Skip to main content

Full text of "Budapest muvészete a török hódoltság elott"

See other formats 


9W  9 


MŰVÉSZETI  KÖNYVTÁR 

SZERKESZTI  K.LIPPICH  ELEK 


rr  r 


BUDAPEST  MŰVÉSZETE 


BUDAPEST 
LAMPELRÓBERT(W0DIANERPésFIAl)CS.É5K!R.UDV.KÖMYVKERESKEDÉS 

KIADÁSA 


& 


MŰVÉSZETI  KÖNYVTÁR 


MŰVÉSZETI   KÖNYVTAR 


SZERKESZTI 

Dr.  k.  lippich  elek 


i 

ff  f_ 


BUDAPEST  MŰVÉSZETE 
A  TÖRÖK  HÓDOLTSÁG  ELŐTT 


IRTA 


DIVALD  KORNÉL 


BUDAPEST 

LAMPEL  RÓBERT  (WODIANER  F.  ÉS  FIAI) 

CS.  ÉS  KIR.  UDVARI  KÖNYVKERESKEDÉS  KIADÁSA 


rr  * 


BUDAPEST  MŰVÉSZETE 


A 


••  •• 


TOROK  HÓDOLTSÁG  ELŐTT 


ÍIÍTA 


DIVALD  KORNÉL 


CSÁNYI  KÁROLY  10  EREDETI  ÉPÍTÉSZETI  RAJZÁVAL  ÉS  49  KÉPPEL 


BUDAPEST 
LAMPEL    RÓBERT    (WODIANER   F.  ÉS   FIAI) 

CS.  ÉS  KIR.  UDVARI  KÖNYVKERESKEDÉS  KIADÁSA 


MINDEN  JOG  FENTARTVA 


''Pátria"  irod.  vállalat  és  nyomdai  részv.-társ.  nyomása,  Budapest,  IX.,  Üllői-ut  25. 


BEVEZETÉS. 


Félszázadnál  több  idő  múlt  el  azóta,  hogy  a  rendszeres  régiségtani  és 
művészet-történeti  kutatás  Magyarországon  megindult.  Miként  a  külföldön,  úgy 
nálunk  is  szép  számmal  termettek  lelkes  férfiak,  a  kik  a  ránk  maradt  művészeti 
emlékeket  számbavéve,  hazánk  helyét  és  jelentőségét  a  műtörténelemben  meg- 
állapítani törekedtek.  Bármily  nagy  buzgalmat  tanúsítottak  azonban  e  téren, 
összefüggő  képünk  a  képzőművészet  egyes  korszakainak  magyarországi  fejlő- 
déséről ma  sincsen  még.  Ennek  oka  abban  a  nagy  pusztulásban  rejlik,  a  mely 
századok  viszontagságai  folyamán  Magyarország  túlnyomó  s  hajdan  legvirágzóbb 
részének  a  műemlékeiből  követ  sem  hagyott  kövön. 

Földünkön  minden  a  mulandóság  törvénye  alá  tartozik.  Az  idő  az  örök 
emlékezetre  emelt  monumentális  alkotásokat,  lánglelkű  szobrászok  és  festők 
műveit  világszerte  megtizedelte.  A  pusztulás  azonban  talán  sehol  sem  volt 
nagyobb,  mint  Magyarországon,  a  mely  ország  a  létét  megtámadó  viharoka 
mindannyiszor  oly  csodás  módon  heverte  ki,  s  midőn  már  az  egész  világ  halott 
nak  hitte,  végső  erejét  megfeszítve  újból  talpra  állott,  hogy  újból  alkosson  ott 
a  hol  a  háborúk  vihara  mindent  romba  döntött. 

Minthogy  az  élet  a  réginek  romjain  épült,  ez  utóbbinak  emlékei  minálunk 
természetszerűleg  nagyobb  mértékben  enyésztek  el,  mint  oly  országokban,  a  hol 
a  dicső  múlt  letűnte  óta  nem  támadt  számottevő  jelen. 

A  klasszikus  görög  földön  történelmi  katasztrófáinak  lezajlása  után  jelen- 
tősebb kulturális  élet  nem  keletkezett.  A  nagyobbszabású  emlékek  romjai  itt 
nagyrészt  bántatlanul  maradtak  meg  helyükön.  A  természet  maga  is  megóvta 
ezeket  a  földréteggel,  a  melyet  évszázadokra  terjedő  elhagyatottságuk  közben 
a  szakadatlanul  és  zavartalanul  működő  geológiai  folyamatok  borítottak  föléjük. 

Magyarországon  a  puskapor  feltalálása  óta  még  rombolóbb  történelmi  katasz- 
trófák nyomában  évszázadok  folyamán  ismételten  új  települések  keletkeztek, 
a  melyek  az  előző  korszak  épületeinek  romjain  épülve  s  e  romok  anyagát  föl- 
használva, még  teljesebbé  tették  a  pusztulást. 

Ha  ily  módon  évszázadokra  szánt  monumentális  építészeti  emlékeink  is 
elenyésztek,  semmi  sem  természetesebb,  mint  hogy  a  szobrok  és  festmények, 
a  melyek  ezeket  hajdan  díszítették,  szintén  elpusztultak.  A  ránk  maradt  emlékek 
száma  az  elpusztultakéhoz  képest  végtelenül  csekély.  Nem  csoda  tehát,  ha  azok, 


G  Divald  Kornél 

a  kik  dicső  multunkat  voltaképen  nem  ismerték,  rideg  módon,  pusztán  a  meglevő 
dolgok  alapján  ítéltek  s  ráfogták  Magyarországra,  hogy  jelentősebb  kulturális  és 
művészeti  életnek  a  színhelye  sohasem  volt,  és  a  mi  jelentősebb  műemléke  nap- 
jainkig fönmaradt,  ez  valamennyi  külföldi  mesterek  alkotása.  A  Bach-korszak 
idején  nálunk  régészkedő  német  tanárok  műtörténeti  szempontból  is  Ausztria 
tartományának,  vagy  legalább  is  a  német  művészet  uszályhordozójának  tüntették 
föl  hazánkat.  Hatásuk  alatt  egy  ideig  a  magyar  régiségtudósok  is  természetesnek 
találták,  hogy  minden  valamirevaló  emlékünk  mesterét  a  külföld  művészei  sorá- 
ban keressék.  Ipolyi  Arnold,  Henszlmann  Imre  és  Ró.mer  Flóris  korszakos  föl- 
lépésével a  műtörténelmi  kutatás  hazánkban  új  lendületet  nyert  s  zajtalanul,  de 
szakadatlan  buzgalommal  folyik  ma  is.  Az  „Archaeologiai  Értesítő"  s  a  vele 
kapcsolatos  irodalmi  vállalatok  köteteiben  egyre  gazdagabb  anyag  halmozódik 
föl  és  egyéb  munkák  is  jelennek  meg,  a  melyek  művészeti  multunk  homályába 
egy-egy  fénysugarat  vetnek.  A  legutóbbi  évtizedek  folyamán  rendezett  régészeti 
kiállításokon  egész  sor  műkincs  került  a  nyilvánosság  elé,  a  mely  a  külföldön 
is  megingatta  s  talán  újabban  már  meg  is  döntötte  azt  a  balvéleményt,  hogy 
jelentősebb  művészi  élet  nálunk  sohasem  volt,  hogy  csekélységnek  vélt  művészeti 
szükségleteinket  régente  idegen,  még  pedig  rendszerint  harmadrangú  mesterek 
elégítették  ki,  s  hogy  végül  ezek  a  művelt  nyugat  egyes  művészi  korszakainak 
a  vívmányait  is  évszázakkal  később  ültették  át  hozzánk,  a  midőn  ott  jóformán 
már  idejöket  multák. 

A  kutatás  mai  állása  révén  nyilvánvaló,  hogy  határszéli  vármegyéinknek  a 
mohácsi  vész  korában  túlnyomóan  németekkel  benépesített  városain  kívül,  de  itt 
is  csak  a  török  hódoltság  koráig,  a  német  hatás  hazánkban  művészi  tekintetben 
épp  oly  jelentéktelen  volt,  mint  politikai  téren,  s  hogy  ha  Európa  művészeti 
mozgalmaiban,  mint  a  keresztény  népek  sorában  a  legfiatalabb  kulturális  nemzet, 
később  pedig  történelmi  viharai  miatt,  a  magyarság  nem  jutott  is  vezetőszerephez, 
nem  eg3Tszer  volt  a  legelső  azoknak  az  európai  nemzeteknek  a  sorában,  a  melyek 
a  művészi  téren  korszakonként  vezérszerephez  jutó  népek  vívmányait  közvet- 
lenül vették  át  s  többé-kevésbbé  önállóan  tovább  is  fejlesztették.  Hogy  például 
a  csúcsíves  építészet  korában  nem  lehetett  keleti  Németország  — ,  s  hogy  a 
renaissance  korában  egyetlen  északeurópai  ország  sem  volt  az  idegen  hatás 
közvetítője,  ennek  bizonysága  az,  hogy  az  előbbi  stílusának  meghonosításával 
keleti  Németországot,  az  utóbbiéval  pedig  az  összes  közép-  és  északeurópai 
országokat  megelőztük. 

Hogy  mennyiben  fejlődtek  tovább  önállóan  Magyarország  műtörténelme 
folyamán  az  idegenből  merített  vívmányok,  azt  a  kutatás  mai  állásában  meg- 
állapítanunk még  nem  lehet.  Hogy  voltak  eredeti  vonások  is  művészetünkben, 
erre  nem  egy  jel  vall.  így  a  Kolosvári-testvérek  prágai  szent  György-szobra  is, 
a  melyet  egy  kiváló  műtörténetíró  a  renaissancekori  hires  lovasszobrok  előfutár- 
jának  tart,  s  a  melyet  a  külföldi  művészet-történelem  rendszerint  a  német  szob- 
rászat kapcsán  tárgyal.  Ez  emlék  mestereinek  több  alkotásáról  van  tudomásunk, 
a  melyek  a  prágai  szent  György-szobornál  jóval  jelentősebbek  is  lehettek,  de 
nyom  nélkül  elenyésztek.  Hogy  az  említett  szoborhoz  fogható  műtörténelmi 
jelentőségű  emlékünk  több  is  volt,  azt  nem  nehéz  elképzelni,  ha  végigpillantunk 


Budapest  művészete  7 

a  pusztulások  hosszú  során,  a  melyeken  keresztül  Európának  egyetlen  országa 
sem  esett  át  annyiszor  és  oly  nagy  mértékben,  mint  Magyarország. 

Alighogy  a  keresztény  kultúra  s  ennek  virágai  közül  egyike  a  legszebbeknek: 
a  művészet,  hazánkban  gyökeret  ver,  a  tatárok  pusztítanak  itt,  fölgyújtva  székes- 
egyházainkat, templomainkat,  a  melyek  nagy  része  olasz  mintára,  boltozott  meny- 
nyezet  nélkül,  a  fedél  nyilt  gerendarendszerével  betetőzve  épült,  s  a  melyeket 
jórészt  ingó  műkincseiktől  is  megfosztottak.  Emlékszerű  épületeink  akkor  nem 
dőltek  ugyan  romba,  de  évekig  fedetlenül  lévén  kitéve  az  idők  viszontagságainak, 
kevés  kivétellel  újjá  kellett  építeni  mind,  miként  az  egri  székesegyházat  is,  a  mely 
IV.  Béla  szavaival  élve,  „Magyarország  valamennyi  egyháza  fölött,  mint  a  nemzet 
Nagyasszonya,  úgy  ült  fönsége  trónusán,  szépsége  koronájával  fölékesítve". 

Változatlan  állapotban  a  tatárjárás  előtt  való  időből,  ennek  lezajlása  után 
aligha  maradt  fönn  jelentősebb  építészeti  emlék  Magyarországon;  maga  a  törté- 
nelmi katasztrófa  művészettörténeti  szempontból  véve  még  azért  is  fontos,  hogy 
a  Francziaországból  Európaszerte  akkoriban  szétszivárgó  csúcsíves  építészet  gyors 
elterjedését  elősegítette.  Az  országnak  az  a  része,  a  mely  pusztításai  miatt  a 
legtöbbet  szenvedett:  a  Duna  és  a  Tisza  köze  s  az  ennek  partjain  elterülő  vidék 
lett  e  tatárjárás  után  nemzeti  létünk  és  kultúránk  legvirágzóbb  színhelye  az  utolsó 
Árpádok  és  a  vegyesházbeli  királyaink  korában,  a  midőn  az  Anjoukkal  Magyar- 
ország világhatalmi  állást  ér  el.  Hazánk  említett  részein  terültek  el  érsekségeink 
és  püspökségeink  székhelyei,  a  melyek,  miként  egyebütt  Európában,  s  különösen 
a  középkorban,  úgy  nálunk  is  főhelyei  lehettek  a  művészi  életnek.  A  török 
hódoltság  korában  Magyarországnak  ez  a  legvirágzóbb  része  sínylette  meg  leg- 
tovább és  a  legnagyobb  mértékben  a  muzulmánok  dúlását,  még  pedig  olyannyira, 
hogy  sok,  hajdan  virágzó  helységből  és  városból  a  nevén  kívül  semmi  sem 
maradt  ránk,  s  ott,  a  hol  új  települések  keletkeztek  a  régiek  helyén,  ez  utóbbiak 
romjaiból  építkeztek,  úgy  hogy  belőlök  kő  kövön  nem  maradt.  Hajdani  székes- 
egyházainkról egykorú  hazai  és  külföldi  források  sokszor  emlékeznek  meg  az 
elragadtatás  hangján,  miként  királyaink,  főpapjaink  és  főuraink  palotáiról  is.  Ez 
utóbbiak  közül  Vajda-Hunyad  várán  kívül  a  mohácsi  vész  előtt  való  időkből, 
még  művészettörténeti  szempontból  esetleg  kiaknázható  romok  képében  sem  igen 
maradt  ránk  egy  is.  Régi  székesegyházaink  közül  a  napjainkban  újonnan  helyre- 
állított pécsi  székesegyházon  kívül  csak  a  gyulafehérvári  maradt  szerfölött  meg- 
viselt állapotban,  a  melyet  régi  krónikások  nem  igen  magasztalnak,  a  mely  pedig 
ma  a  fönmaradtak  sorában  egyik  legnagyobb  szabású,  s  roskadozó  és  ékessége 
javától  megfosztott  mivoltában  is  elsőrangú  művészeti  emlékünk. 

A  török  dúlással  és  a  rája  következő  új  településekkel,  a  melyeknek  rom- 
bolásaihoz fogható  viszontagságokon  Nyugat-Európa  egyetlen  országának  a 
művészeti  emlékei  sem  estek  át,  a  műemlékeink  pusztulására  vonatkozó  adatok 
még  koránt  sincsenek  kimerítve.  Városainknak,  kastélyainknak,  kolostorainknak 
a  török  elől  idejekorán  nagyszámban  elmenekült  lakossága  ingó  művészeti  emlé- 
keink közül  legalább  az  értékesebb  anyagból  levőket  tömegesen  hurczolta  el 
magával  új  lakóhelyére  s  főuraink  várai  és  udvarházai  és  a  kolostorok,  a  török 
hódoltság  korában  sem  szűntek  meg,  ennek  vonalán  kívül,  a  művészi  alkotások 
tárházai — ,  valamint  a  hódoltságtól  ment  határszéli  városaink  sem  az  eleven  mű- 


S  Divald  Kornél 

vészi  élet  színhelyei  lenni.  Ha  emlékezetünkbe  idézzük  főúri  és  erdélyi  fejedelmi 
családjaink  viszontagságait,  könnyen  elképzelhetjük,  hogy  romlásukkal  egyetem- 
ben évszázadokon  át  halomra  gyűlt  kincseikből  is  mennyi  veszhetett  el.  A  hűt- 
lenség! pörök  czímén  megindított  vagyonelkobzások  kapcsán  több  közvetlen 
adatunk  is  van  arra  nézve,  hogy  egy-egy  főúri  kastélyból,  mint  például :  a 
XVII.  században  külföldön  is  hires  késmárki  Thököly-várkastélyból,  szekérszámra 
hurczoltatott  el  a  császári  udvar  műkincseket  Bécsbe.  Régi  várainknak  a  bécsi 
udvar  kívánságára  történt  tömeges  lerombolása  II,  Rákóczy  Ferencz  szabad- 
ságharczának  a  leveretése  után,  profán  emlékeink  pusztulását  tette  teljessé. 
II.  József  császárnak  kolostorokat  eltörlő  rendelete  folytán  sok,  évszázadok 
viharaival  daczoló  műemlékünk  vált  elhagyottá,  dőlt  romba,  úgy  hogy  ma 
már  csak  düledezett,  puszta  falak  jelzik  a  helyöket.  II.  József  császár  140 
kolostort  törölt  el.  Ezek  között  voltak  a  benczések,  czisztercziták  és  pálosok 
kolostorai  is,  a  kik  nemcsak  a  tanítás  terén,  de  művészettörténeti  szempontból 
véve  is  nevezetes  szerepet  töltöttek  be  nálunk,  bár  ez  utóbbi  érdemök  behatóbb 
méltatásával  eddigelé  még  senki  sem  foglalkozott'.  A  kolostorok  eltörlésével  egy 
időben  a  szerzetesek  kincstárát,  templomaik  fölszerelését  is  elkobozták.  Az  egy- 
korú lajstromok  bizonysága  szerint  ekkor  rendkívül  sok,  anyagi  és  művészi 
értékénél  fogva  egyaránt  szerfölött  becses  olyan  tárgy  került  kótyavetyére,  a 
melyet  szerzeteseink  még  nemzeti  királyaink  korából,  tatár  és  török  elől  buj- 
dosva rejtettek  el  és  őriztek  meg. 

Viszontagsággal  teljes  multunk  pusztításait  művészietlen  korunk  vandaliz- 
musa tetőzte  be.  A  művészietlen  lélek  minden  alaposabb  ok  nélkül,  rendszerint 
közömbösségből  vagy  tudatlanságból  engedi  elpusztulni  sokszor  a  legbecsesebb 
művészeti  emlékeket,  majd  nekiront  a  falaknak  csákánynyal,  a  fali  festmények- 
nek meszelő  vei,  majd  pedig  a  pótolhatatlan  emlékeket,  „megújítás"  örve  alatt, 
avatatlan  és  tudákos  kontárok  garázdálkodó  önkényének  engedi  áldozatul. 

Stahr,  német  műtörténetíró,  az  antik  művészetről  írott  könyvét  a  római 
Vatikán  gyűjteményeiben  őrzött  hires  belvederei  Torsóról  nevezte  el.  Könyvének 
a  czímével  azt  akarta  kifejezni,  hogy  valamint  az  athéni  Apollonios  e  szobra, 
úgy  a  görög  művészet  is  csak  szerfölött  csonkán  maradt  ránk,  —  épp  azért 
ösmereteink  is  hézagosak  erről.  Ismerve  a  magyarországi  műemlékek  pusztulá- 
sának a  föntebbiekben  csak  széles  vonásokban  vázolt  siralmas  krónikáját,  Stahr 
példájára  régi  művészetünket  mi  is  összetört  szoborhoz  hasonlíthatjuk.  A  görög 
művészet  torsóját,  a  klasszikus  irodalomnak  tömegesen  ránk  maradt  adatai  segít- 
ségével csaknem  teljes  biztonsággal  egészíthetjük  ki,  sőt  képzeletünknek  a  töre- 
dékes dolgok  ösztönszerű  kiegészítésére  irányuló  munkája  alapján  e  torso  nézésébe 
magában  véve  is  nagy  eszthétikai  gyönyörűséggel  mélyedünk  el. 

A  vatikáni  Torso,  fej,  karok  és  lábak  nélkül  szűkölködik ;  az  attikai  iskolára 
nézve  jellemző  finomság  azonban,  a  mely  áthatja,  nincs  minden  varázs  nélkül, 
a  csonka  törzs  hatalmas  izmainak  fokozatos  átmenetekkel  egybeolvadó  harmó- 
niája, a  márványtörzs  felületének  pompás  kidolgozással  kapcsolatos  tökéletes 
szépsége  pedig  lebilincsel.  Ezzel  szemben  a  hazánk  régi  művészetét  jelképező 
szobrot  az  idők  viszontagságai  úgy  összetörték,  hogy  törzse  és  feje  porrá  zúzódott, 
végtagjaiból  is  csak  töredékek  maradtak  ránk.  Ez  utóbbiaknak  a  hajdani  szoborral 


Budapest  művészete  9 

való  összefüggését  nem  ismerjük.  Épp  azért  azok,  a  kik  a  túlzásig  vitt  szak- 
szerűségnek megfelelően  a  múlt  jelenségeit  is  egymástól  rideg  elszigeteltségben 
vizsgálják,  bízvást  tarthatnák  e  töredékeket  még  ma  is  valami  idegen  bálvány 
maradványainak. 

Említettem,  hogy  az  újabb  kutatásoknak  immár  sikerült  megdönteniök  azt 
a  sokáig  megátalkodott  és  igen  széleskörű  balvéleményt,  hqgy  Magyarországon 
művészi  élet  Barabás  Miklós,  XIX.  századbeli  festészünk  — ,  s  Ferenczy  István- 
nak, modern  szobrászatunk  egyik  úttörő  mesterének  a  föllépéséig  nem  volt,  s 
hogy  a  mi  valamire  való  művészi  emlékünk  régibb  időkből  fönmaradt,  az  idegen 
mesterek  alkotása.  De  minél  nagyobb  számban  válnak  még  most  is  sűrűn  lap- 
pangó műemlékeink  ismertekké,  s  minél  több  a  jelentős  ezek  között,  annál  égetőbb 
módon  érezzük  a  hézagokat  is,  a  melyek  rendszeres  csoportosításukat  megnehe- 
zítik s  a  képzőművészetek  magyarországi  fejlődésének  a  képére  oly  áthatatlan 
árnyékot  vetnek,  hogy  zavartalan  áttekintésről  alig  lehet  szó.  Bizon3ros,  hogy  a 
mérhetetlen  pusztulások  miatt  a  java  művészi  alkotásokról,  a  melyek  hajdanában 
nálunk  létesültek,  sohasem  szerezhetünk  határozott  tudomást,  s  így  a  művészet- 
történelem nálunk  letűnt  korszakairól  sem  tiszta  képet.  Bizonyos  azonban  az  is, 
hogy  mivel  emlékeink  javarészt  elenyésztek,  azért  még  nem  szabad  a  merő  tagadás 
álláspontjára  helyezkednünk,  a  midőn  arról  van  szó,  hogy  volt-e  nálunk  inten- 
zivebb művészi  élet  és  szerves  művészeti  fejlődés? 

A  gyér  számban  fönmaradt  emlékeken  kívül  művészetünk  történetének 
forrásai  azokkal,  a  melyeket  a  görög  művészetről  a  páratlanul  fejlett  klasszikus 
művészeti  irodalom  ránk  hagyott,  össze  sem  hasonlíthatók  s  levéltáraink  pusz- 
tulása miatt  még  azoknál  is  sokkal  sekélyebbek,  a  melyeket  a  kereszténykorbeli 
művészetről  idegen  országok  megőriztek,  s  a  mely  forrásokat  ezek  műtörténet- 
írói bőségesen  ki  is  aknázták.  Bármily  szegényesek  is  azonban  írott,  vagy  más 
közvetett  forrásaink,  fölhasználásukról,  vagy  legalább  ennek  megkísérléséről  nem 
szabad  lemondanunk,  mert  ha  a  pozitív  műtörténelem  szempontjából  véve  nem 
is  kecsegtetnek  sok  haszonnal,  művelődéstörténeti  szempontból  még  mindig  nem 
kis  mértékben  értékesek.  S  ha  ott,  a  hol  az  írott  források  kiapadnak,  a  törté- 
nelem művelődéstörténeti,  vagy  művészeti  emlékekből  igyekszik  helyreállítani  az 
ismeretlenség  homályába  vesző  koroknak  képét:  úgy  épp  oly  joggal  kisérthetjük 
meg  merőben  kulturhistóriai,  vagy  történelmi  adatokkal  vetni  fényt  műtörténel- 
münk homályos  korszakaira,  illetve  kiegészíteni  a  hézagokat,  a  melyek  ezek  fej 
lődésének  a  képében  fölmerülnek.  Bármennyire  hódol  a  szakszerűség  elvének 
a  modern  tudományosság,  immár  más  ágának  a  művelői  sem  maradnak  megátal- 
kodottan az  elszigeteltség  merev  álláspontján,  a  mint  hogy  ez  a  valóságban,  és 
pedig  hajdan  épp  úgy,  mint  most,  a  szellemi  és  fizikai  élet  egyes  nyilvánulásai 
között  sem  állott  fönn  soha. 

Jelen  munkámban  mai  székvárosunk,  a  régi  Buda  és  Pest  szinte  nyom  nélkül 
elenyészett  középkori  művészetét  igyekszem  megvilágítani,  a  mennyiben  ezaránk 
maradt  közvetett  adatok  segítségével  lehetséges.  A  kép,  a  melyet  így  nyerünk, 
merőben  negatív  természetű,  de  ha  közvetett  is,  nem  légből  kapott  adatokon 
alapul,  s  valószínű  voltát  —  az  igaz,  hogy  gyér  számban  —  a  ránk  maradt  s 
itt  nagyrészt  képekben  is  bemutatott  emlékek  még  fokozzák.  A  mai  Budapest, 


10  Divald  Kornél 

ha  politikai  tekintetben  nem  is  volt  mindig  az,  valósággal  sohasem  szűnt  meg 
hazánk  szive  lenni.  Mindenkor  közvetlenül  érezte  az  örömöt  és  a  gyászt,  a  mely 
Magyarországot  letűnt  századaiban  a  török  hódoltság  megszűnéséig  érte,  s  ez 
utóbbi  folyamán  hazánk  zömével  együtt  szintén  végigszenvedte  a  rabsággal  járó 
viszontagságok  egész  sorát.  Budapestnek  a  mohácsi  vészig  virágzott  művészete 
negatív  képéből  ily  módon  következtetni  lehet  arra  is,  hogy  mily  pusztuláson 
estek  keresztül  művészeti  emlékeink  Magyarország  ama  túlnyomó  részében, 
a  mely  a  török  évszázados  uralma  alatt  sínylett,  s  a  melynek  végvidékein  a 
régi  Buda  és  Pestnél  a  középkor  derekán  történelmi,  kulturhistóriai  és  műtörté- 
nelmi  szempontból  még  nevezetesebb,  de  nem  kisebb  pusztuláson  átesett  követ- 
kező városaink  állottak:  Pécs,  Veszprém,  Székesfehérvár,  Esztergom,  Eger, 
Nagyvárad  és  Temesvár,  a  mely  az  Alföldön  Erdély  határáig  elpusztult  virágzó, 
kerítetlen  városokkal  egyetemben  nem  kevésbbé  volt  jelentős,  mint  az  előbbiek. 

A  régi  Buda  és  Pest  történetére  vonatkozólag  közvetlen  adatok  mai  székes- 
fővárosunk hajdani  levéltárainak  elpusztulása  miatt,  szintén  csak  gyér  számban 
maradtak  ránk.  A  közvetett  adatok  azonban  elég  bőségesen  aknáztattak  ki, 
s  ezek  között  okkal-móddal  nem  egy  műtörténelmi  szempontból  is  hasznavehető. 
Az  adatok  megbízhatóságához  azonban  sok  szó  fér.  Ez  az  oka  annak,  hogy  alig 
van  városa  Európának,  a  melynek  monografusai  oly  sűrűn  mondanának  ellent 
egymásnak,  czáfolnák  meg  egymást,  mint  éppen  Budapest  történetírói.  A  mai 
főváros  hajdan  való  külső  képéről  szóló  régi  tudósítások  legalább  abban  egyez- 
nek meg  mind,  hogy  egyazon  elragadtatással  emlékeznek  meg  bűbájos  fekvé- 
séről, a  mohácsi  vész  előtt  fönnállóit  pompás  utczáiról,  palotáiról,  templomairól, 
élénken  pezsgő  köz-  és  kulturális  életéről.  Ugyanoly  egyértelműséggel  nyilatkoz- 
nak a  török  hódoltság  idején,  vagy  közvetlenül  ezután  a  Budán  járt  útleírók  a 
romok  nagyszerűségéről,  melyek  a  hajdan  virágzó  főváros  elenyészett  fényének 
szomorú  emlékei.  Ezeken  a  romokon,  s  a  míg  kifutotta,  ezek  anyagából  épült 
a  mai  Budapest,  a  mely  páratlanul  gyors  föllendülésének  és  terjeszkedésének 
megfelelően  nemcsak  követ  nem  hagyott  kövön  a  hajdani  emlékekből,  de  helyűk- 
nek és  környéküknek  orografiai  képét  is  megváltoztatta.  így  a  Zsigmond  király 
koráig  nevezetes  szerepet  játszó  Ó-Budán  a  téglagyárak  egész  hegyeket  tettek 
a  Dunapart  színével  egyenlővé.  Természetes  ily  körülmények  között,  hogy  a  régi 
Buda  és  Pest  topográfiáját  is  csak  közvetett  adatokból  ismerjük. 

Kellő  kritikával  fölhasználva  mai  székesfővárosunk  elenyészett  műemlékei- 
nek statisztikájára  vonatkozólag  ezek  is  eléggé  tájékoztatnak,  miként  a  városnak 
török  hódoltság  előtti  művészeti  jelentőségéről  az  elpusztult  műemlékek  régi 
leírásai,  s  a  gyér  számban  ma  is  meglevő  régi  műrészletek,  romok  és  töredékek. 

Mindezekre  kiterjeszkedő  munkám  előtanulmányául  a  végéhez  csatolt  irodalmi 
lajstromba  foglalt  két  dolgozatom  szolgált.  Az  ott  részletezett  forrástanulmányaim 
eredménye  nagyobbára  itt  is  változatlan;  a  ránk  maradt  emlékek  jellemzésén 
azonban  több  esetben  gyökeresen  módosítottam.  E  helyesbítés  az  eddig  kiadatlan, 
vagy  még  meg  sem  volt  műszaki  föltételek  alapján  történt,  mely  utóbbiakat 
Csányi  Károly  építész  készítette  lelkiismeretes  gonddal,  továbbá  a  ránk  maradt 
és  székesfővárosunk  területén  szanaszéjjel  szórt  emlékek  behatóbb  tanulmányo- 
zása alapján.  Ez  utóbbira  kellő  gondot  fordítani  az  írott  források  gyakran  szer- 


Budapest  művészete  1 1 

fölött  vitás  és  félremagyarázott  adatainak  a  magában  véve  is  kimerítő  földol- 
gozása miatt  csak  jelen  munkám  megírása  kapcsán  volt  módomban. 

A  mi  munkám  képeit  illeti,  ezek  anyagát  rajzokkal  és  fényképekkel  tudomá- 
nyos és  műszaki  életünk  következő  kiváló  képviselői  voltak  szívesek  gyarapítani  : 
a  Műemlékek  Országos  Bizottsága  részéről  dr.  Forster  Gyula  miniszteri  tanácsos, 
dr.  Czobor  Béla  egyetemi  tanár  és  Sztehló  Ottó  építész  úr;  továbbá  Radisics 
Jenő  miniszteri  tanácsos,  az  országos  iparművészeti  múzeum  igazgatója,  dr.  Hampel 
József  egyetemi  tanár,  a  Nemzeti  Múzeum  régiségosztályának  igazgatója,  a  budai 
királyi  várpalota  építésének  műszaki  vezetősége  részéről  Hauszmann  Alajos 
műegyetemi  tanár  és  Györgyi  Géza  építész,  végül  a  székesfőváros  részéről 
dr.  Kuzsinszky  Bálint  egyetemi  tanár,  székesfővárosi  múzeumi  igazgató,  dr.  Toldy 
László  főlevéltárnok  és  Krátky  János  főmérnök  úr. 

Fogadják  e  helyen  is  hálás  köszönetemet. 

I 
Buda  helyrajza  a  tatárjárás  előtt. 

A  legrégibb  nép,  a  mely  székesfővárosunk  területén  jelentősebb  kulturális 
nyomokat  hagyott  maga  után,  a  kelta  eredetű  eraviscus  nép  volt.  Valószínű, 
hogy  az  eraviscusok  Kr.  e.  a  11T.  vagy  1T.  században  már  ellepték  a  mai  Buda 
területét,  s  kezdetben  a  Gellért-hegy  barlangjaiban,  a  budai  hegyek  sziklás  vidékén 
és  erdőiben  lakhattak.  A  kiásott  sírok  és  ránk  maradt  egyéb  leletek  bizonysága 
szerint  az  eraviscusok  idővel  a  mai  Kelenföldtől  Ó-Buda  északi  határáig,  sőt  délen 
Tétényig,  északon  pedig  Szent-Endréig  lepték  el  a  Duna  partját.  Akkoriban,  a 
midőn  a  római  légiók  sasa  idáig  hatolt,  az  eraviscusoknak  már  alighanem 
bódékból  és  sátrakból  álló  városszerű  telepük  is  volt,  a  melynek  kelta  nevét :  az 
Acinco-\  a  rómaiak  Aquincum-ra.  változtatták. 

A  rómaiak  Aquincumot  valószínűleg  időszámításunk  első  századában  fog- 
lalták el.  A  legrégibb  római  emlékek,  a  melyeket  Aquincum  környékén  találtak, 
a  11  segéd-légióban  szolgált  katonák  sírkövei,  amelyek  valószínűleg  Domitianus 
császár  korából  valók,  a  ki  81 — 96  között  Kr.  u.  uralkodott. 

Az  utolsó  közvetlen  adat,  a  mely  a  római  birodalomnak  jelentős  határ- 
városává  fölvirult  Aquincumról  ránk  maradt,  a  376.  év  eseményeiről  szól,  a 
mikor  itt  a  quádok  ellen  harezoló  I.  Valcntinianus  császár  fiát,  a  négy  éves 
11  Valentinianust,  apjának  Brigetióban  bekövetkezett  hirtelen  halála  nyomában 
császárrá  kiáltják  ki  és  avatják  föl. 

Ugyanebben  az  időben  kezdődik  a  népvándorlás  kora,  a  mely  azonban 
épp  oly  kevésbbé  vet  véget  Aquincumban  a  rómaiságnak,  mint  ahogy  a  rómaiakat 
megelőző  eraviscusok  sem  enyésznek  el  ezek  uralma  alatt.  Az  eraviscus  nép 
meghódolván,  magáévá  tette  a  római  kultúrát  is,  s  ennek  terjesztőivel  társadalmi 
és  szellemi  közösségben  élt,  a  nélkül  azonban,  hogy  faji  jellegéből  és  nemzeti- 
ségéből egyhamar  kivetkőzött  volna.  Ennek  nem  egy  domborművei  díszített,  vagy 
eraviscus  neveket  viselő  római  feliratos  emlékünk  is  bizonysága.  Ha  közvetlen 
adatunk   Aquincum  történetéhez  addig  nincs  is,  több  mint  valószínű,  hogy  itt 


12  Divald  Kornél 

meghonosodott  s  az  eraviscusokkal  vegyült  törzslakossága  csak  akkor  hagyta 
el  a  virágzása  korában  Havas  szerint  körülbelül  félszázezernyi  lelket  számláló 
várost,  a  midőn  a  Pannoniát  elfoglaló,  de  alighanem  szintén  elrómaiasodott  gepida, 
szarmata,  noricumi,  és  más  népek  568-ban  az  avarok  elől  Itáliába  költöztek. 
A  longobárdok  mindent  fölégettek,  a  mit  magukkal  nem  vihettek,  s  így  Aquincum 
is  áldozatául  eshetett  a  tűzvésznek.  A  római  város  épületeit  azonban  aligha 
rombolták  le,  s  a  lakosság  alja,  a  melynek  nem  volt  mit  vesztenie,  nem  is  köl- 
tözött el  innen.  Aquincum  nevezetes  telepe  lett  az  avaroknak,  mint  a  hogy 
régebben  a  hunoké  volt,  ha  nem  is  lakott  itt  Attila,  mint  a  monda  állítja. 
A  magyarok  első  városai  csaknem  mind  római  telepek  helyén  keletkeztek  s  így 
Aquincumot  is  megszánhatták.  Miként  a  keresztény  kultúra  a  rómainak  romjain, 
úgy  a  kereszténynyé  lett  barbár  népek  első  városai  is  római  telepek  helyén, 
ezek  falainak  a  fölhasználásával  épültek.  Hogy  ez  Aquincumban  is  így  volt,  arra 
semmi  sem  vet  élénkebb  fényt,  mint  az  a  körülmény,  hogy  a  mai  Ó-Buda  közép- 
kori helyrajzáról  az  aquincumi  ásatások  szolgáltatják  a  legbiztosabb  és  leg- 
inkább hasznavehető  adatokat. 

A  mit  Aquincum  alapfalaiból  eddigelé  kiástak,  az  a  római  városnak  aránylag 
igen  csekély  része,  ennek  jóformán  csak  egyik  külvárosa.  A  csiga-domb  alól 
föltárt  amfitheatrum  jelzi  egyszersmind  Aquincum  északi  végét.  Régibb  fölfogás 
szerint  közvetlenül  e  mellett  délre,  a  római  vízvezeték  romjainak  még  ma  is 
látható  vonalától  nyugatra  terült  el  a  „castrum  stativum".  Az  ó-budai  Bécsi- út 
mentén  fekvő  budapesti  téglagyár  telkén  legújabban  négy  mérföld-kő  került  föl- 
színre, a  melytől  fölirata  szerint  a  tábor  két  római  mérföldre,  vagyis  közel  három 
kilométernyire  állott.  Kuzsinszky  Bálint  ennek  alapján  az  aquincumi  castrumot 
a  régi  zsidó  temető  tájára,  s  részben  a  hajógyári  szigetre  helyezi,  a  mely  a 
rómaiak  korában  még  a  szárazfölddel  összefüggött.  A  római  vízvezeték  vonalán 
innen  a  Dunafelőli  oldalon  kiásott  romok  ilyformán  szintén  nem  lehetnek  a 
canabák:  a  katonaság  költekezéséből  élő  kereskedők  és  mesteremberek  tanyáinak 
a  maradványai.  Valószinű,  hogy  itt  a  bennszülött  eraviscusok  telepe  terült  el,  a 
mely  elrómaiasodásukkal  kapcsolatban  egyre  fejlődött  s  végül  egészen  római 
szabásúvá  lőn.  A  papföldi  ásatások  területén  eddigelé  két  közfürdő,  két  kisebb 
templom,  egy  vásárcsarnok,  s  néhány  lakóház  romjai  kerültek  fölszínre.  A  ren- 
desen 400  méter  széles,  500  méter  hosszú,  és  sáncz-árokkal  s  kőfallal  kerített 
tábor  mellett  keletkezett  város  védelmére  dél  és  észak  felől  Havas  szerint  egy- 
egy  castellum  épült,  a  Duna  partján  elterülő  hegyek  ormain  egy-egy  őrtorony. 
A  déli  castellum  helye  a  mai  Mátyás-  és  József-hegyet  elválasztó  völgy  torko- 
latán uralkodó  hegyfok,  a  Mátyás-hegynek  a  Duna  felé  irányuló  nyúlványa 
volt;  az  északi  castellum  egyszersmind  azon  meleg  forrásoknak  a  védelmére 
is  szolgálhatott,  a  melyek  vizét  Aquincum  belsejébe  vezették  s  a  melyek  a  mai 
Római  fürdő  helyén,  Ó-Budától  északra,  napjainkig  legdúsabb  melegforrásai  a 
budai  hegyvidéknek. 

Aquincum  eddig  említett  részei  a  castrum  kivételével  legalább  alapfalaikban 
ösmeretesek.  Hogy  az  amfitheatrum  mellett  egy  egész  városrész  alapfalai  maradtak 
beépítetlenül,  ez  annak  a  jele,  hogy  a  házak  itt  rombadőltek,  a  nélkül,  hogy 
a  rómaiak  után  következő  lakosság  új  épületeihez  való  anyagán  kívül  hasznukat 


Budapest  művészete  13 

vette  volna.  Azok  a  települések  is,  a  melyeken  Aquincum  a  rómaiak  után  átesett, 
a  népvándorlás  korában  nyilván  kisebbek  voltak,  mint  a  római  gyarmatosoké. 
A  mire  pedig  a  magyarok  bejövetele  után  a  régi  Aquincumban  ismét  foko- 
zottabb kulturális  élet  pezsdült  föl,  ennek  tényezőire  nézve  a  terjeszkedés 
irányául  a  déli  bizonyult  alkalmasabbnak.  A  politikai  viszonyok  változásának 
megfelelően  a  város,  a  melyet  részben  a  rómaiak  romjain  alapítottak,  nem  volt 
többé  ellenséges  becsapások  ellen  emelt  határszéli  végvár,  hanem  az  lett  a  fel- 
adata, hogy  Magyarország  dunáninneni  és  dunántúli  részeinek  az  összeköt- 
tetését közvetítse.  Ebből  a  szempontból  az  Ó-Buda  és  a  Gellért-hegy  között 
elterülő  partrész  földrajzi  helyzete  a  kedvezőbb.  A  míg  azonban  Budapest  terü- 
letének ezen  a  részén  fejlettebb  városi  élet  keletkezett,  a  magyarok  bejövetele 
után  is  több  század  tűnt  le, 

Aquincumnak  a  castrum  mellett  épült  polgári  városa,  Budapest  ez  őse, 
a  mai  Ó-Buda  helyén  terült  el  s  a  papföldön  kiásott  különálló  városrész  ezzel 
úgy  látszik  sohasem  épült  szervesen  össze.  A  polgári  Aquincum  főrészéről,  a 
melynek  területe  ma  is  be  van  építve,  jóval  kevesebbet  tudunk,  mint  a  cana- 
báknak  vélt  külvárosról. 

Az  ó-budai  Flórián-téren  építkezés  közben  kiásott  hypocaustum  pompás 
berendezése  és  terjedelme,  az  itt  talált  díszesen  faragott  kövek,  a  hajógyár 
szigetén  talált  fürdő  alapjai,  a  római  nyaralók  maradványai,  a  melyeket  az  ó-budai 
hegyek  lejtőin  találtak,  arra  engednek  következtetni,  hogy  a  római  telepesek  itt 
fejlett  kulturális  életet  folytattak.  Erre  vallanak  a  circus,  vagy  színház  alapfalai 
is,  a  melyek  az  ó-budai  Királyhegynek  nevezett  s  köralakban  épült  házak  pinczéiben 
még  ma  is  kivehetők.  Circuson,  vagy  színházon  kívül  voltak  itt  templomok  és 
egyéb  nyilvános  épületek,  valamint  közkutak,  a  melyek  egyikébe  a  kis-czelli 
fönsíkon  fakadó  forrás  vizét  vezették.  Ez  utóbbi  közkút  alapítójára  nézve  föliratos 
emlék  is  maradt  reánk,  a  mely  szerint  a  kutat  C.  Július  Severus  magister  fabrorum 
készítette.  Aquincum  népességére  és  kulturális  viszonyaira  nézve  még  a  római 
sírok  engednek  következtetést.  A  rómaiak  tudvalevőleg  legszívesebben  az  utak 
mentén  temetkeztek,  napjainkban  pedig  az  Aquincumból  hajdanában  szerteágazó 
utak  mentét  jelző  helyeken  nemcsak  a  mai  Újlak  felső  részen,  de  tovább  a 
Margithíddal  szemben  fekvő  Török-utczában,  sőt  a  krisztinavárosi  templomon 
túl  is,  valamint  a  zugligeti  vámház  mellett,  szintén  találtak  római  sírokat.  A  bennök 
talált,  és  az  Aquincum  területén  kiásott  leletek  bizonysága  szerint,  a  rómaiak 
korában  mai  fővárosunk  őse  eleven  társadalmi,  ipari  és  művészi  életnek  volt 
színhelye. 

A  mi  művészi  életét  illeti,  ez  természetesen,  mint  minden  provincziális 
városé,  s  minél  távolabb  feküdt  ez  a  központtól,  annál  szegényesebben :  Róma 
művészetének  csak  halovány  reflexfényét  tükrözte  vissza.  Épp  azért  ennek  beha- 
tóbb méltatásánál  ránk  nézve  jóval  fontosabb  annak  a  kérdésnek  a  megvitatása, 
hogy  mily  szerepe  és  kulturális  hatása  lehetett  Aquincumban  a  kereszténységnek, 
a  mely  Pannoniában  tudvalevőleg  már  a  IV.  században  elterjedt.  Hogy  a  ke- 
reszténység itt  fejlett  szervezettel  is  bírt,  arról  az  alsó-pannoniai  Sirmiumra, 
mint  érseki  székhelyre  vonatkozó  adatokon  kívül,  az  ó-kercsztény  művé- 
szetnek a  Dunántúl  ránk  maradt  több  emléke  tanúskodik.  A  római  Aquincum 


14  Divíüd  Kornél 

kereszténységére  vonatkozólag  közvetlen  adatunk  nincsen,  valószínű  azonban, 
hogy  ez  a  IV.  században  itt  is  elterjedt. 

Liriai  szent  Antal,  az  előkelő  és  gazdag  római  Secundus  fia,  a  hunok  után 
következő  osztrogótok  uralma  idején,  az  V.  század  végén,  szent  Severin  élet- 
írójának tanúsága  szerint  Pannoniának  Valéria  nevű  tartományában  született, 
a  melynek  fővárosa  Aquincum  volt,  s  innen  szakadt  el  még  gyermekkorában 
Ausztriába,  a  hol  szent  Severin  tanítványa  lett.  Ha  az  említett  forrás  nem  is 
mondja  határozottan,  nincs  kizárva,  hogy  liriai  szent  Antal  Aquincumban  született, 
a  minthogy  Pannónia  egyéb  városai  is  nem  egy  szenttel  ajándékozták  meg  a 
katholikus  egyházat.  Nagy  Constantin  3 1 3-ban  nyilvánította  a  keresztény  vallást 
államvallássá.  Ha  már  addig  el  nem  pusztul,  akkor  kellett  elenyésznie  az  aquin- 
cumi Mithraeumnak,  a  melyet  napjainkban  csaknem  egész  berendezésével  ástak 
ki  a  föld  alól.  Az  ásatások  tapasztalatai  szerint  ezt  a  körülbelül  a  III.  század 
elején  épült  s  mélyen  fekvő  templomot  tűzvész  pusztította  el  s  a  lebontott  falai 
helyén  maradt  üreget  még  maguk  a  rómaiak  temették  be  s  helyén  alighanem 
utczát  is  nyitottak. 

Más  templomnak  a  nyoma  Aquincumban,  az  amfitheatrumhoz  épített  Nemesis- 
templomán kívül,  eddigelé  nem  került  fölszínre,  nyilván,  mert  a  nagyobb  pogány 
templomok  a  város  főrészében  terültek  el,  s  ha  Aquincum  keresztény  lakosai  is 
emeltek  ilyeneket,  ezeknek  szintén  itt  kellett  épülniök.  Aquincum  helyén  az  első 
keresztény  templom  építését  Bonfini,  a  ki  ehhez  Csaba  királyfiról,  s  Aquincumnak 
frank  krónikások  által  a  magyarok  bejövetele  korában  forgalomba  hozott  Sicam- 
bria  nevéről  hímes  mesét  is  fűz,  Nagy  Károlynak  tulajdonítja,  a  ki  az  avarok 
uralmát  megtörte  s  ezeket  a  kereszténység  felvételére  kényszerítette.  Ez  a  templom 
Bonfini  szerint  az  ó-budai  Fehéregyháza,  a  melyet  Mátyás  király  korában  a 
közhiedelem  is  ősréginek  tart,  a  melynek  építését  azonban  régibb  krónikásaink 
szent  Istvánnak  tulajdonítják.  Ez  utóbbi  vélemény  inkább  valószínű,  valamint 
az  is,  hogy  e  királyi  kápolnának  említett  s  csak  később  templommá  bővített 
szentélynél  régibb  temploma  is  lehetett  a  katholikus  egyháznak  Aquincumban, 
a  melyet  nemzeti  királyaink  első  századától  kezdve  a  magyarok  Budának,  a  német 
krónikások,  akár  az  Attilára  vonatkozó  mondák  után,  akár  az  Aquincum  névnek 
a  népvándorlás  korában  való  fokozatos  eltorzításának  megfelelően,  Etzelburgnak 
neveztek.  Miként  Fehérvár,  Győr,  Pécs  és  más  római  telepek  helyén  keletkezett 
városaink  legrégibb  templomai  sejtetik,  úgy  Budán  is  a  római  korból  fönmaradt 
keresztény  templom  helyén,  falai  kisebb  vagy  nagyobb  mértékben  való  fölhasz- 
nálásával emelték  az  első  nagyobb  templomot  akkor,  a  midőn  a  magyarok  keresz- 
tényekké lettek.  Karácsonyi  János  sok  valószínűséggel  azt  állítja,  hogy  az  ó-budai 
prépostság  és  káptalan  székesegyházát  Péter  király  alapította.  A  lengyelek  Gallus- 
krónikája  szerint,  a  melynek  szerzője  1112  körül  hazánkban  is  megfordult,  a 
nagy  arányú  templomot  addig  „a  megkezdett  módon  egy  király  sem  fejezte 
be",  II.  Géza  1148.  évi  oklevele  szerint  szent  László  a  királyi  kincstárból 
360  pénzt  adott  az  ó-budai  egyháznak. 

Több  mint  valószínű,  hogy  II.  Géza  korában  a  káptalan  már  befejezte 
temploma  építését,  a  mely  alapítója  védőszentjének  nevét  megtartván,  a  XII. 
században  is  bizonyára  eredeti  alaptervéhez  híven  édült  tovább.  Az  ó-budai  szent 


Budapest  művészete  15 

Péter  templom  így  alighanem  legrégibb  templomaink  és  székesegyházaink  sajátos 
alakját  tükröztette  vissza.  Elrendezésében  az  ó-keresztény  bazilikákra  emlékeztető 
román  templom  volt,  a  melynek  négy  sarkához  egy-egy  tornyot  iktattak,  még  pedig 
valószínűleg  nem  annyira  az  épület  erődítése  kedvéért,  hanem  hogy  külsejének  hatá- 
sát jelentősebbé  tegyék.  Hogy  hol  volt  a  budai  káptalan  szent  Péter  székesegyháza, 
azt  nem  tudjuk,  a  minthogy  a  római  Aquincum  templomainak  a  helyét  sem 
ismerjük.  Havas  szerint  a  székesegyház  a  XVJII.  században  épült  Zichy-kastél}', 
a  mai  katonai  ruharaktár  helyén  közel  a  Dunához  állott.  Ezt  a  föltevést  egy- 
korú határjárási  adatok  is  támogatják.  Budán,  a  mely  addig  a  mai  Ó-Buda 
területén  túl  nem  terjedt,  a  tatárjárás  előtt  még  három  nevezetesebb  épület  volt, 
a  melyek  helyét  pontosabban  lehet  meghatározni  s  a  melyekről  szinte  bizonyos, 
hogy  római  épületek  fölött,  ezek  falának  a  fölhasználásával  emeltettek. 

A  káptalan  vára,  a  melyet  később  Nagy  Lajos  magához  váltott,  a  ma 
Királyhegynek  nevezett,  köralakban  sorakozó  épületeknek  már  említett  helyén 
állott,  s  a  római  Aquincum  színházának,  vagy  circusának  falain  épült.  A  szent 
János  vitézek  Magyarországra  II.  Géza  korában  jöttek  be,  s  a  Szentlélekről 
elnevezett  budai  kórházukat  és  templomukat  valószínűleg  még  a  tatárjárás  előtt, 
római  épületmaradványok  fölhasználásával  építették  Aquincum  északi  castellu- 
mának  helyén,  a  mely  a  mai  Római-fürdő  nevezetű  mulató  hely  területén  állott. 
Másik  budai  telepük,  a  mai  Lukács-fürdő  tájékán,  a  róla  elnevezett  Szentháromság 
falvával  egyetemben  csak  a  tatárjárás  után  keletkezett. 

A  Római-fürdő  mellett  a  Bach-korszak  idején  a  föld  beomlott,  s  egy  elte- 
metett boltozatos  épület  vált  láthatóvá.  Néhány  tudós,  s  csakhamar  az  akkori 
főváros  összes  műveltebb  elemei,  azt  hitték,  hogy  az  Árpád  sírhelyének  tartott 
szent  István  korabeli  Fehéregyháznak  a  maradványa  ez  az  eltemetett  épület,  a 
melynek  boltozata  beszakadt.  Különösen  az  egyetemi  fiatalság  lelkesedett  a  romok 
föltárásáért  s  csapatostul  akart  hozzáfogni,  az  akkori  hatóságok  azonban  betil- 
tották az  ásatást,  a  melyre  azután  sem  került  rá  a  sor,  s  a  mely  most  már 
idejét  multa,  mert  a  mai  mulatóteleppel  építették  be  a  helyet. 

A  harmadik  biztos  pont,  a  melyet  a  régi  Aquincum  maradványai  alapján 
Budának  a  tatárjárásig  való  topográfiájára  vonatkozólag  meghatározhatunk,  az 
első  királyi  vár,  a  mely  az  Árpádok  korában  a  mai  székesfőváros  területén 
fönnállott,  s  a  melynek  korára  a  Salamon  Ferencz  művében  idézett  Arnoldus 
krónikájának  adataiból  lehet  következtetnünk.  Ezek  szerint  Barbarossa  Frigyes 
császár,  kereszteseivel  1189-ben,  pünkösdkor  éri  el  Magyarországot  s  III.  Bélának 
Esztergomban,  Magyarország  akkori  fővárosában,  négy  napig  a  vendége.  Ugyan- 
annyi ideig  tartózkodik  Etzelburgban,  a  hol  a  magyar  királyival  együtt  vadászattal 
töltik  el  az  időt.  Ez  alatt  a  keresztes  hadsereg  is  a  mai  Ó-Buda  alatt  táborozott, 
hol  szükségletei  beszerzése  végett,  miként  más  jelentősebb  helyeken,  a  melyeket 
Magyarországon  való  átvonulása  közben  érintett,  szintén  sokadalmat  tartott  a 
környékbeli  megyék  lakossága.  Ez  az  első,  kétséget  kizáró  módon  hiteles  adat,  mely 
a  tatárjárás  előtti  Budára  vonatkozik,  azt  bizonyítja,  hogy  mai  fővárosunk  őse 
akkoriban  már  virágzó  város  volt,  s  királyainknak  is  volt  itt  váruk,  a  mely, 
mint  Havas  kimutatta,  Aquincum  déli  castellumának  a  helyén  állott.  Keletkezése 
idejéről,  hajdani  képéről  semmit  sem  tudunk,  s  későbbi  átépítéséről  is  csak  írott 


1  ti  Divald  Kornél 

adatok  maradtak  ránk.  A  királyi  várnak  a  helye,  a  hol  Havas  még  a  rómaiak 
korából  fönmaradt  alapfalakat  is  talált,  melyeket  le  is  fényképezett,  ma  már 
maga  sincs  meg;  mivel  a  Mátyás-hegynek  azt  a  tömör  agyagból  s  tetején  még 
másfél  évtized  előtt  is  falazott  kőrétegből  álló  fokát,  a  melyen  az  Anjou-korabeli 
határjárási  adatok  bizonysága  szerint  is  a  királyi,  később  királynéi  vár  elterült, 
napjainkban  a  téglagyárak  jórészt  leásták. 

Miként  főbb  épületeiről,  a  melyeknek  legalább  helyét  igyekeztem  meghatározni, 
úgy  Budának  a  tatárjárásig  való  külső  képéről  és  művészi  életéről  sem  tudunk 
semmit.  Az  ez  időből  való  emlékek  nyom  nélkül  elenyésztek,  s  csak  történelmi 
adatokból  tudunk  arra  következtetni,  hogy  III.  Béla  koráig,  a  melytől  fogva  a 
mai  Ó-Buda  királyaink  egyik  lakóhelye  lett,  Buda  művészi  élete  jelentőség  tekinte- 
tében jóval  alatta  állhatott  Magyarország  akkori  fővárosáénak,  sőt  más  érseki 
és  püspöki  székvárosainkénak  is.  III.  Bélától  kezdve  azonban  a  mai  Ó-Buda 
jelentőség  tekintetében  egyre  nyert,  IV.  Béla  korában  Székes-Fehérvár  is  háttérbe 
szorul  mellette.  Ez  a  királyunk  1241-ben  az  országgyűlést  ide  hívja  össze,  a 
hol  —  mert  itt  olyankor  sokan  tartózkodnak  az  ország  minden  részéből  —  a 
nagyböjtöt  tölti  el.  A  királyi  vár,  a  templomok,  s  a  város  maga  sokat  nyer- 
hettek művészi  dísz  tekintetében,  hogy  királyaink  is  egyre  többre  becsülték 
jelentőségét;  de  miként  az  annak  előtte  épült  emlékeiről,  úgy  ezeknek  a  tatár- 
járás idején  átszenvedett  viszontagságairól  sem  tudunk  semmit,  s  azért,  mielőtt 
a  mai  Ó-Buda  legfényesebb,  s  a  tatárjárás  után  bekövetkezett  korszakára  áttérnék, 
Pest  városának  a  középkori  állapotáról  és  épületeiről  emlékezem  meg.  Ez  utóbbiak- 
ról, ha  nem  is  sokkal  több,  de  legalább  kevésbbé  vitás  adatokkal  rendelkezünk, 
mint  a  minők  azok,  a  melyek  a  tatárjárás  előtti  Budára  vonatkoznak. 

II. 
A  régi  Pest  helyrajza  és  középkori  templomai. 

A  régi  Pest  eredete  ismeretlen.  Bizonyos  azonban,  hogy  keletkezését  föld- 
rajzi helyzetének  köszönheti,  a  melynél  fogva  Magyarország  dunáninneni  és 
dunántúli  részének  idővel  a  legforgalmasabb  összekötő  pontja  lett.  Hogy  kez- 
dettől fogva  a  Dunától  elválasztott  országrészek  összeköttetését  közvetítette, 
annak  a  bizonysága  az,  hogy  történetének  legrégibb  ismert  korszakában  a  Pest 
elnevezés  ikervárost  jelöl,  a  mely  ugyanazt  a  nevet  viseli,  s  a  Duna  két  partján 
terül  el:  a  mai  Belváros  helyén  s  a  Gellérthegy  és  a  Várhegy  közötti  völgyben. 
A  Boldogságos  Szűz  temploma,  a  hová  1046-ban  szent  Gellért  holttestét  elhelyezik, 
a  jobbparti  Pesten,  a  mai  Tabánban  állott,  s  ez  alighanem  az,  a  mely  egy  123G. 
évi  okmányban  már  Ecclesia  B.  Gerardi  Martyris  de  parvo  Pest  seu  Crem- 
fcld  szerepel.  A  kispesti  vagy  kelenföldi  szent  Gellért-templom  fiók-egyháza 
volt  a  Sashegy  alján  elterült  Sassad  Szent-András  temploma  s  Eörs  Szent- 
Márton  temploma.  Nagy  Lajos  korabeli  okmányok  Eörs  határát  Ó-Buda  északi 
határával  hozzák  kapcsolatba.  Valószínű  azonban,  hogy  nem  ennek  az  Eörsnek 
a  temploma  volt  a  kispesti  fiókegyháza.  Eörs,  a  melyet  később  az  előbbitől 
megkülönböztetve    talán    Alsó-Eörsnek    neveztek,  a  mai  Promontor   határában 


tikon  dombormű  a  tabáni  r.  kath.  templomban. 
MaK  i    cm.  Fénykép  után. 


Budapest  művészete  17 

állott.  Miként  Sassad,  úgy  a  régi  Kis-Pesthez  tartozó  Eörs  is  a  török  hódoltság 
folyamán  nyom  nélkül  elenyészett.  Az  utóbbi  templomának  a  maradványai 
azonban,  úgy  látszik,  még  valamikor  napfényre  fognak  kerülni.  1889-ben  ugyanis 
Promontor  határa  felé,  a  mai  Kőérberek  délkeleti  lejtőjén,  Havas  szerint  „nagyobb- 
szerű  régi  romok  lettek  föltárva,  a  melyek  románkori  templom  maradványainak 
bizonyultak."  A  telek  tulajdonosa  köveket  fejtett  itt,  míg  a  hatóság  meg  nem 
akadályozta  ebben.  Az  ásatást  akkor  nem  folytatták,  mert  a  terület  megváltása 
dolgában  a  tulajdonossal  nem  lehetett  egyezségre  jutni ;  a  romok  helyét  így 
csak  hatósági  őrizet  alá  helyezték. 

A  mi  a  Cremfeld  nevet  illeti,  hogy  vájjon  ez  a  magyar  Kelenföldből  szár- 
mazik, avagy  megfordítva,  erről  Budapest  monografusai  sokat  vitatkoztak.  Vitá- 
ukra  kiterjeszkedni  nem  lehet  föladatom,  azt  azonban  Havassal  együtt  bízvást 
megjegyezhetem,  hogy  Buda  és  Pest  régibb,  német,  cseh  és  horvát  nemzetiségű 
monografusainak  gyakran  erőszakos  helynévszármaztatásai  nem  mentesek  a  czél- 
zatosságtól,  s  nem  egy  újabb  írónknál  értékükön  túl  becsültetnek. 

Kis-Pest  vagy  Kelenföld  tőszomszédságában  állott  a  szent  Erzsébet-kórház, 
melyről  a  Margit-legenda  így  emlékszik  meg:  „Esmég  vala  egy  ifjú,  ki  lakozik 
vala  szent  Erzsébet  asszony  ispotályában,  szent  Gellért  hegye  alatt".  Csánki 
szerint  ez  a  kórház  még  a  tatárjárás  előtt  épült  s  helye  a  mai  Rudas-fürdő 
tájékán  volt.  A  kápolnával  kapcsolatos  kórház  mellé  helyezték  régibb  mono- 
grafusaink  Szent-Erzsébetfalvát,  a  mely  azonban,  a  mint  ezt  szintén  Csánki 
mutatta  ki,  a  balparti  Pest  mellett  terült  el. 

A  mai  Ráczváros  vagy  Tabán  helyén  és  környékén  állott  románkori  tem- 
plomok romjaiból  egyetlen  egy,  kicsiny  terjedelmű,  de  rendkívül  érdekesfaragott 
kőtöredék  maradt  ránk,  mely  1.  képünkön  látható.  Ezt  nyilván  a  mai  tabáni 
plébánia-templom  építésekort  alálták  meg  s  falazták  be  kuriózumként  a  templom 
főbejáratától  jobbra,  az  orgona-karzat  alatti  oldalfalba.  A  töredék  a  régi  Kis-Pest, 
más  nevén  Kelenföld  plébániatemplomának  a  maradványa,  s  peremén  föliratos 
medaillonban  domborművű  alakot  ábrázol.  A  fölötte  levő  szegélyzet-töredék 
hajlásából  s  a  kétfelől  észrevehető  ékítményes  nyomokból,  valamint  a  dombormű 
tárgyából  nyilvánvaló,  hogy  a  Krisztust  ábrázoló  töredék  a  templom  főkapujának 
ívmezőjét  díszítette,  a  mely  egykorú  analógiák  után  ítélve,  a  medaillon  alatt, 
ékítmények  közé  szőve,  alighanem  a  négy  evangélista  jelképét  is  magában  foglalta. 

Az  egész  töredék  38  cm.  széles  és  37  cm.  magas.  Domborművű  alakja 
román  szabású  karosszékben  ül  s  karjait  keresztben  kitárja.  Az  áldásra  nyitott 
jobbkéz,  s  a  bal,  a  mely  az  élet  könyvét  tartja,  valamint  a  fejnek  kereszttel 
négy  részre  osztott  dicsfénye  arra  vall,  hogy  e  szakálltalan  alak  Krisztust 
ábrázolja.  A  tömzsi  fej  szeme  és  füle  aránytalanul  nagy,  haja  konvenczionális 
módon  elrendezett,  kétfelé  választott  hullámos  vonalakból  áll.  A  tunica,  a  mely 
a  zömök  testet  fedi,  szintén  konvenczionális  módon  redőzött,  s  a  redők  a  térdről 
egymásfelé  hajló  párhuzamos  vonalakban  omlanak  alá.  A  sárgás  mészkőből 
faragott  domborművű  medaillon  csupán  szélein  töredezett;  peremének  pompásan 
vésett  lapidár  föliratából  még  a  következő  betűk  vannak  meg: 

f  ORBITA  TOLLITVR 

O  GRADIVNTVR 

Divald:  Budapest  művészete.  2 


IS  Divald  Kornél 

Stílusa  után  ítélve,  e  dombormű  a  XII.  században  készült,  a  mikor  a  régi 
kispesti  plébánia-templom  alighanem  újjáépült.  Ez  utóbbi  körülményt  az  teszi 
valószínűvé,  hogy  a  XI.  században  Máriáról  elnevezett  templom  a  XIII.  század- 
ban szent  Gellért  nevét  viseli.  Bízvást  föltehetjük,  hogy  a  Kelenföld  szerény 
temploma  jelentőssé  csak  azután  vált,  hogy  szent  Gellért  teteme  ideiglenesen 
itt  pihent.  Jelentőségénelv  megfelelően  építették  fényesen  újjá,  s  csak  ezzel  kap- 
csolatban nevezhették  el  szent  Gellértről.  Mária  tiszteletére  ugyanakkor  a  XII.  szá- 
zadban, a  jobbpartival  egy  várost  alkotó  balparti  Pesten  új  templom  épült.  A 
jobbparti  Pest,  vagy  Kelenföld  templomairól,  Szent-Erzsébetfal  várói,  kórházáról 
további  jelentős  adatok  nem  maradtak  ránk,  s  így  visszatérhetek  a  balparti  Pest 
tatárjárás  előtti  korszakára. 

Ha  a  mai  Pestet  izmaeliták  alapították,  úgy  valószínű,  hogy  a  XI.  század- 
ban itt  még  nem  volt  keresztény  templom,  minthogy  Magyarország  e  kereskedői, 
a  tiltó  törvények  ellenére  is,  akkor  még  szívósan  ragaszkodtak  vallásukhoz. 
Beolvasztásuk  csak  a  XII.  században  vált  sikeresebbé.  Ekkor  épült,  ránk  maradt 
román  részlete  után  ítélve,  a  balparti  Pest  főtemploma,  a  mely  a  mai  eskütéri 
plébániatemplom  helyén  állott,  s  a  melyet  W.  Béla  1237-ben  a  jobbparti  Pest 
plébánia-templomához  hasonlóan  az  ugurdi  Bélakút  apátságának  kegyurasága 
alá  helyez. 

A  mai  belvárosi  Nagyboldogasszony-templom  története  szorosan  összeforrt 
a  balparti  Pest  történetével,  a  mely  a  török  hódoltság  előtt  a  mai  belváros 
területén  nem  terjedt  túl,  s  a  melynek  első  hiteles  említése  III.  Istvánnak  egy 
1171  előtti  pörös  ügyre  vonatkozó  okmányában  fordul  elő.  Hogy  a  balparti  Pest 
már  a  XI.  században  is  létezett,  azt  a  többi  Duna-menti  ikervárosaink  analógiája 
is  valószínűvé  teszi.  1211-ben  szent  Erzsébet  eljegyzésének  a  helye  a  balparti 
Pest,  mely  körülmény  föltételezi,  hogy  itt  templom  is  volt.  Hogy  pedig  ez  a 
templom,  bár  okmány  a  XlII.-nál  előbb  nem  említi,  már  a  XII.  században  épült, 
erről  ránk  maradt  románkori  részlete  tanúskodik. 

A  tatárjárás  előtti  plébániatemplom  maradványa  a  mai  templom  déli  tornya 
belső  északi  oldalfalának  2-ik  képünkön  látható  részlete  a  fürészfogas  párkány- 
nyal, a  mely  alatt  félköríves  fríz  húzódik  végig.  A  szigorúan  román  stílű  párkány- 
részlet ma  a  torony  földszinti  traktusának  közepe  táján,  a  kívül  látható  vakfülke 
alsó  szélének  magasságában  fekszik,  s  mert  fölötte  és  alatta  a  pompásan  faragott 
kövekből  összerótt  fal  is  egykorú,  a  templom  mai  barokk-tornyának  északi  fala, 
a  románkori  templomnak  hajdanában  a  mellékhajók  végén  álló  tornyai  közül  a 
déli  alsó  traktusának  küső,  s  szintén  déli  fala  volt.  A  tornyok  alsó  traktusában 
magyarországi  szokás  szerint  az  oldalhajók  alighanem  folytatódtak.  A  déli  torony 
c  részét  a  templomnak  a  tatárjárás  után  való  csúcsíves  stílű  átalakításakor 
fölöslegesnek  tartották  lebontani,  vagy  átalakítani.  így  maradt  meg  napjainkig 
egyik  külső  oldalfala,  a  mely  a  török  hódoltság  alatt  sem  enyészett  el,  s  a  melyet 
a  templom  mai,  1726-ban  épült  déli  barokk-tornyának  építésénél  is  fölhasználtak ; 
oly  módon  azonban,  hogy  a  rombadőlt  középkori  hajók  helyébe  emelt  barokk 
templomcsarnok  sarkához,  s  nem  a  lebontott  oldalhajó  irányában  építvén  az 
új  tornyot,  a  réginek  déli  külső  fala,  az  új  torony  északi,  és  díszével  befelé 
forduló  oldalfala  lett.   Ebből  nyilvánvaló,  hogy  ha  a  pesti  plébániatemplomnak 


Budapest  művészete 


19 


a  középkorban  is  két  tornya  volt,  úgy  ez  a  mai  formátlan  zömök  tornyoknál 
karcsúbb  lehetett,  s  egymáshoz  közelebb  is  állott. 

A  tatárjárás  előtti  balparti  Pestnek  még  egy  templomáról  van  biztos  tudo- 
másunk. A  nálunk  1221-ben  letelepült  domonkosoknak  kolostorral  kapcsolatos 
temploma  ez,  a  melyet  oklevél  1233-ban  említ,  s  a  melyet  szent  Antal  tiszte- 
letére Bessenyey  Mihály,  neje 
Anasztázia,  s  ennek  fiai,  Ken- 
deressy  Gergely  és  Balázs, 
alapítottak.  Míg  Pest  városa, 
s  a  tatárjárás  előtt  Magyar- 
ország egyéb  városai  is,  falak 
és  erődítmények  nélkül  szű- 
kölködnek, s  így  kerítetlenek ; 
addig  a  domonkosok  pesti 
telepét  falak  övezték.  A  ko- 
lostor és  temploma  egykorú 
adatok  szerint  juxta  flumen  : 
a  Duna  mellett  terült  el,  s  a 
Szent-Gellérthegygyel  szem- 
ben állott,  még  pedig  való- 
színűleg a  város  déli  szélén, 
a  melyhez  Szentfalva  fűző- 
dött :  ez  a  reánk  maradt  köz- 
vetett adatok  szerint  tekin- 
télyes község,  mely  Csánki 
szerint  a  XIV.  század  végéig 
Szent -Erzsébetfalva  néven 
szerepel  okmányokban,  s  a 
mely  Némethy  szerint  külön 
plébániával  és  templommal 
dicsekedett. 

A  török  hódoltság  meg- 
szűntével a  domonkosok  is- 
mét letelepedtek  Pesten,  s 
templomukat  és  kolostorukat 
a  mai  Váczi-utczában,  egy 
rombadőlt  mecset  helyén,  en- 
nek és  a  közelében  elterülő 
épületek  romjainak  fölhasz- 
nálásával építik  föl.  Az  akkori- 
ban    Dvornikovics     váczi 

püspök  támogatásával  emelt  s  szűz  Máriáról  elnevezett  templom  és  kolostor 
ma  az  angolkisasszonyoké.  Vájjon  ez  a  középkori  domokosrendű  kolostor  helyén 
áll-e,  ezt  biztosan  nem  lehet  megállapítani,  annál  kevésbbé,  mert  az  utcza  túlsó 
oldalán,  s  az  angolkisasszonyok  templomától  délre  eső  új  városháza  építésekor  az 

2" 


i 


2.  A  pesti  Nagyboldogasszony  templom  románkori  részlete. 
Merték  ■=  1  :  65.  Csányi  Károly  vízfestménye  után. 


20  Divald  Kornél 

alapozás  közben  a  régi  Lipót-utcza  és  a  Zöldfa-utcza  között  elterülő  telken  tömérdek 
csontváz  s  középkori  épület  alapfalai  ásattak  ki,  többek  közt  egy  nyilván  hajdan 
kriptául  szolgált  s  a  tihanyihoz  hasonló  elrendezésű,  de  öt-hajós  és  körülbelül  1 2 
méter  széles  altemplom  pilléreinek  talapzatai,  a  melyek  elrendezését  és  román 
ízlésű  alakját  RóMER-nek  „A  régi  Pest"  czímű  munkájában  közölt  rajzból  ismerjük. 

Minthogy  Pestet  csak  Mátyás  korában  erősítették  meg  körfalakkal,  nincs 
kizárva,  hogy  az  ezzel  egybeolvadt  Szentfalva  legalább  részben  szintén  a  falak 
övezetébe  jutott,  s  így  a  Rómer  ismertette  romok  az  utóbbi  templomának  a 
maradványai  lehettek.  Ez  esetben  a  domonkosok  kolostorának  és  templomának 
helyéül  az  angolkisasszonyok  templomának  a  helyét  tarthatjuk.  A  templom 
külsejéről,  nagyságáról  alig  tudunk  valamit.  Hogy  boltozott  templom  volt,  arra 
Bánfy  Búzád  esete  enged  következtetni.  A  midőn  a  tatárok  Pestet  megrohanták, 
a  lakosság  egy  része  a  domonkosok  kolostorában  keresett  menedéket.  Nyilván 
a  lakosság  ügyefogyott,  nyomorék,  menekülni  képtelen  része  volt  ez,  a  melynek 
gondozására  a  kolostornak  szintén  elmenekült  lakói  közül  egyedül  Bánfy  Búzád, 
szerzetesi  nevén  Pál  atya,  maradt  vissza.  A  tatárok  a  kolostort  a  városhoz 
hasonló  módon  fölgyújtották,  miután  az  itt  maradt  embereket  legyilkolták  s  Pál 
atyát  is  megölték.  A  jámbor  barátot  a  tatárok  a  templom  főoltára  előtt  gyil- 
kolták meg,  s  a  midőn  társai  a  bujdosásból  visszatértek,  még  ott  találták  az 
oltár  előtt,  kitárt  karokkal  keresztalakban  elterülve,  a  mely  helyzetben  a  vér- 
tanúi halált  fogadta.  Ebből  nyilvánvaló,  hogy  a  tűz  a  templom  belsejét  nem 
pusztította  el,  mivelhogy  a  mennyezete  boltozott  volt. 

A  tatárjárás  előtti  Pest  egyéb  épületeiről  eddigelé  adataink  nincsenek.  Magát  a 
várost  forrásaink  ez  időből  népes  és  eleven  városnak  emlegetik,  a  mely,  ha  nem  is 
oly  nagy  mértékben,  mint  Buda,  de  szintén  élénk  kulturális  életnek  lehetett  a 
színhelye,  a  mint  hogy  akkoriban  egyébként  egész  Magyarország  a  nyugat- 
európai országok  kulturális  színvonalán  állott,  már  III.  Béla  korában  érvén  el  ezt. 

A  szertelen  „fényűzés",  a  melyet  Tamás  spalatói  archidiakonus  a  tatárjárás 
előtti  magyarok  szemére  vet,  szintén  csak  a  czivilizáczió  föllendülésének  a  jele, 
a  melynek  művészi  momentumai  után  talán  kelleténél  is  mohóbban  vetette 
magát  a  magyarság.  A  buzgó  egyházi  férfiú  részéről  épp  azért  éri  a  szemre- 
hányás, a  melyhez  hasonlóval  száz  évvel  azelőtt  clairvauxi  szent  Bernát  fakadt 
ki  kora  és  nemzete  művészete  ellen. 

A  „fényűzés"  alatt,  a  melyet  Tamás  archidiakonus  a  magyarok  szemére 
vet,  nem  szabad  hiú  anyagi  pompát  értenünk,  mert  mindaddig,  míg  a  gyáripar 
századunkban  háttérbe  nem  szorította  a  kézmívességet,  a  mely  a  fényűzési 
czikkeket,  az  ékszereket  is  előállítja,  a  mesteremberek  sohasem  szűntek  meg 
koruk  művészeti  mozgalmainak  becsületes  részesei  lenni.  A  mesteremberek  s 
a  ma  művészszámba  menő  építészek,  szobrászok  és  festők,  a  kik  akkoriban 
bizonyára  már  nálunk  sem  kerültek  ki  kizárólag  a  szerzetesek  sorából,  a  kéz- 
mívesek,  s  a  középkorban  magukat  szintén  mesterembereknek  tekintő  művészek, 
szakadatlan  kölcsönhatással  voltak  egymásra. 

Bevezetésemben  már  kijelentettem,  hogy  az  első  nagyobb  pusztulás  művé- 
szetünk és  kultúránk  emlékeit  a  tatárjáráskor  érte,  a  mely  a  régi  Buda  és  Pest 
fejlődését  is  megakasztotta,  illetve  csakhamar  más  irányba  terelte. 


Budapest  művészete  21 

A  tatárjárás  után  a  régi  Buda,  a  mely  a  mai  Ó-Buda  helyén  terült  el, 
ismét  fölvirul,  és  Zsigmond  király  koráig,  a  XIV.  század  végéig,  az  előző  kor- 
szakénál jóval  bőségesebben  fönmaradt  közvetett  adatok  szerint,  a  művészi  élet 
tekintetében,  a  Margitszigettel  egyetemben,  jóval  jelentősebb  szerepet  tölt  be, 
mint  a  IV.  Bélától  mai  helyén  egészen  újonnan  alapított,  s  új  telepeseivel 
nagyobb  részben  német  nemzetiségű  Budavára,  és  a  csak  lassan  újjá  épülő 
Pest.  A  mai  Budavára  testvérvárosai  fölé  művészi  tekintetben  is  csak  Zsigmond 
király  korában  kerekedik,  mely  időtől  fogva  a  mohácsi  vészig  művészi  tekintet- 
ben hatása  csaknem  egész  Magyarországra  nagy  lehetett.  Pest  művészi  tekintetben 
mind  a  két  Budánál,  s  mindvégig  jelentéktelenebb  volt  és  a  mohácsi  vészig  inkább 
nyersterményekkel  folytatott  kereskedelme  révén,  mint  kulturális  tekintetben  neve- 
zetes. Bertrandon  de  la  Broquiere  még  Zsigmond  király  korában  is  grandé 
ville  champétre-nek,  azaz  falak  nélkül  szűkölködő  kerítetlen  városnak  nevezi. 
Ha  voltak  is  addig  valamelyes,  földsánczokból  álló  erődítései,  falait  olasz  modor- 
ban csak  Mátyás  király  korában  emelték. 

Valószínű,  hogy  a  midőn  a  domonkosok  a  tatárjárás  után  visszatértek,  tem- 
plomukat csakhamar  újból  betetőzték  és  kolostorukat  is  helyreállították.  Szent  Margit, 
a  legenda  szerint  1270-ben  Pesten  „szent  Antal  templomában  rakatott  egy  oltárt 
szent  Miklós  püspök  tisztességére".  A  plébániatemplom  nem  épülhetett  föl  egy- 
hamar újból ;  Akus  pesti  plébános  még  1 244-ben  is  IV.  Béla  házi  káplánjaként 
szerepel.  Hogy  mikor  állították  helyre,  azt  nem  tudjuk.  1317-től  1320-ig  több 
okmány  említi.  Ma  is  meglevő  csúcsíves  szentélye  a  XV.  század  elejéről  való. 
Hogy  a  plébániatemplom  már  jóval  előbb,  s  régebben,  semhogy  az  okmányok 
említik,  épült  újjá,  erre  a  czintermében  emelt  szent  Mihály  kápolna  enged  követ- 
keztetni, a  mely  ma  már  szintén  nincsen  meg,  rajza  azonban,  illetve  pontos 
építészeti  fölvétele  ránk  maradt  s  3.  képünkön  látható. 

A  pesti  főtemplom  szent  Mihály-kápolnáját  egy  1481-ben  kelt  okmány  említi. 
E  szerint  Kálmánt,  Pál  pesti  biró  fiát  teszik  meg  a  kápolna  rektorává,  többek 
között  azzal  a  kötelezettséggel,  hogy  a  plébániatemplomot  új  építkezésekkel 
bővítse  ki.  1490-ben  Ujudvari  Benedek  a  lelkésze  a  kápolnának,  a  melynek 
neve  ekkor :  „szent  Mihály  arkangyal  kápolnája  a  boldogságos  szűz  Mária  pesti 
plébániatemplomának  oldalán,  illetve  temetőjének  a  falánál". 

A  Rómer  által  fölfedezett  kápolna  a  ma  már  nem  létező  Duna-utcza  és 
Torony-utcza  keleti  sarkán  épült  ház  pinczelakásainak  a  sorában  maradt  fönn, 
s  akkoriban  zöldségárus  bolt  volt.  A  rendkívül  szabatos  technikával  készült 
épületrész  hosszával  kelet-nyugati  irányban  terült  el,  s  két  szakaszból  állott.  A 
nyugati  szakasz  négyzetes  alapú,  2ll2  méter  széles  és  3  méter  magas,  borda 
nélküli  keresztboltozatos  csarnok  volt;  a  végén  kétfelől  kiugró  pillérek  mögött 
ugyanily  széles,  de  felényivel  rövidebb  helyiség  következett,  a  melynek  keskeny 
keresztboltozata  élénken  tagozott  bordákkal,  s  egyszerűbb  csonkagúla-alakú 
zárókővel  bírt,  mögötte  pedig  egyenesen  záródó  s  dongaboltíves  oltárfülke  volt. 
Mély  fekvése  és  méretei  után  ítélve,  ez  az  épületmaradvány  alighanem  csontház 
volt,  s  fölötte,  még  pedig  valószínűleg  domb  tetején,  terült  el  a  bizonyára  terje- 
delmesebb kápolna,  a  mely,  hogy  a  pesti  főtemplom  szent  Mihály  kápolnája 
volt,  erre  fekvésén  kívül  más  ilyen  kápolnákkal  kapcsolatos  középkori  templomaink 


22  Divald   Kornél 

analógiája  is  következtetést  enged.  A  kassai  dómnak  szintén  déli  oldalával  pár- 
huzamban terül  el  a  hires  szent  Mihály-kápolnája,  mely  ugyancsak  csontház 
fölött  áll.  A  kassai  dómot  mai  alakjában  egy  ugyanazon  a  helyen  állott  régibb 
templom  fölött  Nagy  Lajos  korában  kezdték  építeni,  javarészének  a  befejezése 
azonban  Zsigmond  korába  esik.  Hogy  újjáépítése  alatt  a  szent  Mihály-kápolna 
pótolta  a  plébániatemplomot,  abból  még  nem  következik,  hogy,  a  mint  régebben 
hitték,  ez  volt  eredetileg  is  az  első  plébániatemplom.  Annál  kevésbbé,  mert  a 
kassai  dóm  napjainkban  lefolyt  újjáépítése  közben  fölszínre  került  alapfalainak 
és  ezek  faragványainak  a  bizonysága  szerint,  a  dóm  helyén  állott  templom 
régebbi  volt,  mint  az  1 260  körül  épült  szent  Mihály-kápolna.  A  Rómer  fölfedezte 
pesti  kápolna  fekvése  a  kassai  szent  Mihályéval  csaknem  azonos  volt;  kora 
pedig,  boltozata  bordáinak  faragott  formája  után  ítélve,  szintén  nem  lehet  későbbi, 
mint  a  XIIL  század  második  fele.  így  tehát  valószínű,  hogy  a  pesti  plébánia- 
templom is  újonnan  állott  fönn  már  akkoriban,  annyival  is  inkább,  mert  1317-ben 
már  okmány  is  említi. 

Kérdés  most  már,  hogy  alapjain  kezdve  újonnan  s  csúcsíves  stílusban 
építették-e  föl  a  XIII.  században  a  balparti  Pest  plébániatemplomát?  Az  a 
körülmény,  hogy  tornyának  egy  részlete  a  románkorból  napjainkig  fönmaradt, 
s  ez  utóbbinak  pompás  technikája  valószínűvé  teszi,  hogy,  ha  a  XII.  századbeli 
templom  egészében  véve  ily  gondosan  épült,  a  tatárjárás  után  nem  bontották 
le,  hanem  oldalfalait  megtartották  s  csupán  boltozatokkal  látták  el,  a  melyek 
nélkül  addig  szűkölködött  volt.  Az  eredetileg  bazilikális  elrendezésű,  három-hajós 
templomot  másodszori  s  most  már  gyökeres  újjáépítésekor  csúcsíves  csarnok- 
templommá alakították  át,  s  bizonyára  meg  is  hosszabbították.  Ez  átépítés  és 
kibővítés,  a  melynél  a  régi  román  templomból,  úgy  látszik,  csak  a  tornyok 
földszinti  részét  tartották  meg,  a  XIV.  század  második  felében  kezdődhetett  s 
a  XV.  század  elején  fejeződött  be.  A  templom  belső  hossza  ekkor  52  méter 
lett,  a  melyből  14  méter  a  szentélyre  esett;  szélessége  a  régi  maradt:  16  m., 
s  ennek .  fele  a  főhajóra,  egy-egy  negyede  pedig  a  mellékhajókra  esett.  A  hajók 
boltszakaszainak  a  száma  hat  volt,  az  oldalhajóktól  folyosószerűen  övezett  szen- 
tély felényivel  rövidebb  boltszakaszainak  száma  kettő,  s  ezek  közül  a  keleti  az 
egymáshoz  közelebb  álló  apszis-pillérek  csatlakozó  bordáival  egyetlen  csillag- 
boltozattá olvad ;  míg  az  oldalhajók  apszis  mögötti  három  szakasza  szabálytalan 
keresztboltozattal  bír.  Pest  csúcsíveskori  templomának,  a  mint  ez  4.  képünkön 
bemutatott  mai  alaprajzából  is  kiviláglik,  ilyformán  nemcsak  a  szentélye,  de  hajói- 
nak két  szakasza  is  ránk  maradt.  A  hajó  többi  négy  szakasza  rombadőlt,  s 
helyén  a  XVIII.  században  a  mai  barokk  templomcsarnok  épült.  Napjainkban 
lefolyt  restaurálása  előtt  az  eskütéri  templom  csúcsíves  részének  a  főhajója  vagy 
másfél  méterrel  magasabb  volt,  mint  az  oldalhajók.  Eredeti  oldalsó  hevederívei 
a  mai  boltozat  fölött  a  templom  padlásán  még  most  is  láthatók.  Hogy  a  pesti 
főtemplomot  a  XV.  század  folyamán  hajóinak  utolsóelőtti  boltszakaszáig  oldal- 
kápolnákkal  is  bővítették,  annak  a  déli  oldalon  fönmaradt,  s  boltozata  fölött 
oratóriummal  bíró  kápolna  a  bizonysága.  Hogy  a  kápolnák  valamikor  koszorú- 
szerűén  övezték-e  a  szentélyt  is,  erről  csak  a  köréje  épített  bódék  lebontása  után 
végzett  ásatások  adhatnának  fölvilágosítást. 


Budapest  művészete 


23 


A  balparti  Pest  harmadik  temploma,  a  melyről  a  török  hódoltság  előtt 
tudomásunk  van,  szintén  a  XIII.  században  épült.  Ez  a  ferencziek  kolostorával 
kapcsolatos  szent  Péter  temploma  volt,  a  melyet  okmány  1288-ban  említ  először. 
1298-ban  III.  Endre  koronázása  alkalmával  az  egyház  és  az  ország  nagyjai  itt 
gyűltek  össze,  mivel  a  Rákoshoz  közel  feküdt.  1307-ben  Róbert  Károly  meg- 
választása szintén  „a  szent  Péter  temploma  mellett",  más  szóval  a  Rákoson 
történt  meg.  Ez  adatokból  következik,  hogy  mivel  Rákos-mezeje  a  mohácsi  vész 
előtt  a  mai  Kossuth  Lajos-utcza  végénél  kezdődhetett,  a  ferencziek  akkori  tem- 
ploma is  a  mai  helyén  állott.  E 
föltevést  megerősíti  az  is,  hogy  a 
török  hódoltság  korában  itt  szintén 
mecset  volt,  a  melyet  a  hódoltság 
után  a  Pesten  letelepült  ferencziek 
régi  jogaikra  hivatkozva  nyertek 
el,  hogy  helyén  mai  templomunkat 
s  mellette  kolostorukat  fölépítsék. 
A  ferencziek  szent  Péter  templomá- 
nak belső  fölszerelésére  vonatko- 
zólag is  maradt  ránk  egy  érdekes 
adat.  Itt  őrizték  szent  Gellért  erek- 
lyetartóját, a  melyet  II.  Ulászló 
neje,  Anna  királynő  készíttetett 
219  márka  ezüst  értékben.  A  szer- 
zetesek a  Dózsa-féle  lázadás  alkal- 
mával szétszedték  az  ereklyetartót, 
hogy  könnyebben  elrejthessék.  A 
mohácsi  vész  előtt  az  ereklyetartó 
ezüst  és  arany  érczanyagát  pénzzé 
verték  s  Tomorynak  küldték  el.  E 
pénzzé  vert  ereklyetartón  kívül  a 
ránk  maradt  okmány  szerint  Újlaki 
Lőrincz  II.  Lajos  nevében  még 
630  régi  és  500  arany  forintot  vett 
át  a  szerzetesektől  és  igért  vissza- 
fizetni, mely  összeget  a  barátok 
Kapisztrán  János  szentté  avattatá- 
sának  költségeire  gyűjtötték. 

A  XVI.  század  elején  kelt  ok- 
mányok   említik   a   szent    Ferencz    harmadik    rendjebeli    női    szerzetesek    pesti 
kolostorát,   a   mely   a  szent    Péter-templommal    szemben,    tehát  a  nemrégiben 
lebontott  kúria  helyén  állott,  a  melyre  királyunk  bérházát  építették. 

Zsigmond  király  korában  keletkezhetett  a  johannita  ispotályosok  szent  Miklós- 
ról elnevezett  pesti  konventje  és  temploma,  a  melyet  egy  1483.  évi  okmány  említ, 
s  a  mely  a  török  korban  szintén  ott  állott  mecset  után  ítélve  a  Károly-kaszárnya, 
a  mostani  központi  városháza  helyén,  ennek  északnyugati  részén  állhatott. 


3.  A  pesti  szent  Mihály  kápolna  átmetszető  és  alap- 
rajza. Sztehló  Ottó  és  Gyalus  László  fölvétele. 


24  Divald  Kornél 

II.  Lajos  királyunk  Fraknói  Vilmos  által  közrebocsátott  számadás  könyvei- 
ben a  szent  Erzsébet-templommal  kapcsolatos  pesti  kórházról  történik  említés. 
Ez  azonban  Pest  monografusai  véleményével  ellentétben  nem  a  balparti  Pest, 
hanem  a  jobbparti  Erzsébet-kórház  volt. 

Okmányaink  a  XV.  század  derekán  túl  nem  igen  emlékeznek  meg  többé 
a  balparti  Pest  környékén  elterülő  falvakról,  a  melyekről  a  vitás  birtokjoguk 
miatt  keletkezett  pörök  okiratai  régebben  sűrűn  emlékeznek  meg.  A  balparti 
Pesttől  északra  Uj-Bécs  terült  el,  a  Béchy-család  birtoka,  a  melyet  rV.  Béla  az 
itt  levő  palotával  vagy  kastélylyal  együtt  1268-ban  a  margitszigeti  apáczáknak 
adományozott.  Még  tovább  északnak  feküdt  Jenő,  a  Mindszentek  templomával, 
a  mely  1399-ben  a  margitszigeti  szent  Mihály  prépostság  kegyurasága  alá  kerül. 
A  Rákos-patak  torkolatánál  a  Duna  partján  terült  el  Uj-Jenő,  a  melyről  nem 
tudjuk,  volt-e  temploma,  valamint  a  Pesttől  délnek  feküdt  Kőérről  sem.  Míg 
viszont  a  Pest  déli  szélén  elterülő  s  már  említett  Szentfalváról  azt  is  tudjuk, 
hogy  nemcsak  temploma  volt,  hanem  a  XV.  századbán  Pesttel  egybe  is  olvadt. 
Erre  vall  a  pesti  czéhek  egyikének  szabályzata,  a  mely  szerint  a  szentfalvai  mes- 
terek munkáikat  épp  oly  joggal  árusíthatják  Pest  piaczán,  mint  az  idevalók. 
Hogy  ezek  a  falvak  a  XV.  század  elején  a  várossal  egybeolvadtak,  erre  Oláh 
Miklós  Pestre  vonatkozó  és  SALAMON-nál  idézett  ezen  szavai  is  engednek  követ- 
keztetni :  „a  város  mindkét  felől  hosszan  elnyúló  külvárosainál  fogva  nevezetes". 
Az  ezekre  vonatkozó  adatokat  összefoglalva,  a  balparti  és  jobbparti  Pestnek  a 
mohácsi  vész  előtt  a  következő  román-  és  csúcsíveskori  monumentális  épüle- 
teiről van  tudomásunk : 

1 .  A  jobbparti  Pestnek  a  boldogságos  Szűzről,   később    szent    Gellértről 
elnevezett  plébániatemploma  s  ennek  a  következő  két  filiája: 

2.  a  sassadi  szent  András  temploma; 

3.  az  eőrsi  szent  Márton  temploma. 

4.  A  jobbparti  Pest  szent  Erzsébet  kórháza  és  kápolnája. 

5.  A  pesti  Nagyboldogasszony-főtemplom  és  plébánia. 

6.  Az  utóbbi  czintermében  levő  szent  Mihály-kápolna. 

7.  A  domonkosok  falakkal  övezett  szent  Antal  temploma  és  kolostora. 

8.  A  ferencziek  szent  Péter  temploma  és  kolostora. 

9.  A  ferenczi  apáczák  kolostora. 

10.  A  johanniták  szent  Miklós  temploma  és  konventje. 

11.  A  jenői  Mindszent  temploma. 

12.  Szentfalva  plébániatemploma. 

Tudjuk,  hogy  a  középkorból  reánk  maradt  templomok  még  a  legigényte 
lenebb  falvakban  is  mind  művésziesebbek,  mint  azon  templomoknak  az  átlaga 
a  melyeket  a  barokk-kortól  kezdve  napjainkig,  városokban-falvakban  egyaránt 
emeltek.  A  régi  Pest  elenyészett  templomai,  a  melyekből  alig  maradt  reánk  egy- 
két kő,  művészi  szellemtől  minden  ízében  áthatott  kornak  lévén  az  alkotásai 
szintén  művésziesebbek  lehettek,  mint  a  mai  Pest  templomainak  zöme.  Mai 
templomai  számbelileg  sem  múlják  fölül  az  elpusztult  középkori  templomokat, 
jóllehet  a  mai  Pest  a  mohácsi  vész  előtti  mindkét  Pesthez  népességi,  területi  és  kul- 
turális jelentőség  tekintetében  körülbelül  úgy  viszonylik,  mint  székesfővárosunk 


Budapest  művészete 


ib 


inai  balparti  része  a  budai  oldalhoz,  a  mely  viszont  a  művészi  élet  intenzitása 

tekintetében  a  mohácsi  vész  előtt  úgy  multa  fölül  Pestet,  mint  ez  ma  Budát. 

A  mi  a  régi  Pest  elenyészett  templomainak  belső  fölszerelését  illeti,  erre 

vonatkozólag   a   ferencziek   templomának   a   szent    Gellért   ereklyetartóján   s  a 


4.  A  pesti  Nagyboldogasszony  templom  alaprajza.  Merték  =  1  :  500.  A  székesfőváros  mérnöki 
hivatalának  felvétele  nyomán  rajzolta  Csányi  Károly. 


domonkosok  templomának  a  szent  Margit  által  alapított  szent  Miklós  oltárán 
kívül  csak  a  pesti  Nagyboldogasszony-templom  oltárainak  egy  részére  vonat- 
kozólag maradtak  reánk  közvetett  adatok,  a  melyek  egyben  a  mohácci  vész 
előtti  Pest  vallásos  életére  is  élénk  fényt  vetnek. 


20>  Divald  Kornél 

A  pesti  mesteremberek  többnyire  egymással  rokonfoglalkozású  czéheikkel 
több  vallásos  testvéri  szövetséget  alapítottak,  a  melynek  szervezete  és  czélja 
azonos  lehetett  a  műtörténelemben  is  nevezetessé  vált  olasz  scuolákéval.  A 
plébániatemplom  szent  Mihály-kápolnáját  is  egy  ilyen  testvéri  szövetség  gon- 
dozta, a  melynek  tagjai  nincsenek  foglalkozásuk  után  kiemelve,  s  épp  azért 
ennek  a  hatásköre  valószínűleg  a  város  egész  lakosságára  kiterjedt  s  föladata, 
kápolnája  halotti  lévén,  alighanem  a  temetések  rendezése  volt,  a  mivel  Itália  nem 
egy  helyén,  mint  Firenzében  is,  mindmáig  vallásos  testvériségek  foglalkoznak. 

Az  élők  lelkiüdvének  ápolására  szervezett  testvéri  szövetségek  a  pesti  főtem- 
plomban külön-külön  oltárral  rendelkeztek,  a  mely  előtt  ájtatosságukat  végezték 
s  a  melynek  jókarban  tartása,  fölszerelése  is  kötelességükké  vált.  1444-től  1482-ig, 
mely  időben  Pest  Magyarországnak  Buda  után  rangban  már  a  második  szabad 
királyi  városa,  számos  okmány  maradt  reánk,  melyeknek  adataiból  nemcsak  a 
testvéri  szövetségek  kötelezettségeiről  szerzünk  tudomást,  hanem  a  főtemplom 
oltárairól  is;  sőt,  ismervén  az  oltárok  akkori  formáját,  keletkezési  idejükből 
alakjukra  is  következtethetünk. 

1444-ben  a  pesti  vargák  konfraternitása  a  boldogságos  Szűz,  szent  Borbála 
és  szent  Ilona  oltárát  nyeri  el,  1446-ban  az  ív-,  pajzs-,  nyíl-,  szíj-,  nyíltok-  és 
nyereggyártók  szövetsége  a  Mindszent  oltárát.  Ugyanebben  az  évben  a  szűcsök 
szűz  Mária  látogatásának  az  oltárát,  a  következő  évben  a  szabók  és  posztónyírók 
szent  Gellért  oltárát  kérik.  1482-ben  a  kőfejtők  és  kőfaragók,  a  kerék-  és  hintó- 
gyártók,  asztalosok  és  kádárok  szövetsége  szent  Péter  és  szent  Pál  apostolok 
oltárát  kéri  s  kapja  meg.  Még  jóval  előttük  nyerték  el  a  kovácsok  és  kard- 
csiszárok szent  István,  szent  Imre  ós  szent  László  oltárát.  Ezt  Borosjenei  Mátyás 
bírósága  idejében  (1466)  a  kardcsiszárok  már  a  tímárokkal  szövetkezve  gondoz- 
zák. A  kovácsok,  mint  népes  czéh,  alighanem  külön  oltár  után  láttak,  a  melyről 
azonban  okmány  nem  maradt  reánk. 

Az  okmányok  alapján  a  föntiekből  hat  oltárról  szerzünk  tudomást.  Ha  ezeket 
nem  is  abban  az  évben  alapították,  a  melyben  említvék,  díszesebben  s  a  XV.  század 
ízlésének  megfelelően,  szárnyas  oltárszekrénynyel  bizonyára  akkor  szerelték  föl. 
Hogy  oltáraink  többnyire  fából  faragott  szobrokat  tartalmazó  oltárszekrényekkel 
bírtak,  azt  az  egy-egy  oltárral  kapcsolatban  említett  szentek  után  következtet- 
hetjük, a  kiknek  tiszteletére  az  oltárok  emeltettek  s  a  kiknek  a  pesti  oltárokéhoz 
hasonló  csoportosítása  nálunk  a  szárnyas  oltárok  elterjedésének  korában  vált 
általánossá,  még  pedig  annyira,  hogy  a  szenteknek  a  pesti  oltárokon  való  csopor- 
tosításával analóg  példákat,  a  felvidéken  nagy  számban  reánk  maradt  szárnyas 
oltárok  sorában  még  ma  is  nem  egy  esetben  mutathatunk  föl. 

A  pesti  főtemplom  oltárai,  rendeltetésük  után  ítélve,  mind  mellékoltárok 
voltak,  s  mint  ilyenek,  a  hajó  pillérei  előtt  állottak.  Templomunknak  minden 
bizonynyal  a  Nagyboldogasszony  tiszteletére  emelt  s  valamennyinél  díszesebb 
főoltára  is  volt,  a  mely  ha  azok  közül  való,  a  melyeket  a  testvéri  szövet- 
ségek kapcsán  említenek,  úgy  ezt  az  illető  oltárra  vonatkozó  okmány  ugyan- 
csak kiemelte  volna.  A  főoltárhoz  s  a  templom  szentélyéhez,  a  melyben  állott, 
egyetlen  szövetségnek  sem  volt  jussa,  mivel  ez  az  egész  város  lakossága 
tiszteletének  a  tárgya.    Hogy  a  mellékoltárok  a  szentélyen   kívül,  a  hajóban  s 


Budapest  művészete 


27 


nem  a  kápolnákban  állottak,  ez  is  bizonyos.  Ellenkező  esetben  nem  az  oltárt, 
hanem  a  kápolnát  emelik  ki  a  szövetségek,  mint  a  szent  Mihály-kápolna  kon- 
fraternitása,  a  melynek  külön  papja,  rektora  is  volt  s  oltára  is,  mely  utóbbiról 
azonban  okmányainkban  nem  esik  szó. 


\    V*^  \  «  \       -A     '. 

--      >    <\  «  ^        '       V     1 


r  i  l- "' •'KflLVÍHTÉR>.V\  ■;>-- 

. .  j  < —     i  r     ,  \     \    •- 


5.   A   balparti   Pest  középkori  templomainak   helyszínrajza.   Egy  XVIII.  századbeli   terkep   alapján 

rajzolta  Csányi  Károly.  Mérték  =  1  :8000.  —  A  :  A  Nagyboldogasszony  templom.  —  B  :  A  szt  Mihály 

kápolna.  —  C:  A  dominikánus  templom.  —  D:  A  ferencziek  temploma. —  E:  A  ferenczi  apácza- 

kolostor.  —  F  :  A  jolianniták  temploma  és  kórháza. 


A  pesti  Nagyboldogasszony  templomát  a  mellékhajók  oldalfalához  fűzött 
kápolnákkal  csak  a  XV.  század  vége  felé  bővítik  ki.  A  XVI.  század  elején  a 
szentélyt  is  újból  diszitik.  A  főtemplom  történetének  ez  a  nevezetes  fejezete 
annyival  is  inkább  érdekes,   mivel  erről  reánk  maradi  pompás  faragványok  is 


28  Divald  Kornél 

szólnak.  Minthogy  ezek  java  a  renaissance  tiszta  stílusában  pompázik,  ismer- 
tetésük a  pesti  főtemplom  mohácsi  vész  előtti  történetének  utolsó  fejezetével 
egyetemben  székesfővárosunknak  a  renaissance-kori  művészet  terén  betöltött 
szerepének  méltatásához  tartozik. 

A  főtemplomhoz  hasonlóan,  a  régi  Pest  többi  templomai  is  nemcsak  bő 
tárházai  voltak  a  szobrászat,  festészet  és  iparművészet  alkotásainak,  hanem 
tekintve  a  mainál  jóval  fokozottabb  buzgóságú  vallásos  életet  és  a  hívek  áldozat- 
készségét, nem  egy  mesternek  juttattak  a  művészet  terén  állandó  foglalkozást, 
a  melyet  még  növelt  az  a  körülmény,  hogy  a  középkorban  s  mindaddig,  míg 
a  gyáripar  túlsúlyra  nem  került,  a  profán  élet  sem  szűkölködött  művészi  momen- 
tumok nélkül.  Önként  következik  ebből,  hogy  ha  a  Budáéval  nem  is  veteked- 
hetett, ha  kézzelfogható  nyoma  alig  is  maradt  reánk  egy-két  faragott  kövön 
kívül,  a  régi  Pest  művészi  élete  a  középkorban  jóval  jelentősebb  lehetett,  mint 
nem  egy,'  alig  egy-két  templommal  dicsekedő,  a  pusztulástól  azonban  ment 
maradt  s  műtörténelmi  szempontból  véve  így  ma  elsőrangú,  kicsiny,  vidéki 
városunk  rési  művészi  élete. 


III. 
Buda  helyrajza  a  tatárjárás  után. 

A  középkori  Budának  a  tatárjárás  után  való  topográfiai  képe  mind  máig 
sincsen  teljesen  tisztázva.  Az  egyes  részeivel  Pesthez  hasonlóan  a  XV.  század 
vége  felé  legalább  területileg  cgygyé  olvadó  város  helyén  elterült  telepeknek  a 
nevét  sem  sikerült  eddig  kétséget  kizáró  módon  megállapítani.  Csak  azt  tudjuk, 
hogy  a  mai  O- Budán  kezdve,  a  melyen  kívül  Buda  néven  más  város  a  tatárjárás 
előtt  a  Duna  jobbpartján  nem  létezett,  a  tatárjárás  után  az  Anjou-kor  végéig 
még  a  következő,  egymástól  közigazgatásilag  független  s  különböző  jogviszonyok 
közepette  élő  helységek,  illetve  telepek  keletkeztek: 

1.  Boldogasszony-szigete,  a  mai  Margitsziget  kolostoraival. 

2.  A  tatárjárás  után  IV.  Béla  királyunk  korában  a  mai  várhegyen  egészen 
újonnan  alapított  város,  a  melynek  eredeti  neve  :  Castrum  Növi  Montis  Pestiensis, 
vagyis  a  pestujhegyi  vár. 

3.  Az  ennek  Ó-Buda  Szentlélek  kórházához  hasonlóan  bizonyára  közegészség- 
ügyi főtényezője  gyanánt  szintén  akkor,  még  pedig  a  mai  Lukács-  és  Császár- 
fürdő helyén  alapított  johannita-kórház  és  konvent,  a  melynek  Szentháromság- 
temploma után  a  Felhévíznek  nevezett  források  körül  keletkezett  helység  a 
Szentháromságfalva  nevet  nyerte. 

4.  Szentháromságfalva  és  a  hivatalosan  csak  III.  Endre,  illetve  Nagy  Lajos 
korától  kezdve  így  nevezett  Ó-Buda  között  terült  el  Szentjakabfalva. 

5.  A  várhegy  északkeleti  oldalán  és  ennek  alján  Szentháromságfalváig  nyúlt 
el  a  Szent-Péter  külváros  (okmányokban  subnrbimn). 

6.  A  várhegy  déli  felétől  nyugatra  terült  el  Lógod. 

7.  Ez  utóbbitól  északra  esett  a  Szent-Lőrinczhez  vezető  völgyben  Tóthfalu. 


Budapest  művészete  29 

8.  A  mai  Szép  Juhászné  táján  végül  állott,  a  budai  hegyek  nyergén  elterülve 
a  pálosok  szent  LóVí«c2-temploma  s  nagyterjedelmű  kolostora.  Ez  utóbbi  szintén 
aligha  volt  teljesen  elszigetelt  telep,  mert  a  budai  hegyek  lejtőit  itt  a  szén-  és 
mészégető-tanyák,  majorságok  és  vinczellérházak  bizonyára  épp  úgy  lepték  el, 
mint  az  Ó-Budát  északról  és  nyugatról  környékező  területet,  a  melynek  mért- 
földnyi terjedelemben  szétszórtan  elterülő  hasonló  tanyáiról  okmányokban  is 
sűrűn  esik  szó. 

A  fönnebbiekben  fölsorolt  városok,  illetve  telepek  közül,  a  melyek  fekvé- 
séről 6.  képünk  is  tájékoztat,  Buda  monografusai  behatóbban  csak  Budavárával, 
Ó-Budával  és  a  Margitszigettel  foglalkoztak.  A  régibb  irodalom  azonban  általában 
a  mai  Budavárát  Ó-Budával  tévesztette  össze,  a  minek  legfőbb  oka  az  a  körül- 
mény, hogy  az  ó-budai  káptalan  alapításakor  nyert  nevéhez  ragaszkodva,  mind- 
végig Capitulum  Budense-nek  nevezi  magát  s  okmányait  is  Budáról  keltezi.  Mivel 
a  Buda  múltjára  vonatkozó  okmányok  közül  a  legtöbbet  ez  a  káptalan  állította 
ki,  könnyű  elképzelni,  hogy  a  két  város  közötti  különbséget  figyelmen  kívül 
hagyva,  sok  olyan  történeti  eseményt  hoztak  kapcsolatba  Budavárával,  a  mely 
Ó-Budára  vonatkozott  s  ezzel  kapcsolatban  sok  topográfiai  adatot  is  tévesz- 
tettek össze. 

Salamon  kísérletté  meg  először  sikeresebben  ennek  a  zavarnak  a  tisztázását, 
a  melynél  fogva  Budát  Ó-Budával  tévesztették  össze ;  kulturális  jelentőség  tekin- 
tetében azonban  a  tatárjárástól  kezdve  Buda  Salamon  művében  is  szakadatlanul 
fontosabb  szerepet  tölt  be,  mint  Ó-Buda.  G.  Havas  Sándor  mutatta  ki,  hogy  ha 
királyainknak  a  budai  várban  kezdettől  fogva  szintén  volt  házuk,  belső  zavaroktól 
ment  időkben  IV.  Bélától  kezdve  Zsigmondig  tulajdonképeni  székes  palotájuk 
Ó-Budán  a  tatárjárás  előtti  Etzelburg  helyén  állott.  Következtetéseiben  azonban 
Havas  az  Ó-Buda  és  Buda  nevét  illetőleg  tovább  ment,  mint  a  hogy  adatai 
igazolnák,  s  még  egy  Nagy-  vagy  Uj-Budának  hajdani  létezését  is  bizonyítja, 
a  mely  Ó-Buda  és  Buda  között  terült  el.  Erről  már  régebb  írók  is  beszélnek, 
de  még  kevésbbé  elfogadható  adatok  alapján,  épp  azért  Salamon  méltán  nevezi 
el  képzeleti  Buda  városnak.  Nagy  Lajos  királyunk  1355.  évi  határjáró  oklevelé- 
ben, mely  Ó-Buda  helyrajzára  vonatkozólag  a  legbecsesebb  forrásunk,  arról  szól, 
hogy  mivel  a  királyi  vár  várnagya  és  a  prépost,  valamint  az  előbbi  és  utóbbi 
fönhatósága  alatt  álló  polgárok  között  a  két  vár  közelsége  miatt  szakadatlan  az 
egyenetlenség,  a  káptalan  várát  és  Ó-Budának  a  határjáró  métákkal  meghatá- 
rozott nagyobb  felét,  a  káptalant  illőn  kárpótol  Vcán,  a  maga  és  a  királyné  jog- 
hatósága alá  rendeli.  Ebben  az  oklevélben  Uj-Budáról  nincsen  szó.  VI.  Inczc 
1353-ban  kelt  rendeletében,  a  melyben  a  cserére  vonatkozólag  előzetes  vizsgá- 
latot rendelt  el,  a  királyi  vár  Castrum  de  Nova  Buda  néven  szerepel,  nyilván 
azonban  csak  az  ó-budai  káptalani  vártól  való  élesebb  megkülönböztetés  miatt, 
vagy  pedig  azért,  mivel  Erzsébet  királyné  Visegrádról  Ó-Budára  való  költözése- 
kor a  királyi  vár  is  bizonyára  újjáépült.  Ez  utóbbi  esetben  ugyan  a  Castrum 
nóvum  de  Buda  név  lett  volna  a  szabatosabb,  a  jelzőnek  ez  az  elvétése  azon- 
ban a  középkori  helynevekben  nem  áll  egyedül.  Budavárának  az  eredeti  neve  is 
nem  Castrum  Nóvum  Montis  Pestiensis,  hanem  Castrum  Növi  Montis  Pestiensis, 
holott  nem  a  hegy,  hanem  a  rajta  épült  vár  volt  új.    Bármint  van  is  azonban 


30  Divald  Kornél 

a  dolog,  a  Nova  Buda  nevet  a  pápai  okmány  nem  használhatta  közkeletű  érte- 
lemben ;  a  Margit-legenda  pedig  ily  értelemben  nem  az  Ó-Buda  és  Budavára 
között  elterülő  s  a  németektől  még  Zsigmond  korában  is  Etzelburgnak  nevezett 
várhoz  tartozó  városrészt,  illetve  falut  nevezi  Uj-  vagy  Nagy-Budának,  a  mint 
Havas  hiszi,  hanem  a  Zsigmond-  és  Mátyás-korabeli  Budavárát ;  hisz  a  magyar 
nyelvű  Margit-legenda  1510  körül  az  akkori  hivők  számára  íródott  s  így  az  akkori 
s  nem  a  XIII.  században  használatos  értelemben  említi  Uj-  vagy  Nagy-Budát. 
Hogy  ez  a  név  a  magyar  nyelvű  Margit-legenda  keletkezésekor  és  egyebütt 
mindig  Ó-Budának  nevezett  káptalani  és  királyi,  illetve  királynői  városra  nem 
illett,  az  bizonyos ;  mivel  egykorú  tanúk  szerint  Ó-Buda,  mint  alább  látni  fogjuk, 
a  XV.  század  folyamán  igen  lehanyatlott  s  Budavárával  szemben  jelentéktelen 
s  távolról  sem  nagy  város  volt.  A  másik  kettővel  szemben  elkülönített  Uj-Budának 
a  hívei  városukat  Ó-Budától  délre  a  Felhévízig  terjedő  területre  helyezik,  a  hol 
Szentjakabfalva  állott,  a  melyet  csaknem  a  mohácsi  vészig  szakadatlanul  emlí- 
tenek okmányaink.  Nagy  Lajos  korában  ez  utóbbi  hely  királyi  falu  s  így  Ó-Budának 
a  káptalantól  átvett  részével  nemcsak  területileg,  de  jogviszonyai  tekinte- 
tében is  egybeolvadt.  VI.  Incze  rendeletén  kívül  Havas  értelmében  az  Uj-Buda 
név  nem  fordul  elő.  A  Margit-legenda  Uj-  vagy  Nagy-Budája  pedig  már  csak 
azért  sem  vonatkozhatik  Ó-Buda  valamelyik  részére,  mivel  a  Karol  nevű  emberrel 
kapcsolatban  van  említve,  „a  ki  lakozik  vala  Ó-Budán  és  vala  a  király  képében 
való  bíró  a  Nagy-  vagy  Uj-Budában".  A  legendából  idézett  hely  IV.  Béla  korára 
vonatkozik,  a  midőn  egész  Ó-Buda  a  káptalan  fönhatósága  alatt  állott,  tehá- 
király  képében  való  biróval  nem  dicsekedhetett ;  ha  pedig  a  Szentjakabfalva 
helyén  álló  telep  az  Uj-  vagy  Nagy-Buda,  Karol  biró  is  ott  lakik  s  nem  a  kápt 
talán i  Ó-Budán,  a  mely  akkoriban  fejlettebb,  arisztokratikusabb  város  lehetett  az 
uj  pesti  hegyen  még  csak  épülő  s  csak  később  Nagy-  vagy  Uj-Budának  nevezett 
városnál,  a  melynek  a  király  képében  birája  volt.  Minden  kétséget  eloszlatnak 
e  tekintetben  a  veszprémi  okmánytárban  közölt  s  Margit  királyleány  szentté 
avattatására  vonatkozó  jegyzőkönyvek,  a  melyek  Károly  vitézt  ó-budai  lovagnak 
s  Buda  királyi  birájának  nevezik.  Az  ó-budai  királyi  vár  egyébként  a  Havas 
idézte  okmányok  között  több  ízben  szerepel,  mint  Castrum  vagy  Palatium  in 
Veteri  Buda;  így  III.  Endre  özvegyének  az  okmányában  1301-ből,  valamint 
egy  1347.  évi  okmányban  is. 

A  névelcseréléstől  eltekintve,  Havas  adatai  Ó-Budára  s  a  budai  és  ó-budai 
királyi  várra  vonatkozólag  általában  elfogadhatók,  s  még  inkább  azokká  teszik 
az  alábbiakban  alkalmilag  érintett  történelmi  események. 

Hogy  a  tatárjárás  alkalmával  az  ezután  tévedések  elkerülése  végett  általam 
mindenkor  Ó-Budának  nevezett  első  Budaváros  mily  viszontagságokon  esett  át, 
azt  határozottan  nem  tudjuk.  Több,  mint  valószínű  azonban,  hogy  a  fa-  vagy 
favázas  épületekben  bővelkedő  Pestnél  szilárdabb  anyagból  épülvén,  pusztulása 
is  kisebb  mértékű  volt,  mint  ezé.  1243-ban  IV.  Béla  visszaadja  a  prépostnak  azt 
a  jogát,  hogy  tetszése  szerint  birót  nevezhessen  ki  s  melléje  hat  polgárból  álló 
tanácsot  rendeljen.  Ebből  nyilvánvaló,  hogy  Ó-Buda  lakói  ekkor  már  vissza- 
települtek, vagy  talán  el  sem  kellett  bujdosniok  s  valószínű,  hogy  a  király  a 
pesti  új  hegyen  alapítandó  várba  szándékozott  áttenni  székhelyét,  a  miért  ismét 


(i.   Budapest  középkori  térképének  vázlata.   Rupp  rajzának  javított  másolata. 


32  Divald  Kornél 

a  káptalan  fönhatósága  alá  rendelte  Ó-Budát,  mely  Esztergom  mellett  a  tatár- 
járás előtt  második  fővárosa  volt.  A  mai  Budavárának  alapítása  azonban  csak 
1 249-ben  következett  be,  a  mikor  idegen  telepesekről  nincsen  szó.  Miként  Eszter- 
gomban, úgy  bizonyára  Budavárában  is  a  külföldiek  első  jelentősebb  települése 
a  XIII.  század  hatodik  tizedében  történt.  1255-ben  IV.  Béla  a  Castrum  Növi 
Montis  Pestiensist  oklevelében  már  erődítményeiben  kész  és  népes  városnak 
mondja,  a  melynek  főtemploma  azonban :  a  budavári  Nagyboldogasszony  ugyan- 
ekkor csak  mint  construenda,  azaz  építendő  szerepel,  s  eleve  a  nyulakszigeti 
Boldogasszony  kolostorának  kegyurasága  alá  helyeztetik.  Ebből  nyilvánvaló,  hogy 
a  Margitsziget  főtemploma  és  kolostora  előbb  állott  fönn,  mint  Budavárának  ez 
a  plébániatemploma,  a  mit  az  apáczakolostor  alapításának  körülményei  is  igazol- 
nak. S  ha  közvetlen  adr.tunk  erre  vonatkozólag  nincs  is,  több  mint  valószínű, 
hogy  Ó-Buda  tatárjárás  előtti  épületeinek  helyreállítása  egyaránt  megelőzte  Buda- 
vára és  a  Nyulakszigetének  építkezéseit.  A  németektől  Etzelburgnak  nevezett  tatár- 
járás előtti  királyi  várban  lakott  állandóan  ÍV.  Béla,  míg  Budavára  föl  nem  épült. 
IV.  Bélát  a  mai  Budavár  alapítására  első  sorban  stratégiai  okok  késztették. 
A  tatárjárás  előtt  a  rómaiaktól  esetleg  fönmaradtakon  kívül  nálunk  falakkal 
kerített  város  nem  létezett.  Miként  a  németeket  a  magyarok  támadásai  a  X.  szá- 
zadban, úgy  királyainkat  is  csak  a  tatárok  ismétlődéssel  fenyegető  betörése 
kényszerítette  arra,  hogy  falakkal  övezett  városok  építéséről  gondoskodjanak. 
A  tatárjárás  előtti  Pestet  és  Budát  s  az  ezzel  szomszédos,  de  még  egybe  nem 
olvadt  helységeket  külön-külön  erődítményekkel  övezni,  hazánk  akkori  kimerült 
állapotát  tekintve,  a  lehetetlenséggel  határos  dolog  lett  volna.  Épp  azért  arról 
gondoskodott  IV.  Béla,  hogy  az  említett  helyek  lakosságának  szükség  esetén 
közös  menedékhelyül  szolgáló  új  várat  építsen.  Ennek  helye,  szinte  központi 
fekvésénél  fogva,  a  mai  várhegy  lett,  a  melyre  az  ebben  járatlan  régibb  városi 
lakosság  egy  részén  kívül  a  várak  védelméhez  értő  németeket  is  letelepített. 
Ez  utóbbiak  nem  voltak  mesteremberek,  mint  a  II.  Géza  korabeli  telepesek, 
hanem  a  lovagok  rendjéből  kerültek  ki  s  a  királynak  tett  hadi  szolgálataik  fejében 
a  váron  kívül  fekvő  földbirtokkal  is  megajándékoztattak.  Telepeseinek  a  rendje  után 
ítélve  is  bizonyos,  hogy  Budavára  alapításával  IV.  Béla  nem  Ó-Budának  akart 
versenytársat  szerezni,  a  melyben  a  városi  élet  fejlettebb  s  így  a  kulturális  és 
művészi  tevékenység  is  fokozottabb,  mint  a  katonai  jellegű  és  központi  fekvésénél 
fogva  közvetlenül  a  királynak  alárendelt  s  az  általa  kinevezett  villicustól,  király 
képében  való  bírótól  kormányozott  Budavára.  Ha,  miként  a  Margit-legendából 
idézett  szavak  bizonyítják,  Karol  villicus  Ó-Budán  lakott,  ennek  oka  csak  az  lehet, 
hogy  IV.  Béla  udvarának  is  az  itteni  vár  volt  a  főhelye.  Erre  vall  az  is,  hogy 
egy  1269.  évi  oklevél  az  ó-budai  királyi  vár  alatt  déli  irányban  elterülő  s  a 
káptalani  Ó-Budától  független  Szentjakabfalva  templomát  a  király  udvari  papjaira 
bízott  kiváltságos  plébániának  jelenti  ki.  A  tatárjárás  előtt,  IV.  Béla  uralkodását 
megelőzőleg,  a  midőn  még  Esztergom  az  ország  fővárosa,  a  királyi  vár  őrei 
személyzetükkel  együtt  nemcsak  egyházi  tekintetben  függnek  a  káptalantól ; 
1212.  évi  oklevelében  II.  Endre  a  káptalan  birói  hatalmát  is  kiterjeszti  reájuk. 
Lakott-e  s  épített-e  IV.  Béla  az  újonnan  alapított  Budavárában  is  palotát,  azt 
határozottan  nem  tudjuk.    Valószínű  azonban,  hogy  a  tatárok  megújuló  tárna- 


Budapest  művészete  33 

dásának  eshetőségét  tekintve,  gondoskodott  arról,  hogy  az  ó-budainál  védettebb 
fekvésű  palotával  is  rendelkezzék.  Ebbe  költözhetett,  a  midőn  fiával,  V.  Istvánnal, 
az  ifjabb  királyival  viszályba  elegyedett,  a  mint  hogy  utódai  alatt  is,  királyaink 
itt  időzése  kapcsán,  jóformán  csak  zavaros  időkben  jut  a  budai  vár  neveze- 
tesebb történeti  szerephez.  V.  István  rövid  uralkodásának  korából  Budára  és  a 
királyi  várakra  vonatkozó  adat  nem  igen  maradt  ránk.  A  budavári  István-torony 
építését,  a  mely  a  várhegy  déli  sarkában  állott  s  Buda  egész  környéke  fölött 
uralkodó  őrtorony  volt,  a  monográfusok  egy  része  V.  Istvánnak,  más  része 
Nagy  Lajos  hasonló  nevű  öcscsének  tulajdonítja.  IV.  Lászlóról  a  Margit-legenda 
jegyezte  föl,  hogy  mikor  tizenhároméves  korában  halálos  beteg  lett  s  szent 
Margit  fátyola  meggyógyította,  haldoklásának  hírére  az  ország  főurai  mind  köréje 
gyűltek:  „ez  ifjú  László  király  fekszik  vala  ez  időben  ez  klastromnak  (a  margit- 
szigetinek) mellette".  A  Margitsziget  monografusai  egy  föltevés  alapján  e  szavakat 
úgy  magyarázzák,  hogy  a  margitszigeti  királyi  várra  vonatkoznak.  Mivel  azonban 
sem  a  Margit-legenda,  sem  más  adat  nem  szól  arról,  hogy  itt  a  tatárjárás  után 
királyi  vár  volt,  az  ó-budai  királyi  várat  kell  tekintenünk  IV.  László  betegsége 
színhelyének.  Végre  határozott  adatot  találunk  az  ó-budai  királyi  palotáról  III.  Endre 
özvegye,  Ágnes  királyné  1301.  évi  okmányában.  A  távozó  királyné  több  főúrra 
bízza  az  ó-budai  vár  gondozását :  conservationem  Palatii  Regalis  in  veleri  Buda. 
Hogy  III.  Endre  maga  az  ellene  tornyosuló  belviszályok  elől  élte  végén  Buda- 
várában húzódott  meg,  erre  az  a  körülmény  enged  következtetni,  hogy  a  midőn 
hirtelen  meghalt,  ravatalát  az  itteni  Nagy-Boldogasszony  templomában  állították  föl, 
s  ugyancsak  az  itt  lakó  ferencziek  Ev.  szent  János  templomában  temették  el.  Akko- 
riban pedig  a  budavári  királyi  palota  már  kamaraház  czéljaira  is  szolgált,  a  mi  annak 
a  jele,  hogy  királyaink  az  ó-budai  palotában  szivesebben  laktak.  A  budai  palotát 
kamaraháznak  az  egykorú  német  krónikás  nevezi  a  Venczel  király  bevonulásáról 
szóló  versben,  a  ki  szintén  csak  a  jól  védett  Budavárában  érezhette  magát  bizton- 
ságban. Venczelt  a  Nagyboldogasszony  templomából,  a  hol  bevonulása  nyomában 
isteni  tiszteletetet  tartottak,  székházába  vitték,  a  miről  a  krónikás  így  emlékszik  meg: 

Darnah  furten  sy  jn 
In  den  Chamcr-Hof  hin, 
In  der  selben  Klaws 
Wont  der  Chunig  mit  Haws. 

Bajor  Ottó  ugyancsak  Budavárát  választja  székhelyének,  a  melyről  azonban 
csak  Róbert  Károly  trónra  léptekor  válik  nyilvánvalóvá,  hogy  országos  jelentő- 
ségű hely.  Budavára  polgárságának  ellenállásán  hiúsul  meg  Róbert  Károly  1302. 
évi  vállalkozása,  a  melylyel  a  koronát  megszerezni  akarta  s  az  Anjou-ház  nálunk 
elsőnek  trónralépő  sarja  csak  azután  mondhatja  a  magáénak  Magyarországot, 
a  midőn  sok  véres  harcz  és  ostrom  után  Werner  biró  fia  László  1307-ben  Buda- 
várát a  kezére  játszsza.  Róbert  Károlyt  1309-ben  a  budai  Nagy-Boldogasszony 
lemplomában  koronázzák  meg;  a  midőn  azonban  1310-ben  Székesfehérvárott 
a  szent  koronát  is  a  fejére  teheti,  végkép  hátat  fordít  az  iránta  sokáig  oly  renitens 
városnak,  s  Temesvár  után  Visegrádot  szemeli  ki  székhelyének.  Állítólag  a  Zách 
Feliczián  merényletének  szomorú  emléke  miatt  költözik  el  innen  Róbert  Károly 

Divald:  Budapest  művészete.  3 


34  Divald  Kornél 

neje,  Erzsébet  özvegy  királyné,  a  kinek  Nagy  Lajos  1343-ban  az  ó-budai  királyi 
várat  ajándékozza  oda  jövedelmeivel  együtt.  Nagy  Lajos  azonfelül  a  káptalan 
szomszédos  s  a  mai  királydomb  helyén  állott  várát  is  kibérli,  a  melyért  évenkint 
egy  márka  aranyat  fizet,  míglen  1 355-ben  négy  somogyi  faluért  a  város  kihasított 
nagyobb  részével  együtt  egészen  magához  váltja.  Nagy  Lajos  uralkodása  első 
négy  évében  Visegrádon  lakik,  s  míg  az  ó-budai  királyi  várat  anyjának,  addig 
a  budait,  Salamon  szerint  István  öcscsének  engedi  át,  a  ki  1 355-ben  hal  meg. 
1346-ban  Nagy  Lajos  Budán  székel,  itt  fogadja  1349-ben  a  velenczei  követet, 
rendes  székhelyének  nevezi  1352.  évi  oklevele  keltében;  a  külföldi  fejedelmi 
vendégjárásoknak  szintén  Buda  a  székhelye,  a  mely  név  alatt  az  okmányokban, 
ezek  keltében  Ó-Buda  értendő.  1353-ban  veszi  el  Nagy  Lajos  a  bosnyák  Erzsé- 
betet feleségül.  Erzsébet  anyakirálynéval  addig  alighanem  közös  udvartartásának 
a  főhelye  most  újból  Visegrád  lesz.  1355 — 1382-ig  204  okmánya  kelt  Visegrádon 
s  csak  101  okmány  Budán.  Hogy  a  mai  Buda  helyén  Nagy  Lajos  a  budai  és 
az  ó-budai  királyi  várakban  egyaránt  lakott  s  ezeket  okmányai  keltében  is  meg- 
különböztette, az  abból  nyilvánvaló,  hogy  harmincz  okmányának  keltében  a 
Castrum  növi  montis  Pestiensis  szerepel,  míg  más,  ugyanez  időből  való  okmányai 
Castrum  Budense-ben  keltek.  Hogy  Buda  vagy  Ó-Buda  volt-e  az  utolsó  Árpádok 
és  az  Anjouk  korában  művészi  és  kulturális  szempontból  a  jelentősebb  város, 
az  kitűnik  a  következőkből. 

Budavára  Róbert  Károlytól  nyerte  el  a  plébános-  és  biróválasztás  jogát ;  a 
szabadalmak  teljességével  azonban,  a  melynek  koronája  az  árúmegállító  jog  volt 
s  a  mely  önállósága  és  közgazdasági  fontossága  tekintetében  is  az  ország  első 
városává  teszi,  csak  Nagy  Lajos  ruházza  föl.  Ó-Buda,  illetve  annak  csupán 
nagyobb  fele,  csak  Nagy  Lajos  korában  szabadul  föl  a  káptalan  fönhatósága 
alól,  de  akkor  is  a  királynak  és  az  anyakirálynénak  van  alárendelve,  a  mint 
hogy  lakói  is  bizonyára  csaknem  kizárólag  az  udvartól  függő  exisztencziák  s  az 
udvar  kedvéért  itt  időző  főurak  voltak,  a  kik  Budavárában  mint  háztulajdonosok 
tömegesebben  csak  Zsigmond  korától  kezdve  fordulnak  elő. 

Bármennyire  is  istápolta  Nagy  Lajos  király  szabadalmakkal  Budát,  a  mely- 
nek ezekre  az  idők  folyamán  pusztán  stratégiai  helyből  országos  fontosságú 
kereskedelmi  és  ipari  góczponttá  vált  város  létére  nélkülözhetetlenül  szüksége 
volt,  kulturális  intézményekkel  a  király  épp  úgy,  mint  anyja,  Erzsébet  királyné, 
Ó-Budát  nagyobb  mértékben  gyarapította.  Ó-Buda,  a  melynek  1343-tól  hivata- 
losan Buda  mellett  Buda  Vetus  is  a  neve,  nem  dicsekedhetik  azzal  a  függet- 
lenséggel, mint  fiatalabb  testvére  Budavára,  s  még  pecsétjére  is  a  királyi  vár 
képét  véseti,  jeléül  annak,  hogy  ha  czíme  civitas  is,  a  királyi  vár  ittléte  alapja 
minden  jelentőségének.  A  király  s  nem  polgárai  emelik  összes  monumentális 
épületeit  is,  a  melyek  így  jóval  nagyobb  fénynyel  létesülnek,  mint  a  budaiak 
akkoriban  emelt  épületei.  Budának  a  Zsigmond  kora  előtt  emelt  monumentális 
épületein  a  régi  krónikások  alig  találnak  említésre  méltó  vonást,  míg  Ó-Budának 
templomairól,  valamint  a  Margitszigetbeliekről,  a  mely  utóbbiakat  még  előbb  szintén 
királyaink  emelték,  nem    egyszer   emlékeznek   meg    valóságos  elragadtatással. 

Ó-Budának  azon  épületei  közül,  a  melyek  már  a  tatárjárás  előtt  is  fönn- 
állottak,  a  királyi  várról  ezután  sem  tudunk  sokkal  többet,  mint  a  mennyiről  az 


Budapest  művészete  35 

első  fejezetben  topográfiai  tájékozás  czéljából  megemlékeztem.  Épp  oly  kevés 
adat  maradt  ránk  a  szent  János-vitézek  Szentlélek-templomáról  és  kórházáról, 
valamint  a  Mátyás  korában  ismét  előtérbe  kerülő  Fehéregyházáról,  a  mely  a 
tatárjárás  előtt  már  szintén  fönnállott  volt.  A  mi  a  káptalan  várát  és  a  szent 
Péterről  elnevezett  ó-budai  székesegyházat  illeti,  az  előbbiről  már  tudjuk,  hogy 
1353-ban  Nagy  Lajos  magához  váltja;  XIII.  századbeli  adat  erről  azonban  épp 
úgy,  mint  a  székesegyházról  az  Árpádház  kihaltáig  nem  maradt  ránk.  1311  -ben 
Budai  János  György,  ó-budai  olvasó-kanonok,  Mutul-hegyi  szőlőjét  és  présházát 
arra  a  czélra  hagyományozza,  hogy  a  székesegyház  kriptájában  szent  Péter  és 
szent  Miklós  oltárain  bizonyos  napokon  miséket  mondjanak,  mely  rendelkezése 
végrehajtásával  Márton  káplánt  bízza  meg.  Hogy  két  oltár  volt  benne,  ez  a  kripta 
nagy  terjedelmére  vall,  maga  a  kripta  pedig  arra  enged  következtetni,  hogy  az 
ó-budai  székesegyház,  a  mely  nagyobb  mérvű  újjáépítésen  csak  Nagy  Lajos 
korában  esett  át,  akkor  még  román  stílű  épület  volt.  Ez  utóbbi  körülmény  még 
valószínűbbé  teszi  a  feljebb  érintett  föltevést,  hogy  Ó-Buda  a  tatárjárás  alatt 
nem  sokat  szenvedett,  egyben  megmagyarázza  azt  is,  mint  volt  módjában  IV.  Béla 
királyunknak  minden  meczénási  hajlamával  a  Nyulakszigete  felé  fordulni,  a  mely 
így  alatta  és  utódai  alatt  Buda  többi  részeivel  szemben  a  művészi  életnek  is 
alighanem  a  legjelentősebb  színhelyévé  vált. 

IV. 
A  Margitsziget  műemlékei. 

Az  elhagyatottságnak,  a  melyben  a  mai  Margitsziget  a  török  pusztulása  után 
évszázadokon  át  állott  s  annak  a  körülménynek,  hogy  a  Duna  hullámaitól  körül- 
zárva, hétköznapi  életnek  a  színhelyévé  sohasem  vált,  köszönhetjük,  hogy  a 
Nyulak  szigete  középkori  épületeiből  legalább  néhánynak  a  romja  megmaradt.  Van 
egy  térképünk,  a  melyet  a  múlt  század  hatvanas  éveiben  Ybl  Miklós,  e  kiváló 
építőművészünk  készített.  A  Margitsziget  romjaiból  akkoriban  még  jóval  több  volt 
meg,  mint  ma ;  valamint  azokból  a  talajegyenetlenségekből  is,  a  melyek  alatt  fal- 
maradványok lappangnak.  Mindezek  pontos  fölmérése  alapján  készült  a  7.  képün- 
kön látható  rajz,  a  melynek  bizonysága  szerint,  az  akkor  már  nyom  nélkül 
elenyészett  s  a  sziget  északi  sarkán  állott  váron  kívül  három  nagyobb  épület- 
csoport volt  itt,  a  melyet  részben  bástyatornyokkal  erősített  falak  öveztek.  A  margit- 
szigeti romokkal  s  a  róluk  aránylag  szintén  bőségesen  ránk  maradt,  írott  forrásoknak 
a  kiaknázásával  már  elég  terjedelmes  irodalom  is  foglalkozott.  A  Margitsziget 
múltjára  vonatkozó  vitás  kérdések  közül  azonban  ez  sokat  nem  oldott  meg  s 
a  megoldottaknak  vélt  kérdések  dolgában  is  csak  erős  kritikával  volt  használható. 

A  mai  Margitsziget  a  tatárjárás  előtt,  sőt  közkeletű  értelemben  ezután  is 
a  Nyulakszigete  nevét  viselte.  Ebből  monografusaink  általában  azt  következtetik, 
hogy  a  sziget  vadaskert  volt  s  mint  ilyen  már  első  Árpád-házbeli  királyainkat 
is  gyakran  látta  vendégeiül. 

Volt-e  itt  épület,  a  mely  befogadásukra  szolgált,  azt  épp  úgy  nem  tudjuk, 
mint  a  hogy  a  tatárjárás  előtti  Margitsziget  állapotára  általában  is  áthatlan  homály 

3» 


3ü 


Divald  Kornci 


\ 


esik.  Valószínű,  hogy  a  Nyulak  szigete  a  rómaiak  korában  sem  volt  puszta  és 
elhagyatott  hely  s  ha  híd  vezetett  rajta  keresztül,  mint  régibb  írók  állítják,  az, 
hogy  római  castellum  vagy  őrtorony  állott  rajta,  nem  kevésbbé  valószínű ;  Trans- 
aquincum  létezése  esetén  sem,  a  melyet  Aquincummal  szemben  a  pesti  parton 
a  Rákos  torkolata  mellé,  a  patak  jobb  partjára  helyeznek.  A  sziget  északi  sarkán 
régibb  írók  még  látták  a  római  falak  maradványait,  a  melyek 
az  itt  emelt  őrtorony  vagy  Castellum  védelmére  ékalakban, 
jégtörőnek  épültek.  Hogy  mi  volt  a  rómaiaktól  fönmaradt  épü- 
letek sorsa  a  népvándorlás  korában,  azt  nem  tudjuk,  de  hogy 
helyükön  a  XIII.  században  várszerű  épület  állott,  erről 
vannak  adataink.  Ezek  szerint  a  sziget  északi  sarkán  az  esz- 
tergomi érsekségnek  volt  vára,  a  melyet  mint  létezőt  1278-ban 
említ  okmány  s  a  melyet,  ha  már  a  tatárjárás  előtt  is  fenn- 
állott, Esztergom  érsekének  valószínűleg  akkor  adományo- 
zott IV.  Béla  király,  a  midőn  Ó-Budát  második  fővárosává 
tette.  Ha  ez  az  adományozás  a  tatárjárás  után  történt  meg, 
úgy  valószínűvé  teszi  a  Margitsziget  monografusainak  ke- 
vésbbé alapos  véleményét  is,  hogy  a  szigeten  ekkor  szintén 
volt  királyi  vár ;  hogy  azonban  két  vár  állott  a  Margitszige- 
ten, illetve  az  alább  említendő  johannita  várral  együtt  három, 
a  mint  ez  a  kronológiai  szempontokat  figyelmen  kívül  hagyó 
állításukból  következnék,  ennek  a  nyomára  még  követ- 
keztetések alapján  sem  juthatunk.  1285-ben  Ladomér  esz- 
tergomi érseknek  a  pápa  követe,  Fülöp  fermói  püspök,  a 
pompásnak  és  nyugalmasnak  nevezett  nyulakszigeti  várban 
a  vendége.  Ugyanebben  az  évben  Tamás  váczi  püspök 
nyolcz  évre  bérbe  veszi  az  érsektől  „a  sziget  felső  részén 
vagyis  végén  álló  falazott  házat  és  kőtornyát  más  épületekkel 
egyetemben".  1294-ben  a  bérletből  csere  lesz  s  III.  Endre 
\QL<Tlfell  a  pazanduki  nemeseknek  adott  vár  fejében  az  Esztergom- 

hoz közel  fekvő  Bulchu  birtokot  adja  az  érseknek.  1 355-ben 
Nagy  Lajos  határjáró  oklevelében  a  Nyulakszigetének  északi 
végén  álló  vár,  a  melynél  a  határjárás  végződik,  már  mint 
rom:  castrum  dirutum  szerepel. 

Több  valószínűséggel,  mint  az  érseki  várról,  állíthatjuk, 
hogy  a  Nyulak  szigetén  a  tatárjárás  előtt  a  premontrei 
rendnek  szent  Mihály  prépostsága  és  temploma  már  fönnál- 
lóit. A  premontreiek  1130-ban  kerültek  hazánkba.  Első 
telepük  a  nagyváradi  hegyen  épült  s  szent  István  vértanú 
nevét  viselte.  IV.  Béla  1249-ben  kelt  oklevelében  a  Nyulak 
szigetéről  úgy  emlékezik  meg,  hogy  azt  ősei  a  premont- 
reieknek ajándékozták,  a  kik  régtől  fogva  birták  is,  s  azért 
most  a  maga  és  meghalt  édes  anyja  üdvösségére  visszaadja 
nekik,  illetve  ittlevő  s  szent  Mihályról  elnevezett  prépostsá- 
guknak.  IV.  Béla  ezt  a  prépostságot  már  ifjabb  király  korában 


7.  A  Margitsziget  rom- 
jainak helyszínrajza  Ybl 

Miklóstól. 
Mérték  =  1:15,000.  A:  Az 
érseki  vár  helye.  —  B:  A 
premontreiek  telepe.  —  C: 
A  dominikánus  apáczák 
telepe.  —  D  :  A  ferencziek 
templomának  romja.  —  E : 
A  johanniták  telepe. 


8.  A  premontrei  templom  maradványa  a  Margitszigeten.  Fénykép  után 


Budapest  művészete  37 

többször  gyarapította  adományokkal.  így  1220-ban,  1225-ben  és  1227-ben.  Ezeket 
az  adományokat  a  premontreiek  alighanem  a  tőlük  akkor  elvett  szigetért  kapták- 
kárpótlásul.  A  margitszigeti  szent  Mihály  prépostságot  ezután  elég  sűrűn  1528-ig 
említik  okmányaink.  Prépostjai  közül  ezekben  többnek  a  neve  1491-ig  fordul 
elő.  Magát  a  kolostort  és  szent  Mihály  templomát  a  Margitsziget  írói  a-  mai 
főherczegi  nyaraló  helyére  tették  s  az  ennek  nyugati  oldalán  látható  csúcsíves- 
kori templomfalat  a  premontrei  templom  maradványának  tartották.  Némethy  mutatta 
ki,  hogy  ez  a  minoriták  szent  Klára  templomának  a  maradványa.  Bizonyos, 
hogy  a  tatárjárás  előtt,  a  már  említett  váron  s  a  premontreiek  templomán  és 
kolostorán  kívül  a  Nyulak  szigetén  más  jelentősebb  épület  nem  állt  fönn.  Bizonyos 
az  is,  hogy  román  stílusban  a  premontreiekén  kívül  itt  más  templom  már  nem 
épülhetett.  A  Margitszigetnek  ma  legészakibb  fekvésű  romjának  a  román  stílusa 
oly  elvitázhatatlan,  hogy  az  imént  mondottak  alapján  csak  a  premontrei  telep 
maradványának  tarthatjuk,  a  melynek  épületeit,  mint  térképünkön  látható,  falak 
zárták  körül.  A  rom,  a  mely  így  a  premontrei  prépostság  helyét  meghatározza, 
a  margitszigeti  tekepálya  mellett  terül  el,  emeletnyi  magas  s  7V2  méter  hosszú, 
kelet-nyugati  irányban  elterülő  falból  áll.  Mint  8.  képünk  mutatja,  a  darabos 
kőből  készült  falban  még  két  faragott  kőbe  foglalt  s  sima  bélleletében  kifelé  és 
befelé  egyaránt  táguló  fölköríves  ablak  van  meg,  a  melynek  lőrésszerű  szűk 
nyilasa  a  XII.  századra  vall.  Az  emeletnyi  magas  fallal  párhuzamosan  északnak 
8  méternyi  távolságban  a  földből  alig  kiemelkedő  falmaradvány  nyoma  látható, 
s  a  földet  e  kettő  között  jóval  mélyebben,  mint  a  minő  az  épület  eredeti  színtája 
volt,  kiásták  és  simára  egyengették.  A  két  fal  helyzete,  kelet-nyugati  iránya  arra 
vall,  hogy  a  szent  Mihály  templom,  még  pedig  szentélyének  a  maradványa,  a  mely 
ilyformán  román  alakjában  a  török  hódoltság  koráig  megmaradt.  Hogy  azonban 
a  prépostság  telepén  a  csúcsíves,  sőt  a  renaissance  építészet  korában  is  folyt 
a  művészi  tevékenység,  ezt  a  szentély  emeletnyi  falmaradványától  délre  elterülő 
süppedékes  talajon  az  itt  szerte  heverő  s  pompásan  faragott  építészeti  részletek 
bizonyítják.  Alakjuk  és  tagozásuk  után  ítélve  ezek  a  faragott  kőből  való  párkány 
és  boltívrészletek  többnyire  lakásul  szolgáló  épületek:  a  kolostor  maradványai. 
Ez  utóbbi  a  szentély  déli  falával  keresztben  álló  alacsonyabb  külső  falmaradvány 
és  a  talaj  egyenetlenségei  után  ítélve  a  templom  déli  oldalához  fűződött. 

Alapításuk  idejének  a  valószinű  rendjében  az  érseki  vár  és  a  premontrei 
prépostság  után  a  sziget  épületeinek  a  sorában  a  dominikánus  apáczák  kolostora 
és  temploma  következik.  Tudjuk,  hogy  IV.  Béla  királyunk  a  tatárjáráskor  átélt 
megpróbáltatásai  közepette  tett  fogadalmának  megfelelően  születendő  gyermekét 
Isten  szolgálatára  ajánlotta  föl  s  valószinű,  hogy  a  midőn  Margit  megszületett, 
megfogamzott  lelkében  az  elhatározás  is,  hogy  a  Nyulak  szigetén  külön  kolostort 
alapít,  a  melyben  leánya  ó-budai  várához  közel,  a  világ  zaját  mégis  elkerülve, 
életét  Isten  szolgálatában  eltölti.  Gyermekségét  szent  Margit  a  veszprémi  kolos- 
torban töltötte  el.  Innen  kilencz  éves  korában,  tehát  1251-ben  költözik  a  Nyulak 
szigetén  levő  kolostorba.  Ez  ilyenformán  akkor  bizonyára  már  teljesen  fölépült, 
ha  nem  is  maradt  ránk  oklevél  1255-nél  korábbi  időből,  a  mely  a  kolostorról 
mint  befejezett  és  IV.  Bélától  alapított  épületről  emlékezik  meg.  A  ránk  maradt 
s  a  kolostor  adományokkal  való  gyarapításáról  szóló  oklevelekből  kitűnik,  hogy 


38 


Divald   Kornél 


>   ~i 


-''\\l 

>•-' 

.**'' 

' 

I 

''    . 

• 

1    1 

ü  r 

■    ! 

- 

Sf_JBr 

„.-JKsSSpj 

■ 

a  dominikánus  apáczáknak  a  Nyulak  szigetén  épült  s  Boldogasszonyról  elnevezett 
kolostora  egyike  volt  a  leggazdagabb  ilynemű  intézményeknek,  a  melyek  nálunk 
a  középkorban  létesültek.  A  kolostor  templomának  ránk  maradt  romjai  arról 
tanúskodnak,  hogy  az  épület  minden  izében  művészi  s  konczepcziójában  a  régi 
Buda  építészetére  nézve  is  sajátos  építészeti  alkotás  volt,  a  melynek  mestereiről 

s  építésének  történetéről  határozott  adatok  azonban 
nem  maradtak  ránk.  Ez  utóbbiakat  a  Margitsziget 
monografusai  a  templom  és  kolostor  belső  elren- 
dezésére vonatkozókkal  egyetemben  nagyobbára  a 
szent  Margit  legendájából  vont  következtetések  segít- 
ségével igyekeztek  megállapítani.  Mielőtt  ezekről 
szólnék,  nézzük  előbb  a  romokat,  a  mint  a  Mar- 
gitsziget közepe  táján,  ennek  a  pest  part  felé  eső- 
oldalán napjainkig  is  láthatók.  A  törmelékhalmok 
közepette  a  legszembetűnőbb  szobrászati  és  építé- 
szeti töredékek  azonban,  mint  pl.  szent  Erzsébet  fe- 
jetlen csonka  szobra,  nem  a  régi  kolostor,  hanem 
a  sziget  közepén  a  XVIII.  század  első  felében  az 
akkori  budai  klarisszák  által  emelt  kápolna  barokk 
maradványai. 

Az  apáczakolostor  és  temploma  után  így  neve- 
zett Boldogasszony  szigetének  szerzetesnői  a  XIII. 
század  második  felében  a  legelőkelőbb  magyar  csa- 
ládok gyermekei  sorából  kerültek  ki  s  számuk  szent 
Margit  életében  70  volt.  Az  apáczáknak  bizonyára 
már  a  kolostor  alapításakor  megállapított  számának 
megfelelőre  szabták  meg  a  kolostor  és  a  melléje 
észak  felől  épített  templom  nagyságát  is.  Ez  utóbbi, 
tekintettel  az  apáczák  előkelő  voltának  megfelelő 
nagy  érdeklődésre  s  rokonságuk  idevaló  és  alighanem 
szakadatlan  zárán dokolására,  eredetileg  akkor  sem 
lehetett  sokkal  kisebb,  ha  idők  folyamán  meg  is 
hosszabbították.  Hogy  a  templomot  kibővítették  erre 
szélességéhez  képest  aránytalanul  nagy  hossza  vall. 
A  ma  is  meglevő  s  alaprajzukban  a  9.  képen  feltün- 
tetett romok  bizonysága  szerint  templomunk  egész 
belső  hossza  62  m.,  szélessége  a  hajóban  12  m.,  a 
szentélyben  77«  m.  volt.  A  szentély  hossza  26  m. 
s  így  a  hajóhoz  képest,  mely  a  torony  csarnok  nél- 
kül 30  m.  hosszú,  szintén  aránytalanul  nagy.  A  ránk 
maradt  nyomok  után  ítélve  a  templom  szentélye  a 
XIV.  század  folyamán  nagy  átalakításon  esett  át.  Valószínű,  hogy  ekkor  hosszab- 
bították meg.  A  változatlanul  maradt  hajó  négy  boltszakaszával  szemben,  a  szen- 
télynek eredetileg  szintén  négy,  de  jóval  kisebb  boltszakasza  lehetett,  a  melyet 
a  diadalív  oldalfalain  kívül  még  4  pár  támasztópillér  ellensúlyozott.  Ez  utóbbiak 


9.    A    margitszigeti    apáczatem- 

plom  alaprajza.  Mérték  =  1  :  500. 

Csányi  Károly  fölvétele. 


Budapest  művészete 


39 


közül  csak  öt  pillérnek  maradt  ránk  nyoma.  A  most  is  tisztán  kivehető  utolsó 
pillérpárhoz  csatlakozott  eredetileg  az  apszis,  a  melyet  a  XIV.  században  egy 
régi  boltszakasz  hosszával  kijebb  toltak,  a  mikor  is  az  egész  szentély  új  hálós 
boltozatokat  nyert  s  színtája  is  magasabbra  emeltetett.  A  templomrom  belse- 
jének a  föltárásakor  a  földet  jóval  mélyebben  ásták  ki,  mint  a  hogy  padoza- 
tának a  színtája  az  átala- 
kítás után  feküdt.  A  három 
oldalú  apszisban  záródó 
szentély  északi  sarkában 
megmaradt  s  10.  képünkön 
látható  félpillérköteg  talpá- 
nak a  magas  helyzete  is 
erre  vall.  Ennek  tagozása 
rendkívül  gazdag  s  a  tem- 
plom eredeti  arányaihoz 
mérten  szinte  filigrán  mó- 
don karcsú.  Élénk  tago- 
zása arra  vall,  hogy  a 
XIV.  századnál  előbb  nem 
készült ,  annál  kevésbbé 
mivel  ugyancsak  a  szen- 
télyben, ennek  magasabbra 
emelt  padozata  alatt  jóval 
régibb  stílusú  félpillér  ma- 
radványok nyomai  vannak 
meg.  Ezek  egyikének  a 
talpa  jelzi  a  szentély  eredeti 
színtájának  a  magasságát 
is,  a  mely  a  mainak  felel 
meg. 

Az  eddig  mondottak 
alapján  valószínű ,  hogy 
a  margitszigeti  apáczatem- 
plom  szentélye  a  XIII.  szá- 
zadban keresztboltozatok- 
kal volt  födve  s  padozata 
is  alacsonyabb  volt.  Ezt 
körülbelül  a  XIV.  század 
második   felében   vagy   a 

következő  elején  magasabbra  emelték  s  fölötte  a  régi  félpilléreket,  a  padozat 
alá  kerülő  lábazatukat  meghagyva,  kétszer  annyi  új,  könnyedébb  formájú  köteges 
félpillérrel  cseréltek  ki,  a  melyre  a  szentély  új  hálós  boltozata  került.  A  két-két 
pillérpár  közti  boltszakaszok  száma  így  szintén  megkétszeresedett  s  az  oldalfalak 
ívmezői  ennek  megfelelően  jóval  karcsúbbakká  váltak.  Ali.  kép  a  szentély 
átalakított  déli  falának  ránk  maradt  részletét  ábrázolja. 


10.  Köteges  félpillér  töredéke  a  margitszigeti  apáczatemplombol. 
Körülbelül  l/a  nagyság.  Fénykép  után. 


40  Divald  Kornél 

A  margitszigeti  apácza-templom  hajójának  a  romjai  nagyrészt  a  XIII.  század- 
beli állapotot  tükröztetik  vissza.  Némi  átalakításon,  de  a  szentélynél  jóval  később, 
a  templomnak  ez  a  része  is  átesett.  Északi  oldalán  levő  leszelt  csúcsú  karélyos 
ablaka  után  ítélve  a  XV.  század  második  felében  emelték  a  keresztfalat,  a  mely 
a  hajó  erőteljesen  beugró  első  két  pillérét  összekötötte  s  a  melylyel  első  szakaszát 
előcsarnokká  alakították  át.  Az  előcsarnok  dongaboltozattal  volt  betetőzve,  s  e 
fölött  alacsony  fekvésű  maradványai  után  ítélve  karzat  is  lehetett. 

A  templom  egyik  bejárata  a  szentély  déli  oldalfalának  a  második  ívmezőjében 
ma  is  látható  s  ez  nyilván  a  sekrestyéből  és  az  ezzel  kapcsolatos  helyiségekből 
nyilt.  A  másik  eredeti  bejárat  szintén  a  kolostorból  nyilt,  még  pedig  alighanem 
keresztfolyosójának  északkeleti  sarkában.  Erre  az  vall,  hogy  az  ajtó  nem  a  köze- 
pén törte  át  a  hajó  negyedik  boltszakaszának  déli  falát,  hanem  nyilván  a  kereszt- 
folyosó keleti  szárnya  tengelyének  az  irányában  állott.  A  keresztfolyosó  északi 
szárnyának  nyugati  végén  a  torony  mellett  szintén  volt  ajtó.  Ezen  jártak  be  a 
laikus  templomlátogatók,  a  míg  az  apáczák  egyháza  szent  Margit  csodatételeinek 
a  hírére  zárkozottságáról  nem  volt  kénytelen  letenni.  A  főhomlokzat  elé  épített 
torony  romjainak  ölnyi  magas  fala  arra  vall,  hogy  itt  sohasem  volt  ajtó.  A  hajó 
első  szakaszának  az  oldalfalában  látható  rés  is  sokkal  keskenyebb,  semmint  hogy 
ajtónak  nézhetnők,  a  mivé  a  romok  régibb  fölvételein  kitágították. 

Midőn  szent  Margit  sírja  egyre  látogatottabbá  lőn,  törhették  át  ajtóval  a 
hajó  szentély  előtti  szakaszának  északi  falát.  Ennek  az  ajtónak  a  nyoma,  a 
szemben  volt  ajtóéhoz  hasonlóan,  ma  is  megvan.  Azt  is  látjuk  a  hajóba  nyiló 
északi  ajtón,  hogy  idővel  befalazták.  Ez  akkor  történhetett,  a  midőn  a  templom 
meghosszabbított  szentélyének  második  szakaszában  s  szintén  észak  felől  az 
eddigieknél  jóval  szélesebb  kaput  törtek.  Ez  utóbbi  keretének  alsó  része  belül 
napjainkig  fönmaradt ;  lépcsőit  azonban,  a  melyekre  a  magasabbra  emelt  szen- 
télyben nem  volt  szükség,  a  rom  föltárásakor  helyezték  el  itt.  E  lépcsők  alig- 
hanem a  hajóból  a  magasabbra  emelt  szentélybe  vezető  lépcső  maradványai.  A 
szentély  északi  falába  tört  kapu  szokatlan  helyét  az  magyarázza  meg,  hogy  szent 
Margit  holtteste  itt  pihent  és  sírjához  szakadatlanul  özönlöttek  a  zarándokok,  a 
kik  egyéb  ájtatosságaikat  a  sziget  minorita  templomában  végezhették.  Valószínű 
azonban,  hogy  ez  az  északi  kapu  csak  akkor  volt  nyitva,  a  mikor  a  járókelők  az 
apáczákat  a  szentélyben  végzett  közös  zsolozsmáikban  nem  zavarták.  Hogy  a  tem- 
plomhajó oldalfalaihoz  kívülről  más  épületek  támaszkodtak,  erre  a  belsejébe  nyúló 
hatalmas  falpillérek  engednek  következtetni,  a  melyek  czélja  alig  lehetett  egyéb, 
minthogy  a  kívülről  a  hajóhoz  simuló  helyiségek  boltozatainak  a  nyomását  ellen- 
súlyozzák. Régibb  alaprajzok  e  pillérek  előtt  oltárasztalnak  készült  falazást  jeleznek. 

A  templom  belső  szerkezeti  és  ékítményes  részeiből  a  már  említetteken 
kívül  a  hajóban  és  toronyban  néhány  XIII.  századbeli  csúcsíves  Ízlésű  gyámkő 
maradt  ránk,  a  szentély  boltozataiból  számos  bordatöredék,  a  melynek  élénk 
tagozása  a  XIV.  századbeli  félpillérköteg  alakjának  felel  meg.  A  templom-rom 
belsejében  heverő  kisebb  oszlop  vagy  pillérfejezetek  alighanem  a  kolostor  kereszt- 
folyósójának a  maradványai,  míg  a  nyolcz  csúcsíves  gerinczű  s  a  gerinczek 
oldalán  pálczákkal  tagozott  nagyobb  méretű  vállkő  talán  a  kolostori  káptalan- 
terem egyik  szabadon  állott  pillérének  a  maradványa. 


11.  Részlet  a  margitszigeti  apácza-templom  romjaiból.  A  szentély  déli  fala  belülről. 

Fénykép  után. 


Budapest  művészete 


41 


A  templom  külső  ékítményes  részleteiből  egy  nagyon  megviselt  kapúbéllet- 
töredéken  kívül  az  egymást  keresztező  szalagdarabokkal  díszített  párkánytöredék 
a  legérdekesebb  s  az  egymás  mellett  sorakozó  csúcsívekbe  foglalt  mértani  művel 
díszített  töredékek,  a  melyek  12.  képünkön  láthatók.  Ezek  nyilván  az  apszisz 
párkányának  és  frízének  a  maradványai.  Az  egy  darabból  faragott,  de  két  lapból 
álló  töredék  enged  erre  következtetni.  A  tompaszög  ugyanis,  a  melyben  a  két 
lap  találkozik,  megfelel  az  apszis-sarkok  szögének.  A  dominikánus  apáczáknak 
margitszigeti  templomuk  déli  oldalán  elterült  kolostora  az  Ybl  térképén  fölmért 
talajegyenetlenségek  után  ítélve  közel  8000  négyszögméternyi  területet  lepett  el 
épületeivel.  A  kolostor  belső  elrendezéséről  csak  ásatások   révén   nyerhetnénk 


12.  Ékítményes  töredékek  a  margitszigeti  apácza  templomból.  Körülbelül  '/,,;  nagyság. 

Fénykép  után. 


behatóbb  ismeretet.  Szent  Margit  legendája,  bármily  élénken  festi  is  belső  életét, 
a  kolostor  elrendezéséről  s  a  templom  fölszereléséről  csak  haloványan  tájékoztat. 
A  kolostor  egyes  részei  közül  a  legendában  több  izben  fordul  elő  a  refectorium, 
továbbá  a  capitulum-ház,  a  hol  többek  közt  „az  feszület  előtt,  miképen  (ezt) 
ott  is  megírták",  Erzsébet,  V.  István  király  leánya  volt  eltemetve,  míg  magát 
V.  Istvánt  a  Boldogasszony-templom  nagy  oltára  mellett  vörös  márványkopor- 
sóban helyezték  örök  nyugalomra. 

A  káptalantermen  kívül  legendánk  így  emlékezik  meg  szent  Margit  anyjának 
terméről:  „egy  néminemű  ház,  mely  házban  szokott  vala  maradni  a  királyné 
asszony,  szent  Margit  asszonynak  anyja,  mikoron  jő  vala  e  klastromhoz".  Ez 
is  azt  bizonyítja,  hogy  IV.   Béla  korában  a  Margitszigeten  királyi  vár  nem  volt. 


42  Divald  Kornél 

mivel  ez  esetben  a  királyné  is  ott  szállott  volna  meg,  ha  látogatóba  jön.  Hogy 
a  kolostornak  két  udvara  volt,  az  kitűnik  a  legenda  következő  szavaiból:  „Karácsony 
után  lőn  nagy  árvíz,  úgy  hogy  bejöve  klastromba,  a  szolgáló  leányoknak  udvarára : 
a  nagy  udvarra". 

Legendánknak  a  templomra  és  díszítésére  vonatkozó  adatai  közül  is  több 
az  érdekes.  így  az,  hogy  szent  Margitot  a  szent  Erzsébet  asszony  oltára 
előtt  avatták  föl  apáczává,  továbbá,  hogy  „soha  e  szent  szűz  Urunk  Jézusnak 
és  ő  szülőjének  szűz  Máriának  képeit  el  nem  mulasztotta  (tisztelni),  kik  irattanak 
az  capitulum  házban  avagy  egyebütt".  Hogy  a  kolostort  az  apáczák  maguk  is 
díszítették,  ez  kitűnik  a  szent  Margitra  vonatkozó  következő  szavakból :  „ebédnek 
utánna  kézi  dolgot  teszen  vala,  jelesül  szent  egyháznak  való  dolgot,  művet,  és 
szenteknek  ereklyéihez  való  ékességeket".  A  templom  szentélyét  legendánk  követ- 
kezetesen karnak  nevezi.  Ez  a  chorus  magyar  fordítása.  „Bemene  szent  Margit 
asszony  a  karban  az  ő  imádkozó  helyére,  holott  szokott  vala  állani  és  imád- 
kozni titkon  önön  magának,  és  előtte  valának  e  szent  szűznek  minden  ő  szép 
aranyos  képei,  táblái  és  ereklyéi".  Más  helyen:  „tehát  elmene  szent  Margit 
asszony  az  ő  kamrácskájában  az  ő  imádságának  helyére,  hogy  ki  vagyon  a 
kar  között  és  a  kőfal  között,  ez  az  kit  mostan  hívunk  szent  Margit  asszony 
helyének,  mely  helyt  szent  Margit  asszony  igen  szépen  megékesítvén  Urunk 
Jézusnak  feszületével  és  szenteknek  képével".  Ez  a  legutóbbi  két  idézet  alig- 
hanem egy  helyre  vonatkozik,  s  szent  Margit  azon  helye,  a  melyben  egymagában 
végezte  ájtatosságát,  a  templom  szentélybeli  ajtaja  mellett  nyugat  felé  emelt 
oratórium  lehetett,  a  melyhez,  a  ma  is  meglevő  falmaradványok  után  ítélve,  a 
déli  irányban  elnyúló  sekrestye  csatlakozott.  Ezt  külön  „sekrestyeres  soror"  gon- 
dozta, a  ki  szent  Margit  oratoriumbeli  ájtatoskodásával  kapcsolatban,  legendánk- 
ban gyakran  szerepel. 

Minthogy  az  oratórium  a  legenda  szerint  a  karban,  illetve  a  kar  és  a  kőfal 
(a  hajónak  a  szentély  déli  oldalán  túl  nyúló  keleti  záradékfala)  között  volt, 
pusztán  a  déli  falában  levő  ajtó  útján  állhatott  a  szentélylyel  összefüggésben 
s  nem  ablakkal,  mint  a  hogy  monografusaink  egyrésze,  a  legendában  gyakran 
előforduló  nevezetes  ablakkal  nem  lévén  tisztában,  gyanítja.  Erről  az  ablakról 
többek  között  Anna  herczegnő  esetével  kapcsolatban,  így  emlékszik  meg  legendánk : 
„mikoron  ez  a  soror  egy  napon  a  karban  állana  az  ablaknál,  kin  nézettetik  (a 
melyen  keresztül  látszik)  Krisztusnak  szent  teste ..."  A  ki  a  középkori  templomok 
fölszerelését  ismeri,  könnyen  tisztába  jöhet  azzal,  hogy  ezek  a  szavak  a  falba 
vágott  s  ablakszerű  fülke  alakú  pastoforiumra  vonatkoznak,  a  melyet  kovácsolt 
rácsos  ajtó  zárt  el  s  a  melyet  csak  a  csúcsíves  építészet  későbbi  korában  pótoltak 
külön  toronyalakú  szentségházakkal,  sok  helyütt  azonban,  mint  nálunk  Kis- 
Szeben  templomában,  az  eredeti  pastoforiumot  is  meghagyták. 

A  pastoforium,  mint  a  legenda  szavaiból  nyilvánvaló,  a  karban  állott  és 
sem  arra  nem  szolgált,  hogy  az  eget  lehessen  rajta  keresztül  látni,  sem  szent 
Margit  magánimahelyének  a  szentélybe  nyiló  ablaka  nem  volt.  A  helyet,  a  hol 
szent  Margit  társnőivel  a  közös  zsolozsmákat  végezte,  legendánk  következő  szavai 
határozzák  meg:  „imádkozik  vala  a  szent  kereszt  oltára  előtt  a  karban".  Ez 
magánoratoriumánál  is  kedvesebb  helye  lehetett  Szent  Margitnak,  a  ki  halála 


Budapest  művészete  43 

előtt  is  azt  óhajtotta,  hogy  itt  temessék  el  s  ha  a  sororok  borzadnának  tőle, 
csak  abban  az  esetben  kérte,  hogy  magánimahelyén  tegyék  örök  nyugalomra, 
a  miből  nyilvánvaló,  hogy  ez  utóbbi  nem  emeleti  oratórium  volt.  Az  apáczák 
e  legenda  szerint  Boldogasszony  oltára  előtt  helyezték  el  koporsóját,  ez  által 
annak  a  kívánságnak  is  megfelelhettek,  hogy  a  szent  kereszt  oltára  előtt  pihenjen, 
mivel  ez  utóbbi  a  Boldogasszony  nagy  oltárával  ellentétben,  csak  mellékoltár 
volt  s  a  szentély  egyik  oldalfala  mellett  állott,  míg  a  másik  oldalon  lehetett 
magyarországi  szent  Erzsébet  oltára,  a  mely  előtt  szent  Margitot  apáczává 
avatták.  Ez  oltárokon  kívül  legendánk  még  csak  a  Szent  Domonkos  oltáráról 
emlékezik  meg,  a  mely  alighanem  már  a  hajóban  állott,  a  hol  bizonyára  még 
több  oltár  is  volt. 

Szent  Margit  temetésével  kapcsolatban  legendánk  még  egy  műtörténelmi  érdekű 
adatot  említ,  a  melyből  monografusaink,  enyhén  szólva  is,  túlmerész  következ- 
tetéseket vontak  le.  Ez  szent  Margit  vörös  márványkoporsójának  a  kőfaragóira 
vonatkozik.  „De  szent  Margit  asszonynak  eltemetése  után  tizennégyed  napon 
tevének  egy  otromba  faragatlan  követ  az  szekrényre  avagy  koporsóra  felül ;  úgy 
mondanák  vala  az  kőmíves  mesterek,  kiket  hoztak  vala  Lombardiából,  egyiknek 
vala  neve  Albert,  másiknak  Pétör,  hogy  mikoron  az  követ  a  sírra  tevék,  nagy 
édes  illatot  érzének.  Ennek  utána  ez  felül  mondott  kőmíves  mesterek  faragnak 
koporsót  szent  Margit  asszon3'nak  vörös  márványból,  kiben  mostan  is  fekszik 
ez  szent  szűz".  Bár  erről  a  legendában  szó  sincs,  monografusaink  legtöbbje  az 
egész  kolostor  és  templom  építését  ennek  a  két  olasz  mesternek  tulajdonítja, 
a  ki  pedig  aligha  volt  több,  mint  márványfaragáshoz  értő  kőfaragó,  a  mivel 
egyébként  még  ma  is  és  Európa-szerte  mindenütt  csaknem  kizárólag  olaszok  foglal- 
koznak. A  minthogy  a  napjainkban  épülő  királyi  palotáról  nem  mondhatjuk,  hogy 
mivel  márványlépcsőit  s  más  ily  anyagból  faragott  részleteit  ezek  faragták,  olaszok 
építik,  épp  oly  kevés  alapot  nyújtanak  a  legenda  szavai  ahhoz,  hogy  Péter  és 
Albert  olasz  kőfaragóknak  tulajdonítsuk  a  kolostor  és  a  csúcsíves  templom  épí- 
tését, mely  akkoriban,  a  mikor  a  két  mestert  „hozták  vala  Lombardiából'',  leg- 
alább is  húsz  éve  fönnállóit. 

Ha  Ó-Budán  a  tatárjárás  előtt  és  után  oly  fejlett  kulturális  élet  volt,  mint 
a  minő  a  közvetett  adatok  után  ítélve  valószínű,  úgy  a  két  lombardiai  kőfaragó 
szent  Margit  koporsójának  díszítését  még  csak  nem  is  a  maga  invencziója  után, 
hanem  legalább  is  kész  rajzok  szerint  faragta,  a  minthogy  egyébként  megbízói 
intenczióinak  nem  is  igen  tudott  volna  megfelelni.  A  koporsóra  vonatkozólag 
legendánk  a  Felhévizen  összeomlott  épület  alá  temetett  Bócs-gyermek  szent  Margit 
révén  való  föltámasztásának  csodája  kapcsán  még  azt  jegyzi  meg:  „ez  felül  meg- 
mondott gyermeknek  feltámadásáról  való  csodatétele  szent  Margit  asszonynak 
meg  vagyon  faragva  szent  Margit  asszonynak  koporsóján,  kit  faragtanak  fehér 
márvány  kőből".  Ez  állítás  látszólag  ellentmond  a  vörös  márványkoporsóra  vonat- 
kozónak, de  ismervén  a  középkori  síremlékek  későbbi  fejlődésének  történetét, 
bízvást  úgy  értelmezhetjük,  hogy  a  szabadon  álló  vörös  márványszarkofág  fölé 
idővel  itt  is  fehér  márványból  faragott  mennyezetet  emeltek  s  ezt  díszítette  a 
föntebbi  csodát  ábrázoló  domborúmű.  A  templomról  szent  Margit  magyar  legen- 
dája írójának  Ráskai  Leának  egy  másik  kódexében  még  egy  adat  maradt  ránk. 


44  Divald  Kornél 

Ez  a  kódex  a  példabeszédek  könyve,  melyet  „írtak  úrnak  esztendejében  ezer 
ötszáz  tízben ;  ezen  esztendőben  kezdték  csinálni,  boltozni  az  egyházbeli  sanc- 
tuariumot"  Több  mint  valószínű,  hogy  a  sanctuarium  itt  nem  azt  jelenti,  a  mit 
mi  ma  szentély  alatt  értünk ;  ezt  kódexünk  mindig  karnak  nevezi.  A  Cornides- 
kódexben  Ráskai  Lea  még  ezt  írja:  „Végeztetett  szent  Lucia  asszony  estéjén 
szerdán  Úr  születése  után  ezer  ötszáz  tizenötben;  ezen  esztendőben  szentelték 
meg  a  kápolnát  szent  Katarina  asszony  napján,  vasárnapon".  Vájjon  a  sanc- 
tuarium és  a  kápolna  nem  egyet  jelent-e?  A  kronológiai  adatok  valószínűvé 
teszik,  hogy  a  kápolnát,  a  melyet  1510-ben  kezdtek  építeni,  csak  befejezése, 
kifestésé  s  másnemű  díszítése  után  1515-ben  szentelték  föl.  Hogy  hol  volt  a 
kápolna,  azt  csak  ásatások  útján  lehetne  megállapítani. 

Az  apácza-templom  régebbi  gyökeres  átalakításáról  határozottabb  írott  ada- 
tunk van,  mint  a  minő  Ráskai  Leáé  a  XVI.  század  elejére  vonatkozólag.  XII.  Ger- 
egly  pápa  követének  1409.  évi  búcsúlevele  ez,  a  melyet  Némethy  közölt.  Domi- 
nici  János  bibornok  ebben  mindazoknak  búcsút  hirdet,  a  kik  az  egyház  által 
a  boldogok  karába  iktatott  Margit  királyleány  sírjához  zarándokolnak  és  a  Nyulak 
szigetén  levő  apáczakolostor,  illetve  templom  építési  alapját  (fabricam)  megsegítik. 

Bármily  puszták  a  megmaradt  romok,  töredékesek  a  Margit  legendában  s 
egyebütt  ránk  maradt  adatok,  apró  tükördarabokhoz  hasonlóan  mégis  tájékoz- 
tatnak a  kolostor  és  templom  hajdani  fényéről,  s  helylyel-közzel  belső  fölszere- 
léséről is.  Ez  utóbbiból  néhány  síron  kívül,  a  melyet  1 838-ban  a  szentély  kiása- 
tásakor  találtak  meg,  semmi  sem  maradt  ránk.  A  téglával  kirakott  sírok  sorában 
egy  márványkoporsóra  is  akadtak.  Ruhafoszlányokon  s  egy  gyűrűn  kívül  aranyozott 
ezüst  koronát  is  találtak  ebben,  mely  arra  vall,  hogy  szent  Margiton  és  V.  Istvánon, 
valamint  ennek  a  káptalan  házban  eltemetett  leányán  Erzsébeten  kívül,  más 
fejedelmi  személyiség  holtteste  is  pihent  itt.  Kilétét  az  apáczák  menekülésekor 
ittfelejtett  sírja  s  ékszerei  után  nem  sikerült  megállapítani.  Annyi  bizonyos,  hogy 
a  drágakövekkel  és  gyöngyökkel  díszített  s  13.  képünkön  bemutatott  korona,  a 
melyet  ma  a  Nemzeti  Múzeum  régiségtára  őriz,  méretei  után  ítélve  női  fejet 
ékesített,  stílusa  pedig  arra  vall,  hogy  a  XIII.  század  végén  készült. 

A  viszontagságok  folyamán,  a  melyeken  keresztül  a  margitszigeti  apáczák 
a  török  elől  bujdosva  átestek,  magukkal  vitt  ingó  műkincseik  java  is  elkallódott. 
A  mit  megmenthettek,  az  a  pozsonyi  klarisszák  kezére  került,  a  kikkel  végezetül 
egybeolvadtak,  s  a  kik  a  margitszigeti  kolostorra  vonatkozó  ereklyékkel  együtt, 
Buda  visszafoglalása  után  visszatértek  mai  székesfővárosunkba.  Kolostoraik 
azonban  eltörültetvén,  a  császári  komiszáriusok  oly  alapos  garázdálkodásának 
voltak  színhelyei,  hogy  ennek  közepette  még  szent  Margit  Pozsonyba,  onnan 
Budára,  majd  Pestre  hurczolt  feje  is  elenyészett  s  ereklyéi  is.  Fraknói  szerint, 
a  klarisszák  1782-ben  II.  József  parancsára  történt  eltörlése  után  szent  Margit 
teste  a  pozsonyi  zárdából  eltűnt  s  gróf  Batthyányi  erdélyi  püspök  birtokába 
jutott,  a  ki  ez  alapon  VI.  Pius  pápánál  1789-ben  kieszközölte,  hogy  egyház- 
megyéje boldog  Margit  ünnepét  megülhesse.  Hogy  a  szent  csontjai  ma  hol 
lappangnak,  ezt  senki  sem  tudja.  Szent  Margit  ereklyéi  közül  valónak  tartották 
a  zománczos  festésű  ezüst  szárnyas  oltárt,  a  mely  hosszú  lappangás  után  az 
1900.  évi  párisi  világkiállítás  alkalmával  került  ismét  fölszínre,  a  melyről  azonban 


Budapos!  művészete  45 

napjainkban  nyilvánvaló  lett,  hogy  Nagy  Lajos  korából  való,  s  így,  mivel  ezüst 
is,  nem  lehet  azonos,  mint  régibb  ismertetői  véltek,  azzal  az  aranyból  csinált 
táblával,  „mely  táblában  vannak  nagy  sok  szenteknek  ereklyéik  és  az  eleven 
szent  keresztfa",  illetve  ez  utóbbinak  alighanem  II.  Endre  által  Jeruzsálemből 
hozott  részecskéje. 

Van  néhány  épület,  a  melyet  másnemű  okmány  nem  említ,  a  Margit-legendá- 
ban azonban  előfordul.  Ilyen  a  premontrei  sororok  háza  s  a  sesztrák  lakása. 
Ez  utóbbiak  alatt  alighanem  a  beguinák  értendők,  a  kiket  egy  monografusunk 
kevésbbé  határozott  adatok  alapján  említ.  A  premontei  apáczakolostorra  vonat- 
koznak a  legenda  következő  szavai :  „vala  egy  soror  prépostok  szerzetének  har- 
mad szerzetebeli  soror,  ki  lakozik  vala  a  Boldogasszony  szigetében,  ki  másképen 
neveztetik  nyulak  szigetének,  szent  Mihály  klastroma  mellett" .  A  beguinákról  a 
szent  Margit  sírjánál  meggyógyult  asszonyi  állat  kapcsán  így  szól:  „Ura  hagyá 
őtet  némely  apáczáknál  avagy  sesztráknál  (nővéreknél)  ezen  szigetben,  kik  lakoz- 
nak vala  ez  klastromnak  (a  Boldogasszony-kolostornak)  mellette". 

Margit  királyleány  szent  életének  a  híre,  a  Boldogasszony  szigete  iránt  még 
halála  előtt  az  egész  ország  érdeklődését  fölkeltette,  s  halála  után  a  koporsójánál 
végbemenő  csodák  folytán  még  nőtt  az  érdeklődés,  s  ennek  megfelelően,  külö- 
nösen nemzeti  királyaink  korában,  szakadatlanok  voltak  a  sírját  fölkereső  tömeges 
zarándokiások. 

A  Boldogasszony  szigete  ilyformán  IV.  Béla  eredeti  szándékával  alighanem 
ellentétben,  jelentős  lakott  telep  lett,  a  melyet,  nem  lévén  városi  kiváltságai,  a 
legenda  a  maga  nyelvén  „az  szigetbeli  falunak"  nevez,  a  midőn  szavai  szerint 
V.  István  Erzsébet  leánya  kedvéért  a  kolostornak  ajándékozza,  mely  adományozást 
azonban  az  okmányok  szerint,  a  legendával  ellentétben,  de  szintén  Erzsébet 
herczegnő  kedvéért,  csak  IV.  László  tette.  A  Margitsziget  régibb  monografusai  a 
legenda  faluját  külön  elszigetelt  helységnek  vélik  s  Szent-Pálfalvának  nevezik,  mely 
néven  Buda  és  Pest  környékén  falunak  hiteles  nyoma*  nem  maradt  ránk. 

Minthogy  IV.  László  oklevelében  kiemeli,  hogy  a  szigeten  levő  többi 
kolostor  s  a  vár  az  apáczák  fönhatósága  alá  nem  fog  tartozni,  még  inkább 
valószinű,  hogy  a  legenda  falu  szava  alatt  az  ezek  körül  épült  s  szétszórt 
csoportokat  alkotó,  kevésbbé  jelentős  épületek  értendők,  a  melyekben  a  kolos- 
toroktól függő  szolga-nép  s  a  kolostorok  lakói  és  a  zarándokok  kedvéért  itt 
letelepült  mesteremberek  és  árúsok  laktak.  IV.  Miklós  pápa  oklevele  a  szigetnek 
az  apáczák  számára  való  adományozásának  megerősítésekor  1290-ben  az  ado- 
mányozást úgy  írja  körül,  hogy  ehhez  tartoznak  a  sziget  „falai,  házai,  földjei, 
utczája,  mely  a  János-vitézek  házától  a  kolostorok  felé  vezet,  jelen  és  leendő 
épületeivel  és  lakosaival".  E  szavak  alapján  helyezik  a  sziget  déli  sarkára  a 
johanniták  telepét,  mely  nem  sokkal  az  apáczakolostor  alapítása  után  keletkez- 
hetett s  a  melyet  először  IV.  László  1 278-iki  oklevele  említ,  még  pedig  e  néven : 
„Castrum  Cruciferorum  domus  hospitalis".  Határozottabban,  mint  erről  következ- 
tethetjük, hogy  az  apáczák  lelkigondozásával  megbízott  Domonkos-rendű  szer- 
zetesek háza  a  kolostorral  egyidejűleg  épült.  1 259-ben  IV.  Sándor  pápa  a  magyar 
királyné  kérelmére  megengedi,  hogy  itt  számukra  templomot  és  konventet  is 
alapithat.    Ha  a  királyné  tervét  nem  is  valósította  meg,  a  domonkosok  háza 


46  Divakl  Kornél 

népes  lehetett,  a  mint  ez  abból  a  Törsxél  egész  terjedelmében  közölt  1270.  évi 
okmányból  is  kiviláglik,  a  mely  a  domonkosok  szolgái  és  a  premontreiek  cseléd- 
sége között  kitört,  csatának  is  beillő  csetepatét  írja  le. 

Közvetlen  adatunk  erre  nézve  nincsen,  de  valószínű,  hogy  annak  a  nagy 
érdeklődésnek  megfelelően,  melyet  a  magyar  kereszténység  a  Boldogasszony 
szigetén  levő  apáczatemplom  iránt  már  szent  Margit  életében  tanúsított  még  IV. 
Béla  alapította  a  ferencziek  itteni  kolostorát  és  szent  Klára  templomát.  Ennek, 
mint  láttuk,  némi  romjai  is  reánk  maradtak:  a  14-ik  képünkön  látható  fal  ez, 
a  melyet  azelőtt  a  szent  Mihály-prépostság  maradványának  tartottak  s  a  mely- 
hez a  mai  főherczegi  nyaralót  építették.  Ez  a  fal  még  közel  16  méter  szélesség- 
ben áll  fönn  s  a  templom  nyugatra  néző  homlokzatának  és  az  eléje  helyezett 
torony  alsó  traktusának  a  maradványa.  Az  utóbbitól  jobbra  a  homlokzati  fal 
déli  szárnya  ma  már  nincs  meg,  a  balszárny  megmaradt  oromfalképződéséből 
azonban  nyilvánvaló,  hogy  ez  a  torony  is  a  homlokzat  közepén  állott.  A  Boldog- 
asszony szigetén  lakó  minoriták  föladata  lehetett  az  ide  zarándokoló  hívek  lelki 
gondozása,  a  kikről  már  IV.  Sándor  pápa  említett  1 259.  évi  oklevele  is  azt  állítja, 
hogy  sok  ezerén  szoktak  itt  mindenfelől  összegyűlni.  A  minoriták  szigeti  tem- 
ploma körül  temető  is  volt,  a  melyet,  a  mint  ezt  az  apáczákkal  folytatott  pörük 
végén  kötött  egyezség  okirataiból  tudjuk,  fal  kerített,  s  a  hol  a  szabad  ég  alatt, 
itáliai  szokás  szerint,  prédikáló-helyük  is  volt.  1288-ban  a  minoriták  itt  tartják 
rendi  káptalanukat,  1292-ben  IV.  Miidós  pápa  búcsút  engedélyez  a  szigeti  szent 
Klára-templomnak,  a  melynek  további  sorsáról,  a  templom  és  kolostor  terjedelméről 
és  művészi  vonásairól  semmit  sem  tudunk  azonkívül,  hogy  csúcsíves  stílusban 
épült.  Erről  a  templom  tornyának  boltozatmaradványa,  a  homlokzat  baloldalán 
ma  is  ép  keskeny  ablak  és  ennek  három  karélyból  álló  mértani  műve  tanúskodik. 

Bár  a  Margitsziget  középkori  épületeinek  a  zöméből  semmi  sem  maradt 
ránk,  bízvást  föltehetjük,  hogy  királyok  alapítván  ezeket,  a  román  korban  épült 
premontrei  templomon  kívül  mind  a  csúcsíves  építészét  java  alkotásai  lehettek. 
Az  épületek,  a  melyeket  fejtegetéseim  kapcsán  eddig  fölsoroltam  s  a  melyek 
hajdani  létezését  okmányok  s  részben  romok  bizonyítják,  a  következők : 

1 .  A  vár,  a  mely  a  sziget  északi  végén  állott,  s  a  XIII.  század  második  felében 
az  esztergomi  érsekség  tulajdona. 

2.  A  premontreiek  szent  Mihály-temploma  és  kolostora  s  a  szerzetesek 
telepén  volt  premontrei  apáczakolostor. 

3.  A  dominikánus  apáczák  szűz  Mária  temploma  és  kolostora  s  a  sesztrák 
(beguinák)  háza,  a  mely  ez  utóbbival  kapcsolatos  volt. 

4.  A  domonkos-rendű  szerzetesek  háza. 

5.  A  minoriták  szent  Klára-temploma  és  kolostora. 
G.  A  johanniták  vára  és  ispotálya. 

Minthogy  ez  épületek  csaknem  mind  a  XIII.  század  dereka  táján  épültek,  a 
Margitsziget  ekkor  magában  véve  is  oly  élénk  és  jelentős  művészi  életnek  volt 
a  színhelye,  mint  a  minővel  alig  dicsekedett  valaha  ma  is  fönnálló  régi  városaink 
némelyike,  a  melyet  ma  műtörténelmi  fontosság  tekintetében  pusztán  azért 
tekintünk  elsőrangúnak,  miver  .kisebb  mértékben  volt  kitéve  történelmünk  viha- 
rainak. 


14.  A  ferencziek  templomának  romja  a  Margitszigeten.  Fénykép  után. 


Budapest  művészete 


47 


V. 
Ó-Buda  művészi  élete  az  Anjouk  korában. 

A  Boldogasszony  szigetének  az  utolsó  Árpádok  korában  a  legvirágzóbb, 
de  ezután  sem  szünetelő  művészi  életénél  székesfővárosunk  mai  területén  még 
nagyobb  mérvű  és  fényesebb  volt  az  a  művészi  tevékenység,  a  melynek  Nagy 
Lajos  korában  Ó-Buda  lett  a  színhelye.  Adataink,  a  melyek  erre  vonatkoznak, 
még  közvetettebbek  ugyan,  mint  azok,  a  melyek  a  Margitsziget  elenyészett 
épületeiről  ránk  maradtak.  A  pusztulás  azonban,  a  melyen  Ó-Buda  műemlékei 
keresztülestek,  szintén  nagyobb  volt,  mint  bármelyik  más  városé  a  török  hódoltság 
s  az  ezzel  járó  ostromok  folyamán ;  talán  még  nagyobb,  mint  Budaváráé,  a  melyet 
visszafoglalásakor  egvetlen  törmelék-halommá  rombolt  az  ágyúk  tüze. 


15.  Ó-Buda  nagy  pecsétje  Nagy  Lajos  és  a  Jagellók  korából.  A  Nemzeti  Múzeum  régiségtár  Aban  őrzött 
eredeti  ezüst  pecsétnyomók  gipszmása  természetes  nagyságban. 


Mielőtt  Ó-Buda  pusztulásáról  szólnék,  az  épületeket  sorolom  föl,  a  melyek 
hajdani  létezését  okmányok  bizonyítják  s  az  azokkal  kapcsolatos  gyér  műtörté- 
nelmi  adatok  csoportosítását  kisértem  meg. 

Az  ó-budai  királyi  várról  s  a  káptalanéról  az  Anjouk  kihaltáig  sem  tudunk 
többet,  mint  a  tatárjárás  előtti  időből.  Ó-Buda  XIV.  és  XVI.  századbeli  nagy 
pecsétjén,  a  melyet  Pulszky  Ferencz  1874-ben  Bécsben  vásárolt  s  a  Nemzeti 
Múzeumnak  ajándékozott  s  a  mely  nyilván  a  királyi  várat  ábrázolja,  ennek 
tornyától  jobbra-balra  Nagy  Lajos  kettős  czímerével:  ormokkal  koron  ízott  kör- 
falat látunk  kaputornyával,  ezen  belül  hatalmasan  kiemelkedő  s  szintén  ormokkal 
koronázott  donjont,  a  melyhez  kétfelől,  kissé  ferdén  előre  nyúlva,  de  részará- 
nyosán elterülve,  egy-egy  nyeregtetővel  fedett  hosszúkás  épületszárny  fűződik. 
A  15-ik  képen  bemutatott  pecsét  rajza  sokkal  elnagyoltabb,  semminthogy  a  vár 
elrendezésének  nagy  vonásain  kívül  egyébre  is  következtethetnénk  ebből ;  de 
mivel  Ó-Buda  1355  előtt  is  ennek  a  várnak  uraitól  függött,  s  mivel  szabályos 
elrendezése   szintén  nem  hegyi  várra  vall,  úgy  valószínűleg  a  Nagy  Lajostól 


48  Divald  Kornél 

megvett  káptalani  várat  akarja  ábrázolni.  A  régibb  s  a  használattól  elkopott 
pecsétnyomó  a  vár  donjonját  csúcsíves  ablakkal  ábrázolja,  körirata  gót  nagy- 
betűkből áll.  A  latin  betűs  újabb  pecséten  a  donjon  ablaka  félköríves.  A  régi 
ó-budai  vár,  a  melyet  Nagy  Lajos  anyjának  ajándékozott,  Erzsébet  özvegy 
királyné  halála  után  is  névleg  és'  lényegileg  egyaránt,  mint  a  királyné  vára 
szerepel.  Róbert  Károly  özvegyének  halála  után,  ennek  hagyományából,  Nagy 
Lajos  neje,  az  ifjabb  Erzsébet  királyné  bírja,  a  ki  bizonyára  itt  lakott  Mária 
leányával,  a  midőn  ez  Nagy  Lajos  halála  után  trónra  lépett.  Az  ó-budai  királyi 
várak  egyike  lehetett  a  színhelye  Kis  Károly  meggyilkoltatásának.  Zsigmond 
király  már  Budavárában  lakott  s  az  ó-budai  régibb  királyi  várat  második  nejének 
ajándékozta,  a  ki  1425-ben  Bécs  város  bírájához  levelet  ír  s  téglavetőket  kér, 
hogy  várában,  a  melyet  „unser  Sitz  in  Eczelburg"-nak  nevez,  építtethessen. 
Borbála  királyné  azt  is  fölemlíti,  hogy  itt  „zulande"  nem  tud  téglavetőkre  szert 
tenni ;  nyilván  azért,  mivel  Budán  és  Ó-Budán  addig  csaknem  kizárólag  kőből 
építettek  s  a  kevés  téglavető,  a  ki  akkoriban  itt  élt,  Budavárában  lehetett  elfog- 
lalva, a  hol  az  építkezés  akkor  nagymérvű  volt  s  a  hol  még  előbb  Zsigmond 
Friss-palotájánál  is  igénybe  vették  őket,  a  melynek  töredékekben  ránk  maradt 
diszítményei  is  részben  égetett  agyagból  készültek.  Mátyás  király  korában  az 
ó-budai  várat  anyja,  Szilágyi  Erzsébet  bírja,  a  ki  az  e  várban  levő  s  bizonyára 
még  Nagy  Lajos  korában  épült  szent  Erzsébet-kápolna  rektorának  a  békésmegyei 
Szent-Torn3'a  községét  adományozza.  Az  utolsó  hiteles  adat,  a  mely  az  ó-budai 
királyi  várról  ránk  maradt,  Beatrix  királynőre,  mint  birtokosára  vonatkozik,  a  ki 
itt  szintén  építkezett,  illetve  a  vár  egyes  részeit  alaposan  átalakította.  A  Bonfini 
révén  hírhedtté  vált  s  a  sicambriai  légióról  szóló  koholt  római  föliratos  kő  is 
ekkor  került  fölszínre. 

A  káptalani  várról,  a  melyet  Nagy  Lajos  magához  váltott,  még  annyit  sem 
tudunk.  Nincs  kizárva,  hogy  később  Zsigmond  király  homályos  múltú  egyetemét 
itt  helyezte  el. 

A  johannitáknak  az  ó-budai  hévvizeknél  állott  Szentlélek-templomáról  és 
kórházáról  Nagy  Lajos  korából  s  későbbi  időkből  1515-ig  csak  adományokra 
és  birtokcserére  vonatkozó  adatok  maradtak  ránk.  Valamivel  többet  tudunk  a 
tatárjárás  előtt  már  szintén  fönnállóit  Fehéregyházáról,  illetve  ennek  Mátyás 
király  korától  való  sorsáról  s  a  káptalan  székesegyházáról.  Mind  a  kettőnek  a 
helyéről  azonban,  jóllehet  Fehéregyházára  vonatkozólag  ennek  a  megállapítá- 
sával egész  kis  könyvtárt  kitevő  irodalom  foglalkozik,  ma  sincsen  kétséget  kizáró 
módon  határozott  tudomásunk.  Épp  úgy  enyésztek  el  nyom  nélkül,  egynek  az 
alapfalai  kivételével,  azok  a  templomok  és  kolostorok,  a  melyeket  Ó-Budán  Nagy 
Lajos  korában,  jórészt  ennek  anyja,  Erzsébet  királyné  alapított  vagy  újjáépíttetett. 

Fehéregyháza  Nagy  Lajos  korában,  ennek  1355.  évi  csere-  és  határjáró 
oldevelében  s  ezután  is  elég  gyakran  van  fölemlítve,  állapotáról  kimerítőbb  képet 
azonban  csak  Mátyás  király  korában  nyerünk.  1400-ban  IX.  Bonifácz  búcsút 
engedélyez  a  templomnak,  a  melyet  az  okmány  így  nevez :  „Parochialis  ecclesia 
Albe  ecclesie  beaté  Marié  de  promontorio  Budensi".  Mátyás  királyunknak  1479-ben 
IV.  Sixtus  pápához  intézett  levele  szerint  a  mezőn  s  a  hegyek  alatt  a  (budavári) 
királyi  palotától  körülbelül  egy  mértföldnyire  terül  el  Fehéregyháza,  a  melyet  a 


Budapest  művészete  40 

magyarok  megtérése  után  épült  templomok  között  a  legrégibbnek  tartanak  s 
a  melyet  Mária-ünnepeken  a  hívek  nagy  serege  keres  föl.  Fehéregyháza  egykor 
plébániatemplom  volt,  most  azonban  csaknem  teljesen  elhagyatott,  jóllehet  a 
plébánia  elnevezést  és  jelleget  mindakkorig  megtartotta.  Mint  plébánia,  Fehér- 
egyháza a  budai  prépost  gondozása  alá  tartozik,  a  ki  azonban  itt  a  hívek  számá- 
nak meg  nem  felelően,  csak  két  káplánt  tart  s  ez  is  oly  botrányos  életű,  hogy 
a  nép  még  inkább  kénytelen  elkerülni  Fehéregyházát.  Hogy  itt  Mária  tisztelete 
újra  fölélesztessék,  arra  kéri  királyunk  a  pápát,  hogy  Fehéregyházát  a  pálosok 
rendjének  adományozhassa,  mely  feddhetetlen  életéről  és  arról  hires,  hogy  az 
egész  ország  lakossága  rajongó  szeretettel  viseltetik  iránta.  1484-ben  kapják 
meg  a  pálosok  Fehéregyházát,  s  ha  1519-ben  VI.  Sándor  el  is  veszi  tőlük, 
parancsát  nyilván  sikerült  megmásítaniok,  mert  tovább  is  megmaradnak  a  kápolna 
mellé  épített  virágzó  kolostorukban,  a  melynek  Tholvay  Máté  1519-ben  szőlőt 
adományoz  „a  boldogságos  szűz  főoltára  számára,  a  melyet  a  hajdan  Fehér- 
egyháznak nevezett  kápolnában  alapítottak".  Az  utolsó  adat,  mely  arról  szól, 
hogy  a  pálosok  még  itt  tartózkodtak,  1539-ből  maradt  ránk,  a  mikor  Ó-Buda 
egyéb  kolostorainak  a  lakóit  jórészt  már  rég  tova  űzhette  innen  a  törökök  miatt 
általános  nyugtalanság. 

Ó-Buda  aranykora  Róbert  Károly  özvegyének  az  ideköltözésével  kezdődik 
s  Zsigmond  trónraléptével  ér  véget.  Ekkor  alapíttattak  legpompásabb  épületei,  s 
a  régiek  közül  is  nem  egy  fényes  átalakuláson  eshetett  keresztül ;  főleg  Erzsébet 
királyné  bőkezűségéből,  a  ki  mintha  csak  versenyre  akart  volna  kelni  utolsó 
Árpádházbeli  királyainkkal,  újonnan  is  egymásután  alapított  egész  sor  kulturális 
intézményt.  Miként  az  ó-budai  királyi  vár,  a  melyet  lakásául  kiszemelt,  új  fényt 
nyert  ideköltözésével,  a  tatárjárás  óta  alighanem  megviselt,  de  alaposabban  át  nem 
épített  régi  ó-budai  székesegyházat  is  gyökeresen  alakíttatta  át  s  oly  fénynyel, 
a  minőnek  a  budaiak  épületeiken  addig  még  nem  lehettek  tanúi. 

Róbert  Károly  az  ó-budai  szent  Péter-székesegyházról  a  pápához  intézett 
egyik  kérvényében  úgy  emlékszik  meg,  hogy  szegénysége  miatt  a  káptalan  a 
tatárjárás  óta  immár  roskadozó  templomot  nem  képes  helyreállítani  s  ő  is 
csak  akkor  vállalkozhatik  erre,  ha  a  pápa  megengedi,  hogy  a  dömösi  szent 
Margit-prépostságot  az  ó-budaival  egyesítse.  Ha  ki  is  tatarozták  ekkor  a  tem- 
plomot, a  minek  nyoma  azonban  szintén  nem  maradt  ránk,  újjáépítéséről  alig 
lehetett  még  szó.  Ennek  a  föladatnak  megvalósítása  Erzsébet  királynéra  hárult, 
a  ki  ó-budai  építkezéseiről  1355-ben  így  emlékezik  meg:  „két  templomot  .  .  . 
újonnan  építettünk  és  szereltünk  föl".  Mint  ezek  egyikét,  az  okmány  a  budai 
prépost  és  a  káptalan  székesegyházát  emeli  ki.  Ranzanus  püspök  Mátyás  király 
halálakor  írt  s  az  akkor  már  igen  lehanyatlott  Ó-Budáról  is  megemlékező  útleírá- 
sában a  székesegyházról  így  emlékezik  meg:  „Itt  Ó-Budán,  a  mely  ma  olyan 
csöndes,  mint  egy  falu,  van  egy  bazilika,  a  mely  fölépítésénél,  szerkezeténél  és 
művészeténél  fogva  oly  nagyszerű,  hogy  nem  is  illik  e  jóformán  elhagyatott 
helyre,  s  úgy  hat,  mintha  valami  hires  városban  emelték  volna". 

A  büszke  székesegyház  e  szerint  bízvást  vetekedett  püspöki  székesegyhá- 
zaink legnevezetesebbjeivel,  a  melyek  java  ugyan  szintén  elenyészett,  a  melyek 
regi  fényéből  azonban  néhány  töredék  mégis  ránk  maradt. 

Divald :  Buuapest  művészete.  4 


50  Divald  Kornél 

Az  ó-budai  székesegyház  belső  fölszereléséből  néhány  oltárra  vonatkozólag 
maradtak  még  ránk  adatok.  Ezek  az  oltárok,  a  melyeket  már  a  templom  átala- 
kítása után  kelt  okmányok  említenek,  a  következők:  1.  a  boldogságos  Szűz 
oltára,  a  melyet  Ezeny  István  ó-budai  kanonok  és  bácsi  prépost  1484-ben  állíttat 
s  a  melynek  VIII.  Incze  búcsút  engedélyez;  2.  szent  András  oltára,  a  melynek 
1484-ben  Kelemen  a  rektora;  3.  a  szent  kereszt  oltára,  amelynek  őre  1507-ben 
Czeglédi  András  mesterkanonok ;  4.  a  szent  Katalin  oltára,  a  melynek  az  őreként 
1522-ben  Mártont  említi  az  okmány;  5.  Krisztus  szent  Testének  oltára,  amely- 
nek számára  1513-ban  búcsút  engedélyez  a  pápa;  végül  6.  szent  Péter  és  Pál 
oltára  1525-ben  fordul  elő,  a  mikor  Miklós  pap  a  rektora. 

„Mirifici  operis  decore  fundatum"-nak,  csodálatos  művészetűnek  nevezi  a 
világlátott  Zsigmond  király  egyik  1391.  évi  oklevelében  az  ó-budai  klarisszák 
templomát,  a  melyet  a  kolostorral  egyetemben  s  a  székesegyház  átalakításává 
egyidőben  Erzsébet  anyakirályné  építtetett.  A  kolostor  alapítását  a  pápa  1 334-ben 
engedélyezi.  Szűz  Máriáról  elnevezett  temploma,  a  melynek  már  1348-ban 
VI.  Kelemen  búcsút  engedélyez  s  a  melyet  a  pápák  a  kiváltságok  egész 
sorával  ezután  is  bőségesen  halmoznak  el,  okmányaink  szerint  Ó-Budán,  az 
ugyanitt  levő  szent  Péter-templom,  vagyis  a  székesegyház  mellett  terült  el. 
Szomszédos  lévén  a  két  templom,  nevét  a  pápai  okmányok  másolataiban  gyak- 
ran elcserélik,  még  pedig  rendszerint  a  székesegyházat  is  Mária-egyház  néven 
emlegetik.  1358-ban  Erzsébet  királyné  újabb  kiváltságokért  folyamodik  a  kolostor 
számára,  a  melyről  ekkor  azt  mondja :  „  száznál  több  apáczát,  mind  megannyi 
főnemesi  és  nemes  leányt  helyeztem  el  benne".  Az  ugyanez  okmány  szerint 
temetővel  és  megfelelő  melléképületekkel  is  bíró  kolostor  Magyarország  leg- 
nagyobb női  kolostora  volt,  s  a  mi  művészi  pompáját  illeti,  erre  nézve  a  már 
említett  Ranzanus  azt  jegyzi  meg,  hogy  e  tekintetben  „az  ó-budainál  az  összes 
kereszténységben  kevés  szebb  női  klastrom  van". 

Az  ó-budai  klarissza-kolostorban  a  margitszigeti  apácza-kolostor  ilyformán 
hatalmas  versenytársat  nyert,  mely  túl  is  szárnyalta.  Ha  a  szigeti  dominikánus- 
kolostort nem  is  szűnt  meg  rajongásával  fölkeresni  egész  Magyarország  népe, 
a  Róbert  Károly  korában  kivált  főnemesi  és  hatalmasabb  nemesi  családok  leányai, 
ha  apáczáknak  készültek,  Nagy  Lajos  korában  ide  léptek  be ;  a  kik  világiak 
maradtak,  szintén  itt  nyerték  neveltetésüket,  s  a  főúri  férfiakénál  akkoriban 
behatóbb  tudományos  kiképzésen  kívül  kézimunkákat,  .különösen  művészi  hím- 
zést tanultak.  Erzsébet  királyné  maga  is  hímzett,  a  mint  ez  a  krónikás  azon 
panaszából  nyilvánvaló,  hogy  Zách  Feliczián  épp  azokat  az  ujjakat  vágta  le 
kezéről,  a  melyekkel  miseruhákat  varrt  és  díszített.  Az  ó-budai  klarissza-kolostor- 
ban és  a  királyné  felügyelete  alatt  készülhettek  azok  a  művészi  kárpitok  és 
miseruhák,  a  melyeket  Erzsébet  Rómába  zarándoklásakor  a  szent  Péter-templom- 
nak ajándékozott.  Nyomuk  és  leírásuk  csak  egy  1361.  évi  leltárban  maradt 
fönn,  a  melyet  Fraknói  ismertetett.  E  szerint  drágaművű  ötvösmunkákon  kívül 
volt  az  ajándékok  között  egy  violaszinű  dorsale,  vagyis  oltár  mögé  függesztendő 
kárpit,  a  melynek  közepén  a  Patrona  Hungáriáé,  kétoldalt  egyfelől  szent  Pál, 
szent  István  király,  Imre  berezeg  és  szent  Lajos,  másfelől  szent  Péter,  szent 
László,    magyarországi   szent  Erzsébet  és  szent  Margit  királyleány  alakja  volt 


w 


Budapest  művészete  51 

hímezve.  A  szentek  alakját  egymástól  kettős  búzakalászt  ábrázoló  díszítés  válasz- 
totta el;  az  egész  képcsoportozat  kerete  vörös  vászonra  varrt  szőlővesszőkből 
és  aranyrózsákból  összerótt  füzér  volt.  Egy  másik  hímzett  munka  „a  magyar 
királyné  oltárterítője"  néven  szerepel  a  leltárban,  s  ez  lecsüngő  szegélyzetén 
vörös,  vastag  selyemből  készült  s  a  Piéta  képével,  két  oldalán  még  két-két 
nagyobb  s  ezek  között  négy-négy  kisebb  hímzett  képpel  volt  díszítve. 

Hogy  művészi  hímzéssel  nálunk  akkoriban,  mint  Squarcione  példájának  a 
bizonysága  szerint  Itáliában,  férfiak  is  foglalkoztak,  még  pedig  hivatásszerűen  és 
hogy  a  művészi  hímzés  s  ezzel  kapcsolatban  a  festészet  is,  Magyarország  jelentő- 
sebb városaiban  oly  lendületet  ért  el,  mint  különbet  Európa  egyéb  országaiban  is 
alig,  azt  Etienne  de  Hongrie  példája  is  bizonyítja,  a  ki,  Pór  Antal  szerint,  aligha- 
nem a  Nagy  Lajos  halála  utáni  zavaros  időkben  vándorolt  ki  hazánkból  s  került 
Parisba,  a  hol  a  franczia  király  udvari  műhímzője,  festőművésze  és  valet  de 
chambreje  lett,  s  mint  ilyen,  talán  az  első  azoknak  az  idegen  mestereknek  a 
sorában,  a  kiket  a  franczia  királyok  később  szinte  hagyományos  kitüntetéskép 
kamarásukká  neveztek  ki.  Ha  ilyen  kiváló  művész  termett  hazánkban,  a  kit  még 
a  középkor  művészetében  vezérszerepet  játszó  Francziaországban  is  megbecsültek, 
nincs  okunk  föltenni,  hogy  a  tömérdek  épuiet,  a  művészi  kincsek  nagy  sokasága, 
a  melylyel  a  király,  királyné,  a  főurak,  sőt  a  magyar  nép  is  egyházainkat  elhal- 
mozta, külföldi  mesterek  keze  alól  került  ki.  Épp  azért  Ó-Budán  készülhetett  a 
házi  oltár  is,  a  melyről  azelőtt  azt  hitték,  hogy  szent  Margité  volt,  s  a  melyről 
Czobor  Béla  mutatta  ki  akadémiai  székfoglaló  értekezésében,  hogy  Erzsébet 
királynéé,  illetve  ennek  hagyományából  az  ó-budai  klarisszáké  volt,  a  kiknek 
leltárában  azután,  hogy  Pozsonyba  magukkal  vitték,  a  XVII.  század  második 
felében  is  a  királyné  kis  ezüstoltáraként  szerepel.  A  klarisszák  eltörlésekor  föl- 
vett leltár  1 784-ben  ezt  az  oltárt  így  írja  le :  Egy  kis  házikápolnába  való  oltár, 
két  szárnynyal,  a  melynek  középső  részében  áll  a  boldogságos  Szűz  alakja, 
a  mint  emlőjét  a  csecsemő  Jézusnak  nyújtja,  kétoldalt  szüzek  környékezik.  Az 
1 866-ban  külföldre  vándorolt  s  most  a  párisi  Rotschild  Alfonz  báró  tulajdonában 
levő  oltár  aranyozott  ezüstből  készült.  Mint  16-ik  képünkön  látható,  szekrénye, 
a  melyben  a  három  szobrocska  van  elhelyezve,  háromormú  s  lóheríves  nyílású, 
csúcsíves  stílű  mennyezettel  van  betetőzve;  az  egyenkint  három  háromszögletes 
orommal  betetőzött  két  szárnyát  zománczos  képek  díszítik.  A  zománcz  áttetsző 
s  ilyen  munkát  1 290-ben  Duccio  da  Siena  készített  először.  Az  áttetsző  zománczot 
Francziaországba  a  XIV.  század  elején  ültették  át;  több  mint  valószínű,  hogy, 
tekintve  a  sűrű  összeköttetést,  a  melyben  Magyarország  már  az  Anjouk  trónra- 
lépte előtt  is  Itáliával  állott,  az  áttetsző  zománcz  ugyanakkor,  ha  nem  hamarább, 
nálunk  is  megotthonosodott. 

Visszatérve  az  ó-budai  klarissza-kolostorra,  adataink  erről  még  csak  ado- 
mányozásokról szóló  oklevelekben  maradtak  ránk.  Az  oltárok  közül  ezekben 
csak  a  Szentháromság-oltáráról  esik  említés,  a  melyet  Morócsok  királyi  főlovász- 
mester 1360-ban  emeltet.  Erzsébet  királyné,  a  templom  jóltevője,  haláláig  szaka- 
datlanul áldoz  a  kedvencz  klarisszákért,  a  kik  szent  életén  és  jó  cselekedetein 
fölbuzdulva,  mindvégig  mint  szent  vagy  boldog  királynéról  emlékeznek  meg  róla 
irataikban,  jóllehet  nem  kanonizálták.   Erzsébet  királynét  tudvalevőleg  végren- 


52  Divald  Kornél 

delete  értelmében  1380-ban  az  ó-budai  klarisszák  templomában  temették  el, 
Krisztus  szent  testének  itteni  kápolnájában,  a  melynek  oltára  számára  Nagy 
Lajos  1351-ben  búcsút  eszközöl  ki. 

Még  mielőtt  Erzsébet  királyné  a  klarissza  -  kolostor  alapításához  fogott, 
1331-ben  engedélyt  kapott  XXII.  János  pápától  ahhoz,  hogy  „Magyarország 
valamelyik  városában"  ferenczi  minorita  kolostort  állíthasson  föl,  a  melynek 
azonban  sem  a  Margitsziget,  sem  a  budai  vár  helye  nem  lehet,  nyilván  azért, 
mivel  ott  már  volt  minorita  kolostor.  Erzsébet  királyné  Ó-Budán  alapította  a 
kolostort,  s  minthogy  lakóira  hárult  az  ó-budai  klarisszák  lelki  gondozása,  aligha- 
nem korábban,  vagy  legalább  is  ez  utóbbiak  kolostorával  egy  időben  kellett 
épülnie.  Nagy  Lajos  1355.  évi  határjáró  levele  szerint  a  határ  északról  ismét 
délnek  fordulva  „.  .  .  egy  keresztülfúrt  szirthez  jő,  a  mely  a  szent  Lélek-egyház 
johannitáinak  a  malma  mellett  van,  innen  délnek  halad  a  rombadőlt  fal  —  vagyis 
a  római  vízvezeték  maradványainak  az  irányában,  innen  ismét  a  földből  hányt 
métához,  a  minorita-barátok  kúriájának  a  fala  mellé,  a  melynek  kapuja  a  Fehér- 
egyház felé  néz".  Ebből  nyilvánvaló,  hogy  a  klastrom  Ó-Buda  északi  végén 
állott,  de  mivel  nem  tudjuk,  hogy  hol  végződött  a  középkori  Ó-Buda,  topográfiai 
szempontból  ez  az  adat  sem  oly  becses,  mint  a  minőnek  az  első  pillanatban 
látszik  s  mint  a  minőnek  eddigi  fölhasználói  vélték.  A  minoriták  ó-budai  kolos- 
torának szánt  adományok  oklevelei  közül  az  egyik  a  szent  Katalin-kápolnáról 
emlékezik  meg,  a  mely  a  kolostor  mellett  állott  s  a  melyben  a  barátok  miséztek. 
Minthogy  a  minoriták  főkötelessége  a  klarisszák  lelki  gondozása  volt,  a  kápolna 
kicsiny  lehetett,  temetőjük  sem  volt,  mert  a  klarisszák  czintermében  temetkeztek. 

Az  eddig  említett  templomokon  kívül  Ó-Budának  még  saját  plébániatemploma 
is  volt,  a  melyről  körülményesebben  szintén  Nagy  Lajos  1355.  évi  oklevele  emlé- 
kezik meg.  A  szent  Margit  vértanúról  elnevezett  plébánia  e  szerint  Ó-Budának 
abban  a  részében  állott,  a  mely  ekkor  a  király  birtokába  került,  a  ki  föntartotta 
magának  azt  a  jogot  is,  hogy  a  plébánost  prezentálja.  A  templom  keletkezésének 
az  ideje  alighanem  Margit  királyleány  halála  utáni  időkre  tehető,  de  lehetséges, 
hogy  még  II.  Endre  korában  alapították,  a  ki  szent  Margit  vértanú  fejét  is  meg- 
szerezte palesztinai  útján.  Erre  vonatkozó  adat  azonban  nem  maradt  ránk,  a 
templom  későbbi  sorsáról  is  csak  1451-ből,  a  mikor  Péntek  Mátyás  ó-budai 
polgár,  az  apáczák  udvarbirája,  tíz  aranyforintot  hagy  végrendeletében  építésére. 

Az  1355.  évi  határjáró  oklevél  hozzávetőleg  Szent- Jakabfalva  plébánia- 
templomának a  helyét  is  meghatározza.  Erről  a  templomról,  a  melynek  plébániáját 
IV.  Béla  1269.  évi  oklevele  szerint  udvari  papjai  alapították,  Nagy  Lajos  határ- 
járó oklevele  így  emlékszik  meg:  „az  első  méta  kezdődik  kelet  felől,  a  nyulakszigeti 
szent  Klára-kolostor  sarkánál  és  így  nyugatnak  a  Dunán  át  folytatva  jön  a  Duna 
partján  levő  két  kőmétához,  a  melyek  egyike  Ó-Buda,  a  másika  Szent-Jakab- 
falva  határát  jelzi ;  és  innen  ez  utóbbi  felé  kissé  tovább  haladva,  a  kerek  kőhöz 
jő,  a  mely  a  szent  Jakab  egyházának  felső  részén  fekszik,  az  út  mellett,  a  mely 
Uj-Budáról  Ó-Budára  vezet  s  a  mely  mellett  egy  másik  kő  jelzi  a  métát  és 
innen  a  határ  a  völgy  martjához  megy".  A  völgy  alatt  kétségen  kívül  a  Mátyás- 
és  József-hegy  közötti  szűk  völgy  értendő,  a  melynek  martja  a  mai  állapot 
szejint  az  Ürömi-utcza  elején  kezdődik.  Ezzel  szemben   állott   az   út    melletti 


Budapest  művészete  53 

métakő ;  az  út  innenső  keleti  oldalán  pedig,  de  szemben-e  vagy  följebb,  azt 
nem  tudjuk,  volt  a  kerek  kő,  a  mely  a  templom  felső  részén  feküdt  s  a  melytől 
egy  kissé  észak  felé,  a  Duna  partján  levő  s  Ó-Budát  Szent-Jakabfalvától  elvá- 
lasztó két  kő  állott :  Szent-Jakabfalva  határa,  mely  így  a  margitszigeti  ferenczi 
kolostor  sarkától  nyugatról  keletre  húzott  vonalba,  körülbelül  a  mai  Lujza- 
gőzmalomtól délre  esett.  Itt  a  Budáról  Szent- Jakabfalván  keresztül  Ó-Budára 
vezető  út  keleti  oldalán,  a  falunak  északi  végén,  közel  a  Dunához  terült  el  szent 
Jakab-plébánia  egyháza  is.  Szent-Jakabfalva  1355  után  alighanem  összeépült 
Ó-Budával,  jóllehet  nevét,  mint  a  királyi,  illetve  királynői  város  régi  külvárosa, 
megtartotta.  II.  Ulászló  1507.  évi  oklevelében  gyermeke  dajkájának  a  házáról,  a 
melyet  az  adózástól  fölment,  úgy  emlékszik  meg,  hogy  fekszik  „in  villa  Zent- 
Jakabfalva  ad  Castrum  reg.  Vet.  Budense  pertinente"  —  az  ó-budai  királyi  várhoz 
tartozó  Szent-Jakabfalván. 

Az  ó-budai  királyi  várhoz  tartozott  s  ennek  volt  alárendelve  1355-től  fogva 
Ó-Budának  a  káptalan  fönhatósága  alól  kivett  nagyobb  része,  a  melynek  határait, 
az  1355-iki  oklevél  javarészt  nyom  nélkül  elenyészett  métáinak  a  megközelítő 
meghatározása  alapján,  Fehéregyháza  helyének  a  meghatározásával  egyetemben, 
Gömöri  Havas  Sándor  és  Wekerle  László  igyekezett  nagy  buzgósággal  megálla- 
pítani. Mielőtt  kutatásaik  eredményéről  szólnék,  nézzük,  mi  lett  a  sorsa  Ó-Budának 
Erzsébet  királyné  halála  után,  a  kinek  és  nagy  fiának  a  város  iránt  való 
szeretete  halmozta  el  oly  díszes  épületekkel,  a  minőkkel  addig  mai  székesfővárosunk 
egyetlen  része  sem  dicsekedhetett.  Zsigmond  király  fiatal  korában  szüntelenül 
utazgatván,  aligha  lakott  huzamosabb  ideig  Ó-Budán.  Homályos  múltú  egyetemét 
azonban,  a  melyről  a  konstanczi  zsinat  koráig,  1415-ig  maradtak  ránk  adatok, 
1390  körül  Ó-Budán  alapította.  Nyilván,  mivel  Zsigmond  egyetlen  itten  alapított 
intézményét  is  elhanyagolta,  1402-ben  egész  Ó-Buda,  Makrai  Benedek  egyetemi 
professzorral  az  élén,  Nápolyi  László  pártján  áll,  mely  körülménynyel  az  ó-budaiak 
még  inkább  eljátszhattak  a  király  irántuk  való  hajlandóságát.  Erre  pedig  ugyan- 
csak szükségük  lett  volna,  mert  a  Budaváráéhoz  fogható  szabadalmakkal  nem 
rendelkezvén,  önerejükből  városuk  életének  semmiféle  tartalmat  nem  adhattak, 
annál  kevésbbé,  mivel  a  kolostorok  lakóin  kívül  polgárai  csaknem  mind  ezektől 
és  a  királyi  udvartól  függő  exisztencziák  lehettek ;  nem  polgári  lakosai  pedig,  ha 
volt  is  itt  házuk,  az  udvar  kedvéért  csupán  vendégként  időztek  itt.  Hogy  a  tehe- 
tősebb mesteremberek  és  művészek  közül  már  az  Anjouk  korában  s  még  azok  is, 
a  kik  Ó-Budán  bő  foglalkozást  találhattak,  szivesebben  voltak  Budavára  szabad 
polgárai,  arra  semmi  sem  vet  élénkebb  fényt,  mint  az,  hogy  Nagy  Lajos  király 
udvari  festője  is,  Johannes  pictor  regis  Hungáriáé,  Budavára  polgára  volt.  Ennek 
bizonysága  az,  hogy  1370-ben  az  itteni  Nagyboldogasszony-templom  czintermében 
temették  el,  a  hol  sírkövét  napjainkban  találták  meg  s  falazták  be  a  templom 
főkapujától  balra.  Lázongása  után,  ha  még  habozott,  Zsigmond  király  ugyancsak 
könnyen  szánhatta  rá  magát  arra,  hogy  Visegrádot  is  mellőzvén,  Budavárát  tegye 
meg  Ó-Buda  helyett  székhelyének.  Buda  azonfelül  európai  színvonalon  álló  eleven 
városi  életénél  s  központi  fekvésénél  fogva  is  alkalmasabbnak  bizonyult  erre, 
mint  az  Anjouk  korában  is  csak  az  ott  időző  vendégektől  galvanizált  Ó-Buda, 
a  hol  a  polgárok  közgazdasági  és  kulturális  munkásságán  nyugvó  városi    élet 


64 


Divald  Kornél 


igazában  nem  is  volt,  mert  lakosai  az  ennek  keletkezését  elősegítő  szabadal- 
makkal sem  rendelkeztek.  S  mire  Zsigmond  király  korában  Budavára  újabb  lendü- 
letnek indult,  még  azok  a  mesterek  is,  a  kiknek  addig  netalán  ott  volt  lakásuk, 
szivesebben  laktak  Buda  külvárosaiban,  mint  a  helyi  közlekedés  akkori  fejletlen- 
sége miatt  az  őket  munkával  ellátó  eleven  várostól  távol  fekvő  Ó-Budán,  a  mely- 
ben a  főurak  is  egymásután  adhattak  túl  régi  palotáikon,  mivel  az  új  királyi  szék- 
helyen vásároltak  új  házakat. 

Ebben  rejlik  az  oka  annak,  hogy  Mátyás  király  korában  már  faluszerűen 
elhagyatott  és  csöndes  egész  Ó-Buda.  Két  főbb  templomát  azonban  Ranzanus 
még  most  is  jobban  magasztalja,  mint  a  budavári  templomokat.  A  templomok 
körül  lüktető  vallásos  életnek  Ó-Buda  ekkor  ilyformán  még  jobban  kedvez- 
hetett s  ez  nem  is  szűnt  meg  itt  mindaddig,  míg  a  török  végleg  el  nem  foglalta 
Budavárát. 

Nyilván  a  várból  kiköltözött  lakosság  egy  részével  gyarapodott  annyira  ismét 
Ó-Buda  lakossága  1541  után,  hogy  a  mikor  már  itt  sem  lehetett  békén  a  várból 


17.  O-Buda  1600  körül.  Dilich  metszetének  hasonmása 


minduntalan  rajta  ütő  törökök  miatt,  kétrendbeli  nagy  kivándorlásáról  van  tudomá- 
sunk. Az  utolsó  emigrálás  1596-ban  következett  be,  a  midőn  Pálffy  2000  emberé- 
nek a  fedezete  alatt  az  addig  Ó-Budán  nyomorgó  5000  főnyi  keresztény  magyarok 
Esztergomba  költöztek.  Mikor  két  év  múlva  Miksa  főherczeg  a  császári  hadakkal 
Ó-Buda  mellett  táborozik,  az  egész  város  rómtenger.  A  török  döntötte  romba, 
nyilván  puskaporral  robbantván  föl  jelentősebb  épületeit,  nehogy  a  Budavára 
körülzárolására  törekedő  keresztény  hadaknak  fedezetül  szolgáljanak.  A  romba 
döntött  Ó-Budáról  több  rajz  maradt  ránk  a  XVII.  század  elejéről:  1601-ből 
Miksa  főherczeg  táborának  látképén,  melyet  Némkthy  közölt,  továbbá  Dilich 
1606-ban  megjelent  úti  leveleiben.  A  tábor  képén  pusztán  hol  nagyobb,  hol 
kisebb  törmelékhalmokat  látunk,  a  melyek  a  régi  ó-budai  királyi  vár,  a  káptalani 
vár  s  a  székesegyházra  vonatkozó  topográfiai  adatokat  még  valószínűbbé  teszik. 
Dilich,  a  kinek  rajza  után  Tollius  rajza  is  készült,  már  határozottabb  és  nagyobb- 


56  Divald  Kornél 

szerű  romokkal  népesíti  be  Ó-Eudát ;  nyilván  azonban  nem  azt  az  állapotot 
tükrözteti  vissza,  a  melyet  1 606-ban  a  város  föltüntetett,  hanem  halomra  döntött 
épületeinek  a  helyén  kívül,  régi  leírások  után  képzeletből  rajzolt  romokkal  az 
épületek  hajdani  mivoltáról  is  akar  fölvilágosítást  adni  (17.  kép).  így  a  Duna 
partján  a  kép  előterén  hatalmas  templomromot  látunk  s  ez  nyilván  a  székes- 
egyházat akarja  jelenteni ;  e  mögött  kúpalakú  dombon  köralakú  fallal  övezett 
vár  tör  a  magasba,  mely  nyilván  a  káptalani  vár  leírás  után  készült  s  körfalával 
és  donjonjával  Ó-Buda  pecsétére  emlékeztető  rajza;  de  hogy  a  mögötte  eső 
városrész  is  lássék,  a  valóságnak  meg  nem  felelő  módon  szintén  közvetlenül  a  Duna 
partján  terül  el.  Topográfiai  s  még  inkább  műtörténeti  szempontból  véve,  ez 
utóbbi  rajzok  így  hasznavehetetlenek.  Mivel  az  iszonyú  pusztulás  és  a  török 
hódoltság  megszűnte  után  történt  új  település  miatt  a  régi  Ó-Budából  kő  nem 
maradt  kövön  s  helyén,  a  százados  elhagyatottság  folyamán  a  föld  színével 
egyenlővé  lett,  az  árvíz  és  iszap  lerakodásainak  is  kitett  romokon  ma  a  sűrűn 
egymásmellé  épített  kisebb-nagyobb  házak,  székesfővárosunknak  a  fejlődésre  ma 
a  legkevésbbé  képes  városrésze  terül  el:  ásatásokra  sem  kerül  itt  egyhamar  a 
sor,  a  melyek  a  föld  alatt  bizonyára  még  ma  is  lappangó  alapfalak  föltárásával 
a  régi  épületekről  legalább  topográfiai  szempontból  tájékoztatnának.  Ó-Buda  mai 
területén  a  középkori  város  épületeiből  napjainkban  csak  két  jelentősebb  épület 
maradványai  kerültek  fölszínre.  Ezek  egyike  a  jóformán  csak  puszta  falból  álló 
rom  az  ó-budai  református  templom  mellett,  a  melynek  helyén  alighanem  Ó-Buda 
középkori  s  szent  Margit  vértanúról  elnevezett  plébániatemploma  állott.  Ezt  a 
romot  Havas  írta  le,  de  ma  már  nyoma  sincs,  a  református  paplak  elé  gyalog- 
járónak idehurczolt  s  elkoptatott  faragott  köveken  kívül.  A  másik  rom  a  margit- 
szigeti apácza-kolostor  templománál  egy  harmadnyival  kisebb,  de  ehhez  hasonló 
elrendezésű  kolostortemplom  alapfalainak  a  maradványa,  a  melyet  az  ó-budai 
Viktória-téglagyár  helyén  ástak  ki  s  az  itt  fölszínre  került  faragott  kövekkel  egye- 
temben csakhamar  új  építkezésekhez  széjjel  is  hordtak.  A  romok  alaprajza  18. 
képünkön  látható.  Ó-Buda  és  Fehéregyháza  újabb  monografusai  HENSZLMANN-nal, 
a  romok  első  imertetőjével  egyértelműleg,  a  klarissza-kolostor  maradványainak 
tartották  e  falakat.  Ennek  azonban  ellene  mond  az,  hogy  a  templom  egész 
hossza  alig  lévén  40,  legnagyobb  szélessége  1 1  méter,  jóval  kisebb  volt  a 
margitszigetinél,  holott  az  ó-budai  klarisszák  kolostora  csaknem  még  egyszer 
annyi  apácza  számára  s  alighanem  jóval  nagyszerűbb  arányokban  is  épült,  mint 
amaz.  Följebb  láttuk  ezenfelül  azt  is,  hogy  az  egyik  okmány  szerint  a  klarisszák 
temploma  nem  Ó-Buda  városán  kívül,  mint  ez,  hanem  a  székesegyház  mellett 
terült  el,  még  pedig,  tekintve  a  középkori  templomok  szigorúan  keletről  nyugatra 
néző  fekvését,  ennek  vagy  északi,  vagy  déli  oldalán.  Hogy  a  déli  oldal  a  való- 
színűbb, ez  abból  következik,  hogy  ez  esett  közelebb  a  kolostor  alapítójának, 
Erzsébet  királynénak  a  várához,  a  ki  azonfelül  a  klarisszákéhoz  csatolt  s 
ó-budai  polgároktól  vásárolt  telkek  fekvésének  a  bizonysága  szerint,  a  kolostor 
területét  szintén  csak  északnyugat  felé,  keleti  és  déli  irányban  terjeszthette  ki. 
Az  Erzsébet  királyné  által  1349-től  kezdve  a  klastrom  számára  vásárolt  telkek 
közül  Salamon  szerint  nyolcz  feküdt  északnyugatnak,  egy  keletnek,  három 
délnek'.  Északra   a  kolostortól  állhatott   ilyformán  a  klarisszák  temploma,  ettől 


Budapest  művészete 


57 


északra  a  székesegyház,  mind  a  kettő  pedig  az  eddig  megállapítható  valószínűség 
szerint  a  Duna  partjához  közel,  a  mai  hajógyár  és  a  Margitsziget  felső  részével 
szemben  fekvő  partrészen  terült  el. 

A  ferencziek  kolostorának  a  templomáé  Némethy  szerint  azért  sem  lehettek 
a  Viktória-gyár  telkén  kiásott  alapfalak,  mivel  ennek  temetője  nem  volt.  Idők 
folyamán  a  ferencziek  is  alapíthattak  ugyan  temetőt,  de  kolostorukkal  kapcsolatban 
csak  kápolna  szerepel.  A  Viktória-gyári  templom  elrendezése,  mint  említettem, 
a  margitszigeti  apácza-temploméval  azonos  volt;  építészeti  töredékei  Henszlmann 
szerint  a  XIV.  század  derekára  vallanak.  Jóval  biztosabban  határozható  meg  a 
szobrászati  töredékek  kora,  a  melyeket  itt  találtak  s  a  melyek  közül  egy  pánczélos 
lovag  sírkövének  az  alja  az  oroszlánnal  s  a  lovagnak  ezen  nyugvó  vassaru  iával 


19.    Vörös    márványból    faragott    síremlék    töredéke   az  ó-budai    Viktória-téglagyár   telkén    kiásott 
templomból.  A  „Uudapest  Régiségeidből. 


ránk  maradt.  Ez  a  remekművű  vörösmárvány-faragvány,  mely  19-ik  képünkön 
látható  —  stílusa  után  ítélve  —  a  XV.  század  második  felében  készült ;  ugyané 
század  végéről  való  a  babérlevelekből  összerótt  diszítménytöredék,  a  melynek 
szalagrészletén  három  betű :  REG  is  ránk  maradt,  s  a  mely  már  a  renaissance 
hatására  vall  (20.  kép).  Egy  kettős  kereszttel,  egy  ollóval  s  két  keresztbe  tett 
kapával  díszített  faragványos  kőtöredéket  is  találtak  itt,  a  mely  mind  megannyi 
beszélő  czímer  s  annak  a  foglalkozására  vall,  a  kinek  alighanem  szintén  a 
sírkövéből  maradt  meg.  A  töredékek  után  ítélve  valószínű,  hogy  a  királyi  várhoz 
tartozó  emberek  s  Ó-Buda  környékén  élő  majorosok  és  vinczellérek  egyaránt 
temetkeztek  itt,  s  minthogy  a  templom  mellett  négyszögalakban  épült  kolos- 
tornak  a   maradványai   is    fölszínre    kerültek,    úgy    ez   aligha   volt   más,    mint 


58 


Divald  Kornél 


Fehéregyháza  s  a  Mátyás  korában  a  pálosok  számára  épített  kolostor.  Fehér- 
egyháza  újabb  kutatói,  Wekerle  kivételével,  ellentmondanak  ugyan  annak,  hogy 
ez  az  ősi  szentély,  a  mely  azonban  alighanem  már  1400  előtt,  a  mikor  búcsút 
nyert,  gyökeresen  újjá  épült,  itt  feküdt ;  a  helyet  azonban,  a  melyet  ennek  ők 
kerestek,  mindeddig  nem  sikerült  kétséget  kizáró  módon  megállapítaniok.  Ennek 
oka  alighanem  az,  hogy,  mint  Havas  is,  a  ki  utoljára  foglalkozott  Fehéregyházával, 
az  1355.  évi  határjárási  oklevél  fölhasználásánál  hibás  pontból  indultak  ki. 

A  szent  Klára-kolostor  fekvése  akkor  még  nem  lévén  előtte  ismeretes,  Havas 
az  oklevél  e  szavát  tollhibának  véli  s  a  domonkosi  apáczák  szigeti  Mária-kolostorá- 


20.  Töredékek  az  ó-budai  Viktória-téglagyár  telkén  kiásott  templomból.  Egyharmad,  illetve  háromötöd 

nagyság.  A  „Budapest  Régiségei  "-bői. 

nak  a  sarkából  indul  ki.  Ha  az  oklevélben  említett  világtájak  után  igazodva,  a 
határkeresésnél  ennek  folyamán  a  helyes  vonalba  is  zökken,  a  végén,  a  melynek 
métái  Fehéregyházára  vonatkozólag  a  legfontosabbak,  ismét  tévedésbe  esik.  Havas 
szerint  a  határjárás  vonala  a  szentléleki  kolostor  malmától  a  vízvezeték  utolsó 
pilléréig  terjed,  ettől  mindig  délnek  tartva,  egy  földből  hányt  métán  át  a  minorita- 
klastrom  falához  jut,  melynek  kapuja  a  Fehéregyházra  néz.  Nem  bizonyos,  vájjon 
az  utolsó  pillér  a  vízvezeték  pillérei  közül  az  volt-e,  a  melynek  alapját  Havas 
ásatásai  közben  a  Grünwald-gyártelepen  megtalálta.  S  ha  az  volt,  a  határjárás 
innen  nem  megy  tovább  is  délnek,  hanem  déli  iránya  csak  idáig  tart,  a  mint 


Budapest  művészete 


59 


ez  az  okmánynak  följebb  fordításban  már  idézett  eredeti  szavaiból  is  kitűnik: 
„ab  inde  (a  szentléleki  johanniták  malmától)  versus  meridiem  per  murum 
dirutum  cuius  lapides  usque  ad  finálém  lapidem  sünt  pro  metis  signati ;  et  inde 

per  quandam  metam  terream       . -      

(de  hogy  ismét  versus  meri- 
diem, erről  szó  sincs ;  sőt  nem 
is  lehet,  mert  a  földmétára  épp 
azért  volt  szükség,  mivel  a 
vonal  addigi  irányától  eltért)  ad 
murum  curiae  fratrum  mino- 
rum,  cuius  porta  respicit  versus 
Eccl.  Albam  B.  Virginis".  Bizo- 
nyos, hogy  a  középkori  Ó-Buda 
a  mai  filatori  gáton  túl  északra 
nem  terjedt,  mivel  a  gát  építésé- 
nél semmi  épületmaradványt 
nem  találtak ;  a  szentléleki  ko- 
lostor északnak,  messze  a  vá- 
rostól, különálló  telep  volt.  A 
Viktória-gyár  telkén  talált  falak 
a  tompaszögben  megtört  gát 
hegy  felé  eső  nyugati  végének 
az  irányában  terültek  el.  Mint- 
hogy a  gát  innen  északkeletre 
nyúlik  s  csak  jó  távol  fordul 
a  Dunának,  a  Viktória  tégla- 
gyárral szemben  a  föld  alatt 
még  mindig  lappanghatnak  ro- 
mok, a  melyek,  ha  egyáltalán 
fölszínre  kerülnek,  a  minorita- 
kolostor romjainak  bizonyul- 
hatnak. 

Hogy  Fehéregyház  volt-e 
Árpád  sírja,  a  mely  miatt  oly  lá- 
zasan kutatták,  erre  a  kérdésre 
részletesebben  kitérni  nem  le- 
het föladatom.  Annyi  bizonyos, 
hogy  a  templom  egyházi  okok- 
nál fogva  nem  épülhetett  sírja 
fölött,  a  mit  egyébként  Anony- 
mus sem  állít,  a  kire  a  sír  ku- 
tatói hivatkoznak.  Anonymus 
idevágó  szavai  a  következők :  „Urunk  születésének  907.  esztendejében  Árpád 
elköltözék  e  világból  s  tisztességesen  eltemettetett  egy  kis  patak  fölött,  mely 
kőmederben  folyik  alá  Attila  király  városába ;    itt  a  magyarok  megtérése   után 


21.  Ó  Buda  térképe  középkori  épületeinek  valószínű  hely- 
rajzával.  Csányi  Károly  rajza.  —  1.  A  királyi,  később 
királynői  vár.  —  2.  A  káptalani,  később  királyi  vár.  — 
3.  A  székesegyház.  —  4.  Fehéregyháza.  —  5.  Szt.  Lélek- 
kolostor.  —  6.  Szt.  Margit  plébánia-templom.  —  7.  A  kla- 
risszák  Sz.  Mária  temploma.  —  8.  A  ferencziek  kolos- 
tora. —  9.  Szt.  Jakab  plébánia-templom. 


60  Divald  Kornél 

egyház  épült,  melyet  Fehérnek  neveznek  a  boldogságos  szűz  Mária  tiszteletére". 
Az  itt  említett  patak  a  hajdani  Radl-malom  pataka,  a  melynek  árka  alig  pár 
lépésnyire  eredetétől  keletnek  fordul.  Ha  Anonymusnak  hitelt  adhatunk,  itt 
temették  el  Árpádot,  de  hogy  Fehéregyháza  nem  közvetlenül  a  patak  fölött, 
hanem  hajlásától  délre  állott,  ezt  a  Viktória-téglagyár  telkén  kiásott  romokon 
kívül  annak  a  XV.  századbeli  velenczei  követnek  a  szavai  is  bizonyítják,  a  ki 
Ó-Buda  környékén  római  föliratokat  gyűjtött  s  a  kit  Mommsen  nyomán  Wekerle 
idéz.  Ezek  szerint  Ó-Budától  2000  lépésnyire  feküdt  Fehéregyháza,  a  melyen  túl 
kétszáz  lépésnyire  egy  csörgedező  patak  fölött  a  velenczei  követ  szintén  talált 
egy  római  föliratos  követ. 

Mindezek  után,  hadd  soroljam  föl  Ó-Buda  középkori  monumentális  épületeit. 

Ezek,  mint  láttuk,  a  következők : 

1.  A  királyi  vár,  mely  Nagy  Lajostól  kezdve  királynői  vár  néven  szerepel 
s  szent  Erzsébet  itteni  kápolnája. 

2.  A  káptalani  vár,  melyet  1355-ben  Nagy  Lajos  magához  vált. 

3.  A  szent  Péter  apostolról  elnevezett  székesegyház  s  a  prépost  és  káptalan 
nem  említett,  de  alighanem  szintén  létezett  székháza. 

4.  Fehéregyháza,  a  mely  Mátyás  korától  kezdve  pálos-kolostorral  kapcsolatos. 

5.  A  johanniták  szentléleki  temploma,  kolostora  és  kórháza  Ó-Budától 
északnak. 

6.  Szent  Margit  vértanú  temploma,  mely  Ó-Buda  belvárosának  a  plébánia 
egyháza  volt. 

7.  A  klarisszák  szűz  Mária-temploma  és  kolostora. 

8.  A  minoriták  kolostora  és  szent  Katalin-kápolnája. 

9.  Szent  Jakab  temploma,  mely  a  hasonló  nevű  falu,  illetve  külváros  plé- 
bánia-temploma volt. 

A  Margitszigeten  hat  nagyobbszabású  telepről  van  tudomásunk.  Csupán 
Ó-Buda  és  a  Margitsziget  területén  tehát  a  tatárjárás  óta  Nagy  Lajos  haláláig 
15  legalább  is  monumentálisnak  nevezhető,  gyakran  egész  épületcsoportozatból 
álló  építészeti  alkotás  létesült  vagy  épült  újjá.  Ha  ehhez  a  Kis-Pest  kapcsán 
említett  négy  templomot,  a  budai  hegyekben  levő  szent  Lőrincz-kolostort  és 
templomát  s  a  Buda  várában  és  külvárosaiban  ugyanez  idő  alatt  épült  tem- 
plomokat, kápolnákat  és  kolostorokat  hozzászámítjuk,  úgy  székesfővárosunk  mai 
jobbparti  részében  közel  negyven  monumentális  épületről  szerzünk  tudomást,  a 
mely  a  képzőművészet  mind  a  három  ágának  a  tatárjárástól  kezdve  Zsigmond 
trónraléptéig  oly  nagymérvű  tevékenységet  nyújtott,  mint  a  minővel  a  képző- 
művészet Európa  más  fővárosai  közül  is  nem  sokban  dicsekedhetett.  Modern 
értelemben  véve  pedig  Buda,  a  budai  várral  egyetemben  csak  Zsigmond  korában 
lesz  hazánk  fővárosa.  Szerepének  a  súlya,  a  melyet  ettől  fogva  Magyarország 
műtörténelmében  betöltött,  a  profán  építészetre  esik.  Buda  vára  és  külvárosai 
addig  emelt  középkori  épületeinek  a  java  azonban  szintén  az  egyházi  művészet 
körébe  vág. 


Budapest  művészete  61 

VI. 

Budavára  egyházi  építészete  Zsigmond  király  koráig. 

Mai  székesfővárosunk  egyes  részei  közül  Budavára  a  legfiatalabb.  A  tatár- 
járás után  IV.  Béla  alapította.  Belső  történetében  a  mohácsi  vészig  három  kor- 
szakot lehet  megkülönböztetni.  Az  első  Róbert  Károly  uralkodásáig  tart  s  ennek 
folyamán  Budavára  első  sorban  katonai  város,  a  szomszédságában  elterülő  s 
virágzó  kulturális  és  közgazdasági  életnek  örvendő  városok  közös  hadi  erőssége. 
Róbert  Károly  uralkodásakor  hazánk  hadi  szervezetének  a  változásával  Buda- 
vára veszít  katonai  jelentőségéből  s  a  falain  belül  addig  domináló  német,  lovagi 
és  grófi  czímmel  büszkélkedő  katona  családok  helyett  a  mesteremberek  és  keres- 
kedők lépnek  előtérbe.  Ez  utóbbiak  nélkül  Budavára  azelőtt  sem  szűkölködött 
ugyan :  szerepük  azonban  addig  csak  helyi  jelentőségű  lehetett.  Csak  a  mire 
Róbert  Károly  és  Nagy  Lajos  a  kereskedést  és  ipart  előmozdító  szabadalmakkal 
ruházza  föl  Budavárát,  válik  ez  közgazdasági  téren  országos  fontosságúvá  s 
hazánknak  e  tekintetben  első  városává,  a  mely  a  kelet  és  nyugot  közötti  keres- 
kedelemnek a  legjelentősebb  közvetítő  góczpontja  s  a  melyben  a  külföld  keres- 
kedelmi főhelyeihez  mérhető  eleven  városi  élet  is  lüktetett.  Zsigmond  király 
korában  Budavára  politikai  szempontból  is  hazánk  fővárosa  lesz,  egyre  fejlődő 
közgazdasági  élete  még  elevenebb,  ennek  színhelye  azonban  nem  a  vár  többé, 
mely  területileg  amúgy  is  kicsiny  volt,  s  a  melyből  azonfelül  az  itt  letelepülő 
főurak  és  főpapok  szorítják  ki  a  mesterembereket. 

A  középkori  városok  mozgalmas  életének  a  főtényezői  a  kereskedők  és 
iparosok  Budavárából  jó  részt  az  ezzel  közigazgatásilag  csak  lazán  összefüggő 
külvárosokba  vonulnak,  a  melyek  Mátyás  király  korában  területileg  a  Gellért- 
hegy tövében  fekvő  s  Kelenföldnek  nevezett  Kis-Pesttel,  továbbá  Szent-Jakab- 
falvával  és  Ó-Budával  oly  szorosan  olvadtak  össze,  hogy  Dilich  még  1606-ban 
is,  a  mikor  egyes  részei  már  romokban  hevertek,  egyetlen  városnak  tekinti  a 
mai  Buda  mohácsi  vész  előtti  részeit  s  egységes  városnak  is  tünteti  föl  a  hely- 
színén készült,  de  részleteiben  idealizált  rajzán. 

Budavára  történelmi  korszakainak  a  jelleme  a  kulcs,  a  melylyel  műtörté- 
nelmi  fejlődése  egyes  korszakainak  a  jellemét  megállapíthatjuk.  Mint  első  kor- 
szakában városi  szabadalmak  nélkül  szűkölködő  s  főleg  katonai  jelentőségű  város, 
a  külföld,  de  még  hazánk  nem  egy  városának  is  a  városi  és  kulturális  élet 
tekintetében  mögötte  állott.  Közép-Európa  középkori  városai  rég  elérték  városi 
életük  fejlettségének  a  teljét,  a  mikor  ez  Budavárában  még  csak  kezdődött. 
S  a  mire  Budavára  e  tekintetben  méltó  versenytársuk  lett,  a  kor  szelleme  már 
nagyot  változott  s  ez  az  oka  annak  is,  hogy  a  középkori  műtörténelemben  nem 
tölt  be  oly  fontos  szerepet,  mint  Európa  más  fő-  és  jelentősebb  kereskedelmi 
városai.  A  középkori  városok  kulturális  és  közgazdasági  fejlettségének  a  leg- 
fényesebb emlékei,  a  csúcsíves  stílű  óriási  dómok,  a  melyeket  a  városi  lakosság 
erejének  a  tudatában  s  vallásos  rajongásában  oly  nagyszabásúaknak  tervezett,  hogy 
jórészt  évszázadok  folyamán  sem  bizonyult  képesnek  befejezésükre,  nagyobbára 
a  XIII.  században  kezdtek  épülni.  Budavárában   ekkor  lakosai  zömének,  az  ide 


62  Divald  Koméi 

telepített  német  családoknak  IV.  Béla  kénytelen  templomot  alapítani ;  a  magyar 
mesteremberek,  a  kik  előbb  telepedtek  le  itt,  ha  a  maguk  erejéből  is  emelik 
Budavára  másik  plébánia-templomát,  városi  szabadalmak  nélkül  sokkal  egyszerűbb 
viszonyok  közepette  élnek,  semminthogy  fényesebb  templom  építésére  képesek 
volnának. 

A  XIV.  században,  a  midőn  Buda  városi  életének  a  föllendülése  kezdődik, 
egész  Közép-Európában  reálisabbá  válik  a  korszellem  s  emberi  erőt  meghaladó 
nagy  alkotásokra  ideális  hevületből  nem  igen  vállalkozik  többé  a  városi  lakosság, 
a  mely  az  előző  században  megkezdett  dómok  építését  is  mind  lanyhábban 
folytatja.  Csupán  Itáliában  épülnek  még  óriási  székesegyházak,  de  itt  sem  annyira 
a  vallásos  rajongásból,  mint  inkább  az  egyes  városok  dicsszomjából  kifolyólag. 
Ez  utóbbi  az  Itáliával  szakadatlan  belső  összeköttetésben  álló  Budavárában  ekkor 
még  nem  lehetett  nagy  s  a  XV.  században,  a  midőn  mai  fővárosunk  eléri  virágzása 
teljét,  benne  székelő  királyaink  és  főúri  lakosai  becsvágyuk  kielégítését  inkább 
profán,  mint  vallásos  épületek  emelésében  keresik,  a  nélkül,  hogy  Buda  egész 
lakosságának  a  szélsőségektől  Magyarország  egész  lakosságáéhoz  hasonlóan  a 
keresztes  háborúk  korában  is  óvakodó  vallásos  élete  veszítene  régi  őszintesé- 
géből s  a  társadalom  összes  rétegeit  átható  bensőségéből.  Budavára  lakosai  vallásos 
szükségleteinek  teljesen  megfeleltek  azok  az  elég  nagy  számban  emelt,  terje- 
delemre és  művészi  fényre  nézve  azonban  az  ó-budai  székesegyháznak  is  mind 
mögötte  álló  plébániai  és  kolostori  templomok  s  korlátolt  jogokkal  fölruházott, 
terjedelmüknél  fogva  azonban  nem  egyszer  szintén  a  templomok  számába  soroz- 
ható kápolnák,  a  melyeket  itt  s  külvárosaiban  az  utolsó  Árpádok  és  az  Anjouk 
korában  királyaink,  részben  maga  a  lakosság,  valamint  egyes  bőkezű  magánosok 
alapítottak. 

A  külföldi  nagy  székesegyházakhoz  fogható  templom  azonkívül,  hogy  itt 
sohasem  volt  püspöki  székhely,  illetve  nagyprépostság,  azért  sem  épülhetett  Buda- 
várában, mivel  virágzása  teljének  a  kezdetével  a  természettől  szűkre  szabott 
területe  már  egészen  be  volt  építve.  Nagyobbszabású  székesegyháznak  így  helyet 
sem  találhattak  volna,  ha  csak  nem  a  királyi  telkeken,  a  melyek  azonban  a 
polgári  várostól  való  szigorú  elkülönítésüknél  fogva  nem  szolgálhattak  e  czélra 
s  Zsigmond  és  Mátyás  király  korában  új  palotarészletekkel  építtettek  be. 

Ha  nagyszabású  székesegyházzal  Budavára  és  külvárosai  nem  is  dicseked- 
hettek, mai  székesfővárosunk  jobbparti  részében  a  mohácsi  vész  előtt  a  templo- 
mok száma  a  budaváriakkal  egyetemben  aránylag  azért  is  nagynak  és  elsőrangú 
európai  fővárosokhoz  méltónak  mondható,  mivel  Budavára  egyházfejedelemnek 
állandó  székhelye  sohasem  volt  s  ezzel  kapcsolatban  a  templomépítésnek  kedvező 
fokozottabb  külső  vallásos  életnek  sem  a  színhelye.  A  mennyiben  a  ránk  maradt 
adatokból  az  előző  fejezetben  kimutathattam,  az  egyházi  építés  terén  az  utolsó 
Árpádok  és  az  Anjouk  korában  Ó-Buda  és  a  Margitsziget  járt  elől ;  Budavárában 
és  külvárosaiban  azonban  a  templomépítés  terén  szintén  akkor  a  legnagyobb 
mérvű  a  tevékenység.  Zsigmond  korában  már  csak  egy  templom  épült  itt,  Mátyás 
király  korából  pedig  pusztán  meglevő  egyházi  épületek  kibővítéséről,  illetve 
díszítéséről  van  tudomásunk.  Az  építészet  java  föladataival  ekkor  profán  czélo- 
kat  szolgál. 


Budapest  művészete  03 

Az  első  budavári  templomról,  a  mely  a  tatárjárásig  puszta  és  lakatlan  vár- 
hegyen épült,  IV.  Incze  1248-ban  kelt  okmányában  esik  említés.  Ebben  a  pápa 
az  esztergomi  érseket  arra  szólítja  föl,  hogy  vizsgálja  meg  a  veszprémi  püspöknek 
.  í-  budai  új  hegyen  épült  Mária-egyház"  őt  illető  jogainak  a  névszerint  föl- 
soroltak által  való  bitorlására  vonatkozó  panaszát.  Ez  okmányból  nyilvánvaló, 
bog}*  Budaváré  erődítményeinek  az  építésével  együtt,  sőt  nincs  kizárva,  hogy 
mfg  ezek  előtt  emelték  itt  az  első  templomot,  a  mi  a  középkor  szellemének 
egészen  meg  is  felel.  A  tömérdek  nép,  a  mely  a  várfalak  építésével  foglalkozott 
s  a  melyet  még  a  német  telepítés  előtt  költöztetett  ide  IV.  Béla,  ha  határozottabb 
városi  vagy  községi  szervezete  nem  is  volt  még,  templom  nélkül  nem  szűkül- 
ködhetett.  A  községi  szervezet  hiánya  lehetett  az  oka  annak  is,  hogy  a  templom 
tizedét,  birtokait  s  más  javait,  a  melyeket  az  idézett  okmány  fölsorol,  a  fehér- 
vári prépost  és  káptalan,  az  esztergomi  és  felhévizi  johanniták  (magister  et 
fratres  domorum  st.  Stephani  regis  de  Strigonio  et  de  Callidis  aquis  iuxta  Budám), 
némely  nemesek  s  más  egyháziak  és  világiak  bitorolták.  Kérdés  most  már,  melyik 
az  a  Mária-templom,  a  melyet  okmányunk  említ.  Buda  régibb  monografusai,  a 
kik  a  mai  székesfőváros  területén  állott,  különböző  Mária-templomokat  össze- 
tévesztve, a  mai  budavári  Nagyboldogasszony-templomának  az  eredetét  szent 
István  koráig  viszik  vissza,  látszólag  az  ő  fölfogásuknak  kedvező  érvet  találnának 
az  említett  okmányban  azokkal  szemben,  a  kik  az  erre  vonatkozó  1 255.  évi  okmány 
kétséget  kizáró  adatai  alapján  az  tállítják,  hogy  a  Nagyboldogasszony-templomát 
IV.  Béla  újonnan  alapította.  Fölfogásukból,  melyet  újabb  írók  is  osztanak,  csak 
annyit  fogadhatunk  el,  hogy  nem  a  mai  Nagyboldogasszony-templom  volt  az  első 
Mária-templom  Budavárában.  Hogy  azonban  ez  az  első  templom  a  mai  Nagy- 
boldogasszony helyén  állott,  annak  azon  felül,  hogy  a  legcsekélyebb  erre  vonat- 
kozó adat  sem  maradt  ránk,  a  józan  ész  is  ellene  mond.  Hogy  ez  az  első 
templom  is  a  tatárjárás  után  épült,  azt  alig  állíthatja  valaki,  mivel  alig  két  évtized 
alatt  egy  helyre  két  templomot  építeni  IV.  Béla  királyunknak  nem  igen  lelt 
volna  oka.  Hogy  a  tatárjárás  előtt  az  első  templom  nem  épülhetett,  az  is  bizonyos, 
mivel  a  várhegy  lakatlan  volt  s  ha  már  akkor  fönnállt  volna,  IV.  Béla  nem 
jelentheti  vala  ki  a  kegyuraságát  a  nyulakszigeti  apáczákra  átruházó  1255.  évi 
oklevelében,  hogy  ez  elhatározásához  az  „építendő  templom  minden  fölszen- 
telését  megelőzőleg  az  esztergomi  érsek  is  hozzájárult  beleegyezésével".  Tudva- 
levő, hogy  a  tatárjárás  előtt  a  nyulakszigeti  apáczák  kolostoráról  még  szó  sem 
lehetett  s  így  ha  a  Nagyboldogasszony-templom  alapítása  akkor  történik,  ezzel 
egyidejűleg  a  kolostorról  IV.  Béla  nem  beszélhetett  az  esztergomi  érsekkel.  Minthogy 
a  józan  észszel  ellenkezik,  hogy  a  tatárjárás  után  alig  két  évtized  alatt  ugyan- 
azon a  helyen  két  templom  épült,  az  1248.  évi  pápai  okmányban  említett  budavári 
Mária-templom  nem  lehet  más,  mint  az,  a  melyet  a  vár  erődítményeinek  az 
építésénél  tevékeny  s  itt  először  letelepült  lakosság  akár  a  maga  erejéből,  akár 
IV.  Béla  támogatásával  közvetlenül  a  tatárjárás  után  épített.  Több  mint  való- 
színű, hogy  a  IV.  Béla  király  által  alapított  s  1255-ben  eleve  a  nyulakszigeti 
apáczák  kegyurasága  alá  rendelt  Nagyboldogasszony-templom  elkészülte  után  az 
1248.  évi  okmányban  említett  budai  Mária-templom  a  király  kívánságára,  az 
előbbitől  való  megkülönböztetés  végett  a  Mária  Magdolna  nevet  nyerte  s  e  néven 


64  DivaJd  Koméi 

szerepel  azután,  hogy  a  német  lovagi  telepesek  ideköltözésével  a  Budavára  múlt- 
jára boruló  homály  átlátszóbbbá  válik,  egészen  a  török  hódoltság  koráig. 

Hogy  a  budavári  Mária  Magdolna-templom  a  mai  helyőrségi  templom  helyén 
állott,  azt  Rómer  és  Némethy  mutatta  ki.  Az  utóbbi  Mendelmann  1541-ben  készült, 
Budavárát  ábrázoló  rajza  alapján  azt  is  bebizonyította,  hogy  Budavárának  addigi 
monografusai  által  nagyobbára  föltevések  útján  megállapított  topográfiája  a  maga 
egészében  hamis.  A  legtöbb  adat  a  Mária  Magdolna-templomról  annak  az  évszázados 
pörnek  az  okirataiban  maradt  ránk,  a  melyet  ennek  plébánosai  a  budavári  Nagybol- 
dogasszonytemplom plébánosai  ellen  folytattak.  Ennek  a  pörnek  első  fázisa  1 258-ban 
azzal  ér  véget,  hogy  békés  egyezség  útján  a  Magdolna-templom  plébánosa  s  a  pörbe 
szintén  belevont  alsóvárosi  szent  Péter  vértanú  templomnak  plébánosa  évenkint 
4\'4,  illetve  43/4  márka  ezüstöt  fizet  a  budavári  Nagyboldogasszony-plébánosának, 
a  ki  a  két  templomot  filiájává  akarta  tenni.  A  Nagyboldogasszony  plébánosa 
bizonyára  azon  buzdult  föl,  hogy  a  mint  IV.  Béla  lovagi  német  telepeseiből  áll 
az  uralkodó  osztály  Budavárában,  akként  a  templomnak  is,  a  mely  számukra 
épült,  jogában  áll,  hogy  fönhatóságot  gyakoroljon  a  másik  két  templom  fölött, 
a  melyek  közül  a  Mária  Magdolna-temploma  pedig  előbb  épült.  Schier  kevésbbé 
határozott  adatok  alapján  e  pörbe  nemzetiségi  motívumokat  is  kever.  Ezeket 
föltevéseikkel  megtoldva,  Budának  az  utána  induló  monografusai  annyira  kiszí- 
nezik, hogy  szerintük  a  két  várbeli  templom  s  a  hozzá  tartozó  hívek  között 
akkora  volt  az  ellentét,  hogy  a  magyarok  a  Nagyboldogasszonynak  szinte  a 
küszöbét  sem  léphették  át.  Az  okmányokban  erre  vonatkozólag  elfogadható  alap 
nincsen.  Az  egész  pör,  mely  1390-ig  nyolczszor  megújul,  pusztán  a  plébánosok 
érdekösszeütközésére  vall.  A  magyar  és  német  lakosság,  ha  fölmerültek  is  Buda- 
várában nemzetiségi  súrlódások,  a  pörrel  nem  igen  törődött,  annál  kevésbbé, 
mivel  a  Róbert  Károly  koráig  katonai  jelentőségüknél  fogva  elvitázhatatlanul 
uralkodó  német  polgárok  s  a  mesterséget  üző  magyar  és  a  kereskedéssel 
foglalkozó  olasz  lakosság  sem  lakhatott  egymástól  oly  szigorúan  elkülönítve, 
hogy  a  két,  illetve  három  plébánia  határainak  a  fekvése  szerint  való  megálla- 
pításakor a  Magdolna-templom  területén  kizárólag  magyarokról,  a  Nagyboldog- 
asszonyén pedig  kizárólag  német  lakosokról  lehetett  volna  szó.  A  XIII.  században 
a  Mária  Magdolna-templom  plébániai  területéhez  tartozik  a  várnak  az  a  része, 
a  mely  a  mai  pénzügyminisztérium  északi  oldalán  volt  dominikánus  kolostor 
kapujától  a  vár  faláig  nyugatnak  húzott  vonaltól  északra  esik,  valamint  a  várnak 
a  mai  várszínház  helyén  állott  szent  János-templomtól  a  királyi  palotáig  (curia 
regis)  terjedő  része. 

A  megújuló  pörök  folyamán  a  határok  is  változnak.  1 352-ben  VI.  Kelemen 
pápa  is  megerősíti  az  egyezséget,  a  melyet  a  három  plébános  kötött.  A  pör 
azonban  csak  1390-ben  jut  befejezéshez,  de  még  akkor  sem  véglegesen.  1390-ben 
a  Nagyboldogasszony  plébániájának  a  területe  ez:  a  dominikánus  kolostor 
kapujának  az  irányában  vont  vonaltól  a  királyi  palotáig  terjedő  déli  várrész  s 
az  utóbbitól  nyugatra  a  falakon  kívül  fekvő  Lógod.  A  Magdolna-templom  plé- 
bániája alá  a  vár  északi  része  és  a  falain  kívül  fekvő  Tóthfalu  tartozik. 

A  budavári  Mária  Magdolna-egyház  helyén  ma  a  barokk  stílusban  épült 
helyőrségi  templom  áll.  A  sarkain  támasztó  pillérekkel  bíró  hatnlmas  torony  alsó, 


Budapest  művészete 


65 


négyszögletes  fele  s  részben  a  három  oldalú  apszis  is  még  a  régi  templom 
maradványa,  a  melyről  eddigelé  irott  adatunk  is  csak  kevés  van.  A  Magdolna- 
templom oltárai  közül  a  szent  Lélek  oltárát  1390-ben  említi  okmány.  E  szerint 
IX.  Bonifácz  pápa  búcsút  hirdet  azok  számára,  a  kik  az  oltárt  látogatják  s 
javadalmát  gyarapítják. 

1487-ben  szent  Péter  apostol  oltárát  találjuk  fölemlítve,  a  mely  a  budai 
bognárok  és  esztergályosok  czéhének  az  oltára  volt.  A  főoltáron  kívül  volt  itt 
még  a  szent  olvasónak  s  szent  Fábián  és  Sebestyénnek  oltára.  Idők  folyamán 


r~* 


■MflTO- 


22.  A  budavári  Magdolna  templom  toronycsarnokának  alaprajza.  Mértek  —  1  :  120.  Csányi  Károly 

fölvétele. 


a  hajókhoz  csatolt  kápolnákkal  is  gyarapodott  a  templom,  a  melyek  közül  azonban 
csupán  a  14  ínségben  segítő  szent  és  szent  Miklós  kápolnájáról  esik  1534-ben 
említés.  Erről  a  két  kápolnáról  azt  olvassuk  János  király  ez  évi  okmányában, 
hogy  a  templom  mellett  van  s  Kanczalér  Zsigmond  nagyapja  alapította.  Ez  a 
XV.  század  dereka  táján  történhetett  s  a  kápolnák  alighanem  a  torony  déli  és 
északi  falához  csatlakoztak.  A  torony  ez  időtájban  szintén  újjá  épülhetett ;  ránk 
maradt  földszinti  csarnoka,  a  melynek  alaprajza  22.  képünkön  látható  s  a  mely 
a  régi  templomnak  egyben  előcsarnoka  is  volt,  kitűnő  technikával  készült  csillag- 

Divald:  Budapest  művészete.  5 


G6 


Divald  Kornél 


boltozattal  bír,  a  mai  barokk  előcsarnokban  látható  díszkapu  szintén  késői  csúcs- 
íves jellegű.  Mint  23.  képünkön  alaprajza  is  mutatja,  a  díszkapu  bélletének  s 
ez  utóbbi  talapzatának  a  tagozása  egyaránt  nyugtalan.  A  közeiben  levő  pálcza- 
tagozatok  miatt  a  befelé  fokozatosan  vékonyabbá  váló  3  pár  kései  jellegű  fél- 
oszlop  a  bélletben  maga  is  csak  pálczatagozatként  érvényesül.  Az  oszlopfejezettcl 
való  megszakítás  nélkül  közvetlenül  az  ívmcző  bélletébe  nyúló  tagozatok  a 
lándzsaszerűen  karcsúra  nyújtott  kapunyilás  csúcsánál  egymást  keresztezik. 
Hasonló  szabású,  de  jóval  egyszerűbb  a  torony  csarnokának  az  oldalfalaiba 
vágott  ajtónyitások  kőből  faragott,  ma  azonban  a  főkapuhoz  hasonlóan  bemeszelt 
kerete.  A  két  kápolna,  a  melybe  ezek  az  ajtók  nyíltak  s  a  mely  ma  nem  létezik 
többé,  fekvésénél  s  ajtói  kései  csúcsíves  jellegénél  fogva  lehetett  a  följebb  említett 
ínségben  segítő  14  szent  és  szent  Miklós  kápolnája. 


Z'ó.  A  budavári  Magdolna-templom  XV.  századbeli  főkapujának  alaprajza.  Balfelől :  metszet  a  béllet 
lábazatának  a  magasságában;  jobbfelől  a  törzs   magasságában.  Mérték  =  1:40.   Csányi    Károly 

fölvétele. 


Mendelmann  XVI.  századbeli  metszetén  a  Magdolna-templomon  két  tornyot 
látunk.  A  ránk  maradt  torony  helyzete  arra  vall,  hogy  a  homlokzat  közepén  állott 
s  így  párja  nem  volt.  Hogy  újjá  építésekor  a  mellékhajók  elé  kápolnákat  fűztek, 
ez  arra  enged  köveztetni,  hogy  a  templom  két  oldala  a  XV.  század  közepén 
hozzáfűzött  kápolnákkal  már  be  volt  építve.  Miként  a  budavári  Nagyboldogasz- 
szony  templomé,  úgy  a  Magdolna-egyház  padozata  is  ma  mélyebben  fekszik 
mint  az  utcza  színtája ;  itt  azonban  a  lépcső  a  főkapunál  kezdődik  s  közvetlenül 
a  toronycsarnokba  vezet.  Ebből  nyilvánvaló,  hogy  nem  templomainkat  építették 
gödörbe,  de  a  talaj  emelkedett  magasabbra  körülöttük  századok  folyamán. 

A  Nagyboldogasszony  temploma,  mint  ez  a  már  érintett  adatokból  kiviláglik, 
csak  a  Magdolna-templom  után  épült  s  alapítása  előtt  a  várban  már  egy  másik 
templom  is  fönnállott,  a  dominikánusok  temploma,  a  melyről  a  többi  budai  szer- 
zetesi templom  és  kolostor  kapcsán  alább  szólok.  Mai  székesfővárosaink  jobb- 
parti részén  a  budavári  Nagyboldogasszony-templom  az  egyedüli,  a  mely  a  török 


Budapest  művészete 


67 


hódoltsággal  járó  viszontagságok  folyamán  romba  nem  dőlt  (24.  kép)  s  a  melyet 
napjainkban  a  művészet  és  a  régiségtudomány  közreműködésével  oly  fénynyel 
állítottak  helyre,  mint  a  minővel  akkor  dicsekedhetett,  a  midőn  Budavára  királyaink 
állandó  székhelye  lett  s  a  templom  jelentőségével  valamennyi  budai  egyháznak 
fölébe  kerekedett. 

Már  III.  Endrétől  kezdve, 
a  kinek  ravatalát  itt  állítot- 
ták föl,  királyaink  Budán 
való  időzésükkor  az  egy- 
házi szertartásokkal  kap- 
csolatos állami  ünnepélyek 
színhelyéül  gyakran  ezt  a 
templomot  szemelik  ki. 
Zsigmond  korától  kezdve 
Zápolya  Jánosig,  a  mint 
ezt  az  utóbbi  udvari  éle- 
téről ránk  maradt  adatok 
is  sejtetik,  királyaink  vasár- 
naponként itt  hallgatnak 
misét.  Az  ellenségnek  szóló 
hadüzeneteket  szintén  itt 
hirdetik  ki  ünnepélyesen. 
A  diadalmak  ünnepét,  mint 
Hunyady  János  hadvezér- 
sége  korában,  itt  ülik  meg. 
Királyaink  családi  ünnepei- 
nek is  ez  a  templom  a 
színhelye ;  így  Mátyás  ki- 
rály korában,  a  ki  itt  es- 
küszik meg  Beatrixszel. 

A  budavári  Nagybol- 
dogasszony templomát  IV. 
Béla  1255-ben,  a  midőn 
kegyuraságát  a  Margitszi- 
geti apáczákra  ruházza  át, 
mint  még  csak  építendőt 
említi. 

Hogy  kikkel  építtette,  azt 
kétséget  kizáró  módon  ki- 
mutatni eddigelé  nem  lehet. 

Abból,  hogy  a  német  telepesek  számára  alapította,  még  nem  következik,  hogy 
a  németek  építették.  Ez  a  ma  is  általánosan  elhitt  állítás  csak  későbbi  s  épp 
azért  kétséges  hagyományon  alapszik.  Tudjuk,  hogy  nem  a  németeké  volt  az 
első  település  Budavárában,  a  melynek  alapításakor  Salamon  szerint  idegenekről 
még  szó  sincsen.  Bízvást  föltehetjük,  hogy  az  első  települők  a  tatárjárás  előtti 

5" 


24.    A   budavári    Nagyboldogasszony-templom   homlokzata    a 
helyreállítás  előtt.  Forster  Gy.  művéből. 


€S  Divald  Kornél 

Buda  és  Pest  s  környékének  a  lakosságából  kerültek  ki.  Hogy  ez  a  tatárjárás 
után  a  német  katona  családokkal  megrakott  vár  kivételével  szinte  kizárólag 
magyar  volt,  ezt  semmi  sem  bizonyítja  fényesebben,  mint  a  jegyzőkönyv,  mely 
Margit  királyleány  szentté  avattatási  pőréről  szól  s  a  melyet  Fraknói  veszprémi 
okmánytárában  közölt.  Az  itt  fölsorolt  1 10  tanú  közül  107  vallott  magyar  nyelven, 
kettő  latinul  s  csak  egy  németül:  Károly  vitéznek,  a  király  képében  való  bírónak 
Budavárában  lakó  unokahuga,  Ágnes.  Arról,  hogy  a  német  katona-családokkal 
idegen  mesteremberek  is  telepedtek  le  Budavárában,  semmiféle  adat  nem  maradt 
ránk.  Tömeges  letelepülésüket  pedig  éppenséggel  kizártnak  kell  tartanunk.  A 
vár  ugyanis  a  német  lovagi  telepeseket  jórészt  már  készen  várta.  IV.  Béla  a 
nekik  szánt  Nagyboldogasszony-templomra  vonatkozó  1255.  évi  okmányban 
szintén  kész  és  népes  városnak  mondhatja.  Hogy  a  templom  alapításával  egy 
időben  a  plébániát  is  szervezték,  az  a  Nagyboldogasszony  plébánosának  a 
Magdolna-templommal  kapcsolatban  említett  pőréből  világlik  ki,  a  melyben  az 
első  egyezség  1258-ra  esik.  IV.  Béla  1269-ben  a  Nagyboldogasszony  templomát 
újonnan  épültnek  mondja,  a  miből  azonban  még  nem  következik,  hogy  teljesen 
el  is  készült. 

A  veszprémi  okmánytár  kiadása  előtt  a  Nagyboldogasszony  templomának 
az  építéséről  az  eddig  említetteken  kívül  nem  igen  voltak  ösmeretesek  más  adatok, 
mint  azok,  a  melyeket  a  százados  viszontagságok  folyamán  nagy  mértékben 
megviselt  templom  tagozatairól  restaurálása  előtt  leolvastak.  Ezek  alapján  az  a 
vélemény,  hogy  a  templom  a  XIII.  században  bazilikális  elrendezésű  volt,  két 
mellékhajója  csak  a  tizennégyszög  felével  zárt  főszentély  első  szakaszáig  terjedt. 
Restaurálása  előtti  hármas  apszisú  csarnoktemplom  alakját  e  föltevés  alapján 
templomunk  csak  a  XIV.  században  nyerhette,  kápolnákkal  pedig  a  XV.  század 
folyamán  bővítették  ki,  a  midőn  déli  tornyát  is  építették. 

Az  1876-ban  végzett  vizsgálat  ez  eredményéhez  képest  szentélyében  a  XIII. 
századbelinek  vélt,  hajójában  pedig  a  csarnok  elrendezéssel  építették  újjá  a 
Mátyás-templomot,  a  melyet  Schulek  Frigyes  építész  még  az  északi  homlokzat 
kápolnasorának  a  szélességében  kiugró  kereszthajóval  is  bővített,  az  utóbbiéval 
párhuzamos  homlokzatot  iktatva  a  templom  déli  oldalfalába. 

A  XV.  századbeli  Mátyás-torony  s  a  mellette  levő  déli  díszkapu  kiépítésén 
kívül  határozott  adatok  arra  nézve,  hogy  a  budavári  Nagyboldogasszony  tem- 
plomán a  XIII.  század  elmultával  nagyobb  építkezés  folyt,  nem  maradtak  ránk. 
Ha  pedig  arról  maradtak  ránk  adatok,  hogy  a  templomot  már  a  XIV.  század 
folyamán  kápolnákkal  bővítettek  ki,  hogy  1443-ban  fedelének  korhardt  gerendáit 
újakkal  cserélték  ki  s  a  templom  tetőzetét  cseréppel  födték,  bizonyára  megmaradt 
volna  a  nyoma  annak  is,  ha  olyan  új  templom  építésével  fölérő  gyökeres  reno- 
váláson esik  át,  mint  a  minő  bazilikális  elrendezésűből  csarnok-templommá  való 
átalakítása  lett  volna.  Hogy  a  templomot  eredetileg  bazilikálisnak,  azaz  a  főhajónál 
alacsonyabb  mellékhajókkal  tervezték,  s  építeni  így  meg  is  kezdték,  erre  a  res- 
tauráláskor az  északi  torony  belső  falában  talált  alacsonyabb  boltgerinczmarad- 
ványok  is  engednek  következtetni.  A  napjainkban  lefolyt  restaurálás  előtt  a  XIV. 
századbeli  gyökeres  átalakításra  a  köteges  pillérek  formájából  s  abból  következ- 
tettek, hogy  a  szentély  művészi  és  technikai   szempontból  véve   fejlettebbnek 


Budapest  művészete 


69 


látszott,  mint  a  hajók.  A  pillérkötegek  egymás  fölött  kettős  fejezettel  bírnak 
ugyan,  de  oly  egyöntetűek,  hogy  alsó  és  felső  részük  között  aligha  lehet  százados 
korkülömbség ;  a  lebontott  hármas  apszisú  szentély  és  a  hajó  kivitele  között 
pedig,  a  mennyiben  ez  a  régi  fölvételekből  megítélhető,  szintén  alig  volt  több 
külömbség,  mint  a  mennyit  az  egy  azon  alkotáson  dolgozó  ügyes  és  valamivel 
kevésbbé  ügyes  munkások  technikája  fölmutathat. 


25.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  restaurált  főhajója.  Fénykép  után. 


1876-ban,  a  midőn  Schmidt  Frigyes  bécsi  építész  a  restaurálandó  templomot 
megvizsgálta  s  régészeti  leírását  közölte,  még  nálunk  is  voltak  archeológusok, 
a  kik  azt  hitték,  hogy  a  nyugoteurópai  művészet  vívmányait  rendszerint  százados 
késéssel  vettük  át.  Schmidt  német  létére  bízvást  tarthatta  lehetetlennek,  hogy 
Buda  csarnoktemplomával  megelőzte  a  hozzánk  legközelebb  eső  külföldi  csúcsíves 
csarnok-templomot  a  bécsi  szent  Istvánét.  Bécs  és  Ausztria  a  közeli  Pozsony  s 
az  ezzel  szomszédos  városok  egy  részének  a  kivételével  Mária  Terézia  koráig 


70  Divald  Kornél 

művészetünkre  nézve  sohasem  volt  lényeges  hatással.  A  bécsi  dóm  szentélvét 
csak  1340-ben  szentelték  föl,  hajói  pedig  csak  ezután  épültek.  Minthogy  a  bécsi 
dóm  szentélye  eltekintve  attól,  hogy  jóval  nagyobb,  a  budavári  főtemplom  szenté- 
lyével azonos  elrendezésű,  vélhette  Schmidt,  hogy  az  utóbbi  ilyformán  nem  épül- 
hetett előbb  s  a  XIV.  század  végéről  való.  Hogy  az  egy  vonalban  kezdődő  s  egy- 
máshoz simuló  hármas  apszisok  alkalmazása  nálunk  már  régtől  fogva  általános  volt, 
azt  egész  sor  románkori  templomunk  bizonyítja,  a  melyek  szentély  apszisa  közbe 
iktatott:  oldalfalak  nélkül  szűkölködvén,  a  mellékhajók  apszisán  túl  alig  nyúlik  ki. 

Hogy  pedig  a  XIII.  században  Magyarországon  egyebütt  is  ismerték  a  három- 
hajós csúcsíves  csarnoktemplom  elrendezést,  ezt  Henszlmann  Imre  bizonyította 
be,  kimutatván,  hogy  a  benczések  sopronyi  csarnoktemploma,  a  melyet  akkor 
a  ferencziek  építettek  a  maguk  számára,  e  század  végén  már  kész  volt.  Ez 
utóbbi  itemplom  pillérkötegek  helyett  hengeres  oszlopokkal  bír,  szerzetesi  tem- 
plomra: valló  hosszú  szentélyének  a  tagozatain  és  ékítésén  is  franczia  hatás 
érvényésül.  A  budavári  Nagyboldogasszony  temploma  a  német  iskolához  áll  köze- 
lebb, a  miből  azonban  még  nem  következik,  hogy  okvetlenül  németek  is  építették. 

Az  első  német  csúcsíves  csarnoktemplomot  Marburgban  magyarországi  szent 
Erzsébet  sírja  fölé  1233-ban  kezdték  építeni,  a  midőn  a  királyleányt  szentté 
avatták.  Alig  hihető,  hogy  Magyarország,  a  melynek  a  tatárjárás  után  csaknem 
mindenj  valamire  való  templomában  volt  oltára,  kezdettől  fogva  nem  viseltetett 
volna  szakadatlan  érdeklődéssel  a  királya  véréből  való  szent  nyugvóhelye  és 
ereklye]  iránt.  Több  mint  valószínű,  hogy  a  marburgi  Erzsébet-templom  építé- 
séhez Magyarország  részéről  is  sokan  járultak  hozzá  pénzbeli  adományokkal, 
s  hogyha  nagyobb  magyar  zarándoklásról  ez  időből  nincs  is  tudomásunk,  közép- 
kori szpkás  szerint  idegenben  gyakran  vándorló  mestereink  sűrűn  keresték  föl 
a  szení  Erzsébet  nyugvóhelyénél  fogva  híressé  vált  várost.  Ilyformán  nincs 
kizárva;  hogy  a  csarnoktemplom  eszméje  közvetlenül  Marburgból  került  Budára. 
A  marpurgi  templom  szentélye,  a  budaváriéhoz  hasonlóan,  a  tizennégyszög 
felével  záródik  s  az  apszison  kívül  egy  keresztboltozatos  szakaszból  áll.  Kereszt- 
hajója, a  minővel  a  budavári  templom  aligha  bírt  valaha,  két  karjának  a  végén 
a  szentélyéhez  hasonló  szabású,  de  ezzel  keresztben  fekvő  apszisokkal  bír. 
A  marburgi  templom  többi  részének  az  elrendezése  a  budavári  főtemploméval 
azonos.  Ez  utóbbi  valószínű  mintaképétől  így  csak  abban  tér  el,  hogy  kereszt- 
hajó helyett  a  szentély  oldalainak  a  hosszában  a  két  mellékhajót  megnyújtották 
s  a  nálunk  általános  románkori  szokásnak  megfelelően  a  szentélyéhez  simuló 
apszisokkal  zárták  el  (26.  kép). 

Annak  a  lehetőségén  kívül,  hogy  nálunk  már  a  XIII.  században  is  épült 
csarnoktemplom,  a  budavári  Nagyboldogasszony  XIV.  századbeli  gyökeres  újjá- 
építésére vonatkozó  föltevést  a  templomra,  oltáraira  és  kápolnáira  vonatkozó 
újabb  adatok  is  megingatják.  A  XIV.  század  folyamán  a  templomhoz  fűzött 
kápolnák  közül  háromról  tanúskodnak  okiratok.  1334-ben  nyer  búcsút  a  „szent 
István,  László  és  Imre  magyar  királyok,  szent  Ferencz  hitvalló,  a  tizenegyezer 
szűz  és  szent  Ilona  kápolnája,  a  melyről  —  a  pápai  okmány  szerint  —  azt  állítják, 
hogy  négy  káplánnak  való  javadalommal  egyetemben  Comes  Wrungus  budai 
polgár  alapította".  Egy  ugyanez  évben  kelt  pápai  okmány  Wrungust  Wulfingus- 


Budapest  művészete 


71 


nak  írja  s  fölhatalmazza  ennek  vejét,  Miidós  budai  polgárt,  hogy  az  ipja  által 
alapított  s  az  imént  említett  kápolnát  adományokkal  gyarapítsa.  Miidós  való- 
színűleg fölvette  ipja  nevét,  mivel  fia  1376-ban  mint  budai  biró  Miklós  fia  Wluingus 
névvel  szerepel.  A  Wrungus  névvel  budai  regestákban  Salamon  szerint  még 
Wluingus  és  Ulvvengy  alakban  is  találkozunk.  Valószínű,  hogy  a  Miidós  fia 
Wluingus  alapította  a  budavári  Nagyboldogasszony-templom  szent  László- 
kápolnáját, a  melynek  javadalmát  egyik  leszármazottja,  Somi  Gáspár,  1519- 
ben  a  sághi  premontrei 
konventre  ruházza  át. 
Hogy  a  Mindszent- 
kápolna, a  melyet  Gara 
Miklós  nádor  sírhelyé- 
nek alapított  s  a  mely- 
nek helyén  a  Mátyás- 
templom mai  szent  Ist- 
ván-kápolnáját emelték, 
szintén  a  XV-ik  szá- 
zad folyamán  épült, 
ennek  egy  1461.  évi, 
Nemes  művében  is  kö- 
zölt oklevél  a  bizony- 
sága. E  szerint  a  tem- 
plom északi  oldalán  levő 
s  Gara  Miklós  nádortól 
épített  sírkápolna  gon- 
dozását és  javadalmá- 
nak a  kezelését  a  Bol- 
dogasszony -templom 
Krisztus  szent  Testének 
az  oltáráról  elnevezett 
testvérisége  vállalja  el, 
illetve,  minthogy  ezt 
Gara  Miklós  nádor  ide- 
jében az  I.  Lajos  király 
kettős  pecsétjével  meg- 
erősített átruházási  ok- 
levél bizonysága  szerint 

már  megtette,  Miklós  unokáját,  Gara  Jóbot,  csak  ebben  való  további  lelkiismeretes 
pontosságáról  biztosítja.  Krisztus  szent  Testének  testvériséggel  kapcsolatos 
oltárát  Nagy  Lajos  alapította,  a  ki  1351-ben  búcsút  is  kért  és  nyert  számára 
a  pápától.  Nincs  kizárva,  hogy  ez  az  oltár  is  külön  kápolnában  állott.  A  király 
pedig  e  körülményt  talán  azért  nem  emeli  ki,  mivel  ugyanekkor  a  budai 
külvárosban  levő,  önálló  Krisztus  szent  Teste  kápolnájának  is  kér  búcsút. 
Ezt  így  a  budavári  főtemplomhoz  épített  kápolnával  a  pápai  udvarban  köny- 
nyen  összetéveszthették  volna  s  azért  csak  a  benne  levő  Krisztus  szent  Teste 


2G.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  szentély  záródása  a 
helyreállítás  előtt.  Forster  Gy.  művéből. 


72  Divald  Kornél 

oltáráról  esik  szó.  Egyébként  gyakran  előfordul,  hogy  a  pápai  okmányok  is  csak 
az  oltárt  emiitik,  mint  1393-ban  is,  a  midőn  a  Wulfingus  comes  alapította  első 
kápolna  védőszentjeinek  az  oltára  újabb  búcsút  nyer.  Ha  a  Nagy  Lajostól  alapított 
oltár  szintén  külön  kápolnában  állott,  úgy  a  Boldogasszony-templom  négy  kápol- 
nájáról lehet  kimutatni  hogy  a  XI V.  század  folyamán  épült.  Szinte  évtizedről  évtizedre 
építésükre  alig  került  volna  a  sor,  ha  ugyané  század  folyamán  a  templom  gyökeres 
átalakításon  esik  keresztül,  mivel  ez  esetben  a  kápolnák  építése  ennek  csak  útját 
állta  volna.  A  XIV.  századbeli  kápolnák  és  oltárok  kapcsán  engedélyezett  búcsú- 
levelek azonfölül  nem  egyszer  intik  adakozásra  a  híveket,  hogy  nemcsak  javadal- 
maik gyarapodását,  de  építésüket  is  elősegítsék  ezzel.  Az  eddig  említett  kápolnák 
oltárain  kívül  még  szent  István  külön  oltáráról  van  tudomásunk.  Ennek  Nagy 
Lajos  királyunk  1359-ben  kér  és  nyer  búcsút  olyan  hívek  számára,  a  kik  „a  mon- 
dott oltárhoz  segítő  kezet  nyújtanak".  Ha  a  pápák  az  egyes  kápolnák  és  oltárok 
gyarapítására  búcsút  engedélyeztek,  alig  hihető,  hogy  a  római  okmánytárban 
nem  maradt  volna  fönn  hasonló  adat  a  templom  XIV.  századbeli  gyökeres  átala- 
kítására vonatkozólag.  Hogy  ez  a  század  második  felében  nem  következett  be, 
ennek  bizonysága  szintén  egy  pápai  okmány,  a  melyben  XXIII.  János  pápa 
1414-ben  búcsút  engedélyez  azok  számára,  a  kik  a  budavári  Nagyboldogasszony- 
templom föntartásához  vagy  helyreállításához  (ad  conservationem)  segítő  kezet 
nyújtanak.  Ha  az  egész  mivoltában  utolsó  Árpádházbeli  királyaink  bőkezűségéből 
épült  templom  a  XIV.  század  második  felében  csakugyan  átesik  a  gyökeres 
újjáépítésen,  1414-ben  aligha  kellett  volna  a  híveket  búcsúlevéllel  helyreállítására 
biztatni.  Hogy  pedig  a  búcsúlevél  ellenére  templomunk  ekkor  még  csak  alaposabb 
tatarozáson  sem  eshetett  keresztül,  annak  Buda  vára  birájának  és  esküdtjeinek 
Bécs  városához  intézett  levele  a  bizonysága,  a  melyet  Salamon  közölt  először. 
Mivel  a  husziták  garázdálkodása  miatt  a  felvidékről,  ennek  szokott  útján  :  a  Vág 
és  a  Duna  hullámain  leereszkedő  tutajosoktól  nem  tudnak  fát  szerezni,  Buda 
vára  urai  1443  április  6-án  kelt  latin  nyelvű  levelükben  Bécs  tanácsának  azt 
írják,  hogy:  „Buda  parochialis  főtemplomának  épülete  és  födele  igen  nagy 
fogyatkozásban  szenved  s  helyreállításához  épületfára,  léczre  és  cserépre  volna 
szükség".  Mindezen  dolgok  beszerzésével  egy  bécsi  kereskedőt  bíztak  meg, 
a  kinek  részére  az  ottani  hatóság  engedélyét  és  támogatását  kérik. 

Az  első  gyökeresebb  tatarozásról  ilyformán  csak  e  levélben  szerzünk  hatá- 
rozott tudomást.  Hogy  1443-ban  történt  volna  a  templom  átalakítása  bazilikálisból 
csarnoktemplommá,  ezt  már  azok  sem  állítják,  a  kik  Magyarországnak  a  műtörté- 
nelemben való  évszázados  késése  elméletét  a  magukénak  vallották.  1444-ben 
február  2-án  a  török  ellen  folytatott  téli  hadjáratból  visszatérve,  Hunyady  János 
Tedeumát  a  Nagyboldogasszony  templomában  tartja  meg,  a  melyet  ilyformán, 
ha  addig  nem  végeztek  ezzel,  csak  kívülről  tatarozhattak.  A  diadalmi  ünnep 
kapcsán  Ulászló  király  24  vitéz  czímerét  függeszti  föl  a  templomban  s  Hunyady 
János  hőstetteit  is  lefesteti  itt  örök  emlékezetül. 

Mindezek  után  legalább  is  épp  oly  valószínűnek  tarthatjuk,  mint  a  régibb 
föltevést,  azt,  hogy  a  budavári  Nagyboldogasszony  templomán  a  XIII.  századon 
túl  az  építkezés  nem  állott  egyébből,  mint  az  oldalhajóihoz  fűzött  kápolnák 
emeléséből.    E  kápolnák  a  török  hódoltság   folyamán  mind   rombadőltek  s  az 


Budapest  művészete 


73 


északi  oldalon  csupán  a  Gara-kápolnából  maradtak  ránk  falrészletek,  a  melyek 
feljebb  megállapított  korát  igazolják.  Hogy  a  XIV.  század  folyamán  alapított 
kápolnák  mind  az  északi  oldalon  állottak,  az  valószínű,  valamint  az  is,  hogy  az 
északi  kapu  is  előcsarnokot  nyert  s  így  a  templom  ez  az  oldala  ekkor  egészen  be  volt 
építve.  A  déli  oldalon  csupán  a  szentély  hosszában  maradt  ránk  kápolna,  a  mely 


-H- 


27.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  alaprajza  a  restaurálás  c!őtt.   Mérték 

Forster  Gyula  könyve  nyomán. 


1:500. 


egyik,  a  XVIII.  században  befalazott  ablakának  a  béllete  után  ítélve,  a  XV.  század- 
ban épült.  E  kápolna  mellett,  a  melynek  fal  marad  ványait  a  restauráláskor  lebon- 
tották, nyilt  a  mellékhajó  negyedik  szakaszába  a  templom  XIII.  századkori  csúcsíves 
jellegű  déli  portáléja.  Ez  utóbbi  maradványai  ma  a  Bajza-utczai  mesteriskola 
kertjében,  hű  mása  azonban,  bélletében  oszlopos  tagozásával,  eredeti  helyén 
látható.  A  XV.  században  ezt  az  ajtót  alighanem  használaton  kívül  helyezték, 


74  Divald  Kornél 

mivel  az  északival  szemben  ekkor  a  déli  oldalon  a  torony  mellett  még  egy 
ajtót  törtek  (28.  kép).  Az  ajtónak  két  nyilasa  volt,  bélletét  egy-egy  fülkés  szobor, 
a  két  nyilasát  betetőző  csúcsos  ív  közeiben  az  evangélisták  jelképei,  az  e  fölött 
levő  ívmező  bélletét  a  négy  evangélista  alakja,  magát  az  ívmezőt  egy  régies  naiv 
fölfogással  készült,  de  pompás  technikával  és  formatökélylyel  faragott  dombormű 
díszítette,  mely  Mária  halálát  ábrázolta.  A  dombormű  rendkívül  megviselt  álla- 


28.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  déli  kapuja  a  helyreállítás  előtt. 
Forster  Gy.  művéből. 

pótban  maradt  ránk  s  restaurálása  csak  egy  XV.  századbeli  gyöngyház-faragvány 
alapján  vált  lehetővé,  a  melyet  Czobor  Béla  dr.  az  esztergomi  kincstárban  talált. 
Az  ezével  azonos  tárgyú  kompoziczió  kiegészítve  s  kissé  nyersen  befestve 
ma  is  eredeti  helyén  látható.  A  csúcsos  ívű  mező  felső  részén  két  imádkozó 
angyal  között  a  Megváltó  dicsfényes  alakja  emelkedik  ki  derékig  a  háttérből, 
karjaival  szűz  Mária  dicsfényes  gyermek  képében  ábrázolt  lelkét  fölmagasztalva. 
A  tympanon  alsó  felén  jobbfelől  arkaturákkal,  balfelől  a  távlat  mellőzésével  az 


Budapest  művészete 


75 


alakok  feje  fölé  helyezett  mennyezetes  ágygyal  jelzett  színhelyen  Mária  ima- 
zsámolyán összeomló  alakja  térdepel,  tőle  jobbra  egysorban  hét,  balra  öt  apostol. 
Bármily  csonkán  maradt  is  ránk  e  dombormű,  alakjai  ruhájának  a  mesteri  redőzé- 
sénél,  eleven  mozdulatainál  és  finom  kidolgozásánál  fogva  a  legbecsesebb  töredék, 
a  melyet  a  budavári  Nagyboldogasszony-templom  régi  díszítéséből  megőrzött. 
A  XIII.  századból  itt  csupán  néhány  oszlopfejezet  és  domborműves  boltozati 
zárókő  maradt  ránk  (29.  kép),  s  a  fő- 
homlokzat nagy  rózsaablaka,  a  melyet  a 
török  hódoltság  folyamán  befalaztak  s 
a  mely  csupán  a  napjainkban  végzett 
restaurálás  alkalmával  tűnt  ismét  elő. 

Az   utolsó   építkezés,  a   melyről  a 
török   hódoltság  előtt  tudomásunk  van, 
a  Nagyboldogasszony  templomán  a  déli 
torony  emelése  volt.  A  régibb  északi  s 
idők  folyamán  megrongált  torony  párja- 
ként ezt  kései  csúcsíves  stílusban  1470- 
ben  építették.  Erről  Mátyás  király  kőből 
faragott  czímere  és  a  fölötte  levő  évszám 
tanúskodik,  a  mely  a  máso- 
dik  emeletéig   négyszögletes 
és  sisak  nélkül  ránk  maradt 
torony  egyik  ablakában  volt 
befalazva   s  hű    másolatban 
eredeti  helyén  ma  is  látható. 

Ha  az  építészeknek  nem 
is,  a  szobrászoknak  és  fes- 
tőknek, az  ötvösöknek  és  más 
műiparosoknak  a  Nagybol- 
dogasszony temploma,  főleg 
a  XV.  században,  nem  kisebb 
működési  teret  nyújtott,  mint 
bármelyik  székesegyház.  A 
templom  festményei  és  szob- 
rai ugyan  nyom  nélkül  el- 
enyésztek. Oltárai  közül  a 
már  említetteken  kívül  még 
csak  szent  Katalin  oltáráról 
s  az  ezzel  kapcsolatos  test- 
vériségről van  tudomásunk,  a  melyet  1506-ban  említ  okmány.  Hogy  azonban 
a  budavári  Nagyboldogasszony  templomának  a  kincstára  mily  mesésen  gazdag 
volt,  erről  leltárai  tanúskodnak,  a  melyek  a  XVIII.  századból   ránk  maradtak. 

A  török  elől  Pozsonyba  hurczolt  kincsek  közül  pedig  elszállításuk  közben, 
valamint  a  II.  Lajos  hadi  készülődései  alkalmával  ezelőtt  is,  sok  pusztult  el  s 
így  akkoriban  már  alaposan  meg  voltak  dézsmálva.  A  kincstár  még  így  is  szer- 


29.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  főhajó- 
jának  egyik  boltozati  záróköve  és  az  északi  torony 
pillérkötegének  fejezete.  A  « Budapest  Régiségeidből. 


Divald  Kornél 


fölött  gazdag  volt,  maradványai  azonban  II.  József  császár  parancsára  össze- 
irattak  és  vértfölháborító  vandalizmussal  dobra  verettek.  Hogy  anyagi  szempontból 
magában  véve  is  mily  értékesek  voltak  e  tárgyak,  annak  semmi  sem  fényesebb 
jele,  mint  az,  hogy  az  első  ízben  eladott  13,  gyöngyökkel  és  drágakő  vekkel  kirakott 
selyem  és  bársony  egyházi  ruhadarabért  és  8  kehelyért  10,747  forint  folyt  be. 

Az  egész  kincstárból,  a  melynek 
leltárát  Némethy  ismertette,  nap- 
jainkban csak  két  egyszerűbb, 
aranyozott  ezüstkehely  ismere- 
tes, a  melyet  II.  József  császár 
emberei  mégakincsek  dobraütése 
előtt  a  budai  kapuczinusoknak 
s  az  újlaki  plébániatemplomnak 
kölcsönöztek  volt.  Ez  utóbbi 
kehely  21-6  cm.  magas,  filigrán- 
diszítésű  kései  csúcsíveskori  öt- 
vösmű,  s  most  is  a  Ill-ik  kerü- 
leti újlaki  templomban  van ;  a 
kapuczinusokét  először  1 873-ban 
a  bécsi  világkiállításon  mutatták 
be,  később  a  szent  János-kór- 
házba került,  ma  a  vizivárosi  plé- 
bánia vasszekrényében  elzárva 
őrzik.  A  30-ik  képünkön  látható 
kehely  18  cm.  magas ;  a  kerek 
talpához  forrasztott,  négy  öntött 
medaillon  Krisztust  a  keresztfán 
Mária  és  szent  János  között,  to- 
vábbá a  Jézus  születését,  a  három 
szent  király  imádását  és  Jézus  be- 
mutatását a  templomban  ábrá- 
zolja. Ötágú  gombjának  négyes 
karélyokba  foglalt  lapjait  áttetsző 
kék  zománczos  alapon  az  Isten- 
anya nevének  a  gótszabású  nagy 
betűi  díszítik :  f  -  M  -  A  -  Rí  —A. 
A  kehely  szárának  gomb  fölötti 
gyűrűjén  f  JESUS,  az  alsón 
f  JOHANNES  neve  olvasható.  A  budai  kehely  egész  mivoltában  oly  ízléses, 
formájában  oly  nemes,  hogy  a  XIV.  századbeli  csúcsíveskori  kelyhek  valóságos 
mintaképe,  s  mint  ilyent,  Kraus  német  műtörténetíró  rajzban  is  közölte  a  keresz- 
tény művészetről  írott  nagy  munkájának  második  kötetében. 


30.    Csúcsíveskori    kehely    a  budavári    Nagyboldog- 
asszony  templom    hajdani    kincstárából.    Magassága 
18  cm.  Fénykép  után. 


Budapest  művészete 


77 


A  tatárjárás  után  alapított  Buda  három  plébániatemplomának  a  pőréből 
nyilvánvaló,  hogy  a  vár  alatti  külvárosban  alapított  szent  Péter  vértanú  plébánia- 
temploma legalább  is  oly  régi  volt,  mint  a  budavári  Nagyboldogasszony-templom. 

Minthogy  ugyanez  időben  már  más  templomok  is  épültek  a  várban  s  ez  a  falak- 
kal övezve  amúgy  is  külön  egészet  képezett,  ennek  többi  középkori  egyházi 
épületeiről  számolok  be  előbb,  annyival  is  inkább,  mivel  a  külvárosokra  vonat- 
kozólag a  kutatás  mai  állásában,  még  helyrajzi  szempontból  véve  is,  jóformán 
csak  föltevésekkel  rendelkezünk. 

A  szerzetesek  közül  a  prédikátor  szerzetbelieknek  nevezett  dominikánusok 
telepedtek  le  először  Budavárában.  Ezek  szerzete  hazánkba  1222-ben  költözött, 
s  Pesten,  mint  láttuk,  már  a  tatárjárás  előtt  virágzó  kolostorral  bírt,  a  melynek 
lakói   közül   azok,   a   kiknek    neve    ránk   maradt,   mind   tősgyökeres   magyar 


•JZT-TTíD-- 


í = 


31.  A  budavári  dominikánus  templom  szentélymaradványának  alaprajza.  Mérték  =  1:340. 

Csányi  Károly  fölvétele. 


emberek  voltak.  Alig  hihető  ilyformán,  hogy,  a  mint  régibb  írók  állítják, 
Budavárába  Lengyelországból  kellett  volna  dominikánusokat  letelepíteni.  A  domi- 
nikánus kolostor  itt  alig  pár  évvel  a  tatárjárás  után  már  fölépült.  1252-ben  a 
dominikánusok  Bolognában  tartott  rendi  nagygyűlésükön  a  budavári  kolostort 
szemelik  ki  a  következő  rendi  főkáptalan  székhelyéül,  a  melyet  itt  1254-ben 
meg  is  tartanak.  A  magyar  tartományi  perjelek  a  budavári  kolostorban  laktak. 
Innen  került  ki  Mátyás  király  és  Beatrix  gyóntatója.  Templomában  függesztették 
föl  a  hetyke  burgundi  és  franczia  lovagok  biztosnak  vélt  diadaluk  zálogául 
czímereiket  1496-ban,  a  midőn  a  török  ellen  indultak,  mely  vállalatból  csúfos 
vereséggel  tértek  vissza.  A  budavári  dominikánus  kolostorban  helyezte  el  Mátyás 
király  egyetemét,  a  melynek  élén  a  tudós  szerzetes,  Niger  Péter  állott.  A  Nagy- 
boldogasszony templomán  kívül  egyedül  a  dominikánusoké  az,  a  melynek  helye 
a  múlt  századbeli  mongrafusoknál  nem  vált  vita  tárgyává.   Az  egyhajós  nagy 


78  Divald  Kornél 

templomot  a  törökök  nem  alakították  át  mecsetté,  mint  a  többi  templomot  rend- 
szerint, hanem  istállónak  használták.  Budavára  1686.  évi  ostroma  folyamán  ez 
az  épület  is  összeomlott,  romjaiból  mindazonáltal  ma  is  annyi  van  meg,  hogy 
ha  a  hajója  területét  ellepő  házsor  lebontására  rá  kerül  a  sor,  az  egész  templom- 
nak alaprajza  könnyen  lesz  rekonstruálható.  A  dominikánus  templom  beépítetlen 
területén  ma  is  meglevő  maradványok  a  pénzügyminisztériumi  épület  mögött 
a  halászbástyán  láthatók  (31.  kép).  Ezek  a  szentély  maradványai,  a  melyek 
részben  a  mai  bástya  mellvédpárkányát  képezik.  A  szentély  ugyanis  egész  sajátos 
módon  a  várhegynek  itt  kiugró  sziklafokára  épült,  a  melynek  szélein  a  három- 
oldalú apszis  és  az  ez  előtt  levő  két  boltszakasz  oldalfala  tört  a  magasba.  Az 
apszisnak  a  főhomlokzattal  párhuzamos  oldalának  déli  sarkánál  a  sziklafok  ismét 
előbbre  nyúlik  s  így  az  ezzel  szöget  formáló  délkeleti  apszis-oldal  már  a  hegy 
tetején  épült.  Az  apszis  keleti,  északkeleti  s  a  szentély  két  szakaszának  északi 
oldalán  a  szildafokot  meredek  fal  alakjában  faragták  le,  a  mely  így  kelet  és 
észak  felől  a  szentélynek  óriási  talapzataként  érvényesült.  A  lefaragott  sziklafok 
sarkain  még  mai  is  megvannak  a  lépcsőzetesen  tagozott  hatalmas  pillérek, 
a  melyek  a  szentély  keleti  és  északi  támasztó  pilléreinek  a  talapzatai  voltak. 
Ezek  száma  három.  Az  északi  pillér  előtti  boltszakasz  kezdete  egybe  esik 
a  várhegy  oldalából  kinyúló  sziklafok  kezdetével,  a  melyen  innen  a  szentély 
oldalfala,  az  itt  még  ma  is  látható  diadalív-maradvány  bizonysága  szerint,  a 
pénzügyminszterium  északi  toldalék-épületének  a  Duna  felé  néző  oldaláig  húzó- 
dott. A  szentély  belső  hossza  így  23*5  m.  volt,  szélessége  közel  9  m.  A  hajó 
szélessége,  a  mennyiben  ránk  maradt,  északi  zárófalából  megítélhető,  ezzel 
szemben  csak  4  méterrel  volt  nagyobb.  Az  egész  templom  hossza  valamivel 
nagyobb  volt,  mint  a  Nagyboldogasszony-templomé.  Erre  a  templom  csonkán 
most  is  meglevő  tornyának  a  helyzete  is  vall,  a  mely  hajdan  a  főhomlokzat 
mellett,  a  hajó  északi  oldalán  állott.  A  32.  képen  látható  zömök  torony  sarkain 
sajátos  módon  függélyesen  hornyolt  kőhasábokból  álló  kerettel  bír,  a  melyet 
alsó  felükön  horonynyal  élénkített  léczalakú  párkányok  szakítanak  meg  végükkel. 
Hátsó  homlokzatán  kései  jellegű  csúcsíves  ablak  látható.  Bármily  zömök  és 
nehézkes  is  ez  a  torony,  a  mely  egyébként  hiányzó  nyolczszögletes  felső  részé- 
nek valószínűleg  csupán  alépítménye  volt,  a  budavári  dominikánus  templom 
apszisán  a  csúcsíves  tagozás  fölfelé  törő  irányát  a  Duna  partja  felől  nagyszerűen 
juttathatták  érvényre  XIII.  századbeli  építőmestereink,  a  kik  az  egész  épület 
fekvését  sok  önállósággal  és  leleménynyel  aknázták  ki. 

A  budavári  dominikánusok  templomukat  szent  Miklósról  nevezték  el;  belső  föl- 
szereléséből csupán  a  szűz  Mária  oltáráról  szóló  adat  s  néhány  sírkő  maradt  ránk, 
melyet  Rupp  ismertet,  a  melynek  azonban  ma  már  nyoma  veszett.  A  sírkövek  arra 
vallanak,  hogy  a  templomnak  czinterme  is  volt,  a  mely  a  templomtól  északnak,  e 
között  és  a  kolostor  között  terült  el.  Hogy  a  kolostor  jóval  tovább  nyúlt  észak  felé 
szárnyaival,  mint  a  mai  iskolaépület  s  a  czintermen  túl  keleti  szárnyával  szintén  a 
várfalakra  könyökölt,  arra  a  templom  szentélyéhez  hasonló  szabású  s  a  halászbás- 
tyára vezető  északi  lépcsőig  kiterjedő  támasztó-pillérek  engednek  következtetni, 
a  melyek  a  szintén  meredekre  faragott  sziklához  simulva,  alighanem  az  ezen  épült 
s  a  Duna  felé  erődített  kolostorfalak  támasztó-pilléreinek  a  talapzatául  szolgáltak. 


Budapest  művészete. 


7Í» 


Még  puszta  kövek  sem  maradtak  fönn  szent  János  evangélista  templomából 
és  az  ezzel  kapcsolatos  minorita-kolostorból,  a  melyet  1264-ben  IV.  Béla  alapított. 
A  templom  a  mai  várszínház  helyén,  a  kolostor  ettől  északra  terült  el.  1301-ben 
mint  ismeretes,    III.  Endrét  itt  temették  el   a  templomban ;    a  kolostorban  halt 
meg  Temesvári  Pelbárt.    A  török  hódoltság  folyamán,  a  többi  budai  templom 


32.  A  budavári  dominikánus  templom  tornya.  Fénykép  után. 

legtöbbjéhez  hasonlóan,  ebből  a  templomból  is  mecset  lett ;  ennek  romjain  épült 
a  török  hódoltság  után  a  karmeliták  temploma,  a  melyet  II.  József  a  mai  szín- 
házzá alakíttatott  át.  Ez  utóbbi  lebontásának  az  ideje  nincs  messze,  s  bizvást 
föltehetjük,  hogy  a  középkori  templomnak  legalább  alapfalai  még  ott  lappangnak 
a  színházzá  átalakított  barokk-templom  falai  alatt,  s  ha  kiásatásukra  annak  idején 
ügyet  vetnek,  esetleg  érdekesebb  emlékek  is  kerülnek  ezekkel  fölszínre. 


80  Divald  Kornél 

A  minoriták  e  kolostorával  szemben  nyugatnak  állott  a  klarisszák,  helye- 
sebben a  beguinák  háza,  a  melyre  vonatkozólag  Angelo  bibornok  1448-ban  meg- 
engedi az  apáczáknak,  hogy  továbbra  is  itt  lakhatnak.  Mátyás  király  1484.  évi 
oklevele  szerint  „szent  Ferencz  harmadik  rendjének  e  vallásos  nővérei  szent  János 
evangélista  kolostora  előtt  laknak".  János  király  1536.  évi  védleveléből  végül 
arról  értesülünk,  hogy  házuk  a  szent  Zsigmond-templommal  is  szomszédos  volt. 
A  Margit-templomnak,  a  melyet  Buda  régibb  helyrajzi  írói  e  kolostor  mellé  félre- 
értésből helyeznek,  itt  nem  maradt  ránk  hiteles  nyoma ;  épp  úgy  nem  létezett 
a  várban  keresztelő  szent  János  temploma  sem,  a  melyet  régebben  minden 
kritika  nélkül  a  minorita-templom  védőszentje  nevének  XV.  és  XVI.  századbeli 
íróknál  gyakori  eltévesztése  alapján  helyeztek  a  várba. 

Róbert  Károly  korában  újabb  templommal  vagy  kolostorral  Budavára  nem 
gyarapodott,  hacsak  nem  szent  György  templomával.  Ezt  a  plébánia  és  kolostor 
nélkül  szűkölködő  templomot  kápolnának  is  nevezték  s  gondozása  külön  rektorok 
kötelessége  volt.  Valószínű,  hogy  a  templomot  a  szent  Györgyről  elnevezett 
magyar  lovagrend  építtette,  a  melyet  Róbert  Károly  király  alapított.  Az  1326-ból 
ránk  maradt  szabályzat  szerint  tagjainak  többek  közt  bizonyos  napokon  vallásos 
gyakorlatokat  kellett  tartaniok.  Mivel  az  ötven  tagból  álló  lovagrendbe  hazánk 
legelőkelőbb  s  leghatalmasabb  főurai  juthattak  csak,  valószínű,  hogy  a  vallásos 
czéllal  összhangban,  a  melyet  követtek,  nemcsak  Budán,  de  más  helyeken  is 
építettek  templomokat  védőszentjük  tiszteletére. 

A  midőn  a  budavári  szent  György-templom  1371-ben  búcsút  nyer,  a  pápai 
okmány  alapítását  Nagy  Lajossal  hozza  kapcsolatba.  Határozottan  azonban  a 
pápa  nem  állítja  ezt  szent  György  budai  kápolnájáról,  „a  melyről  —  szavai 
szerint  —  úgy  mondják,  hogy  Krisztusban  legkedvesebb  fiunk,  Lajos,  Magyar 
ország  dicső  királya  alapította  és  építtette,  hasonlóképen  javadalmazta  is".  Bár- 
mint volt  is,  alapítói  után  ítélve,  szent  György  temploma,  ha  nem  is  nagyméretű, 
de  rendkívül  fényes  épület  lehetett.  Helye  a  mai  Dísztér  északi  oldalán  volt. 
A  török  hódoltság  korában  ez  a  templom  a  körülmetélés  helye.  Romjai  1698-ig 
maradtak  fönn,  mikor  is  Werlein  báró  kamarai  igazgató  lehordatta.  Pompásan 
faragott  köveit  a  jezsuiták  kérték  a  Nagyboldogasszony-templom  tornyának  a 
kiépítéséhez ;  e  helyett  azonban  a  várfalak  újjáépítésénél  használtattak  föl.  A 
szent  György  temploma  előtt  levő  területet,  a  mai  Dísztért  nevezték  Zsigmond 
király  korában  szent  György  piaczának,  a  melyen  Bonfini  szerint  a  32  nemest 
lefejezték.  A  templom  rektorai  vagyis  javadalmas  lelkészei  közül  egynek  1381-ből 
ismerjük  nevét;  belső  fölszereléséről,  díszítéséről  vajmi  keveset  tudunk.  Schier 
egy  régi  utazót  idéz,  a  ki  1605-ben  a  templom  előcsarnokában  s  nyilván  az  ajtó 
ívmezőjében  szent  György  kőből  faragott  remek  szobrát  látta,  a  melynek  fejét 
a  törökök  akkor  már  letörték  volt  s  a  szent  alatt  levő  sárkányt  is  megcsonkították. 

Minden  valószínűség  szerint  a  szent  György-térre  északkelet  felől  Budavára 
régi  Olasz-utczája  torkolt,  északnyugat  felől  pedig  a  Mindszent-utcza.  Ez  utóbbi 
nevét  az  itt  állott  Mindszent-templomtól  nyerte,  a  melynek  a  négy  evangélistának 
tiszteletére  emelt  oltára  számára  VI.  Incze  pápa  1358-ban  búcsút  engedélyez. 

A  budai  törvénykönyv  szerint  a  várnak  'a.  Mindszent-temploma  mellett,  illetve 
közelében  kicsiny  várkapuja  volt.  Ez  az  adat  a  bizonysága  annak,  hogy  a  Mind- 


Budapest  művészete  81 

szent-utcza  a  vár  leghosszabb  utczája,  a  mai  Úri-utcza  volt.  Mert  ha  a  mai  Tárnok- 
utcza  lett  volna,  miként  eddig  vélték,  úgy  a  szent  János  nagy  várkapuja  s  a 
Boldogasszon}''  czinterméből  nyilt  kis  kapu  között,  a  mely  az  alig  pár  lépésnyi 
utcza  két  végén  túl  állott,  még  egy  kaput  nyitni  épp  úgy  nem  lett  volna  helyén 
való  vagy  czélszerű,  mint  a  szent  György  és  Nagyboldogasszony  temploma 
között  még  egy  templomot  építeni  sem. 

Az  eddig  említett  templomokon,  az  alább  ismertetendő  szent  Zsigmond- 
egyházon s  a  királyi  vár  kápolnáján  kívül  más  templom  Budvárában  nem  volt. 
Épp  azért  a  mai  Úri-utcza  31.  és  33.  számú  háza  között  látható  falmaradvány 
nem  lehet  más,  mint  a  Mindszent-templom  maradványa.  Hogy  ezt  templom-, 
még  pedig  templomtorony-részletnek  kell  tartanunk,  erre  a  házak  homlokzatán 
túl  kiemelkedő  részén  a  csúcsíves  ablakbéllet  részlete  utal  s  a  két  homlokzat 
között  vakolatlanul  maradt  négyszögű  mezőben  látható  csúcsíves  stílű  frizrészlet, 
mely  négyes  karélyokból  s  hármas  karélylyal  betetőzött  csúcsos  ívekből  álló 
faragott  díszítést  mutat. 

Az  Anjouk  korában  Budavárában  még  egy  kápolna  alapításáról  van  tudo- 
másunk. A  királyi  vár  kápolnája  ez,  a  melyről  Erzsébet  királyné  1349-ben, 
a  midőn  számára  búcsút  kér,  úgy  emlékezik  meg,  hogy  a  királyi  és  királynői 
kápolnát  szent  Márton  tiszteletére  a  budai  királyi  várban  alapította  s  teljesen 
föl  is  fogja  építtetni ;  alapította  pedig  szent  Márton  és  más  szentek  értékes 
ereklyéi  kedvéért,   a  melyek  a  kápolnát  díszítik. 

A  királyi  vár,  castrum  regale  alatt  Budavárának  az  a  déli  része  értendő, 
a  melyet  a  polgári  várostól  fal  és  sánczárok  választott  el  s  a  melyről  idők 
folyamán,  a  castrum  regale  néven  kívül,  mint  kamaraházról  vagy  a  király 
kúriájáról  is  megemlékeznek  okmányaink.  A  legtöbbször  azonban,  bármi  néven 
is  fordul  elő  a  királyi  vár,  biztosra  vehetjük,  hogy  mindez  a  vár  déli  részére 
vonatkozik. 

Régibb  íróink  a  főbb  helyrajzi  pontokkal  sem  lévén  még  tisztában,  a  vár 
külömböző  részeibe  tévesen  helyezett  templomok  után  igazodnak  s  így  önmaguk- 
nak is  ellentmondanak,  a  midőn  következtetésre  kerül  a  sor.  A  legtöbb  múlt 
századbeli  monografus  két  szombati  piaczot  és  kaput  ismer;  némelyikük  egy 
időben  is.  Hogy  aztán  az  egynevű  két  piaczot  megkülönböztessék,  a  vár  déli 
felén  levőt  szombathelynek,  az  északit  szombatpiacznak  nevezik  el  magyarul 
elég  naiv  módon. 

Némethy  1885.  évi  kutatásai  egyébként  Budavára  egész  addig  helyesnek 
vélt  középkori  helyrajzát  halomra  döntötték.  A  város  részletes  topográfiájának 
a  megállapítását  azóta  újból  még  senki  sem  kísérletté  meg.  Mivel  ez  csak  külön 
könyvben  volna  lehetséges,  a  vár  helyrajzát  illető  kérdések  közül  csupán  a  tem- 
plomok s  a  legutóbb  említett  szent  Márton  kápolna  helyére  vonatkozókkal  fog- 
lalkozhatom. Miként  az  egyes  templomokat  és  piaczokat,  úgy  a  századok  folyamán 
külömböző  nevek  alatt  fölmerülő  királyi  várat  is,  hol  a  várhegy  déli,  hol  északi 
végére  helyezik  régibb  íróink.  Láttuk,  hogy  az  1349.  évi  okmány  szerint  szent 
Márton  kápolnája  határozottan  a  királyi  várban  épült.  Rupp  egy  nyilván  rosszul 
leírt  vagy  hamisított  1423.  évi  egykorú  okmánymásolat  alapján  a  szombati  piaczra 
helyezi,  a  mely  szerinte  Róbert  Károly  korában  a  bécsi  kapu  mellett  terült  el. 

Divnld:  Budapest  művészete.  6 


82 


Divald  Kornél 


Az  okmány  másolat  szerint  Lajos  király  néhai  Károly  királynak  a  szombati  kapu 
közelében  fekvő  s  Kamaraháznak  nevezett  nagy  udvarházát  a  benne  levő  szent 
Márton  kápolnával  a  szentlőrinczi  pálosoknak  adományozta;  Erzsébet  idősebb 
királyné  azonban  illően  kárpótolván  őket,  Ciliéi  Hermann  gróf  tótországi  bánnak 
engedte  át,  a  kiről  1423-ban  a  Kamaraház  a  kápolnával  együtt  mégis  csak  a 
pálosokra  száll.  Hogy  ez  az  okmánymásolat  nem  hiteles,  ha  egykorú  is,  a  mint 
Rupp  véli,  ennek  egy  ugyancsak  nála  idézett  s  ugyancsak  1423-ban  kelt  okmány 
a  bizonysága,  a  mely  szerint  Ciliéi  Hermann  gróf  nem  a  Kamaraházat  adja  oda 
s  nem  is  ajándékba  a  pálosoknak,  hanem  a  média  piateán,  a  középső  utczán 
levő  házát,  a  melyért  a  szent  lőrinczi  pálosoktól  cserébe  ezeknek  a  szombati 
kapu  mellett  levő  s  Károly  királytól  nekik  ajándékozott  házát  kapja.  Hogy  ez 
utóbbi  nem  lehetett  a  szent  Márton  kápolnával  kapcsolatos  Kamaraház,  ez  több 
mint  bizonyos,  mivel  a  régi  Kamaraház  a  melléje  épített  új  palotákkal  egye- 
temben Zsigmond  királynak  nem  csak  magyar,  de  német  birodalmi  főszékhelye 
is  volt  már  akkoriban.  Ciliéi  Hermann  a  pálosoknak  cserébe  adott  háza  északra 


G3.  Budavára  középkori  templomainak  helyszínrajza.  A  Salamon  könyvében  közölt  1687.  évi  térkép 
alapján  rajzolta  Csányi  Károly.  Mérték  =  1  :  15,000.  1.  Szt.  Magdolna  templom.  —  2.  Nagybol- 
dogasszony temploma.  —  3.  Dominikánusok  temploma.  —  4.  Ferencziek  szt.  János  temploma. 
—  5.  A  ferenczi  apáczák  kolostora.  —  6.  Szt.  György  temploma.  —  7.  Mindszent  temploma.  — 
8.  Szt.  Zsigmond  temploma.  —  9.  Várkápolna.  —   10.  A  karmeliták  temploma. 


András  váradi  püspök,  nyugatra  Ozorai  Pipó  temesi  főispán  házával,  dél  felé  a 
szűk  utczával  volt  szomszédos.  Mint  ezek  az  előkelő  házbirtokosok  is  sejtetik, 
Budavára  akkoriban  Magyarországnak  már  szintén  igazi  fővárosa  volt.  Hihetetlen, 
hogy  ily  körülmények  között  1423-ban  a  királyi  várban  vagy  akár  más  királyi 
épületben  jámbor  barátok  szállásolták  volna  be  magukat. 

Az  utolsó  templom,  a  mely  Budavárában  a  várhegy  polgári  részében  a  török 
hódoltság  előtt  épült,  a  Zsigmond  király  által  alapított  budai  kis  káptalan  és 
prépostság  szent  Zsigmond  temploma  volt,  a  melyet  idővel  szűz  Mária  új  vagy 
kisebb  budavári  templomának  is  neveztek.  E  két  elnevezésnek  megfelelőn  régibb 
monografusaink  ismét  két  templomot  csináltak  Budavára  legkésőbben  épült  közép- 
kori egyházából.  Mint  már  láttuk,  ez  a  templom  az  evangélista  szent  Jánosról 
elnevezett  kolostorral  szemben  álló  apáczakolostortól  délre  terült  el,  tehát  a 
szent  János  templommal  szemben  a  mai  honvédelmi  minisztérium  épület  déli 
felének  a  helyén.  Mátyás  király  1464-ben  első  nejét  Podjebrad  Katalint  itt  temet- 


Budapest  művészete.  tf;< 

tette  el.  Schier  egyéb  alap  hiján  nyilván  ebből  következtetett  arra,  hogy  a  szent 
Zsigmond-templom  a  budai  csehek  nemzeti  temploma  volt  és  hogy  Zsigmond  a 
vele  ideköltözött  cseh  udvari  szolgák  számára  alapította,  a  kikből  tehát  ily  alapon 
tovább  okoskodva  a  félkáptalant  is  alakította,  a  melyet  a  templom  mellé  1424-ben 
szervezett.  Schier  légből  kapott  állításán  kívül,  a  melyet  utána  egész  sor  író  vett 
át,  semmi  nyoma  sem  maradt  meg  a  csehek  Budavárában  viselt  kulturális  szere- 
pének. A  szent  Zsigmond-templom  Budavára  visszavételekor  szintén  összeomlott, 
romjait  azonban  csak  Mária  Terézia  korában  1 767-ben  hordatták  el.  1 826-ban  a  mai 
szent  György-tér  nagyobb  mérvű  nivellálás  alá  került  s  akkoriban  a  szent  Zsig- 
mond-templom alapfalait  is  fölszaggatták.  E  közben  gondosan  falazott  sírboltban 
női  csontvázra  akadtak,  a  melyen  szétmállott,  de  még  mindig  gazdag  díszítésről 
tanúskodó  köntös  is  volt.  Minthogy  a  sírt  a  napszámosok  feltárásakor  kifosztották, 
Jankovtch  pusztán  köntösének  a  foszlányai  alapján  jelenthette  ki,  hogy  a  csontváz 
Podjebrád  Katalin  királynő  tetemének  a  maradványa  volt. 

Ezzel  kimerítettem  a  mi  jelentősebb  adattal  a  kutatás  mai  állásában  Buda- 
vára középkori  templomairól  rendelkezünk. 

A  mondottakat  összefoglalva  Zsigmond  király  koráig  itt  a  következő  tem- 
plomok és  kolostorok  épültek: 

1.  Mária  Magdolna  temploma  a  mai  helyőrségi  templom  helyén. 

2.  A  Nagyboldogasszony  temploma,  a  melyet  ma  közönségesen  Mátyás- 
templomnak neveznek. 

3.  A  dominikánusok  szent  Miklós  temploma  és  kolostora  a  mai  pénzügy- 
minisztérium mellett. 

4.  A  minorita-ferencziek  evangélista  szent  János  temploma  és  kolostora  a 
mai  várszínház  helyén. 

5.  A  beguinák  várbeli  kolostora  az  előbbivel  szemben,  az  utcza  nyugati 
oldalán. 

6.  Szent  György  temploma  a  mai  Dísz-tér  északi  sarkán. 

7.  Mindszent  temploma  a  mostani  uri-utcza  keleti  oldalán. 

8.  Szent  Zsigmond  vagy  Mária  kisebb  egyháza  a  mai  szent  György-tér 
északi  oldalán. 

9.  Szent  Márton  kápolnája  a  királyi  várban,  a  melynek  helyéről,  fölszere- 
léséről s  későbbi  sorsáról  ez  utóbbi  kapcsán  még  részletesebben  esik  szó. 

VII. 
Buda  külvárosi  templomai. 

A  tatárjárás  után  alapított  Budavára  környéke,  a  Gellérthegy  alján  kívül  a 
XIII.  századig  lakaüan  volt.  Úgy  látszik  azonban,  hogy  a  tatárjárás  után  a  várhegy 
vidéke,  a  tetején  épült  erődített  város  alapításának  már  puszta  hirére  is  köröskörül 
benépesült.  A  tatárjárás  izgalmaitól  megviselt  nép  a  szomszédos  falvakból  alig- 
hanem csapatostul  kerekedett  föl,  hogy  ha  már  a  vár  privilégiumos  lakosai  sorában 
nem  is  kap  helyet,  'egalább  a  végszükségben  őt  is  befogadó  erősség  tövében 
húzódjék  meg.  A  várral  így  valószínűleg  egy  időben  épült  külvárosok  életéről, 

6* 


84  Divald  Kornél 

a  XIV.  századnál  korábbi  adatok  nem  igen  maradtak  ránk ;  a  templomok  alapján 
azonban,  a  melyek  itt  ekkor  fönnállottak,  bízvást  következtethetjük,  hogy  a 
külvárosok  már  a  XIII.  században  fölvirultak. 

A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  plébánosának  a  pöre  kapcsán  láttuk, 
hogy  a  külvárosi  szent  Péter  vértanú  temploma  1258-ban  már  létezett.  Maga 
a  külváros,  mint  ez  későbbi  adatokból  nyilvánvaló,  a  mai  Víziváros  helyén  terült 
el.  A  szent  Péter  vagy  alsó  városnak  nevezett  külvárost  a  várhegy  keleti  oldalának 
a  közepe  tájától  kiindulva  és  tompaszögben  megtörve  a  várhegy  északnyugati 
sarkáig  szintén  falak  övezték ;  plébánia  temploma  Nagy  Lajos  korában  már 
egészen  független  a  várbeli  Nagy  boldog  asszony  plébániától,  holott  az  ugyanitt 
levő  Magdolna-templom  plébánosa  az  előbbiének  még  1390-ben  is  egy  ezüst 
márkát  köteles  fizetni  évenkint. 

Szintén  Budavára  alapításával  egy  időben  keletkezett  a  mai  Lukács-fürdő  táján 
a  johanniták  Szentháromság  telepe,  a  mely  1248-ban  már  fönnállóit.  A  johanniták 
felhévizi  rendházát  ez  évben  a  pápai  oklevél  védőszentje  után  nem  nevezi  ugyan 
meg;  de  hogy  a  budai  és  nem  az  ó-budai  felhévíz  mellett  letelepült  johanni- 
tákról  szól,  ez  abból  tűnik  ki,  hogy  az  esztergomi  szent  István  rendházzal  egye- 
temben említi,  a  mely  a  budai  Szentháromság  rendházzal  javadalmi  közösségben 
volt.  Ez  a  körülmény  a  veszprémi  okmánytár  1377,  továbbá  1390  és  1398.  évi 
okleveléből  tűnik  ki,  a  melyek  a  budai  felhévíz  jóhannita  telepének  Szent- 
háromság nevét  is  kiemelik. 

A  Szentháromság-templom  és  kolostor  perjelei  1277-től  fogva  ismeretesek. 
Ez  évben  az  itteni  johanniták  a  margitszigeti  apáczák  pőrében  szerepelnek.  A  telep 
külsejéről  csak  annyit  tudunk,  a  mennyit  Oláh  Miklós  erről  a  XVI.  század  első 
felében  följegyzett :  „Szentháromság  városa,  magyarán  Felhévíz,  monostor  tem- 
plománál s  fényes  épületek  közé  foglalt  meleg  forrásainál  fogva  egyaránt  híres". 

Schier  említi  s  utána  mások  is  szent  Tamás  vértanú  plébániáját  a  budai 
Felhévíznél.  Schier  könyvén  kívül  ennek  a  plébánia-templomnak  nem  maradt  ránk 
nyoma  s  a  róla  szóló  adat  alighanem  a  szent  Péter  vértanú  templom  nevének 
az  elvetéséből  keletkezett.  Ez  utóbbinak  a  helyéről  némikép  egy  1442-ben  kelt 
okmány  tájékoztat,  a  melyben  az  alsó  város  kapujáról  s  körfalának  azon  részéről 
esik  említés,  a  mely  a  Duna  mellett,  a  szent  Péter  vértanú  templomától  a  Fel- 
hévízhez vezető  útig  terjed.  Még  kétségesebbé  teszi  a  szent  Tamás-templom  hajdani 
létezését  az  a  körülmény,  hogy  a  XV.  századtól  kezdve  okmányokban  sűrűn 
fordul  elő  szent  István  vértanú  temploma  s  az  ágostoniak  ezzel  kapcsolatos 
kolostora.  Legelőször  1411-ben  találjuk  fölemlítve,  a  midőn  a  pápa  egy  klerikust 
fölment  a  szerzetesi  fogadalom  alól,  a  melyet  ez  az  ágostoniak  „Buda  városában 
levő  kolostorában"  tett.  A  kolostor  és  templom  a  felhévizi  Szentháromságfalva 
és  a  szent  Péter  külváros  között  állhatott.  A  midőn  az  ágostoniak  a  török  hódoltság 
után  újból  letelepedtek  Budán,  kolostoruk  az  volt,  a  melyet  eltörlésük  után  a 
kapisztráni  ferencziek  nyertek  el,  a  kik  ma  is  bírják.  Valószínű  azonban,  hogy 
az  ágostoniak  telepe  a  török  hódoltság  előtt  nem  itt  volt,  hanem  a  Duna  partján, 
az  irgalmas  barátok  mai  kórházának  a  tájékán.  Egy  Rupp  művében  közölt  okmány 
is  erre  vall,  a  mely  szerint  szent  János  első  vértanú  kolostora  a  Duna  felé 
terül  el. 


Budapest  művészete  85 

Ezen  a  vidéken  állott  még  Krisztus  szent  testének  a  kápolnája,  a  mely 
1351-ben  búcsút  nyer.  A  pápai  okmány  ekkor  a  budai  külvárosban  levőnek 
mondja,  egy  1353.  évi  búcsúlevél  pedig  újonnan  alapítottnak.  Rupp  az  irgal- 
masok mai  telepétől  nyugatra,  a  Császár-fürdőhöz  vezető  út  mellé  helyezi.  Forrása 
Bonfini  csak  annyit  mond  Hunyadi  László  lefejeztetése  kapcsán :  „Hajnal  előtt 
titkon  Krisztus  testének  kápolnájában  temették  el,  mely  a  külvárosban  dombon 
áll,  az  apagyilkosok  és  honárulók  közé".  Innen  később  Szilágyi  Mihály  Gyula- 
fehérvárra vitette  Hunyadi  László  holttestét,  a  melyet  lefejeztetése  nyomában  a 
budavári  Magdolna-templomban  tettek  volt  rövid  időre  ravatalra. 

A  budavári  plébániák  pőrének  1390.  évi  okmányaiban,  a  melyeket  Schier 
közölt,  több  külvárosról  és  templomról  találunk  említést,  a  mely  a  várhegy  nyugati 
oldalán  terül  el.  A  plébániák  határvonala  a  domonkosok  várbeli  kolostorának 
kapujánál  kezdődik  s  több  házat  és  utczát  érintve  a  budai  vár  nyugati  falához 
ér,  „úgy  hogy  délnek  a  király  kúriájáig  a  falakon  kívül  fekvő  Lógod  faluval 
egyetemben  a  vár  területe  a  Nagyboldogasszony  plébániájához  tartozik;  észak 
felé  pedig  a  falakon  belül  és  kívül ...  a  várkapuig,  a  mely  szent  Lázárhoz  vezet 
s  tovább  a  falon  túl  és  ezen  kívül  a  szent  Lázártól  az  akasztófa  felé,  mely  a 
szent  Lörincz  kolostorhoz  vezető  út  mentén  áll,  azzal  á  részszel,  melyet  közönségesen 
Tóthfahmak  neveznek,  az  egész  terület  Mária  Magdolna  plébániája  alá  tartozik". 
E  szavakból  nyilvánvaló,  hogy  a  várhegy  déli  felétől  nyugatra  terült  el  a  Lógod 
nevű  városrész,  a  melynek  alighanem  temploma  is  volt.  A  nyugati  várfal  kapcsán 
említett  s  a  szent  Lázár  felé  nyiló  kapu  az  lehetett,  a  melyet  a  Zsigmond  korabeli 
budai  törvénykönyv  Mindszent  kapunak  nevez.  Ez  alatt  a  falakon  kívül  s  bizonyára 
a  völgyben  terült  el  szent  Lázár  temploma  vagy  kápolnája,  a  mely  a  XIV.  század- 
beli akasztófa  közelében  állván,  alighanem  a  gonosztevők  akkori  temetőjének  a 
kápolnája  volt.  Az  akasztófa  mint  láttuk  a  szent  Lőrinczhez  vezető  út  mentén 
állott,  a  mely  mellett  Tóthfalu  terült  el.  Ez  utóbbiban  vagy  mivel  az  alsó-város 
falain  belül  esett,  csupán  ennek  szomszédságában  állhatott  remete  szent  Pál 
temploma  s  a  pálosok  kolostora,  még  pedig  az  itt  volt  törökkorbeli  mecset  után 
ítélve  valószínűleg  a  mai  bécsi  kapu  alatt  a  várhegy  északi  lejtőjének  a  közepe 
táján.  Erről  a  kolostorról  a  pálosok  évkönyvei  is  megemlékeznek.  1383-ban  ezek 
szerint  Nagy  Lajos  a  szent  Lőrinczi  barátoknak  „a  budai  falakon  belül  szent 
Pál  templomát  és  házát  engedte  át,  hogy  háborús  időben  a  védtelen  hegyi 
kolostorból  itt  húzódhassanak  meg". 

A  budai  szent  Pál  templomban  temették  el  1418-ban  Dominici  János  pápai 
legátust,  a  kivel  a  Margitsziget  ösmertetése  folyamán  már  találkoztunk.  A  Rupp-nál 
idézett  Ferrarius  régibb  írók  nyomán  úgy  emlékszik  meg  temetéséről :  „a  meg- 
boldogult bibomok  holtteste  a  remete  szent  Pál  templomába  vitetett,  a  mely  a  budai 
alsó  városban  állott".  A  holttest,  ugyan  e  forrásunk  szerint  „sok  csodatételénól 
fogva  vált  híressé ;  a  kápolnában,  a  melyben  feküdt  viaszképek,  festmények  és 
más  fogadalmi  ajándékok  függtek  1541-ig,  a  midőn  a  török  Budát  elfoglalta  s 
Dominici  János  csontjait  is  szétszórta  és  mindent,  a  mi  itt  szent  volt,  megfer- 
tőztetett". A  budai  várhegy  alatt  az  Anjouk  korában  még  egy  templommal  kap- 
csolatos kolostorról  van  tudomásunk.  Ez  a  karmeliták  kolostora  volt,  melyet 
Erzsébet  királyné  alapított  bizonyságául  annak,  hogy  bár  saját  szavai  szerint 


86  Divald  Kornél 

„különös  szeretettel  és  ragaszkodással"  viseltetett  Ó-Buda  iránt,  nem  csak  ezt 
gyarapította  ilynemű  kulturális  intézményekkel.  XI.  Gergely  pápa  a  karmelitáknak 
1372-ben  ad  engedélyt  ahhoz,  hogy  Buda  valamelyik  helyén,  a  mely  ekkor  még 
nincs  meghatározva,  kolostort,  templomot,  temetőt,  tornyot  és  másnemű  épületeket 
emelhessenek.  1378-ban  a  kolostor  és  templom  kész,  vagy  legalább  javában  épülr 
mivel  a  pápa  búcsút  engedélyez  „a  karmelhegyi  szűz  Mária-rend  budai  test- 
véreinek" a  temploma  számára.  Erzsébet  királyné  a  vár  alatt  újonnan  megtelepült 
karmelitákról  végrendeletében  is  megemlékezik.  A  barátok  100  arany  forintnyi 
hagyományhoz  jutnak  ekkor  s  kolostoruk  a  végrendelet  szavai  szerint  a  budai 
királyi  vár,  castrum  Budense  alatt  terül  el.  Hogy  a  kolostor  a  vár  keleti  alján 
a  Duna  mellett,  körülbelül  a  mai  Lánczhíd-utcza  déli  végén,  a  Fiume-szálló  tájékán 
állott,  ezt  egy  később  ösmertetendő  török  korbeli  térkép  is  valószínűvé  teszi,  a 
mely  szerint  a  királyi  várról  a  Duna  felé  lenyúló  északi  bástyafalon  kívül  a 
folyam  partján  a  XVII.  században  mecset  volt. 

A  karmeliták  gondozták  a  budai  szent  Anna-kápolnát  is,  a  melynek  helyét 
nem  ismerjük.  Hogy  a  budavári  szent  Magdolna-plébánia  területén  állott,  ez  igen 
valószinű.  A  karmeliták  ennek  plébánosával  a  kápolna  miatt  pörlekedtek.  1515-ben 
arra  az  egyezségre  jutnak,  hogy  az  Olvasógyártó  Mihály  alapította  kápolnában 
a  szent  Anna  napján  megült  búcsún  az  első  misét  a  plébános,  a  többi  misét  és 
a  szent  beszédet  a  karmeliták  mondják.  Az  alamizsnák  számára  a  kápolnában  közös 
perselyt  helyeznek  el,  a  melynek  tartalmán  egyenlően  osztozkodnak.  A  kápolnát 
a  barátok  kötelesek  javíttatni,  a  mellette  levő  házat  azonban  a  Magdolna-templom 
plébánosa,  a  ki  a  karmeliták  gondozására  bízott  kápolnához  bizonyára  csak  azért 
formálhatott  just,  mivel  ez  plébániájának  a  területén  állott.  Ily  formán  alig  hihető,, 
hogy  szent  Anna  kápolnája  a  karmelita-templom  mellett  volt,  mint  Rupp  vélte, 
a  ki  a  templommal  és  kolostorral  egyetemben  a  mai  kapuczinus  templom  tájára 
a  vízivárosi  fő-utcza  nyugati  oldalára  helyezte. 

Hátra  van  még  Buda  leghíresebb  és  legnagyobb  középkori  kolostorának  az 
ismertetése,  a  melyből  azonban  néhány  faragott  kövön  kívül  szintén  csak  irott 
s  nem  egyszer  vitás  adatok  maradtak  ránk.  A  szent  Lőrincz  kolostora  és  tem- 
ploma ez,  a  mely  a  budai  hegyekben  a  Hárshegyet  és  Jánoshegyet  összekötő 
széles  hegynyereg  tetején  terült  el  s  a  közelben  fejtett  vörhenyes  szinű  hárs- 
hegyi mészkőből  épült. 

Alig  félszázaddal  előbb  keletkezett  magyar  eredetű  rend,  a  melynek  kellő 
színvonalon  álló,  beható  történetét  eddigelé,  sajnos,  senki  sem  írta  meg,  szent- 
lőrinczi  kolostorát  1304-ben  alapította  azokból  az  adományokból,  a  melyeket 
negyedik  provincziálisa  Lőrincz  barát,  aki  1317-ben  a  rend  első  generálisa  lett, 
összegyűjtött.  Óvári  János  comes  budai  biró,  Venetus  Pál  budai  polgár  és  Róbert 
király  ezután  tett  alapítványaiból  csakhamar  annyira  gyarapodott  a  kolostor, 
hogy  a  mint  a  pálosok  évkönyveiben  olvassuk,  terjedelmével,  gazdagságával  s 
a  benne  lakó  szerzetesek  számával  a  rend  valamennyi  kolostorát  felül  multa  s 
ezeknek  úgy  mintegy  feje  lőn.  1381-ben  remete  szent  Pál  holttestét,  a  melyet 
Nagy  Lajos  kedvencz  pálosai  számára  váltott  magához  a  velenczeiektől,  a  budai 
királyi  kápolnából  a  szentlőrinczi  kolostorba  viszik  át  fényes  körmenettel,  a 
melynek  élén  Demeter  esztergomi  érsek,  Magyarország  püspökei  s  Lajos  király 


Budapest  művészete  87 

haladt.  Remete  szent  Pál  fejét  II.  Lajos  király  hozatta  ide  Prágából.  1422-ben 
és  1443-ban  a  kolostor  temploma,  a  mely  már  addig  is  sűrű  zarándoklatoknak 
volt  színhelye,  búcsút  nyer.  A  szeretetről  és  érdeklődésről,  a  melylyel  iránta  az 
egész  magyarság  viseltetett,  valamint  gazdagságáról  fogalmat  nyújt  a  tömérdek 
adomány,  a  melyekkel  királyaink,  főuraink,  a  nemesek  és  a  városi  polgárok 
elhalmozták  s  a  melyeket  Rupp  sorol  föl.  1466-ban  Mátyás  király  a  jus  gladiit 
adományozza  az  akkoriban  már  rendkívül  népes  kolostornak,  a  melyben  Bonfini 
szerint  300  szerzetes  lakott,  a  kinek  száma  csakhamar  állítólag  500-ra  növe- 
kedett. A  kolostor  szent  Lőrincz  templomában  magyar  előkelőségek  itt  mondandó 
misékre  sűrűn  tesznek  alapítványokat  s  gyakran  sírhelyüket  is  itt  szemelik  ki. 
1403-ban  Kőváry  László  nádori  ítélőmester  a  templom  nagy  oltárától  jobbra 
eső  szent  kereszt  oltáránál  mondandó  misékre  tesz  alapítványt;  1411-ben  ugyan 
ő  a  maga  és  családja  számára  itt  jelöl  ki  sírhelyet.  A.  templomhoz  fűzött  kápolnák 
közül  a  szent  Istvánéról  maradt  fönn  adat,  a  melyben  állítólag  szent  Pál  teteme 
is  nyugodott.  Egyébként  miként  a  pálos-rend  történetére  vonatkozólag,  úgy  a 
szentlőrinczi  kolostor  hajdani  állapotáról  szóló  bővebb  adatokat  is  csak  a  behatóbb 
kutatástól  várhatunk,  a  mire  eddigelé  senki  sem  vállalkozott.  Az  eddig  ismeretes 
adatok  csaknem  mind  a  XVII.  és  XVIII.  században  írt  s  távolról  sem  alapos 
évkönyvszemelvényekből  merítvék.  Eddig  inkább  csak  sejtjük,  mint  tudjuk,  hogy 
a  pálos-rend  hazánkban  a  mohácsi  vész  előtt  nem  csak  példás  vallásosságával 
—  de  kulturális  tevékenységével  és  magyarságával  is  nevezetes  szerepet  töltött 
be  hazánk  múltjában. 

Még  a  külföldön  való  elterjedése  után,  Magyarország  határain  túl  s  századok 
multán  is  elismerésreméltó  szeretettel  csüngtek  idegen  tagjai  rendjük  magyar 
alapítói  és  kiváló  képviselői  emlékén,  a  minek  fényes  jelei  maradtak  fönn  az  egyetlen 
napjainkig  fönnálló  pálos-kolostorban  az  orosz-lengyelországi  Czensztochovában. 
Egyik  főpapunk  bőkezűségéből  az  itt  levő  magyar  tárgyú  XVII.  és  XVIII.  század- 
beli barokk  ízlésű  s  nyilván  odavaló  külföldi  mesterektől  festett  képeket  fényes 
kiállítású  díszmunkából  már  ismerjük.  Ezt  dr.  Nyári  Sándor  írta.  Mindarról  azonban, 
a  mit  a  képzőművészettel  is  foglalkozó  pálosok  a  középkorban  és  később  e  téren 
nálunk  alkottak,  még  halvány  sejtelmünk  is  alig  van,  mivel  a  török  hódoltság 
korában  először  s  eltörlésükkor  másodszor  s  a  törökénél  is  nagyobb  kegyetlen- 
séggel kifosztott  fényes  kolostoraik  még  most  is  sok  helyen  meglevő  jelentős 
romjaival  a  szakirodalom  nálunk  még  behatóbban  nem  foglalkozott. 

A  budai  szent  Lőrincz-kolostorból  napjainkig  kő  sem  maradt  kövön,  úgy, 
hogy  helyét  pontosan  meg  sem  határozhatjuk. 

Henszlmann  Imre  1846-ban  ásatott  itt;  ma  néhány  márvány  töredéken, 
csúcsíves  szabású  boltgerinczen  és  borda  részleten  kívül,  a  mely  a  szép  Juhászné 
vendéglő  környékén  hever,  semmi  sincs  meg  a  budai  hegyek  Hárshegy  alatti 
nyergén.  A  svábhegyi  Béla  király  kútjának  a  medenczéje  fölött  még  a  XVII. 
század  végén  épített  kőházikó  külsején  átmeneti  jellegű  boltgerincz  részletek  és 
oszloplábakon  kívül  egy  határozottan  román  ízlésű  dombormű  látható  befalazva 
(34.  kép). 

Bár  a  szép  Juhászné  nincs  innen  nagyon  messzire,  mégis  alig  hihető,  hogy 
ezt  a  töredéket  az  ott  állott  szent   Lőrincz-templom  romjaiból  hurczolták  ide. 


jjg  Divald  Kornél 

A  templom  a  XIV.  század  elején  épült;  a  nyakkal  egymásba  fonódó,  illetve 
fejjel  összenőtt  két  pár  hattyúval  díszített  sárgás  mészkőtöredék  pedig,  mely  az 
íilatta  sorakozó  féloszlopok  bizonysága  szerint  kapubélletnek  a  maradványa, 
stílusa  után  ítélve  a  XII.  századból  való.  így  alighanem  a  hajdani  kispesti  szent 
Gellért-templom  omladékaiból  hurczolták  ide  ezt  a  138  cm.  hosszú  dombor- 
művet ;  annyival  is  inkább,  mivel  még  a  XVIII.  század  folyamán  is  a  legkényel- 
mesebb s  talán  az  egyedüli  szekér-út  a  Svábhegyre  a  mai  Tabánból,  illetve  a 
Krisztinavárosból  indult  ki. 

A  budai  hegyekben  volt  szent  Lőrincz-kolostort  korántsem  a  törökök  rom- 
bolták le,  mint  általában  hinni  szokás.  1526-ban  a  pálosok,  ha  értékesebb  kincseiket 
és  remete  szent  Pál  tetemét  biztosabb  helyre  is  vitték,  nem  hagyták  el  végleg 
szent  Lőrincz  kolostorát,  mivel  1540-ből  okmány  tanúskodik  arról,  hogy  még 
laknak  itt  szerzetesek. 

A  Budavárában  lakó  törököknek  jóval  messzibbre  esett  a  kolostor,  semmint 
hogy  köveit  széthurczolniok  érdemes  lett  volna,  a  mikor  a  várfalak  s  más  épületek 


i 

W*  -  ». 

.  WPW 

34.  A  svábhegyi  Béla-kútba  falazott  románkori   dombormű.  Hossza:  138  cm.  Fénykép  után. 

kijavításához  az  alsó  város  romlásnak  engedett  háztengere  kiapadhatatlan  kő- 
bányájuk volt.  1756-ból  a  szent  Lőrincz-kolostor  romjairól  gróf  Csáky  esztergon  i 
érsek  főpásztori  látogatása  alkalmából  szűkszavú  leírás  maradt  ránk,  a  mely 
szerint  a  nagyszerű  romok  között  földből  kiemelkedő  falakat  találtak,  szögletükön 
faragott  vörös  kövekkel,  a  melyek  a  templom  hajóját  jelölték  s  más  falakat,  a 
melyekből  a  nyugat  felé  álló  torony,  a  kolostor  czellái  s  más  épületek  falaira 
következtettek.  Nem  mond  többet  Jankovich  leírása  sem,  a  ki  gyermekkorában, 
a  XVIII.  század  vége  felé  látta  a  romokat  s  a  visszaemlékezés  himes  leplében 
tárja  elénk  a  „magyarok  itt  állott  Eskuriáljának"  a  maradványait,  a  melyeket 
szerinte  a  környékbeli  korcsmák  és  nyaralók  építéséhez  hurczolták  szét,  a  miről 
kívüle  Palugyay  és  Rupp  is  saját  tapasztalatával  tanúskodik. 

A  pálosok  annáleseiben  a  szent  Lőrincz  kolostorában  tevékeny  művész  szer- 
zetesek közül  többnek  a  neve  is  ránk  maradt.  így  Dénes  testvéré,  a  ki  „jeles 
kőfaragó,  szent  atyánk  remete  szent  Pál  sírjának  a  mestere  s   1484-ben  halt 


Puiiapest  művészete 


BO 


meg".  A  síremlék  külön  kápolnában  állott  s  Érdy  szerint,  a  kit  Éber  is  idéz, 
a  szent  életét  ábrázoló  12  dombormű  díszítette,  a  melyből  egynek  a  töredékét 
le  is  írja;  ennek  azonban  ma  már  szintén  nyoma  veszett. 

Ugyancsak  a  XV.  század  második  felében  élt  a  szentlőrinczi  kolostorban 
Antal  testvér,  a  ki  a  fametszés  terén  vált  ki.  Az  egyetlen  ránk  maradt  fametszet, 


35.  Szent  Margit.  Színezett  fametszet  az  esztergomi  primási  gyűjteményben.  ,/3  nagyság. 

Fraknói  nyomán. 


a  mely  Buda  török  hódoltság  előtti  művészetével  kapcsolatba  hozható,  szent 
Margit  magyar  királyleányt  ábrázolja  s  a  XV.  század  második  feléből  való.  Az 
egykorú  német  fametszetek  nyers  voltától  nagy  mértékben  ment  és  hatásosan 
sz:r»ezett  fametszet  egyetlen  péld^nvát  az  esztergomi  primási  gyűjtemény  őrzi. 


90  Divald  Kornél 

kisebbített  mása  35.  képünkön  látható.  A  XVI.  század  elején  V.  F.  Vincentius- 
Lapicida  a  szent  Lőrincz-templomának  szentélyét  „művésziesen  és  leleményesen 
díszítette". 

Ezeken  kívül  még  néhány  művészt  említenek  a  pálosok  évkönyvei.  Ezek  azon- 
ban szent  Lőrincz  kolostorában  nem  működtek.  Minthogy  ezekről  s  a  pálosoknak 
Budán  kívül  még  másfél  száznál  több  helyen  épült  kolostorainak  a  művészetéről 
e  helyen  nem  lehet  szó,  áttérek  az  e  fejezetben  mondottak  összefoglalására. 
Ezek  szerint  Budavára  külvárosaiban  a  tatárjárás  után  Zsigmond  király  koráig 
a  következő  templomok,  kápolnák,  kolostorok  épültek : 

1.  Szent  Péter  vértanú  plébánia-temploma  az  alsóvárosban. 

2.  A  johanniták  temploma,  rendháza  és  ispotálya  szent  Háromság  falván 
a  mai  Lukács-fürdő  mellett. 

3.  Az  ágostoniak  szent  István  vértanú  temploma  és  kolostora;  helye  ismeretlen. 

4.  Krisztus  szent  testének  kápolnája;  helye  bizonytalan. 

5.  Szent  Lázár  kápolnája  a  várhegy  északi  fele  alatt  nyugat  felé. 

6.  Remete  szent  Pál  temploma  s  a  pálosok  háza  az  alsóvárosban  a  vár- 
hegy északi  lejtőjén. 

7.  A  karmelitáknak  az  Irgalmasság  anyjáról  elnevezett  temploma  és  kolostora. 
a  királyi  vár  alatt  a  Duna  partján. 

8.  A  karmeliták  gondozására  bízott  szent  Anna  kápolna. 

9.  Szent  Lőrincz  temploma  és  kolostora,  a  mely  valamennyi  budai  kolostor 
között  a  legnagyobb  volt  s  a  mai  szép  Juhászné  tájékán  állott. 

A  Budavárában  és  külvárosaiban  összesen  épült  18  templomhoz,  kápolnához, 
illetve  templommal  vagy  kápolnával  kapcsolatos  kolostorhoz,  a  Kelenföldnek 
nevezett  Kis-Pesten  állott  plébánia-templomot  s  két  filiáját,  valamint  szent 
Erzsébet  kórházát  és  Ó-Buda  meg  a  Margitsziget  15  templomát,  illetve  tem- 
plommal vagy  kápolnával  kapcsolatos  kolostorát  és  várát  hozzá  adva,  39  olyan 
monumentális  épületet,  illetve  épület-csoportozatot  nyerünk,  a  mely  a  tágabb 
értelemben  vett  egyházi  művészetnek  fölépítése  után  is  a  mohácsi  vészig  szaka- 
datlanul bő  működési  teret  nyújtott.  A  balparti  Pesten  s  az  ezzel  egybeforrt 
külvárosokban,  mint  láttuk,  8  templom,  kápolna,  illetve  templommal  és  kápol- 
nával kapcsolatos  kolostor  volt.  Összesen  tehát  a  mai  főváros  területén  a  török 
hódoltság  előtt  3  hiján  félszáz  okmányok  alapján  kimutatható  s  monumentális 
s  részben  vagy  egészben  egyházi  jellegű  épület,  illetve  épületcsoportozat  állott, 
a  mely  mind  csúcsíves  stílusban  épült,  illetve  a  tatárjárás  után  román  stílusúból 
csúcsívessé  alakíttatott  át  s  később  részben  nagymértékű  renaissance  díszítésen 
is  esett  keresztül.  Ha  a  régi  Pest,  a  Margitsziget,  Ó-Buda  és  Buda  művészetének 
a  méltatása  kapcsán  közölt  épületstatisztikát  részletezzük,  5  castrumot,  23  kolostort, 
5  johannita  ispotályt,  31  templomot  és  8  kápolnát  nyerünk.  Ezek  a  számok 
önmagukban  véve  is  annyira  beszédesek,  hogy  újabb  kommentárra  nem  szorulnak. 


Budapest  művészete  91 

VIII. 
Budapest  középkori  mesterei  s  a  profán  építészeti  emlékek. 

Mai  székesfővárosunk  középkori  templomainak,  kolostorainak  és  várainak 
építőmestereiről  s  a  művészekről,  a  kik  a  monumentális  épületek  befejeztével 
ezekben  századokon  át  bő  működési  teret  találtak,  adatok  nem  igen  maradtak 
ránk.  A  régi  levéltárakkal  egyetemben  ugyanis  az  egykorú  számadási  könyvek 
s  ezekben  a  művészekre  vonatkozó  adatok  is  nyom  nélkül  elenyésztek. 

A  XV.  század  folyamán  Budán  tevékeny  mesterek  közül  is  csak  a  külföldiek- 
ről emlékeznek  meg  a  ránk  maradt  s  rendszerint  szintén  külföldi  források.  Ez  a 
körülmény  látszólag  arról  tanúskodik,  hogy  Budapest  középkori  mesterei  túlnyomó 
részben  szintén  külföldiek  voltak,  a  minthogy  a  régibb  fölfogás  Magyarország 
egyéb  városainak  a  művészeit  is  idegeneknek  vélte. 

Ha  csak  azokat  a  művészeti  emlékeket  nézzük,  a  melyek  napjainkig  fön- 
maradtak,  úgy  a  külföldiekhez  képest  elenyészően  csekély  lévén  számuk,  való- 
színűnek látszik,  hogy  nálunk  intenzív  művészi  élet  nem  honosodott  meg.  Mihelyst 
azonban  elpusztult  műemlékeink  tekintélyes  számáról  szerzünk  bizonyságot, 
józan  észszel  lehetetlen  kételkednünk  abban,  hogy  hazánkban  ezeknek  meg- 
felelő virágzó  művészi  élet  is  volt.  Mert  ha  a  régi  Buda  és  Pest  kapcsán  kimu- 
tatott s  hasonló  arányban  Magyarországszerte  emelt  tömérdek  templomot,  ezek- 
nek javarészt  elenyészett,  de  leltárakból  ismert  rengeteg  műkincsét  mind  idegen 
mestereknek  tulajdonítjuk,  Itália  és  Németország  tekintélyes  részének  a  mesterei 
csupán  Magyarország  számára  dolgozhattak  volna.  Azoknak  a  művészeknek  a 
hazája  így,  a  kiknek  régebben  oly  előszeretettel  tulajdonították  műemlékeinket, 
nem  dicsekedhetnék  annyi  régi  művészeti  alkotással,  mint  a  mennyivel  ott  lépten- 
nyomon még  ma  is  csupán  azért  találkozik  az  ember,  mivel  az  illető  ország 
nem  esett  át  a  hazánkéhoz  hasonló  pusztuláson. 

Ösmervén  a  középkori  városok  társadalmi  szervezetét,  az  ennek  keretében 
megalakult  czéhek  szellemét,  a  minők  nélkül  Magyarország  városai  sem  szűköl- 
ködtek, leheteüen  föltennünk,  hogy  idegen  mesterek  emberöltőkön  át  itt  állandó 
foglalkozást  űzhettek  volna,  a  nélkül,  hogy  hazánkban  maguk  is  gyökeret  nem 
vernek,  városaink  polgáraivá  nem  honosodnak.  Hogy  városaink  első  s  az  újabb 
történelmi  kutatás  bizonysága  szerint  a  határszéleken  kívül  egy-két  emberöltő 
folyamán  teljesen  megmagyarosodó  külföldi  települései  után  az  idegenek  tömeges 
beözönlése,  szakadatlan  lett  volna,  arról  semmiféle  adatok  sem  maradtak  ránk. 

S  ha  egy-két  külföldi  mester  nálunk  való  működéséről  kétséget  kizáró 
tudomásunk  is  van,  nem  kevesebb  az  adatunk  olyan  magyar  művészekről  sem, 
a  kik  a  XIV.  és  XV.  században  külföldön  működtek  s  itthon  szerzett  művészi 
készségükkel  az  odavaló  mesterekkel  nemcsak  versenyeztek,  hanem  ezeket  olykor 
túl  is  szárnyalták. 

A  régi  Buda  és  Pest  nemzetiségi  viszonyairól  a  Margitsziget  műemlékei 
kapcsán  már  szólottam.  Láttuk,  hogy  az  okmányokban  előforduló  környékbeli 
dűlők,  telkek,  helységek  tősgyökeres  magyar  neve  is  arra  vall,  hogy  mai  székes- 


^2  Divald  Kornél 

fővárosunkban  a  középkorban  az  idegen  elem  nem  lehetett  uralkodó.  A  budai 
törvénykönyv  egyetlen  ránk  maradt  példánya  látszólag  arról  tanúskodik,  hogy 
maga  Budavára  német  város  volt.  A  pozsonyi  levéltárban  őrzött  Offner  Stadt- 
recht-ről  azonban  Salamon  is  kimutatja,  hogy  ez  nem  eredeti  példány,  hanem 
pusztán  kivonatos  másolata  a  Zsigmond-korabeli  budai  törvény  és  szokásjogi 
gyűjteménynek,  s  valószínű,  hogy  a  német  Pozsony  használatára  készült  törvény- 
könyvet latin  nyelvből  fordították  le  s  helylyel-közzel  egyben  talán  a  határszéli 
város  viszonyaihoz  is  alkalmazták. 

Távolról  sem  állítom,  hogy  Budavára  Zsigmond  király  koráig,  sőt  azután  is 
színmagyar  város  volt.  Minthogy  Budavára  a  XIII.  század  folyamán  első  sorban 
katonai  szempontból  véve  jelentős,  lakosai  uralkodó  osztálya  is  a  német  katona- 
családokbból  került  ki,  a  melyeket  IV.  Béla  azért  telepített  le  itt,  mivel  a  vár- 
védelemhez jobban  értettek,  mint  koráig  a  magyarok.  Ezek  a  katona-családok 
azonban  mesterséget  aligha  folytattak  s  így  Róbert  Károly  koráig  több  mint 
valószínű,  hogy  a  kézmívesek  nagyrészt  magyarok  voltak.  Hogy  a  német  katona- 
családok a  magyar  nyelvet  korán  sajátították  el,  ezt  szent  Margit  pőrének  az 
adatai  bizonyítják.  Bizonyos  azonban,  hogy  a  német  nyelvet  sem  felejtették  el  s 
hogy  nemzeti  hagyományaikat  szintén  megőrizték.  A  midőn  katonai  jelentőségük 
az  Anjouk  korában  csökkent,  a  németek  nemzeti  összetartozásuk  fokozottabb 
gondozásával  igyekeztek  Budavárában  való  uralkodó  szerepüket  biztosítani, 
a  melyet  a  magyar  mesteremberek  fenyegettek.  Ez  sikerült  is,  de  csak  addig, 
a  míg  a  részben  a  magyar  főúri  rendbe  olvadt,  részben  mesteremberré  vált 
törzsökös  budai  katona-családok  száma  annyira  meg  nem  apadt,  hogy  csak 
erőszakoskodással  őrizhették  meg  mértékadó  szerepüket,  a  melyet  a  város  életé- 
ben betöltöttek.  A  magyarság  természetétől  fogva  nemzetiségi  kérdésekben  régen 
még  szenvtelenebb  volt,  mint  ma;  különösen  akkor,  ha  ezek  nem  fenyegették 
közvetlenül  jólétét.  Épp  azért  Budavára  tartósan  sohasem  lehetett  a  színhelye 
olyan  nemzetiségi  súrlódásoknak,  mint  a  minőkről  téves  föltevések  alapján  német 
és  cseh  monografusaink  regélnek.  Plébániái  egymás  ellen  folytatott  pőrében  csak 
egyetlenegyszer  merül  föl  olyan  mozzanat,  a  melyből  nemzetiségi  súrlódásokra 
lehet  következtetni.  A  midőn  s  alighanem  a  Boldogasszony  plébánosa  az  1390-ben 
hozott  ítéletet  megfölebbezi,  a  pápa  Donaldus  bécsi  skót  benczés  apátot  küldi 
ki  birónak.  Ennek  1391-ből  ránk  maradt  és  ScHiER-nél  közölt  levele  IX.  Bonifácz 
pápa  bulláját  is  tartalmazza,  a  mely  az  1390.  évi  ítéletet  megsemmisíti  s  Mária 
Magdolna  templomát,  valamint  az  alsó  város  szent  Péter-plébániáját  a  budavári 
Nagyboldogasszony-egyháznak  rendeli  alá ;  többek  között  azzal  a  megokolással, 
hogy  a  pörvesztes  két  plébánia  papjai  magyarul  prédikálnak,  holott  németek  is 
laknak  területükön,  már  pedig  a  többi  lakosok,  tehát  a  magyarok  is  „mind 
beszélnek  német  nyelven".  A  pápa  ennélfogva  egyházi  átok  terhe  alatt  meg- 
parancsolja, hogy  a  két  plébánia  és  népe  parancsának  engedelmeskedjék.  Ennek 
az  ítéletnek  nemcsak  hogy  foganatja  nem  lett,  de  a  két  plébánia  csakhamar 
azután  még  az  addig  köteles  egy  márkányi  ezüst  évi  lefizetése  alól  is  fölszabadul 
s  teljesen  függetlenné  válik.  Ebből  nyilvánvaló,  hogy  a  pápát  tévesen  informálták 
s  ez  a  magyar  főpapok  felvilágosítására  visszavonta  a  magyarság  ellen  irányuló 
ítéletét. 


Budapest  művészete  93" 

Bizonyos,  hogy  éppen  megfordítva  a  Budavárában  törzsökös  németek  akkor 
már  mind  értettek  magyarul ;  de  mivel  egymással  összeházasodtak,  családi 
érdekből  is  minél  tovább  igyekeztek  súlyt  adni  németségüknek.  A  tatárjárás  után 
a  németeké  volt  Budavárában  az  uralkodó  szerep  s  ők  ezt,  a  joggá  vált  régi 
szokásra  hivatkozva,  ezután  is  meg  akarták  tartani.  Ez  sikerült  is,  de  sajátságos, 
hogy  éppen  csak  a  német  Albert  király  koráig.  A  magyarok,  nyilván  mivel  a 
német  befolyás  az  udvarban  is  .  iarapózott,  ekkor  már  forrongani  kezdtek  s 
a  midőn  a  németek  egyik  vezéremberüket  orvul  láb  alól  eltették,  fegyverrel  ron- 
tottak reájuk  s  a  Budán  időző  magyar  katonasággal  egyetemben  iszonyú  mészár- 
lással torolták  meg  a  gyilkosságot. 

Ez  Salamon  szerint  1438-ban  történt.  A  német  származású  Albert  király 
pedig  a  zendülés  miatt  nemcsak  hogy  meg  nem  büntette  a  magyarokat,  hanem 
Budavára  belső  kormányzatában  az  itt  törzsökös  német  eredetű  családokéval 
egyforma  szerepet  biztosított  nekik.  Hogy  mily  hatással  volt  ez  Budavára  német 
eredetű  családjaira,  annak  semmi  sem  fényesebb  bizonysága,  mint  az,  hogy 
Onwein  Péter,  a  ki  1435-ben  a  németek  sorából  lett  biró,  1445-ben,  a  midőn 
újra  megválasztják,  Bornemissza  Péternek  is  írja  magát  s  utódai  már  csak 
Bornemissza  néven  szerepelnek.  Mátyás  király  korában  Budavára  és  külváro- 
sainak magyar  voltához  már  alig  férhet  szó.  Idegenek  azonban  itt  akkor  is  nagy- 
számban élnek  s  tömegesen  fordulnak  meg,  mint  Európa-szerte  minden  főbb  kul- 
turális és  kereskedelmi  góczpontban. 

A  mi  a  Budán  lakó  idegeneket  illeti,  a  németeken  kívül  olaszok  s  ezek 
különösen  az  Anjouk  korától  kezdve  laknak  tömegesebben  itt  s  szerepük  első 
sorban  a  kereskedelem  terén  hangadó.  Zsigmond  korában  jelentősebb  franczia 
településről,  Mátyás  korában  sűrűn  Budán  megforduló  olasz  mesterekről  van 
tudomásunk.  Ezeknek  az  idegeneknek  a  régi  Buda  művészi  életére  való  befolyá- 
sáról alább  lesz  szó.  Most  még  csak  annak  a  rövid  kifejtésére  szorítkozom, 
hogy  határszéli  városainkon  kívül  a  német  művészet  és  szellem  nálunk  távolról 
sem  volt  oly  jelentős  hatással,  mint  a  hogy  régebben  s  nagyobbára  német  kutatók 
föltevései  alapján  hitték.  Régibb  románkori  székesegyházaink  javarésze  olasz 
hatásról,  majd  francziáról  tesz  bizonyságot.  A  csúcsíves  építészet  elemeit  köz- 
vetlenül Francziaországból,  az  onnan  ide  telepített  szerzetesek  hozzák  hazánkba. 
A  franczia  Villard  de  Honnecourt  1240  és  1250  között  nálunk  való  időzéséről 
van  határozott  tudomásunk;  hogy  azonban  hozzáfogható  német  építész  avagy 
jelentéktelenebb,  de  nagyobb  számban  nálunk  tevékeny  németországi  mesterek 
jártak  volna  Magyarországon,  arról  csak  föltevések  szólnak,  a  melyeknek  az 
újabban  megállapított  tények  mindinkább  ellentmondanak.  A  XIII.  század 
folyamán  nem  sokat  tanulhattunk  a  némettől,  mivel  ez  a  csúcsíves  művészet 
terén  akkor  még  maga  is  a  francziától  tanult.  A  XIV.  század  folyamán  az  előző 
század  csúcsíves  stílű  tömeges  építkezésein  oly  tekintélyes  építésznemzedék 
nevelődött,  hogy  idegenre  nem  szorult  rá  Magyarország.  S  ha  ez  neki,  úgy 
hazánk  a  maga  mestereiből  szintén  juttatott  a  külföldnek.  Hogy  a  XV.  század- 
ban Németország  kulturális  tekintetben  Budára  nézve  nem  volt  hatással,  azt  az 
alább  elmoncandók  fogják  bebizonyítani.  S'  így  még  csak  annak  a  kijelentéseié 
szorítkozom,   hogy  a  jelentősebb  német   hatásnak   ekkorról   nálunk   ismét  csak 


94  Divald  Kornél 

nem  maradt  meg  kézzelfogható  nyoma,  határszéli  városainkon  kívül.  Viszont, 
hogy  Magyarország  s  jelesül  Buda,  kereskedelmi  téren  s  a  mi  azzal  együtt  járt, 
némi,  ha  nem  is  lényeges  tekintetben,  művészi  téren  is  a  XV.  században  Német- 
országra nem  volt  minden  hatás  nélkül,  azt  a  budai  aranyra  vonatkozó  adatok 
bizonyítják,  a  melyeket  Salamon  csoportosított  kitűnően  Budapest  történetével 
foglalkozó  művében.  A  középkor  első  aranyforintját  1252-ben  Firenzében  verték, 
1 260-ban  már  hazánkban  is  forog  a  virágos  arany  (fiorino) :  a  forint,  de  csak 
Róbert  Károly  korából  tudjuk,  hogy  Budavárában  is  vertek  aranypénzt  s  ennek 
alakja  akkor  is  a  firenzei  aranynak  Ker.  szent  János  képével  diszített  mása, 
a  melyet  Nagy  Lajos  korában  a  szent  László  alakjával  diszített  eredeti  formájú 
magyar  arany  szorít  a  háttérbe.  Ez  utóbbi  a  XV.  században,  a  midőn  Német- 
országban is  terjedni  kezd  az  aranypénz,  eredeti  mivoltában  vándorol  át  oda  s 
még  a  következő  században  is  a  leginkább  megbecsült  pénz  a  német  kereskedők 
kezében.  Hogy  a  magyar  arany  egész  Közép-Európában  mintaszerű  volt,  azt, 
mint  Salamon  művében  olvashatjuk,  külföldi,  főleg  német  tekintélyek  is  elimerik. 
A  magyar  arany,  a  melynek  a  XV.  század  második  felében  az  orosz  szolgai, 
de  primitívebb  mása,  nemcsak  változatlan  s  az  ingadozástól  ment  nemesércz 
tartalmának,  hanem,  a  mit  ez  föltételez,  vereté  kitűnő  technikájának  s  az  ezzel 
együtt  járó  fejlett  művészi  formának  is  nem  kis  mértékben  köszönhette  hirét. 
A  pénzverésben  való  ügyesjcg  s  az  aranypiacz  főhelye  Közép-Európában  a 
XIV.  és  XV.  századbán  kétségkívül  Buda  volt.  Ebből  Salamonnál  is  határozot- 
tabban lehet  arra  következtetni,  hogy  az  ötvösség  egyik  legkiválóbb  fészke 
nemcsak  Magyarországon,  de  egész  Közép-Európában  is  Buda  lehetett.  Erről 
azonban  akkor  is  alig  lesz  teljesen  kétséget  kizáró  tudomásunk,  ha  a  Buda 
templomai  közül  nem  egynek  a  kincstáráról  ránk  maradt  leltárakat  a  szak- 
irodalom behatóbban  kiaknázza  s  a  nem  kis  részben  külföldre  került  műkin- 
cseket e  leltárak  gyakran  rendkívül  pontos  leírása  alapján  kikutatja.  Addig  is 
azonban  túlságos  kicsinyhitűség  minden  valamire  való  ötvösművészeti  em- 
lékünk mesterét  külföldön  keresni.  Kétséget  kizáró  adatok  híján  Salamon 
általában  csak  mint  kereskedelmi  városét  fejti  ki  a  régi  Buda  jelentőségét ; 
bízvást  föltehetjük  azonban,  hogy  a  mesterségek  s  ezekkel  egyetemben  a  művé- 
szetek nem  kevésbbé  virágzottak  itt,  mint  a  kereskedés.  A  budai  czéhek  száma 
nagy  volt,  s  mivel  a  középkor  mesterembere  egyben  kereskedő  is  s  az  iparczikkek 
ki-  és  bevitele  oly  mértékben,  mint  ma,  kellő  közlekedési  eszközök  híján  s  az 
egyes  városok  árúmegállító  joga  miatt  nemcsak  jóval  nehezebb,  de  gyakran  a 
lehetetlenséggel  is  határos  dolog  volt :  az  idegen  művészi  alkotások  bevitelét  is 
csak  egy-egy  hatalmas  fejedelem,  mint  nálunk  Mátyás  király,  engedhette  meg 
magának. 

Buda  mesteremberei  közül,  a  kik  koruk  művészeti  mozgalmaiból  többé- 
kevésbbé  szintén  kivették  volt  részüket  s  a  kiknek  rendjébe  a  művészek  is  tar- 
toztak, a  budai  törvénykönyv  a  következőkről  emlékezik  meg :  a  pénzverőkről, 
utánuk  az  ötvös-czéhről,  majd  a  festőkről  és  az  arany-nyujtókról,  a  szintén  külön- 
külön  említett  kovácsok-,  késcsinálók-,  kardgyártókról,  az  egy  rovatban  említett 
s  úgy  látszik  egy  czéhbe  tartozó  harangöntők,  gyertyatartó-  és  fiaskó-művesek, 
lakatosok,  sarkantyúsok,  dróthúzók-  és  tűgyártókról.    Együtt  említi  a  törvény- 


Budapest  művészete  95 

könyv  a  paszomántos  és  zsinórkészítőket,  továbbá  a  kőműves-,  kőfaragó-,  ács-, 
téglavető-  és  kövezetcsináló-mestereket.  Külön  szerepel  a  kerékgyártó,  külön  a 
kádár,  együtt  az  ij-  és  nyílgyártó,  továbbá  az  asztalos  és  esztergályos.  Ismét 
külön-külön  szerepel  a  kötélverő,  a  szíjgyártó,  a  nyeregkészítő ;  volt  még  ezeken 
kívül  hazai  gyapjúból  dolgozó  posztógyártó,  takács,  posztónyíró,  szabó-mester, 
subakészítő,  kelmefestő,  posztókalló,  vászonfehérítő.  Több  mint  valószínű,  hogy 
a  mesteremberek  közül  a  törvénykönyv  másolója  nem  egy  csoportot  hagyott 
ki.  így  a  kalaposok  nem  szerepelnek  itt,  az  üvegesek  sem ;  ez  utóbbiak  pedig 
budai  személynevekben,  a  melyek  rendesen  a  foglalkozást  is  jelentik,  nem  egy- 
szer fordulnak  elő. 

A  festők  és  aranynyujtók  vagy  aranyozok  egy  czéhbe  tartoztak.  A  XIV. 
század  végéig  a  két  rendbeli  mesterembereket  a  képek  aranyozott  hátterének 
az  általános  volta  fűzhette  egymáshoz,  a  XV.  században  a  szárnyas  oltárok 
divatja,  a  melyek  a  ránk  maradt  adatok  s  a  török  hódoltságtól  ment  ország- 
részek nagyszámú  emlékei  után  ítélve  hazánkban  mindenfelé  s  így  Budán  és 
Pesten  is  tömegesen  készülhettek. 

Képfaragókról  a  budai  törvénykönyv  nem  emlékezik  meg,  de  szinte  magától 
értetődik,  hogy  ezek  a  kőfaragók,  illetve  az  asztalosok  és  esztergályosok  czéhébe 
tartoztak  s  hogy  a  szoboröntés   mesterei  a  harangöntők   czéhéből  kerültek  ki. 

Hogy  Mátyás  király  korában  már  a  művészet  és  nem  a  technika  rokon  volta 
fűzi  össze  mestereinket,  erre  egy  Kovachich  nyomán  SALAMON-nál  idézett  okmány 
vall,  a  mely  a  pesti  festő-,  drágakővéső-,  aranynyujtó-  (auricusores)  és  képfaragó- 
mesterekről, mint  a  város  lakosairól  szól.  Hogy  a  mesterek,  a  kiket  ma  építé- 
szeknek nevezünk,  a  középkorban  a  kőműves  vagy  kőfaragó  czímével  is  meg- 
elégedtek, az  köztudomású. 

A  czéhek  népességéről  a  budai  törvénykönyv  nem  tájékoztat.  Valószínű 
azonban,  hogy  építész,  szobrász  és  festő,  ötvös  és  más,  ma  iparművészetnek 
nevezett  foglalkozást  űző  ember  nem  kisebb  számmal  élt  a  középkori  Buda- 
pesten, mint  Európa  más  jelentősebb  fővárosában.  A  templomoknak  s  egyéb 
monumentális  épületeknek  eddig  bemutatott  tekintélyes  számából  s  néhány 
egyház  fölszerelésének  ránk  maradt  leltárából  ez  önként  következik. 

Zsigmond  király  korában  már  csak  egy  templom  épül  s  ezzel  a  templom- 
építés aranykora  Budán  véget  ér.  A  kőfaragók,  szobrászok,  festők,  ötvösök  s 
más  mesteremberek  azonban  a  templomok  kiegészítésénél,  kápolnákkal  való 
bővítésénél,  belső  fölszerelésük  és  díszítésük  gyarapításánál  a  mohácsi  vészig 
szakadatlanul  bő  foglalkozást  találtak.  Erre  a  templomok  jókarban  tartása  és 
díszítése  érdekében  kiadott  búcsúlevelek  is  bízvást  engednek  következtetni. 

Az  építészek,  vagyis  a  kőművesek  és  kőfaragók  foglalkozása  a  profán 
építészet  XV.  századbeli  föllendülésével  még  nagyobb  mértékű  lett,  vagy  leg- 
alább is  olyan  maradt,  mint  a  minő  a  templomépítés  aranykorában  volt.  A  művészi 
mozzanatokban  a  XV.  században  egyre  gyarapodó  profán  épületek  révén  pedig 
a  templomok  belső  díszítésével  foglalkozó  többi  mesterek  működési  köre  is 
hatalmasan  bővült. 

Budapest  középkori  profán  építészetéről,  a  budai  várat  kivéve,  még  jóval 
kevesebb  a  határozott  adatunk,  mint  az  egykorú  templomokról.    Profán  épület 


96  Divald  Kornél 

ez  időből  egy  sem  maradt  ránk,  még  csak  romok  képében  sem.  Csupán  néhány- 
középkori  polgári  ház  pinczéje,  kapualja  s  egy-két  földszinti  szobája  hirdeti  ma 
s  az  is  csupán  Budavárában,  hogy  a  profán  építészet  a  XIV.  századtól  kezdve 
itt  sem  szűkölködött  művészi  vonások  nélkül.  A  ránk  maradt  töredékek  azonban 
a  királyi  vár  emlékeihez  képest  fölöttébb  jelentéktelenek  s  hogy  csaknem  kizárólag 
csúcsíves  stílűek,  ez  a  körülmény  arra  vall,  hogy  ha  a  renaissance  idővel  a 
magánházak  külsején  érvényesült  is,  ezek  átalakításánál  az  épület  magvát,  főleg 
erősen  boltozott  földszinti  helyiségeit,  változatlanul  megtartották.  £  boltozatok 
a  török  hódoltsággal  járó  viharokat  is  kiállották.  Innen  van,  hogy  Arányi  Lajos, 
a  kórboncztan  első  professzora  a  budapesti  tudományegyetemen,  a  ki  kedvtelésből 
a  régészeti  kutatás  terén  még  ma  is  elismerésre  méltó  s  páratlan  buzgóságról 
tanúskodó  tevékenységet  fejtett  ki,  1877-ben  hetvennégy  budai  házban  talált 
figyelemre  többé-kevésbbé  méltó  középkori  részleteket.  E  házak  közül,  a  me- 
lyeket gondosan  összeállított  s  vázlatosan  illusztrált  lajstromba  foglalt,  napjainkig 
már  sokat  bontottak  le.  A  még  meglevő  középkori  részletekből  a  legérdekeseb- 
beket: néhány  csúcsíves  boltozatú  XV.  századbeli  kapualjat,  kapualjak  falába 
vágott  s  néha  szinte  szeszélyes  legyezőformájú  ívvel  betetőzött  lóczás  fülkét 
„Az  Osztrák-Magyar  Monarchia  írásban  és  képben"  czímű  vállalat  III.  kötetében 
Salamon  mutat  be  Budapest  történetével  foglalkozó  értekezése  kapcsán. 

A  budavári  magánházak  homlokzatain  csupán  néhány  egyszerűbb  szabású 
csúcsíveskori  kapu  maradt  meg  változatlanul.  Az  egyetlen  kivétel  a  36.  képünkön 
látható  országház-utczai  emeletes  épület,  a  melynek  homlokzati  fala  a  XV.  század- 
ból való.  Ehhez  a  ház  belső  részét  a  török  hódoltság  után  újonnan  építették. 
A  homlokzaton  párosával  csoportosított  ablakokat  látunk,  emeleti  fala  egy  lábnyira 
szökel  ki  a  földszinti  fal  fölött  s  lóheríves  frizzé  olvadó  vaskos  gyámköveken 
nyugszik.  Hasonló  szabású  homlokzatokkal  a  Rajna  vidékén  is  találkozunk,  s 
miként  ezek,  úgy  a  budai  is  a  favázas  épületek  hatása  alatt  készült,  mely  utóbbiak 
építése  egész  Közép-Európában  általános  volt.  Ha  téglát  házak  építésére  Budán, 
kőben  gazdag  volta  miatt,  nem  is  igen  használtak,  favázas  házak  a  XV.  század 
előtt  a  várban  is  voltak,  különösen  azonban  a  külvárosokban  épültek  mindvégig 
nagy  számmal.  Hogy  a  középkori  házvételekről  való  okmányokban  a  félig  vagy 
egészen  fából  épült  házak  alatt  favázas  házakat  (Fachwerksbau)  kell  értenünk, 
az  valószinű. 

Egyéb  forrásaink,  a  melyek  a  ránk  maradt  építészeti  részleteken  kívül  Buda- 
pest középkori  magánházairól  szólnak,  csak  merő  általnosságokra  szorítkoznak. 
Az  irott  forrásokban  azonban  annyi  a  szavahihető  dicséret,  hogy  ezt  bízvást 
fogadhatjuk  el  bizonyságául  annak,  a  mit  közvetett  adatok  alapján  mai  fővárosunk 
fejlett  középkori  művészetéről  állítottam.  Forrásaink  a  királyi  várral  szemben  a 
várossal  csak  mellékesen  foglalkoznak,  miként  a  régi  rajzokban  is  első  sorban 
a  királyi  vár  palotáit  törekedtek  híven  megöiökíteni  ezek  mesterei.  Budapest 
monografusai  a  város  régi  külsejének  a  megállapításánál  főleg  a  XV.,  XVI. 
és  XVII.  századból  ránk  maradt  metszeteket  igyekeztek  kiaknázni.  Ha  ezek  a 
metszetek  nagyjában  a  régi  Buda  és  Pest  fekvéséről,  egyes  részeinek,  épüle- 
teinek mivoltáról  tájékoztatnak  is,  művészettörténeti  szempontból  véve  mind 
merőben  hasznavehetetlenek.    Helyrajzi  szempontból  véve  is  vajmi  kevés  van 


Budapest  művészete 


97 


ezek  között,  a  melyik  legalább  részben  megbízható  volna.  S  ez  egészen  termé- 
szetes is.  Azoktól  a  fogyatékos  műveltségű  és  művészi  képzettségű  mesterektől 
ugyanis,  a  kik  e  rajzokat  nagyobbára  csekély  igényű  közönség  s  az  összehasonlí- 
táshoz alkalmat  nem  igen  találó  külföld  számára  készítették,  kortársaik  távolról 
sem  vártak  annyit,  mint  a  mennyit  a  modern  ember  a  fotografálás  korában  a 
rajzolótól  elvár.  Rajzaink  nagyobb  része  merőben  könyvdísznek  készült  s  így  mes- 
tereik a  rajz  hűségénél  fontosabbnak  tartották  azt,  hogy  művük  a  könyv  keretébe 


36.  Középkori  ház  a  budai  Országház-utczában.  Fénykép  után. 


illeszkedjék.  Minthogy  a  szöveg  általánosságokon  kívül  szintén  nem  mond  egyebet, 
a  rajzoló  is  tartózkodott  attól,  hogy  a  városi  látképek  rajzolásával  járó  ember- 
fölötti türelemmel  beható  részletezésbe  mélyedjen.  Mivel  eddig  ösmert  XV.  és 
XVI.  századbeli  képeink  rajzolói  csaknem  mind  kizárólag  németek  voltak  s  mint 
művészek  harmadrangú  mesterek,  behatóbb  részletezés  esetén  sem  lettek  volna 
képesek  "arra,  hogy  a  királyi  vár  és  a  város  művészi  jellegét  híven  visszatükröz- 
tessék. A  renaissance  építészetről  ugyanis,  a  mely  irott  forrásaink  szerint  Buda 

Divald:  Budapest  művészete.  7 


y8  Divald  Kornél 

utczáin  jelentős  módon  érvényesült,  akkor  még  fogalmuk  nem  igen  volt.  Egyébként 
a  külföldi  városokról  ránk  maradt,  ügyesebb  mesterek  készítette  s  a  budaiakkal 
egykorú  rajzok  szintén  csak  tipikus  jelentőségűek.  Csakis  a  város  talajalakulásáról, 
utczái  irányáról  és  kimagaslóbb  épületei  helyéről  tájékoztatnak.  A  kimagaslóbb 
épületekre  ezeken  sem  művészi  vonásaikról,  de  egyik-másik  sajátosságukról 
ismerünk  rá,  a  mely  az  épületet  nagyjában  jellemzi.  Ilyen  sajátosságok,  a  melyek  a 
Budán  járt  rajzolók  figyelmét  csaknem  kivétel  nélkül  lekötötték,  az  István-torony,  a 
mely  a  várhegy  déli  végén  állott,  továbbá  a  királyi  vár  csonka  tornya  s  a  palotákat 
övező  falak  párkányán  végigfutó  födött  folyosó.  A  királyi  várhoz  hasonlóan 
erődített  polgári  Budavárának  a  falait  a  Duna  partja  felől  a  várhegy  oldalán 
épült  házak  helylyel-közzel  alighanem  elfedték  s  a  várhegy  tetején  épült  házak 
közül  pedig  nem  egy  a  bástyafalakra  könyökölt.  Minthogy  a  körfalaknak  ily  meg- 
szakításokkal való  pontos  lerajzolása  nagy  nehézséggel  járt  volna,  az.  1493-ban 
kiadott  Schedel-féle  világkrónika  37.  képünkön  látható  rajzának  a  mestere  a 
falakat  egészen  mellőzi  művén.  Buda  ezen  kivétel  nélkül  német  szabású  és 
szanaszéjjel  szórt  házaival  a  királyi  vár  mellett  lapos  dombháton  terül  el  s 
kerítetlen  város.  Templomai  közül  csupán  a  Nagyboldogasszonyt  látjuk  itt, 
valószinű  helyén  s  a  dominikánusok  mögötte  levő  hatalmas  tornyát.  Ezenkívül 
még  arra  is  emlékezett  mesterünk,  hogy  a  Boldogasszony-templom  déli  tornya 
épülőfélben  van ;  magát  a  templomot  azonban  ismét  csak  hasból,  még  pedig 
csaknem  négyszögletes  ablakokkal  és  kereszthajóval  tüntette  föl.  Kereszthajója 
különben  még  egy  templomnak  van  a  Schedel-krónika  rajzán.  Ez  a  templom 
itt  a  Boldogasszony  és  a  királyi  vár  között  áll.  Valójában  pedig  több  mint 
valószinű,  hogy  Budavárában  a  török  hódoltság  előtt  egyetlen  kereszthajós 
templom  sem  volt.  A  Boldogasszony  templomán  túl  Schedel  krónikájában  vége 
szakad  Buda  fametszetű  kepének,  mivel  az  egész  rajz  bele  nem  fért  a  könyv 
formátumába.  Hogy  a  királyi  vár  fantasztikus  képét,  lehetetlen  formájú  épüle- 
teinek az  egymás  tetejére  hányt  tömegével  még  csak  az  itt  levő  házak  zsúfolt- 
ságának a  kifejezéseként  sem  fogadhatjuk  el  hitelesnek,  vagy  legalább  való- 
színűnek, az  a  királyi  várnak  alább  ismertetendő  törökkorbeli  alaprajzából  válik 
majd  nyilvánvalóvá. 

Buda  talajviszonyai  és  topográfiája  szempontjából  jóval  figyelemreméltóbb 
az  1451-ből  ránk  maradt  Mendelmann-féle  rajz,  a  mely  azonban  szintén  csal-: 
tipikus  s  azonfelül  nem  ment  az  önkényes  toldásoktól  sem.  Általános  művészi 
szempontból  véve  DiLLicHnek  1606.  évi  rajza,  a  melynek  nyomán  a  ToLLius-féle 
rajz  is  készült,  a  legfejlettebb,  a  nélkül  azonban,  hogy  az  egyes  épületek  közül 
még  a  kimagaslóbbaknak  is  a  művészi  jelleméről  tájékoztatna.  Műtörténelmi 
szempontból  véve  így  ezek  a  rajzok  a  régi  Buda  és  Pest  egyéb  későbbi  s  a 
visszafoglalásig  készült  rajzaival  egyetemben  hasznavehetetlenek.  Budának  a 
visszafoglalása  után  készült  metszetei  közül,  a  melyek  legteljesebb  lajstromát 
a  régebbiekével  együtt  Majlátii  Béla  közölte,  a  Fontana-féle  óriási  fametszet 
a  legtökéletesebb.  Ezt  Bubics  Zsigmond  tette  közzé.  Budának  itt  látható  pontos 
fölvétele  a  város  részletes  topográfiájával  foglalkozókra  nézve  megbecsülhetetlen 
forrás.  Műtörténelmi  szempontból  véve  azonban  szintén  hasznavehetetlen,  mert 
az  ostrom  után,  rombadőlve  ábrázolja  régi  fővárosunkat. 


100  Divald  Kornél 

A  miről  a  régibb  rajzok  mesterei,  nem  lévén  tisztában  a  részletekkel,  illetőleg 
ezeket  nagyobbára  saját  ízlésüknek  megfelelően  fogván  föl,  általánosságban  sem 
tájékoztatnak :  a  régi  Buda  művészi  képéről  a  kevésbbé  komplikált  eszkö- 
zökkel készült  s  a  részletek  nagyobb  intelligenciával  való  megfigyelése  alapján 
álló,  de  szintén  csak  általánosságra  szorítkozó  szóbeli  leírások  több  fogalmat 
nyújtanak.  Ezekről  Salamon  is  kimutatta,  hogy  hitelességükhöz  nem  férhet  szó. 
Az  1432-ben  nálunk  járt  Bertrandon  de  la  Broquiére  szerint:  „Boude  est  la 
meilleur  ville  de  Hongrie".  Azonkívül  a  királyi  várról  szólván,  azt  jegyzi  meg 
róla,  hogy  fekvése  szép  s  hogy  a  palotához  közel,  kívül  a  városon  szép  meleg- 
fürdők vannak,  a  vár  és  a  Duna  közötti  fürdők  pedig  nem  olyan  szépek.  Mátyás 
király  kortársa,  Ranzanus  szerint  Budavára  nem  nagy,  de  szép  és  díszes  város 
Ursinus  Velius  szerint  Budavára  „mielőtt  a  törökök  (1526-ban)  fölgyújtották, 
hires  volt  igen  tágas  házainál  fogva,  a  melyeket  itt  az  olaszországi  épületek 
részarányosságával  (ad  Italicorum  aedificiorum  symmetriam)  úgy  a  kereskedők, 
mint  a  főurak  építtettek". 

Oláh  Miklós  1536-ban  így  írja  le  a  mohácsi  vész  előtti  Budára  vonatkozó 
visszaemlékezéseit,  miután  a  királyi  várról  már  megemlékezett:  „Maga  Buda- 
város is  nevezetes.  Az  ott  összesereglő  olasz,  német,  lengyel  s  a  mi  időnkben 
török  kereskedők  által  egész  Magyarország  emporiuma.  Bármely  oldalról  szem- 
léled némi  távolságban  a  királyi  várat  és  a  várost,  van  mit  gyönyörködnöd 
benne ;  mintha  az  épületek  nem  anyagból  volnának,  hanem  valamely  művészi 
kép  állana  előtted.  És  viszont,  ha  a  városból  az  alatta  levő  kellemes  vidékre 
tekintesz,  elragadó  a  látvány.  Maga  a  kőszikla,  melyen  a  város  áll,  a  boros- 
pinczékért  alá  van  ásva,  úgy  hogy  nem  kevesebb  munkába  került  valamennyi 
ház  földalatti  része,  mint  a  mit  belőlük  a  föld  szinén  látsz". 

Budavára  házainak  a  számát  s  a  jelentősebb  főpapi,  főúri  vagy  polgári 
paloták  nagyságát,  bár  ezt  eddig  is  megkisérlették,  csak  a  város  részletes  topo- 
gráfiájának újból  való  megállapítása  kapcsán  lehet  majd  pontosabban  kimutatni. 
Salamon  számítása  szerint  Budavára  polgári  részében  340  ház,  illetve  háztelek 
lehetett.  Újabb  adatok  szerint  Budavárában  322  ház,  külvárosában  645  ház 
volt,  összesen  1235  szobával,  3267  kamrával,  742  födött  udvari  helyiséggel, 
627  éléskamrával  s  3931  lónak  való  istállókkal.  Ez  az  összeírás,  a  melyet  Áldássy 
közölt,  Zsigmond  király  korából  való,  a  midőn  ez  a  bázeli  zsinatot  Budára 
akarta  áthelyezni.  Minthogy  itt  a  királyi  vár  épületei  és  helyiségei  is  be  vannak 
számítva,  ugyanannyi  beépített  terület  mellett,  mint  a  mennyit  Salamon  Buda- 
vára 1687.  évi  térképe  alapján  tekintetbe  vesz,  kevesebb  számú,  de  nagyobb 
terjedelmű  épület  volt  a  várban,  mint  a  mennyire  a  háztelkek  akkori  számából 
következtetni  lehet. 

Hogy  a  Zsigmond-korabeli  összeírásban  a  boltok  és  műhelyek  nem  szere- 
pelnek, ez  több  mint  valószínű,  s  ezeknek,  a  helyiségeknek,  valamint  az  össze- 
írásnak a  természetéből  következik. 

Hogy  Budavára  a  XV.  század  második  felében  a  legrendezettebb  európai 
fővárosok  egyike  volt,  azt  a  tisztaságáról  fönmaradt  adatok  s  az  a  körülmény 
bizonyítja,  hogy  utczái  kövezettek  voltak.  Már  a  Zsigmond- korabeli  törvény- 
könyv is  említi  az  itt  lakó  kövezetcsinálókat.  Terjedelmére  nézve  maga  Budavára 


liudapcst  művészete  101 

természetszerűleg  kicsiny  volt  ugyan ;  de  bár  közigazgatásilag  szorosabban 
még  a  várhegy  tövében  elterülő  külvárosok  sem  forrhattak  vele  össze,  ezek  s 
az  ezekkel  szomszédos  helységek  dél  és  észak  felől  Kelenföldtől  Ó-Budáig 
s  a  várhegytől  nyugatra  esők  is  területileg  egybeolvadtak.  A  külvárosaival,  mint 
láttuk,  hasonló  módon  egybeolvadt  balparti  Pest  lakosságával  együtt  Buda  a 
török  hódoltság  előtt  népesség  tekintetében  nem  állhatott  mögötte  Európa 
-egykorú  fővárosainak,  a  melyek  lakossága  a  XV.  századig  általában  alig  köze- 
líti meg  a  százezerét  s  egy-egy  dögvész  vagy  háború  után  sokszor  nagyon 
is  megapadt. 

IX. 

A  budai  királyi  vár   helyrajza  s  csúcsíves   és  renaissancekori 

maradványai. 

A  polgári  városénál  jóval  kimerítőbb  képet  tárnak  elénk  forrásaink  a  királyi 
várról.  Ezek  száma  Salamon  óta  tetemesen  bővült.  Zsigmond  és  Mátyás  király 
építkezéseit  forrásaink  így  egész  más  színben  mutatják,  mint  a  hogy  ezeket  még 
Salamon  után  is  nem  egy  kutató  jellemezte. 

A  budai  királyi  várról  ránk  maradt  források  közül  a  régibb  irodalom  beha- 
tóbban jóformán  csak  a  régi  metszeteket  és  a  várról  szóló  egykorú  leírásokat 
aknázta  ki.  Mindezekkel  a  legalaposabban  és  a  legtöbb  kritikával  Salamon  foglal- 
kozott. A  Mátyás  korában  Budán  járt  olasz  mesterekről  a  legtöbb  adatot  kül- 
földi műtörténetíróknak  köszönhetjük.  Külföldön  a  bolognai  egyetemi  könyvtárban, 
Marsigli  gróf  1686-ban  Budán  zsákmányolt  keleti  kéziratgyűjteményében  találták 
meg  pár  év  előtt  a  királyi  vár  törökkorbeli  alaprajzvázlatát,  a  melyet  Forster  Gyula 
a  műemlékek  országos  bizottsága  számára  lefényképeztetett  s  a  melyet  Hauszmann 
Alajos  közölt  először.  Ez  az  alaprajz  vázlatos  volta  ellenére  is  tagadhatatlanul 
a  legbecsesebb  adalék  az  elenyészett  budai  királyi  vár  ösmeretére  vonatkozólag. 
Nagyjában  helyes  voltát  az  ásatások  is  igazolják,  a  melyeket  a  mai  királyi  vár 
építése  folyamán,  ennek  földmunkálatai  közben  Hauszmann  végeztetett,  a  ki 
nagyszabású  építészeti  alkotásának  az  ösmertetésével  foglalkozó  fényes  kiállítású 
művében  a  királyi  vár  régi  metszeteinek  a  zömén  kívül,  a  török  korbeli  térkép 
és  a  földmunkálatok  közben  felszínre  került  falmaradványok  alapján  az  elenyé- 
szett paloták  és  erődítményeknek  a  lehetőségig  pontos  helyszínrajzát  is  adja,  azon- 
fölül  a  régebben  és  napjainkban  talált  közép-  és  renaissancekori  épületrészleteknek 
és  töredékeknek  csaknem  teljes  gyűjteményét  mutatja  be  képekben. 

Helyes  fogalmat  a  budai  királyi  várról,  a  melyből  a  háborús  századok  folya- 
mán kő  sem  maradt  kövön,  csak  a  régi  alaprajz,  a  kiásott  falmaradványok  és 
ékítményes  töredékek  alapján  szerezhetünk.  A  régi  metszetek  és  egykorú  leírások 
csak  kiegészítik  a  képet,  a  melyet  az  előbbi  szemléltető  anyag  kiaknázása  révén 
nyerünk. 

Mint  említettem,  forrásaink  közül  a  török  korbeli  alaprajz  a  legfontosabb  s 
azért  ennek  beható  ösmertetése  kapcsán  állapítom  meg  az  alábbiakban  az  elenyé- 
szett királyi  vár  helyrajzát.  A  török  térkép,  mely  38.  képünkön  látható,  a  föl- 


ío-: 


Divald  Kornél 


irataiban  szereplő  budai  pasák  kora  után  ítélve  1650  körül  készült  s  czélja  nyilván 
az  volt,  hogy  valamelyik  újonnan  Budára  került  pasának  helyrajzi  tájékoztatásul 
szolgáljon.  A  mily  kitűnően  felelt  meg  ennek  a  czélnak  ez  a  vázlatos  rajz,  épp 
oly  kevésbbé  tekinthető  pontos  műszaki  fölvételnek.  A  vár  falainak  és  bástyáinak 
a  körvonalait  elég  pontosan  jelzi,  az  ezeken  kivül  és  belül  elterülő  épületeknek 


j^jté/t. 


1&f* 


08.  A  budai  királyi  vár  törökkorbeli  alaprajza.  A  Hauszmann  A.  művében  közölt  hasonmás  után 
félnagyságban.  —  1.  Kisfiirdő.  —  2.  Nagy  frenk-torony.  —  3.  Kis  frenk-torony.  —  4.  Új  város- 
rész bástyái.  —  5.  Karakas  pasa  tornya.  —  6.  Új  városrész.  —  7.  Murád  pasa  dzsámija.  — 
8.  A  palota  kapuja.  —  9.  Szijavus  aga  építette  erőd.  —  10.  A  királyi  palota.  —  11.  Börtön.  — 
12.  Fegyvertár.  —  13.   Palota-tér.  —  14.  Báli  pasa-tér    —  15.  Koldus  kapu.  —   16.  Ágyú-telep. 

—  17.  Fegyvertár  bástyája.  —   18.  Kis  kapu.  —   19.  Frenk  kapu.  —  20.  Musztafa  pasa  dzsámija. 

—  21.  Víztorony,  víz  van  benne.  —  22.  A  bég  magtárai.  —  23.  A  pasa  jégverme.  —  24.  Uruds 
aga  kapuja  és  tornya.  —  25.  Hadsi  Sefer  dzsámija.  —  26.  Palissad,  melyet  Szijavus  aga  csinált, 
víz  van  benne.   A  budai    janicsár    aga    őrizte    legényeivel.  —  27.    Lovászok    tornya.    A  ruméliai 

szpáhiknak  egy  csapata  őrizte. 


azonban  csak  fekvéséről  tájékoztatnak  a  török  föliratok.  Az  épületek  falait  a  térkép 
készítője  csak  helylyel-közzel  rajzolta  föl.  így  a  várhegy  tetejének  a  déli  szélén 
keletnyugati  irányban  elterülő  épületszárny  helye  egészen  üres.  Nyilván  azért,  mert 
a  tervrajz  mestere  vagy  nem  fejezte  be  művét  vagy  pedig  nem  férkőzhetett  oda,  a 
hol  meglehet,  hogy  az  ott  álló  épületek  akkoriban  használatlanul  romladoztak. 


•37. 7*      *    ^''-í,        * 


írc-    -  -  -    * 


104  Divald  Kornél 

A  méretek  pontos  jelzését  térképünk  szintén  nélkülözi ;  az  arányai  azonban 
nagyjában  helyesek.  Ezt  a  mai  palota  építése  közben  felmerült  tapasztalatok  iga- 
zolják,  a  melyek  szerint  a  régi  királyi  vár  a  gőzsikló  felső  állomásától  délre,  a 
ma  is  meglevő  nagy  rondelláig  terült  el.  A  várhegynek  ezt  a  részét  és  környékét 
foglalja  magában  a  török  térkép.  Az  erődítmények  rajzából  itt  nyilvánvaló, 
hogy  a  királyi  várat  a  várhegy  keleti  és  nyugati  oldalán  három  egymással  pár- 
huzamos és  terraszokat  formáló  bástyafal  védte.  A  déli  végükön  ezekkel  keresztben 
lefutó  hegyoldali  bástyafalat  a  déli  sarokrondellával  kelet  felől  szintén  három, 
nyugat  felől  azonban  csak  egy  bástyafal  kötötte  össze.  A  várhegy  tetején  a 
királyi  vár  területét  a  polgári  városétól  egy  nagy  piacz  választotta  el,  a  melytől 
délre  kívülről  fallal  elzárt  beépítetlen  udvar,  ennek  déli  szélén  sánczárok  terült 
el.  A  sánczárok  falán  belül  egy  félig  beépített  udvar  s  végül  még  tovább  délnek 
két,  épületektől  egészen  körülzárt  kisebb  udvar  következett. 

Tervrajzunkon  a  föliratok  száma  27  s  ezek  az  erődítményeken  belül  és 
kívül  egyaránt  előfordulnak.  Az  itt  ránk  maradt  épülettöredékek  és  egyéb  adatok 
alapján  nagyrészt  meghatározhatjuk,  hogy  mi  volt  a  török  korban  más  czélra 
használt  épületek  helyén  Zsigmond  és  Mátyás  király  korában.  A  mai  Ráczfürdő 
„kis  fürdő"  néven  szerepel.  Ez  volt  a  királyi  várhoz  tartozó  fürdő,  a  melyet 
Bertrandon  díszesebbnek  mond,  mint  a  minők  a  vár  és  a  Duna  között  elterülő 
fürdők  s  a  melyet  Mátyás  korában  oszlopos  folyosó  kötött  össze  a  várkerttel. 
A  kis  fürdőtől  északra  s  a  nagy  rondella  mellett  nyugatnak  „a  nagy  frenk  torony" 
fölirat  kétségen  kívül  magára  a  ma  is  meglevő  Zsigmond  korabeli  nagy  rondel- 
lára vonatkozik.  Ettől  északra  esik  ,,a  kis  frenk  torony",  a  melynek  párja  a 
nyugati  hegyoldalon  tovafutó  középső  várfal  északi  végén  napjainkig  fönmaradt. 
A  tíz  méter  átmérőjű  és  közel  tizenhét  méter  magas  bástyatornyot  a  mai  királyi 
vár  építése  folyamán  lebontották,  pontos  műszaki  fölvétele  azonban  megvan  s 
Hauszmann  nyomán  39.  képünkön  látható.  Ehhez  hasonló  szabású  s  szintén 
pompásan  faragott  kőhasábokból  épült  bástyatoronynak  a  maradványait  leg- 
újabban a  keleti  hegyoldal  középső  várfalának  az  északi  végén  találták  meg ; 
e  falak  a  mai  paloták  környékének  a  rendezésekor  szintén  lehordattak.  De  tér- 
jünk vissza  a  nyugati  hegyoldalra.  A  két  végén  bástyatornyos  középső  várfal 
alatt  még  egy  várfal  látható  térképünkön,  mely  az  előbbivel  együtt  „az  új  város- 
rész bástyáit"  alkotja.  A  középső  várfalnak  már  említett  Zsigmond  korabeli  északi 
bástyatornya  „Karakas  pasa  tornya"  nevét  viseli.  Ez  a  pasa,  teljes  nevén  Karakas 
Muhammed  pasa,  Gévay  szerint   1618-tól  1621-ig  kormányozta  Budát. 

A  hegyet  koronázó  nyugati  várfal  és  az  előbbi  között  az  „új  városrész" 
terült  el  és  „Murád  pasa  dzsámija".  A  tűzvészek,  a  melyekről  tudjuk,  hogy  a 
várfalak  alatt  a  török  korban  gyakran  keletkeztek,  arra  engednek  következtetni, 
hogy  a  várkert  e  részében  épült  új  városrész  fabódékból  állott.  Mecsetje,  a  mely 
az  1650  és  1653  között  Budán  székelő  Murád  pasa  nevét  viseli,  eredetileg  aligha- 
nem Mátyás  korabeli  épület  volt.  Hogy  ezt  Murád  alakította  át  mecsetté,  ez  nem 
bizonyos ;  mert  a  mecsetek  nevüket  ez  egyes  pasáktól  nem  mindig  azért  nyerték, 
mivel  azok  építették  vagy  alakították  át.  A  már  említetteken  és  Szokoli  Musz- 
tafán  kívül  egy-egy  pasa  Budán  átlag  egy  évnél  tovább  alig  állomásozott.  Hogy 
a  pasák  Budán  új   mecseteket  építettek,  ez  rövid  itt  időzésükön  kívül  a  nagy 


Budapest  művészete 


105 


számban  fönmaradt  s  jórészt  rögtön  a  város  elfoglalása  után  mecsetté  átalakított 
keresztény  templomok  miatt  is  kevésbbé  valószínű.  A  pasák  neve  bizonyára  csak 
azért  ragadt  a  már  fönnállott  mecsetekhez,  mivel  pénteki  imáik  színhelyét,  a 
hová  hetenként  ünnepélyesen  fölvonultak,  lakásukhoz  hasonlóan  gyakran  vál- 
toztatták. A  mecset,  a  melyet  egy-egy  pasa  a  maga  használatára  kiszemelt  s 
díszében  is  gyarapított,  így  távozása  után  is  megtartotta  nevét.  A  „palota  kapuja" 
a   királyi   vár    sánczárkának 
nyugati  végén  állott,  a  mely 
utóbbit  fölirat  nélkül,  pusztán 
határvonalaival    jelzi    térké- 
pünk.   Több  mint  valószinű, 
hogy  az  Anjouk  koráig  ez  a 
sánczárok  volt  a  királyi  vár 
északi  határa.  Zsigmond  ki- 
rály a  sánczárkon  túl  a  pol- 
gári   város    felé    hatalmasan 
növelte  a  királyi  vár  területét 
s  az  általa  alapított  Zsigmond- 
templom   előtti    tértől    fallal 
zárta   el   az    így    nyert   első 

várudvart.  Ennek  létezéséről 

a  török  térképen  kívül  a  bécsi 

állami  levéltárban  őrzött  1 686. 

évi  alaprajz  is  tanúskodik,  a 

mely  41.  képünkön  látható. 

Hogy  a  várudvar  Zsigmond 

korában  nyerte  falait,  ezt  ezek 

maradványai    bizonyítják,    a 

melyeket   napjainkban  a  III. 

Károly  korabeli  szertári  épü- 
let lebontása  közben  találtak 

meg. 

Az    első    várudvar    nyu- 
gati oldalán  a  török  térkép  a 

„Szijavus  aga  építette  erődöt" 

jelzi,    a    melynek    mivoltáról 

azonban  nem  igen  tájékoztat. 

—    Szijavus    pasa    1648-tól 

1650-ig  kormányozta  Budát. 

Aga   1639-ben  lett.    Ha  aga 

korában  is  Buda  volt  állomása  s  az  aga  így  a  pasával  azonos  személy,  akkor  az 

erőd  is  az  említett  év  körül  épült,  illetve  inkább  valószinű,  hogy  csak  egy  már 

meglevő  régi  épületből  alakították  át.  Egy  ilyen  a  török  komál  régibb  derékszögű 

négyszögalakú  épület  alapfalmaradványai  a  térkép  jelezte   helyen   napjainkban 
csakugyan  fölszínre  is  kerültek.   Szijavus  aga  az  épületnek  alighanem  pusztán 


40.  A  királyi  vár  Buda  felé  néző  külső  északi  falának 

napjainkban  talált  kapumaradványa.  Hauszmann  A. 

művéből. 


10(5  Divald  Kornél 

északkeleti  sarkát  kötötte  össze  a  várudvar  külső  falával,  a  mint  ezt  térképünk 
is  jelzi  s  az  erőddé  átalakított  épület  azért  nyerte  tőle  nevét. 

Az  első  várudvarnak  a  város  felé  néző  külső  falában  a  kapu  a  „koldus- 
kapu" nevét  viseli,  maga  a  várudvar  a  „Báli  pasa  tér".  Ennek  északkeleti  sar- 
kában „ágyútelepet"  jelez  a  fölirat,  a  mit  török  korbeli  utazók  tanúsága  szerint 
deszkaszín  is  aligha  védett  az  idő  viszontagságai  ellen  ;  több  helyütt  olvashatjuk 
ugyanis,  hogy  az  ágyúk  nagy  tömege  a  szabad  ég  alatt  hevert  a  várban.  Az  első 
várudvar,  a  nyugati  felének  közepén  levő  magános  házon  kívül,  beépítetlen  volt. 
Csak  északi  várfalának  külső  oldalán  ugrott  ki  még  egy  toronyszerű  épület,  való- 
színűleg a  várőrség  egyik  tanyája,  a  melynek  keleti  oldalán  még  egy  kapu  törte 
át,  a  török  korbeli  kolduskapu  párjaként  a  falat.  Az  első  várudvart  dél,  kelet 
és  észak  felől  határoló  falakat  az  1 7 1 5-ben  alapított  szertár :  a  Zeughaus  építé- 
sénél is  fölhasználták.  A  déli  és  keleti  várfal  a  Zeughaus  alapfala  lett,  az  északi 
ez  utóbbi  főszárnyának  a  középső  fala.  A  midőn  pár  év  előtt  a  III.  Károly  kora- 
beli épületet  lebontották,  a  kolduskapunak  a  török  korban  befalazott  párját  is 
megtalálták  itt.  A  faragott  kövekből  összerótt,  gazdagon  tagozott  Zsigmond  kora- 
beli kapu  bélletének  ép  állapotban  fönmaradt  részlete  40.  képünkön  látható. 

A  „palota  kapuján"  belépve,  az  első  várudvarral  egyformán  széles,  de  csak- 
nem felényivel  rövidebb  udvarba  érünk,  a  melyet  a  török  térkép  „palotatér"-nek 
nevez.  Ennek  keleti  oldalán  a  „fegyvertár  bástyája"  fölirat  látható  ;  a  bástyafalat 
jelző  vonal  s  az  e  mellett  levő  épületek  azonban  nincsenek  föltüntetve.  Itt  Hausz- 
mann  szintén  talált  Zsigmond  korabeli  alapfalmaradványokat,  a  melyek  egykorú 
adatok  szerint  az  1686-ban  július  22-én  Budavára  ostroma  folyamán  bekövet- 
kezett robbanás  alkalmával  a  légbe  röpült  épületnek  a  maradványai  voltak.  Szinte 
bizonyos,  hogy  ez  volt  Zsigmond  Friss-palotája,  a  melynek  ablakaiból  V.  László 
király  Hunyady  László  kivégzését  nézte.  A  kivégzés  szokatlan  helyen  történt, 
Thuróczi  krónikája  szerint :  „a  budai  castrum  előtt,  átellenben  a  Friss-palotának 
nevezett  kastélylyal",  tehát  a  királyi  vár  első  vagy  második  udvarában.  Az  elsőből 
a  második  udvarba  vezető  kapu,  a  „palota  kapujának"  a  tornyát  s  a  sánczárokra 
boruló  felvonuló  hídját  szintén  jelzi  a  török  alaprajz,  a  mely  innentől  kezdve  dél 
felé  a  várhegy  tetején  levő  épületekre  vonatkozólag  egyre  elnagyoltabb.  A  második 
udvart  elzáró  déli  fal  mögött  a  „a  fegyvertár"  fölirat  van.  E  mögött  délnek 
három  oldalról  árkádokkal  övezett  trapéz-alakú  udvart  jelez  alaprajzunk.  Erre 
néz  a  szokatlan  pontossággal  megrajzolt  s  a  török  korban  szintén  mecsetté  átala- 
kított várkápolna,  a  mely  mellett  nincsen  fölirat,  a  minthogy  a  muzulmánok  a 
XVII.  században  vallásos  czélra  már  nem  is  használták  ezt  az  épületet.  A  trapéz- 
alakú udvar  középszélessége  12  méter,  hossza  körülbelül  40  méter  lehetett.  A  mai 
palota  részei  közül  a  Mária  Terézia  korabeli  szárny  állván  itt,  a  most  folyó  épít- 
kezések alkalmával  határozottabb  adatok  erre  vonatkozólag  nem  merültek  föl 
ugyan,  de  valószínű,  hogy  a  trapéz-alakú  udvart  mind  a  négy  oldala  felől  árkádos 
folyosók  zárták  körül ;  ezek  közül  azonban  az  északi  a  hozzá  tartozó  épület- 
szárnynyal romba  dőlt,  még  pedig  alighanem  1578-ban,  pünkösd  éjszakáján,  a 
midőn  a  villám  a  várba  csapott  le  s  meggyújtotta  a  törökök  puskaporraktárát,  a 
mely  fölrobbant  s  a  város  polgári  részének  épületeit  is  megrongálta.  Régi  kró- 
nikák szerint  ekkor  a  Dunára  néző  bástyafalak  egy  része  is  összeomlott,  a  tűz 


Budapest  művészete 


107 


vész  pedig,  a  mely  a  robbanást  követte,  500  házat  pusztitott  el.  Ha  ez  a  szám 
túlzott  is,  annyi  bizonyos,  hogy  a  tűzvész  gyakran  pusztított  Budán  a  török 
korban,  s  ezt  rendszerint  a  királyi  vár  is  megsínylette,  a  melynek  pusztán  erő- 
dítményeit állították  helyre  időnként  a  törökök,  a  kik  ehhez  az  anyagot  a  paloták 
használatlanul  romladozó  részeinek  a  falaiból  fejtették.  Hogy  ez  így  volt,  annak 
a  középkori  és  renaissance  faragványos  töredékek  a  bizonyságai,  a  melyeket 
napjainkban  a  bástyafalakban,  ezek  lebontása  alkalmával,  találtak.  Az  árkádos 
udvar  pillérei  közül  csak  a  déli  és  a  nyugati  sor  néhány  pillérének  az  alapfala- 
zását találták  meg.  Hogy  azonban  az  udvart  mind  a  négy  felől  körülzárták  épü- 
letek, ennek  az  a  vastag  falmaradvány  a  bizonysága,  a  melyet  a  mai  királyi  vár 
négyszögletes  udvarában  1901-ben  találtak  meg.  Ennek  a  falnak  az  iránya  egybe 
esett  a  keleti  hegyoldalon  lefutó  északi   bástyafal  irányával  s  így  ez  a  trapéz- 


41.  A  budai  királyi  vár  1686.  évi  alaprajza.  A  becsi  állami  levéltárban  levő  s  Hauszmann  művé- 
ben közölt  eredeti  után.  —   1.  Bástyatornyok.   —  2.  Árkádos  udvar.  —  3.  Bástyafalak.  —  4.  Vár- 
kapuk. —  5.  Palotaszárnyak.  —  6.  Várudvarok.  —  7.  A  sánczárok.  —  8.  A  nagy  rondella. 


alakú  udvar  északi  szárnya  belső  falának  a  maradványa  volt,  a  mely  előtt  az 
árkádsor  maradványait  még  a  Mária  Terézia  korabeli  talajegyengetés  enyésztette 
el.  A  trapéz-alakú  udvart  övező  épületek  „fegyvertárának  jelzett  részétől  nyu- 
gatra a  török  térképen  a  ,,börtön'*-föliratot  látjuk,  a  melyet  az  előbbi  épület 
síkjából  kiugró  s  derékszögben  nyugatnak  forduló  fal  szintén  csak  kívülről  jelez. 
Az  itt  talált  alapfalmaradványok,  a  királyi  vár  régi  metszetei  s  más  adatok  alapján 
ítélve  biztosan  megállapíthatjuk,  hogy  itt  a  török  kor  előtt  a  csonka  torony  állott, 
a  melynek  építése  Zsigmond  korában  befejezetlen  maradt  s  a  mely  Mátyás  korában 
a  foglyul  ejtett  husziták  börtöne  volt.  A  királyi  vár  keleti  oldalán  a  kápolnától 
kezdve  alaprajzunk  csak  annyit  jelez,  hogy  az  épületsor  tovább  folytatódik  délnek. 
Az  168G.  évi  alaprajzon  (41.  kép)  a  már  csak  két  árkádsorral  bíró  trapéz-alakú 
udvarból  szűk  átjáró  vezet  a  legdélibb  négyszögletes  udvarba,  a  mely   körül- 


108  Divald  Kornél 

belül  15  méter  széles  és  35  méter  hosszú  volt.  A  török  alaprajz  ezt  az  udvart 
még  szintén  jelzi  s  szabályos  volta  a  renaissance  korára  enged  következtetni. 
Mátyás  épületei  állottak  itt,  a  melyekhez  azonban  délfelé  még  Árpádkori  épü- 
letek is  csatlakoztak.  E  déli  épületcsoport  pinczeboltozatainak  egy  része,  a  Mária 
Terézia-korabeli  palotarész  déli  négj^szögének  a  keleti  szárnya  alatt  még  ma  is 
megvan.  Még  tovább  délnek  a  napjainkban  lefolyt  építkezések  földmunkálatai 
közben,  a  török  alaprajz  üresen  hagyott  helyén  a  déli  bástyafalon  belül,  a  melyet 
az  alaprajz  szintén  nem  jelez,  jóval  jelentősebb  falmaradványok  is  kerültek 
fölszínre.  A  déli  bástyafaltól  körülbelül  20  méternyire  s  ezzel  párhuzamosan 
Hauszmann  két,  egyenkint  100  négyzetméternyinél  nagyobb  területet  befoglaló 
vastagfalú  helyiség  oldalfalait  ásatta  ki.  Az  egyik  terem  négyszögletes  volt ;  a 
közepén  talált  nyolczszögletes  pillér,  a  négy  fal  közepéből  kiugró  felpillérek  s 
a  sarkaiban  megmaradt  gyámkövek  bizonysága  szerint  az  alacsony  helyiség 
boltozata  négy  erős  keresztboltból  állott.  A  másik  terem  az  előbbinek  nyugati 
oldalán  szabálytalan  hatszög  alakú  volt.  Ez  utóbbi  lehetett  az  István-torony 
földszinti  helyiségének  maradványa.  Az  előbbi  négyszögletes  helyiséghez  észak 
felől  még  egy  csatlakozott,  a  mely  már  a  négyszögletes  renaissancekori  udvart 
körülzáró  épület  keleti  szárnyának  a  maradványa  volt  s  a  melynek  már  említett 
régi  pinczeboltozatai  a  Mária  Terézia-korabeli  szárny  alatt  még  ma  is  láthatók. 
Hogy  a  királyi  vár  XIII.  századbeli  részeiből  már  Zsigmond  király,  sőt  talán 
mái  az  Anjouk  korában  is  lebontottak  egyes  épületeket,  azt  szintén  a  legújabban 
talált  földalatti  falmaradványok  bizonyítják,  a  melyeket  a  ránk  maradt  alaprajzok 
egyikének  a  keretébe  sem  lehet  beilleszteni.  így  1901-ben  a  trapéz-alak  udvar 
keleti  oldalának  a  közepe  táján,  mélyen  a  földben,  egy  tömör  s  közel  10  méter 
átmérőjű  hengeralakú  falazást  találtak,  a  mely  XIII.  századbeli  bástyatoronynak 
lehetett  az  alapfala.  Valószínű,  hogy  a  torony  jelzi  az  Árpád-korbeli  király  vár 
északi  határvonalát.  Ennek  bástyafalai  ilyformán  a  várhegy  tetején  körülbelül 
csupán  100  méter  hosszú  és  40 — 80  méter  széles  területet  zártak  körül.  A  királyi 
vár  XIII.  századbeli  külső  erődítményeiből  napjainkig  csak  a  legfelsőbb  keleti 
várfal  és  az  ennek  két  végéből  kiinduló  s  a  hegyoldalon  a  Duna  felé  ereszkedő 
két  bást3rafal  maradt  meg,  a  melyet  felső  végén  Zsigmond  király  egy-egy  ma 
is  meglevő  kapuval  töretett  át.  A  várhegy  oldalán  lenyúló  bástyafalak  közül  a 
déli  rejtett  folyosóval  bír,  a  mely  a  várhegy  lábánál  állott  toronyhoz  vezetett. 
Ez  utóbbi  víztartó  medenczét  foglalt  magában  s  a  török  alaprajzon  is  meg- 
találjuk ezzel  a  fölírással:  „Víztorony,  víz  van  benne".  A  hegyoldalon  lefutó 
két  bástyafalat  Zsigmond  korától  kezdve  három  várfal  kötötte  össze  egymással. 
A  legalsón  belül  a  török  korban  a  „pasa  jégverme",  kívül  a  „bég  magtárai" 
terültek  el.  Hogy  a  falon  kívül  a  bég  magtárai  terültek  el,  ez  a  körülmény  is 
arra  vall,  hogy  a  víztorony  és  az  alsó  várfal  nem  állott  közvetlenül  a  Duna 
partján,  hanem  a  várhegy  lábánál  nyúlt  el.  A  hegy  lejtőjén  lefutó  falak  közötti 
alsó  várfalnál  jóval  előbbre  ugrott  „Uruds  aga  kapuja  és  tornya",  a  melytől 
északra,  az  itt  már  alighanem  a  Duna-part  fölött  tovahuzódó  várfalhoz  támasz- 
kodva „Hadzsi  Sefer  dzsámija"  állott.  Ez  a  mecset  eredetileg  a  királyi  vár  alatt 
lakó  budai  karmeliták  temploma  volt,  a  kikről  1380-ban  Erzsébet  királyné  is 
megemlékezik  végrendeletében.  A  mi  Sefer  pasát  illeti,  ez  1614-ben  februárban 


Budapest  művészete 


109 


került  Budára  s  ugyanez  év  október  havában  már  meg  is  fosztják  méltóságától. 
A  dzsámitól  északra  terül  el  tervrajzunkon  a  „palissád,  a  melyet  Szijavus  aga 
csinált,  víz  van  benne  s  a  budai  janicsár-aga  őrzi  legényeivel".  A  palissádtól 
északra,  körülbelül  a  sikló  mai  alsó  állomása  táján,  áll  a  „lovászok  tornya,  a 
rumeliai  szpáhiknak  egy  csapata  őrizte". 

A  mai  tabáni  plébániatemplom  helyén  állott  középkori  szent  Gellért-templom- 
ból tervrajzunk  szerint  „Musztafa  pasa  dzsámija"  lett.  Budán  három  Musztafa 
pasa  uralkodott.  Szokoli  Musztafa  pasa  1566-ban  lett  a  város  kormányzója  s 
1578-ban,  nyilván  hivatalból,  megfojtották.  Ez  az  egyetlen  pasa,  a  kinek  épít- 


42.  A  királyi  vár  nagy  rondellájának  napjainkban  kiásott  kapuja  a  hozzáépített  kerti  házzal. 

Fénykép  után. 


kezeseiről  határozott  tudomásunk  van  A  másik  két  Musztafa  pasa :  Ipszir 
Musztafa  és  Silindar  Musztafa.  Az  előbbi  1639-től  1640-ig,  az  utóbbi  1640-ben 
alig  három  napig  volt  pasa  Budán.  Mivel  Szokoli  Musztafa  mecsete  Némethy 
szerint  a  mai  Vízivárosban  volt,  a  tabáni  mecset  alighanem  Ipsir  Musztafától 
nyerte  nevét 

Visszatérve  a  királyi  várhoz,  azt  látjuk  a  török  alaprajzon,  hogy  a  keleti 
hegyoldal  erődítményeit  a  déli  nagy  rondellával  ismét  három  várfal  köti  össze. 
A  nagy  rondellához  szekérút,  a  várhegy  oldalán  kígyózva,  alighanem  Tabánból 
vezetett,  a  honnan  gyalogosok  számára  közvetlenül  a  rondella  kapujához  lépcső 
is  nyilt.  A  kaput  a  tervrajz  „frenk  kapu"-nak  nevezi  s  maradványait  Hauszmann 
ásatta  ki.  Mint  42.   képünkön  látható,  a  pompásan   faragott   kemény  mészkő- 


110  Divald  Kornél 

hasábokból  épült  kapunak  gyalogosok  és  szekerek  számára  külön-külön  nyilasa 
volt;  az  előbbi  késői  csúcsíves  ízlésű  keretével  sértetlenül  maradt  meg.  Mind  á 
két  kapunyilás  keretének  az  alján  még  ma  is  ott  vannak  az  elenyészett  felvonóhíd 
kőből  faragott  eredeti  tengelyágyai. 

A  nagy  rondellát  a  várhegy  nyugati  oldalán  lefutó  déli  keresztfallal  egyetlen 
bástyafal  kötötte  össze.  Az  út,  a  mely  ez  utóbbin  belül  a  nagy  rondelláról  tovább 
vezetett,  török  tervrajzunkon  nincsen  jelezve,  mivel  akkor  alighanem  használaton 
kívül  volt.  Valószínű  azonban,  hogy  Zsigmond  korában  ez  az  út  a  legfelső  nyugati 
várfal  alatt  futott  tova  a  hegyoldalon  lenyúló  déli  és  középső  keresztfalon  áttört 
kapukon  keresztül. 

A  várhegy  tetejének  délnyugati  felén  a  királyi  palota  fölírással  jelzett 
épületsort  látunk,  a  mely  csak  annyit  sejtet,  hogy  nyugat  felé  a  legfelső  várfal 
fölött  hatalmas  nyilt  loggiával  bír  s  a  trapéz-alakú  udvar  nyugati  szárnyával 
egy  vonalba  esik.  Hogy  tervrajzunk  szerzője  a  királyi  várnak  éppen  ezt  a  részét 
nevezte  el  királyi  palotának,  ez  a  körülmény  arra  enged  következtetni,  hogy  a 
várnak  ez  a  része  épülhetett  a  legnagyobb  anyagi  pompával.  A  török  korban 
azonfelül  a  várnak  ez  a  része  aligha  szolgált  praktikus  czélokra  s  így  tarthatta 
meg  a  királyi  palota  nevet.  A  Budán  állomásozó  pasák  lakása  általában  nem 
a  királyi  vár  volt,  mint  ez  hihető  volna.  Ez  az  oka  annak,  hogy  a  Mátyás- 
korabeli épületek  gazdag  márványdiszítését  a  törökök  fürdőik  burkolatához  s 
mészégetéshez  hurczolták  szét. 

„A  rombadőlt,  helyesebben  romlásnak  engedett,  Mátyás-korabeli  paloták 
márványanyagát  —  írja  Hauszmann  —  a  török  alatti  és  utáni  időkben,  a  midőn 
a  várfalakat  újból  felépítették,  kétségkívül  mészégetésre  a  habarcshoz  használták 
föl.  Ez  majdnem  bizonyos,  mert  1896-ban  a  Logodi-utczai  támaszfal  alapozá- 
sánál négy  mészégető  kemenczére  akadtunk,  melyek  környezetében  összedarabolt 
márványtöredékek  nagy  halmaza  volt." 

Ha  ehhez  hozzáveszszük  azt  a  sok  hosszú  ostromot,  a  melyet  Budavára, 
különösen  azonban  a  királyi  vár  átszenvedett,  továbbá  a  tűzvészt,  a  mely  itt  a 
török  korban,  békés  időben  is,  ismételten  pusztított,  s  azt  a  körülményt,  hogy 
Buda  új  telepesei  a  visszafoglalás  után  kőbányájuknak  szemelték  ki  a  királyi 
palotát,  nem  fogunk  csodálkozni  azon,  hogy  az  egykorú  írók  magasztaló  dicsé- 
retei és  a  ránk  maradt  töredékek  között  szinte  fordított  az  arány,  s  hogy  a  török 
korból  ránk  maradt  elnagyolt  alaprajzot  a  királyi  vár  múltjára  nézve  a  legbecsebb 
forrásnak  kell  tartanunk. 

Megismerkedvén  a  török  alaprajzzal,  a  melynek  nagyjában  való  helyes  voltát 
és  hitelességét  a  fölszínre  került  alapfalmaradványok  s  a  még  elnagyoltabb,  de  főbb 
pontjaiban  ezzel  egyező  1686.  évi  alaprajz  igazolja,  a  királyi  vár  török  hódoltság 
előtti  idejéből  ránk  maradt  irott  adatok  között  is  könnyebben  tájékozódhatunk. 

Minthogy  a  régi  királyi  vár  egyes  töredékeiről  a  török  térkép  kapcsán  mái- 
esett  szó,  nézzük  előbb  az  ezeken  kívül  ránk  maradt  s  nagyobbára  napjainkban 
fölszínre  került  töredékeket.  Ez  utóbbiak  stílusa  és  lelőhelye  még  inkább  igazolja 
azt,  a  mit  az  egyes  palotarészek  koráról  eddigelé  állítani  alkalmam  volt.     , 

A  fönnebbiekben  említett  XIII.  századbeli  falmaradványokon  kívül  az  utolsó 
Árpádok  korából  semmi  töredék  sem  ismeretes. 


Budapest  művészete 


111 


Későbbi  csúcsíveskori  részletekből  az  eddig  említett  Zsigmond-korabeli  bástya- 
tornyokon és  kapukon  kívül  a  régi  várfalak  bontása  közben  a  legfelső  bástyafal 
födött  folyosóját  tartó  gyámkövek  egy  részét  találták  meg  s  azonkívül  számos 
kisebb  építészeti  részletet  és  díszítő  töredéket.  Ez  utóbbiak  sorában  vannak  fehér 
mészkőből  kitűnő  technikával  faragott  boltozatborda-,  hevederív-,  ajtóbéllet-rész- 
letek,  köteges  pillérek  töredékei  s  szintén  kései  csúcsíves  jellegű  párkánydarabok. 
A  legtöbb  azonban  a  biztos  kézzel  mintázott  ékítményes  terrakotta-töredék, 
a  mely  arra  vall,  hogy  a  Zsigmond-korabeli  palotarészek  díszítésében  az  égetett 
anyagot  nagy  mértékben  használták  föl.  A  Zsigmond-korabeli  terrakotta-töredékek, 
a  melyeket  ma  az  Országos  Iparművészeti  Múzeum  és  a  székesfővárosi  múzeum 
őriz,  többé-kevésbbé  ép  mértani  művű  diszítmények,  a  melyek  többnyire  csúcs- 
íves ablakok  ívmezőjének  a  kitöltésére  szolgáltak.  Formai  kiválóságuknál  fogva  a 


43.  Csúcsíves-korabeli  égetett  agyagtöredékek  a  budai  királyi  várból.  Fénykép  után. 


legszebb  terrakotta-töredékek :  a  stilizált  liliomokból  összerótt  csokorral  díszített 
négyszögű  lap  s  a  szintén  43.  képünkön  látható  párkánytöredékek,  a  melyek 
egyikét  erősen  alámetszett  növényi  motívumok,  a  másikat  mértani  művek  díszítik. 

A  mészégetésre  vonatkozó  följebb  érintett  adatokból  önként  következik, 
hogy  márvány  töredék  a  királyi  várban  csak  kevés  maradt  fönn.  Ez  is  túlnyo- 
móan vörösmárványból  való,  melyet  Komárom  vármegyében  bányásztak.  A  Nyáry 
Albert  báró  ismertette  Hyppolit-kódexek  adatai  szerint  1487-  és  1489-ben  Beatrix 
királyné  számára  42  hajón  szállítottak  síkkői  és  tardosi  márványt.  Ezt  azonban, 
mint  alább  látni  fogjuk,  nem  a  budai  királyi  vár  építésénél  használták  föl,  hanem 
Ó-Budán,  a  melynek  vára  Nagy  Lajos  óta  a  magyar  királynénak  tulajdona  volt 
s  a  hol  Beatrix  királyné,  Bonfini  szerint  sokat  építtetett. 

Mátyás  király  palotájának  renaissancc  töredékei  közül  a  legnagyobbak  egyike 
a  kerubfeiekkel  díszített  vórösmárvanylap,  mely  sekély  fülkéinek  a  ferde  vonalai 


112 


Divald  Kornél 


után  ítélve,  egy  befelé  keskenyedő  ajtónyilás  mennyezeti  burkolata  volt.  E  töredék 
alighanem  a  kápolna  egyik  ajtajának  a  maradványa ;  alkalmasint  a  kápolnából 
való  a  többi  három  is,  a  mely  szintén  44.  képünkön  látható.  A  félpillérekkel 
díszített  két  töredék  egy-egy  formái  és  arányai  tekintetében  azonos  szabású  s  a 

falból  kiugró  fülkének,  még  pedig 
alighanem  pastoforiumnak  a  marad- 
ványa. A  legszebb  firenzei  korai 
renaissance  ékítményekre  emlékez- 
tető korinthusi  szabású  félpillérek, 
a  melyek  a  fülke-töredékeken  lát- 
hatók, tompaszögben  metszik  egy- 
mást. A  fülke  nyilasát  félkörű  ívbe 
foglalt  s  a  korai  renaissance  idején 
általánosan  kedvelt  kagyló  tetőzte 
be.  A  negyedik  töredék,  mely  az 
előbbi  kettőhöz  hasonlóan  szintén 
fehér  homokkőből  készült,  nagyon 
csonka;  mégis  megállapítható,  hogy 
lecsüngő  két  szalaggal  bíró  püspök- 
süveg, ezen  püspöki  keztyű  s  az 
utóbbival  keresztben  pásztorbot  dí- 
szítette ügyes  csoportozatban.  Ily- 
formán  bizonyára  ez  utóbbi  töredék 
is  a  vártemplomból,  még  pedig  ala- 
mizsnás  szent  János  sírkápolnájá- 
ból való. 

A  nagyobb  szabású  Mátyás- 
korabeli töredékek  közül  terjedel- 
ménél fogva  kiváló  a  király  hollós 
czímerével  díszített,  kevésbbé  gon- 
dos technikájú  háromszögletes  vö- 
rösmárványlap, mely  45.  képünkön 
látható  s  homorú  két  széle  után 
ítélve  alighanem  a  vár  valamelyik 
Zsigmond-korabeli  kapujának  az  ív- 
mezőjét  diszítette.  Az  ugyané  képen 
bemutatott  gyönyörű  pillérfejezetek 
egyike  fehér  homokkőből  s  ez  anyag 
természetének  megfelelően  lapos 
faragványokkal  készült;  a  másik 
vörösmárványból  való  s  szintén 
korintusi  szabású,  csakhogy  erő- 
teljesebben kidomborodó  növényi 
ékítményei  közepette  az  innen  kihajló  csigákat  két  fejjel  egymáshoz  forduló 
delfin  fölfelé  kunkorított  farka  pótolja.  Ismét  más  formájú,  de  csaknem  ugyan- 


44.  Renaissance-töredékek  a  budai  királyi  várból 
Fénykép  után.  —  I.  Ajtó  mennyezeti  bélletének  rész- 
lete. Magassága  9G  cm.  —  II.  Fülke  pilléres  rész- 
lete fehér  homokkőből.  Magassága  80  cm.  —  III 
U.  a.  Magassága  60  cm.  —  IV.  Püspöki  jelvények 
kel  díszített  töredék  fehér  homokkőből. 


Budapest  művészete 


113 


ilyen  nagyságú  korintizáló  pillérfejezet  látható  46.  képünkön.  A  csiga  szára  itt 
rosetta  köré  fonódik  s  palmettában  végződve  hajlik  alá. 

Mint  a  már  eddig  bemutatott  töredékek  közül  a  legtöbb,  úgy  a  gyönyörű 
arabeszkkel  diszített  vörösmárvány  ajtóféltöredék  is  46.  képünkön  szintén  becsü- 
letére válnék  Firenze  XV.  századbeli  java  díszítő  szobrászainak.  Egy  másik, 
hasonlóan  tökéletes,  de  gyümölcsfüzérrel  diszített  ajtóféltöredék  is  van  még'  a 
Nemzeti  Múzeumban,  mely  szintén  a  budai  királyi  várból  került  oda.  Szigorúan 
klasszikus  mintára  faragott  kisebb-nagyobb  s  hol  vörös-,  hol  fehérmárványból 
készült  párkánytöredékek,  jón-szabású,  a  korintusiaknál  azonban  kevésbbé  töké- 
letes technikájú    oszlop-  és  pillérfők,    két   gyűrűs  holló  alakjával    diszített  lap. 


45.  Renaissance-töredékek  a  budai  királyi  várból.    Fénykép  után.  —  I.  Pillérfejezet   fehér  homok- 
kőből. Magassága  47  cm.  —  II.  Pillérfejezet  vörösmárványból.   Magassága  60  cm.  —   III.  Mátyás 
király  czímerével  diszitett  vörösmárványlap.  Magassága  130  cm. 


fríz-részletek,  baluszterek,  ékítményes  és  alakos  gyámkövek,  szökőkút  töredékei 
s  egyéb  renaissance  ízlésű  építészeti  és  ékítményes  részletek,  ezek  között  egy 
terrakottából  való  pompás  gyümölcsfüzér-töredék  is  maradt  még  ránk  a  budai 
királyi  várból.  E  maradványok  legnagyobb  részét  képben  Hauszmann  mutatta 
be,  írásban  behatóbban  Miskovszky  és  Éber  ismertette.  A  márvány-díszítések 
egy  részét  a  törökök  a  Rudas-fürdő  helyiségeinek  a  burkolására  használták  föl. 
buda  visszafoglalásakor  az  új  telepesek  a  királyi  várból  sok  ékítményes  töredéket 
nurczoltak  el  s  falaztak  be  kuriózumként  házaikba.  A  midőn  Ferenczy  István 
szobrász  budai  műtermét  elhagyta  s  Rimaszombatba  költözött,  több,  állítólag  a 
királyi  várból  eredő  vörös  márványtöredéket  vitt  el  magával,  a  mely  hátrahagyott 

Divald  :  Budapest  művészete.  8 


114 


Divald  Kornél 


szobrai  gyűjteményében,  szülővárosában  alighanem  most  is  meg  van  még. 
Ez  utóbbi  márványtöredékek  közül  kettő  az  1883.  évi  gömörmegyei  művészeti 
és  régészeti  kiállításon  is  szerepelt.  Az  egyik,  Czakó  ELEMÉR-nek  a  Művészet 
1902.  évfolyamának  1.  füzetében  levő  közlése  szerint,  fehér  márvány-medencze 

töredéke  volt,  a  melyet 
a  Hunyadi-czímer  díszí- 
tett; a  másik  oroszlánt 
ábrázolt  és  vörös-már- 
ványból készült.  A  Ru- 
das-fürdő renaissance- 
kori  faragványos  vörös- 
márványlapjaitNÉMETHY 
ismertette,  a  várbeli  há- 
zakban levőket  Arányi 
és  mások.  A  marad- 
ványok ez  utóbbi  két 
csoportját  fölkutatnom 
nem  sikerült,  aminthogy 
sok  régibb  íróknál,  így 
HAuFFLER-nél  ismerte- 
tett töredék  szintén  el- 
kallódott, mivel  az  ilyen 
töredékeknek  gyűjtemé- 
nyeinkbe való  elszállí- 
tásáról régebben  ideje- 
korán senki  sem  gon- 
doskodott volt.  A  mily 
bizonyos,  hogy  a  királyi 
vár  faragványos  köveit 
sokfelé  hurczolták  széj- 
jel, épp  oly  igaz  az  is, 
hogy  nem  minden  régi 
kő  való  onnan,  a  melyet 
régibb  írók  Mátyás  palo- 
tájából eredőnek  jelen- 
tettek ki.  így  a  jezsuita- 
lépcső födött  részének 
az  alsó  bejárata  fölött 
ma  is  látható  egy  vörös-márványból  faragott  oroszlán,  a  melyet  a  királyi  várból 
valónak  tartanak,  holott,  a  mint  ezt  az  állat  hátán  tisztán  megmaradt  drapéria- 
részlet is  valószínűvé  teszi,  alighanem  a  budavári  Nagyboldogasszony-templom 
egyik  XV.  századbeli  sírkövének  a  maradványa. 


46  Renaissance  töredékek  a  budai  királyi  várból.  Fénykép  után 
—  1.  Pillérfej  töredéke  homokkőből.  Magassága  60  cm.  —  II.  Holló 
vörösmárványból.  M.  35  cm.  —  III.  Balusztrád-részlet  fehér  homok- 
kőből. M.  76  cm.  —  IV.  Ajtókeret  töredéke  vörösmárványból.  Széles- 
sége 38  cm.  —  V.  Gyűrűs  holló  sárgás  mészkőből.  Magassága  22  cm. 


Budapest  művészete  115 

X. 

A  budai  királyi  vár  és  építőmesterei  Zsigmond  koráig. 

Az  előző  fejezetben  mondottak  alapján  valószínű,  hogy  a  budai  királyi  vár 
Zsigmond  koráig  csupán  a  várhegy  tetején  volt  bástyafalakkal  övezve.  Ezek 
keleti  oldalából  azonban,  Visegrádhoz  hasonlóan,  90  méternyi  távolságban  egy- 
mástól, két  fal  már  a  XIII.  században  húzódott  le  a  Dunáig,  még  pedig  oly 
czélból,  hogy  ostrom  esetén  a  vízben  szegény  várat  a  folyamtól  el  ne  zárhassák. 
A  hegyoldalon  lenyúló  falak  épp  azért  eredetileg  alighanem  a  Duna  partjáig 
terjedtek  s  csak  a  török  térkép  nem  jelzi,  hogy  ez  így  volt,  a  minthogy  a  rajz 
egyéb  részein  is  befejezetlen. 

Hogy  Zsigmond  király  építkezései  előtt  meddig  terjedt  a  királyi  vár  a  hegy 
tetején  északnak,  azt  határozottan  nem  lehet  megállapítani.  Forrásaink  egy  része 
a  hegy  tetején  levő  sánczárkot  is  Zsigmondnak  tulajdonítja.  A  vár  legrégibb  része, 
mint  láttuk,  a  hegytető  déli  sarkán  terült  el.  Ezen  állott  István  tornya  is,  a  melyet 
némely  írók  V.  Istvánnak,  mások  Nagy  Lajos  ugyanilyen  nevű  öcscsének  tulaj- 
donítanak. Az  előbbi  vélemény  inkább  valószínű,  mert  a  torony  körül,  az  ásatások 
bizonysága  szerint,  XIII.  századbeli  épületek  sorakoztak.  Határozott  adatok  arra 
vonatkozólag  nem  maradtak  ránk,  hogy  Nagy  Lajos  koráig  királyaink  a  budai 
várban  mit  építettek.  Az  bizonyos,  hogy  Buda  alapításától  fogva  volt  itt  váruk, 
mivel  hol  ideiglenesen,  hol  állandóan  mind  laktak  itt.  Róbert  Károly  korában, 
•a  ki  Budát  nem  szívelhette,  a  királyi  vár  pénzverő-házul  szolgált.  SALAMON-nál 
olvassuk,  hogy  Nagy  Lajos  István  nevű  öcscse,  a  ki  1355-ben  halt  meg,  a 
budai  királyi  várban  lakott.  Épített-e  itt,  azt  nem  tudjuk,  s  ha  igen,  úgy  az  új 
palotarészek  csak  a  XIII.  századbeli  épületektől  északnak  emelkedhettek.  Köz- 
vetett adataink  szerint  valószínű,  hogy  Nagy  Lajos  korában,  ha  nem  is  egyetlen 
összefüggő  épületcsoportban,  de  80  méternyi  hosszúságban  terültek  el  a  királyi 
vár  palotarészei  déltől  északnak.  Több  mint  valószínű,  hogy  Erzsébet  királyné 
a  már  meglevő  épületek  mellé  emeltette  szent  Márton  kápolnáját,  a  melynek 
számára  1349-ben  búcsút  kért  és  nyert.  A  török  térképen  a  kápolna  jelzése  a 
legpontosabb  s  e  szerint  nemcsak  azt  határozhatjuk  meg,  hogy  a  kápolna  régibb 
és  későbbi  épületek  közé  ékelve  homlokzatával  a  trapéz-alakú  udvarra  nézett, 
hanem  azt  is,  hogy  szentélye  körülbelül  12  méter  széles  volt  s  egész  hossza 
30  méter.  A  kápolnát  így  valósággal  templomnak  mondhatjuk,  s  minthogy  az 
1349.  évi  pápai  okmány  bizonysága  szerint  királyi  fénynyel  s  a  csúcsíves  építé- 
szetnek nálunk  a  java  korában  épült,  úgy  Zsigmond,  mint  Mátyás  király  is 
aligha  bontotta  le.  Erre  vall,  hogy  a  várkápolnának  még  a  török  korban  is  a 
XIV.  századra  nézve  jellemző  háromoldalú  apszisa  s  erősen  kiugró  támasztó 
pillérrendszere  van.  A  kápolna  hajójának  északi  oldalfalához  fűzhette  Zsigmond 
a  maga  építkezéseit.  Ezek  innen  a  sanczárok  melletti  várfalig  jóval  szélesebb 
területen  épültek,  mint  a  régebbi  palotarészek.  A  sánczárok  mögötti  második 
várudvarnak  a  szélessége  130  m.,  hossza  a  sánczárok  nyugati  végén  álló  kapu- 
toronytól  a  csonkatoronyig   40  m.  volt,   a  keleti  oldalon  valamivel   nagyobb, 

8* 


116  Divald  Kornél 

minthogy  itt  a  várkápolnához  fűzött  épületek  az  udvar  félszélességében  beljebb 
húzódtak. 

A  sánczárok  mögötti  második  várudvar  keleti  felén  állhatott,  mint  láttuk, 
az  lGS6-ban  légberöpült  Friss-palota,  mely  nevét,  mint  önálló  épület,  a  régiektől 
cs  a  regiekhez  fűzött  toldaléképületektől  való  megkülönböztetés  végett  nyerte. 
Zsigmondnak  kell  tulajdonítanunk  a  részben  Anjoukori  épületektől  körülzárt 
árkádos  palotaudvar  kiépítését,  továbbá  a  vár  egész  külső  erődítési  rendszerét 
s  a  sánczárok  előtt  a  várhegy  tetején  elterülő  első  udvar  létesítését.  Ez  utóbbinak 
a  város  felé  néző  északi  fala  a  sánczároktól  100  méternyi  távolságban  állott. 
A  külső  falából  kiugró  toronyszerű  épületen  kívül  az  első  várudvarban  csak  egy 
épületről  van  tudomásunk,  a  mely  körülbelül  30  méter  hosszú  és  felényivel 
kisebb  volt  s  a  melynek  korát  meghatározni  eddigelé  nem  lehet. 

A  királyi  várnak  nagyobb  részében  beépített  területe  Zsigmond  korában 
250  méter  hosszú,  a  sánczároknál  100  méter,  déli  szélén  50  méter  széles  volt. 
Ha  ehhez  a  csaknem  tízezer  négyszögméternyi  alsó  várudvart  hozzáadjuk,  úgy 
Zsigmond  király  oly  nagy  építési  területtel  rendelkezett,  mint  koráig  alig  más 
fejedelmi  székhelynek  az  ura.  Ha  szertelen  tervét,  a  melynek  általa  óhajtott 
határait  az  erődítmények  jelzik,  nem  is  volt  képes  megvalósítani,  vára  befeje- 
zetlen mivoltával  is  oly  nagyszabású  volt,  hogy  palotáit  és  ezek  erődítményeit 
méltán  illette  meg  kortársai  csodálata. 

Az  erődítményeken  belül  a  várhegy  tetején  emelt  épületek  sorában  Zsigmond 
cs  Mátyás  király  építkezéseinek  a  pontos  határát  megszabni  kellő  adatok  híján 
lehetetlenség.  Épp  azért  bízvást  áttérhetek  azoknak  a  kérdéseknek  a  megvita- 
tására, a  melyek  a  Zsigmond-korabeli  építkezések  idejére  és  ezek  mestereire 
vonatkoznak. 

Régészetünk  és  történelmünk  mai  állásában  nem  szükséges  okvetlenül  föl- 
tennünk, hogy  a  budai  királyi  vár  Zsigmond  király  korában  idegen  minta  szolgai 
fölhasználásával  épült.  Tudjuk,  hogy  már  Róbert  Károly  és  Nagy  Lajos  korában 
is  voltak  olyan  királyi  váraink,  a  melyek  nyugoteurópai  fejedelmek  egész  kon- 
gresszusának a  befogadására  is  megfeleltek  s  királyok  és  fejedelmek  bámulatát 
is  kivívták  fényükkel. 

Visegrád  romjainak  sajnos  eddig  csak  az  alsó  várról  eszközölt  műszaki 
felvételeit  ösmertették  s  az  alsó  vár  még  az  Árpádok  korában  épült.  Ó-Buda  két 
palotája  nyom  nélkül  elenyészett,  a  régi  Buda  és  Pest  legfényesebb  templomaival 
egyetemben.  Ez  uióbbiak  nagy  számáról  azonban  ha  tudomásunk  van,  lehetetlen 
többé  olyan  állítási  megkoczkáztatni,  hogy  minden  művésziesebb  épület  nálunk  s 
így  Zsigmond  kiráiy  vára  is  föltétlenül  idegen  mesterek  keze  alól  került  ki. 

Idegen-  mesterekről,  a  kikről  föltehetnők,  hogy  a  Buda  és  Pest  művészi 
életére  határozottabb  befolyással  voltak,  Zsigmond  király  korában  van  ugyan 
konkrét  tudomásunk.  Zsigmond  1416-ban  Parisban  időzött,,  a  hol  200  különböző 
szakmájú  mesterembert  fogadott  föl  és  küldött  onnan  Magyarországra.  Ez  adatból 
következtetik  Buda  monografusai,  hogy  a  királyi  várat  francziák  építették.  Hogy 
ez  az  állítás  a  kritika  tűzpróbáját  nem  állja  ki  teljesen,  az  kitűnik  az  alábbiakban 
fölsorolt  történelmi  adatokból  és  a  belőlük  levonható  következtetésekből.  Ezek 
legalább  is  oly  valószínűek,  mint  azok,  a  melyeket  monogralüsaink  a  franczia 


Budapest  művészete  117 

településre  vonatkozó  szűkszavú  adatból  levontak,  a  nélkül  hogy  magát  az  adatot 
is  kellően  kiaknázták  volna. 

Tudjuk,  hogy  Zsigmond  király  IV.  Károly  császár,  a  középkori  művészet 
egyik  kiváló  maecenásának  a  fia  volt  s  mint  ilyen  maecenási  hajlamok  nélkül 
bizonyára  maga  sem  szűkölködött.  Ezek  a  hajlamok  még  jobban  kifejlődhettek 
benne  Magyarországon,  a  hol  egy  Róbert  Károly  és  Nagy  Lajos  a  művészetnek 
legalább  is  akkora  pártfogója  volt,  mint  az  említett  cseh  király  és  császár  s  a 
hol  a  magyarság  akkoriban  már  messze  földön  hires  fényűzése  maga  sem  volt 
egyéb,  mint  a  műpártolás  egy  neme.  Lehetetlenség,  hogy  Zsigmond  király 
maecenási  kedve  csupán  1416-ban,  illetve  1419-ben,  a  mikor  hat  évnél  tovább 
tartó  külföldi  útjából  visszatért,  ébredt  volna  csak  föl.  Annál  kevésbbé,  mivel 
azután  a  szakadatlan  háborúk  s  a  német  birodalom  kormányzásával  járó  bajai 
és  szüntelen  költséges  utazásai,  valamint  pénzzavarai  sem  engedték  meg  neki, 
hogy  építkezésekre  sokat  költsön.  Zsigmond  1387-ben  lett  magyar  király  s  ural- 
kodásának az  a  fele,  a  melyben  túlnyomó  részben  hazánkban  lakott  1413-ig 
tart.  Székhelyének  Zsigmond  Budavárát  szemelte  ki,  miként  előtte  is  azon  királyaink, 
a  kik  nem  érezték  maguk  alatt  teljesen  szilárdnak  a  trónust.  Mellőzte  Visegrádot 
és  Ó-Budát,  a  hol  Nagy  Lajos  Visegrád  után  jóval  gyakrabban  időzött,  mint 
Budavárában,  nyilván  azért,  mert  az  ottani  királyi  vár  a  káptalantól  1355-ben 
megvásárolt  várral  egyetemben  udvarának  a  befogadására  jobban  megfelelt.  Ha 
Zsigmond  király  1406-ig  fiatalos  könnyelműsége  és  a  lázadók  okozta  zavarai 
közepette  nagyobb  mérvű  építkezésekhez  fogni  képtelen  is  volt,  több  mint  való- 
színű, hogy  a  mire  Boszniát  leigázta  s  jelleme  e  hadjárat  után  komolyabbá 
vált,  az  építkezések  Budán  teljes  erővel  megkezdődtek.  Becsvágya,  a  melylycl 
a  német  római  császárságra  pályázott,  bizonyára  szintén  arra  késztette,  hogy 
a  székhelyének  kiszemelt  várat,  minél  fényesebbé  varázsolja.  De  mint  magyar 
királynak  is  arra  kellett  törekednie,  hogy  székhelye  méltó  versenytársa  legyen 
az  Anjouk  fészkének  Visegrádnak ;  különösen  attól  fogva,  hogy  a  dobori  győzelem 
nyomában  uralkodásra  való  rátermettségét  alattvalói  is  elismerték. 

Hogy  1410-től  kezdve,  a  midőn  német  császárrá  választották  meg,  Zsigmond 
építkezései  a  budai  királyi  várban  még  lázasabban  folytak,  erre,  azon  kívül,  hogy 
ez  évtől  fogva  Buda  a  német  császárságnak  is  székvárosa  lett,  az  1412.  évi 
fejedelmi  kongresszus  is  enged  következtetni.  Ez  utóbbinak  a  színhelye  nem 
Visegrád,  sem  pedig  Ó-Buda,  hanem  Budavára  volt.  Jagelló  Ulászló  lengyel  király, 
a  német  birodalom  csaknem  összes  fejedelmei  és  herczegei,  Magyarország  összes 
hűbéres  fejedelmei  és  főurai  ez  év  májusától,  augusztus  végéig  vendégei  Zsigmond 
királynak.  Kíséretükben  ötvennyolez  lovag,  tömérdek  cselédség  van.  Ha  nagy 
kíséretük  zöme  nem  is  lakott  a  királyi  várban,  magukat  a  fejedelmi  személyi- 
ségeket egyebütt  elszállásolni  a  kor  fölfogása  szerint,  nem  lett  volna  illő.  Ha 
csak  az  Árpád  és  Anjoukori  épületek  állanak  fönn,  úgy  a  királyi  vár  a  temérdek 
fejedelmet  aligha  fogadhatta  volna  be.  Mint  ez  a  mai  királyi  vár  analógiája  szerint 
napjainkban  szintén  megesett,  ilyen  fényes  ünnepség  alkalmával  1412-ben  is  még 
mindig  szűknek  bizonyulhatott  a  királyi  vár.  Zsigmond  király  ugyancsak  indíttatva 
lehetett  arra,  hogy  további  bővítésekről  gondoskodjék.  Midőn  1412  végén  a 
szepességi  városokat  elzálogosítja,  az  így  nyert  pénz  egy  része  alighanem  szintén 


118  .  Divald  Kornél 

az  építkezés  költségeire  ment.  1419  után,  a  midőn  hat  évi  külföldi  útjáról  vissza- 
tért, Zsigmond  királynak  aligha  akadt  többé  pénze,  a  melyet  nagyobb  szabású 
építkezésekre  fordíthatott  volna.  Oka  sem  volt  ilyenekre  pénzt  költeni ;  mert 
hosszú  időközökben  s  akkor  is  többnyire  határszéli  városainkban  való  rövid 
magyarországi  tartózkodásain  kívül,  minden  idejét  a  külföldön  töltötte  el  s  a  kül- 
földnek szentelte.  Az  eddig  elmondott  föltevéseknek  a  Salamon  idézte  Windeck, 
Zsigmond  krónikása,  ellene  mond  ugyan ;  ez  azonban  nem  tekinthető  szem- 
tanúnak s  állítását  ugyancsak  ellensúlyozza  egy  másik  forrás,  a  melynek  szerzője 
1417-ben  mint  szemtanú  szól. 

Windeck  azt  írja,  hogy  Zsigmond  1417-ben  vonult  Budára,  a  hol  építkezé- 
seihez látott,  a  melyek  „oly  költségesek,  hogy  ember  eddig  még  alig  látott  oly 
költséges,  terjedelmes  és  hasznos  építkezést".  Ezzel  szemben  a  történelmi  kritika 
azt  mutatja  ki,  hogy  Zsigmond  csak  1419-ben  tért  vissza  s  csakhamar  azután 
a  husszita  háborúk  s  más  okok  miatt  ismét  itthagyja  Magyarországot.  Csak 
11:21-ben  tér  rövid  időre  vissza,  hogy  ily  módon  ideig-óráig  s  hébe-hóba  itt 
időzvén,   1429-től  1435-ig  ismét  egyhuzamban  külföldön  tartózkodjék. 

A  mily  kevésbbé  pontos  Windeck  dátuma  arra  vonatkozólag,  hogy  mikor 
tért  vissza  Zsigmond  hat  éves  külföldi  útjáról,  épp  úgy  tévedhetett  a  királyi  vár 
építésének  az  idejére  vonatkozólag;  a  várra  vonatkozó  sorai  azonfelül,  nehézkes 
lévén  német  nyelvének  a  stílusa,  amúgy  is  homályosak.  WiNDECK-kel  szemben 
jóval  műveltebb,  hajlékonyabb  nyelvű  s  mivel  akkor  Magyarországon  tartóz- 
kodott, szemtanúnak  tekintendő  Camalduli  Ambrus.  Ez  1417-ben  a  következőket 
írja  Zsigmond  királyhoz  intézett  levelében:  „Fogadja  felséged  határtalan  hálám 
kifejezését,  hogy  mielőtt  Pannóniából  távoznám,  részeltettél  a  legszebb  és  leg- 
nagyszerűbb látványban.  A  legnagyobb  bámulattal  és  álmélkodással  szemléltük 
az  általad  épített  palotát.  Annyi  a  csodálni  való  részlet,  hogy  nem  tudnók,  melyiken 
kezdjük.  Az  épület  —  t.  i.  maga  a  királyi  vár  —  oly  erős  és  nagyszerű,  hogy 
nem  véljük,  hogy  a  földön  ennél  nagyobb  lenne  található.  Mindamellett  egyes 
részei  oly  jól  és  csinosan  összeillenek,  hogy  a  benyomás  kelleme  nem  hagy 
kívánni  valót . . .  Alig  hiszszük,  hogy  a  perzsa  király  palotája,  melyről  annyit 
írtak,  ehhez  volna  hasonlítható.  Azután  megtekintettük  a  vár  körüli  folyosót 
(peripatum),  mely  bámulatos  és  élvezetteljes  látvány.  Körüljártuk  a  kerteket  és 
halastavakat  is  . . ." 

Bizonyára  az  elragadtatás  e  hangjában  sok  az  udvariaskodás.  Camalduli 
Ambrus  hitelességét  azonban  csak  azok  vitathatják  el,  a  kik  abban  a  meggyőző- 
désben élnek,  hogy  Visegrád,  Ó-Buda  s  számos  más  még  régibb  példa  ellenére 
a  Parisból  hazánkba  telepített  franczia  mestereken  kívül,  nálunk  addig  nem 
akadtak  építészek,  a  kik  várak  építéséhez  értettek  volna. 

Ha  Zsigmond  király  építkezései,  a  mi  valószínű,  akkor  javarészükben  már 
fönnállottak,  úgy  még  csak  túlzásnak  sem  vehetjük  Camalduli  Ambrus  szavait. 
Ez  állításomról  bárki  meggyőződhetik,  a  ki  a  XV.  század  első  negyedéig  épült 
külföldi  várak  térrajzának  a  méreteit  a  Zsigmond  korabeli  budai  királyi  vár 
erődítményeinek  és  épületeinek  a  méreteivel  egybeveti.  Hogy  Camalduli  Ambrus 
nem  hasból  írt,  a  mint  mondani  szokás,  arra  a  vár  körüli  folyosó  említése  vall, 
a  mely  alatt  a  legfelsőbb  várfalak  védjáró  folyosójánál  egyebet  nem  érthetünk. 


Budapest  művészete  119 

Az  Árpádkori  épületeket  és  az  Anjou  korabeli  palotát  a  kápolnával  akkor 
sem  tulajdoníthatta  Camalduli  Ambrus  Zsigmond  királynak,  ha  hízelgés  is  lett 
volna  minden  szava.  S  így,  a  mint  a  históriai  körülmények  is  valószínűvé  teszik, 
a  budai  királyi  vár,  Zsigmond  korabeli  erődítményei  és  palotái  javarészével, 
akkoriban  már  fönnállott.  Bonfini  szerint  Zsigmond  királyt  a  halál  gátolta  meg 
műve  befejezésében.  Hogy  ez  nem  igaz,  arra  éppen  a  franczia  mesterekről  ránk- 
maradt adatok  vetik  a  legélénkebb  fényt.  Talán  nem  lesz  érdektelen,  ha  ezekkel 
is  bővebben  foglalkozom. 

Zsigmond  király  a  konstanczi  zsinaton  időzött,  a  midőn  VI.  Károly  franczia 
király  a  rá  nézve  szerencsétlen  végű  azincourti  csata  után  közvetítőnek  kérte 
föl  az  angol  királylyal  kötendő  béke  ügyében.  Zsigmond  elfogadta  a  megbízást  s 
magyar  főúri  kíséretével  e  végből  1416-ban  Parisba  utazott,  a  hová  márczius 
1  -én  érkezett  meg  s  a  hol  közel  két  havi  időzése  alatt  a  francziák  oly  lelkesen 
ünnepelték,  mint  korunkban  nemrégiben  az  orosz  czárt  párisi  látogatása  alkalmával. 

Jean  Juvenal  des  Ursins  rheimsi  érsek,  a  franczia  király  bizalmasa,  a  ki 
mindennek  szemtanúja  volt,  memoireszerű  történelmi  művében  igen  érdekes  rész- 
leteket közöl  Zsigmond  király  párisi  cselekedeteiről  s  a  mag}^ar  főurakról  is. 

Ezek  szerint  Zsigmond  császár  a  Louvreben  lakott,  a  melynek  mintájára 
franczia  földön  nevelkedett  apja  a  prágai  Hradsint  építette,  mely  ez  alakjában 
elenyészett.  Des  Ursins  csak  Blagai  Bertholddal  (László  ?)  kötött  benső  barát- 
ságot, a  kit  tévesen  grand  comte  de  Hongrienek  tart;  a  többi  magyar  főurak 
közül  nem  egyet  németnek  vél,  a  minthogy  német  császár  képében  időzvén 
ott  Zsigmond  király,  egyéb  magyar  vonatkozásokat  is  csak  németeknek  képes 
fölfogni,  vagy  elképzelni.  Zsigmond  király  föllépésével,  hol  merész,  hol  hirtelen, 
de  mindig  méltósággal  teljes  cselekedeteivel  közfeltünést,  gyakran  valóságos 
ámulatot  keltett  Parisban.  így  midőn  megengedték  neki,  hogy  magyar  főuraival 
fegyveresen,  a  mi  a  francziáknak  sem  volt  szabad,  a  parlamentben  jelen  legyen, 
ennek  tárgyalásaiba  is  beleavatkozott.  Udvariasságától  indíttatva,  Paris  városának 
120  asszonyát  magyaros  lakomával  vendégelte  meg,  a  melyről  des  Ursins  így 
emlékezik  meg : . . .  nagy  vendégség  volt,  de  az  ő  hazájának  szokása  és  ízlése 
szerint  csupa  igen  erősen  fűszerezett  ételt  és  levest  szolgáltak  föl".  Az  asztalnál 
„minden  vendég  azokból  a  németországi,  —  helyesebben  alighanem  magyar- 
országi —  késekből  kapott  egyet,  a  melyek  ára  egy  kis  ezüst  pénz  s  oly  erős  bort, 
a  minőt  csak  elképzelni  lehet".  Ebéd  után  tánczoltak  és  énekeltek  s  búcsúzáskor 
Zsigmond  király  mindegyik  asszonynak  „arany  gyűrűt  avagy  tűt  ajándékozott". 

Hogy  Zsigmond  király,  mint  Európának  rangban  legelső  fejedelme  visel- 
kedett Parisban  s  föllépésének  súlyt  tudott  adni,  azt  más  források  is  bizonyítják. 
A  fényes  vendéglátást,  a  melylyel  fogadták,  császárhoz  illően  viszonozni  is  tudta, 
bár  a  jövőhez  kötött  Ígéretekről  távozása  után  teljesen  megfeledkezett. 

Alighanem  a  francziák  előzékenységének  részben  való  viszonzása  kedveért 
s  nem  azért,  mintha  Magyarországon  szüksége  lett  volna  rájuk,  határozta  el 
magát  arra  is,  hogy  kétszáz  franczia  mesterembert  Magyarországon  telepít  le. 
Nem  nálunk  volt  szükség  mesteremberekre,  hanem  a  világtörténelem  tanulságai 
szerint  a  párisiakra  nézve  volt  fontos,  hogy  egy  nagy  csapatjuk  idegenben  talál- 
hasson boldogulást.  Francziaország  szerencsétlen  háborúja  Angliával,  belzavarai 


120  Divald  Kornél 

a  melyek  ugyanakkor  földúlták,  bénítólag  hatottak  a  mesterségekre.  Az  óriási 
csúcsíves  dómok  építését  akkoriban  hagyják  mindenfelé  félbe  s  ezzel  kapcsolatban 
nem  egy  mesterség  vagy  művészeti  ág  művelői  maradtak  biztos  kenyér  nélkül. 
A  Zsigmond  király  által  fölfogadott  200  mesterember  sorában  forrásaink  közül 
Mademoiselle  de  Lussan  a  következőket  említi  föl:  „orphévres,  brodeurs  ou 
ecrivains"  vagyis  ötvösök,  hímzők,  hevesebben  szőnyegszövők  és  miniatűr-festők. 
Hogy  kőművesek  is  voltak  közöttük,  azt  alább  fogjuk  látni,  valamint  azt  is, 
hogy  a  jobb  jövő  reményében  ily  hosszú  útra  kerekedő  200  franczia  mester- 
ember nálunk  nem  igen  találhatta  meg  azt  a  boldogulást,  a  melvet  a  hatalmas 
császár  országában  bízvást  keresett. 

Láttuk,  hogy  Zsigmond  király  1416-ban  május  végéig  volt  Parisban  s  hogy 
a  200  mesterembert  is  akkor  fogadta  föl.  Alighanem  beköszöntött  az  ősz,  a 
mire  a  francziák  Magyarországra  értek  s  ha  nekik  tulajdonítjuk  a  budai  királyi 
vár  építését,  úgy  csak  a  tél  elmultával  foghattak  volna  hozzá  s  Camalduli  Ambrus 
1417-ben  legfeljebb  földmunkálataikról  s  nem  a  vár  kész  erődítményeiről  írhatott 
volna.  Ismervén  a  czéhélet  szellemét,  több  mint  valószínű,  hogy  a  budai. mester- 
emberek nem  igen  szívesen  fogadták  a  tömeges  idegen  konkurrencziát  s  a  francziák 
boldogulását  ugyancsak  megnehezítették.  Hogy  Zsigmond  király  1419-ben,  a 
midőn  hazánkba  visszatért,  nem  tudott  idegen  telepeseinek  oly  állandó  foglal- 
kozást nyújtani,  hogy  ezek  e  mellett  Budán  gyökeret  verhettek  volna,  annak 
Bertrandon  de  la  Broquiére  a  bizonysága.  Bertrandon  1432-ben  járt  Magyar- 
országon s  Budán  és  Pesten  több  napig  időzött.  A  budai  királyi  várról  azt  írja, 
hogy  igen  nagy  és  szép  de  —  tehát  még  Zsigmond  életében  —  befejezetlen. 
Hogy  francziák  építették,  arról  semmit  sem  tud,  pedig  1432-ben  azok  a  francziák, 
a  kikkel  itt  200  mesterember  közül  még  találkozott,  ezzel  ugyancsak  nagyra 
lettek  volna.  Bertrandon  csak  Pesten  tud  6 — 8  franczia  kőműves  családról. 
Zsigmond  király  szerinte  a  pesti  parton  a  budai  királyi  várral  szemben  levő 
szép  és  erős  bástyát  szintén  francziákkal  építtette,  még  pedig  oly  czélból,  hogy 
a  Dunát  az  ebbe  kapcsolt  lánczczal  elzárhassa,  a  minek  lehetőségében  maga 
Bertrandon  is  kételkedik.  Mikor  ő  megnézi,  akkor  a  torony  három  lándzsányi 
magasságban  befejezetlenül  áll  helyén,  körülötte  faragott  kövek  hevernek,  a  minél 
fogva  az  építést  bármikor  folytathatnák.  Bertrandon  azonban,  nyilván  a  franczia 
szőnyegszövőtől,  a  ki  kalauza  volt,  úgy  hallja,  hogy  a  kik  megkezdték,  kihaltak 
—  car  ceulx,  qui  les  commencerent  sönt  trés  passez.  Nem  lehetetlen,  hogy  szó 
szerint  a  trepasser  akkor  nem  csak  a  meghalást  jelentette,  hanem  az  elszéledést 
s  ha  Bertrandon  mai  értelemben  írja,  úgy  pusztán  a  szőnyegszövő  alaptalan 
fecsegésének  tartandó  az  állítás,  valamint  az  is,  hogy  ott  akkor  nem  akadt  kőműves, 
a  ki  a  torony  építésének  a  folytatásához  értett  volna.  Több  mint  valószínű,  hogy 
a  200  franczia  mesterember,  a  ki  hazánkba  költözött,  nem  az  öregebbek  fajtá- 
jából való  volt  s  így  alig  egy  évtized  alatt  nem  hihető,  hogy  kihalt  volna.  Bertrandon 
maga  is  ellene  mond  magának,  ha  említett  szavát  a  kihalás  értelmében  veszszük, 
mivel  6 — 8  franczia  kőműves  családot  még  maga  is  talál  Pesten.  A  valóság  az 
lehetett,  hogy  Zsigmondnak  nem  volt  többé  módjában  ide  édesgetett  franczia 
mesterembereit  a  királyi  várban  foglalkoztatni,  s  azért  azokat,  a  kik  a  polgári 
városban  boldogulni  nem  tudtak,  a  torony  építésével  bízta  meg,  a  miről  némely 


Budapest  művészete  121 

historikusaink  azt  hiszik,  hogy  Dunahíd  parti  pillérének  épült,  a  mivel  azonban  magá- 
nak Zsigmondnak  sem  lehetett  különösebb  czélja.  Minthogy  a  külföldön  bolyongó 
király  udvara  nem  igen  viselhette  szivén  a  torony  építésével  foglalkozó  franczia 
kőművesek  ügyét,  ezek  egymásután  elhagyták  a  munkát  s  a  várost  is,  hogy  máshol 
keressenek  boldogulást.  A  6 — 8  család  Bertrandon  szavai  szerint  ítélve,  Pesten 
a  magyar  kőművesek  mellett  is  talált  foglalkozást,  valamint  a  szőnyegszövő  is, 
a  ki  kalauzolta  —  „merchant  darras,  que  je  trouvay  la  nomme  Clays  Davion,  lequel 
lempereur  Sigemond  avoit  mene  avecques  plusieurs  autres  gens  des  mestiers 
du  Royaume  de  Francé;  et  est  le dit  Clays  ouvrier  de  haulte  lice".  Hogy  a  franczia 
kőművesek  nem  jól  érezhették  magukat  Budán  és  Pesten,  s  szívesen  költöztek 
vissza  hazájukba,  ha  erre  alkalmuk  volt,  azt  ismét  Bertrandon  megjegyzéséből 
következtethetjük,  a  mely  annak  másodszor  is  ellene  mond,  hogy  a  franczia 
kőművesek  kihaltak  Pesten.  Ez  utóbbi  város  dicsérete  után  ugyanis  azt  olvassuk 
Bertrandon  művében  : 

„És  itt  én  fölfogadtam  egyet  azok  közül  a  kőműves  mesterek  közül  s  ez 
azt  mondta  nekem,  hogy  Bray  sur  Somme-ből  való ;  magammal  vittem  őt,  mivel 
addig  nem  vala  szolgám".  Erről  a  kőművesről  Bertrandon  bécsi  időzése  kapcsán 
azt  jegyzi  meg,  hogy  magyarul  és  németül  is  beszél. 

Mindezek  után  az  eddig  fölhozott  adatok  kellő  mérlegelésével  megállapít- 
hatjuk, hogy  az  1416-ban  hazánkba  telepített  franczia  mestereknek,  a  kik  csak 
részben  voltak  kőművesek,  jelentős  szerepük  a  budai  királyi  vár  építésénél  Zsigmond 
korában  nem  volt  s  így  ezek  közreműködésére  a  franczia,  helyesebben  a  román 
népek  középkori  vár  építkezéseit  jellemző  vonásait  nem  vezethetjük  vissza.  Ez 
nem  is  szükséges.  IV.  Károly  már  a  XIV.  században  franczia  mintára  építi  a 
prágai  Hradsint  s  Karlstein  várát.  Ez  utóbbit  a  cseh  műtörténészek  a  pápák 
avignoni  várával  hasonlítják  össze.  Mindkettőnél  erődítményeiben  s  a  palotáiban 
egyaránt  nagyobb  szabású  és  modernebb  volt  a  budai  királyi  vár  Zsigmond 
korában.  Ez  ilyformán  épp  úgy  épülhetett  franczia  tervnek  az  építkezések  szín- 
helyéhez szabott  czéltudatos  módosítása  alapján,  mint  a  magyarországi  építészek 
saját  invencziója  után.  A  magyarországi  mestereknek,  az  Anjouk  korában  olasz 
hatás  alatt  emelt  várak  építése  s  az  ezeknél  való  közreműködésük  közben  bő 
alkalmuk  volt  annyi  iskolázottságra  szert  tenni,  hogy  a  kezeik  alól  kikerült  követ- 
kező nemzedék  a  csúcsíves  építészet  szellemében  konstruált  és  díszített  budai 
várat  a  maga  erejéből  is  fölépíthette. 

A  román  népek  várépítésének  erről  a  közvetlen  vagy  valószínű,  hogy  inkább 
közvetett  hatásáról  a  budai  királyi  vár  Mátyás-korabeli  leírásai  jobban  tájékoz- 
tatnak. Épp  azért  erről  a  következő  fejezetben  igyekszem  beszámolni  s  most 
csupán  annak  a  kijelentésére  szorítkozom,  hogy  a  királyi  várat  épp  úgy,  mint 
Vajda-Hunyad  várát  a  germán  népek  ilynemű  épületeitől  első  sorban  a  foko- 
zottabb kényelem  és  czélszerűség  különböztette  meg.  Ez  utóbbi  körülmény  tette 
leginkább  fölöslegessé,  hogy  Mátyás  király,  ez  az  első  nagy  stílű  újkori  feje- 
delem, a  királyi  vár  középkori  épületeit  lebontsa,  a  mi  a  renaissance  építészetnek 
a  középkor  régibb  hagyományaival  meg  nem  alkudó  szelleme  miatt  bizonyára 
bekövetkezett  volna,  ha  a  Zsigmond  korabeli,  sőt  már  a  régibb  palotarészek  is 
nem  a  román  népek  várépítésének  a  hatása  alatt  épülnek. 


122  Divald  Kornél 

XI. 
A  budai  királyi  vár  Hunyadi  Mátyás  korában. 

A  ránk  maradt  török  korbeli  és  1686.  évi  alaprajz,  valamint  az  egykorú 
leírások  után  ítélve  Hunyadi  Mátyás  korában  a  királyi  vár  csupán  azzal  a  szabályos 
derékszögű  négyszöget  körülzáró  épületszakaszszal  bővülhetett,  a  mely  a  Zsigmond 
által  kiépített  trapézalakú  háztömböt  az  Árpád-kori  épületcsoporttal  összekötötte. 
Hogy  ha  ezen  a  körülbelül  60  m.  hosszú  és  40  m.  széles  beépített  területen 
a  szabályos  alaptervénél  fogva  renaissance-stílűnek  ítélendő  palota  építésénél 
középkori  részleteket  is  fölhasznált,  még  akkor  sem  becsülhetjük  kisebbre  Mátyás 
föladatát,  mint  a  minő  az  urbinói  herczegé  volt.  Ez  utóbbi  műtörténelmi  jelentő- 
ségű renaissance  várpalotája,  mely  1467 — 1479  között  épült,  külső  erődítmé- 
nyeivel együtt  körülbelül  70  m.  hosszú  és  55  m.  széles  területet  foglal  el.  Hogy 
a  renaissance  építészetnek  a  Mátyás-korabeli  budai  királyi  vár  egyes  részeinek 
a  külső  architektonikus  kiképzésében  is  volt  szerepe,  azt  a  nagyobb  méretű  s 
ránk  maradt  töredékek  tanúsítják,  mint  a  minő  a  45.  képünkön  látható  két 
pompásan  faragott  pillérfejezet,  a  mely  alighanem  homlokzatot  tagozó  pilaszterek 
maradványa.  Hogy  Zsigmond  korabeli  palotarészeken  a  renaissance  díszítésnek 
Mátyás  korában  szintén  jutott  szerepe,  azt  a  csapatostul  Budán  időző  olasz 
mesterekről  szóló  adatainkon  kívül,  egykorú  írók  leírásai  is  sejtetik. 

Miként  a  Zsigmond  korabeli  királyi  várról  szóló  egykorú  leírások,  úgy  a 
Mátyás  maecenási  voltát  hirdetők  is  merő  általánosságokban  merülnek  ki.  Ösme- 
retes  lévén  a  sokban  tájékoztató  török  tervrajz,  nincs  okunk  többé  e  miatt  két- 
ségbe esni.  Ettől  eltekintve  is,  ha  ösmerjük  az  egykorú  írók  egyéniségét,  azért 
is  hálásak  lehetünk,  a  mit,  nem  lévén  műtörténetírók  vagy  képzett  építészek,  a 
királyi  várról  rendszertelenül  elmondanak.  Ösmervén  írott  forrásaink  szerzőit  s 
a  királyi  vár  óriási  arányait,  még  pontosabb  helyrajzi  tájékoztatást  sem  várhatunk 
tólük.  A  napjainkban  épült  királyi  palota  ránk  nézve,  a  kik  az  egetostromló 
óriási  bérházak  közepette  élünk,  aránylag  nem  teszi  a  nagyságnak  azt  a  hatását, 
mint  tehette  a  régi  királyi  vár  egykorú  leíróira.  Mégis  hivatásos  építész  sem 
igen  tudná  belső  elrendezését  pontosan  ösmertetni,  ha  az  épület  egyes  emele- 
tcinek az  alaprajzaival  nem  rendelkeznék.  Hogy  ilyen  alaprajz  XV.  és  XVI. 
századbeli  íróinknak  rendelkezésére  nem  állt,  az  bizonyos ;  valamint  az  is,  hogy 
a  királyi  várat  tetszésük  szerint  keresztül-kasul  be  nem  járhatták.  Csak  alkalmilag 
kerültek  egyes  helyiségeibe  s  akkor  sem  oly  czélból,  hogy  ezekről  szakszerű 
leíráshoz  való  anyagot  gyűjtsenek.  Semmi  sem  természetesebb,  hogy  miként  a 
művészetben  laikusok  zöme  ma  is,  jóformán  csak  az  anyagi  pompán  buzdulnak 
föl  s  ha  művészeti  vagy  topográfiai  szempontból  helylyel-közzel  tájékoztatnak, 
azt  szinte  véletlenül,  írásaik  stiláris  szempontjából  teszik. 

Forrásaink  szerzői  nagyobbára  hosszabb  idő  múlva,  hogy  ott  jártak,  írják  le 
a  királyi  várban  szerzett  tapasztalataikat.  Hogy  a  várban  Mátyás  korában  tevékeny 
művészekről  semmit  sem  jegyeztek  föl,  azt  is  természetesnek  fogjuk  találni,  ha 
meggondoljuk,  hogy  a  mit  leírnak,  az  kívül-belül  egyaránt  nagyrészt  régen  kész 
volt,  a  midőn  látták.  Vájjon  napjainkban,  a  midőn  a  művészet,  mint  olyan  iránt 


_, 

9 

'«3 

a 

o 

> 

e> 

~5 

s 

«c 

— 

a 

l/l 

VI 

0 

bO 

Cd 

■~ 

o 

>. 

2 

— 

a 

■» 

1 

a 

/. 

> 

1 

> 

•• 

8 

'n 

o 

* 

•M 

<r. 

ií 

-. 

*-. 

rj 

— 

= 

II 

a 

-C 

-L£ 

< 

'3 

>• 

!5  S  2 


124  Divald  Kornél 

jóval  szélesebb  körű  az  érdeklődés,  hány  úgynevezett  művelt  ember  tudja,  hogy  ki 
építette  a  Nemzeti  Múzeumot,  vagy  a  bazilikának  nevezett  lipótvárosi  plébánia- 
templomot. A  Budán  Mátyás  korában  tevékeny  mesterekről  mindazonáltal  elég 
LŐséges  adatok  maradtak  ránk.  Mielőtt  ezekről  szólnék,  nézzük  a  Mátyás-korabeli 
királyi  várra  vonatkozó  s  a  török  hódoltság  előtti  időkből  ránk  maradt  leírásokat. 
Ezeket  Salamon  könyvében  találjuk  némi  jelentéktelen  kihagyásokkal  a  legtel- 
jesebben csoportosítva.  Az  idézetek  szószerint  való  kiírása  fölösleges  s  azért  csupán 
a  leírásokban  foglalt  hasznavehetőbb  adatokat  közlöm  az  alábbiakban,  szem 
előtt  tartva  a  török  térképet,  illetve  az  ennek  s  az  ásatások  közben  fölmerült 
tapasztalatok  alapján  készült  és  a  47.  képünkön  látható  kiegészített  alaprajzot. 
A  királyi  várnak  a  források  előző  csoportja  alapján  vázolt  képe  így  valamivel 
ismét  teljesebbé  válik. 

Bonfini  Decadesében  Zsigmond  király  építkezéseit  így  jellemzi :  „A  királyi 
várban  a  római  hajdankorra  emlékeztető  palotát  emelt.  Körülvette  fallal  a  királyi 
várat  s  porticusszerű  ablakos  folyosókkal  tette  kellemessé  és  díszessé.  A  vár 
közepe  táján  igen  nagy  tornyot  épített.  Ez  két  felől  szabad  térre  néz.  De  meghalt 
ő,  mielőtt  művét  befejezhette  volna".  —  A  királyi  vár  donjonjának  szánt  torony, 
a  melyet  Bonfini  említ,  a  csonkatorony,  a  melyről  Ursinus  Velius  1527-ben 
azt  írja,  hogy  befejezetlen  s  azért  nevezik  a  magyarok  csonkának  —  „siquidem 
schonka  Pannonii  inabsolutum  appellant". 

Mátyás  király  építkezéseiről  Bonfini  Filarete  fordításának  az  előszavában 
általánosságban  s  a  Decadesben  is  így,  de  nagyobb  bőbeszédűséggel  emlékezik 
meg.  Az  előbbiben  a  következőket  írja,  a  miket  mindjárt  zárjelben  megmagyarázni 
is  igyekszem.  A  királyi  várról  szólva  több  teret  említ  általánosságban  s  egy 
udvart  művészi  kúttal  (ez  a  királyi  vár  második  nyilt  udvara  volt,  a  melynek 
a  keleti  felén  a  Frisspalota  állott),  továbbá  (az  udvar  helyett  egy  másik  udvar 
értendő)  az  udvar  körül  tágas  oszlopos  folyosót  (a  tervrajzunkon  látható  trapéz- 
alakú  udvar  árkádos  folyosója).  A  folyosó  fölött  (hogy  melyik  oldalán,  azt  nem 
mondja)  a  tizenkét  égi  jel  képével  díszített  csarnok  terül  el.  Mátyás  király  könyv- 
tárt alapított  ott  (s  mivel  a  könyvtár  Oláh  szerint  a  kápolna  mellett  állott,  úgy 
bízvást  az  udvar  keleti  épületszárnyában  kereshetjük).  Királyi  kerteket,  kerti 
házakat  s  más  kerti  műveket,  egy  bejáratnál  herkulesi  szobrokat,  érczajtókat, 
a  melyek  remekművek,  említ  még  Bonfini  Filarete  Averulinus  építészeti  könyvének 
a  fordításában,  mely  Mátyás  király  számára  készült,  a  ki  ezenfelül  León  Battista 
Alberti  építészeti  művét  is  lefordíttatta.  Míg  Averulinus  eredeti  Corvin-kódexét 
a  velencei  S.-Marco  könyvtár  őrzi,  addig  Alberti  nem  kevésbbé  fényes  kiállítású 
Corvin-codexe  a  modenai  Este-könyvtár  kincse. 

BoNFiNi-t  mongrafusaink  közül  nem  egy  szertelen  hízelgéssel  vádolja,  a  mely 
elől  ő  maga  Filarete  fordításában  is  védekezik.  Inkább  vethetjük  a  szemére, 
hogy  építészeti  művet  fordítván,  még  sem  bír  annyi  művészeti  ösmerettel,  hogy 
a  királyi  várat  méltó  módon  dicsérhetné.  Csak  mint  társai  is,  anyagi  pompáján 
buzdul  föl.  Hogy  a  Decadesben  ebben  nem  a  hízelgés  túlzása  nyilvánul,  azt 
is  bízvást  föltehetjük,  ha  tudjuk,  hogy  Bonfini  e  könyve  megírásához  1487-ben 
fogott  hozzá  s  1496-ban  fejezte  be.  A  midőn  így  Mátyás  koráig  s  a  budai  vár 
leírásáig   ért,  az  1490-ben  elhunyt  nagy  királynak  már  bizonyára  hiába  hizelget 


.    .  125 

Budapest  művészete 

volna.  Bonfininek  az  a  hibája,  hogy  az  általa  lefordított  Filaretéből  merített  szak- 
kifejezéseket derűre-borúra  alkalmazza,  szintén  nem  eshetik  oly  súlyos  beszámítás 
alá,  ha  meggondoljuk,  hogy  modern  épületek  ünnepi  felavatásakor,  vagy  más 
alkalommal  megjelenő  építészeti  leírásokban  ma  is  nem  egyszer  mennyi  a  félre- 
értett s  csupán  a  stílus  hangzatosabbá  tétele  végett  használt  műkifejezés.  BoNFiNi-t 
mint  épület- leírót  még  az  jellemzi  a  Decadesben,  hogy  pusztán  a  paloták  belsejét 
írja  le.  Ennek  oka  abban  rejlik,  hogy  külső  homlokzataik  a  Duna  felől  s  a  szűk 
udvarokban  nem  voltak  könnyű  szerrel  áttekinthetők  s  így  neki,  a  ki  azon  felül 
csak  azt  írja  le  szobatudós  létére,  a  mit  közelről  lát,  szemébe  nem  igen  ötlöttek. 
S  ezzel  áttérhetek  a  Decadesben  foglalt  hasznavehetőbb  adatok  kiírására  és 
magyarázatára. 

„A  budai  királyi  várat,  a  hol  a  Zsigmond  nagyszerű  épületein  kívül  meg- 
tekintésre méltó  dolog  nem  volt,  kiépíteni  Mátyás  tűzte  ki  feladatául.  Különösen 
a  vár  belső  palotáját  tette  nagyon  díszessé".  Ez  az  idézet  csaknem  minden 
szavával  megerősíti  azt,  a  mit  a  ránk  maradt  tervrajzokból  és  a  mai  királyi 
palota  építése  közben  fölmerült  tapasztalatokból  kiolvashatunk.  A  belső  palota 
alatt  kétségkívül  a  trapéz  és  derékszögű  négyszögalakú  udvart  körülzáró  épület- 
szárnyakat kell  értenünk.  „A  Duna  felől  kápolnát  épített,  melyet  orgonával  s 
márvány  és  ezüst  szentelt-víztartókkal  ékesített". 

Mivel  a  királyi  vár  már  meghatározott  kápolnájáról  alább  lesz  még  részle- 
tesebben szó,  e  helyütt  csak  azt  jegyzem  meg,  hogy  magát  a  kápolnát  nem 
Mátyás  építtette,  mint  Bonfini  nyomán  hihetnők,  hanem  csak  alamizsnás  szent 
János  sírkápolnájával  bővíttette  s  ingó  műkincsekkel  gyarapította.  Bonfini  a  kápolna 
után  a  könyvtárt  emliti,  de  a  Decadesben  ezúttal  nem  mondja,  hogy  hol  van. 
Más  források  értesítenek  arról,  hogy  a  kápolna  mellett  s  ezzel  így  a  Filarete 
fordítás  előszavában  mondottakat  igazolják.  „A  könyvtár  előtt  apsisban  kikere- 
kített terem  van,  mely  látni  engedi  az  egész  égboltot,  mivel  dél  felé  néz".  Ez 
igen  homályos  frázis.  Kétségtelen,  hogy  Bonfini  apszis  alatt  nem  azt  érti,  a  mit 
mi  manapság.  Más  helyeken  e  kifejezése  arra  enged  következtetni,  hogy  szerinte 
minden  kupolás  vagy  boltozatos  terem  apszisban  van  kikerekítve.  Mint  alább 
látni  fogjuk,  e  legutóbbi  homályos  mondat  értelme  alig  lehet  más,  mint  az,  hogy 
a  kápolnától  délre  eső  könyvtár  boltozatos  mennyezetét  a  csillagos  ég  festménye 
díszítette. 

„Palotákat  (Salamon  fordításában  termeket)  építtetett,  fényűzésben  a  rómaia- 
kétól el  nem  maradókat.  Ezekben  tágas  ebédlők,  előtermek  (csarnokok),  s  a 
legpompásabb  szobák.  Mindenütt  aranyozott  s  különböző  ábrázolatokkal  díszített 
rekeszes  menyezetek.  Ablak-  és  ajtófelek  jeles  faragványokkal,  a  kandallók  teteje 
négyesfogatú  lovakkal  s  más  római  szobrokkal  van  diszítve.  Alatta  a  kincstár 
s  más  raktárak.  A  keleti  oldalon  sok  terem  és  szoba  az  emeleteken,  melyekhez 
magas  lépcsők,  sőt  fedett  folyosók  is  vezetnek.  Ezen  oldalon  van  a  tanácskozó 
terem  és  ünnepélyes  ebédlő".  Az  egész  leírás  sommás  s  miközben  Bonfini  írta, 
természetes,  hogy  csak  lelke  kalandozott  a  palotákban,  a  melyeket  rendszer- 
telenül ír  le  s  a  melyeknek  építését  mind  Mátyásnak  tulajdonítja.  Szavai  itt-ott 
azt  is  sejtetik,  hogy  renaissance  épületekről  van  szó  s  hogy  a  kápolna  említése 
után  a  déli  épületnégyszög  a  tárgya  visszaemlékezéseinek.  A  kincstár  s  a  többi 


126  Divald  Kornél 

raktárak  is  itt  lehettek,  még  pedig  az  Árpádkori  épületek  hatalmas  boltozatú 
helyiségeiben,  a  melyek  a  négyszögű  udvar  épületéihez  csatlakoztak,  illetve 
részben  ezek  helyiségeinek  a  sorába  foglaltattak.  Hogy  Bonfini  a  déli  négyszög 
épületeit  írja  le  a  föntebbiekben,  az  következő  szavaiból  tűnik  ki,  melyek  nyilván 
csúcsíveskori  palotarészletekre  vonatkoznak. 

„Tovább  (északnak)  haladva  oly  lakosztályba  jutunk,  melynek  szobái  magas 
boltívűek  . . .  Nyugatra  ócska,  még  meg  nem  újított  épület  áll.  Az  udvart  földszint  s 
két  emeletén  régi  (vagyis  csúcsíves  és  nem  renaissance)  oszlopos  folyosó  és 
csarnok  veszi  körül.  A  legfelsőben,  a  mely  az  új  palota  (helyesebben  a  trapéz- 
alakú udvarnak  Mátyás  által  megújított  s  a  könyvtárt  magában  foglaló  keleti 
szárnya)  előtt  elhúzódik, a  tizenkét  égi  jegy  van  ábrázolva  csillagaival" .  Világos,  hogy 
a  trapéz-alakú  udvarban  vagyunk,  a  melynek  Zsigmond-korabeli  nyugati  szárnyát 
Mátyás  nem  újíttatta  meg,  azért  nevezi  Bonfini  réginek.  A  koczkásan  s  néhol 
ábrázolatokkal  kirakott  padlók,  domború  művekkel  díszített  kályhák  említése  után, 
a  melyek  a  termekben  itt  láthatók,  nyilván  a  sánczároktól  délre  elterülő  külső 
udvarra  kerül  forrásunk  szerzője. 

„Az  udvarban  három  fegyveres  gyalog-szobor  néz  le  a  magasból  a  köze- 
ledőre. A  középen  Mátyás  sisakosán,  elgondolkodva  támaszkodik  pajzsára  és 
lándzsájára;  jobbja  felől  apja  s  balja  felől  (bátyja)  László  búslakodó  arczczal." 
Több  mint  valószínű,  hogy  ez  a  három  magasra  helyezett  szobor  a  trapéz-alakú 
udvar  északi  homlokzatának  nyugati  része  elé  emelt  terrasz  ormán  állott,  a 
melynek  a  csonkatoronyéval  egy  vonalba  eső  fala  a  mai  várpalota  Mária  Terézia- 
korabeli szárnya  északi  négyszögének  egyik  alapfala  lett. 

„Az  udvar  közepén  érczkút  márvány  medenczével ;  ennek  tetején  a  föltürt 
ruhájú  sisakos  Pallas.  Ebbe  az  udvarba  a  bejárat  az  előtte  levő  térről  nyílik,  mely 
sokkal  tágasabb.  Jobbról-balról  a  bejárat  mellett  egy-egy  meztelen  érczszobor 
pajzszsal,  bárddal,  karddal  fenyegetőzik.  A  talapzat  hadi  jelvényeket  ábrázol. 
Ez  a  négyszögletes  udvar  (a  második  várudvar)  Zsigmond  palotájának  (a  Friss- 
palotának) az  udvara  volt.  Oldalt  (a  keleti  oldalon)  palotát  kezdett  építeni,  melyet 
ha  befejezhet,  sokban  emlékeztet  a  büszke  hajdankorra.  Mátyás  király  vörös- 
márványból faragott  kettős  lépcsőt  fűzött  ehhez,  melyet  pompás  érczkandelá- 
berek  díszítenek.  Ugyancsak  vörösmárványból  kettős  kaput  készíttetett  itt,  ércz- 
szárnyakkal,  a  melyek  mind  művészet,  mind  herkulesi  munka  (Héraklész  12 
munkáját  ábrázoló  domborművek)  által  bámulatosak  s  kívül-belül  pompásan 
diszítvék.  A  kapu  fölébe  Bonfini  Antal  versét  vésette  kőbe: 

Atria  cum  statuis  ductis  ex  aere  foresque 
Corvini  referunt  Principis  ingenium, 
Matthiam,  partos  tot  post  ex  hoste  triumphos 
Virtus,  Aes,  Marmor,  Scripta  perire  vetant.1 

„óriási  költséggel  rekeszes  mennyezeteket  rakatott  itt  (t.  i.  a  Frisspalotában), 
a  melyek  a  planétákat  foglalják  magukban  csodásan  megfestve,  a  mint  az 
égbolton  halad  szekerük.  Az  eresz  alá  a  homlokzaton  vésett  triglypheket  alkal- 

1  Magyarul :  Érczszobros  paloták,  csarnokok  tanúskodnak  a  hollós  fejedelem  lánglelkületéről. 
Mátyást  az  erény,  az  érez,  a  márvány  s  a  könyvek  nem  engedik  majdan  elenyészni. 


Budapest  művészete  127 

mázott  (a  melyek  ha  a  Friss- palota  is  kétemeletes  volt,  aligha  voltak  triglyphek), 
hogy  lehetőleg  művészi  külsőt  nyerjen  az  épület.  A  királyi  kútba  (mely  mint 
láttuk  a  Friss-palota  udvarán  állott)  körülbelül  nyolcz  stadiumnyiról  szurkos 
csatornákon  és  ólmos  csöveken  át  vizet  vezetett  be  (alighanem  a  Svábhegy 
forrásainak  a  vize  volt),  Zsigmond  folyosóját,  a  mely  (a  legfelső  várfal  tetején) 
csaknem  az  egész  várat  körülfutotta,  ha  nem  is  annyi  költséggel,  de  tovább 
kezdte  folytatni.  Amaz  (Zsigmond)  örökké  tartó  művet  akart  létesíteni,  ez  pedig 
(Mátyás)  a  folyosókat  ideigleneseknek  tartotta.  Széles  és  hosszú  épületszárnyakat 
emelt  itt  sok  ablakkal  (ez  alighanem  a  Friss-palota  Dunára  néző  szárnyára 
vonatkozik,  a  melyhez  Mátyás)  a  várfalak  ormára  rakott  favázas  csarnokot  fűzte 
(átrium ...  ex  lignario  opere  confectum),  a  hol  ebédlő  lakószoba,  öltöző  s  kevéssel 
beljebb  tanulószoba  és  a  másolók  helye  volt." 

A  következő  mondatnak  :  „sed  inventum  vesanam  ruinam  in  Danubii  minari 
videbatur"  —  alig  van  értelme,  nyilván  pedig  azért,  mert  egy  vagy  több  szó 
kimaradt  a  nyomtatott  szövegből.  Bonfini  alighanem  azt  akarta  ezzel  kifejezni, 
hogy  a  legutóbb  említett  épület  rendkívül  merészen  könyökölt  a  várfalakra  s 
úgy  látszott,  mintha  azzal  fenyegetne,  hogy  a  Dunának  omolva  óriási  rom- 
halmazzá válik. 

A  királyi  kerteket  Bonfini  így  írja  le:  „A  királyi  váron  kívül,  az  alant  fekvő 
völgyben  (valószínűleg  nyugatnak)  a  legszebb  kert  és  márványból  épült  kerti  ház 
(nyilván  az,  a  melyet  a  budai  vár  nyugatról  fölvett  régi  látképei  a  nagy  rondella 
alatt,  a  várhegy  délnyugati  sarkán  aula  marmorea  fölirattal  s  csonka  oszlopokkal 
vagy  ez  utóbbiakkal  jeleznek).  Ennek  (a  kerti  háznak)  előcsarnoka  négyszögletes 
és  csatornásán  vésett  oszlopokkal  van  határolva,  ezeken  érczkandellábcrek.  Az 
ajtó  kerete  diadalkapuhoz  méltó.  Az  ebédlő  és  szobák  mennyezete  és  ablakai 
oly  díszesek,  hogy  a  hajdankor  legfényesebb  emlékeit  megközelítik.  Kétfelől 
fedett  folyosó,  a  kertben  összefont  fákból  labyrinthus.  Azonkívül  idegen  és  hazai 
madaraknak  vasdrót-hálóval  elzárt  madárháza.  Ebben  magában  bokrok,  gyümölcs- 
fák, egész  berkek  és  folyosó  módjára  elhelyezett  különféle  fák.  Odább  rejtett 
folyosó,  zöld  gyepágyak,  kőutak,  halastó  (a  mit  Zsigmond  korában  már  Camalduli 
Ambrus  is  említ).  Többemeletű,  venyigével  befutott  s  emeleteikben  üveg-ablakos 
tornyok,  melyeknél  kellemesebbeket  elképzelni  sem  lehet  (s  a  melyekhez  hasonló 
alkotmányokkal  a  XVI.  századbeli  látképeken  is  találkozunk  a  várhegy  nyugati 
oldalán).  A  kerti  házat  ezüsttel  futtatott  cserép  fedi". 

A  királyi  vár  kertjein  kívül  még  három  királyi  kertet  említ  Bonfini  nya- 
ralókkal. Ezek  egyike  Pesten,  a  várostól  egy  mértföldnyire,  a  másik  a  budai 
határban,  három  római  mértföldnyire ;  a  harmadik  nem  messze  Buda  városától 
ad  Salinarum,  Salamon  szerint  Solymárnál  feküdt. 

Bonfini  leírását  ezzel  kimerítettem ;  mint  láttuk,  merő  általánosság,  a  mit 
ír,  a  minthogy  egyebet  nem  is  írhatott,  a  nélkül,  hogy  olvasóira  nézve,  a  kiknek 
könyvét  szánta,  aprólékos  részletezésével  és  pontos  topográfiai  leírásával  unal- 
massá ne  váljon.  Ettől  pedig  humanista  író  létére,  a  kinél  a  dolog  velejénél 
fontosabb  a  választékos  és  tetszetős  stílus,  ugyancsak  óvakodik.  Annyi  minden- 
féléről, mint  Bonfini,  a  XVI.  századbeli  irott  források  szerzői  közül  egy  sem 
tájékoztat.    S  ezek  is  többnyire  a  mohácsi  vész  után  jártak  a  királyi  várban, 


|2S  Divald  Kornél 

a  melyet  a  török  akkor  részben  már  kifosztott  s  sok  dologról  csak  hallomás 
után  írnak.  Újabb  adat  alig  egy-kettő  van  írásaikban,  s  a  mi  ezenfelül  helyes, 
az  ismét  csak  Bonfinit  igazolja. 

Vannak  íróink,  a  kik  Bonfini  rovására  Ursinus  Veliusnak  nagyobb  hitelt  adnak. 
Hogy  mily  joggal,  az  kitűnik  a  következőkből.  A  két  Heraklesz-féle  meztelen 
bronz-szobrot,  mint  láttuk,  Bonfini  az  első  várudvarból  a  másodikba  vezető  kapu 
elé  helyezi,  a  mely  előtt  fölvonóhíd  borult  a  sánczárokra.  Ennek  helyességéről 
egy  SALAMON-nál  közölt  1524.  évi  oklevél  is  tanúskodik,  a  mely  szerint  ez  év 
Mindenszent-napján  Körtvélyesi  és  Csicsery  nemesek  több  barátjukkal  a  budai 
királyi  várnak  a  hídnál  álló  ércz-szobrai  alatt  üldögéltek.  Csicsery  ügyes-bajos 
dolgairól  beszélgettek,  a  midőn  odajött  Ormos  Péter  és  nyilvánosan  oklevélhami- 
sítással vádolta  Csicseryt,  a  ki  őt  pörbe  fogta.  A  pör  kimenetele  ismeretlen.  Az 
előzményeiről  szóló  oklevél  szerint  azonban  bizonyos,  hogy  a  két  ércz-szobor 
a  második  várudvart  védő  sánczárok  hídjának  egyik  végén,  a  kapu  előtt  állott. 

Ursinus  Velius  1527-ben  két  hídon  ment  át  a  királyi  várba.  Az  egyiket 
közelebbről  nem  határozza  meg,  a  „másik  hídon"  szerinte  egy  udvarból  a  belső 
várba  vezet  az  út.  Nyilvánvaló,  hogy  Ursinus  a  nagy  rondellán  keresztül  ment 
a  királyi  várba  s  az  első  hidat  itt,  ennek  kapuja  előtt  látta,  a  melynek  alján 
a  felvonó-híd  tengelyágyai  ma  is  megvannak  még.  A  mit  Ursinus  Mátyás  palo- 
táinak a  fekvéséről  és  a  szobrokról  mond,  az  csupa  tévedés.  Héraklész  szobrát, 
a  minő  Bonfini  és  az  1524.  évi  okmány  szerint  is  kettő  volt  s  a  melyet  a  török 
szultán  1526-ban  a  többi  ércz-szoborral  egyetemben  Konstantinápolyba  hurczol- 
tatott,  Ursinus  hallomás  útján  a  vár  előtt  levő  piacz  közepére  helyezi.  A  királyi 
vár  előtt  levő  glacis-szerű  piaezot  s  a  várnak  ettől  fallal  elválasztott  piaczát,  illetve 
első  udvarát  Ursinus  helyesen  különbözteti  meg.  Az  előbbiről  azonban  nem  lehet 
valószínű,  hogy  itt  látta  a  hibásan  annak  vélt  Heraklesz-szobornak  még  létező 
márvány-talapzatát.  Tuberónak,  Mátyás  és  II.  Ulászló  kortársának  az  értesítése 
szerint  egy  szobor  a  Friss-palota  előtti  udvaron  állott  s  ez  nem  Héraklész,  hanem 
Zsigmond  király  ércz-szobra  volt,  a  melyet  Országh  Mihály  nádor,  ugyané  forrá- 
sunk szerint,  Mátyás  engedelmével  megújíttatott,  még  pedig  hihetőleg  újból 
megaranyoztatott.  Az  első  és  a  második  várudvarról  egyaránt  állhat  az,  hogy 
a  Friss-palota  előtt  terült  el.  Mivel  Bonfini  csupán  a  belső  vár  leírására  szorít- 
kozik, igen  valószínű,  hogy  Zsigmond  király  szobra,  a  melyet  ő  nem  említ,  az 
első  várudvarban,  szemben  a  Friss-palotának  erre  néző  északi  homlokzatával  állott. 

A  budai  királyi  vár  épületeire  vonatkozólag  Bonfinin  kívül  még  csak  Naldius, 
a  Mátyás  udvarában  élt  humanista  s  Oláh  Miklós,  a  későbbi  esztergomi  érsek 
jegyzett  föl  hasznavehetőbb  adatokat.  Ezek  jóformán  csak  a  könyvtárra  vonat- 
koznak, de  Bonfinit  ismét  igazolják.  Naldiusnak  a  Corvina  könyvtáráról  szóló 
tankölteménye  versekben  van  megírva  s  így  nem  tarthatjuk  szó  szerint  pon- 
tosnak. Leírásából  azonban  eléggé  nyilvánvaló,  hogy  a  kápolna  mellett  levő 
könyvtár  czéljaira  Mátyás  király  a  trapéz-alakú  udvar  keleti  szárnyainak  a  leg- 
nagyobb helyiségét,  talán  a  királyi  vár  Anjoukori  dísztermét  alakíttatta  át.  „Benn 
a  királyi  várban  van  egy  négyszögletű  helyiség,  írja;  mennyezete  magas  boltív, 
oldala  kőfal.  Homlokzatán  két  szines  üvegű  ablak  világítja.  Ezen  ablakok  alatt 
szőnyeggel  letakart  lócza  van,  mely  a  hős  király  kedvencz  pihenő  helye." 


Budapest  művészete  129 

„Ott  —  írja  tovább  szószerint  Naldius  —  egy-egy  ajtó  számára  maradt  hely ; 
az  egyik  a  közönséges  bejárat,  a  másik  egyedül  a  királynak  van  föntartva, 
a  ki  ezen  szokott  kimenni  a  kápolnába,  hol  rejtett  helyéről  a  misét  hallgatja. 
A  terem  három  fala  nem  szolgál  más  czélra,  mint  könyvek  elhelyezésére." 

Valószínű,  hogy  a  könyvtár  két  ajtaja,  nem  mint  a  versből  hihető,  a  király 
pihenő  helye  mellett  levő  falat,  de  a  két  ablaktalan  oldalfalat  törte  át,  a  mely 
a  kápolna  hosszanti  tengelyével  párhuzamos  volt.  Ursinus  Velius  a  könyvtárról 
csak  azt  jegyzi  meg,  hogy  igen  magas  boltívű  teremben  van  elhelyezve,  a  miből 
s  NALDius-ból  következtethetjük,  hogy  a  terem  a  földszint  és  első  emelet  magas- 
ságában épült.  A  NALDius-sal  együtt  már  említett  Oláh  Miklós  két  könyvtár- 
helyiségről tud.  Az,  a  mit  a  belső  könyvtárról  mond,  a  Naldius  leírásával 
megegyezik. 

„A  honnan  az  ember  a  belső  könyvtár  felől  az  előcsarnokba  (ad  stationem) 
megy,  szent  János  befelé  nyíló  sírkápolnájánál,  a  honnan  a  király  a  misét 
hallgatni  szokta,  két  egymással  szemben  fekvő  boltozott  szoba  van  (duae 
obviae  sünt  aedes  concammeratae),  a  melyek  egyikében  a  görög  kötetek  helyez- 
vék  el ;  a  másik  belső  könyvtár  (tehát  a  nagy  könyvtár  s  nem  a  másik  külső) 
az  összes  latin  codexeket  tartalmazza".  Az  egymással  szemben  levő  két  szoba 
közül  tehát  csak  az  egyik  szolgál  könyvtári  czélra,  a  másik  lehetett  a  sekrestye 
vagy  a  kápolna  kincstára  s  a  kettő  közötti  előcsarnokból  nyilt  a  bejárat  ala- 
mizsnás  szent  János  sírkápolnájába,  a  melyből  Mátyás  király  a  misét  hallgatta 
s  a  melyet  ő  építtetett.  Csak  erre  a  sírkápolnára  vonatkozhatik  Bonfininek 
följebb  idézett  megjegyzése,  hogy  Mátyás  kápolnát  építtetett  a  várban.  Magát 
a  királyi  vár  kápolnáját,  mint  láttuk,  még  Erzsébet  királyné  és  fia,  Nagy  Lajos 
építtette.  A  szent  Márton  tiszteletére  emelt  vártemplomban  őrizték  ideiglenesen 
remete  szent  Pál  testét,  a  melyet  Nagy  Lajos  Velenczétől  magához  váltott  s 
1380-ban  fényes  kísérettel  a  budai  hegyekben  remetéskedő  Pálosok  szent 
Lőrincz-kolostorába  vitetett  át.  Knauz  szerint  Zsigmond  szintén  a  várkápolná- 
ban őriztette  a  római  birodalmi  jelvényeket,  a  melyeket  a  huszitáktól  1424-ben 
foglalt  vissza.  Minthogy  a  várkápolna  még  a  török  térképen  is  XIV.  századbeli 
alakjában  van  meg,  Mátyás  király  szintén  aligha  építtette  át.  Csupán  alamizsnás 
szent  János  várkápolnájával  bővíttette,  a  kinek  holttestét  1475-ben,  más  kevésbbé 
valószínű  adat  szerint  1489-ben  kapta  ajándékba  a  török  szultántól.  Ekkor 
nevezték  el  a  vártemplomot  is  szent  János  nevéről,  a  melyen  ettől  fogva  az 
okmányok  is  emlegetik.  Hogy  külön  s  oratoriumszerű  és  renaissance  díszítésű 
kis  kápolnában  állott  a  szent  Mátyás  készíttette  ezüstkoporsója,  azt  a  ránk 
maradt  s  minden  valószínűség  szerint  innen  való  ékítményes  töredékek  bizo- 
nyítják, a  melyekről  a  többi  ránk  maradt  régi  kövekkel  egyetemben  már  szólottam. 
A  nagy  kápolna  főbejárata  alighanem  a  trapéz-alakú  árkádos  udvarra  nyilt. 
Egyéb  adatok  erről  nem  maradtak  ránk,  kivéve  kincsei  egy  részének  a  leltárát, 
a  mely  ismét  azt  igazolja,  hogy  miként  a  kápolna,  úgy  a  palota  többi  részei 
is  jóval  gazdagabban  lehettek  művészileg  fölszerelve,  semminthogy  erről  Bonfini 
minden  buzgósága  mellett,  pusztán  ékes  mondataiban,  kellő  fogalmat  tudna 
nyújtani.  1530-ban  a  kincstárt,  a  melyet  a  mohácsi  vész  előtt  fönnállóit  többi 
templomaink  kincstáraihoz  hasonlóan,  II.  Lajosnak  a  háborúra  való  készülődése 

Divald:  Budapest  művészete.  9 


130  Divald  Kornél 

miatt  már  alaposan  megdézsmáltak  volt,  a  pozsonyi  prépost  veszi  át  leltár 
mellett,  szent  János  ereklyetartó  ezüstkoporsójával  együtt,  őrizet  végett.  Az 
ezüstkoporsót  a  pozsonyi  főtemplom  Donner  Rafaeltől  épített  gyönyörű  barokk 
kápolnájában  állítólag  még  ma  is  őrzik.  A  leltárban  fölsorolt  kincseket  azonban 
Miksa  király  1564-ben  rendeletileg  Bécsbe  hurczoltatta,  a  hol  nyomuk  veszett. 

Ismétlem,  hogy  a  midőn  a  mohácsi  vész  előtt  a  háború  czéljaira  a  tem- 
plomok arany-ezüst  marháit  beolvasztották,  a  királyi  vár  kápolnája  sem  marad- 
hatott ment  ez  áldozattól. 

Ezt  1530.  évi  leltára  is  igazolja,  a  melyben  olyan  tárgyak,  a  melyeket 
egyhamar  pénzzé  tenni  nem  lehetett,  tömegesen ;  viszont  más,  leggyakrabban 
szükséges,  de  túlnyomóan  nemesérczből  készült  egyházi  tárgyak  csupán  egy- 
egy  példányban  fordulnak  elő.  Ez  utóbbiak  közül  csak  azok  maradtak  menten 
a  pusztulástól  a  nélkülözhetetleneken  kívül,  a  melyek  ereklyéket  foglaltak  maguk- 
ban, vagy  más  oknál  fogva  voltak  nagyobb  kegyeletre  méltók. 

Leltárunk  részletesen  leírva  a  következő  tárgyakat  sorolja  föl:  Alamizsnás 
szent  János  négy  különféle,  részben  vagy  egészen  aranyozott  ezüstszobrát, 
Í2  ezüstkeresztet  és  ereklyetartót,  2 — 2  aranyozott  ezüst  pásztorbotot  és  infulát, 

1  tömjénezőt  és  hozzávaló  tömjéntartót,  1 — 1  ezüst  szenteltvíztartót,  ezüst  könyv- 
polczot,  ezüst  csengőt,  egy  pár  ezüst  ampolnát,  közel  egy  tuczat  ezüstkapcsos 
mise-  s  más  egyházi  könyvet,  20  körülményesen  leírt  arany-  és  ezüsthímzésű, 
részben  olasz  mintájú,  hímzett,  drágakövekkel  s  más  módon  díszített  kazulát  és 
9  pár  dalmatikát,  két  ezüst  veretű  hordozható  oltárt,  9  oltárterítőt  (pala  altaris). 

Midőn  Zápolya  János  király  Budán  tartotta  udvarát,  a  várkápolna  Pozsonyba 
hurczolt  fölszereléséből  semmit  sem  tudott  visszaszerezni  s  így  ezt  újonnan 
kellett  pótolnia.  Hogy  mily  bőkezűséggel  halmozta  el  a  várkápolnát  vajmi  rövid 
budai  tartózkodása  alatt  ajándékokkal,  az  kitűnik  a  Zápolya  János  alapította 
kincstár  lajstromából,  a  melyet  a  bécsi  közös  pénzügyminisztérium  levéltárából 
Takács  Sándor  közölt  az  Archaeologiai  Értesítő  1901.  évfolyamában. 

A  királyi  várkápolna  kincstárában  Zápolya  János  korában  a  következő 
tárgyak  voltak:  1  zománczos  képekkel  díszített  29 l/a  márka  és  két  lat  nehéz 
oltáralakú  ezüsttábla,  1  nagyobb  és  1  kisebb  ereklyetartó  ezüstkere.vzt,  2 
aranyozott   ezüstből  készült   szentségmutató,   7  ugyanilyen   kehely   és   patena, 

2  pár  ezüst-kandelláber,  ezüstfüstölő  és  csengettyű,  továbbá  9  díszes  kazula, 
4  pár  dalmatika,  öt  cappa,  7  oltárterítő,  az  utóbbiak  közül  egy  teljesen  ezüst- 
fonalból készült.  Az  egyházi  ruhák  és  drágakövekkel  díszített  ereklyetartók  közül 
is  többet  jelez  leltárunk  rendkívül  becsesnek. 

Midőn  a  törökök  1541-ben  Budát  másodszor  elfoglalták,  a  várbeli  szent  János- 
kápolna rektora  az  egész  kincstárt  két  ládába  rakta  s  titkon  Eperjesre  vitte.  Itt 
1554-ig  őrzik  a  városházán.  Ekkor  Ferdinánd  Bécsbe  szillíttatja  a  kincseket  s 
nyugtát  állít  ki  Eperjes  részére,  a  melyben  elismeri,  hogy  a  hűségesen  meg- 
őrzött Budai  kincseket  hiánytalanul  átvette. 

S  ezzel  kimerítettem,  a  mi  az  eddig  rendelkezésünkre  álló  források  kritikai 
felhasználása  alapján  a  budai  királyi  várról,  nagyságáról  s  régi  királyaink  leg- 
hatalmasabbjaihoz  méltó  fényéről  kimutatható.  A  török  korbeli  leírások  a  királyi 
várról  nem  mondanak  sokat  s  csak  panaszszal   telvék  az  épületek  elhanyagolt 


Budapest  művészete  131 

volta  miatt.  Törökkorbeli  kútfőink  magyarországi  szerzői  a  keserűség  miatt,  mely 
szivüket  elfogja,  nem  tudnak  tárgyilagosan  számot  adni  arról,  a  mit  itt  láttak. 
A  külföldi  utazók  jóval  higgadtabbak  s  közülök  a  legműveltebbnek  és  a  leg- 
élesebb szeműnek  Vratiszláv  báró  mutatkozik  be,  a  ki  a  bécsi  udvar  megbízá- 
sából 1591-ben  diplomácziai  küldetésben  Konstantinápolyba  utazott  s  e  közben 
Budán  is  megállapodott. 

Az  itteni  királyi  várról  és  Mátyás  könyvtáráról,  a  mint  ezt  Szamota  könyvé- 
ben olvassuk,  Vratiszláv  a  következőket  írja:  „Délután  a  budai  várat  szemléltük 
meg ;  a  királyi  vár  első  teréről  (helyesebben  az  ezelőtt  levő  glacis-szerű  városi 
piaczról)  a  második  kapun  a  második  térre  (az  első  várudvarba),  a  harmadik 
kapun  a  harmadik  térre  (a  második  várudvarba)  jutottunk.  Ez  utóbbi  téren  igen 
szép  víztartót  láttam,  melybe  a  vizet  nyolcz  csövön  hajtják  föl.  Látogatásunkkor 
a  víz  éppen  kimaradt.  A  víztartóban  régi  feliratot  és  osztrák  czímert  láttam. 
Innen  egy  folyosóba,  azután  pedig  a  kerek  helyiségbe  jutottunk,  hol  Mátyás 
király  korában  kápolna  volt.  Ebből  a  kápolnából  a  folyosó  ama  terembe  vezet, 
mely  Itajdan  Mátyás  király  könyvtára  volt.  Itt  az  egész  égboltozat  az  égitestekkel 
és  azok  pályájával  látható  lefestve,  továbbá  egymással  szemben  két  horoskop 
ezen  felirattal: 

Cum  Rex  Mathias  suscepit  sceptra  Boemae 

Gentis  talis  erat  lucida  forma  poli. 

Magyarul:  „A  midőn  Mátyás  király  fölvette  Csehország  jogarát  (1469-ben), 
ilyen  volt  a  csillagok  állása". 

Vratiszláv  e  leírásából  nyilvánvaló,  hogy  a  helyszínén  írt  jegyzetek  alapján 
készült.  Pontosságánál  fogva  bízvást  használhatjuk  föl  arra,  hogy  eloszlassuk 
a  homályt,  a  mely  Bonfininek  feljebb  már  idézett  következő  mondatát  jellemzi : 
„A  könyvtár  előtt  apszisba  kikerekített  terem,  a  mely  látni  engedi  az  égboltot, 
mivel  dél  felé  tekint". 

Vratiszláv  leírásából  nyilvánvaló,  hogy  a  könyvtárban  s  nem  az  előtte  levő 
helyiségben  lehetett  látni  az  égboltot,  s  ez  utóbbi  nem  azért  látszott  itt,  mivel 
a  terem  dél  felé  nézett  s  boltozatai  egyik  írónk  föltevése  szerint  ablaknyilásokkal 
voltak  áttörve ;  hanem  mivel  a  csillagos  égbolt  képe  díszítette  a  boltozatot. 

Bonfini  Averulinus  fordításában  többek  közt  a  következő  szavakat  intézi 
Mátyáshoz:  „Könyvtárt  alapítottál,  a  hol  nemcsak  tudományos  műveket,  hanem 
a  csillagokat  és  csillagképeket  is  lehet  vizsgálni".  Vratiszláv  pontosabb  leírása 
után  ítélve  bizonyos,  hogy  Bonfini  e  szavai  is  csak  a  terem  mennyezetére  festett 
csillagos  égboltra  vonatkoznak. 

Hátra  van  még,  hogy  az  eddig  kiaknázott  források  alapján  a  török  hódoltság 
nyomában  teljesen  elenyészett  budai  királyi  vár  külső  képének  a  megállapításával 
foglalkozzam.  Kellő  adatok  híján  ez  jóformán  lehetetlenség;  de  mivel  alig  van 
képes  történeti  munkánk,  a  mely  a  Mátyás-korabeli  királyi  vár  képzeletileg  helyre- 
állított mását  nem  közölné,  ezzel  a  kérdéssel  is  szükséges  foglalkoznunk.  A  királyi 
vár  képzeleti  képeinek  a  zöme  régi  metszetek  szolgai  fölhasználásával  készült  s 
a  legtöbbnek  mestere  már  mintaképét  sem  válogatta  meg  helyesen.  A  mai  királyi 
vár  építése  közben  fölmerült  tapasztalatokat  s  a  régi  tervrajzokat  csak  egyetlen 

9* 


-     50 
3      C. 

3    crq 


O 


o 


5 


ÍMK 


ílll 


Budapest  művészete 


133 


rajzunk  mestere  használta  föl.  Ez  Györgyi  Géza  építőművész,  a  kinek  rajza 
Hauszmann  Alajos  könyve  nyomán  48.  képünkön  látható.  A  távlati  szerkesz- 
tésnek valósággal  remeke  ez  a  kép,  mely  helyrajzi  szempontból  véve  kifogástalan. 
S  ha  külső  megjelenésükben  az  egyes  paloták  nem  egyeznek  meg  mindenben 
azzal  a  szellemmel,  a  melynek  hatása  alatt  a  budai  királyi  vár  minden  való- 
színűség szerint  épült,  ennek  oka  csupán  abban  rejlik,  hogy  e  rajzunk  mestere 
is  kelleténél  nagyobb  hitelt  adott  a  Schedel-krónika  metszetének,  a  melyről  bizo- 
nyos, hogy  ha  rajzolója  járt  is  Budán,  annak  egyes  épületeit  pusztán  a  maga 
ízlése  és  képzelete  szerint  rajzolta  meg.  Sokkal  értelmesebb  ember  volt  a  Münster- 
féle  metszet  rajzának  a  mestere,  jóllehet  ez  sem  dolgozott  lelkiismeretes  pontos- 
sággal. Ez  utóbbi  rajzról,  mely  49.  képünkön  látható,  nyilvánvaló,  hogy  a  hely- 
színén készült ;  csak  tele  van  távlati  hibákkal.  Jól  megkülönböztethetjük  rajta  a 


49.  A  budai  királyi  vár  nyugat  felől  a  XVI.  század  derekán.  A  Münster  Sebestyén-féle 
Cosmographia  metszetének  kisebbített  másolata. 


nagy  rondellát,  a  négyszögletes  udvart  körülzáró  palotát,  a  melybe  azonban  az 
erősen  kimagasló  István-tornyot  egészen  beletolta.  Látjuk,  hogy  ha  a  két  udvar 
nyugati  szárnya  különböző  korú  épületekből  is  áll,  ezek  egyetlen  sorba  olvadnak 
össze  s  északi  végük  mellett  ott  van  a  zömök  csonkatorony  is,  a  mely  a  met- 
szeten fedél  nélkül  szűkölködik.  Alacsony  a  Frisspalota  fedele  is,  s  igen  való- 
színű, hogy  a  többi  fedél  sem  volt  olyan  meredek,  miként  az  hibás  távlata 
folytán  e  metszetünkön  s  a  Schedel-félén  valamennyi  épületen  látható. 

A  mennyiben  ezt  műemlékeink  mérhetetlen  pusztulása  miatt  megítélni  lehet, 
Magyarországon,  a  középkorban  és  újkorban  egyaránt,  rendszerint  mellőzték  a 
meredek  tetőket  s  általában  mindig  a  festőin  uralkodó  architektonikus  hatást 
kerestek.  A  hol  középkori  monumentális  épületeinken  ma  óriási  és  bonyolult 
tetőszerkezet  van,  ezt,  néhány  határszéli  városunk  német  hatás  alatt  épült  emlékeit 
kivéve,    rendszerint    csak  a  napjainkban  lefolyt   restaurálásoknak  köszönhetjük. 

Hogy  Buda  polgári  részének  a  magánházait  első  sorban  szintén  az  archi 
tektonikus  hatás  jellemezte,  ezt  Ursinus  Vclius  ama  szavai  is  valószínűvé  teszik, 


134  Divald  Kornél 

hogy  Buda  az  1526.  évi  tűzvész  előtt  úgy  a  főurak,  mint  a  kereskedők  igen 
széles  palotáinál  fogva  volt  nevezetes,  a  melyek  itáliai  épületeknek  a  részará- 
nyosságával épültek.  E  szavak  legalább  is  azt  jelentik,  hogy  ha  a  budai  épületek 
nem  is  épültek  renaissance  stílusban,  általános  képükkel  inkább  emlékeztettek 
Itália  csúcsíveskori  és  korai  renaissance  házaira,  mint  a  bécsi  és  más  német 
városok  toronyszerű,  festői  jellegű  épületeire.  Ursinus  Veliusnak  még  Buda 
erődítményeire  vonatkozólag  is  van  egy  hasznavehetőnek  tetsző  adata.  E  szerint 
a  várfalak  nem  övezik  szakadatlanul  Budát,  hanem  helylyel-közzel  házakkal 
szakíttatnak  meg,  mely  utóbbiak  fala  azonban  ez  esetben  erősebb  a  rendesnél. 
„A  házak  külső  fala  így  erődül  szolgál  s  a  falak  nagyon  vastagok  és  a  házak 
igen  magasak"  —  helyesebben  csak  kívülről  látszanak  igen  magasaknak.  Hogy 
mit  akart  ezzel  Ursinus  mondani,  ennek  magyarázatául  a  budavári  dominikánus 
templom  XIII.  századbeli  szentélye  szolgál.  Mint  láttuk,  a  szentély  bástyaszerűen 
a  várhegy  egyik  kiugró  sziklafalára  könyökölt.  Bizonyos,  hogy  ezt  a  szentélyt 
szintén  úgy  építették,  hogy  alkalmilag  erődnek  is  használhassák.  A  várvédelem 
szempontjából  véve  pedig  a  szentélynek,  más  várfalakra  könyöklő  épületekhez 
hasonlóan,  csak  úgy  lehetett  szerepe,  ha  kiugró  erkélyekkel,  vagy  védelmi 
folyosókkal  bírt. 

A  régi  metszeteken  látjuk,  hogy  ezek  mesterei  közül  egynek  a  figyelmét 
sem-  kerülte  ki  a  királyi  vár  legfelső  bástyafalain  végigfutó  védelmi  folyosó, 
valamint  az  István-torony  kősisakját  övező  sem.  Tekintve  a  dominikánusok 
szentélyének  várvédelmi  fontosságát,  több  mint  valószínű,  hogy  a  királyi  vár 
jellegzetes  védelmi  folyosói  Budán  már  a  tatárjárás  utáni  évtizedekben  sem 
voltak  ismeretlenek  s  innen  terjedtek  el  Magyarország  egyéb  vidékein  is. 

Hazánkban  ma  ilyen  machiculis  védőművek  a  fölöttébb  sajátos  erdélyi 
erődített  templomokon  láthatók  csak.  Ide  sorozható  Vajda-Hunyad  vára  dísz- 
termének páratlanul  művészies  s  folyosókkal  összekötött  erkélysora,  a  melyhez 
hasonlóan  a  Zsigmond-  és  Mátyás-korabeli  budai  erődítmények  védelmi  folyosó- 
jának sem  igen  volt  már  a  várvédelem  szempontjából  jelentősége. 

A  keresztesek  emelte  szíriai  várakról  Európába  került  machiculis  védelmi 
folyosók  a  déli  vidékeken  már  a  XII.  században,  Francziaországban  a  XIII. 
században  terjednek  el  s  válnak  általánossá.  Németországban  később  is  csak 
helylyel-közzel  terjednek  el  a  folyosószerű  machiculik  s  ezek  helyett  inkább  a 
kiugró  erkélyek  használatosak. 

Ha  ismerjük  a  külfölddel  folytatott  XIII.  századbeli  összeköttetéseinket, 
bízvást  föltehetjük,  hogy  a  machiculik  már  a  tatárjárás  után,  a  mikor  nálunk 
a  várépítés  első  föllendülése  kezdődött,  kerültek  át  hozzánk;  még  pedig  akár 
közvetlenül  Itáliából,  akár  pedig  Francziaország  közvetítésével,  a  melynek  egyik 
kiváló  csúcsíveskori  építésze  Villard  de  Hoxnecourt,  a  tatárjárás  utáni  években 
hosszabb  időn  át  működött  Magyarországon. 


Budapest  művészete  135 

XII. 
Mátyás  király  művészei. 


/ 


;  r  •  A  Zsigmqnd-korabelieknél  jóval  több  adattal  rendelkezünk  azokról  a  mű- 
vészekről, a  kik  Mátyás  király  korában  dolgoztak  Budán.  Az  utóbbiakról  ránk 
maradt  adatok  kapcsán  egyben  Mátyás  király  építkezéseinek  az  idejét  is  meg 
tudjuk  állapítani.  Bizonyos,  hogy  Mátyás,  király  korában  és  udvarában  a  művészi 
tevékenység  terén  az  olasz  mestereké  volt  a  vezető  szerep.  Általában  azonban 
az  a  vélemény  ezekről,  hogy  csak  Mátyásnak  a  nápolyi  Beatrix-szel  való  egybe- 
kelése után  özönlöttek  csapatostul  hazánkba.  Ezzel  szemben  ki  lehet  mutatni, 
hogy  ha  már  középkori  profán  épületeink  is  valószínűleg  olasz  hatás  alatt  épültek, 
a  renaissance  nálunk  az  olasz  művészettel  csaknem  lépést  tartva  foglalt  tért  és 
terjedt  el;  igaz,  hogy  a  XV.  század  folyamán  Mátyás  király  koráig  csakis  egyes 
főuraink  és  főpapjaink  istápolása  révén  s  ezek  udvarában.  A  mérhetetlen  pusz- 
tulásnál fogva,  a-  mely  java  emlékeinket  elenyésztette,  sajnos,  erről  is  csak 
közvetett  adatokkal  rendelkezünk ;  annyival  is  inkább,  mert  a  XV.  század- 
beli olasz  mesterek  közreműködésével  épült  s  romjaikban  Magyarországszerte 
állítólag  még  ma  is  sokfelé  meglevő  emlékek  zömének  a  maradványaival  a 
kutatás  eddigelé  még  alig  foglalkozott. 

A  szakadatlan  összeköttetés,  a  melyet  Magyarország  Itáliával  szinte  az 
Árpádok  korától  fogva  ápolt,  nem  csekélylendő  szellemi  közösséget  is  teremtett 
a  két  ország  nemzete  között.  Fiatalabb  kultúrnép  létére  ebben  a  magyarság  volt 
az,  elfogadó  s  Itália  a.  teremtő  fél.  Ez  utóbbinak  a  hatása  azonban  a  művészi 
téren  mindenkor  az  első  forrásból  merítő  Magyarország  zömére  nézve  csak  akkor 
vált  jelentőssé,  a  midőn  Olaszország  a  klasszikus  világ  romjain,  ennek  emlé- 
keitől megihletve  kelt  új  és  csakhamar  Európa-szerte  mértékadó  kulturális  életre. 

Az  olasz  renaissance  művészetnek  az  utat  hazánkban  a  humanizmus  egyen- 
gette, a  melynek  szelleme  az  Alpokon  innen  fekvő  összes  országok  közül  nálunk 
érvényesült  a  legkorábban.  Miként  külföldön,  úgy  nálunk  is  a  humanizmus :  az 
antik  hatás  alatt  fölpezsdült  új  irányú  műveltség  volt  a  feltétele  annak,  hogy 
a  csúcsíveskori  művészet  a  renaissance-szal  szemben  a  háttérbe  szoruljon.  Épp 
azért,  miként  Európa  többi  országaiban  a  XVI.  században,  úgy  nálunk  a  XV-ikben 
szintén  csak  azok  karolták  fel  a  renaissance  művészetet,  a  kiknek  lelkét  minden 
ízében  áthatotta  a  humanista  műveltség.  Minthogy  ez  utóbbira  szert  tenni  Magyar- 
országon egyelőre  csak  a  főurak  és  főpapok  közül  volt  módjukban  egyeseknek, 
a  renaissance  művészet  pártolói  a  XV.  században  szintén  csak  ezek  soraiból 
kerülnek  ki. 

Mátyás  király  koráig  a  magyarság  zömére  nézve  az  új  művészet  antik 
szabású  formáival  épp  oly  idegenszerű  lehetett,  mint  volt  még  a  XVI.  század 
első  felében  is  a  németek  zömére  nézve.  Mestereink  nem  lévén  tisztában  szel- 
lemével, elsajátítani  sem  igyekeztek  stílusát.  A  csúcsíveskori  művészet  hagyo- 
mányaihoz ragaszkodnak,  a  melynek  monumentális  alkotásai  körül,  ezek  művészi 
fölszerelésének  a  gyarapításánál  találják  java. működési  terüket  is. 


136  Divald  Kornél 

A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  Mátyás-tornya,  a  melynek  czímere 
távolról  sem  tekinthető  kétséget  kizáró  bizonyságául  annak,  hogy  a  nagy  király 
építtette,  1470-ben  készült  el.  Ha  nem  is  ez  volt  az  utolsó  csúcsíves  stílű  munka, 
a  mely  a  régi  Budán  és  Pesten  készült ;  az  a  körülmény,  hogy  pár  évvel  Mátyás 
halála  után  már  a  polgárok  bőkezűségéből  emelt  renaissance  emlékekről  is  van 
tudomásunk,  arra  enged  következtetni,  hogy  itteni  mestereink  a  XV.  század 
végén  szintén  kénytelenek  voltak  szakítani  a  csúcsíveskori  hagyományokkal. 

A  Mátyás-torony  a  késői  csúcsíves  stílus  jellegét  tükröztette  vissza,  de 
távolról  sem  viselte  magán  az  elkorcsosulásnak  azt  a  bélyegét,  a  mely  Német- 
országnak a  XV.  század  végeztével  készült  ilynemű  emlékeit  jellemzi.  A  renais- 
sance valószínű  térfoglalásából  következik,  hogy  a  régi  Buda  és  Pest  a  csúcsíves 
építészet  végső  elkorcsosulásának  a  színhelye  nem  is  volt.  S  ha  ennek  jelei 
német  befolyás  alatt  álló  határszéli  városainkban  fönmaradtak  is,  nem  sokkal 
kevesebb  ezekben  a  honi  mestereknek  tulajdonítható  renaissance  emlék  sem, 
a  mely  a  mohácsi  vész  előtti  időkből  fönmaradt  s  Budának  akkor  országos 
hatására  vezethető  vissza. 

Ez  a  hatás  természetszerűleg  annál  gyöngébb  volt,  minél  távolabb  estek 
vidéki  városaink  a  fővárostól.  Ez  az  oka  annak,  hogy  Bártfa,  Kis-Szeben,  Hét- 
hárs s  más  felvidéki  városainknak  a  XVI.  század  elejéről  fönmaradt  renaissance 
emlékei,  stílusuk  tisztasága  tekintetében  össze  sem  hasonlíthatók  azokkal  a  renais- 
sance-töredékekkel,  a  melyek  Mátyás  budai  palotájából,  a  pesti  belvárosi  plébánia- 
templomban s  néhány  püspöki  városunkban  maradtak  ránk. 

A  korai  renaissance  szellemét  még  legtisztábban  a  sárospataki  vár  donj ón- 
jának az  ablakai  és  ajtói  tükröztetik  vissza,  a  melyek  mestere  az  ezek  mind- 
egyikén meglevő  s  mindenütt  egyforma  kőfaragó  jel  után  ítélve,  minden  bizony- 
nyal magyarországi  ember  volt. 

A  humanizmus  és  ezzel  az  olasz  renaissance  művészetnek  a  térfoglalása 
hazánkban  már  Zsigmond  korában  kezdődött.  Az  új  művészet  első  pártfogója 
itt  Ozorai  Fülöp  temesi  főispán  volt,  a  ki  1369-ben  született  s  1426-ban  halt 
meg.  Ozorai  Fülöp,  eredeti  nevén  Filippo  Scolari,  maga  is  Firenzéből  szakadt 
hozzánk  s  Zsigmond  király  hadvezére  lett.  A  firenzeiek,  a  kikkel  hazánkból 
szakadatlanul  összeköttetésben  volt,  Pippo  Spannónak,  Fülöp  ispánnak  nevezték  el. 
Városukban  emlékét  még  ma  is  őrzi  a  Santa  Apollónia  kolostorban  levő  s  hires 
asszonyokat,  költőket  és  hadvezéreket  ábrázoló  freskók  sorában  arczképe,  a 
melyet  Andrea  del  Castagno  (1390 — 1457)  festett  s  a  mely  újabb  képes  történelmi 
munkáink  .révén  nálunk  is  ismeretes. 

Vasari,  az  olasz  művészek  életrajzírója  szerint  Ozorai  Fülöp  pártfogása 
kedvező  fogadtatást  biztosított  minden  olasz  művésznek,  a  ki  Zsigmond  korában 
hazánkba  került.  A  XV.  század  első  éveiben  Muntz  szerint  Ozorai  Fülöp  egész  sor 
olasz  művészt  foglalkoztat,  köztük  egy  névtelen  bolognait,  a  ki  Pellegrino  della 
Tarsia  tanítványa  s  alighanem  fafaragó  és  intarziamester  volt.  1409-ben  a  firenzei 
Manetto  AMMANATiNi-t  hivatja  hazánkba,  a  ki  1384-ben  született  s  1450-ben 
Magyarországon  halt  meg.  Ez  a  Manetto,  melléknevén  il  Grasso,  korának  ügyes 
építésze  volt,  de  inkább  az  „II  Grasso  Legnaiuolo"  czímű  tréfás  elbeszélés  révén 
vált  hírhedtté,  a  melynek  legújabb  kiadása  Firenzében  1836-ban  jelent  meg. 


Budapest  művészete  137 

Manetto  Ozorai  Fülöpnek  templomokat  és  palotákat  épített,  a  melyek  közül 
az  ozorai  épületeket  Rinaldo  degli  Albizzi  is  megcsodálta,  a  ki  1426-ban  mint 
firenzei  követ  járt  Budán  s  itt  Manettót  és  Ozorai  Fülöpöt  egyaránt  megláto- 
gatta. Rinaldót  Ozorán  a  temesi  főispán  felesége  fogadja  nagy  fénynyel  s  ő  az 
itt  levő  várkastélyt  és  az  újonnan  épült  díszes  templomokat  alig  győzi  dicsérni. 

A  firenzei  követ  Székesfehérvárt  is  megfordult  s  Ozorai  Fülöp  sírkápolná- 
járól ezt  írja:  „Láttuk  az  újonnan  épült  sírkápolnát,  mely  igen  díszes,  jól  van 
javadalmazva  és  gazdagon  fölszerelve".  E  sírkápolna  díszítését  alighanem  Maso- 
lino  da  Panicale  (1383 — 1447),  a  korai  renaissance  festészet  ez  úttörő  mestere 
végezte,  a  kit  Ozorai  Fülöp  1425-ben  hivatott  hazánkba,  s  a  ki  ez  utóbbinak 
1426-ban,  deczember  27-én  bekövetkezett  halála  után  még  1427-ben  is  Magyar- 
országon időzik  s  Ozorai  örököseitől  fizetését  várja.  Ha  Masolino  csakhamar 
azután  vissza  is  tér  Itáliába,  Manetto  élte  végéig  nálunk  maradt.  Ozorai  Fülöp 
halála  után  Zsigmond  király  szolgálatába  lép,  a  kinek  azonban  nem  annyira 
építésze,  mint  inkább  bizalmas  embere.  A  király  titkos  firenzei  ügyeit  szintén 
Manetto  bonyolítja  le,  a  ki  fényes  állásával  arányos  gazdagsággal  is  dicsekszik. 
1442-ben  4000  forintja,  vagyis  körülbelül  200,000-nyi  korona-értékű  vagyona 
volt  a  firenzei  „Monté'*-ban  letéve. 

Olasz  életírói  szerint  Ozorai  Fülöp  Magyarországon  és  egyebütt  180  kápolnát 
építtetett.  A  temesi  főispánnak  Budán  is  volt  háza  s  ez  a  média  piateán,  a 
középső  utczán,  rokonának,  Scolari  András  váradi  püspöknek  a  házával  volt 
szomszédos.  Ozorai  Fülöp  rokonai  közül  még  Scolari  Kálmán  töltött  be  Zsigmond 
király  korában  magas  egyházi  tisztséget ;  a  kalocsai  érsekség  kormányzója  volt. 
Más  olasz  származású  főpapok  Magyarországon  ez  időben  a  firenzei  eredetű 
Buondelmonte  kalocsai  érsek,  Joannes  de  Milanensibus  váradi  püspök  és  Con- 
radus  de  Cardinis  váradi  prépost.  Mindezek  bizonyára  a  humanizmus  képviselői 
és  az  olasz  művészet  hathatós  pártolói  is  lehettek  hazánkban. 

Scolari  András  váradi  püspök  és  Scolari  Mátyás,  Ozorai  Fülöp  testvére, 
tekintélyes  pénzösszeget  hagyományozott  Firenze  városának  két  kolostor  építé- 
sére. A  végrendelet  megvalósításával  Ozorai  Fülöpöt  bízták  meg,  a  ki  viszont 
alighanem  Firenze  városára  bízta  az  egész  dolgot.  Ez  utóbbi  kormánya  azonban 
másra  költötte  el  a  pénzt  s  a  két  kolostor  helyett  Ozorai  Fülöp  halála  után 
nyolcz  évvel  a  Santa  Maria  degli  Angeli  kolostorhoz  templomot  építenek  a 
hagyomány  fejében.  Az  építést  Brunellesco  vezeti,  a  kinek  műve  azonban  pénz 
híján  hetedfél  méternyi  magasságban  félben  maradt. 

Ha  a  Scolariak  szülővárosukat,  a  távoli  Firenzét  is  gyarapították  művészi 
alkotásokkal,  több  mint  valószínű,  hogy  új  hazájukban  szintén  sokat  építtettek 
s  miként  rokonuk,  Ozorai  Fülöp,  bizonyára  szintén  firenzei  származású  meste- 
rekkel. A  renaissance  művészet  ilyformán  már  Zsigmond  király  korában  is  jelentős 
hódítást  tett  nálunk,  annyival  is  inkább,  mert  a  magyarság  soraiból  is  termettek 
férfiak,  a  kik  az  itáliai  egyetemeken  tanulva,  a  humanizmus  java  képviselői  s 
az  új  művészetnek  is  hathatós  pártfogói  lettek.  Széchi  Dénes  bíboros  (+  1465) 
1426  körül  Páduában  tanult.  Az  első  magyar  humanista,  a  ki  Zsigmond  király 
korában  tűnik  föl,  Zrednai  Vitéz  János  (f  1472),  a  későbbi  esztergomi  érsek. 
Ez  utóbbi  unokaöcscse,    Csezmiczei  János,  a  Janus  Pannonius  néven   híressé 


ÍLÍS  Divald  Kornél 

vált  humanista,  1458-ban  Páduában,  Galeotto  Marzio  társaságában,  MANTEGNA-val 
festeti  le  magát  s  versben  énekli  meg  a  nagy  mester  művészetét. 

Zrednai  Vitéz  János  hatása  alatt  Hunyadi  János  is  lelkes  híve  lesz  a 
klasszikus  világnak,  fia  Mátyás  pedig  minden  ízében  humanista  nevelésben 
részesül.  Már  Mátyásnak  köz  vétlen,  elődei  is  érintkeztek  humanistákkal.  I.  Ulászló 
és  V.  László  összeköttetései  Aenaeas  Sylviussal,  a  későbbi  II.  Pius  pápával, 
ismeretesek.  Ez  a  kiváló  humanista  V.  László  számra  írta  „Tractatus  de  libe- 
rorum  educatione"  czímű  könyvét.  Miként  Zsigmond,  úgy  I.  Ulászló  udvarában 
is  élt  egy  olasz  építész ;  Paulo  Santini  de  Duccio  volt  ez,  a  ki  valószínűleg  a 
toszkánai  Docciából  származott  s  a  ki  1440-ben  a  magyar  király  hadi  mérnöke. 
Mint  ilyen  írhatta  a  hadügyről  és  hadi  gépekről  szóló  művét,  melyet  számos 
miniatűr  kép  diszít  s  a  mely  Muntz  szerint  1688-ban  Girardinnak,  Francziaország 
konstantinápolyi  követének  a  közvetítésével  a  párisi  nemzeti  könyvtárba  került. 
Konstantinápolyba  bizonyára  Mátyás  király  odahurczolt  könyvtárával  jutott  a 
kódex,  a  melynek  bővített  kiadása  a  velenczei  S.  Marco-könyvtár  Taccola- 
kódexe.  Ez  utóbbi  1449-ben  készült  s  előszava  szerint  ugyanaz  a  Santini 
Colleoninak,  a  hires  condottierinek  ajándékozta. 

Humanista  neveltetésénél  s  a  fentiekben  vázolt  előzményeknél  fogva  ter- 
mészetes, hogy  Mátyás  király  a  renaissance  művészetnek  már  Beatrix  királynéval 
való  egybekelése  előtt  is  nagy  pártfogója  volt.  Ha  nem  is  viseltetett  azzal  a 
gyűlölségig  fokozódó  ellenszenvvel  a  csúcsíveskori  művészet  iránt,  a  mely  Itáliá- 
ban is  csak  a  quattrocento  második  felében  kapott  lábra,  művészi  alkotásait 
lehetőleg  olasz  mesterekkel  létesíttette.  Rajongása,  a  melyet  szivében  a  klasszikus 
világ  hősei  iránt  táplált,  nem  lehetett  kisebb  az  antik  művészet  iránt  sem. 
Miként  korában  maguk  az  olasz  mesterek,  úgy  a  nagy  király  is  bízvást  azt 
hihette,  hogy  ezek  a  római  művészetet  ültették  át  udvarába,  a  melyről  a  honi 
mestereknek  fogalmuk  sem  lehet.  Ez  az  oka  annak,  hogy  Mátyás  király  korában 
az  olasz  művészek  még  tömegesebben  vándorolnak  be  hazánkba,  mint  azelőtt 
s  a  fejedelem  bőkezűségénél  fogva,  a  melylyel  a  jövevényeket  fogadja,  maecenási 
híre  betölti  egész  Itáliát.  Hogy  ez  utóbbi  mennyire  tüzelte  föl  az  olaszok  kép- 
zeletét, annak  semmi  sem  fényesebb  bizonysága,  mint  Lionardo  da  Vinci  ismert 
adomája,  a  mely  szerint  a  nagy  király  a  festővel  vetélkedő  költőt  azzal  szégyeníti 
meg,  hogy  a  festészetet  a  versírásnál  magasabbrendű  művészetnek  jelenti  ki. 
Mátyás  műszeretetéről  az  egykorú  olasz  fejedelmeknek  is  volt  tudomásuk,  a  kik 
azt  is  elismerték  róla,  hogy  a  műpártolásban  nem  múlhatják  fölül.  Lodovico  il 
Moro  milanói  fejedelem  1485-ben  azt  üzeni  követével,  hogy  egy  Madonnát  küld 
neki,  a  mely  egy  Milanóban  lakó  kitűnő  festő  remekműve.  1490-ben  a  milanói 
fejedelem  Bacchus-szobrot  ajándékoz  királyunknak,  Lorenzo  Medici  pedig  egy 
ízben  Verrochio  két  domborművével  kedveskedik  neki.  Mátyás  könyvtárának  a 
hírére  nézve  semmi  sem  jellemzőbb,  mint  az,  hogy  Milano  fejedelme  is  odaküldi 
embereit,  hogy  egy  könyvtárában  hiányzó  kódex-unicumot  lemásoljanak,  Lorenzo 
Medici  pedig  a  nagy  király  halálának  a  hírére  így  sóhajt  föl :  „Most  már  olcsóbbak 
lesznek  a  kéziratok!" 

Ha  Mátyás  királytól  függ,  Firenze  java  művészei  üdvarában  élnek.  Az 
arnoparti  város  azonban  épp  korában  volt  derűs  virágzása  teljében.  Nem  csoda 


Budapest  níűvcszete  (139 

ilyformán, .- ha  sok  művész  nem  akart  hazájától  elszakadni,  a  kit  Mátyás  király 
magához  édesgetett.  Attavante,  korának  legkiválóbb  miniatűr  festője,  Firenzében 
dolgozik,  jóllehet  működése  javát  Mátyás  király  foglalja  le  a  maga  számára. 
A  többi  miniatűr  festő  .élén,  a  kit  Mátyás  foglalkoztatott,  a  szintén  firenzei 
Gherardo  ál],  Attavante  e  jeles  követője.  Blandio  1471-ben  Rómából  kódexeket 
hoz  a  királynak  s  Budán  dolgozik,  miként  a  firenzei  Antonio  Sinibaldi  is.  A  Naldo 
Naldi ,  vezetése  alatt  Budán  dolgozó  könyvmásolók  közül  még  a  következők 
ismeretesek:  Pietro  Cennini,  Bernardo  fia,  továbbá  Martlno,  Antonio,  Francesco, 
a  szintén  firenzei  Sebastiano  Salvini,  a  ferrarai  Sigismondo  de'  Sigismondi,  Niccolo 
di  Faenza,  <Giovanni  Francesco  da  San  Gimignano.  Oláh  Miklós  szerint  Mátyás 
uralkodása  vége  felé  30  könyvmásolót  foglalkoztat;  ezek  felügj^elője  Raguzai 
Félix,  a  ki  szintén  jártas  a  festészetben. 

Filippino  Lippi-t,  a  korai  renaissance  festészet  e  kiváló  képviselőjét,  Mátyás 
király  szintén  nem  tudta  rábírni,  hogy  Firenzét  elhagyja  s  udvarába  jöjjön. 
A  mester  csak  onnan  küld  neki  két  képet.  Az  egyiken  a  királyt  ábrázolta  egy 
érem  után,  a  másik  festmény  tárgya  az  utolsó  vacsora  volt.  1488-ban  kelt 
végrendeletében  Filippino  Lippi  azzal  bízza  meg  egyik  barátját,  hogy  vigye  el 
a  királynak  azt  a  két  képet,  a  melyet  megrendelésére  festett.  Az  egyik  kép  a 
végrendelet  szerint  Máriát  a  szentekkel  ábrázolja  s  valószínű,  hogy  ezen  sze- 
repelt mint  donátoré,  Mátyásnak  érem  után  festett  alakja,  a  melyről  egy  másik 
forrás  értesít. 

Hogy  Mantegna  is  került  összeköttetésbe  királyunkkal,  azt  Mátyás  általa 
festett  arczképének  a  másolata  bizonyítja,  a  mely  a  firenzei  Pitti-képtárban 
látható.  A  ferrarai  Ercole  dei  Roberti,  egy  Muntz  értekezésében  idézett  forrás 
szerint,  maga  is  megfordult  Budán  s  festett  a  királynak.  Valószínű,  hogy  Estei 
Hypolittal  került  ide  Ferrarából. 

Firenze  híresebb  szobrászai  közül  VERROcmo-t  foglalkoztatta  Mátyás  király. 
A  művész  megbízottja  1488-ban  a  királyhoz  jő,  hogy  átvegye  a  fehér  márvány- 
szökőkút árát,  a  melyet  megrendelésére  készített.  Ez  a  szökőkút  alighanem  már 
Bécsbe  került,  a  hol  Mátyás  király  Bonfini  szerint  szintén  építkezett  s  „függő- 
kerteket, márvány-szökőkutakat,  fürdőket,  galériákat,  csarnokokat,  madárházakat, 
sétányokat  létesített". 

Mátyás  király  eddig  említett  olasz  művészeinek  a  sorában  építészszel  nem 
találkoztunk.  Építészeiről  és  a  szobrászokról,  a  kik  udvarában  működtek,  már 
Vasari  is  többet  tud,  de  még  jóval  több  adatot  köszönhetünk  ezekre  vonat- 
kozólag az  újabb  műtörténelmi  kutatásnak. 

Aristotele  Fioravante,  a  kiről  Vasari  semmit  sem  jegyzett  föl,  egy  bolognai 
krónika  szerint  1458-ban  két  hidat  épít  Magyarországon  s  1467-ben  ismét  hazánkba 
jő.  Ebben  az  évben  januáriustól  júniusig  Mátyás  király  szolgálatában  is  kap 
fizetést  a  bolognai  kormánytól,  a  melynek  építésze  volt.  Ebből  azonban  még 
nem  következik,  hogy  Fioravante  1467-től  kezdve  csak  egy  félévig  időzött  Mátyás 
király  udvarában.  Annál  kevésbbé,  mert  ha  nem  is  tartózkodott  nálunk  egy- 
huzamban, Moszkvába,  a  hol  1475-tól  1479-ig  tevékeny,  alighanem  szintén 
Budáról  került.  III.  Iván  czár  ugyan  már  1468-ban  is  hivatott  Itáliából  művé- 
szeket, húsz  év  múlva  azonban  ismét  Mátyást  kéri  arra,  hogy  Magyarországról 


140  Divald  Kornél 

érczöntőket,  ötvösöket  s  templomok,  paloták  és  városok  építéséhez  értő  mes- 
tereket küldjön  székhelyére. 

Hogy  Fioravante,  bár  Vasari  nem  emlékezik  meg  róla,  nem  volt  másod- 
rangú művész,  erről  Burckhardt,  a  renaissancekori  műtörténelem  ez  európai 
hírű  tekintélye  is  tanúskodik,  a  ki  művészünket  sokoldalúságánál  fogva  Brunel- 
lescóval  és  Albertivel  hasonlítja  össze.  Fioravantét  Rómában  1447  és  1455  között 
már  V.  Miklós  pápa  is  foglalkoztatta.  Miként  Alberti,  úgy  Fioravante  sem  igen 
kezelte  a  vésőt  és  a  kalapácsot,  hanem  csak  tervezéssel  foglalkozott.  Bologná- 
ban a  pápai  követ  kecses  palotáját,  Peruggiában  Baccio  da  Montone  várkastélyát 
építette.  Formai  szempontból  véve  a  legtöbb  kortársánál  nagyobb  mértékben 
hajlik  az  antik  felé.  Fioravantét,  a  ki  Bolognában  1488-ban  még  a  Palazzo  del 
Podestát  alakította  át,  mint  építészt  az  is  jellemzi,  hogy  az  épületek  kényel- 
mesebb és  czélszerű  elrendezésére  is  nagy  súlyt  vetett.  Mivel  az  átalakításokban 
valósággal  ezermester  volt,  valamint  formai  és  architektonikus  kiválóságánál 
fogva  is  a  budai  királyi  vár  Mátyás-korabeli  kibővítésénél  nem  lehetett  jelen- 
téktelen szerepe  Kellő  adatok  híján  azonban  Frioravantének  épp  úgy,  mint  a 
többi  olasz  mesterek  zömének  határozottan  semmit  sem  tulajdoníthatunk. 

Vasari  négy  itáliai  mesterről  említi,  hogy  Mátyás  király  udvarában  tevékeny 
volt.  Firenzében  a  XVI.  században  s  így  Vasari  nyomán  korunkra  nézve  is 
Benedetto  da  Majano  (1442 — 1497)  a  leghíresebb  ezek  között.  Az  olasz  korai 
renaissance  ez  elsőrangú  mestere  Vasari  szerint  intarziával  díszített  bútorokkal 
kerekedett  föl  meghívás  nélkül  Firenzéből  a  nagy  király  udvarába.  Munkái 
azonban  a  tengeri  úton  a  nedvességtől  megromlottak.  E  körülmény  hatása 
alatt  Benedetto  da  Majano  végkép  fölhagyott  az  intarziával  s  a  szobrászathoz 
fordult.  Agyagból  és  márványból  Mátyás  királynak  is  készített  néhány  munkát, 
a  ki  ezekkel  igen  meg  volt  elégedve. 

Minthogy  Vasari  szerint  Majano  fiatal  korában  járt  Budán  s  Itáliában  való 
szakadatlan  működése  1474  előtt  kezdődött,  magyarországi  időzése  szintén  jóval 
megelőzte  Mátyás  király  és  Beatrix  egybekelését,  a  mely  tudvalevőleg  1476-ban 
esett  meg. 

Egy  másik  firenzei  művészről,  Chlmenti  CAMiciA-ról,  Vasari  azt  írja,  hogy 
róla  sokat  mondani  nem  tud ;  nyilván  azért,  mivel  java  idejét  Magyarországon 
töltötte  el.  Itt  Mátyás  királynak,  Vasari  szerint,  palotákat,  templomokat,  erődöket 
épített  s  kerteket  és  szökőkutakat  emelt.  Műveit  igen  változatosan  és  gazdagon 
díszítette  s  a  díszítést  Baccio  Cellini  végezte  nagy  szorgalommal.  Baccio  vetély- 
társa volt  Benedetto  da  Majanónak,  a  mikor  ez  fiatalkorában  intarziával  foglal- 
kozott. Magyarországra  öcscse,  Francesco  Cellini  is  elkísérte.  Mindkettőjük 
unokaöcscse  volt  a  XVI.  században  híressé  vált  Benevenuto  Cellini. 

Chimenti  Camicia,  Vasari  szerint,  az  ennek  művében  fölsorolt  munkák 
befejezése  után  honvágyának  engedve,  Firenzébe  tért  vissza.  Innen  a  Budán 
maradt  Baccio  Celüninek  Mátyás  király  megbízásából  néhány  festményt  küldött. 
Ezeket  Berto  Linaiuolo  festette,  a  kinek  műveit  Magyarországon  a  király  nagyon 
megdicsérte.  Ez  a  Berto  sok  szép  képet  festvén,  melyet  Vasari  még  több  firenzei 
polgár  házában  látott,  élete  virágjában  halt  meg,  mielőtt  a  működéséhez  fűzött 
reményeket  megvalósíthatta  volna.  Chimenti  akkor  csak  rövid  ideig  tartózkodott 


Budapest  művészete  141 

Firenzében  s  visszatért  Magyarországra,  a  hol  a  király  szolgálatában  maradt  s 
a  kimerültségtől  halt  meg,  a  mely  akkor  vett  erőt  rajta,  a  midőn  egyszer  betegen 
a  Dunán  fölfelé  utazott,  hogy  malomhoz  rajzot  készítsen.  Művei,  Vasari  szerint, 
1470  körül  készültek.  Muntz  újabb  adatai  szerint  Chimenti  Camicia  1431-ben 
született  s  Budát  rövid  időre  elhagyva,  1479-ben  járt  Firenzében  a  Jacobus 
Blaxü  Andreáé  nevű  művészszel  egyetemben,  a  ki  már  szintén  régebben  volt 
Mátyás  király  szolgálatában.  A  két  művész  ekkor  több  legnaiuolót,  műasztalost 
szerződtetett  Budára  egy  esztendőre  a  király  szolgálatára.  Ezek  az  intarzia- 
mesterek és  fafaragók  a  következők  voltak :  Bartholomeus  de  Citto,  Albizus 
Laurentü,  Vectorius  Petri  Simonis,  Dominicus  Dominici.  Fizetésük  havi  negyedfél 
arany  volt,  azonkívül  jó  ellátásról  és  szükségleteik  fedezéséről  is  biztosíttattak. 

A  Vasari  művében  említett  Berto  LiNAiuoLO-ról  más  fonás  nem  értesít. 
Nincs  kizárva,  hogy  a  Chimenti  szerződtette  legnaiuolókról  szóló  hagyomány 
a  XVI.  század  folyamán  Firenzében  annyira  eltorzult,  hogy  Bartholomeus  mű- 
asztalosból  Berto  Linaiuolo  festő  lett,  a  kinek,  mivel  fölemlíti,  Vasari  jónak  látta, 
hogy  festményeket  is  tulajdonítson,  még  pedig  alighanem  pusztán  azért,  hogy 
korai  haláláról  szóló  adomaszerű  kijelentésének  nagyobb  hitelt  adjon. 

Benedetto  de  Majano  életrajza  kapcsán  Milanesi  1872.  évi  Vasari  kiadásá- 
ban azt  jegyzi  meg,  hogy  az  intarzia-készítők  közül  már  néhányan  szerencsések 
voltak.  A  felsoroltak  között  szerepel  Chimenti  Camicia  és  a  két  Cellini  is. 
Chimentiről  és  Baccio  Celliniről  Vasari  szavai  szerint  is  nyilvánvaló,  hogy  nem- 
csak az  intarzia  terén  voltak  járatosak.  Chimentiről  határozottan  állítja,  hogy 
építésze  volt  Mátyás  királynak  s  épületeit  ékítményekkel,  faragvány  okkal,  pado- 
zatokkal s  más  hasonló  dolgokkal  Baccio  Cellini  szerelte  föl.  Valószínű,  hogy 
ez  utóbbi  mester  a  kőfaragásban  is  jártas  volt ;  a  minthogy  Chimenti  nem 
tekinthető  pusztán  azért  másodrendű  építésznek,  mivel  pályáján  intarziaműves- 
ként indult  meg. 

Vasari  könyvének  egyik  helyén  a  XV.  századbeli  olasz  művészet  jellemző 
vonásaként  maga  is  kiemeli,  hogy  a  legkitűnőbb  építészek  akkoriban  a  szob- 
rászok, festők  és  intarziaművesek  sorából  kerültek  ki. 

A  Chimenti  közvetítésével  fölfogadott  négy  firenzei  legnaiuolón  kívül  a 
Mátyás  király  udvarában  járt  s  eddig  említett  építészek  és  szobrászok  mind- 
egyikéről szinte  bizonyos,  hogy  jóval  Beatrix  királyné  előtt  kerültek  hazánkba. 
Ebből  több  mint  valószínű,  hogy  a  kibővített  budai  királyi  vár  már  készen 
várta  a  nápolyi  királyleányt,  a  midőn  1476-ban  hazánkba  jött.  A  mai  Budapest 
területén  Beatrix  királyné  is  építkezett.  Erre  azonban  csak  akkor  nyílt  alkalma, 
a  midőn  Mátyás  király  anyja  meghalt  s  az  ó-budai  várat  férje  neki  adományozta. 
Bonfini  értesít  arról,  hogy  Beatrix  építkezett  itt.  A  Legio  Sicambrorum-ról 
szóló  koholt  föliratos  kőről  e  forrásunk  azc  állítja,  hogy  akkor  találták  meg, 
a  midőn  Beatrix  királyné  építkezéseinek  az  alapozási  munkálatait  végezték 
Ó-Budán.  Hogy  az  építkezés  1478-ban  és  1489-ben  folyt,  erre  vonatkozólag  a 
Hyppolyt-kódexek  kapcsán  már  említett  márvány  szállítás  nyují  fölvilágosítást. 
A  kódexek  a  királyné  Ambrosio  nevű  kőfaragójának  (inzisore)  is  megőrizték  a 
nevét.  A  sikkői  és  tardosi  bányákból  Komárom  vármegyéből  42  hajóra  rakott 
márvány  szállítási  díja  mai  értékben  körülbelül  250  korona  volt.  Hyppolit  észter- 


142  Divald  Kornél 

gomi  érsek  számadásköny veiben  ez  a  költség  így  szerepel :  „spesa  fatta  per  la 
Maesta  di  madama". 

Mátyás  1458-ban  lett  Magyarország  királya,  a  csehekkel,  a  kik  az  ország 
nyugalmát  megzavarták  s  Frigyes  császárral  1462-ben  végez.  Csakhamar  ezután 
eléri  hatalma  tetőpontját  s  a  lelkét  átható  humanizmussal  kapcsolatos  maecenási 
hajlamokat  kedve  szerint  valósíthatja  meg. 

Építkezései,  a  budai  királyi  vár  nagyszabású  átalakítása  a  XV.  század 
hatvanas-hetvenes  éveiben  folyt  le.  Az  olasz  humanisták  irataiban,  a  kik  a 
nápolyi  királyleány  nyomában  hazánkba  jöttek,  ugyancsak  nyoma  maradt  volna 
annak,  ha  az  ő  szemük  előtt  folyik  az  építkezés ;  mestereiről  s  arról,  hogy 
melyikük  mit  épített,  így  bizonyára  szintén  többet  tudnánk.  Beatrix  megérkezése 
után  már  csak  legnaiuolók  szerződtetéséről,  festők  és  szobrászok  foglalkoztatá- 
sáról van  tudomásunk.  Az  intarziaművesek  a  palota  még  meg  nem  újított 
termeinek  a  bebútorozásáról  gondoskodhattak,  az  olasz  festők  és  szobrászok 
pedig,  a  kiket  Mátyás  foglalkoztatott,  jórészt  már  el  sem  hagyták  hazájukat. 
Csak  egy  nevesebb  szobrászról  van  tudomásunk,  a  ki  Mátyás  királynak  Beatrix- 
szel való  egybekelése  után  került  Itáliából  Magyarországra  s  éveken  át  itt  mű- 
ködött. Gíovanni  Dalmata  ez,  a  kiről  Tschudi  kutatásai  előtt  még  jóformán 
semmit  sem  tudott  a  művészettörténelem  s  a  kinek  a  legteljesebb  életrajzát  sok 
új  adattal  bővítve  Fabriczy  KoRNÉL-nak,  a  hazánkból  külföldre  szakadt  európai 
hírű  műtörténetírónak  köszönhetjük. 

Giovanni  Dalmata,  a  kit  nálunk  közönségesen  Traui  JÁNOs-nak  neveztek, 
1445  körül  született  Trau  városában,  de  épp  oly  joggal  tekinthető  az  olasz 
renaissance  művészet  képviselőjének,  mint  a  szintén  dalmácziai  Luciano  da 
Laurana,  a  ki  Vránában  született  s  az  urbinói  herczeg  építésze  volt.  Traui 
János,  mint  művész,  a  korai  renaissance  márványfaragó  szobrászainak  ama 
csoportjába  tartozik,  a  mely  tömegesen  elvállalt  alkotásaival  Rómát  árasztja  el. 
Művészünk  az  örökvárosban  már  1460-ban  Paulo  Romano  műhelyében  dolgozik. 
Itt  faragott  s  más,  szintén  kisebb  jelentőségű,  díszítő  czélú  munkái  után  első 
nagyobb  műve  a  Tebaldi-síremlék  a  Santa  Maria  sopra  Minervában,  a  melyen 
1466-ban  a  lombardiai  Andrea  Bregno  közreműködésével  dolgozik.  1469-ben  a 
firenzei  Minő  da  Fiesole  társaságában  a  S.  Marco-templom  oltárát  faragja,  majd 
ismét  II.  Pál  pápa  síremlékét.  Több  síremléken,  a  melynek  töredékeit  ma  a  szent 
Péter-templom  grottáiban  őrzik  s  hol  egyedül,  hol  ismét  Bregnoval  dolgozván, 
1480-ban  s  a  következő  évben  Minóval  és  Bregnoval  együtt  a  sixtusi  kápolna  cancel- 
latáját  faragja.  Miként  társait,  úgy  Dalmatát  is  Firenze  java  márványfaragó  szobrá- 
szaihoz képest,  a  teremtő  erő  fogyatékos  volta,  a  motívumokban  nagy  egyformaság 
és  általában  józan  fölfogás  jellemzi.  Bár  Minő  és  Bregno  s  az  inkább  az  antikot, 
mint  a  természetet  utánzó  Paulo  Romano  egyaránt  hatással  volt  rá,  műveit  ezekétől 
alakjai  nyersebb  realizmusa,  nagyobb  elevensége  különbözteti  meg,  s  az,  hogy 
domborműveinek  a  formái  erősen  emelkednek  ki  az  alapból,  ruhájuk  redőzése 
pedig  hol  elnagyolt,  hol  ismét  gyűrődött,  nyugtalan  s  kellő  motiválás  híján 
rendszerint  modoros.  A  nagyszabású  feladatok,  a  melyeket  Rómában  reábíztak, 
azt  bizonyítják,  hogy  Traui  János  korában  megbecsült  művész  volt  s  mint  ilyen 
került  Mátyás  király  udvarába,  aki  valószínűleg  1481-től  1488-ig,  illetve  1490-ben 


Budapest  művészete  14:< 

bekövetkezett  haláláig  foglalkoztatta.  Hogy  sokat  dolgozott  a  nagy  király  számára, 
ennek  bizonj^sága  az  1488-ban  július  25-én  Bécsben  kelt  oklevél,  a  melyben 
Mátyás  Traui  Jánosnak,  teljes  nevén  Magister  Joannes  Duknovich  de  Tragurio- 
nak,  a  Kőrös  vármegyében  levő  szávamenti  Majkovvez  várát  a  hozzátartozó 
falvak  birtokjogával  egyetemben,  örök  időkre  adományozza.  Az  oklevél  szavai 
szerint  ez  adományozásra  a  királyt  a  mester  különös  tehetsége  és  kitűnő  mű- 
vészete iránt  tanúsított  köteles  tiszteletén  kívül  az  készteti,  hogy  a  művész, 
a  ki  a  világ  többi  fejedelmeinél  is  sok  dicséretet  és  dicsőséget  aratott,  az  általa 
készített  szobrokkal  a  jövőben  is  hasznára  lesz,  mivel  nevével  és  művészetével 
a  király  és  egész  országának  dicsőségét  gyarapítja  s  a  hírt  és  dicséretet,  a  melyet 
szerencsés  háborúiban  kivívott,  hasonló  módon  alkotásaival  halála  után  is  meg- 
őrzi és  föntartja.  Az  oklevél  e  szavaiból  nyilvánvaló,  hogy  Traui  János,  mint 
művész,  jelentős  szerepet  töltött  be  Mátyás  király  udvarában,  még  pedig  az 
oklevél  határozott  kijelentése  szerint,  mint  márványfaragó  szobrász  — .  statuarius 
sive  marmorum  sculptor. 

1488  október  19-én  Traui  Jánost  ünnepélyesen  beiktatják  a  donáczióba, 
a  melyet  Mátyás  király  a  következő  év  július  8-án  Budán  kelt  oklevelében 
megerősít.  A  művész  ebben  már  mint  nemes  —  Nobilis  magister  Johannes  de 
Tragurio  statuarius  sive  marmorum  sculptor  —  szerepel.  1490-ben,  április  6-án 
Mátyás  király  meghal.  Tubero,  a  Jagellók  krónikása  szerint  Berislavus  Bertalan 
vránai  johannita  prior  erőszakkal  hatalmába  ejtette  Majkowez  várát  s  megfosz- 
totta művészünket  birtokától.  A  nagy  király  életében  ez  aligha  történhetett,  halála 
évében  pedig,  1490-ben  már  Váradi  Mátyás,  a  kalocsai  érsek  testvére  okmányilag 
kimutatható  jogos  birtokosa  Majkoweznek,  a  melyet  ez  utóbbitól  1498-ban 
Berislavus  Ferencz  vásárolt  meg  1 200  aranyért.  Nincs  kizárva,  hogy  művészünk 
önszántából  adott  túl  birtokán  s  Tubero  Traui  János  második  jogutódjának 
Berislavus  nevétől  megtévesztve,  így  a  birtok  cserét  szintén  a  zabolátlan  hirű 
vránai  prior  erőszakoskodásaival  hozza  kapcsolatba,  a  melyekről  műve  előző 
fejezetében  emlékezik  meg. 

Traui  Jánosról  1490-től  közel  húsz  évig  határozott  adat  nem  maradt  ránk; 
csak  1509-ben  tűnik  föl  ismét  Anconában,  a  hol  Beato  Girolamo  Gianelli  sír- 
emlékén dolgozik,  mely  úgy  látszik  utolsó  műve  volt.  Hogy  1508-ig  hol  élt, 
azt  nem  tudjuk,  de  mint  alább  látni  fogjuk,  valószínű,  hogy  Magyarországon 
időzött  s  alighanem  nagy  műhely  élén  állva  vésőjével  kereste  kenyerét. 

S  ezzel  kimerítettem  az  adatokat,  a  melyek  Mátyás  király  olasz  művészeiről 
a  kutatás  mai  állásában  ösmeretesek. 

Valószínű,  hogy  Mátyás  király  udvarában  jóval  több  olasz  művész  járt, 
mint  a  hányról  a  ránk  maradt  adatok  szólnak.  Bármily  tömegesen  fordultak 
meg  azonban  Budavárában,  alig  lehet  föltennünk,  hogy  a  művészi  élet  tényezői 
itt  és  Pesten  Mátyás  korában  kizárólag  ők  voltak. 

Hogy  a  Nagyboldogasszony-templom  Mátyás-tornyát  olaszok  építették, 
azt  aligha  fogja  valaki  állítani.  S  ha  akadtak  építészek,  nem  kevésbbé  való- 
színű, hogy  szobrászok  és  festők  szintén  bőven  voltak  Buda  és  Pest  polgári 
lakosai  sorában,  a  kik  czéhbeli  szervezetükkel  az  olasz  jövevényekkel  szemben, 
a  kiket   amúgy   is  csaknem   kizárólag   az   udvar   foglalkoztatott,    meg   tudták 


144  Divald  Kornél 

őrizni  régi  pozicziójukat.  Az  sem  valószínű,  hogy  Mátyás  király  kizárólag  olasz 
mestereket  foglalkoztatott.  A  mint  a  Corvin-kódexek  sorában  vannak  olyanok, 
a  melyek  miniatur-diszítésének  a  stílusa  nagy  mértékben  elüt  az  olasz  festészeti 
iskolákétól,  nem  kevésbbé  valószínű,  hogy  a  szobrászat,  festészet,  legkiváltkép 
azonban  az  ötvösség  terén  Mátyás  honi  mestereket  is  foglalkoztatott. 

Történeti  irodalmunk  ugyan  az  ilynemű  munkákból  ránk  maradt  emlékeket 
szintén  olasz  mestereknek  tulajdonítja.  Hogy  azonban  erre  biztos  alappal  nem 
rendelkezik,  kitűnik  a  nálunk  járt  olasz  mesterekre  vonatkozó  adatokból.  Ezek 
közül  egyről  sem  állítják,  sőt  nem  is  sejtetik  forrásaink,  hogy  az  ötvösség, 
vagy  általában  az  érezművesség  terén  is  járatosak  lettek  volna.  Ha  pedig  az 
intarzia  és  a  márványfaragás  terén  való  járatosságukat  ugyancsak  kiemelik, 
hihető-e,  hogy  az  ötvösségben  és  érczöntésben  való  jártasságukat,  a  melyet  az 
olaszok  is  jóval  többre  becsültek,  elhallgatnák,  ha  ebben  is  kitűntek  volna. 
A  nálunk  járt  olasz  mesterek  közül  csupán  Fioravantéről  állítja  egy  kevésbbé 
jelentős  forrás,  hogy  Moszkvában  (s  nem  nálunk,  mint  régibb  írók  állítják) 
érmeket  is  vésett.  Mint  sok  mindennel,  úgy  az  éremvéséssel  is  foglalkozhatott 
Fioravante,  de  a  mint  sohasem  fogott  vésőt  és  kalapácsot  a  kezébe,  éremmintái 
verését,  illetve  öntését  is  másra  bízhatta.  Hogy  a  Mátyás  udvarában  tevékeny 
mesterek  sem  mellőzhették  a  honi  erők  közreműködését,  az  szintén  valószínű. 
Ellenkező  esetben  egész  kolóniákat  kellett  volna  Budára  telepíteniük  olasz  kőfara- 
gókból s  másnemű  mesterekből.  Erről  ismét  nem  maradt  ránk  adat,  s  hogy  a 
királyi  vár  renaissance  díszítésében  a  fehér  homokkőnek,  mészkőnek  és  égetett 
anyagnak  is  nagy  szerepe  volt,  annak  oka  valószínűleg  nem  abban  rejlik,  hogy 
Mátyás  nem  volt  képes  elegendő  márványra  szerttenni,  hanem  inkább  abban, 
hogy  nem  jutott  elég  olasz  kőfaragóhoz,  a  ki  a  márvány  földolgozásához  értett. 
Épp  oly  valószínű,  hogy  az  ércz-szobrok  öntése,  a  melyek  a  budai  királyi  várat 
díszítették,  szintén  magyar  érczöntőkre  hárult,  s  hogy  a  képmásjellegű  ércz- 
szobrok  egész  mivoltukban  honi  mesterek  keze  alól  kerültek  ki.  Az  ércz-szobrászat 
nálunk  való  virágzásáról  már  az  Anjouk  korában  van  tudomásunk.  A  Kolozsvári 
testvérek  Nagyváradon  már  1370-ben  három  ércz-szobrot  álltának  föl.  1373-ban 
készül  a  prágai  szent  György-szobruk,  1390-ben  szent  László  nagyváradi  lovas- 
szobra, a  mely  az  előbbi  három  váradi  szoborral  egyetemben  szintén  elenyészett,  a 
melynek  feje  azonban  másolatban  szent  László  győri  hermájának  a  képében  ránk 
maradt.  Láttuk,  hogy  Zsigmond  király  a  maga  ércz-szobrát  a  Friss-palota  előtt 
állította  föl.  Hogy  ennek  idegen  lett  volna  a  mestere,  az  említett  előzmények  után 
alig  valószínű,  valamint  az  sem,  hogy  az  érczöntés  technikája  alig  két  évtized  alatt 
Mátyás  korában  már  kiveszett  volna  Magyarországon.  Az  érczöntés  és  ötvösség 
a  középkorban  édes  testvérek  voltak.  S  ha  akadt  kiváló  ötvös  Magyarországon, 
a  ki  Mátyás  korában,  mint  a  két  Ajtóssy  Németországban,  külföldön  is  becsü- 
lettel állta  meg  helyét,  hihetetlen,  hogy  hazánkban  nem  akadt  volna  bőven 
ötvös  és  érczöntő  egyaránt,  a  midőn  foglalkozásukra  nézve  sohasem  jártak 
nálunk  kedvezőbb  idők,  mint  akkor.  Nem  lévén  pozitív  adatunk  arra  vonat- 
kozólag, hogy  a  nálunk  járt  olasz  mesterek  érczöntők  is  voltak,  a  budai  ércz- 
szobrok  közül  legfeljebb  a  mithologiai  alakokat,  de  ezeknek  is  csupán  a  mintáját 
tulajdoníthatjuk  nekik.  , 


Budapest  művészete 


145 


A  budai  királyi  vár  három  mithologiai  bronz-szobrát  a  XVI.  századbeli 
Istvánfy  nyomán  monografusaink  általában  Traui  JAKAB-nak  tulajdonítják,  a  kiről 
Fabriczy  mutatja  ki,  hogy  nem  is  létezett.  Csak  Istvánfy  cserélte  föl  Traui  János 
keresztnevét  tévesen  Jakabbal.  A  három  szobrot,  a  mely  Bonfini  szerint  Pallast 
és  két  meztelen  herakleszi  alakot  ábrázolt,  a  későbbi  források  Diannának  s 
Apolló  és  Heraklesznek  keresztelik  el.  A  szobrokat,  mint  tudjuk,  a  törökök 
1526-ban  Konstantinápolyba  hurczolták.  Ibrahim  nagyvezér  mind  a  hármat  közös 
talapzaton  palotája  előtt,  a  konstantinápolyi  hippodromban  állíttatta  föl,  a  hol  a 
XVI.  századbeli  utazók  egész  sora  látta.  Ezek  adatait  a  legnagyobb  teljességgel 
szintén  Fabriczy  gyűjtötte  össze,  a  kinek  így  azt  is  sikerült  megállapítania,  hogy 
a  három  szobor  1536-ig  a  Hippodromban  állott,  a  melynek  terén  a  törökök 
egyéb  meghódított  országokból  odahurczolt  diadalmi  jelvényeiket  is  fölállították. 
Ez   utóbbiak    közül   a   Delphiből  származó   kígyós   oszlop  s  Nagy  Teodosius 


50.  Részlet  a  konstantinápolyi  hippodrom  XVI.  századbeli   fametszetű  képéből,    közepén  a  három 

budai  szoborral.  Muntz  nyomán. 


egyiptomi  obeliszkje  Konstantinápolyban  ma  is  a  régi  helyén  látható.  Ibrahim 
nagyvezér  erőszakos  halállal  1536-ban  múlt  ki,  s  valószínű,  hogy  a  három 
szobrot,  a  mely  miatt  a  nép  már  régebben  zúgolódott  is,  röviddel  azután  a 
lázongó  janicsárok  pusztították  el.  1550-ben  egy  keleten  utazó  lyoni  tudós  azt 
írja  a  konstantinápolyi  hippodrom  oszlopairól,  hogy  az  egyik  ezek  között  már- 
ványból készült,  kerülete  1 7  láb  és  8  hüvelyknyi,  s  hogy  Ibrahim  pasa  Heraklesz- 
szobrot  állíttatott  itt  föl,  a  melyet  a  magyaroktól  zsákmányolt  s  a  melyet  a 
törökök  elpusztítottak.  Hogy  három  szobor  állt  itt,  erről  egy  egykorú  metszet 
tanúskodik,  a  mely  1536  előtt  készült,  s  igaz,  hogy  szerfölött  kicsiny  méretek- 
ben és  aligha  pontosan,  a  Konstantinápolyba  hurczolt  budai  szobrokat  is  meg- 
örökítette. Ezt  a  metszetet  Gábriel  d' Aramont  franczia  követ  1547.  évi  keleti 
útleírásának  legújabb  kiadása  nyomán  Muntz  közölte  s  a  három  szobrot  ábrázoló 
részlete  50.  képünkön  látható.  A  MuNTZ-nál  idézett  Mouradica  d'Ohsson  szerint 

Divald :  BuJapest  művészete.  10 


146 


Divald  Kornél 


a  konstantinápolyi  Sophia-templom  két  nagy  bronz-kandellábere  szintén  Budá- 
ról való.  A  mennyiben  ezt  a  mecset  fényképein,  az  igen  kicsiny  méretekben 
51.  ábránkon  bemutatott  képről  meg  lehet  ítélni,  a  két  kandelláber  alakja, 
rozetta  és  akantus  díszítése  a  korai  renaissancera  vall,  zömök  volta  pedig 
arra,  hogy  valahol  a  szabadban,  lépcsőn  lehetett  fölállítva  s  így  nincs  kizárva, 


51.  Kandeláber  a  konstantinápolyi  Sophia  mecsetben.  Fénykép  után. 


hogy  Bonfini  bronz-kandelaberjei  ezek,  a  melyeket  a  Friss-palota  kettős  lépcsője 
kapcsán  említ. 

Edvi  Illés  Aladár,  az  érczművesség  történetének  e  kiváló  ismerője,  a  két 
kandelábert  szintén  korai  renaissance  stílűnek  tartja,  s  mint  szives  volt  közölni, 
szerinte  is  valószínű,  hogy  a  bronzöntés  ez  emlékei  Budáról  valók.  A  konstanti- 


.52.  Beatrix  királyné  domborművű  mellképe  a  bécsi  császári  múzeumban.  Fénykép  után. 


53.  Mátyás  király  domborművű  mellképe  a  becsi  császári  múzeumban.  Fénykép  után. 


Budapest  művészete  147 

nápolyi  Héraklész  formájú  szobrokról  úgy  azok,  a  kik  ezeket  még  Budán  látták, 
valamint  a  keleti  utazók  is  csaknem  mind  hangsúlyozzák,  hogy  igen  nagyok. 
Nincs  kizárva,  hogy  a  mithologiai  tárgyú  szobrok  mintáit  Traui  János  készítette. 
Mestere  Paulo  Romano  sokat  foglalkozott  óriási  méretű  szobrok  készítésével, 
melyek  közül  több,  igaz  hogy  szentet  ábrázoló  nagy  szobra  Rómában  még  ma 
is  látható. 

A  többi  Mátyás-korabeli  három  szoborról,  mely  a  királyt,  apját  és  bátyját 
ábrázolta,  Bonfini  nem  jegyzi  meg,  hogy  bronzból  készült.  Minthogy  azonban 
a  szobrok  a  szabadban  állottak  s  Mátyás  ezek  sorában  lándzsára,  paizsra  támasz- 
kodva volt  ábrázolva,  alighanem  szintén  bronzból  készültek.  Ha  márványszobrok 
voltak,  úgy  valószínű  Fabriczy  véleménye,  hogy  Benedetto  da  Majano  vésője 
alól  kerültek  ki.  Több  mint  valószínű,  hogy  a  megaláztatás  után,  a  mely  Hunyadi 
László  lefejeztetésével  érte,  Mátyás  trónralépte  után  nem  sokáig  késhetett,  hogy 
a  művészet  révén  is  föl  ne  magasztalja  családját ;  Benedettoról  pedig,  mint  láttuk, 
valószínű,  hogy  jóval  Beatrix  megérkezése  előtt  került  Budára,  s  ha  Vasári 
adomája  kedvéért  addig  csak  intarzia-művesként  szerepelteti,  már  ügyes  szobrász 
is  lehetett. 

A  Mátyás  királylyal  kapcsolatos  s  ránk  maradt  művészeti  emlékek  száma, 
a  már  ismert  díszítő  töredékeken  kívül,  vajmi  csekély.  Az  idegenben  készült 
bautzeni  szobron  kívül  ezek  sorában  a  király  és  Beatrix  királyné  52.  és  53.  képün- 
kön látható  domborműve  a  legjelentősebb,  a  melyet  sötét  jáspis  alapon  fehér 
márványból  faragtak.  A  bécsi  császári  múzeumban  levő  két  dombormű  54  cm. 
magas  és  38  cm.  széles  s  Mátyást  cserkoszorús  fejjel,-  hosszú  hajjal,  prémes 
köntösén  nyaklánczczal,  profilban  balfelől,  Beatrix  királyné  kövér  alakját  fején 
fátyollal  jobbfelől  ábrázolja.  Minthogy  Beatrixet  érettebb  korában,  Mátyást  is 
férfikora  delén  látjuk  itt  megörökítve,  ez  a  két  dombormű  csak  1480  után 
készülhetett.  A  realisztikus  fölfogás,  a  mélyrehatóbb  jellemzés  hiánya,  a  kissé 
homorú  alapból  erőteljesen  kiemelkedő  formák,  a  kevés  ruhának  nyugtalan 
redőzése,  a  mely  különösen  Beatrix  fátyolán  szembetűnő,  mind  oly  vonások, 
a  melyek  Traui  JANOS-ra  engednek  következtetni,  mint  e  két  dombormű  mesterére. 

A  bécsi  közös  pénzügyi  levéltár  okmányai  szerint  Mátyás  király  és  fele- 
ségének e  domborműve  1571-ben  még  Magyarországon  volt.  Miksa  király  tudo- 
mást szerezvén  erről,  keresteti  s  a  midőn  nyomára  jut  annak,  hogy  Bornemissza 
Gergely  csanádi  püspök  birtokában  van,  intő  levelet  ír  neki,  hogy  a  két  dombor- 
művet alattvalói  kötelességből  Bécsbe  küldje.  Bornemissza  Gergely  a  sajóládi 
pálos  kolostortól  szerezte  meg  a  két  domborművet,  a  melynek  Thallóczy  szerint 
alighanem  Corvin  János  ajándékozta.  A  domborművek  1572-ben  kerültek  Bécsbe. 
Egy  másik  domborművű  fehér  márvány  mellképe  is  van  Mátyás  királynak  a 
bécsi  császári  gyűjteményben.  Ezt  Muntz  ismerteti.  A  dombormű  44  cm.  magas 
és  33*5  cm.  széles,  nyakláncz  nélkül  s  az  előbbinél  durvább  kivitelben  ábrázolja 
a  nagy  királyt.  A  firenzei  nemzeti  múzeumban  Muntz  két  elefántcsont  dombor- 
művet talált,  a  mely  a  királyi  párt  derékig  s  egymással  szemben  szintén  profil- 
ban ábrázolja,  még  pedig  Mátyást  nyaldánczczal  és  süveggel,  a  királynét 
venyige-koszorús  fejjel.  A  Verrocchiónak  tulajdonított  berlini  két  domborműről 
Pulszky  Károly  mutatta  ki,  hogy  nem  Mátyás  királyt  és  nejét  ábrázolja,  mikénl 

10* 


148  Divald  Kornél 

ezt  Bode  hitte.  A  visegrádi  Madonna  domborműről  viszont,  a  melyet  Pulszky 
az  előbbi  kettő  kapcsán  ismertet,  valószínű,  hogy  nem  a  „Márványmadonnák 
mestere'4  névvel  jelölt  ismeretlen  firenzei  szobrász  műve,  hanem  szintén  Traui 
JÁNos-é,  a  ki  egyébként  az  előbbivel  sok  tekintetben  rokon  lélek  volt.  Az 
esztergomi  gyűjteményben  őrzött  félköralakú,  vörösmárvány  dombormű,  mely 
valamikor  kápolna-ajtó  orma  lehetett,  a  széles  felületnek  megfelelelően  terpesz- 
kedő alakban  ábrázolja  Máriát,  a  kinek  feje  Jézuséval  együtt  fölülemelkedik  a 
szintén  Traui  Jánosra  valló  architektonikus  kereten.  Az  ezredéves  kiállításon  is 
bemutatott  dombormű  alakjainak  a  feje  nagyon  összetöredezett,  Mária  ruhájának 
nyugtalan  redőzése  merőben  modoros. 

Mátyás  király  arczképét,  az  említett  szobrászati  munkákon  kívül,  még 
6  érem,  13  miniatűr  kép  és  3  fametszet  ábrázolja,  mely  utóbbiak  közül  egy 
Mantegna  már  említett  festménye  után  készült  s  Muntz  szerint  Bázelben  jelent 
meg.  Rómában  a  via  deli  Pellegrinoban  monumentális  freskóban  örökítették 
meg  fiatal  korában  a  nagy  királyt,  mely  kép  ránk  maradt  másolata  Muntz 
révén  képes  történelmi  munkáinkból  ismeretes.  Boroszlóban  Saur  Szaniszló 
kanonok  1535-ben  készült  síremlékén,  a  világtörténelem  három  más  nagy  alak- 
jáéval egyetemben,  szintén  látható  Mátyás  király  márványból  faragott  dombor- 
művű medaillonja,  melyet  Fraknói  ismertetett. 

Beatrix  királynéról  2  érem,  9  miniatur-kép  és  1  fametszet  maradt  ránk  s 
domborművű  arczképén  kívül  leánykori  mellszobra,  a  mely  a  párisi  Dreyfuss- 
gyűjteménybe  került. 

A  Mátyás  királyt  ábrázoló  szobrászati  munkák  közül  művészeti  és  ikono- 
gráfiái szempontból  véve,  tagadhatatlanul  a  bécsi  jáspisalapon  faragott  fehér 
márvány-dombormű  és  a  Bautzenben  levő  ortenburgi  vár  kapuját  díszítő  monu- 
mentális szobor  a  legbecsesebb,  mely  utóbbi,  mint  tudjuk,  természet  után  készült 
és  Stein  György  sziléziai  helytartó  rendeletére  állíttatott  föl.  A  többi  Mátyás- 
korabeli s  külföldre  került  művészeti  emlékünk,  a  pazardíszű  Corvin-kódexektől 
eltekintve,  a  szobrászatiakhoz  képest  kevésbbé  jelentős.  A  párisi  Louvre  egy 
75  cm.  magas  elefántcsont  szárnyas  oltárt  őriz,  a  melyet  Mátyás  király  állítólag 
Klosterneuburgnak  ajándékozott  volt.  A  szárnyas  oltár  szerkezetében  csúcsíves 
jellegű  s  Mária  életéből  merített  öt  domborművében  Muntz  szerint  firenzeivel 
vegyes  milanói  hatást  mutat.  Muntz  bukkant  rá  a  Mátyás  király  számára 
1480 — 1485  között  Forliban  készült  majolika  asztali  készlet  maradványaira. 
Ezek  közül  egy,  peremén  Mátyás  czímerével,  közepén  allegorikus  képpel  díszített 
tálat  a  South  Kensington  Museum  Londonban,  egy  másikat  a  párisi  Charles 
Mannheim  gyűjteménye  őriz. 

A  hazánkban  maradt  Mátyás-korabeli  művészeti  emlékek  között  a  király  két 
trónkárpítja  és  az  esztergomi  kincstárban  őrzött  világhírű  kálváriája  a  legnevezete- 
sebb. Az  előbbiek  egyikét  Galgóczon  a  gróf  Erdődy-család  őrzi.  A  másikból  szab- 
ták a  fojniczei  miseruhát,  mely  Ferencz  József  királyunk  gondoskodása  folytán  a 
budavári  Nagyboldogasszony-templomba  került.  Az  aranyszövésnek  ez  egymás- 
hoz igen  hasonló  két  remeke  keleti  ízléssel  sajátosan  vegyülő  renaissance  stílust 
mutat  s  vagy  készen  került  hozzánk  Itáliából,  vagy  pedig  olasz  terv  szerint  Budán 
készült,  a  hol,  mint  láttuk,  már  Zsigmond  korában  is  voltak  szőnyegszövők. 


Budapest  művészete  149 

Beatrix  királyné  nővéréhez,  Eleonóra  ferrarai  herczegnéhez  intézett  leveleiből 
kitűnik,  hogy  1486-ban  selyem-munkást  kér,  1489-ben  Simonello  aranyfonó- 
mester telepedik  le  hazánkban.  1480-tól  kezdve  ugyancsak  a  Muntz  kiaknázta 
levelek  szerint  a  következő  dolgokat  importálják  a  király  udvarába :  vászon-, 
selyem-  és  aranyszöveteket,  fegyvereket,  régi  érmeket,  élelmiszereket,  még  pedig 
olajat,  parmezánt,  gesztenyét,  halakat,  továbbá  labdákat,  álarczokat,  sólymokat. 
Építészeken,  szobrászokon,  festőkön,  intarzia-műveseken  és  ezek  különféle  alko- 
tásain kívül  konyhakertészek,  sajtkészítéshez  értő  majorosok,  énekesek,  valamint 
komédiások  kerülnek  hozzánk  Itáliából.  Csak  érczöntők  és  ötvösök  bevándor- 
lásáról nincsen  tudomásunk.  Az  egyetlen  olasz  ötvös,  a  kiről  tudjuk,  hogy 
Mátyás  udvarában  járt,  a  lombardiai  Caradosso,  a  ki  1527-ben  halt  meg. 
Caradosso  1490-ben  keresi  föl  Lodovico  Moro  megbízásából  Mátyás  királyt. 
Ő  viszi  ajándékba  a  királynak  a  milanói  fejedelem  Bacchus  szobrát  s  a  puly- 
kákat, a  melyeket  Mátyásnak  Lodovico  ezzel  egyidejűleg  küldött.  Több  mint 
valószínű,  hogy  Caradosso  már  élve  nem  is  látta  a  királyt  s  így  megbízást 
akkor  már  nem  igen  kapott  tőle.  S  ha  régebben  megbízta  valamivel  Mátyás, 
úgy  ez  alighanem  csak  régiségek  gyűjtése  volt,  a  mivel  Lodovico  Sforza  is 
nem  egyszer  foglalkoztatta  udvari  ötvösét.  A  milanói  fejedelem  bukása  után 
Caradosso  a  pápai  udvar  ötvöse  és  pecsétvésője  lesz.  Bár  korában  az  ötvösség 
terén  hires  mester  volt,  idevágó  hiteles  munkája  nem  maradt  ránk.  Épp  azért 
ugyancsak  körülményes  dolog  Mátyás  király  kálváriáját  Caradossonak  tulajdo- 
nítani, a  mint  ezt  Molinier  teszi. 

Molinier  a  renaissance-kori  ötvösség  e  remekét  zománczozott  alakjainak  a 
Caradosso  szobraival  való  rokonsága  alapján  tulajdonítja  e  mesternek.  Muntz 
szerint  Caradosso  szobrai  nyersebbek,  semmint  hogy  mesterük  a  kálváriánk  alak- 
jaihoz hasonló  finomságok  elérésére  képes  lett  volna ;  mivel  azonban  az  alakok 
tipusa  északi  jellegű,  szerinte  germán  befolyást  mutat,  arányaik  pedig  kissé 
tagbaszakadtak,  ruha-redőzetük  kissé  tömött :  Müntz  szerint  a  kálvária  Tirol  és 
Itália  határán  készült,  még  pedig  alighanem  Friaulban.  Külföldi  műtörténetíróktól 
természetes,  hogy  kellő  módon  nem  ismervén  hazánk  múltját,  bármely  határ- 
széli olasz  kisvárost  jelentősebb  művészeti  góczpontnak  tartanak,  mint  Magyar- 
ország régi  fővárosát. 

Hogy  mai  székesfővárosunk  a  középkorban  az  európai  ötvösségnek  mily 
jelentős  központja  lehetett,  arról  már  szólottam.  Nézzük  még  egyszer,  milyen 
lehetett  itt  az  ötvösség  állása  a  XV.  század  folyamán,  a  midőn  sehol  a  világon 
nem  jártak  kedvezőbb  idők  az  iparművészet  ez  ágára  nézve,  mint  nálunk  s 
a  mikor,  mint  a  hazai  érczöntőkkel,  úgy  az  ötvösökkel  sem  versenyezhettek 
idegen  mesterek,  mivel  ezekről  így  bizonyára  legalább  is  annyi  adat  maradt 
volna  ránk,  mint  az  olasz  márványfaragókról,  asztalosokról,  kertészekről  és 
majorosokról,  a  kik  Mátyás  korában  kerültek  hozzánk. 

Buda  és  Pest  XV.  századbeli  ötvös-czéhéről  kellő  adatokkal  nem  rendel- 
kezünk ugyan,  de  Mihalik  művéből  tudjuk,  hogy  Kassán  e  század  folyamán 
közel  100  ötvös  működött,  a  kik  közül  1460-tól  a  század  végéig  38  ötvöst 
névszerint  is  ismerünk.  Ezek  között  kilencz  pénzverő  is  volt.  A  mennyiben  a 
régi  Budapest  jóval  jelentősebb  város  volt  a  XV.  századbeli  Kassánál,    bízvást 


150  Divald  Kornél 

föltételezhetjük,  hogy  Buda  a  pénzverés  terén  is  legfontosabb  városa  lévén 
Magyarországnak,  már  Zsigmond  korában  is  jóval  népesebb  és  tekintélyesebb 
ötvös-czéhhel  dicsekedhetett,  mint  amaz.  A  kassai  ötvös-czéh  megmagyarosodása 
az  akkor  még  teljesen  német  városban,  már  a  XV.  században  kezdődik  s  a 
XVI-ikba  egyre  rohamosabban  folyik,  úgy  hogy  a  XVII.  században,  a  mire  a 
törököktől  földúlt  városok  java  ötvösei  odaköltöznek,  színmagyar  czéhnek  mond- 
ható. Az  ötvösök,  a  kik  Buda  XV.  századbeli  helyi  történetében  fölmerülnek, 
mind  magyarok.  A  czéh  magyarsága  és  népes  volta  teszi  lehetetlenné  azt  a 
föltevést,  hogy  Mátyás  a  budai  ötvösöket,  a  kik  korában  európai  hírnek  örvendtek, 
mellőzte  volna.  S  ha  Németországban  ennek  mesterei  közül  az  ötvösök  az  elsők, 
a  kik  renaissance  motívumokat  használtak  föl,  valószínű,  hogy  a  budai  mesterek 
sorában  szintén  az  ötvösök  voltak  az  elsők,  a  kik  renaissance  motívumokat 
használtak  föl.  Annyival  is  inkább,  mivel  a  magyarországi  ötvösségnek  az 
olaszországival  való  összeköttetése  már  az  Anjouk  korában  is  szoros  volt. 
Kétség  nem  férhet  ahhoz,  hogy  a  zománczművesség  terén  az  olaszok  a  magyar 
ötvösök  mesterei.  Hogy  ez  utóbbiak  már  a  XV.  század  első  felében  mily 
önállósággal  bántak  ezzel  a  technikával,  az  köztudomású.  A  Mátyás  király 
udvarában  járt  olasz  építészek  és  szobrászok  rajzai  nyomán  nem  egy  renais- 
sance stílű  ötvösmű  készülhetett  budai  műhelyekben.  Nem  egy  ötvösmester 
lehetett  a  budai  czéhben,  a  ki  a  renaissance  motívumait  önállóan  is  képes 
volt  ellesni  azokról  a  művészi  alkotásokról,  a  melyeket  a  királyi  várban  az 
olaszok  emeltek.  Mátyás  király  hires  kálváriájáról,  a  mely  felerészben  csúcs- 
íves stílusban  készült,  így  nem  kevésbbé  valószínű  az,  hogy  magyar  mester 
műve,  mint  azon  hazai  írók  véleménye,  a  kik  azt  állítják,  hogy  a  gyönyörű 
harmóniával  érvényesülő  remekmű  két  mester,  még  pedig  egy  olasz  és  egy 
franczia  mester  keze  alól  került  ki.  Mivel  ilyen  mesterek  nálunk  való  időzéséről 
tudomásunk  nincsen,  per  absurdum  tovább  okoskodva,  azt  is  állíthatnók,  hogy 
a  gyönyörű  renaissance  talapzatot  a  három  czímertartó  szfinxszel  Itáliában  készí- 
tették, a  csúcsíves  fülkében  oszlophoz  kötözött  Krisztust  és  a  felső  részt  Franczia- 
országban ;  a  kálvária  két  különböző  stílű  részét  aztán  Mátyás  udvarában  for- 
rasztották össze.  Hogy  Itáliában  készült  volna  az  1520  aranyat  nyomó,  71 '8  cm. 
magas  díszfeszület,  ennek  nem  éppen  csúcsíves  motívumai  mondanak  ellent, 
hanem  színarany  anyagának  a  súlya,  díszítésének  a  kényes  volta  és  művészi 
értéke.  Anyagi  értékénél  fogva  valószínűtlen,  hogy  olasz  ötvös  a  maga  jószán- 
tából készítette  volna,  s  Mátyás  király,  ha  rajzát  ismeri,  sem  rendelte  volna 
meg,  mivel  a  szállítás  esélyeinek  nem  engedte  volna  kitenni.  Művészi  értékénél 
fogva  különb  remekművet  a  XV.  századbeli  olasz  ötvösség  sem  mutathat  föl 
s  így  ennél  és  szinte  hallatlan  anyagi  értékénél  fogva  híre  Itáliában  is  alighanem 
fönmaradt  volna,  ha  ott  készül. 

Muntz  a  zománczczal  bevont  alakok  bámulat raméltóan  természethű  színe- 
zését az  észak-itáliai  színezett  terrakotta  szoborcsoportozatokéval  hasonlítja  össze, 
a  Mortariikkal,  a  melyek  a  halott  Krisztus  siratását  ábrázolják.  Hogy  ennyi 
természetességgel,  de  e  terrakotta  alakoknál  jóval  finomabban  színezett  szobrok 
a  XV.  században  nálunk  is  készültek,  ennek  érdeme  szerint  máig  sem  méltatott 
fafaragásunknak  nem  egy  emléke  a  bizonysága.  Hogy  a  Mátyás-korabeli  olasz 


Budapest  művészete 


151 


mesterek  hatása  nálunk  a  fafaragás  terén  is  mily  széleskörű  volt,  azt  legszebben 
a  késmárki  feszület  s  az  úgynevezett  lőcsei  Corvin-oltár  bizonyítja.  Ez  utóbbi 
a  király  és  Beatrix  királynénak  a  predellán  levő  czímere  után  ítélve,  1476 — 1490 
között  készült.  A  mit  Muntz  a  Mátyás  király-féle  kálvária  alakjainak  a  tipusáról, 


54.  Mátyás  király  kálváriájának  felső  része.  Fénykép  után. 


arányairól  mond,  az  mind  ráillik  az  oltár  három  szobrára,  mely  a  szenvedő 
Krisztust  s  Máriát  és  szent  Jánost  ábrázolja.  Különösen  Mária  alakja  az,  a  mely 
ugyanazon  szabású,  ugyanily  módon  redőzött  köntösével  és  arcztipusával  a 
Mátyás-féle  kálvária  54.  képünkön  ábrázolt  felső  részén  a  kereszt  jobboldalán 
álló  Máriának  az  édes  testvére. 


152  Divald  Kornél 

A  lőcsei  oltár  ornamentális  részén  a  csúcsíves  elemek  már  szintén  vegyül- 
nek renaissance  stílűekkel.  A  minthogy  eddigelé  ez  oknál  fogva  még  senkinek 
sem  jutott  eszébe  az  oltárt  olasz  mesternek  tulajdonítani,  épp  úgy  nem  szük- 
séges, hogy  a  Mátyás  király  kálváriájának  a  mesterét  Európa-szerte  kutassuk, 
csak  Magyarországon  nem. 

XIII. 
A  Jagellók  és  Zápolya  János  kora. 

A  mai  székesfőváros  területén  a  budai  vár  kapcsán  ismertetett  építkezé- 
seken kívül  még  Pest  napjainkig  teljesen  elenyészett  erődítményeit  tulajdonít- 
hatjuk Mátyás  királynak,  vagy  legalább  korának.  Bertrandon  de  la  Broquiére 
szerint  Zsigmond  király  korában  Pest  még  kerítetlen,  nyílt  város  volt.  Hogy 
körfalai  a  XV.  századbeli  olasz  városerődítéseknek  a  mintájára  készültek,  azt 
a  múlt  században  még  fönnállóit  maradványaik  tanúsítják,  a  melyek  rajzát 
Rómer  Flóris  közölte.  A  városfal  egy  részének  s  egy  bástyájának  az  alapfalát 
az  eskütéri  híd  építése  folyamán  napjainkban  találták  meg  a  6.  képünkön 
jelzett  helyen. 

A  mai  Budapesten  és  Bécsen  kívül  Mátyás  király  még  Visegrádon,  Székes- 
fehérváron, Tatán  és  Komáromban  foglalkoztatta  művészeit.  Ez  utóbbi  helyen 
horgonyzott  Bucentaurusa,  ez  a  valóságos  úszópalota,  a  mely  Bonfini  szerint 
ebédlő-termet,  előszobát,  hálószobát,  férfi  és  női  szobát  foglalt  magában.  Az 
építés  és  faragás  terén  Mátyás  udvarában  kizárólag  az  olasz  mestereké  volt  a 
vezérszerep.  A  hatásról,  melyet  ezek  a  magyarországi  mesterekre  gyakoroltak, 
a  kutatásnak  a  renaissance-kori  művészet  tekintetében  nálunk  ma  még  fejletlen 
volta  miatt  eddigelé  csak  keveset  tudunk.  Hogy  mestereink  már  Itáliával  foly- 
tatott régibb  összeköttetéseink  miatt  sem  zárkózhattak  el  mereven  a  renaissance 
hatása  elől,  az  bizonyos,  s  látván  a  hazájukba  vándorló  olaszok  sikereit,  bizo- 
nyára nem  késtek  ők  sem  Itáliába  vándorútra  kelni  s  ennek  az  új  művészetével 
behatóbban  megismerkedni.  S  a  XV.  század  folyamán  csakugyan  több  magyar 
művészről  van  tudomásunk,  a  ki  Olaszországban  dolgozik.  Ilyenek  Magyar 
György  és  Pannóniai  Mihály,  a  kik  Ferrarában  tevékenyek.  Az  utóbbi  1447-től 
1470-ig  dolgozik  ott  s  egyik  a  ferrarai  iskolára  nézve  igen  jellegzetes  műve, 
mely  Cerest  ábrázolja,  a  budapesti  Országos  Képtárban  látható.  Genuában 
ugyanez  időtájban  egy  Giovanni  Ungaro  nevű  festő  dolgozik.  Bernardo  de  Buda 
Andrea  del'  Sarto  tanítványa,  Nanni  Unghero,  ugyancsak  a  XVI.  század  elején 
építőmester  és  intarzia-műves  Toszkánában.  Mindezeket  Riedl  Frigyes  sorolja 
föl  s  az  olasz  levéltárakban  bizonyára  még  több  magyar  mester  emléke  van 
eltemetve.  Egy  fiatal  műtörténetírónk  Vaisz  Ignácz  nagy  szorgalommal  kezdett 
foglalkozni  ilynemű  kutatásokkal,  buzgóságának  azonban  korai  halála  időnek 
előtte  véget  vetett  .  .  . 

A  hatásról,  a  melyet  a  Budán  maradt  mesterekre  az  itt  járt  olaszok  gya- 
koroltak, emlékeink  elenyészte  miatt  sohasem  leszünk  képesek  tiszta,  határozott 
fogalmat  szerezni.  De  a  mint  nem  lehet  eltagadni,  hogy  a  régi   Buda  és  Pest 


Budapest  művészete  153 

nem  szűkölködött  a  maga  mesterei  nélkül  sem,  úgy  a  renaissancenak  a  korai 
hódítása  ezek  sorában  szintén  valószínű.  Ha  a  régi  magyar  fővárostól  itt 
törzsökös  mestereit  elvitatjuk,  polgári  lakosságáról  sem  lehet  szó,  s  mivel  e 
nélkül  város  sem  nálunk,  sem  külföldön  nem  létezett,  a  régi  Buda  és  Pest 
létezését  is  tagadnunk  kell.  Mivel  Zsigmond  korában  a  művészi  mesterek  is 
■czéhekbe  csoportosultak,  számuk  is  tekintélyes  lehetett  s  ez  nem  fogyhatott 
meg  Mátyás  korában  sem.  Hogy  a  Jagellók  korában  is  bőven  akadt  dolguk, 
azt  abból  következtethetjük,  hogy  a  buzgóság  a  templomok  kibővítésében, 
művészi  díszítésük  gyarapításában  távolról  sem  csökkent.  Erről  régibb  okmány- 
táraink adatai  tanúskodnak,  a  melyek  pedig  nem  oly  teljesek,  mint  azok  az 
okmánytárak,  a  melyek  újabban  adattak  ki,  de  jórészt  még  csak  az  Anjouk 
koráig  ölelik  fel  történelmünket.  Távolról  sem  áll,  a  mint  azt  szintén  általánosan 
hiszik,  hogy  Mátyás  király  halálával,  1490-ben,  a  képzőművészet  géniusza  is 
végképp  elköltözik  Budáról.  Bármily  szegények  voltak  is  a  Jagellók,  a  mi  a 
fényűzést  illeti,  Mátyás  király  után,  a  kit  fény  és  pompa  környékezett,  erről 
•ők  sem  mondhattak  le,  a  nélkül  hogy  végképp  tarthatatlanná  ne  tegyék  hely- 
zetüket. S  bármennyit  küzdött  is  II.  Ulászló  és  II.  Lajos  anyagi  zavarokkal, 
a  fényűzésre  mindig  telt,  talán  több  is,  mint  a  mennyire  szükség  lett  volna, 
a  mi  nem  kevésbbé  járult  hozzá  a  Jagelló-ház  nálunk  való  tragikus  végének 
a  siettetéséhez.  Bretagnei  Anna  franczia  királyné  egyik  követe  II.  Ulászló  fele- 
ségének a  hazánkban  való  fogadtatása  kapcsán  igen  érdekes  dolgokat  ír  a  Jagellók 
fényűzéséről.  A  fehérvári  koronázás  pompájának  a  magasztalása  kapcsán  többek 
közt  így  beszél :  „A  misét  az  esztergomi  érsek  nyolez  püspök  segédletével 
mondta.  A  püspöksüvegek  és  pásztorbotok  csak  úgy  ragyogtak  a  sok  drága- 
kőtől és  gyöngytől.  Az  oltárt  mintegy  hatvan  ezüstkép  díszítette,  ezek  szent 
királyok,  vértanúk  és  püspökök  fejeit  ábrázolták.  Hétfőn,  1502  október  3-án 
—  mondja  tovább  —  az  egész  udvar  Budára  érkezett  ...  A  nemesek,  polgárok 
a  királynénak  remek  palástot  ajánlottak  föl  .  .  .  Ebéd  után  a  várnak  egyik 
udvarán  levő  szökőkút  hat  csövéből  egész  napon  át  folyt  bor  ..."  Ez  a  bor- 
pazarlás különben,  a  mint  Daniero  velenczei  követ  egyik  1501.  évi  s  az  úrnapi 
körmenetről  szóló  jelentéséből  is  kitűnik,  nagyobb  ünnepeken  a  polgári  város 
szökőkútján  rendszeresen  megismétlődött. 

Bretagnei  Anna  követe  a  királyi  vár  gyönyörű  üvegfestményeiről  és  selyem- 
szőnyegeiről is  megemlékszik;  ez  utóbbiak  sorában  szerinte  remekmű  a  ,, trójai 
háborút  ábrázoló  szőnyeg,  mely  a  picardiaihoz  hasonló  módon  készült".  Ezek 
a  művészi  alkotások  ugyan  még  Mátyás  korából  valók  lehettek.  Hogy  azonban 
egykorú  s  többnyire  külföldi  tudósítások  épp  oly  elragadtatással  nyilatkoznak 
a  királyi  udvar  fényéről  és  ünnepélyeiről,  mint  Mátyás  korában,  ez  arra  vall, 
hogy  bármily  szegények  voltak  is,  a  Jagellók  szintén  értettek  a  reprezentáláshoz, 
a  fényűzéshez,  s  a  mi  akkoriban  e  nélkül  el  sem  képzelhető,  a  művészetet  is 
pártolták  a  maguk  módja  szerint.  A  korukból  ránk  maradt  királyi  számadás- 
könyvek egyike,  mely  a  királynak  1525  évi  január  12-től  július  16-ig  teljesített 
s  jóformán  csak  személyi  kiadásairól  számol  be,  169,180  frt  és  35  dénár  kiadásról 
értesít.  Ez  akkoriban  nagy  summa  volt  s  ellenemond  annak  a  közmondásossá 
vált    pőre   szegénységnek,    a  melyről   a  Jagellókról    szóló    anekdoták  regélnek. 


154 


Divald  Kornél 


E  kiadások  sorában  egy  Márton  nevű  szobrászszal  és  két  festővel :  János  és 
Jakab  mesterrel  találkozunk.  Az  előbbi  festő  a  temesi  grófoknak  adományozott 
zászlóra  festett  képeért  36  frtot  kapott  s  egy  lándzsa  díszítéséért  1  frt  45  dénárt. 
Az  utóbbi  a  király  kommencziós  udvari  festője  lehetett  az  egyszerűen  Magister 
Joannesnek  nevezett  festővel  szemben,  mert  mint  Jacobus  pictor  Regié  Majestatis 
szerepel.  1525  február  havában  Hyld  János  „factor"  20  frtot  vesz  föl  a  királyi 
felségnek  a  budai  vár  előtt  levő  háza  megújításához.  Ugyanez  év  május  4-én 
és  11-én  a  vár  előtti  s  ezúttal  királynőinek  nevezett  házban  foglalatoskodó 
„különböző  művészeknek"  40  frtot  fizetnek  ki. 

Hogy  a  Jagellók  építkeztek  Budavárában,  erre  a  II.  Lajos-korabeli  czímerrel 
díszített   párkány  töredék  is   enged   következtetni,    mely   55.  képünkön  látható. 


55.  Renaissance-töredékek  a  budai  királyi  várból.   Fénykép  után.   —   I.  Friz-részlet   fehér   homok- 
kőből.   Magassága   22   cm.   —  II.  Párkánytöredék   fehér   márványból.    Magassága    14   cm.  —  III. 
Töredék   a   Jagelló    czimerrel,    vörhenyes    mészkőből.    Magassága   28   cm.  —  IV.   Rozetta  vörös- 
márványból. Átmérője  2G  cm. 


Egyéb  pozitív  adatunk  azonban  arról,  hogy  udvarukban  a  művészet  nemcsak 
pártolásra  talált,  hanem  a  Mátyás-korabeli  színvonalon  is  megmaradt,  nincsen, 
nagy  fényűzéssel  kiállított  czímeradományozó  okleveleiken  kívül,  a  melyek  az 
uralkodó  család  arczképeivel,  pazar  virágékítményekkel  vannak  díszítve  s  a  kalli- 
graphiának  is  rendszerint  remekei. 

Királyi  számadáskönyveink,  a  melyek  műtörténelmi  szempontból  is  fölöttébb 
kiaknázhatók,  sőt  emlékeink  pusztulása  miatt  megbecsülhetetlen  forrásaink  volná- 
nak, történelmi  viszontagságaink  folyamán  a  Jagellók  előtti  időből  mind  elvesztek. 
Az  utóbbiak  korából  még  két  számadási  könyv  ismeretes,  az  egyik  1494  január 
31-től  1495  deczember  végéig  öleli  föl  a  kiadásokat,  a  másik  1526  május  4-től 


Budapest  művészete  155 

június  30-ig.  A  II.  Lajos  korából  fönmaradt  számadáskönyveket  Fraknói  aknázta 
ki.  A  már  említett  művészi  adatokon  kívül  ezek  csak  az  udvar  víg  és  pazar 
életmódjáról  tanúskodnak  s  általában  véve  a  Jagellók  nálunk  való  36  évi  ural- 
kodási idejéből  is  csak  alig  másfél  évet  ölelnek  föl. 

A  XVI.  század  elején  három  olasz  művészről  van  tudomásunk,  a  ki  Magyar- 
országon tevékeny.  Ezek :  Visino,  Firenzei  János  és  Clovio,  korának  egyik  leg- 
kiválóbb miniatűr-festője.  Hogy  dolgoztak-e  a  Jagellók  udvarában  is,  ezt  eddigelé 
megállapítani  nem  lehet.  Firenzei  Jánosnak  Szilágymegyében,  Nyitra-Elefánton 
és  a  lengyelországi  Gnésenben  több  műve  maradt  fönn. 

Még  határozottabban  tudjuk,  hogy  főpapi  és  főúri  előkelőségeink  az  ő 
korukban  nagy  pártolói  voltak  a  művészetnek.  Bakócz  Tamás  esztergomi  érsek 
maecenási  voltát  többek  közt  az  esztergomi  renaissance-stílű  kápolna  még  ma 
is  hirdeti.  Budapesten  nem  maradt  fönn  emlék,  a  mely  itt  a  Jagellók  korában 
szintén  házbirtokos  főpapokkal  és  főurakkal  kapcsolatba  volna  hozható,  a  mint- 
hogy az  előző  korszakokhoz  hasonlóan  vajmi  kevés  maradt  ránk  a  régi  Budapest 
Jagelló-korabeli  emlékeiből.  Bármily  kevés  is  azonban  ez,  elég  fényes  bizonysága 
annak,  hogy  a  renaissance  művészet  Mátyás  király  halála  után  itt  nem  szűnt 
meg  hirtelen,  sőt  a  városi  polgárság  körében  is  jelentős  pártolásra  talált. 

A  XVI.  század  első  tizedéből  a  pesti  Nagyboldogasszony-templomban  több 
emlék  maradt  ránk,  mely  arra  enged  következtetni,  hogy  templomainknak  a 
mohácsi  vészig  szakadatlanul  folyó  belső  díszítésében,  Mátyás  király  halála  után 
a  renaissance  stílus  volt  az  uralkodó.  A  pesti  Nagyboldogasszony-templom 
építőalapja  számára  tett  kegyes  hagyományokból  a  XV.  század  végéig  van 
tudomásunk.  Hogy  ezek  jövedelmét  nem  a  templom  újjáépítésére,  mint  mono- 
grafusaink  egy  része  hiszi,  hanem  a  templom  belső  fölszerelésére  és  díszítésére 
fordították,  azt  fölösleges  bizonyítani.  Magánosok  is  gyarapítják  a  templomot 
fölszerelési  tárgyakkal.  A  pesti  főtemplom  szentélyében  még  ma  is  meglevő 
renaissance  pastoforiumok  egyikét  Nagyrévy  Endre  thermopilei  czímzetes  püspök, 
a  templom  plébánosa  készíttette,  párját  Pest  város  polgársága.  A  czímeres  talap- 
zaton álló  pompás  korintizáló  félpillérekkel  szegélyezett  s  gazdag  hatású  pár- 
kányzatokon  félkörű  orommal  betetőzött  szentségtartó  fülkék  belső  része  már- 
ványból, talapzata  sárga,  kerete  fehér  mészkőből  készült.  Nagyrévy  Endre  56. 
képünkön  látható  pastoforiumának  a  talapzatán  gyümölcsfüzér  fölött  a  donátor 
czímerét  látjuk,  a  melynek  képe  féllábbal  halon  álló,  hátranéző  darut  ábrázol, 
baloldala  felől,  csőrében  virággal ;  a  czímerpajzsot  püspöksüveg  födi.  A  talapzat 
párkányán  ez  a  fölirat  van :  „Arma  reverendi  domini  Andreáé  episcopi  thermo- 
pilensis"  —  tisztelendő  András  thermopilei  püspök  czímere.  Az  elemekkel,  a 
melyekből  a  pastoforiumok  mestere  művét  összerótta,  a  korai  renaissance  római 
fülkesírjain  sűrűn  találkozunk,  épp  úgy  az  ékítő  motívumokkal  is,  a  melyek  két 
emlékünket  díszítik  A  Nagyrévy-féle  pastoforium  szentség-fülkéjének  belső  vörös 
márvány-kerete  oldallapjaival  párhuzamosan  befelé  hajlik.  A  nyilván  távlati  hatásra 
számító  fülkekeret  két  oldalán  kagylós  fülkékben  egy-egy  gyertyatartós  angyal 
látható,  párkányzatán  pedig  ez  a  rövidített  fölirat:  „Ecce  panis  agelorum  fetuscibus 
viator."  —  íme  az  angyalok  kenyere  vándorok  gyümölcse  étele.  A  szentség- 
fülke ívmezőjét  keretén  palmettákkal,  bélletében  két  sor  kazettába  foglalt  rozet- 


156 


Divald  Kornél 


tákkal  díszített  boltív  tetőzi  be,  a  fölötte  levő  ívközöket  szintén  rozetták  töltik  ki. 
A  pastoforium  vörösmárvány- magvát  már  fehér  mészkőből  faragott  fonatos  dísz 
szegélyzi,  külső  kerete  a  talapzat  lecsüngő  gyümölcsgerezdes  tagozatának  meg- 
felelő két  félpillérből  áll,  a  melyet  maszkokból,  kandeláberekből  és  amforákból 
összerótt,  szárnyas  griffeken  álló,  gyöngysorokkal,  indákon  ülő  madarakkal  tarkí- 
tott ékítmény  tölt  ki.  A  pillérfe- 
jezetek a  korai  renaissance  korin- 
tizáló  stílusában  pompáznak  s 
kétfelől  akanthus-levelekkel,  a  kö- 
zépen fejével  vázán  nyugvó  s  föl- 
felé hajló  farkával  csigát  képező 
két  delfin  alakjával  diszítvék.  A 
gyöngysorokkal  s  felső  léczén 
pikkelyszerű  levélsorral  díszített 
architráv  fölött  a  frízt  növényi 
ékítményekkel  váltakozva  három 
kerubfej  díszíti.  A  korintizáló  pár- 
kányra helyezett  félkörű  orom  ív- 
mezőjét  Krisztus  térdig  érő  realisz- 
tikus alakja  tölti  ki  s  Mária  és 
szent  János  alakja.  A  három  alak 
között  a  lándzsa  s  a  nádszálra 
tűzött  szivacs  látható.  Az  orom 
fönt  pikkelysorral,  alján  tojássorral 
szegélyzett  keretét  palmettákkal 
váltakozó  kerubfejek,  csúcsán  és 
két  oldalán  palmettaformájú  akro- 
teriák  díszítik. 

Az  57.  képünkön  látható  másik 
pastoforiumot,  az  előbbiéhez  ha- 
sonló talapzatán,  Pest  város  bőség- 
szarvak közé  foglalt  czímere  díszíti. 
E  fölött  ez  a  fölirat  olvasható : 
„Arrna  inclytae  civitatis  regalis 
Pestiensis  MDVII"  —  Pest  szabad 
királyi  város  pecsétje  1507.  A 
pastoforium  vörösmárvány-mag- 
vát  külső  keretétől  pikkelyszerű 
levélsorral  díszített,  gyöngén  hor- 
nyolt lécz  választja  el.  A  szentség- 
fülke két  oldalán  imádkozó  an- 
gyalok, párkányán  ez  a  fölirat  látható :  „Ego  sum  panis  vivus,  qui  de  celo 
descendi"  —  én  vagyok  az  élet  kenyere,  ki  az  égből  száliottam  le. 

A  pastoforium  vörös  márvány  magvának  ívmező  fölötti  bélletét  három  kerubfej, 
szegélyzetét  hullámvonalba  foglalt  rozetták  díszítik.  A  külső  keret  frízét  koszorúba 


5(».   Nagyrévy  püspök  pastoforiuma   a  pesti  Nagybol- 
dogasszony-templomban.  Magassága  G13   cm.   Fény- 
kép után. 


Budapest  művészete 


157 


foglalt  palmeiták  díszítik,  a  többi  ékítményei  a  Nagyrévy  pastoforiuméhoz 
hasonlók,  csak  valamivel  egyszerűbbek.  A  pastoforium  ormának  az  ívmezőjé- 
ben  itt  a  szenvedő  Krisztus  alakja  látható  két  angyal  között,  az  előbbi  pasto- 
forium figurális  részével  azonos  stílusban. 

Méret,  szerkezet,  ékítményei  elrendezése  és  stílusa  tekintetében  a  két  pasto- 
forium egyforma,  s  technikája  is 
egyazon  mester  vésőjére  vall.  A 
ldssé  megrongált  állapotban  ránk 
maradt  emlékeken  a  következő  ré- 
szeket egészítették  ki,  illetve  pótol- 
ták újakkal.  A  Nagyrévy-féle  pas- 
toforiumon  a  jobboldali  pillér  néhány 
ékítő  elemét  egészítették  ki  s  a  jobb- 
oldali gyertyatartós  angyal  fejét  s  a 
másikéval  együtt  karját  is  újjal  pó- 
tolták; új  a  gyertyatartók  alja  is. 
Pest  város  pastoforiumán  a  balol- 
dali pillér  alja  s  a  baloldali  vörös 
márványangyal  feje  új ;  a  talapzaton 
több  helyütt  látható,  hogy  sima 
mezejét  a  czímer  körül  kiegészítették, 
miként  jobb  pillérének  alsó  részét 
is.  A  félkörű  ormok  napjainkban 
eredetileg  a  templom  ránk  maradt 
csúcsíveskorí  kápolnájában  voltak 
befalazva,  a  hová  a  XVIII.  század- 
ban a  jezsuiták  vitték,  nyilván  mivel 
a  szentély  ablakainak  a  kitágításá- 
nál útjukban  voltak.  Fölösleges  bizo- 
nyítani, hogy  a  török  hódoltság  előtt 
.1  domborműves  ormok  a  pastofo- 
riumok  koronázatán  voltak.  A  két 
pastoforium  figurális  része,  ékítő  mo- 
tívumai és  ezek  csoportosításának 
a  módja,  a  fülkék  befelé  prizma- 
tikusan  összehajló  lapokból  álló  vörös 
márvány  kerete,  arra  enged  követ- 
keztetni, hogy  itt  is  Traui  JAnos 
műveivel  van  dolgunk.  A  mester- 
nek képben  is  közzétett  munkáin,  így 
a  Gianelli  síremléken,  a  pilaszterek, 

ezek  kandeláber  és  amfora  motívumokkal  átszőtt  arabeszkjei,  a  szögletes  szabású 
bősegszarvak,  a  kerubfejek  csaknem  azonosak  a  pesti  pastoforiumokon  levőkkel. 
A  római  síremlékek  félkörű  fülkéivel  szemben  Traui  Jánosnak  síremlékein  is 
sajátossága  a  prizmatikus  szerkezetű  fülke.  Mint  láttuk  azok  a  pastoforiumok,  a 


57.  Pest  város  pastoforiunia  a  pesti  Nagyboldog- 
asszony-templomban.  Magassága  636  cm.   Fény- 
kép után. 


1ÓS 


Divald  Kornél 


melyek  töredékei  valószínűleg  a  királyi  vár  szent  János  kápolnájából  maradtak 
ránk,  szintén  prizmatikus  szerkezetűek  voltak,  csakhogy  nem  a  falba  mélyedtek, 
hanem  ebből  tompaszöget  formáló  lapjaikkal  kiugrottak.  Alamizsnás  szent  János 
holttestét  Mátyás  király  1475-ben  szerezte  meg  s  így  sírkápolnája  is  csak  ezután 
épülhetett,  még  pedig  lehet,  hogy  csak  hat-hét  év  múlva.  Ebben  az  esetben  e 
kápolna  mestere  szintén  Traui  János  lehetett,  a  kinek  kedvencz  motivumaival 
a  kápolna  többi  58.  képünkön  bemutatott  töredékein  is  találkozunk. 

Visszatérve  a  pesti  pastoforiumokhoz,  a  Nagyrévy-félének  az  alapítója  csak 
1506-ig  volt  Pest  plébánosa  s  így  annak  addig  el  kellett  készülni.  Pest  város 

pastoforiuma  1507-ben  készült,  s 
minthogy  az  anconai  Giannelli  sír- 
emléket Traui  János  1509-ben  fe- 
jezte be,  a  kronológiai  szempontok 
sem  zárják  ki,  hogy  életének  eddig 
ismeretlen  húsz  éves  korszakát 
nálunk  töltötte  el.  Ha  Istvánfy- 
nak,  e  XVI.  századbeli  történet- 
írónknak Traui  Jakabja  művészünk- 
kel azonos  személy,  úgy  ez  még 
inkább  valószínű.  Istvánfy  szerint 
Traui  Jakab  egyik  főműve  nálunk 
a  nógrádi  vár  helyreállítása  és  nagy- 
szabású díszítése  volt,  a  melyet  a 
mester  Báthori  Miklós  váczi  püspök 
megbízásából  végzett,  a  ki  1506-ig 
kormányozta  egyházmegyéjét.  Bi- 
zonyos, hogy  a  míg  Mátyás  király 
foglalkoztatta,  a  püspök  nem  igen 
rendelkezhetett  Traui  Jánossal  s 
így  ez  csak  a  XV.  század  utolsó 
tizedében,  vagy  a  következő  első 
éveiben  végezhette  a  nógrádi  vár 
helyreállítását.  Csak  számos  rész- 
letkérdés megoldása  s  a  nálunk  reá 
emlékeztető  műveknek  az  olasz- 
országiakkal való  beható  összehasonlítása  esetén  szerezhetnénk  határozott 
tudomást  arról,  Traui  János  volt-e  a  mestere  az  emlékeknek,  a  melyek  stílusa 
az  övével  rokon  s  nálunk  töltötte-e  el  java  idejét  Mátyás  király  halála  óta  addig, 
míg  Anconában  ismét  föl  nem  tűnik. 

A  két  pastoforiummal  egy  időben  a  pesti  Nagyboldogasszony  temploma 
alighanem  renaissance  szabású  főoltárral  is  gyarapodott.  Főoltár  maradványainak 
tartom  azt  a  hat,  a  postoforiumokével  rokon  ízlésű,  renaissance  stílű  pilaszter 
töredéket,  a  mely  a  templom  északi  tornyának  legfelsőbb  emeletén,  belsejének 
két  északi  sarkában  van  befalazva.  Mint  58.  és  59.  képünkön  látható  az  alig 
stilizált,  realisztikus  gyümölcsgerczdekből,  kerub  fejekből  és  rozettás  korongból 


58.  Renaissance-töredékek  a  pesti  Nagyboldogasszony- 
templomból.  Fénykép  után.  Körülbelül  egytizenketted 
nagyság. 


Budapest  művészete 


159 


összerótt,  lobogószalagokkal  élénkített  feszton  töredékeken  a  főpapi  misénél 
használatos  szerelvények  is  előfordulnak:  a  gyertyatartók,  misekönyv,  tömjéntartó 
csónak  és  kanál,  a  szenteltvíztartó  edény  és  az  ámpolnák,  a  melyek  alakja  a 
renaissancekori  vert  ezüst  egyházi  edényeket  utánozza.  A  fehér  mészkőből 
faragott  töredékek  igen  megrongálódtak  s  minthogy  közöttük  függ  a  templom 
nagy  harangja,  ugyancsak  ki  vannak  téve  a  harangozó  fiúk  czipősarkának. 

A  pesti  Nagyboldogasszony-templomban,   ennek  déli  bejárata  mellett  van 
még  egy  renaissance  stílű  töredék,  a  mely  Némethy  szerint  eredetileg  szentelt 
víztartó   volt,   ma   azonban    fölfelé    fordított    lábazatát    perselynek    használják. 
A  pastoforiumokéval  rokonstílű  tö- 
redék, erőteljesen  kiálló  féldombor- 
műben,  díszes  talapzatra  helyezett 
kétfülű  amforát  ábrázol,  s  gazdag 
antikszabású  tagozásán  kannelurák, 
tojássor  s  akantusformájú  levélékít- 
mények díszítik.  A  mészkőből  fara- 
gott vízmedencze,  mely  ezen  állott, 
most  külön  van  befalazva  s  ovális 
alakú ;    falát    a    tartójául    szolgált 
amforáéhoz    hasonlóan    hólyagos 
ékítmény  díszíti. 

Valószínű,  hogy  a  XVI.  század 
elején  a  pesti  Nagyboldogasszony- 
templomnak nem  csupán  szentélye, 
de  hajója  és  kápolnái  is  gyarapod- 
tak renaissance  részletekkel.  Bon- 
fini  révén  tudjuk,  hogy  templomunk 
élén  fölszentelt  püspök  és  érseki 
helynök  állott,  a  kinek  öt  lelkész- 
ből alakított  papi  kollégiuma  volt. 
Ha  ennek  a  hat  papnak  a  buzgói  - 
kodása  révén  ily  fényes  renais- 
sance emlékekkel  gyarapodott  a 
templom,  könnyű  elképzelni,  hogy 
mily  élénk  művészi  életnek  voltak 

tényezői  azok  a  budai  templomok,  a  melyek  papsága  jóval  nagyobb  számú  s 
jobban  is  javadalmazott  volt,  vagy  a  melyekhez  az  ország  minden  részéből 
ezrével  zarándokoltak  a  hívek.  Az  ó-budai  székesegyház,  a  budavári  Nagyboldog- 
asszony-templom, a  szent  Lőrincz  és  más  kolostorok  templomai  a  mohácsi  vészig 
sűrűn  jutnak  adományokhoz,  a  melyek  „ad  fabricam  ecclesiae"  a  templom-alap 
javára,  a  templom  és  kápolnáinak  díszítésére  vagy  fölszerelésére  szánvák.  A 
művészi  élet  ilyformán  a  Jagellók  korában  sem  vesztett  középkori  lendületéből; 
profán  mozzanatokban  pedig  a  gazdag  Pesten  és  kincses  Budán  a  főúri  és 
polgári  lakosság  révén  alighanem  nagyobb  mértékben  bővelkedett,  mini  Mátyás 
udvarától  eltekintve,  valaha. 


59.  Renaissance-töredék  a  pesti  Nagyboldogasszony- 
templomból. Fénykép  után.  Körülbelül  egytizenketted 
nagyság. 


1G0  Divald  Kornél 

A  mohácsi  vész  hírére  Mária  királyné,  a  várpaloták  java  kincseit  magával 
hurczolva,  elköltözik  Budáról.  A  Pozsonyba  majd  Bécsbe  került  királyi  kincsek 
lajstroma  a  bécsi  közös  pénzügyi  levéltárban  még  ma  is  megvan,  közlését  Mátyás 
és  Beatrix  domborművéről  irott  czikkében  Thallóczy  Ígérte.  Buda  leggazdagabb 
családjai  a  polgárság  soraiból  a  mohácsi  vész  hirére  szintén  hanyatt-homlok  mene- 
kültek innen.  S  ha  a  városnak  Szolimán  hadaitól  való  kifosztása  és  fölgyújtása  után 
jórészt  vissza  is  térnek,  már  csak  ideig-óráig  tartózkodhattak  itt.  A  kincses  Buda 
a  két  ellenkirály  vetélkedésének  a  fő  czélpontja.  A  háború  hullámai,  a  melyet 
I.  Ferdinánd  János  király  ellen  folytat,  Buda  falai  körül  tombolnak  a  leggyak- 
rabban, ezeken  törnek  meg.  A  város  törzsökös  s  mesterséget  űző  lakossága 
mind  sűrűbben  költözik  a  békés  munkának  aránylag  jobban  kedvező  vidéki 
városainkba.  Mindazonáltal  Zápolya  János  rövid  ittlakása  idejéből  is  van  tudo- 
másunk arról,  hogy  a  művészi  élet  Budán  még  akkor  sem  szűnhetett  meg  s  a 
mennyiben  a  királyi  várkápolnának  a  korában  újonnan  beszerzett  fölszereléséről 
ránk  maradt  leltár  bizonyítja,  arról  is,  hogy  János  király  maga  szintén  igye- 
kezett elődeihez  méltó  maecenás  lenni.  Halála  után  1541-ben  már  a  félhold 
uralkodik  Budán.  A  templomok  és  profán  épületek  azonban  gondozatlanul  is 
sokáig  tudnak  regélni  a  fényes  művészi  életről,  a  melyet  itt  a  török  elfojtott  s- 
a  melynek  emlékei  másfél  század  háborús  viharai  s  az  ezeket  követő,  a  háborúknál 
is  nagyobb  rombolással  járó  új  települések  folyamán,  szinte  nyom  nélkül  el- 
enyésztek. Vajmi  kevés  az,  a  mi  Budapest  török  hódoltság  előtti  művészetének 
az  emlékeiből  ránk  maradt.  Bármily  töredékesek  azonban  emlékeink,  talán  mégsem 
minden  tanultság  nélkül  valók.  Arra  mindenesetre  méltók,  hogy  a  köztük  leg- 
jelentéktelenebbet  is  kegyelettel  őrizzük  meg.  Épp  azért,  mert  multunk  viharai 
csak  keveset  kíméltek  meg  a  pusztulástól,  meg  kell  becsülnünk  minden  követ, 
a  mely  Magyarország  fényes  történeti  és  kulturális  múltjáról  regél,  bármily  jelen- 
téktelennek tartják  is  ezt  azok,  a  kiknek  szemét  a  hazánknál  e  tekintetben  szeren- 
csésebb országok  megmaradt  nagyszabású  művészi  alkotásai  elkényeztették. 


IRODALOM. 


ARANYI  LAJOS :  Ama  74  darab  ház,  melyeknek  keletkezését  a  mohácsi  vész  előttinek 
véli  —  irányadó  40  vázlati  rajzzal.  1877.  Kézirat  a  Műemlékek  Országos  Bizottsága  gyűjtemé- 
nyében. —  Kivonatosan  ismerteti  az  Archaeologiai  Értesítő,   1891.  363.  1. 

ÁLDÁSSY  ANTAL  DR. :  A  bázeli  zsinat  áthelyezése  Budára.  Budapest  régiségei  VII.  k. 

BARADLAY :   A  budavári  főtemplom   kincseinek   történetéhez.   Archaeologiai   Értesítő,    1878. 

BERTRANDON  DE  LA  BROQUIÉRE.  Töredék  1432-ben  tett  utazása  leírásából.  Közli 
Hatvani  Mihály:  Magyar  Történeti  Okmánytár,   1859.  IV.  k.  301.  1. 

BONFINI  ANTONIUS:  Rerum  Hungaricarum  Decades  Libris  XLV.  Editio  C.  A.  Bel. 
Lipsiae,  1771. 

BUBICS  ZSIGMOND  :  Cornaro  Frigyes  velenczei  követ  jelentései  Buda  1686-ban  történt 
ostromáról.  Budapest,  1891. 

BUDAPEST  RÉGISÉGEI :  I— IV.  k.  szerkesztette  G.  Havas  Sándor.  V— VII.  k.  szerkesz- 
tette dr.  Kuzsinszky  Bálint. 

BURCKHARDT:  Geschichte  der  Renaissance  in  Italien.  Stuttgart,  1891. 

CSÁNKI  DEZSŐ  DR. :  Szent-Erzsébetfalva  Pest  mellett.  Századok,  1893. 

CSÁNKI  DEZSŐ  DR.:  Mátyás  király  udvara.  Budapest,  1884. 

CSONTOSI  JÁNOS  :  Mátyás  király  és  Beatrix  arczképei  Corvin  codexekben.  Archaeologiai 
Értesítő,   1888. 

CZOBOR  BÉLA  DR. :  Boldog  Margit  állítólagos  házi-oltára.  Akadémiai  Értesítő,  141.  füzet  1901. 

DEDEK  KRESZCZENS  LAJOS:  Kolostorból- Kolostorba.  Budapest,   1897. 

DILICH,  Wilchem  Scháfer,  genandt  —  :  Ungarische  Chronica.  Cassel,   1606. 

DIVALD  KORNÉL  :  A  régi  Buda  és  Pest  művészete  a  középkorban.  Műtörténelmi  és  topo- 
gráfiai tanulmány.  A  Szcnt-István-Társulat  tud.  és  irod.  osztályának  felolvasó  üléseiből  41.  szám. 
Budapest,   1901. 

DIVALD  KORNÉL  :  A  régi  Buda  és  Pest  művészete  Zsigmond  és  Mátyás  király  s  a 
Jagellók  korában.  A  Magyar  Mérnök-  és  Építészegylet  Közlönye.   1901.  cvf. 

EGGERER  :  Fragmen  Panis  Corvi.  Vienna,  1663. 

ÉBER  LÁSZLÓ  DR. :  Magyarhoni  korai  renaissance  emlékek  a  Magyar  Nemzeti  Múzeumban. 
Archaeologiai  Értesítő  1898.  évf. 

ÉBER  LÁSZLÓ  DR.  :  Mátyás  király  és  Filippino  Lippi.  Archaeologiai  Értesítő,   1898. 

EDVI  ILLÉS  ALADÁR:  Budapest  műszaki  útmutatója.  Budapest,   1896. 

ÉRDY  J. :  Hazai  műrégiseg  a  XV.  századból.  Családi  Lapok,   1852. 

FABRICZY    KORNÉL  :    Giovanni    Dalmata.    Neues  zum  Lében  u.  Wcrke    des    Mcisters.  - 
Jahrbuch  der  K.  Preussichen  Kunstsammlungcn.  Berlin,   1901.  XII.  Bánd. 

FORSTER  GYULA  :  III.  Béla  emlékezete.  Budapest,  1900. 

FRAKNÓI  VILMOS:  Monumenta  Romána  Episcopatus  Vesprimicnsis.  I— II.  k.  Budapest,  1890. 

FRAKNÓI  VILMOS:  Nagy  Lajos  anyja  Rómában.   Katholikus  Szemle,   1893.  évfolyam 

FRAKNÓI  VILMOS:  A  Hunyadiak  és  a  Jagellók  kora.  (Szilágyi  Sándor:  A  magyarnemzet 
története  IV.  k.).  Budapest,   1896. 

Üivald  :  Budapest  művészete.  11 


162  Irodalom 

FRAKNÓI  VILMOS  :  Mátyás  király  és  Beatrix  dombormű-arczképének  törtenetéhez.  Archaeolo- 
L'jai  Értesítő,   1877. 

FRAKNÓI  VILMOS:  Mátyás  arczképe  Boroszlóban.  Archacologiai  Értesítő,   1891. 

FRAKNÓI  VILMOS  :  II.  Lajos  számadáskönyvei.  Budapest,   187G. 

FRAKNÓI  VILMOS  :  Műtörténelmi  adalékok  II.  Lajos  1525.  évi  számadásaiból.  Archaeologiai 
Közlemények,  X.  k.   187G. 

FRAKNÓI  VILMOS:  II.  Lajos  udvara.  Budapest,  1878. 

GÉVAY  ANTAL:  A  budai  pasák.  Bécs,  1841. 

GÖMÖRI  HAVAS  SÁNDOR  :  Az  ó-budai  Fehéregyház.  Budapest  Régiségei,  II.  k. 

GÖMÖRI  HAVAS  SÁNDOR:  Ó-Buda -Aquincum.  Az  1880-1888.  évi  ásatások  kezdete  és 
lefolyása.  Budapest  régiségei,  I.  k.  bevezetése. 

GÖMÖRI  HAVAS  SÁNDOR  :  Budapest  múltja  és  a  királyi  várak  Ó-Budán.  Budapest  Régi- 
ségei, III.  k. 

GÖMÖRI  HAVAS  SÁNDOR  :  A  Nagyboldogasszonyról  nevezett  budavári  főegyház.  Buda- 
pest régiségei,  V.  k. 

GÖMÖRI  HAVAS  SÁNDOR  :  A  budai  vár  falai  és  bástyáinak  leásatása.  Archaeologiai 
Értesítő,  1887. 

HAMPEL  JÓZSEF  DR.:  Aquincum  történetének  vázlata.  Archaeologiai  Közlemények,  1871. 
évfolyam. 

HAMPEL  JÓZSEF  DR.  :  Az  eraviscus  nép  és  emlékei.  Budapest  régiségei,  IV,  k.   1892. 

HAUSZMANN  ALAJOS :  A  királyi  vár  építésének  története.  30  fénynyomatú  táblával  és 
70  szövegábrával.  Budapest,   1900. 

HAUFFLER  J.  V.  :  Buda-Pest.  Historisch-topographische  Skizzen.  Pest,   1854. 

HENSZLMANN  IMRE  DR. :   Ásatások  a  Victória-téglagyár  telkén  Ó-Budán.  Budapest,    188G. 

HENSZLMANN  IMRE  DR. :   Magyarország  csúcsíves  stylű  műemlékei.  Budapest,   1880. 

JANKOVICH  MIKLÓS  :  Budán  fölfedezett  gazdag  sírbolt.  Tudományos  Gyűjtemény,  1827. 
II.  füzet. 

JEAN  JUVENAL  DES  URSINS :  Histoire  de  Charles  VI.  Roy  de  Franc  et  des  choscs 
memorables  durant  42  annes  de  son  regne  1380 — 1422,  Augmente  cet'  II.  édition  par  Denis 
Godefroy.  Paris,  1653. 

KARÁCSONYI  JÁNOS  DR.  :  Péter  király  és  az  ó-budai  prépostság.  Századok,   1897. 

KNAUZ  NÁNDOR:  A  budai  királyi  várpalota  kápolnája.   1S62. 

KUBINYI  FERENCZ,  IFJ. :  Margitsziget  műemlékei.  Archaeologiai  Közlemények,  II.  k.   1861. 

KUZSINSZKY  BÁLINT  DR.  :  Az  aquincumi  castra  kérdéséhez.  Archaeologiai  Értesítő,   1897. 

KUZSINSZKY  BÁLINT  DR.  :  Aquincum  és  az  ó-budai  ásatások.  Budapest,   1900. 

LUBÓCZI  ZS.  :  Mátyás  király  trón-szőnyegei.  Archaeologiai  Értesítp,   1887. 

LUSSAN,  MADEMOISELLE  DE  —  :  Histoire  et  Regne  de  Charles  VI.  Tome  VII.  Paris,   1783. 

MAJLÁTH  BÉLA:  A  történelmi  kiállítás  kalauza.  Budapest,   1886. 

MIHALIK  JÓZSEF  :  Kassa  város  ötvösségének  története.  Budapest,   1900 

MISKOVSZKY  VIKTOR  :  A  renaissance  kezdete  és  fejlődése.  M.  T.  Akadémia  tört.  érte- 
kezések, IX.  k.  8.  sz.  Budapest,  1881. 

MOLINIER  ÉMILE :  Histoire  générale  des  árts  appliqués  a  rindustrie,  Tome  IV.  Paris, 
E.  Lévy  editeur. 

MUNTZ  EUGENE :  La  Propagande  de  la  Renaissance  en  Orient  pendant  le  XV.  siécle 
La  Hongrie.  —  Gazette  des  Beaux-Arts,   1894.  II.   1895.  I. 

NEMES  ANTAL:  A  budavári  főtemplom.  Budapest,   1893. 

NÉMETHY  LAJOS  :  A  pesti  főtemplom  története.  Budapest,   1890. 

NÉMETHY  LAJOS :  Adatok  Árpádházi  Boldog  Margit  ereklyéinek  történetéhez,  Fraknói 
Vilmos  függelékével.  Budapest,   1884. 

NÉMETHY  LAJOS:  Fehéregyház  és  Árpád  sírja.  Archaeologiai  Értesítő,   1884.  évf. 

NÉMETHY  LAJOS:  Álba  Mária.  Archaeologiai  Értesítő,   1886.  évf.  52.  1. 

NÉMETHY  LAJOS  :  A  Nagy-Boldogasszonyról  nevezett  budapestvári  főtemplom  története. 
Esztergom,   1876. 

NÉMETHY  LAJOS  :  A  budavári  főtemplom  hajdani  kincsei.  Archaeologiai  Értesítő,   1881.  évf. 


Irodalom  163 

NÉMETH Y  LAJOS:  Budavárának  régi  helyrajza.  Archaeologiai  Értesítő,  1885.  évf. 

NÉMETHY  LAJOS  :  Török  mecsetek  Budán.  1878. 

NÉMETHY  LAJOS  :  Renaissance  emlékek  a  pesti  plébánia-templomban.  Archaeologiai   Érte- 
sítő 1890.  évf. 

NYÁRY  ALBERT  BÁRÓ:  A   modennai  Hyppolit  codexek.  Századok,   1874.  évf. 

OROSZ:  Synopsis  Annalium  Ord.  S.  Pauli  I.  Eremi.  Sopronii,   1747. 

ŐRI  G.  GYÖRGY.  Margitsziget  történelme.  Kassa,  1876. 

PALUGYAY  IMRE:  Magyarország  történeti,  földirati  s  állami  legújabb  leírása.  Buda,  1852.  I.  k. 

PASTEINER  GYULA  DR. :  Az  építészet  Mátyás  alatt.  Budapesti  Szemle,   1893.  évf. 

PÓR  ANTAL:  Egy  magyar  festő  és  műhimző  Parisban.  Archaeologiai  Értesítő,  1901. 
•         PULSZKY  FERENCZ:  Adalékok  a  magyarországi  műtörténelemhez.  Budapesti  Szemle,   1874. 

PULSZKY  FERENCZ:  Az  esztergomi  kálvária.  Archaeologiai  Értesítő,   1886. 

PULSZKY    KÁROLY :    Három  magyar    érdekű  olasz    renaissance  emlék.    Archeológiai  Érte- 
sítő, 1890.  évf. 

RADISICS  JENŐ  :  Magyar  műkincsek  I.  k.  Budapest,  1896. 

RADVÁNYI  IMRE:  Margitsziget  története.  Pest,  1858. 

RIEDL  FRIGYES:  A  magyar  irodalom  fő  irányai.  Budapest,   1896. 

RÓMER  FLÓRIS  :  A  régi  Pest.  Budapest,  1873. 

RÓMER   FLÓRIS  :    Adalékok   a   budai    vár  helyszíneléséhez.    (Mendclmann    kepe    kapcsán). 
Archaeologiai  Közlemények,  XI.  k.   1877. 

RUPP  JAKAB  :  Budapest  helyrajzi  története.  Pest,  1868. 

SALAMON  FERENCZ:  Budapest  története  I— III.  k.  Budapest,  1878  —  1885. 

SCHIER  XISTUS  :  Buda  Sacra.   1774. 

SZALAY  IMRE:  A  XIV.  és  XV.  századbeli  ötvösség  két  remeke.  Művészi  Ipar,  1893. 

SZAMOTA  ISTVÁN:  Régi  utazások  Magyarországon  1054—1717.  Budapest,   1891. 

THALLÓCZY    LAJOS :    Mátyás    király    és    Beatrix    domborművű    arczképei     történetéhez. 
Archaeologiai  Értesítő,   1894. 

TSCHUDI  HUGÓ  :  Giovanni  Dalmata.  Jahrbuch  der  K.  Preussischen  Kunstsammlungen  IV.  B. 
Berlin,  1883. 

TOLDY  LÁSZLÓ   DR. :   Budapest  székesfőváros  régibb  és  újabb  czímcrci.   Budapest,   1896. 

TOLDY  LÁSZLÓ   DR. :    Budapest  műkincsei  ez.    czikkc   a  Radisics    Jenő    szerkesztésében 
1896-ban  megjelent  Magyar  Műkincsek  I.  kötetében. 

TOLLIUS:  Epistolae  Itinerariae.  Amsterdam,   1700. 

TORS  KÁLMÁN  :  Margitsziget.  Pest,   1872. 

VAISZ  IGNÁCZ  :  Studien  zur  Ungarischcn  Kunstgeschichte.  Ungarische  Revue,   1884. 

VAISZ  IGNÁCZ :    Masolino    olasz  képíró  művei.   Budapest,  1883.   M.  T.    A.  Értek,    a  tört. 
tud.  köréből,  XI.  k. 

VÁSÁRHELYI:    Ó-budai    templomrom    a  Viktória-gyár  telkén.  Archaeologiai    Közlemények. 
X11I.  k.  63.  1. 

VASARI:  Le  vite  dei  piu  ecccllenti  pittori  etc.  Con  commenti  di  G.  Milanesi.  Firenze,  1872.  II.  k. 

WEKERLE  LÁSZLÓ  DR.  :  Álba  Mária,  mint  Árpád  sírja.  Budapest,   1883. 

WEKERLE  LÁSZLÓ  DR.  :  Árpád  sírja  kimutatva  az  ó-budai  Viktória-téglagyár  telkén  meg- 
talált Fehéregyház  szentélyében.  Budapest,   1886. 

WOLF  GYÖRGY  :  Régi  magyar  codexek.  Szent  Margit  élete  stb.  Nyelvemlcktár,  VIII.  k.  1879. 


'-&— 


11* 


KÉPEK  LAJSTROMA. 


1 .  Krisztus,  románkori  dombormű  a  tabáni  r.  kath.  plébániatemplomban.  (Melléklet)  ...  17 

2.  A  pesti  Nagyboldogasszony  templom  románkori  részlete 19 

3.  A  pesti  szent  Mihály  kápolna  átmetszető  és  alaprajza 23 

4.  A  pesti  Nagyboldogasszony  templom  alaprajza 25 

5.  A  balparti  Pest  középkori  templomainak  helyszínrajza 27 

6.  Budapest  középkori  térképének  vázlata 31 

7.  A  Margitsziget  romjainak  helyszínrajza 36 

8.  A  margitszigeti  premontrei  templom  maradványa.  (Melléklet) 37 

9.  A  margitszigeti  apácza  templom  alaprajza 38 

10.  Köteges  félpillér  a  margitszigeti  apácza  templomból 39 

11.  A  margitszigeti  apácza  templom  szentélyének  részlete.  (Melléklet) 40 

12.  Ékítményes  töredékek  a  margitszigeti  apácza  templomból 41 

13.  A  Margitszigeten  talált  liliomos  korona.  (Melléklet) 44 

14.  A  ferencziek  templomának  romja  a  Margitszigeten.  (Melléklet) 46 

15.  Ó-Buda  nagy  pecsétje  Nagy  Lajos  és  a  Jagellók  korából 47 

16.  Erzsébet  királyné  házi  oltára.  (Melléklet) 51 

17.  Ó-Buda  1600  körül.  Dilich  metszetének  hasonmása 54 

18.  Az  ó-budai  Viktória-gyár  telkén  kiásott  romok  alaprajza 55 

19.  Vörösmárvány  síremlék  töredéke  az  ó-budai  Viktória-téglagyár  telkén  kiásott  templomból  57 

20.  Töredékek  az  ó-budai  Viktória-gyár  telkén  kiásott  templomból 58 

21.  Ó-Buda  térképe,  középkori  épületeinek  valószínű  helyrajzával 59 

22.  A  budavári  Magdolna-templom  toronycsarnokának  alaprajza 65 

23.  A  budavári  Magdolna-templom  XV.  századbeli  főkapujának  alaprajza 66 

24.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  homlokzata  a  helyreállítás  előtt 67 

25.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  restaurált  főhajója 69 

26.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  szentélyzáródása  a  helyreállítás  előtt  ....  71 

27.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  alaprajza  a  restaurálás  előtt 73 

28.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom  déli  díszkapuja  a  helyreállítás  előtt     ....  74 

29.  A  budavári  Nagyboldogasszony-templom   főhajójának    egyik    boltozati    záróköve    és    az 

északi  torony  pillérkötegének  fejezete 75 

30.  Csúcsíveskori  kehely  a  budavári  Nagyboldogasszony-templom  hajdani  kincstárából     .     .  76 

31.  A  budavári  dominikánus-templom  szentély  maradványának  alaprajza 77 

32.  A  budavári  dominikánus-templom  tornya 79 

33.  Budavára  középkori  templomainak  helyszínrajza 82 

34.  A  svábhegyi  Béla-kútba  falazott  románkori  dombormű 88 

35.  Szent  Margit  színezett  fametszetű  képe 89 

36.  Középkori  ház  a  budai  Országház-utczában 97 


Képek  lajstroma.  165 

37.  Buda  déli  része  a  királyi  várral,  a  Schcdel  krónika  1493.  évi  fametszete  nyomán      .     .  99 

38.  A  budai  királyi  vár  törökkorbeli  alaprajza 102 

39.  A  királyi  vár  napjainkban  lebontott  északnyugati  bástyatornya 103 

40.  A  királyi  vár  Buda  felé  néző   külső   északi   falának  napjainkban   talált   kapumaradványa  10Í) 

41.  A  budai  királyi  vár  1686.  évi  alaprajza 107 

42.  A  királyi  vár  nagy  rondellájának  napjainkban  beásott  kapuja 10'J 

43.  Csúcsíveskori  terrakotta  töredékek  a  budai  királyi  várból 111 

44.  Renaisancekori  töredékek  a  budai  királyi  várból 112 

45.  ,                      ,            „       „            ,            „         113 

46.  ,                      „            ,       ,            „            .         114 

47.  A  budai  királyi  vár  kiegészített  alaprajza 12:} 

48.  A  királyi  vár  Budán  Mátyás  király  korában,  képzeletileg  helyreállítva 1 32 

49.  A  budai  királyi  vár  nyugat  felől,  a  Münster-féle  Cosmografia  nyomán 133 

50.  Részlet  a  konstantinápolyi   hippodrom    XVI.  századbeli    fametszetű    képéről,    közepén  a 

három  budai  crczszoborral 145 

51.  Renaissance-kori  kandeláber  Budáról,  a  konstantinápolyi  Sophia-templomban      .     .     .     .  146 

52.  Beatrix  királyné  domborművű  képe,  a  bécsi  császári  múzeumban.  ( Melléklet)    .     .     .     .  147 

53.  Mátyás  király  domborművű  képe,  ugyanott.  (Melléklet) 147 

54.  Mátyás  király  kálváriájának  felső  része 151 

55.  Renaissance-kori  töredékek  a  budai  királyi  várból 154 

56.  Nagyrévy  püspök  pastoforiuma  a  pesti  Nagyboldogasszony-templomban 155 

57.  Pest  város  pastoforiuma  ugyanott 157 

58.  Renaissance-töredékek  a  pesti  Nagyboldogasszony-templomból 158 

59.  Renaissance-töredékek  a  pesti  Nagyboldogasszony-templomból 159 


C  <7^x^> 


TARTALOM. 


Bevezetés       5 

I.   Buda  helyrajza  a  tatárjárás  előtt 11 

II.  A  régi  Pest  helyrajza  és  középkori  templomai 16 

III.  Buda  helyrajza  a  tatárjárás  után 28 

IV    A  Margitsziget  műemlékei 35 

V.  Ó-Buda  művészi  élete  az  Anjouk-korában 47 

VI.  Budavára  egyházi  építészete  Zsigmond  király  koráig 61 

VII.  Buda  külvárosi  templomai 63 

VIII.  Budapest  középkori  mesterei  s  a  profán  építészeti  emlékek 91 

IX    A  budai  királyi  vár  helyrajza  s  csúcsíves  és  renaissance-kori  maradványai     .     .     .     .  101 

X.  A  budai  királyi  vár  építőmesterei  Zsigmond  koráig 115 

XI.  A  budai  királyi  vár  Hunyadi  Mátyás  korában 122 

XII.  Mátyás  király  művészei 135 

XIII.  A  Jagellók  és  Zápolya  János  kora 151 

Irodalom 161 

Képek  lajstroma ...>.' 164 


/    \> 


1 

1 

III 

3 

3125  0000 

9  3936