyi csapatokban telel át. Koch azt tartja, hogy termé- szetének megfelelően leginkább odvas fákban tartózkodik s hogy csak északibb tájakon, a hideg ellen oltalmat keresve, lakik mészkőbarlan- gokban. A pecsenyeszkai mészkőbarlangban a Rhinoloplms fcrrnm- cqninuni Schreb. s a Rhinoíophns enryale Blas. nevű patkósorrú dene- vérek társaságában tartózkodik s mikor 1899. június 20-án és 21-én e helyet fölkerestem, méhraj módjára találtam a jelzett fajokkal a barlang- nak félhomályos előcsarnokában, a mintegy 20 m. magas boltozatnak egy kisebb üregében csüngve. Két, egymást követő lövésre a másik két fajnak sok példányán kivül tiz darab csonkafülű denevér hullt le a magas- ból, melyek közt egyetlen himpéldány sem volt. De Selys-Lougchamps egy Ízben június végén harmincz csonkafülű denevért kapott, de azoloiak is mindegyike nőstény volt, ' a miből kitűnik, hogy a hímek a párzás után szertekóvályognak s csak a nőstények maradnak társaságban. Ugyan- ezt bizonyítja zimonyi példányom ; 1 899. június 1 8-án egy hím példányt ütöttünk le a szálló folyosóján, melyben laktam, de bár utóbb az egész padlást tűvé tettük, sehogy sem tudtunk több példányra akadni. Röptét a szabadban nem volt alkalmam megfigyelni, azonban, a mint a lövések zajára felriadt állatok a barlangban ide-oda keringtek, észrevettem, hogy habár elég gyorsan és neszteleni'íl, de korántsem valami nagyon sebesen eveznek a levegőben. Kolenati szerint könnyen, csaknem lebegve repül ; szelídebb természetű s lepkékkel, hártyás szárnyú és vízi rovarokkal táplálkozik. Megemlitendőnek vélem, hogy a povilei sziklaoduban dr. Madarász Gyula is a Rhinoloplms ferrimi-eqiiiniun társaságában találta s így való- színű, hogy a telet is a patkósorrú denevérek különböző fajaival tölti, noha Kolenati szerint eddig nem észlelték, hogy más fajok társaságában telelt volna. A fogságot, úgy látszik, huzamosabban tűri s talán meg is szelí- díthető. ' Fauné Belge, 1842, p. 21. Myotis Nattereri. 179 !>. Myotis Nattereri Kuhl. ' Horgasszőrü denevér. (X. tábla). Syiioiiyiiiák. Vcspertilio Nattereri K u h 1, Ann. Wetterauer Ges. Naturk. IV. 1819, p. 33, fig. ; Keyserlin.t; & Blasius, Arch. f. Naturg. 1839, I. p. 309; Wirbelth. Europ. 1S40, p. .i;^ ; Sely s-Lo n gchamp s, Fauné Belge, 1842, p. 21, tab. 1, fig. .'); Nilsson, Skandináv. Fauna I. 1847, p. 51 ; Wagner Supplem. Schreber Saugcth. I. 1840, p. 491; V. 18,-),-), p. 723; Eversmann, Bull. Soc. Natúr. Moscou (V) XVIII, 1845, p. 508, tab. 13, fig. 7; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 88, fig. GO, (11; Cl i ebei, Saugeth. 1859, p. 935; Jeitteles, Verh. zool.-bot. Ges. Wien XII, 18(52, p. 252; Fatio, Fauné Vertébr. Suisse, I. 18(J9, p. 87 ; A 1 1 u m, Forstzool. I. 1872, p. 33 ; D o b s o n, Catal. Chiropt. 1878, p. 307 ; Trouessart, Naturaliste, VI. 1884, p. 549, fig. 27, 28; Catal. Mámmal. 1. 1897, p. 127. Isofiis Nűlleirri K ölen a ti, Jahreshefte miihr.-schles. Ges. 1859, p. 107; Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 338, fig. IG; Koch, Jahrb. Ver. Nassau, 18(i2— (i3, 42(1, 390, tab. 1, fig. 8 (auris), tab. 11, fig. 2, 7 (trichom). Myotiis Nattereri Gray, Ann. Mag. Nat. Hist., X. 1842, p. 258; P'itz inger, Sitzungsber. Akad. Wien LXlll, 1871, p. (iO; Üaday, Magyar tud. Akad. Értekez. XVI (7)' 1887, p. 39. Leírás. A horgasszőrü denevér a .'l/ro//.s--félék egyik közepes nagyságú faja ; a csonkafülű denevérnél kisebb. Kiterjesztett szárnyainak hossza 247 — 275 %; egész testhossza 75 — 93 '"/m, mely méretből 3G — 42 "% esik a farkra; alsó karja 38-4—41 ™/n.. A fej teteje meglehetősen kidomborodik az arczvonal fölött. Arczorra széles, oldalai nem emelkednek ki, egyenletesen csapnak le a felső ajak felé. Füle (X. tábla, 1 . ábra) hosszúkás, tojásdad ; eU'íre nyújtott hegyével mintegy liosszánali eí^y ^legyedével haladja meg az orr csúcsát s belső oldalán öt, vagy hat harántredi'ije van. .A fül belső széle, a szögletes ' .A régi nnnionclatiiia szerint: VcsfcriiUo Xallfn-ri Kuhl. 180 Tüzetes rész. saroktól kezdve egyenletes domborodású ívben halad a kerekített fülcsú- csig; külső széle a fülfedő belső széle alatt, a szájrés magasságában kezdődik s domborúan halad mintegy magasságának két harmadáig, hol lapos, de határozottan észrevehető horpadás váltja fel. A fülfedő (X. tábla, 1. ábra) egészben sarlóalakú, keskeny és nagyon hosszú, a fül hosszának mintegy két harmadával egyenlő s hegyével a külső fülszegély horpadásáig emelkedik. Tövén kis kerekded lebenyt hord, e fölött legszélesebb, innen fokozatosan keskenyedő s elvékonyo- dott ; csúcsán lekerekített hegyben végződik. Belső széle enyhén dombo- rodó, külső széle homorú és csipkés metszésű. Szárnyai nagyok és szélesek. A harmadik ujj tőize valamivel hosz- szabb, mint a negyediké s ezé ismét kevéssé hosszabb, mint a harma- diké. Az ötödik ujj hossza többnyire úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10:12 s az egész szárny hosszához, mint 10:24. A törzshöz szorított alsó kar vége a szájrés közepéig nyúlik. Az öregvitorla, a szerzők szerint, valamivel a hüvelykujj előtt, a talp szélének mintegy második harmadá- ban csatlakozik a lábhoz, azonban a kezeim közt levő kisnyiresi példá- nyon (gy. Daday) csaknem a hüvelykujj tövéig terjed. A farkvitorla hátul tompa szöget zár be és a farknak csupán végső porczos ízét hagyja szabadon (X. tábla, 2. ábra). A sarkantyú hosszú, a boka s a fark közti távolságnak mintegy két harmadát teszi. A láb közepes nagyságú, a saroktól a karmok hegyéig mintegy 8 '"/« hosszú. Fülei s vitorlái vékonyak, áttetszők, világos szürkés-barnák. Szőrözete csak a törzs közelében terjed a vitorlákra. A farkvitorla redősen gyűrődött szabad széle hosszú, kampós, lefelé görbült, merev szőrökkel süriin megrakott (azért adtam az állatnak a horgasszőrü nevet) még pedig oly módon, hogy egy sor szőr a fai-kvitorla hátsó szabad szé- léről, a másik pedig a farkvitorla felső oldalán, a szegély előtt ered s a szőrcsúcsok az előbbi sor szőrei közé vegyülnek (X. tábla, 2. ábra). A sarkantyú hátsó széle szintén horgas szőrökkel megrakott, de gyéren, az öregvitorla hátsó széle pedig a boka közelében egyszerűen és g^'éren pillás. A lábujjakat gyér, hosszú, durva szőrözet borítja. Bundája nagyon sűrű és hosszúszőrű. Összbenyomás szerint felül vörhe- nyes barnás-szürke, vagy világos sárgás-szürke, alul szennyes-fehér, vagy fehéres. Az egyes szőr a test felső oldalán sötét-barna tövű s világos vörhenyesbarna hegyű, a test alsó oldalán sötétebb tövű s a szőr végső har- mada fehér. A fiatalok határozatlanabb, felül inkább hamvas-szürke színűek. A koponya (X. tábla, 3. ábra) gyengén kiemelkedő nyíltarajt hord, az arcz fölött magasra domborodó, homloktájéka a legmagasabb s enyhén lejt a falcsonti tájék felé. Myotis Nuttereri. A Ibgak (X. tábki, 4 — 7. ábr;i) száma 38. Az alsó metszőfogak csak oldaszéleikkel érintkeznek ; a harmadik keresztmetszetben tojásdad, széles- ségénél alig hosszabb s a szemfognál jóval gyengébb. ' A felső fogsor második metszőfoga csaknem ép oly hosszú s keresztmetszetben vasta- gabb, mint az első; az első kéthegyű, a második hátul kivájt. A felső állkapocs első két cgyhegjaí zápfoga kicsiny, a második a fogsorból kissé befelé nyomult, az elsőnek felénél hosszabb, karcsúbb, a szomszé- dos fogakkal szorosan érintkezik s hegyével jóval meghaladja a két szomszédfog koroiuipereuiét. ' Az innyredők (X. tábla, 7. ábra) száma — a metszőfogak közt levő innykoronát nem számítva — hét {Kolettati szerint nyolcz). Az első és második magasivű és folytonos, a harmíidik valamivel alacsonyabb ívű s közepén kissé szögletesen megtört, a negyedik kettős ívű, fölfelé dom- borodó s közepén megszakított, az ötödik lapos, vízszintes helyzetű és közepén szintén megszakított, a hatodik hasonló, de valamivel dombo- rúbb, a hetedik folytonos, nagyon tompaszögű. Koleiiati rajza és leírása •' sehogy sem illik a kezeim közt levő példányra. .Méretek ('"/„,-ben) Kis- nyiresi példány Dobson I Blasins méretei „ - „,„- /-..- ■ meretei (atsz.-i- mítva) (áttéve) Fatio méretei A fajra jel- lenizű szélső méretek A kiterjesztett szárnyak hossza . .•\ l'cj és törzs liossza \ fark hossza A test egész hossza A fej hossza A fül hossza A fülfedö hossza Az alsó kar hossza A hüvelykujj hossza A harmadik ujj hossza Az ötödik ujj hossza A lábszár hossza A láb hossza A fark szabad vége 260 3SJ 3G 75 16-5 16 10 39 (i-5 6.') 48 lü 8 1 &4-5 17 41-25 41-25 82-5 16-25 17-5 10 36-25 7-5 65 47-5 15 8-75 247 44-2 41-6 85-8 17-1 15-6 10-8 38-4 lü'J 7-3 0-4 265—275 48—51 40—42 88—93 17—18 11 — 12 40—41 69 54 17 8-5 1 247- 39- 30- 75- 16-2- 15-6- 10- 38-4^ 6-5- 65- 47-5- 15- 7-3- 0-4- -275 -51 ■42 -93 -17-1 -18 -12 -41 -7-5 69 -54 -17 8-7 ■1 ' Bhisius szerint csaknem ép oly vastag, Jciticlcs Komjátiba való példányán csak fél oly vastag, mint a szemfog. -' Jcittdcs példányán a második felső zápfog jobb oldalt annyira befelé nyonu'ilti hogy kívülről alig látszott, a bal oldalon ellenben kivüről meglehetősen tisztán vult kitható. ^ Sitzungsber. Akad. Wien, XXIX (10) 1858, p. 12, fig. 16. 182 Tüzetes rész. Földrajzi elterjedés. Fajunk egész Közép-Európát lakja ; Írországtól az Uraiig és Dél- Skandináviától az Alpokig terjed. Magyarországról általánosságban már Blasitis s az ö nyomán Kolcnati és Fitzinger is említették. Az első biztos adatot Jeiticles L. H., a kassai főgymnasium egykori tanára szolgáltatta, ki 1860. június közepén jutott egy magyarországi példány birtokába. Az állatot Horváth Géza, akkor- tájt a kassai főgymnasium tanítványa, ^ fogta volt édes atyja birtokán K o m j á t i b a n (Abauj-Tornamegye), egy odvas fa üregében. Jeittdes ezt a példányt eleinte a Myotis emarginatus Geoffr. (= ciliattis Blas.) nevű fajnak tartotta s ily néven adott róla hírt,^ de miután a bécsi császári múzeum idevágó anyagával gondosan egybevetette, belátta, hogy a horgasszőrű denevérrel van dolga s két évvel később ezen a néven írta le.^ Jeüteles példányát nem láttam, azonban leírásából félreismerhe- tetlenül kitűnik, hogy utóbbi meghatározása volt helyes. Ezen első biztos adat után a horgasszőrű denevérnek egy negyed- századig semmi híre irodalmunkban, míg végre 1887-ben Daday Jenő a k i s-n y i r e s i (Háromszékmegye) barlangban újból ráakadt * erre a ritka denevérre. Daday példánya az erdélyi múzeum-egylet kolozsvári gyűjte- ményében még ma is megvan, onnan jutott kezemhez, úgy hogy Daday meghatározásának a helyességéről az eredeti példány alapján volt alkalmam meggyőződhetni. Magyarországról még Frivaldszky Ititrc ■' sorolja fel a Központi Kárpátok állatai közt, azonban bizonyára csak irodalmi adatokra támaszkodik. Életmód. A horgasszőrű denevér igazi hazájául Németország tekinthető, hol Blasius és Koch szerint, a Myotis Bechsteinii nevű fajjal közös területen, sőt gyakran ugyanazon a helyen szokott előfordulni, azonban ott is csak szórványosan jelentkezik, illetőleg, Altnm szerint nem minden vidéken gyakori. Koch az életmód, színezet és némely másodrendű alaktani tulajdon- ság alapján két válfajt különböztet meg, melyek egyikének (var. typits) kiterjesztett szárnyai 240 — 250 '"/w hosszúak, bundája a hátán barnás- ' Jelenleg a Nemzeti Múzeum állattárának igazgató őre. 2 Verh. zool.-bot. Ges. Wien, X, 1860, p. 100. ' Verh. zool.-bot. Ges. Wien. XII, 1862, p. 252. * Magy. tud. Akad. Értekez. XVI (7) 1887, p. 39. ' Magy. tud. Akad. Évk. XI (4) 1865, p. 9. Myotis Niittcrcri. \H:i szürke, talpának ciíy liannada szabad, lüllcdrijcnek külső széle nieg- Ichetöscn sima, fülei egyenesen kifelé állnak és karmai meglehetősen hosszúak s élesek ; a másikának (var. spclaais) kiterjesztett szárnyai L'L'i) '2'AO '"/„, hosszúak, teste arányosan kisebb, bundája a hátán söté- tclib, inkább szürkés-barna, vörhenyesbe hajló és gyapjasán duzzadt, alul fchérszürke s hártyás részei rendesen sötétebbek, mint a másik alakon, továbbá öregvitorlája csaknem a hüvelykujjig terjed, fülfedőjének külső széle durvább, a fül külső széle begörbült és karmai rövidebbek s tompábbak. Az első alak t)dvas fákban tartózkodik és telel, azonban bányaaknákban és \-;lrpinczék falrepedéseiben is előfordul, a másik Koch szerint soha sem található odvas fákban, hanem mindig mészkő- barlangokban, hol nem csüng szabadon, mint az előbbi, hanem a fal- repedések legszűkebb részeibe behúzódva, kettesév^el, vagy hármasával, sőt más fajok (így a tavi denevér) társaságában is tartózkodik. A két alak a fogságban is eltérően viselkedett, mert inig a v. typus a szoba száraz mennyezetén magánosan, addig a v. spdacus a szoba mélyebben fekvő részében, különösen a virágcserepek közt, nyirkos helyen szeretett pihenni ; az előbbi este még nyugodott, mikor a másik már vigan röpködíitt ; az előbbi a szoba mennyezetéhez közel, az utóbbi ellen- ben alacsonyan, a padló közelében röpdösött.^ A horgasszőrű denevér, az irodalmi adatok szerint, nagyon külíinböző hel\'eken tartózkodik. Altiuii, ki aránylag nagyon sok (egy alkalommal (itven) példány birtokában volt, határozottan kiemeli, hogy soha sem tíilálta odvas fákban, ellenben úgy tapasztalta, hogy sziklakutak és bol- tozott földalatti csatornák legfőbb tartózkodási helyei, mindazonáltal ez az észlelet nem tekinthető általános érvényűnek, mert Blasitis, Koch, Jeittelcs és mások főképen odvas fákban gyűjtötték, noha sziklaüregekben, bányák- ban, vagy ódon falak repedéseiben is ráakadtak. A dolog valószínűleg úgy áll, hogy nyáron a faodvak szolgálnak az állat ideiglenes rejtekéül, télen azonban védettebb helyekre, gödrök-, bányák- vagy barlangokba vonul vissza. Barlangokban, Koch szerint, a bejáró-nyilastól nem messze üti fel tanyáját. Esténkint későn jelenik meg s meglehetősen alacsonyan röpköd. Vadászatát erdei utak fölött, magánosan álló erdők szélén, fás kertekben, gyümölcsösökben és parkokban folytatja, de leginkább kedveli a lakott helyek közelében levő zajtalan erdőket, miért is az erdőgazdaság szem- ' Ez a Koch áltiU jellemezett két alak oly si)k tekintetben külíinbözik egymá.st()l, hogy — noha Koch egészen helyesen adja vissza a faji bélyegeket — mégis kétségesnek látszik, vájjon csakugyan egy és ugyanazon fajhoz tartozik-e ? ! pontjából hasznos. Altit iii szerint, nagyobb vizek közelségétől sem riad vissza. Táplálékát a legyek, kisebb éjjeli lepkék s más rovarok sorai- ból szerzi. Természetére nézve lusta és szelid, más fajok társaságát egykedvűen tűri s a Myotis dasycneme, Daiibentonii, Bechsteinii és a Plccoltis anritns közvetetlen szomszédságában már nagyon gyakran észlelték. A nőstény csak egy fiat szül. 10. Myotis Bechsteinii Leisl.^ Nagyfülű denevér. (XI. tábla). SyHonyiuák. Vcspertilio Bcdtstcinü Le isler, in Kuhl Deutsch. Flederm., Ann. Wetterauer Ges. Naturk. 1. 1819, p. 30; Temminck, Monogr. Mámmal. V. II. 1835—41, p. 184, tab. 50, fig. 1, 2 (fide Dobson); Keyserling & Blasius, Arch. f. Naturg. 1839, I. p. 308; Wirbelth. Europas, 1840, p. 52; Selys-Longchamps, Fauné Belge, 1 842, p. 22, tab. 1 , fig. 7 ; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. I. 1840, p. 491; V. 1855, p. 723; Blasius, Fauna Deutschl. I. 1857, p. 85, fig. 58, 59; Giebel, Sáugeth. 1859, p. 934; Jeitteles, Verh. zool.-bot. Ges. Wien XII, 1862, p. 252; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 308, tab. XVIII, fig. 12; Trouessart, Naturaliste VI. 1884, No. 69, p. 550, fig. 29, 30 et Catal. Mámmal. I. 1897, p. 127. Myotis Bechsteinii Gray, Ann. & Mag. Nat. Hist. X. 1842, p. 258; Fitzinger, Sitzungsber. Akad. Wien, LXIII, 1871, p. 78. Myolns Bechsteinii K o 1 e n a t i, Sitzungsber. Akad. Wien, XXIX (10) 1858, p. 344, fig. 31; Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 115; Koch, Jahrh. Ver. Nassau, 1862—63, p. 421, 389, tab. I, fig. 1. Leírás. A nagyfülű denevér a n;agyarországi il/yo//5-félék egyik nagyobb képviselője. A hazai öreg példányok kiterjesztett szárnyainak hossza 260—291 '"/», egész testük hossza 93—95-5 "%^, mely méretből 42—43-5 '%< esik a farkra; alsó karjuk 41 — 45 '"/»■ hosszú. ' A regi iiomenckitura \izcnni: Vcspertilio Bechsteinii Leisl. Myotis Bcchstcinii. 185 l''iile (XI. labla, 1. ábra) liosszúkás tojásdad, iiaj^y és Iwsszú; előre nyüjt\a isiikiuiii filL-hosszával haladja meg az orr csíksat; belső oldalán Ü- lu harántrcdőt visel. Belső széle a szögletes saroktól kezdve egynemű, folytonos ívben kanyarodik fel a meglehetős szélesen kerekített fülcsücsig. Külső széle a szájrés magasságában a fülfedő helső széle alatt ered s lapos domborúlatban emelkedik fölfelé és csak a ftilcsúcs alalt horpad kissí, alig észrevehetően. A fülfedő (XI. tábla, 1. ábra) hosszú és keskeny, a fül magasságá- nak közepéig emelkedik. Alsó fele egyenes, felső fele határozott, habár olykor nagyon gyenge, sarlóalaká görbülettel hajlik kifelé. Hegye tompa- csúcsú ; tövén a legszélesebb, fölfelé fokozatosan vékonyodó. Belső széle alsó felében egyenes, felső felében kissé domború, külső széle pedig ezzel szemközt homorú. Szárnyai szélesek. A harmadik, negyedik és ötödik ujj tőize egyforma hosszú. Az ötödik ujj hossza körülbelül úgy aránylik a harmadikéhoz, mint • 10 : \'2, mondja Blasins, azonban magyarországi példányokon a következő arányszámokat találtam: 10: irZo, 10: 1203, 10: l'i'SB és 10 : 12'88 s az egész szám}' hosszához, mint 10 : 25'43 — 2502. Az öreg- vitorla pontosan a hüvelykujj tövéig terjed. A farkvitorla (XI. tábla, 2. ábra) hátul tompaszögű s a fark utolsó porczos izét és a megelőzőnek a felét hagyja szabadon ; mielőtt a farkat érintené, a farktól mintegy egy '"/"i-nyi távolságban mindegyik oldalon egy-egy nagyon apró, fogalakn nyújtványkál ereszt. A sarkantyú rövid, a boka s a fark közötti távolságnak felehosszát sem éri el. Lába meglehetősen nagy, a saroktól a karmok hegyéig 0 — 10 "fc hosszú. .A törzs szőrözete csak a test közelében megy át a vitorlákra. A sar- kantyú s a fark\'itorla hátsó széle csupasz ; a lábujjakat nagyon gyér, hosszú s finom szőrözet borítja. A farkvitorla alsó oldalán húzódó vér- edényredők csaknem csupaszok. Bundája a test felső oldalán vörhenyesbe hajló barnás-szürke, a test alsó oldalán szennyes-fehér. Az egyes szőr töve a test felső oldalán sötétbarna, hegye vörhenyes-szürke ; a test alsó oldalán hasonló tövű, de hegyén fehér. PTilei s vitorlái vékonyak, áttetszők, világos szürkés-, vagy feketés- barnák s különösen a fülek rózsaszínbe hajlók. .A koponya (XI. tábla, 3. ábra) a Myotis myotis-éhoz hasonló sza- bású, de kisebb, nj-íltaraja sokkal alacsonyabb és homloktájéka maga- sabbra domborodó ; falcsonti tájéka a homloktájéknál alig észrevehetően magasabb. Hossza 17'ő "fc, Icgnagj'obb szélessége a nyakszirti csigolyán 186 Tüzetes rész. 8 '"lm, a szemgödrök közt 4 '"/'", a felső szemfogak töve egymástól 2'6 %-nyire van. A fogazat (XI. tábla, 4 — 7. ábra) 38 fogból áll. Az alsó állkapocs metszőfogai némely példányokon csak oldalszéleikkel érintkeznek s alig födik egymást, másokon csaknem párhuzamosak a tetőéleik s a fogak nagyobb terjedelemben takarják egymást} A harmadik metszőfog tojásdad keresztmetszetű, szélességénél valamivel hosszabb, a szemfognál jóval vékonyabb. A felső fogsor első metszőfoga le nem koptatott állapotban kéiliegyü, a második hátul kivájt, keresztmetszetben vastagabb s az elsőnél valamivel alacsonyabb. A felső állkapocs második zápfoga az elsőnek legalább kétluirmadát teszi, a fogsorból kissé befelé nyomult s hegyével tetemesen megluiladja a szomszédos fogak koronaperemét ; a harmadik zápfog tövétől rendesen eg}' kis köz által van elválasztva, de kivételesen ép ügy összeér a tövük, mint az elsővel. Az alsó állkapocs második előzápfoga az elsőnél karcsübb, alacsonyabb és keresztmetszet- ben gyöngébb. Az innyredők (XI. tábla, 7. ábra) száma hét. Az első enyhe ívben domborodó vagy teljesen egyenes ; vastag és folytonos. A második ép oly vastag és folytonos, de többé-kevésbbé kettős ivű. A harmadik már jóval vékonyabb, kettős ivű s közepén rendesen megszakított, bár kivéte- lesen folytonos is lehet. A negyedik, ötödik és hatodik lefelé görbülő kettős ívű, vékony s a közepén megszakított. A hetedik folytonos és tompaszögű. Az összes innyredők, valamint egyáltalában az egész száj- padlás, sőt még a foghús, a nyelv és a birregő is barnás szaruréteggel bevontak. Az első három, vagy négy innyredö hátsó széle rojtos. Koleiiati szerint' az innyredők száma nyolcz; „az első az innykoronán fekszik, harántul egyenes, közepén kissé megvastagodott", — én azonban ezt a felfogást természetellenesnek találom s a jelzett redőt az innykoronához számítom. ' Blasiiis szerint az alsó metszőfogak az állkapocs irányában állnak s csak oldal- széleikkel érintkeznek s minden utána következő szerző is ugyanazt állitja, azonban a kinek alkalma volt nagyobb anyagot gondosan átvizsgálni, igazat fog nekem adni, mert nem is olyan ritka eset, hogy az alsó metszőfogak csaknem felig takarják egymást. Minthogy a Mvolis ínyotis-on s más fajokon is hasonló viszonyokról győződtem meg, nem liabozom kijelenteni, hogy ezen, Blasius-tól bevezetett jellegnek nem tudok nagyobb fontosságot tulajdonítani. 2 Sitzungsber. Akad. Wien, XXIX (10) 1858, p. 345, fig. ül. Myotis Rechsteinii. Meleg- Mci-ctek (,'%,-l''cn) hegy Zay- Ugrócz 9 Zay- Ugrócz 9 Dobson méretei (átszá- mítva) Blasius méretei (áttcve A hazai példá- nyok szélső méretei A kiterjesztett szárnyak hossza . A Ifj cs törzs hossza A fark hossza Az egész test hossza A fej hossza 260 50 43 93 20 • 25 12 42-5 10 65 53 10 2-5 291 52 43-5 95-5 20 25 11-5 45 10 67 57 22-5 10 2-7 280 51 42 93 19 24 11 41 10 65 54 20 10 2 50 37-5 87-5 18-75 23-75 12 38-75 67-5 ' 52-5^ 20 8-75 264 51 39 5 90-5 21 25 12 41 68 55 21 9 2 260—291 50—52 42—43-5 93—95-5 10—20 24—25 11 — 12 41—45 10 65—67 53—57 20—22-5 10 2—2-7 A rüllcdő hossza Az alsó kar hossza A hüvelykujj hossza A harmadik ujj hossza Az ötiidik ujj hossza A lábszár hossza A láh hossza A lark szabad vége Megjegyzés 1" ' Dobsolt második ujjat mond. — ' L obsoii n sgyedik i Jjat moii d. Földrajzi elterjedés. A nagytiilű denevér Közép-Európa lakója. Írországtól az Uraiig s középső -S'kandiná\-iától az Alpokig terjed ; az Alpoktól délre még nem észlelték. Magyarországról már Blasius emliti s az ö nyomán Kolcnali, az első biztos adatot azonban Jcittdcs szolgáltatta, ' ki a Kassa közelében levő Bank ó r ó 1 1 860. október 23-án egy odvas tölgyben fogott három példány birtokába jutott. E példányok egyike a Nemzeti Múzeum birtokában van. Több hiteles irodalmi adat nem áll rendelkezésünkre, a mennyiben az a kolozsvári példány, melyet Daday Jenő irt le e néven, " mint az erdélyi ' Verh. zool.-bot. Ges. Wien, XII, 1862, p. 252. ' Magyar, tud. Akad. Értckez. XVI. (7) 1887, p. 41. múzeum egylet gyűjteményében borszeszben őrzött eredeti példányon meggyőződtem, nem tartozik ehhez a fajhoz, hanem a közönséges dene- vér (Myotis myotis Bechst.). ' Frivaldszky Imre a Központi Kár- pátok állatai közt sorolja fel, '^ de hogy természetes példányok alapján tette volna, abban nagyon kételkedem. A Nemzeti Múzeum gyűjteményében e fajnak négy hazai lelőhelye van képviselve, az egyik B a n k ó (Kassa mellett), honnan Jeittdcs küldött ' Állitásom igazolására teljesen elegendőnek tartom, ha közlöm Daciay méreteit, melléjük állítva Rlasius körzővel áttett méreteit, mert csakis így lehetséges az összehason- lítás, nem pedig úgy, hogy a "V-ekbcn megadott méreteket a hüvelykekben kifejezettekkel állítjuk szembe, mint Daday teszi. Méretek ("^-ben) Daday állitó- lagos Myotis Bech- steinii-je Bhisius mére- tei a Myotis Bech- steinii-ról A szárny átmérője . . Az egész test hossza . A fej hossza A fark hossza A fül hossza A fülcsap hossza . . . Az alkar hossza .... A harmadik ujj hossza Az ötödik ujj hossza . A lábszár hossza . . . A talp hossza A fark szabad vége 290 100 23 45 21 11 51 82 f)7 22'l 11 1 264 00-5 A fentebbi "méretek összehasonlításából láthatjuk, hogy Daday állata általában nagyobb mint Blasius M. Bcchsteinii-je s különösen alsó kiírja és szárnyujjai sokkal hosszab- bak, feje is nagyobb, mindamellett füle sokkal rövidebb, (a fejnél rövidebb !) úgy hogy a Myotis BechsteÍHÍi-ve\ távoU'ól sem egyeztethető, Daday azonban mindezek daczára is azt állítja, hogy „a test egyes részein végzett méréseimnek eredménye is mutat csekély eltérést a törzsalaktól, de ezért a viszonylagos hosszúság mégis egyezik a Blasiits számada- taival !" Én ezt a megegyezést a legjobb igyekezettel sem tudom feltalálni. Daday áUata méreteiben is, egyéb jellegeiben is a közönséges denevér typikus példánya, még pedig, mint az alacsony méreteken kívül a kézközépcsontok s az ujjperczek közt, feláztatott álla- potban jól látható, duzzadt és még különvált porczos diaphysisck elárulják és a csúcsos hegyii, le nem koptatott fogazat is bizonyltja, a közönséges denevérnek fiatal példánya. '' Magyar, tud. Akad. Évkönyvei XI (4) 1865, p. 9. Myotis licchstcinii. 18!) hc egy példányt, a másik C sa 1 ló kii z - S o m o rj a, hol Kunszt. Károly tanító gyűjtötte 1893-ban, a harmadik Zay-Ugrócz (Trencsénmegye), honnan 1899 márczius 31-én Dr. Laicll Adolf útján 27 példányt kapott a Nemzeti Múzeum s a negyedik Meleghegy (Gömörmegye), hol Dr. LciHÜ Adolf gyűjtött egy példányt 1899. augusztus havában. A fentebbi nég>' termőhely arra enged következtetnünk, hogy a nagyfülű denevér hazánknak csupán az cszak-nyuí^ali felföldjein van n/thoii s a l'"üls(")-l)una völgyénél délibb vidékekre talán nem is ereszkedik. Éh-íwód. A nagyfülű denevér, minden észlelő szerint, a rilka denevérek közé tartozik, melynek elterjedési köre meglehetősen szűk s itt is csak egyen- kint, sőt némely vidékeken nagyon ritkán fordul elő. A leggyakoribb Thüringiában, de itt sem lép fel sehol nagyobb mennyiségben. Kok-nati szerint csak erdőségekben, nagy gyümölcsös kertekben és ligetekben tartózkodik, esetleg ha ezek emberi lakások közelében is fekszenek. Nagy ritkaság, hogy nagyobb csomóba verődik össze s csak Knhl talált 13 példányt együtt; annál meglepőbb a zay-ugróczi lelet, hol az erdőörök az ottani várromban 1 1 darabot találtak egy csomóban és 1(3 darabot gyűjtöttek a közeli erdőség odvas fáiban. Búvóhelyéül belül száraz és védett, szűk, fölfelé nyíló bejáróval bíró odvas fákat szemel ki. Némely példányok ily helyeken telelnek át, még pedig olykor a Myotis Nattereri vagy Datíbcntonii társaságában, mások pedig mély várpinczékbe, terjedel- mes aknákba s nagyobb mészkőbarlangok vonulnak s itt, Koch szerint, a leghátsó üregekben húzódnak meg és nagy fülüket egyenesen előre nyújtva egyenkint csüngnek a boltozaton, vagy valami hasadékban. Téli álma szakadatlan és nagyon mély s állítólag április előtt nem merészkedik a szabadba. Késő este erdei utak és fasorok közt szokott vadászgatni, de csak enyhe, csendes időben. Röpte alacsony, meglehetősen lassú és nehézkes s nagy füleiről röptében is felismerhető. A nősténynek késő tavaszszal egy fia van. A párzás után a nős- tények együtt maradnak, de a hímek szerteoszlanak ; a zay-ugróczi 27 példány mindegyike nőstény volt s így a párzás márczius 31-ike előtt folyt le. Kolcnali szerint szelíd és nagyon óvatos, Koch szerint czivakodó és harapós. Fogságban jól megmarad, de csak eleven rovarokat fogad el táplálékul s könnyebben szelídíthető, mint a közönséges denevér. 190 Tüzetes rész. 1 1 . Myotis myotis Bechst. * Közönséges denevér. (XII. tábla,) Syiionyiinik. Vespertilio mnrinns Schreber, Sáugeth, I. 1775, p. 165, tab. LI (nec Linné); E. Geoffroy, Ann. Mus. Nat. Hist. VIII. 1806, p. 191, tab. 47, fig. ; Kuhl, Deutschl. Flederni., Ann. Wetterau. Ges. Naturk. IV, 1819, p. 36; Key seri ing & Blasius, Arch. f. Naturg. 1839, I. p. 308; Wirbelth. Europ. 1840, p. 52; Wagner, Supplem. Schreber Sílugeth. I. 1840, p. 490; V. 1855, p. 722; Bonaparte, Fauna Ital., fig. c. 1832—1841; T e m m i n c k, Monogr. Mámmal. V. II, 1839—1841, p. 177, tab. 48, fig. 3 (fide Dobson); Sely s-Longcha nips, F"aune Belge, 1842, p. 21, tab. 1, fig. 6 ; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 82, fig. 56, 57; Giebel, Odontographie 1855, p. 12, fig. 9. «. b., 10. a. b.; Sáugeth. 1859, p. 934 ; S eh legel, De Dieren van Nederland, 1862, p. 31; Fatio, Fauné Vertébr. Suisse 1869, p. 84; Altum, Forstzool. I. 1872, p. 34; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 309, tab. XVIII, fig. 10; Doria, Ann. Mus. Genova (2") IV. 1886, p. 467; Trouessart, Naturaliste VI. 1884, p. 550, fig. 31 et Catal. Mámmal. I. 1897, p. 127. Vespertilio Blythii T o m e s, Proc. Zool. Soc. London 1857, p. 53 ; J erdőn, Mamm. of India, 1874, p. 45. Vespertilio siibmnriniis B r e h m. Isis, 1829. Vespertilio myotis B e c h s t e i n, Naturg. Deutschl. p. 1154. (fide Dobson). Vespertilio major Brisson, Régne animál, p. 158. Vespertilio oxygnathus M o n t i c e 1 1 i, .Annál. .Accad. 0. Costa deg. Aspir. Natúr. I. 1887, p. 82, tab. \'II ; Proc. Zool. Soc. London 1886, p. 95 ; Doria, 1. c, p. 468. Scotophilus iinirintts Gray, Ann. & Mag. Nat. Hist. 1842, p. 257. Myotns iiiiiriuns Kolenati, Sitzungsber. Akad. Wien X.XIX (10) 1858, p. 339, fig. 18; Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 118; Koch, Jahrb. Ver. Nassau, 1862—63, p. 489, 413, tab. I, fig. 7 (auris). Myotis mnrina F i t z i n g e r, .Sitzungsber. Akad. Wien LXIII, 1 87 1 , p. 71; Daday, Magyar tud. Akad. Értek. XVI (7), 1887, p. 42 (sec. spec. typ!). 1 ' A régi nomencliitura szerint ; Vespei-tilio murinua Schreh. Myotis myotis. 191 Myolis III II r ina var. spclaca Bielz, Vcrh. Siehenbürs. Ver. XXX VI, 1886, p. 83; Daday, Orvos-Természettud. Értesítő, Kolozsvár 1885, p. 268, '271 et 1. c, p. 44 (sce. spec. typ !). Myotis nniriiius J erdőn, 1. e., p. 4('). Myotis Bt-chstí'iiiii Daday, (nec. Lcislcr) Magyar tud. .\kad. Értek. X\'i (.7) 1887, p. 40 (see. spee. typ!). Leírás. A közönséges denevér hazai denevérfajaink legnagyobbika. Kiter- jesztett szárnj'ainak hossza 392 — 418 %, az egész test hossza 119 — 133 "/«", mely méretből 53 — 62 '""m esik a farkra; alsó karja 56 — 63 '"/m. Feje nagy, a fej teteje kevéssé domborodik az arczvonal fölé ; arcz- orra vaskos, tompán kúpos, elül meglehetősen szélesen lecsapott. PTilei (XII. tábla, 1. ábra) nagyok, hosszas tojásdadok, a fej hosszánál rövidebbek. ^ Az előre nyújtott fül hegye Blasins szerint hosszának negyed- részével haladja meg az orr csúcsát, azonban még a teljesen felnőtt pél- dányok kcJzt is elég gyakran akadunk olyanokra, melyeknek füleik tetemesen rövidebbek, olykor alig érnek túl az orr csúcsán. " vagy mint Dobson mondja „a fül előre nyújtott hegye mintegy egy hüvelyk tizedrészével haladja meg az orr csúcsát" (ilyenek a vörösvári barlangból való példá- nyaim). A fül belső széle alsó negyedében a sarokszöglettől kezdve egye- nes, azután egynemű domborulatban halad a fül félköralakúan kerekített s kissé kifelé fordult csúcsáig. Külső széle jóval a belső szegély clött, •' a szájzug magasságában ered, mintegy közepéig enyhe domborulatban emelkedik s csak közvetetlen a fiilcsúcs alatt horpad be egy kissé, ismerek azonban olyan példányokat is, hol a horpadás mélyebbre eresz- kedik. A fül belső oldalán 9 — 10 harántredő van, de 8 is lehet, mint pl. a vörösvári példányokon. A fülfedő (XII. tábla, 1. ábra) meglehetősen egyenes, vagy csak a hegyével görbül alig észrevehetően kifelé ; tövén a legszélesebb, fölfelé egyenletesen keskenyedik s hegye tompán kerekített csúcsban végződik. A fiit közepéi nem éri el egészen. Belső széle egj'enes, külső széle alsó felében kissé domború, felső felében egj'enes, vagy alig észrevehetően homorú. ' Dobson méretei szerint a fej hossza 25 "%», a fül hossza pedig 27'5 "%■, tehát a fül hosszabb volna a fejnél, ez azonban tévedés, mert a fül a fej hosszánál mindig rövidebb. * Ilyen rövidfülü, hegyesebb orrú, kisebb lábú s némikép a fül alakjában is eltérő példányokra alapította Monticclli az ő Myotis (Vespertilio) oxygnathus-sA, mely azonban tapasztalataim szerint annyi átmenettel fűződik a törzsalakhoz, hogy attól nem választható el. ' Blasius szerint csak kevéssel a fülfedő belső széle előtt ered. 192 Tüzetes rész. Szárnyai nagyon szélesek. Az ötíkiik ujj töíze valamivel rövidebb mint a negyediké s a negyediké ismét valamivel rövidebb, mint a harma- diké; az ötödik ujj hossza úgy viszonylik a harmadikéhoz, mint 10: 12 s az egész szárny hosszához, mint 10: 24. Az öregvitorla többnyire a talp közepéig terjed, azonban nagyon gyalcran. olykor csak a test egyik olda- lán, csaknem a hüvelykujj tövét éri el ; fiatal állatokon csaknem mindig messzebb terjed, mint a felnőtteken. A farkvitorla hátul nagyon tompaszögű s a farknak csak utolsó porczos ízét és a megelőzőnek egy kis részét hagyja szabadon. A sarkantyú rövid, a boka s a fark közti távolságnak mintegy felehosszával egyenlő. Lába a test nag\-ságához viszonyítva aránylag iieni nagy, a leg- nagyobb hazai példányokon is csak 14 '% hosszú. A test szőrözete csak a törzs közelében terjed a vitorlákra. A sar- kantyú s a farkvitorla hátsó széle csupasz, csupán fiatalabb példányokon találunk itt-ott kiálló szőröcskéket. Bundája felül rozsdavörösbe hajló világos sziirkés-barita, alul szeny- nyes-f eltér. Az egyes szőr a test felső oldalán feketés-barna tövű s világos rókavörös hegyű, a test alsó oldalán a tövén hasonló, de a hegye fehér. Fülei s vitorlái meglehetősen i'ékonyak, füstbarnák ; fiatalabb példá- nyokon sötet-bamák. Koponyája (XII. tábla, 2. ábra) nagy és vaskos s erős nyiltarajjal ellátott ; az arcz fölött kevéssé kidomborodó ; homloktájéka a falcsonti felé enyhén emelkedik s a kettő közt levő, de csak nyomokban kivehető befűződéstől enyhén lejt hátra felé. Hossza 25 '%, legnagyobb széles- sége a nyakszirti tájékon 1 1 5 "'/m, a szemgödrök közt 5 '%• széles, — a felső metszőfogak töve 4 "fc-nyi távolságra áll egymástól. A fogak (XII. tábla, 3 — 6. ábra) száma 38. Az alsó fogsor metszőfogai „az állkapocs irányában állnak, úgy hogy csali keskeny éleikkel érint- keznek, de nem födik egymást" — mondja Blasins s csakugyan ez a leggyakoribb állapot, azonban gondosan kikészített koponyákon elég gyak- ran tapasztaltam, hogy az alsó metszőfogak eg_\-mást többé-kevésbbé, nem ritkán felig födik s ilyen esetben a négy középsőnek a tetőéle párvonalas egymással és ferdén áll az állkapocs irányára. Ilyen példányokra bukkantam csallóköz-somorjai, bártfai, vörösvári s más helyekre való állataim közt, ezek mellett azonban ugj-anazon termőhelj-ekre való oly példányaim is vannak, melyeken a metszőfogak oldalszélei csak érintkeznek. A harmadik alsó metszőfog keresztmetszetben ép oly hosszú mint széles s a szemfog felevastagságánál gyengébb. A felső állkapocs második metszőfoga vala- mivel alacsonyabb, de keresztmetszetben határozottan erösebb mint az első. Az első kéthegyű, a második a hátra és kifelé irányuló oldalán kivájt. Myotis myotis. 19;i A felső fogsor két clsö zápfoga közül ;i második sobkul kisebb, azonlian úgy elhelyezésére, mini viszonylagos nagyságára nézve rend- kívül változékony. Dobson szerint ' a fogsorból „erősen befelé, az első és harmadik előzápfog közé nyomult ; az elsőnek felénél úgy hoszszára, mint keresztmetszetére nézve kisebb". Blasins szerint-* „az elsőnek sem felehosszát, sem felevastagságát nem éri el s hegye nem emelkedik a szomszédos fogak koronapereméig". Saját — mintegy harmincz — részben különböző lelőhelyekről származó, gondosan kikészített koponyán szerzett tapasztalataim arról győztek meg, hogy a felső fogsor második hézagfogíi a fogsor irányából mindig többé-kevésbbé befelé nyomult; néha alig észrevehetően, úgy hogy kívülről a fogsor vonalában látszik állni s kívülről teljesen látható (XII. tábla, 5. ábra), máskor nagyobb mérték- ben, úgy hogy ilyenkor csak mintegy a feleszélessége látszik (XII. tábla, 4. ábra), gyakran azonban oly mértékben, hogy az első és harmadik elő- zápfog töve csaknem találkozik s a második hézagfog teljesen a két szom- szédja belső oldalán levő szögletbe szorul és kívülről csakis a tisztára praeperált koponyán s megfelelő nagyítással, de így is alig vehető észre (XII. tábla, 3. és 3. a. ábra), ellenben a húsban levő koponyán teljesség- gel nem látszik. Hosszára és vastagságára nézve szintén nagyon változó. 01\-kor az első hézagfognak felénél is karcsúbb és alacsonyabb s a szom- szédos fogak koronaperenui sem éri el, máskor mintegy két haruia- dát teszi az elsőnek s hegyével messze túljár a .•^zomszédfogak korona- peremén. A dologban pedig az a nevezetes, hogy a variatiónak e sok- féle alakja nemcsak különböző, hanem egy és ugyanazon helyről való, egykorú példányokon is fellép. Az alsó fogsor második zápfoga sokkal karcsúbb s alacsonyabb az elsőnél (XII. tábla, 6. ábra) ; keresztmetszet- ben gyakran ép oly vastag, gyakran azonban csak ép oly széles, de a keresztmetszet mellső-hátsó tengelye sokkal rövidebb. Az innyredők (XII. tábla, 7 — 9. ábra) száma, az innykoronát nem számítva, hét. Az első és második egyszerű, folytonos és magasívű ; a harmadik rendesen ugyanilyen, de gyakran a közepén kettészakadt s a redő két fele egy pontban találkozik (9. ábra), vagy pedig kisebb-nagyobb hézag marad közöttük (7. ábra). Egy lelőhelyre való állatok közt körül- belül öt egész redőjű példányra esik egy áttört redöjű. A negyedik red(') kettős, magasívű, közepén mindig megszakított ; az ötödik és hatodik ugyanilyen, de alacsonyabb i\'ű s Icl'cié gíirbül ; a lietedik tompaszíigbcn megtíirt, rövid és folytonos. ' Catal. Chiropt. 1878, p. .309. = Kauna Deiitsclil. 1857, p. 83. Mclit'Iv : Magyarország denevéreinek ninnographiája. 1<' 194 Tüzetes rész. > > > > > > > > > > > > > > g S- o §-' O: O: Q. Ó. a. cr 3" o OQ pr o! ffi. s- ET !? tr oT o O: 1 i -r 1 <<; D. » c tr M u. Ü S N ?í # |S " *- oi cc 1.= w ■^ 02 00 oc Ol O r- 5 ' t.^ E- „ o ^í- n cn o O CJ l^ "•' o lo o o o. Ol Ol C5 - " » ^ g. _ 0 ^1 u3 u o 00 ^ lO oc c^ to 4^ o CC ^1 4^ „ » 3 példány közt a legnagyobb s; - s ^ co CD 8 o ^ Ol Cí Ol CD C3 to C 40 B. ? 1 K. ■§ - tó to ^1 to „ rn cc ÍS ^T ::: ^ j3 cn •^ lo IJJ co Ul Ol cc 00 4^ Jl ^ § 20 példány közt a legnagyobb 10 példány közt a legnagyobb 8 példány közt a legnagyobb ci o; Ol 00 8 « o O cc 00 to Ol cc 05 ~1 o Pilis- Maróth aduit. oi rt 0> Oi - C3 o - g i Ol CC _0 Kis- Pöse aduit. CJl - ^3 00 f. CD Ol ül o to o to c;i CD 05 03 ..0 Vörös- vár aduit. 3 -S i. S' 1 bso rete szá tva 1 CÍl CT cn rh rn tó rn Ol to o 1 C71 cn Ol ' — a •5- 3 te on CD rn 33 l^J Oi ^ o lu Ol Ol 4» ^^ 1 2. i' ^ 03 ^1 fn O it^ ro < *o to IJl IV " Ui 2 < CC J_ '"' _ to tr (V) N> rn ^^ to K.^ *^ 03 :^ 5 ^ •^ ő' 00 u; ^ " Oi 4^ o o CC M Ji Cfq 5" ^ Cű ^ ro o >*■. ro o §Q. bO If' C!3 ül ^ co o ^4 Dadav állító- Saját méréseim o t.^ s lO n >«- co cn ^ •K5 lagos Myotis szerint ^ cc S: CB Bechsteinii-je -' Ol Ol (Kolozsvár) Myotis myotis. 195 A fentebbi táblázat alapján a kíA-etkezn fontosabb szélső méretek állapithati'ik meg. A közönséges denevér kor és ivar szerinti szélső méretei ("^-ben) üreg nőstények üreg hímek Fiatal állatok A kiterjesztett szárnyak hossza A fej és törzs hossza A fark hossza Az egész test hossza A fej hossza A fül hossza A fülfedö hossza Az alsó kar hossza A harmadik ujj hossza Az ötödik ujj hossza A lábszár hossza A láb hossza A fark szabad vége 382- (14- 5:í- 119- 24- 21-5- ÍJ-.'i- 56- 95- 75- 25- II- l-:3- -418 -7G -59 -133 -27 -2(i 11-5 -63 -101 -80 26-5 -14 -1-7 384- G7- 53- 126- 25- 20- 10- 55- 94- 68- 25- 11- 1-3 -410 -73 -62 -132 -26-5 -24-5 -11-3 -60 -100 -82 -26 -13 -1-5 308- 64- 41- 105- 23- 20- 8- 51- 66- 54- 22- 13- 1-8- -345 -67 -43 -110 -25 -21 -9 -54 -81 -G7 -23 -14 A szélső méretek ivar és kor szerinti összehasonlitásából kitűnik, hogy az öreg hímek és az öreg nőstények egész nagyságában és test- részeik méreteiben semmiféle lényegesebb különbség nincs, ellenben a fiatal állatoknak csaknem ép oly nagy test mellett rövidebb a farkuk, kisebb a fejük és a fiiliik, rövidebb az alsó karjuk és a lábszáruk s különösen sokkal kisebb a szárnyuk, ellenben a farkuk hegye jobban kiáll a vitorlából, mint az íireg állatoké. [Var. spelaea Bielz]. Daday Jenő 18S5-ben Tóth Péter \-arg>-asi biró ré\'én a homoród-almási barlangból (Udvarhelymegye) származó nyolcz példány közönséges dene- vérhez jutott, melyeket azon az alapon, hogy „az alsó állkapocs metszőfogai valamennyi példánynál kisebb-nagyobb mértékben fedik egymást, továbbá pár példánynál a felső állkapocs második hézagfoga a fogsoron belül ál! s íg\' kívülről nem látható", „bizonyos fokú új varietásnak tekintett'. Orvos-Természettud. P'rtcsltő, Kolozsvár, X (3) 1KS5, p. 268, 106 Tüzetes rész. E közlemény alapján azután Bidz Ede az új varietás jogosultságát el- ismerve, a spclaea névvel ruházta fel ^ s Daday " és Bidz ^ későbbi mun- káiban már ilyen név alatt szerepel. A közelmúlt napokban ezt a Daday-Biek-féle fajváltozatot Troiiessart is felvette emlőscatalogusának pótkötetébe, * még pedig nem is varietás, hanem alfaj (subspecies) gyanánt. A fogazat ismertetésénél elmondottakra hivatkozv'a, mellözhet(jnek vélem annak részletes megokolását, hogj' a var. spclaea névvel jelölt alakok semmikép sem tekinthetők önálló, de még csak helyi változatok- nak sem s így c név egyszerűen törlendő. Földrajzi elterjedés. A közönséges denevér az egész holarctikus (keleti palaearctikus) régión végigterjed, sőt Abyssiniában az aethiopi és Indiában az orientáli régióba is benyomul. Európában, a déli Angolországnál és Dániánál észa- kibb fekvésű tájakat kivéve, mindenütt gyakori s Észak-Afrikában (Algir), Abyssiniában és Indiában is előfordul. Magyarországon a denevérek legközönségesebb faja s minden lelő- helyén nagy mennyiségben található. Lapokra terjedne, ha a hazai iroda- lomban följegyzett összes termőhelyeit egybe akarnók állítani, azért csak a fontosabb s zoológiai szempontból is kifogástalannak tartott adatok fel- tüntetésére szorítkozom. Petényi'^ szerint „ tömény telensége a V a j d a - H u n y a d v á r a padlásait majd járatlan denevérbarlangokká teszi" ; ugyancsak Petényi 1846-ban a kassai székesegj'ház padlásán találta roppant mennyiségben. " Kornhttber ' Magyarország minden részében közönségesnek mondja. Jeittelcs : * Kassáról, M i s z 1 o k a és Hollóháza, abaujmegyei köz- ségekből, továbbá Bártfáról és M á r a m a ro s- Sz ige t r ő 1 ismeri. Friraldszky Imre ^ a K' (i z p o n t i Kár p á t o k b a n mondja kíizönséges- nek s ugyanakk'or Frii'alds:kv .faiios az aggtclci'Ci, p e s t e r e-esküllői. ' Vcrh. Siebenhiii-g. Ver. XX.WI, ISHC, p. 78, 8:i, ' Magyar, tud. Akad. Értekez, XVI (7) 1S.S7, p. 44. = Ver. Siebenbiirg, Ver. XXXVIII, 1888, p. 23. * Catal. Mámmal. VI. Appendix, 1899. ' M. orvosok és természetvizsg. VI. nagygyűl. niuiik. 184(1, p. 380. " Új magyar Múzeum IV. (II) 18.54, p. 431. ' Synops. d. Saugetli. I8.''>7, p. 42. » Verh. zool.-bot. flus. Wien. XII, 18(i2, p. 252. i" M. T. Akad. KVkiJiiyvei XI. 1 4) 18(;r). p, 8. Myotis myotis. \U7 1< u n 1 c s li c i; y i, oncsi'iszai és fonáczai barlangokból sonilja fel.' Hcniian Olló' a gyekéi t (') Icöniyékúnil jegyezte fel. Csulú Jáiuis'' a S z t r i g y-menti falvakhiil isineri. Margó Tivadar * szerint Budapesten is közönséges s a budai h á r s ii e g y i barlangba n más fajokkal együtt található. Kocyan '' az á r v a m e g y e i h c g y s é g b e n csak két példányt talált s a szomszéd falvakban ritkaságnak mondja. Daday " a kö\'etkezü helyekről ismeri: Kolozsvár, Kis-NjMres, Zilah, Ptirkcrecz (Brassóm.), Szalócz, Tövis. Bielz'' munkájában a következő adatok foglaltaknak: Nagy-Szeben, Segesvár, Alsó-Szombath, Brassó, Vidombák, Botfalu, Türkös, Szász-Régen, Teke, Beszter- c z e, R a d n a. Somogyi Ignácz Szolnok vidékéről emliti. ** Az erdélyi múzeum-egylet kolozsvári gyűjteményében a következő termőhelyek \'annak kép\-iseh'e : " Nagy-Szeben, Búzamező, Semesnye, Törd a i hasadék, \'izakna. Törd a, Homoród- a 1 m á s i b a r 1 a n g, \' a j d a - H u n y a d \'ára. A Nemzeti Múzeum példányai a következő helyekről származnak : Budapest-H árshegy (Dr. Madarász Gyula), B ud apest-Sashegj^ (Dr. Lendl), B u d a p e s t - \' i z i v á r o s (Méhely), B lul a p e s t - V á r o s - liget (Dr. Madarász Gy.), Budapes t-Ludo vi ceu m (1843, Dréher István), B e s z t e r c z e b á n y a (Rokosz István), V e t e r á n i barlang (Kubinyi Ferencz), Déva (Stetter és Maliász József), B árt fa (Dr. Mada- rász Gy.), D e 1 i b 1 a 1 1 (Pá\-el), P 1 a v i s e v i c z a i f e 1 s ő d c n e v é r b a r - láng (Brachman Emil), F i 1 i s - M a r ó t h (Méhely), Sopron (Méhely), K i s - P ö s e (Vasmegye, Méhely), Brassó (Méhely), Vörösvári bar- lang, (Dr. Lendl), C s a 1 1 ó k ö z - S o m o r j a ( Kunszt K.), S z e g s z á r d (Pável), Nagy-Rőcze, (Dr. Lendl), Kraszna (Kiss Endre), Raducs, Horvátország (Pável). Életmód. A közíinséges denevér külünüscn régi épületek, templomok, tornycjk, várak, vagy magános kastélyok padlásán tartózkodik, azonban barlangok- ban, bányákban és sziklahasadékokban is nagyon gyakori. A hol elöfor- ' .\lagy. tud. .Akad. math. természcttud. kiizl. III. KSü5, p. 22, 32, 33, liíi, 41. = Erd. Muz. Egj'l. Évkönyvei, V (1), 1H(')Ü, p. 1,"). ' Erd. Muz. Egyl. Évkönyvei, VI. 1873, p. 139. * Budapest és kömy. 1879, p. 316. =■ Tcrmcszetr. Füzetek XI (1) 1887, p. 4. ■= M. T. .Akad. Értek. XVI (7) 1887, p. 43. ' Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVni. 1888, p. 23. ' .A szolnoki fögymnas. Ertesitője 1888, p. 14. ' Orvos-Természettud. Értesittí, X í'3), 1885, p. 271. 198 Tüzetes rész. dúl, rendesen roppant tömegekben, százával, sűt ezrével tanyázik egy helyen; így Petényi Vajda-Hunyad vára padlásán 1844-ben ezrével találta egy tömegben, Frivaldszky János az aggteleki barlangban oly roppant raját látta, hogy az állatok csaknem egy ölnyi magas, fordított kúp alak- jában csüngtek alá a boltozatról s az a tömeg sem lehetett soklíal keve- sebb, melyet 1886 július első napjaiban a homoród-almási barlangban, vagy 1899 május havában a pilis-maróthi templom padlásán zavartam fel, hol a padláson ide-oda kavargó rajok menekülésre késztették a? embert. A barlangokban gyakran méternyi magas guánógarmada jelzi roppant sokaságát, így Frivaldszky János 4 — 5 lábnyi vastagságúnak becsülte az aggteleki barlangban felgyülemlett denevérguánót s az sem igen volt csekélyebb, melyet magam a homoród-almási barlangban láttam. Ha a barlang csak egy üregű (mint pl. a felső-kománai Fogarasmegyé- ben), akkor a denevérek az üreg boltozatának leghátsó részét foglalják el, de ha több üregű (mint pl. a homoród-almási Udvarhelymegyében), úgy a denevérek rendesen a második félhomályos üregben tanyáznak. Téli álmukat is ilyen helyeken tartják, rendesen nagy csapatokban, hátsó lábaikon az üreg boltozatán, vagy hátsó sarkában, szorosan egymás mel- lett s egymáson csüngve. Odvas fákban — mondja helj'esen Blasiiis — sem nyárban, sem télen nem tartózkodnak. A közönséges denevér házsártos, erőszakos természeténél fogva saját fajtáján kívül semmiféle más denevérrel sem fér össze s erős fogazatával és harapós kedvével minden más fajt tisztes távolban tud magától tartani. Frivaldszky János az aggteleki barlangban tapasztalta, hogy a Minioptcrus Sclireibersii a közönséges denevér tömegétől kisebb csapatokban vonul félre. Koch fogságban tartott példányokon tapasztalta, hogy a közönséges denevér a gyengébb fajokat agyonmarta s egyes testrészeiket, különösen vitorláikat felfalta. Esténkint nagj'on későn, csak a sötétség beálltával hagyja el rej- tekét s erdei tisztásokon, széles fasorok közt, vagy az utczákon röpköd prédája után. Röpte lassú és nehézkes ; széles szárnycsapással s alacso- nyan, a föld színétől 6 — 8 méternj'i távolságban röpül. Más fajokkal ellen- tétben soha sem siet, sőt inkább bizonyos kedélyes lassúsággal folytatja vadászatát. Röptében minden útjába kerülő akadályt messzire kikerül. Prédáját mindig röptiben ejti el; ülő rovarokkal nem törődik. Vadász- területét mintegy öt perez alatt futja meg s e közben éles érzékeitől vezéreltetve rendkívül sok kártékony rovart fogdos össze. A denevérek táplálékának oly kevéssé pontos ismerete mellett helyén valónak találom Jiickd németországi plébános észleleteit ideiktatni, ki — mint azt a „Zoolo- gischer Garten" több évfolyamában közölte — egy templomtorony pad- ^^yotis my(iti>. 199 lásáii fölhalmozódott ürülékben a Icövetkcző rovarfajokat állapította meg : 1. lepkék, 58 Hepialus humuli, 2 Sphinx porcellus, 1 elpenor, 1 Bombyx potatoria, 4 iwitslria, 1 ruhi, 1 trifolii, 1 camelina, 9 lubricipeda, 1 men- thastri, 1 Noctua tridens, 1 dcrasa, 1 instabilis, 2 alsines, 5 pallens, 20 trago- pogonis, 2 pronuba, 2 augur, G ravida, 1 gothica, 1 pistacina, 1 albi- puncta, 1 suffusa, 2 conigera, 2 nictitans, 1 caecimacula, 1 obelisca, 1 protea, 1 lateritia, 1 putris, 71 exclamationis, .'i funiosa, 20 tritici, 4 segetum, 21 corticea, 1 nebiilosa, 1 thalassiiia, ö pisi, 16 brassicae, 4 persicariae, 1 albicolon, 2 genistac, lOíi dcntiiia, 9 saponariae, 3 chenopodii, 10 atri- plicis, 3 polyodon, 3 lithoxylca, 15 infesta, 9 hasilinea, 1 rurca, 4 didynia, 1 meticulosa, 2 exoleta, 2 unibratica, 1 asteris, 1 lactucae, 3 chamo- millae, 2 libatrix, 1 triplasia, 1 1 gamma, 1 chrysitis, 1 jota, 2 Geo- metra sambucaria, (i Pyralis colonella; 2. Z'(),i,'ín-ií/,'.- 4 Alelolontha í/i'.-.-//77/.s', 10 solstitialis ; 3. egyenesszárnyúak : 1 Gryllotalpa vulgáris, 3 Phryganea grandis ; 4. legyek: két nagy Tipulida. Megjegyzendő, hogy az itt felsorolt rovarok durva chitinváza lehetővé tette a meghatározá.'ít, ellenben száz, meg száz gyöngéd testű rü\'ar teljesen megemésztődik s a dene\'ér- guanóból már nem mutatható ki, így a vékonybőrű reczésszárnyúalí, az éjjeli szúnyogok, az araszoló lepkék s a leginkább; éjjel röpködő apró lepkék (Míkrolepidoptera). Ha meggondoljuk, hogy a közönséges denevér helyenkint oly tömegekben él, hogy rovarvázakból álló ürüléke vastag rétegben födi a templompadlásokat, úgy rendkívüli hasznosságát minden kétségen felül bebizonyítottnak kell tekintenünk. Az erdőgazdaságra kártékony (dűlt betűvel szedett) rovarokat kivéve, a többi mind gyü- mölcsöseink s kerti x'eteménj-eink ellensége s ha törvényhozásunk külön czikkelyekben gondoskodott a hasznos madarak védelméről, legalább is ugyanannyi joggal tarthatnának erre a denevérek igényt. A közönséges denevér — Brehtn szerint — márczius elején hagyja cl téli rejtekét s októberig jár a szabadban. Téli szállásán enyhe időben meg- megmozdúl, de nem merészkedik a szabadba. Hű\'ös, barátságtalan idő- ben nyárban sem jön elő. A nőstény rendesen csak egy fiat szül s május végétől július közepéig gyöngéd szeretettel hordozza magával. A fiatal ivadék rendkívül gyorsan fejlődik, a téli álom beálltakor már anyányi. Hegyes vidékeken — Altwm szerint — mintegy 2000' méter magas- ságig hatol fel. A fogságot sokáig bírjíi ; a hústáplálékot is megszokja, de mindig kellemetlen szobatárs marad, bizonyos fokig bizalmassá \'álik ugyan, de nem egykönnyen szelídül meg. 200 Tüzetes rész. 12. Myotis niystacinus Leisl.' Bajuszos denevér. (XIII. tábla.) Syiiouyinák. Vcspcrtüio ínystaciiius L e i s 1 e r, in Kuhl Deiitschl. Flederm., Ann. Wetterauer Natúr. 1819, IV. p. 55 ; Desmarest, Mámmal. 1820, p. 140; Temminck, Monogr. Mámmal. II, 1835 — 41, p. 191 (fide. Dobson) ; Keyserling & Blasius, Wirbelth. Europ. 1840, p. 53; Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth. I. 1840, p. 492; Sely s- Lo ngchamps, Fauné Belge 1842, p. 20, tab. I. fig. 3 ; N i 1 s s o n. Skandináv. Fauna I, 1847, p. 45 ; Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth. V. 1855, p. 725 ; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 96, fig. 64, 65; Giebel, Sáugeth. 1859, p. 937; Jeit teles, Verh. zool.-bot. Ges. Wien, XII, 1862, p. 254; S eh legel, De Dieren van Nederland, 1862, p. 34; Fatio, Fauné Vertébr. Suisse, I, 1869, p. 90 et var. nigricaiis, p. 92, tab. II; Altum, Forstzool. I. 1872, p. 32; Dobson, Catal. Chiropt., 1878, p. 314, tab. XVIII, fig. 9 (auris); Trouessart, Naturaliste (VI) 1884, p. 551, fig. 32, 33 et Catal. Mámmal. I. 1897, p. 129. Vespertilio Brandlii Eversmann, Bull. Soc. Nat. Moscou (V) I. 1840, p. 20; (V) XVIII, 1845, p. 505, tab. 13, fig. 8. Myotis Braudtii Fitzinger, Sitzungsber. Akad. Wien, LXIII, 1871, p. 82. Brachyottts niystacinns Kolenati, Jahrcshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 93; Sitzungsber. Akad. Wien, XXIX (10) 1858, p. 336, fig. 12; Koch, Jahrb. Ver. Nassau 1862—63, p. 440, 390, tab. II, fig. 1, 12 (trichom). Vespertilio siligorcnsis Hodgson, Horsfield, Ann. & Mag. Nat. Hist. 1853, p. 102. Leírás. A bajuszos denevér a hazai Myotis-íé\Q\í legkisebbje. Kiterjesztett szárnyainak hossza a magyarországi példányokon 232 — 246 '"/">, testének egész hossza 76 — 87 %», mely méretből 36 — 43 "'/m esik a farkra ; az alsó kar hossza 34 — 36 '%>. Feje teteje kevéssé domborodik ki az arczvonal fölött ; arczorra rövid. Füle (XIII. tábla, 1. ábra) hosszúkás, kerekített rhombusalakú, a fejnél kissé rövidebb, — előre nyújtott hegye valaiiiivd meghaladja az ' Á régi iiomencliitura szerint ; Vcspciiilio niyslaiiiiii^ Leisl. Myotis niystaciiuis. 201 orr csúcsát; belső oldalán többnyire hat (olyknr heti harántrednt talfiiuiik. Belső szele a sarokszöglettől kezdődőleg, alsó harmadában enyhe doin- borulatú, középső harmadrészében erösebben domborodik, felső harmadá- ban pedig egyenesen halad a kifelé fordult s tompán kerekített fülcsücsig. A fül külső széle a fülfedő belső széle alatt a szájrés magasságában kezdődik s mintegy magassága feléig domború ívben halad, itt uiclycii bekanyarodik s azután tompa szög alatt fölfelé fordul s egy kis domlxirdaei huUáninial csaknem egyenesen halad a fülcsúcsig. A fülfedő (XIII. tábla, 1 . ábra) a fül közepénél s a külső fülszegély horpadásánál mindig magasabbra emelkedik ; gyakran tetemesen meg- haladja a külső fülszegély szögletes kimetszését. Alakjára nézve egyenes, háromszögű, fölfelé elég hirtelen keskenyedő s tompa csúcsú, egyenes hegyben végződik ; ^ a külső széle tövén levő lebenyke fölött a legszéle- sebb ; belső széle egyenes, külső széle alsó felében kissé domború s azután csaknem egyenesen halad a csúcsig. Szárnyai szélesek. Az ötödik ujj tőize valami kevéssel rövidebb, mint a negyediké s ezé ismét kissé rövidebb, mint a harmadiké. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : 12 s az egész szárny hosszához, mint 10 : '-'(1. .A fajnak különíisen jellemző bélyege, hogy a harmadik ujj második és harmadik i:e egyenlő hosszú, úgy hogy már ezen tulajdonság alapján is minden rokonától biztosan meg lehet külön- böztetni. Az öregvitorla a hüvelykujj tövéig terjed (XIII. tábla, 2. ábra). A fark\'itorla hátul tompaszögű s az utolsó porczos farkcsigolyát és a megelőzőnek a felét hagyja szabadon. .Azon a helyen, hol a farkvitorla a fark oldalától elválik, úg>- jobbról, mint balról egy kis hártyás lebeny- két veszünk észre (XIll. tábla, 3. ábra), mely a ilf. emarginatus hasonló hártyás karélyára emlékeztet, csakhogy kisebb és kevésbbé kifejezett. A sarkant\-ú rövid, a boka és a fark közti távolságtiak a felénél alig hosszabb. Lába kiesiuy: a saroktól a karmok hegyéig mintegy 7 '"/»' hosszú. Az arcz szemölcsös Idemelkedései hosszá bajusz-ser lékkel megrakottak s a felső ajak finom, egyenes szőrökkel szegélyezett. A törzs szőrözete feltűnően hosszú s a test közelében a ^itorlákra is ráterjed, még pedig az öregvitorla felső s alsó oldalán a felső kar közepétől a czomb közepéig húzott \-onalig, a farlívitorla felső oldalán a harmadik farkcsigolya végéig, alsó oldalán azonban csak a fark mentén szőrös, nem számítva az edé- nyes redők szemölcsein álló érző szőröi^et. A sarkantyú s a farlívitorla hátsó széle csupasz. ' Blasius szerint a fülfedő hegyének legvégső csúcsa kissé kifelé görbül (Fauna netitsclü. lSü7, p. 97), ez azonban nagyon ritka eset. Bundája valamennyi rokonáénál sötétebb színű ; felül szürkés-feketébe hajló sötét szürkés-barna, alul feketés-szürkébe hajló halavány szürke. Az egyes szőr töve fekete, hegye halavány barnás-vörös ; a test alsó oldalán sötétbarna tövű és hamvasszürke hegyű. A fiatalok színezete sötétebb, a mennyiben a szőrök hegye kevésbbé fakó. A színezet különben rendkívül változó, a fakó szürkés-barnától, csaknem szénfeketéig módosuló s úgy látszik, hogy az egyes termőhelyek természeti viszonyainak megfelelően határozott szinváltozatok képződtek ki. Ugyanis a míg a hűvösebb hegy- vidékek alakjai (így a zubereczi, barlangligeti és kis-pösei példányok) túl- nyomóan feketék (var. nigricans Koch, Fatio), addig az al-dunai alakok (például a báziási és plaviseviczai példányok) fakó vörhenyes-barnák (var. riifofiisais Koch) és az előbbenieknél nagyobbak, meg kell azonban jegyeznem, hogy a Nemzeti Aíuzeum gyűjteményében három, Kocyan A^ital'iól az árvamegyei Oraviczán gyűjtött példány van, mely színezeté- ben is, nagyságában is az aldunai példányokhoz hasonlít. Koch még egy harmadik fajváltozatot különböztet meg (var. aureiis), melynek szőrei a hegyükön vörhenyes-sárgák, aranyfényűek, ennek magyarországi előfor- dulásáról azonban nincs tudomásom. I3enevérünk fülei s vitorlái vékonybőrűek, feketebarnák, olykor csak- nem feketék. A koponya (Xlll. tábla, 4. ábra) a homlok- és a falcsontok közt besüppedt, nyíltaraja nincs, egyébként a Myotis-íélék általános koponya- szabásának hódol, csakhogy valamennyi fajé közt aránylag a legalacso- nyabb, t. i. a homloktájék nagyon kevéssé domborodik ki az arcz fölött s falcsonti tájéka alig észrevehetően magasabb a homlokcsontinál. Fogazata (XIII. tábla, 5 — 7. ábra) 38 fogból áll. Az alsó állkapocs metszőfogai oldalszéleikkel érintkeznek. A harmadik alsó metszőfog kereszt- metszetben tojásdad, szélességénél valamivel hosszabb s körülbelül fél oly vastag, mint a szemfog. A felső állkapocs első metszőfoga kéthegyű ; két hegye közt mélyen kikanyarított s hátsó (külső) hegye alacsonyabb, mint a második metszőfog, mely csaknem oly hosszú s keresztmetszetben ép oly vastag, mint az első. A felső fogsor második (külső) metszőfoga fiatal, le nem koptatott állapotban szintén kéthegyii ; alacsonyabb s fino- mabb csúcsa befelé, hosszabb és vastagabb csúcsa pedig kifelé esik. Idősebb állatokon a belső csúcs, mely körülbelül oly hosszú, mint az első metszőfognak a hátsó csúcsa, elkopott. A felső fogsor első két zápfoga a fogsorból meglehetősen befelé nyomult, szélességénél félszer hosszabb s hosszú tengelyével ferde szög alatt ereszkedik az állkapocs irányára; a második kisebb, karcsúbb s alacsonyabb, hegyével úgy az első, mint Myotis iiiysta a harmadik zápfog koronaperemét meghaladja.' Az íilsó állkapocs második zápfoga kevéssel alacsonyabb s keresztmetszetben valamivel gyengébb, mint az első, — fiatal állatokon olykor hiányzik. Az innyrednk (Xlll. tábla, 8. ábra) száma hót. Az első folytonos és iiiagasi\-ű ; a iiKisodik hasonló, de közepén tr)l:)bnyirc kissé behorpadt, nuha simaivű is lehet ; a harmadik kettős, magasívű, közepén megszakí- tott s úgy a másodiktól, mint a negyediktől távolabb áll, mint a többi redő egymástól ; a negyedik, ötödik és hatodik nagyon laposivű s meg- szakított ; a hetedik folytonos és tompaszögű. .Mcivtuk ('%.-bcn) Bázií ? Ber- zászka 9 Kis- Pöse ? Dobson méretei (átszá- mítva) lilasiiís méretei (Attéve) A kiterjesztett szárnyak hossza A fej és törzs hossza .... A fark hossza Az egész test hossza .■\ fej liossza .•\ fi.il hossza A fülfedő hossza .\z alsó kar hossza .\ hüvelykujj hossza A harmadik ujj hossza .... Az ötödik ujj hossza .\ lábszár hossza .\ láb hossza .•\ fark szabad vége 246 44 43 87 lü 14-5 8 ;i(i 7 57 46 17 241 42 41 83 16 14-5 7-75 35 237 41 39 80 16 15 7 35 6-5 56 43 15 7 232 40 36 76 15-5 13-5 7 34 6 52 42 14-5 7 1-3 37-5 35 72-5 13-75 13-75 31-25 6-25 52-5 40 13-75 6 200 42-5 37 79-5 16 14 8 36 54 43 16 7-5 2-8 232- 40- 36- 76- 15-5- 13-5- 7- 34- 6- 52- 42- 14-5- 7- 1-3- iiagyarországi példányok alapján. Fölílrajzi cUcrjcdcs. A bajuszos denevér Európa és Ázsia nagy részét lakja. Skót- és Finországtól Spanyolországig, Írországtól középső Oroszországig, továbbá Syriában, Chinában, a Himalája vidékein és Nipálban honos, mindazon- által északi és Közép-Európa tekinthető tulajdonképeni hazájául, hol azon- Blasiiis szerint az elsőnek koronapereniét meghaladja, de a liarmadikét épen eléri. 204 Tüzetes rész. ban szintén nem túlságosan gyakori. A belgiumi barlangokban ásatag maradványaira is rátaláltak.^ Ezt a fajt Magyarországnak aránylag kevés vidékéről ismerem, azonban nag^'on valószínűnek tartom, hogy hazánk minden részében előfordul. Felső-Magyarországról már Blasius - s az ő nj'omán Kolcnati említi, az első biztos adatot azonban Jeittdcs Lajos-nak köszönhetjük,^ ki 1861 június 13-án a Kassa mellett felcs'ő Bankó nevű kis fürdőhelyen, lombos erdő koszorúzta hegyes vidéken e fajnak öt példányát gyűjtötte. Utána Kocyan Antal ad róla hirt, * ki Arvamegyében az oravkai völgyben és Zuberecz környékén észlelte s úgy találta, hogy „az erdőben, a vágások és épületek közelében, a patakoknál majd mindenütt előfordul". Reprodukálom és részben igazolom ezeket az adatokat, a mennyiben a Nemzeti Múzeum állattani gj-űjteménye Kocyan gyűjtéséből származó zubereczi példánj'ok birtokában van. mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy e példányok mindegyikének a lábára kötött jelző czédulán Kocyan saját kezevonásával irt következő név olvasható : „ Vesperugo pipistrcllns" . Lehetséges, hogy a jelzőczédulák egj'szerű fölcserélése forog fenn s hogy a faj Ár\'amegj'e érintett vidékein csakugyan gyakori s ez annyival inkább valószínű, mert a Nemzeti Múzeumnak a zubereczi példányokon kívül még három, az árvamegyei Oraviczán épen Kocyan-iöl gyűjtött példánya van, mely eddig nem volt meghatározva. Mojsisovics Ágost a középső D u n a - s í k s á g állatai közt emlékszik meg róla, ° adatai azonban való- színűleg csak úgy találomra kerültek bele munkájába. Frivaldszlty Imre a központi Kárpátok állatai közt sorolja fel, " de hogy tapaszta- latból-e, vagy csak Jcittelcs irodalmi adata alapján, azt a bizonyító pél- dányok hiányában, nem lehet eldönteni. A Nemzeti Múzeum gyűjteményében megtaláltam Jciltdcs-nek B a n- k ó n gyűjtött egyik példányát, továbbá hét zubereczi, Kocyan gyűj- téséből származó példányt, három oraviczai (Arvamegye), ugyancsak Kocyan-tól gyűjtött példányt, egy meg nem határozott példányt, melyet Madarász Gyula gyűjtött volt 1886 július 22-én Barlangligeten (Szepesmegj'ében) és egy „Vespertilio pipistrelliis" felírással jelzett pél- dányt, melyet 1847-en Stcttcr gyű}tölt Tát ra fűre d en. A fentebb elő- ' Koc-h, Jahrb. Ver. Nassau, 1862^(33, p. 448. » Fauna Deutschl. 1857, p. 98. ' Verh. zool.-bot. Ges. Wien, 1862, p. 254. ' Természetrajzi Füzetek, XI (1) Budapest, 1887, p. 4. ' Thierleben der ustcrr.-ungar. Tiefebenen, Wien, liS!i7, p. 152. " Magj'ar tudom. Akad, Évk. XI (4) 1865, p. 0. Myotis niystacinus. 205 sorolt példányokon Uivül a Nemzeti Múzeum gyűjteménye újahb időben e fajnak még számos példányával gyarapodott ; nevezetesen Pávcl János múzeumi gyűjtő 1898 július havában s ón magam 1899 június havában B á z i á s o n a Duna partján álló vasúti raktár ereszében gyűjtöttük ; ugyancsak Pável János 1898 július havában Berzászka épületeinek ereszei alatt fogta ; Szilády egy hím példányt fogott a R c t y e z á t o n 1898 augusztus 10-én; Brachiuaun Emil 1899 július havában a plavi- s e V i c z a i, az al-dunai Kazán-szorosban levő denevér-barlangban lőtte s végül én magam 1899 augusztus havában a vasmegyei Kis- P ősén. Elctiiunl. ■ Denevérünk északi- és Közép-Európának úgy alföldi, mint hegyes vidékein egyaránt előfordul. A hegységben jelentékeny magasságig hatol fel, így Svájczban a Szt.-Gotthardon is előfordul, Fatio még 1700 m. magasságban is gyűjtötte, Szilády pedig 12r)0 méternyi magasságban fogta a Retyezáton. A bajuszos denevér nemének legügyesebb és legkitartóbb repülője. Rtipte gyorsabb és változatosabb, mint más M_yo//i--féléé és sok tekintet- ben a törpe denevér (Pipistrdliis pipistrellus) repülésére emlékeztet, csak- hogy többnyire alacsonyan, a föld közelében marad. Előszeretettel tartózkodik vizek közelében, azonban odvas fákban és épületekben is tanyát üt. \'adászatát a vizek fölött űzi, de nem ragasz- kodik a folyók- és tavakhoz, hanem keskeny árkokkal, sőt az utczák csatornáival is beéri ; olj'kor még ezeket is elhagyja s minden víztől távol fekvő rétek fölött röpköd. Közel fekvő kertekbe és fasorokba is betéved s egy idő múlva visszatér a rétre, vagy a vízhez. Báziáson a Duna partján álló vasúti raktár ereszében nagyobb csapatban tartózkodik, Berzászkán a házak ereszeiben ütött tanj'át, Kis-Pösében pedig a szőlőhegyen szét- szórtan álló zsúpfedelű pinczék ereszében él s esténkint a Gyöngyös patak közelében elterülő rétek és berkek tisztásain röpköd. Allnin szerint a nyitott ablakon át a szobába is betéved, a mi — úgy mondja — hallatlan eset volna a vízi denevérnél (Myotis Datibentonii) . A bajuszos denevér este napnyugta után mintegy félórával kezd röpülni s hajnalig marad a szabadban. Kis-Pösében 1899 augusztus 12-én (5 óra 59 perczkor nyugodott le a nap s 7 óra 40 perczkor jelent meg az első bajuszos denevér; 14-én pedig G óra 56 perczkor szállt le a nap és 7 óra 35 perczkor pillantottam meg denevérünk első példányát. Júliusban, meleg időjáráskor igen élénk ; szeptemberben már alig látható mondja KiKvau, Kuch. szerint azonban meglehetősen későn vunül téli szállásaira. Teli alma lihisiiis szerint - rövid és szakgatott 206 Tüzetes rész. s tavaszszal valamennyi Myotis közt legkorábban jelenik meg. Alium szerint télen odvas fákban, vagy sziklaüregekben, egyenkint, vagy kevés példányban található s nincs teljesen megdermedve. Koch szerint leg- inkább mészkőbarlangokban és bányákban telel s az üreg oldalfalain csüng szabadon, meleg téli napokon pedig vadászni is szokott ily helyeken. Hangja, mint egy Kis-Pösében 1899 augusztus 15-én fogott pél- dányon tapasztaltam, leginkább az élesen és gyorsan ketyegő óra hang- jához hasonlítható. A nőstény tavasz kezdetén egyetlen fiat szül. 4. Genus (Nem) Eptesicus Raf. 1820. Eptesicus Rafinesque, Annals of Nature, p. 2. Typus : Eptesicus uielanops Rafinesque , (^ „Vespertilio" fusctis Beauvois). 1829. Cnephaeus Kaup, .Skizzirte Entw. Gesch. u. natürl. Syst. d. Europ. Thierw., I. p. 103. Typus: „Vespertilio serofiuus" Schreber. 1839. Vesperugo Key seriing & Blasius, Arch. f. Naturg. 5. Jahrg. I, p. 312 (part.). 1839. Vesperns Key seriing & Blasius, 1. c, p. 313 (part.). 1841. Noctula Bonaparte, Icon. Faun. Ital. I. fasc. XXI, sub : Vespertilio alcylhoe. Typus: „Vesperugo'' serolinus. 1856. Cateorus Kolenati, Alig. Deutsch. naturhist. Ztg., Drcsden, Neue Folge, II, p. 131, 1G2 — 1(33. Typus: „Vesperugo" serotinus. 18G4. Scotophilus H. Allén, Monogr. N. Amer. Bats, p. 27 (part.) 1869. Vesperugo Fatio, Faun. Vertébr. Suisse, I, p. 52 (part.). 1870. Vesperus Fitzinger, Sitzungsber. Akad. Wien,LXII, p.76(part.). 1878. Vesperugo Dobson, Catal. Chiropt. Brit. Mus., p. 183 (part.). 1884. Vesperugo Trouessart, Naturaliste, VI. p. 523 (part.). 1892. Adelonycteris H. Allén, Proc. Akad. Nat. Philad. (1891) p. 466, Jan. 19, 1892 (part.). 1893. Adelonycteris H. Allén, Monogr. N. Amer. Bats, p. 111. Typus: Adelonycteris fuscits (= „Vespertilio" fuscus Beauvois). 1896. Eptesicus Thomas, Proc. Zool. Soc. London, p. 791. Typus: Vesperugo uiegalurus Temm & Vesperugo Reudalli Thos. 1897. Vespertilio G. .S. Miller, North. Amer. Fauna Nr. 13, p. 95 (part.). Eptesicus-ncm. 207 Megjegyzések a nem törtévielchcz. lcSii7-liün (icrrit S. Miller az észak-amerikai „Vespeiiilio" ftiscus Beauvois typusán visszaállította a IJiiiu'-t'élc Vespertilio-nemet s e nembe az emiitett I". fuscus-on és annak európai rokonán a V. scrotintts Sehrcb.-en kívül az európai V. luttrinus L (^ discolor Natt.) és V. bo- rcalis Nilss., valamint az állítólag mexikói származású V. albignlaris Peters nevű fajokat is belesorolta ; más szóval a '.VI tagú fogazat alapján a régi Kcyserling és Blasitis-féle Vespertis alnem összes fajait a még régibb L/'»;íe'-féle Fes/?í,'r^///o-nemben foglalta össze. A kérdésnek ilyetén megoldása a prioritás elfogadott törvényei sze- rint mindenesetre helyes, azonban befejezettnek még sem tekinthető, mert a tüzetes vizsgálat arról győz meg bennünket, hogy mindezek a 32 fogú fajok a koponya alkata, a fül és fülfedő alakja, a szárnj'ak szabása s életmód tekintetében is két természetes csoportra oszthatók s e csoportok mindegj'ike egy-egy nem értékével bír. Az egyik csoportba tartozik a fusens és a serotimis, a másikba a mtirimis L. (-= discolor Natt.), a borcalis Nilss. s az albignlaris Peters. Minthogy Linné e két csoport kíizűl a V. mnrinns L. t3'pusán az utóbbira alapította a Vespertilio-r\Qmet, nyilván való, hogy az elsőnek kell új nem-nevet kapnia s leghel\'esebben járunk el, ha visszaállítjuk a legrégibb, a Rafntcsquc-íc\c Eptesicus nevet, mely a V. fusens typusára volt alapítva. Gerrit S. Miller az európai V. uinrinns L. (= discolor Natt.) nevű fajt nem ismerte és \gy iv/A sem tudhatta, hogy a PeiersAéXe V. albignlaris ennek egyszerűen téves termőheljaí synonymja, de a Peters-ic\e leírás reprodukálása alkalmával maga is érezte, hogy a V. íilbigiihiris Peters annyira eltér a ftiscus-csoporttó], hogy bátran új alnembe, vagy nembe volna sorozható, csakhogy nem az albignlaris Peters (= iiniriims L.) csoportot kell a L/;/Ht'-félc I V.\7v;7/7/tí-nemből kiküszöbölni, mert hiszen ennek épen a nuirinns L. a typusa, hanem a fnscns csoportot kell kiközösíteni és új névvel ellátni. Az Eptesicns-uein főjegyei. Nagytér metil, zömíiktestű állatok, vaskos fejjel, széles és rövid arczorral s közepesen Mdnzzadó pofamirigyekkel. Füleik különállók, hosszú- kás háromszögnek ; hegyük elég csúcsosaii kerekített ; a fejnél rövidebbek, hegyükkel csak az orrlynkig érnek. Fülfedőjük hosszúkás, szélességénél legalább kétszer hosszabb, egyenes, fölfelé keskenyedő, hegyén tompán kerekitell. Szárnyaik testük nagyságához képest rövidek és szélesek. A har- madik ujj tnize kevéssel hosszabb az ötödikénél. Az ötödik ujj hossza a harmadikéhoz s az egész szárny hosszához úgy viszonylik, mint 10 ; 13'5 — 14 : 27 — 27'5 Az öregvitorla (plagiopatagitini) nem terjed egészen a hüvelykujj tövéig. A farkvitorla (nropataghím) a fark két ittúlsó csigolyáját hagyja szabadon. A sarkantyúkarély (epible-ma) rendkívül keskeny. A láb nagy s a talp tövén egy nagy és mindegyik külső ujj tövén egy-egy kisebb, kerekded gimió van. A fark a törzsnél hosszabb. Bundájuk egy- neniüeii füstbarna szinű, alul világosabb. Koponyájuic nagy és vaskos, de valamivel nyújtottabb, mint a Vespertilio-íé\éké; szélessége úgy arán_vlik a hosszához, mint 10: 19. A fejtető széles és lapos, profilban az orrcsonti hézagtól kezdve csaknem egyenes vonalban, lejtősen emelkedik a nyakszirtcsontig, mert az agytok csak kevéssé emelkedik ki az arcz fölött ; a nyakszirtcsonti tájék a homlok- csonti tájéknál magasabb. A szemgödör mély, elül meglehetős élesen határolt, mert a foranien anteorbitale és a szemgödör közt többé- kevésbbé éles duzzadás lép fel. A felső állkapcsok elül annyira szétválnak, hogy a fejváz a felső szemfogak közt csaknem oly széles, mint a szem- gödrök közt. A homlokcsontok előtt az orrcsontok találkozásán hosszúkás teknőszerű horpadás s az arcz mindkét oldalán a felső állcsont és a megfelelő orrcsont találkozásán ismét egy-egy kerekded mélyedés \ehetö észre. A nyíltaraj (crista sagittalis) a homlokcsontok között gyenge, de hátrafelé erősödik s a nyakszirtcsonti tarajjal találkozik. A nj'akszirtcsonti taraj (crista occipitalis) jobb és balfelőli ága hegyes szögben találkozik s a nyíltarajjal együtt kontyalah'iau nyúlik hátra felé. A külső nyakszirt- csonti nyújtvány (proc. paroccipitalis) hátsó csúcsa hosszabb és hegye- sebb, mint a Vespertilio-wQmhQn, külső felülete pedig mélyen kivájt. Fogképletük : . 2^2 1 — I 1—1 3—3 „„ • -iT-. = ^=r' P'^ -2=ir' "^ ^í=¥- = 32. A felső metszőfogak párosan állnak és középütt széles hézag által vannak elválasztva. A felső fogsorban csak 1 — 1, az alsóban 2 — 2 egy- hegyű előzápfog \'an, A felső fogsor utolsó zápfoga mellső-hátsó irányban nagyon összenyomott. Anyaméhjük (uterus) egyszerű. Az Eptesicns-nem tagjai szárnyaik alkotásának megfelelően alacsonyan s lassan repülnek. Esténkint későn jelennek meg ; hűvös és szeles idő- járás iránt nagyon érzékenyek. Évente egy fiat szülnek. Mindezekben a Myotis-nemYíez közelednek úgy, hogy a Myotinák-ió\ a Vespertilioninák- hoz átvezető, átmeneti csoportúi tekinthetők. Fajaik az északi félgömb mérsékelt tájait lakják. Magyarországon e nemet az egyetlen kései denevér (Eptesiciis serotinus Schreb.) képviseli, melynek legközelebbi rokona az észak-amerikai Eplesictis fnscns Beauvois. F.ptesiciis serolinus. 20Í) Az Cí^vctlcn niagyarorszáfíi faj a kih'ctkező főjegyek alapján ismer- hető tel : A fül külső széle a szájrés vonalában ered. A fülfedü hosszúkás, fölfelé keskenyedő, hegyén elég csúcsosan kerekített, legna- gyobb szélessége külső szélének a közepe alá esik. Sarkantyúkarélya rendkívül kes- keny. Az alsó metszőfogak félig födik egy- mást. Az első felső metszőfog kétszernél is hosszabb és sokkal szélesebb, mint a második. Kiterjesztett szárnyainak hossza 340 — 362 "lm, az alsókar hossza 51 — 54"% E. scroliiuis Schrcb. 1.). Eptesicus serotinus Schreh. Kései denevér. (XIV. tábla). Syiinuyiiu'lk. W'spcrlilio s^-rotiinis S, eh r ebe \\ Sáiigeth. I. 1775, p. 1()7, tab. 53; C. melin, Linné Syst. Nat. I. 1788, p. 48; K u h 1, Annal. Wetterau. Naturk. I\'. 1819, p. 45; Desmarest, Mámmal. 1820, p. 137, tab. 33, lig. 4; Bonaparte, Icon. Fauna Ital. 1832, fasc. XXI; Selys- Longchamps, Fauné Belge, 1842, p. 23, tab. I. fig. 10; C.iebel, Odontographie, 1855, p. 12, tab. IV, fig. G. a— b ; Sáugeth. 1859, p. 940; Sch legel. De Dieren van Nederland, 1862, p. 32; Altum, Forstzool. 1872, p. 28. W'sjviiilio noctnhi Geoffroy (nec Schreber), Ann. Mus. Hist. Nat. N'lll. 1806, p. I!t3, tab. 47, fig. VcspcrUlio iiinriiiiís Pa Has, Zoogr. Rosso-Asiat. 1780, I. p. 121. Vespertüio isabcllimis T c m m i n c k, Monogr. Mámmal. II. 1835 — 40, p. 205 (fide Dobson); Dobson, Bull. Soc. Zool. 1881, fig. Vcspcrtilio liircoiininiis Eversmann, Bull. Moscou, 1840, p. 21 ; üiebel, Sáugeth., p. 941. Vespertüio mirza Filippi, Viaggio in Persia, 1865, p. 342. Vesperngo serotinus Keyserling & Blasius, Arch. f. Naturg. 1839, p. 313; Wirbelth. Europ. I. 1840, p. 49; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. V. 1855, p. 732; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 76, fig. 51, 52; Fatio, Fauné Vertébr. Suisse, 1. 1869, p. 79; Dobson, Mihelv : Magyarország denevéreinek nionograpliiaja. 1'* Catal. Chiropt. Brit. Mus. 1878, p. 191; Trouessart, Naturaliste (VI) 1884, No. 66, p. 524, fig. 12; Dóri a, Ann. Mus. Genova, 1886, p. 435; Trouessart, Catal. Mámmal. I. 1897, p. 107. Vespertis Bottae Peters, Monatsber. Akad. Berlin, 1869, p. 406. Vcspcríis serotinus F i t z i n g e r, Sitzungsber. Akad. Wien LXII, 1870, p. 76. Vcspcrns serotinus var. transsylvanus D a d a y. Orv. -Természettud. Értesítő, Kolozsvár X (3) 1885, p. 275; Bielz, Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVI, 1886, p. 81; Daday, Magy. tud. Akad. Értekez. XVI (7) 1887, p. 19, tab. — . flg. 13, 14 (sec. spec. 3 typ !); Trouessart, Catal. Mámmal. VI. (appendix) 1899, p. 1279. Vesperus hircomanus Fitzinger, 1. c, p. 82. Scotophihis pachyomtis Tomes, Proc. Zool. Soc. London 1857, p. 50. Cateoriis serotinus Kolenati, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 331, flg. 1 ; Jahreshcfte, máhr.-schles. Ges. 1859, p. 49; Koch, Jahrb. Ver. Nassau, 1802—63, p. 463, 392. Leírás. A kései denevér legnagyobb denevéreink egyike. A hazai öreg pél- dányok kiterjesztett szárnyainak hossza 340 — 362 "fm, egész testük hossza 112 — 134 ""{m, mely méretből 50 — 58 '% esik a farkra; alsó karjuk 51 — 54 "%. Feje nagy, vaskos, felül lapos ; arczorra vastag, tompa kúpidomú, pofamirigyei közepesen kiemelkedők; orrlyukai veseképűek, az orrcsúcson féloldalt fekvők. Füle (XIV. tábla, 1 . ábra) hegyes tojásalakú, a fejnél rövidebb, előre nyújtott hegye mintegy az orrlyukak hátsó széléig ér. Belső széle a szemmel egy vonalban, a fülfedö belső szélének töve fölött, szélesen kerekített lebenynyel kezdődik s felső két harmadában enyhe domborulat- ban halad a fül csúcsáig. Külső széle a szájzug magasságában, jóval a fülfedő töve előtt ' kezdődik, de nem esik a szem hátsó zuga alá, mint Dobson állítja ; egyenletes domborulatban emelkedik fölfelé s a fül csúcsa alatt kissé behorpad. A fül hegye elég csúcsosan kerekített és kifelé firdúlt. A fülledő (XIV. tábla, 1. ábra) egyenes, szélességénél legalább még egyszer hosszabb, külső szélének tövén kicsiny, háromszögű karély t hord, leg- nagyobb szélessége külső szélének közepe alá s valamivel belső szélének a töve fölé esik; hegye felé enyhén, de határozottan keskenyedik; hegye ' Blasins szerint küzvetetlen a fülfedö előtt kezdődik. Kptesicus sciotimis. 'ill meglehetősen csúcsosan kcrekíletl, többnyire kissé befelé görbülő; belső széle egyenes, vagy alig homorú, a külső domború. Szárnyai nagyok, de aránylag rövidek és szélesek. A harmadilí és ötödik ujj töize közt nagyon csekély a különbség. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : 13"5 — 14' s az egész szárny hosszához, mint 10 : 27 — 27'5. ■' A törzshöz szorított alsó kar nem ér egészen a szájrés közepéig. Az ()rcgvitorla nem terjed egészen a hiivelyk- ujj tövéig. A farkvitorla a fark két utolsó csigolyáját hagyja szabadon ; a fark szabad vége mintegy a kéz hüvelykujjával egyforma hosszú. A sarkantyú- karély (epiblema) rendkívül keskeny, olykoi- annyira, hogy csak a sarkantyú finom éle gyanánt tűnik elő. Lába nagy. Talpa tövén meglehetősen nagy, kerekded gumója van s a szélső ujjak tövén egy-eg}- kisebb, kevésbbé szembeszökő gumó áll. Farka a törzsnél hosszabb. Az arczot finom, gyér szőrözet födi, csak a felső ajkat borítják erőteljesebb bajuszserték. Egyes merevebb s hosszú szőrök állnak a szem fölött, az állon s az arczorr hegye mögött és a szájzug közelében levő szemölcsön. A test szőrözete közepes hosszaságú s felül csupán a törzs kí'izvc- tetlen közelében és a fark mentén terjed rá a vitorlákra; alul a \itorlák kissé nagyobb terjedelemben szőrösek. A fülek és vitorlák vastagbőrűek s az arczorral együtt síjtét feke- tés-barnák. Bundája felül füstbarna, halaványahb liarna szőrcsúcsokkal, alul egyneműen fakósárgás-, vagy vörhenyes-barna. Hazánk némelj' vidékein, igy a vasmegyei Nagy-Csömöte község határában, felül sötétebb, alul halavány fahéj-barna alakokat láttam, mely fakó színezetből élesen kirí az arczorr s a fülek és vitorlák mély fekete-barna szine. Az észak-afríkai homokos tájak alakjai, Dobson szerint, felül szalma-sárgák, alul még vilá- gosabbak; a Kaspi s az Aral-tó közt élő alakok is nagyon világos szí- nezetűek {V. turcomanus Eversm.) Az egyes szőr a hátoldalon sötétebb tövű s világosabb hegyű, a hasoldalon egyszínű. A fiatalok inkább szür- kés-barna színűek. A koponyát (XIV. tábla, 2. ábra) az orrcsontok találkozásának vona- lában mély és hosszú, teknőalakú horpadás, nemkülönben az arcz két oldalán a felső állcsont s a megfelelő orrcsont találkozása helyén is egy- ' Pontosan kiszámított arányszámok: 10 : 1353 — 13'80 — 14'03. - Pontosan kiszámított arányszámok i W : 2G!)8 — 2701 — 2730 — 27'69. 14* egy kerekded, de sekélyebb horpadás tünteti ki. A homlokcsonti tájék nagyon kevéssé emelkedik ki az arcz fölött s csaknem vízszintes, a fal- csonti tájék azonban enyhén emelkedő. A nyakszirtcsont s a falcsont közt levő két oldaltaraj és a nyíltaraj hegyes szögben találkoznak, minek következtében a falcsont hátsó-belső sarka kontyfornia nynjlvány alak- jában ugrik ki a nyakszirtcsont pikkelye (squama ossis occipitis) fölött. Az említett tarajok mindegyike nagj^on erőteljes és magas, különösen találkozásuk helyén. A paroccipitalis nyújtvány nagyon erőteljes. A kopo- nya hossza 22 '%, legnagyobb szélessége a nyakszirtcsonti tájékon 1 Tő '"%, a szemgödrök közt 4"5 '% széles s a felső metszőfogak töve 3'5 '"/m-nyire esik egymástól. A fogazat (XIV. tábla, 3 — 5. ábra) 32 fogból áll. Az alsó metsző- fogak/f'/Z^/öt//^ egymást; tetőéleik párhuzamosak s az állkapocs irányára ferde szög alatt állnak. A felső fogsor első (belső) metszőfoga hosszú és erős, kéthegyű, a második (külső) metszőfognál kétszernél is hosszabb és sokkal vastagabb (XIV. tábla, 4. ábra). Az első metszőfog külső csúcsa le nem koptatott állapotban határozottan alacsonyabb, mint a mellső ; ' öregebb példányokon mind a két csúcs lekopott. Az alsó. fogsor első zápfoga a másodiknak mintegy felehosszát és keresztmetszetben felevas- tagságát éri el. Az utolsó felső zágfog mellső-hátsó irányban rendkívül összenyomott ; ha nincs lekoptatva, akkor hosszánál legalább háromszor szélesebb (XIV. tábla, 6. ábra). Az alsó állkapocs halántéknyújtványa nagyon magas, tompán kerekített csúcsba nyújtott (XIV. tábla, 5. ábra). Az innyredők (XIV. tábla, 6 — 8. ábra) száma (az innykoronát nem számítva) hét. Az első nagyon közel esik az innykoronához, annyira, hogy kevéssé gyakorlott észlelőknek fel sem tűnt. - Ez az első redő alapszabásában két egyforma félből áll, melyek mindegyikének egy víz- szintes szára s ennek külső végén a szemfog tövét körülfogó két villás ága van. A vízszintes szárak rendesen csak épen hogy összeérnek (6. ábra), de gyakran szélesebb köz által \'annak elválasztva (7. ábra), sőt más- felől olykor össze is olvadhatnak (8. ábra). A második redő kettős ívű, közepén megszaldtott, vagy szorosan összeérő, sőt olykor össze is olvadó. A harmadiktól a hatodikig valamennyi redő kettős ívű s közepén meg- szakított ; a hetedik széles V-alakü, olykor csaknem egyenes. Kolenati az innyredöket helytelenül írja és rajzolja le. ' ' Dobson szerint egyforma. '' Csak igy magyarázható, hogy Daday az általa felállított var. transsylvanus-on csak hat innyredőt vett észre, holott — a mint három eredeti példánj'án meggyőződtem — ott is félreismerhetetlenül hél van. ' Sitzungsber. Akad. Wien XXI.X (10 , 1858, p. 331, fig. 1. Eptcsicus serotinus. fi no •t 0? •* o a3 ,^ n c-l 'P >|310J91U OS|3ZS 02 00 C! l>ZlU3||or Bjfl'J V O ro lO o in co ^ in *"* ira in lí (SA9HB) 00 CD a> ■* OS K 1-4 o: r- CM o c- !s»aj?iu siitsvig '^ 1UU:)ZS őo n 1 o 00 t» cp B)dBi( lojuinss -nwMsiüJáB'.'lBl !3)8jaui Xuyp -isd iissdüpnq }3jí 3; Cl K o> öo m o -n)[ 1B>[U3UÍB ZB ííuypijd J511 B )za (BAIIUIBZSJB) )ll"3ZS UOSqOQ \3\ ^ UO i- o t~ lO Cl lO -3J3UJ Xuíjpisd p 1 fí g « M 00 ira o lO 05 CD 00 l- liupja ÍSa o ^ 0-1 m 1^ _ ^^ j^ co — CD ossEjg 'D n "* in cu '"' m lO in 5|3)3.1 o <-> ÍT .r 31U USA injíliyp a;guioso-í3BN t) o '^ HJ o X '-' — jad «nl U3SSUJ ^ lO BiCuupiod I)3p3i3 S!A5X o lO ?0 e cc co -IWXI JBA líVpDQ lO in >r in BXuypfad i)3poj3 -r cr -1 r' IJBU^ snuGdiKs soozs osiv Ot co ^^ ir: =^ 0~ ^ '^ -llD^t JBA AvpDQ J rt c o x; ■rf t- N £ c . s j D .5i, C ;. C c c X ■, X í r •n 1 13 t c X X •c X X :C X 2 " ^ í < ; -5 < < < " z\\á.gySom\y óvói (törzsalak) s Alsó-Szőcsről és Tövisről (var. transsylvanus) mutatta ' Catil. Chiropt. Brit. .\lu.s. 1H7.S, p. 1112. ^ Monogr. Bats North America 1SÍ)3, p. 111-121, tah. .W, XVI, XVII. ' North .American Fauna No. 13, 1897, p. 00. * Catal. Chiropt. 1878, p. 192. '' North .American Fauna No. i:i, 1897, p. 90. '' Magyar orv. és természetvizsg. VI. nagygyiil. inunk, l'ccs lH4(í, p. íiHO. ' Synopsis d. Sáugeth. 1857, p. 41. ' Verh. zool.-bot. Ges. Wien 1802, p. 252. » Magyar tud. Akad. F.vk. XI (4) 18Ö5, p. 8. "' Termcszetr. Füz. XI (1) 1887, p. 4. " .A szolnoki ni. k. logymnas. crt. 1888, p. 14. ki ' s a kezeimen megfordult pékiányok beigazolták, hogy Daday a faj- ban nem tévedett. Biclz Ede a maga részéről a következű erdélyi termő- helyeket állapította meg : Nagy-Szeben, Brassó, az egész B a r c z a- ság és Teke.^ A Nemzeti Múzeumban a következő termőhelyek vannak képviselve: Budapest (Ludoviceum, 1 843, Dréher István gyűjt.), Budapest (Városliget, dr. Madarász Gyula gj'űjt.), 0 - B u d a, B e r e 1 1 3' ó - U j f a 1 u, Brassó (Méhely Lajos gy.), Nagy-Csömöte (Vasmegye, Méhely Lajos gy.), Puszta-Szt. -László (Zalamegye, gy. Méhely Lajos), Z il a h (Szilágymegye, a szabadban gyűjtötte Benkő Gábor, 1 899. deczem- ber 31-én), Meleghegy (Gömörmegye, gyűjt. dr. Lendl Adolf, 1899. aug.). Az erdélyi muzeum-egj'let kolozsvári gyűjteményében a Daday-gyií]- tötte példányok foglalnak helyet, termőhelyük : Szilágy-Somlyó, Alsó-Szőcs és Tövis. A budapesti tudomány egyetem állattani intézetében nincs magyar- országi példány s ez teszi érthetővé, hogy néhai Margó Tivadar nem vette fel Budapest faunájába, noha a kései denevér a Városligetben s annak környékén nagyon gyakori. Életmód. A kései denevér inkál:ib alföldi, semmint hegyi alak ; előfordul ugyan a hegyes vidékeken is, de mindig csak szórványosan és csekély száiuban, holott a síkság alkalmas pontjain, így a budapesti Városligetben és annak környékén tömegesen lép fel s különösen május havában és szeptember második felében valósággal rajzik esténkint. Ezen felfogás mellett szólnak az irodalmi adatok is, a mennyiben Svájczban Fatio szerint meglehetősen ritka, Kolcnati szerint az észak-morvaországi hegyvidéken soha sem hatol 624 méternél (2000') magasabbra s ugyanilyen magasságig emellvedik Koch szerint a Harz-hegységben és habár {Blasitis szerint) a Déli-Alpokban e magasság kétszeres szintájában is előfordul, mégis kételkedem Aofjw»-nak abban az állításában, hogy Árvamegyében Zuberecz vidékén „a leggyako- ribb" denevérfaj volna, annyival inkább, mert a Nemzeti Múzeumnak át- engedett gyűjteményében nincs meg ez a faj. Saját megfigyeléseim s Altiim tapasztalatai szerint is leginkább szabad, fás terekben és kertekben bŐN-ellícdő nagy városokban és falusi nagy ' Orvos-Termcszettud. Értesítő X (3) 1885, p. 272 és Magy. tud. .Akad. Értek- 1887, p. 19, 22. '' Verh. Siebenbürg. Ver. 1888, p. 21. ICptcsicus surotiiius. 217 tanyák küzulcben szeret tartózkudni s nagy épületek előtt fekvő íYikkal kerített tereken, parkokban, mély utak és országutak fölött, fasorok közt, magas állványok körül s régi épületek közelében folytatja vadászatát, de az erdők szélétől sem idegenkedik, sőt Koch szerint olykor a viz fölött is vadászgat. Én mindig tanyák s nagyobb épületek közelében levő szabad terek fölött láttam röpdösni, igy a zalamegyei Puszta-Szt. -Lászlón, a vas- megyei Nagy-Csömötén s a budapesti Városligetben s nem tudok egészen belenyugodni abba, hogy A'orj'a;/ szerint az árvamegi^-ei Zubcreczen „inkább az erdőben, mint a házak közelében" tartózkodnék. Altinn megfigyelései szerint gyakran az utczákon is csapong, de mindig a széles utczák köze- pét követi és a háztetők fölött tartja fordulóit ; keskeny, görbe utczákat és zugokat — a törpe denevérrel ellentétben — nem keres fel. Kolcnali leginkább régi épületekben, sáncz- és várfalakban s tornyokban találta, ritkábban odvas fákban, barlangokban pedig úgyszólván egyáltalán nem. Kocyan szerint Arvamegj'ében „a vén fatörzsek lazán elálló kéreggel s a harkályok elhagyott fészkei" szolgálnak lakóhelyéül, ez az állítás azonban bizonyára más fajra vonatkozik. Nagyon gyakorinak nem mondható, azonban mindenkép a gyakoribb fajok közé tartozik s esténkint a fentebb jelzett helyek valamelyikén több- nyire találkozhatunk vele, némely, természetének megfelelő helyen azonban tömegesen is felléphet. Röpte, meglehetősen széles szárnyainál fogva, általában lassú és kcvcsbbé ügyes, mint a Vespertilio-, Plerygisies-, vagy Pipistrci! its-ncmckbe tartozó fajoké, de azért korántsem nehézkes és még mindig sokkal für- gébb, mint a .l/_yo//s-nem fajaié. Szárnycsapása szélesre terpeszkedő s nem tesz oly hirtelen fordulatokat és merész zeg-zugos vonalakat, mint az elsőrendű repülők. Minthogy a föld színétől alig 10 — 15 méternyi magasságban szokott vadászni, már a régiek alacsonyan repülő denevérnek nevezték. A zivatarokat megelőző tikkasztó melegben még ennél is ala- csonyabbra ereszkedik alá s legfeljebb 3 — 5 méternyi magasságban száll- dogál, — csak a mikor távolabb eső vadászterület felé siet, szokott 20 — 30 m. magasságban egyenes irányban tovasuhanni. Vadászatának módja nagyon határozottan jellemzi. Szereti a moz- gását nem feszélyező, szabad teret, azonban minduntalan neki csap egy- egy fa koronájának, hogy a körülötte rajzó bogárságot megdézsmálja, azután tovább suhan, ismét átszel \-alainelyes szabad teret, majd megint k'íirül- röpdös egy-egy facsoportot, hogy újból szabad területre szárnyaljon. Ha prédáját elfogta, nyugodt szárnycsapással evez tova s mialatt egy 20 — 25 lépésnyi átmérőjű kört ír le, elkölti zsákmányát ; de ha nem ejtett prédát, még néhányszor nagy gyorsasággal repdesi körül az illető helyet. Meleg tavaszi estéken tisztán látni, mint hullatja le a magasból a bogarak kemény részeit s hallani, mint ropog a préda a fogai alatt. Táplálékául mindenféle rovar szolgál, főképen a cserebogár, szita- kötők s — Alftuii megfigyelései szerint — nagy valószinűséggel a búcsújáró lepke is, miért is az erdőgazdagság szempontjából fölötte hasznos. KoJc- nati és Koch tapasztalatai szerint késő őszszel a pókokat szedegeti le a falakról. Kocyan állítólag arról g;\'őződött meg, hogy a padláson tartogatott szalonnát és füstölt húst sem veti meg(?). Mint neve is mutatja, esténkint nagyon későn, valamennyi rokona közt a legkésőbben mutatkozik. Fatio szerint alkonyat után egy órával, Kolcnati szerint csak késő alkonyatkor, Altnm szerint derült időben pon- tosan egy óranegyeddel később hagyja el rejtekét, mint a törpe denevér, — a zivatart megelőző borús estéken azonban a szokottnál korábban, mintegy félórával előbb kezd vadászni s ilyenkor még a rendesnél is jóval ala- csonyabban repül. Én 1899. augusztus Ll-én a vasmegyei Nagy-Csömöte község szélén pontosan 8 órakor lőttem egy szép himpéldányt s minthogy a nap 6 óra 54 perczkor nyugodott le, denevérem egy órával és hat perczczel napnyugta után jelent meg. A hűvös és szeles időjárás iránt nagyon érzékeny s ilyenkor egy- általában nem mutatkozik, vagy — Koch szerint — legfeljebb ódon romold falai közt vadászgat s a falakról szedegeti le a pókokat és rovarokat. Tavaszszal későn, átlag május elején hagyja el téli szállását s Kocyan állítása, mely szerint „tavaszkor az első, őszkor az utolsó", teljesen hamis. Téli szállását a hideg ellen nagyon jól védett helyeken, leginkább régi épületekben, olykor nagyon mély faodvakban, sőt, némelyek szerint, gödrökben üti fel. Ily helyeken rendesen mélyen behúzódik a hasadékba s csak nagyon kivételesen csüng szabadon. Úgy téli, mint nyári szállásán magánosan, másod-, vagy harmadmagával telepszik meg, mert harapós természeténél fogva nem keveredik össze más fajokkal és saját faja- belieivel is ritkán képez tizenkét tagúnál számosabb társaságot. Téli álma szakadatlanul mély és hosszú. Párzása későre esik ; egy hát, Koch szerint, május végén, sőt gyakran még későbben, Kocyan szerint azonban már május közepén szüli meg. E tekintetben is a Myotis-nem fajaira emlékeztet, noha nem épen ritkán két fia van. Minthogy fiai későn születnek s korán kezdik meg téli nyugvá- sukat, azok közé a ritka denevérek közé tartozik, melyeknek fiai a téli nyugvás megkezdésekor még nincsenek teljesen felnőve. Szívós természeténél fogva sokáig birja a fogságot. Kellemetlen szagot, Desniarest ellenkező állítása daczára sem tapasztaltam rajta. Szelíden Vespertilin-iiem. 219 \'iselkcdik, nieiíeszi a neki nyújtott rovarokat, me^nssza az eléje állított vizet és tejet, keveset, vagy egyáltalán nem czinczog s bizonyos fokig meg is szelitlithelő. ö. (Irinis iXriii) Vespertilio Linné. 17r)(S. Wspciiilio Linnaeus, Systema Naturae, 1<>. edit. I. p. 31 — 32. Typiis : (a Linné-féle Vespertilio iinriliis kik()Z-tok csak kevéssé emelkedik ki az arcz fölött ; a nyakszirtcsonti tájék a homlokcsontinál magasabb. A szemgödör mély, elül többc-kevésbbé élesen határolt, mert a foramen anteorbitale és a szemgödör közt többé-kevésbbé éleshátú duzzadás lép fel. A felső áll- csontok elül annyira szétválnak, hogy a fejváz a felső szemfogak közt csaknem oly széles, mint a szemgödrök közt. A homlokcsontok előtt az arczcsontok találkozásán hosszabb, vagy rövidebb teknöszerű horpadás s az arcz mindkét oldalán a felső állcsont és a megfelelő orrcsont találko- zásán ismét egy-egy kerekded mélyedés vehető észre. A nyíltaraj (crista sagittalís) nagyon gyönge, csak a homlokcsont és a íalcsont között levő horpadáson valamivel erősebb ; a nyakszírtcsonti tarajakat nem éri el. A nyakszirtcsonti taraj {crista occipitalis) jobb- és balfelőli ága a nyakszirti pikkelyen nagyon tompa, csaknem egyenes szögben találkozik. A külső nyakszirtcsonti nyújtvány (proc. paroccipitalis) hátsó csúcsa rövidebb és tompább, mint az Eptesictis-WQmhQn ; külső felülete lapos. Fogképletük : . 2—2 1 — 1 1 — 1 3—3 „„ 1 - e , c -j^, pm-^3^, m ^3^ = 32. Vesportiliü-nem. 221 A felső metszőfogak párosan állnak és középütt széles hézag által vannak elválasztva. A felső fogsorban csak egy-egy egyhegyű elözápfog van, az alsóban kettő-kettő. A Vcspcrtilio-nem tagjai a hegyvidék erdőségeinek lakói ; hí,'J'iVs- és kitartó repülők, röptük gyors cs magas. Esténkint nemsokára napnyugta után jelennek meg ; hűvös és szeles időjárás iránt crzclicnycli. Évente /.v/ fiat szülnek. Fajaik a palaearctikus régió északi és kí'lzépsi'í tájait lakják, az egyik {V. borcalis) egészen a sarkkör közelébe nyomult. A magj-ar faunából ennek a nemnek uiíhlI a két palaearctikus faja ismeretes, t. i. úgy a Vespertilio miiriniis L., mint a VespertiUo borcalis Nilss. ; a harmadik faj az állítólagos mexicoi Vespertilio albigtilaris Peters volna, mely azonban úgy Peters, ' mint Dobson '^ leírásai szerint hajszálra egyezik a Vespertilio ninriuns L. magyarországi példányaival s minthogy a berlini múzeumban levő egyetlen, állítólagos mexicoi példányon kívül, Mexicoból több példány nem került elő, ■' nagyon kérdéses, hogy c pél- dány nem valamely európai „Mexico" nevű termőhelyről való-e? A magyarországi fajok következőkép különböztethetők meg : a. A fülfedő rövid, közepe tájáig szélesedő, azután fölfelé alig észrevehetően keskenyedő, hegyén szélesen kerekített ; legnagyobb szélessége külső és belső szélének a közepe fölé esik. Az alsó met- szőfogak csak oldalszéleikkel érintkeznek. Az első felső metszőfog elülről tekintve kéthegyű, hátul- ról tekintve háromhegyű, kétszer oly hosszú és jóval vastagabb, mint a második. A fül külső széle a szájrés vonalán alul, a szájzug közvet- len közelében ered. Kiterjesztett szárnyainak hosz- sza 277 — 310 '^, az alsó kar hossza 41 — Ab"í». V. iniiriiiits L. (— íliseotorUatt.) b A fülfedő rövid, közepe tájáig szélesedő, azután fölfelé nagyon enyhén keskenyedő, hegyén tom- pán kerekített ; legnagyobb szélessége külső szé- lének a közepe fölé, de belső szélének a közepe alá esik. Az alsó metszőfogak félig födik egymást. ' Monatslier. AkaJ. Berlin 1.S72, p. 2G0. 2 Catal. Chiropt. 1878, p. 207. ' Gertit S. Miller, North American Fauna No. 1.'!, 18i)7, p. 104. Tüzetes rész. Az els(j metszőfog kéthegyű, csak valamivel magasabb és csaknem ép oly vastag, mint a második. A fül külső széle a szájzug közelében és magasságában ered. A kiterjesztett szárnyak hossza 252 — 270 "Ím, az alsó karhossza 36 — 40 '"/« I^ borcalis Nilss. 14. Vespertilio borealis Nilss.' Északi denevér. (XV. tábla). Synonvniák. Vcspcrlilio borealis Nilsson, lllum. F"ig. Scand. Fauna, 19 Heft 1838, tab. 36; Skandináv. Fauna I. 1S47, p. 25; Lilljeborg, Sver. Norges Ryggradsdjur I. 1874, p. 120. Vespertilio Kiihlii N i 1 s s o n (non N a 1 1 c r e r) op. cit. 1 7 Heft, 1836, tab. 34. Vespertilio Nilssoni, Giebel, Sáugeth. 1859, p. 942. Vesperugo Nilssoni Key seri ing & BJasius, Wiegm. Arch. 1839, p. 315; Wirbelth. Europ. 1840, p. 50; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. I. 1840, p. 498, V; 1855, p. 733; Blasius, F\auna Deutschl. 1857, p. 70, fig. 47, 48; Fatio, Fauné Vertébr. Suisse I. 1869, p. 75. Vesperugo borealis Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 203; Trouessart, Naturaliste (VI) 1884, No. (56, p. 524, fig. 13 et Catal. Mámmal. I. 1897, p. 108. Vesperns Nilssoni Fi tz inger, Silzungsber. Akad. Wien, Í.XII, 1870, p. 90. Vesperns borealis var. Satun in, in Spengel's Zf)ol. Jahrbüchcr, IX. System. 1897, p. 284. Vesperns sp.? piv.? Satun in, in Raddc's Saniml. Kaukas. Mus. I. Zool. 1899, p. 85. Meteor HS Nilssoni Kolenati, .Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 331, fig. 2; Jahreshefte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 52; Koch, Jahrb. Ver. Nassau, 1862— (53, p. 476, 393. Aniblyotus atratiis Kolenati, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (9) 1858, p. 252, fig. 1, 2, 3; Jahresheft máhr.-schles. Gesellsch. 1859, p. 87. ' A régi nomenclatura szerint : Vcspci ugo borealis Nilss. N Vespertilio liorcalis. 223 Lc'inis. Az északi denevér Icüzcpcs nagyságú fajaink cgyilce ; a teiiértorkú denevérnél {Vesperlilio murinus L.) kisebb. Kiterjesztett szárnyainak hossza 252 — 270 %«, egész testhossza 82 — 101 '%>, mely méretből 34 — 46 %' esik a f;irk-ra ; alsó karja Híi — 40 '"/'« hosszú. Füle (XV. tábla, 1. ábra) tojásdad háromszögű, a fejnél WA-idcbb, előre nyújtott hegyével csaknem eléri az orr csúcsát. Belső széle a fiil- bordával együtt, a fülfedő belső szélének töve fölött, kerekített lebeny- nyel kezdődik, mely csakhamar kifelé fordul és szabályos ívben fut a fül szélesen tompított csúcsa felé. Külső széle a szájziig magasságában, a szájzugtól mintegy 3 '"/m-nvire ered ; mintegy a fül felemagasságáig egyen- letesen domborodik, azután meglehetős mélyen behorpad s enyhe hullám- ban halad a kissé kiugró fülcsúcsig. A fül belső) oldalán 5 — (j harántrcilő vehető észre. .A fülfedő (X\'. tábla, 1. ábra) egyenes, meglehetősen rövid, fiíjfeié eleinte szélesedő, hegye felé azonban enyhen keskenyedő s a csúcsán tom- pán kerekített ; ' csúcsával alig görbül befelé. Legnagi^'obb szélességét külső szélének a közepe fölött, azonban belső szélének a közepe alatt éri el s külső szélének tövén apró, háromszögű fogat visel. Külső széle erő- sen domború, a belső egyenes, vagy csak a csúcs alatt kissé homorú. Szárnyai közepes hosszúságúak és meglehetősen keskenyek. Az ötö- dik ujj tőize csak valamivel rövidebb, mint a harmadiké, vagy negyediké. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 : 13 (pon- tosan, mint 10: 1311 — 13"40 — 13"46) s a szárny egész hosszához, mint 10 : 27-5— 28-6 (pontosan, mint 10 : 27-55— 28— 38-03). A törzshöz szo- rított alsó kar a szájzugig ér. Lábai elég nagyok. Talpa hároniszíigű, közepén szabálvtalanúl rán- czolt, tíivén egy nagyobb, kerekded s mindegyik külső ujj tövén egy-egy kisebb gnnióval ellátott. A fark a fej és tílrzs együttes hosszánál riJvidebb, azonban a törzs- nél hosszabb, csaknem oly hosszú, mint az alsó kar. Az öregvitorla a hüvelykujj tövéig terjed. .\ farkvitDrla a farknak két utolsó csigolyáját hagyja szabadon. A sarkant\úkarél\- tisztán ki\-ehetr), nohíi általában kevéssé kiugró. ' ' Egészljen véve — mint már Kolcnati helycsen jegyzi meg az ő Anihlyolus airatus-ánil — tompahegyű, hasas szikéhez (skalpell) hasonlit. " Minthogy Kolenati az ő Amblyoius atratus-it abba a csoportba (Ableiiiatida) helyezi, melynek szerinte egyáltalán nincs sarkantyúkarélya, ellenben az északi denevérnek határozott sarkantyúkarélya van, a szakemberek soha sem merték az Amblyotus atratus-i 224 Tüzetes rész. A fülek és vitorlák vastagbőrűek, sötét barnásfeketék. A törzs sző- rözete az öregvitorlának mind a két lapján a felső kar közepétől a térdizűletig húzott \'onalig terjed. A farkvitorla felül mintegy a bokákat összekötő \'onalig, alul pedig mintegy a közepéig szőrös. Az arczorr tetején, neve- zetesen a pofamirigyek felső szélén s az állon néhány vékony, egyenes, hosszú szőr áll. Bundája — mint frissen gyűjtött báziási példányomon látom — a test felső oldalán sötét feketebarna, sárgásbarna árnyalatú, mi különösen a fej hátulján s a hát közepén és hátulsó részén iii-űiiyos hiuiel kölcsö- nöz a meznek ; a test alsó oldalán hasonló szinü, tle inkább sárgás- szürke árnyalatú ; az állon, a pofa tövén s a fül alatt, valamint az öreg- es farkvitorla felső oldalán a törzs körül vörhenyes gesztenyebarna a szőrözet. Az egyes szőr töve sötét feketebarna, hegye a test felső oldalán csaknem aranysárga, a test alsó oldalán ellenben sárgásszürke. A koponya mindenben a Vespcrtilio mnrinns L. koponyájához hasonló, csakhogy valamivel kisebb és gyöngédebb alkotású s & foramen antcorbitale és a szemgödör közt levő, a könnycsont (os lacrimale) felé vonuló taraj (XV. tábla, 2. ábra) sokkal élesebb. A két nyakszirti s a nyíltaraj csaknem derékszögben találkozik s enyhe dombomlattal megy át a nyakszirtcsont pilckeh'ére. A tarajok az érintkezés helyén elmosódoUak. A fejváz hossza 14'5 '"/m, legnagyobb szélessé.ge a nyakszirti tájékon 8 %', a szemgödrök közt 3'5 '"/»', a felső szemfogak egymástól \'aló távola 3 "lm. A fogazat (XV. tábla, 3 — 6. ábra) 32 fogból áll. Az alsó fogsor metszőfogainak tetőélei egymással párvonalasak, a mennyiben a szélső fogak az állkapocs irányára ferde szögben állnak, úgy, hogy a mellsők részben eltakar ják a hátulsókat (5. ábra). A harmadik alsó metszőfog tojásdad keresztmetszetű, szélességénél hosszabb. A felső fogsor első metszőfoga kéthegyű, mellső hegye hosszabb a hátulsónál ; a fog maga valamivel hosszabb, de keresztmetszetben csaknem oly vastag, mint a második egyhegyü metszőfog, melynek hegye csak kissé alacsonyabb az a VesperWio borea!is-sza.\ synonymálni, noha a legtiibben kiemelték, hogy egyebekben a két állat teljesen megegyező. Így Koch szerint a kettő oly' kevéssé különbözik egymástól, hogy „összecserélt borszeszpéldányokon alig tud az ember eligazodni". Meggyőződésem szerint a Koleuati-féXe A. alraliis-t egészen nyugodt lélekkel tekinthetjük az északi den vér synonymjének, a mennyiben az északi denevér némely példányain — Koch tanúsága szerint — a sarkantyúkarély „rendkívül keskeny és könnyen elnézhető" (Jahrb. Ver. Nassau, 1862 — 63, p. 477) s így, tekintve a két állatnak minden más jellegben való pontos egybe- vágóságát, bizonyosra vehető, hogy Kolenaii ilyen, nagyon alárendelt sarkantyúkarélylyal ellátott példányokra alapította az ő Aiiiblyoíus airaius-áX. Vespertilio borealis. 225 első metszőfog hátulsó csúcsánál (XV. tábla, 4. ábra), noha kivételesen ép oly magas is lehet. ' A felső fogsor első zápfoga kissé magasabb a második zápfognál s körülbelül két harmadát teszi a szemfog hosszának (.W. tábla, 3. ábra). Az alsó fogsor első zápfoga a szemfog magasságá- nak mintegy két harmadáig emelkedik; nnii sokkal alacsonyabb a második zápfognál és keresztmetszetben csak valaniiivl vékonyabb (XV. tábla, () ábra). Az innyredök (X\'. tábla, 7 ü. ;ihra) száma (az innykoronát ncni számítva) hét. Az első folytonos és egyenes, vagy a közepén kissé fel- felé ívelt; hátul a közepén kis csapocska ugrik elő; két vége a szemfogak töve mellett rendesen villásan megoszlik, a hátulsó ág az első zápfogig terjed, a mellső rövid. A második innyredő folytonos, szélesre nyújtott M-alakú, két vége az elsőéhez hasonló hajlással fordul hátrafelé s az elözápfog belső sarkáig terjed. A harmadik kettős és magas ívű, közepén megszakított. \ negyedik hasonló, de külső vége olykor kissé kikanyarí- tott. Az ötödik s a hatodik laposivü ; a hetedik folytonos, nag>'on tompa- szögű. Megjegyzendő, hogy olykor némelyik redőről (mint pl. a 9. ábrán egy tátrafüredi példányon látható) egyes másodrendű redőcskék hasadnak le, melyeket már Kolenati is észlelt az ő Amblyoius atratiis-án, — ezek megjelene.se azonban épen nem jellemző. A kezeim közt levő példányok innyredői sok tekintetben megegyeznek Kolcnati-nak az Amblyotits atratns- ról adott rajzával, - ellenben feltűnően különböznek attól ii rajztól, melyet Kolenati a Vesperugo borealis (= Nilssonii)-ról nyújt, holott a két állat kétségkívül synonym. A S. ábrán feltüntetett báziási példány innyredői némikép különböznek a tátrafüredi (9. ábra) s a kassai (7. ábra) pél- dányéitól, különösen abban, hogy a 3 — 6 redő erösebben hajlik hátrafelé. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy e példánynak kopott metszőfogai vannak, úgy a faj biztos megállapítása nem ids nehézségbe ütközik, mindazon- által egyéb jellegeiben csakis erre a fajra vonatkoztatható. ' Satunin 1897-ben „Vesperus borealis var." néven három, Tiflis táján gyűjtött denevért említ (Spengel's Zool. Jahrbücher. .System. IX. p. 284), mel_vet 189i)-ben „V'cs/n-- rus sp.? juv.? néven újból megbeszélés tárgyává tesz (Radde, Samml. Kaukas. Mus. I. Zool. p. Sf)) s azt a véleményét fejezi ki, hogy a jelzett alakok a Vesperus discolor Natt. és V. borealis Nilss. között állnak. Minthogy Saiiinin határozottan rámutat, hogy „Der obere aussere Schneidezahn ist unbedeutend niedriger, als die liussere Spitze des inneren Schneidezahns und giebt dem letztoren in der Stiircke nach", előttem kétségtelen, hogy az állkapocs irányában álló alsó metszőfogak daczára is a rendes Vesperiilio borealis Nilss.-nal van dolgunk. Ezt a nézetemet az a körülmény is támogatja, hogy az utóbb említett munka 8.'). lapján egy transkaukázusi typikus I'. borealis-ró\ van szó. - Sitzungsber. .\kad. Wien XXIX (9) 18.'JS. p. 2v,.',, lig. 2. Méhely ■ Magyarország denevéreinek mtinograpliiája. lí> Méretek '"^n-ben! Tátra- Füred 9 Kassa 5 Báziás ? Dobson méretei (átszá- mítva) Blasius méretei áttéve Fatio méretei Kole- nati Ainblyo- tusalra- lllS-í A fajra jellemző szélső mé- 1 retek csaját mé- réseim alapján) A kiterjesztett szárnyak hossza 270 252 252 263 236 270 252—270 A fej és törzs hossza 53 48 47 51 55 48 53 47—53 A fark hossza 41 34 40 42-5 46 38 39 34—41 Az egész test hossza . 94 82 87 93-5 101 86 90 87—94 A fej hossza 18 17 16-5 16-2 18 — 17 16-5— 18 A fül hossza 14-5 14 12-5 13-75 16 16-5 14 12-5— 14-5 A fülfedő hossza . . . 5-7 5 5 5 6 6 4-9 5-5-7 Az alsó kar hossza . . 40 38 36 37-5 40 38 38 36—40 \ hüvelykujj hossza . 6 6-3 6 - - - 81 6—6-3 A harmadik ujj hossza 66 59 59 62-5 68 61 64 59—66 Az ötödik ujj hossza . 49 44 45 50 52 44 47 45—49 A lábszár hossza . . . 16-5 17 15 17-5 19 17 17 15—17 A láb hossza 8 8 7 8-7 9 9-5 8-3 7—8 A fark szabad vége . 4 3-3 3 — 6 4 4-8 3—4 Földrajzi elterjedés. Az északi denevér a keleti holarctikus (palaearctikus) régió északi részeit lakja. Európában nyugat-keleti irányban a skandináv félszigettől az Uraiig, észak-déli irányban az északi sarlckörtől az Alpokig és az Alsó- Dunáig terjed. Ázsiában a Kaukázustól és az Altai hegységtől északi Khinán terjed végig s a Himalája kiágazásain (Kizil) is ráakadtak. Magyarországi előfordulását Jeitteles Lajos állapította meg/ ki Eder Gyula nevű tanítványa révén jutott egy példány birtokába, melj* 1860. évi augusztus 7-én, reggeli nyolcz órakor, Kassán a Fö-utcza egyik házának nyitott ablakán repült be. 'Jeitteles meghatározását Blasius is megerősí- tette s az eredeti példány jelenleg 1860'()I3. c. szám alatt a Nemzeti Múzeum gyűjteményében áll borszeszben. A példán\- eredetileg ki volt tömve. A méreteket a feláztatás után vettem róla, melyel< bizonyára nem felelnek meg teljesen az eleven állat valóságos méreteinek, a mennyiben Jeitteles a test egész hosszát 86 '"^i-nek, a kiterjesztett szárnyak hosszát pedig 260 '%1-nek mondja. Verh. zool.-bot. Ges. Wien, XII, 18I11Í, p. Vespertilio borealis. 227 A Jcittelcs Utáni idohcn Frivaldszky Iiiiir s(jrolja fel a Központi Kárpátok állatai közt/ de hogy személyes tapasztalatok alapján tenné, abban nagyon kételkedem. Újabban Kocyaii Antal emliti Zuberecz vidékéről (Árvamegye), „ritka" jelzővel.- Meg kell jegyeznem, hogy abban a denevérgyűjteményben, melyet Kocyan Antal az árvamegyei Oravi- c z á n szedett össze s a Nemzeti Múzeumnak engedett át, az északi dene- vérnek két meg nem határozott péltiánya foglaltatott. A Nemzeti Múzeum az előbb emiitett példányokon kivül az északi denevérnek még két magyarországi példányával rendelkezik. Az egyiket harmadmagával fedeztem föl eg_\' üvegben, borszeszhen megőrizve, mely „ Vespertilio Fipistrellns" felírással \'olt ellátva. E három példány egyike Myotis niystacinns-na.k, a másik Fipistrellns A'athiisii-nak, a harmadik pedig, nem csekély örömömre, Vespertilio borealis-nak bizonyult. Az álla- tokat 1874-ben Stetter gyűjtötte Tátrafüreden (az eredeti czédula szerint : Schmecks). Az északi denevérnek egy másik példányát, egy fiatal, kopott fogú nőstényt magam fogtam, 1899. június 15-én, a báziási erdő egj'ik sziklahasadékában. Ez az utóbbi adat nagyon figyelemre méltó, mert Európában oly délen fekvő ponton még senki sem gyűjtötte az északi denevért, mindazonáltal hangsúlyoznom kell, hogy a példány meg- határozásánál csak másodrendű jellegekre támaszkodhattam, a mennyiben az egyformán lesúrolt felső metszőfogak épen a legfontosabb bélyeg meg- állapítását tették lehetetlenné s Báziásról minden fáradozásom daczára sem sikerült több példányt szereznem. Mindezekből kitetszik, hogy az északi denevér Magyarország északi részein nem épen nagj-on ritka állat, hazánk déli vidékein azonban bizo- nyára csak nagyon kivételesen jelenik meg faunánkban. Életmód. Az északi denevér azoknak a fajoknak egyike, melyek a vánJor- wiadarak módjára az évszaknak megfelelően változtatják tartózkodási helyüket s e végből messze tájakra is elvándorolnak. Nyár elején még aránylag délibb tájakon tartózkodik, igy Németországban a Harz hegység niíigaslatain, osztrák Sziléziában az Altvateren, elvétve Svájczban a magas Engadine-ben s a Kárpátok kiágazásain, azonban Kolenati szerint már április és májusban, Blasius szerint augusztusban kezd északibb tájakra vonulni s nagvohb számban jelenik meg a balti tartományokban és Omsz- ' Magy. tud. Akad. Evk., XI (IV) 1865, p. 9. - Természetrajzi Füzetek, XI (1) 1887, p. 4. ország északi részén, a Fehér-tenger mellékein. Vándorlásai közben gyakran tíz szélességi fokot meghaladó utat tesz meg. Blasins azt tartja, hogy az északi tájak rövid és világos júniusi és júliusi éjszakái nem felelnek meg természetének s csak a nyár második felében találja meg ott életföltételeit. Öszszel ismét délibb tájakra költözik s igy válik érthetővé, hogy nekem az Al-Dunán, a báziási erdő egyik sziklahasadékában sikerült ráakadnom (1899. június 15.). Fatio szerint Svájczban a Magas-Engadine-ben (Pontresina) 1820 m., osztrák Sziléziában {Kolenati szerint) az Altvateren 748 — 1435 m. magas- ság közt találták, Koch a Westerwald környékén (Dillenburg) lőtt egy példányt s Magyarországon az Északi- és Déli-Kárpátokban sikerült ki- mutatni. Mindegyik észlelője hangsúlyozza, hogy igazi hazája a magas hegyvidék, noha mindenütt nag3'on ritka s legfeljebb egy him, egy nős- tény és egy fiatalból álló család található együtt (Kolenati). Blasius azt állítja, hogy az időjárás viszontagságai iránt nagyon érzékeny volna, más észlelők ellenben épen a hideg s nedvesség iránti érzéketlenségét emelik ki. Többnyire erdei sziklahasadékolvban, farakásokban, faépítményekben, a felső erdőöv határán fakéreg alatt, házereszek alatt s a gerendázat között tartózkodik. Esténkint az erdők szélén, erdei tisztásokon, sőt a házak közelében és az utczákon is röpköd. Rövid idővel naplenyugta után kezd vadászni s csak a hajnali szürkület űzi vissza rejtekébe. Röpte ügyes és kitartó ; gyorsan s nesztelen szárnycsapással suhan tova és gyakran villámgyors fordulattal csap le prédájára. Táplálékául apró legyek, tegezés reczés-szárnyúak és szúnyogok szolgálnak, az erdőgazdaság szempontjából azonban ritkaságánál fogva is meglehetősen közömbös. Téli szállását különösen faépületek zugaiban s lyukaiban üti fel. Kolenati szerint nem csüng fejjel lefelé, hanem hátuljával befurakodik a hasadékba, úgy hogy csak az orra hegye van kint,' azonban ugj'ancsak Kolenati az északi denevérrel synonym Amblyotiis atratns-ró\ azt állítja, hogy „téli álmában mindig egyenkint s mindig szabad, szildás helyeken csüng, sohasem oly helyeken, hol ácsolt építmény van".' Álma mély és szakadatlan, de tavaszszal már az első enyhe nap előcsalja rejtekéből. A nőstény Blasius szerint május végén, vagy június elején két fiat szül, azonban Kolenati szerint csak egy fia volna. Kellemetlen szagot nem terjeszt. F'ogságban szelíd, noha minden érintésre czinczogással felel. ' Jahreshefte miihr.-schles. Ges. KS.'jy, p. .54. '' Ugyanott, p. 91. Vespertilio murinus. 1.'). Vespertilio murinus L. ' Fehértorkú denevér. (XVI. táhla). Syiiiiiiviihik. W'spi'iiilii) nniriiiiis 1. i ii ii a c u s, Syst. \at. cdit. X. 17r), legnagyobb szélessége (a nyakszirti tájékon) 9 %n, a szemgödrök közt 4 "% széles a felső szemfogak töve 3"5 '"/m-nyire van egymástól. Fogazata (XVI. tábla, 3 — 8. ábra) ?>2 fogból áll. Az alsó metsző- fogak Blasius és más szerzők szerint oldalszéleikkel csak érintkeznek, azonban az én tapasztalataim szerint gyakran többé-kevésbbé födik egy- mást. ' A harmadik alsó metszőfog kerekded háromszögű s kereszt- ' Satitnin az ő kaukázusi példányát, azon az alapon, hogy az alsó metszőfogak neíii állnak az állkapocs irányában (tehát félig-meddig födik egymást), nem meri határo- metszetének két átlója csaknem egyenlő. A felső fogsor első metszőfoga oldalról tekintve kétJtegyii s külső csúcsa alacsonyabb a belsőnél (3, 4. ábra), hálulról tekintve azonban háromhcgyű, mert hátulsó oldalán még egy rövidebb s oldalról nem látható csúcsa van (5, 6. ábra). A második inetszőfog egyhegyü, az elsőnek mintegy fclévd cgyailü hosszú, tehát az elsőnek külső csúcsánál jóval alacsonyabb (s nem mint Dobson mondja, hogy „csaknem olj' hosszú, mint a belsőnek a külső csúcsa"), ' e mellett sokkal karcsúbb is az első metszőfognál (7., S. ábra). Az alsó állkapocs első zápfoga csak fel oly magas és sokkal gyengébb, mint a második (XVI. tábla, 9. ábra). Az inny redők (XVI. tábla, 10., 11. ábra) száma hét. Az első rövid és fol_\'tonos, két vége a szemfogakat nem éri el ; csaknem egyenes, vagy gyengén hullámos. A második kettősivű, hátra nyúló középső sarokkal ; rendesen folytonos, azonban Kolcnati és Fitzinger szerint megszakított is lehet. A harmadiktól a hatodikig valamennyi kettős ivű, lefelé görbült és ■ közepén megszakított. A hetedik folytonos, tompaszögű ; ritkán meg- szakított. zottan ehhez a fajhoz sorolni, hanem azt hiszi, hogy bővebb anyag vizsgálata alapján új fajnak volna minősíthető (Raddf, Sammlung. Kaukas. Mus. I. Zool. 189!l, p. X).) Szerin- tem ez a kaukázusi példány kétségtelenül a fehértorkú denevér, mert nagyon gyakori eset, hogy az alsó metszőfogak oldalszelcikkel födik egymást, a faj főjellegét pedig maga Satunin állapította meg a következő szavakban : „Der áussere Schneidezahn mchr als zweimal kleiner, als die áussere Spitze des inneren .Schneidezahns''. ' Catal. Chiropt. 1878, p. 187 (a meghatározó kulcsban). V'espertilio murinus. o r ir >1.-1Í0.1.TIU OS(9'/S '■" -* ■* '■' •- -■ •f luu.izs ozuiaiial' V.ŰV] v J. ,^ ,, -f te ,i ,^ uiinsaj.-iiu lylüs ^1 '*'" -f ~ -f *^ '" (8A?M«) ir .r I3tdJ.Mll SIIISÜIQ 3 5 ^ - "^ -t 1 í^ ("r " •^ .i!.u!"'Vi!SJi:l (^ ,.- rv c ,.- ^ isiajjiu uus^ioQ X 1 ÍJ" C ^ ~ ^ ^ 5 Lü x iT iiuuazs luissjj JMASZOIONI 'o ^ ^t •* l- u- •?uj JvfBs snivuig yr i.- SZDna-'ÖEN 'D s ? ^ U — -1 '=^ ■ -t ' ' ossBjg fx:) o M a: ■X ít - C cr OC J- " poj'ouiOH O Ír, - a ? L ■■^ -1- p IÍ5 o a> öo ?■ (111U3ZS IT \ IssUcpna c>f ö3 }; X UO K -* x S 2 '" ■ -4 04 in Uí lO o 1 ossBjg cö ^ 05 - -K t~ ID - c í á ti •g J< a ■5 a >. S M o a g 3 ^ "S. J5 o J3 5 O c x: 'H . i ! o a > 1 1 :C O x; o J3 1 ■o 3 > > :3 x; 1 x: •c :0 •ti X c x: x> II <; < < < < < < < < < < < < < 1: Ha a fentebbi táblázatban foglalt szélső méreteket összehasonlítjuk az északi denevér szélső méreteivel : A Rhurtciiku c\s az cszaki denevor sziilső méretei IVí/v,/;/,. Ve.^ycrtilH torealis Nilss, A kiterjesztett szárnyak hossza ji 277 — 310 A lej és törzs hossza 53 — 57 A fark hossza 35 — 41 Az egész test hossza i)l — 99 A fej hossza 17 — 18 A fül hossza 14 — 16 A fülfedö hossza , 5'5 — 6 Az alsó kar hossza 41 — 45 A harmadik uj hossza Ii7 — 73 Az ötödik ujj hossza i 4S — 52 A lábszár hossza u löö — 17'5 A láb hossza i 7'5 — 9 252—270 ! 47—53 34-41 .S7— 94 1Ö-5— 18 12-5— 14-5 5—5-7 30—40 ! 59— (i(i ! 45—49 15—17 7—8 Úgy arról győződünk meg, hogy a két faj teste körülbelül egyforma nagyságú, a fej, fül, fülfedő, lábszár s láb tekintetében sincs iievezetesebb különbség, azonban az alsó kar s a harmadik ujj hosszában már tetemes különbséget veszünk észre, nevezetesen a fehértorkn denevérnek — körül- belül azonos testnagyság mellett — jí'n'al hosszabb a: alsn karja s a harmadik ujja s e körülmény a szárnyak nagyobb hosszát és karcsúságát eredményezi, annyival inkább, mert az ötödik iiJJ hossza mind a két fajon jueglelu'töseu egyforma. Igen szépen illusztrálják ezt a következő (pontosan kiszámított) arányszámok is, melyek szerint az ötö- dik ujj hossza a fehértorkú denevéren úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10 ; 13-60 — 14'60, mig az északi denevéren ez az arányszám 10 : l.'-!"ll — 13'4(); az egész szárny hosszához pedig a fehértorkú dene- véren, mint 10 : 27'7 — 30'2, holott az északi denevéren csak mint 10 : 27-5— 28-63. tVesperus siculus Üadayl- Daday Jenő 1884-ben Tóth Péter vargyasi birótól egy, a homoród- almási barlangból való denevért kapott, melyet 1 885-ben Vesperns siculus \'espertilio murinus. 235 néven új faj gyanánt irt le ' s a rendsz.erben a .. Vespertis scrotinits" mellé állított. Ezt a leírást lS8G-ban Bielz Ede a nagyszebeni szász természettudományi társulat értekezéseiben német nyeh'en reprodukálta ' s e réven az új tájnév Biclz szerzősége mellett Troitessarl legújabb emlős-catalogLisába is belekerült, ■' azonban a szerző nem sejtvén, hogy a Daday-alkotUi fajnév nem Sieiliára, hanem a Székelyföldre (Siculia) vonatkozik - Siciliát kapta termőhelyül. Dadíiy 1887-ben újból lenyomatta az 188r)-ben megjelent latin diagnosist s bővebb leirást és egy mérettabellát is csatolt hozzá,* Birlz 1888-ban az ő emlős-catalogu- sába is feh-ette '' és Troucssarl catalogusának függelékében újból meg- emlékszik róla s az első kötetben levő téves termőhelyet is helyesbiti. " .A külfíildi irodalomban még néhai Mojxisovics Ai^ost emlegeti a „ Vcspcrns sÍLiiliis"-{, ' — természetesen a nélkül, hogy látta volna. Minthogy ezen állítólagos új faj körül — melynek hírét Troucssarl catalogusa a szélrózsa minden irányába széthordta — egész kis irodalom keletkezett, érthető érdeklődéssel \-ártam azt az egyetlen nőstény példányt, melyre Daday a fajt alapította s mel\ az erdélyi múzeum-egylet kolozs- vári gyűjteménj'ében borszeszben őriztetett és Apáthy István kolozsvári egyetemi tanár szívességéből sértetlenül jutott kezemhez. .Az illető dene- vérben első tekintetre & fehértorkú deiuvcr iW-spcrtilio iniirimts L. =^ discolor Natt.) lypikiis öreg példányát isnieiiein fel s a pontos vizsgálat is ugyanerről g^'őzött meg, úgy, hogy '' Díidüv-íéle „ l 'esperus sie!ilns"-l egyszerűen törlendőnek kell kijelentenem !" ' t)rvos-Termés/,ettud. Ertusitö. Kolozsvár .\ -il l.S.sr), p. 2?:), 270, 271. - Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVI, lS8(i, p. S'-' •' Catalogiis Mámmal. I. 1897, p. 109. * .\lagy. tud. .Akad. Éitekez. XVI (7) 1887, p. 2:i--2r>. ^ Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVIII, 1888, p. 21. « Catal. Mámmal. VI ^.Appendix) 1899, p. 1280. * .Mittheil. Xaturwiss. Ver. f. .Steiermark 1888 S. .Abdr. p. 8. * Az állaton semmi sincs, a mi egy új faj felállítására jogosítana s Iladay leírásai- ban sem találtam egj'etlen oly jelleget sem, mely ezt az eljárást indokolná. Ellenkezőleg mindaz, a mit Daday kiemel, nevezetesen a kiivetkező megjegyzések : „Vesperi Nilssonii magnitudine ; auriculis capite brevioribus, oblongo-ovato-rotundatis ; . . . . trago bre- vissimo, basi angustato, supra médium dilatato, siipra latc-rotmidato ac introrsum curvalo, in margine interiore sinuato, in exteriőre ad hasin unidenticulato, apice rotundato ; alis modice longis latisque ad digitorum pedis basin usque attingentihus ; plantis podarioruni callis rotundatis obtectis ; . . . . notaeo castaneo-fusco, albovariegato, gastrea albo dilute fuscescente-lavato ; mcnto macula t'usca notato ; felső állkapcsi külső metszőfoga egy csúcsú, a belsőnél jóval kisebb : fülcsapja hasonlít a Noctulinia Hoctuláéhoz ; színe a hasoldalon szennyes-szürke, miután a szőrök kétszinűek : köze- pükig barnásszürkék, azontúl csúcsukig szennyes fehérek ; torka és válla sárgás- Tüzetes rész. Földrajzi elterjedés. A fehertorku denevér a keleti holarctikus (palaearctikus) régió állata. Angolországtól déli Sx'édországon és Oroszországon át az Ural-hegj'lánczig, Franczia- és Németországon, Svájczon s Olaszországon át déli Dalmácziáig terjed. Ázsiában a Kaukázusból, nyugati Szibériából (Barnául) és keleti Turkesztánból (Kizil) ismeretes. Minthogy a Pefers-féle Vesperiis albigularis-t, melynek állitólagos termőhelye Mexico, a mi fehértorkú denevérünk Icétség- telen synonymjéül tekintem, azt kellene mondanom, hogy fajunk Mexicoból is ismeretes s ha még sem teszem, annak az az oka, mert e termőhely megbízhatóságában nagyon kételkedem. Amerikai búvárok a Peiers-fé\e albigularis-t sohasem találták Mexicohan s így nagyon valószínűnek tartom, hogy egy oly példányról van szó, mely „Alexico"-val lehetett ugyan jelölve, de ez a név valamely európai Mexico nevű helyre \'onatkozhatott. ' Magyarországról már Blasins ismerte (Felső-Magyarországról) ; Fitzingcr Magyarországról és Erdélyből emiitette minden pontosabb termő- hely nélkül, de mindezeknél sokkal korábban említi Frivaldszky Imre, ki már 1844-ben megírta,- hogy a „színváltó denevért (Vespertilio discolor)" az aggteleki barlangban gyijjtötte. Petényi B u d a p c s t r <"> 1 jegyezte fel,''' hol szerinte ..nagy épületek alkalmas helyiségeiben nem éppen ritka". J'chcr, nemkülönben czonibja is s itt a szőrök egyszinü fehérek ; . . . hátoldala gesztenye- barna és fényes fehéren futtatott ", egytől-egyig a fehértorkú denevér jellegeit adják vissza s ugyanerre a fajra vallanak a méretek is. Az állaton s a leírásban csak egy pont van, mely némi eltérésre vall s ez a Daday-ió\ kiemelt nyolcz innyredö (hét helyett), de ez csak addig feltűnő, mig az ember számos példány összehasonlítása alapján meg nem győződött, hogy a Daday példányán csupán individuális jellcghépcn az ötödik és hato- dik typikus innyredö közt egy sokkal vékonyabb, a zápfogakat el sem érő s bal felén kettészakadt és, mint a hatodik redő kicsípett széle bizonyítja, bből utólagosan lehasadt számfclefii redő képződött ki (XVI. tábla, 1 1 . ábra), mely semmikép sem jellemző s egymagában különben sem indokolná egy új faj feláUitását. Egyebekben a példány tel- jesen typikus fehértorkú denevér (mert bizonyái'a csak iráshiba, ha Daday szerint ,, szárnyhártyái a láb tövéig érnek", holott az öregvitorla az ujjak tövéig terjedi, mely semmiben sem különbözik attól a kolozsvári példánytól, melyet maga Daday gyűjtött volt és helyesen írt le „Vesperus discolor Natt."-nek (- Vespertilio murinus L.), sőt attól a másik példánytól sem, melyet Daday ugyancsak Kolozsvárott fogott és „Vesperugo marginaius Cretzschmar" néven irt le. ' Magyarországon is sok „Mexikó" nevű hely van. így Pilis-Maróthiin egy erdőrész, Sopron mellett egy vadászterület. Kőszeg mellett egy mező, stb. - Magy. orv. és természetvizsg. IV. nagygyűl. műnk. 1844, p. IU'2. E helyen meg kell jegyeznem, hogy a történeti szakaszban (p. 77) Huuák János-nak tulajdonítottam a faj hazai előfordulására vonatkozó első adatot, munkám szedése folyamán azonban Frivaldszky hnré-nek még korábbi adatára bukkantam. ' Természetrajzi Füzetek XI (1) IV. 1880, p. 252. \'ospertilio iiuirimis. 237 Kocyaii An'íimegyéböl, Zu he re ez környékéről soroljíi fel ' s a Nemzeti Múzeumban egy, Kocyan gyűjtéséből származó orax'iczai (áiTamegyei) példány \;\x\. Daday Ji'iiő - K o 1 o z s \' á r o 1 1 gyűjtíitt egy péklányt, egy nii'isikal, melyet a h (j m o r <) d - a 1 m á s i b a r 1 a n g b (i 1 kapóit, Ws/u-nis sÍliiIiis né\en irt le s egy harmadikat, melyet ö maga fogott K o 1 o z s - \' á r o 1 1 a külső magyar-utezai ref. templom padlásán, Vcspern^í^o inargi- luiliis C'retzschmar néven ismertetett. '' Daday példányai az erdélyi muzeum- eg\lct kolozsvári gyűjteményében borszeszhen őriztetnek s eredetiben fordultak meg kezemen. A Nemzeti Múzeum gyüjtcnienyélien a k('ivctkcz(") termőhelyek \'aniiak képviselve: Oravicza (Árvamegye, gyűjt. Kocyan Antal KSSIJ-ban), Hermanecz (Szepesmegye, gy. Rokosz István 1851.), Nagy-Rőeze (dr. Lendl .Adolf gy.), Budapest (Ludovieeum, 184.3, Dréher István gy.), Budapest (Zugliget, 189(;, dr. Madarász (".yula gy.), Brassó (Méhely Lajos gy.). .A budapesti tud. egyetem állattani intézetének gyűjteményében egy ,.\'i-spciiilio pipisircUns Keys. & Blas." felírással ellátott s 1854— 55-ben a Városligetben gyűjtött, to\'ábhá egy „Vcspertilio sp. ?" felírású, 1880. június havában az ó-budai nádasban fogott példányt \'nlt alkalmam ehhez a fajhoz tart(iZ('inal< constatálhatni, a miből k'itűnik, hogy néhai Margó Tivadar Q7A a faji nem ismeile s azért nem is \cUe fel Budapest dene\'érfaunájába. Életmód. A fehértorkú denevér, minden észlelő szerint, az erdős hegy r ni eke kel kedveli s alföldi tájakon csak nagyon elvét\'e mutatkozik. Brassó környé- kén, a barczasági hegyek közt egyike a leggyakoribb denevéreknek, hol a nappalt odvas fákban, meglazult fakéreg alatt, vagj- sziklahasadékíjk- ban tölti, azonban az emberi lakások közelében is szívesen tart(')zkodik ' Természetrajzi Füzetek \I (1' 1887, p. 4. ■ .Vlagy. tud. -Akad. Értekez XVI (7) 1887, p. 18, 25, 27. ^ liz az utóbbi tévedés nem kevésbbé eredeti, mint az előbbi. .-X példánynak (mint a borszeszben kiázott denevérek legtöbbjének) az oregvitorlaja hátsó szélén feliéres sze- gélye van s ezt a tulajdonságot Daday elegendőnek tartotta arra, hogy a szóban forgii állatot a hasonló tulajdonsággal (csakhogy sokkal nagyobb mértékben) felruházott Vfspe- rugo iitarghiahts Cretzsch. (= /'. Kithlii Natt.) nevű mediterrán fajjal azonosítsa. Azt, hogy a \'. margiiiaitts-nak 94, az ő példányának pedig csak 'i'l foga van, tehát egészen más nembe tartozik, egyszerűen nem vette tekintetbe, nemkülönben azt sem, hogy a margina- iiis-nak felső fogsorában az első metszőfog egyhegyű, holott az övén kéthegyű s hogy a marginatus alig valamivel nagj'obb, mint a nn törpe denevérünk, mig az ö példánya sokkal nagyobb és még sok más tekintetben is eltér a mar!;iiuilns-\.ó\. s a hegy\'idéki városok templomtornyaiban, nagyobb épületek padlásainak csendes zugaiban és magányos erdei lakások tetőzetében is gyakran ráakadhatunk. Fatio szerint Svájczban mintegy 1300 méter magasságig hág, azonban Blasins szerint 1900 méter magasságban is észlelték. Kocyan szerint az erdő közelében pajtákban és más épületekben tartózkodik, azonban falvakban és magas hegyeken nem találtatik, mely utóbbi állitás bizonyára téves, mert minden észlelő úgy találta, hogy a tűlevelű fák honában érzi magát a legjobban s például Altiini is hiába kereste a lombos erdőkben. Frivaldszky Imre, ki 1843-ban Reisinger, Nendtvich és Gerenday társaságában az aggteleki barlangban gyűjtötte fajunkat, köx'etkezőkép emlékszik meg róla: „Az úgynevezett denevér barlangban, melly szintén egy ága a baradlának, számtalan denevérekre akadtunk. A gyűjtött faj színváltó denevér (Vespertilio diseolor) volt ; a vezetők állítása szerént azonban a nagyfülü denevér is tanj'ázik e helyen ; ezen állatok egy pár száz ölnyire elég szűk helyeken járnak éjjel prédájokra ki s be, s mindég ugyan azon tanyájokra térnek vissza, hol is a boltozatrul egymásba ragaszkodván hosszú csomóban függnek le ; némelj- helyeken trágyájok egész boglya nagyságra növekedett már". ' Minthogy ugyanabban a bar- langban Petényi a Miniopterus Schreibersii, Frivaldszky 'János pedig a Myotis myotis nevű fajt találta állítólag hasonló roppant tömegben, bizonyos, hogy az a sok állat, melyet FriviilJszl^y Imre látott, nem \'olt mind fehértorkú denevér. Kolenati azt tapasztalta, hogy a fehértorkú denevér télire alacso- nyabb tájakra ereszkedik, Gloger megfigyelései szerint pedig tavaszszal a lapályosabb helyekről s vcilgyekből a hegység magasaabb részeibe húzó- dik, tehát kisebbszerű vándorlásokat tesz. Esténkint már meglehetősen korán láthatjuk a fenyves erdők szélén és nagyobb tisztásain mintegy 20 m. magasságban \'adászgatni, azonban gyakran ennél magasabbra emelkedik s a, legnagyobb fák teteje fölött űzi a rovarokat. Megjelenése még nagyon emlékeztet a legkitűnőbb röpülőkre (Pterygistes noctula és P. Leislerij, mert habár azok röpülő ügN'ességét már nem éri el, mégis nagyon gj'orsan és ügyesen repül s fáradhatatlan \'adászatával rendkívüli hasznot hajt az erdőgazdaságnak. Téli szállásán, Kolenati szerint, nem csüng szabadon, hanem kis sziklarepedésekbe húzódik be ; Koclt szerint azonban farepedésekben, gerendák hasadékaiban, odvas fákban, épületromokban és mészkőbarlan- ' Magyar orv. ús természetvizsg. I\'. iiagygyül- nunik. 1K44, p. lO'J. Pterygistcs-nem. '139 gokban is telel. Téli álma, mint minden olyan tajc, mely nagx'obh ffikú nedvességet és hideget bir el — iiKindja /\ Key seri ing .!<: B 1 a s i u s, Arch. f. Naturg. ."). Jhrg. 1. p. ar_' (part.). 1850. Paiiiiiío K ölen a ti. Alig. Deutsch. iMaturhist. Ztg, II. \'., P. 17'J. 1809. W'spi'niíío Fatio, Faun. X'ertébr. Suisse, 1. p. '>'J. (part.). 1870. Xoctíiliiüű Fitzinger, Sitzungsber. Akad. Wien, I.XIl, Juli-Heft, p. 1. 1878. Vcspcrniiv Dobson, Catal. Chiropt. Brit. iMus., p. 18;-i (part.). 1884. Vesperitgü Trouessart, Naturaliste, \'I. p. 52H (part.). 1893. Nocttilinia H. Allén, Proc. U. S. Nat. Mus. p. .'JO. 1897. Ptc-rygistcs G. S. Miller, North Amer. Fauna No. i;i, p. 87. Megjegyzések a luiii löiicuiichcz. A /'/t'rv,í,'/.N7<'.s-nem az utána következő) Pipislívllns-nemmel együtt a KLyseiiiiig es Jilasiits-i'éle \'espertígo-nem 34 fogú alnémet: Vesperugo s. str., alkotja. Ezt az irodalomban a legutóbbi időkig általánosan elfoga- dott nemet, illetőleg alnémet azonban lehetetlen volt fentartani, mert nagyon is külíinbíizői elemekből \-olt összetéve. A Keyscrling és Blasms-féle Vcs- perugo-nem W^spcriigo-alneme az oda számított fíijok termete, koponya- alkata, a fül és fülfedő szabása s az életmód tekintetében is két termé- szetes csoportra bontható, melyektől a nemi jogosultságot elvitatni nem lehet. A nagytestű, lapos koponyájú, magas arczú, széles és rövid fülű, fölfelé szélesedő és a hegyén szélesen kerekített fülfedőjű, nagyon hosszú és kes- keny szárn\'ú s rö\'id farkú fajok (PtiTygisfes noctula és P. Leisleri) nagj-on is feltűnően különböznek a törpe termetű, domború koponyájú, nyomott arczú, hosszúkás fülű és fülfedőjű, rövidebb és szélesebb szárnyú, hosszú Tüzetes rész. farkú és fogazatuk részleteiben is eltérő fajoktól {Pipistrdhis pipistrcUus és P. Nathnsii), miért is az előbbenieket a Kaup által 1829-ben felállított Ptcrygistes-, az utóbbiakat pedig az ugyancsak Kaup felállította Pipis- frelhis-nemhe kellett utalni. A Ptcrygistes-nem föjegyei. Termetük nagy és zömök, fejük vaskos, arczorruk nagyon \-astag, pofamirigyeik erősen kiditz-adók. Füleik nagyon rövidek és szélesek : hegyük szélesen kanyarított. Fülfedőjük nagyon rövid, fölfelé szélesedő, hegyén szélesen kerekített s kissé befelé görbülő ; legnagyobb szélessége külső szélének a közepe fölé esik. Szárnyaik nagyon hosszúak és keskenyek ; az ötödik ujj tőize sokkal rövidebb, mint a harmadiké ; az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz s az egész szárny hosszához, mint 10 : Ki — 18 : 30 — 33. Az öregvitorla (plagiopatagitmi) a talp közepéig terjed. A farkvitorla {nropatagiuni) a farknak csak utolsó, csöke\'ényes csigolyáját hagyja szabadon. A sarkantyúkarély {epibleíná) erőteljes. F'urkuk a törzsnél rendesen rövidebb. Bundájuk különböző árnyalatú barna szinű. A koponyán az arczrész nagyon magas, miért is a fejtető profilja az orrcsonti hézagtól csaknem egyenes vonalban, nagyon enyhe lejtősö- déssel emelkedik a n\\akszirtcsontig s az agytok csak kevéssé emelkedik ki az arcz fölött, mindazonáltal a nyakszirtcsonti tájék a homlokcsontinál magasabb. A szemgödör sekély, elül határozatlanul határolt, mert a foramen anteorbitale és a szemgödör közt laposhátú duzzadás húzódik ; a szemgödör mellső fala hólyagszerűen felfúvódott. Az orrcsontok találko- zásán a homlokcsontok előtt teknöszerű horpadás s az arcznak mind a két oldalán a felső állcsont és a megfelelő orrcsont találkozásán ismét egy- egy kerekded süppedés vehető észre. A nyakszirtcsonti két oldaltaraj (crista occipitalis) derékszögben tart a nyiltaraj (crista sagittalis) felé, minek következtében a nyakszirtcsont pikketye (sqnama ossis occipitis) enyhe domborulatban hajlik fel a koponya tetejére. A nyakszirtcsonti taraj mindig erőteljes, de a nyíltaraj gyenge, vagy csak nyomokban \an meg. F'ogképletük : Úgy a felső, mint az alsó fogsorban 2 — 2 egyhegyű előzápfog és 3 — 3 többhegyű utózápfog van. A felső fogsor első zápfoga nagyon apró, a fogsorból befelé nyomult, a szemfog és a második zápfog zugában rej- tőzik, minek következtében kívíilröl nem látható. I'terygistes-neni. 211 Az egész rendnek h-gkilihiöbb s iegkiturtóbb repülői ; magasan s a legmerészebb fordulatokkal csapongnak a levegőben. Esténkint mindannyi- nál korábban jelennek meg, gj'akran már naplenyugta előtt is röpködnek. Az eső és a hideg iránt meglehetősen érzéketlenek. Évente két fiat szülnek. A magyarországi denevéreknek két faja tartozik ehhez a nemhez, a korai denevér (Pleryí;!sles noctula Schrcb.) és a szőröskarú denevér {Pterygistes Leisleri Kulil), incl\-ek riividcsen a kílvetkezők szerint icülí'in- bílztethetők meg. a. Az alsó metszőfogak félig födik egymást. A második felső metszőfog keresztmetszetben még egyszer oly vastag, mint az első. Az első felső zápfog hegye nem, vagy alig emelkedik a szomszédos fogak koronapereme fölé. A sző- rözet egynemű színezetű. Kiterjesztett szár- nyainak hossza ;M8 — 367 "íí", az alsó kar hossza 52—53 '% /'. ímehilii Sclireb. h. Az alsó metszőfogak csak oldalszéleikkel érint- keznek, vagy csak kissé takarják egymást. A második felső metszőfog keresztmetszetben az elsővel egyforma vastagságú. Az első felső zápfog hegye jóval a szomszédos fogak korona- pereme fölé emelkedik. A szőrözet töve söté- tebb, hegye világosabb. A kiterjesztett szár- nyak hossza 2G0 — 2!)0 %; az alsó kar hossza 37-5— 43 "'/;» P. Leisleri Kuhl. Míhely : .Mat^'.irország denevéreinek nionoKraphiája. 242 Tüzetes rész. IH. Pterygistes noctula Schreb/ Korai denevér. (X\'II. tábla.) Synoiiymák. W'spcriiUo noctiila Schreber, Sáugeth. I. 1775, p. li.iö, tab. LII; De s marest, \Mammal. 1820, p. 136 ; B on a p arte, Fauna Ital. 1832— 1841; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. I. 1840, p. 501; Selys- Longchanips, Fauné Belge, 1842, p. 24, tab. I. fig. 12; Nilsson, Skandináv. Fauna I, 1847, p. 29; Hanák, Természetrajz, 1, 1848, p. 47; Wagner, Suppl. Schreber Sáugeth. \'. 1S55, p. 728; Giebel, Odontogr. 1855, p. 12, tab. IV, fig. 7—8, a-c ; Bielz, Fauna Wirbelth. Sieben- bürg. 1850, p. 5; Se hl egei, Dieren van Nederl., 1862, p. 30; Altum, Forstzool. I. 1872, p. 23. Vcspertilio lasiopterus .Schreber, Sáugeth. I. tab. L\'III. Vispcrtilio sc'i-otiniis Geoffroy, Ann. Mus. Nat. Hist. VIII, 1806, P. 194. Vispcrlilio protcnis K u h 1, W'ctterau. Ann. I\'. 1S17, p. 41 (fide Dobson). Vesperitgo uoctnia K e y s e r 1 i n g & B 1 a s i u s, Arch. f. Naturg., 5. Jhrg. I, 1839, p. 317; Wirbelth. Europ. I. 1840, p. 46; Blasius, P'auna Deutschl. 1857, p. 53, fig. 33 — 34; Kornhuber, Synops. Sáugeth. 1857, p. 41; Fatio, Fauné Vertébr. Suisse, I. 1869. p. 55, tab. III. fig. 1, 12; Lázár K., Hasznos és kárt. állat. 1873, p. 33; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 212, tab. Xlll, tig. 2., 2. a., 2. b. ; Petényi, Természetr. Füz. 1879, p. 203; Trouessart, Naturaliste (\'l) 1884, p. 532, fig. 15; Dóri a, Ann. Mus. Genova, IV (XXIV) 1886, p. 439; Trouessart, Catal. Mámmal. I, 1897, p. 111. Xoctíiliiiia iiolíiiIű I-' i t z i n g e r, Sitzungsber. Akad. Wien, LXII. 1870 (Juli-Heft), p. 1 ; J erdőn, Mamm. of India 1874, p. 36; Daday, Magy. tud. Akad. Értekez. XVI (7) 1887, p. 25. Paiiuiio noctiüa Kolenati, Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 335, fig. 11; Jahresheft máhr.-schles. Ges. 1859, p. 82; Kocli, Jahrb. X'cr. Nassau X\'1I— X\'!ll, 1862—63, p. 500, 399. ' A légi nomenclatura szerint; \'csj\'rngo noctiila Sclireh. Ptcrygistcs noetula. 24y LlÍI-iÍS. A korai denevér legnagyobb denevéreink egyike. Egész testhossza 120— l'-'i) "im, mely méretből 48 — 50 '%■ esik a farkra; kiterjesztett szár- nyainak hossza 348 — 3(57 '"'lm. Bizonyosra vehető, hogy hazánkban a fentebb megadott méreteket jóval meghaladó példányok is előfordulnak, mert Fatio Svájczban olyan példányokat is vizsgált, melyek egész test- hossza 150 "/'", farkuk ö8 '"Ím és kiterjesztett szárnyaik hossza 450 — 460 %> volt, — az ilyen rendkívül nagy példányokra alapította Fatio a var. maxima nevű fajváltozatot. .\/. als(') kar hossza 52 — 53 '"^. Feje nagy és vaskos, felül lapos. .Arczorra vastag s az erőteljesen kiduzzadó pofamirigyek ré\'én igen s::c!í:s. A pofamirigyek hátsó, kerek- ded széle mögött mély barázda vonul s csak idáig terjed a fejet fedő szőrözet. Az orrlyukak \-eseképűek, teknőszerű, csupasz horpadás által elválasztottak; egymáshoz meglehetősen közel állnak; külső szélük kevéssé kiemelkedő. Füle (X\'II. tábla, 1. ábra) rö\-id és széles, a fejnél rüvidcbb, kere- kített rhomhusalakú. Külső széle valamivel a szájzug alatt s ahhoz nagyon közel ered, innen enyhén domborodó ívben emelkedik a fülnek mintegy felemagasságáig, hol nagj'on sekélj' horpadást képez s meglehetősen hir- telen fordulattal csaknem egyenesen a fül szélesen kanyarított csúcsa felé tart. Belső széle az arczorr említett barázdája mögött ered s kissé maga- sabban egA' erőteljes, lebenyes fülkagylóperemet és egy, vele csúcsban (isszefutó redőt (a fülbordát) bocsátva a fülfedő felé, könyökalakú sarokkal fordul kifelé és csaknem egyenes vonalban halad a fül csúcsa felé. A fülfedő (XVII. tábla, 1. ábra) nagyon rövid, felső felében teteme- sen kiszélesedik és hegyével befelé görbül : legnagyobb szélességét magas- ságának a közepe fölött éri el. Külső szélének a tövén kiugró, fogalakú lebenykét visel, e fölött kissé befűződött s azután erősen domború ívben halad a kereken tompított s befelé görbült csúcs felé. Belső széle enyhe homorulattal terjed a csúcsig. Szárnya valamennyi dene\'érünké közt a leghosszabb és legkeskenyebb. A kéz harmadik és negyedik ujjának tőize (kézközépcsontja) csaknem egyforma hosszú, az ötödiké sokkal — mintegy egy ötöddel — rövidebb, úgy hogy a megelőző ujjak első izülete az ötödik ujjnak második ízüle- téig ér. Az ötödik ujjnak ez az aránylagos rövidsége vonja maga után a szárny rendkívüli keskcnységét. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz, mint lo : 18 s az egész szárny hosszához, mint lo : '.V.i. Az öregvitorla a talp tövéig terjed, a bokán kissé túljár. .A farkvitt)rla 244 Tüzetes rész. csak az titólsó, csökevényes farkcsigolyát hagyja szabadon. A fark a törzs hosszánál valamivel rövidebb ; kiálló szabad vége a kéz hüvelyk- ujjának felénél rövidebb. A sarkantyúkarély erőteljes. Lába nagy és erőteljes (minteg^r 10 — 12 "li hosszú); talpa meg- nyúlt, mert lábbujjai rövidek, a láb felehosszánál rövidebbek. A fej felső és oldalrészeit s a törzset egyneműen boritó szőrözet a törzs közelében a vitorlákra is ráterjed, még pedig a felső oldalon a felső kar közepétől a térdizületig húzott vonalig borítja az öregvitorlát, a fark- vitorlát pedig mintegy a lábszárak közepét összekötő vonalig födi. A test alsó oldalán a szőrözet az öregvitorlán egyfelől a könyökizülettől a térd- izületig húzott vonalig, másfelől pedig széles, finotnszörn szalag képében az alsó kar mentében egészen a kéztőig folytatódik ; a farkvitorlán kissé hátrább terjed, mint felül. A fül és a fülfedő belső szine finoman szőrö- zött ; a szem fölött, a pofamirigy felső szélén s az orr tetején egyes hosszabb, helyenkint pamatosan álló szőjök ötlenek szemünkbe. Bundája felül s akii egyriemiien rötbarna, a test alsó oldalán kissé világosabb ; az arczorr s a szájnyílás körül rendesen sötét gesztenyeszínű. A fiatalok színezete kevésbbé kifejezett, inkább sárgás-barna. Az egyes szőr egyszinii. de tövén halaványabb, mint a csúcsán.' A fülkagyló s a vitorlák durvabi'irüek, sötét feketés-barnák. A koponya (X\']l. tábla, 2. ábra) erőteljes constructiójával tűnik ki. Elülről hátrafelé hullámos vonalban fokozatosan emelkedő ; a falcsonti tájékon a legmagasabb. Az arczrész nagyon magas (vastag). A koponya boltozata csaknem sima, mert a nyíltaraj gyenge. A felső állkapcsok elül nagyon szétnyílók ; a szemfogak közti távolság többnyire nagyobb, mint a szemüreg között lévő. A külső nyakszirtcsonti nyújtvánj^ok hosszú- kások, kiszökellők. A koponya hossza mintegy 19 "%, legnagyobb szé- lessége a szemgödri befűződés előtt 8'5 ""%, e mögött 1 1 '%!, a szemgödri befűződés 5 ""% széles. Nagyon éles és erőteljes fogazata (X\'ll. tábla, 3 - 7. ábra) 34 fogból áll. Az alsó metszőfogak félig födik egymást (6. ábra), tetőéleik párhuzamo- sak, úgy hogy a külső fogak ferde szög alatt állnak az állkapocs irányára.^ A felső fogsor első (belső) metszőfoga felinőtt példányokon egyliegyünclt mondható, noha a főcsúcs külső oldalán rendesen még egy második ' Petényi-nek Hennán Olló-tál kiadott jegj'zeteiben (Természetr. Füz. 1879, p. 20.'5) azt olvassuk, hogy „a szörvcgek kissé világosodok", mely állítás hetytelenségére az esetleges zavar elkerülése okából kell rámutatnom, a mennyiben a szőr hegye nem ezen, liánom a \'cle közel rokon Ptcrygistes Leisleri-n világosabb. '' Pclényi idézett jegyzeteiben az alsó metszőfogak helyett tévesen „felső" metsző- fonakrc'il \'an szó. I'torygistcs iiocluhi. 245 — különíisen cröscbh nagyíl:iss;il tisztán ki\x'licl(') aprc'i, alacsony csücsocska látható (4. ábra). A jelzett fog líarcsú és liosszú, mintegy egy harmaddal hosszabb a másodiknál. A második felső metszőfog rövidebb s jó\-al zömökebb, tövének keresztmetszete csaknem még egyszer oly rüstag, mint az elsőé (4. ;ibra) ; mellső, az első metszőfog felé irányoilt csúcsán kivül még egy hátsó, alacsonj'abb csúcsa van s e kettő között a fogtest mélyen és határozottan öblös (mintha odvas \-olna) ; csukott szájnál ebbe az öbölbe (3. ábra) illik bele az alsó szemfog hegye. A felső .szemfog csak valamivel hosszabb az alsónál. ' A felső fogsor első zápfoga (5. ábra, 1.) nagyon kicsiny s a fogsor irányából annyira befelé szorult, hogy kívülről teljességgel ueiii látható, minthogy a szemfog a második zápfoggal szo- rosan érintkezik (3. ábra). A nevezett fog oly alacsonj', hogy csúcsa nem emelkedik a második zápfog koronapereme fölé s csak egy kissé emelkedik a szemfog-korontipereme fölé. A felső fogsor utolsó zápfoga kereszt- metszetben háromszögű, hosszánál kétszer szélesebb. Az alsó fogsor máso- dik zápfoga határozottan magasabb, mint az első s mintegy fél akkora, mint a szemfog (XV'II. tábla, 7. ábra). Az innyredők (XVII. tábla, 8. ábra) száma (az innykoronát nem számítva) hét. Az első kettősivű (kivételesen csaknem egyenesvonalú), folytonos, a többi kettősivű s kiizepén megszakított, az utolsó nagyon tompaszögű, kettősivű és folytonos, - ' Petényi emiitett jegyzeteiben a .szemfogak helyett ,, felső és alsó zápfogakról" szól. - Fatio rajzát (Fauné Vertébr. Suisse I. 1869, tab. III. fig. 1) helytelennek kell nyilvánítanom, mert a második innyredöt folj'tonosnak, az utóisót pedig megszakítottnak tünteti fel; — ez legfeljebb kivételes állapot lehet, de semmikép sem felel meg a typikus viszonyoknak. Hasonlóképen helytelen Kolenaii rajza is (Sitzungsber. Akad. Wien XXIX (10) 1858, p. 335, fig. 11), amennyiben az utolsó innyredöt ö is megszakítottnak mondja és ábrázolja. 246 1 > > > > > J> > > > ,> J> > > > 1 §-' •y £; e C: s. % =i ""■ a5 ^' 5 5C 1 5 ;• &. !_ "í" o- 3- 1 3- o ! 3- O s. u < 3- o c 3- o í " S- aci á » » '< 3* 0 a" to 3= - to to >t- -0 T> ■to Cepin (Szla- -''' t- ■^ :5 M *• lo c;i oc 4^ O 00 te ^ vónia; ^ _ _ j, a; _ o-\ Cepin (Szla- IC " - " o £ OC -J 00 /3 03 O 03 O ^ » - n cc V -» >o o 4- ~J 4^ u, Budapest to >a s > J> co -) IOC500C0C000O100 _^ ^ „ _ ^ _ - c » o vl 0> 05 00 o o J\ ^1 Dobson méretei 1 i -1 ji C-1 c ,1 O -j OT (átszámítva) -' -' -" ^ ■" ^ (áttéve, IC o ; o c " OT IC -j ; c to to o ■^ O o .^ :^ - 4- _, ■^ o; c ji : : ■— ^ 7^ C T O ,T „T 3 ; -.1 á 1 Fatio méretei . c D a: 4- 00 to -> ^ co 1 cn — to 4^ C i: ~J 00 33 -J c ;> 0> CD Petényi méretei ■o " o " o 4* ^ 4- A fajra jellemző o cc c 1 i . j „ r. o - C - (saját méréseim ci, ■( c 2 c ■3 " . 4- to o ro 03' 03 ^ szerint) 4^ ^ O Fatio V. maxiina- 1 1 " •♦ C^ 0 c " O CC [ >í- jának méretei i Pterj'gistes nocfula. 247 A fentebbiekből kiviláglik, ho.ny ÍMciiyi számadataiba, valószinűleg a hátramaradt kézirat leirása alkalm;i\al, tubb lényeges hiba csúszott be. A fej és törzs hossza még a Fatio-íéle \':\v. iihixiina-n is csak í)2 '%, tehát lehetetlen, hogy Piiáiyi-nck egyébként reiules méretű példányán 95 ■'"/"• lett volna, ennek folyományaképen a/.ntán hibás a farl< és az egész test, valamint a harmadik ujj mérete is. A harmatlik ujj hosszát az összes észlelők 90 — 95 "í^i-ben állapították meg, lehetetlen tehát, hogy Pcicnyi példányán 75 % lett volna, ily rövid ujjú alak legfeljebb csene- \'ész lehetett \'olna, mert ha nem, ak'kor az állal nem tartozhatott volna ehhez a fajhoz. X'alószinünek tartom, hogy a /\7t';M'/-féle eredeti kéz- iratban : a fej és törzs hossza . 75 '"/m-ben, a fark hossza .... 52 „ az egész test htjssza . . 127 „ s a harmadik ujj hossza . í)5 „ volt megadva, azonban az elmosódott számok nem voltak biztosan kibetűzhetők. Fölilm/'ji íit(.T/i\lcs. A korai denevér elterjedése nagyon széleskörű. Előfordul Európában, Ázsiában és Afrikában, Angolországtól Japánig és Skandináviától északi és keleti Afrikán át egészen Dél-Afrikáig, egyebek közt a Himalájában, Ceylon, Sumatra és Jáva szigeteken s a malaccai félszigeten is. Chinában és talán Japánban is a var. Jasioplcrus .Schreb. (iiiolossiis Temm.) nevű fajváltozata él. Európa északi s déli részein — mint az angolországi csontbarlan- gokban s a sardiniai csontbrecciában talált ásatag maradványai bizonyít- ják — már a korábbi időkben is el volt terjedve. Magyarországról általánosságban már Blasius, Fitziiigcr és Koch említik, közelebbi termőhelyeit azonban egyikük sem ismerte. Legelőször PitLiiyi Siilaiiion ^ jegyezte fel „éjelező denevér (Vespcrtilio protcriis)" néven Erdélyből, hol „minden falusi lakások és erdők körül" levőnek mondja, mely adat, nagy általánosságát nem tekintve, egészen helyes lehet. Ugyancsak az ő Hermán Ottó-Xó\ közzétett jegyzeteiben '■* oh'assuk, hogy Budapestről is ismeri, „kivált az evangelicus templom padlá- sár(')l, hol nagy számban található (hozzátehette volna Petényi, hogy „télen") s hogy Beszterczebányán ritkább". Hanák János ■'' Magyarországon ' .Magy. orvosok és természetvizsg. pécsi nagygyűl. műnk. Pécs, 184(i, p. IJSO. * Természeti'. Füzetek 1879, p. 204. ' Természetrajz 1848, p. 47. 248 Tüzetes rész. közönségesnek mondja. Bielz Ede ' N a g y ■ S z e b e n és Dobra kör- nyékéről sorolja elő, de „nagyon ritkának" mondja, munkájának későbbi kiadásában "^ pedig még Brassó, Szász-Régen, Teke ésBesz- tercze sorakoznak a megelőzőleg említett termőhelyek mellé. Korrihiibcr^ egész Magyarországon gyakorinak mondja, ^r. Lázár Kálmán szerint „rónán és dombos vidéken közönséges", Frivaldszky Imre '' pedig a központi Kárpátokból emliti általánosságban. Daday Jenő az erdélyi denevérekről szóló első dolgozatában ° fajunk következő termő- helyeit sorolja fel: Sinafal\'a, Nagj--Enyed, Sza m os- Újvár, Kolozsvár, Z i 1 a h, G y u 1 a f e h é r v á r és N a g y-S z e b e n ; második dolgozatában' még Pürkereczet teszi hozzá, ellenben Nagy-Sze- b e n t elhagyja és megjegyzi, hogy „ S i n a f a 1 v á n, Kolozsvárott és Nagy-Enyeden aránylag gyakorinak látszik". Minthogy a Daday gyűjtötte denevérek az erdélyi múzeum-egylet kolozsvári g3'űjteményében borszeszben őriztetnek, alkalmam nyilt meggj'öződhetni, hogj' a fentebbi lelőhelyekről származó példányok csakugyan ehhez a fajhoz tartoznak, — pürkereczi példányt azonban nem találtam a gyűjteményben. Margó Tivadar" nagy számban találta állatunkat „a budai erdős hegyek és völgyekben, jelesen a hárshegyi barlangban". X'égül Jeitteles La/os'-' ad hirt egy Kassa külvárosában fogott példányról. A Nemzeti Múzeum gyűjteménj'ében a következő lelőhelyek \-annak képviselve: Oravicza (Árvamegye, gyűjt. Kocyan Antal 18S3-ban), Nagy-Rőcze (Gömörmegye, gy. dr. Lendl Adolf), Budapest (az evang. templom padlásán gy. Virányi János s a Nemzeti Múzeum épü- letében, gy. Bartkó József), Sziget-Csép a Csepel szigeten (gy. Cerva Frigyes 1900. máj. 1.), Pali c s-f ürdő Szabadka mellett (gy. Klapka Illés), T o p 1 i c z a Herkulesfürdö mellett (gy. Méhely Lajos), Luk á c s- háza (Vasmegj'e, gyűjt. Méhely Lajos), p la vise vi czai felső denevér- barlang az Al-Dunán (g\'. Brachman Emil), Szamos-Ujvár (gyűjt. Méhely Lajos), Nestin (Szerémmegye, gyűjt. dr. Madarász Gyula) és Cepin (Szlavónia, gy. dr. Madarász Gyula). ' Fauna der Wirbelth. Siebenbürg. 1856, p. 5. ' Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVIII, 1888, p. 22. ' Synops. Saugeth. 18.=)7, p. 41. * Hasznos és kárt. állat. 187:i, p. 33. * M. tud. Akad. Évkönyvei XI (IVi 1865, p. 8. " Orvos-Természettud. Ért. X. 1885, p. 273. ' Ertek, természettud. kör. (tud. Akad.) XVI. 7. ' Budapest és körny. 1879, p. 31B. " Verh. zool.-bot. Ges. Wien 1862, p. 250. I'tcrygistcs noctula. 249 A fentebbi nem épen kimentő aJalokdn végifíteUintN'e, nany \-air)s/,inűsé,L;,ü,el .■iilitliatjnk, hogy a korai lienex'ei' hazánk leKn;i!4.\oiib részeljen el \an terjetixe, noiia nem minden xiJeken tnrdúl elí'i egy.'ii'ánt .gyakran, kiílíliKisen nem a /.(jixlonabb hegyN'idelven, iiol csak nagyon elvét\^e jelentkezik. ÉU-hii(Hl. .\ korai denexér kiválóan a mérsékelt és melegebb éghajlatú lombos ii\li"i/: lakiija, noha nagy kiterjedésű fás kertek és ültetvények a lakott helyek k(izelébe is oda vonzzák. Bár a hideg iránt meglehetősen érzéket- len, a hü\-í)sebb északi tájakat és a magasabb hegyvidéket mégis kerüli, ellenben a melegebb alföld s az előhegység nagy kiterjedésű erdőségeinek egyik leggyakoribb alakja. Nem lehetetlen, hogy a hűvösebb vidékekről a k()Z(')nséges denevér (Myotis iiiyntis Hixiisl.) szorítja ki. A magasabb hegyvidéken igy Futio szerint .S\-ájczban — csak mintegy KtiOÜ m. magasságig fordul elő és fílusiiis szerint az ei'dőöv felső határát sem éri el. Saját tapasztalásomból mondhatom, hogy hazánk magasabb felföldjein nag'N'on szór\'ányosan lép fel, így Brassóban tizenegy év alatt csak három példány került szemeim elé, Kocyan Antal az árvamegyei Zuberecz kör- nyékén tizenhat é\' alatt egyszer sem észlelte s 'jcitidcs K'assa környéké- ről mindössze egy példány birtokába jutott. Nyáron át rendesen odvas fákban, vagy harkálylyukakban tai1i')zkodik; barlangokban és sziklaüregekben Koleiuili és Kodi szerint soha sem üt tanyát s bizonyára ritkaság számába megy, hogy Briichnuiu Emil ISUM nyar;'in a pla\'íseviczai felső denevérbarlangban talált egy szá- raz példányt. A hímek ügy látszik - sokkal számosabbak mint a nőstények, legalább az a 25 példány, melyet 1899 június 23-án Fejes Klapka Illés a palicsi park odvas fáiban gyűjtött, ezt látszik bizonyítani, a mennyiben 24 hím példány mellett csak egy nőstényt fogott. Fajunk rejtekhelye tílbbnyire magasan fekszik s arról ismerhető fel, hogy az üreg szája minden pókhálótól ment, fényesre csiszolt és zsírosan szeny- nyezett ; vaczkát különben gyakori éles czinczogása és kellemetlen szúró szaga által is elárulja. Petényi szerint „e faj mindenkor, még a téli álomból való Rilébre- désekor is kellemetlen, savanykás bűzt lehel. Hangot leginkább akkor ad, ha nyugalmából fölzctvartatik ; e hang átható s betűkkel bajosan ki- fejezhető, csikorgó, körülbelül így hangzik : zrüj — szrüj — czk — czk czk ! felbőszítve, a hang élesedik s más jellegű : dzrr — triczritz- -riczrizsij — dzrr — iczirri". Kolnuiíi szerint gyakran, meg télen, tartós hidegben is czinczog. 250 Tüzetes rész. Vadászterülete az erdő, erdők széle s erdei tisztások ; olykor, külö- nösen alkonyatkor, nagy forróság és szárazság idején erdökörnyezte vizek fölött is röpköd. Én magam erdős, hegyes vidéken az országutakat sze- gélyező nagy nyárfák körül is láttam röpködni, igy Toplicza mellett Krassó-Szörény megyében 1899 június 20-án este nj^olcz órakor, hol két példányt le is lőttem. Olykor tanyák és majorságok körül is vadászgat ; így 1897 augusztus 27-én a vasmegyei Lukácsháza nagy gazdasági udvara fölött röpködött két példány, melyből egyet lelőttem. Ugyanott augusztus 30-án a nagy nyárfákkal szegélyezett luczernás fölött szállon- gott két példány, melyből egyet nagy magasságból sikerült lelőnöm. A korai denevér hosszú, keskeny és nagyon hegyes szárnyainál fog\'a az összes fajok közt a legjobb repülő. Nagyon könnyed, rendkívül gyors és módfelett ügyes röptét utolérhetetlenül merész és villámgyors fordulatok jellemzik. „Sebes, csaknem remegő szárnycsapással, szinte megdöbbentő gyorsasággal kering a legmagasabb fák sudara körül, hol ide, hol amoda kanyarodva, majd széles, zegzugos vonalban üldöz egy-egy rovart, majd minden szárnycsapás nélkül több lábnyira suhan tova, hogy egyszerre csak több lábnyira lecsapva, egy pillanat múlva ugyanott folytassa félbeszakított röptét", — mondja találó jellemzéssel Altiini. Esténkint nagyon kován, gyakran már néhány órával napnyugta előtt jelenik meg s így nem egyszer a ragadozó madarak támadásának is kiteszi magát, igaz, hogy nem sokat koczkáztat vele, mert még a fecskét is elérő, sebesröptű hosszúszárnyú sólyom (Falco snbbntco L.) sem férkőzhetik hozzá. Nyaranta sokszor már délután öt óra tájban ott csapong nagy magasságban a levegőégen s \'ersen3't vadászgat a fecs- kékkel. Derült őszi napokon — Kolcnatí szerint — már délután három órakor röpdös. Az erdőben mintegy 60 — 100 méternyi magasságban szál- long a legnagyobb fák sudara fölött s épen azért oly hasznos, mert oly szintájban vadászgat, hol rovarpusztító apró madaraink csak elvétve for- dulnak meg. Hideg, nedves és zivataros idő kevéssé zavarja vadászatá- ban, ilyenkor — mondja Koch — mindössze is valamivel későbben jelenik meg. Az én tapasztalataim szerint azonban a hűvös időjárás tetemesen késlelteti esteli megjelenését ; így 1 899-ben a hűvös júniusi estéken úgy a palicsi erdőben, mint a kazáni szorosban és Topliczán csak V48 — 8 órakor láttam megjelenni ; 1899 augusztus 27-én pedig este 6 óra 45 percz- kor jelent meg a vasmegyei Lukácsháza gazdasági udvarán. Ugyancsak ■'/47-kor jelent meg augusztus 30-án is, borús, de csendes és meleg idő- ben, azonban szeptember 1-én \iharos eső idejében egyetlen példány sem iíHt elő. Pteiygistcs noctiila. 251 A koriii dcne\'ér nemcsak Iki.íív lci;>;yiirsahb s legügyesebb röptű (.ienevérünk, de a legtalánkabb is s ha mindehhez huzzáveszszük arány- lagos gj'akoriságát, beláthatjuk, hogy íJ rovarvilág pnsztitásábaii IhiIliI- mas tcuycző s valóságos áldás az erdőgazdaságra nézve. Harmincz csere- bogarai eszik meg gyors egymásutánban — mondja Altnin — a nélkül, hogy jól volna lakva; a csersodrópillének (Tortrix virhiaiia L.) egész tömegeit pusztítja el s nagy ellensége a búcsújáró pillének és sok más, kártékony erdei ro\'arnak. De Sdys-Longchamps azt hiszi, hogy a korai denevérnek a nagy ganajtúró bogár (Geotrnpes stcrcorarius L.). is gya- kori tápláléka. Rendkívüli falánksága az ősz kíizclcdtével még inkább fokozódik, mert hatalmas zsírpárnát kell szereznie, hogy a hosszú téli álmot kibírja. A tél hidege még így is nagyon megritkítja sorait, legalább Altnin a mellett tanúskodik, hogy bármely más fajnál gyakrabban találta megfagyva. Egj'es észlelők, így Kolcnali, Koch és Altiun azt állítják, hogy késő őszszel olykor nagy rajokban hagyja el az erdőséget és melegebb tájakra költözik s csak tavaszszal, vagy nyár derekán tér vissza meg- szokott vadászterületére. Kolenati szerint október-november havában a Duna \'idéi'e 260- 54- 37- 92- 17-Ó- 14-5^ fi7-ó- 45 15- ■43 -100 •18 16 ■fi -43 6-25 -76 47 -17 72 4.S- 120 - 23- 1 6— -367 70 50 -126 -24 8 Úgy azt tapasztaljuk, hogy a szőröskarú denevér egészben és minden részletéhen luúiiyosíIU kisebb a korai Jcucvcnui. Földraj~i cllcrjcdés. A szőröskam denevér Európa és Ázsia mérsékelt éghajlatú \idékeinck lakója, mely Madeirától és az Azori-szigetektől az Alpokon és más hegy- vidékeken át a Himalájáig terjed. Európában \v- és Angolországból, Fran- cziaországból, északi Olaszországból, Németországból, Ausztriából, Magyar- országból és középső Oroszországból ismeretes. Magyarországból több külföldi szerző említi, így Blasins '. KoJcuati-, Koch'^ és Fitzingcr^, közelebbi termőhelj-röl azonban egyikük sem emlékszik meg és kétségtelen, hogy ezt az adatot minden személyes tapasztalat nélkül egyik a másiktól, illetőleg valamennyi Blasius-tó\ vette át. Bla- sins Felső-Magyarországról szól, a tíibbi szerző általában csak Magyar- országot mond. ' Fauna Deutschl. 1857, p. 57. = Jahresheft. miihr.-schles. Ges. 1859, p. 82. = Jahresber. Ver. Nassau, 1862—1863, p. 510. ■• Sitzungsber. .-\kad. Wien LXII. 1870 (.luli-IIeft) p. 12. Pterygistes I-eisleri. 257 Hazai szerzőink közül az egyetlen K (part.). 1893. Vcsperngo H. Allen, Monogr. N. Amer. Bats, p. 121. 18117. Pipistn-lliis C, e r r i t S. M i 1 1 c r, North Americ. Fauna No. l.'í, p. 87. ^4 Pipistrelhts-nem föjcgyci. .Az ide tartozí) fajok kicsiny s gyöngéd termetű állatok. I''ejiik zí'iiiK'Jk ; arezorruk széles és tompa; pofamirigyeik liidnzzadók. l'"ülcik hosszúkásai:, szélességüknél jóval hosszabbak ; hegyük keskenyen keyekitelt csúcsba futó,- külső szélükön többé kevésbbé behorpadtak. Fülfedöjük hosszúkás, fölfelé keskenyedő ; hegyével kissé befelé görbült ; legnagyobb szélessége külső szélének a közepe alá esik. Szárnyaik meglehetősen hossszúak s eléggé keskenyek. Az ötödik és harmadik ujj tőize csaknem egyforma hosszú; az ötödik ujj hegye a negyedik, valamint a harmadik ujj második izének végéig ér. Az ötödik ujj hossza ügy aránylik a har- madikéhoz, mint 10 : 13 — 14 s az egész szárny hosszához, mint 10 ; 25 — 30. Az öregvitorla (plagiopataginm) a hüvelykujj tövéig terjed. A farkvitorla (tiropataginni) a farknak csak az utolsó, csökevényes csigolyáját hagyja szabadon. A sarkantyükarély (epibtema) erőteljes. Farkuk a törzsnél liosz- szabb. Talpuk harántul ránczos, gumókat nem hord. Bundájuk sötét-barna, sárgás szőrcsücsokkal ; alul fakó-barna, vagy szürke. A vitorlák csak a törzs közelében gyengén szőrösek. A koponya kicsiny és gyöngéd alkotású ; arczrésze alacsony, noha aránylag ép oly széles, mint a rokon-nemekben. A fejtető széles s az agj'tok meglehetősen magasra emelkedik az arcz fölött, — sokkal doni- borúbb, mint az Eptesicus-, Veí;pertilio- és Pterygistes-nemékhen, de azért a nyakszirtcsonti tájék (a P. Nathiisii-t kivéve) még mindig magasabb a homlokcsonti tájéknál. A szemgödör mély, elül élesen határolt, mert a foramen anteorbitale s a szemgödör közt levő duzzadás éleshátú. Az orrcsontok találkozásán a homlokcsontok előtt teknőszerű horpadás s az arcz mindkét oldalán a felső állcsont és a megfelelő orrcsont találkozásán ismét egy-egy kerekded mélyedés vehető észre. A nyakszirtcsont két oldaltaraja (crista occipitalis) derékszög alatt tart a nyíltaraj (crista sagit- talis) felé, minek következtében a nyakszirtcsont pikkelye (squatiia ossis occipitis) enj'he domborulatban hajlik fel a koponya tetejére. A nyiltaraj elég erőteljes, de a falcsontok kíizt étlapul s a nyakszirtcscmtot nem éri el. 260 Tüzetes rész. Fogképletük : 2-2 3-3 Ügy a felső, mint az alsó fogsorban 2 — 2 egyhegyű elözápfog és 3 — 3 többhegyű utózápfog van. A felső fogsor első zápfoga elég nagy, a fogsor irányából többé-kevésbbé h'fc-lc szorult, de azért kivülröl főbb- nyíre tisztán látható. Nemünk fajai az emberi lakások körül, épületekben és odvas fákban tartózkodnak. Közvetetlen a nap lenyugta után kezdenek röpdösni s haj- nalig vadásznak. Röptük magas, gyors és változatos, de korántsem oly merész, mint a Plerrgistes-féléké. Eső s hideg iránt nagyon kevéssé érzékenyek. Téli álmuk szakgatott, nem mély. Tavaszszal a legelsők, őszszel a legutolsók. Évente két fiat szülnek. Ehhez a nemhez hazai denevéreink két faja tartozik, ú. m : a Pipi- strellus pipistreUiis Schreb. s a Pipislrdliis Xűtliiisii Keys. & Blas., melyek rövidesen a következők szerint különböztethetíik meg. ..4. Az alsó metszőfogak oldalszéleikkel csak érintkeznek. A felső fogsor első metszőfoga k é t h e g y ű. a. A felső fogsor második metszőfoga alacsonyabb, mint az elsőnek a külső csúcsa. .Az alsó szemfog koronapereme a fog mellső oldalán többnyire a fog felemagasságáig emelkedik. A fülfedő rövid, skalpell- alakú, legfeljebb a külső fülszegély horpadásáig emelkedik ; hegyével alig görbül befelé. Lába kicsiny (5 — 6 "% hosszú) ; penise kicsiny (6 — 7 "% hosszú) ; kiterjesztett szárnyainak hossza 195 — 227 '^'m; az alsó kar hossza 30 — 32'5 %> . P. pipislnilns .Schreb. /'. A felső fogsor második metszőfoga magasabb, mint az elsőnek a külső csúcsa. Az alsó szemfog korona- pereme a fog mellső oldalán több- nyire csak a fog alsó harmadáig emelkedik. A fülfedő hosszabb, sarló- alakú, a külső fülszegély horpadá- Pipistrcllus Kiihlii. 261 sán felül emelkedik ; hegyével ha- tározottan befelé görbül. Lába nagy (7 — í> '"/'" hosszií), penise nagy (8'ö — í) "í/m hosszú) ; kiterjesztett szárnyainak hossza 224 — 250 '"^^ ; az alsó kar hossza 33 — 35 '"% . P. Xalhiisii Keys. pipislirlhis Kolcnati, Sitzungsber. Akad. Wien, XXIX (lU) I.S,")S, p. l-ilU, lig. 8; Jahreshcfte máhr.-schles. Ges. 1859, p. 74; Kuch, Jahrh. \-er. Nassau, 18(32—1863, p. 487. Xaniiiigü iiiinntissinnts K ölen a ti, Sitzungsber. .Akad. Wien XXX'lIl (3) 1858, p. 246 et XXIX (10) 1858, p, 334, tig. 7; Jahreshefte m;ihr.- schles. Ges. 1859, p. 77. I 'csperiigo pipislirlliis K e y s e r 1 i n g & B 1 a s i u s, Arch. f. Naturg. 1839, p. 321 ; Wirbclth. Europ. 1840, p. 48 ; Wagner, Supplem. Schre- ber Sáugeth. I. 1840, p. 506, tab. LIV ; \', 1855, p. 730; Kornhuber, Synops. d. Sáugeth. 1857, p. 41 ; Blasius, Fauna Deutschl. 1857, p. 61, fig. 39, 40; Fatio. Fauné Vertébr. Suisse, I. 1869, p. 61; Fitzinger, Sitzungsber. Akad. Wien LXII, 1870 (Juli-Heft) p. 33; Dobson, Catal. Chiropt. 1878, p. 223; Trouessart, Naturaliste (VI) 1884, No. 6H, p. 539, fig. 18, 19; Daday, Magyar tud. Akad. Értekez. XVI (7) 1887, p. 30; Trouessart, Catal. Mámmal. I. 1897, p. 113. Vcsperiigo pipistrelliis var. inacroplcrns J e i 1 1 e 1 e s, Verh. zool.- bot. Ges. Wien 1862, p. 250. Vcsperugo minutissiiiins Fitzinger, 1. c, p. 42. Vcsperitgo Nalhiisii Daday (nec Keys. & Blas.), 1. c., p. 28 (sec. 2 spec. typ !). Vcxpcrugo Kiihlii Daday (nec Natterer), 1. c, p. 32 (sec. 6 spec. typ!). Leírás. A törpe denevér faunánk legkisebb denevére. Kiterjesztett szárnyai- nak hossza 195 — 227 '"%, egész testének hossza 65 — 80 '"/>», mely méret- ből 28—36 "% esik a farkra; alsó karja 30—32-5 %» hosszú. Arczorra széles és tompa, az eleven állaton — mint Jeitteles találóan mondja — csaknem bulldogszerű, a mennyiben két oldalt fekvő pofa- mirigyei nagyon kiduzzadnak. A veseképű orrlyukak az arczorr csúcsán elül s kissé féloldalt nyilnak. Füle (XIX. tábla, 1. ábra) kicsiny, kerekded háromszögű, széles- ségénél jóval hosszabb, de az arczorr csúcsát nem éri el teljesen. A fül belső széle a fülbordával eg^'ütt a fülfedő belső szélének tövén ered, csakhamar széles, térdalakú gömbölyéssel fordul kifelé s egyenletes, eny- hén donihorodó i\-ben halad a fül tompán kerekített csúcsáig ; a térd- alaku hajlásról külön kötőhártya ered, mel3' a fület a fejtetőhöz kap- csolju. A fül külső széle mintegy 3 "'/"'-nyire a szájzugtól, a szájrés magasságában ered, vagy valami kevéssel alább veszi kezdetét s egy- nemüen domborodó Ívben halad mintegy a fül felső harmadáig, hol hatá- rozottan és meglehetős mélyen behorpad s azután egyenesen, vagy pedig még egj- jelentéktelen domborulata, apró hullámot képezve, a fül tom- pán lekanyarított csúcsa felé tart. A fülfedő (XIX. tábla, 1. ábra) rövid, /í'^/ü/yfí^Z; a fül külső szélének horpatüísáig emelkedik. Egészben véve vaskos, csaknem egyenes, tonipa- licgyü skalpcllhez (bonczolókés) hasonlít ; külső széle domború s tövén kis háromszögű fogat visel, belső széle egyenes, vagy kissé homorú ; közepe alatt a legszélesebb, vége felé keslvenyedő s kerekített hegyével nagyon kevéssé görbül befele. ■ Szárnyai hosszúak és elég keskenyek. A harmadik és ötödik ujj tőize csaknem egyforma hosszú. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a harma- dikéhoz, mint 10 : 13 — 14'28 s az egész szárn\' hosszához, mint 10 : 271— 29-86.1 Lábai aprók, a saroktól a karmok hegj'éig 5 — 6 '"/'« hosszúak. Az öregvitorla a hüvelykujj tövéig terjed. A farkvitorla csak az utolsó, csö- kevényes farkcsigolyát hagyja szabadon, — olykor azt sem egészen. A fark a törzsnél hosszabb. A sarkantyú külső szélén erőteljes sarkantyú- karély (epiblema) van. Különös figyelmet érdemel a törpe denevér kicsiny (6 — 7 '%» hosszú) hnnvesszeje (penis), mert már ennek alapján is megkülönböztethető a durvavitorlájú denevértől (P. Xathusü). A penis teste lágy, monycsontot (os priapi) nem tartalmaz (noha Gilbert az ellenkezőt állítja "), alsó részében két oldalról befűződött s egész terjedelmében nagyon hosszú szőrrel borított, fitynuija (praeptiliuin) nem lefityegő, csupasz (XIX. tábla, 11. ábra). Feje s arczorra a pofamirigyekig sűrűn szőrös ; az arczorr elejét rövid, egyenes szőrözet födi s tetejéről és oldaláról néhány hosszú, egye- nes szőr áll ki. A test hosszú szörözete a törzs közelében a vitorlákra is ráterjed, még pedig az öregvítorla felső s alsó oldalán a felső kar köze- pétől a térdizűletig húzott \-onalig, a íark\-itoría felső oldalán mintegy a ' Meg kell jegyeznem, hogy a kolozs\-ári gyűjteményben van egy Vaday-gyújtótíü kolozsvári, egyébként typikus példány, mely a fentebb közölt pontos méretektől teljesen elütő arányszámokat ad, a mennyiben ötödik ujja úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10: ltí-0(i s az egész szárny hosszához, mint 10: 3;i5il ! - Das Os priapi der .Sáuger, Morpholog. Jahrbuch XVIII. 18(l2, p. S'_'(i. l'ipistrcllus pipistrcUus. 265 bokál<;it (isszekötn vonalig, az alsó oldalon pedig a két tcrdizülcttnl mint- cg\' a harmadik t'arkcsigolyáig terjedí'i hái'ninsziighen szőnis ; a lábszár alsó (ele a felső oldalon csupasz. A fülek és vitorlák vastagbörűek, tíibbnyirc síltét-feketebarna színűek, olykor Nxirösbarnák, noha talán csak a borszeszben conservált állatokon a borszesz hatásától. Az öregvitorla külső széle gyalcran nagyon finom vonalban világosabb szinű, sőt néha elmosódottan fehéres, a nélkül azon- ban, hogy határozott fehér szegélyről lehetne szó. A tíh'pe denevér bimdája a test felső oldalán leggyakrabban sutéi- barna, gyenge rozsdasárga árnyalattal, alul szürkés-barna és valami\'el világosabb szinű, némelykor határozott sárgás árnj'alattal. A színezet azonban az évszak, az állat kora és tartózkodáshelye szerint nagyon ingadozó, igy a budapesti tud. egyetem gyűjteményében levő sárosmegyei példányok alul-felül vörhenyesbe hajló fahéjbarna szinűek, a kolozsvári egyetem gyűjteményének egyik kolozsvári példánya felül szyrkés fahéj- barna, alul jelentékenyen világosabb, egy másik gyulafehérvári példánya pedig felül barnás árnyalatú deresszürke s alul egészen világos hamu- színű, ügy, hogy a fülek s az ajkak mély feketebarna szine nagyon fel- tűnően ri ki az emiitett világos környezetből ; — mindezeken a példá- nyokon azonban tekintetbe kell vennünk- a borszesz halaványitó hatását, miért is csaknem bizonyos, hogy ezek a nagy ellentétek az eleven pél- dányokon nem \-oltak meg. Egyébként minden friss példán\-on is észre- vehető a szinruhának az a jellemző sajátsága, hogy a fülek s a felső ajak szélesen, az alsó pedig keskenyebben sokkal sötétebb (t()bbn\ire mély feketebarna) színezettel bevont, mint e tagok szomszédos tájai. .\/. egyes szőr a test felső oldalán fekete tövű s felső fele világos- barna, \'agy pedig — Dobson szerint homokos tájakon élő példányokon — hamvasszürke ; a test alsó oldalán a szőr alsó három negyede fekete, felső negyede többé-kevésbbé hamvasszürke, olykor — Dobson szerint különösen a párzás idején — sárgás-barna, vagy élénk sárga ár- nyalatú. Koch Károly, a németországi dene\'érek alapos ismerője, a bunda színezete s némelj' alsóbb rendű morphologiai bélyeg alapján a tíirpe denevér németországi példányait négy \álfajra osztotta fel, ezek: 1. a középtermetű és rendes színezetű \-ar. lypiis, '2. a valamix'el nagyobb és a hátán sárgásabb színezetű var. Jhwescens, '3. a kisebb és nagyon sötét szinű \-ar. nigricans s 4. a legnagyobb (szerinte nagyon ritka), farkvítor- lájának s az öregNÚtorla láb és ujj közti részének szélén sárgás-fehér szegélyű var. línibatns. Tagadhatatlan, hogy ilyen alakok tényleg vannak. azonban ünálló válfajoknak még sem tekinthetők, a mennyiben — mint maga Koch mondja — gyakran akadunk oly közbeeső formákra, melyek a fentebbi változatok némelyikének egyik, másikának másik jellegét vise- lik maglikon. A színezet és nagyság szerinti változatok a denevérek csoportjában különben is legtöbbnyire korkülönbségekre vezethetők vissza, A koponya (XIX. tábla, 2. ábra) leginkább a Vcspcrtilio imtrinus L. koponyájához hasonlít. .Az arcz és a koponya tetővonala fokozatosan emelkedik hátrafelé, úgy, hogy a nyakszirti tájék a legmagasabb, azon- ban a homloktájék aránylag domborúbb, mint a rokonfajokon. A fogazat (XIX. tábla, 3 — 7. ábra) 34 fogból áll. Az alsó állkapocs metszőfogai csak oldalszéleikkel érintkeznek. A felső metszőfogak közül az első kéthegyű, belső csúcsa hosszabb a külsőnél, de nem annyira, mint a P. Xafhiisii nevű fajon ; a második ferdén hátrafelé irányúit s az elsőnél alacsonyabb. A második felső metszőfog egy hegyű, karcsúbb s alacsonyabb, mint az első és csúcsa rendesen alacsonyabb az első metsző- fog második (külső) csúcsánál (XIX. tábla, 4. ábra). Ez a három csúcs meglehetősen párvonalas irányú, soha sem tart össze. Hosszaságuk aránya a fajmegkülönböztetés szempontjából nagyon fontos, mert typikus példá- nyokon a második fog csúcsa alacsonyabb az első fog kisebbik csúcsánál, azonban néha — mint egyébként már Dobson is kiemelte — oly példá- nyokra akadunk, melyeken ez a két csúcs egyforma hosszú, sőt olykor (legalább a fej egyik oldalán) a második metszőfog csúcsa a hosszabbik (XIX. tábla, 5. ábra). A felső fogsor első egyhegyű zápfoga kicsiny, karcsúhegyű s a fogsorból mindig kissé befelé nyomult és részben a szemfog mögé került, de azért kívülről a szemfog s a második zápfog közt levő résen át mindig jól látlmtó (XIX. tábla, 3. ábra). A felső fog- sor második zápfogának a belső oldalán, elül, mindig egy kívülről jól látható csúcsa \-an. Erre Jeit teles figyelmeztetett először, ki részben erre a sajátságra alapította az ő var. macropterus nevű válfaját, ez a csú- csocska azonban minden példányon megvan s nem egyéb, mint a fog koronaperemének belső-mellső kiugrása, mely az első zápfog csúcsánál mindig alacsonyabb marad. Az alsó állll indiil ki, alacsonyabb i\'ű, kíizepén megszakított, de két fele teljesen össze is érhet (egy semesnyei példányon). A negyedik az előbbihez teljesen hasonh) s a negyedik zápfogról ered. Az ötödik és a hatodik az utolsó zápfogról ered s a harmadik és negyedik redőhöz hasonló ; — kettejük közt olykor eg_v vékonyabb, többszörösen megszakí- tott, számfeletti redő képződik ki. A hetedik nagyon tompaszögű, csaknem egyenes, kifelé eső két vége bunkósan duzzadt, — olykor folytonos, azon- ban gyakran a közepén meg is szakadhat (nl.'ih-hiposhányai, semesnyei és soproni példányokon^. .\ birregő (tíóknyelv), vagyis a nyelv hegye alatt fekvő izomkészülék, melyet Kohiiati „Schwirrzunge" néven az összes európai fajokon megvizs- gált, leirt és lerajzolt, mint a XIX. tábla í). és 10. ábrája igazolja, különböző alakban lép fel ; csak annyi állandó rajta, hogy a hegyén egy apró középső csücsök van, melynek két oldalán több ujjalakü lebenyke vehető észre. E szervnek egész sorozatát vizsgáltam meg, de alakban annyira változatosnak találtam, hogy rendszertani fontosságot nem tulajdonithatok neki s utólag \'alamennyi faj leírásából kiküszíiböltem. Tüzetes rész. 2 aq A kiterjesztett szárnyak hossza A fej és törzs hossza A fark hossza Az egész test hossza A fej hossza ' A fül hossza A fülfedö hossza Az alsó kar hossza A hüvelykujj hossza A harmadik ujj hossza Az ötödik ujj hossza A lábszár hossza A láb hossza A penis hossza Az ötödik ujj úgy aránylik a 3-hoz, mint 10: Az ötödik ujj úgy aránylik az egész szárnyhoz, mint 10 : g Friss példány ; 7 között a leg- nagyobb 227 46 32 78 14-5 11-5 5 31-5 5 54-5 39-5 11-e 6 1-3 13-79 28-99 Sopron ? Daday-féle V. Kuhiii 1 g 1 SS5Sás=.EsSÍ*asg&5 Oláh-Láposhánya Daday-féle V. Kuhiii 1 1 1 S.Kgg.g=.::ÍsSí£S Kolozsvár Daday-féle V. Nathusii £o w 1 "" ~^" to Zilah Friss példány; 8 között a leg- nagyobb jj g -j»-oíöicii2^oúi^*3i"lfeí3 Sopron Daday-féle V. Nathusii Kolozsvár Friss példány 11 1 -.nSH:S£í„SxS^feg Lukácsháza (Vas- megye) Daday-féle V. Kuhiii 1 Z ' §o=Í£acnfSv,E3KSiSéS Búzamező ? Daday-féle V. Kuhiii Deés Friss példány 1 1 °'3a>E3§ggcng«,::ES5g§X Eger Daday-féle V. pipistrellus Kolozsvár Daday-féle V. Kuhiii Nagy-Szeben Daday-féle V. Kuhiii Semesnye Daday-féle V. pipistrellus 2 1 ' McSii^wgSSagg^i Zilah Daday-féle V. pipistrellus 1 §§ ' go-SSSSccScoJSSS^g . Gyulafehérvár Daday féle V. pipistrellus Deés Budapesti tud. egyetem gyűj- teménye 1 g ' §o.n£«d.gS:SÍsiíáS3Í Sárosmegye Budapesti tud.-egyetem gyűj- teménye Westfália 196-224 40—44 o4-36 74-80 11-5-12 5 4-4-5 30-32-5 51-55 37-40 11—12-5 6-6-5 1—1-5 Faiio méretei 195-227 37-46 28-36 65-80 13-15 9-5-12-5 4-5 30-325 3-5 47-55 34-41 10-12-5 5-6 0 5-1-5 6-7 13-14-28 27-1-29 86 A faj jellemző szélső méretei Pipistrellus pipistrellus. 2(S9 |\'ar. macropterus Jeitteles.] Jc-ith-L's Lajos a kassai rnt;yiiinasiuin néhai tanára a tiirpc denevér kassai példányait var. macropterus néven különítette el a nyugat-európai töalaktól. A megkülönhöztetést különösen a szárnyak nagyobb hosszára (2 17') — 2275 %) s némely niorphologiai bélyegekre alapította, melyek azonban kivétel nélkül feltalálhatók a nyugat-európai törzsalakon is, Így a Jeittdcs-iö\ kiemelt azon tulajdonság, hogy a fül külső széle a szájzug magasságában s attól mindig mintegy 3 '"/m-nyire ered, a feltűnően tompa és széles arezorr, a felső fogsor második zápfogának második, befelé fordult esüesa, nemkülí.nben az a sajátság, hogy az alsó szemfog belső koronapereme nem eri el a fog felemagasságát, a nyugat-európai törzs- alakon is rendesen, vagy legalább (az alsó szemfog koronaperemét értx'e) gyakran fellépő bélyegek. A méretek eltérése szintén nem válik be egy külön fajváltozat alapjául s így a \-ar. viacroplcrns-i nem ismerhetem e önálló válfajul. Föld rajzi cltirjcdcs. A törpe denevér nagyon széleskíirű elterjedésnek örvend, a mennyi- ben Angülországtól keleti Szibériáiig, illetr)leg Japánig terjed ; Siciliaban, .M:ilt:in és Madeirán is előfordul, tehát Európa és Ázsia holarctikus régió- jának egész hosszában végigvonul. Magyarországról általánosságban már Blasiiis említette s Dobson szerint egy Danford és Broivnc gyűjtötte erdélyi példány van a British Museumban. Hazai íróink elég gyakran foglalkoztak vele s habár tagadhatatlan, hog\' itt-ott némely helyes adattal is gyarapították ismereteinket, általában nagyon ke\-és adat hitelességéről sikerült meggyőződést szereznem, sőt t'igy tapasztaltam, hogy az utóbbi időben egyes újabb szerzők hozzá- szólásai rendkívül zavarossá tették e faj hazai elterjedésének képét. Petényi Salamon az első, a ki látszólag teljes határozottsággal szól róla s 1846-ban Erdély állatvilágáról irt munkálatában megjegyzi, hogy „a szilvások és erdők körül számos, ott a faodukban tartózkodván". ' Ugyanott még eg>- másik apró denevérfajt említ, melyet a szilvási és hát- szegi terjedelmes kukoriczások fíilíitt látott röpködni s a Vcspcrtilio minn- tissimns Schinz ne\-ü fajjal tartott azonosnak. Ma már tudjuk, hogy ez az utóbbi a Pipistrellus pipistrcllns-wAk egyszerű synonym-ja, de hogy a látott faj csakugyan az volt-e, azt nem lehet eldönteni. Pdényi-ne]^ Hcr- ' .A mag\'. orvosok cs termcszctvizsg. \'l. nagj-gyűl. műnk. Pécs, 18411. p. 380. 270 Tüzetes rész. fium Ottú-tól kiadott kéziratában újból rátakilunk a törpe denevérre, ' azzal a már sokkal pontosabban meghatározó kijelentéssel, hogy „Resz- tére z e b á n y á n e faj nem ritka, sőt a Tátrahegy aljában még meg- lehetős magasan is előfordul". Ezeknek az adatoknak a helyességét az a körülmény teszi nagyon kérdésessé, hogy Petényi idejében a Blasius4é\e Pipistrelliis Nathtisii még nem volt az irodalomba bevezetve s igy Felényi attól nem különböztethette meg. Nagyon könnyen lehetséges tehát, hogy a Petényi adatai — ha csak részben is — a Pipistrctlns Natlinsii-i érin- tik s hogy ez a föltevés mennyire jogosult, bizonyitja a Nemzeti Múzeum- nak egy Rokosz István ajándékából való beszterczebányai s bizo- nyára Petényi-töl is ismert példánya (No. 1851 '92. 3.), mely mindeddig Vcspcrngo pipistrdliis néven szerepelt a gyűjteményben, azonban vizs- gálataim szerint kétségtelenül a Pipistrdliis Nathnsii fajhoz tartozik. Nagyon régi, de semmivel sem biztosabb a Bidz Ede s z t. - e r z s é- b c t i (Hammersdorf) adata. ' Mindezek után voltaképen Jeitleles-nek köszönhetjük az első teljesen hiteles adatot, ki a törpe denevért Kassán és környékén „nem épen ritkának" mondja s Kassán a gymnasium tőszomszédságában levő hajdani jezsuita templom tornyaiban és földalatti folyosóiban több példányt gyűj- tött, melyekre a var. macropferiis-t alapitcjtta.'' A Nemzeti Múzeumban nincs Jeiiteles-iöl származó példány, azonban szerzőnk beható leírásából kétségtelenül kiderül, hogy e fajt alaposan ismerte. Néhány évvel később Frivatdszky Imre sorolja fel ^ a K ö z p o n t i Kárpátok állatai között, — valószínűleg csak irodalmi adatok' alapján. Margó Tivadar szerint-' a törpe denevér „hazánkban és Buda- pesten is előfordul, kivált a pesti oldalon a Városligetben s ehhez közel eső kertekben elég nagy száinmal" ; az első példányt — moni.lja egy évvel később — Madarász Ede városligeti kertjéből szerezte s e példánj' a budapesti tudom, egyetem állattani intézetének gyűjteményé- hen van. ^ Sietek kijelenteni, hogy ez mind igaz, azonban ha az ember a budapesti tud. egyetem gyűjteményének ide vonatkozó anyagát tanul- mányozza, az egész dolog nagyon zavarossá válik. E gyűjteményben ugyanis a 37. számú üvegben „Vespertilio pipistrellus Keys. & Blas." felírással, egy a leltár szerint 1854 — 55-ben a Városligetben gyűjtött ' Keliquia Petényiana, Természetrajzi Füzetek, III. k. 187U. p. 204. ' Fauna d. Wirbelth. Siebenbürg. 1K50, p. (i. ' Verh. zool.-bot. Ges. Wien, XII. 1862, p. 250. * M. Tud. .\kaá. Évk. XI (4), 1865. p. 9. ' Budapest és korny. állat. tek. 1879. p. 24. " Magy. orvosok és természetvizsg. XX. nagygyül. műnk. 1880. p. 255. Pipistrellus pipistrellus. 271 denevér van, ez azonban nem más, mint a VcspcrUlio nniriiins L. (discolor Natt.) ! A 38. számú fu'egben „ Vespertilio sp?" felírással ellenben a leltár szerint ugyancsak a Városligetben 1854 — 55-ben gyűjtött három öreg denevér és három emhryo foglaltatik, melyben a Pipistrellus pipistn'IIits-t constatáltam ! Ezek alapján csakis azt tehetem fel, hogy az új felírások felragasztásakor összecserélödtek a feliratok, mert Margó a pipistrellus-i ismerte, helyesen írta le s Budapest faunájában fel is sorolta, de hogy a V. mnrimis L. (discolor-)t nem ismerte, nemcsak ez, hanem még egy másik, ugyancsak a tud. egyetem gyűjteményében levő, 1880. június havában az ó-budai nádasban fogott és szintén „Vespertilio sp ?"-szel jelölt példány is bizonyítja, nemkülönben az a körülmény is, hogy e fajt Budapest faunájába nem vette fel. Hogy Margó a P. pipistrellns-t csak- ugyan ismerte, a fentebb elmondottakon kívül még egy, az egyetem gyűjteményében 39. sz. alatt álló, 1878 — 7;)-hen ugyancsak a Városliget- ből került példány is igazolja, mely helyesen van „Vesperngo pipistrellus" - nak megnevezve. Kocyan szerint Zuberecz környékén Árvamegyében „elég gyakori",' mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy a Nemzeti iMuzeum gyűjtemé- nj'ében levő öt zubereczi s Kocyan sajátkezű írásával egyenkint Vesperngo pipistrelliís-nak czédulázott példány mindegyikét Myotis mystacinus- nak találtam, ellenben egy ugyancsak Kocyan-t6\ az árvamegyei 0 r a - V i c z á n gyűjtött kitömött példányban a törpe denevért ismertem fel. A törpe denevér magyarországi elterjedésének legtöbb adatát — noha legnagyobb részben akaratlanul — Daday "Jenő szolgáltatta, ki 1885-ben közzétett jelentésében - a következő négy termőhelyet sorolja fel: Gyulafehérvár, Kolozsvár, Deés és Zilah s 1887-ben D e é s kivételével ugyanazokat a termőhelyeket ismétli. ^ A Daday gj'űj- téséből származó s az erdélyi múzeum-egylet kolozsvári gyűjteményében borszeszben megőrzött gyulafehérvári, kolozsvári, deési és zilahi példányok személyes vizsgálataim szerint tényleg P. pipistrelliis- nak bizonyultak, ezeken kívül azonban a Daday-tó\ „Vesp. Nathiisii" gyanánt leírt s 1885-ben Zilah ró 1 és Kolozsvárról felsorolt,* de 1887-ben már csak K o 1 o z s v á r r ó 1 említett, " nemkülönben a „ T^. Knhlii" gyanánt leírt s 1885-ben K o 1 o z s \- á r r ó 1, 0 1 á h - L á p o s b á n y á r ó 1, D e é s r ő 1, B u z a m e z ő r ő 1, S e m c s n y é r ő 1 és N a gy-S z e b c n b ő 1 ' Természetrajzi Füzetek, XT (f), XViül. p. 4. ^ Orvos-Természettud. Értesítő, Kolozsvár X. 1885. p. 27:i. " Mag}'. Tud. Akad. Értekez. XVI (7), 1887. p. 30. * Orv. Term. Krt. p. 27:i. ' Akad. Értekez. p. 28. 272 Tüzetes rész. felsorolt,' azonban 1887-ben már csak Kolozsvárról emiitett'' dene- vérek is — mint az eredeti borszesz-példányok vizsgálata alapján meg- győződtem — a. P. pipistrellíts-hoz sorolandók, úgy hogy Daday gyűj- téséből az erdélyi múzeum-egylet birtokában jelenleg a következő nyolcz termőhelyről való példányok vannak : G y u 1 a f e h é r \' á r, K o 1 o z s v á r, D e é s, Z i 1 a h, O 1 á h - L á p o s b á n y a, B u z a m e z ő, S e m e s n y e és N a g 3' - S z e b e n. Az erdélyi termőhelj-eket Bich Ede ^ még a követke- zőkkel toldja meg: S z t.-E rzsébet, Kőhalom, Brassó és Türkös. A budapesti tudomány-egyetem állattani intézetében három 1854 — öfj-ben a Városligetben gyűjtött (38. sz.), egy 1878 — 79-ben ugyan- csak a Városligetből került (39. sz.)* és két sáros megyei, Galiczia határáról való példányt találtam, a Nemzeti Múzeumban pedig egy b e s z t e r c z e b á n y a i ? példány (No. 1 8ö 1 92. 4. gyűjt. Rokosz István) van. En magam 1899. szeptember első napjaiban a vasmegyei L u k á c s- házán több példánj'ban ejtettem el, méhnek a Nemzeti Múzeum gyűj- teményében találhatók fel. Ugyancsak a Nemz. Muz. gyűjteménye leg- újabban egy egri (gy. Mallász József 1898 jún.), számos soproni (gy. dr. Mika Károly 1899. szept. Tómalom), egy sziget-csépi (Pest- megye, g3'. 1 899. november havában Cerva Frigyes) és egy keszt- helyi (gy. dr. Lovassy S.) példánynyal gyarapodott. ÉU-tuiód. A törpe denevér AUinii szerint Németországban a legközönségesebb, csaknem mindig és mindenütt megtalálható denevérfaj ; Falio szerint Svájcznak is minden részében előfordul s habár voltaképen az Alpokon innen esik igazi hazája, Tessinben is közönséges. Magj'arországon, ha nem is oly közönséges, mint a közönséges denevér, mégis nagyon széles körben terjedt el, mindazonáltal — úgy látszik — inkább a hegyes- dombos vidéknek, semmint a lapályos alföldnek lakója. ■'' Úgy nyári búvóhelyéül, mint téli szállásául a legkülönbözőbb helyek szolgálhatnak, csak szárazak s védettek legyenek — mondja helyesen Blíjsiits. ' Orv. Term. Ért. p. 27.3. - Akad. Értek. p. 32. ' Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVIII. 1888, p. 22. ■* Lásd a túlsó lapon A/tirgó-víú kapcsolatban clnionJottakat. ' Satttitin szerint Transkaukasiában a legkiizihiséi^eselili Jcnevérraj (Radde. Saniml. Kaukas. Mus. I. Zool. 1899, p. 85). Pipistrellus pipistrclliis. 273 Nénietországhan úgy a városokban, mint a magányos tanyákon nagy mennyiségben csapong a lakóházak körül, azonban bokros helyeken s erdők szélén sem hiányzik, sőt minden emberi lakástól távol álló odvas fákban is tanj'át üt. Hazánkban is gyakran találták lakások közelében, így Jcitlclcs Kassán a hajdani jezsuita-templom tornyaiban s földalatti folj'osóiban akadt reá, Maliász József az egri minorita-templom s Lovassy a keszthelyi templom tornv'ában gyűjtötte, Daday (a tőle 1^. Kithlü-nak tartott példányokat) a ntigyszebeni árvaház padlásán fogta. Margó Buda- pesten a Madarász-féle kert lakóházából szerezte meg. Én magam 1899 szeptember elején a \-asmegyei Lukácsházán észleltem, hol a berezegi parkot szegélyező magas nyárfák sudarai körül röpködött több példány, melyből sógoromníal négy példányt sikerült elejtenünk. Azonkívül Kis-Pösében (Vas- megyében) szőlőkben, kisebb erdők szélén, erdőkhöz közel fekvő, fákkal és bokrokkal szegélyezett mezei utak fölött láttam egy-egy példányt elsuhanni. Ügyes és gyors röptében a legkülönfélébb görbe vonalakat írja le, mindazonáltal teljesen csatlakozom Altiim-níí\í a megfigyeléséhez, mely szerint „minden mozdulata kapkodó s inkább aprólékos, semmint merész". Esténkint 3 — 8 méter magasságban csapong az erdő szélén, a cziher fölíitt, vagy a gyér erdő vastag fatörzsei között és a gyümölcsfák koro- nájának alja körül. Brcltm szerint 15 — 20 méter magasságban n'ipdös s városokban a második emelet színtájában mozog ; szerinte kicsiny tavak víztükre fölött is szálldogál s Fatio is kiemeli, hogy nem fél a \'iz közel- ségétől. Blasins szerint változatos fordulatokban, gyorsan és magasan röpül, sötétben és nedves levegőben rendesen alacsonyabb, de ép oly merész a röpte. iVIegfigyeléseim szerint röptének magassága nagyon vál- tozó. Némely este mintegy 3 méter magasságban s rendkívül gyorsan röpült a lukácsházai park fasorában, máskor mintegy 7 — 8 méternyi magasságban csapongott a nyárfák sudarai kíirül. Röptének gyorsasága sem egyforma. Némely este villámgyorsan suhant el a puskacső előtt, máskor minden nehézség nélkül lőhettem. Búvóhelyét alkonyat táján hagj'ja el s csak hajnalban vonul vissza. A vasmegyei Lukácsháza parkjában szeptember 2-án és .j-án tűrhetően meleg időben este (i óra 40 perczkor jelent meg a magas nj'árfák sudarai között, szeptember 1-én zivataros esőben nem mutatkozott, szeptember 4-én pedig (i óra 50 perczkor pillantottam meg az első példányt. Altitm megfigyeléseiből az tetszik ki, hogy a törpe denevér esteli megjelenésének idejében szigorú törvényszerűséggel ragaszkodik az alkonyodás idejéhez és június végéig napról-napra későbben, július elejétől kezdve pedig mind- inkább korábban kezdi meg vadászatát. Münster k(irnyékén, körülbelül azonos időjárás mellett : Mi-ht'iy : Magyarország denevéreinek m"nographí.'íja. 18 274 Tüzetes rész. január 20-án délután 4 óra . 30 perczkor február 1 1-én „ 5 „ — „ 20-án „ 5 „ 15 niárczius 3-án „ 5 „ 45 „ 1 5-én „ 6 „ 20 „ 23-án „ 6 „ 30 április 1 7-én 7 „ 20 „ 2(j-án 7 „ 30 május 9-én 8 „ — 29-én „ 8 „ 25 június (3-án „ 8 „ 35 25-én „ 9 „ 25 július Il-én „ 9 „ 15 20-án „ 8 „ 45 augusztus 1 5-én „ 8 „ „ szeptember 2-án 7 25 szeptember 20-án (> „ 45 október 1-én „ 6 „ 30 1 0-én ., 6 ,. --- november 1-én 5 — 12-én „ 4 „ 40 22-én „ 4 „ 25 ., ke; kezdett repülni. A tílrpe denevér az összes észlelők egybehangzó állítása szerint valamennyi denevérünk között a legkeményebb természetű ; az időjárás viszontagságai iránt csaknem érzéketlen s állítólag barátságtalan észak- keleti szélben, viharban és esőben is röpdös. Tavaszszal összes dene- véreink között legkorábban hagyja el téli szállását s olykor már tél derekán is a szabadban jár ; őszszel valamennyi rokona közt a legkésőbben vonul el. Blasins enyhe téli napokon a téli hó közepette is látta röpkíidni, Jcitttics-nek egyik tanit\-ánya pedig január kíizepén — 14 — 15" R. hő- mérséklet mellett fogott egy példányt a kassai jezsuitatemplom hó\'al borított ablakán. Téli álma nagyon rövid, alig tart november harmadik hetétől január harmadik hetéig s csakis tartós éjjeli fagyok mellett esik teljes dermedtségbe. Ennek a szívós természetének köszönheti, hogy hegyes vidékeken nagy magasságban is megtalálja létföltételeit, igy Svájczban a magas Engadine-ben Fafio szerint 2000 méter magasságig hatol fel. Blashis és Koch szerint télen a házereszek deszkái mögött, a geren- dázat fúrt lyukaiban, padláson, pinczében, faodúban húzódik meg, AUiim szerint azonban sem barlangokban, sem kőkutakban, pinczékben \'agy faodvakban nem telepszik meg. lUasiiis egy alkalommal egy élő tölgy- PipistrclUis pipistrclliis. 275 fában, egy lábnyira a fíild alatt, a szarvasbogár lárvájának az üregében találta téli szálláson. Koch pedig egy oly példányról emlékszik meg, mely a hősczinczér lárvaüregébe fészkelte be magát. Téli rejtekhelyén nem ritkán százá\-al, de csak saját fajabelijével található egy csomóban, igy Koch szerint a siegeni berezegi sirbolt előcsarnokában 700 — 1000 darab tartózkodott egy csomóban. Kolcnati észleletei szerint a (régi) Vcsperugo- félék más fajaival, így a discolor, serotinus és nodula fajokkal keveredve is találják, ellenben sohasem találták együtt a \-elc oly közel rokon Pipist iyHii s Nalh nsii-Ví\\ . A mennyire eddig tudjuk, zsákmányát leginkább az apró sodró- és molypillék seregéből szedi, miért is úgy az erdőgazdaság, mint a gyümölcs- kertészet szempontjából nagyon hasznos. Az emberi lakások közelében is csak előnyünkre válik, mert fáradhatatlanul üldözi az alkalmatlan legyeket. A nőstények nyáron át inkál^b társas életet folytatnak s fiaikkal együtt faodvakban és ereszek alatt tanyáznak, a himek azonban inkább szerte kóborolnak. A törpe denevér olykor már február havában, de legkésőbb már- czius első felében párosodik. A párzás Koch megfigyelései szerint elülről esik meg ; mi közben a párosodó állatok egymásfelé fordulva felállanak és egymást szárnyaikkal kölcsönösen átkarolják. A nőstény május havában rendesen két fiat vet. Fiai már június végén (Brchiíí) kezdenek a repülés mesterségével megbarátkozni. Hangja — Jcitlelcs megfigyelései szerint — erőteljes: „zrrih". A fogságot könnyen szokja meg s tejjel, eleven és holt rovarokkal, sőt nyers és főtt hússal hónapokig is eltartható. Ellenségekben nem szűkölködik ; koponyatöredékei különböző raga- doz() madarak ürülékeiben találhatók s Koch szerint külöqösen a vércse pusztítja ; a menyétek minden faja s a görény is sokat elhord, sőt még az egerek is felkeresik téli szállásán és felfalják (Brchiu). Legnagyobb ellensége azonban az ember, ki tudatlanságában olykor százával öldösi le e nagyon is hasznos állatot. Idegéletének szempontjából különösen kíváncsiságát kell kiemelnem. 18SHJ nyarán Vasmegyében tartózkodtam s úgy a kis-pösei erdőben, mint a lukácsházai parkban huzamosabb ideig tanulmányoztam az akkortájt szokásaiban még előttem teljesen ismeretlen kis állatot. Puskával kezem- ben «, testének egész hossza 81 — 87 "'/'», mely méretből 33 — 38 ™/m esik a farkra ; az alsó kar hossza 33 — 35 "",«•. Külső megjelenésében rendkívül hasonlít a nálánál még kisebb törpe denevérhez, ' .\ régi iionicncl;itiii;i szerint Vfsycrugo Xathnsii Ivcys. & lilás, (illetőleg V. ahvaiuiis Tenini.). Pipistrelliis Natluisii. 277 annyira, hogy nem egészen typikus togazatú példányait csak nagyon behat(') vizsgálat alapján lehet attól megkülönböztetni. Arczorra széles, vaskos és tompa, vaskosabb, mint a tíirpe dene- véi-é ; a szem és az orrlyuk közt fekvő s alulról mély barázdával hatá- rolt pofamirigye nagyon kiduzzad és tetemesen fokozza az arczorr szé- lességét. Füle (XX. tfibla, 1. ábra) tojásdad háromszögű, szélessége hosszá- nak mintegy két harmadát teszi ; előre nyújtott hegyével legfeljebb az orr csúcsát éri el, de gyakran odáig sem ér. Egész szabásában a tíirpe denevér füléhez hasonlít, de első sorban is ua^í^yobh (12'5 — 14 '"/« hosszú, míg a törpe denevéré csak i)'") — l'JÖ '%). Külső széle nagyon kevéssel a szcijzug vonala alatt, olykor nag^'on erőteljesen kiduzzadó mirigyes sze- mölcsről, a szájzugtól mintegy 2 '"/m-nyire ered s egyenletes dornborodású ívben halad mintegy a fül felső harmadáig, hol ép oly mélyen, vagy csak valamivel enyhébben horpad be, mint a törpe denevérén. A fül belső széle a fülbordával együtt a fülfedő belső szélének tövén ered, csakhamar térd- alakú gömbölyödéssel fordul kifelé és egyenletes, lapos domborulattal halad a fül tompán kerekített s kissé kifelé fordult csúcsáig. A fül külső széléről négy harántredő tart ferde irányban a fülfedö csúcsa felé. A fülfedő (XX. tábla, 1. ábra) egész szabásában sarlóformájú; külső széle douiboríi, a belső tisztán /z();»or;í.' fölfelé kevéssé keskenyedő, hegyén tompán kerekített s mindig ti>bbc-kevcsl-, a P. pipi- strellus-é 6 — 7 "%» hosszú. Ez utóbbi faj hímvesszeje két oldalról erő- sebben befűződött, teste — különösen a fityma felé — nagyon hosszú szőrrel borított, fitymája kisebb s nem lecsüngő. Mindezekétől nagyon feltűnően különbözik az indiai P. abratnus hímvesszeje (XXI. tábla, 8. ábra), mely mind a három fajé közt a leghosszabb (9'6 — 10 %«), azonban még a P. pipistrellns-énál is vékonyabb s a benne rejlő monycsont következtében mereven felálló ; teste csak a fitymán hosszabb szőrű s a fitymából kiálló makkcsúcs (glans penis) íüatt a hasoldalon visel hosz- szanti, csupaszszélű, sekély barázdát. A fejet és a két szem közt levő arczrészt közepes hosszaságú, sűrű szőrözet borítja ; a fülek előtt, a szemek körül és az arczorr végén csak ' Fauné Vertébr. .Suisse, liSKÜ, p. 114. - Catal. Chiropt. 1878, p. 227. Pipistrellus Natliusii. 279 apró szétszórt szőröcskék cs hosszú tapinl() s/.(inik ;illnak. A tiirzs szö- rözete az öregvitork felső okiakin mintegy a fclsii l ÓD ^ 03 w i'-- i I CO t~ — I oo ■* Tf rs co — ' — iinmx-'-^ ?3 ;otJ< — ■ xiramt^rocO'*iox-*rox— ' -:)" m rj X -" -H ^ x: -^ -^2 . :0 ■" -O - <<<<<<<<<<<<<<< Tüzetes rész. A diirvavitorlájú denevér nagyság tekintetében a törpe denevérhez áll legközelebb, de egészben és minden testtagjában arányosan nagyobb, mint azt legjobban az alábbi táblázat igazolja. A testtagok aránya tekin- tetében csupán a szárnyakban van a két faj kíizt lényegesebb eltérés, a mennj'iben a durva\itorlájú denevér szárnyai aránylag s::ch'scbbck és rövidebbel^ .\ durvavitorlájú s a tijrpe denevér szélső méreteinek összehasonlítása Pipistrellus Nathusii Pipistrellus pipistrellus .\ kiterjesztett szárnyak hossza A fej és törzs hossza A fark hossza Az egész test hossza A fej hossza A fül hossza A fülfedő hossza .\z alsó kar hossza .'\ harmadik ujj hossza Az ötödik ujj hossza \ lábszár hossza A láb hossza A penis hossza .■\z ötödik uj viszonylik a harmadikhoz, mint 10 ; . . . .' Az ötödik ujj viszonylik az c^ész szárnj'- hoz, mint 111 ; 224—2.50 4.5~ól 33—38 81—87 1.5'5— 17 12-5—14 5—6 .33—35 58—62 43-7—47 12-5-14 7-9 8—9 12-97-14 2.5-16—27-27 195—227 37—46 28— 3G 65—80 13-15 9-5 — 12-5 4—5 30—32-5 47— .55 34—41 10—12-5 5—6 6—7 13—14-28 ;7- 17— 29-86 Földrajzi ellerjedés. Dobson az indo-maláji Pipislrellns abraiiiiis Temm. nevű fajt az Eiirópáb(31 Keyserling- és BlasiusAól leirt Pipislrellns Xallnisii-va\ azono- sitotta ' s arra támaszkodva, hogy ezt az utóbbi fajt E u r (;i p ;l b a n m é g soha sem találták télben, annak a felfogásnak adott kifejezést, hogy Indiából csak n\-áron csap át Európába. Dobsou-nak ebbeli felfogásá- ban az újabb kutatók is osztoznak, igy Kegalia,'' Doria,'-' Tronessart* ' Catalogue of tlie Chiroptera, 1878, p. 227. ' Soc. Ital. Nat. Pisa, 1880. -' Annál. Mus. Genova II (2 "i 18,S6. p. 455. * Catal. .Mámmal. I. 1897, p. 113. I'ipislrelhis Nathusii. 283 és mások s addig, a mis az indiai /-". űbnniiiis természetes példányaival meg nem ismerkedtem, Dobson föltevését magam is lehetségesnek tar- tottam, annN'ival inkább, mert a Nemzeti Múzeum régibb példányainak gyűjtési ideje nem szólt e föltevés ellen. A múlt év őszén azonban Oldfidd Tlinmas ürt(')l a British Museumból két indiai P. űbniiiiiis-t kaptam, melyek gondos vizsgálata kétségtelenné tette, hogy az európai P. Nathusii teljesen önálló faj és vizsgálataim eredményének helyessége nyomatékos beigazolásra talált azokban a példányokban, melyeket Fejes Klapka Illés Palicson, 1899 évi október 3()-áu (!) s majd ismét 1900 évi április 2()-Lin (!), tehát oly időben gyűjtött \'olt, a mikor fajunk - ha esakugyan indiai volna — már iiciii, illetőleg még nem lehetett volna nálunk. Egyébként már Blasiiis, ki e fajnak nagyon sejk példányát gyűjtötte és tanulmányozta, maga jellemezte e faj téli álmát. Maga mondja, hogy még enyhe téli napokon sem találta sehol a szabadban, de búvóhelyein igenis észlelte és megállapította, hogy álma mélyebb, mint a törpe dene- véré. ' Hasonló értelemben nyilatkozott Fatio ^ is. A durvavitorlájú denevér Blasins szerint egész Közép-Európát lakja, a Rajnától déli Oroszországig s északi Németországtól a Földközi tengerig. ÁHlssoti szerint S\'édországban s Eversmann szerint az Ural déli részein is előfordul. Francziaországból (Tronessart) és Olaszországból (Doria) biztosan ki van mutatva és Kolenati ^ szerint nemcsak Cseh-, Morva-, Osztrák-, Bajorországból, hanem Triest környékéről, Dalmácziából, Görög- országból és Ukrajnából is ismerik. Legújabban Satunin „Vesperngo abramus Temm." néven emlit egy kaukázusi denevért, melyről megjegyzi, hogy valamivel kisebb, mint a volga-uráli pusztákon s a moszkvai kor- mányzóságban gyűjtött példányok. A közzé tett méretek ' alapján azon- ban nem dönthető el, vájjon az indiai P. abramns, vagy az európai P. A'athitsii forog-e szóban. Magyarországról nag\- általánosságban már Fitzinger emliti '' s valószínűleg az ő nyomán vette fel Frivaldszky Imre'' a Központi-Kár- pátok állatai közé, noha az állatot bizonyára nem ismerte. ' Fauna Deutschl. 18.57, p. 60. ^ Fauné Vertébr. Suisse, I. 18GÍI, p. (!.''). ' Jahreshefte mahr.-schles. Ges. 15rünn ISöl), p. iití. * A kiterjesztett szárnya hossza 215 '"/,«., a fej és törzs hossza 44 '"'/,„., a fark hossza 35 "^n., az alsó kar hossza 33 '"'fm- (Radde, Die Samml. Kaukas. Mus. I. Zool. 1839, p. 85). ■■' Sitzungsher. .Akad. Wien, LXII, 1S70, p. 50. '■ .Mafjy. tud. .Akad. Évk. XVI (4), 1S()5, p. 4. Az első biztos adatot 'jfcittfk's-nek köszönhetjük, ' ki Kassa körnj'é- kéről (Bankó és O p á c z k a) két példány birtokába jutott s minthogy az elsőt maga BlasUis határozta meg, a faj hiteles megállapításához szó sem férhet. A hazai irodalomban még Daday Jcnö és Biclz Ede munká- latai révén van nyoma, ezek az adatok azonban tévesek. Daday Jenő ,, Vesperugo Nallmsii" néven előbb Kolozsvárról és Zilahról, ^ majd csak Kolozs\'árról ^ sorolta fel és írta le, azonban a kezemen megfordult mind- két példányban a törpe denevért (P. pipistrelhis) ismertem fel. Daday- nak az adatait Bielz is átvette német nyelvű dolgozataiba'' s legújabban Troiicssart is felvette emlőskatalógusának függelékébe, " természetesen a nélkül, hogy Daday eredeti példányait megvizsgálta \'olna. Biclz Ede az erdélyi gerinczesekről 1888-ban kiadott katalógusában nemcsak Daday- nak két téves adatát adja vissza, hanem Röiiicr (iynla brassói tanárra való hivatkozással még egy új termőhelyivel ( B r a s s ó) is megtoldja, de hogy ez az adat mennyiben hiteles, azt nem \nlt alkalmam kideríteni. A Jeitk'h's-féle egyetlen hiteles adatot a Nemzeti Múzeum g_\'űjte- ménj-e alapján a következőkkel egészíthetem ki : S e 1 m e c z b á n y a (gyűjt. Rokosz István 1851 július 9-én; a példány P. pipistrdlits-nak volt határozva); Budapest, Zugliget (gyűjt. dr. Madarász Gyula 1896 szept. 12-én; a példány nem volt meghatározva); Tátrafüred (gyűjt. Stetter 1847; a példány P. pipisttrlliis-nak volt határozva); Körtvélyes, Pozsonymegye (gyűjt. Kunszt Károly 1894 szept. 7-én; a példány P. pipistrtiliis-nak volt határozx'a) ; P a 1 i c s (gy. Klapka Illés 1899 június 23; 4 példány 18i»!) október 30. és 4 példány 1900 április 20.); Sziget-Csép (Csepel sziget, gy. Cerva Frigyes 1900. április 24.). Az eddigi tapasztalatok alapján azt icell hinnünk, hogy a durva- szárnj'ü dene\-cr hazánkban csak nagyon szór\'ányosan lép fel s így van ez más ország(]l Verhandl. zool.-bot. Ges. Wien, XII, 1862, p. 250. ^ Orvos-Természettud. Értesítő X (3), 188."), p. 273. ' Magy. tud. Akad. Értekez. XVI (7), 1887, p. 28. * Verhandl. Sicbcnhürg. Ver. XXXVI, 18S(i, p. 78 ús XXXVIII, 1888, p. 22. * Catalogus Manimalium, Berolini 1899, fasc. VI. .\ppendix, p. 12(1.5. '■ Jahrb. Ver. Nassau, 1862—63, p. 486. ' .Annál. .Miis. Genova, 1886, p. 458. I'ipistrclhis Natluisii. 285 EL-IIUÓJ. A durvavitoi-lájú denevér Blasiiís és Fatio szerint leginkább a laká- sok körül, a házak közt s az utczákon röpköd, azonban fás kertekben S a falvak közelében levő crdnk szélén is csapong; KoLiiliIí lakatLin épületek ablaktáblái és redőnyei niíigött, gercntiák kíizt, faodx-akban és fakéreg alatt találta ; Koch szerint lakott helyek kíirül rí'ipk'íid, esténkint olykor a megvilágított szobába is betéved, nappal a Falak és gerendák hézagaiban rejtőzik, fás kertekben és erdőiszéleken pedig a lazán elálló fakéreg alatt húzódik meg. A hazai példányok tarti'izlcodásái-ól csupán Khipk'ű Ilh's és Ci-rva Frigyes közlései révén \'an tudoniiisoin. Klaplia egy példányt a palicsi fürdő közelében ákáczfa kérge alatt fogott, a t(Jbbit ug\'anott rciptébcn lőtte ; Ccrva Frigyes Sziget-Csépen nyárfának a kérge alatt fogta. Kiieli kiemeli, hogy a dur\-a\-itorIájii dene\'ér a tíirpe denev'érnél sokkal ritkább s hogy még sohasem észlelték ennek társaságában. ' Lehet- séges, hogy ez a két faj vidékenliint laizárja és luiyetlesiti egymást s s hogy alRildi tájakon inkább a P. Xatliitsii, hűvösebb, dombos-hegyes vidékeken pedig inkább a P. pipistrelliis honos. Erre a véleményre az a tapasztalatom ösztöníiz, hogy pl. X'asmegye és Sopronmegye különbíizö pontjain meglehetősen bőven tal;iltam a törpe denevért, azonban egyetlen durvavitorlájú denevér sem \-oIt ls még sem hallgathatom el, hogy Cerva Frigyes Sziget-Csépen úgy a tíirpe, mint a durvavitorlájú denevért gyűjtötte ; igaz, hogy különböző helyen és különböző időben. Múlt őszszel háza padlásán a törpe denevért, e tavaszszal pedig nyárfa kérge alatt a durvavitorlájú denevért fogta."'' A hegységben \'aló tartózkodását Koleiiati a faj vándorlásával hozza kapcsolatba, e szerint tehát — mondja Koch — a síkságon s a völgyek- ben tartaná téli álmát s csak a melegebb évszakban vonulna fel a hegyek kcizé, őszszel pedig visszatérne az alacsonyabb fekvésű helyekre. Sze- rintem ez a föltevés nem igen valószínű, mert a durvavitorlájú denevér 1 Jahrb. Ver. Nassau, 1802— (>3, p. 484. * .A példányok, melyeket magam határoztam meg, a Nemzeti Múzeum gyűjteményt annak. 286 Tüzetes rész. Palicsról, a magyar alföld egyik legmelegebb pontjáról nem költözik a hűvösebb hegyvidékre, hanem még június végén is ott található. A durvavitorlájú dene\'ér Blasins szerint a törpe denevérek legüg\-e- sebb s legkitartóhb faja ; röptének ügy módja, mint magassága tekinteté- ben az erdei denevérekhez (Ptcrygistcs noctnla és Leislcri) csatlakozik. Esténkint és tavaszszal korán jelenik meg,, gyakran már alkonyat előtt (Koch). Téli álma mély, a mennyiben Blasins a legenyhébb téli napokon sem látta a szabadban és rejtekében is ritkábban látta mozogni, mint a törpe denevért. Téli rejtekül a padlásgerendák, fák és sziklák hasadékait keresi fel és szorosan befurakodik a repedésekbe (Kolenati). A nősténynek júniusban két fia van. Ellenségei : a menyétek, a házi macska s a baglyok. Koch állítólag a lángbagoly ürülékében találta meg a durvavitorlájú denevér „koponya- tciredékeit", állítólag, mondom, mert a koponya töredékeiből nem igen merném a fajt megállapítani. Pipistrellus abramus Temm.' Indiai törpe denevér. (XXI. tábla). Synony Illák. Vcspcriilio abraums Temminck, Monogr. Mámmal. 11. 1835 — 40, p. 232, tab. 58 (lide Dobson); Wagner, Suppl. Schreber Siiugeth. V. 1855, p. 739. Vcspcrtilio iiiibyicatiis*Y e m m i n c k (non 11 o r s f i e 1 d), 1. c, p. 21(3, tab. 54; Wagner, op. cit., p. 73S. Vespertilio akokomnli T e m m i n c k, op. cit,, p. 223, tab. 57, tig. 8, 9 ; Wagner, op. cit., p. 739; J e n t i n k, Nutcs Leyden Mus. 11, 1879. p. 37—40. Vcspcrtilio coroiuüudclicHs Tomes, Proc. Zool. Soc. London, 1858, p. 539. Vespcritgo abraiiius Fi tz inger, Sitzungsber. Akad. Wien, LXll, 1870, p. 78. Vcspcrttgo abramus (part.) Dobson, Catal. Chiropt. 1S78, p. 22(j; Trouessart, Catal. Mámmal. 1. 18ii7, p. 113. ' A régi nomendatuni szerint : Vispvriigo ahraiinis Temiu. I'ipisticlliis aliraimis. 287 W-spcnigo Akokouiuli Ki tx. inger, 1. c, p. 80. Vcspcrngo coroniinidcUciis l'"itzingcr, 1. c, p. (Sü. Vcspcrngo imbricatiis V\X/.'\\\í:í,c\\ 1. c, p. Sö ; Pctcrs (llutton) Proc. Zool. Soc. London 1S7'_\ p. 707. Vcspcrugo micropiís Petcrs (Hu tton), I. c, p. 708. Vcspcrngo Blytltii Wagner, op. cit., p. 74'i. Leírás. .\y. intliai tíirpe denevér nagyság tekintetében a mi törpe denevérünk- kel egyezik meg. Kiterjesztett szárnyainak hossza 225 — 231 '"%, testé- nek egész hossza 7') — 79 ""'lm, mely méretből 38 '"/m esik a farkra ; az alsó kar hossza 325 — 33'3 '"/m. Arczorra széles, vaskos és tompa ; pofamirigyei kiduzzadok. Füle (XXI. tábla, 1. áhra) tojásdad háromszögű, szélessége hosszá- nak két harmadát teszi, elnre nyújtott hegyével az arczorr csúcsáig ér. Egész szabásában a P. Nathitsii fülére emlékeztet, de valamivel kisebb (12 — 123 "%n hosszú). Külső .széle valamivel a szájzug vonala alatt ered s csaknem egyenletes domborulatban halad a fül csúcsáig, csupán felső harmadában horpad be alig észrevehetően, — csekélyebb mértékben, mint durvavitorlájú denevéren. A fül belső széle a fülbordával együtt a fülfedő belső szélének tövén ered, csakhamar térdalakú gömbölyödéssel fordul kifelé és egyenletes, lapos ívben halad a fül tompán kerekített csúcsáig. A fül külső széléről egy rövid, a fül csúcsa felé tartó ráncz hasad le s négy, a fülfedő felső fele felé haladó harántredő ered róla. A fülfedő (XXI. tábla 1. ábra) egész szabásában és nagyságában a törpe denevéréhez hasonlít, csak egy kissé szélesebb. Hegyével kissé befelé görbült skalpellhez (bonczolókés) hasonlít; külső széle domború, a belső kissé homorú ; fölfelé enyhén keskenyedő, hegyén tompán kere- kített s kissé befelé görbülő. Szélességénél mintegy háromszor hosszabb, hegyével a fül közepéig, a fül külső szélén levő csekély horpadással egy magasságig emelkedik ; legnagyobb szélessége úgy külső, mint belső szélének közepe alá esik. Külső szélének tövén egy kis fogalakú lebeny két hord. Szárnyai hosszúak és karesítak. Az ötödik ujj tőize valamivel nivi- debb, mint a harmadiké. Az ötödik ujj hossza úgy aránylik a hariiiaili- kéhoz, mint 10: 14 s az egész szárny hosszához, mint 10:28. Az öreg\'itorla a hüvelykujj tövéig terjed. A farkvitorla csupán az utolsó, csíikevényes farkcsigolyát hagyja szabadon. A sarkantyú (epiblema) erőteljes. A fark a törzsnél hosszabb. Lál^ai aprók, Ö — 6'5 "lm hosszúak, oly nagyok, mint a tilrpe denevéréi. 288 Tüzetes rész. A fajnak nagyon fontos ismertető jegye az aránylag vékony, de nagyon hosszú (9'6 — 10 '%) hímvessző (pcnis) (XXI. tábla, 8. ábra). Ez a szerv a Pipistrelliis-nem valamennyi faja közt ennél a leghosszabb s a benne rejlő monycsontnál (os priapi) fogva (legalább azon a két indiai, borszeszben conservált példányon, melyet Oldfield Thomas űr szí- ves közvetítésével a British Museumtól kaptam cserébe) nicrevun felálló. Teste alsó felében gj'éren rövid szőrrel borított, a fityma hosszabb szőrű. A fitymából (praeputium) kiálló makkcsűcs (glans) alatt a has felőli olda- lon sekély, csupasz barázda ötlik szembe. A monycsont 5 '"/"» hosszű és 0'3 % széles ; alsó vége hosszűkás, fordított szívalakű, alul öblös, felső \'ége \-illásan két csaknem egyforma hosszű, hegyes \'égű ágra oszlik s az egész csontot erőteljes velőüreg járja át (XXI. tábla 9. ábra). A fejet és a két szem kíizti arczrészt meglehetősen hosszű, sűrű szőrözet boritja ; a fülek előtt, a szemek körül s az arczorr végén csak apró, szétszórt szöröcskék és egyes hosszű tapintó szőrök állnak. A törzs szőrözete az öregvitorla felső oldalán a felső kar első harmadától a térd- izüleűg hűzott vonalig, a fark\'itorlán pedig a térdeket ivben összekötő vonalig terjed. Az öregvitorla alsó oldala a felsőhöz hasonló terjedelemben, a farkvitorla alsó oldala pedig a térdizületeket ivben összekíitő vonalig szőrös, gyéren eloszolva azonban az edényes redők mentén a térdektől a fark két harmadáig hűzott vonalig folytatódik a szőrözet. Bundája felül sötét feketés-barna, kissé fakóbb szőrcsűcsokkal ; alul barnás-szürke. Az egyes szőr a hátoldalon egyszínű barna, a hasoldalon töven feketebarna, hegye pedig szennyes fehéres-szürke. Fülei s vitorlái vékonybőrűek, feketebarna színűek. A Ivoponj-a (XXI. tábla, 2. ábra) egész megjelenésében a P.pipislrelliis és P. Xűihnsii koponj^aalkata között áll ; nyakszirti tájéka még valamivel magasabb a homloktájéknál, de a homloktájék már sokkal magasabbra emelkedik, mint a törpe denevéren s az arcz és a koponya tetővonala sokkal kevésbhé lejtős, az orrcsonti és falcsonti horpadás pedig nagyon sekély. Fogazata (XXI. tábla, 3 — 7. ábra) 34 fogból áll. Az alsó metsző- fogak csak oldalszéleikkel érintkeznek. A felső fogsor metszőfogai a P. Nalliiisü viszonyaira emlékeztetnek, a mennyiben a fogak ép oly karcsúak és hosszűkások mint ott s csűcsaik aránya is azonos. Az első kéthegyű, külső csűcsa apró, kisebb mint a P. Natlmsü-é s az első csűcsnál jóval alacsonyabb. A második fog egyhegyű, csűcsa hosszabb, mint az első fog -második csúcsa, de nem annyival, mint a P. Nathnsii-n. Nevezetes, hogy ez a három csűcs soha sem tart széjjel, mint a P. pipístrelhi s-on és a P. Nathnsii-n, sőt ellenkezőleg többé-kevésbhé, oly- kor nagyon határozottan (XXI. tábla, 5. ábra) összetart. A felső fogsor Pipistrelhis abramus első zápfoga a fogsor vonalából iTÖsen befele nyciuúll. minek követ- keztében a szemfog s a második egyhegyű zápfog ki)i-(iii;ipcreiiK'i csak- nem összeérnek és az első előzápfog csak a közlük J\iinhii\uli'i résiii út látható (XXI. tábla, 5. ábra pr. I.) ; a fog egyébként nagy, csúcsa jú\ al túljái- a két szomszédos fog koronaperemén. A szemfogak erőteljesek, a F. Withnsii szemfogaihoz hasonlók, azonban az alsó szemfog koronapereme a fog mellső oldalának felénél is magasabbra emelkedik (XXI. tábla, G. ábra). Az innyredök (XXI. tábla, 7. ábra) száma, az innykoronán kívül hét. Az első a szemfog s az első zápfog zugából ered, folytonos, közepén be- horpadt; a második a második zápfogról ered, folytonos, közepén szög- letben megtört; a harmadik zápfogról indul ki a harmadik kettősívű, közepén megszakított redő ; a negyedik és ötödik a negyedik zápfogról ered, a felső kevéssé domború, az alsó lefelé görbül, — mind a kettő megszakí- tott ; a hatodik az ötödik zápfogról ered, megszakított, enyhén lefelé görbül ; a hetedik széles V-alakú, folytonos, ág\'égei kissé fölfelé duzzadnak. Pináiig (India) <3 (Indiai Jellemző szélső méretek pipistrellus .\ kiterjesztett szárnj-ak hossza A fej cs törzs hossza . . .\ fark hossza Az egész test hossza . . . A fej hossza A fül hossza .■\ fülfedö hossza .\z alsó kar hossza .... .\ lúivelykujj hossza . . . .\ harmadik ujj hossza . . Az ötödik ujj hossza . . . A lábszár hossza A láb hossza A fark szabad vége. . . . A penis hossza (az alfel- nyílástól) .Az ."). ujj iig}' aránylik a :i.-hoz, mint 10: ... .\7. 5. ujj úgy aránylik az egész szárnyhoz, mint 10: 46 33 7!) 15-0 12 5-5 333 6 12 1 10 13-90 28-17 42 33 15 12-3 5 32-Ó .')-5 fjK 40 12 (i-f) 0-8 9-6 14-00 225—231 42—46 33 75—79 15— 15-(! 12-12-3 5 — 5-Ö 32 i-3 5-5—6 .56-57 40—41 12 6—6-5 0-8-1 9-6—10 13-90—14 Mclíely : Magyarország denev 28-12 I 28-12— 28-n onographiája. 195- 37- 28- 65- 13- 9-5- 4- 47- 34- 10- -227 -46 -36 -80 -15 -12-5 -5 -32-5 -55 -41 -12-5 224- 45- 33- 81- 15-5- 12-5 5— .58- 43-7 12-5 -250 -51 -38 -62 -47 -14 Ha a fajra nézve jellemző szélső méreteket a P. pipistreUns és P. Nathiisü szélső méreteivel gondosan mérlegelve hasonlítjuk össze, úgy arra a meggyőződésre kell jutnunk, liogy a P. abraiiiiis, habár egyes méreteiben (az alsó kar, a harmadik ujj s a penis hossza) a P. Naihnsü-hoz hasonlít, egészben véve mégis közelebb áll a P. pipistrcllns- hoz, a mennyiben teste egész hossza, füle, ötödik ujja, lábszára s lába (!) méretei inkább emezéivel vágnak össze, különösen pedig nagy megegyezés mutatkozik a P. pipistrdhis és P. abramus szárny alkotásában, minthogy az ötödik és harmadik ujj egyforma aránya mellett az ötödik ujjnak az egész szárny hosszához való aránya (10 : 28) is inkább a pípistrullns (10 : 27 — 30), mint a Nathitsii (10 : 25 — 27) szárnytypusa mellett szól. Ha e mellett figyelembe veszszük, hogy az abratntis füle szabásában a Naíhusii-hoz, fülfedője alakjában ellenben a pipistrellus-hoz, koponyája szabásában, valamint penise alkatában (a monycsontot nem számítva) inkább a pipistrellus-hoz, ellenben fogazatában a Nathusii-hoz hasonlít, úgy a két faj bélyegeinek oly benső keveredésével állunk szemben, melyre példa is ritkán akad. E bélyegek közül nagyon nehéz az igazán fontosa- kat a nem lényegesektől elkülöníteni, mindazonáltal úgy gondolom nem tévedek, ha az indomaláji abraniiisi tekintem e rokonság kiinduló pont- jául, melyből a nyugat felé való emigrálás útján először az ép oly hosszú- s keskenyszárnyú pipish\iliis, egy másik ág csapásán pedig a szélesebb szárnyú s nagyobb A'űlliiisii jíitt létre, ilyképen: P. abramus Tcmm. P. pipistrclltis .Schreb. P. Nalhiisii Kcys. & Blas. Földfaj -^ i ci/erji'ílcs. Az indiai törpe dene\'ér Dobsnii .szerint ' a keleü régió legközönsé- gesebb faja, mely egész Indiából, Ceylon szigetéről, Chinából, Japánból, az indomaláji szigetvilágról, a i^liilippini szigetekről, Uj-Guineából és ' Catalogue of thc Cliiroptera in tlic Collection of tlie British Museum, IKTH, p. 227— 22«. Miniopterus-neni. 291 Ausztráliából ismeretes s itt a mi l'irpc dünevcrünkct helyettesíti. Magyar- országon természetesen nem íorJúl elő, numkániba azonban mégis föl kellett vennem, mert csak ennek alapján állithattam vissza a Keyscrling és Bhisiiis-tól leirt Pipishrlliis Xutlinsii ne\'ű fajt. Nekem mindössze két him példány volt kezemen, melyet OliljírlJ Tlioinas úr a British iMuseum őre szívességének ki'iszönhetek ; mind a két példány Indiából (P u 1 o - P i n a n g) származik. A fentebbi leirás csupán ezen a két példányon alapszik s lehetséges, hogy itt-ott javításra szorul, a mennyiben valamely faj pontos ismertetésére két példány nem elegendő ; annyit azonban teljes határozottsággal állithatok, hogy az indo- maláji P. abrainus ;iz európai P. A'athiisii-tó] élesen megkülönböztethető, önálló faj s Dobson tévedett, midőn e két fajt azonosította. Életmódját nem ismerem. 8. Gcuns (Nciii). Miniopterus Bonap. 1837. Miitioptertis Bonaparte, Icon. Fauna Ital. I. fasc. XXI. 1838. Miniopterits Cray. Magáz. Zool. & Bot. p. 497. 18.'j9 Miniopterus K ey se rlí ng iS: Bla si u s, .Arch. f. Naturgesch. V. Jhrg. I. p. 323. 1842. Trilatittis Gray, Ann. & Magáz. Nat. Hist. p. 258. 1855. Miniopterus Wagner, Supplem. Schreber Sáugeth \'. p. 735. 1857. Miniopterus Blasius, P'auna Deutschl. p. 45. 1858. Miniopterus Tomes, Proc. Zool. Soc. Lond(jn, p. 117. 1859. Miniopterus Kolenati. .lahreshef. máhr.-schles. Ces. p. 123. 1869. Miniopterus Fatio, Fauna V'ertébr. Suisse 1. p. 48. 1870. Miniopterus Fitzinger, Sitzungsber. Akad. Wien LXII. 1. Abth. Novemb.-Heft, p. 1. (part.). 1878. Miuioplertts Dobson, Catal. Chiropt. Brit. Mus. p. 347. 1 884. Miniopterus T r o ii e s s a r t, Naturaliste, \'I. p. 55 1 . A Miiiioptcrns-neui föjcgyei. A fej teteje hirtelen magasra domborodik az arcz fölött. A fülek küliin állók, kerekded rhombusalaküak, a fej hosszánál sokkal rövideb- bek ; külső szélük csaknem a szájzugig terjed. A fülfedő a Pipistrellus- félékéhez hasonló; fölfelé kissé keskenyedő, sarlóalakűan befelé görbült s hegyével csaknem a fül közepéig ér. Az arczorr széles, pofamirigyci kiduzzadok. A szemet a felső ajaktól mély barázda választja el. A fél- hüldalakú, egyszerű orrlyukak az arczorr csúcsán, féloldali fekszenek. 19* A szárnyak rendkívül liosszúak és keskenyek. A harmadik ujj második ize (első percze !) nagyon rövid, a végső iz harmadrészénél is kisebb. Az öregvitorla a bokáig terjed. A sarkantyúkarély hiányzik. A láb hosszú és vékony ; a lábujjak csaknem egyforma hosszúak. A fark a fej és törzs együttes hosszánál is nagyobb. A bunda barnás-szürke, alul kissé vilá- gosabb szinű. A koponya (XXII. tábla, 2 — 4. ábra) minden irányban nagyon fej- lett s hirtelen és magasra domborodik az arczrész fölött. .A homlok- csonti tájék ép oly magas, vagy valamivel magasabb mint a falcsonti s e két tájékot meglehetősen mély, nyeregszerű horpadás különíti el egy- mástól. A homlokcsontok közt meglehetősen erőteljes nyiltaraj emel- kedik ki. A nyakszirtcsonti taraj közepes fejlettségű. A koponya alapja széles ; az alap-nyakszirtcsont (basioccipitale) két oldalt kivájt ; a dob- csont (bulla tympanica) a csigatoknak (cochlea) meglehetősen nagy részét födi. .A.z arczrész lapitott és két oldalról összenyomott. Az orr nyerge rövid, meglehetősen keskeny, a homlok felé elég meredeken emelkedő, hosszában mélyen behorpadt. .Az allközti csontok fejlettebbek, mint sima- orrú denevéreink bármelyikén. A csontos szájpadlás alig terjed hátrább a járomcsontok kezdeténél. .A felső állkapocs (maxilla) a szemfogak irányá- ban valamivel szélesebb, mint a homlokcsontok a szemgödrök közt. A szemgödör (orbita) kicsiny. Az alsó állkapocs (mandibula) szára meg- lehetősen egyenes ; halántéknyújtványa alacsony, az ízületi nyújtványnyal egy vonalba esik; szögletnyújtványa kifelé gr)rbűlt és kampós (X.XII. tábla, (5. ábra). Az innyredők száma nyolcz. A fogképlet a következő : A felső metszőfogak gyengék, két párjukat széles hézag választja el egymástól és a szemfogaktól. A Miniopterns-nem fajai a keleti félgömbön, az egyenlítőnek mind a két oldalán általánosan elterjedt denevérek, azonban a mérsékelt öv hidegebb részeit kerülik. Nagyon szívós, kitartó állatok és kitűnő repülök ; barlan- gokban és romokban tartózkodnak. .Az eddig ismeretes négy faj kíizül csak egy fordul elő Magyar- országon ; a hosszúszárnyú denex'ér (.1/. SLiifeilvrsii Natt.). Mininpterus Schreibersii. 293 20. Miniopterus Schreibersii Xatt. Hosszüszárnyú denevér. (XXII. tábla). Syiionymák. Vcspcrtilio Sciiri-ibcrsii Natterer, in K'iihl, Ucutschl. [•'Icclci'in. Wetterau. .Annál. 1\'. l.Sli), p. 41 irklc iJobscjn); iJc s ni a re s t, Mani- malogie, 18'_'0, p. lo8; \Va,L;ncr, Suppl. Schreber .Saugcth. 1. 1S4(), p. 508 ; Temminck, Monogr. Maninial. 11. bSIjö — 41, p. 174 (lidc Dob- son); Hanák, Természetrajz 1. 1, mely méreth(31 53 — 58 %i esik a farkra; az alsó kar 45 — 46 '"Z™ hosszú. Füle (XXII. tábla, 1. ábra) sokkal rövidebb a fejnél; széles, szög- eiéin kerekített háromszögű. A fül belső széle mintegy a szemet az orr- lyukkal összekötő vonal magasságában ered a fülborda tövéről és csak- hamar hirtelen, kerekded fordulattal halad a csaknem derékszögűén kerekített fülcsúcsig ; térdalakú fordulata alatt lehágó börpereniet bocsát a fejtetőre. A fül külső széle magasságának felső harmadában, a fül csúcsa alatt kissé behorpad s azután szabálj'os domborulattal halad a szájzug felé, melynek közvetlen közelében ér véget. A fülkagyló belső szinén két, vagy három harántredő \an. A fülfedő (XXII. tábla, 1. ábra) egész hosszában csaknem egyforma széles, tompán kerekített hegye felé nagyon kevéssé keskenyedik. Egészben enyhén sarlóalakú: hegyével kissé befelé görbíti. Belső széle homorú, a külső domború; tövén nagyon apró kiszökelés van, igíizi lebenykét azon- ban nem fejleszt. Hossza szélességének kétszeresénél is nagyobb. Szárnyai nagyon hosszúak és keskenyek. Az ötödik ujj tőize rövi- debb, mint a negyediké, vagj- a harmadiké. Az ötíidik ujj hossza úgy aránylik a harmadikéhoz, mint 10: 17 s az egész szárny hosszához, mint 10 : 30. Az ujjak alkata rendkívül jellemző, a mennyiben a harmadik ujj harmadik íze a második íznek háromszorosánál is hosszabb s még a negyedik ujj harmadik íze is jó másfélszer hosszabb a iiuisodiknál. Ezek a sajátságok semmiféle más fajon sem ismétlődnek. Az öregvitorla a bokáig terjed, de gyakran nem éri el egészen. A farkvitorla a fark hegyét teljesen körülzárja. ' A sarkantyúnak nincs karélya. ' Bidz téved, a mikor azt írja, hogy a fark hegye '1 voiialnyira (- 4'^ ™/m) áll ki a farkvitorlábúl. Fauna d. Wirbelth. 18."jtí, p. ().). Miniopterus Schreihersii. 295 A fark hosszú, a fej és törzs együttes hosszánál is husszahb. A láb hosszú és karcsú ; a Itíbujjak csaknem egyforma hosszúak. Az egész fejet sűrű, lágy szőrözet borítja, úgy hogy csak az arcz- orr hegye és a rövid fülek csúcsa áll ki a tömött bundából. A pofa- niirigyckrol hosszú érzöszőrök erednek. A test szorözete a törzs közelében a vitorlákra is ráterjed, még pedig az öregvitorla felső oldalán a felső kar első harmadától a czomb közepéig, alsó oldalán pedig a felső kar köze- pétől a térdig húzott vonalig s az alsó kar mentében finomszörű szalag húzódik a kéztöig. A farkvitorki felső oldala csak az első farkcsigolyáig szőrös, alsó oldtilán pedig a fark tövén \'an némi kevés hosszú szőr, de első felében szétszórt, tinóm szőnizct bontja. A vitorlák szine világos szürkés-barna, a füleké áttetszőbb, hús- vörösbe hajló. A bunda színezete nagyon változékony. A mi példányainké felül barnás-szürke, alul halaványabb fehéres hamvas-szürke, az észak- afrikai száraz homokos tájakon élő állatoké — Dobson szerint — alul is, felül is egyneműen világos-szürke, a dél-afrikaiaké sokkal sötétebb s a szőrcsúcsok általában vörhenyes-szürkék, valamint füleik és vitorláik is sötétebbek. Az egyes szőr töve sötétbarna, hegye világosabb. A koponya (XXII. tábla, 2 — 4. ábra) jellemző tulajdonságait már a nem leírásában kiemeltük. A koponya hossza lő'S '%>, legnagyobb szé- lessége 8'5 '%>, a szemgödrök közt 3'8 Hn széles ; a felső metszőfogak töve 'i'8 '%1-nyire van egymástól. A fogazat (,XXII. tábla, 5—7. ábra) 36 fogból áll. Az alsó metsző- fogak oldalszéleikkel csak érintkeznek, nem födik egymást. A felső fogsor első (belső) metszőfoga \'alamivel alacsonyabb a másodiknál ; ^ kéthegyű, de külső hegye alacsony s tompa. .A második metszőfog egyhegyű. A szemfogak erőteljesek, egyenesek, koronaperemük alacsony. A felső fog- sor első egyhegyű zápfoga Blasius szerint csaknem ép oly széles, de csak fél olyan hosszú, mint a második, a magyarországi példányokon azonban sokkal keskenyebb a másodiknál és koronapereme nagyon széles (1. 5. ábra). Minthogy az első zápfog a fogsorból csak kissé nyomult befelé, testességénéi fog\'a széles hézagot okoz a szemfog s a második zápfog csúcsai közt. A második felső zápfog a mögötte következő több- hegyűnél jóval hosszabb. Az alsó fogsor három egyhegyű zápfoga közül az első kettő körülbelül egyforma hosszú, a harmadik jóval hosszabb s erősebb és oly magas, mint a többhegyű zápfogak. Az innjTedők (XXII. tábla, 7. ábra) száma az innykoronán kivül ' Dobson fordit\'a mondja (Catal. Chiropt. p. 78. , Blasius szerint a két fog egy- forma hosszú (Fauna üeutsclil. 1857, p. 47.). nyolcz. A szemfogak tövét összekötő első redő kissé hullámos, csaknem egyenes, a második az előbbihez hasonló, vagy gyenge ívben fölfelé hajló, a harmadik a közepén hátrafelé irányult csúcsocskát bocsát s a megelőzőkkel együtt folytonos ; a következő négy a közepén megszakí- tott és hátrafelé görbült ; az utolsó rövid és széles V-alakü. Meretek C'/m-ben) Agg- teleki barlang 9 Buda- pest (Zug- liget) Coro- ninii Légy- barlang Dobson méretei Blasins méretei Fatio méretei A fajra jellemző szélső méretek A kiterjesztett szárnyak hossza 330 314 315 286 295—305 286—330 A fej és törzs hossza 53 51 52 50—57-5 50 51—53 50—57-5 A fark hossza j 58 55 53 55—57-5 56 57—59 53—59 Az egész test hossza . 111 106 105 105—115 106 108—112 105—112 A fej hossza 17-5 17 17 17-5 16-4 _ 16-4—17-5 A fül hossza 11 11 11 12-5 10-8 11—12 10-8-12-5 A fülfedő hossza . . . 5 5 5-3 5-5—6-2 3-61 5—6 5-6-2 Az alsó kar hossza . . 46 46-5 45 43-7-50 42-6 43—45 42-6-50 A hüvelykujj hossza . 6-5 6-5 5-5 7-5 — — 5-6—7-5 A harmadik ujj hossza 83 87 82 87-5—95 83 88—90 82—95 Az ötödik ujj hossza . 52 50 50 56 51 52 50—56 A lábszár hossza . . . 20-5 20 20 18-7—20 19-4 20—21 18-7—21 A láb hossza 10-5 9-5 10 9-5—10 10-8 11—11-5 9-5—11-5 A fark szabad vége . — - — — — - A fülfedö belísö szé lén méi-v e; a töbl i méret a fülfedő Mh ő szélére vonatkozik Földrajzi elterjedés. A hosszúszárnyú denevér Európa és Ázsia déli s Afrika északi és déli részein, továbbá Madagascar szigetén, az indomaláji szigetvilágon, Uj-Guineában és Ausztráliában honos. Európa országai közül déli Franczia- országból, Spanyolországból, Svájcz nyugati részéből, Olaszországból, Ausztriából, Magj^arországból és Oroszországból van kimutatva. A faj fölfedezése Magyarországhoz fűződik. Schreibers Károly pozsonyi születésti hazánkfia, a bécsi császári múzeum egj'kori igazgatója, midőn a francziák elől a császári állattani múzeummal Temesvárra menekült, a bánáti ú. n. kolumbácsi ' s a Veteráni barlangban fedezte föl 1809-ben Nyilván a Coronini l'alu mellett levő Lcgj'-barlangban. Miniopterus Schreibersii. 297 s az ottani példányok alapján irta le Nallcrcr 181í)-ben a Kitltl-fé\e nionographiában. Azóta hazán]\nak nagyon sok helyen eszlelték. Pclciiyi az orvosok és terniészetvizsgálók temesvári vándorgyűlésén mutatott he egy példányt, melyet Kubinyi Fcrciicz 1834-ben az Al-Dunán a \'etc- ráni barlangban fogott volt.' Ugyancsak Petényi 1841-ben és 184()-ban rengeteg mennyiségben találta az aggteleki barlangban, 1845-ben pedig az ab al ige ti (Baranyamegye) és 1854-ben a pizsniczei, fericsei és fonáczai barlangokban (Biharmegye) fedezte fíil. - Bicl--: Ede a h o lu (I r (■) d - a 1 m á s i (Udvarhelymegye) barlangból mutatta ki, hol ak-kcir- tájt nagy mennyiségben tartózkodott. •' Frivaldszky János az aggteleki barlangban a közönséges denevértől (Myotis myotis Bechst.) különálló, szerteszórt kisebb csomókban találta s Biharmegyében P e s t e r e-E s k ü 1 1 ö második barlangjában is ráakadt ; ^ a bánáti barlangok során megjegyzi, hogy „a Veteráni barlang szinte a Schreibers denevérének szolgált ezelőtt lakhelyéül, utóbbi időben azonban ottlétemkor nem volt fellelhető". Fri- valdszky Imre a bánsági hegyvidék barlangjaiból és sziklaüregeiből cinliti, mely helyeken gyakorinak mondja. ' Margó Tivadar Budapest ki^-nyékén az Orbán hegy agyagos gödreiben s a Hárshegy kisebb barlangjában meglehetősen nagy mennyi- ségben találta s megjegyzi, hogy a pesti oldalon hiányzik.'' Második- dol- gozatában azt oh'assuk, hogy n fajt Budapest környékén 1878 április 2-án a N a g y - H á r s h e g y barlangjaiban a Rhinolophus enryale, Flecotiis auritiis és Myotis myotis társaságában fedezte föl.' Margó lehetségesnek tartja, hogy „e faj csak újabb időben terjedt el Budapest vidékéig, mely föltevés mellett az állatok élénksége, sebes kitartó röpte és életszivóssága is látszik szólni", ez azonban bizonyosan nem áll, mert, mint alább fogjuk látni, Kolcnati már 1860-ban hazánk számos északi pontjáról sorolta fel. Daday Jenő a következő termőhelyekről mutatta ki : Kolozsvár, S o b o r s i n, Déva, h o m o r ó d - a 1 m á s i barlang, t a p o 1 c z a i bar- lang és Nagy-Szeb en ;'* az erdélyi muzem-egylet gyűjteményében az ezen helyekről való példányok mai napig is megvannak. Második dol- ' .-\ magyar orvosok és természetvizsg. IV. nagygyül. munkál. Pesten lcS44, p. 10. - Új Magyar Múzeum, IV. évf. XI. lűz., 1854, p. 431. '■' Fauna d. Wirbelth. Siehenbürg. 1856, p. 6. ' Mathem. és Természettud. Közlemények, III. k. 18()5, p. 22, 32. ■■' Mag;)', tud. Akad. Évkönyvei, XI. (4), 1865, p. 24. " Budapest és környéke .... 1879, p. 315. ' .Magyar orvosok és természetvizsg. XX. nagygyül. műnk. 1880, p. 254. ~ Ürvos-Természttud. Értesítő, X. 1885, p. 273. gozatában ^ Nagy-Szebent elhagyja s e helyett Gyulafehérvárt említi és kiemeli, hogy a borsódmegyei tapolczai barlangban, a homoróci-almási barlangban és Soborsinen igen gyakori. Petényi Salamon posthumus dol- gozatában - olvassuk, hogy ő 183íi-ben a V e t e r á n i, 1841-ben és 1846-ban az aggteleki, 1845-ben az a bal ige ti s 1854-ben a sebes és fekete Körös mentén tátongó barlangokban „jelesen a Pestere melletti P i v n i c e és a Belényes melletti Fericse barlangokban" találta meg. A hosszúszárnyú denevért külföldi szerzők is több izben említik Magyarországról, így Natterer a faj első leírója a k o 1 u m b á c s i bar- langból;'' Blasins a Bánátból' és különösen Kolanati'' számos magyar- országi termőhelyről, melyek közül mint személyes tapasztalatból eredők, a követlcezők érdekesek: Kapós falva három barlangja Szepesmegyé- ben, a s z i 1 i c z e i jégbarlang Abauj-Tornamegyében, H a n d 1 o v a Kikehag mellett Nyitramegj'éhen, a demény falvi Sárkánybarlang Liptómegyé- ben s a j aszói barlang Abaujmegyében. A Nemzeti Múzeum gyűjteményében a következő termőhelyeken gyűjtött példányok foglaltatnak: aggteleki barlang (gy. Petényi Salamon, 1841 .) Hámor (Herman-barlang, Borsodmegye, gy. dr. Madarász Gyula 1894. jún. 7.), Budapest (Zugliget, gy. dr. Madarász Gyula, 1896. szept. 12.), vörösvári barlang (Pestmegye, gy. dr. Lendl Adolf, 1898. niárcz. 16. és 1899. márcz. 20.), Légybarlang (Coronini falu mellett az Al-Dunán, gy. Pável János. 1898. júL), pl a v i se vi c zai Felső-Denevérbarlang (az Al-Dunán), gy. Brachman Emil 1899. jún. 12.). Életmód. A hosszúszárnyú denevér kizárólag az emberi lakásoktól távol eső barlangokban és nagy romok földalatti folyosóiban tartózkodik. Hazánknak csaknem valamennyi barlangjában feltalálható. A társas életet kedveli s helyenkint állítólag roppant mennyiségben esoportosúl. Petényi így ír "' róla: „Ki az aggteleki barlangot meglátogatta, s ott az úgynevezett -Denevér- csarnokot« is figyelmére méltatta, vissza fog még emlékezni az ott látott ' Magy. tud. .Akad. Értekez. .\VI (7) IS.Sfi, p. :!.'"). ' Természetrajzi Füzetek, IV. líi.Sü, p. -!S7. ■' Kuhl, Deutschl. Fledermíiu.se. Wettcrau. .Annál. IV. KSH), p. 41. (Dobson után). * Fauna Deutschl. 1857, p. 48. ' .Vlonogr. europ. Flederm. 1860, p. I2tí. Koleiiali e \\e]yen a „golubáczi barlangról" is szól s határozottan megmondja, hogy az Szerbiában van. A magyar parton ezzel szem- ben fekvő és tévesen szintén goluháczi-, vagy kolunihácsinak nevezett barlang a Coronini falu mellett fekvő „Légybarlang." " Új magyal' múzeum, IV. 1854, p. 4cil. Miniopterus Schreihersii. 299 ezen fajü denevérek" töiiiciiytdcn sokaságára, hol azok egymásba kapasz- l\OLl\'a, rajok és drapériák gj-anánt tuggnek le palotáik' mennyezeteiről, a' közikbe tett hA'ésre nagy fürtökben liulladozva 's hemzsegve töltvén el a' barlang' szomszéd osztályait" ; posthumus dolgozatában ' pedig a következőket olvassuk: „Magam az 1841-ik és 184ü-ik évben az Aggteleki barlang ú. n. »esarnokában« ezrével (!) találtam e fajt, hol is a iiiennye- zetn'il méhrajhoz hasonló tömegekben fürtösen lógott alá, s lövésre t n eső, kisebb csomókban csoportosul; magam is hasonló tapasztalatokat tettem 1886. július elején a homoród- almási barlangban s ugyanilyen viszonyok közt él az állat a Budapest közelében levő vörösvári barlangban is. Minazonáltal nem lehetetlen, hogy télire nagyobb rajokban \'erődik össze, a mint már Kolenati írja, hogy „egész csomókban és rojtokban telel s nagyon sok barlangi guanót hal- moz fel." •' A barlangoknak — mint Petényi is mondja — nem a félho- mályos, hanem az egészen sötét részeiben tartózkodik. Állatunk a legkitűnőbb repülők közé tartozik. Blasins egyetlen más fajt sem ismer, mely repülő képessége és mozdulatainak könnyűsége tekin- tetében felülmúlná s úgy találta, hogy a fecskék gyors és ügyes röptére ez a faj emlékeztet leginkább. Esténkint kevéssel napnyugta után jelenik meg és szabad helyeken, magasan és változatos fordulatokban röpköd. Kolenati szerint mocsarak és más vizek fölött is csapong s szúnyogokkal és vízi molypillékkel táplálkozik. ' Tenucszetrajzi Füzelek, I\'. 1880, p. 2.^7. - Mathem. és Természettud. Közlem. III, 18(i5, p. 22. ' Monogr eiirop. Flederm. 1859, p. 12(1 IRODALMI KÜTFÖK. 1. AUl-ii Harrisoii M. D. „A Monograph of the Bats of North America", Bulletin of the United States National Miiseum. No. 43. Washing- ton, 1893. L'. Allniii B. dr. Forstzoologie, I. Sáugethiere, Berlin, 1872. 3. Biclz Ed. Alb. „Ueber die in Siebenbürgen vorkomnienden Fleder- máuse", Verhandl. u. Mitth. des Siebenbürg. Ver. t". Naturw. XXXVI. évf. Hermannstadt, 1886. 4. Bidz Ed. Alb. „Die Fauna der Wirbelthiere Siebenbürgens". Ugyanott, XXX VIII. évf". Hermannstadt, 1888. 5. Blasins I. H. „Beschreihung zvveier neuer dcutscher Fledermausarten (Vesperugo maurus & Rhinolophus Euryale)", Archi\- tur Natur- geschichte, XIX. Jhrg. I. Bd. Berlin, 1853. 6. Blasins I. H. Fauna der Wirbelthiere Deutschlands u. der angrenz. Lánder von Mitteleuropa, I. Sáugethiere, Braunschweig, 1857. 7. Bonaparte C. L. principe, Jconografla della Fauna Italica, 1. Mammi- feri e Ucceli, Roma, 1832—1841. 8. Bniiidl I. F. „Beitráge zur náhern Kenntniss der Sáugethiere Russ- lands. Zweite Abhandlung. Die Handflügler des Europáischen und Asiatischen Russland's mit besonderer Beziehung auf die Geschichte ihrer Entdeckung, ihre Synonymie und geographische Verbreitung", Mém. de l'Acad. imp. des Sciences de Saint-Péters- bourg, 16. sér. Tom. IX. second parthie, Tom. VII. St.-Péters- bourg, 1855. 9. Brügger Chr. G. Prof. Zoologische Mittheilungen. I. Die Chiropteren (Flatterthiere) Graubündens und der angrenzenden Alpenlánder, Jahresber. d. naturforsch. Gcsellsch. Graubündens. XX\'I. Jhrg. 1881—82; Chur, 1883. ' .\ denevérek anatómiai és pliylogeiietilk". Ter- mészetrajzi Füzetek. XI. (1). Budapest, 1887. 47. Kohiuili Fried. A. dr. „Die Gaumenfalten u. Nebenzungen der Chi- ropteren", Sitzungsberichte matheni. natiirw. Classe d. k. Aiaul. XXIX. (10) Wien, 1808. 48. KoLitati F. Prof űr. „Zwei für Österreich ncue Arten von Fleder- máusen", Sitzber. k. Akad. Wien, XX\'I!1. Bd. No 3. 1858. 4'J. Koliihili Fricd. A. dr. „Monographie der europáisehen Chiropteren", Jahieshefte d. natiirw. Sect. der k. máhr.-schles. Gesellseh. für das Jahr 18.")íi, Brünn, 1860. 7)0. Konihubcr G. .A. dr. „Synopsis der Sáugethiere mit besondcrer Beziehung auf derén Vorkommen in Ungarn", 7. Jahresprogramm der öffentl. Oberrealschule d. kg. Freistadt Pressburg, 187)7. 7)1. Ldiidbeck Litdiv. Christ. „Beitráge zur zoologischcn Geographie", Isis (von Okén) Heft III. Leipzig, 1842. 7)2. Lázár Kálmán gróf. Hasznos és kártékony állatainkról. 1. rész, Emlősök, Madarak, Hüllők, Budapest, 1873. 53. LlxIic ir. „On somé Species of Chiroptera trom .Australia", Proc. Zoül. Soc. of London, 1884. 54. LlcIic ír. dr. in „Bronn's Klassen u. Ordnungen des Thierreichs", (i. Bd. \'. Abth. Mammalia, 27—46 Liefg, Leipzig &Heidelberg 1884-18U(J. 7)5. Linuacux Carohtx, Fauna Suecica, Ed. I. 1746; Ed. II. 1761. 5(). Liunaeiis Carolii.'i, .Sj^stema Naturae, Ed. X. Holmiae, 1758. 57. Margó Tivadar dr. „Budapest és környéke állattani tekintetben", a magy. orvosok és természetvizsg. XX. nagygyűl. alkalmára megjelent „Budapest és környéke természetrajzi, orvosi és köz- művelődési leírása" czimű munkában, Budapest, 1879. 55. .Margó Tivadar dr. „Új denevérfajok a budapesti és magyarországi faunában", A magy. orvosok és természetvizsg. XX. nagygyű- lésének munkálatai, Budapest, 1880. 304 Irodalmi kútfők. 59. Miller Gerrit S. Jr. „Revision of the American Bats of the Family Ves- pertilionidae", Nortli American Fauna. No. 13. Washington, 1897. 60. Miskokzi Gáspár. Egy jeles vad-kert, Lőcse, 1702 (előszava 1()91), II. kiad. 1769. 61. Mnjsisovics Aííg. V. dr. „Zoogeographische Notizen über Süd-Ungarn aus den Jahren 1886—1888," Mitth. d. naturw. Ver. für Steier- mark, Jhrg. 1888. Graz, 1889. 62. Mojsisovics Ang. v. Jr. Die Thierwelt der österr.-ungar. Tiefebenen, Wien, 1897. 63. Montagti George „An Account ot" the larger and lesser Species of Horseshoe Bats, proving them to be distinct etc", Transactions of the Linnean Society of London, IX. 1808. (i4. Moiüiaili Fr. S. „Contrib. to a Knowledge of the South-Italian Chi- roptera", Proc. Zool, Soc. of London, 1886. 65. A7/.W0M 5. Skandinavisk Fauna, 1. Dággdjuren. 2. Kiad. Lund, 1847. ()(1. Piiiiie Thomas „Notes on the Hairy-armed Bat (V^espertilio Leisleri) and on its occurence in the Eastern part of Norfolk", Ann. Nat. Hist. II. 1839. (17. Pcthc Fcreiicz, Természet-História és Mesterségtudomány, 1. rész, I. kötet, Bétsben, 1815. 68. Felényi Salamon János „Pár szó az emlősökről :'iltalában és a magyar honiakról különösen, Magy. orv. és természetx'izsg. IV. (pécsi) nagygyűl. munkálatai, Pesten, 1844. 69. Fctcnyi Salamon J. „Erdély állattani tekintetben". A magy. orvosok és természetvizsg. VI. nagygyűl. műnk. Pécsett, 1846. 70. Felényi Salamon J. „Bihari természettud. uti vázlat", Uj Magyar Múzeum. IV. é\'f XI. füz. 1854.' 71. Petényi Salamon ,/. „Keliquia Petényiana". Kr>zli Hennau Olló, Természetrajzi Füzetek, III. köt. 187ii. 1\'. k. 1880, Budapest. 72. Felers W. Prof. „On the Bats of the Xorth-western Himalayas, By Capt. Thomas Hutton, With Notes and Corrections in Nomen- clatura by Prof W. Peters", Proc. Zool. Soc. London, 1872. 73. Safnnin Konstantin „Vorláufige Mittheilungen über die Sáugethiere der Kaukasuslánder", Spengel's Zoolog. Jahrbücher IX. 1897. Abth. für Systematik. 74. Satnnin Konstantin, in Radde : Die Sammlungen des Kaukasisclien Museums, Bd. I. Zoologie, Titlis, 1899. 75. Schrebcr Johann Christian Dániel von ár., Die Sáugeth. in .\bbildungcn nach der Natúr mit Beschreibungen, Fortgezetzt von Dr. Angnst Goldfnss, 1. Tiieil. Erlangen, 1826. (Az előszó 1774-ben kelt).' Irodalmi kiittok. 305 76. Síiys-Loii,!ni(\í,'yi I,i,'iicic: dr. „Szolnok vidék'ének természetrajzi ismertetése", A szolnoki m. k. állami fögymnasinm értesítője, Szolnok, 1888. 7!'. Toiih's Roh-rt F. „Description of Ibur undescribed species of Bats", Proc. Zool. Soc. of London, 1857. cSO. Tiiiius h'dlh-ii F. „Notice of five Species of Bats in the Collection of L. L. Dillwyn", Proc. Zool. Soc. of London, 1858. 81. Toiiu's Róbert F. „A Monograph of the genus Miiiiopteris", Proc. Zool. Soc. of London, 1858. 82. Tioitcssarl E. L. dr. „Les Chiroptéres de Francé", Le Naturaliste, G-"^ Année, 1884, N" 62, 63, 65, 66, 67, 68, 69, 70. 8.3. Troiii-ssiui E. L. dr , Catalogus Mammalium, Faso. L Berolini 1897; Fasc. \'I. Appendix (Addenda et Corrigenda), Berolini 1899. 84. Wíjda Pclcr, .Állatország, Az állatország fölosztva alkotása szerint, irta Ciivicr báró, fordította Vajda Péter, I. kötet, Budán 1841. 85. Wai^Uí-r Joli. AiiJr. dr. Die Sáugethiere \(.m Schrcbcr, Supplement- band, I. Abth. Erlangen 1840; Supplementband, V. Abth. Leipzig, 1855. 86. WaliiimiiSi- H. ('uuiiiig „Description of species of Bats collected in tlic Philippinc Islands", Proc. Zool. Soc. of London, 1845. htéhely : Magj'.irország denevéreinek nionúgraphiaja. 20 A TÁBLÁK MAGYARÁZATA. I. tábla. RJiinolophiis enryale Blas. 1. Az orrfüggelck felülről tekintve. Hámori példány. Nagy. 7. 2. ,'\ koponya felülről. Hámori péld. Nagy. 3. 3. A koponya alulról. Hámori péld. Nagy. 3. 4. A koponj'a oldalról. Hámori péld. Nagy. 3. 5. Az alsó állkapocs haloldali ága a fogakkal. Hámori péld. Nagy. 6. II. tábla. RJiinolopInis ciiryaJc Blas. 1. :\ fül oldalnézetben. Vörüsvári péld. Nagy. '". 2. Az orrfüggelék oldalról tekintve. Pecsenyeszkai péld. Nagy. 3. 3. A felső fogsor haloldali fele. Hámori péld. Nagy. 10. 4. Az alsó állkapocs haloldali .-igának 1., 2. és 3. zápfoga oldalnil tekintve. Hámori péld. Nagy. 13-5. 5. Ugyanaz kívülről-hátulról tekintve. Hámori péld. Nagy. Kl-íj. G. A felső szájpadlás a nyolcz innyredővel s a felső fogsorral. Coroninii péld. Nagy. 6. III. tábla. Kliiiidlopliiis hipposidcros Bechst. 1. A bal fül oldalnézete. Zay-ugróczi péld. Nagy. 15. 2. Az orrfüggelék elülröl. Boz (Sopronmegye). Nagy. 3. 3. Ugyanaz oldalról. Boz. Nagy. 3. 4. A koponya oldalnil. Homoród-almási barlang. Nagy. 3. 5. A felső szájpadlás mellső vége az állközti csonttal (ix) s a rajta levő két csöke- vényes metszőfoggal (i , továbbá a két felső szemfog (c) s a két egyhegyü zápfog (pm^, pm ). Homoród-almási péld. Nagy. 8. 6. Az állközti csont a baloldali metszőfoggal oldalról. Selmeczbányai péld. Nagy. 8. 7. A felső fogsor baloldali fele. Homoród-almási péld. Nagy. 8. A táhlák magyarázata. 307 8. Az alsó fogsor baloldali két metsző-, szem-, háioin cgyhegyií és egy tcibbhegyű záp- foga. 1 lomoród-almási péld. Nagy. S. 9. Az alsó fogsor baloldali három első zápfoga. .Selmeczbányai péld. Nagy. 8. 10. A felső szájpadlás az innykoronával, az innyredókkei és a felső fogsorral. Ilumoród- almási péld. Nagy. G. 11. Ugyanaz. .Selmeczbányai péld. Nagy. (i. I\'. tábla. k'lniinliiplnis /irniii/-i\/iiiiiiiin Schi'cb. 1. A bal fül oldalnézete. Ada-kalelii peld. Nagy. l'.S. 2. Az orr hártyás függelékei elülről tekintve, p = patkó; m. Ip, k, k' — nyereg; 1 — lándzsa ; o — orrlyuk ; Ip = a nyereg mellső lapja ; m ^ a mellső lap kettős mélyedése; k ^ a nyereg mellső kapája; k' = a nyereg hátsó kapája; 1, '?., 3 ^ a lándzsa sejtjei. .'Vda-kalehi péld. Nagy. 'i. y. Ugyanaz oldalnézetben. Nagy. 2'.'). 4. A koponya oldalnézete. Budapesti péld. Nagy. 3'4. 5. A felső fogsor baloldali szem- és első két zápfoga oldalról. Budapesti péld. Nagy 7'b. 6. Az alsó fogsor baloldali két metszőfoga, szemfoga és első négy zápfoga. Budapesti péld. Nagy. Tf) 7. Az állközti csont Ipraemaxillaru) a két felső nietszőloggal elülről. Budapesti péld. Nagy. 7-b. 8. Ugyanaz alulról. Budapesti péld. Nagy. 7'5. 9. Ugyanaz alulról, kivételesen m'j'y metszőfoggal. Pecsenyeszkai piéld. Nagy. 7 5. 10. A felső szájpadlás az innykoronával, az innyredőkkel s a felső fogsorral. Individuálisan négy felső metszőfoggal. Pecsenyeszkai péld. Nagy. 3 4. \'. táhla. Bdrbasldla bürbüsidia Schrcb. [.\z összes .ábrák a budapesti tuJ. egyetem állattani intézetében levó westtAliai 9 pélJ.íny alapján készültek). 1. A fej és fül szemközt nézve. Nagy. r6. 2. A fej és fül oldalnézete. Nagy. r4. 3. A koponya oldalnézete. Nagy. 3 3. 4. A koponya felülről. Nagy. 3'3. 5. .\ koponya alulról. Nagy. 3'3. 6. .\ felső fogsor baloldali fele oldalról. Nagy. 9'5. 7. A baloldali felső szemfog a négy első zápfoggal. A szemfog s a második zápfog képezte zugban az első nagyon apró zápifog látható. Nagy. i) 5. 8. Az alsó állkapocs baloldah ága a fogakkal. Nagy. W^>. 9. A felső szájpadlás az innykoronával. a hét innyredővel s a felső fogsorral. Nagy. 5'5. A tiblik m i^yai-'natii VI. tábla. Ph'cotus íUirilus L. 1. A fej s a fülek elüliöl. Deczember 21-én fogott budapesti eleven példány utdn. Ter- mészetes nagyság. 2. Az arcz a fül tövével, k = a fül külső szegélye, i = a fül belső szegélye, b — a fül bordája, f = fülfedő, s = a belső fülszegély saroklebcnye természetes helyzetében a fülkagylóhoz simulva, r =? az alatta levő kisebbik lebeny álló helyzetben, a — a fülek tövét összekötő bőrszalag, o = az orrlyuk, g = a mögötte levő gödör. Budapesti példány. Nagy. 3'3. 3. Ugyanaz féloldalt. A betűk jelentése mint a 2. ábrán. A belső fülszegcly saroklebenye (s) le van fektetve, hogy való alakja lássék ; a kisebbik lebenyt félig elfödi. Soproni példány. Nagy. 3'3. 4. A koponya oldalról. Meleghegyi (Gömörmegye) péld. Nagy. 3. 5. A koponya alulról. Meleghegyi péld. Nagy. 3. (). A felső fogsor baloldali fele. Meleghegyi péld. Nagy. 8. 7. Az alsó állkapocs jobboldali ága a fogakkal. .Soproni péld. Nagy. 5. a. A felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyredővel s a felső fogsorral. Soproni példány. Nagy. ö. VII. tábla. Myotis Capaccinü Bonap. 1. A fül oldalnézete. Coroninii Légybarlang. Nag}'. l'T.'J. 2. A hátsó láb, az öreg- cs farkvitorla, fark és sarkantyú. Coroninii Légybai-lang. Termé- szetes nagyság. 3. A koponya oldalnézetben. Coroninii Légybarlang. Nagy. ?>'■>. 4. A felső fogsor baloldali fele. Coroninii Légybarlang. Nagy. 8'5. 5. Ugyanaz. Siciliai péld. Nagy. 8'5. G. Az alsó állkapocs baloldali ága a fogakkal. Coroninii Légybarlang. Nagy. ö'.'j. 7. A felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyredővel s a felső fogsorral. Coroninii Légybarlang. Nagy. .'5. VIII. tábla. Myotis Danbculouii í,cisl. 1. A fül oldalnézete. Soproni péld. Nagy. 2'3. 2. A fark hegye. Szamos-újvári péld. Nagy. 3. 3. A hátsó láb az öreg- és farkvitorlával, a sarkantyú s a fark xcge ; alulról. Budapesti példány. Term. nagys. 4. A koponya oldalnézete. Budafoki péld. Nagy. 3'3. 5. A felső fogsor baloldali fele. Fiumei péld. Nagy. 7. ' (i. Ugyanaz. Szamos-újvári péld. Nagy. 7. 7. Az alsó állkapocs baloldali ága n fogakkal. I^jiidafuki péld. Nagy. .5. 8. A felső szájpadlás az innykoronával, a liét innyredővel s :i felső fogsorral. Budapesti példány. Na.gy. 5. A táblák iiKinyiiráz;it;i. IX. hlbla. Myotis Liiuii\í;iiuiliis ("icolír. 1 . A lej cs fül oldalnézete. Budapesti péld. ' Nagy. 2'á. 2. .\ íarkvitoila a fark hegyével. Budapesti péld. Nagy. ;i. y. A koponya oldalnézete. Budapesti péld. Nagy. S. 4. A felső fogsor baloldali fele. Budapesti péld. Nagy. 7. 5. .\ jobboldali két felső metszőfog a szemfoggal elülről tekintve. Peescjiyeszkai péld. Nagy. 7. 0. Az alsó állkapocs baloldali ága a fogakkal, liudapesti péklány. Nagy. 5. 7. A felső szájpadlás az Innykoronával, az innyredőkkel s a felső fogsorral. Budapesti példány. Nagy. 5. X. tábla. Myotis NaUcrcri Kuhl. 1 A fej és fül oldalnézete. Kis-nyircsi példány (Daday). Nagy. 2. 2. .\ farkvitorla a fark hegyével ; szélén a horgas szőrökkel. Kis-nyiresi péld. Nagy. 2. .'1 A koponya oldalnézete. Kis-nyiresi péld. Nagy. 3'5. 4. A felső fogsor baloldali fele. Kis-nyiresi péld. Xagy. 7. 5. Ugyanaz. Németországi péld. Nagy. 7. 6. Az alsó állkapocs baloldali ága a fogakkal. Kis-nyiresi péld. Nagy. 5. 7. A felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyredővel s a felső fogsorral. Kis-nyiresi péld. Nagy. 4'5. XI. tilhla. Myotis Iii'(.iist<-inii Lcisl. 1. A fej és fül oldalnézete. Zay-ugróczi péld. Nagy. rf). 2. A farkvitorla a fark hegyével. Csallóköz-somorjai pékl. Tcrm. nagys. ;í. .\ koponya oldalnézete. Zay-ugróczi péld. Nagy. •! 4. A felső fogsor baloldali fele. JeiiteleS bankói példánya alapján. Nagy. 5. 5. Ugyanaz. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. .5. (í. .Az alsó állkapocs baloldali ága a fogakkal. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. ry5. 7. A felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyredővel s a felső fogsorral. Zay- ugróczi péld. Nagy. 5. 8. A halló csontocskák. Zay-ugróczi péld. Nagy. lU. m = kalapács, i - üllő, st = ken- gyel, i — a kengyel izmának megcsontosodott ina. XII. táhla. Myotis myotis Bcclist. 1. A fej és fül oldalnézete. Bártfai péld. Nagy. Tö. 2. A koponya oldalnézete. Bártfai péld. Nagy. :i. 3. A felső fogsor baloldali fele. Csallóköz-soiuorjai péld. Nagy. 5. 3. a. Ugyanaz belső oldaláról. Nagy. 5. ' .\ budapesti tud- egyetem állattani intézetében levü azon példányok, melyeket néhai iMargo livadar a farkasvőlgyben gyűjtött és Myolis ciliala var. btidapesiinensis néven irt le. 310 A tahlák magyarázata. 4. Ugyanaz oldalról. Bártfai péld. Nagy. 5. 5. Ugyanaz. Raducsi (Horvátország) péld. Nagy. 5. 6. Az alsó állkapocs baloldali ága. Bártfai péld. Nagy. 3. 7. A felső szájpadlás az innykoronával, az innyredőkkel s a felső fogsor jobboldali fele. Homoród-almási barlang (var. spelaea Bíelz). Nagy. 4. 8. Ugyanaz. Vörösvári barlang. Nagy. 4. 0. Ugyanaz. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. 4. 10. A halló csontocskák. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. 10. m = kalapács, i = üllő, st = kengyel. XIII. tábla. Myotis iiiystaciniis Leisl. 1. .-V fül oldalnézetben. Báziási péld. Nagy. 2. 2. A hátsó láb az öreg- és farkvitorlával, a fark és a sarkantyú. Zubereczi példány Terni. nagys. 3. A fark vitorla vége a fark hegyével. Zubeioczi péld. Nagy. 6. 4. A koponya oldalnézete. Zubereczi péld. Nagy. 3'5. 5. A felső fogsor baloklali része. Zubereczi péld. Nagy. 7. (i. Ugyanaz. Barlangligeti péld. Nagy. 7. 7. Az alsó állkapocs baloldali ága. Zubereczi péld. Nag}'. (i. 8. A felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyredővel s a felső fogsorral. Zubereczi péld. Nagy. 5. XIV. tábla. Eptesicns serotiims Schreb. 1. A fül oldalnézete. .\lsó-szőcsi péld. (a var. tianssylvantis Daday eredeti példánya). Nagy. 2. 2. A koponja oldalnézete. Berettyo-Ujfalu. Nagy. 3. 3. A felső fogsor baloldali fele. Berettyii-Ujfalu. .Nagy. 5. 4. A felső metsző- és szemfogak clülröl. Berettyó-Újfalu. Nagy. 5. 5. Az alsó állkapocs baloldali ága. Berettyó-Újfalu. Nagy. 3"6. 6. A felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyredővel s a felső fogsorral. (Daday var. />'a«xs_v'fíj«Hs-ának eredeti példánya.) Alsu-Szőcs. Nagy. 5. 7. Az első két innyredő. Berettyó-Újfalu. Nagy. 5. 8. Ugyanaz. Budapesti péld. Nagy. 5. XV. tábla. VcRpirtilio bofcalis Nilss. 1. A fej és fül oldalnézete. Báziási péld. Nagy. 2'18. 2. A koponya oldalnézete. Báziási péld. Nagy. 36. 3. A felső fogsor baloldali fele. Kassai péld. Nagy. 7 5. 4. A felső metsző- és szemfogak elülről. Kassai péld. Nagy. 7'5. f). Az alsó metsző- és szemfogak elülről. Kassai péld. Nagy, 7'5. H. Az alsó állkapocs baloldali ága. Tátrafüredi péld. Nagy. 5. A tahlak iTuif^yarázata. 311 7. A felső szájpadlás az innykonniával, a lict miiyredövel és a felső logsonal. Kassai példány. Nagy. 5'5. 8. Ugyanaz. Báziási péld. Nagy. 5.5. 9. Ugyanaz. Tátrafüredi péld. Nagy. (1. ,WI. labla. VcspL-rUlid ii/iiriiiiis L. 1. .\ fej és fül félprotilhan. iloimirod-almási liarlang (a Vcspcnis siinliis Daday eredeti példánya). Nagy. 2'7. 2. A koponya oldalnézetben. Brassói péld. Nagy. 5. 3. A felső fogsor baloldali része. Nagy-rőczci péld. Nagy. S. 4. Ugyanaz. Homoród-alinási péld. (a Vespcnis siculus Daday eredeti példánya). Nagy. 8. 5. A baloldali két felső metszőfog a szemfoggal, félig hátulról. Nagy-rőczei péld. Nagy. 8. 6. Ugyanaz. Homoród-almási péld. (a Vesperus siculus Daday eredeti példánya). Nagy. 8. 7. A jobboldali két felső metszőfog elülről. Nagy-rőczei péld. Nagj'. 8. 8. Ugyanaz. Homoród-almási péld. (a Vesperus siculus Daday eredeti példánya). Nagy. 8. 9. Az alsó állkapocs baloldali ága. Brassói péld. Nagy. 4. 10. A felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyrcdüvel s a felső fogsorral. Brassói példány. Nagj'. 5. 11. Ugyanaz. Homoród-almási péld. (a Vcspcnis suiűiis Daday eredeti példánya). Nagy. 5. XVII. tábla. Ptt-r}[i;'isti's iiocliUa Schreb. 1. .\ fej és fül elülről. Horvátországi péld. (Cepin). Nagy. l'ö. 2. .A koponya oldalnézetben. Budapesti péld. Nagy. 38. 3. A felső fogsor baloldali fele. A második metszőfog hátra s kifelé fordult ürege, vala- mint a szemfog s a második zápfog közt levő hézagon áttünő első zápfog be van árnyékolva. Budapesti péld. Nagy. 8. 4. .\ jobboldali két felső metszőfog a szemfoggal elülről. Budapesti péld. Nagy. 8. ö. .\ jobboldali két felső metszőfog, a szemfog s az első, második és harmadik zápfog (1, 2, 3) alulról. Budapesti péld. Nagy. 8. G. Az alsó állkapocs metszőfogai és szemfogai elülről. Budapesti péld. Nagy. 8. 7. Az alsó állkapocs baloldali ága a fogakkal. Budapesti péld. Nagy. 3. 8. .\ felső szájpadlás az innykoronával, a hét innyredövel s a felső fogsorral. Nagy- rőczei péld. Nagy. 3. XVIII. tábla. PLcrygistes LcisL-ri Kiihl. 1. A fej és fül oldalnézete. Szt.-gottliardi (Szolnok-Dobi. kuiii.) példány. Nagy. 1-75. 2. A koponya oldalnézete. Szt.-gotthardi péld. Nagy. 38. 3. A felső fogsor baloldali fele, oldalról s kissé hátulról tekintve. A nuisodik metszőfog öble s az első zápfognak a szemfog hátsó koronacsücske mögött előtűnő hegye árnyékolva van. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. 8. 312 A tiihlák magyiirázata. 4. A felső fogsor baloldali fogai oldalról cs hátulról. 1 = az első, 2 = a második metszőfog, 3 = a szemfog, 4 := az első zápfog, 5 = a második, 6 ^ a harmadik zápfog. Szt.-gotthardi péld. Nagy. 8. 5. Ugyanaz alulról és hátulról tekintve. (A számok mint az 5. ábrában.) Csallciköz- somorjai péld. Nag)-. y. 0. A felső fogsor jobboldali két metsző- és szemfoga, elülröl. Csallókóz-somorjai péld. Nagy. 8. 7. Az alsó metsző- és szemfogak, elülről. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. 8. 8. Az alsó állkapocs bal fele a fogakkal. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. 5. 9. A felső fogsor az innyredőkkel s az innykoronával. Csallóköz-somorjai péld. Nagy. 4'5. XIX. tábla. Pipislrclliís jv'pislniliis Schfeb. 1. A fej és fül félprofilban. Oláh-láposbányai példány (Daday-Séle F. A'm/í/;/). Nagy. 2-18. 2. A koponya oldalnézete. Deési péld. (Daday-íéle V. KuMii). Nagy. S'fi. 3. A felső fogsor baloldali fele. Deési péld. (Z)aíia>'-féle V. pipisirellus). Nagy. 7'5. 4. A felső fogsor két metszőfoga a szemfoggal, oldalról (typikus állapot). Deési péld. (Z)ii;iíiv-féle V. pipisirellus). Nagy. 10. 5. Felső metsző- és szemfogak elülről. Búzamezői péld. (Ikií1ay-{c\e V. Kulilii). Nagy. 7'5. G. Az alsó állkapocs. Búzamezői péld. {Vaday-féXe V. Kulilii). Nagy. 5'íj. 7. Az alsó fogsor metszőfogai, szemfoga s előzápfoga. Búzamezői péld. (/)íiííiív-féle V. Kuhlii). Nagy. 7-5. 8. Innyredők a felső fogsorral. Deési péld. (Daday-{c\s V. Kuhlii). Nagy. 5. ü. A birregő. Nagy-szebeni péld. (Daday-íi\e V. Kuhlii). Nagy. 18. 10. Ugyanaz. Kolozsvári péld. (Daáay-féle V. pipisirellus). Nagy 18. 1 1 . A penis természetes helyzetben ; két oldalt a herék, hátul a végbélnyilás és a fark töve. Kis-pösei (Vasmegye) péld. Nagy. 4. XX. tábla. Pipistrdlns Nathiisii Keys. & Blas. 1. .\ fej és fül oldalnézetben. Palicsi példány. Nagy. 2. 2. .A koponya oldalról. Palicsi péld. Nagy. 3'6. 3. A koponya felülről. Palicsi péld. Nagy. 3'6. 4. A koponya alulról. PaUcsi péld. Nagy. 3'(i. 5. A felső fogsor baloldali fele. Palicsi fiatalabli példány. Nagy. 8. (i. A felső fogsor két metszőfoga a szemfoggal. Budapesti péld. Nagy. 10. 7. Ugyanaz. Palicsi fiatalabb péld. Nagy. 10. 8. Az alsó állkapocs baloldali ága a fogakkal. Budapesti péld. Nagy. 5'5. 9. .\z alsó baloldali metszőfogak a szemfoggal és az első két zápfoggal. Budapesti péld. Nagy. 7-.5. 10. .A hét innyredő az innykoronával s a felső fogsorral. Palicsi péld. Nagy. W:>. \\. \ penis természetes helyzetben ; két oldalt a herék, hátul a végbélnyilás s a fark töve Palicsi péld. Nagy. 4. A táblák magyarázata. XXI. tábla. I'ipislvíiliis ahrantns 'rciniii. Valamennyi rajz líut, a Hrilish Muscuiiihi>l Oldfield Thoimis lirl.U kapott indiai (l'in.uiK) hím pclűa alapján készült. 1 . .\ fL'j cs l'ül oldalnczete. Nagy. 2. 2. .\ kopDnya oldalnézete. Nag5'. 3'6. 3. A baloldali két felső metszőfog a szemfoggal. Nagy. 10. 4. Ugyanaz, a második példányból. Nagy. 10. 5. A felső fogsor baloldali fele. Nagy. 8. pr. I. — az első zápfog, (i. Az alsó fogsor baloldali fele az állkapocscsal. Nagy. 5. 7. A felső fogsor az innykoronával (k) s a hét innyredővel (i. 1 — i. 7). Nagy. 5. 8. A pcnis, két oldalt a herék, hátul a végbélnyilás és a fark töve. Nagy. 4. 9. A peniscsont (os priapi). Nagy. 8. (Természetes hossza 5 '"fm, szélessége 0'3 '%i.) XXII. tábla. Miiiiophriis Síiiivibi-rsii Natt. 1. A fi.il oldalnézete. Vörösvári példány. Nagy. 2'1. 2. A koponya oldalnézetben. Hámori péld. (Borsodm.) Nagy. 3. 3. A koponya felülről. Hámori péld. Nagy. 3. 4. .\ koponya alulról. Hámori péld. Nagy. 3. 5. A felső fogsor baloldali fele. Hámori péld. Nagy. 8. 6. .\z alsó állkapocs baloldali ága a fogakkal. Hámori péld. Nagy. 5'5. 7. A felső szájpadlás az innykoronával, a nyolcz innyredővel s a felső fogsorral. Hámon példány. Nagy. 5. JAVÍTANDÓK: A '24. lapon felülnil a 20. sorban a régibb keletű „ktilhisú hibikra- izoui" helyett a ma napság használatos „lábszár ikcriziiia" teendő. Ugyanúgy a 24. lapon felülről a 21. sorban „cgyhasíi lábikra izom" helyett „gázló-izom" . A 71. lapon alulról a 12. sorban „ISIS" helyett „1S12" teendő. A 77. lapon felülről az 5. és 6. sorban „a uuiiiiyiben a fajt Hanák említi Magyarország faunájából először, még pedig az aggteleki barlang- ból" törlendő. Okát lásd a 236. lap második számú jegyzetében. Ennek folyományaképen a 86. lapon felülről a 2. sorban „Hanák" helyébe „Frivaldszky Imre" teendő. A 91. lapon alulról a 3. sorban „Biulapeslig" helyett „a gömör- niegyei Vizesrétig" teendő. Okát lásd a 177. lap első szakaszában. A 101. lapon felülről a 13. sorban „6. ábra" helyett „2. ábra" teendő. A 102. lapon felülről a 12. sorban „2. ábra" helyett „3. ábra" teendő. A 102. lapon aluln')! a 11. sorban „5. ábra" helyett „6. ábra" s a 14. sorban „3 és 4 ábrája" helyett „4. és 5. ábrája" teendő. A 103. lapon a méretek első hasábjában legalul „16" helyett „ö" teendő. .A III. lapon alulról a 2. sorban „ISÚü" helyébe „1SS6" teendő. A 1()6. lapon felülről a 20. sorban „a felső fogsor első zápfoga" helyett .,a felső fogsor második zápfoga" teendő. A Itü). lapon felülről a 10. sorban „angnsztás" helyébe „aiignsztiis" teendő. A 172. lapon alulról a 7. sorban „fiatal" helyett „fialid" teendő. A 220. lapon felülről a !). sor végére pont teendő. A 223. lapon alulról a 15. sorban „38 63" helyébe „28' 63" teendő. A 270. lapon a 2. sorban alulról 1870 után „Kiil. lény." iktatandó be. A 287. lapon alulról a 11. sorban „esekély" helyébe „sekély" teendő. .•\ 283. lapon a legalsó sorban „p. 4." helyébe /'. 9."' teendő. A XI. tábla 8. ábráján „si" helyett „i-f'-nek kell állnia. A XVI. tábla 10. és 11. ábráján az első innyredő két végének nem szabad a szemfogakat érinteni. REVUE. Das vorlic^cndc W'erk ist dcm rc,i;en W'unsclie eiitsprun,i;cn, den vaterlándischen Jüui^crn dcv Zdolntíic cinen l.citfadcn an dic Hand zu gebén, der ihncn das Sliidiuni der ('liiroptereii L'n,i;arns crniügiichen und sic zu gründlicherer Bcobachtung diescr intcrcssanten Siiugethiergruppe aneifem soll. Es ist in erster l.inic cin elcn \'atcrlandischen Verháltnissen angepasstes Hmuibiich, ausscrdcni abcr will cs aucii cin aiif gewissen- hafter Autopsie beruhendes ^t'/>v;/i-.s liihi Jct Chiroplcrcn-I'\iiiiia rn,íianis entrollen, aus welchem Grundé cs auch wcitcren Fachkrciscn \\illl« mimen sein dürfte. Üic ungarischc und auslándische Littcratur entiialt eine Menge Angaben über die Chiropteren Ungarns, die aber nur zuiii Theil richtig sind, hingegen ein namhafter Theil, theils der geánderten Aufl'assung der Dinge, theils ungcnauen Bcobachtungcn zu Kolgc für irrthünilich bczeichnet uerden niuss. In den letzten iJeccnnien sind durch Jciitcles, Margó und Bielz, liesdiiders aber von £. v. Daday viele unbegründete Arten, bczw. Varietáten in die W'elt gesetzt worden, dic dann ohne jcgliche K'ritik in die aiisliindi- sche Littcratur Eingang gefunden und dadurch das Bikl unscrcr C_"hiro- ptercn-P'auna stark getrübt hahcn. lm Interessé der Wissenschat't war es nun dringend geboten, allé diese Angaben auf ihrcn W'erth gewissenhart zu prüfen, um Klarheit in die Sachc zu bringen und die Wissenschaft viin unnützem P>allaste zu befrcien. Auch dic neucste Aut'fassung der (iattungcn crhcischte eine cin- gehenderc Begründung und selbst dic Unterscheidung und V'erbreitung der altbekannten Arten förderte so manches Neue zu Tagé, vvas zum Theil durch iconographische Darstcllungen erhártet, auch das Interessé vveiterer Kreise zu wccken im Standé sein dürfte. Das ganze W'erk zertallt in einen allgemcinen und einen besonde- ren Theil. Inhalt. Dcr allgemeine Theil (p. 1 — 9'J) behandelt in grosscn Zügen die morphologischen und biologischen Verháltnisse der Flederniáuse und giebt eine kritische Übersicht der ungarischen Chiropteren-Litteratur ; der beson- dere Theil umfasst eine eingehende Beschreibung der bisher in Ungarn aufgefundenen P'amilien, Gattungen und Arten, sowie das Lebensbild einer jeden Art. Der einleitende Abschnitt enthált vergleichende Betrachtungen über den Chiropteren- und Vogelorganismus, speziell über das Flugvermögen, so wie dessen morphologische und physiologische Bedingungen. Der zweite Abschnitt fasst die Hauptmerkmale der Chiropteren zusammen und prá- cisiert ihre Stellung im System zw'ischen den beiden Ordnungen der Dcrinoptera und InsecHvora. Der dritte Abschnitt liefert eine Übersicht der áusseren Morphologie des Chiropteren-Körpers, der vierte behandelt das Integument, der fünfte das Skelett, der sechste die Muskulatur, der siebente das Nerv'ensystem und die Sinneswerkzeuge, der achte die Organe der Ernáhrung und der neunte die Geschlechtsorgane. Der zehnte Abschnitt entwirft ein Bild der Abstammung und der phylogenetischen Verháltnisse der Chiropteren im Sinne Haeckel's ; der elfte enthált die Hauptzüge der geographischen Verbreitung und der zwölfte eine Übersicht der oecologi- schen Verháltnisse der Flatterthiere. Allé diese Abschnitte bieten — die Thatsachen betreflend — schon Bekanntes und sind den speciellen Be- dürfnissen des Landes angepasst. Der dreizehnte Abschnitt bespricht die ungarisciie Chiropteren-Litte- ratur von Caspar Miskolczi (1691) bis auf den heutigen Tag. In dicsem Theile werden die Arbeiten von neunzehn ungarischen Autoren gewür- digt, von denen besonders Salamon Johann Petényi hervorgehoben zu werden verdient, der zwar hauptsáchlich Ornithologe war, aber — trotz mancher Irrthümcr — auch im Gebiete der Sáugethierkunde Hervor- ragendes geleistet hat und dem die ersten verlásslichen Angaben bezüg- lich der in Ungarn vorkommenden Arten zu vcrdanken sind. Petényi (geb. 1799, gest. 1855) war ein begeisteter und unermüdlicher Forscher der ungarischen Wirbelthierfauna, der Bahnbrecher der zoologischen Forschung in Ungarn, dessen \'erdienste besonders zu einer Zeit, als sich die Fachmánner Ungarns mit einer geistlosen Compilation auslándischer Geistesproducte begnügten, nicht hoch genug angeschlagen werden können. Ausser ihm ist Ednard Albert Bielz, der vielseitige Erforscher der sieben- bürgischen Landestheile zu erwáhnen, der im Jahre 1856 ein wcnn auch enggefasstes, aber zutreffendes Bild der Chiropteren-Fauna Siehenbürgens entworfen, leider jedoch in spáteren Jahren (1886 — 1888), durch die Arbeiten v. Daday's beeinflusst, vielc Unrichtigkeiten in die auslándische Verzeichniss der Artoii. 317 Litteratur verpflanzt liat. Sehr verdienstvoll ist das chiropterologische Wirken \-(in L. H. Ji-ilhL-s, der unter persönlicher Controlle des berühm- ten y. H. Bhisiiis, dic Chiropteren Oberungarns in einem gediegenen Schriftclicii bchandeltc (1S()'_') und viele vorher aus Ungarn unbekannte Arten nachwies. Auch Enurich und Johanii v. Frivaldszky (1843, 1865), Theodor Margó (1879-80), Eugcn v. Daday (1885—87) und Aiűon Kocyan (1887) bereicherten erheblich unsere Kenntnisse über eiie \'er- breitung der Arten in Ungarn ; sie allé sind jedoch auch in vielc Irrthüiiier verfallen, besonders v Daday, dessen 21 aus Siebenbürgen beschriebene Arten und X'arietaten sich zur Hálfte als für talsch bestimmt heraus- gestellt habén. \'(>n auslandischen Auturcn werden in diesem Kapitel Natterer, Chr. Liídiv. Laiidbcck, 'j. H Blasius, Fr. Kolcnati, Füzinger, Dobson, Gcrrit S. Miller und Aiig. v. Mojsisovics herangezogen, die sámmtlich auch die Chiropteren Ungarns berücksichtigt habén. Die Arbeiten dicsér Fachmánner sind — Blasius an der Spitzc — nieist von vorzüglicher Qualitát, ausgenommen dic \-()n Fitziugcr und v. Mojsisovics, die Gutes und Schlechtes ohne Nachprüfung übcrnommcn habén. Záhlt man die in der vaterlándischen und auslandischen Litteratur aus Ungarn autgeführten Fledermáuse zusammen, so sollte unsere Fauna aus 25 Arten und (i Varietáten, alsó zusammen aus 31 verschiedenen F'ormcn bestében ; laut meinen Untersuchungen vveist unsere Fauna indcssen nur 20 sichere, durch Belegstücke erwiesene Arten auf. Es sind dic folgenden : I. Familie Rhinolophidae. 1 . k'Iiiiiúlopliiís citryalc Blas., 2. Rhiiiolophns hipposideros Bechst., 3. Rhinolophtis ferriim-equintmi Schrcb. 11. Familie Vespertilionidae. 4. BarbastcUa barbashila Schreb., 5. Plí'cutiis a/iritns L., (j. Myolis Capacciiiii Bonap., 7. Myolis Daiibcíitoiiii LeisL, 8. Myolis emarginahis Geol'tr., 9. Myolis Natlcrcri Kuhl, 10. Myolis Bcchsh-iiiii l.cisl., 11. Myniis iiiynlis Bechst., 12. Myotis iiiyslaciuiis LeisL, 3iy \'ei-breitung der Arten. 13. Eptcsiciis si-roliiiii^ Schreb., 14. Vespcrtilio bmrűlis Nilss., l.""). W'sjvrfilio nniriiiH.'^ L., l(i. I'lcrygixtcí^ uoctiila Schreh., 1 7. Flerygistcs Lcislcri Kiihl, 18. Pipistrellns pipistrellus Schreb., 19. Pipistrellus Nathnsii Keys. & Blas., 20. Minioptems Schreibersii Natt. Ausser diesen 20 sicher ervviesenen Arten könnten in der Zukunft noch drei Arten aufgefunden werden, und zwar im iingarischen Littorale : Rhiiiolitphits Blasii Ptrs (= cUvosns Blas.) und Pipistrellus Kulilii Natt., sodann in der Umgebiing der südungarischen Teiche : Myolis dasy- cneme Boie. Die Chiropteren-Fauna Ungarns wird \'on drei Faunengebieten ange- hürlgen Arten zusammengesetzt. Die überwiegende Mehrzahl der Arten (If) an der Zahl) ist iiiittcl-europűisch, eine ist uord-curopaisch (V'esper- tilio borealis) und vier gciniren deni uu-diícrraiiiii Gebiete an (Rliino- loplius euryale, Myutis Capaccinii, My(jtis emarginatus und Miniopterus Schreibersii); von den letzteren gcht Rli. cnryalc nördlich bis Hámor (Borsoder Coniitat), M. citrarí^'iiuiliis bis X'izesrét (Gömürer Comitat), Miniopterus Schreibersii bis zuin Liptauer Comitat, dagegen beschriinkt sich Myolis Capaccinii auf die Hdiiieii der untcren Donaustrecke. Ein genaueres Bild der \'ci-iireitung der Arton würde sicli ungefáhr folgendermassen gestalten : 1. hesitzen vvir eine nordisciie Art (Wspertilio borealis), die sich nur vereinzelt vorfindet ; 2. mittel-europaische Arten, die, das üusserste Hochland ausgcnom- men, im ganzen Lande allgemein verbreitet sind und meist in grosser Menge auftreten, u. z\v. : Myolis myolis, Plecolns aiiritiis. Pterygistes nnctiila, Pipistrellns pipistrellus und Myotis iiiystacinns : :'). im ganzen Lande verbreitete, gegen Süden jedoch hiiuliger aber in geiingerer Menge auftretende miltcl-eurnpiüsclie .\rtcn ; Phiuoluphns ferrnni-eipiinniii, Myotis Danbentonii und Eptesiens serotiiiiis : 4. nur im Hochlande verbreitete mittel-europaische Arten : Rhino- lophns hipposiiliros, Vespertilio luurinns und tlie bei uns sehr seltenen Píerygistes Leisle/i. Myotis Niitleirri und Barl\istetla barhastella ; :y eine nur v, Schwanz- lánge 24—2(3 "%., gesammte Körperlánge 73—77 "K Kopflange 19-5—21 '%•, Ohrlánge 19—20 •%•, Unterarm 46-48 ™/™, 3. Finger 72 %i, 5. Finger 58— (30 *%», Schienbein 19—20 %, Fusslánge 10—10-5 '"/m, Lángé des Nasenaufsatzes 11 — 12 %>, Breite des Nasenaufsatzes (3 — 7 '"%. Von den bisherigen Beschreibungen in dem Punkte abweichend, dass das dritte Glied des vierten Fingers fást drciunú liínger ist als das zweite. Die Körperflughaut erstreckt sich nur bis zum unteren Drittd oder Viertel des Schienbeins, erreicht aber in Ausnahmsfállen — wenig- stens auf einer Seite des Körpers — fást die Ferse. Líinge des Schiidels 19-5 '"//«, grcisstc Breite 9-5 "%<, zwiscJien den Orbitalhöhlen 2-5 '"/«. (I. Tafel, Fig. 2-4). Der erste obere Backenzaiin ist ktiuni iiurkliili IiöIut als der Kron- Rliinolophiis hipposideros. 321 rand des ICckzahiis und c-y//.si.7í/i'i/r;/ iiíClIií^íT als dci' x'ordcrc Krunraiui des zweitcn liacUcnzahns (II. 'ral'cl, h"ig. '■>). Dcr zwcite Backcnzahn iiii Untcrkielcr ist lant Blasins „aLis der Mittcllinic der Zahnreihc hcraiis nach ausscn ,ncdr:iii.ij,t, dcicli sc», tlass der erstc und dritte Backcnzahn nicht ganz mit cinandcr in unniittclbarer Bcrührung stehen",' dic 4. und ö. Figuf inciner 'l'atel II bcweist aber gerade das Gegentheil. \'on xorangegangenen zweifelhaften Angaben abgesehcn, war der erste Kntdccker dieser Art in Ungarn der vuv \ier .lahren vcrsturbcnc Universitiits-Professor T!i. Mürí;ó, der sic ini Jahrc 1(S7S in der ümge- biing von Budapest aulgcíunLlcn hat. In der Saninilung des ungarischen National-Museums ist dicse Art \-0M folgcnden Fundorten \-ertreten : Höhle am Hárshegy bei Budapest, Híihlc in \'örösvár, unwcit \(>n Budapest, Hámor (Borsoder Comi- tat), l'"liegenhöhle bei Coronini an der untern Donau, Höhle von Pc c se n y es z k a bei Herkulestürdíj. Ich selbst crheutete die Art am 21. Juni hSill) in dev HTihlc \'un Pecsenyeszka, wo sie mit Myotis cmarginattis und Rhinoloplms ferriim- cqiiiniiiii zusammen an der Decke der halbdunklen Vorhalle nach Art cincs Bicncnschwarnies in cinem grossen K'lumpcn hing. '_'. Rhinolophus hipposideros Bechst. (III. Tarel) (Syiionyutii- im ungarischen Te.xte, p. 106.) Flugweite 248— 2()0 "'/™, Kopt- und Rumpflánge 39—40 '%., Schvvanz- lánge 25 — 30 "%, gesammte Körperlánge 65 — 70^%, Kopflánge 16'5 — 18 '%», Ohrlánge 15 — 17 '"/m, Unterarm 38"5 — 40 "fe, 3. Finger 55 — 09'"%, 5. Finger 51 — 52 '"/»>, Schienbein 18 — 19 "%, p'usslánge 7' 7 — 9 '"/m. Lángé des Nasenaufsatzes 11 — 12 "'/«i, Breite des Nasenautsatzes 6'6 — 7 "%. Der Schádel ist kleiner, die sattelförmige Einbuchtung zwischen den .Stirn- und Nasenbeinen tief'cr und breiter, die Stirngegend höher gewölbt als bei den \-er\\'andten Artcn. Der zweite Backcnzahn im Unterkiefer ist laut Bhisiiis „sehr klein, stumpf zugespitzt ; er ragt wenig über den Kronrand der anliegenden Záhne hinaus vor, und ist aus der Mittellinic der Zahnreihc herausgerückt, díjch só, dass der crstc imd dritte Backcn- zahn nicht mit cinandcr in Bcrührung stehen".- Diesbezüglich kann ich ' Fauna Deutschk 1857, p. '.íb. ' Fauna Deutschl. 1857, p. 30. Méhely: .Magyarország denevéreinek monugraphiája. 21 322 Rhinolnphus hipposideros. henicrken, ibiss dic vmi liLisins geschikierten \'erhaltnissc aucli an miLía- rischen Stücken vorkommen, so habé ich dieselben schi' typisch aus- geprágt an einem Exemplare aus Selmeczbánya vorgefundcn (III. Tatcl, F"ig. í)), es ist jedoch bei weitem der haufigere Fali, dass die Kronrander des ersten und dritten Backenzahnes "iisűnnncnstossi'u und dcr zweitc Backenzahn ganz aus dei' Zahnreihe herausgedriingt \\ii\l, dabei ist dcr- sclbe so klein, dass er mit seiner scluirfcu Spitze eben niir die Kron- ninder der Nachbarzáhnc erreicht (III. 'i'afel, Fig. S). Letztercr Fali niuss für den allgemeineren angesehen weiden, da allé siebenbürgischen iind die nieisten ungarischen Stücke derartige \"erháltnisse aufweisen. Es ist zLi bemerken, dass Giebel in seiner Odontographie (18.'),"), p. 12, Tab. I\', Fig. 14 - S z c n t - Cl y íi rgy, k'Ianiiiic bei Tcirda, I Idhlc xon H o m o r i'i d-.\ 1 iii á s, H(')lilc \'i>n K i s- X y i r c s. Die Kxciiiplai'c ()bii;cr h'undstcllcn hallc icli sclltst ('iclcgcnlicit /.u untcrsuclicn. '■'>. Rhinolophus ferrum-equinum Schicb. ilV. Talcl,) (Syiionyiiiir iin uiitíarischen Tcxtc, p. IKJ -117.) I''lui;\\citc 3().'i -.'J80 '"/m, Kopf- und Rumpriiiiii^e .">!) — (i-l '"/m, Scliwanz- lánge 37 43 '"/m, gesammtc Körperlánge !)(> 107 '%>, Kopfliinge 20 — 2() '%, Ohrlánge lí)- 22'%., Unterarm 54 -57 '"/!», 3. Finger 84— 8í) %, 5. Finger 70--73 %>, Schienbein 24-5--2Ü ""/»., Fusslánge 12—13 %., I.iinge des Naseníiufsatzes 15 — 16 '"'/»>, Breite des Nasenaufsatzes 8— i) '"//«. Das N'erháltniss des fünften Fingers zum dritten ist, nach eigenen Messungen, wie 10: 11 '80 — 12'20, und zur ganzen Flügellánge wic 10 : 25-34— 25-5()—2()-02- 26-28. Der Schiidel ist der grösste allcr ungarischcr Hut'eiscnnasen ; die Einsattelung zwischen .Síirn- und Nasenbeinen breit, aber im Vergleich zu jener anderer Arten llach ; die Stirngegend ausgesprochen gevvíilbt, jcdoch niedriger als bei den \'er\vandtcn Arten ; die Plügelbeine sind kürzer. (\'ar. homorodensis \Houiorodaliiiasiciisis\ Üaday.) L'ntei- letzterem Nanien stellte E. v. Daday auf Grund eines aus der Höhle von Homoród-Almás herstammenden Exemplares im Jahre 1885 ' eine spáter in homorodensis umgetaufte -^ Varietát auf, die auch von Bitiz;' \. Mojsisovics ^ und neuestens von Tronessart-' übernonimen wurde und die, wie ich mich an dem einzigen Originalexeniplar über- zeugte, nicbts anderes als die typische Form ist. Das eigentliehe Hochland ausgenommen, ist A'/;. fcrníiii-Ciiitiiiiiui eine in Ungam weit verbreitete und schon seit Pctcnyi (lS4(i) bekaiinte Art. Das ungarische National-Museum besitzt sie \on folgenden Fund- o r t e n : A.-H á m o r (Com. Borsod), M a g y a r-Höhle und C z i k 1 u-HöhIe ' Orvos-TermészettuJ. Eites. 188:'), p. 'ili. ■ Értekez. a természettud. kör. XVI (7) 1880, p. 13- Ki. ' Verh. Siebenbürg. Ver. XXXVI und XXXVIII. ' Mittheil. Xaturw.-Ver. f. Steiermark 1888. Catal. Mámmal. \1. 1899, p. 1'278. 324 Rhiiiolophus Blasii. (Coni. Bihar), Fliegcnhulilc bei Coronini ,in dcv untern Omau, Hiihle bei P e c s e n y e s z k a, in der Náhe \()n Herlviilcsfürdn, Insel A d a- Kaleh, Déva, Povile (Com. Modrus-Fiume). In der Sammlung des Siebenbürgischen Miiseiini-X'ereins zu Kolozs- vár sind folgende Fundorte \-ertreten : K o 1 o z s \- á r, G y ii 1 a f e h é r v á r, Z i 1 a h, Klamme von T o i- d a, Hcihle V( )n H o m ( > r ó d-A 1 m á s. Dic hierzu gehörenden Exemplare liabe ich selhst untersucht. Betreffs der Lehensiveisc \\\\\\ N'on Kocli angegeben, dass sich „dic Zahl ihres Zusammenlebens auf 8- l'_' indi\iduen beschránUt, welche nicht einmal sehr nahe an einander hangén".' Dies mag für Deutsch- land seine Richtigkeit habén, aber in Ungarn lebt die grosse Hufeisen- nase in den Höhlen der untern Donaustrecke massenhaft. Am 21. Juni 1899 fand ich sie in der Höhle von Pecsenyeszka in einem grossen Schwarm mit Myotis cmargiitdttis und Rhinoloplius ciiryalc zusammen ; auf zvvei Schüsse fielen mindestens vierzig Stück herab, der bei weitem grösste 'Iheil stob aber auseinander und zog sich in die dunkleren Gemácher der Höhle zurück. l'nter ahnlichen X'erhaltnissen, namlich ebenfalls mit Myotis iiiun\í;!íiűtiis zusammen, beobachtete sie Dr. Jiiliits von Madanisz im ungarischen Littorale in Po\ile, wo er auf einen Schuss 24 Stück niederstreckte. Es ist sehr bemerkenswerth, dass die grosse Hufeisennase in der Fliegenhöhle bei Co róni ni mit ganz ande- ren Arten, nrmilich mit Myotis Capacciiiii und Miiiioptcnis Síhiribcrsii zusammen lebt, wie dies \-()n .Joliaiui I\ti\l dui-ch Helegstücke erwiesen wurde. Rhinolophus Blasii Ptrs ( clivosus Blas.). Dicse in .Süd-Europa, Nord-Afrika, Klein-Asien imd Palaestina vcr- breitete Art scheint in Ungarn nicht v(jrzukommen. In unseren Museen sind keine Belegstücke xorlianden, die litterarischen Angaben beruhen allém Anscheine nach auf Irrthum und mir selbst ist sie niemals \'orgekommen. Petényi führt eine Hufeisennase unter dem Xamen Rhinoloplins cli- vosus Rüppel aus der Höhle \-on Abaliget bei Siklí'is (Ct)mitat Baranya) auf;- in seinen hinterlassenen und nach seinem Tdde erschienenen Auf- zeichnungen berichtet er ferner, dass er dieselbe Art auch in der JMagyar-Höhle bei Bánlaka (Com. Bihar) entdeckte, ■' seine Beschreibung lásst aber keinen Zweifel zu, dass er die grosse Hufeisennase gemeint hat, welche Annahme auch durch die von ihm und seinen Begleiter (J. Kovács) in der Magyar- ' Jahrbücher Ver. Nassau 1862 — 63, p. 524. " Új magyar Múzeum IV. 1854, p. 432. ^ Természetrajzi Füzetek IV. 1880, p. 259. Höhle gesammelten und in der Sammliinf;' des vin£;afischen National- Museums hctindlichen Rxcinplarc crwicscn ist. Ptiáiyi's Ant;aben wurdcn von KoruliiihiT, ' E. v. Privaldszky ' und ;)'. /'. Frivaldszky ■' rcproduciei't und sogar cTweitert, .K-ittcJcs behauptet, ' tlass er seine in Obcrunt;arn erbeutetcn Hntcisennasen im Wiener Hot'museuin mit cinem Banater Exeniplar \on Rh. cUvosns Cretzschm. ver^liciicn liabe und -4//,!,', von Mo/sisoi'iíS halt es für ausgemacht, dass Rh. clirosns in den zahlreichen Hiiiilen dei- l\ataraktenstreci) erhebt sicb sant't iiber den vorn ini Prülil stark gekrümniten, N'orn sehr niedrigen, hinten hohen Ge- siclitstheil ; die Stirngegend ist die h(ichste und falit nach hinten allmiih- licli, nach \'(.)rn steiler ab. Zwischen den Stirnbeinen belindet sich ein kurzer Pfcilkanini, von dessem X'orderentlc zwei gabelig gespaltene, Icrat'tige Knochenkiele auf den Gberkiefer übergehen. Die Hinterhauptskiimme sind kráftig. Die Flügelfortsatze sind gruss, mit ihren Spitzen etwas ein- wíirts gebogen. Das Trommelbein ist klein und bedeckt nur cinen klcincn TheiI der Schnecke. Das Vorderende des Schnauzentheils ist nicdrig, im Prolii zugespitzt. Die Nasenbeine sind in der Mitte vertieft. Der ( )i^cr- kiefer hat \'(ir dem X'orderrande der Orbita einen kriiftigen und ziemlich scharfen 'l'ubci- anteorbitalis. Das Jugale ist breit und kniefürmig gebogen. Zahntbrmel: . 2-2 , c - 1—1 -, pm 2—2 ■.i—:i ' m 3— y ' •(; ' 1—1 3—3 = 3ü. Magy. orvosuk cs tcrmcszetvizsg. XX. na.yygyűl. nuink. IS.HO, p. 254. Plocotiis auritus. 5. Plecotus auritus L. IVI. ■I'alelj (Syitnuviiiii- im un.^arisclicn Tcxle, p. 1 .''S — \'.¥.).) Flugvveite 2(i6 — 283 "'/i», Kopf- und Ruiiipl'lünge 4(i — 4Í) "'«', Scliwanz- líinge 48 52 '"/», gesammte Körpcrliinge í)4 S)9 '"/»<, Kopf lángé 11) 1 HT) "',»', Ohrlange;33- -;!()•:) "'/'m, Ohrdcckcl IC IS "•;,„, nntcrarni ;-!8— 41 "Ím, :',. Fingcr (í;3— ()9 '"/m, ö. Mngcr 4i) ."^1 '",'«., Schienliciii IS 1!) '"/w. Fussliingc 7T)-ST, '%„. Die Ohrcn sind brcil und schr láng, last \(in Kiirperliingc, unget'Jihr so láng wie der Untcrarni. I)ic Hasis der ( Mii-cn \\ii\l durch cinen 2 -2'."") '"/m hohen Hautsauni verbunden (\'l. Tal'el, l''ig. 2 und .'i a.). Am [nnenrande dcs Ohres steht über der háutigen V'erbindLing je cin fersentVlrniigcr HautLippi.ii vor (\'I. Tafel, Fig. 1 ), obcr wcloliein i.lci- Saum des nhres in cinem flachen Bogén, oder in einer leiehteu Wellciilinic der sehr breit abgerun- detcn ( "hrspitze zustrebt. Der IVeie Rand des Hautlappens hat cinen vcr- dickten Saum (\'I. Tafcl, Fig. 2 s), der sich in einer dérben Híint/iillc gegen í.\i^n Kiél (\'l. Tafel, Fig. 2 bi tortsetzt. l'nter dieser Falté enl- springt \iini Inncnrandc des ( )hres noeh cin .:;í'i-//c7' kleinerer Lappén (\'l. Tafel, I'"ig. 2. r), der sich mit dein nbercn Fappen parallel gleiehsfalls gcgen den Kiél hinzicht. Wenn wir den oberen Lappén umsehlagen, so bedeckt er zum Thcil den kleineren unteren, wohei es deutlich wahrzu- nelímcn ist, dass der oberc flauptlappen cinem abgerundeten \'icrcck gleicht (\T Tafel, F'ig. 3). Der ausserc .Saum des Hauptlappens erliartet in .Alcoliol in verschiedener F(.j|-m und es scheint, dass manche Beobachter (so z. B. A'dcli ') auf dieser sehr un\-erlasslichen Basis Spielartcn unterschic- dcn habén. i-ánge des .Schadels löf) '"/».; seine gríisste Breite 8'ö '"/"■, zwischen den ( )rbitalgruhen 3"ö '"/m, an der Hasis der obern Eckzahne '2'') %«. Die ungarischen E.xemplare i.lcr langiihrigcn FledermaLis sind im Ganzén etwas grösser und habén liingere Flügel als die westeuropiiischen, das V'erháltniss der einzelnen Körperthcile is aber dasselbe. X'arietiiten habé ich keine unterscheiden können und gkiubc, tlass auch h'ocli's Varietáten flypns. iiiotifaiiiis, brcvipeíi =^ Kirscnbaiiiiiii) un- haltbar sind. Die lang(>hrige Fledermaus isi in allcn Theilen L'ngarns eine sehr gewöhnliche Erscheinung. Dasungarische Xalional-Muscum und dasMusciim zu Kolozsvár bcsitzen diese Art \'on je lö \'aterlándisc]icn Fundoi-tcn. ' Jalirb. Ver. N'assau 1S(;2 -(i:i, p. 107. 328 Myotis Capaccinii. 3. Gattun.i;. Myotis Kaup. {Syiionyiuic im ungarischen Texte, p. 14(i, 147.) Aus der beigefügten Synunymie ist es ersichtlich, dass Kaiip der erste war, der dieser Gattung im Jahre 18'29 einen Namen gegehen hat und den Regein der Prioritát zufolge muss dieser angewendet werden, ohne Rücksicht darauf, dass sich der von Kcyserling & Blasius im Jahre 1839 der Gattung verliehene Name Vcspertilio im Laufe der Zei- ten das ausschliessliche Bürgerrecht erworben hat. Der Liiiiié'sche Name Vespertilio ist zvvar weit álter als der von Keyscrling tk Blasius, oder der von Katip verliehene Gattungsname, da er aus dem Jahre 1 758 her- rührt, er kann aber — wie dies schon Nilsson, ' Lilljeborg ' und in neuester Zeit sehr überzeugend Gcrrit S. Miller'-'' dargethan hat — auf diese Gattung nicht angewendet werden, da Lirnié's Vespertilio niiiriniis eine 32záhnige Fledermausart darstellt, alsó mit der Blasius & Keyscrliiig- schen Untergattung Vespcrns identisch ist. Zahnronnel : (j. Myotis Capaccinii Fionap. (VI!. Talel.) (Syiioiiyniie im ungarischen Texte, p. 153, 154.) Plugweite 250—280 %, Kopt- und Rumpflánge 4(i— 40 '";.", Schwanzlánge 39 '"/m, Körperlánge 85 — S9 "'/«i, Kopfliingc 17- IS '"lm, Ohrlánge 17—18 '%, Ohrdeckel 7—8 %; Unterarm 37-5-43 '%, 3. P^in- ger 62 — 70 "%, 5. Finger 49 — 56 '"/"i, Schienbein 15'5 — 17 '^«, Fusslánge 10—11-5 "%. Dia Lángé des fünt'ten Fingers verhalt sich zu der des dritten wie 10 : 12-50 — 12'88, und zur ganzen Flügelliinge wie 10 : 26. Die langfüssige Fledermaus wurde aus Ungarn zuerst \'()n Blasius erwahnt und zvvar aus dem Banate. Allerdings hat Blasius seine E.xemplare nur „mit Zweifel und Widerstreben" mit Bouaparte's M. i'apacciuii identifiziert ' und in ihncii vielmehr die Geoff'yoy'sche .Art ,1/. iiiiargiihitiis ' Skandinavisk Fauna, I. Diiggdjuren, 2. edit. 1S47, p. 17 — 2i). ' Sveriges och Norges Ryggradsdjiir, I. Diiggdjuiun, p. 144, .\iiiiicrk. 1X74. ' North American Fauna Xo. lü. Washington, 1,SI)7, p. lií. * Fauna Deutschl., 1857, p. 102. Myotis diisyenemc. 329 zii erkennen ge^lanbt, sie sogar spatcr in cincin an KnUiuili L;crichtctcn Schreihen mit H(>ii''s .\í. ilűsn-uriih- füv idcntiscii ci-l\l;irt, ' li'otzdcm ist seiner HeschrcibiniL; mit j-iestimmllicit zu cntnchnicn, dass er ilic lang- füssigc Fledermaus dei' iintercn Donaiistrcckc niit kannte, sie trelícnd charakterisierte, somit alsó dcr crstc wai', der lÜc Art aiis Ungarn feststelitc. Nach Blasiiis t'üiirt dic Art KoUiuili auf tind zwar aiis dem Banate (lant Ziicbiir nnd Friisciii nnd ans dcr Míihlc xon Aggtelek." Diesc letzterc Angabe ist sicher l'alsch, die x'oiiiergelicndc \\ui\lc jedoch diirch die Aiisbente \'on ./. l'úi\i crliiirtct, dcr im Jnli l(Si)8 in der Fliegenhöhle ' bei Coronini an dei' iintercn Donaii, '1\ Excmplarc erbeiitete. Ein /.weiter sicherer Fnndoit dicsér Art ist dic obcre Medcriiianshíihlc bei Pla\'ise\'icza iin l\az:in-Pass, sonsl ist sic aber \i>n kcincm andcren l'"inid(ii'tc crwiescn. Myotis dasycneme Hoie. {Syiiiiiiviuií' im ungarischcn Textc, p. 159.) Dic 'l"eichllci.lcrmaus wird für Ungarn zuerst von Blasins, dann \'on k'nh'ihili, /•'/■/ :/;/,;•( 7- und Dobson ohne niiherer Fundortsangabc crwahnt. .4;/.;'. r. Md/sisorics weiss sehon zii bcrichten, dass „scltener (niimlich als .1/. Dtiiilh-nliiiiii), aber fást niir in dci' Ebcne, tritít man die Tcich- tledermaus (\'espertilio dasycneme) in L'ngarn, ziimal im Banate und in den mittleren Donaugegenden an ; tlachc Teiche mit frcier LImgebung scheint sie zu lieben, man sieht sic daselbst des Abends \-or den Entcn- eint'alle auch in betráchtlicherer ZahI, begegnet ihr aber in manchen Jahren gar nicht'",'' seine Angaben beziehen sich aber höchst wahrscheinlich auf einc andere Art. Keine grössere Sammlung des Landes besitzt ein unga- risches Exemplar, kein ungarischer Autor erwáhnt sie und ich selbst habc mich vergeblich bemüht, ihr in den \'on Ang. v. Mojsisovics herangezogenen Gegenden auf die Spm- zu kommen. Trotzdem ist es durchaus nicht ausgeschlossen, dass diese überall seltene Art, im Laufe der Zeit auch in Ungarn zum Vorschein kommen wird. ' Juhreshefte mülir.-schlcs. Cies. IS,")!), p. 102. - Kbendaselbst, p. 101. ^ Es ist dieselbe Höhlc, dic in der l.itteratur fiilschlieh (Soluhar-er odcr Kolniii- hácacr Híilile genannt wird, letztcre betindct sich aber gegenüber der Fliciienhiihle auf iiciii serbischen Donauuí'er, licgt alsó nicht nielír aiif ungarischem lioden. ^ Das Thicrlcl'cn J. cisten-.-imt!,ar. 'riel'el'.cnen, Wien 1.SÍI7, p. 152, 14H. 330 Myotis Daiibcntonii. 7. Myotis Daubentonii Leisl. íVllI. Tafcl.i (Symmymic iiii iingarischen Texte, p. 1(14.) Flugweite 240 "í^s Kopf- und Rumpflánge 45 — 48 '"%, Schwanz- líinge 35 — 37 '"/»», Körperlánge 80 — 85 %, Kopf lángé 16 '%, Ohrlánge 12—14 "'/»., Ohrdeckel 5-5- H'%., Unterarm 35—37 >, 3. Finger 5ö— 59 '7™, 5. Finger 43-47"^™, Schienbein 14 — 17 "%>, Fusslánge í) — 9'ö '"'m. Die Lange des tunften Fingers verhált sich z\\ der des dritten wie 10 : 12'55 — 13'02, und zur ganzen Flügellánge wie 10 : 25, Der zweite Backenzahn im Oherkiefer steht in der Zahnreihe, ist halh so láng und \'iel schmiichtiger als der erste, seine Spitze überragt den Kronrand des dritten meist iiÍlUI. Beidé einspitzigen ersten Backenzahne des Oberkiefers sind selír ^chlauk, mindestens noch einmal so láng als breit und steben inimer voUkoninn'u scnkrecltt auf den Obcrkiefcr. iJer zweite Backenzahn im Überkiefer steht gewöhnlich vollkí mimen ^Vio/ziA-;-/ und berührt nur ausnahmsweise seine Nachbaren. Die bisher bekannten ungarischen P'undorte dieser Art sind: Sop- ron, Fiume, Budapest, Budafok, Szám os-Uj vá r, Teich \'on Cl y e k e, K o 1 o z s V á r, N a g y - S z e b e n. Zwei Exemplare, die von Daday aus Kolozsvár und Szamos-Uj\'ár fiir Myoíis ciliata Blas. beschrie- ben worden sind, ' gehören, wie ich mich an den ( Jriginalstücken über- zeugte, gleichfalls zu dieser Art. Hinsichtlich derLebensweise mögé bemerkt \\erden,dass ich dieWasser- fledermaus im August 1899 in der Umgebung V(mi S o p ro n (Nagy-Tómalom) in den Löchern der Seitenwánde eines 70 %> hohen, gemauerten Abtluss- Kanalswahrgenommen habé, woher sie in den Tagén vom 23—26. August, abends uni (i V\v 45 Miniiten, herxorkani und in fünf Exemplaren über dem Teiche herumtlatterte. Nach ihrem Erscheinen lliegt sie kaum eine .Spanne hoch über dem Teichspiegel, nachdem sie aber in den Sohaaren der in dieser Höhe schwirrenden Insekten gründlich aufgeráumt hat, erhebt sie sich höher und jagt in einer Höhe von 3 — 4 Méter. Mitunter tliegt sie auch zwischen den am Teichufer stehenden Báumen-und kehrt dann wieder zum Teich zurück. Die mit Wasserpflanzen bestandenen Theile des Wasserspiegels vermeidet sie sorgsam. Falit eine Brücke in die Richtung ihres Fluges, so fliegt sie nicht über dieselbe hinweg, sondern huscht zwischen den Pfeilern hindurch. An genannter Stelle ilog die Wasserfledermaus untei- den .Stühlen und Bánken hinweg. ' Hrtekez. a tennúszuttud. kíir,, X\'I (7) l.SSi;, p. :i7. Myotis einarginatus. .'íííl Es ist der Erwahnung werth, dass eine Wassernedermaiis dem Henn Ministerialrath Ür. Kornél Chy~cr in Budapest durchs offene Fenster iii sfiiie .1111 r)iinau-(Juai beliiuilichc W'olinmii; iícfloiíen kani, was nach Alluiii hc\ dicscr Art cin uncrinirtcr i'"all \\;irc. s. Myotis emarginatus ('.eolTr. ilX^ rálel.) (Syuimyiiiií iin uiü^ai-ischen Texte. p. 170.) i'"lug\\eite ^70 'JHö '"/m, Kopt'- und Runipfiiinge 4(3- 4! l "'//«, Sciiwanz- liinge 40 44 '"/m, Kr>rperlánge 8()- -í)3 '"/;«, Kopflánge 18— hS'ö '"/.«, Ohr- lángc Ki— 17-') '"/»., Üiirdeckel 8-5- í)'%, Unterami 41— 42 '%.,;! Finger í)4— 70 '%, .'i. Finger 53—59 '"/"•, Schienbein 19-20 '%.. Die Ohren (IX. Tafel, Fig. 1) sind breit-fi\'al, kürzer als der K'opf, die Schnauzenspitze immer deutlich, oft iini ein V'iertel ihrer Liinge übcrraíícud. Der Innenrand des Ohrs ist ini untern IJrittel geradc, iiiegt dann in rundéin Bogén um und verláuft in einem flachen Hogcn. Der Aussenrand des Ohrs entspringt in der Höhe der Mundspaite iiiui \er- liuift bis fást zu seinem oberen Drittel in einfaciier Rundung, wo er dann in eineni scliarj LinsiÍLSclniiltiih-u. sluiupfcu W'iiikcl lii-f ciiispriui^t und sicli fást gerade, nder in einem sehr ílachen Bogén bis zur ( )hrspit/;e erhebt. Dieser seharfe .Ausschnitt des .Aussenrandes liegt Jioch. \iel ii(")cher als bei .1/. n/yshiciiins. íJas ()hr hat laut lildsins (i deutliche Ouerfalten, liiese Zahl ist aber durchaus nicht constant, da ich sownhl an ungarisehen, wie an ausliiiulischen Stücken 7 — cS, anderseits aber auch 5 zfihlte. Der am Aussenrande gckcrbtc Ohrdeekel ist sicliiifüniiii^, h-iclil uiuii luissí'ii gcbno'i'ii : er ist gegen die Spitze zienilich j;ih \er- schmalert und erreicht den Ausschnitt des íiusseren Ohrrandes iiiiiil.' ' Alis Jeiii Cirunde sind Jie .Vbliildungon von lioiiaptirti- und auch das llahitusbild von ('„-ojjriiy unriclitig, da — wie es die separate .Vbhildung des Kopl'es bei lifn/frov richtig ausdiückt — die .Spitze des Ohrdeckels viel zu hoch ausgefallen ist. Der (ilii\leclehngen ! llöchst wahrschcinlicli habén Keyserlittg und BJasius und anderc Heobachtei auf ('■rund solcher líxeniplare die .Art mit M. mystacinuf: verwechselt. da in solclicn l'alien tler l'mriss des Ohrdeckels tauschend ahnlicli ist, nur ist der .\usschnitt des .Aussenrandes bei M. iiiyslticiints viel nifdrigi-i- angebracht, su dass sich die Spitze des Ohrdeckels h<4u-r erhebt. 332 Myotis emarginatus. Die Lange des fünften Plngers verhált sich zii der des dritten wie 10: 11 '40 — 12' 18, und zur ganzen Flügellange wie 10:24. Die Kíirper- fliighaut reicht bis zur Basis der ersten Zehe und nicht his zur Hasis der Kralle, wie Dobson angieht.' Die Scliwanztlughaiit hildet zu beiden Seiten der Schwanzspitze je ein zungentTirmiges, dunkelgeftirbtes Síiti-ii- liippchiii (IX. Tafel, Fig. 2). Der freie Rand der Schwanzflughaut ist feiii und nicht bcsondcrs iliiiil betvinipcrt, nicht stárker íds bei der Wasserfledermaus. Nach Blasins entspringt ein Theil dieser Wimperhaare vom Rande, der andere Theil aber \"on der Oberseite der Schwanzflughaut, ich gewahrte jedoch an einem Stück aus Z i m o n y , an zehnen aus P e c s e n y e s z k a , an elf Stücken aus Budapest und einem aus VizCsrét, die allé in Alcohol aufbewahrt sind, ferner an zwei ausgestopften Stücken aus Deutschland, ausschliesslich nur v(.)n der Oberseite vor dem Rande der Schwanzflughaut entspringende Cilién. Selbst meine jungen Exemplare aus Povile zeigen nur eine einfache Wimperung, weshalb Blasins's Angabe nicht einmal für einen Jiigendcharakter angesehen werden kann. Die Fíirbung des Pelzes ist bei altén Stücken auf der Oberseite n.)thbnuin, bei sehr altén fást fiuiisrolh. auf der l'nterseite schmutzig weiss, ins Röthliche neigend. Die unteren Schneideziihne sind in jedem Lebensalter dreimal gekerbt, alsd in vicr Liippclicn ^i;i's/hiltrí, welche - Eigenthümlichkeit bei keiner andercn vaterlandischen Art xorkdnimt. Der erste Schneidezahn iin ( )ber- kieter ist etwas grösser, lánger und breiter als der zweite ; beidé sind zwcispitzig (IX. Tafel, Fig. ö) ; die iiussere Spitze des ersten und die \'ordere des zweiten ist sehr klein, viel kleiner als die Hauptspitzen und von ziemlich gleicher Grösse. Nachdem der erste Schneidezahn /;/ ilrr Riclüiinii des Kiefers, der zweite aber qncr zu dieser Richtung steht, so kommt die kleinere Spitze des zweiten Zahnes liintcr die kleinere Spitze des ersten zu liegen. Diese X'erhaltnisse sind aber nur an deni nicht abgenutzten Gebiss wabrnehnibar, da am abgenutzten der zweite Schneide- zahn gewöhnlich niu- mehr einspitzig ist. Die zwei ersten Backenzáhne lm Oberkiefer stehcn bei altén Thieren /;/ der Zíilunyilu' : sie sind spitz, aber nicht besc.mders schlank. Der zweite Backenzahn erreicht ungefáhr nur die halbe Lange des ersten, ist aber in der Breite nicht viel geringer, stösst mit dem ersten zusammen und ist v. Kopf- und Runipf lángé ^í* "%, Schwanzlánge 3(i '"/m, K'ürperlünge 75 '%, Kopflánge \&ö '"ín, Ohrlánge Ki- líi '%., Ohrdcckel 10-12 '%., Unterarm 38—39*%., 3. Finger (ió "'/-.., '■>. Fingcr 48 -r>4'ö "%i, Schienbein 1(3 — 17 %<, Fusslánge 8 '%>. IJcr freie Rand der faltigen Schwanzflughaut ist mit Iüuí^lU. luickcii- föruüii íibn'ürls gLkriiiiinih'n, starrcii Haarcii dicht besetzt uiul zwar dcrart, dass eine Reihe vom freien Rande, die zweite aber \'on dcr Oberseite vur deni Rande entspringt und sich mit ihren Spitzcn zwischcn die der ersten Reihe mengt (X. Tafel, Fig. 2K Die erste sichere Angabe des X'orkommens dieser Art lieferte L. H. 'JcÍIIlIls, ' der ein Exemplar aus K o m j á t i (Comitat Abauj-Torna) erhielt. Ein zweites wurde von E. r. DaJüy in der Höhle von K is-Nyires (Comi- tat Háromszék) erbeutet. ■ lo. Myotis Bechsteinii Lcisl. (XI. Tatcll, {SyiKiiiyuÜL im ungarischen Texte, p. 184.) Flugweite 2()0 -291 '"/«., Kopf- und Rumpflange ÖO -r)2"'im, Schwanz- lánge 42—43-5 "V"., Körperlánge 93— f)5-r) '"/»., Kopflánge 19—20'%., ()hr- lánge 24 -25 ""m, Ohrdeckel 11 — 12 "%, Unterarm 41—45'"';.., 3. Finger ()5— ()7 '"/.», 5. F"inger 53 — 57 '"/w, Schienbein 20 — 22'5 '"/», Fusslánge 10 '"/.... Die Lángé des t'üntten Fingers verhált sich zu der des dritten wie 10: 1175 12'03 — 12'3() — 12'88, und zur ganzen Flügellánge wie 10: 25-43 - 2592. Das Uropatagium entsendet vor seineni Ansatze an den Scliwanz beiderseits einen sehr kleinen, zahnartigcn Forlsatz (XI. Tafel, Fig. 2.). Lángé des Schádels 1 7'5 "!/.«, seine grösste Breite 8 '"%, zwischen den Orbitalgruben 4 '"/.«, an der Basis der oberen Eckzáhne 2'(j '"/».. Laut Blasiiis stehen die Schneiden der unteren Vorderzáhne „in der Riclitung des Kiefers, so dass sie einander nur mit den schmalen ' Verh. zool.-bot. Ges. Wien, XII. 1862, p. 252. - Ertekez. a természettud. kör. XVI (7) 1887, p. 'Jtí. Myoti> IÍL-chsteinii. 3.3Í5 K'aiilen bcrülircn, iiiclil Vi-rdírkcii" ' wei' abcr cin grösseres Matériái dui'chimistcrt lial, \\ii\l walii-LíciKiinmcn liahcn, dass sich die genanntcn Ziihiie bei \iclcn E.Nciiiplai'L'ii niehr odcr wcniger, (il't /íín/ ■:iir Hlilflc irrdcL-kcii. IJicscs xon Jilasins /.uv L'nterscheidung der Artcn ciiigt'rülirtc Mcricmal ist, wic wir noch bei andercn Ailcn sehcn WL'rden, durchaus nicht constant liikI besitzt nicht den W'erUi, der ihiii \-(in Jiliisins und \iclcn nciicrcii Autoren bcigemessen wird. íJic aul' l'"ig. 8 (Tat'el Xi) dargcstellten Geinirkiiiichck-lieii be/.cugcii iiiitcr andcrem, dass der Steigbiigel /.wisehen seiner lúisis und seiiieii Sehenkelii (dem < 'nis iwiiliih-imt und ( 'nis ciirvilciunni) eine regel- reciite ()tíiuing besitzt, sdiiiii dureh ln Lt'cV/c' auch lui" die (..'hinipteren angegeben wurde. - Cianz dieselben \'ei-h;iltnisse l'and ich aueh bei Myalis luvalis Beehst. (XII. Talel, l-'ig. \0) und h'liiunldplnis fcrniiii-i\jiiiiiiini \ov. Hinsichtlich der ( 'launienkrone und ( 'laiinient'alten iXl. 'l'afel, Fig. 7i. ist zu benierken dass bei ilen \'on mii- untersuehten Exemplaren allé diese 'l'heile, wie aueb der ganze t'.aiinien, das Zahntlcisch, die Zunge und das \'ün Kvlcuaii als Sehwirrzunge besehriebene ■' ( )rgan mit einer bráunliebcn Hornsehiehte überzogen waren. Die erste verlassliche Angabe übci- (.las X'orkomnien der gi-uss- (ihrigen Fledermaus in Ungarn \'erdanken wir L. H. Jcittelex, dei- in Bankó ^Comitat Abauj-Torna) in einer hohlen Eiche drei Exemplarc autfand. ' W'eitere verlassliehe Angaben habén uns bis zur jüngsten Zeit getehlt, da das l< o 1 o z s \- :i i' e r Exemplar, welches von E. v. Daday unter dieseni Nanien besehrieben wiirde, ' sieh naeh Untersuchiing des Original- Exeniplares als eine junge Myolis iiiyufis Beehst. entpiippte. IJas iingarisehe Xational-.Museuni erhielt in neuester Zeit mehrere Exemplare dieser seltenen Art aus C s a 1 1 ó k (i z - S o m o r j a (Coiiiitat Pozsonyi, Zay-L'gróez (C'oniitat Trencsén) Lind Meleghegy (C'oniitat CiiinKiri. Allé diese Kundé seheinen dai'zutluin, dass die grossöhrige Fleder- maus in L'ngarn nur im nordwestliehen Hoehlande einheiniiseh ist. .Ani híiutigsten ist sie in Za\ -Ugróez, wo ani 31. Márz 18H1I in der dor- tigen Burgruine uni.1 in dcn hohlen Bfiunien des sie umgebenden Waldes 27 Stück erbeutet w-un.len. ' Kiuma Dciitsclil. IS.'iT, p. 85. ■■■ Bronn's Kiásson u. Oidii. J, Tliicr-Kcichs \'l. tld. \'. .\hth. 18.S7. p. li:i(). ' .Sit7Aingsber .Akad. Wien X.KIX (lOi ISÓ.S. ' Vcrh. zool.-bot. Ges. Wien, l.S(i2, p. 2.')'.^. ^ Értekcz. a természettud. köréből, XVI (7^ 1S87, p. 41. 336 Myotis myotis. 11. Myotis myotis Bechst. (XII. TalL-l.) {Syiiniiyiiiic ini ungarischen Tcxte, p. II lO.) Flugweite 382— 4 KS '"/"., Kopt"- und Runipflange ()4~7() "%>. Schwanz- lánge 53— 02 '"/.«, Körperlánge 1 líl- 133 "V"<, Kopflánge 24 — 2()-5 '%, Ohv- lánge 20— 20 '%., Ohrdeckel 9-3— 110%., Unterarm 55— ü3 %, 3. Finger !)4— 101 %>, 5. Finger 68—82 '%, Schienhein 25— 2()T) '"/,», Fusslánge 11 — 14 '%m. Lángé des Schádels 25 %n, seine grüsste Breite 1 r5 '%, zwischen den Orbitalgmben 5 %>, Abstand der Basis der oberen Eckzáhne 4 "%. Laut Blasiits sollen die Schneiden der unteren X'orderzáhne in der Richtung des Kiefers stehen und sich nur mit den schmalen Kantén berühren, ' bei Durchmusterung eines grösseren Materials gewahrt man aber háutig das Gegentheil, indem sich die genannten Záhne oft bis ziir Hdljlc vcrdcckcn. Die zwei ersten Backenzáhne des Oberkiefers sind sow'ühl in ihrer I.agerung, uls auch in ihrer verhaltnissmássigen Grössc sehr variabel. Meine an beiláufig dreissig rein prápanerten Schádeln ge- wonnene Erfahrung hat mich bclehrt, dass der zweite, Ideinerc Backen- zahn aus der Zahnreihe inimer niehr nder weniger ciiiivart.'i gcriickt ist : mitunter kaum merklich, so dass er in der Zahnreihe zu stehen scheint und von aussen ganz siditbar ist (\\\. Tafel, Fig. 5), ein andermal in höherem Grade, wobei nur etwa seine halbe Breite sichtbar ívirJ (XII. Tafel, Fig. 4), háufig aber in dem Masse, dass sich die Kronriinder des ersten und drittcn Backenzahnes fást berühren, der zweite Backenzahn ganz in den xon den Nachbarzáhnen gebildeten inneren Winkel gedrángt wird und von aussen an rein prjiparierten .Schádeln nur bei entsprechender Vergrüsserung (XII. Tafel, P^ig. 3, 3 a ), ini Fleische aber gar nichl bcnierkbar isi. Der zweite obere Backenzahn ist auch in seiner Liinge und Breite sehr variabel. Manchmal ist er niedrigei' und schniachtiger als die Hálfte des ersten Backenzahnes und erreicht mit der .Spitze die Kronránder der Nachbarzáhne nichl, ein andermal ist cr .gut zwei Drittel so gross, als der erste und überr;igt mit der Spitze iveit die Kronránder der anliegenden beiden Záhne. Es ist \-()n Interessé, dass allé diese Fálle der Variation bei Exemplaren gicicher Hcrkiint't und glcichen .Alters wahr- genommen werden können. ' Fauna Deutschl. 1857, p. 82. Myotis mystacinus. 837 (A'ar. spelaea Bielz.) Diese von Ihnlay hcschriehene ' und x'on Hicl-: benanntc ■ X'arictüt ist auf fi)l.i;ende Merkmale gegründet : „Dic iinteren X'oriicrziiline xxt- ilcckcn sich inelír oder weniger und dcr zwuitc obcre Backenzalin steht hei t'inigen Exemplaren innerhalh der Zahnrcihe, so dass er xon aiissen nicht sichtbar ist". Bei Erwiigung dcr \'on niir in dem V'oraiisgeschickten enirterten X'erhiiltnissc wird es kiar, dass diese \'ariet;it — trotzdem, dass sie aueli sciion in den neiiesten Catalog x'on Tmucssarl Eingang gefunden liat ■'' niclit antVeciit crhalten werden kann. Die gemeine Fledermaus ist eine in Ungarn weit \erbreitete und, tlie hrichsten Berggegenden ausgenommen, überall in gi-osser Menge auf- tretende Art. Die N'ielen ungarisehen Fumlorte ki miien im ungariseJien Texte (p. líHi, U)7) nachgesehen werden. 12. Myotis mystacinus Leisl. XIII. Talcl.: (Synoiiyuiic im ungarisehen Texte, p. 200.) Flugweite 232— 24() "%, Kopf- und l^unipnruige 4(.)~ 44 %, .Sehwanz- lünge 3(j — 43 '"ím, gesammte Kíu-perlánge 7() - S7 "',»', Kopf lángé l.'/,) — 1(3 ™/m, Ohrlange 13-0— 15'"/"., Ohrdeekel 7— 8 '"/-", l'nterann 34— 30 '"/», 3. Finger 52 — 60 %•, ."). Finger 42 — 4(5 "lm, Schienbein 14'ő — 17 "'ím, Fussliinge 7—8 "'ím. Der Aussenrand des Ohres ist in der Hálfte seiner Höhe ticf, stiinipf- íviukcliíi cingcbnchtct. Der licriulc, gegen sein oberes Ende ziemlieh jah verjüngte Ohrdeckel iibcrvLigi luit sciiui- Spil;,- die Einbuelitung ani ALissenrande des Olires. Das L'ropatagiLim ist in der Niiiie der Seliwanz- spitze mit je einem rundliehen Hautlappen (Xlll. Talel, Fig. 3) versében, der aber kleiner und weniger ausgesproehen ist, wie bei M. riiiargiiiahis. Der erste obere V'orderzahn ist zweispitzig, die áussere Spitze niederer, zwisehen ilen beiden Spitzen //V/ aiisgtTaiu!(.i. Der zweite obere V'order- zahn ist in nielit ahgenutztem Zustande ebentalls zweispitzig. Die zwei ersten Baekenzáhne im Oberkiefer sind aus dei' Zahnreihe einwiirts gerückt und stehen mit ihrer Lángsaehse schicf auf den Kiefer. Das ungarisehe National-Museum besitzt \'on folgenden ungarisehen ' Orvos-Természettud. Értesítő X (iii l.SS.'i, p. 2(>.S. L!71. -' Verh. .Sicbenbürg. Ver. XXXVI. l.S.sil, p. 7S, s:!. ^ Cíitiil. Mámmal. VI. ISíJíl. Aféhelv: .Magyarország denevúreinck ninnographiiija. 22 338 Eptesiciis-Gattung. Fundorten herstammende Exemplare : Bankó (Abauj-Tornaer Comitat), Oravicza (Arvaer Comitat), Barlangliget (Szepeser Cumitat), Tátra fii red (Szepeser Comitat), Kis-Pose (Comitat Vas), Báziás (Comitat Krassó-Szörény), Be rz ász ka (Comitat Krassó-Szörény), P 1 a- \' i s e V i c z a (Comitat Krassó-Szöréo}-) und R e t j- e z á t - Gebirge. In K i s - P ö s e hatte ich Gelegenheit zu beobachten, dass die Bart- fledermaus im vorigen Jahre am 12. und 14. August pünktlich 39 Minuten nach Sonnenuntergang ihren Flug begann. Ihre Stimme kann dem Ticken einer schnell und scharf pendelnden Vhv verglichen werden. 4. Gattung. Eptesicus Raf. {Syiiouvinic im ungarischen Texte, p. 206). lm Jahre 1S97 hat Gcrrit S. MilU'r auf Grund des nordamerikani- schen „W-sjh'r/iün" fusciif: Hcauvois die Liinic'schc Gattung ]\\spi-rfilio recreirt ' und ausscr der genannten .Art auch ihre europáisehen \'erwand- ten (T. scrotiniis. iinin'inis L, und bon-alis Nilss.), sowie den angeb- lieh mexikanisehen 1'. iilhii^iihiris Peters hierher gezogen, mit anderen Worten allé Arten der KcyscrUng & Blasius'schen IJntergattung l'cspcriis in die noeh áltere L/íí7/nncn, eieren jede den Rang einer Gattung verdient. Zu der einen Gruppé gclKii-t/ií.sTí/.s- und scroliiiiis, zur zweiten abcr uinriuns L. (^ í//.s\V)/íí/- Natt.), boiralis und albigularis Ptrs. Nachdem Liiiuc auf Grund seines ii/iiriinis die Gattung Vc'spcrtílii) auf die zweite dicsér Gruppén gcgriindet lial, ist cs einleuchtend, dass die erstere einen neuen Namen ciiialten muss und ich glaube am zvveckmássigsten zu verfahren, wenn ich den áltcsten \''///:■ und brcit. Das Basalglied des dritten Fingers ist wcnig liingcr als das des fünften. Die Lángé des fünften Fingers verhiilt sich zn der des dritten, wie 10 : \'.V7\ und zur ganzen Flügellange, wie bj : '27 '-'70. Das Plagiopatagium riichi uichl giiii: bis zum Cirunde ^ler Zehe. Das Líropatagium liisst die bi-iilrii bizUii Sebwanzwirbel tVei. Der Sp(jrnlappen (epiblema) ist lÍussíTsI siliiiuil. Der Fuss ist gross und tnigt am Grundé der Síjhle cinen grossen und an der Basis jeder iiusscrsten Zehe Je cinen k'leinen rundlichcn ]\'ii!sl. Dcr Schwanz ist /í7;/,t,'r;- als der KumpI'. Der Pclz ist chifürbig rauchbi-aun, untén heller. Der Schildcl der hierher gehílrigen Arten ist gross und gedrungen, jedoch etwas gestreckter als bei der Gattung W-spi-r/ilin ; scinc Hreitc verhiilt sich zur Lángé, wie U) : lí). Das Sehrulekiacli is breit und tlacli, im Profil erhebt es sich von der Schnauzc fást geradlinig in schwacher Bí'ischung bis zum Hinterhaupte, da sich die Gehirnkapscl niu- si'lír 'U'iiiig über dcn Schnauzentheil hervorwíilbt. Die Augengruhen sintl lic-f. \'orn ■.iiiiilicii sciuirf hes.venzt, weil zwischcn Orbita und Fciramcn ante()rbit.. Lángé des Schadels 22 "'/i«, grösste Breite 1 r5 '",;«, zwíscIk'ii den Augengruben 4-5 '%, Entfernung der Basis der oberen Eckziihne von einander 3-5 '"'U. (Var. transsylvanus Daday). Die von DciJuy im Jabre 1S85 aufgestellte ' X'arietiit entspricbt, wie ich niich an den im Museum zu I\oInzs\'ár belindliciien drei Original- ' Ürvus-Teniiüszcttua. I^tcsito IHHC, (III), p. 270. Vcspurtiliii-dattiuiK. íJ-H Excmplarcn übcrzeugcn konntc, dcr typisclicn l''()rm, isi alsn aus dciii Cataloge von Troiicssarl ' zu streichcn. Dic Stückc liabeii nichts an sich, was ihre Abtrcnnung rechtfertigen könnte ; die .\bbildung des Ohrus und dcs Ohrdcckels ist iingenau, dic AnzahI der (Jucifalten im Ohrc (ö — (J statt 4) ist bei Jeder Art nianniglachcii Scliwaiikungcn Liiitcrwdrfcii und dic \'nni Autoi" angegebenc Anzahi \nnenuiitcri;an,n und sind ,^c,t;en külilcs und windigeh W'cltcr iiiipjiiidlii.li. l)as Weibchen l-irin^t jiilirlicli i;;'./ Junge ziir W'elt. A US L'ngarn sind zwx'i Artcn dicscr (lattung bekannt, náinlich r. iiniriinis L. (=-- discolof Natt.) lukí \'. lym-iiüs Nilss. Der PcL'rs'schc, angcMich aus Mcxico herstanímcndc I '. Lillv'i;nliiris, dcr snwdhi nacli /V/rr'.s,' wic nach Dobson's ' Bcsclircibung haargcnau dcm cui'dpiiischcn r. iiinrinns L. cntspricht, gehört auch iiierhcr und indcni aussci' dcm ini Berliner Muscuni betindliclien einzigen Exemplar kein wcitcrcs aus Mexico bekannt wurdc/' so ist es seiir waiirscheinlich, dass dieses Stück von irgend welchcni europiiischcn, mit „Mexico" benannten Fundorte — — wie es dcrcu aucb in Ungarn \'ieie gicbt — herstammt. 14. Vespertilio borealis Nilss. IXV. TalVl.) (Syioiiyiiiii' im ungarischen Tcxte, p. 22!2.) Flugweite 252— 270 '"/m, Kopt- und Rumpflánge 47 — 53 '%», Schwanz- lánge 34 — 41 '%>, gesammte Körperlánge 87 — 94'"/m, Kopflánge 16"5 — 18"'fc, Ohrlánge 12-5— 14-Ó %, Ohrdeckcl 5— 5-7 %; Unterarm 36—40 "fc, 3. Finger 59— G6 "'/»., 5. Finger 45-41»"fc, Schienbein 15— 17 "í/i», P\iss- liinge 7 — 8 '"i/i. Der Aussenrand des Ührs ist ziemlich ticf eingebuchtet. Der einem Skalpéi] ahnliehe Ohrdeckel ist ziemlich kurz, gcradc, zuerst an Brcilc ■.lutcltnuiid, dann gegen die Spitze saiift ivrst-liniűlt-rt und am Ende stumpf zugerundet. Er erreicht seine grösste Breite oK-rluilh der Mittc des Aussenrandes, aber iiuicrhalb der Mitte des innenrandes. Sein Aussen- rand ist stark convex, der innere gerade, oder unter der fonn;; ciiiiciirís gebogcnen Spitze etwas ausgerandet. Das V'erháltniss des fünften Fingers zum dritten ist wie 10:13"11 — 13-40- 13-4tí, und zur ganzen Flügellánge wie 10: 27-55—28— 28-63. Der Spornlappen ist ■uviiig vorspringcnd, aber deutlich wahr- nehmbar. Indem Kolenati seinen Amblyotits atratiis in die Gruppé der Ablciiiatida (Ohnláppler) gestellt hat, habén es die Autoren vermieden, ' Monatsber. AkaJ. Berlin, 1H72, p. 2(i(). = Catal. Chiropt. 1878, p. 207. ' Gcrríí S. Miller North .Araerican Fauna No. 13. 1897, p. 1U4. Note. y44 Vospertilio horealis. ihn in die ,Synon_\'niie des Whinvulis Nilss. zii \'crsetzcn, woliin cr, iiici- ner Überzeugung nach, zweifelsohne gehíirt. Der Schádel von I'. horealis gleicht dem \'(in t'. inuriiius !,., nur ist er líleiner und zarter gehaiit und die zwischcn FoniiiiíU íiiilcorbitalc und Orbitalgrube befindliche Knuchcnleistc vici schiirfcr (XV. Tatcl, Fig. 2). Lángé des Schadels 14'ő "%i, gnisste Breite 8 '"/>", zwiichen dun Augengruben .3'5 %, Entfernung ^ler Basis der oberen \'oi"dei"záhnc von einander 3 %>. Die Schneiden der iinteren \'orderz;ihne stehen meist einander parallel, so dass die hinteren \on den vorderen thcilívcisi írnicckt wer- den (XV. Tafel, Fig. 5), doch scheint es, dass auch solche Exemplare vorkommen, bei denen die Záhne in der Richtung des Kiefers stehen und sich nur mit ihren schmalen Kantén berühren. Als solche müssen die von Satiiiiiii aus der Gegend von Tiflis iús „Vcspcrns borcalis uar".^ und neuerdings als „Vcspcnts sp.? jtiv.'.'" - erwiihnten .Stücke aufgefasst werden, die trotz dieser Eigenthümlichlc\\iu aus Zuherecz (Coin. .Ar\'a) als ..selten" crwáhnt.' Das ungarische National-.Museuin besitzt aLisser i.lein [)'i77/t7i',s''schen Exemplar zwei von Kocyau in ( ) r a \" i c z a gesanimelten .Stücke, ein von Sktlcr im Jahre 1S47 in 'i"á t r a t'i'i r e d erbeutetes und ein \on niir selbst in Báziás (Coni. Krassó-Szörény) an der unteren Donau ani 15. Juni 1899 gefangenes Exemplar. Das letztere Exemplar, welchcs ich in einer Felsspalte des Báziáser Waldes gefangen habé, verdient allé Beachtung, da die nordische Fledermaus bisher x'on keinem so weit süd- lich gelegenen europáischen Fundorte bekannt war. Leider sind an dicsem Exemplar die oberen Vorderzáhne totál abgenutzt, somit das Hauptmerk- mal der Art nicht \-orhanden, aber allé anderen Charaktere deuten aus- schliesslich auf dicse .Art. ' Spengd's Zool. Jahrbücher. .System. I.\. 1SI)7, p. 'l'Ai. ' Radde, Sammlung. d. Kaukas. Mus. I. Zool. hStlii, p. 85. ' Verhandl. zool.-bot. Ges. Wien XII. 1862, p. 2.52. ' Természetrajzi Füzetek, XI. 1887, p. 4. \'üspertilii) imirimis. -'HS lö. Vespertilio murinus I.. .Wl. Tafel) (Syiioiiviiiií- ini iiiii;:irisclicn 'l'cxtc, )\ '2'2U.) Klut;\veitc 277 oln '"''", Kcpf- und Kunipflai^nc .').'! -Ö7 '""s Schwan/.- lángc 80^41 '"/'«, gcsamiiitc Kiirpcrlüngc í)l - iH)'"'/i", Kopflánsc 17 — IcS '",'«/, Ohrlangc 14 Kí '"»>, Ohrdeckel ö'S—G '%-, Unterarm 41— 45 "V"s .'3. Fin- gLT i>7 — 7.'5 '"^1, ö. Finger 48 — ö2 '%>, Schienbein lő'ő — 17'ő "'/«, Fiiss- lan-i-' 7-r) -í) "%. Der Ohrdeckel i.Wl. Taf'el, Fii;'. 1) ist //H/-r, naeh ohen vcrbrcifcii, dann SCKt!n tlie brcil iibiicnnuLic und nieist etwas einwiirts Lícbogene Spitx.e kaum iiierklich i\ rsiiniiiilrrl : er eiTcieht seine unisste i^ji'eite ahr i/tv Mi/lt- des Innen- und Ausseni'andes, niitunter abcr aLicli unterhalb dcö Innenrandes. Das \'erhaltnisá des lünften Fin^crs zuni dritten ist wie 1():13"(5 — 14'ii, und y.ur ganzen Flügellange wie 10 : 27"70— .'i0'20. .\in Sehádel (X\'I. Tafel, Fig. 2) ist der Pfeilkamm an der Begegnungs- stelle mit dem Hinterhauptskamm verwasehen, der letztere aber kraftiger. Lángé des Sehiidels lő"ö "fc, seine grösste Breite í) ""%, zwischen den Orbital- gruben 4 "lm, Basis der nberen I^ekziihne x'on einander 'A'ö '"lm entfernt. Die nnteren \'i)i'i.lerz;ihne sollen sich, laut Angabe elér ALitoren, nur mit den seliinalen K'anten berühren uiul h/V/;/ ivrJc'chii, icli habé aber haulig lIlIs (ií[i;íiillii-H -u'alir^ciioiiniuii. Sutiniiii getraiit sich nicht sein kaiikasisches Exemplar mit Sicherheit zu dieser Art zu rechnen und glauht \'ielmehr, dass es naeh L'ntersLichung eines grösseren Materiales íür eine neue Art angesehen werden kíinnte, ' meiner Überzeugung naeh ist es aber zweitelsohne ein ganz typiseher l'. iiiurinns L., da der Um- stand, dass sich die unteren Schneidezáhne theilweise \'erdecken, noch keinen drund für eine artliche Trennung bietet und das Hauptmerkmal \'on r. iiiiiriinis L. in Siiliiuiii's Worten selbst („Der áussere Schneide- zahn mehr ais zweimal kleiner, als die áussere Spitzc des inneren Sehneidezahns" ) scharf zum Ausdrucke gelangt. Eine X'ergleichung der Grössenverháltnisse von V. iiinrinns L. und F. borcalis Nilss. tuhrt zu dein Resultate, dass bei ziemlich gleichei' Körpergrösse V. iimriiins !.. einen \iel lángeren Unterarm und dritten Finger besitzt, welcher Umstand auch eine grössere Lángé und — in Anbetracht der ziemliehen Übereinstimmung der Lángé des fünften P1n- gers — Schlankheit des Flügels hervorruft. ' KaJdc, Saiimil, d. Kaul d - A 1 ni á s und xon K o 1 o z s v á r. '1. (iattun.n. Pterygistes Kaup. iSyiK III VIII h- ini untíarischcn Tcxtc, p. L'líl).) íJic daltnnií I'Ur_v:^isli-s hijdetc mit dcr fol.ncndcn (.'lattuni^- Piju- slrrllns znsanímcn dic \(in Ktysi-iiiii,i^ X- Jihisiiis aul'incstelltc, mit .34 Zaimcn \crsehcnL' l 'ntcri;attun.n Wsjvrii^L;", wt-lcliL' abcr niciit aiifrcclit ciiialtcn wcrdcn l<(iniilc, i.la sic scbr iictei-i igene Elciiicntc zusamincn- gefasst iiattc. Clnirükt.-rislik dcr (nüiiiiiíi !'lcn\íiistcs. Statur ,í,';'í^.s-.v vm^\ plump, Kopt' massig, Sclmaiize sclir dicl-:, Schnauzcn- drüscn .s7i//7v' lh-n-nrli\iciid. Dic ( )hi-en km-: imd brcií, an dcr Spitzc bn-il ühüirniiJii. ( )hrdcclscl Stiir kiir:. nach alhii ivrbrcitiii, an dcr Spitzc brcil ■.iií^i-niiidii und ctwas ciiiivart^ ,vr/T)i,'<7/ ; scine grösste Breite liegt ober dcr Mittc dcs Ausscnrandcs. Flügel schr laii^íi und sclnital. Das Grundglied des fünftcn Fingers rit-l kiiv-icr als das dcs dritten. Das V'erliáltniss dcs fünftcn Fingers zmn dritten ist wie 1U:1U— 18, mul zur ganzen Flügellange wie 1(.):30- 311 Das Plagiopataginm crstrcckt sich bis ;//;■ Miltc dcr Salilc. Das Uropatagium liisst nur lIcii Icí-tcii, rudi- incntarcn Schwanzwirbcl frei. Das Epiblema ist krafli^. Der Scliwanz ist gewöhnlich kíir~cr als dcr Rumpf. Der Pelz braun, in \'erschiedenen Abstufungen. .\m Schiidel ist der Sehnauzentheil schr hoch, das Schádeldaeh ivciü^l; emporgewölbt, die Hinterhauptsgegend höhcr als die Stirngegend. Die Augengrube ist Jlach, vorne tnibcsihunü bcgrcívd, indem die Orbital- grube von dem P^jramen anteorbitale durch eine flache, breite Knochen- brücke getrennt wird. Die Innenwand der Orbita ist in ilirem iiacli der Scbnauzenspitzc gei-iclitcten Theil blasenartig aufgetriebcn. \'or dem Stirn- beine ist eine liingiielic, mittlere und am obercn Randc dcr Maxillaria je eine rundliche, seitliche \'ertiefuiig bemerkbar. Die Schenkel des Hinter- hauptskammes streben im rcclücii W'iiikcl dem Pfeilkamme zu, weshalb die Hinterhauptsschuppe in gelindem Bogén auf das Schádeldaeh herüber biegt. Der 1 linterhauptskamm ist knlfíi^í;', der Pfeilkamm aber schirach. uder nur in Spuren vorhanden. 348 Pterysistes noctula, Zalmforniel : . 2-2 1 — 1 2—2 y-3 .-, 1 ^. , c ■---,, pm .,_2-, m .^-.- == 34. Der erstc Baclícnzahn iiii Uberkiefer ist selír klciu, aiis der Zahn- reihc einwárts gerückt, von aitsícn uiclü siclilbalir. Üie Arten dieser Gattung sind dic aiisiic-cichiuicslc}! and íUis- daiicriidslcn Fiieger; ihr Flug ist IihlIí und lÍussíisI ^t'"'''"'^/- Am Ahend erscheinen sie unter allén Flederniansen ani fi'iHicslcii, sic fliegcn haulig schon vor Simnenuntergang. Gegen die Unbill der Witterung sind sie zienilich iiihiiiplnullich Das W'eibchen wirt't jahrlich "ivei Junge. 1(1. Fterygistes noctula .Schrch. (X\'II. Tafcl.) (SynonyjiiL- ini ungarischen Tc.xte, p. 242.) I''lugwcitc 34S — 3()7 '",''«, KopF- und Rumpflánge 72 — 7(5 "lm, Schwanz- lange 48— ŐO '%, gesanimte Körperlánge 120— 12() '"/'«, Kopflange 23 — 24 '"/-«, Ohiiánge 18'"/"., Ohrdeckel 6—7 '%, Unterarm 52—58 '%, 3. Fin- ger 90—93 "Ím, 5. Finger 53— 5(j '"/«, Scliienbein 19-20 '","', Fusslánge 12—14 %. Die Lángé des fünften Fingers \erliált sicli zii dei' des dritten, wie 10: 18, und zur ganzen Flügellánge, wie 10:33. iJie Lángé des Schádels betrágt IS) '"/«, seine 'grüsste Breite vor den Augengruben 8'5 '"/;», hinter denselben 1 1 '"U, Breite zwischen den Augengruben 5 '"/w. Die frühfliegende Medermaus ist in Ungarn seit Petényi ' bekannt uiul, die hüchsten Theile der Gebirgsgegenden ausgenommen, ini ganzen Lande verbreitet. Ihre Stimnie \ersuchte Pctcnyi folgendermassen auszudrücken : zrüj— szrüj — czk — czk — czk ! im gereiztem Ziistande wird der Ton schár- fcr und nimmt ein anderes Gepráge an, ungefáhr wie : dzrr — triczritz — riczrizsij — dzrr — iczirri. Es wird allgemein behauptet, dass sie durch die kühle Witterung in ihreni Jagdgescháfte wenig beeinflusst wird, ich habé aber wahr- genommen, dass die unfreundliehe Witterung ihr Erscheinen ani Abend wesentlich verspátet. An kühlen Juni-Abenden des vorigen Jahres ist sie ' Magy. orvosok és természetvizsg. pécsi nagygyűl. inunk. 184(i. p. 380. f'tervgistes l.eisleri. 34Í1 sowolil in Palics, wie ini Kazán-Pass umi Toplicza nur zwischen 'ViS — S riii- L'isclicincn, am '11. Aiigust in Lukacshaza inn ■!, 7, am 30. Ausust bei uinwülixtcm Ilimmel, aber níliigem, warmcm Wcttcr ebenfalls iini 'VjT l'lír, am 1. Scplomber crschicn JclIocIi bei Stui-m\\ini.l uiul K'cL;eii kein cinziges Stück. Einige Heobaeliter {KahiuiU, Kacli. Allimi) behaiiplen, dass die frühnicscnde Klcderinans in manehen Jabren im Spátherbst in grossen Sehwarmen tiie \\'aldunij;en \'erlasse und nach wiirmeren Gegenden ziehe. leh glauhe, tlass sie die hetretíende ('legend nieht \'erlasst, sondern die Pliitze ihres Sdnimeraurenthaltes mit altén, grussen Gebiiiidcn x'ertaiischt, da ieli in j-indapest im xorigen .lahi'e in jedem Monate des allei'dings sehr milden W'intei's einis^e lebende Kxemplare erlialten habé. 1 1 . Pterygistes Leisleri Kuhl. (XVIll. Tafel.) (Syitoiivnn'r im iingarischen Texte, p. 252, 253.) Flugweite 290 "'/»', Kopt'- uiui Rnmpt'liin.ne 57 '"!»>, Schwanzliinge 43 ™/"i, gesanimte KörperUinge 1(H) '"%, Kopflange IS "Ím, Ohrliinge 14'5 '"/<», Ohrdeckel 5 '%■, Unterarm 41 '"/w, '■>. Finger 74 "Ím, 5. Finger 47 '"/"', Schienbein 15 "'/»i, Fusslánge 7'5 '"lm. Lángé des Schiidels 15 '"Ím, seine grösste Breite \'or den Orbitalgruben 7 '"/"i, hinter denselben í)'5 "'/™, zwischen denselben 4'5 '%i. Der Pfeilkanim ist schwiich, nur zwischen den Stirnbeinen xorhanden ; das Paroccipitale ist kürzer und gedrungener als bei /'/. uocliihi. Die unteren .Schneidezáhne soUen sich nach .Angabe allev .Autnren nur mit den schmalen Seitenkanten beriíhren uni.1 tiiclü vcrdi-ckiU, ich habé aber in drei Fiillen das C.egentheil (.\\4II. l'at'el, Fig. 7) bcdbachtet. Die rauharmige Mei-lermaus wurde bereits \(in liUisiiis, ' jedoch ohne bestimnitei" I'^indortsangabe, f'ür l'ngarn erwiihnt. ( )b\\uhl dicse Angabe auch vnn Kohuati,' K k'iűdii KnU." \'on K o 1 o z s \- á r. Oláh- ig áp o s b ;i n y a, I ) c e s, Búzamező, S e m e s n \' e und .\agy-Sze- ' Fauna Wirlu'ltli. KH.'iT, p. 05. - .lalireshel'tr mahr.-sehles. Ges. 1859, p, 73. ^.'52 Pipistrelhis pipistrellus. hen, ausserdem unter „Vcspcnigo marí "Ím, Lángé des Penis (>— 7 '"/>". Das Ohr (XIX. Tafel, Fig. 1) ist klein, ■vei-nnnlet-JreiecIs.'ig, bedeu- tend lánger als hreit, mit seinem Ende erreicht es uieht güii: die Schuaiizen- spit-e. Der Aussenrand des Ohrs entspringt in einer Entfernung \-on 3 '"lm \-(im Mundwinkel, in der Híihe oder etwas unterhalb der Mundspalte und N'erláutt in gleichmássig geschwungenem Bogén bis zum oberen Drittel seincr Hclhe, wo er dann eine deutliche und zieuilieli tiefe Eiubiiclititiií; erhált und von dieser gerade, oder in leichter Wíilbung der stumpf abgc- runi-leten Ohrspitze zustrebt. Der Ohrdeckel ist kurz und erhciil sich mit sciner Spitze liöchstens his ziir Einlvuiitiiug des ALissenrandes ; ei' áhnclt ' Orvos-Természettud. Értesítő, IColozsvái-, X. 1.SS5, p. 27:i. - Krtekez. a természettmi. kör. XVI (7) 188(;. p. '_'(!. :!2. •' Verh. & Mittheil. Siuhc-nlúiig. \'cr. XXX\'I, p. TX ; X.XWHI. p. '■ .Mittlicil. Xatiirw. Ver. f. .Stcicnnark ISS.s. S.-.\. p. S. ^ Catal. .\lamnial. VI. ISÍW. p. 12il."). Pipistrellus pipistrellus. 851^ iin ganzen cinem gedrungcnen, geraden. stumpf zugespitzten SkalpcU, ist líiilcr Jer Mitte ani brcitcsten, nach oben vcrschnialcrl und mit seiner XL'iTundeten Spitzc sciir iiYiiig ciiiiviirts gebogen. Dic Flügel sind laug und zicnilich schinal. X'crlialtniss des tunftcn Fingers zum drittcn wie 10 : 18 -14'2, Kopflánge lő'ö — 17 '"im, Ohrlánge 12-5— 14 '%., Ohrdeckel 5— 6 '"fc, Unterarm 33—35 '"/«., 3. Finger 58—62 %», 5. Finger 43-7-47 "'/"., Schienbein 12-5-14 '%., Fusslánge 7 — 9 '%n, Lange des Penis 8 — 9 '"/'». Die Schnauze ist breit, dick und stumpf, dicker als bei der Zwerg- fledermaus ; die zwischen Auge und Nasenloch befindliche, von untén durch eine tiefe Furche begrenzte Gesichtsdrüse ist stark hervortretend. Das Ohr (XX. Tafel, Fig. 1) ist oval-dreieckig ; die Lángé über- trifft ungefáhr um cin Drittcl die Brcite ; mit der Spitze erreicht es höchstens die Schnauzenspitze. Es gleicht in seiner ganzen Gestalt dem von P. pipistrellus, ist aber vor allém grösser (12-5 — 14 %«, wogegen 23 • 35(í Pipistrellus Nathusii. das von P. pipisirdlns höchstens 9'5 — 12'5 '"/i" betrágt). Der Aussenrand des Ohrs entspringt etwas niücr der Mundspalte, von] einer manchmal sehr ansehnlichen Warze, 2 '"ín vom Mundwinkel und erhebt sich in gleichmássig geschwungenem Bogén bis zum oberen Brittel seiner Höhe, vvo er eine ebenso, oder kaiim weniger tiefe Einbiichlinig bekommt, wie bei P. pipistrcllns. Der Ohrdeckel ist mehr oder weniger sichelförmig, am Aussenrande convex, am Innenrande deutlich concav. Er ist nach oben wenig ver- schnidlerl, an der Spitze stumpf abgerundet und inehr oder weniger, mWxxnXer súv si&vk cinwarts gcbogen. Mit der Spitze erhebt sich der Ohr- deckel höher, als die Einbuchtung des áusseren Ohrrandes liegt ; er ist dreimal liinger als breit ; seine grösste Breite liegt itntcrhalb der Mitfc sowuhl des inneren, wie des áusseren Randes. Der Ohrdeckel ist ver- hiiltnissmássig schmáler und schlanker, aber ausgesprochen laugcr, als der von P. pipistrellus, námlich 5 — ü "%!■, wogegen jener der Zwerg- fledermaus nur 4'2 — 5 '"'lm ergiebt. Dobson, der P. Nathusii mit P. abramns Temm. für synonym hált, behauptet, dass der Ohrdeckel etwas kürzer sei ^ als bei P. pipistrellus, meine Erfahrung geht aber dahin, dass derselbe unter den drei náchstverwandten Arten bei P. Natlnisii am lángsten ist. Die P'lügel sind laiig und ziemlich selilank. Das \'erháltniss des fünften Fingers zum dritten ist wie 10 : 12'97 — 14, und zur ganzen Flügellánge wie 10 : 25' 16 — 2727. Letztere Verháltnisszahl ist bei P. pipistrellus wie 10 : 2710 — 29'86. Der Schvvanz ist lánger als der Rumpf, aber verháltnissmássig kürzer als bei P. pipistrellus. Die Füsse sind an und für sich zwar klein, aber betráchtlich grösser als bei P. pipistrellus (7 — 9 "fm gegen 5 — tí "%>). Auf diese Eigenthümlichkeit hat zuerst Fafio hingewiesen, '■* und Dobson sagt zu wenig, wenn er einfach behauptet: „teet small". Ein besonderes Merkinal dicsér Art ist der \-erháltnissmássig sehr grosse, respective sehr dicke. weiche und hángende Penis, worauf zuerst Dobson aufmerksam gemacht hat, er betonte aber nur die besondere Lángé des Penis, und seine Worte : the extraordinary length of the penis, which, in proportion to te size of animál, is much greater than in any other species of Bat. This appears to be mainly due to the great developnient of the prepuce" ^ genügen keinesfalls zur Unterschei- ' Catal. Chiropt. 1878, p. 226. » Fauné Vertébr. Suisse, I. 1869, p. fi4. » Catal. Chiropt., 1878, p. 227. I'ipistrelhis Natluisii. 357 duuv, dcr di'ci iiaclistxcrwaiiJtcn Ai'tcii. Dci' l'enis x'on /'. Xiilliiisii (XX. 'l'al'el, I'"i,t4. 11) ist iiiclit iuii- laii,i;cr, sonJeni auch \-icl dickxT, als dcr von J'. pipishrílns (XIX. Tal'el, Kig 11), mit welclicni cr ührigcns darin übercinstimmt, dass beidé weich sind und l7, p. 60. ' Fauné Vertébr. Suisse, I. 1869, p. ()5. » Radde, Die .Samml. Kaukas. Mus. I, Zool. 1899, p. 85. * Flugweite i\-y "V", Kopf- und Rumpl'lánge 44 "/m, Sclnvanzlangu 3,') ""'«, Unteranu ;33 ""m. '- .Sitzungsber. .Akad. Wien, L.XIl. 1870, p. 70. " Magy. tud. Akad. Évkönyvei XVI (4) 1856, p. 9. ' Verh. zool.-bot. Ges. Wien, 1862, p. 2.50. * Orvos-Természettud. Ertesitö, X. 1885, p. 273, und Ertckcz. a természettud. kör. XVI (7) 1887, p. 28. '•' Verh. Siebenh. Ver. 1886, p. 78. und 1888, p. 22. 360 l'ipistrolUis Nathusii. Daday erwáhntcn, im Miiseuni zu Kolozsvár betindlichcn Exemplare von Kolozsvár und Z i 1 a h nicht zu dieser Art, sondern zu P. pipistrclhis gehören. Bielz giebt ausser den von Daday übernommenen Fundorten noch Brassó an, ich hatte jedoch keine Gelegenheit, die Richtigkeit dieser Angabe zu prüfen. Das ungarische National-Museum besitzt die Art von folgenden Fund- orten : Körtvélyes (Com. Pozsony), S e 1 m e c z b á n y a, Tát r a f ü r e d, Budapest, Sziget-Csép (Csepel-Insel) und Palics (Com. Bács- Bodrog). Nach nieinen bisherigen Erfahrungen muss ich annehmen, dass die rauhháutige Fledermaus nur sehr vereinzelt in Ungarn auftritt und dies scheint auch für andere Lánder der Fali zu sein, da Koch ausdrücklich betont, dass es in Nassau viel leichter sei 5 — 600 Zwergfledermáuse zu erhalten, als einen P. Nathusii und auch andere Beobachter áhnlicher Erfahrungen gedenken. Aus Ungarn ist die Art bisher nur aus deni Gebiete zwischen der Theiss und der Donaii bekannt, wo sie gewöhnlich unter loser Baurririnde angetroffen wird. Koch behauptet, dass die rauhháutige Fledermaus noch niemals in Gesellschaft der Zwergfledermaus angetroffen vvurde ' und dies scheint auch für Ungarn seine Richtigkeit zu habén. Möglichervveise schliesst eine Art die andere aus, da ich in den westlichen Comitaten (Vas und Sopron) immer nur die Zwergfledermaus beobachtete, hingegen aus Palics (Com. Bács-Bodrog) ausschliesslich die rauhháutige Fledermaus zugeschickt er- hielt. Dieser Umstand vvürde dafür deuten, dass die Zwergfledermaus mehr den gebirgigen Theil, die rauhháutige hingegen das Tiefland Un- garns bevorzugt. Trotz all dem muss ich aber hemerken, dass Fr. Ccrva auf der Insel Csepel (Sziget-Csép) beidé Arten angetroffen hat und zwar im vorigen Herbst im Dachstuhle seines Hauses die Zwergfledermaus, — in diesem Frühjahr aber unter der losen Rinde eines Pappelbaumes die rauhháutige Fledermaus. Die betreffenden Exemplare befinden sich in der Sammlung des National-Museums, Auch in Selmecz bánya wur- den beidé Arten gesammelt. Nach Kolenati übervvintert P. Nathusii in der Ebenc und in tiefer gelegenen Thálern und zieht im Sommer in das Gebirge hinauf; dieser Annahme scheint aber der Umstand zu widersprechen, dass die Art in Palics, alsó an einem der wármsten Punkte der ungarischen Ticfebenc, noch Ende Juni anzutreffen ist. ' Jalub. Ver. Nassau, 1862— (i:s, p. 4>S4. l'ipistrclUis aliiamus. ^- 3(il Pipistrellus abramus Tcmm. (XXI. Taíul). (Sviidiiyiiiic ini uniíurischcn Tcxtc, p. 28f)). Flugweite 225 — 231 "'/i», Kopt- und Ruinpflángc 42 — 46'%", Schwanz- lángc 33 '"/>", gesammte Körperlánge 75 — 79 "%•, Kopf lángé 15 — 15'6 "%, Ohrlánge 12—12-3 "%, Ohrdeckel 5—5-5 "%, Unterarm 32-5—33-3 "•%, 3. Finger 56 — 57 "%", 5. Finger 40 — 41 "%>, Schienbein 12 "'!"', Fusslánge 6—6-5 "%, Lange des Penis 9-6-10 "lm. P. ahraiinis ist vingefáhr von der Grosso iinserer Zw-ergOedennaLis, kleincr als F. Xiilliiisü. Die Schnaiize ist hreit, dick und stiimpf; die Clesichtsdrüscn stark hervortretend. Das Ohr (XXl. Tafel, Fig. 1) ist oval-dreieckig, um ein Ürittcl lánger als brcit, mit dciii \'orgezogenen Ende die Schnauzenspitze errei- chend. In sciner Gcstalt erinnert es an jenes von P. Nathnsii, ist aber kleiner, nur 12--- 12-3 '"'« láng. Der Aussenrand des Ohrs entspringt etwas imterhalb der Mundspalte tmd ist im oberen Drittel kcmm merklkh eingfbtuhic't, vicl weniger als bei P. A'alhnsíi. Der Ohrdeekel ist dem von P. pipistrellus áhnlich, nur etwas breiter; er gleicht einem mit sei- ner stumpf abgerundeten Spitze etwas einwárts gebogenen Skalpell, sein Aussenrand ist c<.invex, der innere etwas coneav ; derselbe ist ungefahr dreimal so láng als breit ; mit der Spitze erhebt er sieh /;; cinc Hiilic mit der Einbuehtung des áusseren Ohrrandes; seine grösste Breite falit nuter die Mitte des inneren und áusseren Randes. Die Flügel siiid Lutii und schliiiik. Das X'erhiiJtniss des 5. Fingers zuni dritten ist wie 10 : 13'90 — 14-00, und zur ganzen F'lügellánge wie 10 : 28 12 — 2S-17. Das Plagiopatagium reicht bis zur Basis der Zehe. Das Uropatagium lásst nur den letzten, rudimentáren Schwanzwir- bel frei. Das Spornláppchen ist kraflig entwiekelt. Der Schwanz ist Idn- ger als der Rumpf. Die Füsse sind kiciu, 6 — 6-5 %t gross, so gross wie die der Zwergfledermaus. Ein sehr wichtiges Merkmal ist der \'erháltnissmássig dünne. aber sehr lange (9-6—10 %> lange) Penis (XXI. Tafel, Fig. 8). Dieses Organ ist bei dieser Art ani lángsten und — wenigstens bei den zwei indi- schen, in Aleohol eonservierten Exemplaren, die ich der Güte des Herrn Oldjield Thomas in London \erdanke — steif aiifrechísteheiul. lm unte- ren Theil ist derselbe mit kurzen Haaren bedeekt, am Praeputium lánger behart ; unter der aus dem Praeputium her\-orragendcn Eichel ist von 362 Pipistrellus abramus. der Bauchseite eine unbehaarte, rinnenformige Furche bemerkbar. Das Os priapi (XXI. Tafel, Fig 9) ist 5 '"/« láng und 0'3 '% breit ; sein unte- res Ende ist lánglich, verkehrt herzförmig, in der Mitte eingebuchtet ; das obere Ende ist in zwei fást gleich lange, zugespitzte Schenkel gespaltet; in seiner ganzen Lángé von einer kráftigen Markhöhle durchsetzt. Der Kopf und der zwischen den Augen befindliche Gesichtstheil ist mit ziemlich langen Haaren dicht besetzt ; vor den Ohren, rund um die Augen und an der Schnauzenspitze stelien nur winzige Haare und ein- zelne lange Fühlborsten zerstreut. Das Plagiopatagium ist oben und untén bis zu einer, vom ersten Drittel des Oberarms zum Kniegelenk gezogenen Linie behaart. Das Uropatagium ist oben und untén bis zu der die Kniege- lenke im Bogén verbindenden Linie mit Haaren besetzt, eine feine, zer- streute Behaarung überzieht aber untén auch die Gefásswülste von den Knien bis zum Ende des zweiten Schvvanzdrittels. Der Pelz ist oben dunkel schwárzlichbraun, mit fahleren Haar- spitzen, untén bráunlichgrau. Das einzelne Haar ist oben einfárbig braun, an der Bauchseite am Grundé schwarzhraun mit schmutzig weisslichgrauer Spitze. Die Ohren und Flugháute sind dünn, \'on schwarzbrauner Fárbung. Der Schádel (XXI. Tafel, Fig. 2) steht in seinem ganzen Bau zwi- schen dem des P. pipistrellus und P. A'űthiisii. Die Scheitelgegend ist etwas höher als die Stirngegend, aber letztere ist schon viel mehr her- vorgewölbt als bei /-". pipistrellus. Die unteren Schneidezáhne berühren sich nur mit den schmalen Seitenkanten. Die oberen Schneidezáhne erinneren lebhaft an die von P. Nathusii, indem sie ebenso líMig und schlank sind und auch das Ver- háltniss ihrer Spitzen fást dasselbe ist. Der erste obere Schneidezahn ist zweispitzig, seine áussere Spitze ist klein, lilciner als bei P Nathusii, und betniehtlieh Meiner als seine innere Spitze. Der áussere obere Schneide- zahn ist einspitzig, seine Spitze ist langer als die áussere Spitze des ersten Sehneidezahns, aber in viel geringerem Masse als bei P. Nathusii. Es ist bemerkenswerth, dass diese drei Spitzen nicht auseinander gehen, wie bei P. Nathusii, vielmehr (manchmal sehr deutlich) eiiiander ziistre- ben (XXI. Tafel, Fig. 5). Der erste Backenzahn im Oberkiefer ist aus der Zahnreihe slark einwarts geriiekt, so dass die Kronránder des Eckzahns und des zweiten Backenzahns fást zusammenstossen und der erste Backenzahn nur durch die zwischen denselben verbleibende Lücke zu erblicken ist (XXI. Tafel, Fig. 5). lm Übrigen ist dieser Zahn ziemlich gross, mit seiner Spitze die Kronránder der Nachbarzáhne überragend. Die Eckzáhne sind kráftig und denen \-on P. Nathusii áhnlich, der vor- I'ipistrclliis abnimus. 3fi3 dere K'riinraiki des unteren erhebt sicli jeduch íilhr dic Millc der Zalm- híihe (XXI. Tafel, V\g. 6). Üie Gaumcnfalten sind in Mgur 7 der XXI. Tafel dargestellt. W-rivandlschafllichc HczieluiuiId- fiild Tlioiiias, Gustos am British Museum zu London, zu \'erdanken habé. 8. Gattung. Miniopterus Bonap. iSynonyiiiii' im ungarisclien Texte, p. 2fll). Die áusseren Gattungscharaktere sind zur Genüge bekannt. Der Schádel (XXII. Tafel, ¥'\g. 2 — 4) ist über dem SchnauzentheiI plützlich und stark hervorgewölbt. Die Stirngegend ist ebenso hoch oder etwas höher als die Scheitelgegend, \\m welcher sie durch eine tiefe, sattelförmige Einbuchtung getrennt wird. Zwischen den Stirnbeinen erhebt sich ein ziemlich kráftiger Pfeilkamni. Der Hinterhauptskamm ist mássig entwickelt. Die Schádelbasis ist breit; das Basioccipitale beiderseits aus- gehöhlt ; die Bulla tympanica hedeckt einen ziemlich grossen Theil der Cochlea. Der SchnauzentheiI ist abgeflacht und an beiden Seiten zusammen- gedrückt. Der Nasensattel ist kurz, ziemlich schmal, seiner ganzen Lángé nach eingedrückt, gegen die Stirnbeine ziemlich jáh ansteigend. Das Praemaxillare ist entwickelter als bei anderen heimathlichen Glattnasen. Der knöcherne Gaumen erstreckt sich kaum hinter das Vorderende des Jugale. Der Oberkiefer ist in der RichtUng der Eckzáhne etwas breiter als das Stirnbein zwischen den kleinen Augengruben. Der Unterkiefer ist ziemlich gerade ; sein Schláfenfortsatz niedrig, in einer Linie mit dem Gelenkfortsatz ; der Eckfortsatz ist hackenförmig nach aussen gebogen (XXII. Tafel, Fig. (I). Acht Gaumenfalten. Zahnformel : . 2—2 1 — 1 -, pm Minioptorus Schreibersii. 3G5 Dic oberen Schneidezahne sind schwach, dic Paare vtm cinander und \uii den Eckzáhnen durch eine grosse Lücke gctrennt. Ausgczcichnctc, ausdaiiernde Flicser, dic sicli in Híililcn und K'uinen aLit'lialtcn. 20. Miniopterus Schreibersii Natt. (XXII. Tafel). (Sviionvniit' im ungarischen Texte, p. 2!)3.) Flugvveite 314 — 330 %>, Kopf- und Rumpf lángé 51 — 53 '"/«, Schwanz- lánge 53 — 58 "%>, gesaninite Körperlánge 105 — 111 '%, Kopf lángé 17 — 17-5 '"/m, Ohrlánge 11 '%■, Ohrdeckel 5—51 "'/».. Unteiatm 45-4(;-5 "%, 3. Finger 82—87 '%., 5. Finger 50—52 '"/'", Schienbein 20— 20-5 '"U, Fusslánge í)'5 — 10'5 '"/m. Lángé des Schádels 15'3 '"/»>, seine grösste Breite 8"5 "%>, zwischen den Orbitalgruben 3'8 '"/">, Basis der oberen Eckzáhne 2 '8 '"U von cin- ander. Der Pelz ungarischer Exemplare ist oben liell graubraun, untén hell weisslich aschgrau. Miniopterus Scliivilvisii ist dic einzige heimathliche Cllattnase, die ausser der Gaunienkrone acht Gaumenfalten besitzt (XXII. Tafcl, Fig. 7), allé anderen habén nur sieben. Die langtlügelige Fledermaus wurde, wie bekannt, von unserem Landsmanne, dem aus Pozsony gebürtigen Kari Schreibcrs, dem gewese- nen Director des Wiener Hofmuseums, in den Híihlen der unteren Donaustrecke im Jahre 1809 entdeckt, als er vor den französischen Trup- pén mit den Sammlungen des Museums nach Temesvár flüchtete. Jetzt ist sie bereits von sehr vielen ungarischen Fundorten, fást aus allén H(>hlen des Landes bekannt, mögen dieselben im südlichsten, oder im iKinllich- sten Theil Hegen. Das ungarische Natiunal-Museum besitzt die Art aus der Aggteleker Höhle (Com. Gömör), Hámor (Com. Borsod), Budapest, Vörösvár, Fliegenhöhle bei C o r o n i n i (Com. Krassó-Szörény), P 1 a v i s e v i c z a (Com. Krassó-Szörény). Im Museum zu Kolozsvár sind folgende Fundorte vertreten : Kolozsvár, So bor sin, Dé\'a, H om o r ó d - A 1 m á s, Tapolcza und Nagy -Sze ben. Kolcuati kannte die Art aus den Comitaten : Szepes, Abauj-Torna, Nyitra und Liptó; Petényi aus den Höhlen des G ö m ö r e r, Biharé r, B a r a n y a e r und K r a s s ó- .S z ö r é n \' e r Comitates. ERKLÁRUNG DER ABBILDUNGEN. I. Tafel. RliiuolopJiiis L-urydh' Bkis. (Nacll Kxeinplaren von Hámor.) 1. Dei' Nasenaufsatz. Vcrgr. 7. 2. Der Schádel von obcn. Vergr. '.i. '■i. Der Schüdel von untén. \'ergr. \i. 4. Der Schüdel im Profil. Vergr. li. 5. Unterkiefer. Vergr. 6. II. Tafel. Rliinolophns ciiryalc Blas. 1. Das Ohr. Exempl. von Vörösvár. Vergr. 2. 2. Der Nasenaufsatz im Profil. Exempl. von Pecsenycszlva. \'ergr. 3. '.i. Oberkiefer. Exempl. von Hámor. Vergr. 10. 4. Die drei crsten Backenzáhne des Unterkiefers. Exempl. von Hámor. Vcrgr. 13'5. 5. Dasselbc von aussen und hinten gesehen. Vergr. 1 :!•.''>. (i. Gaumcnfaltcn. Exempl. von Coronini. Vcrgr. (i. III. Tafel. Rliinolophns hipposidcros Bechst. 1. Das Ohr. Exempl. von Zay-Ugrócz. . Vergr. 15. 2. Nasenaufsatz von vorne. Exempl. von Boz (Com. Sopron). Vergr. 3. '4. Derselbe im Profil. Vergr. 3. 4. Der Schádel im Profil. Exempl. von Homorod-AImás. Vergr. 3. 5. Die Gegend des Zwischenkiefers von untén, ix = Intermaxillare, mit den zwei ver- kümmerten Vorderzuhnen li), c = Eckzahn, pm,, pnij = die zwei ersten Backen- záhne des Oberkiefers. Exempl. von Homoród-Almás. Vergr. 8. í). Das Intermaxillare von der Seite. Exempl. von Selmeczbánya. Vergr. 8. 7. Der Oberkiefer mit den Záhnen. Exempl. von Homoród-.'Mmás. Vcrgr. 8. 8. Vorderes Ende des Unterkiefers.- Exempl. von Homoród-Almás. Vergr. 8. 9. Die drei ersten Backenzáhne des Unterkiefers. Exempl. von Selmeczliánya. \'crgr. 8. 10, Gaumenfalten. Exempl. von Homoród-.Mmás. Verg. 0. 11. G.iumenfalten. Exemp. von Selmeczbánya. Vergr. (1. Erklarung Jer AbliiUiingen. ^ '.iCű W. Tatel. Rhinolophns fcrnmi-cqHiiiuiu Schreb. 1. Uas Olir. Exenipl. von AJa-k'aleh. Vergi. l'S. 2. Der Nascnaufsatz von vorne. Exenipl. von Ada-Kaleh. Vergr. 2. p ^ das Hufcisen ; m, Ip, k, k' = der Sattel ; 1 = die Lanzette ; o ^= das Nasenloch ; Ip = vordcrc QuerHiiche des Sattcls ; m = die doppelte Einsenkung der vordercn yuerllaclie ; k = vordere Sattelspitze ; k' =; hintere Sattelspitze ; 1, 2, 3 := die Zellen der Lanzette. 3. Der Nasenaufsatz iin Prolii. Vergr. 2'5. 4. Der Schiidel im Profil. Exenipl. von Budape.st. Vergr. Ii'4. 5. Eckzalin und die zvvei ersten Backenzíihne des Oberkiefers. Exenipl, von Pjiidapcst. Vergr. "■5. (!. Vorderes Ende des Unterkiefers. Exenipl. von Budapest. Vergr. 7r>, 7. InterniaxiUarc mit den zwei Vorderziihncn von vorne. Exenipl. von liudapcst. Vergr. 7"5. 8. Intermaxillare von untén. Excmpl. von Budapest. Vergr. 7ő. 9. Dasselbe, individucll mit vier Vorderziihnen. Exempl. von Pecsenyeszka. Vergr. 7 5. 1(1. (iaunienlalten. Das vorige líxenipl. von Pecsenyeszka. \'ergr. ^'4. \'. Tafcl. Barbastclla barbasicUa Schreb. (Alle Fisuren nach eineni in der ziiol. .Sammlmig der Budapestcr Ujiiversilat belindlichen o aus Weslphalien.) 1. Kopf mit den Ohren. \'ergr. l(i. 2. Derselbe im Protil. Vergr. 1-4. 3. Der .Schiidel im Profil. Vergr. IJ-.'l 4. Der.selbe von oben. Vergr. 3-3. 5. Derselbe von untén. Vergr. 3"3. (!. Oberkiefen. Vergr. 9'5. 7. Der obere Echzahn mit den vier ersten Backenziihnen. Vergr. 9'.'i. 8. Der Unterkiefer. Vergr. .') 5. ÍJ. Gaunienfalten. Vergr. 5"5. VI. Tafel. Ph'cntiis íinrihis L. 1. K'opf mit den Ohren. Nach einem ani 21. Dezember in Budapest gefangenen lebenden Exemplar. Natürliche Grösse. 2. Das Gesicht mit der Basis des Ohrs. Budapcster Exemplar. Vergr. 3-3. k = Aussen- rand des Ohrs, i = Innenrand, b = Kiél, f = Ohrdeckel, s = der obere I.appen in seiner natürlichen Lage an das Ohr angeschmiegt, r =r der kleinere Lappén aufrechtstehend, a = der die Ohren verbindende Hautsaum, o = Nasenloch, g ^ die hinter demselben liegende Grube. 3. Dasselbe im Profil. Exempl. von Sopron. Vergr. 33. Die Bedeutung der Buchstaben wie in Fig. 2. Der grössere Lappén des Ohrs (s) ist unigelegt uni seine natürliche G estalt zu zeigen ; er bedeekt zur Hálfte den kleineren Lappén. 368 Erklíirung der Abbildungcn. 4. Der Schádel im Profil. Exempl. von Meleghegy. Vergr. 3. 5. Der Schádel von untén. E.xempl. von Meleghegy. Vergr. 3. (i. Oberkiefer mit Zahnen. Exempl. von Meleghegy. N'crgr. M. 7. Untorkiefer. Exempl. von Sopron. Vergr. 5. 8. Gaumenfalten. Exempl. von Sopron. Vergr. 5. VII. Tafel. Myofis Capacciiiii Bonap. 1. Das Ohr. Exempl. von Coronini. Vergr. TTö. 2. Fuss sammt Schwanzflughaut und Sporn mit dem .-Vnsatz der Kiirperllughaut. Exempl. von Coronini. Natürliche Grosse. 3. Der Schiidel im Profil. Exempl. von Coronini. Vergr. 35. 4. Die linké Hiüfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Coronini N'ergr. S'.'i. 5. Wie Fig. 4. Exemplar aus Sicilien. Vergr. 8'.5. 6. Unterkiefer. Exempl. von Coronini. Vergr. 5'5. 7. Gaumenfalten. Exempl. von Coronini. Vergr. 5. VIII. Tafel. Myotis Daiibcntouii Leisl. 1. Das Ohr. Exempl. von Sopron. Vergr. 23. 2. Schwanzspitze. Exempl. von Szanios-Uj\'ár. \'ergr. 3. 3. Fuss mit Ansatz der Körperflughaut, Sporn und Sclnvanzflughaut. Exempl. von Buda- pest. Natürl. Grösse. 4. Seitenansicht des Schadels. Exempl. von Budatok. Vergr. 3'3. 5. Linké Hálfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Fiume. Vergr. 7. li. Wie Fig. b. Exempl. von Szamos-Ujvár. Vergr. 7. 7. Unterkiefer mit den Záhnen. Exempl. von Budafok. Vergr. 5. 8. Gaumenfalten. Exempl von Budapest. Vergr. .5. IX. Tafel. Myotis emarginatns Geoffr. 1. Das Ohr. Budapester E.xempl. Vergr. 2"5. 2. Schwanzspitze mit dem Ende der Schwanzflughaut. Budapester Exempl. Vergr. 3. 3. Seitenansicht des Schadels. Budapester Exemplar. Vergr. 3. 4. Linké Halfte der oberen Zalinreihe. Budapester Exempl. Vergr. 7. b. Die rechtsseitigen zweiVorderzáhne mit dem Eckzahn. Exempl. von Pecsenyeszka. Vergr. 7. t). Unterkiefer mit den Záhnen. Budapester Exemplar. Vergr. h. 7. Gaumenfalten. Budapester Exemplar. Vergr. 5. X. Tafel. Myotis XaítL-rcri Kuhl. 1. Das Ohr. Exempl. von Kis-Nyires. Vergr. 2. 2. Freies Ende der Schwanzflughaut mit der Schwanzspitze. Exemplar von K'is-N'yires. Vergr 2. 3. .Seitenansicht des Schadels. Exempl. von ICis-Nyires. \'ergr. 3'5. lüklaruiig der Abhildunii,cn. 36U 4. Lilike Hiilftc der oburun ZahnreilK-, Kxcnipl. von Kis-Nyires. Vcrgr. 7. .'), Wie Fig. 4. Nacli einem Kxemplare aus Üciitschland. Vergr. 7. (i. Unterkiefer mit dcn Ziihnen. Exempl. von Kis-Xyiies. Vergr. 5. 7. (laumenfalten. Excnipl. von K'is-Xyii'i-'s. Veigr. 4'5. XI. 1"atul. Myotis JÍllIisÍíÍiiH Ix'isl. 1. Der Kopf mit dem Ohr. Exempl. von Zay-Ugrócz. Vergr. r5. 2. Schvvanzspitze. Exempl. von Csallóköz-Somorja. Natürl. Grösse. '.{. Die Seitenansicht des Schadels. Exempl. von Zay-Ugrócz. Vergr. :j. 4. Die linké Halfte der oberen Zahnreihe. E.xempl. von Bankó. Vergr. 5. 5. Wie Fig. 4. Exemplar von Csallóköz-Somorja. Vergr. .5. 6. Unterkiefer mit den Zahnen. Exempl. von Csallóköz-Somorja. \'ergr. öű. 7. Gaumenlalten. Exempl. von Zay-Ugrócz. Vcrgr 5. 8. Die Gehörknöchclchen. Exemplar von Zay-Ugrócz. Vergr. lU. iii = der Hammcr, i - .■\mbos, st = Steigbiigel, i = die verknöcherte Sehne des .\lusculiis stapedius. XII. Tafel. A/yolis iiiyntis Bechst. 1. Seitenansicht des Ivopfes und des Ohrs. Exempl. von Bártfa. Vergr. l'.ö. 2. Seitenansicht des Schadels. Exempl. von Bártfa. N'ergr. '■}. '■i. Linké Halfte der oberen Zahreihe. Exempl. von Csallóköz-Somorja. Vergr. .5. y. a. Derselbe Gegenstand von der inneren Seite gesehen. Vergr. .'3. 4. Schneide-, Eck- und die vorderen drei Backenzíihne der linken Kieferhalfte. Exemplar von Bártfa. N'ergr. 5. ."). Wie Fig. 4. Exempl. von Raducs (Croatien). Vergr. 5. tí. Unterkiefer mit Zahnen. Exempl. von Bártfa. Vergr. 3. 7. Gaumenfalten. Exempl. von Homoród-Almás (var. spelaea Bielz). Vergr. 4. 8. Ein Theil der Gaumenfalten. Exempl. von Vörösvár. V'ergr. 4. ü. Ein Theil der Gaumenfalten. Exempl. von Csallóköz-Somorja. Vergr. 4. 10. Die Gehörknöchclchen. Exempl. von Csallóköz-Somorja. Vcrgr. 10. m = Hammcr, i = .•\mbos, st = Steigbügel. XIII. Tafel. Myotis mystaciuiis Leisl. 1. Das Ohr. Exempil. von Báziás. Vergr. 2. 2. Fuss mit dem Ansatz der Körperllughaut, Schwanzllughaut und Sporn. Exemplar von Zuberecz. Natürl. Grösse. .'J. Ende der Schwanzflughaut mit der Schwanzspitze. E.xempl. von Zuberecz. Vergr. (!. 4. Seitenansicht des Schadels. Exempl. von Zuberecz. Vergr. 3'.5. b. Die vorderen Záhne des Oberkiefers. Exempl. von Zuberecz. Vergr. 7. (i. Linké Halfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Barlangliget. Vergr. 7. 7. Unterkiefer mit den Zahnen. Exempl. von Zuberecz. Vergr. 6. 8. Gaumenfalten. Exempl. von Zuberecz. \'ergr. 5. Méhely : Magyarország denevéreinek mnnographiája. 24 370 Erklárung der Abbildungen. XIV. Tafel. Epti'siciis scroiiiius Schreb. 1. Das Ohr. Exempl. von .\lsó-Szöcs (Original-Exemplar von var. traiissylvantis Daday'. Vergr. 2. 2. Seitenansicht des Sehadels. Exempl. von Berettyó-Újfalu. \'ergr. 3. 3. Linké Hálfte der oberen Zahnreitie. Exempl. von Berett}'ó-Ujfalu. \'ergr. 5. 4. Die oberen .Schneide- und Eckzahne von vorne. Exempl. von Berettyó-Újfalu. \'ergr. 5. 5. Unterkiefer mit den Zahnen. Exempl. von Berettyó-Újfalu. Vergr. 3'6. 6. Gaumenfalten mit der Gaumenkrone und der oberen Zahnreihe. Exempl. von Alsó- Szőcs (Original-Exemplar von var. transsylvanus Daday). Vergr. 5. 7. Die zvvei ersten Gaumenfalten. Exempl. von Berettj^ó-Ujfalu. Verg. 5. 8. Wie Fig. 7. Exempl. von Budapest. Vergr. 5. XV. Tafel. Vcspcrtilio borcalis Nilss. 1. Seitenansicht des Kopfes und Ohrs. Exempl. von Báziás. Vergr. 2' 18. 2. Seitenansicht des Sehadels. E.xempl. von Báziás. Vergr. 36. 3. Linké Hiilfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Kassa. Vergr. 7'5. 4. Die oberen Schneide- und Eckzahne von vome. Exempl. von Kassa. \'ergr. 7'5. 5. Die unteren Schneide- und Eckzahne von vorne. Exempl. von Kassa. Vergr, 7'5. 6. Unterkiefer mit den Zahnen. Exempl. von Tátrafüred. Vergr. 5. 7. Gaumenfalten. Exempl. von Kassa. Vergr. 5-5. 8. Detto. Exempl. von Báziás. Vergr. 5.5. 9. Detto. Exempl. von Tátrafüred. Vergr. (i. XVI. Tafel. Vt'spcrtiliii muri mis L. 1. Ohr und Schnauze. Exempl. von Hoinoród-Alinás (Original-Exemplar von ]'c'spenis siculus Daday). Vergr. 27. 2. Seitenansicht des Schüdels. Exempl. von Brassó. Vergr. 5. 3. Die vorderen Záhne der oberen Zahreihe. Exempl. von Xagy-Rőcze. Vergr. 8. 4. Die hnke Hálfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Homoród-.Almás (Original-Exempl. von Vesperus siculus Daday). V'ergr. 8. b. Die oberen Schneidezáhne und der Eckzahn der linken Seite. Exempl. von Kagy-Rőcze. Vergr. 8. 6. Dasselbe. Exempl. von Homoród-Almás (Original-Exemplar von Vesperus siculus Dadayi. Vergr. 8. 7. Die rechtsseitigen zwei oberen Schneidezáhne von vorne. Kxempl. von Nagy-Rőcze. Vergr. 8. 8. Dasselbe. F'xempl. von Homoród-.Mmás (Original-Exemplar von Vesperus siculus Dadayi. Vergr. 8. 9. Linké Hálfte des Unterkiefers mit den Zahnen. Exempl. von Brassó. Vergr. 4. 10. Gaumenkrone, Gaumenfalten und obere Zahnreihe. Exempl. von Brassó. Vergr. 5. 11. Dasselbe. Exempl. von Homoród-.Mmás (Original-Exemplar von Vesperus siculus Daday). Vergr. 5. Erklaruní; der Ahl-.ilJiiii|íen. 371 XVII. Tafel. PlíTvgistíS tiociiila Schreb. 1. Olír und SL-linauze. l'.xempl. von C'epin (Croatien). Vergr. 1"0. 2. Schadel ini Protil. Exenipl. von Budapest. Vergr. :!'8. •'i. Linkc Hiilfte der oberen Zahnreihe. E.xempl. von Budapest. Vergr. S. 4. Die reclitsseitigen oberen zwei .Schneideziiline mit dem ICckzalin. Kxcmpl. von Buda- pest. Vergr. 8. ."). Die reehtsseitigen zwei .Schneidezaline, der Eekzahn und die drei crsten Backenzaline (1 — ;?) der oberen Zahnreihe. Budapester Stück. Vergr. 8. ti. Die unteren Schneide- und Eckzahne von vorne. Exempl. von Budapest. Vergr. 8. 7. Linké Hiilfte des Unterkiefers mit den Ziihnen. Exempl. von Budapest. Vergr. 3. 8. Gaumenfalten und Oaumenkrone mit der oberen Zahreihe. Exempl. von Nagy-Rőcze. Verg. 3. X\'II1. Tafel. Plerygistcs Leislcri Kuhl. 1. .Seitenansicht von Ohr und Schnauze. Exempl. von .Szt.-ílotthard. Vergr. TTö. 2. Schíidel im Profil. Exemplar desselben Ursprunges. \'ergr. ;i\S. 3. Linké Ilalfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Csallóköz-Somorja. Vergr. 8. -1. Die vorderen Ziihne des linken Oberkieferastes von der Seite und von hinten gesehen. Exempl. von Szt.-Gotthard. Vergr. 8. 1, 2 = die zwei Schneidezáhne, 3 = der Eckzahn, 4 = der erste, 5 = der zweite und 6 = der dritte obere Backenzahn. ő. Dasselbe Object von untén und liinten dargestellt. Exempl. von Csallókuz-Somorja. Vergr. 8. íi. Die reehtsseitigen zwei Schneidezáhne und der Eckzahn der oberen Zahnreihe von vome. Exenipl. von Csallóköz-Somorja. Vergr. 8. 7. Die unteren Schneide- und Eckzahne von vorne. P'xempl. von Csallóköz-Somorja. Vergr. 8. 8. Linké Hiilfte des Unterkiefers mit den Záhnen. Exempl. von Csallóköz-Somorja. Vergr. 5 í). Gaumenkrone, Gaumenfalten und die obere Zahnreihe. Exempl. von Csallóköz-Somorja. \'ergr. 4'5. XIX. Tafel. Pipistrelltis pipistrellns Schreb. 1. Ohr und Sclmauzc in Halbprofil. Exempl. von Oláh-Láposbánya (Original-Excniplar von (DadaV'i V. Kithlii). Vergr. 2-18. 2. Seitenansicht des Schádels. Exemplar von Deés (Original-Exemplar von Itaday'^ V. KiMii\ Vergr. 3'6. 3. Linké Hálfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Deés (Original-Exemplar von DaJay's V. pipistrcllus). Vergr. 7'5. 4. Die reehtsseitigen zwei Schneidezáhne mit dem Eckzahn der oberen Zahnreihe. (Typi- scher Zustand). Exempl. von Deés (Original-Exemplar von /)ii;iíír's V. pipisirellus). Vergr. 10. T). Die oberen Schneide- und Eckziihne von vorne. Exempl. von Búzamező (Original- Exemplar von Daday's V. Kiihlii). \'ergr. 7'5. (J. Der Unterkiefer mit den Záhnen. l-^xempl. von Búzamező (Original-Exemplar von Daday's V. Kiililii). Vergr. ö'.'). 24' 372 Krklarung der Abbildiingen, 7. Die vorderen Záhne des Unterkiel'ers. Exeinpl. von Búzamező (Original-Exemplar von Daday's V. Kuhiii). Vergr. 7'5. 8. Gaumenkrone mit den Gaumenfalten und der oberen Zahreihe. Exempl. von Deés (Original-Exemplar von Daday's V. Kuhiii). Vergr. ö. 9. Schwirrzunge. Exempl. von Nagy-Szeben (Orig.-Exempl. von Duday'a V. Kuhiii). Vergr. 18. 10. Schwirrzunge. Exempl. von Kolozsvár (Orig.-Exempl. v. Daday's 'V. pipistrelhis}.\'ei-gi. 18. 11. Her Penis in seiner natürlichen Lage. Nach einem in Weingeist aufbewahrten Exempl. von Kis-Pöse. Vergr. 4. XX. Tafel. Pipistrellus Nathusii Ke\s. & Blas. 1. Das Ohr. Exempl. von Palics. Vergr. 2. 2. Seitenansicht des Schíidels. Exempl. von Palics. Vergr. 3'6. 3. Der Schadel von oben. Exempl. von Palics. Vergr. 3"6. 4. Der Schadel von untén. Exempl. von Palics. Vergr. 'ó'iS. 5. Die linké Híilfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Palics (jüngeres .Stück). \'ergr. S. B. Die zwei Schneidezáhne und der Eckzahn desOberkiefers. Exempl. von Budapest. Vergr. 10. 7. Derselbc Gegenstand. Xach einem jiingeren Exempl. von Palics. \'ergr. 10. 8. Linké Hiilfte des Unterkiefers mit den Zahnen. Nach einem Budapester Exempl. Vergr. 5'5. y. Die vorderen Zühne des Unterkiefers. Exempl. von Budapest. Vergr. 7'5. 10. Gaumenkrone mit Gaumenfalten und der oberen Zahnreihe. Exempl. von Palics. Vergr. 5'.5. 11. Der Penis in seiner natürlichen I.agc. N'ach einem in Weingeist aufbewahrten Exempl. von Palics. Vergr. 4. XXL Tafel. Fipistirllií.'i abraiiiii.s Tenim. (Alle Figuren sind nach zwei indischen in \Veingeist aufbewahrten Exemplaren .ingefertigt worden ) 1. Seitenansicht des Kopfes. Vergr. 2. 2. Der Schadel im Profil. Vergr. Ü'O. ■i. Die zwei oberen Schneidezáhne mit dem Eckzahn. Vergr. 10. 4. Dasselbe von dem zweiten Stück. Vergr. 10. Ti. Linké Hiilfte der oberen Zahnreihe. Vergr. S. pr. 1. — der erste Backenzahn. 6. Linké Hiilfte des Unterkiefers mit den Ziihnen. Vergr. .5. 7. Gaumenkrone mit den sieben Gaumenfalten und der oberen Zahnrcilie. Vergr. ö. 8. Der Penis in seiner natürlichen Lage. Vergr. 4. 0. Das Os priapi. Vergr. 8. XXII. Tafel. Miuioptcrns Schrcibersii Natt. 1. Seitenansicht des Ohrs. Exempl. von Vörösvár. Vergr. 21. 2. Seitenansicht des Schádels. Exempl. von Hámor. \'ergr. ',i. :i. Der Schadel von oben. Exempl. von Hámor. Vergr. .'J. 4. Der Schadel von untén. Exempl. \'on Hámor. Vergr. :i. 5. Linke Hálfte der oberen Zahnreihe. Exempl. von Hámor. Vergr. 8. (). Linke Hálfte des Unterkiefers mit den Zahnen. Exempl. von Hámor. Vergr. ö-5. 7. Gaumenkrone, mit den acht Gaumenfalten und der oberen Zahnreihe. Exempl. von Hámor. Vcrsr. .'). „,-p-^^ "^ a:; ■-% "^^r^^ Khiiiülophiis oiin'alo Blas. Tabh tr vV %, . ^- Rhinoloplius hipposidoros Bechst. Tábla. Úi m "^ •M 7 "^^T^^jr^^ S^T Rhiiioloplms romim-eqiiinuin Schreb. IV. Tábla. m$^ (/A /A ^ ■ ^P ^r^ ^~^UM D' ^i i- k j H(irl),islclla b;irl)aslell.i Sclirnb. V.Tábla. lé ,fi^ y ^\ b-. Jj. ^ ^Ab,/ .X" '^k J ' Plocotus aurüus L. VI. Tábla. / ^r j>)»>, .-'í^ j r-^^ .é-\ ''0 r:^/y//i'iFj^r^ili^K^ fe-,.:"-^ ,/^' ,f' \ívotis Capacf; liiii i)iiii:i{i .Tábla. 'if^^ yf--^-t"-**~-'^''- fvl ■-^im^f^^' 'Wáy^^ M A ' ^^:-^^^.