? 4-4 = = pme a s 31 2 ET Te a ta ee 7 woe x Ha - : en alas einen re paras Pan oon pease mE > a 7; = nn MZ I gr aun posse a vs = Se lS RY OS li en A a pig è LA Ph 2 met - er Eee Der 2 Pb CRÈTE koca fatten eee SR nt TN en a Sek M : . va. 2 RE uate a > a - spanne: PITTI LA LT ELLA : 3 N = = nn en Im ia = x ww ~ me — en d = ve ~ y più - er =» = — - e = An u nn > _ + ro ? — un 2 ee ra | > = o et _ TTT ip A nn nt. ezés = nt - ns u ee a a= mi ce ce me ga as late Re MESSE es lg anda sor ui = > —_ nu Fé en nt En ee nn ng Lig Sirino tye een i DIA nn ne -- sei nn ag nn te at e de RT I A rc il quete ei Lil Ue Sn nn A rn e r e va cit m nn nn das u > ur ee ne nem - e. PF A BEER > = 5 lit d'a ETS se AQUILA A MADARTANI INTEZET (AZ ORSZ. TERMESZETVEDELMI HIVATAL MADARTANI OSZTALYA) EVKONYVE ANNALES INSTITUTI ORNITHOLOGICI HUNGARICI : 1964—65 MEGINDITOTTA: SZERKESZTI: HERMAN OTTÓ DR. VERTSE ALBERT FUNDAVIT: EDITOR: OTTO HERMAN DR. A. VERTSE 34 äbräval LXXI-LXXII. ÉVFOLYAM TOM: 71-72 VOLUME: 71-72 AQUILA . A MADÁRTANI INTÉZET . (AZ ORSZÁGOS TERMÉSZETVÉDELMI HIVATAL MADÁRTANI OSZTÁLYA) 3 EVKÖNYVE | ANNALES INSTITUTI ORNITHOLOGICI HUNGARICI MEGINDITOTTA HERMAN OTTO SZERKESZTI DR. VERTSE ALBERT FUNDAVIT . OTTO HERMAN EDITOR DR. A. VERTSE 34 abraval LXXI-LXXII. ÉVFOLYAM TOM.: 71-72 VOLUME: 71-72 1964—65 BUDAPEST, 1966 NES Kia úg > TARTALOMJEGYZÉK © Agárdi E.: Békaszo sas fészkelése a Mecsekben ...................... re: 230 Barthos Gy.: Madärällomäny-vältozäs Del-Zalaban ......................... 229 Drberend.1.: Golyavonulas.a Tätra felebthe sc... 236 Bécsy L.: Gyurgyalagok fürdése a Dunaban!. ii: os Zum... ee eles 232 BEN NMadartanı hirek-Brdelyböl a zn Fr er Nena 238 CsabarJe-=sReznek:etotordul&sa. Körmenden ...... 2...) Len 227 Csaba I.: Daru és feketegölya előfordulása Vas megyében .................... 228 Combe 7 Apaealüd: 3;Szigetközben.. ici tle ale Se hoe vie ek Sees 227 Dr. Dementiev G. P.: Solymäszati äbräzoläsok közepkori ermeken ........... 219 Dr. Fabian Gy. — Dr. Sterbetz I.: Fekete kisköcsagok [Egretta g. garzetta L.] RO CaN RER 97 Ferenc M. Fenyves- és büboscinege-ällomäny Barcs környékén .......... N) Filipascu A.: Nehäny erdelyi madär näszjatekan vegzett megfigyelesek ....... 237 Fodor T.: Fekete hattyú (Chenopsis atrata) ismételt előfordulása a Dunántúlon 237 Gausz J.— Molnár Gy.: Csigaforgat6 Csongrád megyében ................... 230 engere Netbest varjak pusztulasan en Bes ee ee piece at 233 E 904185, Madärbanıchirek BErdelyböl: + ci ra as san 238 Dr. Győry J.: Kormos- és dolmanyos-varjü koresai ...,..................... 230 Dr. Győry J.: Sarkantyus sarmäny újabb előfordulása on ee 231 Dr. Györy J:— Dr. Reichart G.: Madärtäplälkozäs- vizsgälatok jelentösebb erdö- es mezőgazdasági kártevők tömeges megjelenése idején ...................... 67 Dr. Győry J.— Stollmann A.— Weisz T.: Balkáni gerle (Streptopelia decaocto Hrevpfszokablanelofordulasaroli o 0 aie en nie fetes iw lone Grape sós nos Nan 236 Bama. Madartani adatok Izraelbél:. reale RON. plan Ren 239 Élerelend Ga Hajmalmadar Badacsonyban a n..... i Te. 230 usin. Adatok a gólya táplálkozásához ili... 231 Became se ee Sei iil Colla es,gerlefeszkelesinn. a Pon ihe el raten. 233 Dr. Keve A.: Variacios tanulmányok házi verében ...........20... 0002s 39 Dr. Keve A.: Külföldi gyűrűs madarak kézrekeriilése (1960 — 63). XXIV gyürü- ze (een eee ee BER tl wear ae Sat en 149 Dr. Keve A.: Ritk4bb madärvendegek a Balatonon és környékén 1962 őszén és OSARE NE ION N EN N RER 229 Király M.: Osigaforgatö Lengyeltóti határában ...... RIEN SR A .. 229 Koffan K.: Orvösrigö Budapest hatarabanasr era reellen ner 230 Dr. Korompai V.: Költő madärpärok száma Gyula város belterületén ......... 191 ones WöckeselyurBelmeoyerene. iis anna nn men ae: 227 Roues Pasztormadar;Belmegyeren: i gu, st ii nenti 227 Lakò K.: Madártani megfigyelések Passos ( Brazília) környékén .............. 239 Dr. Mannsberg 4.: Chernel István, az ember. ( Előadás az 1962. évi Ch.-emlék- kiállítás megnyitó ünnepségén Köszegen) RI SE SP tee 17 Mikuska J.: Madártani hírek a jugoszláviai Vojvodinaböl .................. 236 Molnar Gy.: Näszruhäs sarki partfutò a Fehértavon ....................... 230 Molnar Gy. :A haläsztelki és labodari gémtelepek állománya 1963-ban ......... - 230 Aloe COLE ae CES a. se EE SO Ow cin 0 ORO ES cane 230 Murvay A.: Kiszinezett csüllö Orosháza határában ....................... 230 Miiller G.: Vörös ásólúd Bélmesyeren ess SUCH RESO 228 Nagy I. Apacalud a Szigetközben > rue as RO ee ‘226 Nagy T.2Kıskarokatona a SzisetkOZben Re ER PE NE EEE 226 Nagy I.: 1962 — 63 telének hatása a Szigetköz és környéke madarvilagara ...... 228 Nagy I.: Loxia curvirostra fészkelése Györ megyében ........... Sear et oe "233 Nagy Le Näszruhäs;sarkinbuvär összels O 229 Nagy 122.G6lya-hörcsög-pusziitasar = kl 231 Palko IL. Gyikokra vadászó vere belo. 2... 22.2 ORRORE 231 Dr. Patkai I.: A nagy halfarkas, új faja magyar faunäban .................. 225 Dr. Ratkar Tf Oryösrıgo aKisbalatonon... 22... SE 230 Dr. Patkai I.: Adatok a csonttollu taplalkozasahoz ......... o en tae! 232 Reezehysle:, Szurke zsezse VORO SE RURALE RR 231 -Radvänyi O.: Gyurgyalag fészkelése a Duna—Tisza közén ................... 230 Dr. BReichart:@G. vide Gyory STEREO Se 67 Dr. Sasvari-Schäfer L.: Ket ij Mallophaga-faj a chilei faunatartomäny területe- 18) a ee ee AM En OL Re a 211 Dr. Saghy A.: Kivonatok Dr. Vasvári Miklös leveleiböl ..................... 235 ‚Samuel N.: A csonttollü madár előfordulása a Kärpät-medeneeben .......... 195 ‚Schmidt E.: Madärcönolögiai vizsgálatok a Budai hegyekben III. Nagykovácsi 113 Schmidt His Alkalmazkodo szekieserek LORO 232 Dr. Solymossy L.: A feketenyaku vöcsök alkalmazkodäsa a modern gazdälkodäs- Oz Re Re e ORA MSHS er ORCAS ARE AP à © 0 I 230 Dr..800490; M..: Hortobag yi levelek (1963 6A) Re 179 Stein-Spiess S.: Beteg sarki búvár Nagyszeben környékén .................. 235 Dr Sterbet2. Tes vide Dr Kablan Gy... an oo hos ee ee EI 97 Dr. Sterbetz I.: A havasi lile [Charadrius morinellus (L.)] vonulása Európában ... 165 Dr. Sterbetz I.: A kärökatona [Phalacrocorax carbo (L.)] saséri fészkelése ...... 233 Dr. Sterbetz I.: A bibie burgonyabogärral is täplälkozik .................... 231 Dr2Sterbei2 1... A tiszayırag mint madartaplalek RR RO 232 Stollmanni Als wide-GyOry Ji ELOS RIE 236 ‚Szlivka L.: Megfigyelések Eszak Jugoszläviaböl i... OI Vasiliu G. D.: Adatok a balkáni gerle viselkedéséről ................. re re 238 Vásárhelyi I.: Hajnalmadär | Tichodroma m. muraria (L.)] a Bükkben ....... 187 Dr. Vertse A.: Chernel-innepségek Készegen. A Chernel-emlékkiallitàs meg- nyıtorbeszede sti a Nee ee ee 11 Dr. Vertse A.: Madarvédelmi beszámoló (1958 — 64) .............0...2-5-- 27 Dr. Vertse A.: Kiskärékatona (Phalacrocorax pygmaeus) fészkelése Magyar- OESZAG OW is SCIE RIOLO ne 228 Drs Vertse A. Orvöslüd:a Balatonnaly =... 3... ven ee EE 226 Meisz SP. Vide Gy Gry Jil LORRAINE 236 Apro kozlemén yoke occ so en an ee ES 225 In memorlaml ER Sas Bact DIO VERO RR INR 249 Könyvismertetesek: cc NOM Ne Pe Oe E 251 Index alphabeticus avium re ER NE RENTE RR 259 CONTENTS Agardi, E.: Lesser Spotted Eagle nesting on the Mecsek Mountains............ Barthos, Gy.: Changes in the population of birds in the- southern part of County VARIA RR se Sgt Ssh Welw ee EN Dr. Berend, I.: Storks passage above the Tatra Mountains ................... Bécsy, L.: Bee-eaters bathing in the Danube’ «2.2 ei dee we eee oe Béldi, M.: Ornithological reports from Transsylvania .............. a Csaba, J.: Little Bustard’s occurrence at Körmend ......:................... Csaba, J.: Occurrence of Crane and Black Stork in dn Vaste ia Csiba, E.: Barnacle Goose on the Szigetköz 45..." ti Dr. Dementiev, G. P.: Uber einige Darstellungen von Beizvégeln auf Miinzen des Mittelalters Coe en Dr. Fabian, Gy.— Dr. Sterbetz, I.: Black Little Egrets (Egretta g. garzetta L.) in IDONEO. e TIRRENI ORARIA O IERI OTO Ferenc, M.: The population of Coal Tit and Crested Tit in County Bares ....... Filipascu, A.: Observations sur la parade nuptiale chez certains oiseaux de Trans- surreale à 2 Re RER RI aa ae Fodor, T.: Black Swans’ (Chenopsis atrata) repeated occurrence in Transdanubia Gausz, J.— Molnar, Gy.: Oyster Catcher in County Csongrád ................. Gergye, WEAR Györfi, S.: Ornithological reports from Transsylvania ....................... Dr. Győry, J.: Hybrids of Carrion Crow and Hooded Crow ............ RS RARE Le Dr. Győry, J.: More recent occurrence of Lapland Bunting at Ürb6 . ... . . . . . . . . . Dr. Győry, J.— Dr. Reichart, G.: Vogelernährungs-Untersuchungen beim massenhaf- ten Auftreten von bedeutenderen Schadlingen der Fórst- und Landwirtschaft . Dr. Györy, J. — Stollmann, A.— Weisz, T.: Indian Ring-Dove’s (Streptopelia deca- COIN SUIS al OCCUTLEINCE sii tesa een ari ere en rer Haim, = Ornithological reports from Israel i... as Hertelendy, Gea alli@reeperyat Bad2Cs0 ny A IDR iene Data on the feeding, OF StOrkS- siii ns: Jakab, A.: Belated breeding of “Pheasant and Turtle Dove ................... Dr. Keve, A.: Notes on the different population of the House-Sparrow ........ Dr. Keve, A.: Records of Birds ringed abroad (1960 — 63) XXIV. Report on Bird- Banding EI Shey Bg Ses SM ane NE ZO IS NA sechs Dr. Keve, A.: Rarer visitors in the avifauna of the Balaton and its countryside | m. ra Amelie SO ARE A ie Király, M.: Oyster Catcher at Lengyeltóti i. sce n > NET Koffan, K.: Ring Ousel in the outskirts of Budapest ........................ Dr. Korompai, V.: The number of the Breeding Bird-Pairs on the Inner Territory OM es own Gyulain:Sprino 96220 ne seats alerts neuen Kovács, P.: Egyptian Vulture at Bélmegyer i. ne Sosa eee ee es ene Kovács, P.: Rose-coloured Pastor at Bélmegyer ...............:............ Lakó, Ke: Ornithological observations in Brasil ............................. Dr. Mannsberg, A.: Stefan Chernel, der Mensch ............................ Mikuska, J.: Ornithological reports from the part of Jugoslavia north of the DATE o sa EZ N ee Dealer dern held lee ed nen Molnar, Gy.: Nuptial dressed Knot on the Fehertö lake ..................... 243 Molnár, Gy.: The population of the heronries at Halásztelek and Labodär in 1963 243 MolnanGy2 SORE RIA Ier E 243 Murvay, A.: Full dressed Kittiwake at Orosháza. ........................... 243 Miller She Buddy Sheld-Duck at Bélmes verti. =. CE RP eee ee 241 Nagy, T.: Barnacle Goose on the Dzigetkör ee MAE NA 240 Nagy) ke Bysmy. Cormorant on the Szigetkozn. ea... E ee 240 : Nagy, I.: The effect of the winter of 1962—63 on the avifauna of Szigetköz and its countryside .... 6.66... eee ee eee eee eee 241 Nagy, I.: Loxia curvirostra’s nesting in County Győr ..:.................... 245 Nagy, I.: Nuptial dressed Black-throated Diver in autumn .......... III 229 Nagy sDataronetie tee dime Of Storks u 2 A ORI RI 243 Palko, House Sparrows chasing lizards tO O 243 Dr. Pathan I.: Great Skua, a new species in the Hungarian avifauna.......... 239 Dr Pátkan, T.: Ring Ousel at the Kus-balatons. en eee E : 242 Dr. Patkav, T.: Data on the feeding of WaxwingsS ...........s............... 242 Peczely Py; FATGLICEREAPollLatGy0 Eroe. ORO 243 Radvanyi, O.: Bee-eater nesting between the Danube and the Tisza ........... 243 Dr. Sasvari-Schäfer, L.: Two new Mallophaga species from, the territory of the Fauna ın Chile niin sed Oe e RARO NE 216 Dr. Saghy, A.: Excerpts from the letters of dr. M--Vasvarl. RESSE ERRE 246 Samuel, N.: The Occurrences of Waxwings in the Carpathian Basin (1950 —1958) 202 Schmidt, E.: Vogelzönologische Untersuchungen in den Bergen um Buda. III. Nagykoväcsi SIE ITA EN NE RS RIS ARRE ARA à aló 113 Schmidt, E.: Collared Pratincoles accomodating themselves to novel cireum- Stances ie ee NE sigs has ae wl aah alge a ofa So SUNOS Sg aR eae eee ae 244 Dr. Solymossy, L.: Black-necked Grebes accomodating themselves to modern agri- (AIRES SEEPS as ce cara ae abana EW o, 242 Dr. Sovago, M.: Briefe aus der Hortobágy 1963—64 ........................ 183 .Stein-Spiess, S.: Ein kranker Polartaucher in der Gegend von Hermannstadt- SII O E I een So AARON 245 Dr. Sterbet2, 1... vide Dr. Fabian: Gy. 2 2... nn ketes Re SZENES ST EE ÉTS 97 Dr. Sterbetz, I.: Der Zug des Mornellregenpfeifers [Charadrius morinellus (L.)].. 174 Dr. Sterbetz, I.: Cormorant’s (Phalacrocorax carbo) nesting at Sasér .......... 245 Dr. Sterbet2, I.: Lapwing destructing Colorado beetles. .. 2... ee 243 Dr Sterbet2, 7. >The ephemeral day-tly-as bird food ERRO 244. Stollmann, A = Wide] GY OL yi) aos ke Soe SLR RR ERO 246 Szlivka, L.: Ornithological reports from the part of Jugoslavia north of the Danube 247 Vasiliu, G. D.: Data on the behaviour of the Collared Turtle Dove ............ 248 Vasar. helyi, 1.: Über das Vorkommen des Mauerläufers (Tichodroma m. muraria) im. Bukk-er Gebieti. ech 2 2 was aa as ed PEE N ee NEO Dr. Vertse, A.: Chernel-Feierlichkeiten in Köszeg. Eröffnungsrede der Chernel- Gedenksausstellung iu ur... ee ae ee ee 11 Dr. Vertse, A.: Vogelschutz-Bericht (1958—1964)............................ 27 Dr. Ver ise, A.: Pygmy Cormorant (Phalacrocorax pygmaeus) nesting in Hungary 239 Dr. Wertse, A. »Brent\Gooserat the Balatone 2... ck. me tenner 240 Weiss TE: Wade Gy Or yd out an Be eee A RARI ROSEE 246 Short: Nobes....u....0. case esas een O I cee EEE 239 In IME MOPS sasha dee ess ee le ISEE en ÉS 249 BOOKS ES nn NE ee N anne 0 à 00 251 Index alphabetieus avium: cea ERRE ce RE 259 CO SS oa On ABRAK JEGYZEKE — LIST OF ILLUSTRATIONS . Seregély (Sturnus vulgaris) araszolöhernyökkal — Star mit Obstbaum Frost- spanner (Cheimatobia brumata)-Raupen, Matrahaza 1962 ................. . Szencinke (Parus major) araszolöhernyövaletet — Kohlmeise füttert mit Obst- baum Frostspanner (Cheimatobia brumata)-Raupen, Mätrahäza 1962 ...... . Hazi vereb (Passer domesticus) araszolöhernyöval (?) — SES mit Raupen von Obstbaum Frostspanner (Cheimatobia brumata) (?), Mätrafüred HOO Mm Nee RE N A Core SSIS SE ARE RES . Széncinke (Parus maior) gyomorbél származó nagy araszoló lepkepeték (zém- mel) és kaszäspök maradvanyai — Reste von Erannis defoliaria-Eiern (haupt- sächlich) und Weberknecht aus dem Magen der Kohlmeise ................ . Kakukk (Cuculus canorus) gyomor Chloridea maritima herny6kkal tele — Kuk- kuck-Mageninhalt mit Chloridea maritima-Raupen ...................... . Hyphantria-hernyök aranymalink6 (Oriolus oriolus) gyomrából — Hyphantria- uae Maras dem Magen-des'Pjrolsnn. cent cere ee een heat . Aranymalink6 (Oriolus oriolus) gyomrából preparált Hyphantria mandibuläk — Preparierte Mandibulas von Hyphantria aus dem Magen des Piroles ..... . Kis orgébics gyomrából somköröbagolypille — (Chloridea maritima Grasl.) félig emésztett hernyói ~Halb-verdaute Chloridea sa Raupen aus dem Magen von Schwarzstirnwurger En BUCO cE BING Eee . A Biharugran, 1964. augusztus 5-én lőtt fekete kis kócsag — The black little egret. shot at. Biharusra on August oth 1964... 8. 002 cpl see se s. . A Coburg-Muzeum 1876 (?) május 31-1, bulgáriai példánya — Specimen of the Coburg Museum, labelled May 31st 1876. (?) Bulgaria .................... . A spanyol Coto Donana-ban 1956. június 26-án gyűjtött példány — Specimen, collected on June 26th 1956 at Coto Donana in Spain (Drawn by Dr. A. Vertse alpeniSarzigioyucla-Valverde:s photo)! or ce een choke nee . Vuilleumier rajza a franciaorszägi Camargue-ban 1957. julius 22-én altala meg- figyelt madarrol — Vuilleumier’s drawing of the bird observed by him on July 22nd 1957 at Camargue in France (Reproduction of an illustration in Vuilleu- ORSONO LE DU ol NCH Boy ay IO I Se e eer Oe a see . A Coto Donana-ban 1960. május 26-án színesen fényképezett fekete kis kócsag — The black little egret colour-photographed on May 26th 1960 at Coto Dona- a, TODI Sa ER IE EL A . „Fekete’” E. garzetta bőr melanophorjai kétszazszoros nagyításban — The mel- anophore cells in the skin of the “Black” E. garzetta enlarged twohundredfold . , Fehér" E. garzetta bőr melanophorjai kétszazszoros nagyításban — The me- anophore cells in the skin of the "White" E. garzetta enlarged twohundredfold . , Fekete" E. garzetta pihetoll százszoros nagyításban — Downy feather of the "Black"? E. garzetta enlarged onehundredfold ...........s............ s... . , Fehér" E. garzetta pihetoll százszoros nagyításban — Downy fether of the “White” E. garzetta enlarged onehundredfold ........................... . A széncinege [Parus maior (L.)] és a zöldike [Chloris chloris (L.)] mennyiségi vi- szonyai a vizsgált árokszakaszon. Parus major : 1962 : 1963 — — — — Chbloris echloris: 1962 ........ — Die quantitativen Verhältnisse der Kohl. meise [Parus maior (L.)] und des Grünlings [Chloris chloris (L.)] im untersuchten Corie tin sc lata Hz ora ee wie lees ne 73 73 74 74 78 79 80 81 102 103 103 103 104 105 106 319) 20 21. 22. 23. 24. 25. 26. Dil: 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 10 A. fekete rigó [Turdus merula (L. L.)] es az énekes rigó ( Turdus philomelos Brehm) mennyiségi viszonyai a SE arokszakaszon. Turdus merula: 1962 ; 1963 — — — —; Turdus philomelos: 1962 ...... ; 1963 — —.— — Die quantitativen Verhältnisse der Amsel [Turdus merula (L.)] und der Singdrossel (Turdus philomelos Brehm) im untersuchten Grabenabschnitt ............. 123 . A hazi veréb [Passer domesticus (L.)] kvantitativ viszonyai az 1962-es évben a vizsgált ärokszakaszon az egyes felvételek során — Die Quantitätsverhält- nisse des Haussperlings [ Passer domesticus (L.)] in 1962 im, untersuchten Gra- benabschnitt während der einzelnen Aufnahmen ........................ 128 Havasi lilék rendszeres állomáshelye a kardoskúti Fehértavon — Regelmä- ssiger Standort des Mornells [Charadrius morinellus (L.)] bei Kardoskút .... 168 Jellegzetes havasi lile [Charadrius morinellus (L.)] habitat Kardoskúton — Cha- rakteristisches Habitat des Mornells bei Kardoskút ..................... 168 Ricinus capensis spsmova abdomen: ci es ee ee 212 Ricinus) capensis:sp. nova capub eb thorax nr... u... ee 212 Menocanthus Kevei sp. nova caput et-ihorax 22... ..... en. 213 Menocanthus Keyei sp. nova abdomen ii ROS 213 Menocanthus Kevei sp. nova sOoe vole aac. a be ieee RR 214 Bicmus’capensis/sp. MOVE’ Ov IIC RR ee 214 Habicht und Hase. Freskomalerei der Heiligen Sophia Kathedrale in Kiew, RT Jahrhundert nn wa ee E 220 Habicht und Hase. Aus ‚De Arte venandi cum avibus‘“ XIV. Jahrhundert .. 220 Nagy halfarkas (Stercorarius scua). Elejtve 1963. IX. 29-én Nagykanizsa mel- lett ay moriezhelyi halastavakon?.. oro See le SE E 226 Örvöslud (Branta bernicla L.) fiatal him. Elejtve 1963. X. 25-en a fonyödi halastavakon:: sir reines see a III DERE 226 Apäcalüd (Branta leucopsis). Elejtve Dunakilitinel 1962. XII. 29-en ...... 227 A gyurgyalag (Merops apiaster) hazai települesei, 100 — 200 m tengerszint feletti magasságban. (Irodalmi adatok és saját gyüjtesei alapján összeállította Rad- ványi Ottó) — Die Siedlungen vom Bienenfresser in Ungarn zwischen 100 — 200 m. Meereshöhe nach der Literatur und eigener Forschung .................. 234 CHERNEL-UNNEPSEGEK KOSZEGEN A kőszegi Jurisich Miklós Múzeum, 1962. októberében a Köszegi Múzeumi Het alkalmából emlekkiällitäst rendezett a város nagy szülötte, CHERNEL ISTVÁN, a leg- nagyobb magyar madártudós halálának 40. évfordulója alkalmából. SZÖVÉNYI ISTVÁN múzeumigazgató irányításával, a körültekintő gondossággal és hozzáértéssel létre- . hozott kiállítás személyes és családi emléktárgyakkal, korabeli fényképekkel és egyéb dokumentumokkal ismertette CHERNEL ISTVÁN életének és tudományos pályafutásá- nak kiemelkedő eseményeit, kőszegi vonatkozásait. . Az ünnepség október 14-én délelőtt a Chernel-emlékmű megkoszorúzásával kezdő- dött, ahol Papp PÁL DÉNES, a Városi Tanács VB. művelődésügyi osztályának vezetője mondott ünnepi beszédet. Ezután került sor az emlékkiállítás megnyitására. A meg- nyitó beszédet VERTSE ALBERT, a Madártani Intézet vezetője mondotta. Utána MANNSBERG ARVÉD, a Madártani Intézet munkatársa, a Chernel-rokonság képvisele- tében, személyes emlékei alapján emlékezett meg CHERNEL IstvÄnröl. A. Múzeumi Hét keretében még egy előadás hangzott el: október 18-án SZÖVÉNYI IstvAN múzeumigazgató ‚A Chernel-család szerepe városunk életében" címmel méltatta a Chernel-család sokoldalú kulturális munkásságát. A CHERNEL-EMLÉKKIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ BESZÉDE Dr. Vertse Albert Mélyen tisztelt ünneplő Közönség! Egy tudós emlékének a megünneplésére gyültünk most össze, a magyar madártani tudományt megalapozó egyik kiváló tudósegyéniség emlékére, aki innen, Kőszegről indult el, itt született, itt élt, és a Madártani Intézet igazgatójaként fejezte be pályafutását, mint korának legnagyobb tudású és mind a mai napig legnagyobb hatású magyar madártudósa. A kor, amelyben élt, ma már a múlté, a történelemé, lassan már az egyre távolodó idő mértékével is mérve. Hiszen mi, akik ezen az emlékünnepé- lyen a Madártani Intézetet képviseljük, már nem ismertük őt személyesen. Igaz, főleg azért, mert aránylag fiatalon, élete delén hagyott itt bennünket, mérhetetlen kárára Intézetünknek, a magyar madártannak és joggal. állít- hatjuk, hogy az egyetemes madártani tudomány kárára is. Mert az élet második szakasza, a tudósok számára általában még mindig értékes és gyakran igen termékeny öregkor, amit a sors megtagadott tőle, bizonyára az ő munkás egyéniségéből is további, maradandó alkotások egész sorát 11 vältotta volna ki. Meg többet adhatott volna at utödainak, tanitvanyainak, akik utana a madärtan teren munkalkodnak. ; De legyünk hálásak a sorsnak, hogy CHERNEL IstvANt adta nekünk, aki zseniális képességei birtokában, a fiatalság lendületével, munkabírásával, örökbecsű művekkel ajándékozta meg nemzetét. Hangsúlyozni kell, hogy nemzetét, az egész magyarságot, mert főműve, a Magyarország madarai c. összefoglaló munkája, amely tárgya szerint a magyar madárvilágot, a ma- darak és életük részletes leírását tartalmazza, nemcsak ma is a legkereset- tebb madártani szakkönyvünk, amelyhez még ma is sűrűn fordulunk ta- nácsért, útbaigazításért, hanem, mint a természet madarakkal kapcsolatos jelenségeit megkapó szemléletességgel, a természettudományos ismereteket szakszerűsége mellett is élvezetes irodalmi köntösben, a legszélesebb réte- gek számára is vonzó érdekességgel ismertető írásmű is remekbe készült, az egész magyar néphez szól, s közművelődésünk egészére gyakorolt mara- dandó hatást. Művelődésünk, . elsősorban természettudomanyos müvelödesünk abban az időben, a múlt század végén igyekszik pótolni, behozni az elmaradottság hiányait. Ekkor kezd önállósulni, most már nemcsak nyelvében, hanem szellemében is magyarrá lenni. Es ezen a téren éppen a Madártani Intézet nagynevű szellemi alapítói, HERMAN OTTÓ és CHERNEL ISTVÁN járnak elöl. CHERNEL ISTVÁN is mestere a tollnak, az írásművészetnek, amivel mondani- valóit vonzóvá, olvasmányossá tudta tenni, biztosítva ezzel a szakemberek szűk táborának elismerése mellett a , közönségsikert" is, az olvasók széles táborát, mely művészi élményen keresztül részesült az akkor még annyira hiányos természettudományos oktatásban. CHERNEL műve tehát nemcsak tudományos esemény volt, hanem nagyszerű kultúrtett is akkor, amikor természettudományos irodalmunk még rendkívül hiányos, hézagos. Ami van, az is nagyobbrészt jól-rosszul idegenből vett fordítások, főleg azonban száraz szakszerűségükben tobzódva, a nagyközönség számára alig meg- emészthető, ezért ellenszenves, végeredményben közművelődésünkre csak- nem hatástalan. CHERNEL magyarul, magyar szellemben szólt a magvarok- hoz, s a nép rögtön felfigyelt rá. Műve nyomán nemcsak a madárismeret, -szeretet, -védelem stb. gondolata terjedt, hanem egyben a természet és a természettudományok iránti érdeklődés is, amely a mélyen gyökerező mű- veltség legbiztosabb alapja. A maradandó siker és hatás titka azonban nem csupán a művészi toll mesteri forgatása. Szerencsés adottság ez, amely a természettudományos műveltség terjesztésében csak akkor válik igazán nagyhatásúvá, ha egyben párosul egy kiváló tudósegyéniség adatgyűjtő hangyaszorgalmával, a rész- kérdések precíz boncolgatásának hajlandóságával. Ha ez a két, ellentétes- nek ismert tulajdonság nagyon ritkán egy emberben találkozik, akkor szü- letik tartalmában is és formájában is olyan általános hatású remekmű, mint CHERNEL ISTVÁN madárkönyve, amilyennel a nagy kultúrnemzetek is csak egynéhány hasonlóval rendelkeznek, s amelynek hatása, értéke száza- dokra nyúlik. | CHERNEL ISTVÁN is elsősorban tudós volt, kora madártani tudomanya- nak teljes birtokosa, aki a magyar madártani tudomány legfőbb hianyos- ságait pótolva, azt korszerű szintre emelte. De nemcsak korszerűvé, hanem 12 = magyarrá is tette. Mert nemcsak a madarakat és életmegnyilvanulasuk adatait gyűjtötte hangyaszorgalommal egész életén at, hanem gyűjtötte azokat az adatokat, ismeretanyagot is, amelyeket az addigi magyar iroda- lomban s az országot járva, a nép ajkán, szólás-mondásaiban, elnevezései- ben, közmondásaiban a madarakkal kapcsolatban talált. Ilyenformán össze- gyűjtötte mindazt a szellemi kincset, amely a magyarság lelkivilágában a madarakat és életmegnyilvanulasait a maga sajátos szemléletével tükrözi. Ezt a szellemi kincset, hagyatékot használta fel a szakmai ismeretek biztos tudásával és a művész alkotó zsenijének ösztönös biztonságával a magyar madártudomány megalapozására. Ez teszi működését, tudományos mun- kásságát a magyarság számára elsősorban halhatatlanná, művét örök- becsűvé, számunkra pedig példamutatóvá. Es, hogy mennyire biztos és szükséges úton haladt akkor, amikor tudo- mányával a nép felé is fordult, mutatja a siker, amely írásait kíséri. Népünk szeretetébe fogadta, és ma is változatlanul érdeklődéssel olvassa, tanulmá- nyozza írásait, köztük a legmaradandóbbat, a Magyarország madarai-t, népszerű nevén „a (hernel’”’-t, amely biblia, alapvető forrásmunka mind- azok számára, akik a magyar madarakról ismereteket akarnak szerezni vagy pedig a madarak életmegnyilvánulásaiban, a művészettel írott könyv varázsán keresztül gyönyörködni. Ha személyesen nem is ismerhettük őt, annál inkább ismerjük művein keresztül, amelyek hatásaként ma is köztünk él és útmutatást ad. Elet- művének legfőbb útmutatása pedig az, hogy a tudós, kutató, bármilyen szűk, elhatárolt tudományszak területén is búvárkodjék, a kultúra, a mű- veltség terjesztésének is katonája. Es akkor válik munkássága maradandó hatásúvá, ha eredményeit okulásul átadja a köznek, annak szellemében. Nem szakad el a néptől, annak jogos kultúrigényétől, amelynek kielégítése legszebb, leghálásabb kötelességünk. : Chernel-Feierlichkeiten in Kőszeg von dr. Albert Vertse Im Rahmen der Köszeg-er Museumswoche wurde anlässlich der 40. Jahreswende des Hinscheidens STEFAN CHERNEL’s, des in Kőszeg geborenen bedeutendsten ungarischen Ornithologen, im, Jurisich Miklös-Museum zu Köszeg unter der Leitung des Museum- direktors ISTVÁN SZÖVÉNYI in Oktober 1962. eine Gedenksausstellung eröffnet. Die, mit Sorgfalt und Verständnis arranzierte Ausstellung machte uns mit Hilfe von persön- lichen und Familien-Andenken, Tagebüchern, zeitgenössischen Fotografien, Druck- sachen und Dokumenten verschiedentlicher Art mit den bedeutenderen Ereignissen im Leben CHERNEL’s, seiner wissenschaftlichen Laufbahn und seinen Beziehungen zu seiner Vaterstadt bekannt. Die Feierlichkeiten nahmen am 14. Oktober Vm. beim Chernel-Denkmal in den sog. Weingarten, knapp am Rande der Stadt ihren Anfang, wo PAL DÉNES PAPP, Leiter der Kulturabteilung des städtischen Rates am Denkmal im Namen der Stadtgemeinde einen Kranz niederlegte, und eine Festrede hielt. Hierauf erfolgte im neu restaurierten Burggebäude die Eröffnung der Ausstellung mit einer Rede des Leiters des Ungarischen Institutes für Vogelkunde, ALBERT VERTSE, wonach ARVED MANNSBERG auf Grund seiner persönlichen Rückerinnerungen iin Namen der Verwandtschaft CHERNEL’s, des Menschen gedachte. 13 Während der Zeit der Museumswoche verklang noch eine Rede: am 18. Oktober wurdigte Museumsdirektor IstvAN SZOVENYI unter dem Titel ,,Die Rolle der Familie Chernel im Leben unserer Stadt“ die vielseitige kulturelle Tatigkeit der Familie. Eröffnungsrede der Chernel-Gedenksausstellung von dr. Albert Vertse Sehr verehrte Hörerschaft! Wir haben uns hier zur Gedenkfeier eines Gelehrten eingefunden, eines hervorragen- den Mitbegründers der ornithologischen Wissenschaft in Ungarn, dessen Lebensweg hier, in Köszeg seinen Anfang nahm, der hier geboren wurde, hier lebte und seine Lauf- bahn als Direktor des Ungarischen Institutes für Vogelkunde beendigte. Er war der bedeutendste und bis zum heutigen Tage der, die grösste Wirkung ausübende ungari- sche Ornithologe seines Zeitalters. Das Zeitalter, in dem er lebte, gehört heute der Vergangenheit, am Masstabe der schwindenden Zeit gemessen schon der Geschichte an; haben ja wir, die wir an dieser Gedenkfeier das Ungarische Institut für Vogelkunde repräsentieren, ihn persönlich nicht einmal gekannt. Allerdings hauptsächlich aus dem Grunde, weil er in verhältnis- mässig jungen Jahren, am. Zenith seines Lebens von uns schied, zum Verlust des Insti- tutes, der Vogelkunde in Ungarn, und wie wir wohl mit Recht behaupten können, zum Verlust auch der gesamten ornithologischen Wissenschaft. Denn der zweite Abschnitt des Lebens, das für die Gelehrten in allgemeinen immer noch wertvolle und oft sehr produktive Alter, welches zu erleben ihm leider nicht vergönnt war, hätte sehr wahr- scheinlich auch seinem arbeitsfreudigen und regen Geiste noch eine ganze Reihe her- vorragender Schöpfungen bleibenden Wertes entlockt. Er hätte seinen Nachfahren, seinen Schülern, die ihm, folgend, auf dem Gebiete der Vogelkunde zu arbeiten berufen waren, noch vieles schenken können. Sit Seien wir aber dem Geschicke dankbar, dass es uns STEFAN CHERNEL gegeben hat, der im Besitze genialer Fähigkeiten, mit seinem jugendlichen Schwung, mit einer gren- zenlosen Begeisterung, seiner Arbeitsfreude seinem, Vaterlande, der ungarischen Nation Werke ewig dauernden Wertes hinterliess. Das Vaterland, das Ungarntum. sei hier betont, denn CHERNEL’s Hauptwerk, ‚Die Vögel Ungarns“, welches seinem Gegen- stande nach die Vogelwelt Ungarns, die Beschreibung der Vogelarten und ihrer Lebens- äusserungen umfasst, ist nicht nur auch heute noch das meistgelesene Buch der unga- rischen Fachliteratur, welches immer wieder zu Rate gezogen wird, sondern es ist durch die eindrucksvolle Anschaulichkeit, mit welcher es nebst der Fachlichkeit wissenschaft- licher Kenntnisse das Vogelleben im Rahmen der Natur in einer ergötzlichen Form schildert und das Interesse auch weitester Kreise wachruft, ein literarisches Meister- werk, welches sich mit seiner Sprache an das ganze ungarische Volk wendet und auf unsere Gemeinkultur eine immerwährende Wirkung ausübt. ; Zu jener Zeit, Ende des vergangenen Jahrhundertes war man bestrebt, auf dem Gebiete der allgemeinen, besonders der naturwissenschaftlichen Bildung das Versäumte nachzuholen. Eine Kulturströmung setzte ein, die sich selbständig zu machen und jetzt nicht nur mehr in der Sprache, sondern auch im Geiste ungarisch zu werden trachtete. Und eben auf diesem Gebiete waren es die eminenten Gründer des Ungarischen Or- nithologischen Institutes, OTTO HERMAN und STEFAN CHERNEL, die voranschritten. Auch CHERNEL war ein Meister der Feder, des Stiles, mit welchem er seinen Stoff an- ziehend und genussreich zu gestalten vermochte, sich hiemit nebst der Anerkennung des engen Kreises der Fachleute auch den ,,Publikumserfolg“, den Erfolg der breiten Schicht der Leser sichernd, denen mitsamt dem, Kunsterlebnis die damals noch so mangelhafte, so notwendige naturwissenschaftliche Bildung zuteil wurde. CHERNEL’s Werk war daher damals, als unsere naturwissenschaftliche Literatur äusserst armselig war, nicht nur ein wissenschaftliches Ereignis, sondern auch eine wichtige Kulturtat. Was zu jener Zeit vorhanden war, war nichts anderes, als schlecht und recht übersetzte aussländische Literatursprodukte, die mit ihrer trockenen Fachlichkeit dem Publikum nicht zusagten, von ihm als uninteressant empfunden wurden, zur Hebung der Gemein- . 14 kultur aber kaum etwas beitrugen. CHERNEL sprach in ungarischer Sprache, im. unga- rischen Geiste zu den Ungarn und das Volk horchte auf. Durch sein Werk verbreiteten sich nicht nur die Vogelkenntnis und die Liebe zu den Vögeln, sowie die Idee des Vogel- schutzes, sondern auch das Interesse fiir die Natur und die Naturwissenschaften, das sicherste Fundament tief wurzelnder Kultur. Das Geheimnis des bleibenden Erfolges, der nachhaltigen Wirkung besteht aber nicht nur im meisterlichen Handhaben der Feder; dies ist eine glückliche Gegebenheit, die aber dem Fördern der naturwissen- schaftlichen Bildung nur dann wirklich Erfolge sichern kann, wenn sich zu ihr der datensammelnde Bienenfleiss und die Neigung eines hervorragenden Gelehrten gesellen, Teilfragen mit grösstmöglicher Genauigkeit zu klären. Wenn seltenen Falles diese bei- den, als gegensätzlich bekannten Eigenschaften sich in einer und derselben Person treffen, dann entsteht dem Inhalt und der Form nach ein solches Meisterwerk von all- gemeiner Wirkung und bleibendem Wert, wie es CHERNEL’s Vogelbuch ist, mit welchem sich solche ähnlichen Inhaltes auch grosser Kulturvölker nur wenige messen können. Auch CHERNEL war in erster Linie Gelehrter, ein gediegenster Kenner der ornitholo- gischen Wissenschaft seines Zeitalters, der die größten Unzulänglichkeiten der unga- rischen Vogelkunde beseitigte, diese Fachwissenschaft auf zeitgenössische Höhe brachte und ihr dann auf diesem erhöhten Niveau in ungarischer Sprache Ausdruck verlieh. Denn CHERNEL sammelte sein ganzes Leben lang mit grösstem Fleiss nicht nur Vögel und nicht nur Daten über ihre Lebensäusserungen, sondern auch solche Daten und Kenntnis-bereichernde Beiträge, die er in der ungarischen Literatur fand und welche er während seiner Wanderungen dem Volksmunde an Sprüchen, Ausdrücken, Lokal- namen und Sprichwörtern ablauschte. Auf diese Art sammelte er den gesamten, auf den Vogel und sein Leben bezüglichen geistigen Schatz, welcher sich in dem. Seelen- leben des ungarischen Volkes auf so eigene Art widerspiegelt. Diesen geistigen Schatz, diese Nachlassenschaft benützte er sodann mit dem klaren Blick des Kenners und des instinktiven künstlerisch-schöpferischen Genies zum, Aufbau der ungarischen Ornitholo- gischen Wissenschaft. Dies sichert seinem Werke, seiner gelehrten Tätigkeit beim Ungartum die Unsterblichkeit, seinem Werke den bleibenden Wert, während es für uns beispielgebend ist. - | Und wie sehr es notwendig und richtig von ihm war, sich mit seinen Kenntnissen auch an das Volk zu wenden, bezeugt der Erfolg, der seinem Werke beschieden war. Unser Volk schloss CHERNEL ins Herz und esliest auch heute noch mit unvermindertem Interesse seine Bücher, in erster Linie das bleibendste, ,,Die Vögel Ungarns“, oder volks- tümlichen Namens , den Chernel“, welches zur Bibel, zum grundliegenden Quellen- werke für all diejenigen wurde, die sich über die Vogelwelt Kenntnisse erwerben, oder an ihren, in kuntsvollem Stil dargestellten Lebensäusserungen erfreuen wollen. Wenn wir ihn persönlich auch nicht kannten, umsomehr kennen wir ihn durch seine Schriften, durch welche er auch heute noch unter uns lebt und uns Anregung gibt. Die an erster Stelle stehende Lehre, die wir als sein vornehmstes Vermächtnis hüten, besteht darin, dass der Gelehrte und Forscher, mag er auf einem. noch so eng begrenzten Gebiete seiner Fachwissenschaft arbeiten, sich stets auch als Vorkämpfer der Kultur zu betrachten hat, dessen Tätigkeit nur dann von bleibender Wirkung sein wird, wenn er seine Erfolge der Allgemeinheit zugute kommen lässt und wenn er die Kultur-Er- fordernisse des Volkeszuerfüllen trachtet, wiees auch unser Aller schönste und dank- barste Aufgabe ist, dieselben zu erfüllen. 15 a, ede RES CHERNEL ISTVAN, AZ EMBER Dr. Mannsberg Arvéd Melyen tisztelt ünneplö Közönseg! Most, amikor CHERNEL ISTVÁN, a tudós érdemeinek meltatäsa már el- hangzott, engedjék meg, hogy CHERNEL ISTVÁN, az ember arcképének meg- rajzolásához járuljak hozzá néhány vonással. Ha CHERNEL ISTVÁN életrajzát nagyjában ismertnek tételezhetem is fel a mélyen tisztelt ünneplő közönség előtt, mégis legyen szabad életének alakulására, ennek nevezetesebb állomásaira rávilágítanom, éspedig első- sorban arra, miért lett azzá, amivé lett. Van úgy, hogy az átlagon felüli tehetségek hirtelen ugranak ki a sorból, de ennél talán gyakoribb az a jelenség, hogy nemzedékek során át munkálja ki őket a természet. CHERNEL IstvAnnäl az utóbbi eset áll fenn. Már nagy- apja, Ferenc, természetszeretetében egy bizonyos szerep jutott az ornitho- lógiának, s ha nem volt is alkotó elme, a tudományok iránt érzett általános érdeklődése mellett a madárhoz való vonzódás megmutatkozott nála. Fo- kozottabb mértékben nyilvánult ez meg fiában, István édesapjában, Kál- mánban; miként ő maga mondja naplójában: ,, . . tanulmányaim között az állattan, főleg az ornithológia gyakorolta reám a legnagyobb vonzerőt . . .’’ Az 1877. évi naplójának tanúsága szerint kb. 40 különféle madárból álló gyűjteményét ápolta, szaporította és — szó szerint idézem — : , e dalosok zenéje nagy élvezetet okozott," Figyelte a madarak vonulását és erre vo- natkozó észleleteit esztendőkön át gondosan feljegyezte. A városi erdőmes- tertől elsajátította a madarak tömésének mesterségét. ,,A társas szórako- zásokat kerülve" — olvassuk más helyen naplójában — , csak a természet bajaiban, kertem mivelésében, tanulmányaim ápolásában és citeräzäsom- ban találtam igazi élvezetet." i Akiröl ma megemlékeziink, Istvan, ilyenforman mar mintegy a bölcsöböl hozta magaval a természetszeretetet és a tudomanyok iranti lelkesedést. ‘ Arról pedig, hogy ez a hajlam megerősödjék és terebélyesedjék, gondosko- dott a fia fejlödeset finom pedagögiai érzékkel iränyitö, szeretö apa. Az 6 naplójából tudjuk, hogy fiával 1880. augusztus 24-én Szombathelyre uta- zott, a Magyar Orvosok és Természetbúvárok nagygyűlésére. „Fiamat leg- inkább az okból vittem magammal — írja — , hogy tapasztalatainak látó- körét szélesbíthesse és hogy a tudományos mozgalmak iránti érdeklődését tápláljam." A IV. gimnáziumi osztálytól kezdve már Sopronban tanuló Istvánt az apja 1881 június elején szünidőre hazahozza, és ez alkalommal felkeresi FAszL természetrajztanárt, kinek köszönetét fejezi ki számos szi- 2 Aquila 1964 —65 17 vességéért, melyeket fia, Pista irant ornitholögiai tanulmányaiban tanüsi- . tott, valamint azért, hogy a madarak tömésére oktatta. De az a serkentő, szerető apai kéz, melyet tradíciók kötnek, még nem elég erös ahhoz, hogy fiat, tarsadalmi kötöttsegekkel szakítva, a konvenció ellenére tudományos pályára adja. Jogasznak szánja. A fiú engedelmeske- dik, hajlama ellenére, merőben fiúi tiszteletből és kötelességtudásból, és — nem különös sikerrel — végigjárja az egyetemi éveket. De közben pezseg és forr már benne az igazi hajlam és követelődző szava egyre erősödik : amikor csak teheti, kiszabadítja magát a nem neki való tanulmányok bék- lyóiból, utazik, kutat, figyel, jegyez; sűrűn ellátogat a Velencei-tóhoz, a Fertőhöz, a Hanságra, a Kiskárpátokba, 1887. nyarán pedig beutazza Erdélyt. 1888 decemberében Sopron megye közigazgatási gyakornokává nevezik ki. „Hajlamommal homlokegyenest ellenkező pályára lépni, lemondani arról, amit évek óta lelkesedéssel tápláltam magamban, igen nehezemre esett" írja naplójában. Szerencsétlennek érzi magát a , poros akták" között. Mint valami édes bűvölet, úgy hivja-vonzza ellenállhatatlanul a szabad ter- mészet, a madárvilág. Már megismerkedett HERMAN Orrôval, aki azonnal felismerte a lelkes fiatalemberben a tehetséget ; tervei vannak vele, melyek hamarosan megvalósulnak. Istvánból most már elemi erőveltör elő a rá- termettség tudatának gátat nem ismerő szenvedélye: 1889 őszén Sopron- ban beadja lemondását, , börtönből szabadult sasnak" érzi magát. Kutat, jegyez, múzeumban dolgozik, madárképeket rajzol és fest, utazik, meg- figyel, gyűjt, madarakat töm ; utazásaisorán a néppel, különösen a vadász-, halász- és pákász-emberrel való érintkezése közben mindenütt buzgón fel- jegyzi a madarakra, a vadászatra, halászatra és általában az ősfoglalko- zásokra vonatkozó szöläsokat, mondäsokat. Elérkezik a nagy esély, a sorsát, életútját, működési területét véglegesen és megmásíthatatlanul megszabó mozzanat : az 1891. évi II. Nemzetközi Budapesti Ornithológiai Kongresz- szus előmunkálatai során HERMAN OrTo 1890 elején megszervezi az orszá- gos madárvonulási megfigyelő hálózatot, és CHERNEL IstvANnak a Velen- cei-t6 végében levő Dinnyés jut osztályrészül mint megfigyelő állomás. A vonulási időszak teljes három tavaszi hónapja alatt gyűjtött gazdag meg- figyelési anyagról külön naplója számol be. Most már végleg eljegyezte magát az ornithológiának. Dinnyés után azt írja menyasszonyának Po- zsonyba: ,, . . most, amikor felnézek szobám falára és dinnyési trófeáimat látom, hívogató szózatot vélek belőlük hallani, mely megint hív ki a termé- szetbe, a megfigyeléshez, a mocsarak rejtélyes világának felderítéséhez. Ilyenkor mindég átlelkesülök és célom szent feladatként áll előttem, mely- nek teljesítése kötelesség, melyben gátolni nem tud senki. Mindég úgy va- gyok az ornithológiával, mintha a gondviselés adta volna a lelkembe a hozzá való kedvet, és egy egész nemzet előtt felelős lennék érette, mely megró, ha nem járok el benne lelkiismeretesen. " És melyik volt az a cél, mely feladatként állt előtte? Maga mondja el az itt, Kőszegen 1910. februárjában tartott vetítettképes előadásában: „A feladat így festett: előtted van egy vaskos könyv merő üres lappal, csak címe van megírva: , Magyarország madarai". Hogyne bántott volna ez az üresség, amikor minden porcikámmal éreztem, hogy betöltése egye- 18 nesen halaszthatatlan kötelesseg. Hiszen a müveltsegben vezetö nemzetek mar regen elvégezték az e teren megteendő alapvető munkálatokat, és für- gen haladnak a művelődés létrajan előbbre. Hát mi se maradhatunk el! Es vitt rohanvast a lelkesedés. Lazasan dolgoztam 22 évig és hej! mennyi remek, felejthetetlen órát élveztem a természet műhelyében, melynek be- rendezése az avatatlant annyi gyönyörűségtől zárja el, a beléje mélyedôt ellenben nap-nap után mind több kinccsel ajándékozza meg. Bejártam ha- zánk madaras helyeit tervszerűen, barangoltam Kárpátjainkban, szelíd kö- zéphegységeinkben, bejártam a Hanság ingoványait, a Sárrét iszaposait, berkeinket, ligeteinket. Hajókáztam Dunánkon, Tiszánkon, Balatonunkon, Fertőnkön, tanyáztam Al-Dunank szigetségein, kódorogtam pusztáinkon, a Hortobágy és a Deliblát sívó homoktengerén. De legtovábbra állapodtam meg a Fehér megyei kies Velencei-tónál. A madáréletnek oly hatalmas ki- bontakozására találtam ott, mely ritkítja párját, kivált a tavaszi és őszi vonulás szakában. . ." Es az eredmény?! 1898. március 2-án, tehát 33 éves korában fejezte be az 1300. félívre terjedő kéziratát. Az annak idején boldogult szüleimnek dedikált példányba ezeket a sorokat írta: , Amit az örökké szép és mindég igaz Természet templomában annyi sok helyen, annyi sok felejthetetlen órában egy fél-életidőn át tapasztaltam, megfigyeltem és most áhítatos pillanatokban összefoglalva leírtam : íme itt nyújtom át Nektek. Olvassá- tok és találjatok benne annyi élvezetet és tanulságot, mint amennyit a könyv alkotása szerzett.” _ Valóban: boldog lehetett. És boldog az, aki azután, élete további során is azzal foglalkozhat, ami szívéhez nőtt, amire rátermettséget érez magá- ban. A , Magyarország madarai? révén CHERNEL ISTVÁN neve egyre szé- lesebb körökben válik ismertté. Es a siker nem csábítja pihenésre, hanem csak fokozza lendületét ; irodalmi tevékenységet fejt ki, cikkez és levelez, kutat, gyűjt továbbra is, előadásokat tart és belekapcsolódik az állatvéde- lem munkájába, és ezen belül is különösen a madárvédelem az, melynek országos jelentőségű kezdeményező munkáját, mint az elsők egyike innen, Köszegről indítja el. És jellemző erre a munkálkodásra is, mint mindenre, amihez hozzáfogott, hogy, mint maga mondja: ,,...nem nagy hanggal, hanyatt-homlok törtetve iparkodunk céljainkat elérni, hanem inkább a zaj- talan, de mélyreható munkával." Ez a zajtalan, mélyreható munka, jellemzi CHERNEL ISTVÁN egész kutatói, természettudósi magatartását. Kutatni, egyre mélyebben belehatolni a tudományág rejtekeibe és a kutatás ered- ményeit azután a köz javára fordítani: ezt látta a cél felé vezető helyes útnak. Hadd idézzük megint valamelyik felolvasásából: ,,...barmely tu- dományág csak akkor nem téveszt célt, és tanai csak akkor fognak elter- jedni, csak akkor számíthatnak elismerésre, ha látszólagosan az egyoldalú- ság eszközeivel egyetemes hatásra törekszenek. Ez a hatás: a tudomány- . ágaknak egy pontban való egyesülése. S ez a pont az emberiség legfőbb érdeke, az egyetemes közművelődés. Csakis ily értelemben válik a szak- tudomány azzá, amivé tulajdonképpen lennie kell: népszerűvé." Hogy mennyire népszerűvé válhatott a tudományág, látjuk főművénél, a , Magyarország madarai”’-näl. Nem. mintha CHERNEL ISTVÁN céltudato- san népszerűségre törekedett volna; népszerűvé lett ez a mű egyszerűen 2% 19 azért, mert írója a szigorúan tudományos szemlélet mellett szivének-lelké- nek egész melegségével írta meg. A madarak iránt érzett szeretet csendül ki minden sorából. S nemcsak az a szeretet, melyet maga érzett, hanem az is, mellyel a költők, mellyel a nép gyermekei fordulnak a madár felé. Bármely ismertebb madarunkröl szóló fejezetet olvassuk is el, nemcsak igazát érez- zük, hanem élvezetet és gyönyörűséget találunk benne. A szabad természetben mozgó madár megfigyelése: ez volt CHERNEL IsrvANnak mint ornithológusnak igazi területe ; mint ember is azokban az órákban érezte magát maradéktalanul, kívánságmentesen boldognak, ami- kor hajlamának ezt az irányát követhette. Es ha a madártudomány számos részletkérdésének felderítésével és tisztázásával örök érdemeket szerzett is magának itthon és külföldön egyaránt, és ha hézagpótló nagy művének megírásával a magyar közművelődésnek elévülhetetlen szolgálatot tett is CHERNEL ISTVÁN, tekintete szívének egész melegével elsősorban az élőlény felé fordult. A fa sudarában éneklő rigó több és előbbrevaló, mint a mú- zeum fiókosszekrényében fekvő madárbőr. A tudás és a szeretet kettőssége világlott tiszta tekintetében. A megfigye- léstől éles szeme az emberi lélek mély rejtekeibe is be tudott pillantani és ez a képessége megértővé és megbocsátóvá tette az emberi gyarlóságokkal szemben. Egyszer, az első világháború idejében, egy késő tavaszi délutánon ott ültünk szölöjeben; kis cumulus-felhök úsztak a kék égen, pinty trillázott a diófán. És Pista bátyám maga elé nézve, elgondolkozva, mintha magának beszélne, azt mondta: , Milyen szép is lehetne a világ, ha mindég és min- denütt a józan tisztesség érvényesülne, és az emberek megbecsülnék egy- mást! Mindinkább látom, hogy a legteljesebb boldogság az, ha az ember csendesen üldögélve a magatelepítette kertben gyönyörködhetik a maga- ültette fák és bokrok, a virágágyások szépségében és hallgathatja a mada- rak énekét, melyeknek kezemunkájával megfelelő fészkelési lehetőségeket biztosított." A mondat végén felemelte fejét, felém fordította acélkék sze- mének tekintetét, melyből jóságos melegség és derű sugárzott, pedig a mon- dat nem derűs, hanem inkább keserű alaphangulatból fakadt. Es ez megint rendkívül jellemző volt CHERNEL IstvAnra: ez a szemérmes férfi-lélek ma- gába zárta a gondot, a bánatot, tépelődéseibe alig láthatott bele más, és mintha szégyellné — s ebben az esetben is — mintha szégyellte volna, hogy csak egy pillanatra is elgyengülést mutatott, mosoly ült ki nemes vonású arcára és lelki életének megbízható, hű segítőtársa, a derűs kedély adta humor már ott lapult a szeme szögletéből kiinduló apró ráncocskákban. A. derűs bölcs szemével nézte a világot. Ismerte a rosszat, elítélte az erő- szakot, tudta, hogy az élők világában, az emberi társadalomban mindunta- lan egyenetlenkedések feszülnek, de hitte, hogy az ember csakis tiszta lelki- ismerettel, a becsületesen elvégzett munka tudatában, s a tiszta erkölcsök útján haladva érheti el a megnyugvást, a megbékéltséget. A harctéren tar- tózkodó fiának, Miklósnak azt írta egy alkalommal : ,, . . . a fődolog mindég az, hogy úgy teljesítse az ember a kötelességét, hogy lelkiismerete meg- nyugvást találjon és tiszta tudatában legyen annak, hogy mindent meg- tett, amit tehetett; a jutalom előbb-utóbb el nem marad. Akarnokok és kapaszkodók, akik értenek a reklámdob veréséhez, ne zavarjanak, többet 20 er az 6 gyors sikerüknel a szilard öntudat. Soha el nem csüggedni, szivösan elöretörni a cél felé, külsö csillogassal nem törödni,ezlegyen vezetö gondo- latod....” Érzékeny lelkületét az emberi durvasag, a békétlenkedés, a diszharmé- nia nagyon bántotta, de bánkódásán felülemelkedett kiegyensúlyozott vi- lagszemlélete. Bamulatosan kemény önfegyelemmel tudta féken tartani magät. Amikor a nem mindennapi tehetségekkel megäldott egyetlen fia húsz éves korában az első világháború forgatagában eltűnt, az apa száját . zokszó soha el nem hagyta, csak a háború, az emberi oktalanság elleni fel- háborodás tört ki belőle olykor-olykor. Csak ilyenkor láthattuk, mennyit szenvedhetett az apai szív, s ugyanakkor a humanista lélek is! Harmóniaszeretete CHERNEL ISTVÁN jellemének egy másik vonására is rávilágít: művészlélek volt. Ennek a lelki beállítottságának elsődleges jelei már kora ifjúságában megmutatkoztak. Abban a korban, amikor a feszülő lelket az alkotás láza hevíti, az irodalom az, melyben szárnyait próbálgatja : lírai hangulatait versbe foglalja. Ugyanakkor már, és később is egyre in- kább a lírai, a költői hang csendül meg tudományos célokat szolgáló írásai- ban is. Művészi hajlamainak egy másik megjelenési formája ugyanakkor a rajz és a festészet is; napló-mellékletei, menyasszonyához írott levelei nem egy ügyes és találó madárképet őriztek meg. Mindezeknél a kísérlete- zéseknél azonban becsesebbek, — mert a művészi hajlamnak olyan hajtá- sai, melyeket már joggal nevezhetünk alkotásoknak — zeneszerzeményei. CHERNEL ISTVÁN mesterien citerázott. Erre a nálunk alig, de a szomszédos Ausztriában annál inkább elterjedt hangszerre komponálta dalait, melyek- ben egy osztrák költőnek, WARMUND PreysiINGnek meleghangú lírai ver- seit zenésítette meg. Sokoldalú érdeklődéssel megáldott, tehetségekben gazdag, testben-lélek- ben egészséges embertípus képét nyújtja CHERNEL ISTVÁN. Es ha ehhez hozzávesszük egyéni szeretetreméltóságát, értékének tudatában levő, de azért mindig szerény, sohasem hangoskodó lényét, a magatartásában, be- szédében megnyilvánuló műveltséget és pompás humorát, akkor magától értetődővé válik, hogy rokonszenv kísérte minden útján, hogy bárhol jelent is meg, hamarosan ő volt — erre irányuló törekvése nélkül — az együttes középpontja, társaságban éppúgy, mint tudományos körben, egyszerű em- berek és a maga társadalmi osztályához tartozók körében egyaránt. Kül- földi ornithológusokkal folytatott levelezéséből, szerepléseiből nemzetközi összejöveteleken mindig azt látjuk, hogy a tudományág gondos és eredmé- nyes ápolásának elismertsége mellett lényének bizalmat keltő nyíltsága, jellemének feddhetetlensége, és az értelem s kedély harmóniája volt az, ami a szakemberekből tiszteletet és megbecsülést váltott ki. Helyesen meg- érezték benne nemcsak a kitűnő tudóst, hanem a kiváló embert is. Álljanak itt befejezésül az akkori földművelésügyi miniszternek CHER- NEL ISTVÁN halálakor az özvegyhez intézett sorai: ,,... a mai áldatlan idő- ben az emberek gyorsan felejtenek, de az ő emlékére és HERMAN OTTÓ emlékére valóban ráillenek és valókra válnak a költő szavai: Nőttön nő tiszta fénye, mint időben, térben távozik." Stefan Chernel, der Mensch von Dr. Arvéd Mannsberg Sehr verehrte Hörerschaft! Da anlässlich unserer jetzigen Erinnerung an STEPHAN CHERNEL die Verdienste des Gelehrten bereits gewürdigt wurden, sei es mir nun gestattet, einige Züge zum Portrait STEPHAN CHERNEL’s, des Menschen hinzuzufügen. Wenn ich den Lebenslauf CHERNEL’s bei der verehrten Hörerschaft im allgemeinen als bekannt voraussetzen darf, lassen wir uns doch einen Blick auf den Werdegang, sowie die bedeutungsvolleren Abschnitte dieses Lebens werfen und die Frage erörtern, wie es dazu kam, dass CHERNEL sich zu dem entwickelte, was aus ihm eben wurde. Obwohl es vorkommt, dass ein überdurchschnittliches Talent plötzlich aus der Ent- wicklungsreihe hervortritt, so mag es doch häufiger der Fall sein, dass es sich Genera- tionen hindurch vorbereiten lässt. Bei CHERNEL haben wir es mit letzterem, Fall zu tun. Es hat die Ornithologie bereits in der Naturliebe des Grossvaters, FRANZ CHERNEL, eine gewisse Rolle gespielt, und wenn Franz auch nicht schöpferischen Geistes war, so hat sich bei ihm, doch ein Hang zu den Naturwissenschaften und ein spezielles Interesse für die Vozelwelt gezeigt. In gesteigertem Masse tritt dies bei seinem Sohne Koloman, Stephan’s Vater hervor; in seinem Tagebuch heisst es: ,,...unter meinen Studien hat die Zoolozie, insbesonders die Ornithologie die grösste Anziehungskraft auf mich aus- geübt“ [Obwohler sich — was hier erwähnt sein mag — als Geschichtsschreiber gewisse Verdienste erworben hat, indem er eine aufschlussreiche Monografie über die Stadt Köszeg (Güns) schrieb.] Laut einer Aufzeichnung aus dem Jahre 1877 hatte er damals 40 verschiedene Vogelarten in seiner Sammlung und — um seine Worte zu zitieren — „das Musizieren dieser Sänger hat mir viel Freude bereitet.“ Jahr für Jahr beobachtete er den Vozelzug und machte sich darüber sorgfältig Notizen. Vom Stadtsforstmeister erlernte er das Ausstopfen und Präparieren von Vögeln. ,,Gesselschaftlichen Unter- haltungen fernbleibend“ — können wir an anderer Stelle seines Tagebuches lesen — „habe ich meine wahre Freude nur an den Liebreizen der Natur, in gärtnerischer Be- tätigung, in meinen Studien und im Zitherspiel gefunden.“ Stephan, dessen wir uns heute erinneren, ward auf diese Weise die Liebe zur Natur und die Begeisterung für die Wissenschaften bereits in die Wiege gelegt und dass sich diese Begabung entfalte und kräftige, dafür sorgte der, die Entwicklung seines Sohnes mit feinem, pädagogischen Sinne leitende Vater. Aus seinem Tagebuch erfahren wir, dass er im August des Jahres 1880 mit seinem Sohne zur Tagung der Ungarischen Arzte und Naturforscher nach Szombathely (Steinamanger) reiste. ‚Ich habe meinen Sohn“ — lesen wir in seinen Aufzeichnungen — „mitgenommen, um seinen Gesichts- kreis zu erweitern und sein Interesse für wissenschaftliche Bestrebungen zu fördern.“ Den, seit der IV. Gymnasialklasse bereits in Sopron (Oedenburg) studierenden Sohn holt der Vater im Jahre 1881 für die Sommerferien ab und besucht bei dieser Gelegen- heit dessen Naturgeschichtslehrer, dankt ihm für die Anregungen, die dieser seinem Sohne zuteil werden liess, sowie für sein freundliches Bestreben, ihn im Ausstopfen von Vögeln zu unterweisen. Die leitende väterliche Hand, durch Traditionen gebunden, ist jedoch noch nicht genügend stark und entschlossen dazu, den Sohn, gesellschaftliche Bande sprengend, gegen alle Überlieferung und Gepflogenheit einen wissenschaftlichen Beruf ergreifen zu lassen. Er soll Jura studieren. Der Sohn folgt und absolviert gegen seine Veranlagung, gegen sein besseres Wissen und Können, bloss aus Pflichtgefühl und Ehrerbietigkeit dem väterlichen Willen gegenüber — ohne besonderen Erfolg — die Universitätsjahre. Doch inzwischen drängt der innere Trieb.der wahren Neigung immer heftiger, seine Stimme wird immer lauter und gebieterischer: wann und wo immer sich nur Gelegen- heit bietet, befreit sich der junge Mann aus den Fesseln der ihm nicht zusagenden Studien und unternimmt lehrreiche Forschungsfahrten in die vogelreichen Gegenden des ganzen Landes. Im Dezember d. J: 1880 wird STEPHAN CHERNEL zum Verwaltungspraktikanten des Komitates Sopron ernannt. „Einen, meiner Begabung vollkommen entgegengesetzten Beruf zu ergreifen, all dem zu entsagen, was ich in mir seit Jahren mit Begeisterung gepflegt und gehütet habe: es fiel mir wahrlich schwer“ ist in seinem Tagebuche zu lesen. „Inmitten der verstaubten Akten und Schriftstücken“ ist er unglücklich. Un- 22 widerstehlich fühlt er sich von der freien Natur, von der Vogelwelt angezogen. Er hat schon die Bekanntschaft Orro HERMAN’s gemacht, der in dem begeisterten jungen Manne sofort das Talent erkennt. HERMAN hat seine Plane mit ihm, deren Verwirkli- chung nicht lange auf sich warten lässt. Aus Stephan bricht nunmehr die zur Erkennt- nis sich emporgerungene Leidenschaft mit elementarer Gewalt hervor. Im Herbst 1889 tritt er aus dem Staatsdienst und fühlt sich nun frei, wie ein „dem, Käfig entflogener Adler“. Er forscht, beobachtet, das Beobachtete stets gewissenhaft zu Papier bringend, arbeitet in Museen, zeichnet und malt Vogelskizzen, präpariert Vögel; in steter Be- rührung mit dem Volke, insbesonders Hirten, Jägern, Fischern und ihresgleichen, no- tiert er sich fleissig alles, was er in Bezug auf die Vogelwelt, das Jagen, Fischen und im allgemeinen die Urbeschäftigungen zu hören bekommt. Bald folgt die grosse Chance, das, sein Arbeitsgebiet, seinen Lebensgang, sein Schicksal endgültig bestimmende Ereignis: im Rahmen der Vorbereitungsarbeiten des Budapester II. Internationalen Ornithologen-Kongresses des Jahres 1892 organisiert OTTO HERMAN das, sich auf das ganze Land erstreckende Vogelzug-Beobachtungsnetz; CHERNEL bekommt als Beo- bachtungs-Station Dinnyés, an der SW-Spitze des Velence-er Sees zugewiesen. Uber das, während der drei Monate des Frühjahrszuges gesammelte umfangreiche Beobach- tungsmaterial gibt uns ein separat geführtes Tagebuch Aufschluss. Nunmehr ist CHER- NEL schon vollkommen im Banne der Vogelkunde. Von Dinnyés heimgekehrt schreibt er in einem, an seine Braut gerichteten Briefe folgendes: ,,... wenn ich jetzt vom Schreiben meinen Blick den in Dinnyés erbeuteten Trophäen der Zimmerwand zuwen- de, so wähne ich ihren verführerischen Ruf zu hören, mit dem sie mich wieder zum weiteren Erforschen der wundersamen Sumpfwildnis, zum Beobachten in freier Natur fortlocken wollen. Ein Schauer durchrieselt mich, vor meinen Augen steht das Ziel als heilige Aufgabe, deren Erfüllung mir zur Pflicht geworden ist und in deren Vollbringung mich niemand mehr hindern kann. Mit der Ornithologie ist es mir so zumute, als hätte ich von der Vorsehung die Lust und die Freude an ihr auf meinen Lebensweg mitbe- kommen und wäre meinem Vaterlande gegenüber verpflichtet, welches mich tadeln würde, wollte ich mich nicht mit vollstem Pflichtbewusstsein dieser Aufgabe zuwenden.“ Welches war nun das Ziel, das er sich gesteckt hat? Er beantwortet uns diese Frage in seinem, hier in Kőszeg im Februar 1910 gehaltenen, von Lichtbildern begleiteten Vor- trage: ,,... Die Aufgabe lautete: vor dir liegt ein Buch, ein umfangreicher Band, welcher ausser dem Titel ,,Die Vögel Ungarns“ nur lauter leere Blätter enthält. Wie hätte mir diese Leere nicht einen Kummer bereitet, wo ich doch mit allen Fasern mei- nes Seins spürte, dass das Beschreiben dieser Blätter eine unbedingte Pflicht sei, deren Erfüllung nunmehr keinen Aufschub mehr duldet. Die kulturell fortgeschrittenen Völker sind ja auf diesem, Gebiete in ihrer Arbeit bereits weit über das Anfangsstadium hinausgeraten und steigen eifrig auf der Leiter der Erkenntnis empor. Wir können und wollen nicht zurückbleiben. Die Begeisterung riss mich fort. Zweiundzwanzig Jahre arbeitete ich ununterbrochen, unvergessliche Stunden in der Werkstatt der Natur ver- bringend, deren Einrichtungen dem Uneingeweihten so vieles vorenthalten, denjenigen aber, der sich in sie vertieft, mit den reichsten Schätzen beschenken. Die vogelreichen Gebiete unseres Vaterlandes planmässig besuchend machte ich Wanderungen in den Karpathen, in den Hügelgegenden, trieb mich in den Mooren der Hansäg, den Sümpfen der Sarrét, in Auen und Hainen, in Feld und Wald herum, bereiste unsere Flüsse, un- ternahm Exkursionen an unsere Seen und Teiche, in die Puszta Hortobägy, die Sand- wüste Deliblät. Am liebsten hielt ich mich aber bei unserem lieblichen Velence-er See auf; dort bot sich mir immer — besonders während des Frühjars- und Herbstzuges — ein so mannigfaltiges Vogelleben dar, wie es wohl seinesgleichen suchte ...“ i Und der Erfolg? Im Monate März d.J. 1888, in seinem 33. Lebensjahr beendigte CHERNEL das 1300 Halbseiten umfassende Manuskript. In das, meinen seeligen Eltern im darauffolgenden Jahr gewidmete Exemplar seines Werkes schrieb er folgende Worte ; „Was ich in der ewig-schönen, ewig-wahren Natur während eines halben Menschen- alters erfahren, an so vielen Stellen, in so vielen unvergesslichen Stunden beobachtet und nun zusammenfassend andachtsvoll niedergeschrieben habe: ich überreiche es Euch hiemit. Möget Ihre während des Lesens darin soviel Freude und Belehrung finden, als das Schaffen dieses Buches mir bereitet hat.“ Wir können wohl sagen, dass CHERNEL ein glücklicher Mensch war. Denn als glück- lich ist derjenige zu preisen, der sich im Laufe seines Lebens auch weiterhin vollkommen dem widmen kann, was seinem Herzen nahe liegt. Durch das Werk ‚Die Vögel Ungarns’ 23 verbreitete sich CHERNEL’s Ruf in immer weiteren Kreisen. Doch der Erfolg liess ihn nicht ruhen, im Gegenteil, er spornte ihn an. Auch weiterhin sehen wir CHERNEL sich literarisch betätigen, seine Korrespondenz wächst an, jede Gelegenheit zum Beobach- ten, Sammeln, Notieren wird ausgenützt; er hält Vorträge, immer bestrebt, Kenntnisse zu verbreiten, auf die, aller Wissenschaft zugrunde liegende Ethik hinzuweisen; dem Tierschutze sich zuwendend ist es speziell der Vogelschutz, dem er sich widmet und dessen erste Schritte, dank CHERNEL’s Regsamkeit eben von hier, von Köszeg aus getan werden. Bezeichnend für sein Wirken auch auf diesem, Gebiete ist, wie für alles, was er in Angriff nimmt, was er folgendermassen zum Ausdruck bringt: ,,...nicht Hals über Kopf, streberisch, mit grossen Worten wollen wir unser Ziel erreichen, sondern mit ruhiger, ausdauernder Arbeit.“ Diese Ausdauer, diese hastlose Arbeitsweise ist für CHERNEL’s gesamtes forscherisches und naturwissenschaftliches Verhalten bezeichnend. Forschen, immer tiefer in die Geheimnisse der Natur, in die Fragen des behandelten Stoffes eindringen und das Enträtselte sodann zum Nutzen der Allgemeinheit verwen- den: dies erachtete er als den richtigen, zum Ziele führenden Weg. Wie er es in einer seiner Vorlesungen selbst zum Ausdruck bringt: ‚Jeder Wissenschaftszweig wird nur dann nicht sein Ziel verfehlen, seine Lehren werden sich nur dann verbreiten und nur in dem Falle werden sie auf Erfolg rechnen können, wenn sie mit scheinbar einseitigen Mitteln der allgemeinen Wirkung zustreken. Diese Wirkung besteht in der Versamm- lung aller Wissenschaftszweige an einem einzigen Punkt. Dieser Punkt aber ist eines der hervorragendsten Interessen der Menschheit, er ist nichts anderes, als die allge- meine Bildung. Nur hiedurch wird die Fachwissenschaft zu dem. gelangen, zu dem sie schliesslich gelangen soll, zur Volkstümlichkeit.“ Zu welcher Volkstümlichkeit es der Wissenschaftszweig gebracht hat, das erfahren wir an dem Werke ‚Die Vögel Ungarns’. Nicht als wäre es CHERNEL’s Bestreben ge- wesen, volkstümlich zu werden; sein Werk ist es einfach dadurch geworden, dass er es bei streng wissenschaftlicher Betrachtung mit der ganzen Wärme seines Herzens, seiner empfindsamen Seele geschaffen hat. Aus jeder Zeile tönt uns die Liebe zur Vogelwelt entgegen; und nicht nur die Liebe, die er selbst empfindet, sondern auch die, mit der sich die Dichter und die Kinder des Volkes der gefiederten Welt zuwenden. Möge es die Beschreibung welches bekaunteren Vogels immer sein, die wir lesen: nicht nur empfinden wir die Wahrheit des Gelesenen, wir haben auch unsere helle Freude daran. Das Beobachten des in der freien Natur sich frei bewegenden Vogels: dieses war CHERNEL’s, des Ornithologen wahres Gebiet. Auch als Mensch fühlte er sich dann wunschlos glücklich, wenn er dieser Richtung seines Wesens folgen konnte. Und wenn er auch der Ornithologie als Wissenschaft durch die Klärung vieler Einzelfragen grosse Dienste geleistet und sich mit dem Schaffen des langentbehrten Standardwerkes um die Kultur seines Vaterlandes ausserordentlich verdient gemacht hat: sein Blick war stets auf das Lebewesen, auf denlebenden Vogel gerichtet. Die im Baumwipfel singende Amsel ist bei ihm dem Vogelbalg in der Schublade stets zuvorgekommen. Geistesbildung und liebevolles Verständnis leuchteten aus seinem Blick. Sein durch das Beobachten geübtes Auge konnte in die Tiefen der menschlichen Seele eindringen und diese Fähigkeit machte ihn den Schwächen seiner Mitmenschen gegenüber ver- ständnisvoll und versöhnlich. Wir sassen einmal — es war zur Zeit des ersten Weltkrieges — an einem. Frühjahrs- tag in seinem Weingarten; weisse Cumulus-Wolken zogen am Himmel, ein Buchfink trillerte am Nussbaume. Mein Onkel, in Gedanken versunken vor sich hinblickend, sagte, als wie im Selbstgepräch: ‚Wie schön könnte doch die Welt sein, wenn überall immer Vernunft und Anstàndigkeit obwalten und die Menschen miteinander in gutem Eivernehmen leben würden. Ich komme immer mehr zu der Erkenntnis, dass es kaum ein grösseres Glück gibt, als in seinem selbst-angelegten Garten zu sitzen, sich der selbst-gepflanzten Bäume und Sträucher, der Blumenbeete und dem Gesange jener Vögel zu erfreuen, denen man durch seiner eigenen Hände Arbeit Nistgelegenheiten geschaffen hat...“ Am Ende dieses Satzes hob er sein Haupt, richtete den warmen ‚Blick seiner stahlblauen Augen auf mich, aus denen Frohmut leuchtete, obzwar ja das eben Gesagte nicht einer frohen, vielmehr eher einer trüben Stimmung entsprang. Und dies war wiederum für STEPHAN CHERNEL äusserst bezeichnend: diese keusche Männerseele verschloss ihre Sorgen, ihre Schmerzen; seine Grübeleien waren auch dem Nächststehenden kaum zugänglich und, wie es auch in diesem Falle geschah: als hätte er sich geschämt, auch nur für eine Sekunde seine Schwäche gezeigt zu haben — ein 24 Lächeln erhellte seine Züge und schon spielte der stets sprungbereite Kobold, der Hu- mor in den Krähenfüsschen der Augenwinkeln. Er sah die Welt mit dem Blick des: heiteren Weisen. Er kannte das Übel, verabscheute die Gewalttätigkeit, er war sich dessen bewusst, dass es in der menschlichen Gesellschaft, wie in der Gemeinschaft von Lebewesen überhaupt, oft zu Uneinigkeiten kommen muss, doch war es auch seine Überzeugung, dass der Mensch nur durch redliche Arbeit und sittlichen Lebenswandel zu innerem, Frieden gelangen kann. Seinem. Sohne Miklós schrieb er einst: ‚Es ist das erste Gebot seine Pflicht immer so zu erfüllen, dass maneinruhiges Gewissen habe und sich dessen bewusst sei, alles getan zu haben, was man tun konnte; der Lohn dafür kann nicht ausbleiben. Streber und Ellenbogenmenschen, die sich auf das Schlagen der Reklametrommel verstehen, mögen Dich nicht irreführen, das ruhige Gewissen ist mehr Wert, als ihr allzu rascher Erfolg. Nie verzagen, beharrlich dem Ziele zustreben, sich nicht um äusseren Tand kümmern, dies sei Dein leitender Gedanke.“ Menschliche Roheit, Unfriede, Disharmonie kränkten sein empfindsames Gemüt, doch durch die Ausgeglichenheit seines Wesens gelang es ihm immer, sich über solche Störungen hinwegzusetzen. Er konnte sich mit einer bewunderungswürdig straffen Disziplen im Zaune halten. Kein einziges Klagewort verliess seine Lippen, als sein hochbegabter, einziger Sohn während des ersten Weltkrieges in seinem 20. Lebensjahr vermisst wurde. Nur die Entrüstung über den Krieg selbst, über die menschliche Un- vernunft brach mitunter aus ihm hervor. Bloss bei solchen Gelegenheiten konnte man sich ein Bild davon machen, wie sehr sein väterliches Herz, sein Humanitätsgefühl leiden mussten. Man hätte vielleicht denken können — und es wurde diesbezüglich einmal auch eine Stimme laut — dass die Kränkung, die ihm der Krieg zuführte, ein weitgehendes Entfremden von jenen Mächten, die uns damals gegenüber standen, zur Folge gehabt hätte, ja das dies bei ihm soweit gegangen wäre, auch wissenschaftliche Strömungen und rationelle Neuerungen, die von dort kamen, zu verwerfen. (Ich denke hier an die Häufung gleichlautender Namen von Art und Unterart in der Nomen- klatur). Davon konnte bei STEPHAN CHERNEL aber auf keinen Fall die Rede sein, denn sein Rechtssinn, sein heikles Gewissen in wissenschaftlichen Fragen hätten solche Ge- danken überhaupt nicht aufkommen lassen. Zur Charakteristik STEPHAN CHERNEL’s gehört weiterhin, dass er etwas von einer Künstlernatur in sich hatte. In seiner frühen Jugend ist es die Literaturgewesen, der er sich zuwandte; die lyrischen Stimmungen, die sein Jünglingsherz bewegten, fasste er in Reime. Auch weiterhin schwingt selbst in seinen wissenschaftlichen Arbeiten oft ein lyrischer Unterton mit. Auch im Zeichnen und Malen versuchte er sich, seine Tage- bücher, die an seine Braut gerichteten Briefe haben uns mehrere recht gut gelungene Vogelbilder bewahrt. Wenn aber diese Erscheinungen bloss als Erstlingsversuche einer künstlerischen Veranlagung zu betrachten sind, so müssten seine Musikkompositionen schon als schöpferische Betätigung angesprochen werden. Er war ein hervorragender Zitherspieler. Seine für dieses Instrument auf die Verse eines oesterreichischen Dichters komponierten Lieder sind von erhabener Schönheit. CHERNEL war ein vielseitig begabter, an allem. regen Anteil nehmender, geistig und körperlich gesunder Mensch. Durch seine Liebenswürdigkeit, seinen Sinn für Humor, seine in Haltung und Sprache zum Ausdruck kommende Kultur, sein, des inneren Wertes wohl bewusstes, jedoch immer bescheidenes, ruhiges Wesen erwarken ihm. Mit- gefühl und herzliche Sympathie der Menschen. Wo immer er erschein, in Gesellschaft, in wissenschaftlichen Kreisen, unter einfachen Leuten, oder Menschen seines Standes: immer wurde er, ohne es anzustreben, der Mittelpunkt des Ganzen. Aus der, mit ausländischen Ornithologen gepflogenen Korrespondenz, aus der Rolle, die er bei internationalen Zusammenkünften spielte, gewinnen wir immer wieder die Überzeugung, dass die Offenheit seines Wesens, die Tadellosigkeit seines Charakters, die Harmonie zwischen Geist und Gemüt es waren, die nebst seinen wissenschaftlichen Erfolgen bei den Fachgenossen Anerkennung und Achtung fanden, weil sie in CHERNEL nicht nur den ausgezeichneten Wissenschaftler, sondern auch den hervorragenden Men- schen erkannten. Wollen wir zum Schluss die Beileidsworte des damaligen ungarischen Ackerbaumi- nisters zitieren, die derselbe beim, Ableben CHERNEL’s an die Wittwe des Verblichenen richtete: „In unserer leidigen Zeit vergessen die Menschen rasch ; doch auf Ihn, wie auch auf Otto Herman passen wohl und werden zur Wahrheit die Worte des Dichters: Sich von unsin Raum und Zeit entfernend, erstahlt sein reines Licht heller und immer heller.” 25 ie r Sere Fr Mes Zaren vi beta tai MADARVEDELMI BESZÁMOLÓ (19 58—64) Dr. Vertse Albert Az elmult het ev folyaman madärvilägunk életét közvetlenül érinté leg- nagyobb esemény a mezőgazdaság nagyizemesitésével kapcsolatos gépi művelés, de mindenek fölött a szántóföldi vegyszeres védekezés széles körű elterjedése, amelynek a madárvilágra kedvezőtlen hatása világszerte köz- ismert. Csökkentése, megszüntetése közös gondja a kultúrállamoknak. Minden jel arra mutat, hogy ha a mezőgazdasági kémia belátható időn belül nem állít elő a melegvérűekre ártalmatlan növényvédőszereket, úgy a mezőgazdasági területeken élő, már egyébként sem túlságosan gazdag madárvilág olyan további csökkenésével számolhatunk, mint amilyen egy évszázad előtt érte a vízi madárvilágot az ármentesítések, vízlecsapolások nyomán. Az Alföld madárvilágára hátrányosnak ígérkezik az alföldi folyók ártéri öreg füzeseinek, nyarfasainak tervbe vett kiirtása is, hogy helyükbe a cel- luléz-ipar nyersanyagszükségletét biztosító fiatal nyárasokat telepítsenek, tízéves vágásfordulóval. Ez annyit jelent, hogy ezekben az erdőkben soha- sem lesz 10 évesnél idősebb nyárfa, s az odúlakók nem tudnak megtele- pedni. Tehát az erdőkben, öreg fákban szegény Alföldünkön egyébként is gyérszámú odúlakók további rohamos megfogyatkozásával is rövidesen számolnunk kell. Mező- és erdőgazdaságunk korszerűsítésével kapcsolatos átalakulások- nak ezeket a madárvilágra kedvezőtlen hatásokat ellensúlyozni nehéz, de gazdasági szempontból is fontos feladat. Eppen ezért az illetékes kormány- szervek méltányolták Intézetünknek azt az évekkel ezelőtt kidolgozott javaslatát, amely szerint a növénytermelés szempontjából fontos hasznos fajok pusztulását csak úgy. ellensúlyozhatjuk, ha a közvetlenül érdekelt termelő szerveket a gyakorlati madárvédelem érdekében aktivizáljuk! A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1964. évi 17. sz. törvényerejű rendelete a növényvédelemről, valamint a 8/1964./VII. 25./F. M. sz., a növényvédelmi munkák végrehajtásáról szóló rendelet, a mesterséges ma- dártelepítést (fészekodúk kihelyezését, téli etetők állítását és üzemben tartását) kötelezően elrendeli mindén kertben, parkban, gyümölcsösben és erdőben. A növényvédelmi munkák végrehajtásáról szóló 8/1964./VII. 25./F. M. sz. rendelet idevonatkozó részeit a következőkben ismertetem : 27 58. $. „A hasznos madarak védelme érdekében kötelezö rendelkezéseket, a madärvedelemröl szóló 59/1954 (IX. 9.) M. T. számú rendelet tartalmazza. A hasznos madarak elterjedésének elösegitese érdekében, a hivatkozott rendeletben foglaltakon kiviil, a terület hasznälöja köteles a 23. sz. mellék- let szerint odükat, továbbá etetöket és ülöfakat kihelyezni." „23. számú melléklet a 8/1964 (VII.25.) F. M. számú rendelethez." „A hasznos madarak elterjedésének elősegítése" . „A termelő által a) kihelyezendő odúk száma: — parkban, arboretumban, ahol a felügyelet biztosítható, kat. holdan- ként 1 db; — egyéb, erdővel borított területen, az egyes kerületvezetői erdészlaká- sok körzetében 50 db; — azokban az erdőkben, amelyekben az Erdészeti Tudományos Intézet kísérleti állomásai rovarfertőzést állapítanak meg, vagy rovarfertőzési veszély fellépését jelzik, 50 db ; — kertben legalább 1 db; — gyümölcsösben 10 kat. holdig kat. holdanként 2, de legalább 2 db; — gyümölcsösben 10—50 kat. holdig kat. holdanként 1, de legalább 20 db; — gyümölcsösben 50—100 kat. holdig 2 kat. holdanként 1, de legalább 30 db; — gyümölcsösben 100 kat. holdon felül 2 kat. holdanként 1, de legalább 50 db; ; i b) az odükon kívül kihelyezend6 etetök száma : — gyümölcsösökben 2 kat. holdig 1 ablaketetö, 2 kat. holdon felül legalabb 1 téli nagyetetö; — a kerületvezetöi erdeszlakäsok körzeteben 1 téli nagyetetö; — 10 évesnél idősebb mezövedö erdösävokban 10 kat. holdanként 1 téli nagyeteto. Az etetöket december 1. napjätöl februar végéig folyamatosan madär- eleséggel kell ellatni. Otnél több odú kihelyezésének kötelezettsége esetén a cinegeodübôl 50, seregélyodúból 30, légykapóodúból 2094-os aránynak megfelelő számú odút kell kihelyezni. A növényvédelmi hírszolgálat által jelzett erős és igen erős mezei pocok- és ürgefertőzés esetén az ölyvek, vércsék és baglyok által végzett rágcsáló- irtás elősegítésére — az erdővel borított területek kivételével — a terület kezelője köteles a fertőzött területen kat. holdanként 1 db, 2 méter magas T alakú ülöfät kihelyezni. 28 A mtianyagodu tipusai: a) cinegeodü: kb. 30 cm hosszú, 12 cm belvilägü, 32 mm röpnyiläsü; cinkék, elsösorban széncinke megtelepitésére, de alkalmas a csüszka és a nyaktekercs megtelepitésére is; b) seregélyodu: kb. 30 cm hosszú, 12 cm belvilägü, 46 mm röpnyiläsü; az a) pontban felsoroltakon kivül seregély, bubosbanka, harkälyok stb. megtelepitésére ; c) légykapéodü: kb. 15 cm hosszú, 12 cm belvilägü, 510 cm röpnyi- läsü; a szürke légykapó, a rozsdafarkü és baräzdabillegetö megtelepitésére. Ezzel a rendelettel a mesterseges madärtelepites mint növenyvedelmi . biológiai módszer elismertetett és a termelés gyakorlatában kötelezővé vált. Megnyílt a lehetőség, hogy a mind belterjesebbé váló mező- és erdő- gazdaság kényszerű madárpusztításait, legalább részben, mesterségesen pótoljuk. Az Intézetünkre háruló további fontos feladat, hogy az aktivizált ter- melő szervek részére a célnak legjobban megfelelő eszközökről gondoskod- junk. Ez lényegében meg is történt az elmúlt évtized folyamán az eternit odúk kikísérletezésével és gyakorlati bevezetésével. A nagyüzemi madártelepítésre leginkább alkalmas, kevés gondozást igénylő odútípus most már rendelkezésre áll. A kitűnően bevált eternit kisodúval pedig a verebek fészekkonkurrenciáját, a kistermetű cinkefajok javára teljes mértékben visszaszoríthatjuk. Miután azonban az eternit igen fontos építkezési anyag, az erdőgazdaságok pedig saját üzemükben is előállíthatnak faodúkat, természetesen nem zárkózhatunk el a fából készült odúk használatátólsem azzal a megszorítással, hogy a 25 mm-es röpnyílású kisodúk, miután azok fából készítve nem váltak be, csak eter- nitből készíthetők. A lehetőséghez mérten azonban ragaszkodnunk kell az eternit odúk használatához. Abból a megfontolásból, hogy nem drágább a faodúnál, ezzel szemben szilárdsága folytán rendkívül időálló, nem romlékony, tehát javítási gondok nincsenek vagy minimálisak, repedésmentes felületei ki- zárják a rovarok megtelepedését, kapaszkodásra alkalmatlan sima külső felületei pedig a konkurrens vagy fészekrabló kisemlősök ellen jelentős védelmet nyújt. Normális igénybevétel mellett tehát élettartama korlát- lan, s miután másra nem használható, előírt feladatát a kellő gondosság hiányában is nagyrészt betölti. Mindez a mesterséges madártelepítés ered- ményességére, és ami szintén igen fontos: jövőbeni folyamatosságára döntő jelentőségű! A mesterséges madártelepítés országos elterjesztésének tehát technikai- gazdaságossági problémái kevésbé vannak. Annál inkább szervezési prob- lémái, amelyek kidolgozása most van folyamatban. ; Legnagyobb várakozással az erdők mesterséges madártelepítése elé tekintünk. Megvalósultával jelentős lépést teszünk az odúlakó madárállo- mány regenerálása felé. Az alföldi kisebb-nagyobb erdők, parkok mester- ségesen felszaporított madárbősége azután a környező erdősávok, kertek mesterséges madártelepítésének az eredményességét is elősegíti. 29 Különösen fontos az emlitett artéri erdök kiirtasa nyomän telepitett fiatal nyarfasok mesterséges madartelepitésének a megszervezése. Azonban már itt felhívjuk a figyelmet arra, hogy jelentős eredményre csak. akkor számíthatunk, ha a kiirtásra ítélt öreg füzesekből, nyárfásokból helyen- ként, lehetőleg a gátőrházak szomszédságában egy-egy erdőrészletet ere- deti állapotában érintetlenül meghagyunk! Ezeket a természetvédelmi célokat is szolgáló öreg füzes-nyáras erdőrészleteket mint legmegfelelőbb természetes környezetet kellene elsősorban felhasználni mesterséges madär- telepítésre, ahol még egyéb, szabadon fészkelő hasznos fajok továbbra is zavartalanul fészkelhetnének. De az öreg fák és sűrű aljnövényzet védel- mében a téli etetés eredményessége, a cinkefélék legjobb áttelelésének a valószínűsége is megnövekednék. A gátőrházak közelsége pedig a fészek- odúk, etetők zavartalanságának a biztosítása érdekében volna fontos. Bár a fészekodúk kihelyezése a legfontosabb odúlakó fajok megtelepí- téséhez — megfelelő környezeti adottságok mellett — alapvető jelentő- ségű, a mesterséges madártelepítés eredményességét igen jelentősen befo- lyásolhatjuk az Alföldön a nem nagy befektetést igénylő kisebb fásítások- kal is. Elsősorban hasznos madaraink téli védelme érdekében. Nevezetesen : tölgy- és akacfakkal tarkított, sűrű fenyőcsoportok, ligetek létesítésével. A tölgy makktermése a fácánnak, az akácmag pedig a fogolynak kitűnő téli táplálékok, a sűrű fenyőligetek pedig biztonságos, szélmentes búvó- helyek. Nemcsak a szántóföldek rovarkártevőit eredményesen pusztító fogolynak, fácánnak, hanem a pocokirtó baglyoknak és a legtöbb áttelelő, apróbb rovarirtó madárnak is. Ilyen céltudatos, madár- és szárnyasvad téli menedékeül szolgáló ültet- vényeket, ligeteket igen ritkán találunk Alföldünkön. Ahol azonban vannak, ott a legbővebb a hasznos madárállomány. Pedig létesítésük nem olyan nagy feladat, ami elől ki kellene térni! És amellett, hogy idővel értékes fa- anyag termelhető ki belőlük, a még értékesebb rovarirtó énekes madár- és szárnyas apróvadállományunkat védjük és szaporítjuk velük, tehát a kör- nyék részére a biológiai védettséget biztosítjuk! Folyómenti holtágak ma már árvízmentes szélei, hullámterei és egyéb, mezőgazdasági célokra nem, vagy kevésbé alkalmas területek, továbbá na- gyobb gyümölcsösök egyik-másik, erre a célra kiszakított sarka, sőt a félre- eső gazdasági épületek környéke is igen alkalmasak volnának ilyen örök- zöld fenyőligetek létesítésére. Mesterséges madártelepítésünk eredményes- ségét növelnénk velük, egyben szebbé, hangulatosabbá is tehetnők ezzel alföldi tájainkat! i Hogy mennyire fontos a madaraknak a jó éjszakäzé hely, különösen télen, mutatja az, hogy ezeket a helyeket rendszeresen felkeresik még akkor is, ha a táplálékért napközben messzire el kell kóborolniuk. A kertek is akkor lesznek alkalmasak a madarak téli védelmére, ha egyik sarkukban fenyőcsoportot nevelünk s azt bogyótermő bokrokkal vesszük körül. A fenyő egyébként is a legszebb, télen pedig különösen mutatós dísznövény. A madáretető elhelyezésére pedig szélárnyékos közelségük a legmegfelelőbb. Fejlődő mezőgazdaságunknak azonban nemcsak kedvezőtlen alkotásai vannak, hanem olyanok is , amelyek előnyösek a madárvilágra. A mindjob- 30 ban szaporodó, gyakran óriási méretű halastavaink a vizi madárvilág szä- mara biztosítanak állandó életteret és fészkelési lehetőséget, a nád és gyé- kény intenziv aratäsa ellenére is. A vonulö vizimadär-csapatoknak pedig a halastavak nagy vizfelületei kedveznek. Egyes fajok szämära azonban még nagyobb jelentösegüeknek ígérkeznek a tervezett óriási méretű víztárolók. Az utolsó évtizedekben elterjedt rizstermelés is előnyös madárvilá- gunkra. A Tisza és Körös mentén azóta létesült gémtelepek (kiskócsag, üstökösgém, bakcsó) a rizsföldeknek mint legfőbb táplálékforrás vonzó- hatásának tulajdoníthatók. : Kedvezők a mezővédő erdősávok, szélfogó erdőpászták létesítése is. Helyenként ma már szépen fejlett állományaival találkozhatunk. Sajnos a . közvetlen szomszédság révén erősen ki vannak téve a szántóföldi vegysze- res védekezés kedvezőtlen hatásának, ezért a madárvilág elszaporítása szempontjából jelentőségük erősen csökkent. . Fejlődő mezőgazdaságunkkal kapcsolatban tehát vannak a madärvilägra előnytelen és előnyös változások. Feladatunk a pusztító hatások intenzi- tásának csökkentése és az előnyös változások segítése. A pusztító hatások közül a vegyszeres védekezéssel szemben nem sokat tehetünk. Annál töb- bet kell tennünk a társadalom pusztításainak megfékezésére, mert a népes- ségszaporodással párhuzamosan a társadalom közvetlen vagy közvetett pusztító hatása is állandóan növekszik. Nem utolsósorban a közlekedés meggyorsulása, a magánjárművek terjedése miatt. Számos nagy tavunk, folyóágak sportcélokra, üdülésre való nagyméretű, rendszeres igénybe- vétele következtében ott a madárvilág mennyisége jelentősen visszaesett, egyes fajok el is tűntek. De a népességszaporodás folytán megszaporodott a madárvilágot passzióból pusztítók, azokkal üzletszerűen kereskedő ma- dárfogók, madárlövők, tojásgyűjtők, zugpreparátorok, solymászok stb. száma is. Megrendszabályozásukat célozza a 23/1962. (VI. 7.) sz. kormány- rendelet (a természetvédelemről szóló 1961. évi 18. sz. törvényerejű rende- let végrehajtásáról), amelynek 17. -§a módosítja az 59/1954. (IX. 9.) M. T. sz. madárvédelmi rendelet büntető szankcióját, amennyiben ha a cselek- mény nem bűntett, 3000 Ft-ig terjedhető bírsággal sújtható a szabálysértő. A madárvédelmi rendeletnek kezdetben úgy szereztünk érvényt, ill. úgy tudatosítottuk, hogy a rendelet teljes szövegét leközöltük a madárvédelmi útmutató füzetünkben. Ezek díjtalan szétküldésével terjesztettük a rende- let ismeretét, igen jó eredménnyel. Ma már számos esetben kapunk hírt a hatóság által tetten ért és megbírságolt madárvédelmi szabálysértőkről, elsősorban madárfogókról, piaci árusokról. Ennek kapcsán rendeződött a légpuska-használat is. A Belügyminisztérium Igazgatásrendészeti Osztálya légfegyver beszerzését általában csak közületeknek, sportegyesületeknek engedélyezi, és esetenként, megszabott keretben adnak légfegyvertöltény vásárlási engedélyt is. Magánszemély töltényt sem vásárolhat. A Pest megyei Vadászati Felügyelőség állásfoglalása szerint pedig a lakott terüle- teken kívüli helyek vadászterületnek számítanak, ahol légfegyvert még az egyébként bérleményükként vadászatra jogosultak sem használhatnak. Vadorzásnak minősíti, és eljárást indíttat a , zöldövezetben" (kertekben, gyümölcsösökben) tettenért légpuskások ellen is. A városi parkokban el- követett légfegyveres kihágásokat pedig a Fővárosi Tanács 6/1957. sz. re- 31 deletének 17. $. 1. bekezdés e) pontja alapján 500 Ft-ig terjedő bírsággal mint parkrongäläst büntetik. A pusztulö fajok vedelmet uj természetvédelmi területek létesitésére tett javaslatainkkal is igyekszünk biztosítani. A Velencei-tó pákozdi sarka- nál levő 420 hektár kiterjedésű nádrengeteget 1958-ban nyilvánította vé- detté az Országos Természetvédelmi Hivatal. Azóta a nagykócsag, kanalas- gém és nyári lúd fészkelő állománya állandósult és fokozatosan erősödik. A természetvédelmi rendelkezések hatásaként azonban nemcsak a véd- területeken, hanem a Hortobágyi Halastón is megtelepedett és állandósult a nagykócsag, kanalasgém és nyári lúd fészkelése, az utóbbiak igen jelentős állományokkal. A madárvédelmi ismeretterjesztés érdekében könyvek, brosúrák meg- jelentetésével; továbbá rádióelőadásokkal, kiállításokon való szerepléssel, cikkekkel, közvetlen szaktanácsadásokkal is tevékenykedtünk. Megjelent VERTSE — TıLpy: Erdö-mezö madarai harmadik (1959), negyedik (1962) és ötödik (1964) átdolgozott és bővített kiadásai; VERTSE ALBERT szerkesz- tésében HERMAN OTTÖ: A madarak hasznáról és káráról ötödik (1963) ki- adása; VERTSE ALBERT: Madárvédelem, mesterséges madártelepítés c. út- mutató füzetünk második (1961) kiadása; VERTSE ALBERT: Madárvédelem c. könyvének második (1961) kiadása. Az 1958-ban megjelent Mezőgazda- sági Lexikon, valamint az 1963-ban megjelent Kertészeti Lexikon madár- tani és madárvédelmi címeinek jelentős részét VERTSE ALBERT, az 1964- ben megjelent Erdészeti Lexikon madártani címszavainak nagyrészét pedig PATKAI IMRE dolgozta fel. A madárvédelmi propaganda érdekében is jelentős létesítmény a , Csör- gey Titusz Madárvédelmi Emlékmúzeum"a Balaton partján, Abrahámhe- gyen. A gyakorlati madárvédelem magyarországi megalapítójának és or- szágos elterjesztőjének elhunyta után ábrahámhegyi lakóházát, Intézetünk kérésére a községi tanács a múzeum céljaira rendelkezésre bocsátotta. A gondolatot a Veszprém megyei Múzeumi Főigazgatóság a magáévá tette, s a keszthelyi Balatoni Múzeum filiáléjaként, Intézetünk szakmai irányí- tása mellett, kitűnő érzékkel megvalósította. Az Emlékmuzeumot 1964. augusztus 8-án nyitotta meg DR. VERTSE ALBERT. A kis múzeum CSÖRGEY Trrusz és VÖNÖCZKY JAKAB — akik mindketten ábrahámhegyi lakosok is voltak — madärvedelmi és természetvédelmi münkásságát, valamint a gyakorlati madárvédelem eszközeit és módszereit ismerteti. A Balaton kör- nyékén nyaraló tömegek, turisták körében bizonyára rövidesen népszerű lesz. i | Vogelschutz-Bericht (1958—64) von Dr. Albert V ertse Das Leben unserer Vogelwelt wurde in den letzvergangenen sieben Jahren von den folgenden wichtigen Ereignissen beeinflusst: von der duch das Uberhandnehmen des landwirtschaftlichen Grossbetriebssystem sich immer mehr behauptenden maschinel- len Kultivierung, vor allem aber von der weitgehenden Verbreitung der chemischen Schutzbehandlung unserer Äcker, deren ungünstige Wirkung auf die Vogelwelt all- bekannt ist. Ihre Einschränkung, bzw. Abschaffung ist eine gemeinsame Sorge aller 32 Kulturvölker. Falls die Ackerbauchemie binnen kurzem keine für die Warmbliiter un- schädlichen Pflanzenschutzmittel hervorbringt, so müssen wir allen Anzeichen nach mit einem weiteren Rückgang der bereits ohnehin nicht allzureichen Vogelwelt der landwirtschaftlichen Gebiete rechnen, wie das vor einem Jahrhundert durch die Fluss- regulierungen und die Trockenlegungen der Sümpfe und Rohrdickichte mit dem Was- serwild der Fall war. Als nachteilig für die Ornis der Tiefebene dürfte sich auch die geplante Ausrottung der alten Weiden- und Espenhaine in den Flusszebieten der Tiefebene erweisen, um dann dort die, den Rohstoffbedarf der Zellstoffindustrie deckende Jungpappeln mit einer jeweiligen Fällungszeit von zehn Jahren anzusiedeln. Die Folge hievon wäre, dass sich dort nie das Alter von zehn Jahren überschreitende Bäume befänden, womit den Höhlenbrütern die Ansiedelungsbedingungen genommen wären. Wir müssen daher mit einer weiteren rapiden Verminderung der sowieso nicht häufigen Höhlenbrüter in der ungarischen Tiefebene rechnen. Den, für die Vozelwelt ungünstigen Wirkungen dieser, durch die Modernisierung unserer Land- und Forstwirtschaft hervorgerufenen Veränderungen entgegenzuwirken, ist eine schwere, doch vom Standpunkte der Landwirtschaft betrachtet wichtige Auf- gabe. Eben deshalb wurde der vor Jahren ausgearbeitete Vorschlag unseres Institutes von den zuständigen Regierungsorganen angenommen, nämlich dass sich die Abnahme der für den Pflanzenbau wichtigen Vogelgattungen nur dadurch ausgleichen lässt, dass wir die unmittelbar interessierten Produktionstellen in den Dienst des praktischen Vozelschutzes stellen. Die Gesetzesverordnnug betreffend Pflanzenschutz No. 17/1964 des Präsidial- rates der Ungarichen Volksrepublik, sowie die Verordnung No. 8/1964, 25.VII./F.M. über die Durchführung der Pflanzenschutzarbeiten ordnet die künstliche Vogel- ansiedelung (Anwendung künstlicher Nisthöhlen, Inbetriebsetzung sowie Instand- haltung von Winterfütterungsplätzen) in allen Gärten, Parks, Obstanlagen und Wäldern an. Die bezüglichen Abschnitte der oben angeführten Verordnung 8/1964 teile ich hier in folgendem mit: § 58 „Die Bestimmungen über den Schutz der nützlichen Vogelarten sind in der Ver- ordnung No. 59/1954)9. IX.) M. T. enthalten. Im, Interesse der Förderung der Ver- breitung nützlichen Vogelarten hat der Besitzer des Gebietes ausser den, in der be- züglichen Verordnung enthaltenen, im Sinne der Beilage No. 23 Nisthöhlen, Futter- plätze und Sitzbàume anzubringen, bzw. einzurichten.“ „Beilage No. 23 zur Verordnung No. 8/1964 (25. VII.) F.M.“ „Förderung der Verbreitung nützlicher Vogelarten.“ „Die Anzahl der vom Produzenten a) anzubringenden Nisthöhlen: in Parks, Arboreten, wo die Aufsicht gesichert werden kann, je Katastraljoch 1 Stück; in anderen, mit Wald bedeckten Gebieten, im Umkreis der einzelnen bezirksführen- den Forststationen 50 Stück; in den Wäldern, wo die Versuchsstationen des Forstwissenschaftlichen Institutes die Verseuchung durch Insekten feststellen, oder die nahende Gefahr einer solchen Ver- seuchung avisieren, 50 Stück; in Gärten mindestens 1 Stück; in Obstanlagen bis zu 10 k. Joch 2, jedoch wenigstens 2 Stück; in Obstanlagen von 10 — 50 k.Joch pro Joch I, jedoch mindestens 20 Stück; in Obstanlagen von 50 — 100 k.Joch für jedes zweite k.Joch 1, aber wenigstens 30 Stück; . in Obstanlagen über 100 k.Joch für jedes zweite k.Joch 1, aber mindestens 50 Stück; b) ausser den Nisthöhlen sind Futterplätze anzubringen, und zwar in Obstanlagen bis zu 2 k.Joch 1 Fenster-Futterhäuschen, über 2 k.Joch wenigstens ein grosses Winterfutter-Haus; 3 Aquila 1964 —65 i 33 im Umkreis der bezirksführenden Forststationen 1 grosses Winterfutter-Haus; in Feldschutz-Waldstreifen von über 10 Jahren für jedes zehnte Katastraljoch 1 grosses Winterfutter-Haus. Die Futterplätze sind vom 1. Dezember bis Ende Februar fortdauernd mit Vogel- futter zu beschicken. Im Falle wo die Verpflichtung zur Anbringung von mehr als. fünf Nisthöhlen be- steht, sind folgende Verhältniszahlen einzuhalten: 50% Nisthöhlen für Meisen, 30% solche für Stare und 20% für Fliegenschnäpper. Wenn die Pflanzenschutz-Nachrichtenstationen eine starke, oder überaus starke Verseuchung durch Feldmäuse und Ziesel avisieren, so hat der Verwalter des Gebietes zwecks Förderung der Nagetier-Vertilgung durch die Bussarde, Turm- und Rötelfal- ken, sowie Eulen für diese Vogelarten im verseuchten Gebiet — mit Ausnahme der bewaldeten Strecken — pro k.Joch einen zwei m hohen T-förmigen Sitzbaum anzu- bringen. Die Typen der künstlichen Nisthöhlen: a) Meisenhöhle: ca. 30 cm lang, 12 cm Innendurchmesser, 32 mm Flugloch-Durch- messer; zum Ansiedeln von Meisen, in erster Linie Kohlmeisen, wird aber auch von Kleiber und Wendehals angenommen; b) Starenhöhle: Länge und Innendurchmesser wie bei a), Fluglochgrösse aber 46 mm; ausser den oben angeführten Arten auch für Star, Wiedehopf, Spechte etc. eeignet; > c) Fliegenschnäpperhöhle: Länge ca. 15 cm, Innendurchmesser 12 cm; mit einer fünfmal zehn cm breiten Offnung versehen; zum Ansiedeln von grauem Fliegenschnäp- per, Rostschwanz und Bachstelze.” Mit dieser Verordnung wurde die künstliche Vogelansiedelung als biologische Pflan- zenschutz-Methode anerkannt und ist hiemit in der Produktionspraxis verpflichtend geworden. Es ist nunmehr die Möglichkeit gegeben, die, durch die immer intensiever werdende Land- und Forstwirtschaft der Vogelwelt unfreiwillig zugefügte Schäden wenigstens teilweise gutzumachen. . Es wird nun zur wichtigsten Aufgabe unseres Institutes, fiir die aktivierten Pro- duktionsorgane die zweckentsprechendsten Geräte sicherzustellen. Dies ist im Verlaufe des vergangenen Jahrzehntes mit dem. Ausprobieren und der praktischen Einführung der Asbestzement-Nisthöhlen wesentlich bereits geschehen. Die für die künstliche Vozelansiedlungin grossem Stil am besten geeignete, wenig Wartung erfordernde Höhlentype steht nunmehr zur Verfügung; mit den sich ausge- zeichnet bewährten Asbestzement-Kleinhöhlen kann die Nistkonkurrenz der Sperlinge zugunsten der Kleinmeisen vollkommen ausgeschaltet werden. Da jedoch der Asbest- zement ein wichtiger Baustoff ist, die Forstwirtschaft aber imstande ist Holznisthöhlen auch im eigenen Betrieb herzustellen, so können wir uns selbstverständlich nicht vor. dem Gebrauch der aus Holz verfertigten Höhlen verschliessen, mit der Einschränkung aber, dass die Höhlen mit dem kleineren, 20 mm Flugloch-Durchmesser, da sich diese, aus Holz angefertigt, in der Praxis nicht bewährten, nur aus Asbestzement herzustel- len sind. Nach Möglichkeit aber müssen wir an dem Gebrauch von Asbestzement-Höhlen festhalten; bedenken wir nur, dass diese nicht teuerer sind als die Holzhöhlen, dem- gegenüber ihrer Festigkeit halber eine bei weitem längere Lebensdauer haben, sie sind nicht verderblich, daher gibt es keine, oder bloss minimale Reparatursorgen, die riss- freie Oberfläche schliesst das Ansiedeln von Insekten aus, die zum Klettern ungeeigne- ten glatten Aussenflächen bieten Schutz gegen die konkurrenzierenden oder nestplün- derischen Kleinsäuger. Beinormaler Inanspruchnahme ist ihre Lebensdauer unbegrenzt und da sie für andere Zwecke nicht verwendbar sind, so tun sie ihre Pflicht schlecht und recht auch dann, wenn ihnen die gebührende Sorgfalt nicht zuteil wird. Alldies ist für die Wirksamkeit der künstlichen Vogelansiedelung und was ebenso wichtig ist: für ihre zukünftige Ständigkeit von entscheidender Bedeutung! Technische Wirtschaftlichkeits-Probleme hat die Landesverbreitung der künstlichen Vogelansiedelung daher kaumwelche ; umsomehr Organisationsprobleme, deren Lösung jetzt im. Gange ist. Mit grösster Erwartungsehen wir der künstlichen Vogelansiedelung in den Wäldern entgegen. Mit ihrer Verwirklichung tun wir einen bedeutenden Schritt zur Regenerie- rung des Höhlenbrüter-Bestandes. Der künstlich vermehrte Vogelreichtum der ver- 34 schiedenen Wälder, Waldchen und Parks in der Tiefebene wird sodann auch die Wirk- samkeit der künstlichen Vogelansiedelungen in den benachbarten Waldstreifen und Gärten erhöhen. Von besonderer Wichtigkeit ist das Organisieren der künstlichen Vogelansiedelung in den Pappelgehölzen, die — wie weiter oben erwähnt — den gerodeten Althainen der Überschwemmungsgebiete folgen. Wir wollen die Aufmerksamkeit aker schon hier darauflenken, dass wir uns nur dann einen wesentlichen Erfolg sichern werden können, wenn wir von den alten Weiden- und Pappel-Beständen hie und da, womöglich in der Nachbarschaft der Dammschutz-Wächterhäuschen, einzelne Parzellen in ihrem Urzu- stande belassen! Diese, auch zu Naturschutz-Zwecken dienenden Altgehölze müssten als entsprechendste natürliche Umgebung in erster Linie zur künstlichen Vogelansie- delung verwendet werden; hier können weiterhin auch andere, freibrütende nützliche Vogelarten unbekümmert nisten. Im Schutze der Altkäume und des dichten Unter- wuchses würde sich auch die Wirksamkeit der Winterfütterung, die Wahrscheinlich- - keit einer günstigen Überwinterung der Meisenarten vergrössern. Die Nähe der Damm- wächterhäuse wäre wegen der Ungestörtheit der Nisthöhlen und der Futterplätze von Wichtigkeit. Wenn auch das Anbringen von Nisthöhlen — bei entsprechender Gegebenheit der Umgebung — zum Ansiedeln der wichtigsten Höhlenbrüter von grundlegender Bedeu- tung ist, so können wir die Wirksamkeit der künstlichen Vogelansiedelungin der Tief- ebene auch mit kleinen Aufforstungen, die keine besondere Investition erfordern, we- sentlich beeinflussen. Dies in erster Linie im Interesse des Winterschutzes unserer nützlichen Arten; zumal mit dem Schaffen von dichten, mit Eichen und Akazienbäu- men gemischten Nadelholzgruppen. Die Eichel bietet dem Fasan, der Samen der Akazie aber dem Rebhuhn ein ausgezeichnetes Winterfutter, und die dichten Nadelholz-Re- misen sind ein günstiger, windgeschützter Unterschlupf; nicht nur für die Ackerschäd- linge vertilgenden Fasanen und Rebhühner, sondern auch für die Mäuse fressenden Eulen und die meisten überwinternden nützlichen Kleinvögel. Solche zielbewusst angelegte, Vögeln und Flugwild als Winterschutz dienende An- lagen sind in unserer Tiefebene sehr selten zu finden. Wo es aber welche gibt, dort ist der Bestand an Nutzvögeln der reichlichste. Und es ist ja doch ihre Errichtung keine so grosse Aufgabe, vor der wir unssträuben sollten! Nicht nur können wir mit der Zeit wertvolles Holzmaterial aus ihnen gewinnen, wir schützen und veımehren auch den Bestand der noch wertvolleren Insekten fressenden Singvögel, des Flugwildes und si- chern somit der Umgebung den biologischen Schutz! Zum Anlegen solcher immergriinen Nadelholzhaine wären auch die heute schon überschwemmungsfreien Ränder, sowie das Vorland von toten Flussarmen, wie auch andere zu landwirtschaftlichen Zwecken nicht, oder kaum geeignete Gebiete, ferner dieser oder jener zu diesem Zwecke ausgesparte Winkel von grösseren Obstanlagen, ja sogar die Umgebung von abgelegenen wirtschaftlichen Gekäuden sehr geeignet. Wir würden damit die Wirksamkeit unserer künstlichen Vogelansiedelung steigern und gleichzeitig das Landschaftsbild unserer Tiefebene schöner und stimmungsvoller ge- stalten. Von welcher Wichtigkeit für die Vögel der gute Übernachtungsplatz ist, das beweist die Tatsache, dass sie solche Plätze auch dann regelmässig aufsuchen, wenn sie während des Tages zwecks Futtersuche gezwungen sind, weit umherzustreifen. Auch die Gärten werden dann zum Winterschutz geeignet sein, wenn wir in einer Ecke eine Nadelholzgruppe anlegen und dieselbe mit beerentragendem Buschwerk um- geben. Überdies ist der Nadelbaum das schönste und besonders zur Winterzeit das an- sprechendste Ziergewächs. Für den Futterplatz ist seine, gegen den Wind Schutz bie- tende Nähe erwünscht. Unsere aufstrebende Landwirtschaft hat aber nicht nur ungünstige, sondern auch solche Einrichtungen, die für die Vogelwelt von Nutzen sind. Die an Zahl stets zuneh- menden Fischteiche, mitunter solche grösster Ausmasse, sichern trotz intensiver Schilf- Gewinnung dem Wasserwild Lebensraum und Nistgelegenheit und die weiten Wasser- flächen locken ihre Zugscharen heran. Für einige Arten werden aber die geplanten Wasserspeicher mit ihrer ausserordentlichen Ausdehnung von noch grösserer Bedeu- tung sein. Für unsere Vogelwelt ist auch der in den letzten Jahrzehnten emporgekommene Reisanbau günstig. Die an den Flüssen Tisza und Körös seither entstandenen Reiher- DE i 35 kolonien (Seiden-, Rallen- und Nachtreiher) sind der Anziehungskraft der Reisfelder, diesen Nahrungsquellen ersten Ranges, zuzuschreiben. Günstig sind auch die Feldschutz-Waldstreifen und die, den Wind abschwächenden Waldstrecken; die Errichtung solcher ist erwiinscht. Heute kénnen wir stellenweise bereits gut gediehene Bestände solcher Art vorfinden. Zwar sind diese infolge der un- : mittelbaren Nachbarschaft der verheerenden Wirkung der chemischen Insektenbe- kämpfung auf den Ackern ausgesetzt und infolgedessen als Vogelasyle von minderer Bedeutung. Unsere emporstrebende Landwirtschaft hat also für die Vogelwelt sowohl ungün- stige, wie auch günstige Veränderungen aufzuweisen. Unsere Aufgabe ist es, die Inten- sität der unvorteilhaften Wirkungen abzuschwächen, den günstigen Erscheinungen hingegen zu Hilfe zu kommen. Unter den ungünstigen Wirkungen können wir gegen die chemische Insektenabwehr wohl wenig tun; umsomehr müssen wir aber auf dem Gebiete der Bezähmung schadebringender menschlicher Leidenschaften tätig sein, denn paralell mit der Bevölkerungszunahme wächst beständig auch die mittelbare oder un- mittelbare zerstörende Wirkung der menschlichen Gesellschaft. Nicht zuletzt we- gen der Beschleunigung des Verkehrs und der Zunahme der Fahrzeuge. Infolge der re- gelmässigen Inanspruchnahme mehrerer unserer Seen und Flussarme für Sportzwecke ist der Bestand an Wasserwild dort stark zurückgegangen, ja einzelne Vogelarten ver- schwanden gänzlich. Durch den Bevölkerungszuwachs haben sich aber auch die, die Vogelwelt aus Passion dezimierenden Elemente, wie die erwerbsmässig handeltrei- benden Voselsteller, Vogelschützen, Eiersammler, Winkelpräparatoren, Falkner usw. vermehrt. Ihre Massregelung beabsichtigt die Regierungsverordnung No. 23/1962 (7. VI.) von der Durchführung der Gesetzesverordnung No. 18/1961 über den Natur- schutz, deren $ 17 die Strafsanktion der Vogelschutzverordnung No. 59/1954 (9. IX.) M. T. modifiziert uzw. auf die Weise, dass insoferne die Handlung nicht als Verbrechen gilt, der Täter mit einer Geldstrafe bis zu 3000 Ft belegt werden kann. . Anfangs haben wir der Vogelschutzverordnung in der Weise Geltung verschafft, bzw. dieselbe auf die Weise bewusst gemacht, dass wir den ganzen Text in unserer Vozelschutzanleitung-Broschüre veröffentlichten. Mit der Gratis-Versendung dieser Heftchen haben wir die Kenntnis der Verordnung verbreitet und zwar mit recht gutem Erfolg. Es sind uns schon etliche Fälle bekannt, wo Zuwiderhandelnde, hauptsächlich Vozelsteller, Markthändler, von der Behörde auf frischer Tat ertappt und mit einer Geldbusse bestraft wurden. Auch die Frage des Luftgewehr-Gebrauches wurde ge- regelt. Die Polizeiverwaltungs-Abteilung des Innenministeriums erteilt die Erlaubnis zum Ankauf von Luftgewehren nur Körperschaften und Sportvereinen; der Kauf von Luftgewehr-Munition wird nur fallweise und für eine bestimmte Menge zugelassen. Laut Stellungsnahme des Jagd-Inspektorates für das Komitat Pest sind ausserhalb der bewohnten Gebiete liegende Strecken als Jagdrevier zu betrachten, wo selbst die, ihrem Pachtgut nach zur Jagd berechtigten, nicht befugt sind von einem Luftgewehr Ge- brauch zu machen. Privatpersonen sind vom Kauf von Luftgewehrmunition ausge- schloss n. Gegen Leute, die mit einem Luftgewehr in der sogenannten „Grünen Zone“ (in Gärten, Obstanlagen) angetroffen werden, wird, da dies als Wilddieberei gilt, das Verfahren engeleitet. Die in den städtischen Parks mit dem Luftgewehr begangene Vergehen werden auf Grund der Verordnung No. 6/1957, Paragraph 17, Punkt l des Hauptstädtischen Rates als Parkbeschädigung betrachtet und mit einer Geldstrafe bis zu 500 Ft geahndet. Wir trachten den Schutz der im Rückgang befindlichen Vogelarten auch dadurch zu heben, dass wir das Anlegen neuer Naturschutzparks in Vorschlag bringen. Die in der soz. Päkozder Ecke des Velence-er Sees sich in einer Flächengrösse von 420 Ha geschlossen erstreckende Schilfwildnis wurde vom Landesnaturschutzamt im Jahre 1958 zum Schutzgebiet deklariert. Seither hat sich der Bestand an nistenden Paaren des Silberreihers, Löfflers und der Graugans befestigt und ist in dauerndem Zuwachs. Den Naturschutzverordnungen zufolge haben sich aber die obgenannten Arten nicht nur in den Schutzgebieten, sondern auch an den Fischteichen der Hortobägy ange- siedelt und vermehrt. Besonders bedeutend ist der Bestand an Graugänsen. Im Interesse der Verbreitung von Kentnissen über.den Vogelschutz haben wir uns auch mit dem Herausgeben von Büchern und Broschüren, ferner mit Rundfunkvor- trägen, Teilnahme an Ausstellungen, mit Aufsätzen und unmittelbaren Sachberatun- gen betätigt. Es erschienen die III. (1959), IV. (1962 und V. (1964) umgearbeitete und 36 erweiterte Ausgabe von VERTSE — Tirpy’s Werk: Die Vögel von Wald und Flur; in der Redaktion ADALBERT VERTSE’s die V. Auflage (1963), von OTTO HERMAN’s ‚Vom Nutzen und Schaden der Vögel” ; die II. Auflage unseres Heftes Anleitung für den Vogel- schutz und die künstliche Ansiedelung von Vögeln (1961, VERTSE); die II. Auflage des Buchvs (1961) von A. VERTSE: Vogelschutz. Der Grossteil der Absätze über Vogelkunde . und Vogelschutz des in 1958 erschienenen Landwirtschafts-, sowie Gärtnerei-Lexikons (1963) ist von A. VERTSE, der, der Benennungsworte des Forstlexikons (1964) aber von IMRE PATKAY bearbeitet worden. È Ein bedeutender Schritt zur Verbreitung der Vogelschutzkenntnisse ist die Errich- tung des „Titus Csérgey Vogelschutz-Gedenkmuseum“-s in Ábrahámhegy, am Ufer des Balator.-Sees. Auf Ansuchen unseres Institutes hat der Gemeinderat das Abraham- hegy-er Wohnhaus des Gründers und Verbreiters des praktischen Vogelschutzes in Ungarn nach dem Tode Csörsey’s für Museums-Zwecke zur Verfügung gestellt. Die Idee wurde von der Museums-Oberdirektion Veszprem aufgegriffen und unter der fach- lichen Leitung unseres Institutes als Filiale des Keszthely-er Balaton-Museums mit auszezeichnetem Sinn durchgeführt. Das Museum wurde am 8. VIII. 1964 durch ALBERT VERTSE eröffnet. Dieses bescheidene Museum macht uns mit der Tätigkeit CSORGEY’s und J. VON6czKy’s — die beide in Ábrahámhegy ansässig waren — auf dem Gebiete des Vogel- und Naturschutzes, ferner mit den Mitteln und Methoden des praktischen Vogelschutzes bekannt. Es wird im Kreise der den Balaton in breiten Massen auf- en Sommerfrischler und Touristen vermutlich bald zur Volkstümlichkeit ge- angen. 37 VARIACIOS TANULMANYOK A HAZI VEREBEN dr. Keve Andras 2 Az 1958. évi helsinki XII. Nemzetközi Madártani Kongresszuson már — írásban — beszámoltam. a házi verében (Passer d. domesticus L.) végzett variációs vizsgálatom akkori állásáról, melyet lezárni nem tudtam, mivel több beígért vizsgálati anyag a kéziratzárásig nem, érkezett be — ahogyan még jelenleg is Mexikóból részben, és Új- Kaledóniából a jelzett anyagok nem érkeztek meg. Ebben a tanulmányomban meg- adtam. a részletes veréb-irodalmat és ismertettem, hogy milyen irányú kutatások foly- tak eddig a verébbel. Ezekre a részletekre tehát nem. kell még egyszer kitérnem. Célkittizésem hármas volt: 1. Hogyan befolyásolják a városok másodlagos színhatás- sal, a szennyeződéssel a veréb-populációkat? 2. Találunk-e különbséget a síksági és magashegységi populációk között? 3. A nem. őshonos, hanem. betelepített verebek a meghonosodásuk óta változásokon estek-e át? Az első két kérdést megválaszoltam. Az újabban gyűjtött anyagok ezen véleménye- met nem, módosították. Nem. tértem ki tanulmányomban arra a természetszerűleg fel- vetődő kérdésre, vajon egyenértékű anyagokat hasonlítottam-e össze, és a vedlés, he- lyesebben a színezet-változás, mivel a nászruhát a verebek a tollazat kopása folytán nyerik, hogyan befolyásolják az összevetést. NIETHAMMER (1937) és még részletesebben WITHERBY (1948) foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és arra az eredményre jutottak, hogy a színek nászruhában élénkebbek, kontrasztosabbak lesznek, a torok és begy feketesége edig egyöntetűbb fekete. Vizsgálati anyagom. azt mutatja, hogy ez alól az általános tétel alól sok kivétel adódik, és mivel a színváltozás a kopás következménye, így rend- kívül variál. Az új anyagomban különös súlyt helyeztem. arra, hogy a nászruhás pél- dányokat összevessem, ugyanazon terület nyugalmi ruhás példányaival, és arra az ered- ményre jutottam, hogy az alábbi eredményeim megállnak ilyen viszonylatban is, és ezzel külön foglalkoznom, nem. érdemes. A példányoknál legfontosabb a csőr szineze- téből kiindulni, mely a nászruhában fekete, nyugalmi ruhában szaruszínű, és így meg- itelhetni a példányok egyenértékűségét, amit vizsgalatom folyamán következetesen keresztül is vittem.. Az első kérdésemre, hogy találunk-e a városi és vidéki veréb-populációk közt kü- lönbséget, a méretek tekintetében nemleges választ kaptam. A. szinezetben természe - . tesen a szennyeződés folytán a városiak lényegesen sötétebbek, de ha a kormot, piszkot el is távolítjuk, úgy látszik, hogy a színezetük a vidékiekkel szemben valamivel tom- pább, kiváltképpen az alföldi példányokkal szemben. Inkább a középhegységiekével egyező. ae második kérdésünk, hogy a siksagi és magashegységi ver&b-populäciök különböz- nek-e egymástól? Ha alföldi, lehetőség szerint tanyai példányokat hegyvidéki falvak verebeivel összevetjük, a különbség annyira szembeötlő, hogy ha nem ismernénk az ökológiai adottságokat, és a példányok egymástól távolabbi területekről kerülnének kezünkbe, bizonyára külön alfajoknak tekintenénk. Tehát a nagy ökológiai különbségek erősebben nyomják rá bélyegüket az egyes populációkra, mint az alfajilag differenciá- lódott populációk eltérései némely esetben — kivéve a tojókat. — Amíg a síkvidékiek hátszínezete élénk rókavöröses-barna, és testaljuk élénk fehéres, addig a hegyvidékiek általában tompább színezetűek, a testalj szürkésebben lehelt. A hegyvidékiek közt is vannak helyi különbségek, mert mig az Alpokból és az Eszaki-Kärpätokböl a verebek tompábbak, addig a Keleti-Kárpátokból származó példányok hátszínezete az előbbiek- kel — de nem a síkvidékiekkel — szemben rőtebb-barna. Ugyanez áll az alföldi városok 39 peremterületeire is, melyek inkabb a sikvidéki jelleget, mint a varosi jelleget veszik fel, bar nem mindenütt, mert pl. Szeged és Cegléd környékén all, hogy a verebek sik- videki jellegüek, ellenben a Debrecen környekiek mar inkäbb värosi jellegtiek. Méreteikben a különbségek elenyésznek, talán csak ha a magashegyieket együtt számítjuk a közephegysegiekkel, akkor mutatkozik némi kis eltolódás, amennyiben az utóbbiak átlagértéke magasabb. A hímekre vonatkozólag a következő táblázatot kap- tam az általam vizsgált anyagban : Ala Yo mm 16. 2277-1852 19) 80 Sil 82 RSS RS ee SG Alföld 1 1 9 13 13 8 6 4 — = = Közepmagas hegység 1 3 15 14219714 7 3 — — 1 Magashegység land 6 6 9 4 4 lo ee A házi veréb vertikális elterjedésére vonatkozólag, mint azt az előző dolgozatomban is említettem, aránylag kevés adat van. Most csak a közép-európai adatokat állítottam össze : BURG (1922) szerint Svájcban 1500 m-ig, néha 1800 m-ig hatol fel az alpesi fal- vakban. DESFAYES (1951) vonuló verebeket még 1530 m, sőt 2200 m-en is talált a há- gókon. SCHÖLL (1959) a Brenner-hágón (Tirol) 1370 m. magasan költési időben (1959. VI. 17.) 10 darabot észlelt az osztrák vámépületek körül. Mosansxy (in litt., 1958) az Eszaki-Kärpätokban 500 m-en felül nem talált verebet a falvakban. STOLLMANN (in litt.) Lipto- Teplickán megtalálta 1000 m-en februárban. STRAUTMAN (1954) szerint az Eszakkeleti-Kárpátokban 900 m elterjedésének felső határa. KoHL (in litt., 1957) a Keleti-Kärpätokban 600 m-en felül fekvő falvakban nem találta meg, ellenben GYŐRFI SÁNDOR (in litt., 1958) 1200 m-en is gyűjtött a Déli-Kárpátokban. Így a veréb vertikális elterjedése Európában nem. ér el túl nagy magasságot. Az egyéni és lokális variációkról az előző tanulmányomban bőven szól- tam, így ratérhetek a harmadik kérdésre, mely jelen dolgozatom tulajdon- képpeni tárgya. Előre kell bocsátanom, hogy azt hangsúlyozom, miszerint kizárólag a törzsalakkal, a Passer domesticus domesticus L-vel óhajtok csak foglalkozni, alfaji vagy még magasabb rendszertani kérdéseket vizsgálni nem akarok, az őshonos populációk természetes terjeszkedése kérdésével sem kívánok foglalkozni. Problémám kizárólag az, hogy átestek-e vagy sem a tengerentúlra telepített házi verebek változáson? És mennyi idő alatt ? Észak-Amerika A házi verebeket 1850 őszén hozták be először Észak-Amerikába, a Brooklyn Intézet (New York) hozatta Angliából. Először kalitkában tartot- ták és csak 1851 tavaszán bocsátották szabadon őket, de a betelepítés nem sikerült. 1852-ben megismételték a kísérletet, és az már eredményes lett. A következő 30 éven át azután újabb és újabb szállítmányok érkeztek Ame- rika földjére New- Englandtól Utahig. Ezen szállítmányok java része már az európai kontinensről származott, így 1886-ig a házi veréb az Egyesült Államoknak csaknem egész területén elterjedt (FERGUS, 1884; BARROWS, 1889; KALMBACH, 1940). Kanadát 1870 — 75 közt érte el terjeszkedése, bar lehetséges, hogy Kanada- ban is törtentek euröpai betelepitések. Tiz év alatt Ontario egész deli terü- letén megtalálható volt. Kanada legnagyobb részének zord éghajlata lehe- tetlenné tette a veréb tartós megtelepedését, és fokozott mértékben az em- berre utalja őket. Így észak-kelet felé alig tudott terjeszkedni, pl. New- Brunswicknak csak legdélibb részét szállotta meg. Quebec környékén is él. 40 Ontariöban az erdős területek kivételével megtalálható, sőt alkalmilag fel- hatol a Hudson-öbölig is, de a szigorú teleken itt kipusztul. 1920 óta — a lovas járművek használatának csökkenésével — megfogyatkozott. Sas- katchewannak csak déli részét éri el elterjedése. Albertában felhatol Edmond- tonig és a Jasper Parkig. British Columbiában ellenben csak délen, főleg Vancouver környékén él. Ettől a vonaltól északra csak alkalmi előfordulá- sai vannak, így Mackenzie-ben Fort Simpson (62°) a házi veréb legészakibb előfordulása Amerikában (WEAWER, 1939; SNYDER, 1951). A déli irányú terjeszkedése csak lassabb ütemben folyt le. WAGNER (1959) részletesen fejtegeti ezt, és bar 1933-ban kisebb mesterseges betelepites is történt Hollandiából, ez azonban nem számottevő az Egyesült Államok fe- lől előretörő népességgel szemben (WAGNER). A házi veréb WAGNER szerint 1916-ban a Mexikói-öböl partjai mentén Texasból (ALBUQUERQUE, New- Mexico, 1918) tört be Mexikóba, de Monterreynél és Toreonnál a hegyek megállították az ország belsejében, a tengerparton pedig Tampicónál ál- lott meg. A másik betörés a Csendes-óceán mentén történt és Mazatlan- ban figyelték meg először. Az irodalom itt ellentmondó, hogy mikor : WAGNER térképe szerint 1916, a szöveg szerint 1920: mig HEILFURTH (1931) szerint 1929. Megjegyzésem, hogy UDVARDY (in litt., 1960) szíves közlése szerint itt az 1960-as vancouveri egyetemi expedíció külön kere- sett számomra verebeket, de nem talált. 1961 augusztusban azonban begyűjtött a Puerto Vallarta völgyében Talisconál továbbá UDVARDY 1962. júl. 29-én megtalálta a házi verebet Maria Madre szigetén is, és hogy WAGNER szerint már 1908-ban San Diegóban, tehát közvetlen a mexikói határon honos a veréb. Tény azonban, hogy a nyugati terjeszkedés gyors ütemben haladt dél felé a tenger partja mentén, sőt a Lerma, majd a Balsac folyók völgyein keresztül kelet felé is fordult és így ismét elérte a Mexikói-öböl partját, Veracruznál 1942-ben, LOETSCHER (1953) szerint ké- sőbb az Oxacai fennsíkot. 1933-ban már a fővárosban is ismert (WAGNER) . Toro (1950) és BLAKE (1953) szerint a déli tartományokban, mint Guer- rero és Chiapas tartományokban is megtalálható, bár települése szórvá- nyos. WAGNER szerint az isthmusban 1947-ben jelent meg a Tehuantepec- nél, 1948-ban Tuxtla Gutierreznél és San Cristobal környékén. Az első helységnél délebbre a tengerpart mentén valamint közelebb a guatemalai határhoz még nem találták meg (WAGNER). Ugyancsak ő fejti ki, hogy élet- módjában különbözik más populációktól a mexikói, mivel Mexikóban a veréb fákon keresi eleségét, és nem a földön. Nyugaton szintén terjeszkedett a veréb a szigeteken. A Bermudákra 1875- ben telepítették be a verebet (WINGATE, in litt. 1958), ahol meglehetősen elszaporodott (BOURNE, 1957). A Nyugat-indiai-szigetekre 1875 körül került első ízben a házi veréb, és- pedig a New-Providence szigetre, ahonnét azonban kipusztult, Kubára a. XIX sz. végén jutott el a veréb, ahol legkeletibb részeket kivéve elszaporo- dott, bár az utóbbi területen is szórványosan előfordul. 1903-4 közt kerül Jamaikara, ahol szintén elszaporodott. R.P. BENGRY (in litt., 1960) közlése szerint az északi parton igen szórványosan fordul elő, és végül egy kisebb település volt 1953-ban St. Thomas szigetén is ( BOND, in litt. , 1958). JP 7? Az Eszak-amerikai populäciöt, mint az elözö tanulmänyomban ismer- 41 tettem, sok szempontböl megvizsgältäk, ezen a helyen csak két tanulmä- nyomra utalok: Lack (1940) és CALHOUN (1947). LACK igen nagy anyagon kimutatta, hogy méreteiben az amerikai populáció nem ter el az euröpaitöl. A kérdést azonban nem láthatjuk tisztán anélkül, hogy meg ne említsük az angol populáció rendszertani problémáját. Mar STRESEMANN (1913) utalt némi különbségre. KLEINSCHMIDT (1915) P.d. hostilis néven írta le, majd HARTERT (1921) 150 y" angol példány méretét 72—81 (76,2) mm-ben, 90 db kontinentálisét pedig 74,5—82 (78,9) mm-ben állapította meg, de csak 1994-ban kisebb az angol példányoké 75 mm-nél, és csak 6% -ban nagyobb a kontinentálisoké 81 mm-nél, és így az elválasztást nem találta jogosult- nak. Ezt a véleményét a későbbi angol kutatók is osztották. Kis sorozat alapján, mint amilyen az enyém is volt (6 db) a kis méret és a melegebb, rő- tesebb színek alapján jól elkülöníthető alfajnak tűnnék, bár színezetben igen közel áll a magyar dombvidéki sorozathoz. Lack (1940) méretei a következők : Németország (37) 74— 81 (77,8) Anglia (100) 71-80 (75,7) USA keleti államai (107) 73-81 (77,2) USA, közep-nyugat (77) 74 — 82 (77,0) Berkeley, Kalifornia (77) 74 — 80 (76,7) Dél-Kalifornia (67) 74—81 (77,2) Vegeredmenyben szerinte csak a kaliforniai különbözik egy keveset a többi populäciôtél mivel csőre valamivel hosszabb. CALHOUN (1947) arra mutat ra, hogy bár BARROwsnak (1889) 80 feljegy- zése van a verebek betelepítéséről, azonban megfeledkeztek annak a leszö- gezéséről, hogy vajon Angliából, vagy milyen más országból történtek-e azok. Ma már ez meg nem állapítható, pedig a különböző populációk keve- redése folytán estek át az amerikai veréb-populációk változáson. CALHOUN (1947) Washington és New York közötti területről 58 g7g'-et vizsgált, me- lyeket 1886 előtt gyűjtöttek, és a szárnyméretek középértékét 76,51 +1,42 mm-ben állapította meg, míg az 1908-1945 között gyűjtött példányok kö- zépértéke 77,60 mm, tehát a szárnyméretekben nagyobbodás állott be. A keveredésen kívül ennek közelebbi okát keresi, és nézi a meteorológiai fak- torok hatását az életképes öröklődésre. Idézi Bumpus (1898) dolgozatát, aki 1898. II. 1-én Providence (Rhode Island) határából egy igen kemény hó- zivatar után 136 verebet kapott. Az elhullott verebeket alapos morfológiai vizsgálat alá vetette, beleértve a csontvázukat is, és arra a következtetésre jutott, hogy a szélsőséges méretű példányok mortalitása nagyobb. Towns- END és HARDY (1909) már megállapították, hogy New- Englandban élő ve- rebek méretei nagyobbak, mint az angol példányoké, vagy mint az eredeti- leg meghonosítottaké. CALHOUN vizsgálati anyaga 1614 példány. Vizsgá- lata főleg arra terjed ki, hogy a fagyokat és a különböző klímákat hogyan állják ki a verebek. Eredménye, hogy a nagyobb méretű példányok a hide- get, a kisebbek a meleget jobban állják. Így a veréb-populációk kialakulása a természetes kiválasztódás közbejátszásával örökletes alapon nyugszik. Természetesen ilyen nagyarányú vizsgálatok után alig lehet hozzászólá- som az amerikai verebek variációjának kérdéséhez, hiszen ezekhez mérten 42 az anyagom csekély: Jasper Park 1 (2), Vancouver 26, East-Chicago 32, Buena Park (Kalifornia) 4, Gainsville (Florida) 4, Bermuda 33, Mexiké 2. Saját anyagomhoz csak annyit jegyezhetek meg, hogy egybehangzóan az előttem végzett vizsgálatokkal megállapíthatom, az egyes populációk kö- zött alig akad különbség. Az amerikai verebek általában a magyar domb- | vidéki populációknak felelnek meg, és a színezetük tompäbb a magyar al- földi példányokénál. Szemben a kanadaiakéval a floridaiak valamivel rőte- sebbek, hasonlóképpen a kaliforniaiak és a mexikói is a rőtes hátú és fehéres hasú csoporthoz tartoznak, de a rókavörös színük sötétebb a magyar alföl- dieknél. A bermudaiak is a sötét rókavörös típushoz tartoznak. Rőtebbek- mint a magyar dombvidékiek, de sötétebb rőtek a magyar alföldieknél. Meglehetősen egyeznek a finn, angol és kanadai példányokkal, de közelebb állanak a kaliforniaiakhoz, mint a floridaiakhoz. Az eredmény tehát egye- zik HEILFURTHEvel (1931), aki szerint a mexikói verebek is rőtesebbek. A testaljon a kaliforniaiak és a bermudaiak különösen egyeznek fehéres színükkel a magyar alföldiekkel, ellentétben az angol és finn példányok szürkés árnyalatával. A tojók nem mutatnak semmiféle különbséget. Vedlési és átszíneződési idejük egyezik az európai állományéval. A hím példányok szárnyméretei alapján a következő táblázatot nyertem : PE nn oa 78. 79 80, 81.782 83 Vancouver = 2 2 5 1 = 2 = East-Chicagé — 3 5 3 OR ae ee TRE Kalifornia == = = 1 = 1 = == Florida 1 = 1 = = = = Bermuda 1 2 7 6 7 3 1 Mexiké = - = = = = 1 = Gyér adataim úgy látszik, alátámasztják CALHOUN eredményeit, ha az északi területekről kiindulva a szubtrópusi tengerpart felé haladunk. Ezek- ből azonban következtetést levonni az anyag kicsi volta miatt merészség lenne. Viszont a Bermudák északibb fekvésénél fogva az ott élő verebek méreteikben az átlagos kontinentális populációkkal egyeznek, csak a színe- zetükben mutatkozik némi tengerközelségi hatás, mint ahogyan a vancou- veriek is egy árnyalattal világosabbak a chicagóiaknál. UDvARDY (in litt., 1963) volt szíves értesíteni, hogy R. F. JOHNSTEN és R. K. SELANDER elö- adást tartottak (Science, 144 (1964) p. 548—550). Eredményeink egybe- vágóak. A madarak szennyeződése sem olyan nagy fokú, aminek magyará- zata, hogy UDVARDY szíves közlése szerint (in litt., 1958) Vancouverben a veréb nem képes megélni a város belsejében, csak a városszéli farmokon, gazdasági udvarok közelében tanyáznak. A. veréb vertikális elterjedésére vonatkozóan egy adatunk van Ameriká- ból, hogy Jaspers Parknál 1100 m-en él még veréb. 43 Del-Amerika Észak-Amerikába mint FERGUS (1884) fejtegeti, a rovarkärtevök ellen hoztäk be a verebeket, ugyanigy Dél-Amerikaban is az elsö betelepites 1872- ben történt Buenos Aires környékén az Oiketicus platensis nevű kártevő elleni védekezés céljából (WETMORE, 1924, GEBHARDT, 1926, 1944; SICK, 1957, 1959.) Ezt azután több uj betelepítés követte, főleg Németországból. 1890-ig számuk erősen megnövekedett, és 1898-ig kb. 50 mérföldes körzet- ben terjedt el, s ezek után rohamos módon terjedt a veréb a Centralis Pro- vinciák felé. 1917-ben elértea Chaco területet (WETMORE, 1924), 1920-ban a Rio Negro tartományba is behatolt, és Kovács ANDOR szerint (in litt. 1958) még El Bolson határában is gyakori az argentin-chilei határ közelé- ben. 1957-ben egész Patagoniában elterjedt, sőt a Tűzföldre is benyomult a veréb (GEBHARDT, in litt. 1958). 1888-ban jelenik meg Uruguayban, ahol 1913-ig elszaporodott. 1920-ban Asuncion (Paraguay) környékén közönséges (GEBHARDT, 1944), 1917-ben lépi át Brazília határát észak felé, ahol 1957-ig az összes déli kerületekben megvetette lábát, de a 10. déli szélességi fokot nem lépte át, csupán LAKÓ KAROLY találkozott 1927—-29. években Parában (Belem) verébbel. Terjesz- kedésében még ma is nagy szerepe jut az emberi mesterséges továbbhurco- lásnak (SICK, 1957). SICK (1959) kiegészítette adatait, melyek szerint nem- csak Argentína felől terjeszkedett a veréb, hanem 1903-ban állapítható meg az esztendő, amikor Rio de Janeiróban telepítették be Portugáliából. Rész- letes térképet ad mai elterjedéséről, mely északra a déli szélességig 15 fokig, nyugatra Bolíviáig, majd 1910-ben Minas Geraiesba terjed, de rámutat to- vábbi terjeszkedési lehetőségre is. Bolíviában először KRIEG találta 1926- ban a felső Pilcomayönäl, majd 1936-ban BonD és MEYER De SCHAUEN- SEE is megtalálták Villa Montesnél (1942). Ebből a telepítésből származnak a Falkland-szigetek verebei is, HAMIL- TON (1944) 1919. októberében Montevideóból hajón utazott Port Stanleybe és a hajóján 20 verebet vett észre, melyek Port Stanley előtt a partra repül- tek, s azóta a veréb elterjedt a Falkland-szigeteken (BENNET, 1926). R. W. Woops volt szíves közölni velem (in litt., 1959), hogy “... a friend of mine who recently (1959. V. 26.) came to Stanley from Grytviken, South Geor- gia, informed me, that there was only House Sparrow there. He thought it almost certain that it had arrived by means of an "assisted passage" on a whaling transport vessel from Argentina . . . " . Chilébe közvetlen Európából telepítették be a verebet, még pedig 1917- ben Concepcion környékére. Ezt azután több más betelepítés is követte, főleg Franciaországból. 1933-ig elérte Valdivia és Correl környékét (SCHNEI- DER, 1938). További terjeszkedésére vonatkozólag GEBHARDT (in litt., 1958) a következő adatokat volt szíves rendelkezésemre bocsátani: A. W. JOHNSON 1958-ban gyakorinak találta a verebet Chiloe szigetén, Dr. KUSCHELL 1955-ben megfigyelte a Juan Fernandez-szigeten (Robinson- sziget). A. W. JOHNSON szives közlese szerint (in. litt., 1960): “Unkown in this country at the turn of the century, it is now found through the country from Arica to Magallanes and Tierra del Fuego excepting only the high Cordillera (above 3000 metres)“. Chile felől terjedt be Peruba is. KOEPCKE + (1952) szerint Lima és Callao környeken gyakori. Szives értesitése szerint (in litt., 1960) a perui Andok nyugati oldalán azóta újabb megjelenéseit is ismerik. GOODWALL, JOHNSON és PHILIPPI (1915) szerint elérte a Hüsvet- szigeteket is, Saley Gomez szigeténél (GEBHARDT). A dél-amerikai házi verebek variaciöjaröl eddig csak LAUBMANN (1930) írt, aki szerint 9 db St. Fé-tartományból (Argentína) származó példány nem üt el az európaiaktól. Magamnak is aránylag csak kis vizsgálati anyag állott rendelkezésemre. Rio de Janeiro 7, Buenos Aires 1, El Bolson és Quinto (Rio Negro, Arg.) 21, Santiago 2, Montevideo 5, Port Stanley (Falkland Isl.) 4. A braziliai, uruguayi és buenosi példanyok erösen rökavörösek, erdseb- ben, mint a magyar alföldiek, a testalj pedig fehéres. Ezzel szemben az An- dokböl es Chiléből származó példányok színezete tompabb, a montevi- deöiak pedig a kettő között állanak, de közelebb a brazilokhoz. A näszruhäs braziliai példany tollazata erösen kopott, vörössege egyezik a magyar al- földiekkel. A testalj valamennyinel feheres. Ebben az auszträliaiakkal is egyeznek, de nem olyan fehér, mint az afrikaiaké, nem is sziirkésen, hanem kremszinüen árnyalt. Egyezönek mondható a magyar alföldiekevel, bar az utöbbiak jobban variälnak. A kelet és nyugati dél-amerikai verebeket összevetve, az utöbbiak tompabb szinezetével jar a testalj szürkesebb volta is. A falklandiak a nyugatiakkal egyeznek — és nem akeletiekkel, mely populäciöböl származnak voltaképpen, tehát kettős átalakulásról van itt . szó — egyeznek továbbá a magyar dombvidéki példányokkal mind a hát, mind. a testalj színezetében, hasonlatosság fedezhető fel a kanadaiakkal összevetve is. A szárny méreteikre nézve a következő táblázatot kaptam : O0 © O0 an O0 bo [0 ©) DI Ala gg mm 75 76 77 78 79 Rio de Janeiro = = the = 1 Montevideo = = _ 1 = Buenos Aires = = = = = El Bolson 2 = 3 = 1 Santiago — — — — Port Stanley — — 1 1 Pi EVE | | | fd 1 Ra kell ternünk a vedlés kerdesere, mely elterest mutat az eurdpai és észak-amerikai populációk színezete változásának időpontjával. WAGNER (1959) már rámutatott, hogy Mexikóban nem a tél, hanem a nagy hőségek idején költ a veréb, nyilván tehát ez érinti a színezetük változását is, a fió- kák kirepülésére vonatkozólag a következő adatokat közli: Veracruzban IV — VIII, Tuxtla Gutierrezben pedig II— VII között nem látott kirepült fiatalokat. Különben a veréb Mexikóban költ bármely időben. A. dél-amerikai példányok közül soknak feje tetejének szürkeségében min- dig marad egy kevés olív fuvallat a tollak csúcsán — magyar példányokon ez csak egészen elvétve fordul elő, bár volt májusi nyugalmi ruhás példány is. — A brazíliai példányok között akadt olyan is, melynek tollazata erős 45 kopottsäga ellenere is megmaradt ez a nyom. Az uruguayi mäjusi ida nyok nyugalmi ruhaban vannak. Az argentinaiak közülaIX — XI-iesI-ihim feje mondható sziirkének, de még az X-i példány feje teteje is olivan lehelt. A braziliai és uruguayi V — VI-i példanyok szinezete megfelelt a magyar teli peldänyokenak. A VIII-i es II-i csöre ellenben fekete, tollazata igen kopott, s ugyanebből az időből egész fiatal példányokat is kaptam Laxotdl. — Az Andokból származó argentin példányok közül a VI-i nyugalmi ruhás, a V-i átmeneti ruhás, a IX és X-i fekete csőrű nászruhás. I és II-ben Kovács 6 fiókát is gyűjtött. A chilei VII-i példány csőre csaknem fekete, ellenben a torokfolt nem egyenletesen fekete, feje teteje szürke. A falklandiak IV-ben nyugalmi ruhában vannak, a VII-iak is még csak- nem ide sorolhatók, bár az egy napon lőttek közül egyik csőre már csaknem fekete, szóval kezd kiszíneződni, az VIII. példány csőre csaknem tiszta fekete. Ez tehát azt mutatja, hogy a dél-amerikai populáció alkalmazkodott a helyi klimatikus viszonyok hoz, és nemi funkciójuk ideje megfordult. Az elterjedésük klimatik us körülményeire Sick (1957) és WAGNER (1959) bőven mutattak rá, hogy a tropikus klíma állja útját az előretörésnek. SCHNEIDER (1938) a chilei déli irányú terjeszkedés és viszonylag lassú üte- mének okát az emberi települések elszórtságában keresi. Ausztrália és Óceánia Ausztráliában a házi veréb első betelepítésének idejét PEscorr (1943) szerint nem ismerjük pontosan, de az 1850-es évek elején kellett történnie éspedig Melbourne területén, mivel arra már van adat, hogy 1856-ban ju- talmat tűztek ki a verébtojás szedésére. Ezt azután több más betelepítés is követte, úgy hogy az 1870-es években a veréb Melbourne környékén igen elszaporodott (CAMPBELL, 1943). SAGE (1957) szerint 1863-ban történt egy nagyobb arányú telepítés (120 db) a melbourne-i Botanikus Kert területére, de 1864— 1872 között is történt több betelepítés. A vasút építésével kap- csolatos emberi települések megkönnyítették és meggyorsították a veréb terjeszkedését. New South Walesben ettől függetlenül 1864-ben telepítették be először a verebet (SAGE). Sydney környékén például 1920 körül gyakori volt, de SAGE ismerteti részletesen is, hogy az állam területén széltében el- terjedt. Queenslandben szórványos az elterjedése. 1920-ban elérte Dalby-t (Bunya Mt.), s 1948-ban Milest valamint Rockhamptont, de annál észa- kabbra nem nyomult (SAGE, 1957) South Australiában a terjeszkedési góc kétségtelenül Adelaide. Elterjedése azonban csak a Spencer-öböl környé- kére és a vasútvonal mentére szorítkozik, legnyugatabbra Tarcooláig ha- tolt. Nyugaton ugyan 1927-ben Freemantle kikötőjében is láttak egy párt, mely nyilván valamelyik hajón érkezett (SAGE, 1957). Tehát az ausztráliai elterjedés inkább a déli és keleti partok közelségére szorítkozik, se a konti- nens belsejében, sem északon, sem nyugaton nem honosodott meg. Pedig a hajóforgalom a meghonosodását még ma is elősegíti. Így SZENT-IVÁNYI (1960) megfigyelte, hogy 1950-ben hajójukon szintén voltak verebek, amely. 46 hajö Bremenböl indult és Szueztöl megälläs nelkül futott Sydneyig. A ve- rebeket 6 csak Szuez utan vette észre, igy nem biztos, vajon a P. d. domesti- cusröl van szó, melyek talán Bremenben telepedtek a hajóra, vagy P. d. nilotrcus-r6l, melyek csak Szuezben csatlakoztak volna hozzájuk? Minden- esetre óvatosságra int az eset és a tengerpartok közelében számításba kell vennünk a jövőben más alfajok keveredését is. Az ausztráliai terjeszkedés folytatódott az óceániai szigeteken is — a Húsvét szigeteken külön tárgyalom ezeket, mivel onnan nyilván Chiléből kerültek a verebek oda. Az első állomás Tasmania, ahova W. BRYDEN szerint (in litt., 1958) 1862-ben jutott el Hobartba — LE SovEr (1958) szerint 1867-ben Melbourne-ből telepítették be — SAGE (1957) szerint 1861- 1871 között Adelaide-ből Launcestonba is telepítettek verebeket, vala- mint azóta a King és Flinders-szigeteken is megtelepült. SARASIN (1913) megtalálta a verebet Új-Kaledónia szigetén is. Szerinte La Foában gyakori volt (GEBHARDT és SzIJJ JÓZSEF in litt.). F. Contc sze- rint (in litt., 1960): ,,L’espéce semble assez commune dans la région de Nouméa et dans la plupart des centres de la Côte Ouest, La Foa, Bourail, Poya, Pouembout, Koné, Gomen, Koumac. Sur la Cote Est, l’espèce existe a Houailou, mais je ne saurais affirmer si elle existe dans les autres centres. C’est une espèce quis’ éloigne rarement des villages car on ne l’observe jamais dans les zones inhabitées.”’ F. C. KinsKy (in litt., 1959) szíves értesítése szerint a veréb új-zélandi behurcolására vonatkozólag a következő irodalmi adatokat találjuk : G. M. THOMSON (1925, 1926) szerint az első behurcolás ideje bizonytalan, de 1862 előtt nem volt veréb New Zealandon. 1864-ben a Nelson Society hozatott verebeket, de csak egy ért élve oda. 1865-ben a ,, Viola" nevű hajó 36 párt hozott Glasgowból Aucklandbe, de csak 2 madár érkezett meg élve. 1867- ben 5 veréb jutott Canterburgba, 47 pedig Aucklandbe. 1868-ban az Otago Society 3 példányt, 1869-ben 11-et bocsátott szabadon. 1871-ben Stoke-nál 6 példányt eresztettek ki, és ettől fogva a házi veréb rohamosan terjeszke- dett New Zealandban. Az 1953-as madárjegyzék szerint már nemcsak mind a két főszigeten, hanem a környező kisebb szigeteken, mint Chatham, Auckland, Snares és Campbell szigeteken is megtelepedett a veréb (GEB- HARDT in litt.). New Zealandból indult ki a további térhódítás. G. Harcx (in litt., 1957) szerint innen telepítették 1871-ben a verebet Oahura szigetére a Hawaiiok- ra, ahol azután gyakori madár lett. Innen eljutott a többi szigetre is, de azokon nem tudott elszaporodni. Az ausztráliai verebekről egy kisebb sorozatot vizsgält SAGE (1957), aki megallapitja, hogy szinezetében nem ter el az euröpaiaktöl, ellenben a szarnymeretek közeperteke csak 72 mm, szévai igen alacsony. Nekem is csupán 27 go és 10 99 példányt sikerült megvizsgalnom Melbourne és Sydney vidékéről, további 15°-t Tasmaniäböl, New-Zealandböl 7 cc" és 6 O ?-t és a Hawaii szigetekről 6 dd és 2 29-t. Szinezetre az auszträliai és tasmaniai verebeket a magyar dombvidekiek- kel összevetve azt találtam, hogy a hätszinezetük világosabb azokénäl, de sötétebb az alföldieknel, eléggé egyezik az angolokéval. A testalj is vilägo- sabb a dombvidékieknél, csak valamivel szürkésebb az alfüldieknél. 47 Az új-zélandi populáció (Wellington) élesen elüt az auszträliaktél és tas- maniaitöl. Feltűnő szinezetük élénk rökavörössege, az erős és határozott hati fekete csíkozás — szóval nem egybefoly6 a szinezetük. — A testalj szinezete elenk feher. Ez a szinezet még az euröpai alföldi példanyoknal is feltiinöbben élénk. Valamennyi példány XII-i naszruhäs. Különösen az egyik him fehér pofája feltűnő, mely élesen elválik a tarkó rökabarna sziné- től és a torok élénk feketeségétől. i A Hawaii szigetekröl (Oahu) szarmazö példanyok természetszertileg igen hasonlitanak az üjzelandiakhoz, azonban mar mintha egy lehelettel tom- pabb lenne az egész szinezetük, és megközelitik a kaliforniaiak szinezetét. Nagyjäaböl-egeszeböl azonban a hawaii és új-zélandi populációk egyforma élénk szinezetti jelleget hordanak. A vedlési idöt illetöleg az ausztraliak és a tasmaniai is — csöre fekete, a fejtető szürke, a fekete torokfolt kiterjedtebb: a XII. 15-i példány csőre szaruszinu, a fejtető oliv színű: VI— VII. hónapokban a csőr szaruszinü — közöttük a VI. 19-i és 21-i példányok csőre átmeneti színezetű —, a fejtető olívos, a fekete torokfolt kisebb terjedelmű — bár meg kell jegyeznem, hogy a torokfoltban igen változó az egyes tollak fehéres szegélyezettsége. Külön ki kell emelnem egy pédányt (Sydney Museum, 0. 12789, Sarana, NSW. 1902.—): Teljes nyugalmi ruhában, igen világos, de tompa színű, a hátán kevés a fekete: a vállfedők nem fehérek, hanem sárgásak. A színe- zete egészben véve tompa szürkéssárga. Méretei kicsinyek : sz. 71: csőr 10 mm. Az új-zélandi példányok — köztük 1 db. IX-ból és 6 do XII-ből — mind nászruhások. A hawaiiak költési ideje ismét alkalmazkodott az északi félteke költési idejéhez, mert a V(1) és VI(2) példányok nászruhásak, bár a V-i példány csőre átszíneződő, főleg az alsó káva, ellenben az VIII-i régi példányok kö- zül egy már nyugalmi ruhás, kettő tollazata erős vedlésben van. Nyugalmi ruhában ezek sokkal tompább színűek lesznek. A hímek szárnyméretének táblázata : Alar er e mm. 2.1475. 16, TT 718 719 80 81 Ausztrália : Bie eo) ON CUS — | Tasmania — = 1 c ac ac —- =. New Zealand — 1 — NES lh — Hawaii 1 1 2 — 1 Lione Ezek alapjan teljesen egyetértek SAGE (1957) véleményével, amikor 6 az ausztraliai madarak méreteit, szemben az euröpai kontinentalis példanyo- kéval, kisebbeknek tartja, mig az angol veréb fent ismertetett problémajat figyelembe véve, azokkal egyezöknek tünnek. LACK (1940) a honolului vere- bekre szintén elég kis méreteket kapott (14 db): 76—81 (78,1 + 1,60) mm. A tojók nem ütnek el az euröpaiaktöl. 48 Dél-Afrika Dél-Afrika egyetlen pontjára, East-London környékére telepítették be Angliából a házi verebet. Félreértések elkerülése végett megemlíthetem, hogy Eszak-Afrikaban őshonos alfajok élnek (P. d. tingitanus, P. d. niloticus és az indicus-csoportokhoz tartozó P. d. rufodorsalis), valamint hogy Indiá- ból is telepítettek át Afrikába P. d. indicus-t, így a Réunion, Mauritius, Rodrigez, Komoro és Zanzibar szigetekre, továbbá Mombassa és Durban városok környékére. Az utóbbi pontról terjed lassan tovább a kontinens belsejébe Natal, Transvaal, Oranje és Swaziland egyes részein. Valószínű, hogy CoLE, POWER, RAWDON és LONG (1958, 1959) adatai erre az alfajra vonatkoznak. Angliából a házi verebet 1914-ben hozták be East-London környékére, ahonnan kb. 100 km-re terjeszkedett a vasútvonal mentén északi irányba és a kontinens belseje felé. 1940-ben lépte át a Nahaon folyót, 1951-ben pedig Mount Ayliffet (East Gregualand) is elérte (M. COURTENEY-LATIMER, in litt., 1959). A himek szärnymerete: NEN eier MATT 71 78 East-London l = 1 1 Az általam vizsgált naszruhas him példányok színezete igen világos, rő- tes, világosabb a magyar dombvidékinél, hasonló az alföldiekéhez, de nem olyan élénk, hanem valamivel tompább. A testalj feltűnően fehér, két pél- dányon némi szürkés árnyalattal. Az egész színezet szemben áll az ausztrá- liai példányok színezetével, melyek hátszínezete tompább. Az afrikai vilá- gosabb azokénál, kevesebb fekete csikozassal. Feltűnő továbbá az is, hogy úgy a I-i, mint az V-i, valamint az VIII-i példány is nászruhát visel. A csőrük fekete, csak az VIII-i példány fejszí- nezetébe vegyül némi oliv árnyalat. ROBERTS (1957) szerint a veréb költési ideje Dél-Afrikában (incl. P. d. indicus) IX —TIT. terjed és 2— 3 költése van. Legfeltűnőbb jelenség azonban az, hogy a tojók színezete is különbözik az európaiakétól (II—III-i példányok). A fentebbi betelepített populációk- : nál alig szólottam valamit a tojókról, és pedig azért, mivel éppen úgy, mint a magyar állomány ökológiai változatainál, az őshonos és a telepített popu- lációk tojói úgyszólván semmit sem térnek el egymástól. Ezen általános megállapítással élesen szemben áll a dél-afrikai veréb-populáció, melynek tojói igen elütőek. A kis méret aránylag nem olyan nagy különbség, de a színezet annál feltűnőbb. A dél-afrikai verebek nőstényei rendkívül világos színezetükkel ütnek el az európai és a többi betelepített populációk tojóié- tól. Már közel járnak az indicus-csoport tojóinak színezetéhez, és össze- vetve egy P. d. biblicus tojóval, azzal meglehetősen egyeznek. Az ember önkéntelenül arra gondol, nem keveredett-e valami indicus-vér is ebbe a populációba, bár erre nézve semmiféle bizonyíték sincs, és COURTENEY- Latimer kétli, hogy hajók visznek-e ide-oda verebeket. East-London ki- kötőjében ilyen megfigyelés nem történt. Az east-londoni verebet (hímeket és tojókat) összevetve durbani és indiai példányokkal, kétségtelen, hogy azok még a domesticus-csoportba tartoznak. 4 Aquila 1964 —65 49 Összefoglaläs A házi veréb Európából 1850 óta — főleg Angliából, de részben Német- országból stb. is sokfelé elkerült a tengerentúlra, és legtöbb helyen meg is honosodott, elszaporodott. Az ilyen állományok csaknem mindenfelé a he- lyi ökológiai körülményeknek megfelelően változásokon estek át. Ez külö- nösen olyan esetekben figyelemre méltó a fajfejlődés szempontjából, amely esetekben csak 1910 után került ez a madár új hazájába, tehát egy önálló populáció (cline) gyors változáson esett át. A hajók szerepére a széthurcolásban igen nagy gondot kell fordítanunk, bár legtöbb esetben nehezen állapítható meg, hogy az illető hajó hol vette fel a madarat. Az ilyen passzív terjeszkedés nagyarányú keveredést is okozhat. Közvetlen bizonyítékunk azonban erre vonatkozólag még nincs. A veréb telepítésének oka igen különböző lehetett. Elsősorban rovar- kártevők miatt telepítették be, pl. Észak és Dél-Amerika, de betelepítették kedvtelés céljára, pl. Dél-Afrika, vagy egyszerűen mások bosszantására is, pl. Brazília egyes pontjain. Legtöbb helyen mai gazdasági szerepe ugyanaz, mint Európában. Az észak-amerikai populáció eredetileg kisebb átlagos szárnymérettel rendelkezett, megegyezett az angliai átlaggal. A századforduló óta azonban az átlagméret megnövekedett és ma az európai kontinentális átlagot éri el. Színezetében nem tér el az átlagos európai populáció színezetétől, főleg a kontinentális dombvidékiétől — a tengerparti populációk vizsgálatára nem nyílott alkalmam, ennek a kérdésnek vizsgálatát azoknak az ornithológu- soknak kell átengednem, akik tengerpart közelében nagyobb sorozatot tudnak gyűjteni. Már a szubtrópusok felé közeledve kezd a hátszínezet rőtesebbé, a has- színezet fehéressé válni, hasonlóan a magyar síkvidéki populáció szineze- téhez. Ez tapasztalható a kaliforniai, floridai és bermudai — az irodalom alapján a mexikói — populációk hímjeinél, noha az eltérés nem nagy. A to- jók egyáltalán nem mutatnak különbséget. Még erősebben tapasztalható ez a jelenség a brazíliai és uruguayi verebe- ken, de az Andokban és a Falkland-szigeteken élő verebeken nem, ahol már részben a magashegységi, részben pedig az antarktikus klíma behatá- sának tudhatjuk ezt be. Ez az utóbbi tény különösen figyelmet érdemel, hiszen a Falklandokra a veréb a montevideói rőtes populációból csak 1919- ben került. Az ausztráliai verebek színezetben alig térnek el az európaiaktól, de fel- tűnő méreteik kicsinysége. Az újzélandi és hawaii verebek színezete ismét a szubtropikus állomá- nyok színezetének felel meg. Végül a dél-afrikai populáció — ahová csak 1914-ben került a veréb Angliából — üt el legélesebben az európaiakétól, méretei kicsinyek és színe- zetben az indicust közelíti meg. A tojók sehol sem estek át változáson, kivéve Dél-Afrikában, ahol a tojó verebek színezete a P. d. biblicus-éhoz áll a legközelebb. A kimondott trópusi vagy az arktikus területeken a veréb nem tud tar- tósan honosodni. 50 Lenyeges különbseg az is, hogy a Fold deli féltekéjére került populäciök megváltoztatták az iddjarasnak megfelelően a vedlési és párzási idejüket, kivéve főleg a dél-afrikai populációt, mely úgy látszik függetlenítette ma- gát az évszaktól. A szubtrópusra került verebek színezete rőtesebb, a testalj világosabb lett. Megfelel tehát a GLOGER-szabály egyik pontjának, hogy a száraz és melegebb vidékeken élő alakok színezetében a sárga és vörös-barna pig- ment, míg a hidegebb vidékeken a feketés-barna melanin uralkodik. A mi esetünk ilyen szempontból annál érdekesebb, mivel a változásnak aránylag igen rövid időn belül kellett bekövetkeznie. Vizsgáljuk meg a BERGMANN-szabály értelmében is az anyagunkat, bár itt sokféle tényező zavarja a tisztánlátást, és nem csak a helyi ökológiai faktorokra kell figyelemmel lenni, hanem arra a tényre is, hogy a Föld déli féltekéjén északról dél felé kell a szabálynak érvényesülnie. Ala cc" mm Europa Anglia 74 = do OL 76 17 3 ll 78 32 79 35 80 44 81 22 82 12 83 + 84 85 86 1 Eszak-Amerika (USA, Kanada, Bermuda) Brazilia, Uruguay, Buenos Aires W. Argentina, Chile Falkland Ausztrália, Tasmania Uj-Zéland Hawaii 1 Del-Afrika | bo © = We Ala © © mm Euröpa Eszak-Amerika (USA, Kanada, Bermuda) Brazilia, Uruguay 1 W. Argentina, Chile Auszträlia Uj-Zeland Hawaii Del-Afrika 1 | me N N NN m I Ha ezeket az eredményeket összevetjük Lack (1940) és CALHOUN (1947) méréseinek eredményeivel, akkor meglehetősen egybehangzó képet nye- rünk, hogy az amerikai állomány nem mutat lényeges eltérést az európai- tól. Sajnos az anyag még így is túl kevés ahhoz, hogy azon a GLOGER-sza- bályt érdemlegesen tárgyalhassuk. A szubtropikus körülmények között élő dél-amerikai és ausztráliai, valamint új-zélandi, hawaii és dél-afrikai állo- mányok úgy látszik már kisebb méretűek, még az Andok magashegyi hatá- sa is kevéssé befolyásolja ezt, s ugyanezt mondhatjuk a Falkland-szigete- 4: 51 ken élő verebekröl is, hangsúlyozva, hogy az anyag túl kevés ahhoz, hogy következtetés levonható lenne. A tojók az extrém csoportoknál szintén ugyanezt a képet nyújtják, azonban Dél-Afrikát kivéve, semmi elváltozás sincs a színezetükben. A dél-afrikai populáció kérdése elgondolkoztató. Már CALHOUN (1947) utalt rá, hogy a változatoknál nemcsak egyszerű ökológiai fenotipikus ha- tásokról van szó, hanem örökletes tulajdonságokról, tekintve, hogy Dél- Afrikában a tojó is alkalmazkodik, míg másutt csak a hím. Hogy most már valóban az X-kromosoma felelős-e ezekért a változásokért, azt a genetiku- sok hivatottak eldönteni. Sajnos madártani téren ilyen eredmények egy- általán nincsenek, de a kis emlősöknél Dice (1932 ete.), BLAIR (1943) és MATTHEY (1953) tanulmányai eléggé rávilágítottak, hogy a rendszertani problémákat ilyen oldalról! is meg lehet fogni. A házi veréb esetében annál is érdekesebb lenne ez a kérdés, mivel évszám szerint követhetjük elterje- désének útját. Így a lehető változások időbeli ütemére is caparra va- laszt. Köszönetnyilväanitäs Jelen vizsgalatomat csak igen sok kedves kolléga szíves közreműködésével sikerült végrehajtanom. Ezeknek ezúton is legmelegebb köszönetemet nyilvánítom.. A vizsgálatra kölcsön kaptam anyagokat a következő müzeumoktöl: Természet- tudományi Múzeum, Budapest (Dr. HoRvárH Lagos), National Museum, of Victoria, Melbourne (©. W. BRAZENOR & A. R. Mcevey), The Australian Museum, Sydney (J. W. Evans), University of British Columbia, Dep. Zoology, Vancouver (Dr. M. UDVARDY). Külföldről vizsgálati anyagokat küldtek ajándékba: (lásd angol szöveg). A hazai anyag " begyűjtését a következőknek köszönhetem: Dr. BERETZK Baron. (Szeged), Bopa KÁROLY ( Paloznak), CSABA JÓZSEF (Närai), CsIBA Lagos (Tejfalusziget), CSIZMAZIA GYÖRGY (Szeged), CSÓKA Lagos (Budapest), CZEBE GYULA (Pusztavám), FODOR JÓZSEF ( Pilisvörösvár), FRANKE JENŐ ( Budakeszi), GÁRDONYI GÁBOR (Diósjenő) GERGYE IMRE (Nárai), GYÉRESSY ANTAL (Újpest), Dr. HOMONNAY NÁNDOR (Tata, Cegléd), Prof. Dr. KoLosvARy GÁBOR (Szeged), MAGYAR BÉLA (Mátraháza), NAGY LASzLO ( Telekgerendás), PETERFAY JÓZSEF (Kárász), RADETZKY JENŐ (Székesfehérvár), SCHMIDT EGON (Budapest), SIMON GYÖRGY (Debrecen), SMUK ANTAL (Nagylözs), Dr. SóvÁGÓ MIHÁLY (Hajdúböszörmény), . Dr. STERBETZ ISTVÁN (Budapest), Dr. SzABÓ ÁRPÁD (Hévíz), SzepesvArr LÁSZLÓ (Üllő), Szı.asy ZOLTÁN (Budapest), TANDARY LÁSZLó (Szeged), ZIEGNER ANTAL (Békásmegyer). fű Magyarország (Hungary) 162; Finnország (Finland 6.) Lengyelország (Poland) 10; ; Romania 22; Carpatho- Ukraina ie Slovakia 27; "Ausztria 3: Liechtenstein 5; Anglia (England) 6 Europa (összesen — total): 242. : Kanada 27; USA 40; Bermuda 33; Mexico 2. Eszak és Közep- Amerika (North and Central America, òsszesen — total): 102. Brazilia 7, Uruguay 5, Buenos Aires 1, W. Argentina 21. Chile 2, Falkland Isl. 4. Del- Amerika (South America, összesen — total): 40. Auszträlia: 37, Tasmania 1, New Zealand 13, Hawaii 8. 52 Osszesen — total 59. Del- Afrika (South Afrika): 6. P. d. indicus: Bombay: 4, Durban: 3. P. d. niloticus 1, P. d. biblicus 3, P. d. bactrianus 2. Osszesen — total: 554 darab-specimens. Notes on the different population of the House-Sparrow By Dr. A. Keve Hungarian Institute of Ornithology At the International Ornithological Congress in Helsinki, 1958, I had alreday ac- | counted forthe state of myresearch on the different populations of the House-Sparrow [Passer d. domesticus (L.) 7, that I could not finish, because some promised material had not arrived by the close of my manuscpript, as some of the announced material has not even now arrived from Mexico (partly) and New Caledonia. In that paper I detailed the literature pertaining to the House-Sparrow and what specificresearches had been carried on on the Sparrow so far. Thus I need no digress on those details once more. My purpose was threefold: 1. How do the towns affect the sparrow-populations by secondary colour-effect, soiling? 2. Do we find any differences between the popula- tions of the plains and those of the high mountains? 3. Have the introduced sparrows undergone any alteration since their acclimatization? I had already answered the two former questions. The more recently collected material has not altered my respective opinion. In my former paper I did not deviate to that obviously arising questions: whether I had compared equivalent materials and how the comparison was influenced by the moulting, more correctly by the change of colouring, hence sparrows obtain the nuptial-dress by way of the abrasion of the plumage. I can add to the results of NIETHAMMER (1937) and WITHERBY (1948), that my research-material shows, that there are many exceptions from, this general rule and the changing of the colour varies extremely, being the consequence of abrasion. In my new material I have made a particular point of comparing the nuptialdressed specimens with the winter-dressed ones of the same area and I have come to the con- clusion that my resultsare valid in that respect too and so it is not worth while to deal with this in details. The most important is to make a start from the colour of the bill, that is black in nuptialplumage and horn-coloured in the winter one and to evaluate the equivalence of the specimens by way of this. To my first question: whether we find any differences between the sparrow-popu- lations of the towns and those of the country respecting their measurements—I got a negative answer. In colouring, of course, they are considerably darker in conse- quence of the soiling, but even if we remove the soot and other dirt, the colouring of the townsparrows seems to be somewhat duller compared with the country-sparrows, especially with the specimens of the plains and it rather equals the colouring of the specimens from middle-high mountains. Our second question is: whether the sparrow-populations of the plains and those of the high-mountains differ? Compared the specimens of the plains, especially those from, farms, with the sparrows of villages in the mountains, the difference is so strik- ing, that if we did not know the given ecological factors and the specimens would be collected in places, that are geographically situated far from each other, we certainly would consider them, different sub-species, but excepting the females. The colouring of the males of the lowland-sparrows is bright foxreddish-brown, the underpart of the body bright whitish, while the specimens of the highlands are generally duller coloured and the belly more greyish tinged. Among the sparrows of the highlands there are also local differences, for the specimens from the Alps and the northern Carpathians are duller, while those from the eastern Carpathians have a more rufous colour on the back, compared with the former ones, but not with the sparrows of the lowlands. The same is valid also in the suburban areas of the towns of the Hungarian 53 Plain, where the sparrows assume rather the characteristics of the lowlands than those of the towns, though not everywhere, for e.g. it is true that the sparrows in the countryside of Szeged and Cegléd (Central and South Hungary) have the characteris- tics of the lowland, but in the area of Debrecen (NE Hungary) they are more of a town-character. The differences in measurements are negligible; perhaps only if we compare the specimens of the high-mountains with those of the middle mountains, do we see some little deviation, as the average value of the latter ones is higher. Respecting the males I got the following table in my examined material: i Ala oo mm 276 I 18." 79) “80: (8) 282,783, 8542 508286 Plainland LI: 8138) - 13° 8° 6 ans ee Hills 17.282215: 716 19 1a ae s] High Mountains =) 270,06 6 TO A Ce Considering the vertical spread of the House-Sparrow there are rather few data Here I have summed up only the data from Central Europe: According the BURG (1922) it occurs up to 1500 m, sometimes even 1800 m in the villages of Switzerland. DESFAYES (1951) found migrating sparrows above the passes as high as 1530 m, even at 2200 m. ScHöLL (1959) observed 10 specimens on the Brenner-Pass (Tirol) about the Austrian custom-house as high as 1370 m, in breeding season (June 17th). Mosansky (in litt., 1957) did not find any sperrows in the villages of the northern Carpathian Mountains that are located higher than 500 m. A. STOLLMANN (in litt) has found the House-Sparrow in Lipto-Teplicke on 1000 m in February. STRAUTMAN (1954) professes that the highest limit of its spreading is 900 m, in the north-eastern Carpathians. Kout (in litt.) did not find it in the villages of the eastern Carpathians higher as 600 m, but S. GYŐRFI collected some even as high as 1200 m in the souther Carpathians. Having amply dealt with the individual and local variations in my previous paper, now I can turn to the third question, which is the proper subject of my present study. To begin with I am accentuating, that I want to deal with the nominate form of the House-Sparrow, i.e. {Passer domesticus domesticus (L.)] exclusively, I do not want to examine the questions of subspecies or even those of higher taxons, nor to deal with the questions of natural spreading. My problem solely is: whether the sparrows, after having got over the seas, did undergo any alterations and to which extent? North America The House-Sparrow was first introduced to North America in autumn 1851; the Brooklyn Institute imported some from England. At first they were kept in cages and set free only in spring 1852, but the experiment proved a failure. In 1852 the importation was repeated and this time successfully. In the course of the following 30 years more and more shipments landed on American soil from New England till Utah. The bulk of these shipments, however, came from the continent of Europe and by 1886 the House-Sparrow had spread nearly all over the territory of the United States (FERGUS, 1884; BARRows, 1889; KALMBACH, 1940). The spread of the sparrow reached Canada between 1870 — 75, though it is possible that there were importations to Canada from, Europe too. After ten years it was found all over the southern area of Ontario. Because of the rigid climate of most part of Canada the country is not suitable for the sparrow’s lasting settlement and makes the bird increasingly depedent on man. Thus it could hardly spread towards the north-east, e.g. it invaded only the southernmost part of Brunswick. It can be found in the countryside of Quebec, and in Ontario except its forest areas; it even penetrates as far as the Hudson Bay, but there it perishes in severe winters. Since 1920 parallel with the reduction of the horse-drawn vehicles it decreased in number. Its spread reaches only the southern areas of Saskatchewan. It penetrates into Alberta as far as Edmonton and the Jasper Park. In British Columbia, however, it lives only in the scuthern part, mainly in the countryside of Vancouver. Northward from this line its 54 occurrences are only occasional ones, so Fort Simpson (62°) in Mackenzie is the north- ernmost occurrence of the House-Sparrow in America (WEAWER, 1939; SNYDER, 1951). | Its spread in southern direction progressed more slowly. WAGNER (1959) analyses it in details. Though there were lesser importations from Holland too, they, however, were not considerable compared to the populations coming from the United States. According to WAGNER the House-Sparrow invaded Mexico from Texas (Albuquerque, New Mexico, 1918) along the shore of the Mexican Bay, but the mountains stopped it at Monterrey and Torreon in the inland, while on the seashore it made a halt at Tampico. Another invasion took place along the shore of the Pacific. According to WAGNER the sparrow had already been acclimatized at San Diego, i.e. immediately on the Mexican frontier in 1908. The first sparrow was observed at Mazatlan on the western shore. Literature is contradictory in fixing the exact date of that event: WAGNER’s map records 1916, his text 1920, while according to HEILFURTH (1931) the date was 1929, but Upvarpy (in litt.) has kindly informed me, that the expedition of the University of Vancouver should like to collect some sparrows here for me. He did not find the bird in 1960, only next year in August 1961 in the Lowlands north of Puerto Vallerta near Talisco. On July 29th 1962 Upvarpy has found it on the Island Maria Madre. The fact is, however, that the western spread also rapidly pro- ceeded southward along the seashore, it even again turned to the east along the valleys of the rivers Lerma and Balsas, reaching—by that route—the shore of the Mexican Bay again at Veracruz in 1942, according to LOFTSCHER (1953) as well as later the Oaxaca Plateau. In 1933 it was also familiar in the capital (WAGNER). According to Toro (1950) and BLAKE (1953) it could be found also in the southern provinces, as in Guerrero and Chiapas, though its colonies were sporadical. According to WAGNER it appeared in the isthmus in 1947, at Tehuantepec and in 1948 at Tuxtla Gutérrez and in the countryside of San Cristobal. More southward from. the firstly mentioned locality along the seashore and nearer to the Guatemalan border it has not been found yet (WAGNER and in litt. WETMORE). WAGNER gives the information that the Mexican sparrow differs in his habits from other populations, since the sparrows in Mexico seek their food on the trees and not on the ground. The sparrow also appeared on the islands of the East. It was imported to the Ber- mudas in 1875 (WINGATE, in litt., 1958) where it became fairly numerous (BOURNE, 1957). The House-Sparrow got to the West-Indians at about 1875 for the first time, namely to the New Providence Island, where, however, it became extinct. To Cuba it got towards the end of the past century, where it became numerous except in the easternmost parts, though it sporadically also occurs there. Between 1903 — 4 it got to Jamaica, where it greatly increased. R.P. BENGRY (in litt., 1960) informs us that on the northern shore it occurs very sporadically — and finally there was a lesser colony in 1953 on St. Thomas Island too (Bonn in litt., 1958). The North-American population has already been examined from many points of view, so here I only refer to two papers: that of Lack (1940) and that of CALHOUN (1947). LACK demonstrated by a very large material, that respecting measurements, the American sparrow-population does not differ from the European one. According to his final result only the Californian sparrow differs a little from the other populati- ons by its bill being somewhat longer. — Naturally it must be with regard to the problem of English Sparrow ("hostilis") which was discussed by many authors, e.g. STRESEMANN (1913), KLEINSCHMIDT (1915), HARTERT (1921), WITHERBY (1948) etc. Based upon such a small series as mine was (6 specimens) the English population could seem a well separable subspecies considering the smaller measurements and the warmer, more reddish colours, though in colouring it stands very close to the series of the Hungarian hill-country. CATHOUN (1947) points out that though Barrows (1889) had 80 records on impor- tations of sparrow, it has not been stated whether those shipments had come from England or from what other countries. CALHOUN examined 58 gg that had been collected from the area between Washington and New York before 1886. The middle value of wing-measurements is smaller (76, 51), as of those collected between 1908 — 1945 (77, 60). Townsenp & Harpy (1909) had already stated that the sparrows of 55 New England have longer wing-measurements that the English specimens or those of the originally introduced ones. Bumrus (1898) came to the conclusion that the mor- tality of the specimens with extreme measurements was greater in a hard winter. CaLHoun's result based on 1614 specimens was, that the larger sized sparrows endure the cold and the smaller ones the heat better. Compared to researches on such a scale I can, of course, have hardly anything to say to the question of the variation of the American sparrows, for my material is very scant: Jasper Park 1 9, Vancouver 26, East Chicago 32, Buena Park (Calif.) 4, Gains- ville (Florida) 4, Bermuda 33, Mexico 2. Upon my own material I can just remark, in accordance with the examinations accomplished before me, that there is hardly any difference between the various popu- lations. On the general the American sparrows correspond with the populations of the Hungarian hill-land, and their colouring is duller than that of the specimens of the Hun- garian low-land. Compared to the Canadian ones the sparrows of Florida are somewhat more rufous; the Californian and Mexican sparrows similarly belong to the rufous- backed, whitish-bellied group, but their fox-red colouris darker than that of the speci- mens of the Hungarian plains. The sparrows of the Bermudas also belong to the dark fox-reddish type. They are more rufous than the sparrows of the Hungarian hill-land, but darker rufous than the specimens of the Hungarian plain-land. They fairly well cor- respond with the Finnish, English and Canadian specimens, but they stand nearer to the Californian ones than to the sparrows of Florida. Thus the result equals that of HEILFURTH (1931), according to whom the Mexican sparrows are also more rufous. On the underpart of the body, the sparrows of the Bermudas and California parti- cularly equal the specimens of the Hungarian low-land in their whitish colour contrary to the greyish shade of the English and Finnish specimens. The females do not display any difference. x The moulting and colour-changing period correspond to that of the European popu- ations. Based on the wing-measurements of the males I have obtained the following table : Ala oo mm 76 77 78 79 80 81 82 83 Vancouver = 2 2 5 1 = 2 = East-Chicago = 3 5 3 4 a — California - = = = 1 = 1 — = Florida 1 = 1 = = = = — Bermudas 1 2 7 6 7 2 3 1 Mexico — = = — = = 1 = My scant data seem to support CALHOUN’s results if starting from the northern areas we proceed toward the subtropical seashore. It would, however, be bold to come to conclusions of that, considering the smallness of the material. On the other hand, the Bermudas being located more in the north, the sparrows living there equal the average continental populations in measurements, and only their colouring indicates some effect of the vicinity of the sea, just as the sparrows of Vancouver are a shade lighter than those of Chicago. According to Upvarpy in Vancouver the House-Sparrow lives only in the gardens etc. and so a secondary dirtying is without importance. Prof. Upvarpy has kindly informed me (1963) about a performance of R. F. JOHNSTON and SELANDER, whose results agree with mine.* As to the vertical spread of the House-Sparrow we have only one data from, America, i. e. : sparrows living in Jasper Park even at the altitude of 1100 m. South America To North America—as FERGUS (1884) discusses it—the sparrow had been intro- duced as a means of protection against harmfulinsects; in the same way in South America its first importation took place in 1872 in the area of Buenos Aires also to get control over a harmful insect called Oiketicus platensis WETMORE, 1924; GEBHARDT, 1926, * (Science, 144 (1964), p. 548 — 550.) 56 1944; SIcK, 1957, 1959). This was followed by several later importations, mostly from. Germany. By 1890 it had greatly increased in number, and by 1898 already spread within a circle of about 50 miles, and after that it rapidly proceeded towards the central provinces. In 1917 it reached the Chaco area (WETMORE, 1924), in 1920 it invaded also the Rio Negro province, and according to A. KovAcs (in litt., 1958) it was frequent also in the countryside of El Bolson (Bariloche) near the Argentine-Chilean border. By 1957 it spread all over Patagonia and invaded even the Fireland (GEBHARDT, in litt., 1958). It appeared in Uruguay in 1888 and became numerous there by 1913 (GEBHARDT, 1944). Towards north it crossed the frontier of Brazil in 1917, where it became resident. in all of the southern districts, but did not transgress the 10th southparallel, and only K. LAKÓ met with sparrows in Para (Belem) in the years of 1927 — 29. The assistance of man has a great role even nowadays in its spread (SICK, 1957).S1cK completed (1959) his data. The dispersion arrived not only from, Argentine, but was also introduced from Portugal to Rio de Janeiro in 1903, and to Minas Geraies in 1910. SICK gives a very exact map of the distribution of the House-Sparrow in Brazil. This area reaches in the north tillthe 15°S and in the west till Bolivia, but there exists opportunity for further distribution. In Bolivia KRIEG was the first to find it in 1926 at the upper Pilcomayo, then it was also found at Villa Montes by BOND and MEYER DE SCHAUENSEE (1942). The sparrows of the Falkland Islands also descend from this importation. HAMILTON (1944) was sailing from. Montevideo to Port Stanley and observed 20 sparrows on his ship that flew ashore off Port Stanley and since then the sparrow has spread on the Falk- land Islands (BENNETT, 1926), R. W. Woops was so kind as to inform, me (in litt., 1959) as follows: “... a friend of mine who recently (May 26th, 1959) came to Stanley from Grytviken, South Georgia, informed me, that there was only one House-Sparrow there. He thought it almost certain that it had arrived by means of an “assisted passage’’ on a whaling transport vessel from Argentina...” The sparrow was introduced to Chile directly from Europe in 1917 in the area of Conception. This was followed by several other importations, mostly from. France. By 1933 it reached the countryside of Valdivia and Correl (SCHNEIDER, 1938). Respecting its further spreading GEBHARDT (in litt., 1958) was so kind as to place the following data at my disposal: A. W. JoHNSON found the sparrow frequent on Chiloe Island in 1958; KUSCHEL observed it on Juan Fernandez Island (Robinson Island) in 1955. According to A. W. JOHNSON S kind information (in litt., 1960): “Unknown in the country at the turn of the century, it is now found throughout the country from Arica to Magallanes and Tierra del Fuego excepting only the high Cordillera (above 3000 metres). From Chile itinceded to Peru too. According to KOEPCKE (1952) itisfrequent in the country- side of Lima and Callao. She has kindlyinformed me (in litt., 1960) that since then its more recent occurrences are known onthe western side of the Peruvian Andes. Accord- ing to GOODWALL, JOHNSON and PHILIPPI (1951) it reached the Easter Islands at Sale y Gomez Island too (GEBHARDT). So far only LAUBMANN (1930) has discussed the alterations of the South American House-Sparrow saying that the 9 specimens from St. Fé Province (Argentina) do not differ from the European ones. I myself also only had a small research material at my ‘disposal: Rio de Janeiro 7; Buenos Aires 1; El Bolson and Quinto (Rio Negro, Arg.) 21; Santiago 2; Montevideo 5; Falkland Islands 4. The Brazilian specimens—also those from Uruguay and Buenos Aires — are very fox-reddish, more than those from the Hungarian low-land; and the underpart of the body is whitish, while the specimens originating from the Andes and Chile have a duller colouring; those from Montevideo stand between the two, but nearer to the Brazilian ones. The plumage of the nuptial dressed Brazilian specimens is very much abrased, its redness is equal to those from the Hungarian plains. The underpart of the body of all of them is whitish. In that respect they equal the Australian ones, but it is not so white as that of the African ones, and it is not tinged greyish, but cream-coloured. It could be said to be equal to the specimens of the Hungarian plains, though the latter ones do vary more. Comparing the sparrows of the west andeast of South America, the duller colouring of the latter ones is accompanied by the more greyish underpart of the body. The sparrows of the Falklands equal the western specimens and not the eastern ones, of which population they do originate, thus in point of fact there is a twofold alter- ation — further they equal the Hungarian sparrows in the colouring of both the back 57 and the underpart of the body, and a resemblance can also be discovered comparing them, to the Canadian ones. Respecting the wing-measurements I have got the following table : Ala gg mm 75 76 77 78 79 80 81 82 83 Rio de Janeiro i — — 1 = I = — = = Montevideo = = = ] = 2 = = = Buenos Aires 1 — = = El Bolson 2 = 3 = 1 2 = = 1 Santiago = = — — — 1 — — — Port Stanley — — 1 1 1 l - — = We must also deal with the question of the moult, that shows a deviation from the time of colour-changing of the European and Nort-American populations. WAGNER (1959) has already pointed out that in Mexico the sparrow does not breed in winter, but during the great heat-period, so apparently that is what affects the changing of their colouring; as to the fledging of the young, he gives the following data: No fully-fledged young were to be seen in Veracruz in April— August, nor in Tuxtla Gutiérrez in Feb- ruary — July. Except these months the sparrow in Mexico breeds at any season. Many of the South American specimens have a little olive tinge stillleft at the tip of the feathers in the greyness of the crown — with the Hungarian specimens this occurs only quite sporadically, though I had also a winter-dressed specimen from May in my material. One of the Brazilian specimens has this olive tinge left in spite of the very much abrased plumage. The Uruguayan specimens from. May are in post-nuptial plumage. Among the specimens from Argentina, the head of the male from September, November and January may be called grey, but the crown of even the specimens from October is olive tinged. The colouring of the specimens of Brazil and Uruguay equals that of the Hungarian winter specimens, The bill of the one from August and February, however, is black, its plumage very much abrased, and from the same period I got also quite young specimens from LAK6. Among the specimens from W. Rio Negro one is in winter plumage in June, one transitory dressed in May and the black-billed nuptial- dressed ones are from September and October. KovAcs collected 6 young also in Janu- ary and February. The bill of the Chilean specimens from July is nearly black, but the throatpatch isevenly black and its crown is grey. à The specimens of the Falklands from April are in post-nuptial plumage, those from July might be classified alike, though the bill of one of those shot on the same day is nearly black, i.e. getting coloured and the bill of the specimen from, August is almost pure black. _ All this shows, that the South American population adapted itself to the local clima- tical conditions and the period of their sexual functions reversed. Considering the elimati- cal factors in the spread of the House-Sparrow, Sick (1957) and WAGNER (1959) have amply pointed out that the tropical climate hinders its advance. SCHNEIDER (1938) ae the scarcity of human settlements is the cause of its slow advance southwards in hile. Australia and Oceania According to Prescott (1943) we do not know the exact date of the first introduc- tion of the House-Sparrow to Australia, but it must have taken place at the beginning of the decade of 1850 namely in the area of Melbourne, for there are data that in 1856 the collecting of sparrow’s eggshad been rewarded. That was followed by several other importations, so that in 1870 it was very numerous in the countryside of Melbourne (CAMPBELL, 1945). According to SAGE (1957) the introduction of 120 specimens took place to the Botanical Garden.of Melbourne in 1863, but there were several importa- tions between 1864 and 1872 too. The human settlements connected with the building of the railways encouraged and accelerated the spread of the sparrow. Independently from the previous introductions it was brought to New South Wales in 1860 for the first time (SAGE). For instance it was frequent in the countryside of Sydney about 1920, 58 but SAGE gives detailed information of its spreading all over the state. In Queensland its spread is sporadical. In 1920 itreached Dalby (Bunya Mt.), and in 1948 Miles, as well as Rockhampton, but it did not penetrate farther north. No doubt the centre of its expan- sion in Southern Australia is Adelaide. Its occurrence, however, is limited to the area of the Spencer Bay and along the railway lines; farthest west it proceeded as far as Tar- coola. In the west a pair was observed at the port of Fremantle in 1927 too, which must have arrived by a boat (SAGE, 1957). Thus its occurrence in Australia is rather limited to the vicinity of the southern and eastern sea-shores, as they do not inhabit the inland of the continent, neither in the north, nor in the west, though the traffic of the ships would promote its colonisation even in the present time. Thus SZENT-IVANYI (1960) ob- served that in 1950 there were sparrows on his ship too, that having left Bremen sailed for Suez. It is questionable though whether they were P.d. domesticus having embarked in Bremen or P.d. niloticus having joined the boat only at Suez? At any rate the case warns to caution and near seashores the crossbreeding of various subspecies must also be taken into consideration. The sparrow’s spreading also continued to the islands of Oceania. — I deal with the Easter Islands separately as it is obvious that the sparrow got there from Chile. — The first station of the House-Sparrow was from, Tasmania, Australia, where according to W. BRYDEN (in litt., 1958) it got to Hobart in 1862, but according to LE SOUEF (1957) it was imported from, Melbourne in 1867. SAGE (1957) says the sparrow was introduced to Launceston from Adelaide between 1861 and 1871, and that since then it settled also on the King and Fliders Islands. 3 SARASIN (1913) also found sparrows in New Caledonia. According to him it was frequent in La Foa (GEBHARDT and Sz1yy in litt.). F. Comic (in litt. 1960) writes: “L’espèce semble assez commune dans la région de Nouméa et dans la plupart des centres de la Côte Ouest, La Foa, Bourail, Poya, Pouembout, Koné, Gomen, Koumac. Sur la côte Est l’espèce existe a Houailou, mais je ne saurais affirmer si elle existe dans les autres centres. C’est une espèce qui s’eloigne rarement des villages car on ne l’observe jamais dans les zones, inhabitées.” Concerning the introduction of the sparrow to New Zealand we can find the follow- ing data in the kind information of F.C. Krinsky (in litt. 1959): According to G. M. THOMSON it is uncertain when it was introduced for the first time, but before 1862 there were no sparrows in New Zealand. In 1864 the Nelson Society imported sparrows, but only one arrived alive. In 1865 the boat “Viola” brought 36 pairs from Glasgow to Auckland, but only two specimens survived the voyage. In 1867 five sparrows got to Canterburg, and further 47 to Auckland. In 1868 the Otago Society set free three and in 1869 eleven specimens. Six specimens were released at Stoke in 1871, and from then on the House-Sparrow spread rapidly in New Zealand. According to the Bird- list of 1953 it had acclimatized not only on the two main islands, but also on the sur- rounding smaller islands as Chatham, Auckland, Snares Islands (GEBHARDT in litt.). — The occurrence of the House-Sparrow on Campbell Island was a mistake according to WESTERSKOV (1960). The conquest of further territories started from New Zealand. According to G. Harcx (in litt. 1957): . .. nine sparrows were introduced from New Zealand in 1871, and liberated in Honolulu. They are now found on all islands, but are not very common except on Oahu, where they were first released. Here they are common in the low- lands, in residential districts, but are never found elsewhere...” Having examined a smaller series of Australian sparrows SAGE (1957) states that they do not differ from the European ones in colouring, but the middle-value of the wing-measurements is very small. I myself had the chance of examining only 27 go and 10 © © specimens from the area of Melbourne and Sydney, 1 c" from Tasmania, 7 dd and 6 2 9 from New Zealand, and 6 gg’ and 2 9 © from the Hawaii Islands. Comparing the Australian and Tasmanian sparrows, with specimens from the Hungarian hill-land, I have found, that the colouring of their back is lighter than that of the latter ones, but darker that that of the specimens from the Hungarian plains, and it fairly equals to that of the English sparrows. The underpart of their body is also lighter than that of the specimens from the Hungarian hill-country, but somewhat more greyish than that of the specimens of the Hungarian plains. The population of New Zealand (Wellington) sharply differs from the Australian an Tasmanian ones. The bright fox-reddishness of the back is striking, i.e. their 59 colour is not washed. The colour of the underpart of their body is bright white. This colouring is even more conspicuously bright than that of the specimens of the European lowlands. All of these specimens were in nuptial plumage from December. The white cheek of a male was particularly remarkable, sharply contrasting with the fox-brown colour of the nape and the brigth black of the throat. The specimens originating from the Hawaii Islands are, naturally, very like those of New Zealand, but as if their whole colouring were a touch duller, approaching to the Californian sparrows. On the whole it may be said, that the population of the Hawaii Islands and New Zealand have both the same bright character of colouring. Considering the moulting-season, the Australian and Tasmanian specimens from August to November—even one from December 2nd —have black bills, their crowns are grey and the black throatpatch is extensive, the skin from, 15th December has a horn-coloured bill, the crown is olive-grey; similar are the specimens from June and July. Their black throat-patch is also less extensive — only the bill of two skins from : 19th and 21st June are in transitory colouring. It must be remarked that the white brim, of the single feathers in the throat-patch varies considerably. I must call special attention to one specimen (Sydney Museum, 0.12789, Sarana, NSW., —.—. 1902.): It is in perfect winter-plumage, very light, but dull coloured, with little black on its back; the scapulars are not white, but yellowish. On the whole its colouring-effect is dull greyish yellow. Its measurements are small: Wing 71; Bill 10 mm. The specimens of New Zealand—one from September and 6 from December — are in nuptial plumage. The breeding season of the Hawaiian sparrows adjusted itself to that of the northern hemisphere again, for the specimens from May Ist and June 2nd are in nuptial plumage, though the bill of the specimen from May is in transitory state, its lower mandible particularly, while one of the specimens from the end of August is already in winter- plumage, and the plumage of two is in full moulting. In winter-plumage they will become much duller coloured. Table of the wing-measurements of the males: Ala gg mm 74 75 76 77 78 79 80 81 Australia _ 3 3 6 7 3 — 1 Tasmania = = 1 = = = = = New Zealand = 1 — 2 3 1 = = Hawaii — 1 TESS — 1 1 — — Based on this I guite agree with the opinion of SAGE (1957) who considers the mea- surements of the Australian sparrows smaller than those of the specimens from. the European Continent, while regarding the above mentioned problem. of the English Sparrow, they seem, to be equal. Lack (1940) also got fairly small measurements respecting the sparrow of Honolulu (14 specimens): 76—81 (78,1+1,6) mm. The females do not differ from the European ones. South Africa House-Sparrows were imported from England to only one point of South Africa, namely to the countryside of East-London. — To avoid misunderstandings I may remark that in North Africa there are indigenous subspecies living, as well that P.d. indicus were imported also from India to Africa, so to the Reunion, Mauritius, Rodri- gez, Komoro and Zanzibar Islands, further to the countryside of the towns Mombassa and Durban. From the latter point it is spreading slowly towards the inland of the continent in some parts of Natal, Oranje and Swaziland. It is probable that the data of CoLe, POwER, RAWDON and Lone (1958, 1959) refer to thus subspecies. From England the House-Sparrow was imported for the first time in 1914 to the countryside of East-London, from where it spread about 100 km along the railway- line to the north and the inland of the continent. In 1940 it crossed: the Nahoon river, 60 and in 1951 it also reached Mount Ayliff (east Grequaland) (M. COURTENEY-LATIMER, in litt., 1959). The wing-measurements of the males: Ala oo mm 75 TO Ay 78 East-London ea 1 1 The colouring of the nuptial plumage of the males — examined by me — is very light, rufous, lighter than that of the sparrows of the Hungarian hill-country, it is similar to that of the sparrows of the plains, yet not so bright, but somewhat duller. The underpart of the body is strikingly white, with some greyish shade on two speci- mens. Their whole colouring is in contrast to that of the Australian specimens, whose colour on the back is duller. That of the African specimens is lighter with less black striation. It is also remarkable that the specimens from January, May and August are all in nuptial plumage. Their bills are black, only the colouring of the head of the spe- cimen of August has some olive tinge. According to RoBERTS (1957) in South Africa the breeding season of the Sparrow (incl. P.d. indicus) extends from, September to March, rearing 2— 3 broods. The most remarkable phenomenon, however, is that the colouring of the females also differs from that of the European ones (specimens from February-March). Dealing with the other colonized populations I have hardly said anything about the females, because —just as with the ecological variations of the Hungarian popula- tion—there is scarcely any difference between the females of the indigenous and of the colonized populations. In sharp contrast with this general statement the females of the South-African sparrow-population are quite different. Their smaller size is not such a great difference proportionally, but the colour of their plumage is all the most remarkable. The females of the South-African sparrows differ from, the females of the European and the other introduced populations by their extremely light colour. They ‚are rather near to the colouring of the females of the indicus-group, and compared to the females of the P.d. biblicus (Haifa) they fairly equal them. It may be supposed that some indicus blood got into this population, though there is no evidence in that ‚respect, and COURTENEY-LATIMER doubts that ships give the sparrows assisted passage to and fro. In the port of East-London there were no such observations. Comparing the sparrows (both males and females) of East-London to the specimens of Durban and of Bombay it is beyond doubt, that they belong to the domesticus- group after all. Summary Since 1850 the House-Sparrow has got from Europe — mostly from England, but partly also from the Continent—to many a place overseas, and at most of them it has settled and multiplied. Almost everywhere such colonies have undergone altera- tions according to the ecological circumstances. From the standpoint of the species’ development that deserves particular attention in such cases when the bird got its new homeland after 1910, thus an independent population (cline) has undergone rapid alteration. Great attention must be paid to the role of the ships in the involuntary straying of the sparrows, though in most cases it is very difficult to find out where they got on board. Such passive expansion may also cause interbreeding on a large scale. However, we have no direct evidence in that respect yet. The motive of colonizing sparrows may have been very various. They were mostly imported as a remedy against harmful insects, e.g. to North and South America, but they were introduced also to take pleasure in them e.g. South Africa, or simply to annoy other peoples e.g. at some point of Brazil. Its present economical role at most places is the same as in Europe. Originally the North American population had smaller average wing-measurements, equalling the English average. Since the turn of the century, however, the average measurement have increased, and now they have reached the average of the Euro- 61 pean Continent. Its colouring does not differ from the colour of the average European population, mainly from that of the hill-land. I had no opportunity to study the populations of the sea-shores, so I am obliged to leave this problem to those ornitholo- gists, who can collect larger series near the sea. Proceeding towards the subtropical regions, the colour of the back is getting more rufous, and that of the belly more whitish, similar to the colouring of the population of the Hungarian plains. The same can be seen in the males of the populations of California, Florida, the Bermudas—and according to literature — of Mexico, though the difference is not great. The females do not display any difference at all. This phenomenon can be seen even more clearly on the Brazilian and Uruguayan sparrows, but not on those living near the Andes and on the Falkland Islands, what may be caused by the effect of the vicinity of the high mountains and the antarctical climate respectively. This latter fact deserves particular attention, since the sparrow got from the rufous population of Montevideo to the Falklands only in 1919. The colouring of the Australian sparrows hardly differs from that of the European ones, but their small measurements are remarkable. The sparrows of New Zealand and Hawaii correspond to the subtropical popula- tions in colouring. Finally the population of South Africa — where the sparrow was introduced in 1914 from, England — differs most sharply from the European one: its measurements are small and as for colour it approaches the indicus. The females have not undergone any changes anywhere, except. in South Africa, where the colouring of the females stands nearest to that of the P.d. biblicus. In definitely tropical or arctical regions the sparrow cannot colonize permanently, so between the two 20th paralleles of latitudes. Central America is somewhat an exception, but the 25° was not transgressed here either. Another essential difference is, that the populations having got to the southern hemisphere have altered the season of their moulting and breeding in accordance with the climate, except the South African population, that seems to have made itself in- dependent from the reversed seasons. The colouring of the sparrows introduced to subtropical regions has become more rufous, and the underpart of their body lighter. Thus it corresponds with one point of the GLOGER-rule, namely that in the colouring of the characters living in dryer and warmer regions the yellow and red-brown pigment prevails, while in colder regions the blackish-brown melanin is prevalent. From such a point of view our case is all the more interesting, as the alteration must have taken place within a comparatively very short time. Let us examine our material also in the sense of the BERGMANN-rule, though clear vision is blurred by many a factor here, and not only to local ecological circumstances must be paid attention, but also to the fact, that on the southern hemisphere the rule has to assert itself proceeding from south to north. Ala gg mm 74 75 76 011: 78 79 80. 81 82 83 84£ 85. 86 Europe _ I.e. 2332 35 744222, MIN An 1 England RB te pees oS = ea North America (U.S.A., Canada, Bermudas) - = 22741615 Ried Brazil, Uruguay, Buenos Aires - - = il V2 So eee W. Argentina, Chile — 2 — 3 — 1 2 — = l - - = Falklands — — = 1 1 1 lo — = SSeS eS Australia, Tasmania — 3 4 6 7 D = + = New Zealand — l - 20 2364) NERO Hawaii Dele ER EE ll == e South Africa — 1 - Ed =. =, = dae Ala © © mm 70 7 72> 13: 149 75 ERE SO Europe = Qo) 3: ODL Gres es North America (U.S.A., Canada, Bermudas) - - = 2. ee eee 62 Brazil, Uruguay yoo = 2 2 ll = _ = = 1 W. Argentina, Chile Spe eases | DT hee tees ea late Pees Australia — = 1 2 1 3 1 1 1 > — New Zealand = = = 1 1 3 INTE B eS io Hawaii = = = 1 ee ee South Africa li = nee 1 Be ee a eee Comparing these data with the measurements of Lack (1940) and CALHOUN (1947) we get rather equivalent results, i.e. that the American population does not display essential deviations from the European one. Unfortunately even this material is a too small basis for the discussion of the clime-rules in merito. The sparrows living under subtropical circumstances in South America, Australia, New Zealand, Hawaii and South Africa seem to be smaller sized; even the effect of the high mountains of the Andes influences the size less, and the same can be said of the sparrows living on the Falklands, emphasizing that the material has been too little to allow the drawing of any conclusion. The females in the extreme groups are showing the same picture, but their colour does not display any alteration except in South Africa. The problem of the South African population gives some cause for meditation. CALHOUN (1947) has already pointed out, that the variation do not raise the question of ecological phaenotypical effects alone, but also that of heredity properties, consider- ing that in South Africa also the females submit, while elsewhere only the males. Unfortunately in the field of ornithology there are not yet any such results, but the researches of Dice (1932, etc.), BLAIR (1943) and MATTHEY (1953) accomplished on small mammals have well illustrated that taxanomical problems can be approached from, that side as well. It would be all the more interesting to deal with this question in the case of the House-Sparrow, as we can follow the course of its spreading from year to year. | Regarded the indigenous European population my conclusions are: The colouring of the sparrows grows more and more rufous towards the plains with continental cli- mate, the underpart of their body gets whiter, and the average of their measurements somewhat smaller; while towards the mountains their colour is darker, duller, the underpart of their body more greyish, and the average of their measurements is some- what larger. The town-sparrows equal the specimens of the hill-country in measurements and colouring with the additional secondary dirtiness. In the towns of the lowland the characteristics may develop differently even under nearly identical circumstances. Acknowledgements My present paper could only be accomplished with the kind collaboration of very many colleagues, to whom I am offering herewith my warmest thanks. I was lent material by courtesy of the following museums: Hungarian National Museum, Budapest (Dr. L. HorvAtH); National Museum of Victoria, Melbourne (C. W. BRAZENOR & A.R. Mc Every); The Australian Museum, Sydney (J.W. Evens); University of British Columbia, Dep. Zoology, Vancouver (Prof. M.D.F. Upvarpy). Research material was donated from abroad by Prof. S. Ari (Bombay), O. L. AUSTIN jr. (Gainsville, Florida), M. Batis (Tatranska Lomnica, CSR), T. BRANDER (Forssa, Finnland), W. BRYDEN (Hobart, Tasmania); V. CocHIA (Jasi, Roumania); P. A. CLANCEY (Durban, S. Africa); M. CouRTENEy-LATIMER (East-London, 8. Africa); A.F. DEAK (Montevideo); J. DELACOUR (Los Angeles); A. FESTETICS (Wien); S. GYöRFI (Cluj, Roumania); Dr. J.M. HARRISON (Sevenoaks, Engl.); H. Hoven (Haifa); A.W. JOHNSON (Santiago, Chile); F.C. Kinsky (Wellington, New Zealand); I. Koxz (Reghin, Roumania); J. KoRODI-GAL (Cluj, Roumania); A. Kovács (el Bolson, Arg.); K. LAKÒ (Rio de Janeiro); H. LICHTENSTEIN (Vaduz, Licht.); V. MARKOV (East-Chicago); A. MosansKy (Kosice, CSR); Dr. J. PinowSKI (Warszawa); Dr. G. ROKITANSKY (Wien); J. SLADEK (Zvolen, CSR); A. STOLLMANN (Zilina); Fr. J. TURCEK (Banska Stiavnica, CSR); Prof. M.D.F. Upvarpy (Vancouver & Honolulu); D.B. WINGATE (Hamilton, Bermuda); R. W. Woops (Port Stanley, Falkland Isl.). 63 Useful advice was given, literature was set at my disposal or I was assisted in the organization of the collection by Prof Dr. A. ABRAHAM (Szeged); R.P. BENGRY (King- ston, Jamaica); J. Bonp (Philadelphia); W.R.P. Bourne (Nicosia, Cyprus); R.M. Det Campo (Mexico); J.B. CALHOUN (Bethesda, Maryland); P.A. CLANCEY (Durban); F. Coxic (Noumea, N. Caledonie); M. COURTENEY-LATIMER (East London, S.A.); J. DE LA Cuapra (Santiago); E.A. Davis (Los Angeles); R.W. DEXTER (Kent, Ohio); R. D. ETCHECOPAR (Paris); Dr. G. FABIAN (Gödöllő); A. FESTETICS (Wien); E. GEBHARDT (Nürnberg); G. HArcH (Honolulu); Prof. G.P. HIGAREDA (Mexico); Dr. G. ©. JUNGE (Leiden); E.R. KALMBACH (Boulder, Colo.); Dr. A.C. KENDEIGH (Chanpaign, Ill.); F.C. Kınsky (Wellington, N.Z.); Dr. M. KoEPcKÉ (Lima); Dr. M. KRETZKOI (Budapest); D. Lack (Oxford); A.R. Mc Every (Melbourne); G. MAUERS- BERGER (Berlin); G. MOUNTFORT (London); Prof. Dr. G. NIETHAMMER (Bonn); Prof. G.A. Novikov (Leningrad); Dr. W. PrzyGoppA (Essen— Bredeney); B.L. SAGE (Middlessex, Engl.); Dr. J. STEINBACHER (Frankfurt a. M.); A.M. SUDILOWSKAJA (Moscow); Dr. J. SZENT-IVÁNYI (Port Moresby, N. Guinea); Dr. J. SziJJ (Stuttgart); L. Sz1JJ (Toronto); M.A. Toro (Chiapas, Mexico); Fr. J. TURCEK (Banska Stiavnica, CSR); Prof. M.D.F. Upvarpy (Vancouver); CH. VAURIE (New York); Dr. H.O. WAGNER (Bremen); Dr. A. WETMORE (Washington); D.B. WINGATE (Hamilton, Ber- muda); J.M. WINTERBOTTOM (Cape Town); Prof. Dr. K. Wonzıckı (Wellington, N.Z.); R.W. Woops (Port Stanley, Falkland Isl.). Literature vide in Proc. XII. Int. Orn. Congr. Helsinki, p. 391 — 395, and further: Barrows, W.B. (1889) The English Sparrow (Passer domesticus) in North America. U.S. Dep. Agr. Dic. Econ. Orn. Bull. nr. 1. p. 405. Blair, W.F. (1943) Criteria for Species and their Subdivisions from the Point of View of Genetics. Annal. N. Y. Acad. Cs. XLIV. Art. 2. p. 179 — 188. Blair, W.F. (1956) The Species as a Dynamic System. SW. Nat. I. 1. p. 1-5. Bond, J. (1947) Field Guide of Birds of the West Indies. New York. Bond, J. (1956) Check List of the Birds of the West Indies. Philadelphia. Bösenberg, K. (1957) Sperlinge und ihre Bekämpfung. Biol. Zentrst. Flugbl. Nr. 24. Bosenberg, K. (1958) Geschlechtsverhältnis und Sterblichkeit der Nestjungen beim Haussperling. Orn. Mitteil. X. 86 — 88. Cole, D.T. (1958) House-Sparrow in Mafeking, C.P. Ostrich, XXIX. 87. Creutz, G. (1958) Wo fehlt der Haussperling als Brutvogel? Falke, V. p. 98— 101.; 116-119. Dice, L.R. (1932) Variation in geographic race of the deer-mouse, Peromyscus mani- culatus bairdii. Occas. Pap. Univ. Mich. Mus. Zool. nr. 239. p. 1 — 26. Fallet, M. (1958) Der Jahresrhythmus eines grosstädtischen Bestandes des Haussper- lings [Passer domesticus (L.)]. Schr. Natw. Ver. Schl.-Holst. XXIX. p. 39 — 46. So M. (1958) Zum Sozialverhalten des Haussperlings. Zool. Anz. CLXI. p. 178. 187. Fergus, M.S. (1884) The Emigrant Sparrow. Zeitschr. f. ges. Orn. I. p. 48 — 49. Greve, K. (1958) Zum Freibriten der Haussperlinge. Orn. Mitteil. X. p. 176. Il yenko, A.I.(1958) Factors determining the reproduction in the populations of spar- rows [ Passer domesticus (L.)]in Moscow, Zool. Journ. XXXVII. p. 1867 — 1873. Keve, A. (1960) Variations-Studien über die Populationen des Haussperlings, Passer domesticus domesticus L. Proc. XII. Int. Orn. Congr. Helsinki, 1958. p. 376 — 395. Koepcke, M. ((1958) El gorrion europea en el Peru. Mar del Sud. XXII. p. 63 — 74. ee R. (1958) Ortstetigkeit und Wanderung beim Haussperling... Vogelwarte, CIX. p. 216. : Ee Soe, J.C. (1958) The introduction of sparrows into Victoria. Emu. LVII. p. 264 — 266. Long, R.Ch. (1958) The European Sparrow, Passer domesticus, in Swaziland Ostrich, XXX. p. 44. Lund, H.M.K. (1956) The House-Sparrow (Passer domesticus L.) in Norway. Dansk Orn For. Tidsskr. L. p. 67.— 76. 64 Matthey, R. (1953) Les Chromosomes des Muridae. Rev. Suiss. Zool. LX. p. 225 — 283. Pescott recte Prescott. | Phillips, J.C. (1915) Notes on American and Old Wordes English Sparrow. Auk. XXXII. p. 51-59. / , Power, J.H. (1958) House-Sparrows in the Northern Cape. Ostrich, X XIX. p. 87. Przygodda, W. (1960) Beringung von Haussperlingen in Bonn. Orn. Mitteil. XII. p. 21 — 25. Rawdom, B.B. (1958) House-Sparrow. Ostrich, X XIX. p. 87. Roberts, A.—Mc. Lachlam, G.R. — Liversidge, E. (1957) Birds of South Africa. Cape Town, pp. 504. — Sage, B.L. (1957) Remarks on the Taxonomy, History and Distribution of the House- Sparrow introduced into Australia. Emu, LVII. p. 349 — 352. Sarasin, Fr. (1913) Die Vögel Caledoniens und der Loyality Inseln. Wiesbaden, pp. 78. Schneider, C.O. (1938) Notas sobre la aclimatacion de algunas aves extransiros en Chile. Act. Soc. Sc. Chili, LXIII- LXV, P. 135 — 138. Scholl, W. (1959) Uber das Vorkommen von Sperlingen am Brenner-Pass (Tirol). Journ. f. Orn. C. p. 439 — 440. : Snyder, L.L. (1951) Ontario Birds. Toronto, pp. 248. Stresemann, E. (1913) Remarks on the British House-Sparrow. Bull. BOC. XXXIII. p. 47 — 49. Summer-Smith, D. (1958) Nest-site selection, pairformation and territory in the House- Sparrow, Passer domesticus. Ibis, C. p. 190 — 203. Szent-Iványi, J. (1960) The House-Sparrow being shipped to Australia. Aquila, LVI (1959) p. 300 & 324. Thomson, G.M. (1922) The Naturalisation of Animals and Plants in New Zealand.. Cambridge.. Thomson, G.M. (1926) Wild Life in New Zealand. Wellington. Threadgold, L.T. (1958) Photoperiodic reponse of the House-Sparrow, Passer domesti- # cus. Naturalist, London, CLXX XII. p. 407 — 408. Threadgold, L.T. (1960) A Study of the Annual Cycle of the House-Sparrow at various Latitudes. Condor, LXII. p. 190 — 201. Wagner, H.O. (1959) Die Einwanderung des Haussperlings in Mexiko. Zeitschr. f. Tierpsych. XVI. p. 584— 592. Weaver, R.L. (1939) The northern Distribution and Status of the English Sparrow in Canada. Canad. Field Nat. LILI. p. 95 — 99. Westerskow, K. (1960) Birds of Champbell Island. Wellington, p. 83. Wodzicki, K. (1956) Breeding of the House-Sparrow away from man in New Zealand. Stray Feathers, LVI. p. 146 — 147. Appendix Bouchner, M.- Sedivy, J. (1959) Versuche über das Orientierungsvermögen des Haus- und Feldsperlings . .. Sylvia, XVI. p. 185 — 202. Dexter, R.W. (1959) Two 13-years old age records for the House-Sparrow. Bird-Band- ing, XXX. p. 182. =. Dybowski, B. (1916) Une variation colorée du moineau domestigue, Passer domesticus L. var. Scheffneri Dybowski. Pam. . Fiz. XXIII. p. 127 — 129. Jenkins, C.F.H. (1959) Introduced Bird in Western Australia. Emu, LIX. p. 201 — 207. Koepcke, M. (1961) Birds of the Western Slope of the Andes of Peru. Am. Mus. Nov. nr. 2028. pp. 31. Sick, H. (1959) A Invasao da América Latina Pelo Pardal, Passer domesticus Linnaeus 1758, Com Referéncia Especial ao Brasil. Bol. Mus. Nac. Rio de Janeiro, NS. Zool. no. 207, pp. 31. Novotny, I. (1963) Unregelmässiges Wachstum und Entwicklung der rechten und lin- ken Körperhälfte beim Haussperling . . . Zpravy Slezsk. Ust. CSAV, Opava, 127-B. P. 4-8. 5 Aquila 1964 —65 65 MAD ARTAPLALKOZAS-VIZSGALATOK JELENTŐSEBB ERDÖ- ES MEZŐGAZDASÁGI KÁRTEVŐK TÖMEGES MEGJELENÉSE IDEJÉN Dr. Gyory Jenő és Dr. Reichart Gábor A kártevők elleni biológiai védekezési módszerek kutatása és kidolgozása közismerten aktuális problémája a növényvédelemnek. A kemizálás nagy . költségigénye, valamint a vele járó komoly hátrányok és veszélyek egyre sürgetőbbé teszik az ezirányú kutatásokat. E vizsgálatoknak egyik fontos feladata a kártevőket hatékonyan pusztító állatfajok felkutatása, valamint azok állományának védelme a veszélyeztetett területeken, a kártétel meg- előzése vagy csökkentése céljából. A biológiai védekező módok között komoly jelentősége van az aktív madárvédelemnek, a mesterséges madártelepítésnek is. E módszerek alkal- mazásának azonban fontos előfeltétele az egyes madárfajok gazdasági je- lentőségének ismerete, amelynek reális értékelése viszont csak táplálkozás- vizsgálatok útján lehetséges. Madártáplálkozás-vizsgálatokat többféle szempontból lehet végezni. Leg- ismertebb módja, amikor egy madárfaj többféle területtípusról és többféle vegetációs időszakból származó táplálékának összetételét vizsgáljuk, és eb- ből általános következtetést vonunk le az illető madárfaj gazdasági szere- pére vonatkozóan. 3 Mélyebbre tekintünk azokkal a táplálkozásvizsgálatokkal, amikor a vizs- gálati anyag egy vegetációs időszakból és egy területről vagy területtípus- . ról származik, amikor is a vizsgálatokból egy bizonyos madárfajnak vala- mely életközösségben vagy életközösségtípusban betöltött szerepét is mér- legelhetjük . Gazdasági szempontból azonban legjelentősebbek azok a táplálkozás- vizsgálatok, amikor nem valamely madárfajból, hanem bizonyos állati vagy növényi kártevőből indulunk ki, és azt vizsgáljuk, hogy az szerepel-e az ott élő madarak táplálékában s ha igen, milyen mennyiségben! Vagyis milyen szerepet játszanak a madarak a kérdéses állat- vagy növényfaj kor- latozasaban ? Az egyes kärtevök korlätozäsäban szereplö madarak jelentöseget azon- ban nemesak täplälkozäsuk dönti el, hanem az is, hogy ällandö tagjai-e az eletközössegnek vagy csak alkalmi fogyasztök, tovabba milyen egyed- számban élnek (vagy jelennek meg mint alkalmi fogyasztók) az eletközös- segben? Ertékelésiik tehát három szempontból történhet: 1. állandó tag- jai-e az életközösségnek, tehát a kártevők elszaporodásának kezdetén is jelen vannak-e vagy csak a gradáció kifejlődése vonzza őket oda? 2. milyen 5* 67 mértékben szerepel a károsító taplalékukban, 3. milyen egyedszammal vesz- nek részt a kártevők fogyasztäsäban ? Al&bbi vizsgälatainknäl tehat az a cél vezérelt bennünket, hogy egyes kärtevö rovarok tömeges elszaporodasa idején és helyein megällapitsuk, milyen madärfajok, milyen egyedszamban vettek részt a kärtevök korla- tozäsäban, továbbá, hogy a kärtevövel élő madárfajok taplalékaban a ker- déses kártevő milyen mértékben szerepel ! Vizsgálati módszerek Az 1960 — 62. évi kutatások madártani vonatkozású munkáit az első he- lyen szereplő szerző, a rovartani vonatkozású vizsgálatokat pedig a máso- dik szerző végezte. A vizsgált kártevők tömeges előfordulási területein rög- . zitettük a biotöp jellegét, a károsító jelenlétét, tevékenységét, továbbá az itt előforduló madárfajokat. Távcsöves megfigyeléssel igyekeztünk megál- lapítani, hogy közülük mely fajok pusztítják a kártevőt, és azt egyes ese- tekben fényképfelvételekkel is dokumentáltuk. Pontos adatok érdekében a megfigyelt madarak közül néhány példányt begyűjtöttünk begy- és gyo- morelemzés céljára. Ezenkívül a legtöbb esetben begyűjtöttük a kalamitást okozó kártevőt is. A helyszínen kiboncolt madárgyomrokat 4%-0s forma- linban, illetve 70%-os alkoholban konzerváltuk, akárcsak a párhuzamosan begyűjtött károsítókat. Egy esetben a fiókáknak hordott táplálék össze- tételét nyakelkötéses módszerrel is vizsgáltuk. A. gyomortartalmak mik- roszkópiai elemzése során az anyag megtartásától függően, sokszor csak magasabb rendszertani kategóriákig lehetett meghatározni a maradványo- kat, máskor viszont fajig. De egyes, a madárgyomrokban szétroncsolódott és ezért csak nehezen meghatározható hernyókártevők pontos identifiká- lása érdekében a gyűjtött hernyók rágóinak (mandibulák) kiboncolásával és . összehasonlításával még a rossz megtartású anyagot is sikerült fajig deter- minálni. Ilyenkor a talált mandibulákat nagyság szerint párosítottuk a pél- dányszám megállapításához, és csak a nyilvánváló fejlődési különbséget (nagyságbeli eltérés) eláruló rágók esetében számítottunk külön példányt. Ezzel a túlzott eredményeket kerültük el. A vizsgált kártevőket rendszertani sorrendben tárgyaljuk. A gyomor- elemzések adatainak felsorolásakor is rendszertani csoportosításban állí- tottuk össze a táplálékelemeket. Itt kívánunk köszönetet mondani Dr. ZsAk ZoLtANnak a madárgyom- . rokban előforduló magtáplálék, és SCHMIDT Econnak a kisemlősök pontos meghatározásáért. A vizsgált kártevők és az azokkal kapcsolatos madármegfigyelések, madártáplálkozás-vizsgálatok adatai a) Májusi cserebogár [Melolontha melolontha (L.)] A VI. sz. cserebogártörzs erős rajzását figyelhettük meg 1960-ban Ostffy- asszonyfan (Vas m.) V. 18-án. A rajzó bogarak a fiatal tölgytelepítésekben szinte füzérekben lógtak a hajtásokon, s tömegeik valósággal ellepték az 68 1—1,5 m magas fäcskäkat. A területen főleg parcelläsan ültetett tölgy és erdeifenyö telepitesek valtakoztak. A rovarevő fajok közül a tövisszurö gébics (Lanius collurio) fordult elő Da legnagyobb mennyisegben; kb. 100—150 méterenként lehetett egy-egy part megfigyelni. A begyüjtött 3 peldäny közül az egyikben csak csere- bogarat találtunk, de a másik kettőben szintén szerepelt e kártevő egyéb táplálék mellett (I, 2, 3. sz. elemzések). A tövisszúró gébics jelentős csere- bogár fogyasztása már CSIKI (1904, 1911). gyomortartalom vizsgálataiból is ismeretes. A tövisszúró gébicsen kívül még 13 fajt észleltünk, melyek közül a leg- több a fenyőtelepítésekben mozgott. Begyűjtésre még a Chloris chloris és a Carduelis cannabina egy-egy példánya került (4., 5. sz. elemzések). Madár- csoportosulást, melyet a nagy tömegű cserebogárral lehetett volna össze- függésbe hozni, nem tapasztaltunk. A néhány kilométerre levő kb. 60 éves tölgyes szélén is erős rágást lehe- tett észlelni (V. 19). A délelőtt folyamáni is tömegesen röpködő cserebogarak . helyenként a fák csúcshajtásait már nagyrészt lerágták. Itt a seregélyek (Sturnus vulgaris) voltak nagy mozgásban. Leginkább az erdőben, úton és a szomszédos szántásban lehetett tapasztalni sürgés-forgásukat. Több al- kalommal figyeltünk meg a csőrében cserebogárral repülő, vagy földön a kártevőt aprító seregélyt. Mintegy 20— 30 példány mozgott a területen és etette a csaknem anyányi fiókáit. Az egyik megfigyelt odúhoz 5 alkalom- mal cserebogárral, s egyszer pedig hernyóval érkeztek az etető madarak. Ha tehát, napi 80— 90 etetéssel (Sz1Js, 1957) és tovabbi 10 — 15 fészekaljjal számolunk, továbbá feltételezzük, hogy a többi seregélypár által hordott táplálék összetétele is a fentihez hasonló volt, a seregélyek fiókáikkal ezen a napon kb 800 — 900 cserebogarat etettek fel. De az öreg madarak is ették a cserebogarakat, amint a begyűjtött példányok gyomortartalma is mu- tatta (6., 7. sz. elemzések). Így az egyikben kizárólag csak e kártevő marad- ványait találtuk, a másikban pedig egy példányban szerepelt a cserebogár. A. seregélyek cserebogár-pusztító tevékenységét mutatta e Posarnale a szantason talalt sok szärnyfedömaradvänya i is. : Ugyancsak ez ev májusában Sopronnäl is megfigyeltiink csőrében csere-. bogärral repülö seregelyt. Az említett ostffyasszonyfai második területen és a faállomány ee ben még 16 madarfajt észleltiink. A mintegy 15—20 mezei veréb (Passer montanus) leginkább a széleken, a legcserebogarasabb helyeken mozgott, azonban a begyűjtött 2 példányban májusi cserebogár nem volt (8., 9. sz. . elemzés). A területen a seregélyek erős mozgásán kívül más madárcsopor- tosulást nem tapasztaltunk. Figyelemre méltó faj a cserebogár korlátozása szempontjából a házi ve-, réb (Passer domesticus) is, melyet 4— 5 alkalommal figyeltünk meg (Sopron, Sarvar), amint a földön a bogarat apritotta. Hasonlö megfigyelést tett dr. KEvE ANDRÁS. Szóbeli közlése szerint Mosonmagyaröväron 1932. majusa- ban az ereszeken ülö Hel areas az üt felett repülő cserebogarakat fog- dosták. ; : Érdemes megemlíteni még. azt. is; hogy. 5—6 alkalommal repülő csere- bogarat fogó denevért is megfigyeltünk. | 69: A begy- és gyomorelemzesek adatai: sz. — Ostffyasszonyfa, 1960. V. 18. Lanius collurio: 1. Melolontha melolontha L. sz. — Lanius collurio: 1 Melolontha melolontha L. 1 Curculionidae sp. sz. — Lanius collurio: 1 Carabidae sp., 2 Buprestis sp. 1 Anthaxia sp., 1 Aphodius sp. 2 Melolontha melolontha L. 5, 9, 1 Epicometis hirta Poda, 1 Curculionidae sp., 1 Araneidea sp., 1 Coleoptera sp. | sz. — Chloris chloris: felismerhetetlen táplálék. : . — Carduelis cannabina: Chenopodium album L. magvak, | Stellaria media L. mag, 1 Amaranthus albus L. mag. sz. — 1964. V. 19. — Sturnus vulgaris: 7 Melolontha melolontha L., (3 9, 2 Q, 2 ?). sz. — Sturnus vulgaris: 2 Carabidae sp., 2 Athous niger L., 1 Elateridae sp., 1 Melo- lontha melolontha L., 4 Curculionidae sp., 1 Hymenoptera sp., 2 Noctuidae sp. larva, 1 Tortricidae sp. larva, | Araneidea sp. sz. — Passer montanus: 1 Phyllobius sp., magtörmelek, sok apró kavics. . — Passer montanus: 2 Phyllobius oblongus L., 1 Polydrosus sp., sok apró kavics. go No ma ag ce un N Se n N b) Burgonyabogar (Leptinotarsa decemlineata Say.) Erösen karositott, bogaraktöl és larvaktol ellepett tablakat vizsealtunk meg 1960-ben 10—12 helyen. E területeken azonban sohasem tapasztal- tunk olyan erősebb madarmozgast, amely a nagy számban előforduló kar- tevővel állt volna kapcsolatban. Sőt, ahol a burgonyán kívül más növény- zet (gyom) nem fejlődött, ott a legtöbbször nem, vagy csak alig mutatko- zott madár. Begy- és gyomortartalom vizsgálatot két területen végeztünk. . Kiskunhalas (Bács-Kiskun m.) közelében 1960. VI. 10-én nagy kiterje- désű burgonyatablan erős kártételt tapasztaltunk. Előző nap poroztak, de még szép számmal akadt lárva és bogár is. A táblán 3 Galerida cristata-n és 3 Alauda arvensis-en kívül még 8— 9 házigalambot (Columba livia domes- tica Gm.) figyeltünk meg. Két nappal később 12—15 a galambok száma, melyek főleg ezen a táblán mozogtak. Egy példány begyűjtésre került, azonban benne túlnyomóan csak gyommagvakat találtunk (10. sz. elemzés) . Seregélyes (Fejér m.) közelében, 1960. IX. 9—10-én erősen elgazosodott nagy kiterjedésű burgonyatáblában annyi volt a bogár és lárva, hogy egyik helyen négyzetméterenként átlagosan 22 bogarat lehetett találni, de akadt olyan hely is, ahol 40— 50, sőt 70—80 volt a bogarak és lárvák száma (atábla egyik szélén). A területen elég sok madár mozgott, melyeknek leg- alábbis a nagyobb része valószínűleg a gyomok, valamint a dús, sűrű nö- vényzettel járó jó táplálkozási lehetőségek miatt tartózkodott e területen. Ezt igazolja a táblán, vagy közvetlen közelében gyűjtött madarak (7 faj, 9 példány) gyomor- és begyelemzése is. (11— 18. sz. elemzések). A vizsgá- lati objektumokból sem a burgonyabogarat, sem a lárváját nem lehetett kimutatni. Nem szerepelt e kártevő a begyűjtött fácánban (Phasianus col- chicus) sem (csaknem teljesen kifejlett, fiatal példány), mely egy 10 — 12-es csapattal együtt szállt fel egyik erősen elgazosodott helyről, ahol igen sok volt e kártevő. Ebben a példányban egy vadméh maradványai mellett csak gyommagvak szerepeltek tömegesen. A fácánokon kívül a táblán, vagy annak közvetlen közelében előfordult még: 15—20 Perdix perdix, 6—8 Galerida cristata, 6— 7 Saxicola rubetra, 5—6 Anthus trivialis, 40 — 50 Passer montanus, 2 Lanius collurio, 1 Cuculus canorus, 1 Fringilla coelebs, s ezeken kívül még néhány más átrepülő faj is. 70 Jelen vizsgälataink tehät a burgonyabogärra vonatkozöan negativ ered- ménnyel vegzödtek. Ezzel szemben szämos hazai és külföldi adatot isme- rink, melyek azt bizonyítják, hogy egyes madárfajok megeszik a burgonya- bogarat (KEVE, 1954, JERMY-SARINGER, 1955, SCSEPSK1J, 1960). Ezek azon- ban inkabb csak alkalmi eseteknek tekinthetök és nem ältalänos, tömeges jelenségnek. Elemzések : 10. sz. — Kiskunhalas, 1960. VI. 12. — Columba livia domestica: 2 Diptera sp. pupa, tömegesen Vicia spp. magvak, néhány Setaria glauca (1.) Beauv., és Sorghum sp. (árpa) mag, számos Polygonum convulvulus L. stb. mag. 11. sz. — Seregelyes, 1960. IX. 10. — Phasianus colchicus: 1 Apidae sp., tömegesen, Setaria glauca (L.) Beauv. magvak, kevés Setaria viridis (L.) Beauv., sok Cannabis sativa (L.), kevés Polygonum convulvulus L. mag. 12. sz. — 1960. IX. 9. — Galerida cristata: 1 Formica sp., 1 Diptera sp., valamint mag- vak és aprö kövek. 13. sz. — 1960. IX. 10. — Saxicola rubetra: 2 Carabidae sp., 1 Hister sp., 1 Galeruca tanaceti L., 1 Sitona sp., 1 Formica sp., 1 Hymenoptera sp., 1 Lepidoptera larva, | Eurygaster sp., | Homoptera sp. 14. sz. — Saxicola rubetra: 1 Orthoptera sp., 3 Carabidae sp., 1 Sitona sp., 2 Coleoptera sp., 3 Lepidoptera larva, 1 Eurygaster maura L. és 18 Solanum nigrum L. mag. 15. sz. — Anthus trivialis: 1 Orthoptera sp., 6 Sitona sp., 1 Coleoptera sp., 2 Formicidae sp., 1 Hymenoptera cocon, | Neuroptera sp., | Lepidoptera larva, 1 Hemi- ptera sp., 2 Hemiptera larva, 1 Gastropoda sp., 1 mag és kavicsok. 16. sz. — Lanius collurio: 3—4 Acridiidae sp., 10 Carabidae sp., 2—4 Scarabaeidae sp., 3 Sitona sp., 4 Apidae sp., 1 Formicidae sp., 3 Hymenoptera sp., 1 Diptera sp., 4 Kurygaster maura L. 17. sz. — 1960. IX. 9. — Passer montanus: | Elateridae sp., 1 Sitona sp., 2 Hymenoptera cocon és magtörmelekek, homokszemek. 18. sz. — Passer montanus: Sok Setaria viridis (L.) Beauv., mag, Setaria glauca (L.) Beauv., Raphanus sp., Panicum miliaceum mag és teglatörmelek, kavicsok e) Csipkezöbogarak (Sitona spp.) E kis ormanyos bogarak a pillangös viragu termesztett növenyeink egyik legeyakoribb kärtevö-csoportjäba tartoznak (MANNINGER, 1960). Szamos madárfaj gyomrában fordultak elő, így : mezei pacsirtaban, füsti fecskében, széncinkében, kékcinkében, rozsdás csukban, házi rozsdafarkúban, kispo- szátában, szürke légykapóban, erdei pityerben, sárgabillegetőben, tövis- szúró gébicsben, mezei verébben (13., 14., 15., 16., 17., 39., 42., 43., 47., 58., 59., 60., 61., 63., sz. elemzések). d) Fésűs fenyődarazsak ( Diprion spp.) A fésűs fenyődarazsak közül a leggyakoribb és legismertebb erdőgazda- sági kártevőnk a Diprion pini L. és Diprion sertifer Geoffr. Gazdanövényük az erdei és feketefenyő, melyeknek egy éves és annál idősebb tűit rágják a 2—2,5 em hosszú, csupasz lárvák, az álhernyók. A fésűs fenyődarázs álhernyók rágása Kunfehértón (Bács-Kiskun m.) 1960. VI. 9-én általában már végetért, és csak elvétve lehetett egy-egy lár- vat találni. Károsításukat jellemezte; hogy a 2,5—3 m magas erdei fenyő (al telepitésekben sok helyen a fák tüit — az azévi hajtäsoktöl eltekintve — teljesen lerägtäk. A fenyötelepiteseken kivül még kisebb nyärligetek és nagyobb borökäs-kopärosok jellemeztek a területet. Itt csak keves mada- rat lehetett megfigyelni, ezek: Phasianus colchicus, Upupa epops, Lullula arborea, Parus maior, Sylvia sp., Anthus trivialis, Emberiza citrinella és Passer montanus (aránylag ebből volt a legtöbb). A begyűjtött madarakban 2 faj 2—2 példányában a kärtevöt nem lehetett megtalálni. Szentmärtonkätän (Pest m.) 1961. IV. 27—29-én a kiválasztott pröba- területen 10 fara mintegy 13 larvacsomö jutott, de szabadallasban és a szé- leken 3— 4 csomót lehetett egy-egy fan találni. Az egyes csomókban az äl- hernyók száma változó, általában 50—70 volt. E területen olyan madár- csoportosulást nem tapasztaltunk, melyet a tömegesen fellépő kártevővel lehetett volna kapcsolatba hozni. A huzamos megfigyelés ellenére sem lát- tuk, hogy valamely madár hozzányúlt volna a könnyen megtalálható lár- vacsoportokhoz. A károsítót sem ezen a területen, sem a közvetlen közelé- ben begyűjtött madarakból nem lehetett kimutatni. (1 Parus maior, 1 Syl- via communis, 1 Fringilla coelebs, 1 Emberiza citrinella). Egyébként a ma- dárállomány is meglehetősen szegényes volt. A mintegy 7,5 ha kiterjedésű fenyőtelepítésben mindössze 1 Caprimulgus europeus, 83 éneklő Sylvia com- munis, 1—2 Fringilla coelebs és 2 pár Emberiza citrinella volt észlelhető. A területet szegélyező akácosban pedig 2 Pica pica és 1 Phylloscopus colly- bita mutatkozott. Erős Diprion-rágás volt 1961-ben Hevesen. A megfigyelés napján, V. 23- án már csak igen kevés lárvát lehetett látni. Néhány kisebb álhernyó-cso- mótól eltekintve, többnyire már szétszóródtak. Madárcsoportosulást ezen a területen sem tapasztaltunk. A fiatal fenyves egy részén vegyi védekezést hajtottak végre. e) Araszolólepkék (Geometridae spp.) Az araszolólepkék közül a téli araszolókat vizsgáltuk. Az araszolóhernyókra vonatkozó madártáplálkozás-vizsgálatokat Jár- dánháza (B- Abaúj-Z. m.) közelében levő erdőkben 1961. V. 24-én kezd- tük meg. Ekkor lényegében már befejeződött a hernyódúlás, néhány her- nyót azonban sikerült még gyűjteni az Erannis defoliaria Cl., Erannis aurantiaria Esp., Colotois pennaria L., és Phigalia pedaria F. fajokból. A hernyók főként a gyertyánt károsították és a fák leveleit karéjosra, lyukacsosra rágták. A területen élénk madármozgást észleltünk, feltehető- leg a még kisebb számban található hernyók miatt. Gyakori volt a Frin- gilla coelebs, Phylloscopus sibilatrix és Cuculus canorus; ez utóbbi csak vi- szonylagosan, hangját szinte állandóan lehetett haliani ; többször előkerült : Parus maior, Phylloscopus collybita, Erithacus rubecula. Előfordultak még: Parus caeruleus, Parus palustris, Oriolus oriolus, Coccothraustes coccothraus- tes, Certhia sp., Sitta europea, Turdus merula és Scolopax rusticola. Az itt begyűjtött négy madärban megtaláltuk az araszolöhernyök ma- radvanyait. A meggyvägöban (C. coccothraustes) 5 hernyót, kék cinkében (P. caeruleus) 4 hernyót, baräteinkeben (P. palustris) 2—3 hernyót és siseg6 füzikeben (Ph. sibilatrix) 1 hernyót. 72 1. ábra. Seregély (Sturnus vulgaris) araszolo- hernyokkal Abb. 1. Star mit Obstbaum Frostspanner (Cheima- tobia brumata )-Raupen, Matrahaza 1962 (Photo: E. Györy) Matrahaza és Mätra- füred közöttierdökben istömegesen kärositot- tak 1961—62-ben a különfele téli araszolö hernyök, elsösorban a tölgyesekben. Az 1962-ben az itt gyűjtött hernyöanyas- ban a legnagyobb mennyisegben a tollas csápú téli araszoló [Co- lotois pennaria (L.)], a nagy teli araszolö (Erannis defoliaria CL), kis teliaraszolö [Operophthera bruma- ta (L.)], és a szegélyes teliaraszolö (Erannis marginaria F.) szere- pelt, de előfordult még az aranyos teliaraszolö (Erannis aurantiaria Esp.),valamint a négy- pettyes téliaraszolò (Alsophila quadripunc- taria Esp.) is. A karo- sitast jellemezte, hogy 2. abra. Szencinke (Parus maiar) araszolohernyoval etet Abb. 2. Kohlmeise füttert mit Obstbaum Frostspan- ner (Cheimatobia brumata) Raupen, Matrahaza 1962 (Photo: E. Györy) 3. ábra. Házi veréb ( Passer domesticus) araszoló hernyóval ( ? ) Abb. 3. Haussperling mit Raupen von Obstbaum Frostspanner (Cheima- tobia brumata) ( ? ), Mátrafüred 1962 (Photo: E. Győry) 4. ábra. Széncinke (Parus maior) gyomorból származó nagy araszoló lepkepeték (zömmel) és kaszáspók maradványai Abb. 4. Reste von Erannis defoliaria-Eiern (hauptsächlich) und Weberknecht aus dem Magen der Kohlmeise (Photo: Dr. G. Reichart) 74 mar a vizsgálat idején (1962. V. 22—26) jelentős területeken alig volt lomb a fákon. A hernyók nemcsak a koronaban mutatkoztak tömegesen, hanem. rengeteg mászkált a fatörzseken is. Így egy mesterséges fészekodú- telepen, két ätlagfän kijelölt 50 cm-es részen 42, ill. 26 hernyót számoltunk. A hernyók ekkor már főleg közepes, vagy teljes fejlettségűek voltak, de még sok kis hernyót is lehetett látni. A madárvilágban élénk mozgás volt. A területen végzett megfigyelések és gyomortartalom-vizsgálatok szerint a madarak túlnyomó többsége pusztította az araszolóhernyókat. Így a begyűjtött 10 madárfaj 12 példá- nyából a legnagyobb mennyiségben (10-nél magasabb példányszámmal) szerepeltek araszolóhernyók a kakukk (Cuculuscanorus), a szajkó (Garrulus glandarius), széncinke (Parus maior), erdei pityer ( Anthus trivialis) , erdei pinty ( Fringilla coelehs) és a citromsärmäny (Emberiza citrinella) gyomrá- ban (19., 20., 22., 34., 35., 36., 37. sz. elemzések). De előfordultak az örvös légykapóban (Muscicapa albicollis), esilp-esalp füzikeben (Phylloscopus collybita), sisegő fiizikében (Phylloscopus sibilatrix) és fekete rigéban (Tur- dus merula) is. (Az utóbbi fajban talált hernyó eredete kétséges.) (33., 32. 31., 30. sz. elemzések.) Csupán az egyik szajkóban nem volt araszolóhernyó (21. sz. elemzés). A mesterséges fészekodútelepen széncinkefiókákon végzett nyakelkötés, és a fészekbe került együttes anyag elemzésének eredménye: 12 Colotois pennaria és 4 Erannis defoliaria hernyó az egyéb táplálék mellett (23. sz. elemzés). 1 A madarak araszolöhernyö-pusztitäsäval kapcsolatos egyéb megfigyelé- sek: odtijukhoz hernyöfüzerrel érkező seregélvek (Sturnus vulgaris), az énekes rigó ( Turdus philomelos) ugyancsak füzerrel érkezett a fészkéhez, ez minden valószínűség szerint szintén araszolöhernyökböl állott, e kärtevövel etető széncinke (Parus maior) és házi veréb (Passer domesticus). Ugyancsak Mátraházán (1962. XII. 15.) néhány madárfaj petepusztító tevékenységére vonatkozóan is végeztünk vizsgálatot. A legtöbb begyűj- tött madárban, így széncinkében (Parus maior ) , egyik kékcinkében (Parus caeruleus), két csuszkában (Sitta europea) az araszolólepkék petéi tették ki a gyomortartalom túlnyomó részét. (24., 25., 27., 28. sz. elemzés.) Egy má- sik kékcinkében csak néhány (26. sz. elemzés), míg egy fakuszban (Certhia sp.) egyáltalán nem volt araszolópete (29. sz. elemzés). Feltűnő az egyes gyomortartalmakban talált araszolópeték mennyisége is, így: a szén- és kékcinke egy-egy példányában 759 (!) és 129 (24., 25. sz. elemzés), míg a két csuszkában 419, ill. 250 araszolópetét találtunk (27. és 28. sz. elemzés). Elemzések : 19. sz. — Mátraháza. 1962. V. 22. — Cuculus canorus: 3 Xylodrepa guadripunctata Schreber, 1 Noctuidae, 49 Colotois pennaria (L.), 21 Erannis defoliaria Cl., 8 Erannis marginaria F., 1 Erannis aurantiaria Esp. larva. 20. sz. — 1962. V. 25. — Garrulus glandarius: 7 Carabidae spp., 1 Calosoma sp., 2 His- teridae sp., 2 Noctuidae spp. larva, 27 Colotois pennaria L. larva és 1 Opero- phthera brumata L. larva, 5 Araneidea sp., és 5 kôszemese. 21. sz. — Garrulus glandarius: 6 Carabidae spp., 3 Histeridae sp., 24 Diptera spp., | Noctuidae sp. larva, 10 Araneidea spp., és 18 készemese. 75 22. 23. 24. 25. bo =] 28. 29° 30. 31. 32. 33. 34. 39. 36. 76 sz. — 1962. V. 22. — Parus maior: Coleoptera törmelék, továbbá 4 Noctuidae spp. SZ. SZ. SZ. . SZ. . SZ. SZ. SZ. SZ. SZ. SZ. SZ. SZ. SZ. SZ. larva, 5 Operophthera brumata (L.) larva, és 6 Erannis defoliaria Cl. larva,, 2 Araneidea sp. = 1962. V. 26. — Parus maior: (fiékäknak hordott taplalék): 2 Diptera spp., 1 Noctuidae sp. larva, 12 Colotois pennaria (L.) larva, 3 Erannis defoliaria Cl. larva, | Araneidea sp. Mätrahäza. 1962. XII. 15. — Parus major: 1 Coleoptera sp., 2 Lepidoptera spp. larva. Toväbbä 39 Colotois pennaria (L.) ovum, 33 Operophthera brumata L., ovum, 681 Erannis defoliaria Cl., ovum, 6 Alsophila quadripunctaria Esp., ovum, 1 Homoptera sp. ovum, 1 Psyllina sp., 1 Aphidina sp., 5 Araneidea spp., 3 mag és kisebb mennyiségű magtérmelék és 209 kristályos kavics- szemcse. Parus caeruleus: 5 Silphidae spp., 2 Criocerismerdigera (L.), 15 Coleoptera spp., 1 Hymenoptera sp., azutan 30 Colotois pennaria (L.), ovum, 78 Erannis defo- liaria Cl., ovum, 21 Operophthera brumata L. ovum, és 1 Tortricidae sp. larva, 3 Lepidoptera sp. larva, | Hemiptera sp., 16 Hemiptera sp. ovum, 1 Homo- ptera sp., 4 Homoptera sp. ovum, 11 Araneidea spp. és magmaradvänyok. Parus caeruleus: 17 Locustidae spp. ovum, 1 Carabidae sp., 1 Curculionidae sp., 2 Coleoptera spp., 1 Formicidae sp., | Crysopa sp. cocon, 1 Erannis defoli- aria Cl. ovum, és 5 Operophthera brumata L. ovum, | Lepidoptera sp. larva, 6 Hemiptera sp. ovum, 1 Hemiptera sp., 8 Homoptera sp. ovum; 6 Araneidea spp. és olajos-magmaradvanyok. Sitta europea: 2 Coleoptera sp., 4 Hymenoptera sp., 1 Diptera sp. Azutan 98 Colotois pennaria (L.) ovum, 137 Erannisdefoliaria Cl. ovum, 139 Opero- phthera brumata (L.) ovum és 45 Alsophila quadripunctaria Esp. ovum, tovab- ba 1 Lepidoptera sp. larva, 2 Hemipterasp., 1 Hemipterasp. ovum, 2 Homo- ptera sp., | Psyllina sp.,2 Coccina sp. (scutum solum), 3 Araneidea spp., 13 mag és 49 különféle kő, meg 38 fadarabka. Sitta europea: 5 Coleoptera spp., 1 Hymenoptera sp. Továbbá 29 Colotois pennaria (L.) ovum, 55 Operophthera brumata (L.) ovum, 165 Erannis defo- - liaria Cl. ovum, 1 Alsophila quadripunctaria Esp. ovum, 2 Lepidopthera sp. larva, 3— 4 Hemiptera sp., 2 Araneidea sp., 1 mag, 124 apró kövecske és 38 fadarabka. (Erösen emésztett gyomortartalom; a peték szama eredetileg valöszinüleg jöval több volt.) Certhia sp.: 2 Coleoptera sp., 1 Hymenoptera sp., 1 Lepidoptera sp. ovum, 1 Lepidoptera sp. larva, 1 Hemiptera sp., 13 Araneidea spp., 17 Galeopsis sp. mag. o ebay 1962. V. 22. — Turdus merula: 3 Calosoma sp., 1 Carabidae sp., 1 Noctuidae sp. larva, 1 Colotois pennaria (L.) larva, 10 aprö ködarabka. Phylloscopus sibilatriz: 1 Curculionidae sp., 6 Diptera spp., 1 Trichoptera sp., | Noctuidae sp. larva, 4 Operophthera brumata (L.) larva, 1 Tortricidae sp. larva. Phylloscopus collybita: 1 Nematocera sp., 4 Diptera sp., 1 Erannis defoliaria Cl., larva, 1 Erannis marginaria F. larva, 2 Erannis aurantiaria Esp. larva, 1 Tortricidae sp. larva, 1 Hemiptera sp., 3 Araneidea sp. Muscicapa albicollis: 2 Carabidae sp., 1 Elateridae sp., 1 Curculionidae sp., 2 Coleoptera sp., 1 Hymenoptera sp., 1 Crysopa perla (L.), 1 Neuroptera sp., 1 Noctuidae sp. larva, 2 Operophthera brumata (L.) larva, 1 Tortrix viridana: L. larva, 1 Tortricidae sp. larva, 2 Hemiptera sp., 1 Araneidea sp. Anthus trivialis: 1 Phyllobius oblongus L., 3 Colotois pennaria L. larva, 6 Operophthera brumata L. larva, 1 Erannis defoliaria Cl. larva, 7 Erannis marginaria F. larva, 1 Pentatomidae sp. nympha. Fringilla coelebs: 7 Otiorrhynchus sp., 4 Phyllobius sp., 11 Polydrosus sp., 1 Coleoptera sp., 1 Lasius sp.,1 Trichoptera sp., 12 Colotois pennaria (L.), larva, 1 Erannis defoliaria Cl. larva, 3 Erannis marginaria F. larva, 4 Erannis sp. larva, 5 Lepidoptera sp. ovum és 21 aprö ködarabka. = Fringilla coelebs: 1 Staphylinoidea sp., 1 Phyllobius oblongus L., 5 Ichneu- monoidea sp., 1 Diptera sp., 1 Colotois pennaria (L.) larva, 3 Operophthera brumata L.larva, 10 Erannis defoliaria Cl. larva, 1 Lepidoptera sp. ovum és 29 db aprö ködarabka. 37. sz. — Emberiza citrinella: 2 Thysanura sp., 1 Elateridae sp., 2 Ichneumonoidea sp., 1 Bibio sp., 1 Noctuidae sp. larva, 32 Operophthera brumata (L.) larva, 2 Eran- nis defoliaria Cl. larva, 1 Tortricidae sp. larva, 1 Araneidea sp. es 19 apró kö- © darab. f) Vetési bagolypille (Agrotis segetis Hb.) E kärtevöre vonatkozóan csupán két madárfaj egy-egy példányán vég- zett gyomor- és begyvizsgálat eredményét kívánjuk ismertetni. Az egyik madár 1960. decemberében ismeretlen helyről beküldött egerész ölyv ( Buteo: buteo) volt, melynek begyében és gyomrában 247 (!) vetési bagoly- pille hernyót találtunk, mint egyedüli táplálékot. A másik egy nagy póling (Numenius arguatus) volt, melyet 1960. X. 23-án gyűjtött DR. BERETZK PETER a szegedi Fehertönäl, ahol mimtegy másfélezres tömegben jelent meg ez a faj. À madárban 16 vetési bagolypille hernyó és 10 lótücsök /Gryl- lotalpa vulgaris (L.)] maradványa volt: Ezek meliett más táplálék is szere- pelt. Ha a másfélezer madárból pl. a fele hasonió mértékben apasztotta e kártevőket, még ha a madárban talált kártevők mennyiségét egész napra vonatkoztatjuk is, ebben az esetben a nagy pólingok 12 000 vetési bagoly- pille-hernyót és 7500 lótücsköt pusztítottak el a fenti napon. g) Káposztabagolylepke [Barathra brassicae (L.)] Kifejlett csupasz hernyói 40— 50 mm hosszúak. Nagykovácsi közelében, 1962. X. 16-án károsított káposztaföldeken az alábbi madármozgást figyeltük meg SCHMIDT EGonnal: 6—7 széncinke (Parus maior), 2 házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros), 3 kerti rozsda- farkú (Phoenicurus phoenicurus), 1—2 vörösbegy (Erithucus rubecula), minimum 30 citromsármány (Emberiza citrinellu), s ezeken kívül még vere- bek is bejártak a területre. A káposztaföldek bokros és elszórtan kisebb fákkal benőtt árok mellett terültek el. A madarak innen jártak ki a káposz- tára. A begyűjtött három madár közül (széncinke, házi rozsdafarkú, eit- romsàrmany) a szeneinkeben találtunk káposztabagolylepke-hernyókat (38., 39., 40. sz. elemzések). Elemzések : 38. sz. — Nagykovácsi, 1962. X. 16. — Parus maior: 1 Curculionidae sp., 1 Coleoptera sp., 4 Formicidae sp., 18 Syrphus sp. larva, 3 Pierisrapae (L.) larva, 1 Pieris brassicae L. larva, 4 Barathra brassicae L. larva, 1 Lepidoptera sp. ovium, 1 Aphidina sp. ovum, 2 Brevicoryne brassicae (L.), 2 Araneidea sp. és csiga- héjmaradvanyok. 39. sz. — Phoenicurus ochruros: 2 Chilopoda sp., 1 Dermatoptera sp., 2 Carabidae sp., 2 Histeridae sp., 4 Sitona sp., 1 Curculionidae sp., 2 Coleoptera sp., 1 For- micidae sp., 1 Hymenoptera sp., 1 Neuroptera sp., 2 Diptera sp., 2 Pieris rapae L. larva, 1 Homoptera sp., 1 Araneidea sp. 40. sz. — Emberiza citrinella: 17 Triticum L. és 113 egyéb mag és még 49 aprö kösze- mecske. 17 h) Somkéré bagolylepke (Chloridea maritima Grasl.) Somkörö bagolylepke-hernyöktöl károsított magtermő lucernäsokban 1960-ban folytattunk madartaplalkozas-vizsgalatokat. Apajpusztän (Pest m.) VIII. 3-an 40 holdas táblán annyi volt e kärtevöböl, hogy csaknem a terület minden pontján keresés nélkül, csak állva körültekintve is lehetett hernyót látni. A lucernatáblán, különösen annak kukoricással határos "részében erős madármozgást észleltünk. A megfigyelt madárfajok : 20 — 25 sárgabillegető (Motacilla flava) — hernyóhordásukat jól lehetett látni és a begyűjtött 3 példány mindegyikében megtaláltuk a somkóró bagolylepke- hernyá több példányát (45., 46., 47. sz. elemzés). Továbbá 15—20 házi ve- réb (Passer domesticus) hernyóhordását szintén jól megfigyelhettük. A be- gyűjtött példányban szintén volt somkóró bagolylepke-hernyó (54. sz. 78 5. ábra. Kakukk (Cuculus canorus) gyomor Chloridea maritima hernyókkal tele Abb. 5. Kuckuck-Mageninhalt mit Ohloridea maritima-Raupen (Photo: Dr. G. Reichart) elemzés). Azutan 5—6 mezei pacsirtat ( Alau- da arvensis) — ket- harom alkalommal fi- gveltiink meg hernyö- val a csőrében. Gyüj- tes nem történt. A 3— 4 kis örgebies (La- nius minor) közül két példányt gyűjtöttünk be, melyek közül az egyikben, az egyéb taplalékkomponensek- hez viszonyitva a leg- nagyobb szammal sze- repelt ez a kärtevö, a masikban viszont nem volt egy sem (48., 49. sz. elemzés). Tovabba 2 rozsdás esaläncsücs (Saxicola rubetra) kö- zül a begyűjtött pel- danyban szinten több Chloridea-hernyö volt (44. sz. elemzés). Az- után 1 sordély (Embe- riza calandra), melv- ben a növenyi törme- leken kivül csak som- köröbagolvlepke-her- nyökat talältunk (55. sz. elemzes). Valamint 1 tövisszüro gébics (Lanius collurio), melyben szinten több 6. ábra. Hyphantria-hernyok aranymdlinké (Oriolus oriolus) gyomrából Abb. 6. Hyphantria-Raupen aus dem Magen des Pirols (Photo: Dr. G. Reichart) példányban szerepelt e kártevő (50. sz. elemzés). Ezeken kívül még 8—10 fácán (Phasianus colchicus) (tyúk a csibéivel), 5—6 fürj (Coturnia coturnix), 1-2 baräzdabillegetö (Motacilla alba) és 1—2 nádi särmäny (Emberiza schoeniclus) is tevékenykedett. Az utóbbi négy fajból vizsgálati anyaggal nem rendelkeztünk, de a nádi sármány és barázdabillegető visel- kedéséből is valószínű hernyópusztításukra lehetett következtetni. Meg- figyelhettük a madarak egy részének állandó sürgés-forgását, amint her- nyóval a csőrükben szálltak a kukoricás védelmébe, majd ismét vissza her- . nyóért. Tehát összesen mintegy 65 — 70 madarat számíthatunk a táblának erre a kisebb részére (kb. 4 ha). Az itt táplálkozó madarak tevékenységének je- lentőségét abban lehetett lemérni, hogy addig, amíg a tábla többi részein aránylag könnyen lehetett hernyót találni, itt szemmel láthatóan kevesebb volt, sőt alig mutatkozott hernyó. A lucernäs más helvein ilyen nagyarányú csoportosulást nem lehetett megfigyelni mint itt, ami minden valószínűség szerint a kukoricás — mint védőnövényzet — közelségével magyarázható. A madarak nagyobb része ugyanis ide szállt zsákmányával, s innen tért vissza a lucernásba. Valamivel kisebb méretű madárcsoportosulást lehetett észlelni Albert- irsan (Pest m.), ahol az előző napokban történt porozás után már jovai 79 7. ábra. Aranymalinko (Oriolus oriolus) gyomrából preparált Hyphantria mandibulak Abb. 7. Präparierte Mandibulas von Hyphantria aus dem Magen des Piroles (Photo: Dr. G. Reichart) kevesebb volt a hernyó is. Itt a 32 holdas magtermő lucernäsban mintegy 35 —40 madarat észleltünk, melyek vagy a táblán tartózkodtak, vagy oda jártak táplálkozni. A tényleges mennyiség azonban valószínűleg ennél na- gyobb volt; ugyanis az állománybecslést a terület nagy kiterjedése és a mintegy 60 cm magas növényzet erősen megnehezítette. A megfigyelt ma- dárfajok: 15—20 Passer domesticus, mindkét besyüjtött verébben e kär- tevőt több példányban megtaláltuk (52., 53. sz. elemzés). Továbbá 6—7 Lanius collurio (az akácsor közelében erősebb szárú növényeken ültek les- ben) közül a begyűjtött tövisszúró gébicsben a kártevő szintén több pél- dányban fordult elő (51. sz. elemzés). Azután 5—6 Alauda arvensist két- három alkalommal figyeltünk meg csőrében hernyóval, amint aggodalma- san kiabálva repültek, valószínűleg még etettek. A gyűjtött példányban több somkóró bagolylepke-hernyó maradványát találtuk meg egyéb táplá- lék mellett (42. sz. elemzés). Ugyancsak a táblán gyűjtött kakukkból ( Cucu- lus canorus) pedig e kártevő 77 (!) példányát lehetett kimutatni (41. sz. elemzés). Előfordult még 3 Cie coturnix, a tábla közelében pedig 1 Saxicola rubetra és 3 Galerida cristata. Utóbbi 3 fajból azonban vizsgálati anyaggal nem rendelkeztiink. A terület felett még 20— 25 Hirundo rustica es néhany Delichon urbica is röpködött; az elöbbiek közül 1 példany került begyüjtesre (43. sz. elemzés). 80 8. ábra. Kis örgebies gyomrából somkôrébagolypille (Chloridea maritima Grasl.) félig emesztett hernyoi Abb. 8. Halb-verdaute Chloridea maritima Raupen aus dem Magen von Schwarzstimwürger (Photo: Dr. Reichart) Érdemes kiemelni, hogy a legszamosabban előforduló fajokat az el6z6 vizs- gälati területen is megfigyeltük mint kärtevö-pusztitökat, tovabba, hogy a madarak egy része szintén a tabla szélén húzódó magasabb növényzet védelmébe (jelen esetben akácfasor) szállt zsákmányával. 41. sz. 42. sz. 43. sz. 44. sz. 45. sz. 46. sz. Elemzések : Albertirsa, 1960. VIII. 4. — Cuculus canorus: 77 Chloridea maritima Grasl. larva, 4 mag. Alauda arvensis: 3 Carabidae spp. 18 Sitona spp., 16 Formicidae sp., 2 Ich- neumonoidea sp., | Diptera sp., 6 Chloridea maritima Grasl. larva, 5 Lepi- dopthera sp. larva, 106 mag közül a legtöbb a Reseda lutea L., előfordult még Setaria galauca (L.) Beauv., Setaria viridis (L.) Beauv. magvak és 11 kö- szemcse. Hirundo rustica: 10 Sitona sp., 1 Apion sp., 1 Ichneumonoidea sp., 2 Apidae spp-, 4 Hymenoptera sp., 1 Diptera sp. Apajpuszta, 1960. VIII. 3. — Saxicola rubetra: 1 Curculionidae sp., 1 Ichneu- monoidea sp., | Formicidae sp., 2 Chloridea maritima Grasl. larva. Motacilla flava: 1 Coleoptera sp., 5 Ichneumonoidea sp., 1 Apidae sp., 2 Neu- roptera sp., 1 Tachinidae sp., 1 Diptera sp., 5 Chloridea maritima Grasl. larva, 1 Noctuidae sp. larva, 1 Hemiptera sp., 1 Araneidea sp. Motacilla flava: 1 Harpalussp., 1 Amara sp., 1 Apidae sp., 2 Nematocera spp., 3 Chloridea maritima Grasl. larva, 8 Aethus nigritus Fabr. nympha, 1 Ara- neidea sp. 6 Aquila 1964 —65 81 47. sz. — Motacilla flava: 6 Sitona sp., 1 Ichneumonoidea sp., 1 Braconidae sp., 1 Api- dae sp., | Tachinidae sp., 3 Chloridea maritima Grasl. larva, 3 Lepidoptera sp. ovum, | Aethus nigritus Fabr., 9 Aethus nigritus Fabr. larva, 1 Lygus sp. 48. sz. — Lanius minor: 7 Carabidae spp., 1 Phyllobius sp., 2 Curculionidae sp., 1 Ich- neumonodea sp., 1 Sphegidae sp., 9 Chloridea maritima Grassl. larva. 49. sz. — Lanius minor: 1 Onthophagus taurus Schreber, 1 Cassida nebulosa (L.), 1 Cur- culionidae sp., | Ichneumonoidea sp., 1 Xylocopa valga Gerst., 1 Formicidae sp. 50. sz. — Lanius collurio: 3 Carabidae sp., 1 Elateridae sp., 1 Scarabaeidae sp., 2 Cas- sida sp., 2 Curculionidae sp., 1 Ichneumonoidea sp., 4 Apidae sp., 7 Formi- cidae sp., 4 Chloridea maritima Grasl. larva, 1 Lepidoptera sp. larva, 1 He- miptera sp. 51. sz. — Albertirsa, 1960. VILI. 4. — Lanius collurio: több Acrididae sp., 1 Carabidae sp., | Buprestidae sp., 2 Scarabaeidae sp., 1 Coleoptera sp., 5 Chloridea mari- tima Grasl. larva. 52. sz. — Passer domesticus: 5 Chloridea maritima Grasl. larva, sok Gramineae sp. mag, 5 Cannabis sativa L., 1 Triticum sp. mag, több Polygonum convolvulus (L.), mag és 13 köszem.cse. 53. sz. — Passer domesticus: 3 Chloridea maritima Grasl. larva, 1 Lepidoptera sp. larva, 8 Triticum sp. és több Setaria glauca (L.) Beauv. mag, tovabba 33 kôszemese. 54. sz. — Apajpuszta, 1960. VIII. 3. — Passer domesticus: 1 Coleoptera sp., 1 Chloridea maritima Grasl. larva, néhány Solanum dulcamara (L.) mag és 110 köszemcse. 55. sz. — Emberiza calandra: 5 Chloridea maritima Grasl. larva, növényi törmelékek és 19 ködarabka. i) Amerikai fehér szövölepke (Hyphantria cunea Drury). Nälunk évente két nemzedeke fejlödik ki. Az elsö hernyönemzedek az időjárástól függően április második felétől július elejéig, a második pedig július végétől novemberig, ill. a fagyok beálltáig fejlődik. A kifejlett szőrös hernyója 20—30 mm hosszúságú ( REICHART, 1960). Paks, Fácánkert, Szedres (Tolna m.) környékén 1960. IX. 19— 21. között, három napig figyeltük a szórvány gyümölcsösökben, útmenti eperfasorok- ban tömegesen fellépő szövőlepkehernyók közelében zajló madármozgást. A már csaknem teljesen kifejlett hernyók helyenként nagy tömegben, szinte ellepve az egész koronát, rágták az eper- és gyümölcsfákat. (A vizs- gált eperfasorokban, kísérleti okokból, vegyszeres védekezés nem történt). Ennek ellenére a fentemlített idő alatt sehol sem tapasztaltunk említésre méltó madárcsoportosulást. A megfigyelt fajok közül a verebek fordultak elő a legnagyobb számmal; de mozgásuk tüzetes megfigyelése közben egyszer sem tapasztaltuk, hogy a szövőlepke-hernyókhoz nyúltak volna. Pedig többször figyeltünk meg ve- rébcsapatot, amint „hernyösfäkra” telepedtek pihenés céljából. A begyűj- tött 4 mezei veréb (Passer montanus) (68., 69., 70., 71. sz. elemzés) és 1 házi veréb (Passer domesticus) gyomortartalmaiban sem lehetett e kärtevöt megtalálni (65. sz. elemzés). Ugyanakkor irodalmi adatok arról tanúskod- nak, hogy mind a mezei, mind pedig a házi veréb szeptemberben is meg- eszi a szövőlepkehernyót (KEvE, 1954; REICHART, 1957; KEVE— REICHART, 1960). A verebeken kívül még begyűjtésre kerültek : 1 kakukk (Cuculus canorus), melyben csak Hyphantria hernyókat találtunk jelentős mennyiségben (56. sz. elemzés). A 3 széncinkében (Parus maior) és 1 kékcinkében (Parus 82 caeruleus) is több példányban szerepelt ez a kártevő (57., 58., 59., 60. sz. elemzés). A két szürke légykapó (Musicapa striata) közül azonban csak az egyikben volt Hyphantria hernyó (63., 64. sz. elemzés). Végül a begyűjtött kis poszátában (Sylvia curruca) e kártevő nem szerepelt (61. sz. elemzés). Seregélyes (Fejér m.) közelében, ugyancsak károsított helyen 1960. IX. 10-én gyűjtött kis poszátából sem lehetett biztosan kimutatni a Hyphan- triát, az ugyaninnen származó 2 házi verébben pedig e károsító nem fordult elő (62., 66., 67. sz. elemzés). Fácánkert közelében 1961. V. 16.-án és 19.-én etetési kísérleteket végez- tünk szövőlepke imágókkal. Mintegy 8 esetben tettünk ki egy vagy több lepkét eperfákra, különböző helyekre, de csak egy esetben figyelhettük meg biztosan, hogy a mezei veréb (Passer montanus) az egyik lepkével le- repült a földre, ott megette, és csak a szárnyakat hagyta meg. Ezen és még egy bizonytalan eseten kívül madár nem nyúlt a kihelyezett lepkékhez, amiben valószínűleg a zavarásnak és talán a kihelyezés módjának is szerepe volt. Elemzések : 56. sz. — Paks, 1960. IX. 21. — Cuculus canorus: 31 Hyphantria cunea Drury. larva. 57. sz. — Facankert, 1960. IX. 20. — Parus maior: | Sitona sp., 3 Hyphantria cunea larva, 1 Noctuidae sp. larva, 3 Tortricidae sp. larva. 58. sz. — Parus maior: 2 Sitona sp., 1 Apidae sp., 5 Hyphantria cunea Drury. larva, 1 Tortricidae sp. larva, 1 Gatropoda sp., kövecskék. 59. sz. — Parus maior: 4 Sitona sp., 11 Hyphantria cunea Drury. larva, 57 Lymantria dispar L. ovum, 1 Lepidoptera sp. larva. 60. sz. — Parus caeruleus: 2 Sitona sp., 3 Anthonomus sp., 1 Pimpla sp., 3 Hyphantria cunea Drury larva, 2 Tortricidae sp. pupa. 61. sz. — Fäcänkert, 1960. IX. 21. — Sylvia curruca: 1 Phyllotreta sp., 2 Sitona sp., 3—4 Hymenoptera sp., 4 Neuroptera sp., 1 Diptera sp., 3 Noctuidae sp. larva, 1 Coccina sp., 1 Pseudoscorpionidea sp. 62. sz. — Seregelyes, 1960. IX. 10. — Sylvia curruca: 1 Curculionidae sp., | Formicidae sp., | Diptera sp., 1 Hyphantria cunea Drury larva?, 1 Hemiptera sp., 1 Ara- neidea sp., 14 Sambucus nigra L. mag. 63. sz. — Facankert, 1960. IX. 20. — Muscicapa striata: 1 Sitona sp., 3 Hymenoptera sp., 1 Diptera sp., 1 Hyphantria cunea Drury, larva és 1 mag. 64. sz. — Muscicapa striata: 1 Vespa vulgaris L., 8 Hymenoptera sp., 1 Diptera sp. 65. sz. — Passer domesticus: Polygonum aviculare (L.) (legtöbb), Setaria viridis (L.) R. et Sch., Hordeum L., magvak és kavicsok. 66. sz. — Seregélyes, 1960. IX. 10. — Passer domesticus: 1 Hemiptera sp. (tòrmelék- magvak), tovabba: 5 Triticum sp., 3 Polygonum sp. mag és kis kavicsok. 67. sz. — Passer domesticus: 9 Polygonum, aviculare (L.) magvak és kavicsok. 68. sz. — Passer montanus: 1 — 2 Curculionidae sp. és néhány Setaria glauca (L.) Beauv. mag. 69. sz. — Passer montanus: 1 Curculionidae sp. 1 Diptera sp., Gastropoda (csigaház maradväny) sok Gramineae sp., 13 Setaria glauca (L.) Beauv., 5 Setaria italica (L.) Beauv. magvak és sok kavics. 70. sz. — Passer montanus: magtörmelek halmaz és több kavics. 71. sz. — Passer montanus: Paks, 1960. IX. 21. sok apró mag. j) Gyapjaslepke (Limantria dispar L.) Taplöszinü, nemezszerü szörreteggel védett, ättelelö tojascsomoit gyak- ran kikezdik kis termetü, rovarevö madaraink. Föleg gradäciöi alkalmäval — mint 1956 — 1958-as években a Börzsönyben — igen jelentékeny gyapjas- 6* 83 lepke tojaspusztitäst okoztak a széncinkék, kékcinkék és fakuszok (REI- CHART, 1960). Fäcänkert közeleben, 1960. IX. 21-én syüjtött széncinkében (Parus major) a gyomor elemzésekor 57 gyapjaslepke-petét talaltunk. Ez megerö- siti az eddigi megfigyeléseket is (59. sz. elemzés). k) Käposztapillangé (Pieris brassicae L.) és répapillangé [Pieris rapae (L.)] A kaposztabagolylepke esetében mar emlitett Nagykovacsi kaposztas területeken begyűjtött széncinkében (Parus maior) a käposztapillangé és répapillangé hernyói — amelyek tömeges fellépésük esetén a kaposzta- félékben jelentős károkat okoznak (REICHART, 1958; 1961) — is előfordul- tak ; így a káposztapillangó hernyójából I, míg a répapillangó hernyókból több példány szerepelt a gyomortartalomban (38. sz. elemzés). De ugyan- csak voltak répapillangó-hernyók az ott begyűjtött házi rozsdafarkúban (Phoenicurus ochruros) is (39. sz. elemzés), míg egy citromsármányban (Emberiza citrinella), mint ahogy már említettük, csak magtáplálékot ta- láltunk (40. sz. elemzés). A területen megfigyelt egyéb madárfajokat a káposztabagolylepkére vonatkozó részben már felsoroltuk. Megjegyezzük, hogy ugyanezen a területen már IX. 21-én begyűjtésre került 5 széncinke (SCHMIDT EGON), melyek közül legalább kettőben szerepelt répapillangó- hernyó és négyben káposztalevéltetű [ Brevicoryne brassicae (L.)] is, csekély mennyiségben. 1) Mezei pocok (Microtus arvalis Pall.) Hatalmas tömegben jelent meg helyenként ez a károsító 1961-ben, ez viszont egyes madárfajok csapatos megjelenését eredményezte. Jelentős mennyiségben mutatkoztak a szürkegémek ( Ardea cinerea), Tolna közelé- ben, az egyik erősen károsított lucernatáblán és az azzal határos szántáson 29-et számoltunk meg (IX. 8.). A begyűjtött példányban csak e kártevő maradványait találtuk. Más táblákon is figyeltünk meg szürkegémeket 2—5 és vörösgémeket ( Ardea purpurea) is 1—2 példányban. A ragadozó- madarak közül 1—2 egerészölyv ( Butea buteo), 2—4 vörösvércse ( Falco tinnunculus), s egy másik területen IX. 7.-én mintegy 10 kék vércse (Falco vespertinus) mutatkozott. Az utóbbi faj egyik elhullva talált példányában egy kisemlős maradványán kívül 39 mezei tücsök [Grillus campestris (L.)]is volt (72. sz. elemzés). Szedres (Tolna m.) közelében a vetési varjak (Corvus frugilegus) és a csókák (Coloeus monedula) nagy közös csapatát figyeltük meg. A begyűjtött vetési varjúban a nagyobb részt kitevő magtáplálék mel- lett 3 mezei pocok csontmaradványát találtuk (73. sz. elemzés). Veszkény (Győr-Sopron m.) közelében, ahol szintén nagy mértékben el- szaporodott a mezei pocok, a vetési varjak állandó sürgés-forgását figyel- hettük meg. A begyűjtött példányban két mezei pocok maradványát talál- tuk meg egyéb táplálék mellett. Rábatamási (Győr-Sopron m.) közelében egy répaföld felszántásakor a vetési varjak a kiszántott mezei pockokat ügyesen elfogták. Érdekes lát- ványt nyújtott a csőrében pocokkal repülő vetési varjú. A három szántó 84 traktor körül 30, később pedig mintegy 50 varjú tevékenykedett. Az ismert pocokpusztító madárfajok Kapuvár közelében (IX. 30) kisebb példány- számban fordultak elő. Így 2—3 vörösvércse, 2 egerészölyv, mintegy 6 — 8 szürkevarjú (Corvus cornix) és 1—2 szarka (Pica pica) mozgott a terüle- ten. Veszkény közelében (X. 2.) 2— 4 vörösvércse, 1 — 2 egerészölyv, 1 réti- héja (Circus sp.) és 7—8 szürkevarjú, míg Veszkény-Rábatamási mellett (IX. 29): 2—3 vörösvércse, 1 — 2 egerészölyv, 1 gatyásölyv ( Buteo lagopus) (2), 4 vöröskänya ( Milvus milvus), 2 —3 szürkevarjú és 2 szarka tevékeny- kedett. Ilyen ,,pocokinvaziés” helyeken a ragadozó madárfajoknak arány- lag kis száma nyilvánvalóan összefüggésben van a sok helyen folyó váloga- tás nélküli ragadozómadár-irtással. Elemzések : 72. sz. — Tolna, 1961. IX. 8. — Falco vespertinus: 39 Gryllus campestris L., kisemlös- maradványok és csekély mennyiségű toll. 73. sz. — Szedres, 1961. IX. 7. — Corvus frugilegus. 1 Coleoptera sp., 3 Microtus arvalis Pall., 30 — 40 Zea mays L. mag., 25 — 30 Helianthus annus L. mag, 5 — 6 Vitis vinifera L. bogyö. Összefoglaläs Az 1960 — 62. években végzett vizsgálataink során arra kívántunk adato- kat nyerni, hogy egy-egy erdő- és mezőgazdasági kártevő gradációjakor mely madárfajok, milyen mértékben pusztítják a kérdéses kártevőket. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a madaraknak egyes kártevők kor- látozásában jelentős szerepet kell tulajdonítanunk, míg más károsítók lényegesen kisebb mértékben, illetve egyáltalán nem szerepeltek táplálé- kukban. A megfigyelt cserebogaras területeken begyűjtött 5 madárfaj 9 példányá- ból ötben találtuk meg a károsítót. A vizsgált fajok közül a seregélyt kell az első helyen említenünk. Ennek a fajnak a falánksága igen nagy, s nyil- ván ezzel magyarázható, hogy mozgási területén szívesen veti rá magát a tömegesen fellépő, táplálkozási formájának megfelelő kártevőre és mint termetes, többnyire csoportosan fészkelő madár, jelentős pusztítást vihet közöttük végbe. Jelentőségét fokozza az is, hogy e faj fészkelő területe vagy annak-szomszedsäga sokszor a cserebogárnak is kedvelt rajzási helye, az első költés fiókanevelésének időszaka pedig általában a rajzás idején zajlik le. De számottevő jelentőséget kell tulajdonítanunk a házi veréb és tövis- szúró gébics cserebogárpusztító tevékenységének is. A fentieken kívül még több olyan madárfajt ismerünk, melyek kitűnnek cserebogárpusztításukkal. E kártevő tehát kedvelt tápláléka e madárfajok- nak. Tevékenységük talán nem annyira a lombrágó bogarak gyérítése miatt, mint inkább a peterakás előtt álló nőstények pusztítása folytán ér- demel komoly figyelmet. Jelen vizsgálataink a madarak burgonyabogár fogyasztására vonatkozóan negatív eredménnyel végződtek (7 faj 9 példányából egyben sem szerepelt a károsító). Ezzel szemben számos hazai és külföldi adatot ismerünk, me- 85 lvek azt bizonyitjak, hogy egyes madärfajok megeszik a burgonyabogarat (KEVE, 1954; JERMY —SARINGER, 1955; ScsEPSKIs, 1960). Ezek azonban inkabb csak alkalmi eseteknek tekinthetök, s nem altalanos tömeges jelen- segnek. a csipkezöbogarak 12 madárfaj 14 példányának gyomrából kerültek elő. A mezei pacsirta, füsti fecske, erdei pityer, sárga billegető, széncinke és házi rozsdafarkú fogyasztotta a legtöbbet. Csipkézőbogarak rajzási időszakok- ban a madaraknak kedvelt tápláléka. A fésűs fenyődarázs álhernyókra vonatkozó táplálkozási vizsgálataink a madarak negatív szerepét tükrözik. (A begyűjtött 5 faj 8 példánya közül egyben sem találtuk meg a károsítót, és a megfigyelések során sem tapasz- taltuk, hogy a madarak e kártevőt pusztították volna.) Ez azért is feltűnő, mivel a lárvák csupaszok, az álcacsomók könnyen megtalálhatók, s e tulaj- donságaik alapján bő táplálkozási lehetőséget kínálnak a madarak számára. Erre vonatkozóan TINBERGEN (1960) a következőket írja: ,,A különböző Diprion-fajok álcái, főleg azok, amelyek csoportosan jelennek meg, mente- sülnek a madarak okozta pusztulástól, aminek elsősorban az álhernyók kellemetlen, erős, gyantás íze lehet az oka. Emellett szól az is, hogy amint gubóikat elkészítették, az előbáb és bábállapotban a gyantás íz eltűnik, a cinkék a gubókat nagy számban felnyitják, és belőlük kieszik az állatot." Szerinte ez is igazolja a lárvák rossz ízét, ami védőhatású. A téli araszoló hernyók tömeges megjelenési helyein végzett vizsgálataink azt mutatták, hogy a madarak intenzív pusztítói ezeknek a kártevőknek. A téli araszolókat két időszakban pusztítják. Először a lárvafejlődés alatt, amikor a tömegszaporodás csúcspontján, az egyik vizsgálati helyen a be- gyűjtött 10 madárfaj 12 példányának gyomrában minden esetben meg- találtuk a hernyókat, 3 további fajnál pedig megfigyeléssel állapíthattuk meg, hogy csőrükben araszolóhernyókat vittek. Ez időszakban, a kakukk, citromsármány, széncinke, erdei pityer, és erdei pinty bizonyult a legjelen- tősebb hernyófogyasztónak. A vizsgálatok másik része a tojásállapot idő- szakában, télen történt. Ekkor a szén- és kékcinke, valamint a csuszka volt az araszolók tojásainak fogyasztója. Tehát ez időszakokban a madarak is jelentős korlátozó tényezőként hozzájárulnak ahhoz, hogy e kártevők nagyarányú gradációja csak hosszabb, mintegy évtizedes időszakokban bontakozhat ki. A vetési bagolypillével kapcsolatosan csak szórványos vizsgálataink van- nak, de már ezekből is kitűnik az egerészölyv e téren eddig alig ismert hasznos tevékenysége, valamint a nagy póling jelentős kártevőkorlátozó szerepe. A káposzta bagolylepke, a káposzta- és répapillangó kártételi helyein vég- zett vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a széncinke nemcsak erdővédelmi és gyümôülestermesztési szempontból játszik kiemelkedő szerepet, hanem a zöldségtermesztés területén is hasznos tevékenységet fejt ki. Az amerikai szövőlepke madarak általtörténő, pusztítására számos adat- tal rendelkezünk. Vizsgálataink is hozzájárultak az eddigi adatokhoz, de a 7 faj 16 egyedéből csak 5 faj 7 példányában találtuk meg a szövőlepke két- ségtelen maradványait. Ebből arra következtethetünk, hogy a madarak - korlátozó szerepe leginkább az első hernyónemzedék idején (májustól — 86 jülius közepeig) mutatkozik és az 6szi nemzedék szamanak csökkenteseben mar kisebb a jelentösegük. A mezei pocok gyéritésében közismert a madarak fontos szerepe. Itt a ragadozömadarakon kivül egyes gémféléknek, és a vetési varjiknak kar- tevöpusztitö tevékenységét kívánjuk kihangsúlyozni, melyet a sorozatos megfigyelések és gyomortartalom-vizsgálatok is alátámasztottak. Vizsgálataink eredményeit összefoglalva kitűnik, hogy a madarak igen jelentős szerepet játszanak a tömegszaporodásban levő rovarok pusztításá- val, de magát a gradációt a többi természetes ellenséggel együttesen sem tudják idő előtt megszüntetni. Az igazi jelentőségük abban áll, hogy a kár- tevők egyedsűrűségét a gradációk előtti időszakban jelentősen korlátoz- ZA LCA fd zák, és ha megfelelő a madáregyedsűrűség valamely területen, akkor a nagyarányú rovarpusztítás révén a gradációk kifejlődését a többi tényező- vel együtt megakadályozhatják, vagy késleltethetik. Irodalom — Literatura Csiki E. (1904) Biztos adatok madaraink táplálkozásáról. 3. Lanius collurio (L.) [ Posi- tive Daten über die Nahrung unserer Vögel. 3. Lanius collurio. (L.)] — Aguila, 11. p. 280 — 288. Budapest. Csiki E. (1911) Újabb adatok a tövisszúró gébics [Lanius collurio (L.) táplálkozásáról. (Neuere Daten über die Nahrung des Dorndrehers [Lanius collurio (L.)] — Aquila 18. p. 179 —187. Budapest. Győrfi J. (1957) Erdészeti Rovartan. Akadémiai Kiadó : pp. 670. Budapest. Homonnay F. (1964) Adatok a Melolontha melolontha L. magyarországi elöforduläsä- hoz és kartételéhez. [Angaben über Vorkommen und Schádigung von Melolontha melolontha (L.) in Ungarn.] — Ann. Inst. Prot. Plant. Hung. IX. (1961 — 1962), p. 153— 165. Budapest. Jermy T. (1952) Magyarországi megfigyelések kártevő bagolypilléken az 1948 — 1950. években. (Beobachtungen über die in Ungarn in den Jahren 1948 — 1950 schädlichen Erdraupen.) — Ann. Inst. Prot. Plant V. (1950), p. 105— 122. Budapest. Jermy T. — Sáringer Gy. (1955) A burgonyabogär. Mezőgazdasági Kiadó, pp. 188. Buda- est. ene A. (1954) A madarak szerepe az új kártevők elleni védekezésben. — A Növeny- védelem, időszerű kérdései. 1954. Nr. 4., p. 22— 30. Budapest. Keve A.— Reichart, G. (1960) Die Rolle der Vögel bei der Abwehr des amerikanischen Bärenspinners. — Der Falke. VII. Nr. I. p. 20 — 26. Leipzig/Jena. Manninger G. A. (1960) Szántóföldi Növények Állati Kärtevöi. Mezőgazdasági Kiadó. pp- 375. Budapest. Nagy B. (1957) Gradobiolögiai megfigyelések a Chloridea maritima Grasl. (Lepid. Noctuidae) magyarországi kártétele alkalmával. (Observations on the biology and gradology of Chloridea maritima Grasl. (Lepid. Noctuidae) during its outbreak in Hungary.) — Ann. Inst. Prot. Plant. Hung. VII. (1952 — 1956). p. 233 — 252. Buda- est. chart G. (1957) Amerikai fehér szôvôlepkét fogyasztó madarak. (Birds consuming Hyphantria cune Druy) — Aquila. 63 — 64 (1956 — 1957), p. 323 — 325 et. 367 — 368. Budapest. à Reichart G. (1958) Hare a bagolypillék ellen. Araszolö hernyök gyümölcsöseinkben. Keresztesviragt konyhakerti növények kärtevöi. In: Ubrizsy, G.— Reichart, G. — Termesztett Növenyeink Védelme. Mezőgazdasági Kiadó. p. 28—39., 138 — 143., 280 — 287. Budapest. : x Reichart G. (1960) Gyapjaspille [Lymantria dispar (L.)] tojásait pusztító madarak. [Birds destroying the eggs of Lymantria dispar (L.)]— Aquila. p. 66., 283 — 287. et 315 — 317. Budapest. 87 Reichart G. (1960) Az amerikai fehér szövölepke elleni védekezés Magyarorszägon. — Nemzetközi Mezögazdasägi Szemle. (Die Bekämpfung des Weissen Bärenspinners in Ungarn. — Internationale Zeitschrift der Landwirtschaft.) No. 2. p. 69 — 79. Szofia — Budapest, Berlin, Praha Warszawa, Moszkva, Bucuresti, Tirana. Reichart G. (1961) Vedekezes a fejeskaposzta rovarkärtevöi ellen. — Magyar Mezö- gazdasag. XVI. No. 43. p. 12—13. Budapest. Reichart G. (1962) A vetési bagolypille-invazié és a védekezés. — Magyar Mezögazda- sag. XVII. No. 32. p. 12—13. Budapest. Sesepskij, J. B. (1960) Rol ptie u unicstozzsenii koloradszkogo zsuka (Leptinotarsa decemlineata Say.) u Polse. — Trudi problemnihi tematicseszkih szovescsanij. IX. p- 342 — 350. Leningrad. 2077 J. (1957) A seregély täplälkozäsbiolögiäja és mezőgazdasági jelentősége. (The food-biology of the Starling and its agricultural importance.) — Aquila 63 —64., p- 71-101. Budapest. Tinbergen, L. (1960) The Natural control of insects in Pinewoods. I. Factors influenc- ing the intensity of predation by songbirds. — Arch. Neerl. Zool. XIII. 3e Livr. p- 265 — 336. Groningen. Vogelernährungs-Untersuehungen beim massenhaften Auftreten von bedeutenderen Sehädlingen der Forst- und Landwirtschaft von Jenö Györy und Dr. Gabor Reichart Das Erforschen und Ausarbeiten biologischer Schutzmethoden gegen Schädlinge ist ein allbekannt aktuelles Problem des Pflanzenschutzes. Durch die Kostspieligkeit der chemischen Verfahren, wie auch die damit verbundenen Nachteile und Gefahren wer- den diese Untersuchungen von Tag zu Tag dringender. Wichtige Aufgaben dieser Forschungen sind das Ausfindigmachen solcher Tierarten, welche die Schädlinge wirk- sam, bekämpfen, sowie der Schutz des Bestandes dieser Arten in den bedrohten Gebie- ten zwecks Vorbeugen bzw. Verhindern der Schädlingstätigkeit. Von ernster Bedeutung unter den biologischen Schutzmitteln sind der aktive Vogel- schutz und die künstliche Vogel-Ansiedelung. Eine wichtige Vorbedingung zur An- wendung dieser Methoden aber ist die genaue Kenntnis der wirtschaftlichen Wirksam- keit dereinzelnen Vozelarten, deren reelle Bewertung wiederum. nur durch Ernährungs- Untersuchungen möglich wird. Vogelernàhrungs-Untersuchungen können von verschiedenen Gesichtspunkten aus vorgenommen werden. Als die bekannteste Methode gilt das Prüfen einer von verschie- dentlichen Regionen und mehreren Vegetationsperioden stammender Futterliste einer Vogelart, um hieraus dann die Folgerung auf die wirtschaftliche Rolle der betreffenden Vogelart zu ziehen. - Einentieferen Einblick gewinnen wir jedoch durch jene Ernährungs-Untersuchungen, bei welchen die zu prüfende Materie aus nur einer Vegetationsperiode und von einem Gebiet oder einer Gebietstype herstammt, wo wir dann auch die einer gewissen Voge- lart in einer Lebensgemeinschaft oder Gemeinschaftstype zugefallene Rolle in Erwa- gung ziehen können. Von wirtschaftlichem Standpunkt aus betrachtet sind aber jene Ernährungs-Unter- suchungen die wirksamsten, bei welchen wir nicht von einer Vogelart, sondern von ei- nem, bestimmten tierischen oder pflanzlichen Schädling ausgehen und untersuchen, ob dieser in der Nahrung der dort lebenden Vögel vorkommt und wenn ja, in welcher Menge, d.h. welche Rolle fällt den Vögeln in der Einschränkung der betreffenden Tier- oder Pflanzenart zu? Die Bedeutsamkeit der bei der Bekämpfung der einzelnen Schädlinge mitwirkenden Vögel wird aber nicht nur durch die Nahrung, sondern auch dadurch bestimmt, ob diese Vögel ständige Mitglieder der Lebensgemeinschaft, oder bloss gelegentliche Verbraucher sind, weitersin welcher Individuenzahl sie in der Lebensgemeinschaft vorkommen, bzw. als gelegentliche Durchzügler dort erscheinen? Ihre Bewertung kann daher von drei Gesichtspunkten aus geschehen: 1. sind sie ständige Mitglieder der Gemeinschaft, 88 waren sie also bereits zu Beginn der Vermehrung der Schädlinge zugegen, oder wurden sie erst durch das Fortschreiten der Gradation herangelockt? 2.in welcher Menge kommt der Schädling in ihrer Nahrung vor, 3. in welcher Individuenzahlnehmensieander Vertil- gung der Schädlinge teil? Bei den weiter unten anzuführenden Untersuchungen haben wir also getrachtet, zur Zeit und am Orte eines massenhaften Auftretens von Insektenschädlingen festzustel- len, welche Vogelarten in welcher Menge an der Bekämpfung der Schädlinge teilgenom- men haben, ferner in welcher Quantität die betreffenden Schädlinge von der sich mit: diesen nährenden Vogelart angenommen wurden. Forschungsmethoden Die auf den ornithologischen Teil bezughabenden Arbeiten der Untersuchungsperiode- 1960 —62 wurden von dem an erster Stelle angeführten, jene aber die sich auf die Insekten beziehen, von dem an zweiter Stelle stehenden Autor vorgenommen. In den von den Schädlingen heimgesuchten Gebieten stellten wir vorerst den Charakter des Biotops, das Vorkommen und die Tätigkeit der Schädlinge, sowie die dort anzutreffen- den Vogelarten fest. Durch Beobachten mit dem Fernglas trachteten wir auszumachen, welche von diesen Arten an der Vertilgung der Schädlinge teilnehmen, was wir in eini- gen Fällen auch durch Lichtbildaufnahmen dokumentierten. Um zumöglichst genauen Daten zu gelangen haben wir mehrere Vogelexemplare zwecks Kropf- und Magen- Untersuchung eingesammelt; ausserdem sammelten wir in den meisten Fällen auch einige von den die Kalamität verursachenden Insekten. Die an Ort und Stelle sezierten Vogelmagen haben wir in 4%, -igen Formalin, bzw. in 70% -igem Alkohol konserviert, ebenso auch die gleichzeitig eingesammelten Insekten. In einem Falle haben wir auch die den Jungen gebrachte Nahrung durch Abschnüren des Halses geprüft. Beim mikros- kopischen Analysieren des Mageninhaltes konnten wir die Überreste — von der Erhal- tung der Materie abhängend — oft nur bis zu höheren systematischen Kategorien, in anderen Fällen aber bis zur Art bestimmen. Bei der Bestimmung einzelner im. Vogel- magen zertrümmerten und daher schwer bestimm.baren Raupenschädlinge ist uns durch das Herauspräparieren und gegenseitige Vergleichen der Mandibulae selbst die Determi- nation der schlecht erhaltenen Materie bis zur Art herab gelungen. In solchen Fällen haben wir zur Bestimmung derIndividuenzahl die vorgefundenen Mandibulae der Grösse nach gepaart und nur im Falle eminenter Unterschiede in Grösse resp. Entwicklung- stufe ein weiteres Exemplar hinzugerechnet. Hiermit haben wir übertriebene Resultate vermieden. Wir behandeln die untersuchten Schädlinge in systematischer Reihenfolge. Auch beim Anführen der Magen-Analysen haben wir die Nahrungselemente in systematischer Gruppierung zusammengestellt. Wir wollen hier DR. ZOLTAN ZSAK für die Bestimmung der in den Vogelmagen vorge- kommenen Samenarten, sowie EGon SCHMIDT für das Identifizieren der Kleinsäugetiere unseren Dank aussprechen. Die untersuchten Schädlinge und die hierbei getätigten ornithologischen Beobachtungen Angaben über Vogelnahrungs-Proben a) Maikäfer [Melolontha melolontha (L.)] Am 18. Mai 1960 konnten wir in Ostffyasszonyfa (Komitat Vas) ein ausserordent- lich reges Schwärmen des Maikäferstammes VI. beobachten. In den jungen Eichen- Anpflanzungen hingen die Käfer fast in Schnüren an den Sprossen, ihre Massen deck- ten sozusagen die 1—11/, m hohen Bäumchen ein. An dem Orte gab es wechselweise Eichen- und Föhrenparzellen. Von den Insekten-fressenden Vogelarten war der Neun- tôter (Lanius collurio (L.)) der häufigste; auf je 100 — 150 m war ein Paar zu sehen. In 89 einem der drei einzesammelten Exemplare waren ausschliesslich Maikäfer, in den bei- den anderen ebenfalls diese Käferart nebst anderen Nahrungselementen zu finden (Analysen Nr. 1, 2, 3). Das Neuntöters bedeutendes Vertilgen von Maikäfern ist bereits aus den Mageninhalts-Untersuchungen Osiki’s (1904, 1911) bekannt. Ausser dem Neuntöter haben wir weitere 13 Arten beobachtet, von denen die meisten sich in den Föhrenparzellen herumtrieben. Es wurden noch eingesammelt je ein Exem- plar Chloris chloris und Carduelis cannabina (Analysen Nr. 4, 5). Eine den Maikäfer- massen geltende Zusammenrottung von Vögeln haben wird nicht beobachtet. Am, Rande des in einer Entfernung von einigen Km liegenden, ungefähr 60-jährigen Eichenwaldes war auch arger Schaden angerichtet worden (19. V.). Die auch während des Vormittags herumschwirrenden Maikäfer hatten stellenweise auch schon die Spitzentriebe kahlgefressen. Hier waren die Stare (Sturnus vulgaris) in ständiger Bewe- gung; sie flozen hauptsächlich im Walde, am Weg und auf dem benachbarten Acker- land herum. Wir beobachteten des öfteren Stare, die mit einem Maikäfer im Schnabel voriiberflozen, oder solche, die den Käfer am Boden zerstückelten. Es hielten sich an die 20-30 Exemplare in diesem Gebietsteil auf und sie nährten ihre fast schon ausge- wachsenen Junzen. Zu einer der bsobachteten Bruthöhlen kamen die fütternden Alten in fünf Fällen mit einem Maikäfer und einmal miteiner Raupe im Schnabel angeflogen. Rechnen wir mit 80 — 90 Fütterungen pro Tag (Sz1J5, 1957) und 10 — 15 Gelegen, setzen weiters voraus, dass die Zusammensetzung der von den übrigen Starenpaaren zuge- führten Nahrung mit der obigen identisch war, so haben die Stare an diesem Tage ihre Junzen 800 — 900 Maikäfer fressen lassen. Es frassen aber auch die Alten von diesen Schädlingen, wie dies aus den Mageninhalts-Untersuchungen hervorging (Analysen Nr. 6, 7). So fanden wir in einem Magen ausschliesslich Maikäfer, in einem, anderen ein Exemplar dieser Käferart vor. Die vielen Flügeldecken-Überrestezeugten ebenfalls von der Vertilgungstätigkeit der Stare. Im Monate Mai haben wir auch bei Sopron Stare mit Maikäfern im Schnabel be- obachtet. Auf dem erwähnten zweiten Gebiet von Ostffyasszonyfa und in dem dichten Holz- bestande haben wir weitere 16 verschiedene Vogelarten beobachten können. Die Feld- sperlinge (Passer montanus), bei 15—20 an der Zahl, bewegten sich vorwiegend am Waldrande an den meist-durchseuchten Stellen, doch waren in den Magen der einge- sammelten 2 Exemplare keine Maikäfer zu finden (Analysen Nr. 8, 9). Ausser der regen Staren-Bewegung haben wir in dem Gebiete keine Zusammenrottungen von Vögeln wahrgenommen. Für die Vernichtung der Maikäfer ist auch die Tätigkeit des Haussperlinges (Passer domesticus) von Wichtigkeit; bei 4—5 Gelegenheiten beobachteten wir Haussperlinge (Sopron, Särvär), als sie am Boden Maikäfer zerstückelten. Dasselbe beobachtete auch DR. ANDRAS KEVE: laut mündlicher Mitteilung haben in Mosonmagyaróvár (Mai 1932) die Spsrlinge von der Dachtraufe aus den über dem Weg herumfliegenden Maikäfern nachgestellt. Erwähnenswert wire noch, dass wir bei 5-6 Gelegenheiten Fledermäuse beim Maikäferfang beobachteten. Die Daten der Kopf- und Magen-Analysen: b) Koloradokäfer (Leptinotarsa decemlineata Say.) Wir haben im Jahre 1960 an 10 — 12 Stellen arg beschädigte, von Käfern wie auch ihren Larven befallene Flächen untersucht; nie haben wir aber Vogelbewegungen wahrgenon.nen, die mit dem haufenweisen Vorkommen dieser Schädlinge in Zusam- mesnhanz gestanden hätten, ja wo es ausser den Kartoffeln keine anderen Pflanzen, Unkräuter gab, dort zeigten sich meistenfalls keine, oder kaum einige Vögel. Kropf- und Mazeninhalts-Untersuchungen haben wir in zwei Gebieten vorgenommen. In der Nähe von Kiskunhalas, Komitat Bäcs-Kiskun, haben wir am 10. Juni 1960 auf einem weit auszedehnten Kartoffelacker argen Schaden angefunden. Einen Tag vorher wurde dort gestäubt, trotzdem gab es aber noch viele Käfer und Larven. Auf diesem Felde konnten wir ausser drei Galerida cristata und drei Alauda arvensis 8-9 Haustauben beobachten. Zwei Tage später war die Zahl der auf dieser Fläche 90 sich bewegenden Tauben auf 15 — 20 angewachsen. Ein Exemplar sammelten wir ein, die Untersuchung von Kropf und Magen ergab nur Unkrautsamen (Analyse 10). Am 9. — 10. September 1960 gab es auf einem weiten, arg verunkrauteten Kartoffel- acker bei Seregölyes (Komitat Fejer) so eine Menge von Käfern und Larven, dass wir an einer Stelle pro m: durchschnittlich 22 Käfer zählen konnten, doch gab es auch Stellen, wo sich die Anzahl der Käfer und Larven auf 40 — 50, ja — am Rande des Ackers — auf 70 — 80 belief. Es waren dort ziemlich viele Vögel anzutreffen, die sich vermutlich wegen der günstigen Nahrungsmöglichkeiten im Unkraut und dich- ten Pflanzenbestand aufhielten. Dies bezeugt auch die Kropf- und Magenanalyse der auf diesem Platze eingesammelten 9 Vögeln von 7 verschiedenen Arten (Analysen Nr. 11 | 18). In den Untersuchungsobjekten war weder der Käfer noch seine Larve nachweisbar. Dasselbe war auch der Fall bei einem eingesammelten Fasan (Phasianus colchicus), der mit 10 — 12 seineszleichen in einer arg verunkrauteten und stark ver- seuchten Parzelle hoch wurde; in diesem Exemplar waren ausser den Uberbleibseln einer Waldbiene nur eine Menge von Unkrautsamen zu finden. Auf dieser Fläche oder in unmittelbarer Nähe derselben konnten wir ausser den Fasanen 15 — 20 Perdix perdix, 6-8 Galerida cristata, 6—7 Saxicola rubetra, 5-6 Anthus trivialis, 40-50 Passer montanus, 2 Lanius collurio, 1 Cuculus canorus, 1 Fringilla coelebs, ausserdem noch einige vorüberfliegende Vögel anderer Arten beobachten. Unsere gegenwärtigen Untersuchungen sind also bezüglich des Koloradokäfers resultatslos verlaufen. Demgegenüber sind uns mehrere in-und ausländische Angaben bekannt, nach denen einzelnen Vogelarten dieser Schädling als Nahrung dient (KEVE, 1954; JERMY-SARINGER, 1955; ScsEPSKIJ, 1960). Diese sind aber eher als Gelegen- heitsfälle und nicht als allgemeine Vorkommnisse zu betrachten. e) Blattrandkäfer (Sitona spp.) Diese kleinen Riisselkàfer gehören zu jener Gruppe, die unseren Schmetterlings- blütler-Kulturen den meisten Schaden zufügen (MANNINGER, 1960). Wir fanden ihre Überreste in den Magen folgender Vögel vor: Feldlerche, Rauchschwalbe, Kohlmeise, Blaumeise, Braunkehlchen, Hausrotschwanz, Klappergrasmücke, Grauschnäpper, Waldpieper, Schafstelze, Neuntöter, Feldsperling (Analysen Nr. 13, 14, 15, 16, 17, 39, 42, 43, 47, 58, 59, 60, 61, 63). d) Fichtenblattwespen (Diprion spp.) . Die häufigsten und verbreitetesten Schädlinge unserer Forstwirtschaft unter den Fichtenblattwespen sind Diprion pini L. und Diprion sertifer Geoffr. Ihre Wirte sind die Kiefer und die Schwarzkiefer, an deren einjährigen und jüngeren Nadeln ihre 2—21/, cm langen, kahlen Larven, die Afterraupen nagen. Das Nazen der Fichtenblattwespen-Afterraupen ging am 9. Juni 1960 in Kun- fehért6 (Komitat Bäcs-Kiskun) am allgemeinen schon seinem Ende zu, nur mehr hie und da war eine Larve zu finden. Bezeichnend war für ihre Schadenanstiftung, dass in den 2!/,—3 m hohen Kieferbeständen die Nadeln der Bäume — von den dies- jährigen Trieben abgesehen — vollständig abgenagt waren. Ausser den Kieferplan- tagen wies das Gebiet kleine Espenhaine und grössere, hie und da mit Wacholder bewachsene öde Kahlflachen auf. Die wenigen hier beobachteten Vögel waren folgende: Phasianus colchicus, Upupa epops, Lullula arborea, Parus major, Sylvia sp., Anthus trivialis, Emberiza citrinella und Passer montanus (von letztgenannter Art waren verhältnismässig die meisten). In den eingesammelten Vögeln — je 2 Exemplare zweier Arten — waren diese Schädlinge nicht nachweisbar. Im erwihlten Probegebiet zu Szentmärtonkäta (Komitat Pest) fielen in der Zeit vom, 27. bis 29. April 1961 auf je 10 Biume etwa 13 Raupennester, doch bei freistehen- ‘den Bäumen und solchen der Ränder waren auf einem Baum auch 3—4 Nester zu finden. Die Zahl der Raupen in einem Nest schwankte zwischen 50 und 70. Wir fanden in diesem Gebiete keine solche Vogelansammlungen vor, die mit den massenhaft auftretenden Schädlingen hätten in Zusammenhang gebracht werden können. Trotz 91 langwahrender Beobachtungen bemerkten wir nicht ein einzigesmal, dass ein Vogel eines der leicht zu findenden Raupennester angerührt hätte. Der Schädling war in keinem der hier und in der unmittelbaren Nachbarschaft eingesammelten Vögel (1 Parus maior, 1 Sylvia communis, 1 Fringilla coelebs, 1 Emberiza citrinella) nachzu- weisen. Übrigens war der Vogelbestand hier ziemlich schwach: in der ca. 71/, Ha. grossen Kiefersiedelung zeigten sich insgesamt 1 Caprimulgus europaeus, 3 singende Sylvia communis, 1— 2 Fringilla coelebs und zwei Paar Emberiza citrinella. In der am Rande sich dahinziehenden Akazienbaumreihe trafen wir 2 Pica pica und 1 Phyllo- scopus collybita an. Argen Diprion-Schaden gab es 1961 in Heves. Am 23. Mai, dem Beobachtungstage, waren nur mehr wenige Larven zu sehen, von kleinen Afterraupen-Häufchen abgese- hen hatten sie sich schon zerstreut. Vogelansammlungen sahen wir keine. In einem Teil des jungen Kieferbestandes wurde chemisches Schutzverfahren durchgeführt. e) Spanner (Geomertidae spp.) Mit unseren die Spannerraupen betreffenden Vogelnahrungs-Untersuschungen fin- gen wir in den bei Jardanhaza (Komitat Borsod-Abauj-Zemplén) gelegenen Waldungen am, 24. Mai 1961 an. Zu dieser Zeit ging die Raupennot schon ihrem Ende zu, wir konnten jedoch noch einige Exemplare von Erannis defoliaria Cl., Erannis aurantiaria Esp., Colotois pennaria L., und Phigalia pedaria F. einsammeln. Die Raupen verur- sachten hauptsächlich den Weissbuchen Schaden, indem. sie deren Blätter auf die Art benagten, dass sich diese sodann in gelapptem oder durchlöcherten Zustand befanden. In diesem Gebiete war — vermutlich dank der noch verbliebenen Raupen — ein reges Vogelleben bemerkbar; Fringilla coelebs, Philloscopus sibilatrix und Cuculus canorus waren häufig; letzterer bloss verhältnismässig; sein Ruf war fast ständig zu hören. Ofters wurden beobachtet: Parus maior, Phylloscopus collybita, Erithacus rubecula. Weiters kamen noch vor: Parus caeruleus, Parus palustris, Oriolus oriolus, Coccothraus- tes coccothraustes, Certhia sp., Sitta europea, Turdus merula und Scolopax rusticola. In den hier eingesammelten 4 Vögeln fanden wir die Überreste von Spannerraupen, u. zw. im Kernbeisser 5, in der Blaumeise 4, in der Sumpfmeise 2—3 Raupen und im Waldlaubsänger 1 Raupe. Auch in den zwischen Mätrahäza und Mätrafüred gelegenen Wäldern verursachten die verschiedenen Spannerraupen in den Jahren 1961 und 1962 grossen Schaden, besonders in den Eichenwäldern. Unter dem in 1962 hier eingesammelten Raupenmaterial waren am. häufigsten folgende Arten festzustellen: Colotois pennaria L., Erannis defoliaria Cl., Operophtera brumata L., Erannis marginaria F., aber es kamen auch Erannis aurantiaria Esp. und Alsophila quadripunctaria Esp. vor. Bezeichnend für den Schaden war, dass zur Zeit der Untersuchung (22. — 26. Mai 1962) an vielen Orten die Baume kaum mehr Blätter trugen. Die Raupen hielten sich nicht nur in den Baumkronen auf, massenhaft kro- chen sie auch auf den Baumstämmen herum. So haben wir z. B. auf einer je 50 cm langen Partie zweier beliebiger Bäume in einer künstlichen Nisthöhlenanlage 42 resp. 26 Raupen gezählt. Die Raupen waren grösstenteils voll ausgewachsen, aber auch viele unentwickelte waren zu sehen. Hier herrschte reges Vogelleben. Aus den Beobachtungen und Mageninhalt-Unter- suchungen ging hervor, dass sich die Mehrzahl der Vögel von diesen Raupen nährte; so befanden sich in den 12 Exemplaren der hier eingesammelten 10 Vogelarten gröss- tenteils diese Schädlinge u. zw. zu mehr als 10 Stück in den Magen folgender Arten: Cuculus canorus, Garrulus glandarius, Parus maior, Anthus trivialis, Fringilla coelebs und Emberiza citrinella (Analysen Nr 19, 20, 22, 34, 35, 36 und 37). Es kamen aber die Raupen auch in den Magen von Muscicapa albicollis, Phylloscopus collybita, Phylloscopus sibilatrix und Turdus merula vor (die Art der im letztgenannten Vogel gefundenen Raupe ist zweifelhaft). (Analysen Nr 33, 32, 31 und 30). Nur in einem Eichelhäher war keine Spannerraupe zu finden. Das Resultat einer Analyse des Materials welches sich in einer künstlichen Nist- höhlenanlage teils aus dem Halsabschnüren der jungen Kohlmeisen, teils aus dem ins Nest gelangten gesamten Futter ergab, war das folgende: 12 Colotois pennaria- und 4 Erannis defoliaria-Raupen nebst übriger Nahrung (Analyse Nr 23). 92 Weitere Beobachtungen über die Raupenvernichtungs-Tätigkeit der Vögel: Stare, die mit Raupenketten im Schnabel zu ihrer Bruthöhle zurückkehrten; Turdus philo- melos kam, bei ihrem Nistplatz ebenfalls mit einer Raupen-Guirlande an, die vermut- lich auch aus Spannerraupen bestand; Parus maior und Passer domesticus fütterten ihre Jungen mit den Schädlingen dieser Art. In Mätrahäza stellten wir fermer am 15. XII. 1962 Beobachtungen bezüglich der Eiervernichtung einger Vogelarten an. In den meisten eingesammelten Vögeln, wie in Parus maior, in einer Parus caeruleus, in 2 Sitta europea machten die Spanner- raupen-Eier den Grossteil des Mageninhaltes aus (Analysen Nr 24, 25, 27, 28). In einer anderen Blaumeise waren nur einige Spannerraupen-Eier (Analyse Nr 26), in einem Baumläufer (Certhia sp.) hingegen keine feststellbar (Analyse Nr 29). Auffalend ist auch die in den einzelnen Mageninhalten vorgefundene Menge der Raupeneier, so z. B.: in je einem Exemplar der Kohl- und Blaumeise 759 (!) resp. 129 (Analysen Nr 24, 25), in zwei Kleibern 419 resp. 250 Stück (Analysen Nr 27, 28.) f) Eule (Agrotis segetis Hb.) Bezüglich dieser Schädlinge wollen wir nur die Resultate der an je einem, Exemplar zweier Vozelarten gemachten Magen- und Kropf-Untersuchungen erwähnen. Der eine Vogel war ein von unbekanntem Orte stammender Mäusebussard (Buteo buteo), (Dezember 1960), in welchem wir 247 Eulen-Raupen als einziges Futter vorfanden. Der andere war ein von Dr. Péter Beretzk am Fehérté bei Szeged am 23. X. 1960 eingesammelter Grosser Brachvogel (Numenius arquata), von welcher Vogelart es damals dort an die ein und einhalbtausend gab; in diesem Vogel fanden wir die Über- reste von 16 Eulen-Raupen und 10 Maulwurfsgrillen (Grillotalpa vulgaris L.), sowie auch einige andere Nahrung. Wenn wir nun annehmen, dass z. B. die Hälfte der tausendfünfhundert Vögel im selben Masse die Zahl der Schädlinge verringerte, so würden in diesem Falle die Brachvögel — auch wenn wir die im Vogel gefundene Menge der Schädlinge auf einen vollen Tag beziehen — 12 000 Eulen-Raupen und 7500 Maulwurfszrillen an diesem Tage verzehrt haben. g) Kohleule (Barathra brassicae B.) Am 16. X. 1962 haben wir mit Econ SCHMIDT auf dem von Kohleulen heimgesuch- ten Krautäckern in der Umgebung von Nagykoväcsi folgende Vogelarten beobachtet: 6-7 Parus maior, 2 Phoenicurus ochruros, 3 Phoenicurus phoenicurus, 1-2 Erithacus rubecula und mindestens 30 Emberiza citrinella; ausser diesen besuchten auch Sper- linge das Gebiet. Diese Krautäcker waren neben einem mit Sträuchern und einigen Bäumen bewachsenen Graben gelegen. Die Vögel zogen aus diesem Graben in die Krautäcker hinaus. Von den drei eingesammelten Vogelarten (Kohlmeise, Haus- rotschwanz, Goldammer) haben wir in der Kohlmeise Kohleule-Raupen gefunden (Analysen Nr 38, 39, 40). h) Chloridea maritima Crasl. Im. Jahre 1960 haben wir in von Chl. maritima-Raupen beschädigten Luzernen- feldern Vogelnahrungs-Untersuchungen vorgenommen. Am 3. VIII. waren auf einem ca. 40 Ha grossen Felde dermassen viele, dass man von einem beliebigen Punkte aus sich umblickend, ohne Suchen oder näheres Hinschauen welche bemerken konnte. -Es herrschte auf diesem Luzernenfeld, besonders in deren mit Mais benachbarten Teilen ein reges Vozelleben; wir beobachteten folgende Vogelarten: 20 — 25 Motacilla flava; ihren Raupenfang konnten wir gut ausmachen und in allen drei eingesammelten Exemplaren fanden wir mehrere Raupen der Chl. maritima (Analysen Nr 45, 46, 47). Ebenso war auch der Raupenfang von 15 — 20 Passer domesticus einwandfrei festzu- stellen; in einem eingesammelten Exemplar befanden sich ebenfalls Raupen dieser Art (Analyse Nr 54). Weiters 5-6 Alauda arvensis — in 2—3 Fällen waren solche mit Raupen in ihrem Schnabel zu beobachten; eingesammelt wurden keine. Von den 3—4 93 Lanius minor haben wir 2 eingesammelt; in einem derselben waren im Vergleich mit. den anderen Nahrungskomponenten in bedeutender Menge Chl. maritima zu finden, während es im anderen nicht eine einzige gab (Analysen Nr 48, 49). Ferner 2 Saxicola rubetra, in einem der beiden eingesammelten Exemplare auch mehrere Chl. maritima- Raupen (Analyse Nr 44). 1 Emberiza calandra, in welcher wir ausser pflanzlichen Resten nur Raupen der behandelten Art fanden (Analyse Nr 55); 1 Lanius collurio, ebenfalls mit mehreren dieser Schädlinge im Magen (Analyse Nr 50). Ausser allen diesen machten sich noch 8—10 Phasianus colchicus (Henne mit ihren Kücken), 5—6 Coturnix coturnix, 1-2 Motacilla alba und 1—2 Emberiza schoeniclus dort zu schaffen. Von den letztgenannten vier Arten verfügen wir über kein Material, doch aus der Art ihres Gehabens war darauf zu schliessen, dass diese ebenfalls den Raupen nachstellten. Wir konnten das geschäftige Hin und Her mehrerer dieser Vögel be- obachten, wie sie sich immer wieder mit einer Raupe im Schnabel in den Schutz des Maisfeldes begaben, um dann wieder um neue Beute zurückzukommen. Wir können daher mit 65—70 Vogel-Individuen auf diesem, kleineren, ca. 4 Ha betragenden Teil des Luzernenfeldes rechnen. Die Wirksamkeit der Vogeltätigkeit lässt sich klar aus dem Umstand ermessen, dass während im, anderen Teil des Feldes Raupen verhältnismässig leicht zu finden waren, sich hier offenkundig viel wenigere, ja fast gar keine mehr zeigten. An keiner anderen Stelle des Luzernenfeldes war eine dermassen bedeutende Vogelansammlung wahrzunehmen, als eben hier, was vermut- lich der Nähe des schützendes Maisfeldes zuzuschreiken ist. Die Mehrzahl der Vögel, wie bereits erwähnt, zog sich mit der Beute hierher zurück, um sodann wieder das Luzernenfeld aufzusuchen. Eine etwas geringere Vogelansammlung gewahrten wir in Alkertirsa (Komitat Pest), wo es nach dem Bestäuben vorheriger Tage bereits viel weniger Raupen gab; wir zählten hier auf einem samentragenden Luzernenfeld ungefär 35—40 Vögel, welche sich entweder auf dem Felde aufhielten, oder zur Futteraufnahme dorthin kamen. Tatsächlich mochten es aber mehr gewesen sein: die beträchtliche Ausdehnung der Fläche, sowie der ca. 60 em hohe Pflanzenwuchs erschwerten die Bestandsaufnahme. Die beobachteten Vogelarten: 15—20 Passer domesticus — in zwei eingesammelten Exemplaren fanden wir mehrere der in Rede stehenden Schädlinge (Analyse Nr 52, 53); 6-7 Lanius collurio, welche in der Nähe der Akazien-Baumreihe auf festeren, höheren Pflanzenstengeln auf der Lauer sassen — in einem eingesammelten Exemplar fanden wir mehrere der Schädlinge (Analyse Nr 51); wir sahen des weiteren 5—6 Alauda arvensis, welche mit Raupen im Schnabel hin- und herflogen, vermutlich fütterten sie noch — in dem eingesammelten Exemplar konnten wir nebst anderen Nahrungsresten mehrere der Chl. maritima-Raupen nachweisen (Analyse Nr 42); in einem ebenfalls auf diesem Felde eingesammelten Cuculus canorus fanden wir 77 (!) Exemplare des Schädlings (Analyse Nr 41); es kamen hier noch vor: 3 Coturnix coturnix, und in der Nähe des Feldes 1 Saxicola rubetra und 3 Galerida cristata. Von den drei letztgenannten Arten verfügen wir aber über kein Untersuchungsmaterial. Uber dem Felde flogen weiters etwa 20-25 Hirundo rustica, sowie einige Delichon De von der erstgenannten Art wurde ein Exemplar eingesammelt (Analyse r 43). Es sei noch erwähnt, dass die hierin der Meistzahl vorgekommenen Vögelauch in dem vorherigen Prüfgebiet als Schädlingsvernichter anzufinden waren, ferner dass ein Teil der Vögel sich mit der Beute auch hier stets in den Schutz des am Rande gelegenen höheren Pflanzengürtels begab (im gegebenen Falle war es eine Akazienreihe). i) Amerikanischer weisser Bärenspinner (Hyphantria eunea Drury) Bei uns wachsen pro Jahr gewöhnlich zwei Generationen auf. Die erste Raupengenera- tion entwickelt sich, von der Witterung bedingt, von der zweiten Hälfte des Monates April bis Anfang Juli, die zweite hingegen von Ende Juli bis November, bzw. bis zum. Eintritt des Frostes. Die Länge der ausgewachsenen, behaarten Raupe beträgt 20 — 30 mm (REICHART, 1960). Zwischen dem 19. und 21. September 1960 beobachteten wir drei Tage hindurch in der Umgebung von Paks, Fäcänkert und Szedres (Komitat Tolna) das Vogelleben in den verstreut liegender Obstgärten und den Maulbeerbaumreihen am Wegrande, die 94 von Barenspinnerraupen verseucht waren. Die bereits fast ganz ausgewachsenen Rau- pen bedeckten stellenweise in Massen die Baumkronen und nagten an den Blättern der Obst- und Maulbeerbäume. (In den untersuchten Maulbeerbaumreihen wurde zu Versuchszwecken kein chemisches Schutzverfahren vorgenommen.) Trotzdem, gab es dort in der oben angeführten Zeit keine erwähnenswerte Vogelansammlung. Unter den beobachteten Vogelarten waren die Sperlinge die häufigsten; trotz ge- spanntester Aufmerksamkeit liess sich aber nicht ein einzigesmal feststellen, dass sie die Raupen angerührt hätten, obwohl es öfters vorkam, dass sich Sperlingsscharen auf „Raupenbäumen” zum Ausruhen niederliessen. Auch in den Magen der eingesam- melten 4 Feldsperlinge (Passer montanus) (Analysen Nr 68, 69, 70, 71) und des einen Haussperlings (Analyse Nr 65) war nichts von den Schädlingen zu finden. Es sei aber erwähnt, dass es in der einschlägigen Literatur Angaben gibt, nacht welchen beide Sperlingsarten im September diese Raupen verzehren (KEVE, 1954; REICHART, 1957; KEvE— REICHART, 1960). Ausser den Sperlingen wurden noch eingesammelt: 1 Cuculus canorus, in welchem wir bloss Hyphantria-Raupen in nennenswerte Menge fanden (Analyse Nr 56); auch in 3 Parus maior und | Parus caeruleus waren diese Schädlinge in einigen Exemplaren nachzuweisen (Analysen Nr 57, 58, 59, 60); von zwei Grauschnäppern (Muscicapa striata) hatte nur einer Hyphantria-Raupen im Magen (Analyse Nr 63, 64). In der eingesammelten Klappergrasmücke (Sylvia curruca) fanden wir keinen Schädling (Analyse Nr 61). Auch in der an einer verseuchten Stelle bei Seregelyes (Komitat Fehér) am. 10. IX. 1960 eingesammelten Klappergrasmücke war der Bärenspinner nicht einwandfrei nach- weisbar und in den von hier stammenden zwei Haussperlingen kam, dieser Schädling überhaupt nicht vor (Analysen Nr 62, 66, 67). Am, 16. und 19. Mai haben wir in der Nähe einer Fasanerie Fütterungsversuche mit Bärenspinner-Imagos angestellt. Etwa in 8 Fällen haben wir einen oder mehrere Schmetterlinge dieser Art an verschiedenen Stellen der Maulbeerbaumreihe ausgesetzt, aber nur in einem, Falle konnten wir es beobachten, dass ein Feldsperling (Passer mon- tanus ) mit einem Schmetterling zum. Erdboden flog und denselben dort — die Flügel ausgenommen — verzehrte. Ausser diesem und einem nicht bestimmbaren Falle kam es nicht vor, dass ein Vogel den ausgesetzten Schmetterling angerührt hätte, wobei die Störungen und vielleicht auch die Art des Aussetzens wohl eine Rolle gespielt haben dürften. j) Schwammspinner (Lymantria dispar L.) Seine durch eine feuerschwammfarbige, filzartige Haarschicht geschützten, über- winternden Eierballen werden von unseren Insekten-fressenden Kleinvögeln oft ver- zehrt. Hauptsächlich während der Gradation — wie in den Jahren 1956 — 1958 in den Bergwäldern des Börzsöny — haben die Kohlmeisen, Blaumeisen und Baumläufer bedeutende Mengen dieser Schädlinge vertilgt. (REICHART, 1960). Im Magen einer bei einer Fasanerie am 21. IX. 1960 eingesammelten Kohlmeise haben wir 57 Schwammspinner-Eier gefunden (Analyse Nr 59). Dies bestätigt die bisherigen Beobachtungen. k) Kohweissling [Pieris brassicae (L.)] Rübenweissling [Pieris rapae (L.)] In dem Magen jener Kohlmeise (Parus maior), die wir — wie bei der Behandlung der Kohleule bereits erwähnt — am Krautacker bei Nagykoväcsi einsammelten, haben wir auch Raupen von Kohlweissling und Rübenweissling gefunden, jener Arten, die bei massenhaftem Auftreten in den verschiedenen Krautarten bedeutenden Schaden anrichten (Reichart, 1958; 1961); es waren diese: 1 Raupe des Kohlweisslings und meh- rere des Rübenweisslings (Analyse Nr 38). Die Raupen der letzteren Art konnten wir auch in dem dort eingesammelten Hausrotschwanz (Phoenicurus ochruros) feststellen (Analyse Nr 39), in einer Goldammer (Emberiza citrinella) aber, wie schon erwähnt, gab es nur Samenfutter (Analyse Nr 40.) Die übrigen auf diesem Gebiete beobachteten 95 Vögel haben wir bereits bei der Behandlung der Kohleule angeführt. Wir wollen hier bemerken, dass von den in demselben Gebiet schon am 21. IX. eingesammelten fünf Kohlmeisen (Econ SCHMIDT) zumindest in zweien Raupen des Rübenweisslings und in vieren auch Krautblattläuse (Brevicoryne brassicae L.) in geringen Mengen zu finden waren. 1) Feldmaus (Microtus arvallis Pall.) Im Jahre 1961 erschien dieser Schädling stellenweise in grossen Mengen, was das Heranziehen vieler Vogelarten zur Folge hatte. In der Nähe von Tolna erschienen eine Menge Graureiher ( Ardea cinerea ); auf einem arg geschädigten Luzernenfeld und dem anstossenden Acker zählten wir am 8. September deren 29. In dem eingesammelten Exemplar konnten wir nur die Uberreste des Schädlings feststellen. Auch auf einigen anderen Feldern beobachteten wir Grau- (2-5) und Purpurreiher (1 — 2). Von Raub- vögeln zeigten sich 1—2 Mäusebussarde ( Buteo buteo), 2—4 Turmfalken (Falco tin- nunculus) und auf einem anderen Felde am 7. IX. ungefähr 10 Rotfussfalken ( Falco vespertinus ). In einem verendet aufgefundenen Exemplar letzterer Art fanden wir aus- serden Überresten eines Kleinsäugetieres 39 Feldgrillen (Grylluscampestris L.) (Analyse Nr 72). In der Nähe von Szedres (Komitat Tolna) beobachteten wir eine grosse Schar von Saatkrähen (Corvus frugilegus j und Dohlen (Coloeus monedula). Der Mageninhalt einer eingesammelten Saatkrähe bestand hauptsächlich aus Samennahrung und aus den Knochenresten dreier Feldmäuse (Analyse Nr 73). In der Umgebung von Veszkeny (Komitat Györ- -Sopron), wosich die Feldmäuse auch stark vermehrt hatten, waren die Saatkrähen in ständiger Bewegung; in dem einge- sammelten Exemplar fanden wir die Überreste von zwei Feldmäusen. Beim Aufackern eines Rübenfeldes in der Umgebung von Räbatamäsi (Komitat Györ-Sopron) haben die Saatkrähen die ausgeackerten Feldmäuse mit Geschick abge- fangen. Die mit einer Feldmaus im Schnabel dahinfliegende Saatkrähe bot einen nicht uninteressanten Anblick. Um den drei pflügenden Traktoren machten sich 30, später sogar etwa 50 Saatkrähen zu schaffen. Die als Feldmäuse-Vertilger bekantenn Vogel- arten kamen bei Kapuvär (30. IX.) in geringeren Mengen vor, es bewegten siceh bloss 2-3 Turmfalken (Falco tinnunculus), 2 Mäusebussarde (Buteo buteo) 6-8 Nebelkrähen (Corvus cornix) und 1—2 Elstern (Pica pica) in diesem Gebiet. In der Nähe von Veszkény (2. X.) bewegten sich 2 — 4 Turmfalken ( Falco tinnunculus ), 2 Mäu- sebussarde ( Buteo buteo), 1 Weihe (Circus sp.), und 7— 8 Nebelkrähen (Corvus corniz ) wogegen bei Veszkény — Rabatamasi (29. IX.) 2-3 Turmfalken (Falco tinnunculus), 1-2 Mäusebussarde (Buteo buteo) 1 Rauhfussbussard ( Buteo lagopus) (?), 4 Rote Milane (Milvus milvus), 2— 3 Nebelkrähen und zwei Elstern zu sehen waren. Die ver- hältnismässig geringe Anzahl der Raubvögel in solch’ einem „Invasionsgebiet” der Feldmaus ist offenbar mit dem wahllosen Abschuss der Raubvögel in Zusammenhang zu bringen. Zusammenfassung Mit unseren in den Jahren 1960 — 62 getätigten Untersuchungen trachteten wir auf folgende zwei Fragen Antwort zu erhalten: welche Vogelarten kommen bei der Ver- nichtung bestimmter forst- und landwirtschaftlicher Schädlinge während der Grada- tionszeit in Betracht und welche Quantität von Schädlingen können sie vertilgen? Auf Grund unserer Studien haben wir feststellen können, dass den Vögeln bei der Einschränkung gewisser Schädlinge eine bedeutende Rolle zufällt, wogegen andere Schädlinge auf ihrer Nahrungsliste in weit geringerer Anzahl, oder überhaupt nicht figurieren. Von den neun Exemplaren der fünf Vogelarten, die wir im Maikäfergebiet einsammel- ten, haben wir den Schädling in fünf Exemplaren vorgefunden. An erster Stelle sei hier der Star erwähnt. Da dieser Vogel sehr gefrässig ist, fällt er gern über die massenhaft auftretende, seiner Nahrungsform entsprechenden Schädlinge her und ist infolge seiner Körpergrösse und seines meistens scharenweisen Brütens imstande, viele von ihnen zu vertilgen. Die Wirksamkeit seiner Rolle wird durch den Umstand erhöht, dass das Nist- 96 areal dieser Vogelart, oder dessen Umgebung oft ein bevorzugter Schwarmplatz der Maikäfer ist und das Grossziehen der Jungen aus erster Brut im allgemeinen mit der Zeit des Schwärmens zusammenfällt. Als bedeutend müssen wir aber auch die Maikäfer dezimierende Tätigkeit des Hauss- lings und Neuntöters bezeichnen. Ausser den Erwähnten gibt es noch mehrere solcher Vogelarten, die sich durch das Dezimieren der Maikäfer hervortun. Dieser Schädling ist alsoeine bevorzugte Nahrung dieser Vozelarten. Ihre Tätigkeit verdient unsere Aufmerksamkeit nicht so sehr wegen der Verminderung der laubfressenden Käfer, sondern in erster Linie wegen des Vernich- tens der Weibchen vor dem Eierlegen. Unsere diesmaligen Versuche bezüglich des Vertilgens der Koloradokäfer durch die Vögel sind negativ verlaufen (in den 9 Exemplaren der 7 Arten, die wir untersuchten, fanden wir keinen einzigen dieser Schädlinge). Wir kennen aber mehrere in- und aus- ländische Angaben, die das Gegenteil bezeugen. (KEVE, 1954; JERMY —SARINGER, 1955; SCSEPSKIJ, 1960). Diese aber mögen eher als gelegentliche Vorkommen bezeichnet wer- den, und sind keine allgemeine Erscheinungen. Die Blattrandkäfer sind in 14 Exemplaren 12 verschiedener Vogelarten nachgewiesen worden. Ihre Meistvertilger waren: Feldlerche, Rauchschwalbe, Waldpieper, Schaf- stelze, Kohlmeise und Hausrotschwanz. Diese Insekten sind in ihrer Schwärmezeit eine Lieblingsnahrung der angeführten Vogelarten. Negativen Erfolges waren die Nahrungs-Untersuchungen bezüglich der Afterraupen der Fichtenblattwespe. Wir fanden diesen Schädling in keinem der 8 Exemplare der eingesammelten fünf Arten vor, auch haben wir es nicht beobachtet, dass irgendein Vozel einen Schädling dieser Art ergriffen und aufgezehrt hätte. Dieses ist auch schon deshalb auffallend, weil die Larven nackt und die Puppen leicht zu finden sind, demzu- folse den Vözeln eine reiche Nahrungsquelle bieten könnten. Diesbezüglich meint TINBERGEN (1960): Das besonders die haufenweise erscheinenden Larven der diversen Diprion-Arten der Verheerung durch die Vögel entgehen, mag daran liegen, dass sie einen unangenehmen scharfen Harzgeschmack haben. Dies bezeugt auch der Umstand, dass nachdem sie ihren Kokon fertiggestellt haben, der Harzgeschmack verschwindet, die Meisen öffnen die Kokons und verzehren den Inhalt. Auch das bekräftigt nach Tinbergen die Annahme, dass der scharfe Geschmack der Larven als Schutzmittel dient. Die an den Hauptverkehrsstellen der Spannerraupen vorgenommenen Untersuchun- gen haben erwiesen, dass die Vögel diesen Schädlingen intensiv nachstellen u. zw. ver- tilgten sie diese in zwei Abschnitten: erstens während der Entwicklung der Larven, zu welcher Zeit wir am Höhepunkt der Massenvermehrung an einer Stelle in allen 12 Exemplaren der eingesammelten 10 Arten die Raupen vorgefunden und bei drei wei- teren Arten beobachtet haben, dass die Vögel in ihrem Schnabel Spannerraupen hielten. In diesem. Zsitabschnitt bewiesen sich der Kuckuck, die Goldammer, die Kohlmeise, der Waldpieper und der Buchfink als die eifrigsten Verfolger der Raupen. Der zweite Teil der Untersuchungen fand zur Winterszeit, im Zeitabschnitt des Hierstadiums statt. In dieser Periode waren Kohl- und Blaumeise, wie auch der Kleiber die Haupt- konsumsnten der Spannereier. Es steuern also in diesen Perioden als bedeutende Re- striktionsfaktoren auch die Vögel dazu bei, dass die Gradation dieser Schädlinge sich nur langsam, im, Zeitabschnitt eines Jahrzehntes entfalten kann. Bezüglich der Eule stellten wir nur vereinzelte Untersuchungen an, jedoch gingen schon aus diesen die bisher kaum bekannte Nutzbringung des Mäusebussardes und die wichtige Rolle des Grossen Brachvozels als Vertilger dieser Schädlinge hervor. Unsere an den Schadenorten der Kohleule, des Kohlweissling und Rübenweissling gemachten Erfahrungen belehrten uns davon, dass die Kohlmeise nicht nur in Bezug auf Waldschutz und Obstbau eine eminente Rolle spielt, sondern auch eine für den Gemüsebau nützliche Tätigkeit entfalten kann. Viele Angaben bestätigen uns das Dezimieren der Bärenspinner durch die Vögel. Auch unsere Erfahrunzen bekräftigen dies, wenn wir auch von den 16 Exemplaren der 7 untersuchten Arten bloss in 7 Individuen von 5 Arten Bärenspinner-Überreste zwei- fellos feststellen konnten. Aus unseren Untersuchungen können wir darauf schliessen, dass die einschränkende Tätigkeit der Vögel hauptsächlich zur Zeit der ersten Raupen- generation (vom Monate Mai bis Mitte Juli) zur Geltung kommt, später aber, bei der Herbst-Generation an Intensität abnimmt. 3 Wohlbekannt ist die Wichtigkeit der Rolle, welche die Vògel bei der Dezimierung der 7 Aquila 1964 —65 97 Feldmäuse spielen. Wir wollen hier ausser der nützlichen Tätigkeit der Raubvögel jene der Reiher und Saatkrähen hervorheben, welche uns durch unsere Beobachtungen und Mageninhalts-Untersuchungen bestätigt wurde. Die Resultate unserer Beobachtungen zusammenfassend wird es klar, dass die Vogel- welt in dem Vertilgen der in Massenvermehrung befindlichen Insekten immer eine sehr bedeutende Rolle spielt, die Gradation selbst aber aufzuhalten nicht einmal mit den übrigen natürlichen Feinden zusammen imstande ist. Ihr wahres Wirktum besteht da- rin, dass sie die Individuenzahl der Schädlinge in dem der Gradation vorangehenden Zeitabschnitt wesentlich vermindert und dasssie bei genügender Vogeldichte des Gebie- tes durch die grosszügige Insektenvertilgung fähig ist, die Entfaltung der Gradation in Gemeinschaft mit den übrigen Faktoren zu verhindern, oder zu hemmen. 98 FEKETE KIS KOCSAGOK [EGRETTA G. GARZETTA (L.)] EURÓPÁBAN Prof. Dr. Fábián Gyula és Dr. Sterbetz István 1964. augusztus 5-én egy fekete kis kócsagot lőttek a kelet-magyaror- szagi Biharugrai Tógazdaságban. A madarat Nacy LÁSZLÓ preparálta, és ő hozta nyilvánosságra a Magyarországon első alkalommal kézrekerülő ritkaságot. A preparátumot Kozma Lagos, a Tógazdaság igazgatója a Ma- dártani Intézetnek ajándékozta. A madár nászruhás tojó. Méretei: szárny 262, farok 93, csőr 95, csüd 92 mm. Színe a fehér torokfolt kivételével egyöntetűen fekete, a szárnyak alsó oldala szürkébe hajlöan világosabb tónusú. Csőre fekete, de az alsó káva a felsőnél világosabb. Lábak feketék, sárga lábfejjel és ujjakkal. Az Európában rendkívül ritkának számító, de az utóbbi évtizedben is- mételten megjelenő sötét színű kis kócsagok származása és szisztematikája kérdésében már több feltevés hangzott el. Egyesek a kelet-afrikai Demi- gretta schystacea, vagy nyugat-afrikai D. gularis sötét példányainak felván- musában kerestek magyarázatot. A begyűjtött, illetve színesen fényképe- zett példányok a trópusi populációknál már régebben ismert, sötét fázisú Egretta g. garzetta L.-nek bizonyultak. Tanulmányunkban összefoglaljuk az irodalomban szétszórtan szereplő, vagy levélközlésekből tudomásunkra jutott európai előfordulások adatait (STERBETZ) és a magyarországi példány előkerülésekor fölmerült elgondo- lást, a sötét fázis genetikai magyarázatára (FABIAN). Az Európában első ízben kézrekerült fekete példány 4311 katalógus szám- mal, , Ungarn" lelöhely-jelzessel a Coburg Múzeum gyűjteményében talál- ható. E madarat BOETTICHER (in BERLIOZ 1949) múzeumi feliratának megfelelően publikálta, majd cikkét REISER (1894) és HODEK sen. (In REI- SER 1894) munkáira hivatkozva korrigálja, amikor is évszám nélkül, május 31-i dátummal Bulgáriából írja le a kézrekerülését (BoETTICHER 1952). Az idézett szövegszemelvények értelmében HODEK sen. 1876-ban, vagy köz- vetlen az ezt megelőző években gyűjthette a LUDWIG ÁUGUST VON SACH- SEN-COBURG herceg gyűjteményének ajándékozott madarat. REISER fen- tebb idézett művében 1888. évből egy további, Bulgáriában, Tatar Pazar- dzik-nál megfigyelt sötét példányról tesz említést. WITHERBY (1948) 1869-es dátummal emlékezik meg egy nem preparált, sötét színű bulgáriai példányról. Feltűnő, hogy ezt az évszámot sem REISER, sem BOETTICHER nem említi. Több, mint fél évszázados szünet után a dél-franciaországi Camargue- 7 99 ban 1952. november 2-án VALVERDE (1956) figyelt meg egy fehér madarak esoportjaban levö szürke kis köcsagot. 1956. jünius 26-an a del-spanyol- orszägi Coto Donana-ban több sötét színű példány közül egyet besyüjtöt- tek (BERNIS 1956, SAEZ-ROYUELA, VALVERDE 1956). Nagy LÁSZLÓ level - közlése szerint CSERNUS FERENC 1957. szeptember első napjaiban a kelet-magyarországi újkígyósi réten kanalas gémek között 6 db teljesen fekete kis kócsagot látott. Valamennyi példánynak még megvolt a kontytolla, így kétségtelenül adult. egyedekről lehet szó. Ugyanebben az évben VUILLEUMIER (1958) több camargue-i megfigyelésről számol be. Tour de Valat-ban július 22-én egy teljesen sötét színű, fehér torok- foltos példányt látott, melyről rajzot készített. Salin de Badonban augusztus 9-én láttak egy fekete kis kócsagot. Ugyanezt I. PENOT és A. FESTETICS is megfigyelte. Augusztus 18-án Tour de Valat-ban M. MÜL- LER 150 főnyi fehér kócsag csapatban egy szürkét látott. Ugyanezzel a pél- dánnyal augusztus 20 — 21 —24-én Frsrerics is találkozott. FESTETICS le- vélközlése szerint 1958. évben a Camargue-ban újra megjelent egy fekete kis kócsag, mely a Rhone deltájában fehér példánnyal lefészkelt, fidkai közül kettő fekete volt. MERTENS (1961) a Coto Donana gémtelepén 1960. május 26-án fészkelve talált és színesen fényképezett fekete kis kócsagot, de ugyanazon a napon, ugyanott egy másik, sötéten foltozott, nyugalmi ruhás példányt is megfigyelt. E. F. REMUND levélben közölte, hogy 1962-ben a Coto Donana gémtelepén egy fehér példánnyal párban járó fekete kis kócsagot látott. Az eddig tudomásunkra jutott európai fekete kis kócsagok sorát a fentebb említett magyarországi példány zárja be. A begyűjtött, illetve szabadban fényképezett madarak képeit a Coburg Múzeum, és R. MERTENS rendelkezésünkre bocsátott felvételei, VUILLEU- MIER és SAEZ-ROYUELA — VALVERDE idézett munkáinak illusztrációiról ké- szült reprodukciók alapján közöljük. Képeik átengedéséért R. MERTENS- nek Dr. F. BeRNisnek és a Coburg Múzeumnak ezúton mondunk köszö- netet. Az Európában megkerülő, sötét példányok származását kétféleképpen magyarázhatjuk. Vagy az itteni populációkban jelennek meg a pigmentált egyedek, vagy — ami sokkal valószínűbb — egy Afrika felől történő, lassú felnyomulásnak vagyunk tanúi. Több tényező támasztja alá az utóbbi el- gondolást. Feltűnő, hogy a múlt század végén gyors egymásutánban megjelenő bulgáriai madarak után hatvanéves szünet következik, majd 1952 óta so- rozatossá válnak az újabb adatok. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nem csupán egy populáció tágabb körzetében, hanem rövid időközök- ben egymástól nagy távolságokkal izolált területeken jelennek meg a fekete kis kócsagok. Dél- és Közép-Európa kócsagtelepei mondhatni kivétel nélkül állandó ellenőrzés alatt állnak, bizonyára nem kerülte volna el a ku- tatók figyelmét egy helyi pigmentált populáció kialakulása. Az utóbbi évtizedekben Közép-Európában jelentősen terjeszkedett és általánosíthatóan gyarapodott kontinensünk kis kócsag állománya (STER- BETZ 1961). E folyamat annyira gyors volt és olyan populációs felduzzadá- sokra vezetett, amelyet egyedül az európai telepek dinamizmusával nehe- zen magyarázhatunk. Magyar viszonylatban az üstökös gém (Ardeola ral- 100 loides Scop.) esetében is hasonlö megällapitäsra jutottunk (STERBETZ 1960 —61). Ugyanekkor rendkivüli méretekben megy vegbe az afrikai päsz- torgém ( Ardeola ibis (L.)) populációk vilagrészekre átterjedő kisugárzása, melynek közép-európai tendenciáját 1959 óta Dél-Magyarorszagon évente átnyaraló példányok rendszeres észleléséből is tapasztalhatjuk (STERBETZ 1962— 63). Mindezeket tekintetbe véve igen valószínűnek látszik, hogy az európai kis kócsag állomány felszaporodásában az afrikai populációknak is szerepe van és a trópusokról felnyomuló fehér madarakkal kerülnek el hozzánk az ott többfelé megtalálható sötét fázisok. A fenti tények birtokában a továbbiakban kísérletet tehetünk a sötét szinvaltozatot mutató E. g. garzetta példányok genotípusának megällapi- tására. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy itt nem lehet szó olyan gene- tikai vizsgálatról, mely az experimentális genetikai kísérletezés alapfeltéte- leivel összhangban, teljes biztonsággal eldöntené a kérdést. Ehhez tisztán tenyésztett fehér és fekete családokból származó egyedeket kellene keresz- tezési partnerként összehozni és jelentős számú utódot megvizsgálni. Meg lehet tenni azonban azt, hogy a madarak színörökléséből eddig is- mert és biztonsággal megállapított öröklésmeneteket hasonlítjuk össze a tárgyalt esetünkkel. Annál is inkább meg lehet tenni ezt azért, mert ma már ismert az, hogy a nagyobb rendszertani egységek genetikai informá- ciös apparátusa jelentős „izomorfizmust” mutathat, ahogy azt a mai gene- tikai információs elmélet nyelvén kifejezik. Ez azt jelenti, hogy pl. a bunda színének öröklődése az emlősök világában (rágcsálók, ragadozók stb.) alap- jaiban azonos módon megy végbe. — A madarak esetében nincs okunk fel- tételezni, hogy a házi szárnyasok tollazat-színének öröklődésére kidolgozott genctikai szabályszerűségektől alapvetően eltérnének a vad madárnál ész- lelhető jelenségek. | A házi szárnyasok szinöröklesere vonatkozó alapvető munkák, elsösor- ban Hurr (1949) alapján vizsgáljuk meg, milyen lehetőségekkel számolha- tunk az egyenletes eloszlású , fehér" és , fekete" színöröklés esetén. Az autoszomális (a/a) és a nemhez kötött (al/al) albino színöröklést azonnal kizárhatjuk a , normális" fehér E. g. garzelta esetében. Genetikailag valódi albinóknak azok a fehér állatok tekinthetők, amelyeknek az irisz pigmentje a szemből teljesen hiányzik, és ehhez bizonyos élettani gyenge- ség is társul. Két öröklődő , fehér színváltozat" jöhet szóba, mint legvalószínűbb. Az egyik a domináns fehér (ii) a másik a recesszív fehér (c/c). — Mindkét eset- ben a tollak színtelenségének az a fiziológiai alapja, hogy a génhatás követ- keztében a tollpapillák fekete pigmentet képező csillag alakú melanofor sejtjei a tollpapillák magasabb szintjeiben elsorvadnak és emiatt a tollak- ban elmarad a festékképzés. Ennek demonstrálására az említett biharugrai példány és egy normális fehér példány hónaljtájékáról egy kis bőrdarabot némi pihetollal együtt kivágtunk. Megfelelő újrapuhítás, majd emelkedő százalékos alkoholsoroza- ton átvive, cédrusolajos derítés után kanadabalzsammal lefedett prepará- tumot készítettünk. Így, metszetkészítés nélkül is, mindkét bőrben elő- 10} 9. ábra. A Biharugran, 1964. augusztus 5-én lőtt fekete kis kócsag Fig. 9. The black little egret shot at Biharugra on August 5th 1964 (Photo: Dr. I. Sterbetz) tüntek a csillag alakü, fekete pigmentet tartalmazö melanofor sejtek, de a fehér allat eseteben a tollpapilläban és a tollban semmi festék mar nem volt látható, mig a fekete változatban végig követni lehetett a festékszemcsék lerakódását. Ez a helyzet tehát megfelelt a domináns fehér és recesszív fe- hér jellegek külső megjelenési formájának. Az irodalmi adatok szerint (Hurr 1949) a melanofor sejtek alakjából és sűrűségéből bizonyos mértékig következtetni lehet arra, melyik genotípusról van szó, de itt a mi esetünk- ben a kiszáradt bőrökből már sem szövettenyészetet, sem finomabb techni- kával készült metszetet nem lehetett készíteni. 102 10. ábra. A Coburg-Museum 1876 (2) május 31-i, bulgáriai példánya Fig. 10. Specimen of the Coburg Museum, labelled May 31st 1876. (?) Bulgaria (Photo: D. Hildebrand) 11. dbra. A spanyol Coto Donana-ban 1956. június 26-án gyűjtött példány Fig. 11. Specimen, collected on June 26th 1956 at Coto Donana in Spain = a era (Drawn by Dr. A. Vertse after Saez Royuela-Valverde’s photo) 12. abra. Vuilleumier rajza a franciaországi Camargue-ban 1957. július 22-én általa meg- figyelt madárról Fig. 12. Vuilleumier’s draw- ing of the bird observed by him on July 22nd 1957 at Camargue in France (Reproduction of an illustration in Vuillemuier’s quoted publi- cation) 13. ábra. A Coto Donana-ban 1960. május 26-án színesen fényképezett fekete kis kócsag Fig. 13. The black little egret colour-photographed on May 26th 1960 at Coto Donana in Spain (Photo: R. Mertens) 14. ábra. ,, Fekete” E. garzetta bőr melanophorjai ketszazszoros nagyításban Fig. 14. The melanophore cells in the skin of the " Black” E. garzetta enlarged twohundredfold (Photo: Dr. Gy. Molnar) 104 15. ábra. ,, Fehér" E. garzetta bőr melanophorjai ketszazszoros nagyításban Fig. 15. The melanophore cells in the skin of the "White" E. garzetta enlarged twohundredfold (Photo: Dr. Gy. Molnär) 16. ábra. ,,Fekete” E. garzetta pihetoll százszoros nagyításban Fig. 16. Downy feather of the " Black’ E. garzetta enlarged onehundredfold (Photo: Dr. Gy. Molnar): 105 17. ábra. ,, Fehér" E. garzetta pihetoll százszoros nagyításban Fig. 17. Downy feather of the “White” E. garzetta enlarged onehundredfold (Photo: Dr. Gy. Molnär) Ismeretes tovabba az, hogy a dominäns fehérséget feltetelezö gen mint inhibitor faktor müködik. A dominäns feher vältozatokban megvan a szin lehetőségét feltételező C/C „color” allelpär, továbbá az egyenletes szin- eloszlás E/E allélje, azonban az említett phaenogenetikai okoknál fogva a tollazat fehér marad, szem és egyéb pigment létrejön. Ezek szerint egyik lehetőségünk az, hogy a fehér E. g. garzetta genotipusa: Da u 1. homozigöta formaban 2. heterozigöta formaban. 5 Jee o | ty & = [ao Ha a recessziv fehér genotipusra gondolunk mint masik lehetösegre, akkor ebben is fel kell tételezni az egyenletes szineloszläs allelpärjät, vi- szont a „color” allélpar recessziv homozigöta kell legyen. A másik genotípus tehát, amely a fehér E. g. garzetta populációkban elö- fordulhat : 3. homozigóta formában, 4. heterozigóta formában. © |© @.|@ ob S| & rate | mele 106 A fekete vältozat az elsö képlet alapjan tehat ügy jöhet létre, hogy a do- minäns inhibitor allelpär mutáció útján heterozigöta (hemizigöta) I /i lesz. Egy kisebb telepen, ami a gémféléknél egyébként jellemző is, könnyen meg- van a lehetőség arra, hogy a heterozigötäk egymásra találása esetén I [ix I fü az addig gátolt colorfaktor érvényre jut, C/C E/E I/i összetétel szerint. A mäsodik esetben (3. es 4. keplet) az eredetileg recessziv colorfaktor do- minänssä mutälödäsät kellene feltételezni. Ez genetikailag a kevésbé valé- szinü. Az eddig elmondottakon kivül még két tényt érdemes megemliteni. A fe- kete vältozat leiräsaiban lättuk, emlités törtenik arröl, hogy a toroktajék fehér színű marad. Ez létrejöhet másodlagos hormonális hatásokra is, vagy ami még valószínűbb, hogy a vad kis kócsagokban sem a colorfaktor, sem a színeloszlás faktora nem volt homozigóta. Minthogy a legritkább eset az , abszolút?" dominancia, bizonyos testtájakon az ellenlábas tényező is kissé manifesztálódik, vagyis a recesszív color allél, a fehérségre indítékú tényező hatása is látszik. i Másik meggondolásra késztető tény az, hogy a fehér leghorn példája ese- tén megfigyelték az ezzel együttjáró, betegségekkel szembeni ellenállóké- pesség emelkedését. Talán a fehér szín az Egretta genusban szelekciós előnyt hozott ? Mindezeket egybevetve a , fekete" kis kócsag feltételezett genotípusa : > a À 5. homozigéta formäban, i C Cc E 25 6. heterozigöta formában, mint a legvalöszi- c e i ntbb a vad populációkban. Az a teny, hogy 1958-ban Camargue-ban egy fekete kis köcsag feher példánnyal fészkelve két fekete fiókát költött, a fenti levezetésekkel 6ssz- hangba hozható. Amennyiben a 2. sz. képlet és a 6. sz. képlet szerinti geno- típusok összekerülését vesszük figyelembe, a négy legvalószínűbb kombi- nációból már várható újra a fekete változat megjelenése, vagyis a fekete utódok rekombinációja. CEI cei „fekete” garzetta gamétai (4) képlet 13 om CAMS CID IT OI at IO 197 Lis 6-6 a ei e cei c , fehér" garzetta gamétái (2) kép- let *A második kombináció , fekete" 107 Ténylegesen elvégzett kiserlet nelkül, ahogy emlitettük is, ezeket a fej- tegetéseket céltalan lenne tovább folytatni. Mindenesetre látható, hogy a fekete változat megjelenésének genetikai magyarázata, alapul véve a házi- szárnyasok hasonló változatait, nem különösen komplikált. Ami előttünk lezajlik, mint mar cikkünk elején említettük, egyrészt a populációs mozgalmak, másrészt a populációs genetikai változások egybe- esésével magyarázható. Igen távolra visszavetítve talán nem túlságosan merész az olyan elképzelés sem, hogy a kis kócsag lehetett eredetileg színe- zett madár is. Majd élettanilag nem hátrányos kihatású domináns , fehér" faktor jutott túlsúlyra a populációkban. Most egy spontán visszamutálási fázist figyelünk meg, amely egybeesik egy ettől teljesen független tényezők által kiváltott populációs dinamikai változással. Fenti elgondolásunkat jelentősen alátámasztva látjuk STRESEMANN (1962) alábbi megjegyzésével (p. 384): ,, Es ist offenbar nicht die Selektion, welche dazu führt, der Mutante den völligen Sieg über die Ausgangphase zu sichern, sondern der Umstand, dass nach und nach alle Individuen der Po- pulation den Mutationssprung ausführen, zygotem Zustande ererbt hatten (Entwicklurgstendenz.)” — mely megállapítását az Egretta genusra vonat- kozóan tette. Hogy a jövőben mi lesz — nem tudhatjuk. Igyekeztünk az eddigi megfi- gyelésnek legvalószínűbb értelmezését adni. Irodalom — Literatura Berlioz, J. (1949) L’albinisme du plumage chez les Ardéides. L’oiseau et la R. F. O. No. 1. Vol. XIX. p. 11-30. Bernis, F. (1956) Sobre la Caretta (Egretta) de color negruzco aparecida en Donana. Ardeola Vol. III. No. 1. IX. p. 93— 116. Boetticher, H. v. (1952) Ein schiefergrauer Seidenreiher. Egretta g. garzetta (L). Orn. Mitt. p. 269. Hutt, F. B.(1949) Genetics of the fowl. Mc. Graw — Hill Book Comp. Inc. New York: To- ronto: London. pp. 590. Mertens, R. (1961) Ein schwarzer Seidenreiher. Orn. Mitt. XI. p. 203 — 205. Reiser, O. (1894) Materialien zu einer Ornis Balcanica. Wien. pp. 144 — 145. Saez-Royuela, R.— Valverde, J. (1956) Sobre una captura de Egretta (Demigretta) gula- ris en Espana. Ardeola Vol. III. No. 1. p. 91 — 92. Sterbetz, I. (1960-61) The Squacco Heron in the ,,Sasér” Bird Sanctuary. Aquila LXI.-LXVII. p. 39—70. Sterbetz, q. (1961) Der Seidenreiher. (Die Neue Brehm Bücherei) Wittenberg — Luther- stadt. pp. 16 — 34. Strebetz, q. (1962 — 63) Buff-backed Heron’s regular appearance in the Sasér Sanctuary. Aquila LXLX —LXX. p. 246. Stresemann, E. (1926) Uebersicht über die Mutationsstudien. Journal f. Orn. p. 384 — 385. Valverde, J. (1956) Essai sur L’aigrette garzette (Egretta g. garzetta) en France. Alauda RTV Nos Wipe 32, Vuilleumier, FP. (1958) Observations et Remarques sur deux Aigrettées Pigmentées ap- parues en Camergue 1957. L’Oiseau et R. F. O. V. XXVIII. 1. p. 53—58. Witherby, H. F.—Jourdain, F. C. R.—Ticehurst, N. F.—Tucker, W. C. (1948) The Handbook of British Birds. London. III. pp. 387. 108 Black Little Egrets [Egretta g. garzetta (L.)] in Europe By Prof. Dr. Gyula Fabian — Dr. Istvan Sterbetz On August Sth 1964 a black little egret was shot on the fishponds of Biharugra (E. Hungary). LAszLò NAGY reported on and preserved this rarity collected in Hungary for the first time. The bird was donated to the Ornithological Institute Budapest by Lagos Kozma, the manager of the fishponds. The bird is a female in nuptial dress. Measurements: wing 262, tail 93, bill 95, tarsus 92 mm. Her colour is solid black with the exception of the white throat patch; the under- wings are of a lighter tone hued grayish. The bill is black but the lower mandible is lighter than the upper one. The legs are black with yellow feet and toes. Several suppositions have arisen concerning the origin and systematism of the dark coloured little egrets, which are considered exceptionally rare in Europe, but have re- peatedly appeared here in the latter decade. Some have thought of the northward mig- ration of the dark specimens of the East-African Demigretta schystacea or the West- African D. gularis, others have sought for an explanation in the mutation, melanism, of the Egretta g. garzetta. The collected, respectively colour-photographed specimens prov- ed to be dark phased Egretta g. garzetta L., already known in the tropical populations. In our paper we are summing up the data of occurrences is Europe scattered in literature or learned from our correspondence (STERBETZ) and imparting the concep- tion arisen at the occurrence of the first specimen in Hungary in order to explain the dark phase genetically (FABIAN). The black specimen collected for the first time in Europe is in the collection of the Coburg Museum labelled Cat. Nr. 4311, collected in “Hungary”. The bird was reported on by BOETTICHER (in BERLIOZ 1949) in accordance withits label in the museum, then he corrected his article referring to the works of REISER (1894) and HODEK sen. (in REISER 1894) giving as data of its having been collected: Bulgaria, May 3lst, but without the date of the year (BoETTICHER 1952). According to the quoted text-ex. cerpts HODEK sen. may have collected the bird in 1876 or in the immediately preced- ing years, which was donated to the collection of the Prince LUDWIG AUGUST von SACHSEN-COBURG. REISER in his work above quoted mentions a further black speci- men observed in Bulgaria at Tatar-Pazardzik in 1888. WITHERBY (1848) refers to a non preserved, dark coloured Bulgarian specimen with the date 1869. It is remarkable that this date is leftunmentioned both by REISER and BoETTICHER. After an interval of more than half a century VALVERDE (1956) observed a gray little egret in a group of white birds at Camargue (S. France) on November 2nd 1952. On June 26th 1956 at Coto Donana (S. Spain) of several dark coloured specimens one was collected (BERNIS 1956, SAEZ-ROYUELA, VALVERDE 1956). In a letter LAszLö NAGY writed saying that FERENC CSERNUS saw 6 completely black little egrets among spoon- bills on the meadow of Ujkigyés (E. Hungary) in the first days of September 1957. All the specimens had crests, so they must have been adults; VUILLEUMIER (1958) reports upon several observations at Camargue in the same year: On July 22nd at Tour de Valat he saw a completely dark coloured, white throat-spotted specimen of which he drew a picture. On August 9th at Salin de Badon a black little egret was seen. The same was also observed by I. PENET and A. FESTETICH. On August 20 — 21 — 24th FESTETICH also came across the same specimen. According to a letter of FESTETICH a black little egret appeared again at Camargue in 1958 which nested at the delta of the Rhône together with the white specimen having two black ones among their young. On May 26th 1960 in the heronry of Coto Donana MERTENS (1961) found and colour- photographed a black little egret nesting, but on the same day and spot he also observ- ed another dark-pied, normal dressed specimen. E. F. REMUND writes in a letter that in 1962 in the heronry of Coto Donana he saw a black little egret in pair with a white specimen. The list of the black little egrets in Europe, which we have been so far in- formed of, ends with the above mentioned Hungarian specimen. The pictures of the birds, photographed in the field or collected, are presented in reproductions made after the illustrations of the quoted works of VUILLEUMIER and Sanz — ROYUELA — VALVERDE or after the photocopies placed at our disposal by R. MERTENS and the Coburg Museum, for which we offer our thanks to them. 109 The origin or descent of the dark specimens occurring in Europe can be explained in two different ways. Either pigmented specimens appear in the local populations of Europe, or— what is more probable — we are witnessing a slow northward invasion from Africa. This latter conception is supported by several facts. It is striking that the appearance of the birds in rapid succession at the end of the last century in Bulgaria was followed by a break of sixty years, than since 1952 the newer data have become serial again. Nor can it be left unobserved that the black egrets appear not only within the wider sphere of one population, but in short intervals on territories isolated by long distances from one another. The colonies of egrets in South- and Middle-Europe are —so to say under permanent control and the evolve- ment of a local, pigmented population would certainly not have escaped the attention of the ornithologists. In the latter decades the European stock of little egrets has considerably extended and on the whole increased in Central-Europe (STERBETZ 1961). This process was so fast and led to such increase in the populations as can hardly be explained by the dynam- ism of the European colonies alone. In Hungarian relation we have come to similar conclusion in the case of the Squacco Heron ( Ardeola ralloides Scop.) too. (STERBETZ 1960—61). At the same time the irradation of the populations of the African Buff- backed Heron ( Ardeola ibis (L.)) isin progress on an extraordinary scale embracing con- tinents; its Central-European tendency can also be seen from, the regular observations of summerresident specimens in the south of Hungary yearly since 1959. (STERBETZ 1962 — 63.) On taking all this into consideration it seems very probable that the African popula- tions also have a role in the increase of the European stock of the little egret and that the dark phases, which can be found in several parts of the tropies, get to Europe together with the white birds migrating northward from, there. In possession of the above facts we can make an attempt to establish the genotype of the E. g. garzetta specimens displaying a dark colourvariation, in the followings. To begin with, it must be emphasised, that such a genetic examination as in concord with the primary conditions of an experimental, genetic test, which would decide the problem, in all certainty, is out of question. For that purpose specimens descending from, black and from, white families of pure breed ought to be crossbred and a consider- able number of descendants examined. Our case can, however, be compared with the phases of heredity understood so far and established in all certainty from the colour-heredity of birds. The comparison can be done all the more since it is already understood that the apparatus of genetical information of the larger taxonomical units may show considerable ‘izomorfism,’, as it is termed by the modern genetic information theory. This means e.g. that the heredi- ty of fur colouration is fundamentally the same process in the world of mammals (rodents, carnivorae, etc.) In the case of birds there is no cause to suppose that the phenomena observed in wild birds would fundamentally deviate from the genetic regularities found out concerning the heredity of plumage colour in domestic fowl. Let us examine, besed on the fundamental works, primarily Hurr’s (1949), dealing with the colour heredity of domestic fowl, what possibilities can be taken into account in the case of solid "white"? and “black” colour heredity. The (al/al) albino colour heredity attached to sex and the autosomal one (a/a) can at once be excluded in the case of the "normal" white Æ.g. garzetta. Those animals can be regarded genetically genuine albinos, which lack the iris pigment in the eye completely and this condition is accompanied by a certain physiological weakness. Two hereditary “whitecolour-variations’ can be spoken of as most probable ones. The one is the dominant white (J/J), the other is the recessive white (c/c). In both cases the physiological cause of the colourlessness of the plumage is, that in consequence of gene-effect the black pigment producing branched melanophore cells of the feather- papillae degenerate at the higher levels of the feather papillae and therefore the pigment production does not function in the feathers. In order to demonstrate that we have cut out a little piece of skin together with some down from under the axillas of the specimen of Biharugra and of a normal white specimen. After proper resoftening, then processing in a series of alcohol with rising % and clarifying with cedaroil we made a preparatum covered with Canada balsam. Thus, without even making a section, the branched, melanophore cells containing black 110 pigment appeared, but in the case of the white animal no pigment could any more be seen in the feather papillae and the feather, while in the black variation the deposit of the pigment granules could be followed all along. So this situation corresponded to the external appearance form of the dominant white and recessive white characteris- tics. According to the data in Literature (HUTT 1949) from the form and abundance of the melanophore cells it can be concluded to a certain degree, what genotype is in question but in our case neither tissue cultures nor cuttings elaborated with a finer technique could be made from the desiccated skins any more. It is further known that the gene carrying the dominant whiteness works as an in- hibitor. The C/C colour allel carrying the possibility of colour as well as the E/E allel of the solid colour are present in the dominant white variations but in consequence of the above mentioned phaenogenetic causes the plumage remains white, but the eye and other pigments develop. Accordingly one of our possibilities is, that the genotype of the white E. g. garzetta is: 1. in homozygote form, ca ala Ole tti He] HH Hi = 2. in heterozygote form. Considering the recessive white genotype as the other possibility, the allel of the solid colour must be supposed in it too, while the colour-allel must be recessive homo- zygote. Thus the other genotype which can occur in the populations of the white E. g. gar- zetta is: me 3. in homozygote form = 4. in heterozygote form. oltd Ele ale ole Based on the first formula the black variation can evolve so, that the dominant. inhibitor allel become heterozygote (hemizygote) J/i by way of mutation. In smaller colonies, which is characteristic of the Ardeidae, there is an easy possibility that in the case of the heterozygotes’ finding each other the so far inhibited J /i x I/t- colour factor asserts itself, according to the C/C E/E i/i composition. In the second case (formules 3. and 4.) the originally recessive colour factor’s muta- tion into a dominant one ought to be supposed. This is less probable genetically. Besides the discussed ones two more facts are worth mentioning. In the descriptions it could be seen mentioned that the throat region remains white. This may come about in consequence of secondary hormonal effects too or what is still more probable that neither the colour factor nor the solid colour factor were homozygote in the wild little egrets. Since the absolute dominatia is the rarest case, the antagonist factor also manifests itself somewhat on certain parts of the body, i.e. the effect of the recessive colour allel, the factor carrying whiteness also shows. The other facto to be taken into consideration is, that in the case of the example of the White Leghorn the increased power of resistance against inceidental diseases has been observed. May the white colour have brought about a selectional advantage in the Egretta genus? On relating all these the supposed genotype of the “black” little egret is: 5. in homozygote form, ele ae olf io 6. in heterozygote form, Hel ino | He as the most probable in wild populations. 111 The fact that in 1958 at Camergue a black little egret nesting together with a white specimen bred two black young, can be brought in accordance with the above deduc- tions. On considering the meeting of the genotype of the formula Nr. 2. and that of the formula Nr. 6. the appearance of the black variation can again be expected from the four most probable combinations i.e. the re-combination of the black descendants. Cube c) eri the gametes of the “black” garzetta (4) formula* c & 1211 c e i De wD ae (Ch Tn (CID al CRETA c e i = = = — — + cute hi CNE a *The second combination is "black". the gametes of the "white" garzetta (2) formula. Without actually performed experiments, as mentioned before, it would be aimless to pursue this argumentation. At any raze it can be seen that the genetic explanation of the appearance of the black variation is not particularly complicated considering the similar variations of the domestic fowl. What is in prozress at present as mentioned at beginning of the article can be explained with the coincidence of the activities of the populations on the one hand and of the genetic changes in the populations on the other hand. Reflected very far back, perhaps it is not a too bold conception that the little egret may originally also have been a coloured bird. Then a dominant "white" factor of physiologically not disadvan- tageous effect became preponderant in the populations. Now we are witnessing a phase of spontaneous re-mutation, which coincides with a dynamic in the populations caused by factors entirely independent of that re-mutation. The above conception seems to be considerably supported by STRESEMANN’s (1926) following remark (p. 384): „Es ist offenbar nicht die Selektion, welche dazu führt, der Mutante den völligen Sieg über die Ausgangsphase zu sichern, sondern der Umstand dass nach und nach alle Individuen der Population den Mutationssprung ausführen, zygotem Zustande ererbt hatten (Entwicklungstendenz.)” — which statement was made referring to the Egretta genus. We cannot know what will come about in the future. We have tried to give the most probable interpretation of our observations done so far. 112 MADARCONOLOGIAI VIZSGALATOK A BUDAI HEGYEKBEN III. NAGYKOVACSI Schmidt Egon Bevezetés | Hazai madártani irodalmunk kevés kivétellel nélkülözi az ällomänyfelvetelekkel (mennyiségi és minőségi) kapcsolatos munkákat. HORvÁTH (1945), FARKAS (1948 — 1951), Győgy (1956 — 1957) és SCHMIDT (1963, 1964) dolgoztak ezen a vonalon, de egy általános fejlődés e téren sajnálatos módon még nem. tapasztalható. A gyakran és kü- lönböző területekről közölt faunisztikai munkákat nem. számíthatjuk ide, hiszen ott a mennyiségi viszonyok többnyire csak általánosságban vannak említve. A kvantita- tív célú vizsgálatok viszont elsősorban egyazon kijelölt területen történő egzakt és sorozatos, folyamatos állományfelvételeken alapulnak. Elsősorban a mezőgazdaságilag művelt területeken levő biotópok azok, melyek ma- napság nagy átalakuláson mennek át, így ezek vizsgálata különösen sürgős. Ezért választottam, munkám, alanyául a mezőgazdasági területeken található árokpartokat, mely témát a későbbiek folyamán comparative egyéb természetű bokrosokban végzett hasonló módszerű vizsgálatokkal szeretném. kiegészíteni. Munkám. során nagy súlyt helyeztem. a felvett árokszakasz madárállományának kvalitatív értékelésére, ami az árok jellegének kidomborításánál döntően esik latba. Nagyon kívánatos lenne, hogy minél több speciálbiotópban történjenek hasonló jellegű állományfelvételek, s ezáltal óvatos általánosításokkal éppen legfontosabb tömegfajainkról országos viszonylatban is jól áttekinthető képet nyerhetnénk. A mezőgazdasági területeken húzódó árokparti bokrosok madártani jelentősége sokoldalú, és rendkívül jelentős lehet. Egyrészt fészkelőlehetőségeket nyújtanak számos madárfajnak, másrészt mint vonulási útvonalak, búvóhelyek, valamint itató és táplálkozóhelyek nyernek komoly jelentőséget. A madártanilag szintén számottevő erdőszélekkel strukturális és funkcionális hasonlóságot mutatva mezőgazdaságilag is jelentőséget nyernek (TURCSEK 1958). Az árok és kísérő növényzete szervesen összetartozó egység, mely egy adott kultúr- területen húzódik végig. Hatása a környező biotópra sokrétű lehet, környezetével állandó kölcsönhatásban áll. Így többek között hatást gyakorol egyes madárfajokra fészkelő, táplálkozó, ivó, fürdő és védelmi lehetőségek nyújtásával, ugyanakkor a ma- darak endozoochor úton fejlesztik az árok növényzetét, sőt egyes elemeit új területeken is megtelepíthetik (MÜLLER —SCHNEIDER 1949). A madarak az árok bokrosainak és a kísérő gazvegetációnak elsősorban őszi-téli tisztogatásával az ott telelő mezőgazdasági rovarkartevoket likvidálják (TURCSEK 1958). A vizsgált terület. Metodika A terület, ahol a vizsgálatot végeztem, Budapesttől ÉNY-ra, Nagyko- vácsi (47° 34" 18° 55’) közelében fekszik. Hosszan elnyúló völgy közepén K— NY-i irányban húzódik az árok, mely mellett 2300 m hosszú szakaszon a felvételsorozatot végeztem. Kétoldalt mezőgazdasági jellegű területek, majd változó távolságban, de általában nem messze, a Budai hegyek erdei helyezkednek el. Az árok bal oldalán a Remetehegy (tölgyállomány) egy szakaszon alig száz méterre közelíti meg a medret, miáltal a madarak ki- 8 Aquila 1964-65 - 113 és beszallasa, elsősorban ivás céljából, még egyes, az erdőt nehezebben el- hagyó fajok részére is egyszerűbbé válik. A jobb oldali erdőt egy ponton (hizlalda mellett) csak az országút választja el az ároktól, a közvetlen kap- csolat tehát gyakorlatilag megvolt. Ezt 1963-ban egy, ezen a ponton álló arokparti öreg füzfaban fészkelni kezdő csuszkapar is dokumentálta. Bal- oldalt, az ároktól kissé távolabb húzódik a Budapest — Nagykovácsi autóút. Ez út mellett elhelyezkedő sertéshizlaldát mint ökológiai objektumot kell tekinteni, mely, elsősorban télen, egyes fajokat magához vonzott. Az árok maga változó mélységű, átlagosan mintegy 1,5 m. A kísérő vegetáció jel- lemző, és a madarak részére jelentős elemei közül néhányat megemlítek. Meder: Clematis vitalba L., Conium maculatum L., Galium palustre L., Sambucus nigra L., Rumex patientia L., Calystegia sepium R. Br., Cheno- podium album L., Polygonum lapathifolium L., Urtica dioica L., Salix sp. Ärokpart: Rhamnus catharticus L., Pastinaca sativa L., Daucus carota L., Galium cruciata Scop., Sambucus nigra L., Convolvulus arvensis L., Sym- phytum officinale L., Ballota nigra L., Salvia verticillata L., Verbascum blattaria L., Artemisia vulgaris L., Cirsium arvense (L.) Scop., Carduus acanthoides L., Cichorium intybus L., Artiplex sp., Humulus lupulus L., Urtica dioica L., Salix sp., Arrhenatherum elatius (L.) Presl., Dactylis glo- merata L., Agropyron repens Beauv.* Növenycönolögiai egység sajnos nem volt megadható. Madártani szempontból kétségkívül a bodza (Sambucus nigra) a legjelen- tösebb, bar termése a vizsgált arokszakaszon elég gyengének nevezhető, ami elsősorban valészínűleg az árok rossz vízellátásával magyarázható. Állandó vizű árkok mellett messzemenően nagyobb termésproduktumú bok- rokat találtam (SCHMIDT, 1964). A bokrok nagy része iszalaggal (Clematis vitalba) és komlóval (Humulus lupulus) borított, mely körülmény egyes fajok részére elsőrendű fészkelőlehetőségeket biztosított. A talált fészkeket és fészekkezdeményeket külön táblázaton adom (Tab. 1.). A fészek magas- ságát mindig a fenékrész alá képzelt függőleges mentén a talajig mértem függetlenül attól, hogy az a meder vagy a partvonal fölé esett. A kísérő gazflöra meglehetősen gazdag és az árok egyes részein, elsősor- ban ott, ahol a cserjevegetáció hiányzik, nagy egyedsűrűségű, buja foltokat képez. A fűz és bodzasor nem egységes, helyenként hosszabb-rövidebb üres részek vannak, s e helyeken az összeköttetést és a folyamatosságot éppen a viszonylag magas gazílóra biztosítja. Az árok vízellátása a nyári hónapokra nagyon meggyengül, olyannyira, hogy június — szeptemberre általában csak a felvételi szakasz Nagykovácsi felé eső harmadában maradt, valószínűleg rejtett forrásokból táplálkozó valamelyes víz. Ezek a kis vízfelületek ez időszakban mint sűrűn látoga- tott állandó ivó- és fürdőhelyek szerepeltek. Ezt egy példaképpen kiraga- dott felvétel adataival szemléltetem (Tab. 2.), ahol a vízhezkötöttség (cit- romsármány, erdei pinty stb.), ill. a bodza miatti vonzalom (poszáták) jól érzékelhető. *A növényfajok meghatározásáért Dr. HORÁNSZKY ANDRASnak (ELTE Növény- rendszertani Intézet) mondok e helyt is hálás köszönetet. 114 1. tablazat Streptopelia Turdus merula Sylvia nisoria L:anius collurio Chloris chloris turtur 40% 40% 20% — — 100% 75% 20% 5% | 32% 44% 24% 50% — 50% age 1 2 3 1 2 3 1 2 3 1 2 3) 4m a an SE =F + ale 3m + + + 21 Ir Sn 3 + + da EG + + + + 2m =F SF + + + — + +. + — - - + + + + as = + - + + + Im - - + . aL Magyarázat. A vizsgált ärokszakaszon, bokrokon és fákon szabadon talált fészkek (fészekkezdeme- nyek) minőségi és magassági elhelyezkedése. A jelzések magyarázata: 1. Bodzán (Sambucus nigra); 2. komlöval (Humulus lupulus) vagy iszalaggal (Clematis vitalba) befutott bodzán ill. az indák között; 3. egyéb fán vagy cserjén, esetleg tiszta iszalagsűrűben. h 3 Tab. 1 Die qualitative Placierung und Höhenlage der im untersuchten Grabenabschnitt auf Bäumen und Sträuchern frei vorgefundenen fertigen und im Bau befindlichen Nester. Erklärung der Zeichen: 1. auf Holunder (Sambueus nigra); 2. auf mit Hopfen (Humulus lupulus) oder Waldrebe (Clematis vitalba) umrankten Holunder, bzw. zwischen Ranken; 3. auf anderen Bäumen oder Sträuchern, even- tuell in reinem Waldrebengestrüpp. : 8* 115 2. tablazal Faj a B db % | db ™ Streptopelia turtur — — 5 100,0 Garrulus glandarius 2 25,0 6 75,0 Parus caeruleus —- — 5 100,0 Turdus philomelos 14 87,5 2 12,5 Turdus merula 22 66,7 11 33,3 Erithacus rubecula 1 33,3 2 66,7 Sylvia communis 17 Tee 5 22,1 Sylvia curruca 10 83,3 2 16,7 Coceothraustes coceothraustes — — fl 100,0 Chloris chloris 9 29,0 22 71,0 Fringilla coelebs = = 6 100,0 Emberiza citrinella 6 11,5 46 88,5 Magyarázat. Egyes fajok ökológiailag történő megoszlása egyetlen felvétel (1962. IX. 4.) során a vizsgált árokszakaszon. A — kiszáradt rész, sok bodza (a terület kb. kétharmad része), B — foltokban víz állandó jelleggel, mini- mális bodza (a terület kb. egyharmad része). Tab 2.. Ökologische Gliederung einiger Arten während einer einzigen Aufnahme (4. IX. 1962) im untersuchten Grabenabschnitt. A = ausgetrock- neter Teil, viel Holunder (ca. 2/3 des Gebietes) B = stellenweise stets " vorhandenes Wasser, Holunder nur minimal (ca. 1/3 des Gebietes). Mint mar emlitettem, az ärok ket oldalan mezögazdasägi földek hüzöd- nak. A vizsgálat két évében ezekben zömmel káposztát termesztettek, csak az egyik szakaszon volt kukorica, valamelyes zab, búza és lucerna. Az első vizsgálati év folyamán a Remetehegy alatti szakasz nagy része parlagon feküdt. A különböző termesztett növények és az árokmedret lakó vagy lá- togató madárfajok ökológiai kapcsolata szépen kidomborodott a felvételek során, erről majd az egyes fajok tárgyalásánál lesz szó. A felvételeket az általam korábban is alkalmazott, lényegében savmöd- szerrel (Linientaxierung) végeztem (SCHMIDT 1963, 1964), itt tehát csak röviden utalok r4**. Mindig a reggeli órákban dolgoztam, amikor a madarak vagilitása a legerősebb, és a zavartságra való kilátás a legkisebb volt. Las- san mentem végig az árok mellett, és minden ott észlelt madarat feljesyez- tem, hozzávéve esetleges ténykedését (kotlott, vadászott, fürdött stb.) is. A sűrűbb részekről a madarakat apró kövek, rögök segítségével riasztottam fel. Itt jegyzem meg, hogy az árok területén kelt fiókákat csak akkor vet- tem számbelileg is figyelembe a felvétel során, amikor azok a fészket már elhagyták, tehát képesek voltak tartózkodóhelyük önálló megválasztására. Minden alkalommal feljegyeztem a műszerek nélkül érzékelhető meteoro- **Hasonlö célú vizsgálatokat végeztem a Budakeszi (SCHMIDT 1963) és a Solymäri (ScHMIDT 1964) ároknál. Miután az eredmények felsorolásánál ezeket sűrűn kell idéz- nem, a hivatkozást minden esetben alkalmazni felesleges lett volna. Így ettől a tovab- biakban eltekintek. 116 lögiai adatokat is, de csak akkor utalok rajuk a kés6bbiek folyaman, ha közvetlen hatasuk a madarakra (vagy egyes fajokra) eszrevehetö volt. A fel- vételek során nem a naptári hónapok szerint osztottam fel az egyes aszpek- tusokat, hanem a hazai klímaviszonyoknak sokkal inkább megfelelő fel- osztást alkalmaztam (lásd a táblázatokat). A felvételi területhez számítot- tam a medren kívül a kísérő, nem termesztett vegetációsávot is, így azután a felvételeket egy átlagosan 6 m széles sávban végeztem. Korábbi munká- imhoz hasonlóan itt is eltértem a szabványul alkalmazott meghatározott hosszúságú (100, 1000 m) próbasávtól, mert véleményem szerint megbíz- hatóbb eredményt nyújt egy, a teljes árokszakaszról, mint annak egy ki- ragadott részletéről nyert felvételsorozat. Az eredmények azután a kívánt szabványra könnyen átszámíthatók. Ez a módszer természetesen éssze- rűen csak bizonyos határokig alkalmazható, és optimálisan 1000 — 3000 mé- terig terjed. Gyűrűzéseket csak alkalmilag, és mind a fészkenülő, mind az öreg madarak esetében elsősorban csak kontrollképpen végeztem. Így egy- séges eredményt nem is kaptam, és csak akkor utalok rá a későbbiekben, ha ez szükségesnek látszott. Az adult példányok gyűrűzéshez történő fogá- sát a bokrok közé feszített függönyhálókkal (Japannetz) végeztem. A. felvételeket 1962 áprilisától 1964 márciusáig folyamatosan végeztem, havonta általában két-három alkalommal. Rajtam kívül álló okok miatt 1962 márciusában felvételeket nem végezhettem, ugyanez év áprilisában is csak egy alkalommal jártam le a vizsgált területet. A +-tel jelölt fajok (Tab. 4.) az olyan észleléseket jelzik, melyek a felvételi idő után történtek, tehát a vizsgálati szakasz lejárását követőleg visszafelémenet láttam őket. Itt csak azokat a fajokat adom meg, melyek a felvételt tekintve újat jelen- tettek. A. végső eredményekbe a leszámolások során ezek természetesen nem kerültek bele, de feltüntetésük a vizsgált ároktípus minél alaposabb megismerése miatt célszerűnek látszott. A budakeszi és solymári árkok feldolgozásánál alkalmazott módszert követve az egyes kategóriák : Konstansdominans faj: Az év folyamán külön-külön mind a négy aszpek- tusban a felvételek 80%-äban jelen van. Mennyisége (0) legalább két asz- pektusban az összmennyiség 4%-ât eléri. Költő faj az árokban. Aszpektust jellemző domináns faj: Az aszpektusban végzett felvételek leg- alább 8099-ában előfordul. Száma az aszpektuson belüli összmennyiség (0) legalább 494-át eléri. Aszpektust jellemző faj: Az aszpektusban végzett felvételek legalább 80%-ahan előfordul egyedszámtól függetlenül. Kísérő fajok: Fajok , melyek egyes aszpektusok során, vagy esetleg az egész év folyamán több-kevesebb rendszerességgel előfordulnak, de megjelenési gyakoriságuk, ill. mennyiségük fenti kategóriák kritériumait nem éri el. Akcesszorikus fajok: Melyek csak ritkán, alkalmilag regisztrálhatók. Speciális rész Konstansdomináns faj egyik vizsgálati évben sem volt. A kapott ered- mények megerősítik a solymári ároknál nyert hasonló tapasztalatokat, s valószínűvé teszik, hogy az e kategória részére felállított követelmények 117 tul magasak, és csak nagyon ritkan kapunk a felvetelek soran olyan fajt, mely ezeknek százszázalékosan megfelel. A Budakeszi közelében húzódó. árok feldolgozásakor a feketerigó konstansdomináns fajnak bizonyult ugyan, de a további évek során végzett ellenőrző felvételek szerint e meg- állapítás ott sem tekinthető. általános érvényűnek, illetve minden évre ér- vényesnek. Szükséges tehát, hogy egy általános következtetés levonásakor e kategória feltételeit némileg módosítsuk. Aszpektust jellemző domináns fajok . Parus maior L. (ITI., ill. III., IV.) " Mint a korábbi, budakeszi és solymári ároknál végzett hasonló vizsgálatok során a széncinegék itt is június végén, ill. július elején kezdtek feltünedezni az árokban (18. ábra). Ezen elsősorban : db (St) M IV V V/ Vi. VU. W. x XI. XII / Il 18. ábra. A széncinege (Parus maior L.) és azöldike [Chloris chloris (L.)] mennyiségi viszonyai a vizsgalt drokszakaszokon. Parus maior: 1962 ; 1963 — — —; Chloris chloris: 1962 ...... Abb. 18. Die quantitativen Verhältnisse der Kohlmeise (Parus maior L.) und des Grünlings [Chloris chloris (L.)] im untersuchten Grabenabschnitt fiatal madarak részére az ärok bokrosai mar nemcsak mint vonulasi (köbor- läsi) közeg, hanem mint täplälkozöterület is szolgáltak. Többször láttam fürdő példányokat is. Hasonlóképpen egyes pintyfélékhez a széncinegék is megbízható védelmi pontnak tekintették az árok bokorsorát a szomszédos mezőgazdasági területeken történt táplálékszerzéseik közben. Mint már említettem, az árok mellett mindkét vizsgálati évben nagy területen folyt káposztatermesztés. 1963 július közepétől november közepéig minden alka- lommal tapasztaltam azt, hogy aszéncinegék rendszeresen kijártak a káposz- taföldekre, ahol a fejeken és köztük a talajon is keresgéltek, s valamitől meg- * A római számok 1962 ill. 1963-ban az egyes aszpektusokat jelentik. 118 riadva mindig az arok bokrai között kerestek menedéket. Az 1963. szep- tember 21-én az árokban függönyhalöval fogott 6 példány gyomrában hasz- nos és käros rovarok egyaränt elöfordultak (3. tabl.).** Turdus philomelos Brehm (— ill. IT). Tavaszi felvonulasuk során mär- cius-aprilisban láthatók az árok mentén és annak medrében, mint ezt ha- sonló vizsgálatok során Budakeszin és Solymáron is tapasztaltam. Ilyenkor a bokrosok táplálkozási, rejtőzködési, valamint vonulási szempontból egy- 3. tátlázat \ È Faj db | Faj "db 1962. IX. 17. 1962. IX. 21. Coleoptera 1 Curculionidae 6 Curculionidae 1 Hymenoptera (kisebb daràzs) 1 Heterogyna 4 Brachycolus brassicae 1 hus lárvák 18 ev 1962. IX. 21. Pieris rapae 3 Pieris brassicae juv. hernyö 1 Hymenoptera (kisebb daräzs) 1 Baratra brassicae 4 Hymenoptera Sie’ Lepidoptera peték több Diptera (legy) 1 Aphidina sp. 1 | Pieris rapae 1 Brachycolus brassicae 2 Hemiptera 1 Arachnoidea 2 Brachycolus brassieae 2 Gastropoda törmelek 2 Növényi maradványok törmelék elie IDE, All Syrphus sp. bábok 6 INR 216 Pieris rapae 1 Hymenoptera 4 Noctuiformes juv. hernyök 3 Brachycolus brassicae 10 Brachycolus brassicae 1 Lárvák (fai? több 1962. IX. 21. ee (Ga) bb Psalidium maxillosum 1 Curculio sp. Hymenoptera 1 Magyarázat. A Nagykovácsi ároknál gyűjtött széncinegék (Parus maior L.) gyomortartalomvizsgá- latának eredményei (6 pd.). Tab. 3. Die Resultate der Mageninhalt-Untersuchungen der im Nagykovácser Graben gesammelten Kohlmeisen (Parus maior L.), 6 Exempl. Syrphus Larven Pieris brassicae juv. Raupe Lepidoptera Eier mehrere Pflanzliche Reste in Bruchteilen Hymenoptera (kleinere Wespe) Diptera (Fliege) Syrphus sp. Puppen Noctuiformes juv. Raupen Larven (Art?) mehrere **A rovarmeghatärozäsokat Dr. REICHART GABOR és Dr. SZALAI MARzSO LÁSZLÓ (Nö- vényvédelmi Kutató Intézet) vegeztek kiknek e helyről is hálás köszönetet mondok. 119 == = ei | 999] ee) oi TO | SI (0) I aa = snanorueoyd snimormecyd ciale or To | TIT (70) T ana = = | — — BIJOQNLI Bfooıxeg aries Eu = To | ‘Tl (FO) I ea — — | — = eyenb10} B[oorxeg ela = LO | ezt (6‘0) & i LE = SI[IJEXES B[O0IqUO] ata == L‘g | 888 | (o‘or) 6 9F | 0‘001) (487) 99 FL | 0001) (Ze) ZI emiIoui snpan J, ale FE Or | TIT (vo) I zen =: — | — = SNORI]I Snpan J, Dai a = ve | rH | (OLI) 6€ TT | 0‘og | (297) 69 90 | ees | WO) i sopwojryd snpany, eat oe = TO | wii (70) I ST = — | — — SNIOATOSTA SNPANL, =) = = 60. || Ses (LT) 7 ee =o el | S88 | (60 e seyAposo.r4 SOYÄPOTSOLL, = | = = To | TTT (0) I sl = Seas = e[Aqoep -AqoeIq eTqqIog ua = To | TIL (0) I LO | ai (FO) I rte = godono 84419 = ye gna = O | MEI (FO) I === fori — snulnpued zıwoygy a = vO | Mi (9°2) 9 = | = — snqepneo sojeyyisey 67 (ETT) GOL 9°T | 888 | (ETT) 97 To | SI (60) & he = sne[nievso snied véc | £'ee| (eh) OL |60OL| 0001) (992) 9LT | 16 | 9°29 | (1°61) #7 © | eeg | G70) 11 JOIBUI SNIBA gez |g'og| (ee) 8 GT | Lakh (8008 To | ezt (70) I ei | E88) (GO) snigepuels SNINIIBO = | — = le = DO |) Sat (v0) I 9"0 | Ss | C70) i SN[OLIO SNIOHOQ) — | — — — | — = == ] — = O | eee | (P0)T vorsnd OPUNIEH I a na To | 22% (6°0) G — | = = — | — — :ds sodooorpueq rs SE WO | TA (P"0) T E = — | — = rourur sodosorpueq, di alsin 2 — | — — ro | SZ (vo) I — | — — |snrpow sodosorpueq an ae Pe or ra = To | SI Fo) I — | — _ roreur sodosorpueq ZEN a a zo FH (RT) iP To | SI (Fo) I ala eae SIPLITA SNOIO Se = VO | Bee (6"0) 7 20 | SLE (eme OT | FOO | (De eqmbio9q xuk = | = == TO! TTI (7°0) I — — - — 0700809p vijedoyde14g aa = SO | Ii (ZZ) e LT | 0001) (6°01) ez 90 | ees | (POT inqiny vrjedoydoryg Se == To | TTI (Fo) I tO | Gel (6‘0) & le == SNOTOJOO SNUBISBUF ee “= ro | LIL (oe) L == er = — | — — xıpıod XIPI84 Rees Zr TO | Ti (0) I sia - = | — = oognq 093ng ol = io | ETI (#0) I Selen == snsru 1071d1997 oO | a i ö br L Öö dI | i Öö a i (18n1q{9J-19qU1999p) AI (xoquioAou-19qui97 4978) III ((snjzsn3ne-sntunt) TI (sn(eur-sirtade) II lex 102P10P? 7 P62 Jeee (e‘por | T°FT| 8°88 | (166) sza | 8st) 0001) (9°62) est | 0‘88 | 0‘00L (L°ST) 98 SNUBJUOUI ISSU A — |8FL| 8°88 | (c'aor) seg 1998] 00001) (F'Lzz) eze | 84 | 0001| (oe) L SNOIJSOUIOP Iesseq né ra == GT | Fire) (GO) ez ep | G28 | (817) 79 90 | 9°99 | (FOI STIBSMA snuinyg a “ta = T'O | SEI (FO)T ea = TOUTUI SOTUET sai ar a Fo | wu (6"0) 7 T6 | 0007 (OLE) TET |9'or | 9°99 | (HL) LT OTIN]]O9 SNTU@T Sees = ee er di = I + ge VT[IOV {OW er = To | TTI (v0) I eier == 90 | see | FOL ST[RIATI} SNUJUY “dl a vi RSS (8°L) 81 i = — | — — sizemmpour erjlounig re > TO | 1 (FO) I — | = — — | — — sT]joorqye edeorosnyy = # Fo [ei Fo I = = eyes EAEITOSNIN “aa == I = == SE = = — |-+snqideorastsninseyy Tree = to | TT] GPO) “I — — — | — = sn[nSer sn{n Sexy cu = vo | ete (08) L To | ezt (0) I e =u ‘ds sndoosoy[Aqq er a = Tor Feat (70) I nl A = XII] za is =D -Iqrs sndoosoT AA ET | 999 (1°6) 12 SE = — | — — eng - -Ajfoo sndoosoffAyq ch Ver = 9°0 | E° (6°€) 6 ca — sn] San 2% 90 | 888 (6°8) 6 -Ty0014 sndooso]]A4Àd sla = SO | Cw (aa) © 20 | 097 (ET) € Ns = ‘ds BTATAS vo e er DIL || 888 (9°6) za spalla = — | = — VONIIND BIATÄS Ser a 6T | ##7 | (OST) 08 eo | 0°SZ (LT) Pp = = STUNWUIOD BIATAG ehr i TO | TTT (6°0) 7 LO | Gal (6°0) 7 Er ee = UTIOQ BIATÄS EC + LO | TTI (Fo) I ET | 928 (68) 61 Te | 9°99 | (2's) ¢ BLIOSTU BIATÄS lee =F noi | D | 41) Lie eo | 097 (LT) 7 RA Fe eyidvorsye BTATÁS 1G | LLL | (871) TE eee =: Je | eee ! (19) FT emoegni SNL Eee = SION Feige (ENDE ro | 0°09 (9'2) 9 er = SOTO -UATICSOUT BIUTOSNT CREA a ney eV | Sse (ED e So oT = SOINITOO SNINITUOOYT 0 [a L Öö | a | i, O | a 5 ö Ad m I@NIGIj-19qulsdap AOAWIAOU-AIAQUIIFAIZS snIzsnane-snıunf (snfew-sıprade) tea AI III II I DSOJDJÁJO[ 10201907 "B 121 %O°T Augp19d (8471) FE "II LS “LI € ‘896% “I ‘9% “#4 “SG ‘IIX VE GR “HP ‘IX ‘8% “84 ‘7 SX 88 “94 LXI “VS "GI “7 ILIA 67 or SITA ‘6% “67 2 SIA “HS “Hy Go SA "97 LG ‘AI ‘8 :u9UWUYUEUJNV UIU[IZuIo IIP a4und)197Z "(L) :9I1IMSIENJUENO u9J9UU92919SUIN w 0007 Jne 9Ip UIQUI -we[4 UT 'uywyeujnesoapuelsag UIFYIE WAS 696) dIUYE( WI ISORAONASEN UOA UIIEIH WI UI 008% UOA JFHUUISAVY Wouls Jne Jop vJeyNsvyY Iq 7 "QDL : RAT Er A EGE POSE, : "LE LV 6 II: 9% ‘YF G ‘I ‘8961 ‘TE ‘CS ‘FI ‘IX ‘8% BI 7 IXB899T L°X 18 ‘GI ‘7 XI ‘60 IIIA ‘68 67 ‘G IIA ‘9% ‘VF ‘8 “IA: 97 GA ‘8 "AI :1e(Quodopi Ho[9I9A[9] SOASA ZV — ‘HOx9JI9 (L) IS9SIAUUOU 77087878 9119479W 0007 ZE usalaloaez ‘HAUIUPOI9 H91999AT9JAUPUOIIE 9992394 Udd-%9G} UOZSEYEZS $91939UI 008% FIOI{QUI 404% ISOPAOHASEN V *10ZDUDABDIN %6‘67 Auspyed (¢‘f0L) OZ9T o |a] I ‘SP £ugp[9d (7779) TETI 909 Aueprod (0‘0L) T9T :UOSOZSS() £ 801 — Pa LL | (e POT) OPZ = To, 82% (6‘0) 7 (ESTONE 09 | 0/7007! (z'se) 18 = GT ie pee) (e‘8) 61 = To | TIT (70) I = gp | A (Or) oz Sio re | 9499 | (E‘gE) 88 (6‘0) a 60 | PPP (1°9) FI L d | a it (aPnaqoj-19qu1999p) AI (daquieAou-1aquieydazs) III (snyzsnsne-sniunt) II (snfew-siiidy ) I ‘o | 0°09 (ZS) 9 oz | 999 | (LI) 7 BIPUB]BO BZIIOQUIH 0001| (r‘29) cet | BT | 999 | (eme BTOUII}IO BZIIO QUI Sa Ez == = = eB] ISULIy -IJUOUI BI[LSULLA "0 ROULE (39) GI 89 | eee | (8) IT S49[009 BITLSULLT Sn = = Ve | eee | (77) 9 SNULIOS SNULIOS = == — = = = snurds stponpieg ‘I | 979 (HL) LT = | — — sıpfonpıwo SIONPIES ‘a | 0‘00r (ze) zs | HZT | 0"00TJ (z‘ZT) 87 SIIOTUO STIOTTO ‘o | «Le (9°8) 8 Te | 0001 (77) 9 SOISNBIUF09009 SOISNBIUF09909) Öö | dI m o) | a | m [ex ospgnghjof 10201003 ‘y arant fontosak, elsősorban folyamatos és különböző területeket összekötő jellegük miatt. Egyébként marcius-aprilisban a vonuló énekesrigék min- den fás, bokros, vagy akár nádas helyen megtalálhatók, jelenlétük az árok- partokon tehát egyáltalán nem kizárólagos. N yáron június végén kezdenek mutatkozni az első példányok az árok mentén és a vonulás augusztus köze- pe után csúcsosodik ki (19. ábra). Az utolsók általában október folyamán tűnnek el. A felvételeim során megfigyelt példányok előszeretettel időztek a legsűrűbb helyeken, elsősorban a gazos részeken és a terjedelmesebb bod- zabokrok alján, de meglehetősen gyakran szálltak ki a káposztafejek közé is. Mozogtak az ellentétes oldalon kísérő kukoricásban, és állandó volt kap- csolatuk a közel fekvő remetehegyi erdővel. Több alkalommal megfigyel- tem, amint az említett erdő alatti parlagon fekete rigók társaságában keres- géltek példanyaik. Augusztus folyamán több izben láttam nemrég kirepült rövidfarkú fiatalokat, melyeket nyilván az öregek vezettek le a meder bok- rai közé. 1963. július 27-én egy ilyen fióka kérő hangját hallatta az árok- menti káposztásból, tehát a szülők még etették, és kísérték őket. Ezek a példányok minden bizonnyal a remetehegyi populációból származtak, a fia- talok gyenge repképességét tekintve messzebbről nem jöhettek. Az énekes- rigók esetében az árok vize nem játszik döntő szerepet (lásd. 2. tábl). 1962. augusztus 19-én pl. a legtöbb példányt a meder teljesen száraz szakaszán találtam, ott, ahol a legtöbb bodzabokor állt, és a gazflöra a legsűrűbb volt. Reszükre az ároknak elsősorban vonulási és táplálkozási szempontból. van jelentősége. Turdus merula L. (I., II., IIT., ill. —). Az első vizsgálati évben a IV. asz- £0 dh (St) Ul. IV. La VI VI VI. IX. x Al 20/2 / N. 19. abra. A fekete rigó ( Turdus merula L.) és az énekes rigó ( Turdus philomelos Brehm) een en a vizsgalt arokszakaszon. Turdus merula: 1962 — —.— —.; Turdus philomelos: 1962 ........ ; 1963 —. —. —.— Abb. 19. Die quantitativen Verhältnisse der Amsel ( Turdus merula L. 5 und der Sing- drossel (Turdus philomelos Brehm) im untersuchten Grabenabschnitt . > 123 pektust leszamitva majd mindig megtalälhatök voltak az arokban. 1963- ban számuk kevesebb volt. Az ärokszakasz jellegzetes fészkelő faja, de köl- tését itt éppen az arokparti vegetáció sajátosságai miatt általában kés6b- ben kezdi meg, mint az erdőszélek, kertek vagy parkok populációi. A bod- zák és tüzek lombosodása csak április folyamán indul meg, s hiányoznak az örökzöld fák vagy bokrok, melyek a fészkek részére a kora tavaszi perió- dusban is megfelelő védelmet biztosítanának. A vizsgálati évek szokatlanul kemény telei és a késői kitavaszodás is hátráltatták a költéseket. 1963. március 10-én a környéket 40 cm-es hó borította. Két példány a közeli erdőszél legkiolvadtabb részén tartózkodott. Március 15-én a hó már csak foltokban feküdt, de az árok peremén sok helyen még vastagon állt. Egy hím példányt a mederben az elmúlt év legfrekventáltabb fészkelőrészének közelében figyeltem meg. A fészkek elhelyezésmódja is ezt a kényszerhely- zetet tükrözi vissza. 1962. május 5-én komlóval erősen befutott bodzabok- ron találtam fészkét öt, még nem is tokos fiókával, kb. 20 cm-rel az árok pereme alatt. A fészek részben a komlóindák közé volt építve. 1963-ban, ugyancsak május 5-én a meder belső oldalában egy fűzfa tövi részén épült fészek még üres volt. | Költes utän az öregek a rigöfelek szokäsa szerint hamar kiugrält fiatalo- kat egy ideig még a mederben vezetgettek. Többször volt alkalmam ott eleséget kolduló fiókákat meefigyelnem. Később az önállósult fiatalok valé- színűleg szertekóborolnak a környéken, legalábbis egyetlen alkalommal sem sikerült a fészken gyűrűzött fiókákból a későbbiek folyamán az árok terü- letén akár egyet is visszafognom. Ellentétben az énekesrigókkal, a kaposz- tában aránylag ritkán észleltem őket, de gyakran ugráltak az árokpart rövidfüvű, vagy előzőleg kaszált részein, és állandó volt a kapcsolatuk a Remetehegy oldalát borító tölgyessel. Valószínűnek látszik, hogy az árok- ban költő párok tulajdonképpen az erdei populáció területhatárainak ki- szélesítését dokumentálták, költőterületüket kiterjesztik egy olyan bio- tópra is, mellyel egyéb okokból (víz) amúgy is szoros kapcsolatot tartanak fenn. Ezt találtam Budakeszin is, míg Solymáron, ahol a vizsgált ároksza- kasz az erdőtől távolabb esett, csupán alkalmilag megjelenő példányokkal találkoztam. i A bodza elég későn, csak augusztus elején kezdett érni, s a fekete rigók száma ettől kezdve észrevehetően megemelkedett. A kulminációs időszak augusztus közepétől szeptember elejéig tartott (19. ábra), ugyanekkor Buda- keszin, ahol a bodza érése pl. 1961-ben már július közepén megkezdődött, augusztus 6-án találtam a maximális mennyiséget. A késő őszi időszakban a meder legsűrűbb, komlós és iszalagos részein voltak találhatók. A fekete rigó kb. a középutat képviseli a víz, ill. a bodzatermés miatt érkező, és ott időző fajok között. Lanius collurio L. (II., ill. Iî.). A május első napjaiban érkező tövisszúró gébicsek eleinte még nem tartottak reviert, a felvételek alkalmával nagy távolságokat repültek előre az árok mentén, de láttam őket a hizlalda kör- nyéki kertekben, bokrosok mentén és villanydrótokról is vadászgatni. Különösen hűvös, szeles időben — mint pl. 1963. május 5-én — húzódtak szét a környék védettebb pontjaira. Viszont már 1962. május 16-án, amikor az idő ugyancsak hűvös és szeles volt (reggel + 4 C°) a költésben levő mada- 124 se | eee (ET) £ 0°6 0‘09 (08) L eT |99L| Fo) I 9% | eee) (6‘0) & 9‘ | 8°88 | (28) 02 et | 9°91 | (FOI eT 1991! (FO)I o) | a | L (aenı1q97— 19q{W999p) AI (IoquuoAo0u— I9QUI9YAIZS) III (snjzsnsne— snıunf) II > | — — co | 0°09 (2‘2) 8 — | — = — | — — ro. So (Fo) I — | — — iy | eee (ZZ) 9 ig Se = — | — = 64 | 999 (9‘6) za ST | 8‘88 (1‘8) 02 ee | ez9 | (OP) 2 OUT | ERRE (0‘£) L 87 | g'es | For) LT s‘o | SI | FOL ET | 999 (97) 9 ae == TT | eszt | (Go) R zo | 991 (FO) I HE eee = Seel ga | (die) 2 20 | 99 (FO) I > — — | — = 9‘T | 009 (0°£) L 80 | e‘ee (6°) 6 = = g‘eT | 0001) (008) 69 GT | 9°99 (0‘L) 9T PE era | BEL) 27e 9‘T | 9°99 (08) L en | ege (22) e Kal gree | RO) z — | — — zo | ege (6‘0) 7 = =" ZO | 9°91 (F0) I T°0 | 9°9T (F0) I «Ria => zo | 991 (F°0) I 80 | 0°08 (eme 0, osz] SME ale => ee fy aren = g‘o | SI | (FO)T — | == = To | 9°91 (70) I — | — = 20 | 991 (Fo) I £0 BEIGE (ENDE — | — == L‘o | eee | (eme 641 | ges (16) 12 | go | set | Fo)ı — | — = — | = = go | SEI | (FOI — | — ss = | == = co | SEI | (FO)I o) | a | L o) a L o) | a | ih (snfeur — snto1e uw) I sogduÄy.L -BIOUL BIUTOSN’T SOIN.IJOO SN.INOTUHOYA snınorusoyd SNINITUSOUT ejmzoui SNPINT, sojswofryd snpany, surepId snpın ], s94APO]201} S09Apo]301], vordoine eIug stIqgsn]ed snirg sne[nIeB9 snieg JOIBUI SNIBT SUTIPPUU[S sommes) SNJOLIO SNTOTIO "ds sodosorpusq snipeur sodosoIxIpuosdg einb109 xuAp sdode edndn snIougo snjnong 0490899P erppdoydeng angıny erfodo4deng soone]odAq SIAIOY XOI9 X9I() [ex S02D]QPI "G 125 (IPNI49J-- 19{W999p) AT (J9qu9AOU— Joquiejdezs) III (snyzsnSne— sntunt) II (snle u— snloaeur) I se | eee) (eme 39 | 888 | (2st) 8% 16'297 0001 (a‘gzc) 819 ÍP9T] 99 | (OST) og SNOTFSOUIOP IOSSBA — | = = = 08 1008 | (PLE) 98 co || (0) T SLIBdnA snuingg — | — a oe (F0T 6°2 |0°00T | (0728) 98 get) 926 | (Z'ST) 87 OTIN][O9 Snru@] La == = |) = == To |9‘91 (FO) I “a = SITGIALIY snqquy — |— — L= = To 1991 (7°0) I kra ERE (a) eqTe BITIOBION — | — = VP | 88) (28) 02 — p= = SS = SLIBINPOW erfeunig STI wee Eis zo | 991 (#0) I = =e == — == cu eared edeorsnyi, — | — — — | — = ro |9‘91 (Ho) I = | — = srjoargfe vdeorosnyy — |— [ — oz | 991 | (6€) 6 TO 19917 Fo) I - = = ‘ds sndoosoy[Aqg — | — == 1‘ | 0°08 | (0"OT) £a to 19"9T Fo) I == = = eng -Ajjoa sndoosoffAyq — | — ae | SS | Ge) zit — — = == => sn] -1]9013 sndoosoffAyg — | — — — | — = L‘O |9°91 (LT) Pp a = ‘ds BIATÁS — |— = er | ee) (CR) 9 go Jeee (eT) e — == = BONLINO BIATÁS — | — = HO) WESER CD) 5 eo |9°9I (72) 9 go | fee | GAO) 1 STUNUIULOD BIATAS — | — = zo | 991 | (FOI 8‘O |9°9I (6‘£) 6 = | — = ULIOY BIATAS — | — — — | — eo Eee (eme ere | (tere | (AT) BLIOSII BIATAG — |— = ge ] geg ! (99) oz 90 Jeee (97) 9 s [ — =" eyidvorsye BTATÁS — |— = = | — — -ÍT0 1997 Fo) I == | — = BUTI9ZO1 srepoddrpf — | — == zo | 991 Fo) 1 | = > = = = srıgsnpud sn]eqdo0010y i = — | — = No (Ol (0) I re — == sneovurpunsre snjeydeoo10y = ke == JT | 009 (Ve = == = 97 ! ogz | (eme e[noognI SN} o) di L Öö L Mm o) a m ö | a | ü {e nsppoglijof WZPIgPI "6 ‘)99S Jıy epudsjorjeg sip o}yedsy WI [UPZUONPIAIPUIIUÉSON INZ STUNEUIOA tlajjonjueziad wala ur ‘Jaynapaq SIP = 9J19lımaly JAY 9PUIJJOAJOQ IP so}Wodsy Sop UIWUEUJNEFUESIN JOP ZESJUIZOId WOUI[IM Ul ‘Ue 19197 = 4 ‘99X9dsv WI Jay Uspudssjoljoq I9P ISUIUIJUIRSID O4191}[NSed 9Ip = FT :c pun 7 uolleqeL ME uayoloZ Jop SuNILIAIM “II ‘8% “6 (796) “I Vs “Sb STIX TE SL SIX “SB OL EX LZ #8 “XI VC “ST "IIIA LS "8 IIA LG "87 "TA LE CES LA CHS "ER GSAT GZ "4 III 08 “ST “OF :uawyeuny UsUezUTO Top 9INund9Z ‘AMOMSIEHJUENO UIjIUTOoLesUIN UI 000} IN? SIP UIQUWEIM UT ‘USWIYRUINeSapULIsog UIJUDRUIIS E9G] Aayef WI ISOPAOYASEN UOA uoqeio Wioeq UI 008% UOA JJUUOSAV WU IN? Jop oyeyınsay VIG ‘G “qeL ‘TyU9TOl YEAUOZSIA SONITEZEZS OPA zoquigzsAuep[9adzsso 1[N[94 UOSNyyodzse ze xeulej 939III ZE = 0 ‘yaderezs ueqexorezezs Aueyy Youlopo}PA[aJzsso snyyodzse ze fey ojoitt ze ASoy ‘elyeqnul 3782 = 4 ‘9S9SIAUUSUIZSSO JJ0dex INjoq uosnyyadzse [ey oa ze = L ; ; :eyezeaeägeu Yorol JJozeweye uojwezelqey ‘G SI ‘y V — ‘88 ‘6 ‘IL ‘6% ‘I I ‘7961 ‘18 ‘L IIX ‘68 L IX ‘1% 8 X ‘5% "EI XI ‘LG ‘€ “DITA {1% BT “ITA ‘LS "EG “TA ‘93 "ET ‘GA 59% ‘LAT ‘08 ‘ST "OT ‘III :relyuodgpt Nolo}9A[9] S9ÂSO zy — 9999919 (‚L) 199SIAUU9UI 3303/UIPZSIR 911999U 0007 Ze uagefoIgz “IoAUQUIPIIO YolaJPA[OJAUPUIOTIE 7992394 Uq-€96] UOZSENEZS SIIYW ONES IJOIIOUL HOIP ISORAONASEN V “pozpuvfibo yy “UP VG GG 9£ 09 %8 OL Augprod (6"eg) 82 Áugpi9d (T‘96T) ICH £ugp[9d (0‘OLF) T801 Augprod (9°6L) £8T : UOS9ZSS() 97 1991] (6°0) c 90T 888 | (6°02) 8F gorTees | (9‘6r) PIT | 2/8 | 949 | (0) 917 BI[OULI}IO ZI QUE eT |991| (0) I ea — — |— — || — epptSurıg -TJUOUX BITLSULLA ro | 9°99] (Z's) 9 L‘9 | 04001) (OST) 08 T°0 19"9T (70) I go] ezt] (POT SqeTeoo BILSULLT Se | Stes | (eme Cala = = |= — |— | — — ginqaikd enyarkd = |= sa L‘O | 9°9I (60) & 10 |9‘91 (¥'0) I — | a SNULIOS SNULIOS 97 |9°91| (60) me pie —= = | — |— | — —. | eurqeuuw srjonpxeg rs =; Te | 991 (1°9) PT eee — |— | — — snurds sıponpıeg g‘or | eee | (98) 8 ai = == | — |- | — — | smonpıeo stpenpieg 97 |9°9T| (6‘0) & PG | 009 (84) TT 64 |0‘007 | (082) eg 6‘or | 094 | (28) 02 STIOTYO STIOTY =.= Se mule ca 9°0 |9°99 (9°) 9 TT | Get | (670) 7 SOFSNEIUF}00009 i SOISNBIUF0990Y s‘1z | 0‘09 | (HL) LI BST | o‘oor (L‘98) 88 8% 0001 | (0.0%) 97 | 8‘6 | 99 | (8°) 8I - SNUBJUOU Josseg o) | dI | ui, o) a | L o) | a | ‘i D a m (I@NIG9j-19 (ULIDEp) (A9QWIAOU-AIAUIIFAIZS) (snjzsnsne-sniunt) ( snfeul-sni101e UL) ren AI III II I DSDIOJÁJO[ 102DI9DI "6 127 rak mar ragaszkodtak re- vierjeikhez, és inkabb maga- ban a védettebb arokme- derben kerestek zsakmänyt maguknak. A költes altala- ban mäjus közepevel indul meg, de eltolédäsok, nyil- van elsösorban a pillanat- nyi meteorolögiai viszonyok miatt elöfordultak. Igy 1962. mäjus 16-an öt la- kott (4, 2,2, 1, 1 tojas), ket még tires és egy frissen ron- gält fészket talaltam az arok bokrain, ugyanekkor 1963. május 13-an csak két készülő fészket tudtam regisztrálni. A talált fészkek és a látott madarak alapján a felvételi szakaszon költő párok szá- mát kb. 8-ra becsülhettem. 3 Pótköltések mindkét évben 20 — előfordultak, elsősorban va- lószínűleg emberi rongálá- sok vagy vihar okozta pusz- tulások miatt. Így 1962. jú- lius 19-én pár napos kicsi- 20. ábra. A házi veréb [Passer domesticus (L.)] nyeket, július 29-én 3 db kvantitatív viszonyai az 1962-es évben a vizsgált árok- ugyancsak alig egy-két na- szakaszon az egyes felvételek során fiókát találtam Abb. 20. Die Quantitätsverhältnisse des Haussperlings Lee Da b sa kk ; ült fió [Passer domesticus (L.)] in 1962 im untersuchten ea pi ARA pn Jr Grabenabschnitt während der einzelnen Aufnahmen a vegig | mozogta Be arok bokrain. Az össze- tartó családok egyelőre még ragaszkodtak a revier környekehez, a fiatalok és öregek kapcsolata a kirepüles után egyre ritkuló etetéssel párhuzamosan | fejlődő zsákmányolási készséggel fokozatosan lazul. Ugy tűnik, hogy a po- pulációkban bizonyos fokú, a vonulást megelőző mozgás és keveredés ész- lelhető. Az általam 1962. június 14— 24 között az árokban kontrollképpen gyűrűzött fészekaljak fiókái (4 fészekben összesen 18 pullus) közül pl. július 19-én csak egyet tudtam a vizsgálati területen megfigyelni, az észlelt azévi kelésű madarak mind gyűrűzetlenek voltak. Valószínűnek tartom, hogy az erdőszélekről, vagy a hizlalda feletti bánya bokros környékéről váltottak át családok az árok mellé, ugyanekkor az eredeti populáció, legalábbis annak egy része, szintén más területrészeket keresett fel. Az árokpart gébicspopulációjának vadászterülete elsősorban nem ma- gára az árokra, vagy annak partjára, hanem a szomszédos mezőgazdasági területekre terjedt ki. Az árokban, mint már említettem, csak kényszer- helyzetben vadásztak, márcsak a bokorsor belső oldalán levő rossz kilátási VI, VI. VII HW. X. 128 viszonyok miatt is. Intenzitasuk valtoz6 volt a környezö területek adott- sagai szerint. Ahol az ärokpart mellett nem voltak kiemelkedö, leshelyiil alkalmas pontok (magänyos bokrok, villanydrot, körök), ott kizärölag az árok bokrait használták. Ilyen esetekben becslésem szerint átlagosan 1— 6 m-ig csaptak le zsákmány után az árokparti bokorsortól kifelé terjedőleg. 1963-ban kísérletképpen a káposztaföldre, a medertől mintegy 50 méter- nyire letűzött száraz ágakkal itt folytatott hasznos tevékenységük ható- távolságát meg lehetett növelni. Számuk a vonulás megindultával augusztusban kezdett fogyni, egyre több példányt láttam kukoricaföldeken, útmenti sövényeken, kertekben. Szeptember első felében az utolsó példányok is eltűntek az árok mellől. Sturnus vulgaris L. (II., ill. —). A seregély nem nevezhető az ärokparti bokrosok jellemző madárfajának, s hogy 1962-ben a vizsgált árokszakaszon június — augusztusban mégis aszpektust jellemző domináns fajnak bizo- nyult, az a környező terület jellegéből és részben az árok vegetációs típusá- ból következett. A hizlalda környéki fákban, részben az útmenti öregebb példányokban is, évről évre rendszeresen fészkelnek a seregélyek. A költési idő alatt csak elvétve szálltak meg az árok bokrain, énekhelyül az útmenti magasabb fákat választották. Május végétől kezdve azonban az első költés fiókái előszeretettel húzódtak le az árokhoz, s a bodzabokrok sűrűjében vagy a fűzfák lombjai között várták az eleséggel érkező öregeket. A töme- gesen heverő ürülék mellett több szétszedett cserebogár (Melolontha vul- garis) maradványait találtam. Erdekes, hogy a második költés fiataljait már nem láttam az árok bokrain. 1962. július végén — augusztus elején több alkalommal a közeli parlagon figyeltem meg nagy csapatokat, ahol első- sorban valószínűleg a tömegessé váló egyenesszárnyúakból (Orthoptera) táplálkoztak. Néhány példány rövid időre felszállt az árok fáira, elsősorban valószínűleg biztonsági (körülpillantás) okokból. Augusztus végén és szep- temberben kisebb csapatai a bodzát is fogyasztották. , Prunella modularis (L.) (—, ill. TIT.). A szürkebegy szeptember közepétől november végéig, de különösen oktöberben jellemzdje az ärokparti bokro- soknak. Ahol megfelel6en stirti részek, pl. licium ällnak rendelkezésére, egye- sével at is telelhet (SCHMIDT 1963). Tavaszi vonulásakor sokkal ritkábban, áprilisban került elő. Mindkét vizsgálati évben rendszeresen megfigyeltem a káposztaföldekre kijáró és ott mozgó példányokat. Az árokban elsősor- ban a legsűrűbb, főleg Artemisiával borított részeket kedvelték. A szürke- begy részére az árok bokrosai, mint rejtettséget kedvelő és a szabadban nem szívesen mozgó fajnak, tehát elsősorban mint vonulási útvonal jön számításba. Eleségét az árokparti vegetáció és a környező megfelelő mező- gazdasági földek szolgáltatják. Chloris chloris (L.) (I., IL. ill. II.). A bodzabokrokkal kísért árokpartok jellemző fészkelőfaja a zöldike és költésbeni mennyisége is az árok növény- struktúráját tükrözi vissza. Jelen vizsgálat során, azonkívül a bodzával bőven borított budakeszi árok mellett is mindig a II., tehát a költőaszpek- tusban bizonyult jellemző domináns fajnak. A solymári äroknäl talált négy fészkéből három szintén az ott csak elszórtan álló csenevész bodzákon volt. Feszkelöhelyiil különösen kedvelték a komlóval vagy iszalaggal befutott bokrokat (1. tábl.). Ezeknek különösen az első költés során van nagy jelen- 9 Aquila 1964 —65 129 tösege, mert aprilis vége felé a bodzak még legtöbb helyennem nyujtanak megfelelö védelmet, leveleik kicsinyek, a bokrok fészekrakasra alig alkal- masak. Mäjusban mar mindenütt kotlö madarak voltak, és 1963. jünius 14-en kirepült, s az öregek vezette fiatal zöldikekkel talalkoztam az ärok vizénél. Júniustól kezdve számuk, elsősorban a szarnyrakelt új nemzedék- kel megnövekedett, s párhuzamosan az erősödő meleggel s a gyorsan szá- radó szabad vizekkel, egyre sűrűbben jelentek meg az itatónál. A kulminá- ciós időszak mindkét évben augusztus végére, ill. 1962-ben szeptemberre is esett (1. ábra), a felvételek során mindig megfigyelhettem inni érkező vagy fürdő példányokat. Az árok területén történt elhelyezkedésüket szemlélte- tően mutatják egy példaképpen kiragadott felvétel számadatai (2. tábl.). — Táplálkozóhelyük nem esik egybe a fészkelőterülettel, eleségüket távo- labbi, elsősorban kultúrterületek biztosítják. 1962. augusztus 19-én egy pél- dányt káposztafejen ültében figyeltem meg, miközben a levelekről valamit , feltehetőleg tetveket, hosszasabban csipegetett. Fringilla coelebs L. (III., ill. III.). Az árokmedret úgyszólván kizárólag az ott található víz miatt keresi fel. Így megjelenése súlypontilag mindig a III. aszpektusra, ott is elsősorban szeptember második felére és október elejére esik. Ez az időpont kb. egybeesik az őszi pintyvonulas időszakával, . amikor erdőszélek közelében , mezőgazdasági területeken, de mindenekelőtt vizek környékén nagyobb csapatai mozognak. Eddigi felvételeim során úgy tűnik, hogy erdővel határos területeken nagyobb számban található vonu- lás idején. Így jelen Nagykovácsi és a Budakeszi ároknál, ahol a mederhez közel fás bokros részek, ill. erdők helyezkedtek el, szeptember — november- ben aszpektust jellemző domináns fajnak bizonyult, ugyanekkor a solymári vizsgálat két évében a III. aszpektusban csak a felvételek 50,0, ill. 57,1%- ában szerepeltek, s mennyiségük sem volt nagynak nevezhető. Utóbbi he- lyen az árok mezőgazdasági területek között fut végig, s csak távolabb húzódnak a pilisborosjenéi tölgyerdők. Az 6szi—téli aszpektusokban az árokpart alkalmilag mint táplálkozó, ill. védelmi terület szerepelt. Többször megfigyeltem, amint egyes példányok a kísérő gazvegetáción vagy azok között a földön keresgéltek élelem után. 1962. december 14-én, amikor a. környéket hótakaró borította, egy példány az árokpart kiolvadt részén próbált némi eleséghez jutni. 1962. január 12-én már napok óta mindent vastag, megkeményedett zúzmara borított. A felvétel során nem sokkal a kivilägosodäs után (— 15 0°) egy magános példány érkezett az erdő felől, s egyenesen az egyik iszalaggal sűrűn benőtt bokorcsoportba szállt, ahol azután a földön keresgélni kezdett. Mozgása annyira otthonosnak látszott, hogy feltételezhetően már napok óta hasz- nálhatta ezt a zúzmarától és ragadozóktól egyaránt védett helyet. A. kör- nyező földeken ősszel mozgó kisebb-nagyobb csapatok felriasztva többször szálltak meg az árokmenti fákon, de sohasem viselkedtek úgy, mint az ilyen esetben nyomban a sűrűbe vágódó verebek, hanem inkább a csúcsokon ülve kémleltek körül, s ha a veszély nem múlt el, szapora hívások közepette re- pültek tova. Emberiza citrinella L. (IT., ill. II., IIT.). Mint fészkelőt csak egy alkalom - mal (1962) találtam a vizsgált árokszakaszon, amikoris fészke egy bokor- nélküli nyitott részen, az árok belső oldalán kis mélyedésben volt elhelyezve. 130 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy tovabbi költese nem fordulha- tott elö, de magam nem tartom valöszinünek. A tavaszi és nyäreleji idö- szakban csak alkalmilag és kis egyedszammal fordult elő. Leginkább inni érkező példányok ezek, de a közeli erdőszélen költő párok hímjei feltehető- leg szintén előretolt revierhatárként, éneklőhelyként használták az árok fáit vagy bokrait. Július közepével számuk emelkedni kezdett, elsősorban az árok vízzel rendelkező szakaszán. Gyakran láttam fürdő példányokat. A kulminációs időszak augusztusra esett, de az erős mozgás még október- ben is tartott. Hasonló eredményeket kaptam Solymáron és Budakeszin is. A fákon ültükben vagy lent a mederben többször zöldikékkel és erdei pin- tyekkel vegyültek. . Mindkét évben sokat és gyakran figyeltem meg citromsármányokat a káposztaföldön, ahol azonban minden bizonnyal csak a gyomnövények magvait pusztították. Akár itt, akár a tarlókon megriasztva, többnyire az árok bokrai között kerestek menedéket. Mint a budakeszi és a solymári ároknál, itt is gyakran időztek lent a mederben, a sűrű fű között. Október- től kezdve számuk apadni kezdett, sokszor kerültek olyan példányok a fel- vétel anyagába, melyek éppen csak megültek rövidebb-hosszabb ideig egy egy magasabb fa csúcsán. A téli hónapokra gyakorlatilag el is tűntek, ugyanekkor megjelentek a faluszéleken, tanyák udvarain vagy trágyadom- bokon. Így a felvételi terület szomszédságában levő sertéshizlaldánál egész télen nagy csapatok tartózkodtak. Szűkre szabott táplálkozóterületüket annyira tartották, hogy ez időben még elvétve sem fordult elő egy példány sem az árok területén. i Passer domesticus (L.) (I.,IT., ITT., ill. II., IIT.). A házi verebek mennyiségi viszonyai az ärokparti bokrosok mentén mindenkor a környező területek függvényei. A Nagykovácsi-árok esetében három olyan körülmény is volt, melyeknek következtében a faj a két év alatt összesen öt aszpektuson át magas százalékú értékkel szerepelt. A disznóhizlalda a hozzátartozó épü- letekkel és öreg fákkal elsőrendű verébtanya volt, s hatásukat szemlélte- tően bizonyították a melletük húzódó árokszakaszon majd mindig meg- található verébegyedek. Részükre a bokrosok ez időszakban csak mint pihenő-, tollászkodó- vagy napozó helyek szerepeltek. A hizlalda feletti szakaszon egy, az árok mellett álló öreg odvas fűzfa viszont már egyenesen a vizsgálati területre vitte be a fészkelési lehetőségeket. A harmadik faktor az árok mellett közvetlen közelségben elhelyezkedő búza- és zabtáblák vol- tak, melyekre éréskor, majd ezt követőleg aratás után a tarlóra a verebek csapatostól jártak (20.ábra). Kiindulópontjuk mindig az árok bokrosai voltak. 1963-ban részletesebben vizsgáltam károsításukat a búzaföldön. Július 27-én a már keresztberakott kévékre jártak. A keresztek közül leg- inkább károsítottak voltak azok, melyek az árok közelében (7—10 m) he- lyezkedtek el. A károsítások főleg a középső részeken voltak nagymérté- . kűek, ahol, szemben a kévék végén levegőben lógó kalászokkal, könnyű kapaszkodäsi lehetőségük volt. Ezeken a stabilabb pontokon néhol 80 — 100%-os károsítást találtam. A büzaföld szélén sem volt minden rész egy- formán látogatott, bizonyos szakaszokat határozott előnyben részesítettek. Ez azzal magyarázható, hogy reggeli beszállásuk legtöbbször az árok egy- azon pontjára, néhány általuk kedvezőnek ítélt bokorra történt, s így te- 9 131 vékenységiik elsösorban szintén erre a részre koncenträlödott. Augusztus folyamán a tarlökat és a kaposztafoldeket is járták. A bokrokon kirepült fiókák etetését figyelhettem meg, a családok tehát még összetartottak. 1962. augusztus 19-én egy csapatuk a bodza érett termését is fogyasztotta. Az őszi aszpektusban par alkalommal az arokpart gazos részén figyeltem meg néhany darabot. Passer montanus (L.) (I., IT., ITT., ill.IT., III.). A felvételek során rendszere- sen előkerülő faj. A fentebb mar említett öreg füzfän kívül az árkon ät- vezető fahíd alatt, a gerendák között is fészkelt több párja. Házi verebek közé általában nem vegyültek, csak a gabonaérés idején láttam néhányat azok nagy csapataiba keveredve. Ha nem is rendszeresen, de kijártak a káposztába is, elsősorban annak az árok felé eső szélébe. Többször láttam, amint távolabbról érkező példányok az árok bokorsorát követve, közvet- lenül a lombok felett repültek a tarlóig, nyilván védelmi szempontból. Ezt a jelenséget már korábban is megfigyeltem (SCHMIDT 1965). Aszpektust jellemző fajok Streptopelia turtur (L.) (IT., ill. IT.). Korábbi vizsgälataimhoz hasonlóan a Nagykovácsi-ároknál is a költőaszpektusban találtam legrendszeresebben. Bár fészkelt a vizsgált árokszakaszon, rendszeres megjelenése elsősorban mégis a víz jelenlétének tudható be (2. tábl.). A nyári felvételek során majd mindig a még vizet tartó árokszakaszon találtam őket. Szomjuk oltása után általában nem repültek el azonnal, gyakran ültek le a füzfak ágai közé anélkül is, hogy ittak volna. Megjelenésük kulminációja augusztusra és szeptember elejére esett, ami kb. egybevág a táplálkozási lehetőségek op- timumával és a vonulási idővel is. E pihenő madarak nyilván mind jólla- kott példányok voltak, s táplálkozásuk befejeztével ültek be az árok fűz- fáira, de ugyanígy láttam őket egyesével vagy kisszámú csoportokban a közelben húzódó elektromos vezetéken is. Funkcionálisan tették azonossá ezt a két merőben ellentétes objektumot, s egyben szép példát szolgáltattak a technika adta ökológiai körülmények jó kihasználására. Parus caeruleus L. (III., ill. —) Tipikusan erdőlakó faj, hazánkban első- sorban a tölgyesek jellemző madara. Őszi-téli kóborlásai során viszont gyakran felkeresi az árokparti és egyéb bokrosokat, különösen ha azok ökológiai igényeinek megfelelnek. A késő őszi és téli periódusban a nádas részekhez való vonzódása közismert (TISCHLER 1943). Ezzel a megállapí- tással megegyezően, leggyakoribbnak találtam a solymári ároknál, mely erősen nádas jellegű, mérsékeltebb számban Budakeszin, ahol a vizsgált árokban csak kevés nádas rész volt, és a legkevesebb került elő jélen vizs- gálat során, ahol nád egyáltalán nem volt. Itt elsősorban ivó és fürdő pél- dányokat tudtam megfigyelni, de mozogtak a fűzfákon és késő ősszel a magzó csalánon is. Turdus merula L. (—, ill. II.). A fekete rigóról már az előző kategória tárgyalásakor volt szó. Sylvia nisoria (Bechst.) (IT. ill. —). A karvalyposzáta a bokros ärokpartok egyik legjellemzőbb fészkelője. Budakeszin, Solymáron és Nagykovácsiban 132 egyaránt megtaláltam. Meglehetősen rejtett.életmodja azonban a pontos számadatok rögzítését nagyon megnehezíti. A tavasszal és a kotlási idő alatt erősen éneklő hímeket véve alapul, az első vizsgálati évben kétségkívül két pár költött a területen, sikerült megfigyelnem kirepült fiatalokat is. 1963 tavaszán szintén két párt észleltem az előző évi fészkelőhelyek közelében. Költésük azonban valószínűleg tönkrement. Az egyik pár hímje szokatla- nul nagy reviert tartva, gyakran kirepült az útmenti fákra és ott énekelt. Táplálékszerzésre néha kiváltottak az árok közvetlen közelébe, de zömmel a mederben, ill. a bokorsorban és a kísérő egyéb (gaz) vegetációban táplál- koztak. Coccothraustes coccothraustes (L.) (I. , ill. —). A budakeszi árok feldolgozá- sánál megállapíthattam, hogy ez volt az egyedüli faj, mely az árkot abszo- lút kizárólagossággal a víz miatt kereste fel. A Nagykovácsi árok elemzésé- nél ugyanez volt a helyzet. A madarak mind tavasszal, mind. nyáron inni és fürödni jártak az árok vizére, s ezt elvégezve azonnal az erdőbe tértek vissza. Példányszámuk a budakeszi adatokhoz viszonyítva elég alacsony volt. Itt még emlékeztetnem kell arra, hogy 1962-ben az első aszpektus csonka (március hiányzik), s így a meggyvágó szereplése, mint aszpektust jellemző faj. csak fenntartással fogadható el. Kísérő fajok E fejezetben mellőztem azokat a fajokat, melyek valamilyen formában korábban már szerepeltek, még akkor is, hogy ha az-érintett aszpektuson vagy aszpektusokon kívül máshol is bizonyosfokú rendszerességgel jelentek meg. Elsősorban azokat a fajokat említem itt meg, melyek mindkét vizs- gálati év során kimutathatóan és számokban jelentkezően kapcsolatban állottak valamelyik időszakkal. I. aszpektus. Egyedül a vörösbegyet (- Erithacus rubecula (Li )) érdemes megemliteni, mint a bokros arokpartok marcius végi, aprilis eleji rendszeres látogatóját. Vonulasi ideje nem terjed ki az egész aszpektusra,igy szazalé- kosan kimutathatö nagyobb értékkel nem is szerepelhet. A bokros ärok- partok a rejtetten mozgó vörösbegyeknek nemcsak kedvező vonulási felté- teleket, de a víz mellett és a hamar átmelegedő délnek kitett belső meder- oldalakon korán ébredő rovarvilággal bőséges táplálékot is nyújtanak. IT. aszpektus. A fülemüle ( Luscinia megarhynchos Brehm) július-augusz- tusban rendszeres látogatója volt a vizsgált árokszakasznak, számában azonban messze elmaradt a bővizű budakeszi árok adataitól. Valószínűleg közrejátszott ebben a Budakeszinél lényegesen gyengébb minőségű és mennyiségű bodzatermés is. Az érő bodzások igazi jellemzői, aposzáták itt sem hiányoztak, bár mennyiségileg a fentieknek megfelelően (gyengébb bodzatermés) itt is csak alacsony számok szerepeltek. Mind a barátka (Syl- via atricapilla (L.)), mind a kerti (Sylvia borin (Bodd.)), a mezei (Sylvia com- munis (Lath.)) és a kis poszáta (Sylvia curruca (L.)) csak augusztusban jelent meg a területen, s ez megfelel az itteni, elég kései bodzatermésnek ; 1962. augusztus 7.: csak pár érett szem elszórtan, egyébként zöld ; 1963. augusz- tus 3.: kezd érni, tömegében még zöld. A bogyók termésfokához kötöttség 133 okozta azután, hogy a poszätäk (Sylvia) egyik kategóriában sem szerepel- tek. A kerti és a kis poszáta korábbi, Budakeszin végzett megfigyeléseim szerint, az érésfoktól függetlenül is későbben kezd mutatkozni a bodzások- ban, mint a másik három faj. 3 III. aszpektus. A szajkök (Garullus glandarius (L.)) főleg szeptember-ok- töberben rendszeresen järtak le az erdöböl ivas, fürdes celjaböl. Megjelenési gyakoriságuk 1962-ben majdnem elérte az aszpektust jellemző faj krite- riumát (77,7%). A budakeszi, de különösen a solymári ároknál a megfelelő időszakban szintén gyakorinak találtam. Utóbbi árok környéke a réten el- szórt fűzfákkal e faj rendszeres őszi tartózkodóhelye volt. — Az ökörszem (Troglodytes troglodytes (L.) a késő őszi hónapokban szintén jellemző volt az árokpart gazosaira, ugyanezt találtam egyéb hasonló vizsgálataim so- rán is. Itt elfoglalt helyzete kb. megegyezik a vörösbegyével, amennyiben ez is megfelelő rejtettséget kíván, és a meder oldalában, a gyökerek között, valamint a parti gazszintben táplálékát is könnyen meg tudja szerezni. — A kerti rozsdafarkok (Phoenicurus phoenicurus (L.)) őszi vonulásuk során, elsősorban szeptemberben jelentek meg a területen. Az árok bokrain kívül vártaként használták a nagyobb káposztafejeket — is. A vörösbegy ( Eritha- cus rubecula (L.)) részére őszi — szeptember-oktöberben lezajló — fővonulása során az árokmeder, akárcsak tavasszal, vonuló és táplálkozóhelyet nyújt. A négy, a második aszpektus tárgyalása során már említett poszátafaj szep- : temberben, elsősorban a bővebb termésproduktumú bodzabokrok környé- kén mindenütt látható volt az árok mentén. A mezei poszáták sűrűn jártak ki az árok mellől a káposztaföldre is, és ott a fejek között bujkálva kutat- tak zsákmány után. — A. kis füzike (Phylloscopus collybita (Vieiil.)) vonulása során szeptember-októberben mindkét évben gyakori jelenség volt a vizs- gált árokszakaszon. A fák és bokrok, azonkívül nagymértékben a gazflóra is (Artemisia vulgaris), mint táplálkozóterület szerepeltek. Többször megfi- gyeltem fürdő példányokat is. — 1963-ban fitisz füzikék ( Phylloscopus trochi- lus (L.)) vonulását figyeltem meg az árok mentén. A csicsôrke — ( Serinus seri- nus (L.)) részére elsősorban a gazosok jelentettek vonzerőt. 1962 szeptem- berében többször láttam néhány darabból álló kis csapatukat az Artemisia vulgaris alkotta nagy gazfoltokon, amint láthatóan a termést szedegették. Összefoglalás (egyéb megjegyzések) Szerző 1962 és 1963-ban állományfelvételek segítségével vizsgálta a Nagy- kovácsi határában húzódó, dominánsan fűzzel (Salix sp.) és bodzával (Sam- bucus nigra L.) kísért árokpart madárállományát. Összesen 71 fajt sikerült innét kimutatnia (1962: 59 faj; 1963: 51 faj), ebből a két év alatt 9 költött a vizsgált árokszakaszon. Az egyes aszpektusokban előforduló példányszá- mok (2300 méteren) egymáshoz viszonyított százalékos megoszlása : 1962: I: 5097 ; II: 44,102 ; III: 49,9% ; IV: 1099; — 1963: I:10,294 ; II: 60,399 ; IOUS CA OAC A : Szerző a kapott részeredményeket összehasonlította az általa Budakeszi és Solymár határában végzett hasonló célú vizsgálatokkal, és az összehason- lítás eredményeit, ahol ez szükségesnek látszott, az egyes fajok tárgyalá- 134 sánál említi meg. Szoros kapcsolat van az arokparti bokrosok madärällo- mänya és a környező, mezőgazdaságilag művelt vagy egyéb jellegű terü- letek között. Vannak olyan fajok, melyek amellett, hogy szaporodasi cik- . lusuk az árok bokrosaiban zajlik le, taplalékszerzés céljából közelebbi vagy távolabbi területekre járnak ki (Streptopelia turtur, Lanius collurio, Passer domesticus, Passer montanus, Chloris chloris, Emberiza citrinella). Vannak viszont olyan költö fajok is, melyeknek taplalékat nagyrészt az arokpart bokrosai, fai és gazosai nyújtják. Ilyen faj jelen esetben a Sylvia nisoria elo. Erdei fajok jönnek és a bodzaérés időszakában zömmel e bogyökböl taplalkoznak. Ilyenek elsösorban a különbözö poszatafajok. Egyesek közü- lik, pl. a baratka vagy a kerti poszata egyébként legfeljebb rövid idöre és véletlenül fordul elő hasonló biotöpban. — Egész évben használják viszont az árok vizét a legkülönbözőbb madárfajok. Rendszerint ott váltanak át, ahol az erdő a legközelebb van, vagy pedig a köztes területeken közvetítő- ként bokrok vagy fák helyezkednek el. Erdő közötti mozgás esetén is sze- repet kapnak az árokpart fái, mint körülpillantóhelyek (Garrulus glanda- rius, Turdus viscivorus). Külön kell említeni a vonulásnak az árokparti bokrosokban betöltött szerepét. A különböző fajok egész sora fordul meg ott hosszabb-rövidebb ideig. Párhuzamot lehet vonni köztük és az ott költő fajok között, amennyi- ben ezek között is akadnak olyanok, melyek egyúttal táplálékukat is ott szerzik meg, ilyenek pl. a kis füzike, ökörszem és vörösbegy. Mások viszont, mint pl. a kerti rozsdafarkú, a tövisszúró gébicshez hasonlóan csak várta- ként használja az árok bokrait, és táplálékát a szomszédos földekről szerzi meg. A tavaszi olvadás során napnak kitett és így a hótól hamarabb meg- tisztuló árokpart a vonuló fajok részére táplálkozásökológiai szempontból jelentős Egész éven át kidomborodik az árokparti bokrosoknak a madarak szem- pontjából való védelmi jellege Megmutatkozik ez az ott élőkön kívül olyan fajok esetében is, melyek a területet csak alkalmilag keresik fel (veréb- csapat aratás idején, erdei pinty télen). Mindkét vizsgálati évben rendkívül kemény tél volt. Azonban a téli fel- vételek során több ízben előfordult abszolút madárhiány csak részben tud- ható be ennek a körülménynek, részben az árokpart lombtalanná válása utáni erősen kiritkult jellegére mutat. 1963. január 26-án pl., amikor a fel- vétel során a vizsgált árokszakaszról egyetlen madár sem került elő, a szom- szédos erdőszélen 5 Parus maior, 1 Parus caeruleus, 1 Dendrocopos medius, 1 Sitta europaea és 1 Certhia brachydactyla mozgott. — A hiányzó téli apró- madárvilággal párhuzamosan karvalyt ( Accipiter nisus (L.)) sem láttam sűrűn a vizsgált területen. A hizlalda környékén viszont megfigyelhettem vadászatát, amikor is az ott tanyázó házi veréb es citromsärmäny csapatok közé vágott. Az árokparton néhány esetben talált galambtépés héja ( Acci- :piter gentilis (L.)) alkalmi előfordulására enged következtetni. 135 Irodalom — Literatura Farkas T. (1948-51) Madärfaunisztikai és coenologiai vizsgálatok a solymári tonal. Aquila 55 — 58, pp. 133 — 158. Györy J. (1956 — 57) Madartarsulas- és környezettani vizsgalatok 1954 — 55 telen a Sop- roni hegységben. Aquila 63—64, pp. 41—49. Horvath L. (1945) A pellerdi halastavak madärfaunäja. Pécs. p. 20. Müller — Schneider, P. (1949) Unsere Vögel als Samenverbreiter. Orn. Beob. 4, pp- 120 — 123. Schmidt, E. (1963) Vogelzönologische Untersuchungen in den Bergen um Buda (I. Buda- keszi). Acta Zool. Budapest, 9, 3— 4, pp. 373 — 390. Schmidt, E. (1964) Untersuchungen an einigen Holunder fressenden Singvögeln in Ungarn. Zool. Abh. Mus. Tierk. Dresden 27, 2, pp. 11 — 28. Schmidt, E. (1964) Vogelzönologische Untersuchungen in den Bergen um Buda (II. Solymàr). Ekol. Polska. Seria A, 12, 32. pp. 597— 614. Tischler, F. (1943) Schilfrohr als Nahrungsquelle für insektenfressende Vögel im Win- ter. Vogelzug 14, pp. 69— 71. Turcek, F. J. (1958) Gehölze, Vögel und Säugetiere in einigen Strauch- und Busch- werkstreifen in Feldern. Biol. prace SAV IV, 8, pp. 47 — 67. Turcek, F. J. (1961) Ökologische Beziehungen der Vögel und Gehölze. Bratislava. p- 329. Vogelzönologische Untersuchungen in den Bergen um Buda III. Nagykovaesi von Egon Schmidt Einleitung Unsere heimische ornithologische Literatur entbehrt mit wenig Ausnahmen Auf- sätze über Bestandesaufnahmen (in quantitativer und qualitativer Hinsicht). Es gibt wohl Arbeiten über dieses Thema (HorvArH, 1945, FARKAS- 1948-1951, Gydry 1956 — 57 und SCHMIDT 1963, 1964), jedoch ist ein Fortschritt im allgemeinen leider noch nicht bemerkbar. Die oft und über verschiedene Gebiete berichtenden faunisti- schen Mitteilungen können hier nicht mitzählen, da ja dort die quantitativen Verhält- nisse meistens nur im allgemeinen behandelt sind. Die auf das Quantitative gerichteten Untersuchungen dagegen müssen in erster Linie auf Bestandesaufnahmen beruhen, welche in ein und demselben Gebiete in exakter Weise ununterbrochen fortlaufend vorgenommen werden. Hauptsächlich sind es die Biotope der landwirtschaftlich kultivierten Gebiete, die heutzutage nennenswerte Änderungen erfahren, deshalb ist das Prüfen derselben be- sonders wichtig. Aus diesem, Grunde wählte ich zum. Gegenstand meiner Arbeit die auf bewirtschaftetem Boden zu findenden Grabenränder; weiterhin möchte ich dann dieses Thema comparative mit solchen Untersuchungen ergänzen, welche der gleichen Metho- de nach in einem anderswie gearteten buschigen Gelände vorzunehmen sein werden. In meiner Arbeit habe ich grosses Gewicht auf die qualitative Bewertung der Ornis des betreffenden Grabenabschnittes gelegt, was bei der Hervorhebung des Gepräges des Grabens von entscheidender Wichtigkeit ist. Es wäre sehr erwünscht gleichgeartete Bestandesaufnahmen in möglichst vielen Spezial-Biotopen vorzunehmen, wodurch wir mit einer vorsichtigen Verallgemeinerung eben von unseren wichtigsten Massenarten a einer, das ganze Land betreffenden Beziehung ein übersichtliches Bild gewinnen würden. Die Bedeutsamkeit der, landwirtschaftliche Gebiete durchziehenden buschigen Gra- benränder kann in ornithologischer Hinsicht vielartig und äusserst wichtig sein. Eines- teils bieten sie vielen Vogelarten Nistgelegenheiten, anderseits kommen sie als Zug- strassen, Verstecke, oder auch als Tränken und Futterungsplätze in Betracht. Mit den ornithologisch ebenfalls beachtungswerten Waldrändern eine beschaffenheitliche und 136 funktionelle Ahnlichkeit aufweisend, gewinnen sie auch in landwirtschaftlicher Bezie- hung an Wichtigkeit (TURCEK 1958). Der Graben und seine Vegetation bilden eine organische Einheit, welche sich durch ein gegebenes Kulturgebiet fortzieht. Seine auf das umgebende Biotop ausgeübte Wir- kung kann vielartig sein, mit seiner Umgebung befindet er sich in steter Wechsel- wirkung. So wirkt er auf einzelne Vogelarten unter anderem. durch das Bieten von Nist- und Badegelegenheiten, durch Tränken und die Möglichkeit zur Futtersuche und zum, Schutz, gleichzeitig aber entwickeln die Vögel endozoochor die Vegetation des Grabens, ja sie können einzelne ihrer Elemente auch anderwärtig ansiedeln (MÜLLER — SCHNEIDER 1949). Mit dem. herbstlichen und frühjährlichen Säubern des Grabenbusch- werkes und der begleitenden Unkrautvegetation liquidieren die Vögel die dort über- winternden landwirtschaftlichen Insektenschädlinge (TURCEK 1958). Das untersuchte Gebiet. Methodik Das untersuchte Gebiet ist NW von Budapestin der Nähe von Nagy koväcsi (47° 34” 18° 55°) gelegen. Der Graben, an welchem ich auf einem Abschnitt von 2300 m meine Auf- nahmeserie machte, zieht sich in der Mitte eines langgestreckten Tales in O-W-licher Richtung dahin. Zu beiden Seiten befinden sich Flächen landwirtschaftlichen Charak- ters, danach folgen auf verschiedentliche Entfernungen, aber im allgemeinen unweit. des Grabens die Wälder der Berge um Buda. An der linken Seite des Grabens kommt. der Remete-Berg mit seinem Eichenwald an einer Stelle bis auf kaum 100 man den Graben heran, wodurch sich — hauptsächlich zwecks Trinken — das Hin- und Zurück- fliegen auch für solche Vogelarten einfacher gestaltet, die den Wald nur ungern ver- . lassen. Der rechterhand liegende Wald wird an einer Stelle (neben der Mastanstalt) nur durch die Landstrasse vom Graben getrennt, die Verbindung ist also praktisch eine unmittelbare. Dies bestätigt sich auch durch den Nistversuch eines Kleiberpaares (1963), in einem an diesem Punkte des Grabenrandes stehenden alten Weidenbaum. Linker- hand, etwas weiter vom Graben entfernt, zieht sich die Autostrasse Budapest — Nagy- kovaesi dahin. Die daneben liegende Schweinemastanstalt muss als ökologisches Objekt: betrachtet werden, welches, hauptsächlich während der. Winterszeit, einzelne Arten heranlockte. Der Graben selbst ist von verschiedener Tiefe, im Durchschnitt beträgt. dieselbe 1,5 m. Von den Elementen der charakteristischen und für die Vögel wichtigen Vegetation will ich hier einige erwähnen: im Grabenbecken Clematis vitalba L., Conium. maculatum L., Galium palustre L., Sambucus nigra L., Rumex patientia L., Calystegia sepium, R.Br., Chenopodium, album L., Polygonum lapathifolium L., Urtica dioica L., Salix sp. — Am Grabenrande Rhamnus catharticus L., Pastinaca sativa L., Daucus carota L., Galium cruciata Scop., Sambucus nigra L., Convolvulus arvensis L., Sym- phytum officinale L., Ballota nigra L., Salvia verticillata L., Verbascum blattaria L., Artemisia vulgaris L., Cirsium, arvense (L.) Scop., Carduus acanthoides L., Cichorium intybus L., Artiplex sp., Humulus lupulus L., Urtica dioica L., Salix sp., Arrhenathe- rum elatius (L.) Presl., Dactylis glomerata L., Agropyron repens Beauy.! Eine pflan- zenzönologische Einheit war leider nicht anzugeben. Vom, ornithologischen Standpunkt aus gesehen ist zweifellos der Holunder (Sam- bucus nigra) der wichtigste, obzwar sein Ertrag in dem. untersuchten Abschnitt ziem- lich dürftig ist, wahrscheinlich infolge der schwachen Wasserversorgung des Grabens. Bei ständig bewässerten Gräben habe ich Holundersträuche mit einem. weit ausgiebi- geren Ertrag vorgefunden (SCHMIDT 1964). Die Gesträuche sind grösstenteils mit Wald- rebe- und Hopfenranken umsponnen und dieser Umstand bietet für einzelne Vogel- arten ausgezeichnete Nistgelegenheiten. Die gefundenen Nester, inklusive jener, die nicht vollendet wurden, gebe ich in der Tabelle 1. an. Die Höhe der Nester habe ich stets an der gedachten Vertikale zwischen Nestboden und Erdboden gemessen, einerlei ob sich das Nest über dem Grabengrund, oder dem Grabenrand befand. * Für die Bestimmung der Pflanzenarten bin ich Herrn Dr. ANDRAS HORÁNSZKY (ELTE Botanisch-systemat. Institut), zu Dank verpflichtet. 137 Die begleitende Unkrautflora ist ziemlich reichhaltig und bildet an einzelnen Punk- ten des Grabens, namentlich dort, wo die Buschvegetation fehlt, tippig wuchernde Partien. Die Reihe der Weiden und Holunder ist nicht geschlossen, stellenweise sind bald kürzere bald längere Teile ausgespart und an diesen Stellen ist es eben die ver- hältnismässig hochgewachsene Unkrautflora, die die Verbindung herstellt. Die Wasserversorgung desGrabensist während der Sommermonate äusserstschwach ; so sehr, dass inden Monaten Juni — September nur in dem, von Nagykoväcsi gerechnet ersten Drittel des untersuchten Abschnittes einiges Wasser, vermutlich durch unterir- dische Quellen gespeist, verblieb. Zu dieser Zeit waren diese Tümpelchen stets stark besuchte Bade- und Trinkplätze. Dies veranschauliche ich durch die Daten einer bei- spielweise herausgegriffenen Aufnahme (Tabelle 2.), woraus die Gebundenheit an das Wasser (Goldammer, Buchfink etc.) bzw. die Anziehungskraft des Holunders (Gras- mücken) klar ersichtlich ist. Wie bereits erwähnt, zieht sich entlang des Grabens beiderseitig Ackerland dahin. In den beiden Forschungsjahren wurde dorthauptsächlich Kraut, blossin einem Abschnitt Mais, etwas Hafer, Weizen und Luzerne angebaut. Während des ersten Jahres der Untersuchung lag ein grosser Teil des, unter dem Remete-Berg gelegenen Abschnittes brach. Im Laufe der Aufnahmen hat sich der ökologische Zusammenhang zwischen den verschiedenen Nutzpflanzen einerseits und den im Graben wohnenden, oder denselben besuchenden Vogelarten klar hervorgehoben, wovon ich später, bei der Behandlung der einzelnen Arten noch berichten werde. Die Aufnahmen machte ich wesentlich nach meinem, bereits in den früheren Jahren angewandten System u. zw. der Linientaxierung (SCHMIDT 1963, 1964), daher willich hier nur kurz darauf hinweisen.* Ich habe immer in den Morgenstunden gearbeitet, wenn die Vögel am muntersten sind, die Aussicht, gestört zu werden, hingegen die geringste ist. Ich ging langsam, den Graben entlang und notierte mir jeden einzelnen beobachteten Vogel, wie auch seine etwaige Tätigkeit (Brüten, Jagen, Baden etc.). Aus den dicht bewachsenen Partien scheuchte ich die Vögel vermittels kleiner Steine, oder Erdklum- pen auf. Ich möchte hier bemerken, das ich die, im Gebiete des Grabens ausgebrüteten Jungen im Laufe der Aufnahme nur dann zahlenweise in Erwägung gezogen habe, wenn sie das Nest bereits verlassen hatten, d.h. wenn sie bereits fähig waren, sich ihren Aufenthaltsort selbst zu wählen. In jedem Fall habe ich auch die, ohne Instrumente feststellbaren meteorologischen Daten registriert, werde mich aber in weiterem nur dann auf dieselben beziehen, wenn ihre unmittelbare Wirkung auf die Vögel (oder auf einzelne Arten) bemerkbar war. Im Laufe der Aufnahmen habe ich die einzelnen Aspek- te nicht im Sinne der Kalendermonate aufgeteilt, sondern ich habe mich der, den hei- mischen klimatischen Verhältnissen viel entsprechenderen Aufteilung bedient (Siehe die Tabellen). Zum Aufnahmegebiet habe ich auch den ausserhalb des Grabenbeckens sich entlangziehenden, nicht angebauten Vegetationsstreifen herangezogen, womit ich dann die Aufnahmen in einem durchschnittlich 6 m, breiten Streifen vornahm. Wie in meinen früheren Arbeiten, so bin ich auch hier von dem als Standard betrachteten Probestreifen für vorbestimmte Längen (100, 1000 m) abgewichen, denn meines Erach- tens nach gibt eine, vom, ganzen Grabenabschnitt gemachte Aufnahmeserie ein ver- lässlicheres Resultat, als eine von bloss einem Abschnittsteil gewonnene. Die Resultate können sodann mit Leichtigkeitin Standard umgerechnet werden. Diese Methode kann sinngemäss freilich nur innerhalb gewisser Grenzen angewendet werden und reicht im besten Falle auf 1000 — 3000 m. Beringungen habe ich nur gelegentlich und wie bei Nesthockern, so auch bei alten Vögeln in erster Linie bloss kontrollweise vorgenommen. Auf diese Art gelangte ich auch zu keinem einheitlichen Resultat und ich weise des weiteren nur dann darauf hin, wenn dies notwendig erscheint. Den Fang der zu berin- genden Altvögel bewerkstelligte ich mit zwischen den Sträuchern ausgespannten Netzen (Japannetz). ; Die Aufnahmen wurden von April 1962 bis Marz 1964 fortlaufend vollzogen, durch- schnittlich 2—3 Mal des Monates. Unpersönliche Gründe hielten mich im März 1962 * Analoge Forschungen habe ich schon an dem Budakeszi-er (SCHMIDT 1963) und dem Solymär-er Graben (ScHMIDT 1964) angestellt. Da ich bei der Aufzählung der Resul- tate diese häufig zitieren muss, so wäre die Berufung in jedem einzelnen Falle über- flüssig, folglich nehme ich im weiteren davon Abstand. Be: 138 von der Arbeit ab und in dem darauf folgenden Monat desselben Jahres war ich auch nur ein einziges Mal im Untersuchungsgebiet. Die mit einem Sternchen bezeichneten Arten (Tabelle 4) zeugen von solchen Beobachtungen, welche nach der Aufnahmezeit . gemacht wurden, das heisst, diese Arten sind nach dem, Abschreiten des Untersuchungs- abschnittes, wahrend des Riickganges gesehen worden. In solchen Fallen habe ich nur jene Arten erwahnt, welche vom Standpunkte der Aufnahme aus betrachtet etwas neues bedeuteten. Ins Endresultat wurden diese dann selbstredend nicht einbezogen, aber die Angabe derselben schien zwecks bestmöglicher Kenntnis der untersuchten Grabentype erwünscht. Die bei der Bearbeitung der Budakeszi-er und Solymärer Grä- ben verfolgte Methode auch hier anwendend, ergeben sich folgende Kategorien: Konstantdominierende Art: sie ist während des Jahres einzelweise in allen vier Aspek- ten in 80% der Aufnahmen zugegen. Ihre Menge (Q) erreicht in mindestens 2 Aspekten 4%, der Gesamtmenge. Brütet im Graben. Aspekt charakterisierende dominante Arten: kommt in mindestens 80%, der im As- pekt getätigten Aufnahmen vor. Ihre Anzahl erreicht zumindest 4% der Gesamtmenge (Q) im Aspekt. Aspekt charakterisierende Arten: kommt mindestens in 80% der im Aspekt getätig- ten Aufnahmen, unabhängig von der Individuenzahl, vor. Begleitende Arten: es sind solche, welche im Laufe der einzelnen Aspekte, oder even- tuell während des ganzen Jahres mehr oder minder regelmässig vorkommen, aber die Häufigkeit ihres Erscheinens, bzw. ihre Menge erreicht nicht die Kriterien obiger Kate- orien. 4 Akzessorische Arten: die nur selten, fallweise vorkommen. Spezieller Teil Eine konstantdominierende Art gab es in keinem Untersuchungsjahr. Die erhaltenen Resultate bekraftigen die, an dem Graben von Solymär gemachten Erfahrungen und machen es wahrscheinlich, dass die, für diese Kategorie gestellten Anforderungen zu hoch sind; wir treffen im Laufe der Aufnahmen nur in äusserst seltenen Fällen Arten an, die diesen Postulat hundertprozentig entsprechen. Bei der Prüfung des Budakeszi-er Grabens hat sich die Amsel zwar als konstantdominierende Art erwiesen, doch die in späteren Jahren durchgeführten Kontrollaufnahmen zeigten, dass diese Feststellung auch dort nicht für jedes Jahr als allgemein geltend betrachtet werden kann. Es ist daher anzezeigt, dass wir bei einer allgemeinen Schlussfolgerung di Bedingungen die- ser Kategorie einigermassen abändern. Aspekt charakterisierende dominante Arten Parus maior L. (IIL., resp. III., IV.)* Wie bei den, an den Gräben in Budakeszi resp. Solymär durchgeführten Untersuchungen, so sind die ersten Kohlmeisen auch hier Ende Juni, bzw. Anfang Juli im Graben erschienen (Abb. 18). Für diese, meistens junge Vögel galten die buschigen Partien des Grabens schon nicht mehr nur als Zugs-, bzw. Streifzugs-Medium, sondern auch als Nahrungsaufnahme-Stationen. Es waren auch öfters badende Individuen zu sehen. Wie einige Finkenvögel, so haben auch die Kohl- meisen während ihrer Nahrungssuche auf den benachbarten Feldern das Buschwerk des Grabens als einen verlässlichen, schutzbietenden Wehrwall betrachtet. Wie weiter oben erwähnt, wurde neben dem Graben in den beiden Untersuchungsjahren auf wei- tem Raume Kraut angebaut. Von Mitte Juli bis Mitte November d.J. 1963 habe ich bei jeder Gelegenheit die Erfahrung gemacht, dass die Kohlmeisen den Krautacker regel- missig besuchten, sich dort auf den Krauthäupten und am Boden zu schaffen machten, sobald sie aber durch irgend etwas erschreckt wurden, sich immer wieder ins Gebüsch des Grabens flüchteten. In den Mägen der, am 21. September 1963 mit dem Japannetz *Die röm. Ziffern in 1962 bzw. 1963 bedeuten die einzelnen Aspekte. 139 im Graben gefangenen sechs Kohlmeisen waren sowohl nützliche, wie auch schädliche Insekten zu finden (Tabelle 3)** Turdus philomelos Brehm, ( — , resp. II). Während des Frühjahrszuges sind sie inden Monaten Marz-April sowohl in dem Graben, wie auch daneben zu sehen, wie dies in Budakeszi und Solymar der Fall war. Zu dieser Zeit ist das Buschwerk hinsichtlich fiir Nahrungssuche, Versteck und Zug gleicherweise wichtig, in erster Linie wegen seines fortlaufenden, und verschiedentliche Gebiete miteinander verbindenden Charakters. Übrigens sind die Singdrosseln während der Zugzeit überall vorzufinden, wo es Bäume, oder Gebüsch, ja Schilf gibt, ihre Gegenwart am Grabesrand ist daher keineswegs aus- schliesslich. Im Sommer erscheinen die ersten Exemplare Ende Juni am Graben, der Zug kulminiert nach Mitte August (Abb. 19.). Den letzten Singdrosseln begegnet man im allgemeinen Ende Oktober. Die im Laufe meiner Aufnahmen beobachteten Exem- plare hielten sich mit Vorliebe an den dichtesten Stellen auf, in erster Linie im hohen Unkraut, sowie unter umfangreichen Holunderbüschen, aber auch am Krautacker waren sie ziemlich oft zu sehen. Ebenso gab es auch welche auf der anderen Graben- seite, im Kukuruzfeld sich bewegten und ständig war ihre Verbindung mit dem. nahe gelegenen Wald des Remeteberges. Mehreremale konnte ich Singdrosseln auf dem " Brachfeld unterhalb deserwähnten Waldes in Gesellschaft von Amseln beobachten. Im Laufe des Monates August sah ich des öfteren unlängst flügge gewordene kurzschwän- zige Jungvögel, welche höchstwahrscheinlich aus dem. Walde von den Alten zum Graben heruntergeführt worden waren. Am 27. Juli 1963 hat ein Jungesseine bettelnde Stimme hören lassen, die Alten führten und fütterten es also noch. Diese Exemplare stammten wohl aus der Waldespopulation Remeteberg, aus der schwachen Flugfähigkeit der Jungen schliessend, konnten sie nicht von weiter her gekommen sein. Im, Falle der Singdrosseln spielt das Wasser des Grabens keine entscheidende Rolle (Tab. 2). Am 19. August 1962 z. B. habe ich die meisten Exemplare im vollkommen trockenen Ab- schnitt des Grabens, an einer Stelle vorgefunden, woeseine Menge von Holunderbüschen gab und das Unkraut am dichtesten war. Für diese Vogelart ist der Graben vorwiegend als Zugstrasse und Futter-Fundort von Bedeutung. Turdus merula L. (I., II., III., resp. — ). Im ersten Aufnahme-Jahr waren die Amseln, den IV. Aspekt ausgenommen, fast zu jeder Zeit im Graben anzufinden. In 1963 verrin- gerte sich ihre Zahl. Die Amsel ist der charakteristische Brutvogel des Grabenabschnit- - tes, infolge der Eigenheit der Grabenrand-Vegetation aber fängt sie später zu brüten an, als die Populationen der Waldrändern, Gärten, oder Parks. Die Belaubung der Weiden und des Holunders beginnt erst im Laufe des Monates April und es fehlen die immergrünen Bäume und Sträucher, welche den Nestern auch in der ersten Frühjahrs- periode den entsprechenden Schutz reichen könnten. Auch die ungewöhnlich harten Winter der Untersuchungsjahre, sowie der verspätete Frühlingsanfang hinderten das Brüten. Am 10. März 1963 lag der Schnee überall 40 em hoch. Zwei Exemplare hielten sich an den aperen Stellen der nahen Waldrand auf. Am. 15. März war der Schnee nur mehr in Flecken vorhanden am Grabenrand jedoch türmte er sich stellenweise noch hoch. Ein Männchen konnte ich im Grabenbecken, nahe zum, frequentiertesten Nist- platz des vergangenen Jahres beobachten. Auch die Placierung der Nester widerspie- gelt diese Zwanssituation. Am 5. Mai 1962 fand ich ein Nest auf einem mit Hopfen überwucherten Holunderstrauch ungefähr 20 em unter dem Grabenrand, mit fünf, noch nicht flaumigen Jungen. Das Nest war teilweise zwischen Hopfenranken einge- baut. Im. Jahre 1963, ebenfalls am 5. Mai, stand ein Nest im Grabenbecken am Fusse ei- nes Weidenstammes noch leer. Nach dem Ausbrüten haben die Altenihre, nach Drosselart rasch aus dem Nest her- ausgehüpften Jungen eine zeitlang noch im Graben geführt. Ich hatte öfters die Gele- genheit, dort um Futter bettelnde Jungvögel zu beobachten. Später streifen die selbst- ständig gewordenen Vögel wahrscheinlich in der Umgebung herum, wenigstens gelang es mir nicht ein einzigesmal im. Bereiche des Grabens auch nur einen von den am, Nest. beringten Vögeln wieder einzufangen. Im Krautacker habe ich sie, im Gegensatz: zu den Singdrosseln, verhältnismässig selten angetroffen, aber oft trieben sie sich auf **Die Bestimmung der Insekten wurde von Dr. GÁBOR REICHART und Dr. LÁSZLÓ SzaLay-Marzsò (Pflanzenschutz-Forschungsinstitut) vorgenommen, denen ich hier für ihre Bemühung besten Dank sage. 140 kurz begrasten oder gemähten Rasenpartien des Grabenrandes herum, ständig mit den Eichenwäldern des nahen Remete-Berges Kontakt haltend. Es kann angenommen werden, dass die, im Graben brütenden Paare eigentlich die Erweiterung der Gebiets- grenzen der Waldpopulation dokumentieren, ihr Brutrevier auch auf ein solches Biotop ausstreckend, mit welchem sie aus anderen Gründen (Wasser) sowieso in reger Verbin- dung stehen. Dasselbe habe ich auch in Budakeszi beobachtet, während mir in Soly- mär, wo der untersuchte Grabenabschnitt weiter vom Wald entfernt war, nur gelegent- lich erschienene Exemplare begegneten. Der Holunder fing ziemlich spät — Anfang August — an reife Früchte zu tragen, und von da an stieg auch die Zahl der Amseln in die Höhe. Der Kulminationszeitraum deuerte von Mitte August bis Anfang September (Abb. 19), in Budakeszi aber, wo das Reifen des Holunders, wie z. B. im Jahre 1961, schon mitte Juli seinen Anfang nahm, traf ich die maximale Menge am 6. August an. Im Spätherbst waren die Amseln in dem dichtesten, mit Hopfen und Waldrebe umsponnenen Buschwerk anzufinden. Die Amsel repräsentiert ungefähr den Mittelweg zwischen den, wegen des Wassers und jenen we- gen der Holunderreife eintreffenden und dort verbleibenden Arten. Lanius collurio L. (II., resp. II).. Die, in den ersten Tagen des Monates Mai eintref- fenden Vögel hielten vorerst nicht an ihrem, Revier fest, bei den Aufnahmen flogen sie weite Strecken entlang des Grabens voraus, ich sah aber welche auch in den, die Mast- anstalt umzebenden Gärten im Gebüsch und vom Telegrafendraht aus jagen. Beson- ders bei windigem, kühlen Wetter, wie z.B. am 5. Mai 1963, zogen sie sich in weite- ‘rem Umkreis auf geschütztere Plätze des Gebietes. Hingegen hielten die, im Brüten begriffenen Vögel am 16. Mai, bei ebenfalls kühlem und windigen Wetter (am Morgen bloss plus 4° C !) schon an ihrem Revier fest und oblagen lieber im Grabenbecken der Nahrungssuche. Das Brüten nimmt im, allgemeinen Mitte Mai seinen Anfang, aber Verschiebungen, offenbar der momentanen meteorologischen Lage entsprechend, gab es wohl. So fand ich am 16. Mai 1962 fünf bewohnte (4, 2, 2, 1, 1 Eier), zwei noch leer- stehende und einebenerst beschädigtes Nest in den Büschen des Grabens, demgegenü- ber konnte ich am, 13. Mai 1963 bloss zwei entstehende Nesterregistrieren. Auf Grund der vorzefundenen Nester und der Anzahl der beobachteten Individuen kann ich die Zahl der, in dem Probeabschnitt brütenden Paare auf etwa 8 schätzen. Ein zweiter Nestbau wurde in beiden Jahren vorgenommen, wahrscheinlich infolge Beschädigun- gen, oder Wetterunbilden, die die erste Brut vereitelten. So fand ich am 19. Juli 1962 einige, paar Tage alte, sowie am 29. Juli drei, kaum | — 2 alte Jungen. Im Juli waren auf dem Buschwerk des Grabens die Jungen in ständiger Bewegung. Die geschlossenen Familien hielten vorläufig noch am Revier fest, die Verbindung der Alt- und Jungvözel lockerte sich dann mit der Zeit in dem Masse, als die Fertigkeit der Jungen, sich die Nahrung selbst zu verschaffen, ihre Fütterung überflüssig machte. Es scheint, dass vor dem, Zuge unter den Populationen eine gewisse Bewegung und Vermischung stattfinde. Von den, durch mich in der Zeit vom 14. — 24. Juni im Graben kontrollweise beringten Jungvögeln (in 4 Nestern insgesamt 18 pull.) konnte ich z. B. am. 19. Juli bloss ein einziges Exemplar im Untersuchungsgebiet beobachten, die ge- sichteten, in diesem Jahre auszebrüteten Vögel waren alle unberingt. Ich halte es für wahrscheinlich, dass von den Waldgrenzen, oder der Busch-Zone Schottergrube ober- halb der Mastanstalt einzelne Familien in den Graben herunterwanderten, während die Original-Population, oder zumindest ein Teil derselben, anderswohinzog. Das Jazdrevier der Neuntöter-Population des Grabenrandes erstreckte sich ausser- halb des Grabsns auf die benachbarten landwirtschaftlichen Gebiete, und zwar in erster Linie auf diese. Im Graben selbst, wie bereits erwähnt, oblagen die Vögel der Jagd nur zwangsweise, schon wegen der ungünstigen Aussichts-Verhältnisse auf der Innenseite der Gebüschreihe. Die Intensität der Jagdtätigkeit war gemäss der Gegeben- heiten der Umgebung verschiedentlich. Dort, wo sich am Grabenrand nichts als Aus- sichtspunkt geeignetes befand (einzeln stehende Büsche, Telegrafendraht, Stangen etc.), wurden ausschliesslich die Büsche des Grabens benützt. In solchen Fällen stürtzte sich der Vogel, meiner Schätzung nach, auf 1 — 6m Entfernung, vom Buschwerk des Grabenrandes gerechnet, auf die Beute. Im Jahre 1963 konnte vermittels auf 50 m Entfernung ins Krautfeld gesteckten dürren Asten das Gebiet ihrer diesbezüglichen nützlichen Tätigkeit beträchtlich erweitert werden. , Die Zahl der Neuntöter verringerte sich allmählich zu Beginn des Zuges im Monate August; es waren immer mehr ihresgleichen ausserhalb des Grabens auf den Maisfel- 141 dern, in Hechen am Wegrand, oder Garten zu sehen. Anfang September verschwanden auch die letzten vom Graben. Sturnus vulgaris L. (II, resp. — ). Der Star kann nicht als eine charakteristische Vogel- art der Gebüschreihe des Grabens betrachtet werden; dass er sich in der Zeit Juni — August 1962 im untersuchten Grabenabschnitt doch als den Aspekt charakterisieren- de dominante Art erwiesen hat, folgt aus dem Gepräge der Umgebung und zum, Teil aus der Vegetationstype des Grabens. In den Bäumen um die Mastanstalt herum, wie auch in älteren Exemplaren am Wegrand nisten die Stare regelmässig von Jahr zu Jahr. Während der Brutzeit hielten sie sich nur vorübergehend auf den Sträuchern des Grabens auf, als Singplatz wählten sie sich höhere Bäume am Wegrand. Von Ende Mai angefangen kamen die Jungen der ersten Brut aber mit Vorliebe zum Graben, wo sie im. diehten Gebüsch, oder im Laub der Weidenbäume die, mit Futter ankommenden Alten erwarteten. Neben den, in Menge herumliegenden Exkrementen fand ich die Überreste mehrerer zerrissener Maikäfer (Melolontha vulgaris). Es ist nicht uninteres- sant, dass die Jungen der zweiten Brut Grabengebüsch schon nicht mehr anzutreffen waren. Ende Juli, Anfang August habe ich auf dem naheliegenden Brachfeld des öfteren grosse Flüge beobachtet, welche in erster Linie wahrscheinlich die massenhaft auftre- tenden Geradflügler (Orthoptera) verzehrten. Einige Exemplare flogen für kurze Zeit, wahrscheinlich aus Sicherungsgründen, (um Ausschau zu halten) auf die Bäume des Grabens. Ende August und im September nährten sich kleinere Scharen auch von Ho- lunderbeeren. | Prunella modularis (L.) ( — ‚resp. III.). Die Heckenbraunelle ist von Mitte September bis Ende November, besonders aber im Oktober ein charakteristischer Vogel der Gra- benrand-Gebüsche. An entsprechenden dicht bewachsenen Stellen, dort z. B. wo Licium, wächst, überwintern eventuell einzelne (SCHMIDT 1963). Während des Früh- jahrszuges kommt sie — im Monate April — viel seltener vor. In beiden Untersuchungs- jahren sah ich sie regelmässig auf den Krautacker hinausziehen. Im Graben liebten sie die dichtesten, hauptsächlich die, mit Artemisia überwucherten Teile. Die Gebüsche des Grabens kommen für diesen heimlichen, sich im Freien nicht gern bewegenden Vogel in erster Linie als Zugstrasse in Betracht. Ihre Nahrung findet die Heckenbraunelle in der Grabenvegetation und auf dem benachbarten landwirtschaftlichen Gebiet. Chloris chloris (L.) (I., II., resp. Il.). Charakteristische Brutart der, mit Holunder- büschen bewachsenen Grabenränder; auch ihr quantitative Brutbestand widerspiegelt die Pflanzenstruktur des Grabens. Wie hier, im Laufe der jetzigen Untersuchung, so auch in dem, mint Holunder reichlich bewachsenen Budakeszier Graben, hat sich der Grünling immer als charakteristische dominierende Art des II., also Brut-Aspektes bewiesen. Im Solymärer Graben waren drei, von den, im Graben vorgefundenen vier Nestern ebenfalls auf den dort nur spärlich wachsenden, verkümmerten Holunder- büschen. Als Brutplatz liebten sie vorzugsweise die, mit Hopfen und Waldrebe über- wachsenen Büsche (Tab. 1). Diese sind besonders bei der ersten Brut von Bedeutung, denn Ende April bietet der Holunder meistenorts noch keinen genügenden Schutz, das Laub ist noch schütter und die Büsche sind zum Nestbau kaum geeignet. Im Mai gab es schon überall brütende Vögel und am 14. Juni 1963 begegnete ich einigen, von den Alten geführten Jungvögeln beim, Wasser des Grabenbeckens. Von Juni angefangen vermehrte sich, hauptsächlich durch die flügge gewordene neue Generation, ihre Zahl und mit zunehmender Hitze, bei dem raschen Verdunsten der freien Gewässer, erschie- nen sie immer häufinger beim Grabenwasser. Die Kulminationsperiode fiel in beiden Jahren auf Ende August, bzw. im Jahre 1962 auch auf den September (Abb. 18); zu - dieser Zeit konnte ich stets trinkende oder badende Grünlinge beobachten. Ihre Vertei- lung auf dem Graben wird durch die Zahlangaben einer beispielsweise herausgegriffenen Aufnahme veranschaulicht (Tab. 2.). Ihr Futtersuchsgebiet fällt nicht mit ihrem Brut- — gebiet zusammen, ihre Nahrung sichern ihnen weitergelegene, vorwiegend kultivierte Gebiete. Am 19. August 1962 beobachtete ich einen Grünling, der auf einem Kohlkopf sitzend, dort eine geraume Zeit hindurch etwas, vermutlich Läuse, aufpickte. Fringilla coelebs L. (INI., resp III.). Der Buchfink besucht das Grabenbecken fast ausschliesslich wegen des Wassers, folglich fällt der Gewichtspunkt seines Erscheinens immer auf den III. Aspekt und innerhalb desselben in erster Linie auf die zweite Hälfte des Monates September und auf Anfang Oktober. Dieser Zeitpunkt fällt beiläufig mit dem Herbstzug dieser Art zusammen, wenn an Waldrändern, auf landwirtschaftlichen Gebieten, aber hauptsächlich bei Gewässern grössere Mengen zusammenkommen. Nach 142 meinen bisher vorgenommenen Aufnahmen scheint es mir, dass der Buchfink in der Zugzeit haufiger an solchen Stellen vorzufinden ist, die mit Waldern benachbart sind. In dem gegenwärtigen Fall Nagykovacsi, wie auch beim Budakeszier Graben, wo es in der Nahe Gebüsch, bzw. Wälder gab, hat sich der Buchfink in der Zeit September — November als eine für den Aspekt charakteristische dominierende Art erwiesen, wäh- rend er in den beiden Untersuchungsjahren von Solymär im. III. Aspekt nur in 50,0, bzw. 57,1% der Aufnahmen vorkam und auch seine Menge nicht als eine bedeutende zu nennen war. An letzterem, Orte streckt sich der Graben zwischen Feldern dahin, und nur weit entfernter liegen die Eichenwälder von Pilisborosjenő. : In den Frühjahrs- und Herbst-Aspekten figurierte der Graben gelegentlich als Nah- rungs- und Schutzgebiet. Ich habe es öfters beobachtet, dass einzelne Exemplare in der begleitenden Unkraut-Vegetation auf den Pflanzen, wie auch auf dem Boden nach Nahrung suchten. Am 14. Dezember 1962, als der Boden mit Schnee bedeckt war, suchte ein Exemplar an schneefreieren Stellen des Grabenrandes zu etwas Nahrung zu gelangen. Am 12. Januar 1962 war schon seit Tagen alles mit einer dicken, verhärteten Rauhreifschicht bedeckt. Bei der Aufnahme, als es hell wurde, (Temperatur — 15° C) erschien ein einsames Exemplar vom Walde kommend und liess sich in einem, dicht von der Waldrebe umrankten Gebüsch nieder, wo es alsbald am. Boden zu suchen an- fing. Sein Gehaben war derart vertraut, dass es zu vermuten war, der Vogel benütze diesen, vor Raubvögel und Rauhreif geschützten Ort schon seit Tagen. Die auf den umherliegenden Feldern zur Herbstzeit sich herumtreibenden kleineren Flüge liessen sich, aufgescheucht, öfters auf den Bäumen des Grabens nieder, aber sie benahmen sich hierbei nie so, wie die, in solchen Fällen sofort ins Gebüsch einfallenden Sperlinge, sondern hielten vorerst, auf der Baumspitze sitzend, Umschau, um dann wenn die Gefahr nicht vorüberging, unter eifrigem Rufen weiterzufliegen. Emberiza citrinella L. (II., resp. II., III.). Als Brutvogel stellte ich die Goldammer nur in einem Falle (1962) im, untersuchten Grabenabschnitt fest, wo das Nest in einem, offenen, strauchlosen Teil, an der Innenseite des Grabens, in einer kleinen Vertiefung placiert war. Dies will nicht bedeuten, dass ein weiteres Brüten nicht stattfand, ich halte es aber für unwahrscheinlich. Im. Frühling und Frühsommer war die Goldammer nur gelegentlich und in geringer Individuenzahl anzutreffen. Dies waren hauptsächlich zur Tränke ziehende Exemplare, doch haben auch die Männchen der, im nahen Waldes- rand brütenden Paare die Bäume und Sträucher des Grabens als Singplätze ihres, ver- mutlich in seinen Grenzen bis zum Graben erweiterten Revieres benützt. Von Mitte Juli an erhöhte sich ihre Zahl, besonders dort, wo Wasser im Graben stand. Ich konnte öfters badende Exemplare beobachten. Die Kulmination fiel in den Monat August, doch waren auch noch im Oktober starke Bewegungen wahrnehmbar. Gleiche Resul- tate erlangte ich in Budakeszi und Solymär. Sowohl auf den Bäumen, wie auch am Boden mischten sich oft Grünlinge und Buchfinken unter sie. In beiden Jahren beobachtete ich öfters viele Goldammern am Krautacker, wo sie aber aller Wahrscheinlichkeit nach nur nach Unkrautsamen suchten. Ob hier, oder auf den Brachfeldern aufgescheucht, suchten sie zumeist im Grabengebüsch Schutz. Wie in den Gräben von Budakeszi und Solymär, so hielten sie sich auch hier oft im dichten Gras des Grabenbeckens auf. Vom Monate Oktober angefangen verringerte sich ihre Zahl, und oft gelansten solche Exemplare in das Aufnahme-Material, welche sich eben nur für eine kurze Rast auf einer höheren Baumspitze niedergelassen hatten. Während der Wintermonate verschwanden sie hier sozusagen, um an Ortschaftsgrenzen, in Ge- höften und auf Misthaufen zu erscheinen. In der Nachbarschaft des Aufnahmegebietes, bei der Schweine-Mastanstalt hielten sich den ganzen Winter hindurch grosse Scharen auf. An ihrem eng-begrenzten Nahrungsfeld festhaltend, bekam man auch nicht ein einziges Exemplar im Graben zu sehen. Passer domesticus (L.) (I., IL., III., resp. II., III.). Die Quantitäsverhältnisse der Haus- sperlinge in den Grabenrand-Gebüschen sind stets Folge der umliegenden Gebiete. Beim Nagykoväcser Graben gab es drei Umstände, infolge derer diese Vogelart in den zwei Jahren insgesamt fünf Aspekte hindurch mit hochprozentigen Werten figurierte. Die Schweine-Mastanstalt war mit den dazugehörenden Gebäuden und ihren alten Bäumen ein hervorragendes Sperlingsheim, dessen Wirkung sich durch die, am daneben liegenden Grabenabschnitt stets vorhandenen Individuen anschaulicherweise hekräf- tigte. Fürsie war das Gebüsch in diesem Zeitabschnitt jener Ort, wo sie sich ausruhten, sonnten und ihre Feder putzten. Ein alter ausgehöhlter Weidenbaum aber, der unweit 143 der Mastanstalt am Grabenrand stand, brachte die Nistgelegenheiten schon mitten ins Untersuchungsgebiet hinein. Als dritter Faktor sind die, in unmittelbarer Nähe des Grabenrandes sich dahinziehenden Weizen- und Haferfelder zu betrachten, de- ren eifrigste Besucher, wie auch nach der Ernte auf den Stoppelfeldern, eben die Sper- linge waren (Abb. 20.). Ihr Ausgangspunkt war immer das Grabengelände mit seinen Sträuchern. In 1963 untersuchte ich eingehender ihre Schädigung am Weizenfeld. Am, 27. Juli gingen sie schon die kreuzweise gelagerten Garben an. Meistbeschädigt wa- ren jene Getreidepuppen, welche in der Nähe des Grabens (7-10 m) lagen. Der Schaden war besonders in den mittleren Teilen beträchtlich, dort, wo sich die Sperlinge, im Gegensatz zu den freistehenden Enden der Garben, besser anklammern konnten. An solchen stabilen Punkten fand ich bisweilen 80 — 100% -igen Schaden. Der Rand des Weizenfeldes war nicht überall gleichmässig besucht, einzelne Teile wurden offensicht- lich bevorzugt. Dies lässt sich damit erklären, dass der morgendliche Einflug der Sper- linge meistenfalls an ein und demselben Punkte des Grabens, auf einen, von ihnen für günstig gehaltenen Strauch erfolste, infolgedessen sich ihre Tätigkeit auch auf ein und denselben Fleck konzentrierte. Im Monate August besuchten sie die Stoppelfelder und auch die Krautäcker. Ich habe an den Gebüschen das Füttern der flüggen Jungen be- obachtet, die Familien hielten daher noch zusammen. Am 19. August 1962 hat sich eine Schar an den reifen Früchten des Holunders gütlich getan. Im Herbst-Aspekt habe ich mitunter einige an Unkrautstellen des Grabenrandes beobachtet. Passer montanus (L.) (I., II., III., resp. II., III.). Im Laufe der Aufnahmen ist der Feldsperling eine regelmässig erscheinende Art. Ausser in dem, weiter oben bereits erwähnten alten Weidenbaum nisteten einige Paare auch zwischen den Balken der, den Graben überspannenden Brücke. Unter die Haussperlinge mischten sie sich im, allgemeinen nicht, nur während der Reifezeit des Getreides sah ich hie und da welche in deren Gesellschaft. Sie begaben sich, obwohl nicht regelmässig, mitunter auch auf den Krautacker, besonders in die, dem Graben zugewandten Seitenränder desselben. Ich habe öfters beobachtet, dass von weitem ankommende Feldsperlinge der Richtung der Gebüschreihe folgend, offenbar Schutz suchend, dicht über den Baumkronen zum Stoppelacker flogen; eine Erscheinung, die ich schon früher einmal wahrgenommen habe (SCHMIDT 1964). Aspekt charakterisierende Arten Streptopelia turtur (L.) (II.; resp. II.). Wie bei meinen früheren Untersuchungen, habe ich diese Art auch beim Nagykoväcser Graben am regelmässigsten im Brut-Aspekt angetroffen. Obzwar sie im Grabenabschnitt brütete, war ihr Vorkommen hier in erster Linie doch dem Vorhandensein von Wasser zuzuschreiben (Tab. 2.). Während der Sommeraufnahmen begegnete ich ihr fast immer in den, noch einiges Wasser enthal- : tenden Teilen des Grabens. Nachdem sie ihren Durst gelöscht hatten, flogen sie nicht sogleich fort, oftmals ruhten sie in den Zweigen der Weidenbäume ohne getrunken zu haben. Die Kulmination ihres Erscheinens fiel auf die Monate August und Anfang September, was ungefähr mit dem Optimum der Nahrungsmöglichkeiten und mit der Zugzeit übereinstimmt. Diese ruhenden Vögel waren wahrscheinlich gesättigte Exem- plare, die sich nach der Futteraufnahme in den Weidenbäumen niederliessen. Ich be- obachtete aber gleicherweise auch solche, die einzeln oder in kleinen Scharen auf den Telegrafendràhten herumsassen. Funktionell identifizierten sie diese beiden, vollstän- dig verschiedenen Objekte und statuierten damit ein schönes Exempel zur Ausnützung auch der, durch die Technik geschaffenen ökologischen Möglichkeiten. Parus caeruleus L. (III., resp. —). Ein typischer Waldvogel, der hierzulande in erster Linie für die Eichenwälder charakteristisch ist. Während ihres herbstlichen, winter- lichen Herumstreifens besucht die Blaumeise aber auch die Gebüsche an den Gräben und anderswo, besonders dann, wenn diese ihren ökologischen Ansprüchen genügen. In der Herbst- und Winterszeit ist ihre Vorliebe für Röhrichte allbekannt (TISCHLER 1943). Mit dieser Feststellung übereinstimmend habe ich diese Art am meisten in dem Solymärer Graben angetroffen, der reichlich schilfig ist, in geringerer Zahlin Budakeszi, wo esim untersuchten Graben nur wenige, mit Schilf bewachsene Stellen gab, hier aber, in Nagykovácsi, wo überhaupt kein Schilf ist, sind mir kaum einige begegnet; diese waren meist trinkende, oder badende Exemplare, aber auch solche, welche auf den 144 Weidenbäumen, oder den samentragenden Brennesseln herumturnten (letzteres habe ich im Spätherbst beobachtet). Turdus merula L. (—, resp. II.). Von dieser Art war bereits in der vorherigen Kate- gorie die Rede. Sylvia nisoria (Bechst.) (II., resp. — ). Die Sperbergrasmücke ist eine der charakteri- stischesten Brutarten der, mit Gebüsch bewachsenen Grabenränder. Ich fand sie in Budakeszi ebenso, wie in Solymär, oder Nagykoväcsi. Infolge ihrer ziemlich geheimen Lebensart aber ist ein zahlenmässiges Erfassen schwer durchführbar. Auf Grund der beobachteten, im Frühjahr und in der Brutperiode eifrig singenden Männchen habe ich im ersten Untersuchungsjahr zweifellos zwei brütende Paare im, Grabenabschnitt festgestellt; auch flügge Jungen konnte ich beobachten. Im Frühjahr 1963 waren es ebenfalls zwei Brutpaare u. zw. in der Nähe der Brutplätze des vergangenen Jahres. Ihre Brut scheint aber zugrundegegangen zu sein. Eines der beiden Männchen flog, ein ungewöhnlich umfangreiches Revier haltend, auf die Bäume am Wegrand und sang dort. Zur Nahrungssuche gingen sie mitunter knapp über den Grabesrand hinaus, gewöhnlich aber blieben sie zu diesem Zwecke im Gebüsch und der Unkrautregion des Grabens. Coccothraustes coccothraustes (L.) (I., resp. —). Bei der Bearbeitung des Budakeszier Grabens konnte ich feststellen, dass dies die einzige Art war, die den Graben mit ab- soluter Ausschliesslichkeit nur wegen des Wassers besuchte. In Nagykoväcsi war es derselbe Fall. Die Vögel kamen im Frühjahr, sowie im Sommer zwecks Trinken und Baden zum Wasser des Grabens, um dann sofort wieder den Wald aufzusuchen. Nume- risch waren die von Nagykoväcsi denen von Budakeszi unterlegen. Hier muss ich aber bemerken, dass im Jahre 1962 der erste Aspekt unvollendet war (Monat März fehlte), weshalb die Rolle des Kirschkernbeissers als eine, für den Aspekt charakteristische Art, nur mit Vorbehalt angenommen werden darf. Begleitende Arten In diesem Kapitel habe ich jene Arten ausser Acht gelassen, welche früherin irgend- einer Form bereits eine Rolle spielten, auch dann, wenn sie ausser dem bezüglichen Aspekt, bzw. den Aspekten auch anderswo mit einer gewissen Regelmässigkeit vor- kamen. Ich erwähne hier in erster Linie jene Arten, welche in beiden Untersuchungs- jahren ausweisbar und zahlenmässig feststellbar mit irgendeinem Zeitabschnitt in Ver- bindung standen. I. Aspekt. Es kann hier nur das Rotkehlchen ( Erithacus rubecula (L.)) erwähnt werden, als regelmässiger Besucher der buschigen Grabenränder, Ende März und Anfang April. Seine Zugzeit ersteckt sich nicht auf den ganzen Aspekt, folglich lässt sich sein Be- werten nicht perzentuell ausdrücken. Die buschigen Grabensränder haben dem Rot- kehlchen nicht nur günstige Zugverhältnisse, sondern mit der, in der Nähe des Wassers an den früh besonnten Grabesrändern rasch erwachenden Insektenwelt auch reichliche Nahrung zu bieten. II. Aspekt. Die Nachtigall (Luscinia megarhynchos Brehm) war in den Monaten Juli — August ein regelmässiger Gast des untersuchten Grabenabschnittes, zahlenmässig blieb sie aber weit hinter den betreffenden Daten des Wasserreichen Budakeszier Gra- bens zurück. Wahrscheinlich spielte hierbei auch die viel schwächere Holunderbeeren- Ernte eine Rolle. Das für den reifenden Holunder typisch charakteristische: die Gras- mücken fehlten auch hier nicht, obzwar eben der erwähnten schwachen Ernte wegen hier ebenfalls keine hohen Zahlen erscheinen. Die vier Arten: Mönch- (Sylvia atrica- pilla (L.)), Garten- (Sylvia borin (Bodd.)), Dorn- (Sylvia communis (Lath.)) und Klapper- Grasmücke (Sylvia curruca (L.)) meldeten sich alle erst im August, was der hiesigen, ziemlich späten Holunderreife entspricht, denn am 7. VIII. 1962 gab es bloss hie und da reife Beeren unter den grünen; am, 3. VIII. 1963 reifte er zwar schon, war aber im grossen und ganzen noch grün. Die Gebundenheit an den Reifegrad verursachte sodann, dass die Grasmücken in keinem Kategorie vorkamen. Meinen früher in Budakeszi gemachten Erfahrungen gemäss erschienen die Garten- und Klappergrasmücke auch abhängig vom, Reifegrad erst später in den Holunderbüschen, als die beiden anderen ten. III. Aspekt. Die Eichelhäher (Garrulus glandarius (L.)) kamen hauptsächlich in den 10 Aquila 1964 —65 145 Monaten September und Oktober regelmässig zwecks Trinken und Baden aus dem Wald in den Graben. Ihre Erscheinungsdichte erlangte in 1962 fast schon das Kriterium der, für den Aspekt charakteristischen Art (77,7%). Beim Budakeszier und noch mehr beim Solymärer Graben habe ich sie in der entsprechenden Zeitperiode ebenfalls häufig ange- troffen. Die Umgebung des letzteren Grabens war mit ihren, auf den Wiesen verstreut stehenden Weidenbäumen der ständige Herbstaufenthalt dieser Vogelart. Der Zaunkönig (Troglodytes troglodytes (L.)) war während der Herbstmonate ebenso ein Charaktervogel der dichten Grabenvegetation; dieselbe Erfahrung machte ich auch auf meinenanderen, ähnlichen Forschungswegen. Sein hier eingenommener Platz stimmt mit dem des Rotkehlchens überein, da auch der Zaunkönig die Verborgenheit liebt und sich auch seine Nahrung an den Grabenwänden, zwischen den Wurzeln und dem Unkrautgewirr des Grabenrandes leicht beschaffen kann. Der Gartenrotschwanz (Phoenicurus phoenicurus (L.)) erscheint während des Herbst- zuges, vorwiegend im Monate September im Gebiet. Als Aussichtspunkt benützt er ausser den Sträuchern auch grössere Krautköpfe. Dem Rotkehlchen (Erithacus rubecula (L.)) bietet das Grabenbecken in der herbst- lichen Haupt-Durchzugszeit September — Oktober, wie auch im Frühjahr Durchzugs- und Nahrungsaufnahme -Möglichkeiten. Die vier, im II. Aspekt besprochenen Grasmückenarten machten sich im, September hauptsächlich bei den Holundersträuchern reichlicheren Ertrages überall bemerkbar. Die Dorngrasmücken flogen auch oft auf den Krautacker hinaus, um dort zwischen den Krautköpfen nach Nahrung zu suchen. Der Weidenlaubvogel (Phylloscopus collybita (Vieill.)) war während seines Zuges in den Monaten September — Oktober in beiden Jahren eine häufige Erscheinung des untersuchten Grabenabschnittes. Bäume und Buschwerk, ausserdem auch in hohem Masse die Unkrautflora (Artemisia vulgaris) kamen für die Nahrungsaufnahme in Betracht. Ich beobachtete auch öfters badende Exemplare. — In 1963 konnte ich längst des Grabens Zeuge des Herbszuges von Fitislaubvögeln (Phylloscopus trochilus (L.) sein. — Auf die Girlitze ( Serinus serinus (L.)) übten in erster Linie die Unkrautfelder eine Anzehungskraft aus. Im September 1962 sah ich des öfteren kleine Scharen in den dichten Artemisia-Stauden nach Nahrung suchen. Zusammenfassung (weitere Bemerkungen) Verfasser untersuchte in den Jahren 1962 und 1963 mit Hilfe von Bestandesauf- nahmen den Vogelbestand der vorzüglich mit Weiden (Salix) und Holunder (Sambucus) gesäumten Grabenränder bei Nagykoväcsi. Es gelang ihm hier insgesamt 71 Arten (1962: 59, 1963: 51) festzustellen, von welchen in den zwei Jahren 9 Arten im unter- suchten Grabenabschnitt brüteten; die im Vergleich zueinander stehende perzentuelle Verteilung der, in den einzelnen Aspekten vorgekommenen Exemplaren (auf 2300 m) war: 1962: I: 5,09/ ; II: 44,1% ; III: 49,995; IV: 3,0%, — 1963: I: 10,297 2172260375 III: 25,2% ; IV: 4,4%. Verfasser verglich die gewonnenen Teilresultate mit seinen im Gelände von Buda- keszi und Solymär getätigten Untersuchungen gleichen Inhaltes und erwähnt die Re- sultate des Vergleiches, wo notwendig, bei der Behandlung der betreffenden Arten. Zwischen dem Vogelbestand der, mit Gebüsch bedeckten Grabenpartien und den um- gebenden bebauten Feldern, sowie Gebieten anderen Charakters besteht eine enge Verbindung. Es gibt Vogelarten, die, obwohl sich ihr Fortpflanzungs-Zyklus im Gra- bengebüsch abspielt, sich zwecks Nahrungsaufnahme in näher oder weiterliegende Ge- biete begeben (Streptopelia turtur, Lanius collurio, Passer domesticus, Passer montanus, Chloris chloris, Emberiza citrinella). Anderseits sind brütende Arten da, deren Nahrung die Vegetation des Grabens liefert. In vorliegendem Falle sind eine solche Art Sylvia nisoria und in bescheiderem Masse Turdus merula. Im. Herbst ist es umgekehrt: es er- scheinen Waldbewohner und ernähren sich zurzeit der Holunderernte von den Beeren dieses Strauches. Hierher gehören in erster Linie die verschiedenen Grasmücken. Einige dieser Arten, z. Bp. die Mönch-, oder die Gartengrasmücke kommen ansonsten nur für kurze Zeit und zufällig in einem solchen Biotop vor. Das Wasser des Grabens wird aber während des ganzen Jahres von den verschiedentlichsten Arten benützt. Sie wechseln gewöhnlich dort herüber, wo der Graben dem Wald am nächsten ist, oder wo Bäume 146 und Sträucher als Distanzvermittler vorhanden sind. Bei Streifzügen zwischen den Wäldern spielen die Bäume des Grabens oft die Rolle von Aussichtspunkten (Garrulus glandarius, Turdus viscivorus). Besonders sei auf die Rolle hingewiesen, welche das Grabengebüsch in der Zugzeit spielt. Eine ganze Menge der verschiedenen Arten hält sich dann dort kürzere oder längere Zeit hindurch auf. Man kann einen Vergleich zwischen diesen Arten und jenen ziehen, die dort brüten, da es unter den letzteren auch solche gibt, die sich gleicher- weise auch ihre Nahrung dort verschaffen, wie z. B. Weidenlaubvogel, Zaunkönig und Rotkehlehen. Andere wiederum, wie Gartenrotschwanz und Neuntöter benützen die Gebüsche des Grabens nur als Warte, ihren Bedarf an Nahrung aber decken sie auf den benachbarten Feldern. Zurzeit der Schneeschmelze ist der, den Sonnenstrahlen aus- gesetzte und bald apere Grabenrand für die Zugvögel von Ernährungs-ökologischem Standpunkte aus von Bedeutung. Das ganze Jahr hindurch bezeugt sich das Schutzwehr-Gepräge der Grabenbüsche für die Vogelwelt. Dies manifestiert sich ausser den dort lebenden Arten auch bei sol- chen, die das Gebiet nur gelegentlich besuchen (Sperlingsscharen zur Erntezeit, Buch- finke im, Winter). In beiden Forschungsjahren gab es einen aussergewöhnlich harten Winter. Der, an- lässlich der Winteraufnahmen vorgekommene vollständige Ausfall kann aber nur zum Teil diesem Umstande zugeschrieben werden, zum Teil ist hiefür der nach Laubfall schüttere Buschbestand verantwortlich. Als z. B. am 26. Januar 1963, während der Aufnahme sich im ganzen Abschnitt kein einziger Vogel zeigte, waren am nachbarlichen Waldesrand 5 Parus maior, 1 Parus caeruleus, 1 Dendrocopus medius, 1 Sitta europaea und 1 Certhia brachydaciyla zu beobachten. — Parallel zu der im Winter fehlenden Kieinvogelfauna war im Untersuchungsgebiet auch der Sperber ( Accipiter nisus L.) ziemlich selten zu sehen. Bei der Schweinemastanstalt hingegen erschien er öfters, um sich aus den Sperlings- und Goldammer-Scharen seine Beute zu holen. Die am Graben- rand mitunter vorgefundenen Überreste von geschlagenen Tauben weisen auf ein gele- gentliches Vorkommen des Habichtes ( Aceipiter gentilis L.) hin. 10* 147 shan tag ta rae Pt prs <= IHRE ot i KÜLFÖLDI GYURUSMA DARAK KEZREKERULESE (1960—63) Records of Birds ringed abroad (1960—63) XXIV. Report on Bird-Banding Podiceps ruficollis Sempach O 937128 SL Podiceps griseigena Sempach * Z 0746 AL Ardea cinerea Praha O B 5079 Vv Praha O B 6384 aL Radolfzell O B 57252 js Radolfzell O B 57456 au Moskwa O C 102080 a Moskwa © B 35583 St Praha O B 2065 Au XXIV. GYURUZESI JELENTES Dr. Keve Andras Dr. A. Keve Noville (Vaud, Switzerland) 46" 237", 06" 54" Adony 47"077", 18952" Sempach, Switzerland 47°08’ 08°11’ Hortobágy—Borsós 47°38’ 21°07’ Pozsonypüspöki (= Biskupice) 48°05’ 17°09’ Czecho-Slovakia Tejfalusziget 47°58’ 17°19’ Lednice, Breclav, Czecho-Slovakia 48°46’ 16°43’ Szarvas 46°51’ 20°32’ Illmic(= Illmitz), Austria 47°46’ 16°48’ Somogyhatvan 46°07’ 17°43’ Illmie(= Illmitz), Austria 47°46’ 16°48’ Dombövär 46°22’ 18°08’ Razdolnoye, Crimea, USSR 45°52’ 33°29’ Darvas 47°08’ 21°20’ Vinnu, Tartu, Est. SR 58°17’ 27°04’ Hortobagy—Halast6 47937 21°06 Lednice, Czecho-Slovakia 48°48’ 16°49’ Kelebia 46"11" 199377 6. XII. 1959 Dr. A. Schifferli 31. VII. 1960. Dr. Janisch Miklós 14. XII. 1960. Dr. A. Schifferli 26. VI. 1961. Peimli István 17. VI. 1950. Ing. O. Kadlec 1. II. 1954. Csiba Lajos 24. V. 1960. Ing. O. Kadlec 8. VII. 1960. Klösz Ferenc 26. VI. 1960. Dr. R. Kuhk 10. VIII. 1960. Dr. Beretzk Peter 14. VI. 1961. Dr. R. Kuhk 20. VIII. 1961. Varnai Janos 30. V. 1961. T. P. Shevareva 24. VI. 1962. Kandö Tibor 3. VI. 1954. T. P. Shevareva 30. VIII. 1962. Hartman Bálint 24. V. 1963. Ing. O. Kadlec 13. VIL. 1963. Dr. Beretzk Péter 149 Ardea purpurea Zagreb D 103197 Zagreb D 106039 Radolfzell B 57416 Zagreb D 108432 Zagreb D 108422 Egretta alba Radolfzell B 57219 Radolfzell B 57111 O sie (Ces Re Oa OL O O + Ardeola ralloides Zagreb C 219855 Radolfzell B 57440 Radolfzell B 57473 Radolfzell B 57375 Radolfzell B 58451 150 + ©. +O © +0 + Okanj, Elemir, Jugoslavia 45°26’ 20°18’ Szeged—Fehérté 46°20’ 20°05’ Ludast6, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Rétszilas 46°50’ 18°35’ Illmie(= Dlmitz), Austria 47°46’ 16°48’ Retszilas 46°50’ 18°35’ Okanj, Elemir, Jugoslavia 45°26’ 20°18’ Budapest—Szentendresziget 47°36’ 19°05’ Okanj, Elemir, Jugoslavia 45°26’ 20°18’ Sarkad 46°48’ 21°23’ Illmie(= Illmitz), Austria 47°46’ 16°48° Tapolca—Véndekhegy 46°52’ 17°27’ Fertöszelesküt(= Breitenbrunn) Austria 47°56’ 16°48’ Balf 47°39’ 16°42’ Aradac, Zrenjanin, Jugoslavia 45°25” 20°24" Géd6ll6—Halasté ASIA AMMOIII Illmie(= Illmitz), Austria 47°46’ 16°48’ Adony 47°07’ 18°52’ Illmic(= Illmitz), Austria 47°46’ 16°48’ Fonyöd 46°44’ 17°33’ Feketeväros(= Purbach), Austria 47°56’ 16°42’ Barbacs 4739" 17-18 Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°45’ Zalaszentgyörgy 46°52’ 16°42’ 19. VI. 1960. R. Ruener—Kroneisl (—. I. 1962.) Skelet Dr. Beretzk Péter 25. VI. 1961. Mikuska Jözsef 18. VIII. 1961. Sárközy Mihály 14. VI. 1961. Dr. R. Kuhk 24. V. 1963. Bertalan András 13. VI. 1963. R. Rucner—Kroneisl 5. VIII. 1963. R. Rucner—Kroneisl 13. VI. 1963. R. Rucner—Kroneisl 28. VIII. 1963. Molnár Imre 23. VI. 1960. Dr. R. Kuhk 25. VII. 1960. Csonka József 21. VI. 1960. Dr. R. Kuhk 18. IX. 1960. Gabnay Zoltán 18. VI. 1963. R. Rucner—Kroneisl 27. VILI. 1963. Liptay Ferenc 2. VI. 1961. Dr. R. Kuhk 30. VI. 1961. Janisch Miklós 2. VI. 1961. Dr. R. Kuhk 7. VIL. 1961. Horvath János 2. VI. 1961. Dr. R. Kuhk 26. XI. 1961. Molnar Dezsöne 21. VI. 1962. Dr. R. Kuhk 27. VII. 1962. Elekes Ferene Radolfzell B 56663 Radolfzell B 56655 Radolfzell B 57533 Radolfzell B 56643 Radolfzell B 57744 Nycticorax nycticorax Zagreb © 220390 Ciconia ciconia Praha B 3560 Praha B 8806 Helgoland 230856 Praha B 5866 Radolfzell BB 6674 Radolfzell BB 13445 Praha B 5616 OUT +0 FOO One © + + Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°45’ Regöly 46°35’ 18°23’ Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°45’ Attala 46°23? 18°04” Ruszt(= Rust), Austria 47°48’ 16°40’ Süly(= Sulany) AN geri Wale ole Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°45’ Barbacs 472397 17°18’ Ruszt(= Rust), Austria 47°48’ 16°40’ Mosonszentjänos—Hansägtanya 47°41’ 16°58’ Carska Bara, Ecka(= Ecska), 45°20’ 20°26’ Jugoslavia Körösladäny 46°58’ 21°05’ Medve, Czecho-Slovakia 47°482 17°39" Mohács 45°54’ 18°41’ Bohumilec, Pardubice, Czecho-Slovakia 50°03’ 15°47’ Kapuvar 47°36’ 17°02’ Ihlienworth, Westerende, Germany 53°44’ 08°55’ Ujker A7°28’ 16°49’ Komarno(Komärom—-Patkänyosmajor), 47°45’ 18°10’ Czecho-Slovakia Csengöd 46°43’ 19°16’ Ruszt(= Rust), Austria 47°48’ 16°40’ Fertőrákos 47"44" 16°42’ Witzke, Rathenow, Brandenburg, 52°42’ 12"25" Germany DR Barcánfalva (700 m.), Rumania 47"40" 24°05’ Bős(— Gabcikovo), Czecho-Slovakia 47°53” 17°35’ Györfehertö 47°41’ 17°21’ 21. VI. 1962. Rr. D. Kuhk 5. VIII. 1962. Molnär Istvan 21. VI. 1962. Dr. R. Kuhk 6. VII. 1962. Szűcs Sándor 23. VII. 1962. Dr. R. Kuhk 25. VIII. 1962. Bödis Jözsef 21. VI. 1962. Dr. R. Kuhk 29. VIII. 1963. Nagy Imre 25. VI. 1963. Dr. R. Kuhk 12. XI. 1963. Nagy Imre 8. VI. 1963. R. Rucner—Kroneisl —. VIII. 1963. Dorogi Jözsef 3. VII. 1952. Stollmann Andrés —. VII. 1959. Ing. O. Kadlec 2. VII. 1959. Stollmann Andras 1. VIII. 1959. Kiräly Ivan 5. VII. 1951. Dr. F. Goethe 2. V. 1960. Dr. Solymosy Läszlö 12. VI. 1952. Stollmann Andräs 20. V. 1960. Petränyi Gyula 24. IV. 1957. St. Aumüller 7. VIII. 1960. Gabnay Zoltan 9. VIL. 1960. Dr. R. Kuhk 4. IX. 1960. Beres Jözsef 6. VII. 1951. Ing. O. Kadlec 11. IX. 1960. Nagy Imre 151 Praha © B 6298 Al Helgoland © H 2505 m Praha O B 6293 ate Praha O B 7136 Vv Zagreb O D 102893 DE Radolfzell ©) BB 1252 SL Radolfzell O BB 11944 a Radolfzell O BB 11935 v Vv Radolfzell O BB 6581 © Praha O B 7395 ae Platalea leucorodia Radolfzell O B 57129 + Anser anser Praha O A 1939 ~ 152 Csilizuyarad(= Topolov), 47°50’ 17°36’ Czecho-Slovakia Kony A382 17522" Alt Schlön, Kr. Waren/Müritz, Germany 53°33’ 12°46’ Märamarossziget, Romania 47°50’ 23°50’ Szap(= Palkovicovo), Czecho-Slovakia AT°AQ’ 17°37’ Besenyötelek 47°43’ 20°26’ Szap(= Palkovicovo), Czecho-Slovakia 47°49’ 17°37’ Mor 47°23’ 18°12’ Privlaka, Slav., Jugoslavia 45°12’ 18°51’ Old 45°47’ 18°21’ Sarosszék(= Kotichen), Austria 1012881602212 Köszegszerdahely 47°20’ 16°31’ Sopronnyek(= Neckenmarkt), Austria 47°36’ 16°33’ Letenye 46°26’ 16°43’ Nemetszentgröt(= Gerersdorf), Austria 47°04’ 16°16’ Zalaujvar (= Novigrad-Podravski) 46°24’ 16°29’ Jugoslavia Gyékényes 46°14’ 17°01’ Ruszt(= Rust), Austria 47°48’ 16°40’ Balf 47°39’ 16°40’ Csiliznyàrad(= Topolov), 47°51’ 17°36’ Czecho-Slovakia Gyor ATTRA? 172387 Fertöfeheregyhäza(= Donnerskirchen), 47°53’ 16°40’ Austria Köszeg 47°24’ 16°33’ Vrkoc, Pohorelice, Czecho-Slovakia 48°59’ 16°31’ Nagylözs 47°34’ 16°47’ 2. VIL. 1953. Stollmann Andras 15. IX. 1960. Nagy Imre 17. VI. 1960. Dr. F. Goethe Autumn. 1960. Beres Jözsef 2. VII. 1953. Ing. O. Kadlec 25. V. 1961. Ollei Mihály 22. VI. 1955. Ing. O. Kadlec 15. IV. 1962. Radetzky Jenő 17. VI. 1956. R. Ruener—Kroneisì 25. IV. 1962. Bognär N. 2. VII. 1957. Aumüller Istvan 15. VII. 1962. Bechtold Istvan 5. VII. 1962. Dr. R. Kuhk 25. VIII. 1962. Töth Geza 13. VII. 1962. Dr. R. Kuhk 20. VIII. 1962 Dr. R. Kuhk 14. IX. 1962. Alt. Iskola 25. VI. 1955. Dr. R. Kuhk 27. VI. 1963. Ruzsovits Ernö 24. VI. 1955. Stollmann Andräs 1. IX. 1963. Nagy Imre 22. VI. 1960. Dr. R. Kuhk 6. X. 1960. Bechtold Istvan oO WAS Gie Ing. O. Kadlec —. XII. 1961. Smuk Antal Anser fabalis Leiden * 309260 a Anas platyrhynchos Bruxelles * 2 H 7272 Lu Moskwa O D 473099 + Paris * CB 1211 — Sempach * 814387 + Paris * CB 4494 + Anas querquedula Moskwa * E 288844 + Paris * EF 4515 + Paris * EF 4476 Leiden * 378475 © Anas crecca Paris * EF 4116 ar Paris * FG 7419 + Maren, N. Brabant, Holland 51°46’ 05°23’ Tata 47°39’ 18°18’ Meetkerke, Bruge, Belgium 51°14’ 03°09’ Pusztaszer 46°35’ 19°00’ Msta, Ilmen Lake, Novgorod, USSR 58°25’ 31°30’ Szenyér 46°28" 17°23’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Tokaj 48°08’ 21°25’ Sempach, Luzern, Switzerland 47°13’ 08°12” Fertöszentmiklös 47°35’ 16°53’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Ercsi 47°15’ 18°54’ Trehisbinka, Astrahansk, USSR 46°00’ 38°33’ Hortobagy 47°37 21°06’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Szikszó 48°12’ 20°56’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Hortobagy 47°30’ 21°00’ Culemborg, Gelderland, Holland 51°57’ 05°13’ Békés 46°46’ 21°08’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Helvécia 46°50’ 19°37’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Rétszilas 46°50’ 18°35’ 19. II. 1961. Dr. A. C. Perdeck 2. II. 1963. Porga Zoltän 12. XII. 1958. R. Verheyen 1. XII. 1959. Dr. Beretzk Péter 3. VII. 1960. T. P. Shevareva 28. VIII. 1960. Horvath Läszlö 24. II. 1960. Lue Hoffmann 18. IX. 1960. Venczel Kálmán 28. I. 1959. Dr. A. Schifferli 24. IX. 1962. Németh Jenő 22. XII. 1961. Luc Hoffmann 1. XII. 1962. Korodi Gábor 30. VII. 1954. T. P. Shevareva —. VIII. 1957. Kincses Gyula 23. IV. 1959. Luc Hoffmann 14 . VIII. 1960. Gergely Sándor 17. IV. 1959. Lue Hoffmann —. VIII. 1960. Dr. Radó Andras 18. VIII. 1958. Dr. A. C. Perdeck 28. V. 1962. Kupäs Imre 11. III. 1959. Lue Hoffmann 6. VIII. 1961. Horväth Jänos 8. I. 1960. Lue Hoffmann 27. VIII. 1961. Varadi Ferenc 153 Helsinki © C 85691 + Paris * EF 5554 + Moskwa * E 109758 - Leiden * 3027236 =e Paris * EP 7932 == London * 2050551 + Anas penelope London * 3007616 a Spatula clypeata Leiden * 3013452 — Paris * DE 4989 ar Leiden * 4012863 Aythya ferina Paris * DA 6338 a Buteo buteo Moskwa O B 28850 + 154 Töysä, Tuuri, Finland 62°36’ 23°44’ Hortobagy 47°37’ 21°06’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Apajpuszta 47°07’ 19°06’ Ilmen Lake, Staraia Russa Distr. 58°10’ 31°17’ USSR Rétszilas 46°50’ 18°35’ „De Sompen’’, Haarsteeg, N. Brabant, 51°43’ 05°13’ Holland Patkanyos AT°47’ 17°38’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Szeged—Fehérto 46°20’ 20°05’ Abberton, Colchester, Essex, England 51°50’ 00°53’ Apaj 47°05’ 19°10’ Peakirk, Peterborough, N. Hampton, 52°38’ 00°17’ England Jobbagyi 47"507 19"41" „De Sompen", Haarsteeg, Holland 51°43’ 05°13’ Szeged—Fehérté 46°20’ 20°05’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Oköritöfülpös 47°50’ 22°30’ Haarsteeg, Holland 512432052187 Hungaria Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Biharugra ARONA, Strenci, Lett. S.R. 57°50’ 25°40’ Cece— Hardpuszta 46°45’ 18°46’ 5. VI. 1960. G. Nordström 18. X. 1960. Matyas Ferenc 14. X. 1959. Luc Hoffmann 3. X. 1960. Kalapäcs Sandor 23. VII. 1961. T. P. Shevareva 8. X. 1961. Sárközy Mihály 16. IV. 1961 Dr. A. C. Perdeck 12. X. 1961. Nagy Imre 8. I. 1962. Luc Hoffmann 3. VILI. 1961. Dr. Beretzk Péter 17. VII. 1960. Robert Hudson 4. VIII. 1962. Major István 27. IX. 1958. Robert Spencer 17. X. 1962. Csiszár József 16. IV. 1960. J. Taapken 22. VIII. 1960. Dr. Beretzk Péter 17. II. 1961. Luc Hoffmann 6. VIII. 1961. Adorján Antal 17. IV. 1962. Dr. A. C. Perdeck Print. 1963. Szücs Sándor 7. III. 1956. Luc Hoffmann 13. IV. 1960. Paliez Päl 17. VIL. 1956. T. P. Shevareva Atumn 1957. Radetzky Jenö Stockholm O TG 3425 ae Riga O 48944 + Haliaaetus albicilla Moskwa O A 50501 + Pandion haiiaetus Helsinki O M 553 + Stockholm O 9200114 + Falco peregrinus Sempach O 815915 + Falco naumanni Radolfzell F 12702 + Radolfzell O F 22360 Bi Falco tinnunculus Paris * FD 7793 re Praha EE 171865 u Coturnix coturnix Paris GB 4353 O Bologna * Ana 702743 d Kalix, Norrbotten, Sweden 65°50’ 21"40" Szécsény 48°05’ 19"32" Strenci, Riga, Lett. SR. 57°50’ 25"40" Tejfalusziget 470582 17"20" Velikii Island, Bay of Kamdalaksha 66°32’ 33°25’ USSR Gerde 45°59’ 18°01’ Pälkäne, Salmentaka, Finland 61°24’ 24°25’ Kony A384 1710227 Jällunden Lake, Jälluntofta, Smaland, 77°05’ 13°30’ Sweden Köröstarcsa 46°53’ 21°02’ Rovray, VD., Switzerland 46°50’ 06°40’ Gyömöre 47°34’ 17°30’ St. Veit, Spielfeld, Steiermark, Austria 46°43’ 15°38” Gencsapati 47°17’ 16°36’ Weinburg a. Sassbach b. Marech, 46°42’ 15°47’ Austria Csesztreg 46°43’ 16°31’ Cap Bon, Tunis 37°05’ 11°02’ Kecskemét 46°54’ 19°37’ Zatcany, Brno, Czecho-Slovakia 49°05’ 16°43’ Selyeb 48°20’ 20°58’ El Haouarie, Tunis 37"05" 11"02" Kaposvár 46°22’ 17°49’ Torino, Piemonte, Italy Ujkigyös 46°35’ 21°00’ 18. VII. 1958. Sten Osterlof Autumn. 1960. Dr. Ruzsik Mihály 19. VI. 1948. Doc. Dr. E. Taurins 20. I. 1963. Csiba Lajos 8. VII. 1959. T. P. Shevareva 3. II. 1961. Papp Käroly 21. VII. 1960. G. Nordström 27. XI. 1960. Nagy Imre 17. VI. 1961. St. Osterlof 19. IX. 1961. Kiss Antal 7. V. 1961. Dr. A. Schifferli 5. VIII. 1962. Szabó Gábor 15. VI. 1958. Dr. R. Kuhk 17. I. 1960. György Kálmán 22. VI. 1959. Dr. R. Kuhk 6. V. 1960. Fodröczy Ferenc 25. III. 1963. M. Cantoni 20. IV. 1963. Máté Ferenc 6. VII. 1962. Ing. O. Kadlec 25. VIII. 1963. Soltész Barna 1. V. 1959. CRMMO —. VI. 1959. Dr. Pintér Janos 1. V. 1959. Prof. Dott. A. Toschi 16. V. 1960. Csicsely Mihály 155 Bologna * Ana 857809 se Bologna * Ana 870384 aE Bologna * Ana 879698 Ie Bologna + Ana 881846 at Porzana parva Radolfzell = G 115134 sù Fulica atra Praha D 30562 ails Paris * DC 5643 Vv V bi Paris * DE 3789 at Tringa glareola Helsinki * A 126092 + Philomachus pugnax Helsinki * A 101958 —- Praha * K 222991 SE 156 Ravenna, Italy Zalalövö 46°51’ 16°35’ Ragadozó áldozata — Raubvogelbeute Vercelli, Italy Doba 47"10"7 17"23" Villafranca, Verona, Italy Kapolcs 46°57’ 17°37’ Cerea, Verona, Italy Szentgotthard 46°57’ 16°16’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51)’ Mosonszolnok ASN! ION Lednice, Breclav, Czecho-Slovakia 48°48’ 16°49’ Esztergom 47°47’ 18°45’ Tour du Valat, Camargue, France Tour du Valat Tour du Valat 43°30’ 04°40’ Fonyöd 46°44’ 17°33’ Tour du Valat, Camargue, France 43°30’ 04°40’ Tarcal 48°09’ 21°20’ Pori, Yyteri, Finland 61°32’ 21°35’ Pétfürdő 47°10’ 18°08’ Pori, Ruutukuopat, Finland 63°52’ 23°06’ Balastya 46°25’ 20°00’ Lednice, Czecho-Slovakia 48°46’ 16°43’ Szeged—Fehért6 46°20’ 20°05’ 12. V. 1961. Prof. Dott. A. Toschi 30. V. 1961. Elekes Ferenc 20. V. 1961. Prof. Dott. A. Toschi 10. VIL. 1961. Fáncsi Géza 1. V. 1962. Prof. Dott. A. Toschi 29. VI. 1962. Tölli Magdolna 5. V. 1962. Prof. Dott. A. Toschi 9. VII. 1962. György Kálmán 23. IX. 1956. Dr. R. Kuhk 22. VII. 1962. Kovács János 9. VI. 1957. Ing. O. Kadlec 20. VIII. 1958. Schalla Ernő 10. I. 1958. 5. I. 1959. 5. II. 1959. Luc Hoffmann —. IV. 1959. Kelemen Antal 19. I. 1960. Luc Hoffmann 25. IX. 1960. Hunkö Janos 19. VII. 1961. Mag. G. Nordström 10. VIII. 1961. Cser László 16. V. 1959. Mag. G. Nordström 4. VIII. 1961. Eperjesi György 6. IX. 1961. Ing. O. Kadlec 4. IX. 1962. Stanky Bedrjek Larus argentatus Zagreb C 216490 + Larus ridibundus Radolfzell © E 25019 + Praha E 135056 Praha E 148518 si COTE 20 Moskwa D 219296 Moskwa E 561865 Moskwa M 62203 Varsovia E 10 15906 Radolfzell E 22827 Praha E 155230 Varsovia E 10 15691 Praha E 145143 On OC Mr OS OT One Ome Oma) © Mrkan, Bobara, Dalmacia, Jugoslavia 42°35’ 18°11’ Sárospatak 48°14’ 21°37’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Kapuvär, Tözeggyäri major 47°36’ 17°02’ Ptacov, Trebu, Moravia, Czecho-Slovakia Kapuvar 47°36’ 17°02’ Ratmirov, Czecho-Slovakia 49°09’ 15°08’ Törökbecse(= Novi Becej), Jugoslavia 45°35’ 20°10’ Matsalu Zapovednik, Est. SR 58°44’ 23°46’ Budapest (Lägymänyos) 47°29’ 19°04’ Engure Lake, Lett. SR 579177 23-07" Budapest (Cinkota) 47°31’ 19°14’ Kasari, Matsalu, Est. SR. 58°45’ 23°43’ Nemesnädudvar 46°20’ 19°03’ Warniki, Olsztyn, Poland 54°10’ 21°15’ Budapest (Margitsziget) 47°32’ 19°03” Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°45’ Fülöpszälläs 46°49’ 19°14’ Zählinice, Holesov, Moravia, 49°27’ 17°29’ Czecho-Slovakia Nagybajes 47°46’ 17°42’ Warniki, Ketrzyn, Poland 54°10’ 21°15’ Magyarkanizsa (Kanjiza), Jugoslavia 46°04’ 20°07’ Staré Jezero, Chlum, Czecho-Slovakia 48°59’ 14°54’ Bicske 47°33’ 18°34’ 23. VI. 1962. R. Rucner—Kroneisl 20. VIII. 1962. Dr. Beretzk Péter 12. VI. 1956. Dr. R. Kuhk 14. V. 1959. Kiräly Ivan 17. VI. 1957. Stollmann Andräs 17. V. 1959. Kiräly Ivan 2. IX. 1959. Ing. O. Kadlec —. VI. 1960. Antal Läszlö Datum ? T. P. Shevareva 19. I. 1961. Petäk Sändor 30. V. 1960. T. P. Shevareva 20. I. 1961. Nagy Lajos 11. VI. 1960. T. P. Shevareva 23. I. 1961. Meszäros Jözsef 10. VI. 1960. P. Kozlowski 26. I. 1961. Molnar Istvan 23. V. 1959. Dr. R. Kubk 15. III. 1961. Kakonyi Jözsef 9. VI. 1961. Ing. O. Kadlec 3. VII. 1961. Nagy Imre 9. VI. 1960. P. Kozlowski 21. VII. 1961. Fernbach János 15. V. 1959. Ing. O. Kadlec 15. X. 1961. Dr. Homoki-Nagy István 157 Varsovia E 1019146 ir © Moskwa E 465852 Radolfzell E 5348 sie Oa FO Radolfzell O E 52682 Radolfzell * E 42171 Vv Radolfzell O E 53685 Ir Radolfzell ©) E 54455 se Varsovia O E 1028993 an Radolfzell O E 54106 IL. Chlidonias niger Bologna Osserv. Pisa 30647 = Hydroprogne caspia Stockholm © 7001413 ——- Moskwa O M 23800 aid 158 Kruklin, Gizycko, Poland 54202221557 Gönyü 47°44’ 17°50’ Vaikerahu, Matsalu, Est. SR Budapest 47°32’ 19°03’ Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°46’ Kiskunhalas—Söstö 46"28" 19"29" Illmic(= Illmitz), Austria 47°46’ 16°48’ Dunaújváros 46°59’ 18°56’ Miinchen, Germany 48°07’ 11°33’ Budapest—Margitsziget 47°32’ 19°03’ Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°45’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°50’ Mosonbänfalva(= Apetlon), Austria 47°45’ 16°46’ Koppänymonostor 47°45’ 18°02’ Ruda Sulowska, Milicz, Poland 51°32’ 17°07’ Magyarkanizsa (Stara Kanjiza), 46°08’ 20°07’ Jugoslavia Mosonbänfalva(—= Apetlon), Austria 47°45’ 16°45’ Tata 47°39’ 18°18’ S. Rossore, Pisa, Toscana, Italy Agyagosszergény 47°36’ 16°57’ Ledskar, Sweden 60°31’ 17°40’ Barcafalva, Rumania 47°40’ 24°05’ Portovoie, Razdolnie, Crimea, USSR 45°52’ 33°29’ Gyöngyösfalu 47"19" 16"36/ 17. VI. 1960. P. Kozlowski TO 266 981 Nagy József 29. VI. 1957. T. P. Shevareva 17. II. 1962. Farkas Gábor 9. VI. 1962. Dr. G. Zink 3. VIII. 1962. Ternyäk Jenő 29. V. 1962. Dr. R. Kuhk 3. II. 1963. T. P. Shevareva 13. I. 1960. Dr. G. Zink 18. III. 1963. Nagy Miklös 19. V. 1963. Dr. R. Kuhk 27. VI. 1963. Mikuska Jözsef 1. VI. 1963. Dr. R. Kuhk 1. VIII. 1963. Szemadam György 10. VI. 1962. J. B. Szczepski 12. VIII. 1963. Mikuska József 26. V. 1963. Dr. R. Kuhk 24. VIII. 1963. Porga Zoltán 31. V. 1960. Prof. Dott. A. Toschi 2. VI. 1960. Kar Alajos 23. VI. 1960. Sten Osterlof 3. IX. 1960. Beress Jözsef 14. VI. 1958. T. P. Shevareva 9. VI. 1961. Heiner Läszlö Helsinki H 38812 Stockholm 7019689 Oo) Tyto alba Radolfzell C 35032 OS © Praha C 25515 < Radolfzell C 15967 OF ai © Sempach 813713 Asio otus Radolfzell O C 3182 ar Corvus frugilegus Moskwa O E 490877 JE Moskwa © D 449716 — Moskwa ©) E 487580 AL Moskwa O E 560009 a Praha * D 33457 + Eckerö, Midfjärsbadan, Finland 60°12’ 19°25’ Tiszastily 46523220225 Gunnarstenarna, Osmo, Södermanland, 58°47’ 18°02’ Sweden Möriczhely 46°24’ 16°59’ Zeiselmauer, Austria 48°20’ 16°11’ Nagylözs 47934" 169477 Bystre, Brno, Czecho-Slovakia 47"497 17°37’ Val 47°21’ 18°40’ Niederfrohna, Sachsen, Germany 50°54’ 12°44’ Fityehaz 46°23’ 16°54’ Niederhasli, Switzerland 47°29’ 08°29’ Kocs 47°36’ 18°13’ Kisbér 47°30’ 18°02’ Mosontarcsa(= Andau), Austria 47°47’ 17°03’ Kapuvar, Tözeggyärimajor 47°41’ 16°58’ Shihlovo, Riazan, USSR 54°20’ 40°50’ Felpec 47°32’ 17°36’ Kursk, Centralno-Chiernozyomni Zap. 51°40’ 36°10’ USSR Tüskevär 47°07’ 17°19/ Shilovo, Riazan, USSR 54°19’ 40°53’ Gy6r—Likées 47°43’ 17°40’ Selesni, Tambov, USSR 52°50’ 41°10’ Tiszaeszlar 48°04’ 21°27’ Pardubice, Czecho-Slovakia 50°03’ 15°49’ Adony 47°07’ 18°52’ 24. VI. 1962. G. Nordström 29. VIII. 1962. Horväth Lajos 29. VI. 1963. S. Osterlof 3. IX. 1963. Peresztegi László 24. VI. 1961. Dr. R. Kuhk 22. III. 1961. Smuk Antal 20. VII. 1961. Ing. O. Kadlec 27. IX. 1962. Községi Tanács 3. VII. 1957. Dr. R. Kuhk 5. I. 1963. Matus István 4. VI. 1961. Dr. A. Schifferli 19. II. 1963. Lantai Sandor 10. III. 1963. Dr. Oltvanyi Zoltan 24. V. 1958. Dr. R. Kuhk 7. ÍV. 1959. Király Iván 25. V. 1959. T. P. Shevareva 10. I. 1960. Füzessy János 11. VI. 1958. T. P. Shevareva 7. III. 1960. Fáncsi Géza 1. VI. 1958. T. P. Shevareva 10. XII. 1960. Nagy Imre —. VI. 1959. T. P. Shevareva 26. II. 1961. Juhäsz Dezsö 22. II. 1960. Ing. O. Kadlec 1. I. 1962. Thurzó Györgyi 159 Moskwa © K 13032 a Moskwa O E 351440 SI Parus maior Moskwa O X 762928 ae Panurus biarmicus Radolfzell * H 298019 Vv Vv Vv Le Radolfzell * H 341783 SE Radolfzell * H 611167 Spe Radolfzell H 663158 Vv Radolfzell * H 663049 Radolfzell + H 499756 Radolfzell * H 746997 Radolfzell * H 499712 Radolfzell * H 746511 160 Chilovo, Riazan, USSR 54°19’ 40°53’ Miskole—Zsolca 48°07’ 20°46’ Belgorod, USSR 50352302352 Szony 47°44’ 18°10’ Serpuhov, Moskwa, USSR Kirälyhalma(= Backi Vinograd), 46°12’ 19°47’ Jugoslavia Nezsider(= Neusiedel), Austria Nezsider(= Neusiedel) Nezsider(= Neusiedel) Nezsider(= Neusiedel), Austria 47"57" 16951" Szeged—Fehért6 46°20’ 20°05’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Szeged—Fehért6 46°20’ 20°05’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57 16°51’ Szeged—Fehértò 46°20’ 20°05’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ 30. V. 1958. T. P. Shevareva 1. II. 1962. Petranyi László —. VI. 1960. T. P. Shevareva 18. III. 1962. Szeki Läszlö 30. V. 1959. T. P. Shevareva —. V. 1960. Mikuska Jözsef 12. VIII. 1956. 7. X. 1956. 27. X. 1956. 13. X. 1957. Dr. R. Kuhk 7.II. 1960. Dr. Beretzk Péter 9. XI. 1958. Dr. R. Kuhk 10. II. 1960. Dr. Beretzk Péter 24.IX. 1960. Dr. R. Kuhk 8. I. 1961. Dr. Beretzk Péter 30. IX. 1961. Dr. R. Kuhk 23. I. 1963. Mikuska Jézsef 28. IX. 1961. Dr. R. Kuhk 24. I. 1963. Mikuska Jézsef 1. XI. 1961. Dr. R. Kubk 30. I. 1963. Mikuska Jözsef 6. VIII. 1962. Dr. R. Kuhk 30. I. 1963. Mikuska Jézsef 17. IX. 1961. Dr. R. Kuhk 2. II. 1963. Mikuska Jözsef 30. V. 1962. Dr. R. Kuhk 2. II. 1963. Mikuska Jözsef Radolfzell O H 749580 Radolfzell © H 746581 Radolfzell ©) H 746693 Radolfzell O H 747032 Vv Remiz pendulinus Radolfzell * H 610568 Sylvia borin Stockholm * 220123 + Muscicapa hypoleuca Moskwa . ©) Y 125606 + Bombyeilla garrulus Moskwa * F 807509 V Helsinki : * A 155840 + Varsovia > F 259385 Vv Varsovia * F 259387 V Sturnus vulgaris Paris GC 2270 + 11 Aquila 1964 —65 Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Nezsider(= Neusiedel), Austria 47°57’ 16°51’ Ludas, Jugoslavia 46°05’ 19°51’ Capri, Italy 40°33’ 14°15’ Fürged 46°43’ 18°18’ Mordovsi Zapovednik, Mordovian 54°42’ 43°10’ ASSR, USSR Budapest 47°29’ 19°02’ Ventes Ragas, Lith. SR 55°21’ 21°13’ Budapest (Varosliget) 47°31’ 19°06’ Oulu, Tuira, Finland 65°02’ 25°28’ Vác 47°47’ 19°08’ Stary Sacz, Krakow, Poland 49°33’ 20°36’ Budapest (Värosliget) 47°31’ 19°06’ Stary Sacz, Krakow, Poland 49°33’ 20°36’ Budapest (Városliget) 47°31’ 19°06’ Enfidaville, Tunis 36°03’ 10°27’ Nagybanya(= Baia Mare), Rumania 47°38’ 23°35’ 25. VI. 1962. Dr. R. Kuhk 2. II. 1963. Mikuska Jözsef 25. VI. 1962. Dr. R. Kuhk 2. II. 1963. Mikuska Jözsef 30. VII. 1962. Dr. R. Kuhk 2. II. 1963. Mikuska Jözsef 21. VIII. 1962. Dr. R. Kuhk 7. II. 1963. Mikuska Jözsef 23. VII. 1960. Dr. R. Kubk 28. I. 1961. Mikuska Jézsef 13. V. 1960. Sten Osterlòf 24. V. 1961. Dorfmeister Mätyäsne 24. VI. 1961. T. P. Shevareva 12. V. 1962. Karvaly Geza 31. X. 1961. T. P. Shevareva 22. XI. 1961. Csöka Lajos LEXI 1961. G. Norström 18. II. 1962. Koväcs Andräs 3. XII. 1961. J. B. Szezepski 23. II. 1962. Csöka Lajos 3. XII. 1961. J. B. Szezepski 27. II. 1962. Rozsnyai Tibor 26. II. 1957. R. D. Etchecopar 26. V. 1958. I. I. Catuneanu Bologna * Ana G 52218 52224 an Bologna * F 35194 ae Bologna * G 63942 AB Bologna * Ana 691628 ne Bologna * G 64282 NE Bologna * Ana 691159 2 Varsovia O F 505755 ae Passer montanus Praha © Z 253369 + Radolfzell x H 764704 am Carduelis earduelis Praha * M 401136 + Praha * M 371263 | Carduelis spinus Moskwa * Y 113789 = 162 Numana, Ancona, Italy 43°30’ 13°37’ Szegvar 46°30’ 20°10’ Rimini, Forli, Italy Zalaegerszeg 46°51’ 16°51’ Numana, Ancona, Italy 43°30’ 13°37’ Somogyviszlé 46°05’ 17°46’ Numana, Ancona, Italy 43°30’ 23°37’ Kémpée 46°28’ 19°52’ Marcelli di Numana, Ancona, Italy Csokonyavisonta 46°04’ 17°27’ Marcelli di Numana, Ancona, Italy Dunafalva 46°05’ 18°47’ Nowy Targ, Krakow, Poland 49°28’ 20°00’ Magyarkeszi 46°45’ 18°14’ Lednice, Breclav, Czecho-Slovakia 48°48’ 16°49’ Albertirsa ALTO? USB Marchegg, N. Ostr., Austria 48°17’ 16°55’ Alsönemesapäti 46°51’ 16°56’ Ostrava, Czecho-Slovakia 49°44’ 18°20’ Budapest 47°30’ 19°08’ Poruba, Ostrava, Czecho-Slovakia 49°50’ 18°10’ Budapest 47°30’ 19°03’ Rybachii, Kalinin, USSR 55°11’ 20°49’ Budapest (Szabadsäghegy) 47°31’ 18°57’ 16. XI. 1958. Prof. Dott. A. Toschi 16. I. 1960. Bihari József 27. III. 1959. Prof. Dott. A. Toschi 9. IV. 1960. - Medve Anny 31. III. 1960.- Prof. Dott. A. Toschi 31. V. 1960. Peti Sandor 8. X. 1959. Prof. Dott. A. Toschi 2. X. 1960. A. Molnár Péter 22. II. 1960. Prof. Dott. A. Toschi 16. V. 1961. Mariän Jözsef 24. III. 1959. Prof. Dott. A. Toschi 24. VI. 1961. Dekäny Jözsef 20..V. 1961. J. B. Szezepski 17. III. 1962. Szalavári Árpád 1. X21968. Ing. O. Kadlec 3.%021961. Gyôrfy Hunor 4. X. 1962. Dr. R. Kuhk 27. XII. 1962. Benkovich Elek 17. X. 1960. Ing. O. Kadlec 30. X. 1960. Hegediis Pal 4. XI. 1959. Ing. O. Kadlec 28. X. 1962. Papp Vilmos 24.IX. 1960. T. P. Shevareva 26. XI. 1961. Grof Istvan Radolfzell * H 605351 JE Carduelis cannabina Varsovia * H 25024 + Pyrrhula pyrrhula Helsinki * K 40697 V Fringilla montifringilla * Pecky, Kolin, Czecho-Slovakia Praha M 354320 Radolfzell * H 275595 Hd Salzburg, Lehen, Austria Salgétarjän 48°06’ 19°48’ Wieliczka, Krakow, Poland 49°59’ 20°04’ Käposztäsmegyer 47°33’ 19°05’ Espoo, Westerd, Finland 60°10’ 24°50’ Pestimre 47°24’ 19°12’ 50°05’ 15°01’ Gyöngyös 47°47’ 19°55’ Harthausen, Speyr, Rhein- Pfalz, Germany 49°18’ 08°21’ Zagyvapalfalva 48°04’ 19°47’ 13. I. 1961. Dr. Kuhk 28. XII. 1961. Dr. Ruzsik Mihäly 3. X. 1961. P. Kozlowski 26. XI. 1961. Papp Vilmos 4. IV. 1959. G. Nordström 15. XT, 1959. Baläzs Ferene 20. III. 1960. Ing. O. Kadlec 26. I. 1963. Mikéta Dénes 16. II. 1956. Dr. R. Kuhk 4. II. 1963. Fülöp Päl 163 A HAVASI LILE VONULASA EUROPABAN Dr. Sterbetz Istvan A havasi lile (Charadrius morinellus L.) elterjedésének és szaporodäs-biolögiäjänak kiterjedt irodalma van, ugyanakkor vonuläsäröl még szükösek az ismereteink. Altalä- ban ritkasagnak tartjak és a véletlennel magyarazzak alkalmi megkerüleseit. Okät az euröpai populäciök kis egyedszamaban, és a vonulök nehéz megfigyelhetösegeben ke- reshetjük. 1959-ben megjelent tanulmänyomban kárpát-medencei viszonylatban foglaltam. ösz- sze e fajelöforduläsiadatait. Az itt felvetett kérdések azonban megkívánják. a kiterjed- tebb vizsgálatot. Az alant felsorolt forrásmunkák feldolgozásából kitűnt, hogy Európa természetes tájegységeiről ez ideig a Kárpát-medence szólgáltatta a legtöbb adatot, és Alföldünk sajátós biotóp viszonyai is indokolttá teszik, hogy Magyarország legyen kiindulópontja a kontinensünkön végbemenő vonulás vizsgálatának. Következtetéseimhez nemzetközi viszonylatban 526 adat áll rendelkezésemre, sze- mélyesen 42 alkalommal figyeltem. meg havasi lilét. Irodalmi felsorolásomból a Kárpát- medencére vonatkozó forrásmunkák részletezését helytakarékosság miatt mellőzöm, mivel azok idézett, 1959. évi munkámban összefoglalva szerepelnek. Köszönetetmondok még HÜTTLER BÉLA kollégámnak, ki megfigyeléseinek és gyomortartalom-anyagának átengedésével nagyban elősegítette munkám teljesebbé tételét. Az egybegyűlt adatok statisztikájából kitűnik, hogy a havasi lile vonu- lásában a keskeny útvonal és a széles front forma egyaránt megállapít- ható. TUGARINOV (1931) a Csukcs félszigetről és Dél-Szibéria alpi zónáiból mintegy 12 000 km-en at , Zugstrassén" írja le az. Afrika felé tartó vonu- lást. Rendszeres és viszonylag dinamikus forgalom képét látjuk: 1. Dániá- tól kezdődően a holland — belga litorális zónában, 2. a magyar Alföld — dalmát tengerpart klasszikus vonalán és 3. az ukrajnai— dobrudzsai steppe- régióban. Ezekben a sávokban magános egyedek mellett gyakran jelennek meg népes, nemritkán 50 — 80 db-ot számláló csapatok is. Ugyan- akkor a kontinens egész szélességében, Franciaország, Svájc, Németország és a Balkán belső térségében is folyamatosan kimutathatjuk a hol itt, hol ott megjelenő, néhány főnyi kis csapatokat vagy magános madarakat. A. szétszórt adatok mennyisége meghaladja a véletlen fogalmát, és a ,Zugstrasse" mellett a széles front forma fennállását is igazolja. E kettős- ség okára a tengerparti mélyföldek, a kontinentális steppék, vagy fél- sivatagok vonzerejével szemben a havasi lile költőterületének elnyújtott- sága ad magyarázatot. Gyűrűzési eredmények alapján az alábbi útvonal ismereteink vannak : A. lappföldi Klipisjárvi környékén 1937. VII. 27-én jelölt madár XI. 21-én Dalmáciában, Kozlovacnál került kézre (FIEDLER, 1938). A Hardanger- Za 27 öbölben 1952 nyarán gyűrűzött . fiatalokból egy szeptemberi példány 165 Hollandiäban, Limburg mellett, egy pedig X. 19-én az algériai Oranban került meg (KUHK, 1955). 1960. VII. 8-4n Finnországban, Kuikappää-nél jelölt havasi lile ütja oktöberben Szevasztopolnäl ért véget (NORDSTRÖM, 1960). E néhány adat azonban még nem meríti ki az egyes populációk ütir4- nyänak kérdését. Anglia delkeleti partvonalän kis forgalmi ütvonalat rajzolnak meg az adatok, de az észlelt mennyiségek nem elegendök annak az eldöntésére, hogy itt kizárólag skóciai feszkelök vonulnak-e, vagy Skandinävia felöl is érkeznek csapatok. A belga—francia partok mentén és a gyér adatszolgältatäst nyújtó Spanyolországban a brit és lappfoldi madarak mar bizonyära keveredve haladnak toväbb. A gyürüzési eredmények szerencsésen kijelölik a skandinäviai havasi . lilek atlanti partvonalat követő, Közép-Európát átszelő és Lengyelorszä- gon—Ukrajnan ät vezetö härmas iränyät. Ugyanakkor semmi bizonyite- kunk nines még arról, hogy a Szovjetunió tundräi felől Közep-Euröpän at vezet-e vonulási ut. Az európai relictum költöhelyek néhány párra tehető kis populációinak útjai még szintén teljesen ismeretlenek. Megfigyeléseim során feltűnt, hogy az átvonulók milyen erősen ragasz- kodnak megszokott állomáshelyeikhez. A Duna — Tisza közi Ürbőn és a tiszántúli kardoskúti Fehértavon nagy kiterjedésű, látszólag homogén biotópot nyújtó Festucetum steppén alig néhány hektárnyi kis terület- foltokon évről évre ugyanazon a helyen következetesen megtalálom pihenő csapataikat. A vonulásidő alakulása egyrészt a rövidre szabott szaporodási periódus- nak, másrészt a közel eső telelőterületek csekély mélységi kiterjedésének a következménye. Eltekintve az egyetlen abesszíniai (SCLATER, 1924) és szórványos Canari-szigeti (POLATZEK, 1909, BANNERMAN, 1919) megkerü- lésektől, a havasi lilék telelése a Közel-Kelet északi szegélyén és Észak- Afrika partvidékén megy végbe. Alkalmi európai telelésére a Kercs- félsziget (FRANK, 1950) és Görögország (REISER, 1905, RAINES, 1962) szol- gáltatott adatot. JORDANS (1933) szórványos spanyolországi telelését nem tartja kizártnak. Malta és Ciprus ezzel szemben már az állandó telelő- zónába tartozik (DEspor, 1917, GIBB, 1951, BANNERMAN, 1958). Január végétől március végéig tart a telelőhelyek kiürítése, és a felvonulók május végétől június közepéig foglalják el a költőhelyeket. Az osztrák Alpok zirbitzkogeli költőhelyén már április közepén is megfigyeltek hazaérkezett madarat (FRANKE, 1952, GUICHARD, 1956, KozLowA, 1961, H. DE BALSAC- Mayaup, 1962). . A tanulmányomban felhasznált, dátummal is rendelkező adatok alapján az alábbiak szerint oszlik meg a vonulás kulminációja: Márciusban Dél- Oroszország és a Dalmát tengerpart a legforgalmasabb, de már a magyar Alföldön is több ízben megjelentek az első hírnökök. A tavaszi mozgalom áprilisban tetőzik. Ebben az időszakban a 40—50° északi szélesség kiter- jedt sávjában az adatok dinamikus vonulás képét tükrözik, majd május- ban a németelföldi és főképp dániai partokra tolódik át a zöm, de még Magyarországon is ismétlődve figyeltünk meg elkésett példányokat. Az augusztusi visszaindulás Hollandiában, Németországban és Magyarorszá- gon mutatkozott meg leginkább. Szeptemberben már Európa teljes széles- 166 ségében megjelennek a havasi lilék. Az előfordulási esetek számában és az észlelt mennyiségekben egyarant nemzetk6zi viszonylatban kiemelke- döen ez a honap adja a legmagasabb értékeket. Oktöber még szintén mozgalmas, de ekkor mar a nyugati ütvonal forgalma csökkenöben van és inkabb a keleti steppei biotöpok szerepe feltünö. Novemberben egyre jobban a délkeleti oldal jut előtérbe és a néhány decemberi németalföldi, svájci, magyarországi megkerülés már valószínűleg rendellenességnek tekinthető. Megfigyeléseim során a vonulások ritmusát is igyekeztem rögzíteni. A legkülönbözőbb biotópokon észlelt madarak tartózkodási ideje, visel- kedése, az egyes biotóptípusok évenkénti látogatottsága rámutatott arra, hogy a havasi lile általában gyors vonuló, és csak sajátos ökológiai igé- nyeinek megfelelő területen tart megszakításokat. A különböző mező- gazdasági kultúrbiotópok alkalmi megszálló helyeit mindig csak rövid pihenőre, gyors táplálékfelvételre használták, ezzel szemben a nagy kiter- jedésű, zavartalan szikes pusztákon, Festucetum és Camphorosmetum- félsivatagokon nem egyszer több heti időtartamra is elakadnak az őszi vonulók. Tavasszal természetesen mindegyik biotópon gyors ütemben zaj- lik le a vonulás. Több ízben figyeltem meg frissen érkező csapatokat. Gyakran rende- ződnek V, vagy félkör alakba, de nem tartják huzamosabb ideig a kötött formákat, és a sor ismétlődve kavargó tömeggé alakul. Éjjeli vonulást 1963. X. 13-án a kardoskúti Fehértavon, és ugyanez év XII. 1-én Ürbőn tapasztaltam. Éjjel vonuló havasi lilére még WEIGOLD (1910) és HAGEN . (1910) közölnek adatokat. A magyar pusztákon június—júliusban kóborló példányokat még nász- ruhában találtam. Augusztus végén már az adult egyedek is átvedlettek. Tavasszal szintén nyugalmi tollazatban érkeznek hozzánk az elsők, és . csak későn, április végén jelennek meg a színesek. A kora őszi csapatok a kirepítés után is összetartó családok társulásai. Az ősszel látott magános . példányok többnyire fiatalok. Az egyéb madárfajokban is bővelkedő szikes pusztáinkon havasi lilét vonulás közben más madarakhoz csatlakozva soha nem láttam. A táplál- kozó területen leszállva, vagy felriasztottak kavargásában elvegyülve ellenben átmenetileg találtam más fajokkal. Ilyen körülmények között a Charadrius apricarius, Squatarola. squatarola, Vanellus vanellus, Philoma- chus pugnax, Numenius arquatus, Numenius phaeopus, Larus ridibundus, Corvus frugilegus, Alauda arvensis, Calandrella brachydactyla, Sturnus vul- garis és Plectrophaenax nivalis társaságában láttam. A felsoroltak közül nehänyat az irodalom is megemlit. Ezenkivül Kist (1955) a Tringites sub- ruficollist és WEIGOLD (1911) a Turdus pilarist is a csatlakozö fajokhoz sorolja. NAUMANN (1896) a Falco peregrinust, Falco subbuteot, Falco aesa- lont és Accipiter gentilist tartja a havasi lile ellensegenek. Két alkalommal figyeltem meg a Falco peregrinus eredményes vadaszatat. HUTTLER (sze- mélyes közlés) Urb6n májusi rékalyuk előtt találta egy näszruhäs havasi lile maradvänyait. Az irodalomban valamennyi szerzö kiemeli e faj sajatos biotöp igenyet, az alacsony, gyér növenyzetü szäraz rétet vagy elhanyagolt mezögazda- 167 21. ábra. Havasi lilék rendszeres állomáshelye a kardosküti Fehértavon Abb. 21. Regelmässiges Standort des Mornells (Charadrius morinellus L.) bei Kardoskut (Photo: Dr. I. Sterbetz) 22. ábra. Jellegzetes havasi lile (Charadrius morinellus L.) habitat Kardoskuton Abb. 22. Charakteristisches Habitat des Mornells bei Kardoskut (Photo: Dr. I. Sterbetz) 168 sági kultúrák hasonló jellegű területeit. Megfigyeléseim során a következő helyeken találtam: Teljesen száraz vagy vízerekkel tarkázott Festucetum és Camphorosmetum steppe, szikes félsivatag, vízállásos, puha talajú, frissen felszántott rét, Íriss és régi traktorszántás, búza, kukorica, rizs- tarló, folyóártéri erdőirtás, aszfaltsimára hengerelt, frissen vetett cukor- repa-föld. Eszleléseim zöme a karakterbiotópoknak tekinthető ősrétek ritka, rövidfüvű vegetációjához fűződik, és valamennyi kultúrbiotópot ilyen természetű, ember nemjárta, zavartalan steppék közé ékelve, vagy azok közvetlen szomszédságában találtam. Kétségtelen, hogy a tágas, ter- mészetes élőhely csábítja az átvonuló csapatokat. A táplálékkeresést célzó, legtöbb megfigyelésem száraz rétekhez fűződik, de ismételten láttam a száraz és nedves területek közötti válogatás esélye mellett is sekély vízben keresgélő madarakat. Feltűnő volt azonban, hogy a havasi lile itt sem fúr le csőrével az iszapba, mint a többi parti madarak, hanem csak a víz és sár felszínéről szedeget. RITTINGHAUS (1962) svéd- országi költőhelyeken kialakult véleménye szerint a havasi lile nedves területen csak kényszerből táplálkozik. Tundrai költőhelyén fő tápláléká- nak mondja a szúnyogot. Magyar alföldi gyűjtőhelyekről 17 gyomor vizsgálatára volt lehetősé- gem (6. táblázat). A sorszám szerint táblázatba foglalt gyomrok adatai: 1— 6. Ürbő, 1962. IX. 30. Festucetum steppe."7 — 10. Ürbő, 1962. X. 7. Festucetum steppével övezett, kiszáradt szántás. 11. Pálmatér, 1942. IV. 7. Cukorrépa vetés. Elhengerelt, növénymentes, sík terület. 12—13. Nagy- szénás, 1942. VIII. 19. Kiszáradt, homokos tófenék, mellette erősen gazos, ritkás kukoricás. A gyűjtött madarak egyike a kukoricásból, másik a tófenékről kelt. 14. Biharugra, 1951. IX. 7. Camphorosmetum. 15 — 17. Hortobágy, 1955. V. 9. Festucetum steppe. A felsorolt tápláléknemeken kívül még az Opatrum sabulosum, Psali- dium maxillosum, Harpalus, Staphilinus, Forficula, Aphodius, Bembidion, Silpha, Elater, Dorcadion, Timarcha, Otiorrchynchus, Cleonus, Tipulidae, 6. tablazat 120 2003054005926 7 7096852.9,7102.715122.195147157 162 417 Bothynoderes 9 Agriotes 2 Zabrus 2 3 Gryllus 1 1 ‘ Carabus 1 Chitin törmelek a EXC O A x x Lithoglypus 1 Csigahéj törmelek - x Lumbricus l Graminea pep x Növenyi pép : x Gyommag örlemeny RER Kavics re 3 Homok SE ee 16,97 Othous niger, Cledeobia moldavia, Helix, Planorbis, Mytilus, Empetrum nigrum et rubrum termése, Geum montanum fiatal levelei és gabona- szemek, steppei fimagvak fogyasztasat sorolja fel az irodalom (NAUMANN, 1896, JOURDAIN in WITHERBY, 1948, GLADKOW in DEMENTIEW, 1951, KISTJAKINSKIJ, 1957, KozLowA, 1961). A szikeseinken huzamosan elidözö csapatok rendszerint kiszäradt marha- nyomokban, fücsomök, zsombekok tövében éjjeleznek. Reggelenként egér- szerű, gyors futással, vagy kisebb-nagyobb távolságokra elrepülve indul- nak táplálék után. A rövid füvű, áttekinthető legelőkön egymástól messze szétszóródva keresgélnek. Szántó traktort közvetlen közelről követő, és gilisztát zsákmányoló madarat is sikerült megfigyelnem. Meleg őszi napo- kon jellegzetes szokásuk a napozás. Hasra fekve vagy oldalt fordulva szárnyukat széttárják, lábaikat messze elnyújtják és távolról csak nagy szemük csillogása árulja el ilyenkor a jó mimikrijű madarat. Meleg időben szívesen fürdenek a sekély vizek szélein. Néhány esetben porfürdőzését is tapasztaltam. Veszély közeledtére helyben meglapulnak, vagy szakaszos, gyors futással távolodnak az ember elől. Közismert szelídségüket nem mindig tapasztaltam. Volt olyan esetem, amikor órákat töltöttem a körü- löttem 8—10 m-re zavartalanul bogarászó csapat közelében, de gyakran találtam rendkívül vad, még lőtávolba sem közelíthető madarakat. Ellent- mondó viselkedésükre ném találtam magyarázatot. : A. szikeseinken átvonuló három nagy lile faj között a Charadrius apri- caria tűri legjobban az időjárás viszontagságait. E fajt még decemberben is gyakran figyeljük meg Magyarországon, ugyanakkor a Sguatarola sgua- tarola és Charadrius morinellus a, hirtelen hőmérsékletváltozások, tartós esőzések, északi szélfúvás kellemetlenkedésére hamarosan továbbvonul. Tavasszal is csak tartós felmelegedés esetén tapasztaltam e két utóbbi fajnál korai megjelenést. Fentieket összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a havasi lile Európa teljes szélességében rendszeresen átvonul. Kétségtelen, hogy sajátos bio- tópigénye miatt megfigyelésének esélye nagyon különböző. Általános ritkaságként való jellemzése azonban nem lehet helytálló, mivel ökológiá- jának ismeretében átmenő csapataikat rendszeresen megtalálhatjuk vonu- lásuk megszokott állomáshelyein. - Irodalom — Literature Alléon, A. (1886) Les oiseaux dans la Dobrodja et la Bulgarie. Ornis o. 416 — 417. Bannerman, D. H. Bannerman, M. (1958) Birds of Cyprus. London. pp. 317. Bannerman, D, H. (1919) Birds of the Canary Islands. The Ibis. p. 750 — 751. Batschi, Gy. (1908, 1909) Ankunft der Vögel in Braila in Rumänien. Aquila. p. 328. 313. Beress, J. (1960) Ornithological Observations in the Marmaros. Aquila. p. 262. Bernis, F. (1954) Prontuario de la avifauna Espanola. Ardeola dec. Vol. I. p. 35. Blaszyk, P. (1939) Zum Herbstzug des Goldregenpfeifers und Mornellregenpfeifer der östlichen Kurmark. Orn. Monatsbericht 47. Nr. 3. V/VI. p. 71 —73. Blume, A. C. (1959) Observations of rare Danish Birds. Dansk. Orn. For. Tidskr. p. 20 — 30. Blume, A. C. (1946) Pomeransfugle in Flok paa Efteraarstraek. Dansk. Orn. For. Tidskr. p. 153. | Bournonville, D. (1953) Breves Communications korte Meddedlingen. Le Gerfaut Fasc. II — III. p. 287. 170 Boutinot, S. (1955) Faune Ornithologique de Vernandois. L’Oiseau et la Revue Fran- caise, d’Ornithologie No. 4. p. 284. Bonomi, A. (1896) Bemerkenswerte Vogelarten des Trentino 1890 — 1895. Orn. Jahrb. . 190. : ng A. (1950) Notes de Ornitologia Ravennate anni 1948 e 49. Riv, Ital. Orn. Nr. 2. p. 58 — 59. ; Carlo, E. (1947) Osservationi Ornithologiche sul Lago di Campostolo. Riv. Ital. di Orn. No. 2. p. 72. i Cerny, W. (1938) Vzacné Zastrely. Sylvia Nr. 4. p. 72. Cocu, G. (1933) Captures d’Oiseaux rien communs en Baie de Somme. L’oiseau et la Revue Frangaise. p. 91. Corainville, ©. (1931) Capture d" un Pluvier guignard. L’Oiseauet la Revue Française. No. 10 — 12. p. 723. Dalla Torre-Tschuschi, V. (1884, 1888, 1890, 1896) III, IV, VI, Jahresbericht Com. für. Orn. Beobachtungstationen in Oesterreich-Ungarn. Wien. p. 286, 245, 378, 305. Delmée, E.(1951, 1954) Brèves Communications Korte Mededlingen. Le Gerfaut, p.81, 68. Dementiew, P. G., Gladkov (1951) Ptici Sovjetskogo Sojuza III. Moskva, pp. 51 — 56. Despott, G. (1917) Ornithology of Malta. The Ibis. p. 505. Dombrowsky, R. (1912) Ornis Romaniae. Bukarest. pp. 732. _ Dombrowsky, B. (1913) Beiträge zur Kenntnis der Vögel von Kochlis. Travaux de la Soc. Orn. de Kief. Kiev. p. 48. Douaud, P. J. (1949 —50) Notes sur les oiseaux de l’estoare de la Loire. Alauda. No. 1. p. 27. Drost, R. (1934) Phaenologia. Vogelzug. Nr. 5. p. 99. Dupond, Ch. (1946) Observations particuliéres. Le Gerfaut Fasc. IV. p. 244 — 245. Eagle, W. (1899) Birds observed in Ushant. The Ibis. p. 265. Fiedler, H. (1938) Erster Fernfund eines beringten Mornell-Regenpfeifer. Der Vogelzug. 9.1. p. 35. Floericke, K. (1925) Der Mornellregenpfeiferin Württemberg. Mitt. über die Vogelwelt. H.4.p. 137. | Fontaine, V. (1946) Ringmärkingar av Flyttoglar. Göteborgs Nat. Hist. Mus. ring- mark. p. 99. Frank, F. (1950) Die Vögel von Opuk. Bonner Zool. Beitr. H. 1—2. p. 145 — 214. Franke, H. (1952) Unser Mornellregenpfeifer. Vogelkundliche Nachrichten aus Oster- reich. Frieling, F. (1960) Besonderheiten am Stausee. Beitr. z. Vogelkunde Nr. 7. p. 22. Führer, L. (1901) Beiträge zur Ornis Montenegros etc. Orn. Jahrbuch. p. 75. Gätke, H. (1891) Die Vogelwarte Helgoland. Braunschweig. pp. 489. Gengler, J. (1925) Die Vogelwelt Mittelfrankens. Verh. der Orn. Gesellsch. in Bayern. Gerber, R. (1952) Bemerkenswerte Vogelarten in Nordwestsachsen. Die Vogelwelt. H. 1. p. 20 — 24. Gibb, J. (1951) The Birds of the Maltese Islands. The Ibis No. 1. p. 121. Glegg, W, E. (1932) Les Oiseaux de l’île de la Camargue. L’oiseau et la Revue Francaise. No. 2. p. 321. à Glegg, W. E. (1943) The Birds of l’Ile de la Camargue. The Ibis. p. 304. Glutz, W. (1963) Limicolenzug durch die Schweiz. Der Orn. Beobachter 3/3 p. 100 — 101. Grote, H. Uebersicht des Vogelzuges in Ascania Nova. Orn. Jahrbuch. N. 1 —2. p. 66. Guichard, K. (1956) Observation Wintering Birds near Tripoli, Libia. The Ibis. No. 2. p- 313. Hachler, E. (1958) Zajmavesi Pazorovani Z Lednicka. Sylvia. p. 218. Hagen, W. (1910) Der Vogelzug bei Lübeck. Journal f. Orn. H.1. p. 160. 171. Hagenfeldt, W. (1907) Zugdaten zur Vogelwelt der Insel Sylt. Journal f. Orn. p. 317. Hagerup, A. (1910—11, 1911 — 12) Meddeldser fra de Danske Orn. Stationer for 1910. Dansk Orn. Foren. Tidskr. p. 162, 167. Hansen, H. W. (1943) Sjaeldin danske Fugle i Privatsamlinger. Dansk. Orn. Foren. Tidskr. p. 185. H. de Li Mayand, W. (1962) Oiseaux du Nord Ouest de L’Afrique. Paris. pp. 120. en. P. (1951) Bijdrage tot de studie van de Vogels van oost Brabant. Le Gerfaut 282 Heyder, R. (1952) Die Vögel des Landes Sachsen. Leipzig. pp. 362, 363. 171 Heyder, R. (1962) Nachtrage zur sächsischen Vogelfauna. Beitr. zur Vogelk. Nr. 8. p. 89. Ingram, ©. (1962) Ouessant Ornithologye. The Ibis. p. 265. Jadot, P. (1939) Observations particulieres. Le Gerfaut. p. 174. Jenkis, D—Nisbet C. (1954) Fluzletraekket ved Blovandshuk september 1954. Dansk. Orn. Foren. Tidd. p. 149 — 181. Jordans, A. (1933) Ubereinige Vogelrassen der Nord-Pyrenäen. Anzeiger Ornith. Gesell- schaft Bayern. II. p. 265. Junge, G. (1954, 1955) Waarnemmingen van broedvogels en trekvogels. Ardea. p. 323, 256. Kist, J. (1961) Verslag van de vergadering van de Afeleling Club van Nederlands vogel- kundigen gehanden in ”irtis, te Amsterdam op. 13 nov. 1960. Limosa. p. 283. Kist, J. (1955) De Blonde Ruiter Tringites subruficollis nieuve soort voor Nederland. Limosa. No. 3 — 4. p. 61. Kistjakinskij, O. B. (1957) Fauna Ukrajna. Kiev. pp. 163. Kjaer, Th. (1931 — 34) Pomeransfugel. Dansk. Orn. Foren. Tidsk. p. 146. Klinge, W. (1907 — 1908) Pomeransfugel. Dansk. Orn. Foren. Tidskr. p. 47. Knezourek, K. (1905) Notizen eines Feldornithologen aus Böhmen. Orn. Jahrb. p. 133. Knotek, J. (1894) Ornithologisches aus der Umgebung von Olmiitz. Ornithologisches Jahrbuch. V. p. 113. Kolombatovic, Gy. (1903) Faunistische Daten aus Dalmacia. Aquila. Kornis K. (1931) Madärtani tanulmänyutam a roman Dobrudzsäban. Köcsag IV. p. 131. Krohn, H. (1903) Ein Mornellregenpfeifer in Mecklenburg erlegt. Orn. Monatschrift. p- 435. Krüger, C. (1939 — 42) Ekskursioner. Dansk. Orn. Foren. Tidskr. p. 245. Kuhk, Z. (1955) Beringungsergebnisse auswärtiger Stationen. Die Vogelwarte. Nr. l. p. 51. i Kumari, E. (1954) Esti Nsv. Linnud. Tallin. Kux, R. (1951) The Passage Nesting of Limicolae in South Moravia. Acta Musei Mora- viae. Nr. 1. p. 136 — 137. Kozlowa, V. (1961) Pticiin Fauna CCCP. Moskva. pp. 192 — 193. Linhard, H. Fugle po Lolland-Folster. Dansk. Orn. Foren. Tidskr. p. 149. Lintia D. (1917) Adatok Szerbia madarfaunajahoz. Aquila. p. 141. Lintia, D. (1944) Catalogul systematic al faunei Ornis Romanie. Timisoara. Lintia, D. (1955) Pasarile din RPR. III. Bukaresti. pp. 251-254. Lippens. L. (1941) Note sur les migrations tardives au printemps et sur le séjour en été des oiseaux d’eau non nicheurs. Le Gerfaut. p. 109.— 116. Lippens, L. (1954) Les oiseaux d’eau de Belgique. Bruges. pp. 161. Lippens, L. (1963) Les Oiseaux de Knokke sur Mer. Le Gerfaut. Fasc. 2. p. 155. Ludvig, B. (1960) Mornell bei Berlin Beitr. z. Vogelk. p. 137. Madsen, H.—Svendsen, A. (1944) Pomeransfugle paa Saltholm. Dansk. Orn. Foren. Tidskr. p. 259. Maesgaard, L. (1929) Fuglefamen paa 1924 til 1929. Danske fugle. Nr. 2. p. 282. Mayaud, ©. (1959) Liste des oiseaux de France. Alauda. p. 21. Matvejev, D. S. (1948) Birds of the Skoplje Region. Larus p. 91. Meinerzhagen, R. (1948) Birds of Ushant. The Ibis. p. 566. Moltoni, E. (1960) Escurzioni Ornithologiche al Parco Naz. Gran Paradiso. Riv. Ital. Orn. No. 2. p. 99. Musilek, J. (1938) Die Sumpfvògel der Umgebung von Pardubitze. Sylvia. No. 1. p. 7. Muton, C. D. T. (1960) Large Alock Dotterel in Norfolkland, Lincolnshire. British Birds. 53. p. 84 — 85. Nisbet, I. C. T. (1955) Migration of Sea and Shore Birds at Blavandshuk W Juttland. Dansk. Orn. Foren. p. 328. Nordstròm, (1962) Die Vogelberingungim Jahre 1960. Mem. Soc. Fauna et Flora Fenn. Helsinki. Overgaard, Chr. (1932 — 37) Hermingenens Fuglevivs. Danske Fugle. p. 140. Paatela, I. (1947) Laatakan iteramikan linnustosta. Orn. Fenn. No. 3—4. p. 103. Pateff, P. (1950) Ptici Blgarija. Sofia. pp. 272. Polatzek, G. (1909) Die Vögel Canaren. Orn. Jahrb. p. 128. Raines, J. R. (1962.) Birds in Northeast Greece in summer. The Ibis. No. 4. p. 496. 172 Raube, H. (1949) Die Vozelwelt zwischen Niederelbe und Wesermündung. Ornith. Ab- handlungen, H. 4. p. 31. Reiser, O. (1894, 1896, 1905, 1939) Materialien zu einer Ornis Balcanica. Wien. pp. 176, 1131487, 351 — 52. Reiser, O. (1925) Die Vögel vom Marburg an der Drau. Mitt. des Naturwiss. Vereines für Steiermark. Graz. p. 126. Reiser, 0. — Knotek, (1901) Ergebnisse der ornithologischen Zugsbeobachtungen in Bos- nien- Herzegovina. Wiss. Mitt. aus Bosnien- -Herzegovina. Wien. p. 51. Rittinghaus, H. (1962) Untersuchung zur Biologie des Mornellregenpfeifers in Schwe- disch Lappland. Zeitschr. f. Tierpsych. B. 19. H. 5. p. 539 — 558. Rusca, S. M. (1957). El chorlito Carambolo en el Pireneo Catalan. Ardeola IX. No. 2. p. 312 — 314. Schieler, L. E. (1906-1907) Om den Jare | fsi] mellem Kamene Pomeransfuglen. Dansk. Ornith. Foren. Tidskr. p- 49 — 58. Schlichtmann, W. (1952) Bemerkungen zur Ornis Niedersachsens. Beitr. zur Natur- kunde Niedersachsens H. 2. p. 38. Schmauckaret, V. S. (1902, 1911) Avifaunistische Beobachtungen in Holland. Aquila. p. 176. Schongaard, S. W. (1922) Fuglene i Bryrupeguen fra 1900 til 1920. Danske Fugle Nr. 2. p- 145. Schüz, E. (1930, 1942) Kurzer Bericht vom ersten Beobachtungnetz der Vogelwarte Rossitten. Der Vogelzug 3/4. p. 30. p. 179. Sclater, W. L. (1924) Systema Avium Ethiopicarum. I. London. Sélys, R. (1956) Brèves Communications Korte Meddelingen. Le Gerfaut. Fasc. IV. p. 329. Skoogaard, P. (1920) Vogle daten om. Dansk Fügle. i Chr. Reimers Samlung i Viborg. Danske Fugle. p. 20. Nr. 1 Soler, F. (1963) Algunas capturas interessantes en Catalana Levante. Y Baleares. Ar- deola. Nr. 5. p. 242. ea L. (1903) Ein Pfingstausflug zu Otto Leege nach Inist. Orn. Monatsschrift. . 228. Stein: Spiess, S. (1959) Mornellregenpfeifer im Zibingebirge. Aquila. p. 309. Steiniger, F. (1953) Beiträge zur Brutbiologie des Mornellregenpfeifers. Die Vogel- welt, H. 3. p. 81 — 97. Sterbetz, I. (1959) Mornellregenpfeifer in Ungarn. Állattani Közlemények XLVI. 1 — PILE CNE San F. I. (1963) Ptici Zapadnich Oblasty USSSR. I. Lwow, pp. 43 — _ 44. Szczepsky, J. Kozlowsky, P. (1953) Pomocnicze Tabelle Ornitologiczne. Warszawa. pp. 96. Ten Kate, C. G. B. (1949) Terngvondsten van in het Buitenland geringde vogels. Limosa Nr. 3. p. 325. Ten Kate, C. G. B. (1949, 1953, 1954, 1956, 1957, 1959, 1960, 1961, 1962, 1963) Ornitho- logie van Nederland. Limosa p. 390, 111, 154, 56, 110, 50, 30, 202, 59, 22. Tischler, F. (194) Die Vögel Ostpreussens. "Berlin. Pp. 98. Tschusi, V. (1906) Ornithologische Kollektaneen aus Osterreich- Ungarn. Orn. Mo- natschr. p. 447. . Tugarinov, A. (1931) Die Wanderungen der nordasiatischen Vögel. Der Vogelzug. April. Nr. 2. p. 55 — 66. Vrany, J. (1938) Z Kachnich lovu na Caslavsku. Sylvia. p. 72. Vous, K. H. (1962) Avifauna van Nederland. Ardea 1/2. p. 42. Weigold, H.(1910, 1911, 1925) I-II-III. Jahresbericht der Vogelschutzwarte Helgo- land. Journal fiir Orn. p. 76, 51, 563. Witherby, H. C., Jourdain F.C. R., Ticehurst, N., Tucker, W. B. (1948) The Handbook of British Birds. London pp. 384 — 388. Wüst, W. (1930) Ueber säkuläre Veränderungen in der Avifauna der Münchener Umge- bung. Verh. Orn. Gesellsch. Bayern. p. 273 — 274. Zelenka, G. (1963) Observations d’un Pluvier guignard en Crau. Nos Oiseaux, 289/290. okt. p. 140. Naumann, J. (1896) Naturgeschichte der Vögel Mitteleuropas Gera. 173 Der Zug des Mornellregenpfeifers in Europa con Dr. István Sterbetz Die Verbreitung und Brutbiologie des Mornellregenpfeifers (Charadrius morinellus L.) hat eine umfangreiche Literatur, jedoch vom Zuge dieses Vogels wissen wir ver- hältnismässig noch wenig. Er wird im allgemeinen für selten gehalten und sein gele- gentliches Vorkommen dem Zufall zugeschrieben. Der Grund wird wohl in der geringen Individuenzahl der europäischen Populationen und in den Beobachtungsschwierig- keiten während des Zuges zu suchen sein. In meiner, im Jahre 1959 erschienenen Studie habe ich die Erscheinungsdaten dieser Vogelart in Bezug auf das Karpatenbecken zusammengefasst. Die dort auf- geworfenen Fragen bedürfen aber einer eingehenderen Untersuchung. Aus dem. Stu- dium der unten angeführten Quellenwerke geht es klar hervor, dass von den natür- lichen Landschaftsregionen Europas das Karpatenbecken bislang die meisten Angaben geliefert hat; ausserdem ist es in den eigentümlichen Biotop-Verhältnissen der gro- ssen ungarischen Ebene, des Alföld begründet, dass Ungarn als der Ausgangspunkt der Untersuchungen betreffs des sich auf unserem Kontinent abspielenden Zuges betrachtet werde. Zu meinen Folgerungen stehen mir in internationaler Relation 526 Angaben zur Verfügung, persönlich habe ich den Mornellregenpfeifer in 42 Fällen beobachtet. In dem Literaturverzeichnis habe ich die, auf das Karpatenbecken bezughabenden Quellenwerke zwecks Raumersparnis ausgelassen, da dieselben in meiner oben ange- führten Studie bereits angegeben sind. Ich spreche hier meinen Dank meinem Kollegen BELA HÜTTLER aus, der mir mit seinen Beobachtungen und dem Mageninhalt-Material wertvolle Hilfe geleistet hat. Aus der Statistik der gesammelten Angaben geht hervor, dass beim Zuge des Mornellregenpfeifers sowohl die schmale Zugstrasse, wie auch die breite Front fest- zustellen sind. TUGARINOV (1931) beschreibt den, gegen Afrika gerichteten Zug von der Tschuktschen-Halbinsel und den südsibirischen Alpenzonen ausgehend auf einer ca. 12 000 km langen Zugstrasse. Einen systematischen und verhältnismässig dyna- mischen Zug können wir auf den folgenden Linien verfolgen: 1. Von Dänemark ange- fangen entlang der holländisch-belgischen Litoralzone, 2. Auf der klassischen Strasse Ungarische Tiefebene — Dalmatinische Küste, 3. In der Steppenregion Ukraine — Do- brudscha. Auf diesen Landstreifen erscheinen nebst einzelnen Individuen öfters auch grössere Flüge von 50-80 Stück. Gleichzeitig lassen sich aber auch in der ganzen Breite des Kontinentes, in Frankreich, in der Schweiz, in Deutschland und auf dem Innengebiete des Balkans bald hier bald dort kleine Flüge, oder einzelne Vögel kon- tinuierlich feststellen. Die Menge der verstreuten Angaben übersteigt den Begriff des Zufälligen und bezeugt gleichzeitig neben der ,,Zugstrasse‘“‘ auch das Bestehen der breiten Front. Der Grund dieser Zwiefachheit ist in der Ausdehnung des Brutgebietes unseres Vogels gegenüber der Anziehungskraft der tiefgelegenen Küstenstriche, der kontinentalen Steppen und Halbwüsten zu suchen. Auf Grund der Beringungsresultate haben wir von folgenden Zugstrassen Kennt- nis: der, in der Umgebung vom lappländischen Klipisjàrvi am 27. VII. 1937 beringte Vogel ist am 21. XI. bei Kozlovac in Dalmatien erlegt worden (FIEDLER, 1938). Von den, im Sommer 1952 im Hardangerfjord beringten Jungvögeln hat man ein Exemplar im Monate September bei Limburg in der Niederlande, ein anderes aber am 19. X. in Oran (Algerien) gefunden (KUHK, 1955). Die Fahrt des am 8. VII. 1960 bei Kuikappää in Finnland bezeichneten Mornellregenpfeifers endete im Oktoker kei Sebastopol. (NORDSTRÖM, 1960). Diese paar Angaben geben aber keineswegs Antwort auf die Frage der Zugrichtung der einzelnen Populationen. An der südöstlichen Küste Englands bezeichnen die Daten eine verkehrsarme Zugstrasse, jedoch können wir auf Grund der beobachteten Mengen nicht beurteilen, ob es sich hier ausschliesslich um schottische Brutvögel, oder auch aus Skandinavien hinzugekommene Vögel handelt. Entlang der belgisch- französischen Küste, wie auch in dem wenige Daten liefernden Spanien dürften die britischen und lappländischen Vögel schon vereint weiterziehen. 174 Erfreulicherweise bezeichnen die Beringungsresultate die dreifach sich spaltende undzwar die atlantische Kiiste verfolgende, die durch Mitteleuropa, ferner durch Polen und die Ukraine fiihrende Zugstrasse der skandinavischen Mornellregenpfeifer. Wir haben jedoch noch keinerlei Beweis dafür, ob ein Weg von den Tundren der Sowjetunion durch Mitteleuropa führt? Auch die Richtungsstrassen der auf wenige Paare zu schätzenden Populationen der europäischen Reliktum-Brutplätze sind noch vollkommen unaufgeklärt. Im Laufe meiner Beobachtungen ist es mir aufgefallen, wie sehr die Durchzügler an ihren gewohnten Standplätzen festhalten. In den ausgedehnten, scheinbar ein homogenes Biotop aufweisenden Festucetum-Steppen von Ürb6 (zwischen Donau und Theiss), resp. Kardosküt-Fehertö (östlich der Theiss) habe ich ihre rastenden Flüge von Jahr zu Jahr immer auf demselben kleinen Raum von einige Hektare betragenden Gebietsstrecken beobachten können. Die Gestaltung der Zugzeit findet ihre Erklärung einesteils in der kurzfristigen Brutperiode, andersteils in der geringen Tiefenausdehnung der unweit liegenden Uberwinterungsplàtze. Den einzigen abessinischen (SCLATER, 1924) und vereinzelte Fälle der Kanarischen Inseln (PoLATZEK, 1909, BANNERMAN, 1919) ausgenommen, spielt sıch das Überwintern des Mornells am Nordrand des Nahen Ostens und an den Küstenstriehen von Nordafrika ab. Das gelegentliche Uberwintern in Europa ist durch die Angaben Halbinsel Kertsch (FRANK, 1950) und Griechenland (REISER, 1905, RAINES, 1962) bewiesen. JORDANS (1933) findet das vereinzelte Uberwintern in Spanien nicht ausgeschlossen. Malta und Cyprus hingegen fallen schon in die ständige Über- winterungs-Zone (Drspor, 1917, GIBB, 1951, BANNERMAN, 1958). Das Räumen der Überwinterungsplätze dauert von Ende Januar bis Ende März, die Brutplätze werden zwischen Ende Mai und Mitte Juni besetzt. Auf dem Brutplatz am Zirbitzkogel in den oesterreichischen Alpen sind schon Mitte April heimgekehrte Vögel beobachtet worden (FRANKE, 1952, GUICHARD, 1956, KozLowA, 1961, H. Dr Batsac-Mayaun, 1962). Auf Grund der, in meiner Studie angeführten, mit Zeitpunkt versehenen Angaben ist die Verteilung während der Kulmination des Zuges die folgende: im Monate März weisen Südrussland und die dalmatinische Küste den grössten Verkehr auf, doch sind zu dieser Zeit auch schon in der ungarischen Tiefebene die ersten Herolde beobachtet worden. Die Frühjahrs-Bewegung kulminiert im April. In dieser Epoche widerspiegeln die Angaben im ausgedehnten Raume der 40 —55° nördlicher Breite das Bild eines dynamischen Zuges, während später, im Monate Mai, sich der Grossteilgegen die hollän- dischen und vorwiegend die dänischen Küstenstriche verschiebt, doch sind wieder auch hier zu wiederholten Malen verspätete Exemplare in Ungarn gesichtet worden. Der Rückzug im Monate August konnte am besten in Holland, Deutschland und Ungarn verfolgt werden. Im September erscheint der Mornellregenpfeifer schon in allen Breiten Europas. Dieser Monat ist es, der in internationaler Relation sowohl bezüglich der Zahl der Beobachtungsfälle, wie auch der gesichteten Quantitäten die grössten Werte aufzuweisen hat. Auch im Oktober gibt es noch Verkehr, doch ist zu dieser Zeit die westliche Zugstrasse schon weniger besucht, der Durchzug spielt sich offensichtlicherweise eher in den östlichen Steppe-Biotopen ab. Im November tritt immer mehr die südöstliche Seite hervor; einige holländische, schweizerische, unga- rische Vorkommen des Monates Dezember sind schon als Unregelmässigkeiten zu betrachten. Im Laufe meiner Beobachtungen habe ich auch den Rhythmus des Zuges festzu- stellen getrachtet. Aufenthaltszeit und Verhalten der in den verschiedensten Biotopen beobachteten Vögel, wie auch die jährliche Frequentierung der einzelnen Biotop-Typen wiesen darauf hin, dass der Zug des Mornellregenpfeifersim allgemeinenein beschleu- nigter ist, und der Vogel seine Fahrt nur an solchen Stellen unterbricht, welche seinen speziellen oekologischen Ansprüchen genügen. Die gelegentlichen Rastplätze der verschiedentlichen landwirtschaftlichen Kultur-Biotopen werden immer nur für ein kurzes Ausruhen, eine rasche Nahrungsaufnahme benützt; auf den weiten, ver- kehrsarmen Natronflächen, auf den Festucetum- und Camphorosmetum-Halbwüsten aber halten sich die Herbstdurchzügler mitunter mehrere Wochen auf. Im Frühjahr geht der Zug auf allen Biotopen natürlicherweise in beschleunigtem Tempo von- statten. 175 Ich habe des öfteren auch neu angekommene Flüge beobachtet. Oft ordnen sich die Vögel in V- oder Halbkreis-Form, doch bleiben sie für längere Zeit nicht gebunden und die Reihe wird wiederholt zu einer wirbelnden Masse. Einem Durchzug zur Nacht- zeit wohnte ich am 13. X. 1963 am Kardosküt-Fehérté und am 1. XII. desselben Jahres in Urbò bei. Uber den Nachtzug gibt es auch Angaben von WEIGOLD (1910) und HAGEN (1910). Die auf den ungarischen Odfeldern in den Monaten Juni und Juli herumstreifenden Vögel habe ich noch im Brutkleid gesehen. Im August waren auch die Altvögel bereits vermausert. Im Frühjahr treffen die ersten ebenfalls im Ruhekleid bei uns ein und erst später, gegen Ende April erscheinen die Verfärbten. Die frühherbstlichen Züge sind Gemeinschaften von Familien, die auch nach dem Flüggewerden der Jungen zusammenhalten. Einsame Exemplare, die man im Herbst zu sehen bekommt, sind gewöhnlich Jungvögel. Mornellregenpfeifer, die auf dem Zuge sich zu anderen Vögeln gesellt hätten, habe ich auf unseren, auch an anderen Vogelarten reichhaltigen Soda-Flächen niemals beobachtet, doch kam es vor, dass sich welche zur Nahrungssuche niederlassend, oder aufgescheucht, vorübergehend unter andere Arten mischten. Unter solchen Umstän- den habe ich den Mornell in der Gesellschaft von Charadrius apricarius, Squatarola squatarola, Vanellus vanellus, Philomachus pugnax, Numenius arquatus, Numenius phaeopus, Larus ridibundus, Corvus frugilegus, Alauda arvensis, Calandrella brachy- dactyla, Sturnus vulgaris und Plectrophaenax nivalis gesehen. Von den hier erwähnten kommen einige auch in der Literatur vor. KIsT (1955) rechnet überdies auch Tryngites subruficollis, und WEIGOLD (1911) Turdus pilaris zu den Anschlussarten. Die Feinde des Mornells sind nach NAUMANN (1896) Falco peregrinus, Falco subbuteo, Falco aesalon und Accipiter gentilis. Ich habe das erfolgreiche Jagen des Wanderfalken in zwei Fällen beobachtet. HÜTTLER fand in Urbö, beim Eingang eines Fuchsbaues im Mai die Reste eines Mornells im Brautkleid. Alle Forscher heben in der Literatur die besonderen Biotop-Bedürfnisse dieses Vogels hervor, die trockenen Wiesen mit kurzem Gras und spärlichem Pflanzenwuchs, oder vernachlässigte landwirtschaftliche Gebiete gleichen Charakters. Auf meinen Forschungsgangen habe ich den Mornellregenpfeifer an folgenden Stellen vorgefunden: vollkommen trockene, oder auch mit Wasseradern durchsetzte Festucetum- und Camphorosmetum-Steppen, sodahältige Halbwüsten, frisch gepflügte Wiesen weicher Erde mit Wassertümpeln, alte und neue Traktoren- Aecker, abgeerntete Weizen-, Mais- und Reis-Felder, Waldrodungen in Fluss- -Überschwemmungsgebieten, frisch be- stellte, asphaltglatte Zuckerrüben-Kulturen. Der Grossteil meiner Beobachtungen ist mit den, als Charakter-Biotop zu betrachtenden unkultivierten, kurzgrasigen Wiesen verbunden, oder mit Kulturbiotopen jeder Art, die in solche ungestörte, menschen- leere Steppen eingekeilt sind oder in deren unmittelbarer Nachbarschaft liegen. Es kann nicht bezweifelt werden, dass ein weiter, natürlicher Lebensraum, die Durch- zügler heranlockt. Meine meisten Beobachtungen betreffs der Nahrungssuche knüpfen sich an trockene Wiesen, doch sah ich auch wiederholt Mornells, die bei bestehender Möglichkeit zwischen trockenen und feuchten Stellen wählen zu können, in seichtem Wasser herumsuchten. Es ist mir aufgefallen, dass der Vogel auch hier nicht seinen Stecher in den Schlamm bohrt, wie es die Watvögel zu tun pflegen, sondern nur die Oberfläche des Wassers, bzw. Schlammes absucht. Nach RITTINGHAUS (1962) gehen die Mornell- regenpfeifer in ihrer schwedischen Heimat nur dann an feuchten Stellen auf Nahrungs- suche, wenn sie dazu gezwungen sind; in dem Brutgebiet der Tundra bestehe die Nahrung hauptsächlich aus Mücken. Von Sammelplätzen aus der ungarischen Tiefebene habe ich 17 Mageninhalte unter- suchen können. Die Daten der, in der nachstehenden Tabelle angeführten Mägen sind der Reihe nach die folgenden: 1.—6. Ürb6, 30. IX. 1962, Festucetum-Steppe. 7. — 10. Ürbö, 7. X. 1962, Von einer . Festucetum- Steppe umgebener trockener Acker. 11. Pälmater, 7. IV. 1942, Zucker- rübensaat, pflanzenwuchsfreie, gewalzte ebene Erde. /2.— 13. N agyszénas, 13. VII. 1942, Sandiger, ausgetrockneter Teichgrund, daneben ein schütteres, von Unkraut überwuchertes Maisfeld. Einer der eingesammelten Vögel flog aus dem Teichgrund, der andere aus dem Maisfeld empor. 1 14. Biharugra, 7. Le 1951, Camphorosmetum. 15.— 17. Hortobágy, 9. V. 1955, Festucetum-Steppe. 176 Tabelle 6. | We RS a By Bo OT BS IS AE E Bothynoderes 9 Agriotes 2 Zabrus i D 9 Gryllus 1 1 Carabus 1 Chitin-Bruchteilchen x x x x x x x x xx x Lithoglypus 1 Schneckenhausteilchen x Lumbricus oped | Graminea-Brei x Pflanzenbrei x Unkrautsamen Ax: Kieselsteine 6 3 Sand MIAO A RIVA Die Literatur weist ausser den erwàhnten Futterarten auch Samen von Opatrum sabulosum, Psalidium maxillosum, Harpalus, Staphilinus, Forficula, Aphodius, Bem- bidion, Silpha, Elater, Dorcadion, Timarcha, Otiorrchynchus, Cleonus, Tipulidae, Othous niger, Cledeobia moldavia, Helix, Planorbis, Mytilus, Empetrum nigrum und rubrum, ferner die keimenden Blätter von Geum montanum, Getreidekörner und Steppengras-Samen auf (NAUMANN, 1896, JOURDAIN in WITHERBY, 1948, GLADKOW in DEMENTIEW, 1951, KISTJAKINSKIJ, 1957, KozLowa, 1961). Die in unseren natronhaltigen Niederungen verbleibenden Schwärme verbringen die Nacht meistens in ausgetrockneten Rindfährten, am Fusse von Grasbüscheln oder Bülten. Frühmorgens gehen sie mit mäuseartigem schnellen Lauf, oder auf kleinen Entfernungen fliegend der Nahrungssuche nach. Auf den, mit kurzem Gras bewachse- nen, übersichtlichen Wiesen suchen sie weit voneinander verstreut herum. Es ist mir auch gelungen, einen Morinellregenpfeifer zu beobachten, der unmittelbar hinter dem pflügenden Traktor sich Regenwürmer fing. An warmen Sommertagen ist es ihre bezeichnende Gewohnheit sich zu sonnen. Auf dem Bauche, oder seitlich liegend breiten sie ihre Flügel aus, spreizen die Beine, und in dieser Lage sind sie mit ihrem ausgezeichneten Mimikry von weitem nur durch das Glänzen ihrer grossen Augen zu erkennen. Bei warmem Wetter baden sie gerne an den Uferrändern seichten Wassers; in manchen Fällen konnte ich sie auch beim Staubbad beobachten. Ist Gefahr in Anzug, so bleiben sie auf dem Fleck flach liegen, oder sie entfernen sich mit einem, abschnittsweisen, schnellen Lauf vom Menschen. Ihre allbekannte Vertrautheit habe ich nicht immer beobachten können. Es gab wohl Fälle, wo ich mich stundenlang in 8-10 m Nähe eines vertraut um mich herum Nahrung suchenden Schwarmes auf- hielt, andererseit fand ich aber öfters äusserst scheue, den Menschen nicht einmal auf Schussweite heranlassende Vögel. Für ihr widerspruchvolles Verhalten konnte ich keine Erklärung finden. Unter den, durch unsere Natronflächen ziehenden drei grossen Regenpfeifer-Arten ist es der Charadrius apricaria, der den Unbilden der Witterung am besten standhält. Diese Regenpfeifer-Art können wir in Ungarn bis in den Dezember hinein beobachten, doch suchen Squatarola squatarola und Charadrius marinellus bei raschem Tempera- turwechsel, andauerndem Regen oder Nordwind bald das Weite. Auch im Frühjahr konnte ich nur im Falle einer andauernden Erwärmung das frühe Erscheinen der zwei letztgenannten Arten feststellen. Obiges zusammenfassend lässt es sich behaupten, dass des Mornellregenpfeifers Zug stets durch ganz Europa in dessen voller Breite führt. Wegen der besonderen Biotop- Ansprüche dieser Vogelart sind die Möglichkeiten ihrer Beobachtung zweifellos recht verschieden. Aber sie zu einer allgemeinen Seltenheit zu stempeln ist unrichtig, da in Kenntnis ihrer Oekologie die wandernden Flüge an den gewohnten Plätzen stets anzufinden sind. Das Literaturverzeichnis siehe im ungarischen Text. 12 Aquila 1964 —65 177 HORTOBAGYI LEVELEK 1963—64 Dr. Sovago Mihály A Hortobagyon 1963-ban tizenegy, 1964-ben tiz alkalommal jartam, föleg a költesi idöben, de voltama tavaszi és az 6szi vonuläs idejen is. Megfigyeléseim főleg a Hortobágyi Halastöra és környékére, ältalänossäg- ban pedig a puszta északi felére szorítkoznak. Sajnos még mindig számos olyan pontja van a pusztaságnak, amit nem tudtam kutatásaim körébe vonni. Arra azonban egyetlen ember nem is képes, hogy ezt az óriási területet mind feltárhassa. Ehhez több személynek jól megszervezett és egybehangolt, több évig tartó közös munkája szükséges. Az alábbiakban igyekszem megfigyeléseim minél rövidebb összefoglalá- sát adni a nevezetesebb fajokról: | Nagyköcsag (Egretta alba) 1963-ban 3 par költött a H. Halastö 4. sz. tomedencéjében. Mivel ezt a medencet abban az évben mezögazdasägi müvelesre jelöltek ki, felégették benne a nädat és a fészekaljak meg- semmisültek. A köcsagok nem költöttek újra, de ottmaradtak, a leghátsó, 5. tavon. Szeptember 8-an két példányt, október 13-án pedig tíz példányt figyeltem meg ; utóbbi mind a lehalászott 8. tavon tartózkodott. 1964-ben állítólag a leghátsó tóban tartózkodtak a nagykócsagok, én nem találkoz- tam velük. I . Kiskôcsag ( Egretta garzetta). 1963. szeptember 8-án ugyanazon a lehala- szott tavon figyeltem meg 3 darabot, ahol a két nagykócsagot. 1964-ben az új polgári halastavon egy darabot, szeptember 13-án pedig a balmaz- újvárosi Virágoskúti halastavon 12— 15 darabot észleltem. Ugyanitt isme- retlen vadász szeptemberben megsebzett egy példányt, amely később elhullott, s lábait egy juhász levágta. Az egyik lábon jugoszláviai eredetű gyűrű volt, amiről külön beszámoltam. Ebben az időszakban a nagy hor- tobágyi tavakon is mutatkoztak kiskócsagok. Minden valószínűség szerint a Tisza ártéri erdeiben levő fészektelepekről származnak, a folyó Tisza- polgár és Tiszafüred közti szakaszáról. Hogy mennyire terjedőben vannak, mutatja, hogy harminc éves megfigyeléseim során 1963. július 28-án láttam Hajdúböszörmény határában az ún. pródi legelőn első ízben kiskócsago- kat, 10 darabot, majd ezután augusztus hóban egy ízben ugyanott, egy ízben pedig egy kis csapatot, amint az esti órákban a város felett átrepül- tek. A legelő mellett létesült kis, új halastónak lehet a főszerepe abban, hogy a kiskócsagok ide is ellátogatnak. Búbos vöcsök (Podiceps cristatus). 1963-ban sokkal nagyobb számban észleltem, mint az előző évben. Április 21-én, csak az 1. sz. tavon legalább 12: 179 100 db tartözkodott. Valamennyi nädastavon költ, az elepi halastavon ugyanigy mint Ohaton vagy Gyökerküton. A H. Halastö 7. sz. meden- céjében 1964. június 2-ân, a kanalasgémek fészektelepén több fészket talaltam, egyikben 4 tojas volt letakarva. Egész évben 40—60-at jegyez- tem fel. Bakcsé (Nycticorax nycticorax) a puszta Nádudvar felé eső szélén elterülő vajdalaposi erdőben 30—40 párban költ, kékvércsékkel, macska- baglyokkal közösen, túlnyomóan szarkafészkekben. Az erdő új telepítésű, 15 éves. Jórésze tölgy, de van sok szil, nyár, kőris, magasságuk 6 —8 méter. Fekete gólyát (Ciconia nigra) 1963-ban csak egy ízben, június 1-én ész- leltem, amikor 7 db tartózkodott a H. Halastavak egyik száraz meden- céjében. 1964-ben többször került szem elé. Május 12-én az Agráregyetem halastaván, az egyik száraz medencében 10 db álldogált és később még 4 db csatlakozott hozzájuk. Június 2-án a lehalászott 10. sz. tó meden- céjében (H. Halastó) 24 db tartózkodott. A vadőr szerint ezek rendszere- sen járnak ide. Június 7-én Bagota pusztán, a hajdúböszörményi és újszentmargitai hatärnäl is találkoztam egy kaszálón bogarászó fekete gólyával. Szeptember 13-án pedig a balmazújvárosi Virágoskúti halas- tavon 10 darabot észleltem. Kanalas gém (Platalea leucorodia) fészektelepe 1963-ban népesebb volt, mint az előző években, megtelepedése óta. Visszaköltöztek a 7. tó nagy nádasába, ahol 1961-ben is költöttek és három telepen rakták le tojásaikat. Az összes fészkelő párok számát 70 — 75-re becsültük. SZABÓ SÁNDOR vadőr tavasszal egy elhullott kanalas gémet talált, amelynek lábán a 120 041 sz. gyűrű volt. Ezt a madarat 1962. május 81-én gyűrűztem ugyancsak itt, a Halastón. A vadőr ugyanakkor messzelátóval több gyűrűs példányt is megfigyelt. Június 1-én 50 fiókát gyűrűztem, de ha több gyűrűm lett volna, úgy 100-at is tudok jelölni. Kb. 200 négyzetméteres terepet jártunk be mély iszapban és kotuban botladozva, és kb. 20 fészket találtunk. A fiókák sovány kacsa nagyságúak voltak, repülni még nem tudtak. Az erősebbek ellenben leugráltak a fészekről és ellábaltak a nádban, vagy a távolabbi fészkekbe kapaszkodtak fel. Általában 4-es fészekaljakat talál- tunk. Ezen a 200 négyzetméteres területen kb. 80 fióka és 40—50 öreg madár tartózkodott, az öregek alacsonyan keringéltek a nádas felett. 1964-ben a fészkelő párok száma meghaladta a százat. A fészektelep ugyanott volt, ahol tavaly. Április 26-án, a tó partján állva olvastam meg a telepen fehérlő gémeket: 117-en voltak. Ugyanakkor a 3. sz. tó alacsony vizében bogarászott egy 60 főnyi csapat. Május 2-án a vadőr közölte, hogy 113 fészküket számlálta meg a 7. tóban. Június 2-án 108 fiókát gyűrűztem meg, ezek kb. 40 fészekaljból származtak. Túlnyomó részben három madár álldogált egy fészekben, sokkal kevesebb volt a kettes és még kevesebb a négyes fészekalj. A költés azonban még javában tartott, sőt a tojás- rakás és fészeképítés is. Az északra levő nádszigetben egy nagy tisztáson találtunk kb. 30 olyan fészket, amelyekben egészen frissen kelt fiókák mellett még tojások is voltak, köztük olyan, amelynek a héját a kis gém már kezdte kivágni. Ezeknek a fészkeknek egy részében még csak 1—2 tojás volt, tehát a. 180 tojásrakás még tartott, s olyan fészkek is akadtak köztük, amikben 1—2 hetes fiókák voltak. Ebben a társaságban egyetlen fiókán sem volt még fehér toll. Ugyanennek a nádszigetnek más részein pedig olyan fészkeket is leltünk, amikben már sovány kacsához hasonló nagyságú, fehértollú fiókák tartózkodtak. De láttunk legalább tíz olyan öreg madarat is, amelyek fészekanyagot hordtak a csőrükben, tehát építkeztek. A déli nádszigetben kizárólag fehértollú, jól fejlett példányokat talál- tunk, de ezek között is csak egyetlen volt olyan, amelynek sűrű, vakító fehér, tömött tollazata és fekete pikkelyekkel borított lába volt. Megíté- lésem szerint ez az egy példány egy hét múlva már tudott repülni, de a. többiek még hetekkel a kirepülés előtti állapotban voltak. Mindezekből azt a következtetést vontam le, hogy a fészekrakás folyamatos volt a gémeknél; némelyik család egész hónappal elkésett a többitől a tojások lerakásában. Nézetem szerint a fészkelő kanalasok száma 110—120 pár lehetett 1964-ben. Figyelemre méltó az is, hogy 1961-ben, amikor rend- kívül meleg volt a tavasz, március 23-án már tojásokat találtunk a kana- lasok fészkeiben. Tudomásom szerint ilyen korai tojásrakást ennél a fajnál az irodalom nem ismer. 1961-ben május 18-án már gyűrűztük a kanala- sokat, és akkor már sok fióka repülni is tudott. Az 1964. június 2-i gyű- rűzés alkalmával pedig még egy fióka sem tudott repülni. Nyári lúd ( Anser anser ) rendes fészkelő a Hortobágyi Halastón. A 7. sz. tó déli nádszegélyéből 1963. április 21-én öt párat vertem fel, egészen kis körzetből. Akkor egy délelőtt 39 db-ot figyeltem meg. Június 8-án, a 8. tó lehalászott medencéjében három családot is fedeztünk fel, amint fiókáikat vezetgették az öregek. 1964. április 26-án 14—16 db-ot láttam. SzaBo SÁNDOR vadőr szerint 1964-ben a H. Halastó nádasaiban 46 pár nyári lúd fészkelt, az ohati tavon, fényesi tavon és a víztárolón pedig még vagy 8—10 pár összesen. Kékes rétihéja (Circus cyaneus). Nemcsak kora tavasszal figyeltem meg, hanem 1964. június 26-án is láttam egy hím példányt a malomréti erdő mellett. Kék vércse ( Falco vespertinus). Ohaton, a természetvédelmi terület vad- őrei szerint 1963-ban csak 50—60 pár költött. Igen sok kihúzódott a legelő fasoraiba, apró erdőfoltokba, ahol magam is találtam telepét. 1964. május 12-én a vajdalaposi erdőben 20— 25 példányt olvastam meg. Június 26-án a víztárolótól délre fekvő malomréti akácos erdőben 70—90 példányt lát- tam. Augusztus 16-án a tiszafüredi határban, egy erdőfoltban 50— 60 pél- dány tartózkodott. A tiszacsegei országúttól északra fekvő Bagota kör- nyéki legeloteriilet, továbbá Ujszentmargita, Polgár és Görbeháza legelőin tenyésző kis erdőken is fészkelve találtam a kékvércsét. A hortobágyi állo- mány több száz fészkelő párra becsülhető, amely azonban nem koncentrá- lódik Ohatra, hanem innen déli, északi és keleti irányban egyaránt megta- lálható. | Halaszsas (Pandion haliaëtus). 1963-ban három ízben észleltem a tava- kon, minden alkalommal egy-egy példányt IV. 21., IX. 8 és X. 13-án. A balmazüjvärosi Virägosküti halastön mare. 24-én láttam egy halászó példanyt. 18] Réti sas (Haliacetus albicilla). A balmasüjvarosi Virägosküti halastön lattam két példanyt, 1963. marcius 24-én. Tüzok (Otis tarda). A f6vadasz közlése szerint május 12-ig két kakas került terítékre 1964-ben a Hortobágyon. Kis póling (Numenius phaeopus). A Virágoskúti halastavon 1964. IX. 13-án 10— 12 db-ot figyeltem meg. Nagy póling ( Numenius arquata) 1963. aug. 30-án Kónyánál 4—5, a ha- lastavakon 180—200 db-ot láttam. A. puszta peremétől nem messze levő balmazújvárosi és hajdúböszörményi legelőkön ennél lényegesen gyakoribb volt. 1964-ben egész tavasszal hiányzott, sem a Hortobágy, sem a hajdú- böszörményi határ pólingjárta részein nem láttam egyetlen darabot sem. Összel már láthatók voltak kisebb csapatai. _ Goda (Limosa limosa) szép számmal vonul át ősszel is, tavasszal is. Április 26-án a Halastón kb. 150 főnyi csapatát láttam. Május 12-én és ugyanott június 2-án költő párt figyeltünk meg. Július 26-án az Agrár- egyetem halastava és a fényesi tó közötti legelőn, egy kis vizenyősből 140—160 főnyi csapatot riasztottunk fel s nem messze még kb. 40 db-ot láttunk. Ezeknél is nagyobb csapatát észleltem a hajdúböszörményi pródi legelőn, időszaki vízállásnál, április 12-én, kb. 200—250 főnyi csapatot. Pajzsoscankó (Philomachus pugnax) 1964-ben, április 26-án a Halastón 3— 400, május 2-án többfelé kb. 100 db-ot; május 12-én Kungyörgy tavá- nál 10— 15-öt láttam. Székicsér (Glareola pratincola) 1963-ban, május 16-án két helyen talál- - tam székicséreket, összesen 15—20 példányt. Június 8-án egy 50 holdas vakszikes legelőn 20—25 fészkelő párt találtunk. Ugyanezen a fészkelő- területen 1964. július 26-án 25 — 30 példány mutatkozott. Ezüstsirály (Larus argentatus) minden évben megjelenik. 1964. július 26-án az ohati halastavon 15 példányt láttam. Dankasirály (Larus ridibundus). Fészkelési időben igen keveset látni. Májusban, június első felében naponta 15—20-nál többel nem találkoz- tam, július vége feléazonban már százával látható. Olyan tömegeket azon- ban az idén, 1964-ben sem észleltem a Hortobágyon, mint a balmazújvá- rosi Virágoskúti halastón, ahol szeptember 13-án kb. 4000 db tartózkodott egyetlen medencében. Nem tudok arról, hogy a Hortobágyon lenne telepe, bár valószínű, hogy kisebb telepe létezik valamelyik tavon. Kormos szerkő (Chlidonias niger) biztos fészkelő a Hortobágyon, s 1964 tavaszán sok mutatkozott. Április 26-án a Halastón 15—20 db-ot, május 12-én az elepi halastavon 3, az Agráregyetem taván 3—4 db-ot láttam. Június 26-án a Víztárolónál 8—10 pár fészkelését állapítottam meg. Polgár község határában létesült új halastón, valamint a szomszédos legelőn át- vezető csatorna fölött összesen kb. 300 darabot figyeltem meg, május 26-án. Itt említem, hogy egy nappal előbb, május 25-én a Hortobágyon kívül, a hajdúböszörményi határban eredő Tócó-ér ártere fölött 90 — 100 kormosszerkő vadászgatott. Miután a Tócó-ér a Köselybe, ez pedig a Hor- tobágy folyóba viszi a vizét, csak arra gondolhatok, hogy a vízfolyást kö- vetve kerültek ide ezek a szokatlan madarak. Fehérszárnyú szerkő (Chlidonias leucopterus). A balmazújvárosi Virá- goskúti halastón, 1963. május 26-án 4— 5 példányt figyeltem meg. 182 Macskabagoly (Strix aluco) fészkelését a vajdalaposi erdőben, szarka fészkekben észleltem 1964; majus 12-én. Sok pärnak kellett lennie, mert aránylag nem nagy úton hármat is felzavartunk. Az erdész mar látott ki- kelt fiatalokat is. Székipacsirta (Calandrella brachydactyla) az egyik szikes legelön mäjus 2-an 1, június 26-án 1 — 2, július 26-án 3—5 db mutatkozott. Barköscinege (Panurus biarmicus) minden évben fészkel. Nem tul gya- kori, de az állomány állandó. Csikosfejü nádiposzáta ( Acrocephalus paludicola). Két példányát egé- szen közelről figyeltem meg 1963. október 13-án a Halastó középtöltésén. Briefe aus der Hortobágy 1963—64 von Dr. Mihály Sóvágó Ich besuchte die Hortobágy im. Jahre 1963 elfmal, in 1964 zehnmal, undzwar haupt- sächlich in der Brutperiode, doch war ich auch während des Frühjahrs- und Herbst- zuges dort. Meine Beobachtungen beschránkten sich auf den Hortobágy-er Fischteich und seine Umgebung, im, allgemeinen auf den nördlichen Teil des Gebietes. Es gibt leider noch etliche Flecken dieser Landschaft, die ich zu untersuchen noch nicht Gele- genheit hatte. Eine einzelne Person ist aber auch nicht imstande dieses Riesengebiet in allen seinen Einzelheiten zu erschliessen. Dazu ist die gut organisierte, mehrere Jahre dauernde, gemeinsame und auf einander gut abgestimmte Arbeit mehrerer Personen notwendig. In nachstehendem will ich nun eine kurzgefasste Zusammenstellung meiner Be- obachtungen über die erwähnenswerteren Vogelarten geben. Silberreiher (Egretta alba). Im Jahre 1963 brüteten 3 Paare im Becken Nr. 4 des Hortobägy-er Fischteiches. Da dieses Becken in jenem. Jahre zur Feldbestellung be- stimmt wurde, musste das Schilf abgesengt werden und die Gelege gingen zugrunde. Die Reiher brüteten zwar nicht noch einmal, doch blieben sie dort, u. zw. auf dem hintersten Teichbecken Nr. 5. Am 8. September beobachtete ich zwei, am 13. Oktober aber zehn Exemplare. Die letzteren hielten sich alle an dem. schon durchgefischten Becken Nr. 8 auf. In 1964 sollen die Silberreiher alle im hintersten Becken gewesen sein, ich konnte ihnen aber nicht begegnen. Seidenreiher (Hgretta garzetta). Am 8. September 1963 beobachtete ich drei Exem- plare dieser Art auf jenem. abgefischten Teiche, wo ich auch die Silberreiher sah. In 1364 gewahrte ich am neuen Fischteiche von Polgár ein Exemplar, am 13. September dessel- ben Jahres am Virägosküt-Teich bei Balmazújváros deren 12 — 14. An selbem Orte schoss ein unbekannter Jäger im Monate September einen Seidenreiher, traf ihn aber schlecht, der Vogel ging dann später ein und ein Fischer schnittihm die Läufe ab. An einem Laufe befand sich ein Ring jugoslavischen Ursprunges, von dem ich anderswo berichtete. Zu dieser Zeit kamen Seidenreiher auch an den grossen Hortobägy-er Teichen vor. Höchstwahrscheinlich stammen diese von den Reiherkolonien in den Waldungen des Uberschwemmungsgebietes der Tisza (Theiss), u. zw. aus dem Abschnitt Tiszapol- gar — Tiszafüred. Ihre fortschreitende Verbreitung möge auch durch die Tatsache bewiesen werden, dass ich Seidenreihern im Laufe meiner dreissigjährigen Tätigkeit als Beobachter das erstemal am 28. Juli 1963 in der Umgebung von Hajdúböszörmény auf der sogenannten Pröd-er Weide begegnete;es waren 10 Stück. Bald darauf, im Monate August sah ich sie wieder, und später einmal überflog eine kleine Schar in den späten Nachmittagsstunden die Stadt. Es ist wohl dem neu angelegten Fischteich in der Nähe obgenannter Weide zuzuschreiben, dass sich die Seidenreiher auch in dieser Gegend zeigten. Haubensteissfuss (Podiceps cristatus). Im. Jahre 1963 waren deren viel mehr zu sehen, als ein Jahr vorher; am. 21. April gab es auf dem, Teich Nr. 1 allein mindestens 100 Stück. Er brütet an allen schilfigen Teichen, am Fischteich von Elepebenso, wie 183 in Ohat oder Gyökerküt. In dem Becken Nr. 7 des Hortobägy-er Fischteiches bin ich am 2. Juni 1964 im Gebiet der Löfflerkolonie auf mehrere Nester gestossen, ineinem derselben waren vier zugedeckte Eier. Während des ganzen Jahres habe ich 40 — 60 Stück registriert. Nachtreiher (Nycticorax nycticorax). Brütet im Vajdalapos-er Wald (Nädudvar-er Teil der Hortobägy) gemeinsam mit Rotfussfalken und Waldkäuzen, vorwiegend in Elsternestern. Der Wald isteine fünfzehnjährige neue Aufforstung; Bestand meistens Eiche, mit zahlreichen Ulmen, Espen und Eschen. Höhe der Bäume 6 —8 m. Schwarzstorch (Ciconia nigra). Im Jahre 1963 beobachtete ich diese Art nur einmal u. zw. am 1. Juni, als sich 7 Exemplare in einem Trockenbecken des Hortobägy-er Fischteiches aufhielten. Im darauffolgenden Jahre begegnete ich dem. Schwarzstorch mehrere Male. Am 12. Mai standen in einem der trockenen Becken des Fischteiches der Agrarhochschule 10 St. dieser Art herum, zu denen sich später weitere 4 Stück gesellten. Am 2. Juni hielten sich im Becken des abgefischten Teiches Nr. 10 (Hor- tobagy) 24 St. auf. Laut Aussage des Wildhüters kommen diese regelmässig hierher. Am 7. Juni begegnete ich in der sogenannten Bagota-puszta, sowie in der Umgebung von Hajdúböszörmény und Ujszentmargita Schwarzstörchen, die auf den abgemähten Wiesen ihrer Nahrung nachgingen. Am 13. September beobachtete ich beim Virägos- küt-er Fischteich (Umgebung Balmazújváros) 10 Stück. Löffelreiher (Platalea leucorodia). Die Brutkolonie dieser Art war in 1963 grösser, als wann immer in den früheren Jahren seit ihrer hiesigen Ansiedelung. Die Vögel über- siedelten wieder in das grosse Röhricht des Teiches Nr. 7, wo sie auch in 1961 gebrütet hatten, und legten dort in drei Kolonien ihre Eier. Die Zahl der brütenden Paare kann insgesamt auf 70— 75 geschätzt werden. Wildhüter SÁNDOR SZAB6 fand im. Frühjahr 1963 einen eingegangenen Löffelreiher, der ein Jahr früher von mir hier, im. Fischteich mit dem Ring Nr, 120 041 beringt worden war. Zur selben Zeit konnte der Wildhüter mit seinem Glas mehrere beringte Exemplare beobachten. Am. 1. Juni beringte ich 50 Jungvögel, hätte ich aber mehr Ringe bei mir gehabt, so wären es auch hundert geworden. In tiefem Schlamm. watend fanden wir auf einem, Gebiet von ca. 200 m? ungefähr 20 Nester. Die noch flugunfähigen Jungen waren von der Grösse junger Enten; die entwickelteren hüpften von den Nestern herunter und suchten im dichten Schilf das Weite, oder sie trachteten ferner gelegene Nester zu erklimmen. Im. allge- meinen waren es Nestgelege mit vier Jungen, die wir fanden. In diesem. Gebiet von 200 m? hielten sich ungefähr 80 junge und 40 — 50 alte Vögel auf. Die Alten kreisten niedrig über dem Schilf. In 1964 brüteten schon mehr als hundert Paare. Die Kolonie war auf derselben Stelle, wie im vergangenen Jahre. Am 26. April zählte ich vom Teichufer aus die weiss leuchtenden Löffler der Kolonie: es waren ihrer 117. Zur selben Zeit war eine herumsuchende sechzig-köpfige Schar im seichten Wasser des Teiches Nr. 3 zu be- obachten. Am 2. Maimeldete der Wildhüter, er habeim Teich Nr. 7 113 Nester gezählt. Am 2. Juni beringte ich 108 junge Vögel, die von ungefähr 40 Gelegen herstammen mochten. Meistens waren es drei Vögel, die man in einem Nest sah, viel seltener waren zwei und noch seltener vier in einem, Nest. Das Brüten dauerte in diesem, Zeitpunkt nee fort, ja es waren sogar frisch gelegte Eier und im Bau befindliche Nester zu sehen. In der Lichtung einer weiter nördlich gelegenen Schilfinsel fanden wir ungefähr dreissig solche Nester, in welchen nebst kurz vorher ausgebrüteten Jungen frische Eier vorhanden waren, darunter einige, aus denen das Junge eben im. Ausschlüpfen begriffen war. In manchen dieser Nester gab es bloss 1—2 Eier, das Eierlegen war daher noch im Gange, in anderen Nestern fanden wir ein-zwei Wochen alte Jung- vögel. Hier hatte noch kein einziges der Jungen weisse Federn. In einem anderen Teil dieser Schilfinsel waren Nester mit bereits weiss befiederten Jungen von der Grösse magerer Enten. Wir beobachteten aber auch mindestens 10 alte Vögel, die in ihrem. Schnabel Nestmaterial trugen, der Nestbau hielt daher noch an. Auf der südlichen Schilfinsel sahen wir ausschliesslich weisse, gut entwickelte Exemplare, aber auch unter diesen war nur ein einziges, welches das dichte, blendend weisse Kleid trug und dessen Beine mit schwarzen Schuppen bedeckt waren. Meines Erachtens nach mochte dieser Vogel — und nur dieser — ineiner Woche schon fliegen können, während die übrigen vielleicht noch wochenlang flugunfähig bleiken konnten. Aus all diesen beobachteten Umständen war zu schliessen, dass das Brüten kei den. 184 Löfflern fortlaufend war; einige Familien waren mit dem. Eierlegen einen vollen Monat: im Rückstand. Es ist bemerkenswert, dass wir im ausserordentlich warmen Frühling des Jahres 1961 schon am 23. März Eier in den Nestern der Löffler fanden. Meines Wissens ist in der Literatur noch kein derart frühes Datum verzeichnet. Als wir bereits am, 18. Mai genannten Jahres Beringungen vornahmen, konnte schon eine Menge von. Jungen fliegen; drei Jahre später war dies nicht einmal am. 2. Juni der Fall. Graugans ( Anser anser). Brütet regelmässig am grossen Fischteich der Hortobägy. In dem südlichen Schilfrand des Teiches Nr. 7 machte ich am 21. April 1963 in einem. ganz kleinen Bezirk fünf Paare hoch. Damals beobachtete ich an einem Vormittag 30 Stück. In dem Becken des abgefischten Teiches Nr. 8 sahen wir am. 8. Juni drei Familien, bei denen die Alten ihre Jungen führten. Am 26. April 1964 sah ich 14 — 16; Stück. Wildhüter Sandor Szabö schätzte Zahl der im Jahre 1964 in den Röhrichten des Hortobägy-er Fischteiches brütenden Graugänse auf 46 Paare, an den Teichen von Fényes, Ohat und beim, Wasserspeicher noch weitere 8—10 Paare. Kornweihe (Circus cyaneus). Wurde nicht nur im Vorfrühling, sondern einmal auch zu Sommeranfang, am 26. Juni (1964), u. zw. ein g" beim Wald von Malomrét. beobachtet. Rotfussfalke (Falco vespertinus). Nach Meinung der Wächter des Naturschutz- gebietes haben im, Jahre 1963 in Ohat nur 50-60 Paare dieser Art gebrütet. Viele verzogen sich in die Baumreihen der Weiden, auf kleine Waldparzellen, wo auch ich ihre Brutkolonien verzeichnen konnte: Am 12. Mai 1964 zählte ich im Walde von Vajdalapos 20—25 und am 26. Juni im Robinienwald von Malomrét, südlich des: Wasserspeichers 70 —90 Stück. Am 16. August hielten sich in der Umgebung von Tiszafüred, in einem Wäldchen 50-60 Exemplare auf. Ich fand den Rotfussfalken brütend auch in den verstreut inmitten von Weiden liegenden Wäldchen tei Bagota. (nördlich der nach Tiszacsege führenden Landstrasse), Ujszentmargita, Polgàr und Görbehäza vor. Der Bestand dieser Vogelart in der Hortokägy lässt sich auf einige hundert Paare schätzen, die aker nicht nur im, Walde von Ohat, sondeın auch weiter, in südlicher, nördlicher und östlicher Richtung vorzufinden sind. Fischadler (Pandion haliaétus). Im Jahre 1963 beobachtete ich diese Vogelart drei- mal bei den Teichen, u. zw. am 21. April, 8. September und 13. Oktober je ein Stück. Ausserdem sah ich am 24. März beim Fischteich Virägosküt, in der Nähe von Balmaz- üjväros ein fischendes Exemplar. Seeadler (Haliaétus albicilla). Am. 24. März 1963 habe ich zwei Exemplare beim Fischteich Virägosküt gesichtet. Grosstrappe (Otis tarda). Laut Aussage des Jagdleiters sind auf der Hortobagy im Jahre 1964, bis zum 12. Mai dieses Jahres zwei Hahnen erlegt worden. Regenbrachvogel (Numenius phaeopus). Beim. Fischteich Virägosküt am 13. Sep- tember 1964 10—12 Stück beobachtet. Grosser Brachvogel (Numenius arquata). Am. 30. August 1963 beobachtete ich bei Konya 4-5, an den Fischteichen 180 — 200 Stück. Auf den am Rande der Hortobägy- puszta gelegenen Weiden bei Balmazújváros und Hajdúböszörmény war diese Artin noch viel grösserer Anzahl vertreten. Das ganze Frühjahr 1964 hindurch fehlte der Brachvogel im ganzen Gebiet an den sonst frequentiertesten Stellen vollständig; im Herbst waren dann kleine Scharen zu sehen. Uferschnepfe (Limosa limosa). Häufiger Zugvogel sowohl im Herkst, wie auch im Frühjahr. Am 26. April sah ich beim Fischteiche ungefähr 150 Stück. Am 12. Mai und 2. Juni beobachteten wir ein brütendes Paar ekendort. Am 26. Juli stiessen wir an einem nassen Fleck der Weide zwischen dem Fischteich der Agıarhochschule und dem Fényes-er Teich auf eine Schar von ca. 140-160 Stück, und unweit entfernt sahen wir gleichzeitig weitere 40. Eine noch grössere Zusammenkunft konnte ich am 12. April auf der Pröd-er Weide von Hajdúböszörmény bei einer periodischen Was- serstelle beobachten: 200 — 250 Stück. Kampfläufer (Philomachus pugnax). Am 26. April 1964 3—400, am 2. Mai an verschiedenen Stellen des Gebietes ca. 100, am 12. Mai beim Teich von Kungyòrgy 10-15 Exemplare beobachtet. Brachschwalbe (Glareola pratincola). Am 16. Mai 1963 traf ich die Brachschwalbe an zwei Stellen an, es waren insgesamt 15 — 20 Stück. Am 8. Juni fanden wir auf einer etwa 50 Katastraljoch umfassenden kahlen Natronheide 20— 25 brütende Paare vor. Im selben Brutgebiet zeigten sich am 26. Juli 25— 30 Exemplare. | 185 Silberméwe (Larus argentatus). Erscheint jedes Jahr. Am 26. Juli 1964 sah ich beim Fischteich von Ohat 15 Stiick. Lachmöwe (Larus ridibundus). Während der Brutzeit selten; im Mai, sowie in der ersten Halfte des Monates Juni begegnete ich an einem Tage kaum mehr als 15 — 20 Exemplaren, gegen Ende Juli sind sie aber zu hunderten da. Aber auch heuer, im Jahre 1964 habe ich auf der Hortobagy-er Puszta nicht eine solche Menge gesehen, als wie am Fischteiche Virägosküt bei Balmazújváros am 13. September, wo sich in ein und demselben Becken an die 4000 Lachmöven aufhielten. Es ist mir nicht bekannt, dass eine Brutkolonie dieser Vogelart auf der Hortobägy existiere, ich halte es aber für wahrscheinlich, dass es eine kleinere Kolonie auf irgendeinem der Teiche gibt. Trauerseeschwalbe (Chlidonias niger). Brütet bestimmt im Gebiete der Hortobágy ; kam im Frühjahr 1964 oft vor. Ich beobachtete am 26. April beim Fischteiche 15 — 20 Stück, am 12. Mai beim Teiche von Elep drei, und beim Teiche der Agrarhochschule 3 —4 Stück. Am 26. Juni konnte ich beim Wasserspeicher das Nisten von 8 — 10 Paaren feststellen. Am 26. Mai sichtete ich beim neuen Fischteich in der Umgebung von Polgár und an dem die anstossende Wiese durchziehenden Kanal insgesamt etwa 300 Exemplare. Ich möchte hier erwähnen, dass einen Tag vorher, am 25. Mai über dem Vorland des ausserhalb der Hortobägy, in der Gegend von Hajdüböszörmeny entspringenden Rinnleins Tocö 90-100 Trauerseeschwalben herumjagten. Da der Tocö in die Kösely, diese aber in das Flüsslein Hortobagy mündet, so ist es anzuneh- men, dass diese Vögel dem Wasserlaufe folgend, in diese für sie eher ungewohnte Gegend vordrangen. Weissflügelseeschwalbe (Ohlidonias leucopterus). Am 26. Mai 1963 sah ich am Fischteich Virägosküt bei Balmazújváros 4-5 Exemplare. Waldkauz (Strix aluco). Am 12. Mai 1964 stellte ich das Nisten eines Paares im Walde von Vajdalapos, in einem Elsternest fest. Es muss dort mehrere Paare gegeben haben, denn auf eıner verhältnismässig kurzen Wegstrecke haben wir drei Waldkäuze aufgescheucht. Der Förster sah auch schon ausgebrütete Junge. Kurzzehenlerche (Calandrella brachydactyla). Es zeigten sich auf einer Natronweide am 2. Mai ein, am 26. Juni zwei und am 26. Juli 3-5 Stück. Bartmeise (Panurus biarmicus). Brütet jedes Jahr. Nicht übermässig häufig, doch stabilen Bestandes. Seggenrohrsänger ( Acrocephalus paludicola). Am 13. Oktober 1963 beobachtete ich am mittleren Deich des Fischteiches aus unmittelbarer Nähe zwei Exemplare. 186 HAJNALMADAR A BUKKBEN Vásárhelyi Istvan Ezt a gyönyörű színezetű, s igen ritkának tartott kis madarat 1929 — 62 között minden télen megfigyeltem. Nem panaszkodhatom, mert a mellékelt kimutatás szerint, 1784 esetben figyeltem, meg, ami úgy hiszem, nem. sok ornithológusnak adatott meg. Hogy ezt elvégezhettem, annak köszönhetem, hogy kenyérkeresetem miatt majdnem állandóan a szabadban tartózkodtam. Különben is, bár a madár kis termetű, de főleg a fehér és szürke mészkő falon, piros és szürke színével, állandóan lepkeszerűen mozga- tott színes szárnyaival, igen feltűnő. E jellemző mozgása miatt népies neve ,,lepke- madár". Legkorábbi érkezését 1932. IX. 24-én, míg legkésőbbi itt tartózkodását 1930. V. 1-én figyeltem. meg. A megfigyelést úgy végeztem, hogy az egy helyen látott madarak számát följegyeztem. Természetesen előfordulhatott, hogy egyet-egyet egy nap több helyen is megfigyeltem. Ezért az 1784-es szám nem jelenti azt, hogy ennyi madarat láttam is, mert ez csupán az esetek számát jelenti. Hogy azonban nem minden esetben egy madárról volt szó, bizonyítja, hogy 1930. XII. 20-án, a Lilla szálló falán, egy időben és egy helyről 2 darabot, 1933. XII. 5-én, a Palota szálló falán 3 darabot, 1939. I. 14-én, a lillafüredi kő- bányában 2 darabot, 1943. XII. 8-án, a szomorúi kőbányában szintén 2 darabot figyeltem meg. 1942. XII. 12-én, a lillafüredi kőbányában 1, a Palota szálló falán 1, és a vasúti felső alagút szájánál szintén 1 darabot láttam 10 percen belül. 1962. II. 10-én 8 órakor 1 db a Tógazdaságban tar- tózkodott, s 16 óráig állandóan ott volt. Viszont ugyanakkor, 10 órakor, Lillafüreden a Palota szálló falán is megfigyeltem egyet. Tehát ezek sem lehettek azonosak. A felvonulás szeptemberben, igen gyéren, csupán egyes években kezdő- dött meg. Október-novemberben a szám már szaporodott. Decemberben volt a legtöbb. Ettől kezdve apadt, s áprilisban már ismét gyéren volt lát- ható. Az egyetlen május 1-i előfordulásnál valami sérült vagy beteg madár- ról lehetett szó. Igen érdekes a Lillafüredi Tógazdaságban az 1960. és 1962. évi tömeges megjelenés. 1933—1960 között, huszonhét év alatt, csupán négy esetben, 1933. II. 1, 1939.II. 1, 1949. I. 2 és 1958. XI. 1, míg 1960-ban I., II., III. 16, 1962. I., IT., III. hónapokban szintén 16 esetben figyeltem meg. Erdekes az 1961. évi kimaradás. Ebben az évben különben is kevesebb lehetett, mert Lillafüreden csupán négy esetben sikerült megfigyelnem. A Tógazdaságban való tömeges megjelenés oka az volt, hogy takarmá- nyozásra nagy mennyiségű romlott húst tároltak a szabadban, egészen késő őszig. Ebből rengeteg légy kelt ki. Ezek a hidegebb idő beálltával, a 187 7. tatlazat Hajnalmadar—T ichodrama. 1 2 3 A| 5 61718 9 10 11 Be Be | SS ie | ee d a r LU De |) = SO Pag (SOS o e e ER ie eee a a VESSE na, lol lolo uo sl „a ame 3 XI — 28 io. 5 | 8 | 17 14 10] 21 18 12/11 5 | ol 6 a e == 48 37 = 19 15| 18 10 nel 20 DAT ‘21| 24| 22) 20| 18 5 I. a 1 20 18 817118 18 9 | 19 20 CRON nee — — 8 lis el sl to an am 10 ul7l3l1lau ‘lm — 19 23 ARGS 17 Sab | Al Se Vion Pe 3 1 py ee a a a es 3 RL Zi) Se esse, ese || Osszesen 1 102 100 76 42 59 74 64 71 851 121 72) 72 34 38 44 környezö epületek fali réseibe hizédtak, s a telet ott, dermedten töltöttek. Ez a nagy mennyiségű táplálék vonzotta aztán ide madarunkat. Erről többször meggyőződtem, egészen közelről, amikor lakásom ablakára szállva. az ablaktokból egymás után szedte ki a dermedt legyeket. Ez még a huza- mosabb itttartózkodásra is késztette. Így 1962. II. I, 2, 3, 27, 28-án még itt is éjszakázott, az egyik épület eresze alatt levő dolomit fal egyik egye- netlenségén üldögélve. | | 1962. december 31-ig még nem jelentkezett. Pedig az állapot itt nem val- tozott. Az is igaz, hogy az el6bbi években csak januarban kezdett mutat- kozni. A nagy mennyiségű légy elfogyasztasaval csak hasznot hajtott. Előfordulásáról igen korán találtam adatot. 1862-ben Bérczi KÁROLY említi a Bükkből, kőmászóharkály (Certhia muraria, Maur Specht) néven. Majd id. Szmőrs BELA közli, hogy 1850. táján gyakoribb volt, mint 1921- ben, amikor XII. 8-án, a Herman Ottó barlangnäl figyelte meg. Ezután MauKSs KÁROLY ad hírt a Szeleta barlangban 1927. X. 3, a Szinvaszorosban 1921. XII. 8-ân, 1926. XI. 26, 1927. X. 3, 1927. XI. 1 és XII. 3—10-ig megfigyelt 1—1 peldänyröl. 1950. X. höban a Szarvaskön PATKAI IMRE, 1951-ben X. 20-án pedig Ujdiösgyörben, a Kerekhegyen levő deszka barakk 188 m. muraria R. a Bükkben 1929 —1962 47118 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 347 32) 3334 5 19 co E. X o o = mx cn i 10 © Te co > o = || È ut nti nt # ti 10 Te) 10 10 Ve} 10 10 10 Vo 10 co co co [751 © 1819 ee est ea SE) Ke ee le © a b BS SO) eS erg en N SG PS A eS le et 6 ANI LIS ee in TOM alle e 0 e e 144 Sue, 870001265: 8 |.9|1210| LOS 359 15124) 120 RR 1620208 IE Il 16) “Sle 9: Aa EN 488 HO 8 RSI MI OA 9.10. 133 8 16! 5,4210 RE 2,3 334 el ale a Taler TO A TS yb ah CANNES PSE iy 256 Belt TAR O el ey TE RE RB i (na a 183 ee I a LOR RAI ELSA) eae BES pe e Ei 13 | i le ee e SO e E RSS) AS i ESS = 1 47| 50| 59) 60) 32] 39] 65) 66] 44! 54] 28] 38] 38! 40] 33) 16] 4) 16| 1784 | falán BArsony GYÖRGY látott 1—1 példányát. A Bükkön kívül meefi- gyeltem még 1927. XII. 6-än, a boldogkôväraljai var falán is egy darabot. . A bükki megfigyelő helyeim Lillafüred és környékén: a Palota szálló, a Lilla szálló, a Kerekhegyi rakodó, a Fehérk6, a felső közúti alagút, a tó melletti . elhagyott kőbánya, a vasúti felső- és alsó alagút be- és kijárati fala, a puskaporosi szikla, a Szeleta barlang, a mélyvölgyi híd lábazata, a papír- gyári kémény, a majláti emeletes épület, a mexikói kőbánya, a vasgyári kórház épülete, a vasgyári központi épület, a vasgyari ref. templom, a mis- : kolci ref. templom, a szentléleki zárdarom, a szomorúi kőbánya, a Demény- patak bejárati sziklája, a garadnavölgyi vasút melletti sziklafal, a savósi híd lábazata és a Tógazdaság épületei. Lott példányai kaptam: 1929. X. 12. Lillafüred, Palota szálló, 1931. XI. 6. Lillafüred, Kőbánya, 1935. I. 25. szomorúi kőbánya, 1936. XII. 8. Lilla- füred, Puskaporos szoros, 1937. II. 2. Lillafüred, Lilla szálló, 1939. XI. 11. Lillafüred, tó melletti szikla, 1939. III. 4. Lillafüred, Szeleta barlang, 1939. III. 4. Lillafüred, kerekhegyi rakodó, 1942. XII. 24. diósgyőri Papírgyár, 1943. IV. 5. Diósgyőr, 1944. X. 26. Lillafüred, tó melletti kőbánya, 1946. II. 10. Garadnavölgyből 1— 1 darabot. 189 Elhullottat találtak: Lillafüred 1931. I. 11, Szentlélek, 1933. III. 8 és 1954. I. 23. 1—1 darabot. Az abaúji és zempléni hegyekben is bizonyára előfordulna, csak nincs aki megfigyelje. Irodalom — Literatura Agárdi E.: A hajnalmadár Magyarországon. Aguila. 1952/55. p. 287. Bársony Gy.: Hajnalmadár Újdiósgyőrött. Aduila. 1948/51. p. 258. Bérczi K.: Hazai és külföldi vadászrajzok. 1862. Fauna Katalógus. 1918. Magyarország Állatvilága. 1958. Mauks K.: Hajnalmadár a borsodi Bükk Szeleta barlangjában. Aguila. 1927/28. p. 388. Pdtkai I.: Hajnalmadár újabb előfordulása. Aquila. 1948/51. p. 250. Szeöts B.: Tichodroma muraria. Aquila. 1922. p. 178. Vásárhelyi I.: Adatok a borsodi Bükk gerinces faunajahoz. Erdészeti Lapok. 1942. Vásárhelyi I.: Tichodroma muraria L. Lillafüreden. Kócsag. 1930. p. 62. Vásárhelyi I.: Hajnalmadár a Bükkben. Kócsag. 1936/38. p. 68. Über das Vorkommen des Mauerliufers (Tichodroma m. muraria) im Bükk-er Gebiet von Istvan Vásárhelyi Zusammenfassung Verfasser hat infolge seiner Beschäftigung im Freien während der Zeit von 1929 bis 1962 die Gelegenheit gehabt, diesen schönen und eher für selten gehaltenen Vogel im Bükk-er Gebiete unzählige Male zu beobachten. Dieses, im Nordosten Ungarns gelegene, dicht bewaldete Mittelgebirge weist mehrere Höhlen, Steinbrüche, eine Teich- wirtschaft, sowie auch Gebäude verschiedener Art auf. Das früheste Erscheinen des Mauerläufers wurde am 24. IX., das alsletztes gesichtete Exemplar am 1. V. registriert. Im Monate September waren stets nur noch wenige zu sehen, im Oktober und Novem- ber vermehrte sich ihre Zahl, im Dezember gab es die meisten. Die Zahlen der, in den ungarischen Text eingeschalteten Tabelle sind selbstverständlich nicht so zu verstehen, . dass in den betreffenden Monaten so und so viel verschiedene Individuen der Art beobachtet wurden, aber wenn es sich auch oftmals um ein und denselben Vogel handeln konnte, so war es doch mehrfach der Fall, dass sich die Verschiedenheit der Individuen einwandfrei feststellen liess. In den Wintern der Jahre 1960 und 1962 sind aussergewöhnlich viele Mauerläufer bei der Teichwirtschaft zu sehen gewesen; es war dort zu jener Zeit eine Menge ver- dorbenen Fleisches zu Futterungszwecken aufgestapelt, welches die Brutstätte unzäh- liger Fliegen wurde, die sich dann beim Herannahen der kälteren Witterung in den Mauerritzen verkrochen. Diese Nahrungsfülle lockte die Vögel heran. Dass sich der Mauerläufer mit Vorliebe von Fliegen ernährt, konnte Verfasser übrigens auch am Fenster seiner Wohnung beobachten, wo der Vogel aus den Fensterrahmen die von Kälte erstarrten Fliegen herauspflückte. Diese Ernährungsmöglichkeit verleitete ihn sogar zu einem längeren Verweilen, zu mehrfachem Übernachten am selben Platze. Diese Vogelart ist übrigens im. Bükk-Gebiet auch in früheren Zeiten beobachtet worden, so in den Jahren 1850, 1862, sodann zu Anfang der zwanziger Jahre unseres Jahrhundertes. 190 KOLTO MADARPAROK SZAMA GYULA VAROS BELTERULETEN, 1962 TAVASZAN Dr. Korompai V iktor Ha a gyulai var tornyänak tetejeröl lenezünk, az az érzés tamad bennünk, hogy Gyula väros häzai erdöbe vannak beépitve. Gyönyörködünk a fak zöld tomegében és a zöld növényzet között sorakozó cserepes háztetők piros színe közti kellemes ellentét- ben. De a városban jártunkkor is meglep bennünket a fák nagy tömege, a bőséges fasi- tás következtében létesült sok lugasszerti utca. A növényzet szépségét a sok élősövény, növénycsoportozat és bokor még fokozza, amivel számos udvar dicsekedhet. Ebben a környezetben rengeteg madár otthont lelne, ha nem volna olyan nagy az utcák forgalma, s a macskák részéről nem fenyegetné őket állandó veszedelem. Ez a magyarázata, hogy a magasan költő fajok dominálnak, mig az alacsonyan költő, bokor- lakó fajok alig vannak képviselve. Azok a fajok dominálnak elsősorban, amelyeknek kívánatos az ember közelsége: házi és mezei veréb, fiisti- és molnárfecske, balkáni gerle. A gólya és nagyfakopáncs is nagyobb számban költene, ha elegendő és nyugodt környezetű fészkelő, illetve költőhely állana rendelkezésükre. A várost kisebb megszakításokkal az ún. körgát övezi. Több tiszántúli, folyóparti vá- rosban hasonló a helyzet. Ma már majdnem felesleges a körgát, mert az árvízveszedel- met jelentő Fehér Köröst végig gát szegélyezi. A város ezért a körgáton kívül is terjesz- kedik, így alakult ki a vasútvonaltól északra Szentpálfalva, Ajtósfalva és Máriafalva. A város belterülete 886,5 hektár, lakóinak száma 24 000, házainak száma 5731. A va- ros fáinak legnagyobb része gömbakác, kőris és vadgesztenye, a többi faféleségek kisebb számban szerepelnek. Növényzet tekintetében Gyula helyzete a többi tiszántúli város és község helyzeté- hez hasonló. Környéke mezőgazdasági terület. A Sitka- és Kőriserdő, noha Gyula hatá- rában van, a várostól távol esik. Debrecent ezért ki kell vennünk az összehasonlításból a Nagyerdő miatt, továbbá mert a sok emeletes épület miatt (amiből Gyulán lényege- sen kevesebb van) nem mutat olyan erősen fásított jelleget, mint Gyula. Egyébként el- mondhatjuk, hogy Gyula város belterületének faunaképe némi eltéréssel egyezik a Tiszántúl valamennyi községével. Ilyen eltérések pl., hogy Gyulán, a város belterületén sok az álló- és folyóvíz. Ezeknek madárvilága a vizeket nélkülöző községekből termé- szetesen hiányzik. A házak zöme kerttel, fás vagy bokros udvarral rendelkezik, a leg- több utcát két oldalon fasor szegélyezi, a nagyobb utakat és tereket több fasor is díszíti bokrosokkal, sövényekkel és növénycsoportokkal vegyesen. A legkisebb utcában is van legalább egyoldali fasor. A költő madárpárok felsorolását a legnagyobb létszámú házi verébbel kezdem és a legkisebb létszámú fehér barázdabillegetővel végzem. A. város belterületén 45 faj köl- tését sikerült megállapítanom. Ha az elöző évi tengeliclétszámot is idesorolom, akkor a költő madárpárok száma 2516. A tengelicpärokat ugyanis most nem számoltam, a tavalyi létszámot vettem alapul, miután semmi okom nincs feltételezni, hogy a költő párok számában lényeges eltolódás történt volna. 5 1. Házi veréb költött 798 párban, 2. balkáni gerle 564 párban, 3. tengelic 379, 4. mezei veréb 104, 5. füsti fecske 102 (kevesen vannak, mert élelemhiány miatt sok éhenpusz- tult), 6. csóka 93, 7. seregély 92, 8. nádi rigó 89, 9. molnárfecske 57 (élelemhiány és a házi veréb fészekfoglalása miatt sok elpusztult, illetve nem, tudott költeni), 10. tövis- szúró gébics 28 (a város szélein), 11. gerle 22 (lakások közelében kevés költ), 12. sárga- rigó 20, 13. zöldike 20 (kastély környékén, népkertben, az Élővízcsatorna mentén, strandon, sporttelep facsoportjában, temetőben, Törökzugban és 1 — 2 pár többfás ud- 191 varban is), 14. nagyfakopanes 16 (szívesen jön a városba, de a gyerekek kellemetlenke- dései zavarjak; utcai gömbakäcfasorban több helyen alacsonyan odút vésett, azonban az emberek kíváncsiskodásai a költést meghiúsították), 15. kakukk 16 (a tavak és na- gyobb facsoportokban próbálkozott tojásbecsempészésre), 16. szürke légykapó 10 (Népkertben, Törökzugban, Várkertben, vágóhídon, Élővízcsatorna mentén, falra fu- tott szőlőben), 17. vizityük 10 (nádszegélyes tavakban), 18. erdei pinty 9 (Elövizesa- torna mentén, temetőben, Népkertben és a szabadtéri színpad ligetében), 79. kisposzáta 9 (zsidótemetőben, bokros, csendes udvarokban), 20. parti fecske (8 párat láttam, de ezek a város belterületén kívül költöttek), 21. mezei poszáta 7 (temetőkben és a vär- kertben), 22. fülemüle 6 (szabadtéri színpad ligete, temető), 23. barátkaposzáta 6 (sza- badtéri színpad ligetében, a strand ligetében, bokros udvarban), 24. fehér gólya 5 (ka- szärnya, óvoda, magánház kéményén) 25. kisőrgébics 5 (a város szélein), 26. pettyes vízicsibe 4 (a vágóhíd szennyvizét befogadó nádszegélyes Bika-tóban, amelynek szélén némi mocsaras rész is van), 27. guvat 4 (a Bika-tóban), 28. széncinege 3 (postaladaban, villámhárító föld feletti védő burkolatában, város szélén sűrű fás kert műodújában. Gyakoribb városi madár lenne, ha a verebek és a seregély nem szorítanák ki), 29. fekete- rigó 3 (a szabadtéri színpad ligetében), 30. vetési varjú 3 (a Népkert egymás mellett álló 3 platánfáján. A. külterülethez tartozó Bicere vasútállomás melletti kis akácosban 50 pár fészkelt, azonban a fészkeket leverték), 31. cserregő nádiposzáta 3 (Bika-tóban), 32. búbos pacsirta 2 (a város szélén, szántóföldön), 33. szárcsa 2 (a Bika-tóban), 34. énekes nádiposzáta 2 (a Bika-tóban), 35. búbos banka 2 (a város szélén háztető alatt), 36. pocgém, 2 (a Hunyadi-tó nádasában), 37. zöldküllő 2 (a Népkertben, a város szélén, sűrű fás kertben), 38. erdei fülesbagoly 2 (a város szélén, sűrű fás kertben), 39. kerti poszáta | (a kastély kertjében), 40. szarka 1 (a törökzugi szölökben), 41. gyöngybagoly l (a Törvényszék épületében), 42. kékcinege 1 (a város szélén, sűrű fás kertben, müodü- ban), 43. nyaktekercs | (a törökzugi szőlőkben természetes odúban), 44. karvalyposzáta 1 (a temetőben), 45. fehér billegető | (a vágóhíd tetője alatt). The Number of the Breeding Bird-Pairs on the Inner Territory of the Town Gyula in Spring 1962 By dr Victor Korompai Looking down from the top of the castle-tower of Gyula (SE Hungary) one might fancy that the houses of the town are built in a forest. We take delight in the green mass of the trees and in the pleasant contrast between the rows of redtiled roofs and the green vegetation. But also walking about the town we are surprised by the great multitude of trees and by the amply timbered many grove-like streets. The beauty of the flora is even enhanced by the many hedgerows, shrubs and plant-groups, that most yards can boast with. In these surroundings an immense number of birds might find a home, if the traffic of the streets were not so heavy and the cats were not a continual danger. This is the explanation why the high-nesting species dominate, while the low-nesting, bush-dwell- ing species are hardly represented. Those species dominate primarily, to whom man’s proximity is advantageous: the house- and tree-sparrow, swallow, martin, Indian ring- dove. The stork and the great spotted wood-pecker would also breed in greater num- De: if ES were sufficient and peaceful nesting-, respectively breeding-sites at their isposal. With lesser interruptions the town is surrounded by the so-called circle dam. The situation is similar in several riverside towns beyond the Tisza. Nowadays the circular- dam is nearly out of date since the Fehér Körös river is confined between dams and the danger of a flood is no more probable. Therefore the town can also expand beyond the circular-dam and thus the settlements of Szentpälfalva, Ajtösfalva and Märiafalva have developed north of the railway-line. The inner territory of the town comprises 886,5 hectars, with a population of about 24 000 in 5731 houses. The most part of the trees in the town are globe-acacias, ash and horse-chestnut trees; other species of trees are represented in lesser numbers. With regards to the flora the situation of Gyula is similar to that of other towns and villages beyond the Tisza. Its countryside is agricultural territory. The Sitka- and 192 Köris-Woods, though belonging to the territory of the town, are far away from it. The town Debrecen must be omitted from such a comparison because of the extensive Nagyerdo (=great forest), and because it has much more several-storied houses than Gyula and consequently it has not such a densely timbered character as Gyula. Other- wise we can say that the faunistical picture of the town Gyula is the same as that of all communities beyond the Tisza with a few differences. Such are e.g. that there are many fresh water-courses and pools on the inner territory of Gyula, the avifauna of which is naturally missing in those communities that are lacking such waters. In Gyula most of the houses have gardens, timbered or shrubby yards, most of the streets are lined by rows of trees on both sides and even several rows are standing in the wider streets and squares, mixed with shrubberies, hedge-rows and groups of plants. The narrowest streets also have one line of trees at least. On the inner territory of the town I succeeded inestablishing the breeding of 45 bird- species. If I add the previous year’s stock of goldfinches to it, the number of nesting pairs was 2516. Namely I did not count the goldfinches this time and took their last year’s number for my basis, since I had no reason to suppose that an essential change in the number of the breeding pairs could have taken place. The following check-list beginning with the most numerous house-sparrow and ending with the least numerous white wagtail presents the numbers of the breeding pairs of the various species. 1. House-Sparrow 798, — 2. Indian Ring-Dove 564, —3. Goldfinch 379, — 4. Tree- Sparrow 104, —5. Swallow 102 (there were few, for many starved lacking food), — 6. Jackdaw 93, — 7. Starling 92, — 8. Great Reed-Warbler 89, — 9. House Martin 57, (many perished, respectively could not breed lacking food and on account of their nests having been occupied by House Sparrows), — 10. Red-Backed Srike 28 (at the outskirts of the town), 11. Turtle-Dove 22 (few breed near human dwellings), — 12. Golden Oriole 20, — 13. Green Finch 20 (in the environs of the castle, in the Folkgarden, along the Elöviz channel, at the swimming pool, on the trees of the sport-grounds, in the cemetery, in the Törökzug section, and also in 1 —2 well timbered yards), 14. Great Spotted Woodpecker 16 (they readily come to the town and carved several hollows into globe-acacias, but children harrassed them and people’s curiosity prevented them from, breeding, — 15. Cuckoo 16 (near pools and in larger groups of trees they were trying to smuggle in their eggs), 16. Spotted Flycatcher 10 (in the Folkgarden, Török- zug section, Castlepark, slaughterhouse, along the Elöviz channel, on wallcreeping wild vine), — 17. Moorhen 10 (at the reed-skirted pools), — 18. Chaffinch 9 (along the Elöviz channel, in the cemetery, Folkgarden, an in the grove of the Openair Theatre) 19. Lesser Whitethroat 9 (in the Jewish cemetery, and in shrubby quiet yards), — 20. Sand Martin (I saw 8 pairs, but they nested outside the centre of the town), — 21. De- sert Warbler 7 (in the cemetery and Castlepark), — 22. Nightingale 6 (in the grove of the Openair Theatre and the cemetery), 23. Blackcap 6 (in the groves of the Openair Theatre and swimming-pool, shrubby yards), — 24. White Stork 5 (on the chimneys of the barracks, kindergarden and private houses), — 25. Lesser Grey Shrike 5 (at the outskirts of the town), — 26. Spotted Crake 4 (at the reed-skirted Bika lake which is partly swampy at the edges and is the reservoir of the sewer of the slaugh- terhouse), — 27. Water Rail 4 (on the Bika lake), — 28. Great Titmouse 3 (in letter-box, overground protection case of lightning-conductor, nesting box at the edge of the town. They would be more frequent townresidents, if sparrows and starlings did not chase them, from their nests), — 29. Blackbird 3 (in the grove of the Openair Theatre), — 30. Rook 3 (on a cluster of three plane-trees in the Folkgarden. In the acacia grove near Bicere railway station outside the town 50 pairs had been nesting, but their nest were destroyed), — 31. Reed Warbler 3 (at the Bika lake), —32. Crested Lark 2 (at the edge of the town on afield), — 33. Coot 2 (onthe Bika lake), — 34. March Warbler 2 (at the Bika lake), — 25. Hoopoe 2 (under roofs at the edge of the town), — 36. Little Bittern 2 (in the reeds of the Hunyadi lake), — 37. Green Woodpecker 2 (in the Folk- garden, and at the edge of the town in densely timbered garden), — 38. Long-Eared Owl 2 (at the edge of the town in densely timbered garden), — 39. Garden Warbler (in the Castlepark), — 40. Magpie 1 (in the Törökzug vineyards), — 41. Barn-Owl 1 (in the building of the Law-Courts), — 42. Blue Titmouse 1 (at the edge of the town in the nesting box of a densely timbered garden), — 43. Wryneck | (in the Törökzug vineyards in a natural hollow of a tree), — 44. Barred Warbler 1 (in the cemetery), — 45. White Wastail 1 (under the roof of the slaughter-house). 13 Aquila 1964 —65 193 7 m > am EEE TIA e. RIINA REST eo a n) DI — md a A pt I nme = EEE EHE EEE = TEE mént A CSONTTOLLU MADAR ELOFORDULASA A KÄRPÄIT- MEDENCÉBEN (1951 — 1958) Samuel Nicolette Az alábbiakban ismertetni szeretnénk a het év során a Kärpät-medenceben elöfor- dulö csonttollü madärcsapatok adatait. A cél az, hogy az elöforduläsok jellegeröl képet kapjunk. Az alábbiakban először az adatokról és feldolgozási mödjukröl szólunk. Az adatokról és a kiértékelés módjáról. Habár nagy általánosságban nem nehéz fel- ismerni a csonttollú invázióit, hiszen ilyenkor a madarak hatalmas tömegekben jelent- keznek, mégis fontosnak tűnt, hogy a , mérhetetlent" mérhetővé tegyük, annál is in- kább, mert tudjuk, hogy a csonttollú madár megjelenésének egyéb formái is vannak. Amint éppen nem százával vesznek körül minket a madarak, nagyon nehéz jelenlétük földrajzi méreteiről képet alkotnunk. Szerencsénkre az említett időszakból sok jó és , részletes jelentés, beszámoló állt rendelkezésünkre. Így nem kellett mást tennünk, mint az adatokat egységes formában, kartonokra feldolgozni, s ez lehetővé tette, hogy külön- böző szempontok szerinti válogatásban tanulmányozhassuk a változó létszámot. Egy- szerű összeadással, hónapról hónapra megállapítottuk a jelentett madarak létszámát, s figyelemmel kísértük földrajzi elterjedésüket. Mivel ez alatt a hét év alatt a megfigyelők száma és tartózkodási helye, nagyjából azonos volt, nem. okozott nagyobb gondot az évenként összegyűlt anyag összehasonlítása. Ebből adódik, hogy minden adatot csakis reprezentatív jellegűnek szabad elfogadni. Nem. akarjuk azt mondani, hogy egyik vagy másik helység neve, vagy az előforduló madarak száma azt jelenti, hogy csak annyian voltak, vagy hogy csak ott voltak. Mindössze azt szeretnénk megmutatni, hogy egy bizonyosidötartam során milyen fel-le ugráló változást észleltünk. Itt kell megjegyzeni azt is, hogy az évről évre jelentkező összlétszámot egymással nem kötöttük össze. Ezzel is jelezni akarjuk, hogy az a meggyőződésünk, hogy évenként más és más vidékről szár- mazó populáció telel nálunk, illetve, nem áll módunkban az ellenkezőről meggyőződ- nünk. A megfigyelési adatok a következőket tartalmazták : az észlelés napját, a helysé- get, s a madarak pontos, vagy hozzávetőleges számát; számos esetben viselkedé- sükre, táplálkozásukra vonatkozó adatokat is közöltek. A feldolgozás során, a bizony- talan értékeknél mindig a kisebbet vettük alapul. Olyan adatokat, amelyek a madarak számát két hónapra adták meg, vagy egyéb pontatlanságot tartalmaztak, nem, vettünk be. Ha két vagy több jelentés származott ugyanazon helységből, azonos, vagy nagyon közeli időpontról, s a madarak száma hozzávetőlegesen egyezett, — még ha a megfigye- lők nem is voltak azonosak, — a két jelentést egynek vettük. ; Az adatok értékelése. Az 1950/51-es tél Az első jelentések nyugat-magyarorszägiak, majd a Mátrából valók (no- vember). Decemberben a madarak a Mátra lábánál vannak, s a nógrádi hegyekben. Januárban Ek — Dny-i irányban a Bükk-Mätra Cserhát-Pilis irányában haladnak, ugyanekkor pedig a Fatra lábához érkeznek, és a Bükktől Ék-re is előfordulnak. Ekkor jelentkezik pár madár Dunántúl dél- nyugati részén. Úgy látszik, hogy a Fátrából jelentett madarak februárban elérik a Dunát, és a környező hegyeket. A frissen érkező csoportok, mintha. 13" : 195 a többieket szoritanäk lefelé délnek, s haladnak elöre a Duna vonalat követve. Ugyanekkor a hegyekből a Tiszát követve is haladnak előre, mélyen be- nyomulva az Alföldre. Ez alatt az idő alatt továbbra is állandóan kapjuk a hírt újabban érkezőkről: a beáramlás a Kárpátokon keresztül és Nyugat- Dunántúlon még egyre tart, olyannyira, hogy a dunántúli adatok erősen elszaporodnak. Ebben a hónapban kiterjedt területen, szétszórva minde- nütt megtaláljuk őket az említett Ek — Dny-i irányban, azaz a hegyek vo- nalán, továbbá Nyugat-Magyarországon, Dunántúlon, a Duna mentén és akad belőlük az Alföld déli részén is. Márciusban a madarak összeverődnek. Jelentések érkeznek a hegyekből a Duna vonalán Nyugat-Magyarország- ról, s Ek-röl (Sárospatak). Ezzel az invázió hirtelen véget ér. Ebben az évben Lengyelországban nagy számban tartózkodtak csont- tollúak. A megfigyelések 1950. nov. 12-től 1951. ápr. 4-ig említik őket (Krakkó). A legnagyobb tömeget 1951. jan. 21-én látták Krakkóban, ami- koris az egyik utcában a fákon kb. ezer madár tanyázott, s egyes helyeken olyan tömegekben tartózkodtak, hogy a járókelők kikerülték az utcát, (DR. PINOWSKI J. közlése). Egyéb európai előfordulások ebből az évből: DR.BURR arról számol be, hogy bar sok madár telelt Németországban, megjelenésük földrajzi szem- pontból egészen különleges volt. Kis létszámban voltak jelen Eszak-Német- országban ( Braunschweig, Berlin), és előfordultak délen is (Allgáu, Drezda). A beáramlásról szóló jelentések akár Holsteinból, akár az Ostgebietből tel- jesen hiányoznak. Viszont márciusban egyszerre hatalmas tömeg tűnt fel, először délen, Thüringiában, Drezdában, Berlinben, Stuttgartban. A. Kár- pát-medencéből származó adatokkal ellentétben, ide a madarak hatalmas csapatokban érkeznek: 150-es, 100-as, 90-es létszámmal. Talán nem va- gy unk túl merészek, ha azt tételezzük fel, hogy ez évben a madarak a Kár- pát-medencébe északról érkeztek Lengyelországon keresztül, s a vissza- utat nyugaton, azaz főleg Németországon keresztül tették meg. Másik felté- telezés: a madarak Ek-röl érkeztek Lengyelországba, ez magyarázná a Kárpát-medencébe való érkezésükkor látható Ek—Dny-i irányt. Ez mintha logikusan folytatódnék az Eny-i visszatérésben, mig egy kisebb csoport ismét Ek-i irányban tért vissza (Sárospatak). Ha e kettő közül valamelyik fedné a feltételezést, úgy a nyugat-magyarországi adatok a Kárpát-medencéből való elindulást jelentenék. A feltételezést pedig talán megerősíti az a tény, hogy március végével a madarak eltűntek a Kárpát- medencéből, ezzel ellentétben áprilisban még javában tartott a csont- tollúak beérkezése Németországba. Az 1951/52-es tél Az első jelentések novemberben a Bükk, Mátra és a nógrádi hegyek vidé- kéről valók. Decemberben Nógrád megye déli részéről és Budapestről van- nak adataink. Januárban további budapesti adatok, majd nyugat-német- országi előfordulásról érkeznek jelentések, továbbá az Alföld , közepéről" Hódmezővásárhelyről, februárban azonban már ismét csak budapesti ada- tot kapunk. 196 Euröpai összefüggesek Lengyelorszagban ezen a télen csak nehäny madär mutatkozott. Dr. FERENS Krakkóban figyelt meg néhányat február 15-én, majd Dr. Pınow- SKI figyelt meg egy 15—20 tagú csoportot Krakkóban, február 24-től már- cius 5-ig. DR. BURR leírja, hogy a madarak novemberben érkeztek Thürin- giába, s decemberben is látták őket. Novemberi adatokat kapott még Brandenburg közeléből, Nordbadenből és Spiekeroogból. Viszont február- ban Hamburgból 300 madarat jelentettek, márciusban Hamburgból 20 madarat, Rostockból 22 madarat, s júniusban is megfigyeltek hármat Holsteinban. Ezek a megfigyelések, s az a megjegyzés, hogy a madarakat szétszórtan mindenfelé észlelték Németországban, olyan képet ad az el- terjedéséből, ami kb. megfelel a kárpát-medenceinek. Érdekes megjegyezni, hogy ebből az évből van egy decemberi adatunk Olaszországból is, Vicen- zából (MoLTONI, 1955). Ezúttal úgy látszik nem beszélhetünk igazi invázió- ról. A madarak vagy ..téli vendégek" , vagy vonulók (SIIVONEN, 1941 meg- határozása szerint), vagy esetleg egy északi vagy északkeleti invázió idáig terjedő oldalága. 1952/53-as tél Az első megfigyelések a Cserhát déli végéről és egy másik a pilisi hegy- ségből valók, decemberből. — Januárban ismét a Pilisből és Nyugat- Magyarországból kapunk értesítést, s egyet lőtt KouL ISTVÁN a Görgényi Havasokban (STEIN-SPIESS S. értesítése alapján). Egyéb euröpai adatok Németországban szintén kevés madarat láttak, habár az északi és keleti részeken némi mozgás mutatkozott (Holstein, Ostsee-partvidék, Hidden- see). Összefoglalóan erre is az a megjegyzés all, ami az előző évre: ez nem volt invázió , legalábbis Európa ezen a részén nem. A madarak ismét leginkább vonulóknak nevezhetők. Az 1953/54-es tél Az első jelentések novemberben a Fátra aljáról valók. Innen december- ben eltűnnek, de feltűnnek az első madarak a budai hegyekben. Ugyan- ekkor KoHL IstvAn két hímet lőtt a Csíki havasokban (STEINS-SPIESS S. közlése). Januárban a madarak széles frontban érkeznek a Kárpát-meden- cébe, s minden irányba elszélednek. Ez azt jelenti, hogy amint a csapatok leérkeznek a hegyekből a síkságra, azonnal kis csapatokra bomlanak és szerteszéjjel szóródnak. A széles front Nyugat-Magyarországon kezdődik, s hozzávetőlegesen a Duna vonalát követi Budapestig. Ezután látjuk a már 197 ismert Oserhat—Mätra— Bükk vonalat. Néhányan, feltehetően azok közül, amelyek a keleti oldalon érkeztek be, a Tisza mentén vonulnak déli irány- ba. Dunántúlon a madarak eljutottak a Balaton vidékére, s délen Pécsre. Ezen a nagy területen mindenütt látni őket, s január folyamán egyre töb- ben lesznek a Dunántúlon, viszont a Duna mentén a legdélibb adat a buda- pesti. — Februárban azonban ismét csapatostul érkeznek a Fátra aljába. Itt lent, Budapestről tovább indulnak lefelé a Duna mentén, s a Tisza men- tén is jelentkeznek az Alföldön. — Márciusban már nemcsak sokan vannak, hanem a csapatok is nagyok. A Duna—Tisza közén, Budapesten, a Pilisben, a Mátra lábánál éppúgy előfordulnak, mint Nyugat- -Magyarorszägon. Ezek alapján nemcsak friss érkezést ällapithatunk meg, hanem úgy gondoljuk, hogy a visszatérésre és beindulásra következtethetünk. — Áprilisban mint- ha Dny-ról érkeznének újabb csapatok, először kapunk adatokat a Dunán- túl Dny-i részéről, a Mura mellől, majd Nagykanizsáról. Ezek a jelentések, s a Bakonytól Dny-ra levő területekről és a Komáromból valók azt mutat- ják, mintha ezúttalegy Dny—Ek-iiräny szerepelne a hegyek mentén a Duna felé. Az utolsó jelentést májusban kaptuk, a Balaton nyugati partjáról. Európai összefüggésben a következő képet kapjuk: Németországban (DR. Burr) ez évben volt az 1949 — 1954-ig terjedő időszak legnagyobb invázió- ja. Októberben érkeztek az első madarak Lübeck, Helgoland, Wilhelms- haven stb. vidékére. Novemberben Schleswig — Holsteinba és Észak-Német- ország területeire. A szerző közli, hogy ekkora tömegeket még soha sem figyeltek meg Holsteinban. Ugyanekkor Németország keleti részéből alig van adat. Közép-Németországban és Bajorországban februárban tetőzik az ár. Márciusban még mindig nagyon nagy számban vannak Bajorország- ban, talán azért, mert — mint ezt DR. FRANKE gondolta, akit DR. BURR idéz — odaérkezhettek a madarak Stájerből és Ausztriából: innen ugyanis februárban eltűntek. Olaszországból az első jelentések Venezia Tridentiná- ból valók, novemberből. — Decemberben Bergamóból van adat, majd az adriai partokról, a Marchi és Abruzzi szakaszról. — Januárban érkeznek meg a Pó völgyébe és Lombardiába. — A februári megfigyelések helye: Lombardia, Piemont és Liguria. Habár számos jelentés említ egyes mada- rakat, akad olyan is, amelyik hetes, nyolcas, 15-ös és 15 — 20-as csoportok- ról számol be. Az utóbbit január végén látták Bergamóban. Értékes adat- ként kell felfognunk az 1954-es év tavaszáról szóló jelentést : márciusban a dalmát partokon figyeltek meg egy kb. 30 tagból álló csoportot. (MOL- TONI, 1955). Ha megkíséreljük ezeket az adatokat egybevetni, úgy a követ- | kező képet kapjuk: Mivel Németország keleti részéből nincs adatunk, vi- szont nálunk az első adat novemberben a Fátra aljáról való, úgy talán fel- tételezhetjük, hogy vagy két ágra oszló invázióval állunk szemben, vagy két különböző vidékről való betöréssel. Az előbbi Északnyugatról érkezik Németországba, míg a másik sokkal keletebbre tőle, Északról Dél felé ha- ladva éri el a Kárpátokat. Novemberben Észak- Németországot elárasztják, de nálunk csak decemberben tűnnek fel a budai hegyekben, s a Csíki Havasokban. Úgyszintén novemberi-decemberi adatokkal rendelkezünk Észak-Olaszországból! Így tehát a délre lekeriilé csapatok valószínűlegAuszt- rián keresztül jutottak le, s mivel a kárpát-medenceiek csak januárban j je- lennek meg nagy számban, ez is mintha arra mutatna, hogyitt egy másik po- 198 pulaci6 tör előre. Januárban azonban mar van nyugat-magyarorszagi jelenté- sunk is, így talán ezek a madarak a nyugati invázió idáig érkező csapatai- ból valók, annál is inkább, mert ezek a Duna vonalát követik Budapestig, tehát K-i irányban mennek előre. Viszont a másik oldalról, keletről is vo- nulnak be, a Tisza mentén. Januárbansok az olasz adat, Ausztriában még ott vannak a madarak, s Dunántúlon is mindenütt látni őket. Érdekes a feb- ruári adatokat vizsgálni: újabb csapat érkezik a Fátra aljába, talán ennek hatására megindul a csapatok előnyomulása a Duna mentén dél felé, s feb- ruárban van a legtöbb belőlük Közép-Németországban s Bajorországban. Tehát itt egyidőben figyelhetünk meg két külön helyen feltöltődést : az em- litett német területeken-s a Karpat-medencében, ugyanakkor kiürül Auszt- ria, de ott vannak még Olaszországban is. Márciusban még nagyok a német- országi csapatok, s a Duna— Tisza közén, Budapesten, a Pilisben stb. nagy csapatok mozognak, ugyanígy Nyugat-Magyarországon. Ehhez hozzávéve a márciusi dalmáciai adatot, az a benyomásunk, hogy itt a visszavonu- lást „kezzelfoghatöan” tapasztaljuk, hiszen áprilisban a Dunántúlon, DNy- ról újabb csapatok érkeznek! Az 1954/55-ös tél Az első és egyetlen adatunk novemberi, és Budapestről származik. A második decemberi, és szintén budapesti adat, kevesebb madárról számol be, mint az előző havi, januárban azonban egyszerre csak mindenütt meg- jelennek azon a széles fronton, amelyen évenként jelentkezni szoktak : Nyugat-Magyarországon, a Duna vonalán, majd a pilisi, nógrádi hegyek lábánál, a Mátra alján, s néhányat a Velencei-tó partján is megfigyeltek. Februárban a madarak száma hirtelen felugrik, s a fent felsorolt széles arc- vonalon kívül, újabb helyekről is érkezik jelentés: az egyik, mélyen lent délkeleten: Palicsröl való, a másik: a Sátorhegységből. A madarak ekkor nagy csapatokat alkotnak. Márciusban a madarak kevesebb helyen látha- tok, de ott ahol előfordulnak, nagy csapatokat alkotnak. Figyelemre méltó, hogy ekkor a legnyugatibb adatunk Tata, ezzel szemben újabb keleti elő- fordulásokról tudunk : Császló (Szatmár) ,Péterlak (Régen). Az áprilisi adat Dédáról való (Maros-Torda). Itt tehát érdekes adat adódott: a novemberben, decemberben érkező madarak valószínűleg a szokásos, évenként beérkező téli vendégek voltak, mig a januáriak , és még valószínűbben a februáriak, keletről érkeztek. Mas években mindig megkapjuk északról a , figyelmeztető" hírt, ezúttal elma- radt, s helyette azt olvashattuk, hogy novemberben és decemberben hatal- mas csapatokat — létszámukat ezerre tették — figyeltek meg a Keleti Kárpátokban! [Jacobeni- Vatra Dornei, A. PAPADOPOL megfigyelése (1957)]. Mindenesetre a visszavonulás feltétlenül kelet felé történt. Egyéb európai adatokkal szegényesen állunk. Erdekes, hogy október 24-ről egy madarat jelentettek Livóból (Como), s ezen prágai gyűrűt talál- tak. Sajnálatos módon nem sikerült tisztázni, hogy a gyűrűzés mikor tör- tént. Továbbá tudunk februári bécsi adatról is, 15-én Mödlingben 40-et és 22-én Schönbrunnban 120-at figyeltek meg. 199 Az 1955/56-0s tél Az elsö jelentés novemberben érkezett Isaszegröl, Budapesttöl keletre. Decemberi jelentes hianyzik, de januarban Budapeströl és az Alföld szivé- ből, Vesztöröl (Békés) kaptunk jelentést. Februárban Budapesten, Vácott látták őket, s az Alföldön Szegedről, Orosházáról és Debrecenből érkezett adat. Egyéb európai előfordulásról nincs tudomásunk. Feltételezzük, hogy a Kárpát-medencébe érkező madarak a szokásos téli vendégek közé tartoztak, de ezúttal talán északkeleti populációból származtak. Az 1956/57-es tél A telet decemberi adattal kezdjük, Budapestről és a nógrádi hegyekből kaptunk hírt érkezésükről, januárban pedig a Mátrából, a Pilisből, s észak- ról, Selmecbányáról. Februárban már bácskai előfordulásról is tudunk : Csantavérről és Zentáról, s továbbra is Budapestről és a Pilisből. A jelenté- sek egybevetéséből kitűnik, hogy mindenfelé találhatók, s hogy mindenütt csak kisebb csoportokat látni. Márciusban a csonttollúak hatalmas terüle- ten találhatók: további jelentések érkeznek a Bácskából és az Alföldről, megtalálni őket a Gerecsében éppúgy, mint a Bükkben. Áprilisban az ösz- szes jelentést a Dunántúlról kapjuk, s egy kivételével — ez a Balaton déli végéből való — mind nyugat-dunántúli. Erdekes megjegyezni hogy ez az egyetlen olyan év, amikor a legtöbb madarat a legkésőbbi megfigyelési idő- szakban látták. Ezúttal talán e késői nyugat-dunántúli előfordulás a nyu- gati visszavonulásra mutat. Feltehető, hogy a madarak egy része ebben az irányban hagyta el a Kárpát-medencét. Kérdés azonban, hogy a délről jelentett madarak merről érkeztek oda? Egyéb európai adatok: ezt az évet részletesen leírja HANSSON G. és WALLIN L. (1958). Ebben az évben Skandináviában és Nyugat- Európában volt nagy invázió , de ebből a Kárpát-medencére nem sok jutott, ha elmond- juk, hogy az egész Kárpát-medencét elözönlötték. Ezúttal már a Duna— Tisza köze déli részéről éppúgy kapunk jelentést, mint a Dunántúl déli ré- széről. Temesvárról éppúgy, mint Szabadkáról. Ha a térképet nézzük, úgy az általános elterjedés szembetűnő, mégis, ha a fontosabb, több jelentéssel rendelkező vidékeket keressük, azt találjuk, hogy éppen a beözönlés első állomáshelyein vannak legtöbben, tehát továbbra is ott, ahol a második hónapban jelentkeztek (130 — 140 jelentés csak märciusban!). A márciusi madártömegből kézrekerült egy gyűrűzött példány. A mada- rat Helsinki A 70793 sz. gyűrűvel látták el, 1957. október 30-án Signilskar, Aland-ban, (60° 12’, 19° 22’), megkerült 1958. március 27-én, Gyöngyösön (47°, 479, 19°, 55’). A márciusi adatok alapján megállapítható, hogy a kárpát-medencei lét- szám ekkor a legmagasabb, de ha a csapatok átlagos nagyságát vesszük figyelembe, úgy azt látjuk, hogy a legnagyobbak is csak 100-as létszámmal rendelkeztek, s hogy a jelentések számához viszonyítva ezek nem gyakoriak. Az átlagos csapatlétszám 20 — 30 körül mozog. Ebből a szempontból érde- mes összehasonlítást végezni a DR. KEvE által ismertetett 1948 /49-es invá- 200 zidval, ahol is a jelentök több hónapon keresztül számolnak be százas és több százas madärcsoportröl. Ha a most tárgyalt, tehát 1957 /58-as évi ada- " tokat szemléljük, nincs kétség afelől, hogy ez az invázió, de két azonos jel- legű jelenség között, mennyiségi szempontból mégis jelentős különbség áll fenn. Aprilisi jelentések már csökkenő létszámot mutatnak, de a tárgyalt időszakon belül (1950 — 58, ez a legmagasabb áprilisi létszám. Ha a térképre tekintünk, azt állapíthatjuk meg, hogy az áprilisi helyzet az előzővel szemben úgy alakul, hogy kivéve a legdélibb jelentéseket, majdnem min- denütt ott vannak, ahol márciusban, de csökkent létszámmal, a legdélibb adatok helyett ÉK-i irányban új előfordulási helyet kaptunk, s ugyanez mutatkozik erdélyi viszonylatban is (az új ÉK-i előfordulás). — Májusban a jelentésekből az alábbi derül ki: egy adatunk van a Pilisből, egy Gyön- gyösről (Mátra alja), egy Szolnokról, s ez egyben a legdélibb adat: Erdély- ben még több helyről jelentik, s ez talán arra mutat, hogy az 1957/58-as télen kétféle populáció jelentkezett, s az erdélyiek nem voltak azonosak a Kárpát-medencében egyebütt jelentkezett populációval, vagy talán azt az egyszerűbb magyarázatot kell elfogadnunk, hogy talán az évben az erdélyi medencében később jelentkezett a tavasz. Mindenesetre itt is van új ÉK-i adatunk (Szászrégen, Máramarossziget). Júniusban Szebenből van két adatunk, s így érdekesen mutatkozik az előbb említett különbség az erdélyi s a többi adatok között. 8. táblázat A csonttollú madarak előfordulása a Kárpátmedencében 1950—1958 x Hónapok Evek XI. XII. I. II. III. IV. | V. | VI. 1950—1951 31 87 873 1285 590 1951—1952 23 40 25 24 1952—1953 7 6 1953—1954 E10 25 5248 | 4052 | 2087 | 261 1 1954—1955 73 4] 439 854 583 55 1955—1956 44 6 62 1956—1957 17 75 35 | T199 | Du 164 1957—1958 K 6 K 71 200 | - 3904 |x 4811 2280 | K 77 K 6 Megjegyzés: DI -ben a későbbi két legerősebb év a aD) III. 30-án Bukarestben: 200 mad III. hóban Bécsből s vidékéről 6 an össz. 40 madärröl, Du = Dunäntül Ti = Tiszantul Európai összefüggések Ha a kárpát-medencei adatokat figyeljük, azt tapasztaljuk, hogy vi- szonylag kis számú nyugati jelentéssel rendelkezünk. Ennek természetes magyarázatát találjuk abban a tényben, hogy a nyugat-európai adatok is szegényesek. PRzyGopa W. észak-rajnavidéki és westfaliai előfordulásokról 201 irva, egy novemberi westfäliai adatröl, négy decemberi, hat januari, negy februari német adatról számol be, s egy 150-es csapaton kívül (Duisburg) a csapatok átlagos nagysága: 13 madárból állt. Tehát Nyugat-Európában invázióról nem beszélhetünk, nálunk azonban invázió volt, sőt kárpát- medencei viszonylatban erős keleti beáradást is megfigyelhetünk. Erdekes lesz itt elgondolkoznunk azon, amit LARS WALLIN levelében ír, ui. arról számol be, hogy míg 1956 /57-ben nagy invázió zajlott le európaszerte, s ezt jó költési viszonyok előzték meg, az 1957-es költés Svédországban éppen olyan jól sikerült, mint az előző évi, tehát az inváziót megelőző költési idő- szak. Ezzel szemben 1957 őszén Skandináviában a madarak fő táplálékát kitévő Sorbus aucuparia teljesen hiányzott. Így azután nem csoda, hogy Skandináviából hamarosan eltűntek. A jelentésekből kiderült, hogy gyor- san vonultak keresztül, s hogy a legnagyobb koncentrációra október má- sodik felében került sor. HANSSON és WALLIN (1958) részletesen tanulmányozták a csonttollúak 1956 /57-es invázióját, s ennek kapcsán szovjet adatokat is kaptak. Ebből derült ki, hogy 1957 tavaszán, a Szovjetunió keleti területein a költéshez kezdő populáció létszáma normális volt, hogy Szverdlovszkban nagy visz- szavonulást figyeltek meg 1957 tavaszán, s hogy ugyanezen évben a vissza- vonulás keleti, ill. északkeleti irányát is kipontozhatták a rendelkezésre álló adatokból, továbbá, hogy 1957-ben Skandinávia déli részén is költöttek. A tanulmány idéziSvArpson-t (1957), aki szerint az 1956/57 és az 1957/58. évi helyzet úgy alakult, hogy az első évben a vörösberkenye termés nyuga- ton jó, keleten pedig rossz volt, a második évben ez éppen fordítva tör- tént. Mindezekből pedig arra merünk következtetni, hogy a keleti területe- ken a populáció felduzzadhatott, s így ennek hatására következett be ná- lunk invázió, mégpedig olyan, amely részben északi irányból, nagyobb részt pedig keletről érkezett, s kelet felé távozott a Kárpát-medencé ből. Összefoglalás A közölt táblázat önmagáért beszél. Az adatok az egyes hónapra jelen- tett madarak számát mutatja be. Mint már bevezetőben említettük, ezek- nek a számoknak kizárólag reprezentatív értékük van, s jelentőségük az. hogy a nagy eltérések révén rámutatnak az évenként adódó ingadozasokra. Az aláhúzással jelölt telek az inváziónak nevezhető kárpát-medencei elő- fordulását jelzik, míg az aláhúzott számok az év legmagasabb értékeit mu- tatják. Az 1956 /57-es tél márciusi, ill. áprilisi tétele azt mutatja a Ti, ill. Du betűjelzéssel, hogy az előbbinél csak tiszántúli, az utóbbinál pedig csak dunántúli előfordulást jeleztek. Az 1957/58-as inváziós időszak adatainál található K jelzés arra mutat, hogy az adatok keletiek, tehát keletről való érkezést, ill. kelet felé távozásra mutattak. Ugyanígy az E jelzés északi érkezést, illetve távozást jelent. A. fenti összeállítással kapcsolatban szeretnék köszönetet mondani DR. KEvE AND- RÁSNAK türelméért és segítségéért, az értékes adatszolgáltatásért pedig az alábbiaknak : AÁGÁRDI E., AJTAI-GEcSE V., ANNÓK-SZABÓ J., ANTAL L., BABOSS J., BÁNYAI R., BARTHOS Gy., BARTHOS T., BARSoNY Gy., BÁSTYAI L., DR. BERETZK P., DR. BERNATH 202 Gy., Dr. BERTOTI I., BERZSENYI J., BENDEKOVICH L.-NÉ, DR. BOKAI B., BORBÉLY J., B&czy T., Bozzi T., BREUER Gy., Bupay A., Bukovszky P., CSABA J., CSORNAY R., CSöKAL., Dr. CSÖRGEY T., CZEBE Gy., CzicANY E., DANDL J., DELY M., DEMETROVICS A., DEZSENYI I., DR. DORNING H., DogAJOV Sz., Doncsev S., ESZTERLE F., DR. ERŐS P., FÁBA L., DR. FABIAN Gy., FEKETE K., FESTETICS A., FINTA J., FRANKE J.,FRATER T., FRÜHLING M., GARDONYI Gy. G., GELLERT L., GEORGESCU M., GEREBY Gy., GER- GELYI S., GEYER I., DR. GOSZLETH E., GyERESSY A., DR. GYORFFY B., GYŐRFI S., GYÖRGY K., GyörY J., HADULA J., Hamza I., HANSSON G., Dr. HARACSI L., HEDER I., HELTAI I., HERTELENDY G., HoLLö Gy., HOLLÓSI S., Dr. Homonnay N., DR. HORVÁTH L., IamAnpy Z., IVANSZKY L., JAKAB A., DR.JANOSSY D., DR. JANISCH M., JuHASz Gy., KAROLIJ., KERESŐ F., KERTÉSZ K., DR. KEVE A., Kincses Gy., KIRÁLY I., Kiss J., KITTENBERGER K., KLEMM W., KorrAn K., IFJ. KOLTAI J., KonLI., Kor- BULY T.-NE, KORODI-GAAL J., KORONKY 1., Kovács J., Dr. KöLüs G., KÖTÉL A., Köver B., KövESDI I., KRISZTIÁN J., KWAISSER V., LENNER J., LIEBHARDT P., DR. MANNINGER G. A., MARSCHALL Gy., MATE L., Dr. MóczáR L., MOLNÁR L., MuRVAY A. MÜLLER G., NADRA I., NAGY A., Nacy B., Nacy LAJos, Nacy LAszuo, Nacy Gy., NAGY V., NEMESKÉRI-K1ss I., OLÁH K., OROLIN A., PARRAGH J., Dr. PATKAI T., PATKAI T., PRUKNER G., PINOWSKI J., Porca Z., RADETZKY J., RADOCSAI D.-NE, RADVANYI O., RAJNISS L., RomvARI Gy., DR. Ruzstk M., Dr. SAAD F., DR. SAGHY A., SASS Z., SCHMIDT E., SIMON Gy.,Smux A., DR. SOLYMOSSY L., SOMFAI E., SOPRONYI J., DR. SóváGó M., STAMMBERGER J., STANDESKY A., STEIN-SPIESS S., DR. STERBETZ I., STOFLITZ I., STOLLMANN A., DR. STUDINKA L., SZABADKAI R., DR. SZABÓ A., SZABÖI., SZABÓ L., SZEDERKENYI R., SEMAN Z., SZEPLAKII., DR. SzıJ J., DR. Sz1J L., SZIRÄCZKY S., DR. SZIRMAI J., SZLIVKA L., SZOMJAS L., Szőcs J., DR. SZÖREGI J., Tomasz J., TE- LEKI J., TENCZER I., THALY B., ToPAL Gy. TórH R., TuRcEK F., DR. TRUSKOVSZKY D., URBAN S., MAGYAR VADÁSZ SZERKESZTŐSÉGE, VAJTA I., WALLIN L., VÁRADI F., WARGA K., DR. VERTSE A., VIKTORIN A., DR. VORÖSMARTHY J., ZIEGNER J., ZOLD Gy. Irodalom — Literatur Burr, F.: Der Seidenschwanz (Bombycilla garrulus) in Deutschland 1946 — 1954. Orni- . thologische Mitteilungen. 6. Jahrgang. 1954. Dezember. Nr. 12. p. 245 — 253. Hanson, G.— Wallin, L.: Invasionen av sidensvans (Bombyeilla garrulus 1956 — 57. Var Fägelvarls Arg. 17, 1958. Nr. 3. p. 206 — 241. Keve, A.: Zwei Jahre Seidenschwanz-Invasionen. Larus, IV. — V. 1952. 74 — 83. Molton, E.: Comparsa del Beccofrusono — Bombycilla g. garrulus (L.) — nell’inverno 1953 — 1954 nell’Italia settentrionale, Rivista Italiana di Ornitologia Milano, 1955. Anno XXV. Num. 4. p. 198 — 201. Przygoda, W.: Einige Seidenschwanzbeobachtungen aus Nordhein Westfalen, Ornitho- logische Mitteilungen. 12 Jahrgang, 1960 Jan. No. 1. p. 1—2. The Occurrences of Waxwings in the Carpathian Basin (1950—1958). By Nicolette Samuel The paper is based on the data of occurences of waxwings in the Carpathian Basin observed through seven years; its aim is to give a picture of their characters. Data and their Evaluation Usually there is no difficulty in recognising an invasion as such, but other forms of appearances made it imperative to find a way to measure the “unmeasurable” and record the ups and downs of numbers of waxwings. There were some haunting problems to be solved: how can one guess — with the help of records — what the real situation. was? And what do the observations mean on a continental scale? Data were tran- scribed on cards in order to make reshuffling possible, according to different aspects. The numbers of birds recorded in a month were arrived at with simple addition, the places of occurences drawn on a map. As the number of observers and places of obser- 203 ‘ vations could be considered approximately stable for the period considered, compari- sons could be made. All data produced are to be considered as of having only represen- tative value. They do not mean that birds were only on the places mentioned, nor that those counted were all the waxwings to be found. The yearly results were never linked up with each other for we do not consider all the birds of different years to be members of the same population or of the same region. (Sometimes the same winter produces birds that seem to be of different regions!) At any rate we are not in the position to prove the contrary. A data-card gives the date and place of observation, the exact or approximative number of waxwings seen. In some cases we received notes on the kehaviour, food, etc. of the birds. Whenever there were only approximative values concerning their num- bers (e.g. “30 — 49"), the smaller number was chosen. Inexact data were dismissed. If there were similar numbers from near places, and dates, only one of them was counted. Evaluation of Data Winter 1950/51 First observations from West Hungary and the Matra mountains in November. In December the birds are at the foot of the hills of Nögräd, (Bükk-Mätra-Cserhät-Pilis mountains), and new ones arrive to the foot of the Fatra. They are seen N. of the Bukk mountains too. A first few arrive to the SW. parts of Transdanubia. Later the birds seem. to arrive from the Fätra to the Danube and the surrounding hills and the fresh groups seem to push the others to the South along the banks of the Danube. At the same time others arrive from the mountains and follow down towards the South follow- ing the Tisza, thus they enter deep to the Plains. We regularly receive then news about new troups, arriving through the Carpathians to West Hungary; at this period data from, Transdanubia become numerous; later the whole country is full with them, they are dispersed mainly in the North-Southwestern direction mentioned, following the lines of hills, in West Hungary, Transdanubia, following the Danube, and we even find some of them deep in the Southern parts of the Plaines. At the end of the winter, in March, we receive the news of group-formations from near the Danuke, from, West- Hungary and from North-East (Sarospatak). Suddenly the invasion comes to an end. Other European occurences In this winter there were many birds in Poland. Observations date from. the 12th of November to the 4th of April (Kraköw). The greatest numbers invaded Krakéw on the 21st of January (1951), when some trees were overburdened by hundreds of birds, and there were places where their number were about thousands, Some streets were avoided by pedestrians because of the nuisance the flocks meant (Dr. J. PINOWSKI’s observation). Other European data: many appeared in Germany, but it seems to have had an irregular aspect from a geographical point of view (Dr. BuRR’s paper). He mentions that the birds were in small numbers in North-Germany (Braunschweig, Berlin), and some were in the South (Allgäu, Dresden). There were no reports from Holstein or the Eastern territories (Ostgebiet). In March a huge number of waxwings appeared from the South (in the regions of Thtiringen, Dresden, Berlin, Stuttgart). In contrary to the data from the Carpathian Basin, the birds arrived in great flocks, these numkered 150, 100, 90. Perhaps it is not far fetched to conclude that this year the birds arrived through Poland to the Carpathian Basin, and returned mostly Westward, through Germany. An other explanation could be the following: the birds arrived from, North- East to Poland, and through the Carpathians to the Basin. This would explain the well- observable Northeast-Southwest line, which they seemed to have kept for a few weeks. This seems to have been followed by a return-movement towards the Northwest, while a smaller part returned to the North-East (Särospatak). In case any of the two took place, the West Hungarian data could have meant the beginning of the return-move- 204 ment. This theory seems to be strengthened by the fact that the birds disappeared from the Carpathian Basin at the end of March and that their arrival to Germany - went on continuously through April. Winter 1951/52 First observations are from November (Bükk, Matra, N ögräd mountains and hills). In December they are seen at the Southern end of county of Nögräd and in Budapest. In January: new occurence from West-Hungary, others from Budapest and from about the “middle” of the Plains, Hödmezöväsärhely, not far from the Tisza. In February: only data from Budapest. Other European Occurences This winter brought but a few birds to Poland. Dr. FERENS saw a few in Krakow on the 15th of February, Dr. PinowskI observed a group of 15— 20 also in Kraków from the 24th of February till the 5th of March. Dr. Burr tells about the arrival of some birds to Thiiringien in November, which were observed even in December. Other data from November: from near Brandenburg, Nordbaden and Spiekeroog. In Febru- ary in Hamburg-Harburg 300 birdsandin March, also Hamburg, 20 birds were seen, while in Rostock 22. In June there were still 3 birds in Holstein. These observations and the remark that the birds were seen here and there in numerous places in Germany, gives approximately the same picture as that of their wintering in the Carpathian Basin. It is interesting to note that we have one observation from Italy too (December, Vicenza; by Moltoni, 1955). This year we can not really speak of an invasion. The birds are either “winter visi- tors” (according to SIIVONEN’s definition 1942.), or show the outer range of an invasion from the East, or North-East. Winter 1952/53 First observations in December from the Southern slopes of the Cserhát, others from, the hills of Pilis. In January again from, the Pilis and West-Hungary. We also know about a specimen shot by I. Kout in the Görgényi Alps (Hargita) in the Carpathians, Transylvania. (Information from Mme. S. STEIN-SPIESS.) Other European Oceurences There were a few birds seen in Germany, though there were some movements in the North and East parts (Holstein, Ostsee, Hiddensee). Here the same seems to be stated as in the previous winter: no invasion, at least not in these parts of Europe. Winter 1953/54 The first observation comes from November and from the foot of the Fätra Moun- tains; from here they disappear, but in a short time make their appearance in the hills of Buda. At the same time two males were shot by I. KoHL in the Csiki Alps (Muntii Ciucului, Transylvania; information from Mme. S. STEIN-SPIESS). In January the birds arrive to the Carpathian Basin on a broad front and disperse. As the birds arrive 205 to the end of the mountainous or hilly regions they immediately break up intosmaller groups and move ahead in all directions. The broad front mentioned begins in West- Hungary, and follows the Danube to Budapest, and the already well-known Cserhät- Mätra-Bükk line. Probably those birds that entered the Carpathian Basin from the East are those which are recorded from places near the Tisza; these follow the river approximatively to the South. Birds arrive to the surroundings of Lake Bala- ton and in the South to Pécs. On the rather large territory described, they are seen nearly everywhere. In January the situation changes: there are even more of them in Transdanubia, but the most Southern data on the Danube-line come from Budapest. In February there are arrivals to the Fätra, while there are others which begin to spread downwards, following the Danube, again others come to the Plains following the Tisza. In March they are dispersed all over the Carpathian Basin and the flocks are great. They are in territories between the Danube and the Tisza, in Budapest, the hills of Pilis, at the foot of the Matra and in West-Hungary. According to these one could perhaps surmise the following: there were lots of late-arrivals, but apart from these groups, it seems probable that the forming of greater flock meant the beginning of the return- movement. In April it looks as if new troops would arrive from the Southwestern parts of Transdanubia, (from places near to the River Mure and Nagykanizsa). Others come from ther Western parts of Transdanubia: from territories at the West end of the Bakony, later from Komärom. These seem to show a direction from Southwest to Northeast, towards the Danube. The last report comes in May from the West side of Lake Balaton. Other European Occurences The German situation is described by DR. Burr. This winter meant the greatest in- vasion of the period of 1949/1954. In October the first birds arrived to Liibeck, Helgo- land, Wilhelmshaven, etc., and their surroundings. In November they were in Schles- wig-Holstein and Northern Germany. The Author mentions that such masses were never observed up till then in Holstein. At the same time there are scarcely any reports from the Eastern parts of Germany. In Central Germany and Bavaria the greatest numbers are to be seen in February, DR. Burr mentions DR. FRANKE’s opinion, that the probable reason for this cumulative appearance was that the birds came there from Austria. The fact is that the birds disappeared from Steiermark and from Austria in February. Italian data shows the following: first appearances in Venezia Tridentina, in November, then Bergamo in December, later some from places near the Adria, from the Marchi and Abruzzi region. January: Po Valley and Lombardy. February: Lombardy, Pie- mont, Liguria. Among data of solitary birds we find others which speak of flocks ot 15 — 20 birds. The latter were seen at the end of January in Bergamo. There is a most interesting occurence from March: about 30 birds were observed on the Dalmatian shores (MOLTONT 1955). From these informations the following picture seems to emerge: As we have no data from the Eastern parts of Germany and as first observations are from the Carpathians (Fatra) in November, it could be that aninvasion began with two main streams, or that two invasions arrived from, two different regions: One from the Northwest to Germany, while the other much more eastern coming from North to South to the Carpathians. In November North-Germany abounds in waxwings, but in the Carpathian Basin they are only found in December in Budapest and at the same time in the Csiki Alps (Muntii Ciucului) in Transylvania. At the same time we have data from November and December from North-Italy. Probably those arriving to Italy came there through Austria. In the Carpathian Basin they appear in great numbers only in January. As we are having reports from West-Hungary they might be birds of the Western invasion. This seems rather probable for they tend towards the East, following the Danube, up till Budapest. At the same time waxwings enter the Carpathian Basin from the East too, follow the Tisza to the South. The situation in January is characterised by many data from Italy, Austria, Transdanubia. Those of February modify the picture: new flocks arrive to the Fätra, and perhaps be- cause of these, there seems a strong push towards the South following the Danube. At the same time they are numerous in Central Germany and Bavaria. Thus we can. 206 recognise two different “filling-ups”, that of Central Germany and the Carpathian Basin, while Austria is left without birds and there are but a few in Italy. In March there are yet great flocks to be seen in Germany, within the Carpathian Basin: between the Danube and Tisza territory and West-Hungary. Everywhere great flocks are on the move. If we add to these the observation from the Dalmatian shores, one is impressed by a movement which might be called a return-movement with some justice, all the more so as in April new flock arrive from the Southwest to Transdanubia. Winter 1954/55 The first and only November-occurence comes from. Budapest. The second one, also from. Budapest, mentions less birds than the previous. In January they are seen every- where on the broad front-line which seems to be their characteristic entrance to the Carpathian Basin: West-Hungary, the line of the Danube, at the foot of hills and moun- tains of Pilis, Nögräd, Matra. There are some observations from the surroundings of Lake Velence (Transdanubia). In February the number of birds suddenly goes up, they disperse, appear at places in the South, then near the Tisza and in the East at the moun- tainious region of the Satorhegység. The birds are now in great flocks. In March they are to be seen at fewer places, but wherever they are, they are in large numbers. It is interesting to note that at this time the most Western occurence is an observation from Tata, but we have numerous Eastern occurences (Szatmär, Régen — Satmar, Reghin — allfrom Transylvania). The data from April come from the East too (Tran- sylvania: Maros-Torda, Mures). Here an interesting situation occured: the birds that arrived in November, Decem- ber were probably the usual and annual winter visitors, but those observed in January and especially those of February seem to have been the Western flank of an invasion in the East, for these birds entered the Carpathian Basin from the East, and we know by now that immense masses, — they were taken to be thousands, — were observed in the East-Carpathians (Observation from Mr. A PAPADOPOL in Jacobeni, — Vatra Dornei, 1957). The return movement wan towards the East. Other European Occurences: — we know of none. Summing up these observations it seems probable that the few that arrived were but the usual winter visitors, this time probably from the Northeast. Winter 1956/57 In December the first birds appear at the hills of Nögräd and in Budapest. In January reports come the Matra mountains, from. the hills of Pilis and from the North, from the Fatra mountains. In February we already have Southern occurences; others are from Budapest and the Pilis. The birds seem to be everywhere, but in small numbers. In March waxwings are to be seen on a large range, there are new reports from the deep South in the Plains, and others from the mountains. Later the obser- vations come mostly from the Plains, East of the Tisza. In April the birds are observed mainly in the Western parts of Transdanubia. It is interesting to note that this is the only year when most of the birds were reported at the end of the season. The late occur- ences in Western Transdanubia might be the result of return-movements, while those of the previous month seem to have returned towards the East. It would be interesting to know from where the birds reported from the South came from. Other European Occurences This yearis described by G. HANSSON and L. WALLIN in detail (1958). A great invasion swept over Scandinavia and Western Europe. There was little to be remarked all of . this in the Carpathian Basin. Perhaps it is wohrt noting that there are still waxwings in Germany in March which later disappear, while the West-Transdanubian concen- tration began only in April. Winter 1957/58 The first reports come fromthe East: Ermihälyfalva (Valea-lui-Michail) in Transyl- vania, 5—7 birds were observed for eight days in November. In December there is a new report from the place mentioned above and from the Matra mountains. There are still others from Eastern territories: from Lasera, Singiorgiul de padure. In January the records become more numerous: they are to be found on the well-known line at the end of the hilly regions and in the West following the line of the Danube.They appear in Transdanubia. in the East in the towns of the Plains and in the towns of Transyl- vania. The real meaning of these arrivals becomes clear next month. At present the birds arrive in smaller troops from, the North and from the East, but the real masses appear suddenly in February. One is at a loss when one tries to record the places of observations: West Hungarian towns, Transylvanian towns, towns in the Plains, in Transdanubia, ete. The birds are practically everywhere. Here it must be mentioned that we have the links with the West Hungarian occurences is East-Austria, (Wien, Mödling, Schönbrunn) and in the East with those territories that lie East to the Carpathians (Predeal). This time the main entrances were from the North through the Carpathians to the Matra and hills of Nögräd, from the East through Transylvania. After their entrance the waxwings invaded the Plains. The numbers of those in the Western parts of Transdanubia are relatively smaller. The great number of birds arriv- ing from the direction of the Transylvanian Basin explain why the most Southern occurences are found near the Tisza. In March their numbers and the number of places of observations continue to rise. If one looks at the map one can only say that the whole Carpathian Basin is full with waxwings. With some care one can recognise one fact: most of them are to be found at the main-entrances: at the end of the mountain- ous regions, where the hills meet the plains (there are 130 — 140 reports only from March!). There was one bird with a band found in March. It had a ring from Helsinki (No. 70793). The bird was ringed on the 30th October 1957 at Signilskär in Aland, (60°12’ 19°22’), and was captured on the 27th March, at Gyöngyös at a town at the foot of the Matra (47°47’ 19°55’).(Please note the minimal deviation concerning the Nort South direction: ringed at 19°22, found at 19°55’.) On the basis of the data from March we can ascertain the following: the birds were most numerous in this month, the groups contained mostly 20 — 30 birds, the greatest flocks had about 100 birds, but compared with the number of places of observations, the later were rare. It is interesting to compare this fact with the reports evaluated by Dr. KEvE concerning the invasion of 1948/49. Here we read about flocks of hun- dreds of birds observed during many months. If one looks at the data of this winter one has no doubt that this was an invasion, though concerning the number of birds there was a significant difference. In April their numbers go down, though within the period considered there was not yet a month of April which showed so many birds as this did. Looking at the map the general impression is the same as was in the previous month, only the numbers reported are reduced. Instead of the most Southern occurences, we have new ones in the North- east direction; the same applies to new places of observations in Transylvania. In May there are data from, the hills of Pilis and from the foot of the Matra, one from, Szolnok, in the South. There are more reports from Transylvania. This perhaps might mean that the birds were not all from the same population, or that spring came later to Transylvania. Here we have two new Northeastern occurences: Szäszregen, Maramarossziget (Rhegin, Sighet). In June there are two reports from, Transylvania, these seem to accentuate the differ- ences between the Transylvanian data and the others. Other European Occurences In comparison to the data of the Carpathian Basin one finds relatively very few re-. ports from Western Europe. W. PRZYGODA mentions occurences in the North-Rhein region and Westfalien, a few data from December, January, February; except one ob- 208 servation (Duisburg), which mentions a flock of 150, the number of birds in a flock can be taken 13 (Mean value). Thus one can not speak of a West European invasion. In the Carpathian Basin there certainly was an invasion and a marked Eastern tendency could be observed. It is very interesting to stop here and consider Mr. L. WALLIN’s ob- servations (in litt.). He mentions that there was a great invasion in the winter of 1956/57, through whole Europe, and that this was preceded by very good breeding conditions. In Sweden breeding was just as successful in 1957 as in the previous year, that is in the season before the invasion to the Carpathian Basin. In the autumn of 1957 the Sorbus Aucuparia, which makes up the food of waxwings, was completely miss- ing through whole Scandinavia. Thus it wasno wonder, the birds soon disappeared from, Scandinavia, and thatthey left in a hurry. The greatest troop-concentrations took place in the second half of October. Mr. HANSSON and Mr. WALLIN (1958) studied the wax- wings’ invasion of 1956/57 thoroughly and they used data concerning the situation in the Soviet Union. According to these one can see that the number of the waxwing populations in the Eastern territories of the Soviet Union were normal, and that there was a great return-movement to be observed in the spring of 1957, near Sverdlovsk. Even an Eastnorth direction could be surmised. In 1957 during the breeding season waxwings were nesting even in the South of Sweden. The paper mentions (SVARDSON, 1957), that in the years 1956/57 the situation was the following: There were plenty of berries in the first year in the West and few in the Earst. In the next year the contrary happened. So this could have resulted in an accumulation of populations in the Eastern regions, which again released an invasion that spent itself in the Carpathian Basin. A part of the troops arrived from the North, but the greater numbers came from and left to the East. Summary The table speaks for itself. Monthly values show the number of birds. Here it must be mentioned once more that these numbers have a representative value only. They are helpful because they seem, to show in a realistic manner the yearly ups and downs ob- served. Roman numerals give the number of the month: XI. = November, etc. The years underlined show that those are to be considered winters of invasion within the Carpathian Basin. The numbers underlined show the highest value of the winter men- tioned. In March and April of 1956/57 we find two abbreviations. “Ti” means that birds were observed only in the region East from, the Tisza, the other one, "Du", means that birds were observed in Transdanubian regions. The letter "K" at the data of 1957/58 means that they are from the East, that the birds came from and departed to the East. “KE” means the same for North. (Arrival or departure.) At the foot of the table the following are noted: We have the smallest November-values in the two strongest years. x. 30th March: 200 waxwings in Bucharest. March, Wien and surroundings 6 reports, total: 40 birds. Acknowledgements; literature: See Hungarian text. 14 Aquila 1964 —65 209 at Frot BEN Mög ve. BEN I wae KET UJ MALLOPHAGA FAJ A CHILEI FAUNATARTOMANY TERULETEROL dr. Sasväri-Schäfer Lajos 1961-ben Kovács ANDOR Dél-Amerikába szakadt hazánkfia jelentős Mallophaga anyagot küldött számomra Argentína nyugati határvidékéről. Mivel a terület faunisztikai szempontból meglehetősen ismeretlen, az álta- lam determinált kollekció között két, az irodalom számára új fajt találtam , melyek leírását az alábbiakban közlöm. Menacanthus kevei sp. nova Gazda : Turdus falcklandii El Bolson, Argentina. 1960. X. 19. Caput: Elöl lekerekített, csaknem fokozatosan megy át a halántékrégióba. Clypeuson két félkörben futó rajzolatot három, merőlegesen húzódó sötét vonalka köt össze. Az ocularis tájékon levő sötét folt és a clypeus rajzolata között két világos folt van. Az occipitalis tájékon keskeny sötét szalag. Az ocularis rész előtt két rendkívül megnyúlt, és két, fele oly hosszú kitin- szőr. A halántékrégión négy, rendkívül hosszú kitinszőr. A. temporalis régió ventralis oldalán egy-egy hosszú, a fej egyéb részein négy-négy rövid kitinképlet. A fej középső részét alul sötét, villa alakú rajzolat foglalja el. Thorax: A pro- és mesothoraxot elválasztó sutura jól látható. Az egyéb- ként összeforrt pro- és mesothoraxot két befelé kanyarodó sötét rajzolat, és középen egy függőleges vonás díszíti. Hátrafelé lekerekített, tíz hosszú ki- tinserte övezi. Áz első hosszú kitinszőr előtt három, az első és második kö- zött két rövid serteképződmény. A metathorax az abdomen irányában ki- szélesedik. Kétoldalt sötét sáv, alsó peremét kitinszőrök szegélyezik, mely- nek hossza megegyezik egy-egy potrohsegment hosszával. A serték száma változó. I Labak: Mindhárom par lábon, a femuron és tibian az elülső részen sötét csík húzódik. Az első par láb femurjän 5 és a tibia distalis részén 7 rövid kitinképz6dmény van. A harmadik pár láb femurjan 4, a tibia distalis részén 3—3 apró kitinserte. (A fenti adatok a dorsalis oldalra vonatkoz- nak.) A lábakon elvétve, rendszertelenül, kivált a ventralis oldalon több apró tüskeszerű kitinképződmény is található. i Abdomen: 1—5. segment egyre szélesedik, 5. a legszélesebb, majd 6 —9. szelvényig fokozatosan lekeskenyedik. Az utolsö potrohszelvény lekereki- tett. Az egyes segmentek szélén hosszanti szegély van. A szelvény also peremén kiinduló kitinszörök hossza hozzávetőlegesen megegyezik az egyes 14" 211 XD10%YI ja Indva naow ‘ds sisuadno snmoavy "pa “QV xD40y? 19 Indo vaou ‘ds sısuadno snowy "DIQ "pa uawmopqn naou ‘ds siswadno snumT ‘EE ‘QI uauopqn vaou ‘ds sisuadno SNULIMT ‘DIQD ‘EG 25. abra. Menacanthus Kevei sp. nova caput et thorax Abb. 25. Menacanthus Kevet sp. nova caput et thorax 26. dbra. Menacanthus Kevei sp. nova abdomen Abb. 26. Menacanthus Kevei sp. nova abdomen 213 | il SO 27. ábra. Menacanthus Kevei sp. nova 9 \ zi Sd, w \ > = > 4 x SETA pr i TR TIE, VATI STI I Ta) FU DI a COTE ar ent ER 3 ù AN id}, 2 DERE S § poy 3 = EP is e 2 à A JA = 2) 9) à Let > LE 7 ZE > DETTI NRE,

: Es 7 GF “Ui im-enleli/ ES = 00-200 mm kozott ai \ | À S O d SL O LÉ, NK ál © o) wee) \ mn 3 O N N O O) ~ ; 5 Caffe ao We nio 4 VE