FOR THE PEOPLE FOR EDVCATION FOR SCIENCE LIBRARY OF THE AMERICAN MUSEUM OF NATURAL HISTORY A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KIADVÁNYA. /.é^(^^6,f/J -"t. MAGYARORSZÁG 1 MADARAI A HAZAI MADÁRVILx4G MEGISMERÉSÉNEK VEZÉRFONALA 170 EREDETI SZÖVEGRAJZZAL ÉS 9 MŰMELLÉKLETTEL IRTA DK. MADARÁSZ GYULA M. N. MÚZEUMI IG.\ZGATÓ-ÖR ANHANG: DIE VÖGEL UNGARNS AUSZUG IN DEUTSCHER SPRACHE. ■^- BUDAPEST, 1899—190:3. \6-7ofain. Aquilinae. Sasok 235 Aquila 235 Aquila chrysaélus. Szirti sas 236 Aquila heliaca. Parlagi sas 237 Aquila maculata. Fekete sas 238 Aquila pomerana. Lármás sas . 239 Hieraéíus 242 Hieraétus pennatus. Törpe sas 242 Archibuteo 243 Archibuteo lagopus. Gatyás ölyv 243 Circaetus 244 Circaétus gailicus. Kigyász sas 244 Haliaetiis 245 Haliaétus albicilla. Réti sas 245 Milvus 246 Milvus milvus. Vörös kánya 246 Milvus korschun. Barna kánya 247 Pernis " 249 Pernis apivorus. Darázs-sas 249 Subfam. Biiteoninae. Ölyvek 250 Buíeo 250 Buteo buteo. Közönséges ölyv 250 Buteo menetricsi. Kaukázusi ölyv 252 Buteo zimmermannae. Keleti ölyv .... 255 Buteo ferox. Fehérfarkú ölyv • 257 Subfam. Accipilrinae. Héják 258 As/ur 258 Astur palumbarius. Héja 258 Accipiter 260 Accipiter nisus Karvaly 260 Circus 261 Circus aeruginosus. Vörhenyes rétihéja 261 Circus cyaneus. Kékes rétihéja • 263 Circus macrurus. Fakó rétihéja 264 Circus pygargus. Szürke rétihéja ... ... 266 II XVI II Tartiilom. Oldal VII. Rend. (Ordo Pelecaniformes) Evezőlábúak 267 I. Család (Fam. Pelecanidac) Gödényfélék 267 Pelccanus 267 Pelecanus crisims. Borzas gödény 268 Pelecanus onocrotalus. Nagy gödény 268 Pelecanus roseus. Kis gödény 269 II. Család (Fam. Phalacrocoracidae) Kárókatnafélék 270 Phalacrocorax 270 Phalacrocorax carbo. Nagy kárókatna 270 Phalacrocorax desmaresti. Középtengeri kárókatna 271 Phalacrocorax pygmaeus. Kis kárókatna 272 VIII. Rend (Ordo Anseriformes) Lúdalakúak 274 I. Család (Fam. Anatidae) Réczefélék . 274 Siibfam. Merginue, Biwárréczék 275 ^ícrga1lser 275 Merganser castor. Nagy buvárrécze 275 Merganser serrator. Kontyos buvárrécze 276 Mergus ;> 277 Mergus albellus. Kis buvárrécze 277 Sabfam. Analinae. Réczék 278 Erismaíura 280 Erismatura leucocephala. Kékcsörü récze - . . . . 280 Oedemia 281 Oedemia fusca. Bársony récze 281 Somateria 283 Somateria molissima. Dunna récze 283 Claiígula 284 Clangula clangula. Lármás récze 284 Harelda , 285 Harelda glaciális. Jeges récze 285 Xetta 287 Netta rufina. Rötfejü récze 287 Fuligula 287 Fuligula fuligula. Kontyos récze 288 Fuligula marila. Hegyi récze 288 Aylhia 289 Aythia ferina. Barát récze 290 Aythia nyroca. Czigány récze 290 Alarmaronetta 291 Marmaronetta angustirostris. Márványos récze 291 Spatula 292 Spatula clypeata. Kanálcsörü récze 292 i)afLla 293 Dafila acuta. Nyílfarkú récze 293 Qiicrquedula 294 Querquedula qucrtiucdu'a. Böjti léczc 294 Eutielta 295 Eunetta falcata. Sarlós récze 295 Nettio7i 296 Nettion crecca. Csörgő récze 296 Mareca 296 Marcca penelope. Sípoló récze ... 296 Tartalom. XIX Oldal Chau/elasíHus 297 Chaulelasmus streperus. Kendermagos récze 297 Anas 298 Anas bosca.-. Tőkés récze 298 ladorna 299 Tadorna tadorna. Bütykös récze 299 Casarca 300 Casarca casarca. Rozsdás récze 300 Siibfain. Anserinac. Ludak . 300 Branta 301 Branta l:)emicla. Örvös lúd 301 Auser 302 Anser fabalis. Téli lúd 302 Anser neglectus. Vöröslábú lúd . . . 304 Anser anser. Nyári lúd 304 Anser albifrons. Nagy lilik 305 Anser erythropus. Kis lilik 305 Chen 306 Chen hyperboreus. Sarki lúd 306 Suhfam. Cygninae. Hallíjúk 307 Cygnus 307 Cygnus olor. Néma hattyú 307 Cygnus cygnus. Énekes hattyú 307 Cygnus bewicki. Kis hattyú 308 IX. Rend. (Ordo Ardeiformes.) Gémalakúak 309 I. Alrend (Subordo Ardeae). Gémek 310 I. Család (Fam. Ardeidae). Gémfélék 310 Pyrrherodias , • • 311 Pyrrherodias purpurea. Vörös gém 311 Ardea 312 Ardea cinerea. Szürke gém 312 Herodias 313 Herodias álba. Nemes kócsag . 313 Garzelta 314 Garzetta garzetta. Kis kócsag 314 Ardeola 315 Ardeola ralloides. Üstökös gém 315 Bubulciís 317 Bubulcus lucidus. Egyptomi gém 317 Nycticorax 31 8 Nycticorax nycticorax. Éjji gém , 318 Botaurtcs 319 Botaurus stellaris. Bölömbika 319 Ardetla 320 Ardetta minuta. Törpe gém 320 II. Alrend (Subordo ciconiae). Gólyák 321 I. Család (Fam. Ciconiidae). Gólyafélék 321 Cicoma , • ■ ■• 321 Ciconia nigra. Fekete gólya 321 Ciconia ciconia. Közönséges gólya 322 II* XX Tartalom. Oldal III. Alrend (Subordo Platalcac). Barázdáscsőrűck . . . . , 323 I. Család (Fam. Ibididae). íbiszfélék 323 Plegaihs 324 Plegadis falcinellus. Közönséges batla 324 II. Család (Fam. Plataleidae). Kanalasgémfélék 325 Platalea 326 Platalea leucorodia. Kanalasgéni 326 X. Rend. (Ordo Gruiformes.) Darualakúak 327 I. Család (Fam. Gruidae). Darufélék . • 327 Grm 329 Grus grus. Szürke daru 329 Anlhropoidcs 330 Anthropoides virgo. Szííz daru 330 XI. Rend. (Ordo Charadriiformes.) Lilealakúak 332 I. Alrend (Subordo Otides). Túzokok 332 I. Család (Fam. Otididae). Túzokfélék 334 Otis 334 Otis tarda. Túzok 334 Tetrax 335 Tetrax tetrax. Reznek 335 II. Alrend (Subordo Oedicnemi). Ugartyúkok .... .... 336 I. Család (Fam. Oedicnemidae). Ugartyúkfélék .... . . ... 336 Oediaiemiís . . . ... 336 Oedicnemus oedicnemus. Ugartyúk . • 337 III. Alrend (Subordo Cursorii). Futók 338 I. Család (Fam. Cursoriidae). Futómadárfélék 338 Cursorius . ... ..... 338 Cursorius gallicus. Futöniadár 338 II. Család (Fam. Glareolidae). Székicsérfélél; ... ... . 339 Glareola • • 339 Glareola pratincola. Közönséges székicsér .... 339 Glareola melanoptera. Feketeszámyú székicsér 340 IV. Alrend (Subordo Charadrii). Lilék 340 I. Család. (Fam. Charadriidae). Lilefélék 341 Vanelliix 342 Vanellus vanellus. Bíbicz ....... 342 Chaetusia . 343 Chaetusia gregaria. Bibiczlile 343 Squalarola 344 Squatarola helvctica. Nagy lile 344 Charadrius , . . . . 345 Charadrius pluvialis. Arany lile 345 Eudromias . 345 Eudromias morinellus. Havasi lile . . ... 345 Aei^/alitis 346 Aegialitis hiaticola. Parti lile 346 Aegialitis dubia. Kis lile 347 Aegialitis alexandrina. Széki lile 348 Tartalom. XXI Oldal II. Család (Fam. Haematopodidae). Kőforgatófélék o/g Siibfam. Ilaemalopodimw. Tengeriszarkák 34^ Haematűpjis ^ Haematopus ostralegus. Tengeriszarka 3.0 Subfarn. Arenariinae. Köforgalók Areiiaria „^^ 350 Arenaria intcrpres. Köforgató oer, III. Család (Fam. Scolopacidae). Szalonkafélék 351 Subfarn. Tolaninae. Sárfntók 3g.. Rcairvi rostra „,„ ooJ Recurvirostra avocetta. Gulipán . oco J ln)ia7itopus . „_ Himantopus himantopus. Székiszarka 050 Aiífneníiis „_^ o54 Numenius arquatus. Nagy póling 3^4 Numenius tenuirostris. Vékonycsöríí póling occ Numenius phaeopus. Kis póling 3^^ Limosa oc/: 000 Limosa lapponica. Északi lotyószalonka . 355 Limosa limosa. Nagy lotyószalonka 357 Totanus 3^0 Totanus fuscus. Fekete sárfutó 35^ Totanus calidris. Fütyülő sárfutó 350 Totanus stagnatilis. Tavi sárfutó 3^0 G/Oltis _ nc^^ Glottis nebularius. Szürke sárfutó 3^^^ Hclodromas .,^2 Helodromas ochropus. Zöidlábú sárfutó 352 Rhyacophihís 353 Rhyacophilus glarcola. Réti sárfutó 353 Trhigoides 354 Tringoides hypoleucus. Hegyi sárfutó 354 Pavoiicella 05c Pavoncella pugnax. Veszekedő sárfutó 355 Subfarn. Scolopacinae. Szalonkák 365 Calidris 355 Calidris arenaria. Fehér partfutó 355 Limonites 35^^ Limonites temmincki. Tcmmink partfutó 357 Limonites minuta. Törpe partfutó 358 Ar(]ua(el/a 35g Arquatclia maritima. Tengeri partfutó 368 Triiiga 369 Tringa canutus. Izlandi partfutó 359 Tringa alpina. Északi partfutó 370 Tringa subarquata. Vörhenyes partfutó 371 Limicola 372 Limicola platyrhyncha. Szélescsőrü partfutó 372 Gallinago 372 Gallinago major. Nagy sárszalonka 373 Gallinago gallinago. Közép sárszalonka 373 GaUinago gallinula. Kis sárszalonka 375 Scolopax 375 Scolopax rusticuia. Erdei szalonka 375 XXII Tartalom. Oldal IV. Család (Fam. Phalaropodidae). Víztaposó félék 377 Plialaropiis . . , 377 Phalaropus hyperboreus. Víztaposó 377 XII. Rend. (Ordo Lariformes.) Sirályalakúak 379 I. Család (Fam. Laridae). Sirályfélék 380 Siibfam. Sterninae. Halászkák 380 Hydroprogne 380 Hydroprogne caspia. Nagy halászka 380 Gelochelido7i 382 Gelochelidon anglica. Kaczagó halászka 382 Síertia 383 Sterna cantiaca. Tengeri halászka 383 Sterna fluviatilis. Közönséges halászka 385 Sterna minuta. Apró halászka 386 Hydrochelidon 387 Hydrochelidon leucoptera. Fehérszárnyú halászka 387 Hydrochehdon nigra. Fekete halászka 388 Hydrochelidon leucopareia. Szürkehasú halászka 389 Siibfam. Lan'nae. Sirályok 390 Larus 390 Larus ridibundus. Közönséges sirály 391 Larus melanocephalus. Feketefejü sirály 395 Larus minutus. Törpe sirály 397 Larus canus. Szürke sirály 398 Larus cachinnans. Lósirály 399 Larus fuscus. Feketehátú sirály 400 Larus affinis. Keleti sirály 401 J^íssa 401 Rissa tridactyla. Háromujjú sirály 401 II. Család (Fam. Stercorariidae). Halfarkasfélék 403 Sfercorarius , 403 Stercorarius pomatorhinus. Sodortfarkú halfarkas 403 Stercorarius crepidatus. Közép halfarkas ■ . 404 Stercorarius parasiticus. Sarki halfarkas 405 XIII. Rend. (Ordo Alciformes.) Alkák 407 I. Család (Fam. Alcidae). Alkafélék 407 Siihfam. Alcinae 408 yl/ca 408 Álca torda. Közönséges alka 408 Sabfain. Fratercnlinae 409 Fratercula 409 Fratercula arctica. Pengecsörü alka 409 XIV. Rend. (Ordo Procellariiformes.) Viharmadarak 411 I. Család (Fam. Puffinidae). Vészmadárfélék 412 PuffiHUs 412 Puffinus kuhli. Déli vészmadár 412 Puffinus yelkouanus. Középtengeri vészmadár 413 . Tarialom. XXIII Oldal XV. Rend. (Ordo Colymbiformes.) Buváralakúak 414 I. Család (Fam. Colymbidae). Búvárfélék 4;l^5 Co/xíubus 4j_r, Colymbus septentrionalis. Északi búvár 415 Colymbus arcticus. Sarki búvár 435 XVI. Rend. (Ordo Podicipedidiformes.) Vöcsökalakúak 418 I. Család (Fam. Podicipedidae). Vöcsökfélék 419 Podicipc.s 419 Podicipes eristatus. Búbos vöcsök 41 9 Podicipes griseigena. Vörösnyakú vöcsök 42o Podicipes auritus. Füles vöcsök 42i Podicipes nigricollis. Feketenyakú vöcsök 422 Podicipes fluviatilis. Apró vöcsök 422 XVII. Rend. (Ordo Ralliformes.) Guvatalakúak 424 I. Család (Fam. Rallidae). Guvatfélék 424 lulica 425 Fulica atra. Szárcsa 425 Galliimla 427 Gallinula chloropus. \'izi tyúk 427 Crcx 428 Crex crc.x. Haris 428 PorrMiin 428 Porzana porzana. Pettyes vízicsibe 429 Porzana pusilla. Törpe vizicsibe . - 429 Zaponiia 431 Zapornia parva. Kis vizicsibe 431 Ralliis 432 Rallus aquaticus. Guvat 432 XVIII. Rend. (Ordo Columbiformes) Galambok 433 I. Család (Fam. Columbidae) Galambfélék 433 Columba 433 Columba ocnas. Vadgalamb 434 Columba livia. Szirti galamb 434 Columba palumbus. Örvös galamb 435 II. Család (Fam. Turturidae) Geilefélék 436 Tuiiiir 436 Turtur turtur. Gerle 436 XIX. Rend. (Ordo Pteroclidiformes) Talpastyúkok 438 I. Család (Fam. Pteroclididae) Talpastyúkfélék 438 Syrrhaptes 439 Syrrhaptes paradoxus. Talpastyúk 439 P/erochcms 440 Pteroclurus c.xu.stus. Sivatagtvúk 440 XXIV Tartalom. Oldal XX. Rend. (Ordo Galliformes) Tyúkalakúak 441 I. Család. (Fam. Tetraonidae) Fajdfélék . ^^^ 'Jc/rao ^42 Tetrao urogallus. Siketfajd 440 Lyrurus ^^.,^ Lyrurus tetrix. Nyirfajd 440, Tdrastes 44. Tetrastes bonasia. Császármadár 444 II. Család (Fam. Phasianidae) Fáczánfélék 445 Perdíx 44^ Perdix perdix. Fogoly 445 Caccabis 44^ Caccabis saxatilis. Szirti fogoly 44^ Coturnix 44^ Coturnix coturnix. Fürj 44^^ Die Vögel Ungarns (német kivonat) 4rj Magyar nevek ,„^ ^"^^^ .'.'.'.'.'.'.'.'.'.'. 635 A füzetek megjelenésének időrendje . ^^4 Corrigenda . . 665 A TÁBLÁK JEGYZÉKE. II vil- in. IV. V. VI. -VIII. IX. 1. Tábla. Ptilocorys senegalensis 50—51 Budytes campestris, B. taivanus » flavus, B. beema » borealis, B. paradoxus 60 — 61 B. feldeggi Ruticiila mesoleuca ) phoenicurus j 98—99 Cyanistes cyanus 13g 139 ÍButeo menetriesi | » zimmermannae { 1^"^ — 155 Buteo zimmermannae ]56 157 Larus ridibundus 392 393 I Larus melanocephalu.s 1 j Ri.ssa tridactyla ( 402-403 I. BEVEZETŐ RÉSZ. E könyv szerzője első sorban azt a czélt tűzte maga elé, hogy egyrészt azt mutassa ki, mely fajok fordulnak elő Magyarországon, még pedig szigorú vizsgálatok és összehasonlítások alapján úgy, hogy egyszersmind - a változásoknak alávetett fajoknál — határozottan meg- állapíthatók legyenek ama klimatikus formák, melyek a magyar birodalom területén uralkodnak, avagy azt érintik; másrészt, hogy az egyes fajok földrajzi elterjedésének általános vázlata mellett azoknak Magyarország területén való előfordulási módozatait is feltüntesse. E munka annál nagyobb nehézségekbe ütközött, mivel Magyarország madárvilágáról hasonló irányú munka megírását még nem kísérelték meg, sőt az irodalomban elszórtan megjelent dolgozatok is alig foglal- koznak kritikailag az úgynevezett helyi formákkal, bár ez a modern szisztematikának tulajdonképen egyik legfontosabb követelménye. Közel negyed század múlt el azóta, hogy 1881-ben közrebocsáj- tottam e munka legelső csiráját magában rejtő kis füzetet, melynek czíme: « Rendszeres névsora a magyarországi madaraknak és az ezekre vonatkozó irodalom ». E könyvecske mindazokat a madárneveket foglalja össze, melyek mind a hazai, mind a külföldi szakirodalomban magyar fajokként szerepelnek. Van benne 345 név, ezek közül nyolcz szinonim, harminczkettő pedig olyan fajra vonatkozik, melynek Magyarországon való előfordulását mindeddig semmiféle adat sem igazolta. Ilyenek p. o. Eíanus melanopterus , Garntlus infaustus, Sturnus ttnicolor^ Anthtts obscuriis, Turdtís rtíficoUis, Turdus artogularis^ Pyrgita petronia^ Lagopíis mutus^ lyingoides mactilaris^ Larus ichthyaetus, Larus martmis stb. Óvatosabb volt Frivaldszky János 1891-ben megjelent «Aves Hungáriáé ;> czímű munkájában, minthogy abban a kétes fajok közül már sokat elhagyott. Mindazonáltal Frivaldszky sem foglalkozhatott kritikailag az egyes helyi formákkal, hiszen ő az ornithologia terén nem volt szakember és nevezett munkáját is csak a Budapesten tartott Il-dik nemzetközi ornitholomai konc^resszust előkészítő bizottság buzdítására XXVIII Bevezető rész. írta meo-, mint a Magyar Nemzeti Múzeum állattári osztályának akkori vezető őre. De minthogy Petényi S. János hátrahagyott irományaiból jecyyzetek állottak rendelkezésére, érdekes adatokkal fűszerezhette mun- káját. E könyvben 325 madárfajjal találkozunk, bár ezek közül 12 faj kétes, 7 faj pedig csak szinonim. A tulajdonképi faunára tehát szorosan véve csak 306 faj esik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Frivaldszky könyvében csakis a szorosabb értelemben vett Magyarország orniszának ismertetésére ■ — Horvátország és Szlavónia elhagyásával — vállalkozott. De nem szándékszom az idevágó irodalom tárgyalásába bocsájt- kozni, annál kevésbbé, mert azt különben is már több oldalról méltatták : ezúttal tisztán Frivaldszky jÁNOS-ról óhajtottam volt röviden megemlé- kezni és emlékének e helyen néhány szót szentelni, már csak azért is, mert ő évek hosszú során keresztül, a legkedvezőtlenebb körülmények között is kitartó buzgalommal működött a Magyar Nemzeti Múzeum állattári osztályának élén s mindvégig a legnagyobb szeretettel, való- ságos önfeláldozással igyekezett osztálya fölvirágzását előmozdítani. A megbízható irodalmi adatokon kívül jelen munkámban főleg sok évi megfigyeléseimet és három nagyszabású gyűjteményt kellett alapul vennem. Ezen gyűjtemények közül az első helyen áll a Magyar Nem- zeti Múzeumé, mely honi madarakból mintegy 5000 példánynyal rendelkezik s a faunát csaknem teljességében képviseli. E gyűjteményből csak 16 faj hiányzik s ezek jobbára oly unikumok, melyek más múzeumok- ban vagy magángyűjteményekben őriztetnek. Ilyenek p. o. Melanocoryplui sihirica (CsATÓ gyűjt.), Etmetta falcata (bécsi udv. Múzeum), Bulmlcus lucidiis (HUSZTHY gyűjt.), Chaetusia gregaria (gr. ESZTERHÁZY gyűjt.), Fratercula arctica (Zágrábi Múzeum) stb. A második számottevő nagy gyűjtemény a Zágrábi Múzeumé, mely Horvátország és Szlavónia orniszát teljes mértékben karolja föl s különösen a magyar-horvát tengerpart madárvilágát illető példányokban gazdag. A harmadik CSATÓ JÁNOS kedves jó barátomnak szép és nagy magángyűjteménye Nagy-Enyeden, a mely a magyar, főleg pedig a Királyhágón túli részekből való madarakból több ezer példányt számlál. E több mint félszázadon át fáradságos munkával össze- hordott gyűjtemény Erdély madárvilágának teljes képét tükrözteti vissza. Mielőtt Magyarország madárvilágának általános jellemzésére áttérnék, szükséges, hogy e helyen könyvem másik czélját is feltüntessem, azt, a mely a madarak meghatározására vonatkozik. A ki madarak meghatározásával már foglalkozott, tudja, mily nehéz összehasonlítások nélkül, pu.szta leírásokból valamit meghatározni, külö- nösen akkor, ha oly fajkörökről van szó, melyekben az egyes formák egymá.shoz rendkívül hasonlítanak. Ennélfogva nekem is nagyon ügyelnem Bevezető rész. XXIX kellett arra, hogy a madarak leírását a lehető legnagyobb pontossággal adjam. Épen nem szükséges azonban, hogy e leírások hosszúra nyúljanak, sőt rövidségük épen azok világosságát segíti elő. Elég, ha a legfontosabb jellemvonásokat magukban foglalják. Ha valaki madár meghatározására vállalkozik, első sorban a madár külső morfológiájával kell tisztába jönnie. A madár minden egyes részének megvan a maga tudományos elnevezése. Ez alkalommal nem bocsájtkozhatunk a madár külső morfo- lógiájának magyarázatába, hanem megelégszünk avval, hogy a XXX. oldalon a madár morfológiáját föltüntető olyan ábrát mellékeljünk, a melyen a madárnak minden egyes része, annak magyar és latin tudományos nevével együtt föl van tüntetve. A külső morfológián kívül gyakran a madár belső szerkezetét, vagyis anatómiáját is figyelembe kell venni, de ezen belső jellemvonások leginkább a rokonságok kimutatására vannak hivatva s nagy szerepet játszanak a szisztéma megállapításánál ; ilyen anatómiai jellemvonásokkal az egyes rendek, családok, alcsaládok és nemek általános jellemzésénél fogunk majd találkozni. A madarak meghatározását megkönnyítik az úgynevezett meg- határozó táblázatok, a melyek segélyével a kevésbbé szakavatott orni- thologus is könnyű szerrel képes még a legnehezebben meghatározható madaraknak lehető legpontosabb meghatározására is, csak arra kell ügyelnie, hogy a meghatározó táblázat minden egyes tételét megfelelően alkalmazza. A meghatározó táblázat alkalmazását a következő példa magyarázza. Vegyünk egy ritka s nehezebben meghatározható madárfajt kezünkbe p. o. a déli füzikét {^Hypolais poly^lotta). Tegyük fel, hogy ezt a madarat nem ismerjük s csak annyit tudunk róla, hogy az Éneklők rendjébe tartozik. Keressük fel tehát az Éneklők rendjénél a családok meghatározó táblázatát (1. old.), vegyük sorba az ott felsorolt jellemvonásokat és keressük, melyik csoport alá illik leginkább a szóban forgó madár. Megjegyzendő, — s ez igen fontos — hogy a jellemvonások keresésénél mindig az egynemű betűket kell követnünk, nem pedig össze-vissza kutatnunk. így példának okáért, ha az a) alatt fölvett jelleg nem alkalmazható madarunkra, ne folytassuk a keresést az a^) alatt, hanem az a) pontról egyenesen az ennek megfelelő, illetőleg vele ellentétes pontra, a b) pontra menjünk át; ha ez sem illik példányunkra, menjünk tovább c) alá, a hol meg fogunk állapodni, mivel az ezen pont alatt lévő jelleg madarunkra reá illik. Ellenpróbaképen átolvashatjuk a d), c) és /) pontokat is. Visszatérve a t) pontra, látni fogjuk, hogy ez alá több család sorakozik. Először is tehát r^) alatt folyta.ssuk a jellegek XXX Beveztítő rész. JEGYZET. *<>» A madár felső része alatt értjük a hom- loktól a farkig, beleszámítva a szárnyaknak felső felü- letét; az alsó része alatt pedig az alsó áll közötti résztől az alsó farkfedők végéig. A madár dolmányát a hát és vállrészek alkotják. A toka, torok és begy együttesen nyak elejének mondatik. Az alfelnyilás és az alsó fark- fedők közti rész : farcsikalja (crissum). m — (maxilla), a csőr felső kávája md = (mandibula), a csőr alsó kávája. pin — (PLUMES NASALis), orrfcdő tollak. f = (frons), homlok, c = (corona), fejtető. 0 =(occiput), nyakszirt vagy tarkó ex = (cERvix), nyak hátsó része. 1 = (lórum), csőr és szem közötti rész. a = (auricula), fültáj. ma = (regio malaris), kantár (az állkapocs tollakkal fedett része mt = (mentum), toka (az alsó áll- kapocs villaágai közti rész). g = (gúla), torok. j =: (jugulum), begy. pt = (pectus), mell. p =^ (parauchenium), nyak oldala. d =: (düpsum), hát. u ^= (uropygium), derék rész (a felső testnek azon része, mely a hát- és farkfedök között fek- szik). abd =; (abdomen), has (melltől az alfélig). ra = (regio analis), alfeltáj. h = (hypochondria), vékonya (a has oldalának a czomb és al- feltáj közé eső része). t = (tibia), lábszár. ta := (tarsus), csüd. dg = (digiti), ujjak. hl = (hallux), hüvelykujj. A = (alula), fiókszárny (a szárny hüvelykujjának megfelelő toll). Rp = PEMiGES primariae), első- rendű evező tollak. Rs = (remiges secundakiae), má- sodrendű evező tollak. Tp := (tectrices primariae), az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollak. Ts =; (tectrices secundakiae), a másodrendű evezőknek meg- felelő fedőtollak. Tmd = (tectrices alae mediae), közép fedőtollak. Tm = (tectrices minores), apró fedőtollak. se = (regio scapularis), vállrész, vagy vállfedőtollak. R = (rectrices), fark- vagy kor- mánytollak. tcs =: (tectrices caudae superio- res), felső farkfedö tollak. tel = (tectrices caudae inferio- REs), alsó farkfedö tollak. A madár külső morfológiája. Bevezető rész. XXXI keresését. Miután ott nincs mit keresnünk, eljutunk az ennek megfelelő d^) ponthoz. Ezen d^) pont alá sorakozik rt'^) és e-). Madarunk ez utóbbihoz fog tartozni. De miután itt sem jutunk végeredményhez, mivel ezen pont ismét több részre oszlik, tovább megyünk és az e^) pontnak e^) pontja alatt végre megállapodunk. Itt két családra, vagyis Sylvüdae és Turdidae családokra való utalással találkozunk. Ez esetben e két család- nak jellegeit kell közelebb szemügyre vennünk (63. és 89. old.). Miután ezt elvégeztük s meggyőződtünk arról, hogy madarunk csüdjének mellső része pajzsolt, s így csakis a Poszáta-félék családjába (Fam. Sylvüdae) tartozhatik, fölkeressük ezen családnál a 7te7nek meghatározó táblázatát. Itt ugyanazon rendben mint az imént az egyes pontokat sorra veszszük s csak ott állapodunk meg, a hol az egyes jellemvonások a madárra tökéletesen reáillenek. Ez esetben a b"" pont alatt fogunk megállapodni, mely a Hypolais nemhez (75. old.) vezet. Ott ismét a fajok meghatározó táblázatát kell a föntiek módjára igénybe vennünk, de miután ezen nem- nél csak két fajról lehet szó, a meghatározó kulcs alapján a kettő között könnyű lesz a választás. Végre megtudjuk, hogy madarunkat tudományos néven Hypolais polyglotta-nsk hivják, a 77. oldalon pedig megleljük annak pontos leírásán kívül szárnyainak rajzát, továbbá földrajzi elterjedését és hazánkban való előfordulási módját. Minden fajnál a tudományos név alatt a madár magyar neve olvasható, ez alatt pedig a madár összes ismert szinomiái vannak fölsorolva. A szinoni- mika összeállításánál a British Museum nagy katalógusát (Cat. B. Brit. Mus. I— XX VII.) vettem alapul. De az ott előforduló szinonimikát tőlem telhetőleg revíziónak vetettem alá, azt, a hol annak szüksége mutatkozott, kijavítottam és esetleg kiegészítettem. Most pedig Magyarország madárvilágáról kell néhány szóval röviden, általánoságban is megemlékeznünk. Hazánk madárvilága nemcsak azért érdemes a figyelemre, mert a territoriális viszonyoknál fogva elég nagy változatot képes fölmutatni, hanem azért is, mert abban főleg a közép-európai fajok egyrészt a keletiekkel, másrészt a Földközi tenger mellékéről valókkal találkoznak ; zoogeografiai szempontból sem tagadható tehát rendkívüli fontossága. Madarainknak zömét a közép-európai fajok alkotják, míg a leg- gyöngébben a nyugat-európaiak vannak képviselve. A keleti fajok meg- lehetős számmal találhatók, úgyszintén az északiak is, mely utóbbiak főképen a tavaszi és őszi vonulás alkalmával mutatkoznak, ámbár sok északi faj, mely a mediterrán szubregióba vonul telelni, nálunk nem található, nyilván azért, mert területünk vonulási útirányaikon kívül esik. Igen szép számot mutathatunk föl a mediterrán szubregió sajátos madaraiból, de XXXII Bevezető rész. ezek főleg a magyar-horvát tengerpart vidékeire szoritkoznak s nem igen jutnak Horvátországon és Szlavónián túl észak felé. Ezen mediterrán madarak a következők : Pyrrhocorax pyrrhocorax (LiNNÉ) Emberiza cia^ LiNNÉ* E^nberiza 7nclanocepJiala^ Scop. Ptilocorys senegalensis (P. L. S. MüLL.) Sylvia siibalpina^ BONELLI Sylvia orpheus, Temm. Sylvia melanocephala^ (Gmel.) Hypolais polyglotta (ViElLL.) Monlicola cyantis (LiNNÉ) Saxicola aurita^ Temm. Saxicola melanoleuca (GüLD.) Cypselus mclba (LiNNÉ) Cypselus niurimis^ Brehm. Dcndrocopiis lilfordi (Sharpe & Dresser) Phalacrocorax desmaresti, Payr. Stcrna cantiaca^ Gmel. Puffinus kuhli (Boie) Píiffinus yelkouanus (ACERB.) Columba livia BONN. Caccabis saxatilis (Mey.)** Magyarország madárvilága az idő szerint hiteles megfigyelések alapján 364 fajt ölel föl, azelőtt minden valószinűség szerint ennél is több volt. De ez a szám előreláthatólag még ezután is csökkenni fog a kultúra előrehaladásának arányában. A nagy magyar Alföldön hajdan, a Duna és Tisza szabályozása előtt, a mikor e folyamok megáradt vize mért- földekre menő területeket öntött el, a vizi madarak milliárdjai tanyáztak a nagyobbára nádasokkal és egyébb buja vizi növényekkel dúsan borított, kietlen, parlagon heverő területeken. Ki mondhatná meg, minő ritka fajok verődtek össze e vad, elhagyatott vidékeken ? ! E szempontból igen nevezetes pontjai voltak az országnak : a Hortobágy, az Ecsedi-láp, Bodrogköz, stb., hol a vizimadaraknak minden faja mesés tömegekben volt található. A nemes kócsag (Herodias álba) az ország nádas területein mindenütt közönséges fészkelő madár volt, még Pestmegyében is. Most azonban csak a Kis-Balaton nádasaiban és talán Szlavónia egyes helyein A magyar-horvát tengerparton kívül még Erdélyben is előfordul. A magyar-horvát tengerparton kívül még Temesmegyében is előfordul. Bevezető rész. XXXIII fészkel még. Tíz esztendővel ezelőtt én is találkoztam vele a titeli náda- sokban, a hol most — pár év óta — dús szántóföldek terülnek el. Ugyanott telepekben fészkeltek régente a pelikánok különböző fajai. E madarak most csakis a vonulási időszakban mutatkoznak helyenként. Hasonló sorsra jutott nálunk a feketefejű sirály {Larus luelanocephalns), melynek telepeiből egykoron az öreg Baldamus szebbnél szebb fészek- aljakat gyűjtött. iLgyszóval, a madaraknak egyik legnagyobb ellensége --■ a kultúra. Jelenleg Magyarországon, Horvátországgal és Szlavóniával együtt, 87 állandó madarat ismerünk; itt fészkelő költözködő madár van 151- az átvonulok .száma 56; téli vendég 24 és rendkívüli 46. Az állandóak költözködők és rendkívüliek közül legtöbb faj az Éneklök rendjére esik (137); a téli vendégek közül legtöbb a Ludak rendjére (9), míg az átvonulókból legtöbb faj a Lilealakúakra jut (23). Különben az ide mellékelt táblázat a magyaror.szági madaraknak előfordulási módozatait részletesen tünteti föl. R e n d Passeriformes . Coraciaeformes . Cuculiformes . . Piciformes . Strigiformes . Acclpitrifonncs . Pclecaniformes . Anseriformes . Ardeiformes . Gruiformes Charadriiformes . Lariformes . Alciformes . Procellariiformes Colymbiformes . Podicipedidiformes Ralliformes Columbiformes . Pteroclidiformes . (iallifonnes Állandó Költöz- ködő 48 1 10 7 13 1 4 "Ít" 65 7 1 1 1 14 3 7 12 15 151 Téli 24 Átvonuló 56 Rend- kívüli 24 46 O.sszcscn 2 1 3 — 3 — 9 9 8 1 1 — 1 1 23 3 — 9 2 2 — — — 1 — — 2 — — 1 I — — 2 — — — 150 9 1 11 12 33 6 34 13 2 44 19 2 2 2 5 7 4 2 6 3()4 Ili II. RENDSZERTANI RÉSZ. 1. Rend. ORDO PASSERIFORMES. Éneklök. Az éneklők rendje legmagasabb helyen áll a madarak rendszerében, vagyis phylogenetikailag legtávolabb esik a Reptiliáktól. E rend, mely mintegy 6500 fajt tartalmaz, az egész föld kerekségén el van terjedve ; jelenleg négy alrendre osztják.* Jellemek: 1. A légcső alsó részén lévő alsó gégefőnek {sy7dnx) 5 vagy 7 izompárja van s az izmok a hörgők félgyürűinek végéhez tapadnak. 2. A csűd paizsos ; a lábak járásra, ugrásra és fákon való ülésre alkalmasak; három ujj (il-ik, Ill-dik és IV-dik) előre, a lúivelyk [hallux) pedig hátra irányult (Aiiysodactyli). 3. A fartőmirigy csupasz és a vakbélnyújtvány mindig megvan ; a nyakcsigolyák száma 15-nél nem több 4. A fiókák eleinte csupaszok s míg repülni nem tudnak, a fészket el nem hagyják. A családok meghatározó táblázata : a. A csőr erős, többé-kevésbbé megnyúlt. a^. Az első evező a második közepéig ér, a második rövidebb a harmadiknál, or'. A csőr vaskos ; a felső káva éle sima . . Corvidae. b'^-. A csőr nyúlánk ; a felső káva éle közel a hegyéhez kissé bemetszett Oriolidae. b^. Az első evező igen rövid, rövidebb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál, a második a leghosszabb Stttmidae. b. A csőr erős, rövid és kúpidomú Fringillidae . * Acromyodi, Desmodactyli, Oligomyodi és Tracheophoiies, melyek közül csak az elsőnek vannak képviselői Európában. 1 Passeviformes. c. A csó'r többé-kevésbbé vékony és hegyes. c^. A csűd hátsórésze is paizsos . Alaudidae. d^. A csüd hátsórésze sima. d\ A másodrendű evezők rendkívül hosszúak s nélia egészen befedik az elsőrendű evezőket. Motacillidae. e'^. A másodrendű evezők normálisak s nem fedik az elsőrendűeket. e'^. A csőr töve többé-kevésbbé lapított. e^. A szárny hosszú, hegyes és laposan simul a testhez Syhiidae és Ttirdidae. f^. A szárny aránylag rövid, kerekített és domborúan símúl a testhez. f-\ A csőr egyenes Chiclidae. g'-'. A csőr hajlított Troglodytidae. /'■'. A csőr töve nem lapított. g^. A csűd vékony, hosszú, hosszabb, mint a hüvelyk (hallux) kétszer véve. Regulidae. h^. A csűd erős, meglehetősen rövid, rövidebb mint a hüvelyk kétszer véve. k^. A csőr aránylag rövid Paridae. i-\ A csőr aránylag hosszú Siitidae. g^. A csőr hosszú árforma és ívalakban hajló Certkiidae. d. A csőr meglehetősen erős és ragadozószerű, hegye felé oldalt összenyomott s fogacskás Lanüdac. e. A csőr duzzadt, a másodrendű evezők és néha a farktollak végén viaszszerű függelék Ampelidae. f. A csőr lapított és tövénél erősen kiszélesedik. e^. Az elsőrendű evezők száma 9 . ■ Hirundinidae. /\ Az elsőrendű evezők száma 10 Muscicapidae. I. Család. Fam. Corvidae. Varjúfélék. A varjúfélék családja, az agyrendszer és értelmi tehetség kiváló fejlettségénél fogva, a legelső helyen áll az éneklők rendjében és morphologiai meg biológiai különbségeit tekintve, három jól határolt alcsaládra osztható.* A varjúfélék omnivorák, azaz rovarokkal, hússal, férgekkel, gyümölcscsel stb. táplálkoznak. Fészküket fáidra, odúkba, épületekbe, sziklahasadékokba rakják s magá- nosan vagy kolóniákban költenek. Költésük korán tavaszra esik. Rendszerint 3 — 9 zöld vagy zöldesfehér alapszínnel bíró szürke, barna vagy fekete foltokkal tarkázott tojást raknak. A tojások nagysága, alakja és mustrázata természetesen a fajok szerint változik. Tavaszszal és őszszel vedlenek. Sharpé (Cat. B. Br. Mus vol. III. p 4. IS??"! csak két alcsaládot különböztet meg. Fa,m. Coi'vidae. Jellemek. A csőr erős, vaskos, néha megnyúlt és hajlott. Az orrlikakat toll- serték fedik, kivétel a vetési varjú, melynek arcztája vén korában csupaszszá válik s így elveszíti az orrlikakat fedő toll és szájzugsertéket is. A láb és karmok erősek. Az első rendű szárnyevezök száma 10; az első evező a második feléio- ér, a második rövidebb a harmadiknál. A varjúféléknél gyakran fordul elő a színbeli eltérés (albinismus, xanthochrois- mus és ezek kombinácziói). Egy egész sorozat ilyen színbeli eltérés látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. Van a többek között egy szürke vaqú [Corone coTuix), melynek háta és hasa tiszta fehér. Első tekintetre a Perzsiában élő Corone capellana fajra emlékeztet, a csőrnek és szárnyaknak fakó árnyalata azonban elárulja a színbeli eltérést. A csőr eltorzulása szintén gyakori jelenség. A dimorphismusnak is szerepe van e családban. Soká azt hitték, hogy a fekete varjú {^Corone coroiie) és a szürke varjú [C. cornix) különálló tajok. De végre tüzetes vizsgálatok után kiderült, hogy e kettő tulajdonképen egy és ugyanazon fajnak kétalakúsága. Ugyanez áll a közönséges csóka [Lycus ■tnonedula) és a keleti csóka (Z. collnris) alakokra is. Az alcsaládok meghatározó táblázata : a. A csőr erős, vaskos, színe barna vagy fekete. ^^ A szárny hosszú, hegye és a fark vége közötti távolság kisebb a csüd hosszánál Corvináé (3. old.). b^. A szárny rövidebb, hegye és a fark vége közötti távolság nagyobb a csüd hosszánál Garrnlinae (10. old.). b. A csőr kevésbbé erős és vaskos, színe sárga vagy vörös Fregulinae (11. old.). Subfam. Corvináé. A nemek meghatározó táblázata : a. Az első evező hossza megfelel a másodrendű evezők leghosszabb tollai- nak, vagy még amazoknál is hosszabb. ű\ Az arcztáj nem csupasz. a'^. A csőr hosszabb, vagy akkora, mint a csűd. «"l A szárny 40 %!-nél hosszabb Corvits (4. old.). b"^ A szárny 35 %-nél rövidebb ..... Trypanocorax (fiatal) (5. old.). b\ A csőr rövidebb a cstídncl Lycus (7. old.). /;'. Az arcztáj csupasz Trypanocorax (vén) (5, old.). b. Az első evező meglehetős iiosszú, de a másodrendű evezők leghosszabb toUainál rövidebb Corone (6. old.) c. Az első evező, a másodrendű evezők legrövidebb tollainál is rövidebb Niicifraga (8. old.). 1* Passeriformes. Corvus. Linné, Syst. Nat. I. p. 155. (1766.) CORVUS CORAX, Linné. Holló. Corvus corax, Linné, S. N. L p. 155. (1766.) Corvus maxinius, Scop. Ann. I. p. 34. (1769.) Corvtis leucophaeus, \ ,^,^^ " / ' \ Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. VIII. p. 27. 1827.) Corvus fnajor ) Corvus leucomelas, Wagl. Syst. Av. 4. (1827.) Corvus cacolotl, Wagl., Isis, 1831. p. 527. Corvus sylvestris, \ Corvtis littoralis, I „ , , . \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 163—165. (1831.) Corvus peregriJius, I Corvus moíifauus, ) Corvus ferroensis, Schl. Bijdr. Dierk. Amsterd. p. 6. (1858.) Coi'vus corax feje. Leírása: A hím tollruházata egészben fekete, aczél-kékes és lilaszínű zománcz- czal bevont ; a tollak töve szürkés ; a torok és begy tollai lándzsaszerűleg meg- nyúltak ; a csőr és lábak feketék ; szeme barna. Hossza k. b. 63, szárnya 43, csőre 8, csüdje 7 %i. A tojó és fiatal valamivel kisebb a hímnél, tollruházata pedig gyengébb fényű. Földrajzi elterjedése : A palaearctikus és nearcticus regio : egész Európa, Észak- és Közép-Ázsia, Észak-Amerika egész Mexikóig 1. Sharpé. (C B. Br. Mus. vol. IIL p. 16, 1877). Magyarországon mindenütt előfordul, a hol alkalmas helyek, t. i. nagy erdő- ségek kínálkoznak, a hol egyszersmind állandó madár. A magy. nemz. múzeumi példányok a következő termőhelyekről származnak : Gödöllő, Hódmezővásárhely (albino), Alcsuth, Drávafok, Palics, Kárpáthegység és Temes-Kubin. Fa,m Corvida,e. Trypanocorax. BoNAPAKTE, Consp. Gcn. Av. I. p. 384. (1850 ) TRYPANOCORAX FRUGILEGUS (Linné). Vetési varjú. Corvus friigilegus, Linné, Syst. Nat I. p. 156. (1766.) Coloeus frugilegus (Linné), Kaup, Natüil. Syst. p. 114. (1829.) Corviis agrori/m, \ Corvus granorum, ' Brehm, Vög. Deutschl. p. 170- 171. (1831 ) Corvus advena, I Corvus agricola, Tristr., Proc. Zool. Soc. 1864. p. 444. Trypanocorax frugilegus (Linné), Bp., Consp. Gen. Av. I. p. 384. (1850.) Trypanocorax frugilegus feje. Leírása: A ven hím arcza csupasz; egész testét fekete tollak fedik, melyek élénk lilaszínű zománczfényben ragyognak; fején a zománcz inkább kékbe, néhány evezőjén pedig zöldbe játszik. Csó're és lábai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 50, csőre 6, szárnya 32, farka 19, csüdje 5-5 %. A tojó valamivel kisebb, tollazatának fénye pedig valamivel gyengébb. A fiatal vetési varjú arczát és orrlikait tollak fedik. Ilyenkor nagyon hasonlít a fekete varjúhoz (Corone corone)^ a melytől abban különbözik, hogy testalkata kisebb, tollzománcza élénkebb, és a mi a fő, hogy a torok és begy tollainak alakja rendes, míg a íekete varjúnál lándzsa alakot mutat. Fiatal vetési varjú (Trypanocorax frugilegus) feje. Passeriform es. Földrajzi elterjedése : A vetési varjú egész Európában, még az északi sark- körben is honos. Az északi tartományokban rendes vonuló, mig délen, p. o. Spanyol-, Franczia-, Olasz- és Görögországban állandó, részben minálunk is. Észak- ról óriási seregekben vonul október és november hónapokban a déli enyhébb éghajlatok alá. Földrajzi köre dél és délkelet felé : Északkeleti- Afrika és Kis-Ázsia ; kelet felé : Oroszország, Turkesztán és Szibéria nyugati része, a honnan télre Afganisztánba, Perzsiába és Kelet-India észak-keleti részébe költözködik. A vetési varjúnak hazánkban való elterjedése meglehetó'sen nagy, de koránt- sem olyan, minó't a mezei kultúra megkívánna. Ennek egyedüli oka abban rejlik, hogy nálunk e faj még mindig nagy üldöztetésnek van kitéve. Corone. Kaup, Natürl. Syst. p. 99. (1829) A fajok meghatározó táblázata: a. Egészen fekete corone (6. old.) b. Dolmánya és hasa hamuszürke subspc. cornix {6.o\á.). CORONE CORONE (Linné). Fekete varjú. Corvus corone, Linné, Syst. Nat. I. p. 155. (1766.) Corvus subcorone, 1 Corvus hiemalis, / ^^^^hm Vög. Deutschl. p. 167. (1831.) Corvus orientális, Eversm., Add. Pali., Zoogr. Rosso-Asiat. II. p. 7. (1841.) Corvus assimilis, Brehm, Vogelfang, p. 57. (1855.) Corvus pseudocorone, Hume, Nests and Eggs Ind. B. p. 410. (1874.) Corone corotie, (Linné), Sharpé, Cat. B. Br. Mus. vol. III. p. 36. (1877.) Leírása : Az egész madár fekete, gyenge lilás fénynyel ; elsőrendű evezó'i inkább zöldesbe játszanak ; a torok és begy tollai lándzsa-alakúak. Csőre és lába fekete, szeme sötétbarna. A tojó gyengébb fényű, mint a hím. Hossza k. b. 50, szárnya 33, farka 2L5, csőre 57, csüdje 5*5 %i. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (C. B. Br. Mus. 111. p. 27.) Európa és Észak-Ázsia, egész Kelet-India északnyugati részéig és Kínáig terjed. Magyarország- ban csakis a legnyugatibb határszéleken található. CORONE CORNIX (linné). Szürke varjú. Corvus cornix, Linné, Syst. Nat. I. p. 156. (1766.) Corvus cinereus, Leach, Syst. Cat. Mamm. etc. Br. Mus. p. 18. (1816. Corone cornix, Kaup, Natürl. Syst. p. 99. (1829.) Corvus subcornix, Brehm, Vög. Deutschl. p. 168. (1831.1 Corvus cornix acgyptiaca, Brehm, Jour. f Orn. I p. 97. (1853.) Corvus tenuirostris, Brehm, Vogelfang. p. 57. (1855.) Corone corone cornix, Prazák, Journ. f. Orn. XLV. p. 412. (1897.) Fani. Corvida,e. Coroiie cornix feje. Leírása : Fölül és alul világos hamuszürke, az egyes tollak gerincze sötétebb ; feje, torka és begye fénylő kékesfekete; a torok és begy tollai lándzsalakúak ; szárnya és farka fekete, lila és zöldes zománczczal befutva. A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 48, szárnya 32, farka 20, csó're 5'5, csüdje 5-5 %j. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (C. B. Br. Mus. 111. p. 32.) Nagy-Brittania, Közép- és Dél-Európa és Szibéria. Nálunk mindenütt egyaránt gyakori. Lycus. BoiE, Isis 1822. p. 551. A fajok meghatározó táblázata : a. Egészben sötétebb, nyakán hiányzik a krémfehér félöv monedula. [7. old.). ő. Világosabb, nyaka mindkét oldalán egy krémfehér félövvel subsp. coliaris (8. old.). LYCUS MONEDULA (Linné). Közönséges csóka. Corviis monedula, Linné, Syst. Nat. I. p. 156. (1766.) Corvus spermolegus, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. VIII. p. 40. (1817.) Lycus monedula, (Linné), Boie, Isis, 1822. p. 551. Monedula turrium \ Monedula arborea ' Brehm, Vög. Deutschl. p. 172 — 173. (1831.) Monedula septejitrionalis, I Monedula spermolegus (Vieill.), Brehm, Vogelfang. p. 60. (1755.) Lycus tnonedula feje. PBSseriformes. Leírása: Háta és hasi oldala sötét palaszürke, világosabb szürke árnyalattal; feje tetején fénylő kékesfekete sipkát visel ; a fejnek és nyaknak hátralevő része hamuszürke, selyemszerü fénynyel, mely a nyakszirt táján legvilágosabb és leg- élénkebb ; a szárny és fark fekete ; a másodrendű evezők és a fedőtollak lila-, az elsőrendű evezők és a kormánytollak zöld zománczosak ; csőre és lába fekete, szeme kékes-fehér. A hím és tojó közt alig van különbség. Hossza k b 35, szárnya 23, farka 13.5, csőre 3.3, csűdje 4 %). Földrajzi elterjedése : Európa és Észak-Ázsia. Minálunk az egész országban mindenütt előfordul ; Erdélyben és a délkeleti részeken azonban, a hol a L. coliaris helyettesíti, gyérebben található. LYCUS COLLARIS (Drumm.). Keleti csóka. Corvus Cúllaris, Drummond, Ann. N. H. XVIII. p. 11. (1846.) Lycos coliaris, Bonap., Consp. Gen Av. I. p. 384. (1850.) Monedula daurica, (nec Pali.) Brehm, Vogelfang. p. 60. (1855.) Corvus monedula, Severtz., Turkest. Jevotn. p. 63. (1873.) Corvus monedula coliaris, Richm., Proc. U. St. Nat. Mus. XVIII. p. 457. (1896.) E keleti forma az előbbi törzsfajtól abban tér el, hogy a nyakszirt és a nyak baloldalának szürke szine ezüstfehér árnyalattal erősen bevont s a nyak mindkét oldalán krémfehérszínű félöv van ; háta és hasa világosabb szürke mint a Lycus mouedula-é. Azonban a LyciLS monedula és Lycus coliaris között átmeneti soro- zatok vannak. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint Kelet-Európától Perzsián át Afghanisztánig és Kasmírig terjed (Cat. B. Br. Mus. vol. III. p. 28.). Magyarországban a keleti és délkeleti részeken, főleg pedig Erdélyben fordul elő. Nucifraga. Bkisson, Orn II. p. 58. (1760 ) A fajok meghatározó táblázata: a. A csőr vaskosabb, hegye inkább tompított ; a szélső farktollakon lévő fehérség keskenyebb . . . caryocatactes (8. old.). l) A csőr karcsúbb, a felső káva hegye előrenyúló ; a szélső farktollakon lévő fehérség szélesebb s a tollnak majdnem V3 részét elfoglalja subspec. niao-orhyncha (9. old.). NUCIFRAGA CARYOCATACTES (Linné). Közönséges havasi szajkó. Corvus caryocatactes, Linné, Syst. Nat. I. p. 157. (1766.) Caryocatactes macutatus, Koch, Syst. baier. Zool. p. 93. (1816.) Nucifraga guttata, VieilL, N. Dict. v. 354. (1817.) Caryocatactes nucifraga, Nils., Orn. Suec. p. 90. (1817.) Nucifraga brachyrhync/ios, Brehm, Lehrb. Naturg. europ. Vög. p. 104. (1823.) Nucifraga minor, \ A, •/• .x/ / 7 ; í Brehm, Isis, 1833. p. 970—975. Nucifraga platyrhynchos, J ' ' - p ^ Caryocatactes guttatus, Nilss., Skand. Faun. I. p. 149. (1835.) Caryocatactes caryocatactes (Linné), Schl., Rev. Crit. IV. (1844.) Nucifraga caryocatactes pachyrhynchus , Blasius, Ornis II. p. 543. (1886.) Fam. Corvida,e. Nucifraga caryocatactes feje. Leírása: Az uralkodó szín fölül és alul csokoládbarna s fejét és tarkóját kivéve, fehéres foltokkal sűrűn behintett; begyén és mellén a foltok legnagyobbak, míg torkán és dereka táján legapróbbak; alfeltája és alsó farkfedöi fehérek; szárnya és farka zöldesbe játszó fénylő fekete; a farktollak vége k. b. 2 %i.-nyire fehér; csó're és lába fekete, szeme barna. Hossza k. b. 33, szárnya 19, farka 13, csőre 4, csüdje 3*5 %.. Földrajzi elterjedése: Észak- és Közép-Európa, Észak-Azsia Kináig. Nálunk, a hol a magas hegyeket fenyvesek borítják, mindenütt előfordul, és állandó madár. NUCIFRAGA MACRORHYNCHA, Brehm. Szibériai havasi szajkó. Nuci/raga macrorhynchos, Brehm, Lehrb. Naturg. eur. Vög. p. 103. (1823.) Nuci/raga kamata, Brehm, Isis 1833. p. 975. Nucifraga a/pcstris, 1„, ,, ,^ ^^/.,or^\ ^r -^ . ( Brehm, Vogelfang. p. 66. (1855.) Nucifraga arqiiata, ^ ' ^ ^ Nuci/raga caryocatactes leptorhynclius, Blasius, Ornis, II. p. 543. (1886.) Nucifraga caryocatactes macrorhy?icka, Kolhbay, Jour. f. Orn. XLIII. p. 25. (1895.) Leírása: Mindenben hasonlít az előbbi fajhoz, csakhogy csőre karcsúbb és felső kávája megnyúlt; a farktollainak fehér végződése pedig nagyobb kiterjedésű. A szélső tollak fehérsége a tollnak majdnem egy harmadát foglalja el. Földrajzi elterjedése: Szibéria és Japán. Hazájából néha kivándorol s ilyenkor úgyszólván egész Európát ellepi, a mikor aztán Magyarországon is előfordul, s úgy a hegyvidéket, mint a lapályokat is meglátogatja. A Magyar Nemzeti Múzeumban a következő évekből és termőhelyekről van- nak példányaink : 1834. Nógrád vm, 1888. Alcsuth, Fehér vm. 1836. Pest vm. 1890. Podbjel, Árva vm. 1885. Nyitra vm. 1893. Zuberec, Árva vm. 1887. Csalóköz-Somorja, Szeg- 1894. Nógrád vm. zárd és Hegykő. 10 Pasaerií'ormes. Subfam. GarruUnae A nemek meghatározó táblázata : a. A fark igen hosszú, tollai a középsők felé fokoza- tosan hosszabbodnak ; az első evező a hegye felé keskenyedik Pica (10. old.). b. A fark közepes hosszúságú, vége gyengén lekere- kített; az első evező rendes ... Garrulus (11. old.). Pica. Brisson, Oin. II. p. 35. (1760 ) PICA PICA (Linné). Szarka. Corvus pica, Linné, S^^st. Nat. I. p. 157. (1766.) ry. ^\ í Gerini, Orn. Meth. Dig. II. p. 40. (1769.) Fjca caudata, j & r- \ / Corvus nisticus, Scop., Ann. I. Hist. Nat. p. 38. (1769.) Pica rusíicoruin, Forst., Syn. Cat. Br. B. p. 48. (1817.) Pica melanolettca, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXVI. p. 121. (1818.) Pica europaia, Boie, Isis 1822. p. 551. Pica albiventrii\ Vieill., Fauna Frang. p. 119. (1828.) Pica ger/nanica, \ Pica septentrionalis, ' Brehm, Vög. Deut.schl. p. 177—78. (1832.) Pica hietnalis, I Garniliis piciis, Temm., Man. d'Orn. III. p. 63. (1835.) Pica bottanensis, Deless., Rev. Zool. 1840. p. 100. Pica megaloptera, Blyth, Journ. As. Soc. Beng. XI. p. 193. (1842.) Pica média, Blyth, Journ. As. Soc. Beng. XIII. p. 393. (1844.) Pica sericea, Gould, Proc. Zool. Soc. 1845. p. 2. Pica tibetana, Hodgs. Ann. Nat. Hist. III. p. 203. (1849.) Pica varia japonica, Temm., et Schl. Faun. Jap. Aves p. 81. (1849.) £^7 Cd i cit>o^tic(x 1 Pi a hine?isis { (Schleg.), fide Bonap. Consp. Gen. Av. I. p. 383. (1850.) Cieptes pica (Linné), Cab. Mus. Hein. I. p. 229. (1851.) Pica leuconotos, Brehm, Vogelfang p. 62. (1855.) Pica rusiica (Scop.), Dresser, B. Eur. IV. p. 509. (1873.) Pica pica (Linné), Sharpé, Cat. B. Br. Mus. III. p. 62. (1877.) Leírása: Feje, nyaka, melle, háta, alfeltája, farkfedöi és lábszártollai tiszta feketék;' dereka táján ujjnyi széles fehéres öv mutatkozik; válla és hasa tiszta fehér; szárnya fekete; elsőrendű evezőinek külső szegélye zöld, másodrendű evezői pedig zöldbe hajló aczélkék zománczczal borítottak ; az elsőrendű evezők belső zászlaja tiszta fehér, de hegyük felé feketével szegélyezett; alsó szárnyfedői feketék; farka fölül fénylő sötétzöld, vége pedig zöldesfekete, s a hol e két szín találkozik, rézvöröses bíborszín van ; csőre és lába fekete, szeme sötétbarna. A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 50, szárnya 20, iarka 28, csőre 3"5, csűdje 4*5 %. Faw. Corvida,e. 1 i Földrajzi elterjedése : Seebohm szerint (Hist. Br. B. I. p. 563.) az egész palaeark- tikus zónakör: a Mediterrántól fölfelé az Északi Sarkkörig, kelet felé Syria, Dél- Perzsia, Beludsistan, Himalaya, Japán, Dél-Kina, Formosa és Hainau ; továbbá Észak- Amerikában a nyugati Egyesült-Államok. Egész Magyarországban mindenütt közönséges. Garrulus. Brisson, Orn. II. p. 46. (1760 ) GARRULUS GLANDARIUS (Linné). Szajkó. Corvus giandariiis , Linné, Syst. Nat. I. p. 156. (1766.) Glaiidarius pictiis, Koch, Syst. baier. Zool. I. p. 99. (1816.) Garrulus glandarius (Linné), Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. M. p. 18. (1816.) Lanius glandarius (Linné), Nilss. Orn. Suec. I. p. 75. (1817.) Glandarius germanicus, 1 ^ , , , ^ „, ^. V,,,. ,. ) Brehm, Vög. Deutschl. p. 180. (1832.) GlaTidartus seplenlrioiiahs, j ' & Glandarius, robustus, \ „, ^ . , . \ Brehm, Vogelfang p. 63. (1855.) Glandarius taemurus, \ » p> t \ / Leírása: A fejtető tollai meghosszabbodtak. A fej homlok felőli részén s a szemek körül fehér hoszszfoUok vannak ; tarkója, nyaka és háta vörhenyes, szürke árnyalattal, mely a tarkón violás-, a vállakon pedig hamvas .színt mutat; torka fehér ; kantára fekete és szakált képez ; hasa szürkésfehér, vörhenyes árnyalattal, mely oldalt a legélénkebb; felső és alsó farkfedöi fehérek; szárnya fekete; az elsőrendű evezők külső zászlaja szürkésfehér, a másodrendűeké a tő felőli résznek több mint felén hófehér; a harmadrendű evezők sötét gesztenyebarnák fekete csúcscsal ; a fiókszárny s az első- és másodrendű evezőknek megfelelő fedötollak gyönyörű világos türkiszkékek, kobaltkékkel és feketével haránt sávoltak; farka fekete, tövén szürkés, néha kékbe hajló harántsávozásnak nyomaival ; csőre feketés, Iába világos, barnás szaruszínű; szeme, szivárványhártyája világos halványkék. A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 36, szárnya 19, farka 17, csőre 3, cstídje 4 %n. Földrajzi elteijedése : Európa. Magyarországon az erdőkben mindenütt gyakori és állandó madár. Subfam. Fregulinae. Pj^rrhocorax. ViEiLi.., N. Dict. d'Hist. Nat. p. 568. (1816.) PYRRHOCORAX PYRRHOCORAX (Linné). Havasi holló.* Corvus pyrrhocorax, Linné, Syst. Is'at. I. p. 158. (1766.) Pyrrhocorax alpinus, VieilL, N. Dict. d'Hist. Nat. VI. p. 568. (1817.) Pyrrhocorax pyrrhocorax, Temm., Man. d'Ornith. I. p. 121. (1820.) * Földi János «Term. hist.» 1801. — i-Árva szajkó, havasi holló. Violaszínnel feketéllő, orra és lábai sárgák. Kétségkívül egyez, ama bizonytalan és még egy ornithologustól is hitelesen nem látott remete-hollóval {Corvus eremita L.!» 1 2 Passeritbrmes. Pyrrhocorax alpinus, var. digitatus, Hempr. et Ehrb., Symb. Phys. fol. (1829. Pyrrhocorax monianus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 176. (1831.) Fregilus pyrrhocorax, Swains, Classif. B. 11. p. 268. (1837.) Pyrrhocorax planiceps, Brehm, Vogelfang p. 61. (1855.) Pyrrhocorax forsitht, Stoliczka, St. Feath. 1874. p. 462. Pyrrhocorax pyrrhocorax feje. Leírása: Az egész madár fekete; csőre sárga narancsszínű árnyalattal, lába korallvörös, karmai feketék; szeme sötétbarna. A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 37, szárnya 26, farka 17, csőre 3, csűdje 4'5 %». Földrajzi elterjedése : Dél-Európa és Közép-Ázsia hegyvidékei. Minálunk a magyar-horvát tengerpart sziklás hegységeiben fordul elő s innen északra csak elvétve mutatkozik. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példánya Zólyom megyéből való : egy másik példány a lékai (Huszty E.) gyűjtemény birtokában van, melyet 1886 november 26-án Feketevároson, Sopron v. -megyében lőttek. II. Család. Fam Oriolidae. sárgarigófélék. A varjúkkal közel rokonságban álló sárgarigóféléket főképen a következők jellemzik. A csőr felső kávájának élén, közel a hegyéhez, egy kis bemetszés van. Az orrlikak szabadon állanak s tollserték nem fedik. A hím és tojó egymástól elütő ruhát visel. Fészküket nagy ügyességgel villaszerű ágak közé szövik, melybe 4 — 6 tojást raknak ; a tojások fehér, néha rózsás árnyalatú alapszínűek és sötét foltokkal tarkázottak. E család mintegy 50 fajt számlál s ezek, a minálunk is honos Oriolns galbula-\. kivételével, mely a költés idejére a palaearktikus körbe jő, az aethiopiai, keleti és ausztráliai tropikus zónakörben élnek. Fam. Oríolidae. 13 Oriolus. Linné, Syst. Nat. I. p. 160. (1766.) ORIOLUS GALBULA, Linné. Sárgarigó. Oriolus galbula, Linné, Syst. Nat. I. p. 160. (1766.) Coracias oriohis, Scop., Ann. I. Hist. Nat. p. 41. (1769.) Coracias galbula (Linné), Bechst., Naturg. Deutschl. I. p. 1292. (1805.) Oriolus galbula var. virescens, Hempr. et Ehrb., Symb. Phys. Aves. foI. (1829.) Oriolus aureus, \ ^ ■ , , ) Brehm, Vög. Deutschl. p. 156—157. (1831.) üríolus garrulus, ) Oriolus galbula feje. Leírása: A vén hím tiszta aranysárga; a szeme és csó're közötti része és szárnya fekete; az elsőrendű evezó'inek megfelelő fedötollak vége sárga s ez tükröt alkot ; elsőrendű evezőinek külső szegélye s a másodrendűek hegye keskenyen fehéressárga; két középső farktolla fekete, csak tövén van némi zöldessárga, hegyén pedig aranysárga szín ; többi tolla töve közelében aranysárga s k. b. egy harmadrészben fekete ; csőre halvány vörhenyes, lába sötétkékes ólomszürke ; szeme szivárványhártyája vérvörös. Hossza k. b. 24, szárnya 15'6, farka 9, csőre 2*5, csűdje 2 % A vén tojó fölül sárgászöld, legélénkebb feje és felső farkfedöi táján ; torka és begye szürke, többi része alul sárga, oldalain és alsó farkfedőin legélénkebb, ellenben hasa közepén fehér színbe megy át; melle szürkészöld hosszsávokkal csíkolt; a csőre és szeme közötti rész, nemkülönben szárnya és farka olyan, mint a hímé, de a tiszta fekete szín helyett szürkésfekete látható, zöldes árnyalattal futtatott; csőre, lába és szeme, mint a hímnél. Mérete szintén megegyezik a hímével, A fiatalok első őszi ruhájukban a tojóra emlékeztetnek, fölül azonban sokkal zöldebbek és alul kevésbbé sárgák, végig feketés hosszsávokkal tarkázott ; csőrük barnás, lábaik világosabb és élénkebb szürkék; szemeik pedig szürkésbarnák. Földrajzi elterjedése : Európa, beleértve a Mediterrán zónakört és Közép- Ázsia. Magyarországon kívül még a következő tájakon költ : Németország, Franczia- ország, Hollandia, Pyrenei-félsziget, Algéria, Olaszország, Balkán-félsziget, Dél-Orosz- ország, Kaukázus, Perzsia, Turkesztán és Dél-Szibéria némely részein. Nálunk mindenütt gyakori. April másik felében érkezik s szeptember elején távozik a meleg tartományok felé. 14 Passeriformes. III. Család. Fam Sturnidae. Seregélyfélék. A seregélyfélék vándorlási hajlammal bíró, az ó-világot lakó madarak, melyek kolóniákban élnek és rendkívül nagy csoportokban járnak bámulatos módon össze- tartva. Faodúkban, épületekben vagy sziklahasadékokban fészkelnek ; A — 7 minden rajz nélküli egyszínű — fehéres vagy világoskék — tojást raknak. Járásuk könnyed lépkedés- vagy futás. Táplálékuk rovar, hernyó, féreg és gyümölcs. Jellegei: Az elsó' evezó'toU túlságosan megrövidült, rövidebb az elsőrendű evezó'knek megfelelő fedőtoUaknál, a második evező ellenben a leghosszabb. A szájzugserték teljesen hiányoznak; az orrlikakat nem serték fedik, hanem egy lágy, hosszában félig nyitott szarúszerű lemez {operculum). Évente csak egyszer vedlenek. A fiatalok első ruházata teljesen elütő, de első őszi vedlésük után az öregekéhez hasonló ruhát váltanak. A nemek meghatározó táblázata. a. A csőr egyenes, tövénél inkább lapított ; a fej- tollak nem nyúltak feltűnően hosszúra Sturmis (14. old.). b. A csőr kissé hajlott, tövénél nem lapított ; a fej- tollak feltűnően hosszúra nyúltak és sisakot ké- peznek Pastor (16. old). Sturnus. Linné, Syst. Nat. I. p. 290. (1766.) Általános megjegyzések a közönséges seregély (St. vulgáris, Linné) és rokon alakjaira. A közönséges seregély törzsalakján kívül Magyarországon, de különösen az erdélyi részeken egy olyan közti alakkal is találkozunk, mely mintegy kapcsot képez a közönséges seregély és az indiai subspecies Sturmts ineiizbieri^ Sharpé között, a mennyiben a bíbor violaszinű zománcz a fejtetőre és torokra is kiterjed. De miután a példányok megszakitásnélküli sorozatot eredményeznek, köztük határ nem vonható, külön névvel sem jelölhető. Az indiai forma {St. mensbierí), mely nálunk eddig csak egyszer észleltetett, abban különbözik a törzsalaktól, hogy egész feje — beleértve a fülfedőket is — egészen bíborszínű, minden zöldes árnyalat nélkül. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a minálunk és Közép-Európában előforduló említett közti alak a törzsfaj és az indiai St. menzbierí keresztezéséből származott. A Dél-Szibériában honos seregély : St. poltoratzkii, Finsch szintén a törzsfaj egyik helyi alakja, habár legtöbb Auctor önálló fajnak tartja. A St. poltoratzkii abban különbözik a St. meitzbieri-tö\, hogy szárnyfedői — zöld és kék helyett — biborviolaszínnel zománczozottak. E keleti alak is néha fölkeresi a nyugatibb tarto- mányokat s a közönséges seregély csapataiba vegyül, ezt látszik bizonyítani a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő három erdélyi példány, melyet Czynk Ede Fogaras környékén lőtt a közönséges seregélyek közül. Fa,m. Sturnidae. 15 A fajok meghatározó táblázata : a. A szárnyfedő tollak zománcza zöld vagy zöldeskék a^. A fej zománcza zöld, többé-kevésbbé bíbor- vörös árnyalattal vulgáris (15. old.). b"^ . A fej zománcza bíborvörös, zöld fény nélkül subspec. tnenzbieri (16. old.). b. A szárnyfedő tollak zománcza bíboros violaszínü subspec. polto7'atzkii (16. old.). STURNUS VULGÁRIS Linné. Közönséges seregély. Siurnus vulgáris, Linné, Syst. Nat. I. p. 290. (1766.) Shirnus varius, Mey. & Wolf, Taschenb. Vög. Deutschl. I. p. 208. (1810.) Turdus solilarius, Montagu, Orn. Dict. Suppl. (1813.) S turnus solitarius, Lcach, Cat. Mamm. ctc. Br. Mus. p. 18. (1816.) Sturnus doinesticus, \ Sturnus nitens, ■ Brchm, Isis, 1828. p. 1282. Sturmis punctatus, | Sturnus sylvestris, \ Sturnus septentrionalis^ \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 398, 400, 1016. (1831.) Sturnus hollandiae, I Sturnus guttatus, Macgill., Hist. Br. B. I. p. 595. (1837.) Sturnus lo7igirostris, Brehm, Naniannia 1855. p. 282. Sturnus tenuirostris, Brehm, Vogelfang p. 222. (1855.) Sturnus europceus, Blasius. Jour. f. Orn. XI. Nachrt. p. 60. (1863.) Sturjius faeroensis, Feildcn, B. of F"aerae Isi. p. 47. (1872.) Sturnus víilgaris intermedius, Prazák, Ornith. iMonatsli. III. p. 144. (1895.) Sturnus vulgáris (typicus}, Prazálí, Jour. f. Orn. XLV. p. 402. (1897.) Sturnus vulgáris feje. Leh'ása : A vén hím fölül és alul fénylő zöld, többféle színű zoinánczczal ; tarkóján a zománcz bíborvíolaszínü, mely többé-kevésbbé az egész fejre is kiterjed, kivéve a fültájat, mely mindig zöld fényű ; háta bíborviola, sárgás vagy zöld színben játszik ; begye bíborviolaszínű., s e szín többé-kevésbbé a torokra is felhúzódik ; vékonya táján kékes vagy biborvíola fénynyel ; tarkójától kezdve a lándzsaalakúra megnyúlt tollak hegye agyagsárga ; alsó farkfedó' tollain fehér sze- gélyek láthatók ; szárnya és farka barnásszürke ; az evezők külső szegélyén vékony agyagsárga csík van, melyet egy szélesebb fekete bársonyszerü szegély követ a tollak hegyén ; a szárnyfedő tollak és a másodrendű evezők külső zászlaja zöld vagy kék zománczczal fedett ; csőre sárga, lába és szeme világosbarna Hossza k. b. 23, szárnya 13, farka 7-5, csőre 2-5, csűdje 27 %. A tojó kevésbbé élénk szinű s valamivel kisebb. 16 Passeríformes. A fiatalabb hím fején lévő tollak hegye is agyagsárga, alul pedig minden eo-yes toll hegye fehér, csőre barnás agyagsárga, lába sötétbarna, szeme szürkésbarna. A fiatalok első tollruhája egészen elütő az öregekétől. Fölül és alul fénytelen kávébarna, torka és begye barnásfehér, hasonló színnel tarkázott a has közepe is ; a szárny és fark tollainak külső szegélye szintén barnásfehér. Csőrük és lábuk sötét- barna; szemük szürke. Ezen fiatalkori ruhát első vedlésük alkalmával augusztus és szeptemberben veszítik el. Földrajzi elterjedése: Egész Európa és a Mediterrán zónakör, mely utóbbi helyen csak télen található. Minálunk, Magyarországon, közönséges ; részben áttelel. STURNUS MENZBIERI, Sharpé. Indiai seregély. Sturtms nie?izbieri, Sharpé, Ibis, 1888. p. 438. Sti/rnus vulgáris menzbieri, Richm., Proc. U. St. Nat. Mus. XVIII. p. 573. (1896.) Leírása: A közönséges seregélyre hasonlít, feje azonban egészen bíborvörös zománczczal futtatott, zöld fény nélkül. Hossza k. b. 19"5, szárnya 12-8, farka 67, csőre 2-6, csüdje 2-7 %. Földrajzi elterjedése: Sharpé szerint (Cat. B. Br. Mus. vol. XI II. p. 33.) Szibériában költ és valószínűleg Közép-Ázsia legnagyobb részén is. A telet az indiai síkságokon tölti. A Magyar Nemzeti Múzeumban egy Kovilban, a kalugyerek erdejében 1893 május 11-én lőtt hím példány van. Az ott kolóniákban fészkelő seregélyek való- színűleg mind ezen subspecieshez tartoznak. STURNUS POLTORATZKII, Finsch. Szibériai seregély. Stunius púltorat-:.kii, Finsch, Proc. Zool. Soc. 1878. p. 712. Stiim/ts nobilis, Hume, Str. Feath. 1879. p. 175. Leírása: Hasonlít a közönséges seregélyre, a melytől abban különbözik, hogy az egész feje, beleszámítva a fültájat is, továbbá a másodrendű evezők- és ezeknek megfelelő fedőtollak külső zászlaja biborviolaszinű zománczczal van befuttatva. Hossza k. b. 22, szárnya 14, farka 7-5, csőre 2-6, csűdje 29 %. Földrajzi elterjedése: Dél-Szibéria, Kasmír és Afghanistán, a honnan télre Dél-Indiába és Kaukasusba vonul. A Magyar Nemzeti Múzeumban három hím példány van, melyet Czynk Ede Fogaras környékén gyűjtött 1891, 1896 és 1897. években. Pastor. Temm , Man. d'Omith. I. p. 83. (1815.) PASTOR ROSEUS (Linné). Rózsaszinű seregély. Turdus roseus, Linné, Syst. Nat. I. p. 294. (1766.) Sturniis roseus, Scopoli. Ann. I. p. 130. (1769.) Turdus seleucis, Forskal, Descr. Anim. p. VI. n. 16. (1775.) Psaroides roseus, Vieill.. Analyse p. 42. (1816.) Fam. Fringillidae. 17 Merula rosea, Koch, Sj^st. baier. Zool. p. 242. (1816.) Pasior roseus, Tcmm., Man. d'Orn. I. p. 136. (1820.) Acridotheres roseiis, Ranzani, Elem. Zool. III. pt. V. p. 177. (1823.) Boscis rosea, Brehm, Isis, 1828 p. 1282. Gracula rosea, Cuv., Régn. Anim. I. p. 378. (1829.) Fecuarius roseus, Temm. Man. d'Orn. III. p. 76. (1835 ) Thremnopliiltis roseus, Macgill., Hist. Br. B. I. p. 613. (1837.) Nomadites roseus, «Peteníz» (rectc Petényi) Bonap. Cas. Met. Nec. Eur. p. 44. (1842.) Boscis rosaiLs, Biehm, Naumannia, 1855. p. 282. Leírása: Tavaszkor és nyáron 3. hím feje, nyaka és begye köröskörül fekete, biborszerű fénynyel ; a fejtető tollai rendkívül hosszúak, a hátig nyúlnak és sisakot képeznek ; az egyes tollak töve fehér, rózsaszínű árnyalattal ; szárnya, farka, vékonya, lábszára, alsó és felsó' farkfedöi szintén feketék, aczélzöldes fénynyel ; az alsó szárnyfedó'k fénytelen feketék, fehér szegélylyel; háta és hasa gyengéd rózsa- szín íí ; a rózsaszínű tollak tövének fele a háton fehér, a hason szürke és fehér; csőre rózsaszínű, töve fekete, lába (a karmokkal együtt) barnás testszínű ; szeme barna. Hossza k. b. 22, szárnya 13, farka 8, csőre 2, csűdje 2-8 %t. A tojó a hímhez hasonló, bóbitája azonban rövidebb ; színe kevésbbé élénk és termete valamivel kisebb. Az őszi vedlés után a rózsaszínű tollak barnával vannak szegélyezve, a mi az egész madárnak barna külsőt kölcsönöz. A fiatalok hasonlítanak az öregek őszi tollazatához, csakhogy szárnyuk és farkuk kevésbbé fekete. Földrajzi elterjedése : A rózsaszínű seregély hazája India, a honnan a nyári időszakra rendetlenül, de gyakran Európába is átvándorol. Néha egymásután több éven át Magyarországot is meglátogatja. Leginkább lapályos és dombos helyeket kedvel. IV. Család. Fam Fringillidae. Pintyfélék. A mag evésére és feltörésére alkalmas kúpidomú erős csőr azon jellege e családnak, mely által minden más madártól feltűnően különbözik. Emez egyedüli jellegénél fogva is jól körülhatárolt és félreismerhetetlen csoportot alkot az ének- lök között. Az egyedüli kapocs, mely e családot a pacsirtafélékkel összeköti, ama rokonság, mely a hósármány (Plectrophenax) és a havasi pacsirta (Otocorys) közt létezik. A pintyféléknél az első evezötoll teljesen hiányzik; csak 9 elsőrendű evező- vel bírnak. A 2-ik, 3-ik és 4-ik evezők körülbelül egyenlő hosszúk. Évenkint egy- szer, őszkor vedlenek. Élénk nászruhájuk színét úgy nyerik, hogy a toll végén levő függelékek tavaszkor lehullanak s az ezek alatt elrejtett élénk színezés felszínre kerül. A fiatalok első ruháján a pettyezések és sávozások mindig jóval erősebbek, mint a vénekén ; ezen fiatalkori ruhájukat azonban már az első őszi vedléskor elvesztik. 2 18 Passeriformes Az ausztráliai zónakört kivéve, az egész földön elterjedt. Eddig ismert fajok száma meghaladja az 500-at. A pintyféléket a csőrnek kétféle szembetűnő alkotása miatt két alcsaládra osztjuk.* Az alcsaládok meghatározó táblázata : a. A szájzúg vonala egyenes Fringilliiiac (18. old.). /;. A szájzúg vonala szögben megtörik Emberizínae (38. old). Subfam. Fringillinae. A nemek meghatározó táblázata : a. A szárnyevezök rendes végzödésüek. a^ A csőr mxindkét kávája egymást keresztezi . . Loxia (19. old.). b^. A csőr kávái nem keresztezik egymást. b'K A csőr hegye felé erősen duzzadt, többé- kevésbbé gömbölyded. b'^. A fejtető nem fekete. b'^. A test nagyobb, a szárny k. b. 11 %». Piuicola (21. old.), í*. A test közepes, a szárny k. b. 8 '"%. Carpodacns (22. old.). d^. A test kicsiny, a szárny 7 ™/m.-nél rövidebb , . Serinus (25. old.). c^. A fejtető fekete Pyrrhula (23. old.). c^. A csőr hegye felé nem duzzadt, inkább hegyes. d"^. A hüvelykujj karma olyan hosszú, mint a hüvelykujj maga Linaria (26. old.). e-\ A hüvelykujj karma rövidebb a hüvelyk- ujjnál. e^. A szárny igen hosszú, majdnem a fark végéig ér ; a szárny hegye és a fark vége közötti távolság kisebb a csűd hosszánál Mo)itij ringilla (30. old.). f'^. A szárny rövidebb s hegye és a fark vége közötti távolság nagyobb a csüd hosszánál. f'. A fark vége aHg villás, inkább egyenes vágású Passer (31. old.). g'\ A fark vége többé-kevésbbé villás. g'^. Az arcztáj vérvörös Cardiielis (33. old.). //". Az arcztájon nincs vérvörös szí- nezés. * Shakpe (Cat. tí. Br. Mus. vol. Xll. p. 2. 1888) három alcsaládot különböztet meg : Coc- cothraustiiiae, Fn'ngi7/i/iae és Euibei'iziiiae. Fum. FrhigiJiidue. 19 k''. A tollazat uralkodó színe sárga vagy zöld. k^. A csó'r nagyon hegyes ; a test kisebb, a szárny k. b. 7 '"'/m Ck/yso/niíris [34. o]cl.). i^. A csőr kevésbbé he- gyes ; a test nagyobb ; a szárny több 8 "V.-nél . Chloris (34. old.). V. A tollazat uralkodó színe nem sárga és zöld Fringilla (35. old.) /; A szárnyevezök rendellenes képzó'désűek ..... Coccothraustes (37. old). Loxia. Linné, Syst. Nat. 1. p. 299. (1766.) A fajok meghatározó táblázata : a. A szárny egyszínű. a^. A csó'r alacsonyabb, tövénél 10 — 12 '"/m curvirostra (19. old.) b'^. A csőr magasabb, tövénél 14 — 15 '"%n subspec pytiopsittacus (20. old.). h. A szárny két fehér szalaggal bifasciaía (20. old.) LOXIA CURVIROSTRyV, Linné. Közönséges keresztcsőr : Loxia curvirostra, Linné, .Syst. Nat. I. p. 299. (1766.) Criicirostra abietina, Mey., Vög. Liv- uud Esthl. p. 72. (1815.) Crucirostra europaea, Leach, Syst. Cat. Mamm. cet. Br. Mus. p. 12. (ISI 6.) Crucirostra média, \ Crucirostra montana, J Brehm, Vög. Deutschl. \\. 242. (1831.) Crucirostra pinetoriim, J Crucirostra iíitercedcfis, \ Crucirostra paradoxa, \ Brchm, Xaumannia, III. p. 1S7 — 192. (1853.) Crucirostra macrorhyiichos, I Cniciroslra tofigirostris, Brehm, Vogclfang, p. 86. (1855.) Crucirostra curvirostra, var. balearica. Homcycr, Journ. f. Orn. X. p. 224. (1862.) Loxia curvirostra feje. 20 Passeriformes. Leírása : A vén hím fölül és alul sápadt rózsás skarlatvöi ös, némi selyem- szerű fénynyel, legélénkebb fején, deréktáján és felső farkfedötollain ; szárnya és farka barna, vörhenyes árnyalattal; az alsó farkfedök barnák, széles piszkosfehér szegélylyel; csőre, csüdje és szeme barna. Hossza k. b. 18, szárnya 9-5, farka 7, csőre 2, csüdje 1-6 %.. A vén tojó barnásszürke, sárga árnyalattal, mely árnyalat a deréktájon és felső farkfedőkön a legélénkebb. Méretei körülbelül ugyanazok, mint a híméi. A fiatalok első tollruhájukban hasonlók a vén tojóra, de fölül és alul erősen barnával hosszsávoltak. A fiatal hímek első őszi vedlésük után csak vékonyuk táján sávoltak, egészben pedig narancssárga árnyalattal bírnak. Földrajzi elterjedése: Egész Európa, Észak-Afrika és Észak- Ázsia. Magyarországon a fenyves regiokban mindenütt gyakori s egész éven át ott tartózkodik. Őszkor és tavaszkor csapatokban kóborol. Némely évben a fenyvesek- től távoleső lapályokra is ellátogat. Költési időszaka január végétől márczius elejéig terjed. Állítólag már karácsony táján is költ. LOXIA PYTIOPSITTACUS, Bechst Vastagcsőrű keresztcsőr. Loxia pytiopsittacus, Bechst., Orn. Taschb. p. 106. (1802.) Cruciróstra pinetoriim, Mey., Vög. Liv- und Esthl. p. 71. (1815.) Crucirostra pytiopsittacus, \ _ ,1001 \ "^•^ , . / Brchm, Vog. Deutschl. p. 241—242. (1831.) Crucirostra suopytiopsittacns, ] Crucirostra major, j Crucirostra brachyrhynchos, J Brchm, Naumannia, III. y). 181 — 185 (1853.) Crucirostra pscudopytiopsittacus. Loxia pyllüopsitiacus csőre. Leírása: Mindenben megegyezik az előbbi fajjal, csak a csőre erősebb és vastagabb. Hossza k. b. 19, szárnya lO'S, farka 7, csőre 2*2, csüdje 1-7 7m. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa, főleg pedig Skandinávia, a honnan néha Angliába vagy Európa déli tartományaiba is levándorol; ilyenkor minálunk is elő- fordul. A Magy. Nemzeti Múzeumban három honi példány van, a melyeket Észak- Magyarországon, a Kárpátokban lőttek. LOXIA BIFASCIATA (Brehm). Szalagos keresztcsőr. Crucirostra bifasciata, Brehm, Ürnis. III p. 85. (1827.) Loxia taeiiioptera, Gloger. Isis, 1827. p. 411. Loxia Icucoptera, ('nec Gmel.X Middend. Reis. .Sib. Zool. ]). 154. (1851.) Fciin. FrinsiUidae. 21 Crucirosíra írifasciata, \ Crucirostra orientális, | Brehm, Naumannia, III. p. 241—253. (1853.) Crucirostra assintilis, 1 Leírása: A ven him fölül és alul élénk skarlátvörös; váll-, szárny- és fark- tollai sötétbarnák vörhenyes árnyalattal ; a szárny másodrendű evezőinek meg- felelő fedőtől lak és a középfedők vége fehér, a mi a madárszárnyon két fehér szalagot alkot ; az alsó farkfedök barnák, piszkosfehérrel szélesen szegélyezettek. Hossza k. b. 16, szárnya 9, farka 6'5, csőre 1-8, csűdje 1-4 %n. A vén tojó hasonlít a Loxia curvij'ostra tojójához, azzal a különbséggel, hogy szárnyán két fehér szalag van. A fiatalok ruházata ugyanazon fejlődésen megy át, mint a közönséges kereszt- csőr fiataljaié. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa és Észak-Ázsia. Kivételes esetekben néha a déli tartományokba vonul és ilyenkor minálunk is főleg a Kárpátokban talál- ható. A Magy. Nemz. Múzeumban lévő 7 drb honi példányt 1843 és 1889 években Magyarország északi részén : Zólyom és Ungvármegyékben gyűjtötték. Pinicola. ViEiLL., Ois. d'Amér. Sept. i). IV. (1807.) PINICOLA ENUCLEATOR (Linné). Északi pirók. Loxia enuc/eaíor, Linné, Syst. Nat. I. p. 299. (1766.) Piíiico/a nibra, Vieill., Ois. d'Amér. Scpt. p. IV. j)!. 1 íilj. 3. (1807.) Loxia psittacea, Pali., Zoogr. Rosso-Asiat. II. p. 5. (1811.) Fringilla enucleator (Linné), Mey., Vög. Liv- und Esthl. p. 70. (1815.) Strobilophaga enucleator (Linné), Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. IX. p. 609. (1817.) Corythus enucleator (Linné), Cuv., Régn. An. I. p. 391. (1817.) Pyrrhula enucleator (Linné), Temm., Man. d'Orn. I. p. 333. (1820.) Corythus a7tgustirostris, Brehm, Vög. Deutschl. p. 247. (1831.) Pinicola canadensis, Cab., Mus. Hein. I. p. 167. (1850.) Enucleator mi?ior, \ Enucleator splendens. / ^'■^'^"^' Vogelfang. p. 89. (1855.) Pinicola flamtnula, Homeyer, Journ. f. Orn. XXVIII. p. 156. (1880.) Corythus enucleator kamtschatkensis, Dybowski, Bull. Soc. Zool. Francé. VIII. p. 367. (1883.) Pinicola enucleator feje. 22 Passeriformes. Leírása : A ven hím fölül rózsás karminvörös, háta tollai szürkésbarna cen- trummal, a mi a hátnak foltos küllemet kölcsönöz ; alul valamivel világosabb rózsáskarmin ; háta, vékonya és alsó farkfedöi hamuszürkék. A szárny és fark szür- késbarna, az egyes tollak többé-kevésbbé széles fehér szegélylyel, mely legnagyobb részt rózsás árnyalattal futtatott ; a legszélesebb szegélyek a másodrendű evezőknek megfelelő fedőtollakon és a középfedőkön vannak. Csőre, csűdje és szeme barna. Hossza k. b 22, szárnya 11, farka 9, csőre TV, csűdje 2 %. A vén tojó szürke narancssárga árnyalattal futtatott s ez árnyalat a fejtetön legélénkebb ; a szárnytollakat szürkésfehér szín szegélyezi. A fiatal hasonlít a tojóhoz, csakhogy sárgás árnyalata élénkebb. Földrajzi elterjedése : Európa, Ázsia és Amerika legészakibb részei, a honnan néha nagyobb csapatokban a délebbre eső tájakat is fölkeresi. Minálunk ritkábban észlelhető s legfeljebb az északi Kárpátokban szokott néha megfordulni. A Magy. Nemz. Múzeumban két hiteles, Magyarországban elejtett példány van. Carpodacus. Kaup, Natürl. Syst. p. 161. (1829.) A fajok meghatározó táblázata : a. A has oldala sötétbarnás hosszsávokkal rosens (22. old.). b. A has oldala hosszsávok nélkül erythrimis (23. old. CARPODACUS ROSEUS (Páll.). Rózsapirók. Fringilla rosea, Pali., Rcis. Russ. Reichs, III. p. 699. (1776.) Passer roseiis, Pali., Zooyr. Rosso-Asiat. II. p. 23. (1811.) Pyrrliula rosea, (_Pall.), Temm., Man. d'Orn. I. p. 335. (^1820.) Carpodacus roseiis (Pali.), Kaup, Nat. Syst. p. 161. (1829.) Erythrothorax roscus (Pali), Brehm, Vög. Deutschl. p. 240. (1831.) Erythrospiza rosea (Pali.), Bonap. Comp. List. B. Eur & N. Am. p. 34. (1838.) Propasser rosetis (Pali.), Dav. et. Oust. Ois. Chine p. 352. (1878.) Carpodacus roseus feje. Leírása: A vén hím fölül rózsaszínű, hátán sötétbarna hosszsávokkal, derék- táján legélénkebb, sávozás nélkül ; alul tiszta fehér, hasa közepét és alsó larkfedöit kivéve, szintén rózsaszínű, sötétbarna hosszsávokkal ; szárnya és farka sötétbarna, rózsaszínű árnyalattal bevont szegélylyel ; a másodrendű evezőknek megfelelő fedö- tollai és a középíedők végei hasonló színűek s a szárnyon két keskeny szalagot Fiini. JFiingilíídcie. __Z_ alkotnak; csőre felső kávája barna, az alsó világosabb; lába vöröses szürke, szeme barna. Hossza k. b. 15, szárnya 8*7, farka 7, csőre 11, csüdje 1-9 %. A vén tojó egészben világosbarna, gyengéd rózsás árnyalattal és sötétbarna hosszsávokkal; deréktáján élénkebb rózsaszínű, egyebekben hasonlít a hímre. Földrajzi elterjedése: Kelet-Szibéria, China és Japán. A Magyar Nemzeti Múzeumban van egy tojó példány, melyet a budai hegy- ségben 1850 deczember 4-én fogtak a közönséges pirókok társaságában. CARPODACUS ERYTHRINUS (Páll.). Szibériai pirók. Loxia erytkrina, Pali., N. Comm. Acad. Se. St. Petrb. XIV. p. 587. (1770.) Loxia crytlirea, Edler & Scholz, Schlesische Naturf. I. p. 17. pl. 5. II. p. 185. pl. 77. (1809-10.) Pyrrhula erythrina, Pali., Zoogr. Ross.-Assiat. II. p. 8. (1811.) Coccothraustes rosea, VieiU., N. Dict. d'Hist. Nat. XIII. p. 539. (1817.) Linaria cryliirina (Pali.), Boie, Isis, 1822. p. 552. Coccothrm'istes erythrina (Pali.), Bonn. & Vieill. Enc. Méth. 111. p. 1003. (1823.) Fringilla iucerhi, Risso, Hist. Nat. Eur. Mérid. III. p. 52. (1826.) Carpodaciis erytlirinus (Pali.), Kaup, Naturl. Syst. p. 161. (1820.) Erythrotliorax rubrifrons, Brehm, Vög. Dcutschl. p. 249. (1831.) Erythrospiza erythrina (Pali.), Bonap. Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 35. (1838.) Propasser sordida, Hodgs., Icon. ined. pl. 300. f. 1. 2. (1844.) Pyrrhulinoia roseata, Hodgs. Proc. Zool. Soc. 1845. p. 36. Erythrothorax riiber, Brehm, Vogelfang. p. 90. (1855.) Carpodacus ervthraeiis, Dyb. Journ. f. Orn. XVI. p. 335. (1868.) Carpodacus erytlirinus grebnitskii, Stejn., Bull. U. St. N. Mus. Xo. 29. p. 265. (1885.) Leírása: A vén /^/;// fölül barna, rózsás árnyalattal ; feje, torka, begye és melle tiszta rózsaszínű; alul fehér, némi sárgás-rózsaszínű árnyalattal; csőre és csűdje világos hússzínű, szeme sötétbarna. Hossza k. b. 15, szárnya 8-2, farka 6, csőre 1, csüdje 1-8 %n. A vén tojó fölül barna ; alul barnásfehér, begyén barna hosszsávokkal. Földrajzi elterjedése: Szibéria és Észak-Európa. Magyarországon nagyon ritkán található A Magy. Nemz. Múzeumban három hiteles honi példány van; ezek közül egy hímet és tojót Gömörmegyében, Tiszol- czon 1846 júliusban Gasparecz János, egy hímet pedig Kocyan Antal lőtt Árva vármegyében 1880-ban. P} rrhula. Brisson, Orn. III. p. 308. (1760.) A fajok meghatározó táblázata: a Nagyobb; szárnya k. b. 9-5 %. Pyrrhula (24. old.). b. Kisebb; szárnya k. b. 8-5 %- = subspec. europcea (24. old.). 24 Fasseriformes. PYRRHULA PYRRHULA (Linné). Közönséges pirók. Loxia pyrrhula, Linné, Syst. Nat. I. p. 300. (1766.) Pyrrhula rubicílla, Pali, Zoogr. Rosso-Asiat. II. p. 7. (1811.) Frijigilla pyrrhula, (Linné), Mey., Vög. Liv- und Esthl. p. 81. (1815.) Pyrrhula major, Brehm, Vög. Deutschl. p. 252. (1831.) Pyrrhula vulgáris, Ménétr., Cat. rais. Cauc. p. 43. (1832.) Pyrrhula coccinea, Selys — Longch., Faun. Belg. p. 79. (1842.) Pyrrhula pyrrhula, (Linné), Lichtsl., Nomencl. Av. Berol. p. 48. (1854. Pyrrhula germa/iica. \ Pyrrhula peregrina, / ^^'^^■'"^' Vogclfang. p. 91. (1855.) Pyrrhula pyrrhula feje. Leírása : A hivi sisakja, szem és csó'r közötti része, a kantár mellső része és tokája fekete, kékes fénynyel; háta és válla kékes hamuszürke ; dereka tiszta fehér; arcza és egész alsó része élénk világos cinóbervörös; hasa alja, vékonya és alsó farkfedó'tollai tisza fehérek; szárnya, farka és felső farkfedőtollai feketék, kékes fénynyel; az első evezők külső szegélye keskeny, fehér; a másodrendű evezőknek megfelelő fedőtollak külső harmada világosszürke; a harmadrendű evezők utolsó tollainak külső zászlaja vörhenyes; a közép és apró szárnyfedők szürkék; szárnya alul szürke s az evezők belső szegélye szürkésfehér ; alsó szárnyfedői fehérek. Csőre feketés, csűdje barna, szeme sötétbarna. Hossza k. b. 17, szárnya 9*5, farka 7*5, csőre M, csűdje LS %. A tojó fölül olyan, mint a hím, de hátának szürke színe barnával árnyalt, alul szürke, gyengén bevont barnáslila árnyalattal. A fiatalok első tollruhájukban a tojóhoz hasonlítanak, csakhogy fejükön hiányzik a fekete szín, s az egész testük fölül és alul barnássárga árnyalattal erősen bevont. FöldrarA elterjedése: Észak- és Kelet-Európa, úgyszintén Szibéria. Magyarországon a hegyvidékeken mindenütt közönséges és az egész éven át található. Öszszel és télen nagyobb csapatokban kóborol s a lapályos tájakat is fölkeresi. PYRRHULA EUROPAEA, Vieill. Nyugati pirók. Pyrrhula europcea, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. IV. p. 286. (1816.) Pyrrhula rufa^ Koch, Syst. baier. Zool. p. 227. (1816.) Pyrrhula vulgáris, Temm., Man. d'Orn. I. p. 338. (1820.) Fam. Frinsillidae. 25 Pyrrhula s:ermaiiica, \ Pyrrhula peregrina, / ^^ehm, Vög. Deutschl. p. 252-253. (1831.) Pyrrhula pileata, Macgill., Hist. Br. B. I. p. 407. (1837.) Pyrrhula vulgáris var. minor, Schleg., Vog. Nederl. pl. 174. (1854.) Pyrrhula minor, Brehm, Vogelfang, p. 91. (1855.) Pyrrhula pyrrhula europaea, Stejn., Proc. U. S. Nat. M. 1887. p. 105. Leírása : A hím és tojó hasonlít a közönséges pirókhoz, de jóval kisebb és kevésbbé élénk színű. Hossza k. b. 15. szárnya 8'5, farka 6"5, csó're 0"9, csűdje 1*6 %n. Földrajzi elterjedése : Nyugat-Európa, főleg Angol-, Franczia-, Spanyol- és Olaszország, a hol mint állandó faj ismeretes, azonban ezen országoktól észak és kelet felé is kiterjed, söt kóborlása alkalmával messze keletre, u. m. a Kaukasusig, Turkesztánig és Dél-Szibériáig is elhúzódik. Nálunk csak téli kóborlása alkalmával fordul elő', a mikor rendszerint a közönséges pirók társaságába keveredik. Serinus. KocH, Syst. baier. Zool. p. 228. (1816.) SERINUS SERINUS (Linné). Csicsörke. Fringilla serinus, Linné, Syst. Nat. I. p. 320. (1766.) Loxia serinus, (Linné), Scop. Ann. I. p. 140. (1769.) Fringilla citrinella'{x\ec. Linné), Bcchst., Orn. Taschb. p. 124. tab. 15. (1802. Serinus hortulanus, Koch, Syst. Iiaier. Zool. p. 229. (1816.) Serinus orientális, \ Serinus meridionalis, ' Brchm, Vög. Deutschl. p. 254—255. (1831.) Serinus islandicus, I Serinus flavesccns, Gould, B. E. III. pl. 195. (1837.) Dryospiza serinus, (Linné), Cab., in Ersch. und Gruber Encycl. p. 217. (1849. Serinus occidentalis, Brehm, Vogelfang, p. 93. (1855.) Critliagra serinus, (Linné), Heugl. Orn. N. O.-Afr. I. p. 647. (1870.) Serinus luteolus, Homeyer, Journ. f. Orn. XXI. p. 223. (1873.) Serinus serinus feje. Leírása : A hím fölül szürkészöld, a toll gerincén végig futó barna hosszsávok- kal ; a sávozás a fejen gyengébb, a derékon pedig, a hol az alapszín kanári&árga, egészen hiányzik; homloka, szemöldökíve (ez utóbbi a fülfedó'k mögött a nyak oldalára kanyarodik), torka, begye és melle kanárisárga, némi zöldes árnyalattal; oldalain barna hosszsávokkal ; hasa, vékonya és alsó farkfedöi fehérek, mely utóbbiak némi sárgás árnj'alattal bevonttak s gerinczük táján barnásán hosszsávoltak; 26 Passeriíbrmes. kantára, fül- és pofatája zöldesbarna ; szárnya és farka barna, világos szegélylyel és zöldes árnyalattal; apró szárnyfedó'tollai zöldek; csó're és lába szarúbarna; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 11 '5, szárnya 6"6, farka 5"2, csó're 0'6, csűdje 1'3 %. A tojó a hímhez hasonlít, de színe kevésbbé élénk. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, azzal a különbséggel, hogy fölül barnábbak, derék-tájuk fehéres és hasuk világosabb sárga. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, Afrika északkeleti része, Kis- Ázsia, Kaukasus és Palestina. Minálunk közönséges és mindenütt állandóan elő- fordul. A téli hónapokban csapatosan kóborol. Linaria. BiiCHSTEiN, Orn. Taschb. p. 121. (1802. part.) Typus: Linaria cannabina (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A fejtető karminvörös. í?'. A hát világos és sötét hosszsávokkal; a torok fekete. a^. A hát alapszíne barna; deréktája nagyon fehér, rózsaszínnel bevonva. d-'. A csőr rövid; 0-8 %. linaria (27. old.). b'-\ A csőr hosszú ; TS %». subsp. holboelli (28. old.i. b'^'. A hát alapszíne vörhenyes barna, a deréktáj kevéssé fehér subsp. rufescens (28. old). c^. A hát alapszíne igen világos sárgásbarna, a deréktáj nagyon fehér, gyenge rózsás árnyalattal exiíipes (29. old.). b"". A hát egyszíníí, hosszsávozás nélkül; a torok, nem fekete cannabina (hím) (29. old.). b. A fejtető nem karminvörös. c^. A csőr barna cannabina {x.iy\ó&%'i\diláS) (29. old.). d^. A csőr sárga. d'-. A begy világos cserszínű barna flazdrostiis (30. old,). e'^. A begy világos agyagsárga brevirostris (30. old.). Fa,m. Fringillidae. 27 LINARIA LINARIA (Linné). Közönséges lenike. Frinrilln itnar/a, 1 c, . .,, ^ / Linné, Svst. Nat. I. p. 322. (1766.) rrtngt/ia flammea, j - ^ Fringilla vitis, P. L. S. Mull., Syst. Nat. Anh. p. 163. (1776.) Paxser linaria (Linné), Pali., Zoogr. Rosso-Asiat. IL p. 25. (1811.) Spinus lijiaria (Linné), Koch, Syst. baier. Zool. p. 233. (1816.) Linaria borealis, Vieill., Mem. R. acad. Se. Torino, XXIII. p. 199. (1816.) Linaria minor, Leach, Syst. Cat. Mamm. etc. Br. M. p. 15. (1816.) Linaria abtoruin, \ Linaria agrorum, ' Brehm, Vög. Dcutschl. p. 281 — 282. (1831.) Linaria betularum, 1 Acanthis linaria (Linné), Bonap. & Schl., Monogr. Lox. pl. 52. (1850.) Aegiotlms linaria (Linné\ Cab., Mus. Hein. p. 161. (1850.) Lijiaria robiista, Linaria canigularis, Linaria dubia, Linaria assimilis, Linaria leuconotus, Linaria seplentrionalis, Linaria pusilla, ' Cannabina lifiaria (Linné), Swinhoe, Ibis III. p. 335. (1861.) Fringilla linaria brevirostris, Holmgr., Skand. Fogl. I. p. 328. (1866.) Linaria linaria (Linné), Gray, Handl. B. II. p. 109. (1870.) Acanthis itilermedius, \ . ,, . . ■ / \ Dyb., Bull. S. Z. Fr. VIII. p. 366. (1883. Acanthis tnnonnnattis, ) ■' Linota ordinaria, \ r ■ , ^ ■ , ■ ) Stejn.., Auk. I. p. 147. 1884.) Linota parvtrostris, ) Brehm, Vogelfang, p. 107. (1855. Linaria linaria feje és lába. Leírása: A hívi fölül barna, világosabb és sötétebb hosszsávokkal; feje teteje selyemfényű karminvörös ; derékrésze fehér, rózsaszínű árnyalattal; feje és nyaka oldala barnásfehér ; tokája fekete ; torka, begye és melle rózsaszínű ; hasa, vékonya és alsó farkfedöi fehérek; oldalán barnás hosszfoltok láthatók; szárnya és farka barna, barnásfehér szegélyzéssel ; csőre sárga, ormóján barna vonallal ; lába és szeme sötétbarna. Hossza k. b. 12-5, szárnya 7-3, farka 6, csó're 0-8, csűdje 14 %». A tojó fölül olyan, mint a hím, alul rózsaszínű árnyalat nélkül, begyén és mellén inkább sárgásbarna. Földrajzi eltetjedése : Sharpé (Cat. B. Br. Mus. vol. XII. p. 248) szerint Észak- Európa, egész Szibéria és Észak-Amerika ; az ezektől délebbre eső részeken telel. Nálunk csak téli vendég s minden évben megjelenik, némely esztendőben azonban óriási seregekben mutatkozik, s ilyenkor az alább felsorolt rokon alakjaival együtt szokott megjelenni. 28 Passeriformes. LINARIA HOLBOELLI, Brehm. Hosszúcsőrű lenike. Linaria holboellii, Brehm, Vög. Deutschl. p. 280. (1831.) Acanthis holboelli (Br.), Bonap. Sí Schl., Monogr. Lox. pl. 53. (1850.) Linaria longirostris, \ Linaria holboellii, ] ^^'^^m, Vogelfang, p. 107. (1855.) Linaria alnorum magnirostris Meves, teste Homeyer, Journ. f. Orn. XXVIII. p. 55. (1880.) Acanthis linaria holboelli, Stejn., Auk. I. p. 153. (1884.) Acanthis brimnescens (nec Homey.), Sharpé, Cat. B. Br. Mus. vol. XII. p. 250. (1888.) {Linaria brunnescens Homey. typ. in Mus. Hung. Nat. = L. rostata (Coues). Linaria holboelli csőre. Leírása : Egészen olyan, mint a Linaria linaria^ csakhogy nagyobb és csőre jóval hosszabb amazénál (1. ábra). Hossza k. b. 15, szárnya 8, farka 6-8, csőre TS, csüdje 1-5 %a. Földrajzi elterjedése: Sharpé (I. cit.) szerint Észak-Európa, a Skandináv-fél- szigettől Kelet-Szibériáig, állitólag néha Észak-Amerikában is előfordul. Minálunk egyesével jelenik meg a közönséges lenike társaságában azon évek- ben, mikor ezek óriási csapatokban lepik el az országot. Jegyzet. Wolley megfigyelései szerint — mondja Nkwton A. (Dict. of Ornith.) — Lapplandban a L. linaria csőrének nagysága igen változó, a mit a madár táplálkozásával hoz kapcsolatba. LINARIA RUFESCENS, Vieill. Vörhenyes lenike. Linaria rnfescens, Vieill., Mem. R. Ac. Torino, XXIII. p. 202. (1816.) Ltnaria minor, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. B. M. p. 15. (1816.) Acanthis rufescens (Vieill.), Bp. & Schl., Mongr. Lox. pl. 54. (1850.) Aegiothus rufescens (Vieill.), Cab., Mus. Hein. p. 161. (1850.) Linacanthis rufescens (Vieill.), Des Murs, Encycl. H. N. v. p. 304. (1855—58). Linaria ininima, Doderl., Avif. Sic. p. 85. (1869.) Aegiothus caberet, Salvad., Faun. It. Ucc. p. 157. (1871.) Fringilla rufescens (Vieill.), Tschusi, Journ. f. Orn. XXIV. p. 331. (1876.) Acanthis linaria caberet, Stejn.. Auk. I. p. 153. (1884.) Leírása: Hasonlít a Linaria Itnaria-hoz., a melynél valamivel kisebb s tollazata egészben vörhenyesebb. Hossza k. b. 11-7, szárnya 7, farka 5, csőre 07, csüdje 1-3 %. Földrajzi elterjedése: Sharpé (1. c.) szerint Nyugat-Európa ; Angliában költ s valószinüleg Európa délnyugati hegységeiben is. Magyarországon néha egyes példányok találhatók a közönséges lenike csapatai között nagy vonulások alkalmával. Fam. Frinüillidae. 29 LINARIA EXILIPES (Coues). Szibériai lenike. Aegíoífms exilipes, Coucs, Pr. Phil. Ac. 1861. p. 385. Ca?i7iabi7ia canesceiis, Swinh., Ibis, III. p. 335. (1861.) Aegtothus linaria var, exiHpes, Coues, Key N. Am. B. p. 131. (1872.) Aegiothus canescejis exilipes, Ridgw., Ann. Lyc. N. Y. x. p. 372. (1874.) Linaria sibirica, Homeyer, Journ. f. Orn. XXVII p. 185. (1879.) Linaria pallescens, Homeyer, Journ. f. Orn. XXVIII. p. 156. (1880.) Acanthis hornemanni exilipes, Stejn., Auk. I. p. 152. (1884.) Leírása: A ///';// fölül olyan, mint a L. linaria, de alap.színe igen világos sár- gásbarna, alul pedig tiszta fehér, nyakán sárgás, mellén pedig igen gyenge rózsa- színű árnyalattal. Csőre sárga, lába és szeme sötétbarna. Hossza k. b. 13'5, szárnya 7'5, farka 6"5, csőre 0"7, 1"2 %. A tojó fölül valamivel sötétebb, alul pedig rózsaszínű árnyalat nélkül ; oldalain barnás hosszsávokkal. Földrajzi elterjedése : Észak-Skandinávia, egész Szibéria és Észak-Amerika. A Magy. Nemz. Múzeumban egy hiteles honi példány van, melyet 1880 decz. 3-án Pest vmegyében a gubacsi pusztán fogtak a közönséges lenikék társaságában. LINARIA CANNABINA (Linnéi. Közönséges kenderike. Fringilla cannabina, Linné, Syst. Nat. I. p. 322. (1766.) Fringilla linota, Gmel., Syst. Nat. I. p 916. )1781.) Linaria hnota (Gmel.), Bechst., Xat !-> >^ - t \ Leírása : A vén hím homloka és melle élénk vérvörös selyemszerű fénynyel ; feje teteje, tarkója ós nyaka barnás szürke; dolmánya vörhenyesbarna; deréktáján fehéres és sötétbarna hosszsávokkal; felső tarkfedői feketék; alul fehéres, oldalán barnássárga árnyalattal ; kantára, a torkán és begyén lévő foltok szürkésbarnák ; szárnya és farka barnásfekete; másodrendű evezőinek külső szegélye fehér; fark- tollai külső szegélyükön keskeny, belső szegélyükön ellenben széles fehér csíkkal ; csőre és lába barnás szaruszínű; szeme barna. Hossza k. b. 14"5, szárnya 7"8, farka 6, csőre L csűdje L5 %t. A tojó fölül barna, sötét hossztbltokkal ; fején és mellén hiányzik a vérvörös szín, helyette barna sávok vannak. A jiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de kissé vörhenyesebbek és sávozásuk erősebb. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, Közép-Ázsiának egy része és a Mediterrán zónakör. Magyarországon állandó madár s mindenütt igen közönséges. 30 ' Passeríformes. LINARIA FLAVIROSTRIS (Linné). Sárgacsőrű kenderike. Friiigilla flavirostris, Linné, Syst. Nat. I. p. 322. (1766.) Fringilla montium, Gmel., Syst. Nat. I. p. 917. (1788.) Cannabífia moiitana, \ ^ , , ( Brehm, Isis 1828. p. 1277. LaiiíiaoTna meaia, ) ' Caiuiabina microrliynchos, Brehm, Vogclfang, p. 106. (1855.) Leírása: A hím olyan, mint a közönséges kenderike tojója, avval a különb- séggel, hogy deréktája sötét rózsaszínű; nyaka elöl, begye és melle világos cser- szinű barna, oldalt barna hosszfoltokkal ; hasa és alsó farkfedöi fehérek, csőre sárga, lába és szeme barna. Hossza k. b. 14"5, szárnya 7'8, farka 6'5, csőre 0"8, csüdje 1"5 %n. A tojó hasonlít a hímhez, de derekán nincs rózsaszín ; csőre sárga. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa, a honnan télen a délebb vidékekre vonul. Magyarországon csak télen mutatkozik s rendesen a lenikék társaságát keresi fel. LINARIA BREVIROSTRIS (Bonaparte). Keleti kenderike. Linota brevirostris, Bonap., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 34. (1838.) Linaria brevirostris (Bp.), 1 / Grav, Hancll. B. II. p. 109. (1870.) Lmarta pygmaea, J ' r \ / Acanthis flavirostris (nec Linné), Severtz., Türk. Jev. p. 64. (1873.) AcanfJiis brevirostris (Bp.), Severtz., Journ. f. O. XXII. p. 438. (1874.) AegiotJius brevirostris (Bp.), Dav. & Oust., Ois. Chine. p. 547. (1877.) Acantliis flavirostris (nec Linné), Madarász, Erláuterungen cet. p. 87. No. 401, 402. (1891.) Leírása: Nagyon hasonlít a Linaria flavirostris-\\oz^ a melynél valamivel kisebb és világosabb, különösen az elönyakán és begyén, a hol világos cserszínű barna helyett igen világos agyagsárga. Földrajzi elterjedése : Kaukasus, Turkesztán és Tibet. A Magy. Nemz. Múzeum- ban két Magyarországból eredő példány van, melyet 1880 deczemberben fogtak Pest környékén, a gubacsi pusztán közönséges lenikék társaságában. Az egyik hossza : k. b. 13'5, szárnya 7'4, farka 5"7, csőre 0*8, csűdje 14 %i. a másik » » IS'S, » 7-3, » S'ó, » 0-7, » 1-4 » Valószínű, hogy e faj minálunk gyakrabban előfordul, de az ornithologusok az előbbeni fajjal tévesztik össze. Montifringilla. Brehm, Isis, 1828. !>. 1277. MONTIFRINGILLA NIVALIS (Linné). Havasi pinty. Friiigitta nivalis, Linné, Syst. Nat. I. p. 321. (1766.) Fringilla saxatilis, Koch, Syst. baier. Zool. p. 216. (1816.) Plectroplianes fringilloidcs, Boie, Isis, 1822. p. 554. Fam. Fringilliclae. 31 Montifringilla fiivalis, \ Aíontifringilla glaciális, J" ■ "> " • P- ' • ChioHOspiza nivalis (Linné), Kaup, Nat. Syst. p. 134. (1829.) Leucosticte nivalis (Linné), Des Murs, Encycl. H. N. p. 297. (1855 — 58.) Leírása : A ///;;/ feje sötét hamuszürke ; háta barna ; felső farkfedöinek oldal- toUai fehérek, a közbülsők feketék ; alul piszkos fehér ; torka fekete ; elsőrendű evezői és fiókszárnya feketék, a szárnyfedői és másodrendű evezői tiszta fehérek, har- madrendű evezői sötétbarnák ; farka fehér, egyes tollainak hegye fekete, két középső farktolla egészen fekete; csőre világos szaruszínű, ormóján sötétebb; lába fekete, szeme barna. Hossza k. b 18, szárnya 11 "5, farka 7, csőre 1*3, csűdje 22 %. A tojó hasonlít a hímhez, de tollazata valamivel fakóbb. Földrajzi elterjedése : Dél-Európa, Kaukasus és Palestina hegyvidékei. Magyar- országban a magas hegységekben fordul elő, d nincs még kiderítve, vájjon állandó madár-e, vagy csak mint ritka vendég mutatkozik. A Magy. Nemz. Múzeumban egy hím és tojópéldány van ; az egyiket Petényi Salamon Szepes-, a másikat KocYAN Antal Árva vármegyéből szerezte. Passer. Bkisson, Orn. ÍII. p. 71. (1760.) A fajok meghatározó táblázata : a. A fülfedőtollak feketék; a hím és tojó nem kü- lönbözik egymástól montanus (31. old.). b. A fülfedőtollak nem feketék; a hím és tojó egy- mástól különbözik doniesticus (23. old.). PASSER MONTANUS (Linné). Mezei veréb. Fringilla montana, Linné, Syst. Nat. I. p. 324. (1766.) Loxia hamburgia, GmcL, Syst. Nat. I. p. 854. (1788.) Fringilla cantpeslris, Schrank, Fauna Boica p. 181. (1798.) Passer montanina, (Linné), Pali., Zoogr., Rosso-As. II. p. 30. (1811.) Passer motttanus, (Linné), Koch, Syst. baier. Zool. p. 219. (1816.) Pyrgila montana (Linné), Cuv., R. An. I. p. 385. (1817.) Pyrgita campestris, ) Pyrgila septentrionaUs, \ ^'-^hm, Vög. Deutschl. p. 267-268. (1831.) Passer arboteus, Blyth in Remie's Field Nat. I. p. 467. (1833.) Salicipasser montanus (Linné), Bogdán., B. Cauc. p. 60. (1879.) Passer niontamís feje. 32 Passeriformes. Leírása: Feje fölül vörhenyes csokoládébarna, oldalt fehér, csó're és szem közötti része, a fülfedötollai és torka feketék ; dolmánya sárgásbarna, fekete hossz- sávokkal ; dereka és felső farkfedó'i világosbarnák, sávozás nélkül ; alul szürkésfehér, oldalt barnával árnyékolt ; szárnya és farka sötétbarna, sárgásbarna szegélyezéssel ; első evezőinek töve sárgásbarna, közép- és másodrendű evezőinele megfelelő fedő- tollai végükön fehérek, oldalt sárgás árnj'alattal ; csőre sötét ; lába világos szaru- színű ; szeme barna. Hossza k. b. 14, szárnya 7, farka 6, csőre 1, csűdje 11 %n. Földrajzi elterjedése : Az egész palaearktikus zónakör. Nálunk közönséges állandó madár. PASSER DOMESTICUS (Linné). Házi veréb. Friíigilla domesiica, Linné, Syst. Nat. I. p. 323. (1766.) Passer domesliais, (Linné), Pali. Zoogr. Rosso-As. II. p. 29. (1811.) Pyrgita domesiica, (Linné), Cuv. R. An. I. p. 385. (1817.) I'yrs;ila pagoruin, \ D ■, \. ) Biehm, Vög. Deutschl. p. 265. (1831.) Fyrgtta rustica, ) Fringilla pyrrhoptera, Less., Bélang. Voy. Ind. Orient. p. 274. (1834.) Pyrgita valida, \ Pyrgita mijior, Biehm, X^ogelfang. p. 98. (1855.) Pyrgita bracliyrliynclios, 1 Passer n/fidorsatis, \ Passer rufidorsalis viegarhyjichos, j Brchm, Naumannia VI. p. 376—377. (1856.) Passor rufidorsalis microrhynclios, 1 Passer domestic7is subsp. caucasicus, Bőgd., B. Cauc. p. 60. (1879.) Passer domesticiís feje. Leírása . A //ím fejeteteje szürke ; szemétől kezdve hátrafelé egy széles gesztenye- barna sáv húzódik mindkét oldalán, mely a nyakszirten egymásba olvad ; háta hasonló- színű fekete hosszsávokkal, dereka és felső farkfedó'tollai szürkésbarnák; poíatája fehér ; csőre körül, szeme és csőre között, torka és begye fekete, mely utóbbi széle néha gesztenyeszínbe megy át ; alul szürkésfehér, oldalán sötétebb ; szárnya sötétbarna, világos sárgásbarna szegélylyel ; apró szárnyfedőtollai gesztenyebarnák, középfedői fehérek, s a szárnyon egy rézsútos szalagot alkotnak; farka barna, világos sárgásbarna szegélylyel. Őszkor a tollak végén lévő apró függelékek az egész madarat világosabb színben tüntetik föl s az egésznek sárgás árnyalatot köl- csönöznek. Csőre sötét-, lába világosbarna, szeme barna. Hossza k. b. 16, szárnya 8, farka 6"7, csőre 1*5, csűdje TS %<. Fam. Fringillidae. 33 A tojó fölül a híméhez hasonló rajzokkal, de feje barnásszürke, háta pedig földszínű barna alapszínnel és szemöldöke világossárgás; alul egyszínű piszkos barnásfehér. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, csakhogy fakóbbak. Földrajzi elterjedése : Az egész palaearktikus zónakör és India. Mesterséges módon Észak-Amerikában és Ausztráliában is meghonosították Magyarországon mindenütt előjön és igen közönséges állandó madár. Carduelis. Bkisson, Orn. 111. p. 53. (1760.) CARDUELIS CARDUELIS (Linné). Tengelicze. Fringilla carduelis, Linné, Syst. Nat. I. p. 318. (1766.) Acantkis carduelis, (Linné), Bechst., Ornith. Taschb. p. 125. (1802.) Spinus carduelis, (Linné), Koch, Syst. baier. Zool. 233. (1816.) Carduelis carduelis, (Linné), Boie, Isis, 1822. p. 554. Carduelis elegáns, Steph., Shaw., Gen. Zool. XIV. p. 30. (1826.) Carduelis seplrentrionalis, \ n ^ ,■ ■ ) Brehm, Vög. Dcutschl. p. 288—289. (1831.) Carduelis germamca, ) Carduelis átirata, Eyton, Cat. Br. B. p. 20. (1836.) Carduelis communis, Blyth, Jouin. A. S. Bentf. XI Y. p. 554. (1848.) Carduelis accedens, \ Carduelis aurantiipeimis, J Brchm, Voaelfang, p. 109. (1855.) Carduelis meridionalis, I Carduelis vulgáris, Dodcri., Avif. Sic. p. 81. (1869.) Carduelis europaeus, Severtz., Tuik. Jcv. p. 64. (1873.) Fri7is:illa albi^ularis, \ ^ ^ ^ ^ * ,. ,. , ■ Madár., Zeitschr. f. Gcs. Orn. I. p. 145. pl. III. (1884.) Carduelis aloigularis, J Leírása : Arcza köröskörül karminvörös, selyemszerü fénynyel ; csó're és szeme közötti része és fejteteje fekete, s e szín tarkóján oldalt a fülfedök mögé lehúzódik; háta barna ; nyakszirt foltja, deréktája és felsó' farkfedó'tollai fehérek ; fejének oldalán és alul az egész madár fehér, mellén és oldalán rozsdás árnyalattal ; szárnya és farka fekete; evezői tövük felé élénk kanárisárgák, s e szín a szárnyon egy nagy tükröt képez ; szárnyevezői és négy középső farktolla fehér csúcsban vég- ződik; szélső farktollai belső zászlajukon, a csúcshoz közel, nagy tojásdadfehér folttal; csőre világos hússzínű, begye sötétebb, csűdje és szeme barna A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 14, szárnya 8, farka 6, csőre 1-3, csűdje L4 %n. Földrajzi elterjedése: Európa, a Mediterrán zónakör és Ázsia északnyugati része Minálunk közönséges és állandó madár. 34 Passeriformes. Chr3^somitris, BoiE, Isis, 1828. p. 322. CHRYSOMITRIS SPINUS (Linné). Csíz. Friiigilla spnms, Linné, Syst. Nat. I. p. 322. (1766.) Emberiza spinus, (Linné), Scop. An. I. p. 145. (1769.) Friiigilla fasciata, P. L. S. Mull., Syst. N. Anhg. p. 165. (1776.) Spinus viridis, Koch, baier. Zool. p. 235. (1816.) Chrysomitris spimis, (Linné), Boie, Isis, 1822. p. 322. Spinus alnonim, \ Spinus medius, Brehm, Yög. Deut.schl. p. 284—286. (1831.) Spinus betuloi uni, I Spinus obscurus, Brehm, Vogelfang. p. 108. (1855.) Leírása: A ///;;/ feje teteje fekete; nyaka és háta zöld, fekete liosszsávokkal ; dereka zöldessárga ; melle zöldessárga, hasa fehér, vékonyán fekete hosszsávokkal ; tokája fekete ; szárnya és farka fekete, sárgászölddel szegélyezett ; első' evezőinek töve és másodrendű evezó'inek megfelelő fedötollai tövük fele világossárgák ; az apró szárnyfedői zöldek ; csőre, lába és szeme barna. Hossza k. b. 12"5, szárnya 7, farka 5, csőre 1, csűdje TS lm. A tojó fölül barnászöld, sötétbarna hosszsávokkal, derekán sárgászöld, alul fehér, begyén szürkéssárga árnyalattal, oldala fekete hosszsávokkal ; szárnya és farka olyan, mint a hímé, de kevésbbé élénk szinű. A fiatal a tojóhoz hasonlít, csakhogy felül és alul erősebben sávozott. Földi'-ajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsia ; télen a megfelelő délebb tartományokba vonul. Mihozzánk minden évben nagy számmal ellátogat ; októberben érkezik és márczius elején távozik költési helyére. Chloris. CuviER. Legons d'Anat. Com]!. I. tab. 2. (1800.) CHLORIS CHLORIS (Linné). Zöldike. Loxia chloris, Linné, Syst. Nat. I. p. 304. (1766.) Coccothraustes chloris, (Linné), Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 13. (1811.) Fringilla chloris, (Linné), Temm., Man. d'Orn. p. 346. (1815.) Ligurinus chloris, (Linné), Koch, Syst. baier. Zool. p. 230. (1816.) Serinis chloris, (Linné), Boie, Isis, 1822. p. 555. Chloris pinetorum, \ Chloris hortensis, j Brehm, Vög. Deutschl. 259—261. (1831.) Chloris septentrionalis, I Chloris flavigaster, Swains., Class. B. II. p. 281. (1837.) Chlorospiza chloris, (Linné), Bonap., Comp. List. B. Eu. & N. Am. p. 36. (1838.) Chloris montana, \ Chloris brachyrhynchűs, \ rui ^- • / • ( Brehm, Vogelfang. p. 95. (1855.) Chloris curvirostris, I > & & i \ i Chloris incerla, } Chloris viridis, DodcrL, Avif. Sic. p. 27. (1869.) Fam. Fringillidae. 35 Leírása: A /ihn fölül sárgászöld, némi szürkés árnyalattal, legélénkebb a homlok- és deréktájon; alul zöldessárga, oldalán szürkés; vékonya és alsó fark- fedői fehérek ; szárnya sötétbarna, zöldes árnyalattal ; az elsőrendű evezők külső szegélyükön, a hegy felé keskenyedő, világossárga sávval ; másodrendű evezőinek megfelelő fedó'tollai szürkék, apró fedői zöldek; szárnya szöglete és alsó szárny- fedői élénk kanárisárgák ; farka barnásfekete s a két középső tollat kivéve, tövének két harmada világossárga ; csőre és lába világos szaruszínű ; szeme barna. Hossza k. b. 15, szárnya 8'5, farka 6'6, csőre 1'3, csűdje l"? %i. A tojó fölül zöldesbarna, homályosan hosszsávolt; deréktája zöldes; alul barnásszürke, torkán és hasa alján fehéres, sárga árnyalattal; szárnya barna, első evezői külső szegélyükön keskeny sárga csíkkal ; farka szürkésbarna ; a két középső tollat kivéve, a tollak tövén világossárga szegélylyel. A fiatal első tollruhájában hasonlít a tojóhoz, de kissé világosabb vörhenyes sárga árnyalattal; fölül és alul pedig barna hosszsávokkal sűrűn behintve. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, a Mediterrán zónakör, Kaukasus, Kis- Ázsia és Perzsia. Magyarországon mindenütt előfordul és közönséges. Igen korán tavaszkor érkezik s késő őszszel távozik; néha át is telel. Fringilla. Linné, Syst. Nat. I. p. 318. (1766.) Typus : Fringilla coelebs. A fajok meghatározó táblázata : a. A deréktáj zöldes coelebs (35. old.). b. A deréktáj fehér montifringilla (36. old.). FRINGILLA COELEBS, Linné. Erdei pintje Fríngí/la coelebs, Linné, Syst. Nat. I. p. 318. (1766.) Fringilla tiobilis, Schrank, Fauna Boica, p. 176. (1798.) Passer spiza, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 17. (1811.) Slruttnis coelebs, Boie, Isis, 1828. p. 323. Fringilla hortensis, Brehm, Vög. Deutschl. p. 272. (1831.). Fringilla sylvestris, \ Fringilla alpestris, \ Brehm, Vogelfang. p. 102. (1855.) Fringilla minor, J Leírása: Tavaszkor a kim feje fölül és nyaka hátul palakék, homloka köz- vetetlen a csőr mögött fekete; dolmánya gesztenyebarna s vállán palakékesbe megy át; dereka és felső farkfedői olajzöldek; alul világos borvörös, nyaka oldalán és arcztáján sötétebb és vörhenyesebb, legvilágosabb hasán, s e szín itt és az alsó farkfedőkön fehérbe megy át; elsőrendű evezői barnásfeketék, zöldessárga külső szegélylyel ; másodrendű evezői feketék s külső szegélyük mellső fele zöldessárgán szegett; másodrendű evezőinek megfelelő fedötollai feketék, fehér véggel és sár- gás árnyalattal ; középfedői tiszta fehérek ; apró szárnyfedői palakékek ; farka fekete ; 3* 36 Passeriformes. két középső tolla barnásszürke; két szélső tolla fehér, külső szegélyén a csúcs felé, belső szegélyén pedig a tő felé rézsútos fekete sávval ; a két második toll belső szegélyének mellső harmada szintén fehér. Össkoi' a tollak sárgásbarna függelékkel bírnak s a fej kék színét egészen elfedik. Csőre tavaszkor kék, hegye és éle fekete, őszkor testszínű; a lábak és szemek barnák. Hossza k. b. 16, szárnya 9, farka 7, csőre 1-3, csűdje Vl lm. A tojó fölül földszínű barna, dereka olajzöld ; alul piszkosfehér, mellén barnás árnyalattal; a szárny és a fark rajzolata olyan, mint a hímé, csakhogy kevésbbé élénk és a fekete színt barna helyettesíti. A fiatal hasonlít a tojóhoz, de valamivel sápadtabb és fölül pettyezésnek nyomai láthatók. Földrajzi elterjedése: Egész Európa és Közép-Ázsia. Magyarországon nagyon közönséges. Igen korán tavaszkor érkezik s késő öszszel távozik; egyesek enyhébb télen néha át is telelnek. FRINGILLA MONTIFRINGILLA, Linné. Téli pinty. Friiis-illa mo>itifrius:illa, 1 -«, ^ . s r^ . -n , , ■ ( Linné, Syst. Nat. I. p. 318. (1766.) > Fringtlla luloisis, j Passer monh'fringilla (Linné), Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 18. 1811.) Fringilla flamniea, Beseke, Vög. Kurl. p. 79. (1821.) Striithus moniifringilla (Linné), Boie, Isis, 1828. p. 323. Fringilla septentrionalis, Brehm, Vög. Deutschl. p. 274. (1831.) Fringilla major, \ ,^ , . ,, .... .,-; ; ,. > Brchm, Vogelfang. p. 101—102. (1855.) Monhfrtngilla boreahs, J > & & t- \ > Leírása : A hím feje és háta kékesfekete, egyes tollai többé-kevésbbé sárgás- barnán szegélyezettek; nyakszirt tollainak proximalis fele fehér, a többié szürke; dereka fehér, oldalt és a felső farkfedöi feketék, barnásszürkével keverten; alul fehér; torka, begye és melle élénk rozsdasárga, mely szín a madár oldalára is lehúzódik, a hol fekete hosszfoltok díszítik; szárnya és farka olyan, mint az erdei pintyé, azzal a különbséggel, hogy az apró fedötollak élénk rozsdasárgák, s e szín a középső fehér fedőkre is átfolyik; csőre sárga, fekete hegygyei és élekkel; lába és szeme barna. Hossza k. b. 17, szárnya 9*2, farka 7-2, csőre 1-3, csűdje IS %«. A tojó egészben hasonlít a hímhez, de fejének és hátának alapszíne nem kékes- fekete, hanem barna; alul pedig jóval halványabb. Hossza k. b. 15, szárnya 8*5, farka 6*3, csőre L2, csűdje r7 %n. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónaköi északi fele, a honnan télre a megfelelő déli vidékekre vonul. Mihozzánk a téli idényre nagyobb csapatokban érkezik. Fiíin. Fringillidae. 37 Coccothraustes. Brisson, Orn. III. p. 218. (1760.) COCCOTHRAUSTES COCCOTHRAUSTES (Ltnné). Magtörő pinty. Loxía cocco/liraustes, Linné, Syst. Nat. I. p. 299. (1766.) Coccotlirausies vulgáris, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 12. (1811.) Fringilla coccothrausles, (Linné), Mey., Vög. Liv- und Esthl. p. 73. (ISL-í. Coccothraustes defonuts, Koch, Syst. baicr. Zool. p. 226. (1816.) Coccothraustes fagoruni, \ Coccothraustes cerasorum}^ Bruhm, Vög. Dcutschl. p. 2,56—258. (1831.) Coccothraustes planiceps, I Coccothraustes atrigutaris, Macgill., Hist. Br. B. I. p. 356. (1837.) Coccothraustes europaeus, Swains., Class. B. II. p. 227. (1837.) Coccothraustes coccothraustes (Linné), Bonap. Consp. Av. I. p. 506. (1850. Coccothraustes minor, Brehm, Vogelfang. p. 94. (1855.) Coccothraustes coccothraustes feje és az evezők vége. Leírása: A ////// feje sárgásbarna, a homlokon legvilágosabb, a nyakszirten legsötétebb; csőre körül egy keskeny sáv, szeme és csőre közötti része, valamint torka koromfekete; nyaka hátsórésze hamuszürke; dolmánya sötét gesztenyebarna; dereka és a felső farkfedői sárgásbarnák; alul világos szürkésbarna, vörhenyes árnyalattal; hasa alja és alsó farkfedöi fehérek; szárnya fekete; az evezőinek belső zászlója tövén fehér; elsőrendű evezőinek vége és a másodrendűknek külső szegélye kék és lilát játszó zománczczal bevont, a harmadrendű evezői sötét gesztenye- barnák; másodrendű evezőinek megfelelő fedőtollai fehérek, s ezek közül a har- madrendű evezőkhöz közel állók gesztenyebarna árnyalatúak; farka fekete, az egyes tollak vége a külső szegélyen szürke szinű, a belső szegélyen nagy fehér folt van ; csőre tavaszkor kék, télen hússzínű; lába világosbarna, szeme kékesfehér. Hossza k. b. 19, szárnya 10-5, farka 5-7, csőre 2-2, csűdje 2-2 %i. A tojó hasonlít a hímhez, de kisebb és egészben halványabb színezésű ; feje zöldesszürke árnyalattal, alul pedig a vörhenyes árnyalat nélkül. A fiatal első toUruhájában erősen sárgásbarnával árnyalt ; torkán hiányzik a feketeség, helyette élénk sárga ; hasa sűrűn barnával pettyezett; szeme .szürkésbarna. Földrajzi elterjedése: Egész Európa, Észak-Ázsia, Kaukasus és Kis-Azsia. Magyarországon mindenütt közönséges és állandó madár. 38 Passeriformes. Subfam. Ember izinae. A nemek meghatározó táblázata : a. A szárny aránylag rövid, hegye és a fark vége közötti távolság a csűd hosszánál nagyobb. ö\ A másodrendű evezők arányosan rövidek . . . Eniberiza (38. old.) b"^. A másodrendű evezó'k pacsirtaszerűleg kissé megnyúltak Miliaria (44. old.). b. A szárny hosszú, hegye a lark végéhez ér, vagy a távolság a kettő között a csűd hosszánál kisebb Plectrophcuax (44. old.). Emberiza. Brisson, Orn. lII. p 257. (1760.) Typus : Eniberisa citrhiella (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A test oldala sávolt. a^. Alul többé-kevésbbé sárga. a^'. A deréktáj vörhenyes citrinelia (38. old.). b'^. A deréktáj zöldesszürke ....,,..•... cirlus (39. old.). b^. Alul többé-kevésbbé fehér. c^. Aránylag kisebb ; csőre vékonyabb ; szárnya 7-4 (9) — 8 %í. (ö") schoemclus (40. old. d'^. Aránylag nagyobb; csőre vastagabb; szárnya 7-5 (?) — 8-4 %.. (cT) subsp. palustris (41. old.). b. A test oldala nem sávolt. c\ Az egész csőr húsvörös lioiiiilana (42. old.). d"^. A csőr szaruszínű ; a felső káva rendesen sö- tétebb. e^. A torok és begy szürke c?a (42. old.). f'^. A torok és begy sárga melanocephala (43. old.). EMBERIZA CITRINELLA, Linné. Citrom sármány. Emberiza citrinelia, Linné, Syst. Nat. I. p. 309. (1766.) Emberiza sylvestris, Brchm, Vög. Dcutschl. p. 294. (1831.) Emberiza major, \ Emberiza lo7i8:iros/ris, I 77 , ■ ^, í Brehm, Yogelfan". p. 112—113. (185.5. Emberiza planorum-, j > ti & t / Emberiza brachyrhynchos, ) Cifriuella citrinelia, (Linné), Gray, Handl. B. II. p. 113. (1870.) Fsbni. Frwsülidae. 39 Emberiza ciírinel/a feje. Leírása: Nyáron a ///;// feje és hasoldala élénk kanárisárga, homlokán, nyak- szirtjén, szeme mögött és alatt zöldesszürke ; kantára többé-kevésbbé vörösbarna s barkót képez; mellén szintén vörösbarnával bevont és tarkázott; oldalán vörös- barna és fekete sávokkal ; nyaka hátul szürkészöld, s e szín a hát felé barnába megy át; háta szürkésbarna, fekete sávokkal ; dereka és felső farkfedői rozsdavörö- sek ; szárnya sötétbarna ; az egyes tollak szürkésbarnával szegélyezettek ; az apró fedőtollak zöldesbarnák ; farka sötétbarna, világos szürkésbarnával keskenyen sze- gélyezett ; a négy szélső toll belső zászlajának csúcs felöli része fehér ; őszkor és télen a sárga színt a tollak barnásszürke függelékei betakarják s az élénk szín csak imitt-amott tűnik elő. Csőre kékes ; csüdje és szeme barna. Hossza k. b. 17, szárnya 9, farka 7'8, csőre 1, csűdje 18 %n. A tojó nyáron hasonlít a téli ruhás hímhez, de sokkal haloványabb színezésíí ; őszkor és télen pedig fölül és mellén szürkés árnyalatú A fiatalok lejének alapszíne szürkésbarna, erős sávozással ; alul nagyon halo- vány ak s végig sávoltak. Földrajzi elterjedése : Európa és Közép-Ázsia. Magyarországon mindenütt közönséges és állandó madár. EMBERIZA CIRLUS, Linné. Örvös sármánj'. Emberiza cír/t/s, Linné, Syst. Nat. 1. p. 311. (1766.) Emberiza eleatliorax, Bechst., Oin. Taschb. p. 135. (1802.) Cilrinell.a cirliix, (Linné), Gray, Hadi. B. 11. p. 113. (1869.) '■m Emberiza cirliis feje. 40 Passeriform es. Leírása: A hím feje és nyaka szürkészöld, fekete sávokkal, a sávozás leg- erősebb a homloktájon ; szeme fölött és alatt élénk sárga, a szemen át pedig egy fekete vonal húzódik, mely utóbbi a fül mögött a nyak szürkészöld színébe olvad ; torka fekete s alul két oldalt szarvat képezvén, a fülfedök alsó felére terjed; begyén élénk sárga örv van, mely mögött a begy alsó részén egy ujjnyi széles szürkészöld pánt következik, melle mindkét oldalán nagy vörösbarna folttal ; hasa halványsárga, oldalán sötétbarna sávokkal; dolmánya vörösbarna, az egyes tollak gerincze mentén feketék, szegélyük pedig szürkés ; dereka szürkészöld, s e szín a felsó' farkfedökön barnás árnyalattal bír. A szárny sötétbarna, a harmadrendű evezők s ezeknek megfelelő fedőtollak szélesen vörösbarnával szegéi yzettek ; a fark sötét szürkésbarna, két-két szélső tollának csúcsoldalán, a belső zászlón nagy fehér folttal ; csőre kékes szaruszínű; lába és szeme barna. Nyáron a vén hím háta egyszínű vörösbarna, sávozás nélkül. Hossza k. b. 16, szárnya 8, farka 7-6. csőre M, csűdje \1 'U. A /ö/V/ kevésbbé élénk; fejének alapszíne zöldesbarna; torka sárga; begyén zöldes, mellén vörhenyes árnyalat látható. A fiatal a tojóhoz hasonlít, fölül és alul erősen sávolt. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa, Dél-Oroszország és Kis-Ázsia. Minálunk csak a déH vidékeken fordul elő, különösen pedig a magyar-horvát tengerparton, a hol egyike a legközönségesebb madaraknak. EMBERIZA SCHOENICLUS, Linné. Nádi sármány. Emberíza schooiicliis, Linné, Syst. Nat. I. p. 311. (1766.) Emberiza arundinacea, Gmel., Reis. Russl. II. p. 175. (1774.) Cyncíiranms scl/oeniclus, (Linné), Boie, Isis, 1826, p. 974. Cynchramtis sta^natilis, \ „ , , , „ / , ^. . ■ ,- ( Brehm, Vög. Deutschl. p. 301—302. 1831. Cyncnramus septeiitrionaLis, ) Schoeiiicola arunditiacea, Bonap., Rev. Cr. p. 164. (1850.) Cyjicliranms riparius, Cynchramiis liinicola, Cynclirafnnx phragmiíis, Cyiicliranms lacuslris, Cyiichrannis aliionim, Cyiicliramus lapponicus, Cxiichramitx niicrorliyiidios, Brrhm, Yogelfano;. p. 115—116. (1855. Enifteriza schoeiiírhis feje. Fsbm. Fringillidae. 41 Leírása: A hím feje teteje, arcza és fültája tavaszkor fekete; kantára fehér, a fülfedök mögött hátrafelé kanyarodván, a nyak hátsó részén szélesebb övet képez; torka és begyének egy részéig fekete; háta vörhenyes, egyes tollainak széle világos szürkésbarna, középrésze pedig a nyíl irányában szélesen fekete ; dereka és felső farkfedó'i szürkék, barnás hosszsávokkal ; alul fehér, oldalán barnás hossz- sávokkal ; szárnya sötétbarna ; elsőrendű evezőinek külső zászlaja keskeny, a másod- rendüeknek s az ezeknek megfelelő fedőtollakénak ellenben fehérbe árnyalt széles fakóbarna szegélylyel ; közép- és apró fedőinek szegélye vörhenyes ; farktollai sötét- barnák, a két középső széle felé világosba árnyalódik ; a két-két szélső toll nagyob- bára tiszta fehér ; csőre és lába barnás szaruszínű ; szeme sötétbarna. Őszkor a tollak szürkésfehér függelékei a fej és torok fekete színét többé-kevésbbé eltakarják. Hossza k. b. 15"5, szárnya 8, farka 7, csőre 0'9, csűdje TQ %. A tojó feje és háta szürkésbarna, sötétbarna sávokkal; fehér szemöldökívvel, a mely fölött a tollak vörhenyesebbek, mint a feje tetején ; egész alsó része fehér, torkán és begyén fakó árnyalattal és barnás hosszsávokkal. Hossza k. b. 14, szárnya 7-5, farka 6-8, csőre 0-8, csűdje 1*8 %i. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak. Földrajzi elterjedése: Egész Európa és Közép-Ázsia. Nálunk mocsaras helyeken és nádasokban igen közönséges állandó madár. EMBERIZA PALUSTRIS, Savi. Vastagcsőrű nádi sármány. Emberiza palustris, Savi, Orn. Tosc. II. p. 91. (1829.) Emberiza durazzi, Bonap., Faun. Ital. Ucc. tav. 36. f. 2. (1832—41.) (part.) Sckoenico/a internudia «Michah.», Bonap., Rev. Crit p. 164. (1850.) Schoeiiicola pyrrhuloides (nec Pali.), Bonap. Rev. Crit. p. 164. (1850.) Emberiza aquatica «Savi», Brehm, Vogelf. p. 115. (1885.) Cynchramus .pyrrhuloides. Brehm, Vogelf. p. 115. (1855.) Cynchramus palustris, Cyticliramus canneti, Cynchramus pseudo-pyrrliuloides, PyrrJiulorhynclia palustris, Giglioli, Ibis. YII. p. 58. (1865.) Emberiza schoeniclus intermcdia, Reiser, Ornis Balcan. II. p. 73. (1894. Leírása: Teljesen eg^^ező az Emberiza schoeniclus fajjal, azzal a különbséggel, hogy amannál valamivel nagyobb, csőre vastagabb, dereka és felső farkfedőtollak nem sávoltak. A hím hossza k. b. 17, szárnya 8-4, farka 7-6, csőre 1*1, csűdje 2 %. A tojó » « 16, » 7-5, . 7-4, » 1-0, » 1-9 » Földrajzi elterjedése : Dél-Európa, különösen a Balkán-félsziget, Olaszország és Spanyolország. Magyarországon való elterjedése még nincs kikutatva, valószínű azonban, hogy összes nádasainkban előfordul. A Magyar Nemzeti Múzeumban a következő termőhelyekről vannak példányok : Velenczei-tó, Fénszarú, Dabas, Csepel-sziget és Gyekei-tó. 42 Fasseriformes. EMBERIZA HORTULANA, Linné. Kerti sármány Eniöeriza liortulaiia, Linné, Syst. Nat. I. p. 309. (1766.) Emberiza chlo?-occphala, Gmel., Syst. Nat. I. p. 887. (1788.) Emheriza tunsíalli, Lath., Ind. Orn. I. p. 418. (1790.) Emberiza pingtiescens, Brehm, Vög. Deutschl. p. 295. (1831.) Emberiza shak, Bonap., Consp. gen. Av. I. p. 465. (1850.) Glycispina hortulana (Linné), Cab., Mus. Hein. I. p. 128. (1850.) Emberiza delicata, \ Emberiza antiquorum, \ Brehm, Vogclf. p. 113. (1855.) Emberiza intercedens, j Horítilanus clilorocephahis, Bonap., Cat. Parzud. p. 4. (1856.) Leírása: A liíin feje szürke, zöldes árnyalattal, a fejtető tollainak gerincze sötét- szürke; kantára és torka halványsárga; begyén egyujjnyi széles világos szürke öv van, sárgás árnyalattal ; alul sápadt fahéjszínű, s e szín a hastájon világos és sárgába hajló; háta földszínű barna, fekete hosszsávokkal; dereka kevésbbé sávolt; a másod- rendű evezők külső zászlajának nagy része a csúcs felé világosbarna ; farka olyan, mint a citrom sármányé ; csőre világos húsvörös ; lába testszínű ; szeme barna. Hossza k. b. 16'5, szárnya 9, farka 8, csőre 1"1, csűdje l'S %n. A tojó nagyon hasonlít a hímhez, a melytől sápadtabb színezésével és a begyén lévő gyengéd sávozása által különbözik. A fiatal a tojóra hasonlít, de sokkal sárgább és oldala is sávolt. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, Magyarországon mindenütt előfordul, de nem oly gyakori, mint a citrom sármány. EMBERIZA CIA, Linné. Czirregő sármány. Emberiza cia, Linné, Syst. Nat. I. p. 310. (1766.) Emberiza barbata, Scop., Ann. I. p. 143. (1769.) Emberiza lotharitigica, Gmel, Syst. Nat. I. p. 882. (1788.) Emberiza meridio7ialis, Cab., Mus. Hein. I. p. 128. (1850.) Emberiza hordei, \ Emberiza caniguiaris, j ^^■^^^'"' Vogelfang. p. 114. (1855.) Buscarla cia (Linné), Bonap., Rev & Mag. Zool. 1857. p. 162. Hylaespiza cia (Linné), Newt., List. B. Eur. Blas. p. 13. (1862.) Emberiza cia feje. Fam. FrivailJirla.p. 43 Leírása: A hun fölül vörhenyes barna, legélénkebb felső farkfedöin ; dolmánya fekete sávokkal; feje hamuszürke; feje tetejét mindkét oldalán egy széles fekete szalag szegélyezi, mely a nyakszirttájon elenyészik; a csőr tövétől egy másik szalag a szemen keresztül a fülfedök végéig húzódik, a hol hirtelen szögbe megtörik s a fülfedők alatt a szintén fekete kantárral egyesül ; torka és begye szürke ; melle és hasa fakószínü ; szárnya sötétbarna; elsőrendű evezőinek szegélye keskeny, szürke, másodrendű evezőié és fedőtollaié ellenben széles, vörhenyes ; középfedőinek hegye fehér; farka olyan, mint a citrom sármányé; csőre felső kávája sötét, az alsó világos szaruszínű ; lába testszínű barna ; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 18, szárnya 8*2, farka 8, csőre 1°1, csűdje 1-9 %. A tojó jóval halványabb a hímnél s fölül inkább szürkés árnyalattal bír. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (Cat. B. Br. Mus. vol. Xlí. p. 539.) Dél- Európa, Perzsián át Afghanistanig terjed. Nálunk a magyar-horvát tengerparton meglehetős gyakori, ezenkívül még Erdély déli részén lévő havasok alján is található ; másutt nem fordul elő. EMBEKIZA MELANOCEPHALA, Scop. Feketefejű sármány. Emberiza melanoceplta/a, Scop., Ann. I. p. 142. (1769.) Tanagra melanictera, Güldcnst., N. Comm. Acad. S. lm. Petrop. XIX. p. 466. (1775. Fringilla crocea, Vieill., Ois. Chant., pl. 27. (1805.) Xanthoriius caucasicus, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 428. (1811.) Emberiza granativora, Ménétr., Cat. Rais. Cauc. \). 40 (1832.) Euspiza melaiiocephala, Bonap., Comp. L. B. Eur. & N. Am. p. 32. (1838.) Euspiza símillima, Blyth, Journ. A. S. Bcng. XVIII. p. 811. (1849.) Euspiza atn'capilla, Brehm, VoLíclf. p. 112. (1855.) Emberiza melatiocepliala feje. Leírása: Tavaszkor a ////// feje teteje, arczatáj a és fülfedőtoUai feketék ; nyaka hátsórésze, háta, dereka és felső farkfedőtoUai narancsszínbe hajló rozsdavörös színűek; alul aranysárga; mellén oldalt, körülbelül a szárny szögletének megfelelő részén világos rozsdavörös folt látható ; szárnya és farka barna ; az egyes tollak szegélye barnásfehér; a középtedők vége fehér; csőre kékes, alsó kávája világo- sabb ; lába világos hússzínű ; szeme vörhenyesbarna. Őszkor a fej fekete és a hát barna színét a tollak szürke végei egészen befedik. Hossza k. b. 17'5, szárnya 9*4, farka 7'7, csőre r4, csűdje 2 %. Tavaszkor a tojó világos rozsdabarna, háta sárgás színnel kevert ; feje barna, feketével sávolt ; alul sárga. 44 Passeriformes. A fiatal és vén hím őszkor fölül l^arnásszürke, fekete sávokkal ; alul piszkos sárga, barnás árnyalattal. Földrajzi elterjedése : Dél-Francziaország, Olaszország, a Magyar-horvát tenger- part, Dalmáczia, a Balkán nagy része, Kis-Ázsia, Kaukasus, Dél-Oroszország és Közép-Ázsia. Magyarországon, a magyar-horvát tengerparton kívül másutt nem fordul elő. Miliaria. Brehm, Isis, 1828. p. 1278. MILIARIA MILIARIA (Linné). Sordély. Emberiza miliaria, Linné, Syst. Nat. I. p. 308. (1766.) Friiigilla projer, P. L. S. Mull., Natursyst. Suppl. p. 164. (1776.) Miliaria septenlrionalis, Brehm, Isis, 1828. p. 1278. Miliaria ^ermana, \ ,,.,.." . / Brehm, Isis, 1831. p. 292. Jhliaria peregrma, ) ^ Spiinis miliaria (Linné), Kaup, Nat. Syst. p. 153. (1829.) Miliaria europaea, Swains., Classif. B. II. p. 290. (1837.) Cyncliramus miliaria (Linné), Bonap., Compt. L. ect. p. 35. (1838.) Chritopliaga miliaria (Linné), Cab , Mus. Hein. I. p. 127. (1850.) Miliaria valida, \ Aliliaria meridionalis, ' Brehm, Vogclf. p. 111. (1855.) Aíiliaria minor, I Miliaria proier (P. L. S. Mull.), Giglioli, Iconogr. Avif. It. p. 186. (1882.) Cynchram2is miliaria var. miiior, Radde, Orn. Cauc. p. 196. (1884.) Leírása : Tavaszkor a hím és tojó fölül földszínű barna, fekete hosszsávokkal ; alul fehér; kantárrészén, begyén és oldalán sötétbarnával pettyezett és sávolt; szárnya és farka sötétbarna, tollai barnásfehérrel szegélyzettek ; csőre és lába világos szarúszíníi ; szeme barna. Őszkor fölül és alul sárgás árnyalattal. A fiatalok eröseb- ben sávolyozottak. Nagysága többé-kevésbbé változó. Hossza k. b. 19, szárnya 10, farka 7-6, csőre 1-2, csüdje 2-3 %. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa, a Mediterrán zónakör, Kaukasus és Kis-Ázsia. Magyarországon mindenütt nagyon közönséges ; igen korán érkezik s késő őszszel távozik, részben azonban át is telel. Plectrophenax. Stejneger, Proc. U. St. Nat. Mus. V. p. 33. (1882.) PLECTOPHENAX NIVALIS (Linné). Hó-sármány. Emberiza nivalis, Linné, Syst. Nat. I. p. 308. (1766.) Emberiza notata, P. L. S. MülL, Natursyst. Suppl. p. 157. (1776.) Emberiza vuísíelina, \ £. , . . > Gmel, Syst. Nat. I. p. 867. (1788) Emberiza monfana, ) Fam. Alaudid&e. ^"5 Emberiza glaciális, Lath., Ind. Orn. I. p. 398. (1790.) Plectrophanes tiivalis (Linné), Mey & W., Taschenb. p. 57. (1822.) Plectrophaiies hiemalis, \ Plecírophanes hotealis, \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 304—305. (1831.) Plectrophanes mustelinus, I Plectrophenax nivalis, Stejneger, Pr. U. St. Nat. Mus. v. p. 33. (1882.) Calcarius nivalis (Linné), Giglioli, Avif. Ital. p. 56. (1886.) Leírása: ószkor és télen fölül világos szürkésbarna, hátán a tollak fekete alapszínéből keletkező háromszögű fekete foltok mutatkoznak; fejtetején, fülfedőin és felső farkfedőtoUain rozsdásan árnyalt ; alul tiszta fehér, mellén és oldalán rozsdaszínű árnyalattal ; szárnya fekete, szürkésfehér szegélylyel ; közbülső másod- rendű evezői és az ezeknek megfelelő fedőtollai tiszta hófehérek; farka hat középső tolla fekete, fehér szegélylyel, a szélsők pedig fehérek, fekete hegygyei ; csőre szalmasárga ; lába fekete ; szeme barna. A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 17, szárnya 11 "2, farka 7-5, csőre 1, csűdje 1-9 %. Földrajzi elterjedése : Európa és Amerika legészakibb része ; télen a megfelelő déli vidékekre vonul. Magyarországon ritkábban fordul elő és pedig a legszigorúbb télen, a mikor nagyobb csapatokban szokott az ország különböző pontjain megjelenni. V. Család. Fam Alaudidae. Pacsirtafélék. A pacsirtafélék családjának rendszertani helyzete a pinty- és billegető-félék között kétségtelen, mert egyrészről a pintyfélékhez, másrészről a billegető-félékhez közeledik. Képviselőinek nagy része morphologiai tekintetből közelebb áll a pinty- félékhez mint a billegetőkhöz, de egy kis része annyira hasonlít az utóbbiakhoz, hogy sokszor már tévedésre adott okot, sőt maga Linné is a pipiskét a pacsirta- nembe helyezte. A mezei pacsirta (Alauda arvensis) és a pipiske (Antkus) rend- kívül nagy hasonlatosságának tulajdonítható az, hogy a nép e két fajt nem bírja egymástól helyesen megkülönböztetni s nevöket is rendesen fölcseréli. Biológiai tekintetből a pacsirtafélék családjába tartozó fajok mindannyian inkább a billegető félékre ütnek. Jellemek: A pacsirtafélék családjának legfontosabb ismertető jele a csűd hátsó részének (plánta társi) pajzsolt külsejében rejlik (1. ábra 50. old.) s e tekintetben minden más éneklőtől különbözik. A csőr alakja igen nagy változáson ment keresztül, így p. o. a minálunk előforduló nemeké közül legvékonyabb a majdnem poszátaszerű Lzillula csőre, valamivel erősebb az Alauda-é, még erösebb, kissé megnyúlt és lefelé görbülő a Ptilocorys-é, míg végre legerősebb a Melano- corypha pintyszerű csőre. Az orrlikakat tollsörték fedik. A szárny hegyes és hosszú ; az elsőrendű evezők száma 10, kivételt képeznek a Melanocorypha sibirica és az Otocorys nembe tartozó fajok mind, melyeknek csak 9 elsőrendű evezője van. A 4 46 Passeriformes. _ másodrendű evezők vagy rendkívül hosszúra nyúltak s majdnem egészen fedik az elsó'rendüeket (Alauda, Lulhda és Ptilocorys) vagy kevésbbé megnyúltak s inkább rendes alakúak (Otocorys és Melanocoryplia). A pacsirtafélék fiatalkori laza toll- ruhája rendesen erősen pettyezett oly arányban, mint a pintyféléknél láttuk ; s ép úgy, mint a pintyfélék, csak egyszer vedlenek évenkint és pedig őszkor, ellentét- ben a billegtetö félékkel, a melyek tavaszszal is vedlenek. Járásuk könnyed, gyors futás; fára ritkán szállnak. A nyilt területeket, főleg pedig a síkságokat kedvelik. Táplálékukat nyáron a rovarvilág szolgáltatja, télen pedig a nem költözködök magvakból élnek. Kivétel nélkül jó énekesek s szárnyra kelve hallatiák a poétákat hangulatra keltő dallamukat. Fészküket a földre építik s rendesen 4 — 6 fehéres, sárgás, lilás vagy szürke alapszínű, sötét foltokkal sűrűn permetezett tojást raknak. Részben állandó, részben költözködő madarak. Mintegy 120 faja és fajtája ismeretes, melyek leginkább az ó-világ különböző részein élnek; az új-világban csak az Otocorys-mvíWiQV van néhány képviselője. A nemek meghatározó táblázata : a. Az elsőrendű evezők száma 9. a^. A csőr aránylag karcsú ; a halántéktáj tollai megnyúltak Otocorys (46. old.). b^. A csőr aránylag vastag; a halánték tájon nin- csenek megnyúlt tollak Melanocorypha* (47. old.). b. Az elsőrendű evezők száma 10. c"^. A fejtető középső tollai hegyes bóbitát alkotnak Ptilocorys (48. old.). d^. A fejtető hegyes bóbita nélkül. a^. Az első evező erősen elcsenevészett s jóval rövidebb a madár csőrénél Alauda (51. old.). b^". hz első evező rövid, de hossza megfelel a madár csőrének, sőt néha még annál is hosszabb lAilhda (52. old.). Otocor} s. Bonaparte, Nuovi Ann. Se. Nat. Bologna II. p. 407. (1838.) OTOCORYS ALPESTRIS (Linné). Havasi pacsirta. Alauda alpesíris, Linné, Syst. Nat. I. p. 289. (1766.) Alauda flava, Gmel.. Syst. Nat. I. p. 800. (1788.) Alauda cornuta, Wils., Am. Orn. I. p. 87. pl. v. f. 4. (1808.) Alauda nivalis, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 519. (1811.) * E helyen is meg kell jegyeznem, hogy a Melanocoryplia nembe tartozó fajoknak általában 10 elsőrendű evezője van, de minthogy Magyarországon e nemnek egyedüli képviselője, a 71/. sibi- rica, csak 9 elsőrendű evezővel rendelkezik, a meghatározás egyszerűsítése és megkönnyebbítése végett a Melanocoryplia nemet a 9 elsőrendű evezősek sorába helyeztem. Fam. Alaudidae. 47 Ercmot'liila alpextris (Linné\ 1 £, \, ., , ,,;,., ^ ( Büie, Isis, 1828. p. 322. Eremopinla coniuta (Wils.), j Philereinos alpestris (Linné), Brehm, Vög. Deutschl. p. 313. (1831.) Oíocoris alpestris (Linné), "Bonap., Fauna Ital. Ucc. p. 5. (1832 — 41. Otocoryx alpeslfis (Linné), 1 ^, , ,,,,., s ( Lichtst., Nomencl. ].. 38. (1854.) ütocoryx corniita (Wils.), j i \ ) Phileremos striatiis, \ r,, ., r ) Brehm, Vogelf. p. 122. (1855. Pmleremos rujescens, j > » j \ Otocorys alpestris feje. Leírása: A hím fölül szürke, borvörös árnyalattal, hátán a tollak gerincze mentén barna vagy fekete sávozással ; homloka, szemöldökíve, nyaka oldala és torka halványsárga; homloka sárga színe fölött a fejtetőn fekete tollakból keskeny szalag van, s e tollak a szemöldök ív fölött hátrafelé húzódva szarvat alkotnak ; az orrlyukakat fedó' sertéi, a szem és csó'r közötti része fekete, s e szín a szem alatt a pofatájra is kiterjed; begyén egy félholdalakú fekete paizs van; melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek ; oldalán szürke és borvörös árnyalattal, vékonya felé a tollak gerincze mentén barna hosszsávok futnak ; szárnya barna ; az elsó' evező külső zászlaja fehér, a többié fehéres vagy barnás, keskeny szegélylyel ; apró és közép fedői borvörössel erősen árnyaltak ; farka, a két középső tollat kivéve, fekete, a szélső tollak külső zászlajának szegélye többé-kevésbbé fehér, a két középső toll gerincze mentén sötétülő barna. Hossza k. b. 18, szárnya 1L2, farka 7'5, csőre 1, csűdje 2 %. A tojó fölül valamivel barnább, mint a hím s borv^örös árnyalata nincs annyira kifejlődve; különben nagyon hasonlít a hímhez. Földrajzi elterjedése : Európa és Amerika legészakibb része, a honnan télen a megfelelő délebb vidékekre vonul. Nálunk rendesen november második felétől február végéig kisebb-nagyobb csapatokban szokott megjelenni. Melanocor} pha. BoiE, Isis, 1828. p. 322. MELANOCORYPHA SIBIRICA (Gmel.). Szibériai pacsirta. Alauda sibirica, Gmel., Syst. Nat. I. p. 799. (1788.) Alauda leucoptera. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 518. pl. XXXIIl. f. 2. (1811.) Phileremos sibirica (Gm.), Keys. & Blas., Wirb. Eur. p. 153. (1840.) Melaiiocorypha sibirica (Gm.), Degl. & Gerbe, Orn. Eur. I. p. 352. (1867.) Pallasia leucoptera (Pali.), Homeyer, Jour. f. Orn. XXI. p, 190. (1873.) Calaiidrella Icíicoptera (Pali.), Bőgd., B. Cauc. p. 76. (1879.) 4* 48 Passeriforwes. Melaiiocorypha sibirica feje. Leírása: A hím fölül világosbarna sötétbarna hosszsávokkal; fejteteje, fül- fedöi, apró szárnyfedői, a középfedök, a fiókszárny és az elsőrendű evezőknek meg- felelő fedőtollainak, valamint felső farkfedőinek szegélyei rozsdavörösek ; a szem és csőr közötti része, szemöldíve, pofatája és alul az egész madár fehér, begyén és oldalán barnás és rozsdavörös foltokkal és sávokkal tarkázott ; szárnya barna, az elsőrendű evezők csúcsa fakószínnel keskenyen szegett, az első evezőtoll külső zászlaja fehér; másodrendű evezői fehérek, tövük barna, harmadrendű evezői barnák, fehér széles szegélylyel ; farka barna, a két szélső toll egészen, az ezután következőnek pedig külső szegélye tiszta fehér, a közbülsők rozsdásbarnán szegé- lyezettek; csőre és csűdje világos szaruszínű barna; szeme barna. Hossza k. b. 18'5, szárnya 12"5, farka 7 "5, csőre 1, csűdje 2"5 %. A tojó szine kevésbbé élénk s fején, mely a hátához hasonló mustrázatú, a rozsdavörös szín hiányzik. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (Cat. B. Br. Mus. vol. XIII. p. 558) Dél- kelet Oroszországtól kezdve egész Közép-Ázsián keresztül Jenesseig terjed, télen nyugat felé Törökországig, esetleg Olaszországig vonul. Egyszer Angliában is találták. Magyarországon egyetlen egy hiteles példány van Csató János magángyűjte- ményében, melyet ö Konczán lőtt 1855. deczemb. 25-én. Ptilocor3^s.* Nov. gen. Typus: Alaiuia eristata ^ Linné. A búbos pacsirta legrégibb nemi neve Gakrida (Boie, Isis, 1828. p. 321.) helyesen Galerita^ mely a latin galeriis (= sisak) szóból származik. E nevet azon- ban már Fabricius**) 1801-ben a bogarak egyik nemére alkalmazta, tehát a nomenclatura általános szabályai szerint az Ornithológiában meg nem állhat. A Galerita név után a lex prioritatis értelmében a HoncsoN-féle Heterops (1. Gray's Zool. Mise. p. 84. 1844.) következnék, de miután e név ugyancsak az Entomoló- giában korábban lefoglaltatott ***) s az irodalomban a Galerita és Heterops neveken kívül más név nincsen, szükséges volt a búbos pacsirta nemének megnevezésére Ptilocorys új nevet alkotni. * TtxíXov ^= toll, xopu; = sisak. ** Syst. El. I. p. 214. *** Blanch., Ann. Soc. Ent. Fr. 1842. p. 52. Fa.ni. Alaudidae. 49 Általános megjegyzések a búbos pacsirtára (Ptilocorys eristata) és rokon alakjaira. A legnehezebb kérdéseknek egyike a rendszerben a Ptilocojys nembe tartozó fajok megállapítása. Tudjuk, hogy a búbos pacsirta nagy földrajzi elterjedésében, alkalmazkodván a környezethez, helyek szerint igen változó ruházatot visel. Így az Észak-Európában élő' tipikus Pt. eristata fölül sötét földszínű barna ; a Közép- és Dél-Európában lévők valamivel világosabb barnák s ilyenek a mi példányaink is, azonban imitt-amott egészen tipikus sötétebb szintiekkel is találkozunk Magyar- országon ; a Középtengert környezte partvidékeken a közép-európaiaknál is vilá- gosabb példányok találhatók, a melyeket Pt. senegalensis néven emlegetnek ; ezek egészben rozsdás sárgás árnyalattal vannak bevonva. Az Algériában és Maroccoban eló'fordulók az utóbbiaknál is világosabbak (Pt. viacrorhyncha) ; ellenben Egyptom- ban határozottan sötét alak él (Pt. nigricaiis), mely a tipikus észak-európai pél- dányoknál is jóval sötétebb. Végre megjegyzendő, hogy a magyar-horvát tenger- parton elszigetelve élő Pt. senegalensis a rendes vörhenyes tipikus Pt. senegalensis- től is eltérő, a mennyiben az közelebb áll az algiri Pt. macrorhyncha-\\oz^ mint a tipikus Pt. cristata-hoz., míg a Meditirran rendes alakjainál a különbség aránya megfordított. A fajok meghatározó táblázata : a. Fölül sötét földszínű barna, rozsdás árnyalat nélkül ; a szélső farktollnak csak a külső zászlaja vörhenyes eristata (49. old.). b. Fölül világosbarna, rozsdás árnyalattal ; a szélső farktoll mindkét zászlaja vörhenyes subsp. senegalensis (50. old.). PTILOCORYS CRISTATA (Linné). Búbos pacsirta. Alauda eristata, Linné, Syst. Nat. I. p. 288. (1766.) Alauda galerita, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 524. (1811.) Gaierida eristata (Linné), Boie, Isis, 1828. p. 321. Alauda chendoola, Franki., Proc. Zool. Soc. 1831. p. 119. Gaierida varium, Brehm, Vög. Deutschl. p. 315. (1831.) Alauda gulgula (nec Franki.), Sykes, Proc. Zool. Soc. 1832. p. 92. Heterops eristatus (Linné), Hodgs., Gray's Zool. Mise. p. 84. (1844.) Certhilauda chendoola (Franki), Blyth, Jour. As. S. Beng. XIII. p. 962. (1844. Galerita major, \ Galerita pagorum, ' Brehm, Vogelf. p. 124. (1855.) Galerita altirostris, J Galerita eristata (Linné), Sharpé, Cat. B. B. Mus. XIII. p. 626. (1890.) Galerita eristata eristata, Erlang., Journ. f. Orn. XLVII. p. 324. (1899.) 50 Passeriformes. Ptilocorys eristata feje és lába. Leírása: Fölül földszinü barna, sötétbarna vagy feketés keskeny vagy széles sávokkal, másodrendű evezői széleik felé szürkésbe hajlanak ; a szárnytollak belső szegélye vörhenyes szinű ; négy középső farktolla rendesen a hát színével egyezik, a többi fekete, a két szélsőnek külső zászlaja világos, vörhenyes árnyalattal ; feje bóbitájának leghosszabb tollai feketék ; szemöldökíve fehér fakó árnyalattal ; alul az egész madár piszkosfehér némi fakó árnyalattal ; nyaka oldalán és melle feketésen hosszsávozott ; csőre és lába világos szarúbarna, szeme barna, a hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 19, szárnya 11, farka 7, csőre 1'6, csüdje 2'5 %. Földrajzi elterjedése: A palaearktikus zónakör. Magyarországon mindenütt közönséges és állandó madár. PTILOCORYS SENEGALENSIS (p. l. s. mull.). Szenegáli búbos pacsirta. I. Tábla. Alauda senegalensis, P. L. S. Mull., S. N. Suppl. p. 137. (1776.) ? Alauda undata, Gmel., Syst. Nat. I. p. 797. (1788.) ? Galerita karinthiaca, \ ? Galerita abyssiiiica, ' Brehm, Vogclf. p. 124. (1855.) ? Galerita rufescetts, I Alauda leautungensis, Swinh., Ibis, III. p. 256. (1861.) Galerita macrorhyncha (nec Tristr.), Tyrwhitt, Ibis, XI. p. 153. (1869.) Alauda eristata, var. leautungensis, Seebohm, Hist. Br. B. p. 262. (1884.) Galerita eristata caucasica, Tacz., Bull. Soc. Zool. Francé 1887. p. 620. Galerita eristata (Linné), .Sharpé, B. Br. Mus. XIII. p. 626. (1890.) (part.) Leírása: Hasonlít a törzsfajhoz, a melytől világosabb színével különbözik; fölül rozsdasárgával erősen árnyalt, úgy hogy az egésznek agyagsárgás alapot köl- csönöz ; alul különösen a mellén szintén meglehetősen rozsdasárga árnyalatot mutat ; farkának két szélső tolla majdnem egészen világos rozsdavörös; csőre és lába élő állapotban igen világos fakószinü; szeme barna. A hím és tojó egymáshoz hasonló. Hossza k. b. 19, szárnya 10'5, farka 7, csőre 1*7, csüdje 2'4 %. Földrajzi elterjedése : A Mediterrán zónakör, különösen a Középtenger part- vidékei. IMinálunk a Magyar-Horvát tengerparton, a hol a közönséges búbos pacsir- tát helyettesíti, igen közönséges és állandó madár. I. Tábla. Dí' Madarász eyrajz.eslitKotjr PTILOCORYS SENESALENSIS I Pl. SM.H1 Fain. Alaüdidae. 51 Alauda. Linné, Syst. Nat. I. p. 287. (1766.) Typus ; Alauda arvensis, Linné. ALAUDA ARVENSIS, Linné. Mezei pacsirta. Alauda arvensis, Linné, Syst. Nat. L p. 287. (1766.) Alauda italica, Gmel., Syst. Nat. I. p. 793. (1788.) Alauda coelipeta. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 524. (1811.) Alauda vulgáris, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. Mus. p. 21. (1816.) Alauda segeium, Alauda monfana, Alauda agrestis, Alauda camfestris, Alauda cantarella, Bonap. Icongr. Fauna Ital. Ucc. p. 5. (1841.) Alauda crassirostris. Alauda bugiensis, Alauda albigularis , Alauda tenuirostris, Alauda minor, Alauda arvensis cantarella, Richm., Pr. U. St. N. M. vol. XVIII. p. 466. (1896.) " Brehm, Vög. Deutschl. p. 318—320. (1831. Brehm, Vogelf. p. 125. (1855.) Alauda arvensis farka. Leírása : Fölül barna, fekete hosszsávokkal és foltokkal tarkázott ; alul fehér, begye és melle rozsdasárgával árnyalt s háromszögű fekete hosszfoltokkal mustrázott, teste oldalán is hosszsávok vannak ; fülfedötollai többé-kevésbbé barnák ; szárnya és farka, a két szélső' tollat kivéve, sötétbarna, fehérrel és szürkésfakóval szegett ; a fark két szélső' tolla fehér s csak belső' zászlajának szegélyén mutatkozik sötét- barna szalag, a fark második tolla pedig csak külső zászlaján fehér ; csőre és lába szaruszínű ; szeme barna. A hím és tojó egyforma. Nagysága igen változó. Hossza 15-5—19, szárnya 9-8—12, farka 6-7-8, csőre 1— LS, csűdje 2-1— 2-3 % között váltakozik. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör. Magyarországon mindenütt közönséges ; korán tavaszkor (néha már január végén és február elején) megérke- zik s késő őszkor távozik. Enyhe télen egyes példányai át is telelnek. 52 Pass eriformes. Je<^yzet. A Magyarországon előforduló példányok nagy része nem is a tipikus A. arvensis törzsfajhoz tartozik, hanem ama mediterrán-formához, mely Alauda cantarella néven ismeretes s abban különbözik a tipikustól, hogy világosabb s fölül többé-kevésbbé szürkével árnyalt, alul pedig tiszta fehér. Még egy másik formával is találkozunk Magyarországon, mely jóval kisebb a rendesnél, és első pillanatra vörhenyes alapszínével tűnik fel. Hossza IS'S, szárnya 9-8, farka 6-7, csőre 1, csüdje 22 %. Ilyenek Komárom megyéből vannak a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ezeken kívül van a Múzeum gyűjteményében még egy igen érdekes madár, melyet Korber Imre tanár lőtt Csík-Somlyó vidékén 1899 máj. 2-án. Fölül szintén vörhenyes alapszínű, de arcztája egészen sötét, szemöldökíve igen szembetűnő s mustrázata fölül meg alul igen élénk s az erdei pacsirtára {Lullula arbored) emlékeztet. Valószínű, hogy e példány az Indiában élő A. gulgula valamelyik helyi formájához tartozik. Lullula, Kaup, Nat. Syst. p. 92. (1829.) Typus : Lnlhila arborca (Linné). LULLULA ARBOREA (Linné). Erdei pacsirta. Alauda arborca, Linné, Syst. Nat. I. p. 287. (1766.) Alauda nemorosa, Gmel., Syst. Nat. I. p. 797. (1788.) Alauda cristatella, Lath. Ind. Orn. II. p. 499. (1790.) Lullula arborea (Linné), Kaup, Natürl. Syst, p. 92. (1829.) Galerida nemorosa, \ Brehm, Vögel Deutschl. p. 316—317. (1831.) Galerida arborea, \ Galeri fa musica, y r^ ^ ,r ,f -.o^z-io-cn ^ , . ,, . ^ ■ ( Brehm, Vogelfang, p. 124. (1855.) Galerita anthtrostris, ) Alauda arborea cherneli, Prazak, Orn. Monatsber. III. p. 143. (1895.) •'S'i Lullula arborea farka. Leírása : Fölül földszínű világosbarna, vörhenyes árnyalattal és feketés hossz- foltokkal, alul fehér gyenge sárgás árnyalattal, begyén és mellén feketés három- szögű hosszfoltokkal és oldalán barna hosszsávokkal tarkázott ; szárnya barna, vilá- gosabb tollszegélyekkel ; a fiókszárny és az elsőrendű evezőknek megfelelő fedő- toUai feketék széles fehér hegygyei ; a fiókszárny alatt fekvő része és apró fedői közül néhány fehér ; farkának négy középső tolla a hát alapszínének felel meg, két szélső tolla hegye felé világosodó füstös fehér, többi tolla fekete, háromszögű fehér csúcsfolttal ; csőre és csűdje világos szaruszínű ; szeme barna. A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 15*5, szárnya 9"5, farka 6, csőre Ll. csűdje 2*1 %. Földrajzi elterjedése: Európa mérsékeltebb égöve s Közép-Ázsiának nyugati része ; a telet a Mediterrán zónakörben tölti. Magyarországon mindenütt előfordul, de jóval ritkább a mezei pacsirtánál. Szintén költözködő madár s nagyon korán érkezik hozzánk. Fa,m. MotsLciUidae. 53 VI. Család. Fam Motacillidae. Billegetőfélék. A billegetöfélék családja közeli rokonságban van a pacsirtafélékkel ; nagyon hasonlitanak is egymásra különösen fészkelési módjukban, de külsőleg is, mint p. o. a pipiskék a mezei pacsirtára. A hosszúra megnyúlt másodrendű evezők közös vonása e két, családnak ; abban azonban a poszátafélékhez közelednek, hogy éven- kint kétszer : tavaszkor és őszkor vedlenek. Jellemei: A vékony poszátaszerü csőr; az orrlikakat nem tollserték, hanem egy hosszában félig nyitott bőrhártya (operculum) fedi; a csűd mellsőrésze paizsolt, a hátsó ellenben sima; az elsőrendű evezők száma 9. E család képviselői a Csendestenger szigeteit kivéve, az egész földön elő- fordulnak; az eddig ismert fajok számát k. b. 70-re tehetjük. A nemek meghatározó táblázata. a. A hát pacsirtaszerűleg foltos Anthus (53. old.). b. A hát egyszínű, foltok nélkül. a^. Az alsó farkfedők fehérek Motacilla (57. old.). b^. hz alsó farkfedők sárgák. a^. K fark hosszabb a szárnynál Calobates (58. old.). b'^. A fark rövidebb a szárn)'nál Budytes (59. old.). Anthus. Bechstein, Naturg. Deutschl. III. p. 704, (1807.) Typus : Anthus triviális (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A hüvelykujj karma rövidebb, mint a hüvelyk- ujj maga (1. ábra 54. old.) triviális (54. old.). b. A hüvelykujj karma egyenlő hosszú a hüvelyk- ujjal, vagy még annál is hosszabb (1. ábra 55. old.) a^. A deréktáj nem sávozott. «". Az alsó test oldala sávozott. a A hát feketével tarkázott pratensis (54. old.). b'^. A hát majdnem egyszínű spipoletta (57. old.). b'^. Az alsótest oldala nem sávozott campestris (56. old. b^ A deréktáj sávozott cervinus (55. old.). 54 Passeriformes. ANTHUS TRIVIÁLIS (Linné). Közönséges pipiske. Alauda triviális, Linné, Syst. Nat. I. p. 288. (1766.) Alauda plumata, P. L. S. Mull., Natursyst., Anh. p. 137. (1776.) Alauda minor, Gmel., Syst. Nat. I. p. 793. (1788.) Anthus arboreus, Bechst., Naturg. Deutschl. III. p. 706. (1807.) Fipasles arboreus, Kaup, Natürl. Syst. p. 33. (1829.) Aiitlms foliorum, \ Anthus juncorum, ^ Brehm, Vög. Deutschl. p. 325—327. (1831.) Anthus herbarum, I Anthus agilis, Sykes, Pr. Zool. Soc. 1832. p. 91. Anthus microrhynchus, Severtz., Ibis, 1883. p. 63. Anthus triviális lába. Leh'ása : Tavaszkor fölül barna, fején és hátán fekete hosszsávokkal; derék- táján nincsen hosszsávozás ; szemöldökíve fehér, némi sárgás árnyalattal ; alul a madár fehér, eló'nyakán, mellén és oldalán sárgával árnyalt ; az alsó álkapocs szögletétől fekete vonal húzódik lefelé a torok mindkét oldalán, mely a begy és mell foltjai között elvesz ; teste oldala hosszsávozott ; szárnya barna, a tollak barnás fehérrel szegettek ; két középső' farktolla olyan színű, mint a hát, két szélső farktolla fehér, belső zászlaján azonban töve felé rézsútosan fekete, a máso- dik fekete fehér hegygyei, a többi egészen fekete, csőre és csüdje világos szaru- színű ; szeme barna. Őszkor fölül és alul rozsdássárga színnel erősen bevont. A hím és tojó egymáshoz hasonlít. Hossza k. b. 17, szárnya 8"5 — 93, farka 6.5 — 7, csőre 12, csűdje 2 %. Földrajzi elterjedése : Európa és Közép-Ázsia; Afrikában és Indiában telel. Magyarországon mindenütt közönséges. ANTHUS PRATENSIS (Linné). Réti pipiske. Alauda pratensis, Linné, Syst. Nat. I. p. 287. (1766.) Anthus sepiarius Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXVI. p. 486. (1818.) Anthus pratensis (Linné), Bechst., Naturg. Deutschl. III. p. 732. (1807.) Spipola pratensis (Linné), Leach, Syst. C. Mamm. etc. Br. Mus. p. 21. (1816.) Leimoniptera pratensis, Kaup, Natürl. Syst. p. 39. (1829.) Fsbm. Motacillidae. 55 ' Brehm, Vög. Deutsch. [). 332—339 (1831.) Anthus stagnatilis, Anthus danicus, An/htfs pratorum, Anthus paliistris, Anthus alticeps, Anthus taenuirostris, Anthus musicus, Anthíis virescens, Anthus lichtensteinii, Anthus desertorum, Anthtis montanelhis, Anthus tristis, Bailly, Mém. S. d'Emul. Abbeville p. 14. (1833.) Anthus cotnmunis, Blyth, White's N. H. Selborne p. 261. (1850.) Anthus intermedius, Severtz., Ibis, 1876. p. 179. Anthus pratensis lál^a. Leírása : E fajt, melynek nuistrázata annyira hasonlít az Anthus trivialis-\\oz, legszembetűnőbben hüvelykujjának hosszúra megnyúlt karma jellemzi (1. ábra), mely első pillanatra is az A. trivialis-tóX megkülönbözteti ; színezése tekintetéből pedig hátának olajzöldes árnyalatával különbözik. Hossza k. b. 16, szárnya 7'4 — 8, farka 6 — 6"5, csőre 1, csüdje 1"9 %n. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa; a telet a Mediterrán zónakörben tölti. Magyarországon csak átvonulása alkalmával, tavaszkor és őszkor nagyobb csapatok- ban szokott megjelenni. Fővonulása tavaszkor márcziusban, őszkor pedig októberben észlelhető. Enyhébb télen, hómentes helyeken egyenkint át is telel. ANTHUS CERVINUS (Páll.). Rőtbegyű pipiske. Motacilla cervina, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 511. (1811.) Anthus cecilii, Aud., Descr. de l'Egypte p. 360 pl. 5. f. 6. (1828.) Anthus pratensis nubicus, Hempr. & Ehrb., Symb. Phys, fol. dd. (1828. Ajithus rufogularis, Brehm, Vög. Deutschl. p. 340. (1831.) Anthus pratensis rufogularis, Schleg., Rev. Crit. p. XXXVI. (1840.) Anthus rufosuperciliaris, Blyth, Journ. As. Soc. Beng. 1860. p. 105. Anthus thermophilus, Shwinhoe, Ibis, 1860. p. 55. Anthus japonicus, Shwinhoe, Ibis, 1861. p. 333. Anthus ruficollis, Heugl., Orn. N. O.-Afr. I. p. 323. (1869.) 56 Passeriformes. Leírása: A vén hím tavaszkor fölül olyan, mint a réti pipiske, azzal a különb- séggel, hogy deréktája is erősen feketével foltozott ; a csó'r és szem közötti része, szemöldökíve, nyaka oldala, előnyaka és melle világos téglavörös, s e szín észre- vétlenül olvad egybe a has sárga színével ; melle és hasa oldalán némi pettyezés és sávozás látható ; csőre szarúbarna, az alsó káva töve és lába világos szaruszínű. Hossza k. b 16"5, szárnya 8"8, farka 6"5, csőre TI, csűdje 2*1 %. A tojó külön- bözik a hímtől, a mennyiben rőt színe csakis a torkát borítja, s pettyezése és sávo- zása pedig erösebb. A fiatal őszkor nagyon hasonlít a réti pipiskéhez, mert a torok vörhenyes színe teljesen hiányzik, de a deréktáján levő határozott pettyezéssel s egyáltalában erősebb és sötétebb mustrázatával attól mégis különbözik. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör északi része, a honnan télre a Mediterrán zónakörbe és Indiába költözködik. Nálunk átvonuló s csakis az átvonu- lás ideje alatt, — mely tavaszkor május elejére, őszkor pedig október elejére esik — található. ANTHUS CAMPESTRIS (Linné). Pusztai pipiske. Alauda cainpestris, Linné, Syst. Nat. I. p. 288. (1766.) Alauda mosellana, Gmel., Syst. Nat. I. p. 794. (1788.) Alotacilla manilata, \ Motacilla ..assitúus^sj ^mel., Syst. Nat. I. p. 965. (1788.) Antkus campestris (Linné), Bechst., Naturg. Deutschl. III. p. 722. (1807.) Aiíthus gratidior, Pallas, Zoogr. Rosso-As. I. p. 525. (1811.) Aiitlms 7-i(fescens, Temm., Man. d'Orn. I. p. 267. (1820.) Anthus brachycentriis, Hempr. & Ehrb., Symb. Phys. fol. dd. (1828.) Aiithus agrorum, \ Anthus siibarquatus, j, Brehm, Vög. Deutschl. p. 324—325. (1831.) Aiühus flavesceus, J Agrodroma rufula, Jerd., Madr. Journ. XI. p. 34. (1840.) Corydalla vierthaleri, \ Corydalla gracilis, \ í^^'^hm, Vogelfang. p. 137-138. (1855.) Corydalla striaia, \ Corydalla arvensis, \ >nalis, Corydalla arenaria, Corydalla septentrionalis, \ ^^■^^™' Naumannia, v. p. 79. (1855.) Leírása: Tavaszkor fölül világosbarna, agyagsárga árnyalattal bevont, fején és hátán, a tollak gerincze mentén, többé-kevésbbé sötét színnel sávozott ; alul fehér agyagsárga árnyalattal ; szemöldökíve és szeme alatt agyagsárga ; a szem és csőr közötti része, az alsó álkapocs szögletétől a torok mindkét oldalán lefutó keskeny vonal fekete ; begyén néha hosszsávok nyomai láthatók ; szárnya és farka sötétbarna, a tollak szegélye agyagsárga ; középfedői centruma fekete, farkának két szélső tolla fehér, s ezeknek széle belső zászlaján fekete; második farktollának külső fele többé-kevésbbé fehér ; csőre és lába világos szaruszínű ; szeme barna. Nyáron a madár agyagsárga árnyalata eltűnik. A hím és tojó nem különbözik egymástól. Hossza k. b. 18, szárnya 8-9 — 9"4, farka 7 — 8, csőre 15, csűdje 2*6 %. A fiatal fej- és háttollainak szegélye, torka és hasa fehér, begyén és mellén erősen pettyezett. Fam. Motacillidae. 5' Földrajzi elterjedése : Közép-Európa, a Mediterrán zónakör és Közép-Ázsia. Télen a megfelelő' délebb vidékekre vonul. Magyarországon a lapályos vidékeken mindenütt gyakori. Hozzánk áprilisban érkezik s szeptember végén és október elején távozik. ANTHUS SPIPOLETTA (Linné). Hegyi pipiske. Alauda spinoletta (error), Linné, Syst. Nat. I. p. 288. (1766.) Anthiis aquaficiis, Bechst., Naturg. Deutschl. III. p. 745. (1807.) Anthiis moiitanus, Koch, Syst. baier. Zool. I. p. 179. (1815.) Anthus coutellii, Aud.. Descr. Egypte p. 360. pl 5. f. 5. (1828.) Anthits alpitius, \ ^ , , , ^ , ,, , ,. > Brehm, Vög. Deutschl. p. 329. (1831.) Anthus hiemahs, J > & r- \ / .> Anthus orientális, Brchm, Vogclfang, p. 138. (1855.) Anthus major, \ , ,, ; Brehm, Naumannia, v. p. 79. (1855.) Anthus ?ntnor, ] Leírása: A vén hím tavaszkor íöliil földszínű barna, mely szín fején szür- késbe megy át ; a hát és fej tollainak centruma alig észrevehetöleg valamivel sötétebb színbe árnyalódik ; szemöldökíve és alul a madár piszkosfehér ; elönyaka és melle fakó színnel árnyalt s hasa oldalán barna hosszsávokkal tarkázott ; fülfedó'i barnák ; farka sötétbarna ; a két szélső farktoll fehér, s ezek belső zászlaján a tő felé szélesedő barna sáv van, a második farktoll barna, hegyén háromszög- alakú fehér folttal ; alsó szárnyfedötollai piszkosfehérek ; csőre és lába sötét szaru- színű; szeme barna. Hossza k. b. 17, szárnya 9*2, farka 75, csőre 1*3, csíídje 23 %. A tojó a hímhez hasonló ruházatot visel. A fiatal őszi ruhája fölül többé-kevésbbé vörhenyes sárgásba hajló földszínű barna ; alul piszkosfehér, melle és hasa oldala sötétbarnával erősen pettyezett. földrajzi elterjedése: Dél-Európa és Közép-Ázsia; télen a Mediterrán zóna- körbe és Üél-Indiába vonul. Magyarországon a magas hegyeken fordul elő; főleg a Kárpátokban és az erdélyi havasokon él. Tavaszi és őszi vonulása alkalmával a lapályos helyeket is fölkeresi. Motacilla. Linné, Syst. Níit. I. p. 328. (1766.) Typus : Motacilla álba, Linné. MOTACILLA ÁLBA, Linné. Barázda billegető. Motacilla álba, Linné, Syst. Nat I. p. 331. (1766.) Motacilla cinerea, Gmel, Syst. Nat. I. p. 961. (1788.) Motacilla albeola, Pali., Zoogr. Rosso-As I. p. 506. (1811.) Motacilla septentrionalis, \ Motacilla sylvestris, J Brehm, Vög. Deutschl. p. 347—348. (1831.) Motacilla brachyrhynchos , 1 Motacilla gularis, Swains., B. \V. Afr. II. p. 38. (1837.) Motacilla fasciata, \ ,^ - ,^v ,, ^ .„ -^ . ,. > Brehm, Vogelf. p. 143. (1855.) Motacilla cervtcahs, j ' » t- Motacilla major, Brehm, Naumannia, v. p. 280. (1855.) 58 Passeríformes. Alútacilla álba feje (tavaszkor) és lába. Leírása: A vén hím tavaszkor hátán kékes hamuszürke, deréktáján sötétebb, s a felső farkfedöin feketébe hajHk; homloka, szeme körül, fülfedó'i és nyaka oldala fehér; fejteteje, tarkója, elönyaka és begye fekete; melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek; oldalán, mellétől vékonyáig, hamuszürke; szárnya barna, har- madrendű evezői és középfedöi feketék, fehér külső szegélylyel ; farka fekete, két pár szélső tolla fehér s belső zászlajuk tövük felé feketével szegett; csőre és lába fekete; szeme barna. Hossza k. b. 19, szárnya 86 — 9, farka 8'5 — 9"5, csőre TS, csüdje 2'3 7«. A tojó a hímhez hasonlít. A vének tollruhája télen abban különbözik a tavaszitól, hogy a torok és begy egy része is fehér s csak a begy alsó részén van egy nagy patkóalakú fekete folt ; a fej fehér szine néha kénsárga lehelettel van befuttatva. A fiaínlok első őszi ruhája hasonlít a vének téli ruházatához, fejük tetején azonban nincs meg a fekete szín, s a hátéhoz hasonló szürkeszínű. Földrajzi elterjedése : Nyáron a palaearktikus zónakör, télen a megfelelő déli tartományok. Magyarországon mindenütt közönséges. Február második felében s ápril elején érkezik és késő őszkor távozik a déli vidékekre. Kivételes esetekben, enyhébb télen, egyes példányokban át is telel. Calobates. Kaup, Natürl. Syst. p. 33. (1829.) Typus : Calobates melanope (Páll.). CALOBATES MELANOPE (Pall.j. Hegyi billegető. Motaci/la melanope, Pali., Reis. Russ. Reichs, III. App. p. 696. (1776.) Motacilla boarula, Linné, Mant. p. 527. (1771.) Motacilla íscltutsctiensis, Gmel., Syst. Nat. I. p. 962. (1788.) Motacilla sulplturea, Bechst., Naturg. Deutschl. III. p. 459. (1807.) Motacilla cinerea, Leach, Syst. Cat. Mamm. etc. B. M. p. 22. (1816.) Motacilla bistrigata, Raffl., Trans. Linn. Soc. XIII. p. 312. (1820.) Calobates sulptiurea (Bechst.), Kaup, Natürl. Syst. p. 33. (1829.) Motacilla montium, Brehm, Vög. Deutschl. p. 345. (1831.) Motacilla rivális, Brehm, Vogelfang. p. 143. (1855.) Palletiura robusta, Brehm, Naumannia, v. p. 280. (1855.) Motacilla lindermayeri, Brehm, in Linderm. Vög. Griechl. p. 82. (1860.) fíudytes novae-guineae, A. B. Mey., Isis, Sitzungsb. 1875. Fam. Motacillidne. 59 Leírása: A vén hím tavaszkor fölül kékes hamuszürke, s e szín a deréktájon, de különösen a felső farkfedökön élénk olajzöldbe árnyalódik ; szemöldökíve fehér; nyaka oldala szürke; torka fekete, s a hol ez utóbbi két szín találkozik, vagyis a kantárszárán fehér; alul a madár sárga, legélénkebb hasa közepén és alsó farkfedó'in; szárnya fekete, másodrendű evezőinek töve fehér; három szélső farktolla fehér s az elsőt kivéve, külső zászlóján töve íelé szélesedő fekete, többi farktoUa fekete s a két középső külső felén zöldesszürkével szegett ; csőre fekete • lába világos szaruszínű ; szeme barna. Őszkor a torok fekete színét fehér helyettesíti. Hossza k. b. 20, szárnya 85, farka 10-5, csőre 1-3, csűdje 2 %. A tojó hasonlít a hímhez, azonban kevésbbé élénk színezésű. Földrajzi elterjedése: A palaearktikus zónakör. Minálunk a hegyes vidékeken patakok mentén mindenütt közönséges. Vonulásakor a lapályokat is fölkeresi. Bud} tes. CuviER, Régne Anim. 1. p. 371. (1817.) Typus : Budytes flaznis (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A fejtető zöld. a\ A homlok sárga campestris (59. old.). b^. A homlok szürke taivanus (60. old.). b. A fejtető világosszürke. c\ A fülfedök szürkék flaviis (61. o!d.). d\ A fülfedők fehérek subsp. beema (61. old.). c. A fejtető sötét szürke borealis (62. old.). d. A fejtető fekete. e^. Szemöldökívvel paradoxus (62. old.). /^ Szemöldökív nélkül feldeggi (63. old.). BUDYTES CAMPESTRIS (Páll.) Mezei sárga billegető. II. Tábla. 1. ábra. Motacilla campestris. Pali., Reise Russ. Reichs, III. Anh. p. 697. (1776.) Motacilla citreola (nec Pali.), Auct. plur. special. hungar. Budytes flavissima, Blyth, Mag. Nat. Hist. VII. p; 342. (1834.) Budytes rayi, Bonap., Comp. List. B. Eur. ect. p. 18. (1838.) Motacilla flava anglica, Sund., OEfv. K. Vet.-Akad. Stockh. 1840. p. 53. Budytes campestris (Pali.), Key. & Blas., Wirbelt. Eur. p. XLIX (1840.) Motacil/a Jlava rayi, Schleg., Rev. Crit. p. XXXVIII. (1844.) Budytes neglectus (nec Gould), Brehm, Vogelf. p. 142. (1855.) Motacilla Jlava campestris, Heugl., Orn. N. O.-Afr. I. p. 322. (1869.) Aíotacilla Jíava, var Jlavifrons, Severtz., Türk. Jevot. p. 67. (1873.) Budytes ffavifrons, Severtz., Str. Feath., 1875. p. 424. Motacilla Jlava flavicapilla. Petényi, Term. Tud. Társ. Évk. 1842. p. 193. 60 Pa,sseriformes. Leírása: A vén hím tavaszkor fölül olajzöld s e szín fején többé-kevésbbé sárí^ásba árnyalódik, homlokán pedig liatározottan sárga ; szemöldökíve, szeme alatt és alul az egész madár élénk sárga; szemén keresztül egy barnás olajzöld szalag húzódik ; szárnya barna szürkészöld szegélylyel ; farka fekete, két pár szélső tolla fehér s belső zászlaja feketével szegett; csőre és lába feketésbarna; szeme barna. Őszkor fölül barna zöldessárgával árnyalt; szemöldökíve és alul a madár világossárga, torka fehérbe, begye fakóbarnába hajlik. Hossza k. b. 17, szárnya 8*2, farka 7-5, csőre 1-2, csűdje 2 2 %. A tojá tavaszkor hasonlít a hímhez, de homloka zöld s az egész madár vala- mivel halványabb. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakörnek két elszigetelt pontján: egyik Nyugat-Európában különösen Angliában, másik Dél-Oroszország és Közép-Ázsia közt van. A nyugat-európai példányok télre Afrika nyugoti partjaira vonulnak. Magyarországon hitelesen csak egy esetben észleltetett és pedig Petényi Salamon által, a ki egy őszi tollazatú hím példányt lőtt 1842-ben Stubnya környékén. E példány a Magy, Nemzeti Múzeum gyűjteményében őriztetik. BUDYTES TAIVANUS, Swinhoe. Ázsiai sárga billegető. II. Tábla. 2. á b r a. Budytcs tawa7ius, Swinhoe, Proc. Zool. Soc. 1863. p. 334. Budytes melanotis, Swinhoe, Ibis, 1864. p. 364. Budytes flavus taivanus, Seebohm, Ibis, 1884. p. 39. Motacilla faivana (Swinh.), Sharpé, Cat. B. Br. Mus. X. p. 514. (1885.) Leírása: A vén hím tavaszkor fölül, beleértve a fejtetöt olajzöld, deréktáján sárgába árnyalódik; homloka kékesszürke; szemöldökíve sárga; a szem és csőr közötti része és fülfedő tollai sötétszürkék sárga középfolttal; szárnya sötétbarna, világosbarna és sárgásszürke szegélylyel; farka fekete; két pár szélső tolla fehér belső zászlaján fekete szegélylyel; csőre és lába fekete, szeme barna. Hossza k. b. 17, szárnya 8'4, farka 7'5, csőre 1*4, csűdje 2'3 %. A vén tojó fölül zöldesbe hajló barnásszürke; feje szürkés; szemöldöke sárgásfehér; alul sápadt sárga, begyén és torkán fehéres; szárnya és farka mint a hímé. Földrajzi elterjedése: Sharpé szerint (Cat. B. Br. Mus. vol. X. p. 515.) a Kurile-szigetektől kezdve Kelet- Szibérián át, Dauria és Amur tartomány, Khina és Formosa-sziget; télen a Malai-félsziget. A Magyar Nemzeti Múzeumban egy hím és tojó van, melyet Szikla Gábor tanár gyűjtött 1893. év tavaszán a velenczei-tó partján Fehérmegyében. Ezek a Magyarországon lőtt egyedüli példányok. II. Tábla. E' Wadarasz 63' r 3jz.es lirtogr 1. BUDYTES CAMPESTRIS 3. RüDYTES FLAVUS £. BU0YTES BOREALIS 2 BUD'lTES TÁlVANiJS if BUDYTES BEEMA. 6 BUDYTES PABADOXA -y BUD-ZTES feldegg: F^m. Motacillidae. 61 BUDYTES FLAVUS (Linné). Európai sárga billegető. II. Tábla. 3. ábra. Motacilla flava, Linné, Syst. Nat. I. p. 331. (1766.) Motacilla flaveola, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 501. (1811.) Moiacilla chrysogastra, Bechst., Kurze Übers. p. 327. (1811 ) Motacilla flavescens, Steph., Gen. Zool. pt. 2. p. 559. (1817.) Budytes flavus, Cuv., Regn. Anim. p. 371. (1817.) Motacilla flava vulgáris, Sund., OEfv. K. Vet. -Akad. Stockh. 1840. p. 53. Budytes gouldi, Macgill., Man. Brit. B. I. p. 163. (1840.) Budytes fasciatus, Brehm, Vogelfang, p. 141. (1855.) Motacilla flava typica, Radde, Reise Ost.-Sib. Vög. p. 229. (1863.) Motacilla flava ciuereocapilla fasciata, Heugl., Orn. N. O.-Afr. I. p. 321. (1869.) Budytes leucostriatus, Budytes flavescens, Budytes flavus leucostriatus, Stejneger, Bull. U. St. N. M. No. 29. p. 280. (1885.) tus, \ > Homever, íourn. f. Orn. 1878. p. 128—131. Leírása: Tavaszkor a ven hím feje kékesszürke, szemöldökíve fehér; feje oldalt sötétszürke, néha fehérrel tarkázott; háta és deréktája olajzöld; alul élénk sárga; tokája többé-kevésbbé fehér; szárnya sötétbarna sárgásszürke szegélylyel; farka fekete, két pár szélső tolla fehér, belső zászlaján fekete szegélylyel; csőre és lába feketésbarna; szeme barna. Hossza k. b. 17, szárnya 82, farka 7'5, csőre 11, csűdje 2'2 %. A tojó feje szürke, háta barnás, deréktája olajzöldes; alul sápadt sárga, leg- élénkebb hasa közepén és alsó farkfedöin, leghalványabb begyén és torkán, a hol piszkos fehérbe árnyalódik; szemöldökíve fehér; csőre, lába és szeme mint a hímé. Őszkor a vének fölül barnák; szemöldökívük, torkuk és begyük fehér fakó- barnás árnyalattal; hasuk és alsó farkfedőik sárgák. A fiatalok a véneknél jóval halványabbak. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakörben két elszigetelt pontján van; az egyik Európára esik, a másik Ázsia északkeleti részére. Az európai példányok Afrikában, a kelet-ázsiai példányok pedig a Csendes tenger szigeteinek nagy részén telelnek. Magyarországon vizenyős réteken mindenütt közönséges. Ápril második felében érkezik s szeptemberben távozik. BUDYTES BEEMA (Sykes). Keleti sárga billegető. II. Tábla. 4. á b r a. Motacilla beema, Sykes, Proc. Zool. Soc. 1832. p. 90. Budytes brevicaudatus, Homeyer, Journ. f. Orn. 1878. p. 131. Motacilla flava, var. beema, Pleske, Rev. Turkest. Orn. p. 24. (1888.) Motacilla flava beema, Almásy, Ornith. Jahrb. IX. p. 88. (1898.) Budytes beema (Syk.), Madarász, Természetrajzi Füz. XXII. p. 347. (1899.)^ Leírása : Nagyon hasonlít az európai sárga billegetőhez, a melytől a követ- kezőkben tér el: feje világosabb szürke s pofatája és fülfedö tollai színe szürke helyett fehér s csak a szemén át húzódó szalag szürke; csőre, lába és szeme barna. Hossza k. b. 165, szárnya 78, farka 7, csőre 1"2, csűdje 2'3 %. 5 62 Passeriformes. Földrajzi elterjedése: «Nyugat- és Közép-Szibéria; Afghanisztánban és Indiában telel. Vonulása alkalmával valószinűleg Nyugat-Európában és a Mediterrán zóna- körben is előfordul. » (Sharpé, Cat. B. Br. Mus. X. p. 521.) A Magyar Nemzeti Múzeumban egy hiteles magyarországi példány van, melyet Petényi Salamon lőtt Péterin, Pestmegyében 1828. május 4-én. BUDYTES BOREALIS (Sund). Északi sárga billegető. II. Tábla. 5. á b r a. Motacilla flava borealis, Sundev., OEfv. K. Vet.-Akad. Stockh. 1840. p. 53. Budytes scliisticeps, \ r, , ^ r , ■ ^ i Hodgs., in Grav's Zool. Mise. p. 83. (1844.) Budytes fulinvetiter, J ^ i \ > Motacilla viridis, Gray, Gen. B. I. p. 203. (1847.) Aíotaa'llu ciiiereocapilla (nec Savi), Evcrsm., Bull. Mosc. 1850. p. 570. Budytes atricapillus, Brchm, Vogclfang, p. 141. (1855.) Leírása: Tavaszkor a vén hím feje sötétszürke, csőre és szeme közt, valamint fülfedőin feketébe árnyalt; szemöldökíve teljesen hiányzik; alul élénk sárga, csak tokáján néha látható kis fehérség; háta, szárnya és farka olyan, mint a B. flavus-é, csőre és lába fekete, szeme barna. A tojó az európai sárga billegető tojósához hasonlít, háta azonban valamivel sötétebb barna. Hossza k. b. 17'5, szárnya 8*5, farka 8, csőre 1-4, csűdje 2*5 %. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör északi része, a honnan télre a mediterrán zónakörbe, Afrikába és Indiába költözködik. Magyarországon csak az átvonulás tartama alatt észlelhető A Magy. Nemzeti Múzeum gyűjteményében fog- lalt példányok a következők: cf, 9 Növi, Fiume Modrus vm. 1896 máj. 12.; cf Csaló- köz-Somorja 1899 máj. 7. BUDYTES PARADOXUS, Brehm. Dalmát sárga billegető. II. Tábla. 6. ábra. Budytes paradoxus , Brehm, Vogelfang, p. 142. (1855.) Motacilla kaletiiczenkii, Blasius, in Nachtr. Naum. Vög. Deutschl. p. 126. (1860.) Motacilla flava kaleniczenkii, Finsch, Verh. — Zool. — bot. Ges. 1879. p. 63. Motacilla paradoxa (Brehm), Sharpé, Cat. B. Br. Mus. X. p. 531. pl. VIII. f. 5. (1885.) Motacilla feldeggii paradoxa, Almásy, Orn. Jahrb. IX. p. 99. (1898.) Leírása: Nyáron a vén hím feje fekete s tarkóján e szín szürkébe megy át; szemöldökíve fehér, háta barna zöldes árnyalattal; dereka olajzöld, szárnya sötét- barna keskeny fakó szegélylyel; farka fekete, két pár szélső tolla ellenben fehér, csak belső zászlójának széle fekete; alul élénk sárga; kantára fehéres; csőre és lába fekete; szeme barna. Tavaszkor sokkal élénkebb színű mint nyáron. Hossza k. b. 17, szárnya 8*1, farka 8, csőre 13, csüdje 23 %n. A tow ismeretlen. Földrajzi elterjedése: Sharpé szerint (Cat. B. Br. X. p. 531.) Magyarországtól és Dalmátiától kezdve kelet felé Dél-Oroszország és Crimea a kel. hossz. 47**-áig Bam. Sylviidae. 63 terjed. Magyarországon Temes-megyében Temes-Kubin környékén fordul elö (1. Almásy G. Ornith. Jahrb. IX. p. 99. 1898.). A Magy. Nemzeti Múzeumban még nincs honi példány. A fönti leírás schmidhoffeni lovag Tschusi Viktor magán- gyűjteményében lévó' magyarhoni példányról van véve, mely ugyancsak Temes- Kubinból származik és 1898 június 4-én lövetett. BUDYTES FELDEGGI (Michach.). Feketefejű sárga billegető. II. Tábla. 7. á b r a. Moiacilla feldeggi, Mich., Isis, 1830. p. 814. Rudytes me/anocephaius, Bonap., Fauna Ital., Ucc. pl. 31. f. 3. (1832-41.) Motacilla flava dalmatica, \ Af^t^.n^ f/^ ^ ^f -^ ^ i Sundev., OEfv. K. Vet.-Akad. Stockh. 1840. p. 54. A'lotacilla jiava afrtcana, J ^ Motacilla flava nielanocephala, Nordm., in Démid. Voy. Russ. Mérid. p. 239. (1840.) Budytes nigricaptlla, Bonap., Consp. Gen. Av. I. p. 249. (1850.) Budytes melanogriseus, \ Budytes aralensrs, ] Homeyer. Juurn. f. ürn. 1878. p. 128. Budytes melanocervíx, Homeyer, Mittheii. Orn. Ver. Wien, 1883. p. 86. Budytes feldeggi (Mich.), Madár,, Term. rajz. Füz. XXII. p. 347. (1899.) Leírása: Tavaszkor a vén hím feje teteje és oldala koromfekete; háta barnás olajzöld; alul élénk sárga; szárnya sötétbarna, világossárgába árnyalt szegélyiyel; farka fekete, két pár szélső tolla fehér s belső zászlajának szegélye fekete, legtöbb esetben a második pár toll külső zászlaján némi feketeség is látható töve felé ; csőre és lába fekete; szeme barna. Hossza k. b. 17, szárnya 8, farka 7*8, csőre 1*2, csüdje 2'2 %i. A tojó feje szürke; alul halványsárga; torka és begye fehéres. Földj-ajzi elterjedése : Dél-Kelet-Európa és Közép Ázsia; a telet Afrikában és Indiában tölti. E fajt Magyarországon Almásy G fedezte föl (1. Orn. Jahrb. IX. p. 98. 1898.) és pedig Temes-Kubinban 1896 máj. 21-én. A Magyar Nemzeti Múzeum- ban még nincs honi példányunk. A Il-dik tábla 7. ábrán bemutatott fej schmid- hoffeni LOVAG Tschusi Viktor magángyűjteményében lévő magyarhoni példány után készült, mely Temes-Kubin környékén lövetett 1898 június 29-én. VII. Család. Fam. Sylviidae. Poszátafélék. A rigófélékkei igen közel rokonságban álló poszátafélék családjánál nem találunk a fajok sokaságának összeségében oly morphológiai különbséget, mely azt határozottan jellemezné s mégis a fajok külső habitusában van valami, a mi az első tekintetre is elárulja, hogy ebbe a családba tartoznak. Az egyesegyedüli állandó jelleme e családnak, a mi által a rigóféléktől különbözik az, hogy a fiatalok első ruhájukban az anyaállathoz hasonlítanak, míg a rigófélék családjába 64 Passeriíormes. tartozóké az öregétől elütő, a mennyiben azok mindig bizonyos pettyezésekkel tarkázottak. A poszátafélék csőre vékony és hegyes, töve többé-kevésbbé lapított. A szájzugserték néha teljesen hiányoznak. A szárny hosszú, hegyes és laposan simul a testhez. Az evezők száma mindig 10; az első evező többé-kevésbbé rövid, de sohasem hosszabb a második felénél; a második evező hosszabb a másodrendű evezőknél. Évenkint kétszer: tavaszkor és őszkor vedlenek. Táplálékukat rendesen a rovarvilágból merítik, de őszkor gyümölcscsel is élnek. Általában véve vonuló madarak. E nagy, Amerika kivételével az egész földön elterjedt család fajainak száma hozzávetőleg sem mondható meg, mert szisztematikailag még nincsenek kellőleg rendezve; igen sok ide tartozó nem ez ideig még szétszórtan más családokba van beosztva. A nálunk előforduló poszátafélék biológiai szempontból két csoportra osz- lanak, ú. m.: erdei lakókra [Sylvia, Pylloscopiis és Hypolais)^ melyek erdők, ligetek és bokrokban és vizi lakókra {Acrocephalus, Potamodus, Loaistella, Calamodus és Lusciniold), melyek nádasokban, vizi növényzet közt és vizenyős réteken tartózkod- nak és költenek. A nemek meghatározó táblázata : a. A hónaljtollak és alsó szárnyfödők színe sárga. a^. A hónaljtollak és alsó szárnyfedők színe elüt a mell színétől; a csőr vékony, töve kevésbbé széles: poszátaszerű Pylloscopns (71. old.). b^. A hónalj tollak és alsó szárnyfedők sárga színe többé-kevésbbé a mell színével egyezik; a csőr szélesebb, különösen töve felé: nádirigószerű Hypolais (75. old.). b. A hónaljtollak és alsó szárnyfedők színe fehér, szürke, vagy világos fakóbarna. c^. A fark többé-kevésbbé egyenes vágású .... Sylvia (65. old.). d^. A fark erősen kerekített. a'^. A csőr erős, kissé lapított s töve felé ki- szélesedő Acrocephalus (77. old.). b'^. A csőr karcsú vékony: po.szátaszerű. «'l Az alsó farkfedő tollak erősen megnyúl- tak s majdnem a fark végéig érnek. a^. A hát egyszínű Potamodus (82. old.). b^. A hát pettyes Locustella (84. old.). b'^. Az alsó farkfedő tollak kevésbbé hosz- szúak és rövidebbek a szélső farktoUnál. c^. Az első evező rövidebb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál Calamodus (85. old.). d"^. Az első evező hosszabb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál Lusciuiola (88. old.). Fam. Sylviidae. 65 Sylvia. ScopoLi, Ann. I. Hist. Nat. p. 154. (1796.) Typus : Sylvia sylvia (Linné). Jellemek: A fark egyenes vágású, a szélső toll a többinél valamivel rövidebb. A szájzugserték megvannak, de gyengék. A láb aránylag meglehetősen erős. Kivétel nélkül mind rovarevök, de a fajok nagy része az őszi mozgalom alkalmával gyümölcscsel és bogyókkal is táplálkozik. Mind jó énekesek. Fészküket a föld szinétől 0"5 — 1 méter magasságban vagy azon fölül is bokrokba vagy durva sűrű gazba rakják s ezeket fűszálakból, rostokból és vékony ágacskákból készítik s szőrrel bélelik ki. A tojások száma 4 — -6, alakja és színe a fajok szerint változik. A fajok meghatározó táblázata : a. A szárny hosszabb a farknál. a^. Az első evező rövidebb az elsőrendű evezők- nek megfelelő fcdötollaknál; a második soha- sem rövidebb az ötödiknél (1. ábra 66. old.). a^. A fark felső és alsó fedőtoUai többé- kevésbbé harántsávoltak nisoria (65. old.). b'^. A fark felső és alsó fedőtollai nem sávoltak. íí'l A másodrendű evezők külső szegélye vörhenyes sylvia (66. old.). b"^. A másodrendű evezők külső szegélye nem vörhenyes simplex (67. old.). b^. Az első evező az elsőrendű evezőknek meg- felelő fedőtollaknál hosszabb, a második rövi- debb az 5-diknél (1. ábra 70. old.). c^. A fejtető fekete s e szín a fültájra is kiter- jed {lihii)\ a fejtető szürke {tojó). A szárny nagysága 7'5 — 8 % közt váltakozik orpheits (68. old.). iV^. A fejtető fekete s e szín nem terjed ki a fültájra (hűn); a fejtető rozsdaszínű {tojó). A szárny nagysága 7 — 7'6 % közt váltakozik atricapilla (69. old.), í'^ A fejtető mindkét nemnél szürke. A szárny nagysága 6 — 7 % közt váltakozik curruca (69. old.). b. A szárny rövidebb a farknál melanocepkala {70. old.). SYLVIA NISORIA (Bechst.). Sávos poszáta. Motacilla nisoria, Bechst., Naturg. Deutschl. IV. p. 580. Tb. XVII. (1795.) Curruca undata, 1 ^ , , _ . n ^ , ,\ ( Brehm, Vög. Deutschl. p. 414—415. (1831.) Lurruca undulata, ) 66 Pa,sseríformes. Sylvia Tíisoria szárnya. Leírása: A hím fölül barnásszürke; feje, dereka és farka egy árnyalattal szürkébb, szárnya pedig barnább a hátánál; másodrendű evezőinek és a szárny fedötollainak hegye fehér, e szín mögött keskeny fekete sáv látható ; farka, felső fedőtollai s néha válla is hasonló mustrázatú ; farktollainak hegye fehér s e szín két szélső tollán belső zászlójára is kiterjed ; alul fehér, mellén, oldalán és alsó farkfedőin barna árnyalatnak nyoma látható, egyébként szürkésbarna hullámsávokkal mustrázott; az alsó farkfedöin levő hullámsávok nagy folttá alakultak s a tollak középrészét foglalják el; csőre szürkésbarna; alsó kávájának töve világos; lába halvány szürkésbarna; szeme világos élénk sárga. Hossza k. b. 175, szárnya 8'9 — 9"3, farka 7"5, csőre r4, csűdje 2"5 %. A tojó annyiban különbözik a hímtől, hogy sávozása valamivel élénkebb és határozottabb. A fiatalok a vénektől különböznek, a mennyiben alul egyszinűek s a sávo- zásnak csak néha van némi nyoma, hasuk oldala és hátuk fehér helyett barnás- fehérrel szegett ; szemük pedig szürkésbarna. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa, Dél-Oroszország és Turkesztán. A Medi- terrán zónakört csak átvonulása alkalmával látogatja. Téli tartózkodásának helye pontosan még nem ismeretes. Minálunk meglehetősen gyakori s kertekben, lige- tekben tartózkodik és fészkel. Április végén és májusban érkezik s szeptember végén költözködik el. SYLVIA SYLVIA (Linné). Közönséges poszáta. Motacilla sylvia, Linné, Syst. Nat. I. p. 330. (1766.) Ficedula sioparola, Gerini, Orn. Meth. Dig. IV. p. 35. pl. CCCXVI. fig. 1. (1773.) Motacilla rufa, Bodd., Tabl. Pl. Enl. p. 35. (1783.) Sylvia communis, Latham, Gen. Syn. Suppl. I. p. 287. (1787.) Sylvia cinerea, Bechstein, Orn. Taschenb. I. p. 170. (1802.) Sylvia cineraria, Bechstein, Naturg. Deutschl. II. p. 534. (1807.) Sylvia cineracea, \ Sylvia fniticeti, \ Brehm, Vögel Deutschl. p. 420—421. (1831.) Sylvia caiiiceps, I Curruca cinerea, Curruca cineracea, Curruca frjiticeti, Ciirrtica caniceps, Sylvia sylvia typica, Sylvia sylvia caniceps, Sylvia sylvia fruticeti Brehm, Vogelfang, p. 227—228. (1855.) \ Prazák, J J ourn. f. Orn. XLV. p. 257. (1817.) Fam. Sylviidcte. 67 Leírása : A vén hím tavaszi ruházatban fölül szürkésbarna, legsötétebb a szárnyán és farkán; feje tiszta szürke; szárnya, de különösen másodrendű evezői és azoknak fedó'tollai világos rötbarnával szélesen szegettek; szélső farktolla fehér, csak belső zászlajának széle szürke, második farktollának hegye pedig fehér; alul fehér, legtisztább a torka és hasa közepe; begye borvörös színnel árnyalt s e szín a has oldalára is kiterjed s vékonyán barnásba megy át; csőre sötét-, lába és szeme világosbarna. Hossza k. b. 15, szárnya 7 — 7-5, farka 6 — 6-7, csőre 1, csűdje 2 %. A tojó némileg eltér a lűmtöl, a mennyiben fején és farkának fedőtollain hiányzik a szürke szín, a mit a háthoz hasonló barna helyettesít; mellén pedig nincs borvörös árnyalat. A hímek őszi vedlésük után a tojóra hasonlítanak. A fiatal szintén a tojóra hasonlít, csakhogy valamivel élénkebb és vör- henyesebb színezetíí. Földrajzi elterjedése: Egész Európa, a magas Északtól kezdve le a Földközi tengerig; keleten Perzsia, Nyugat-Szibéria és Turkesztán ; Közép és Dél-Afrikában telel. Magyarországon éppen úgy, mint mindenütt, egyike a legközönségesebb madaraknak. Áprilban érkezik és október első felében vonul a déli vidékekre. SYLVIA SIMPLEX, Lath.* Kerti poszáta. Sylvia simplex, Latham, Gen. Syst. Suppl. I. p. 287. (1787.) ? Motacilla hortensis, Gmelin, Syst. Nat. I. p. 287. (1788.) Sylvia hortensis (Gmel), Bechstein, Naturg. Deutschl. IV. p. 550. Taf. XIII. (1795.) Sylvia aedonia, Vieillot, N. Dict. D'Hist. Nat. XI. p. 162. (1817.) Curruca brachyrliynclios, \ . ^i^ /ioqi \ . / Brehm, Vo". Deutschl. p. 416. (1831.) Curruca grtsea, ] Sylvia salicaria (Linné), Apud Newton ed. Yarellis Br. B. p. 414. (1873.) * A legismertebb és legelterjedtebb név a kerti poszáta megjelölésére a Sylvia fiortensis, Bechst., de sajnos — a prioritás szigorú törvényének megtartása mellett — ezen kedves és teljesen megfelelő névtől meg kell válnunk, még akkor is, ha annak auktorjául nem a későbbi BECHSTEiN-t, hanem a korábbi Gmelin-I fogadjuk el, mivel már Latham, Gmelin előtt 1787-ben Syh'ia simplex nevet adott a kerti poszátának. Seebohm H. a Sylvia-nemröl irt kitűnő dolgozatában (. & t \ / Curruca superciliaris, \ Curruca septentrioualis, I Curruca assimilis, ^'^"^^^ Vogelfang, p. 228. (1855.) Curruca obscura, ) 70 Psbsseriformes. Sy/via ciirrnca szárnva. Leírása: A vén hím tavaszkor fölül világos palaszürke, hátán többé-kevésbbé barnás árnyalattal; a csőr és szem közötti része, nemkülönben fületája valamivel sötétebb a fej színénél; szárnya és farka barna; másodrendű evezó'i és farktoUai világos barnásszürkével szegettek ; farka szélső tolla fehér, belső zászlajának sze- gélye szürkésbarna; alul fehér, melle és oldala alig észrevehetó'leg barnával árnyalt; csőre sötét kékesszürke, alsó kávájának töve világos, lába és karmai kékesszürkék, szeme világosbarna. Hossza k. b. 15, szárnya 6 — 7, farka 5"8 6, csőre 1, csűdje 2 %. A tojó a hímhez hasonlít, de valamivel világosabb, a csőr és szem közötti része és fülfedöi pedig alig ütnek el a fej színétől. Földrajzi elterjedése : Európa az E. sz. 65^'-tól kezdve a Földközi-tengerig. A telet Észak-Afrika déli részén tölti. Magyarországon mindenütt előfordul és nagyon közönséges. SYLVIA MELANOCEPHALA (Gmel.). Szardíniái poszáta. Molacilla melatiocephala, Gmel., Syst. Nat. I. p. 970. (1788.) Sylvia inelaHOcepliala (Gmel), Lath. Ind. Orn. II. p. 509. (1790.) Curnica >neianocep/iaIa (Gmel.), Boie. Isis, 1822. p. .553. Pyrűphthahna nielanocephala (Gmel.), Bonap., Ucc. Eur. p. 37. (1842.) Sylvia űckrogejiioH, Linderm., Isis, 1843. p. 344. Melizophiliis melaiiocepltaliis (Gmel.), Cab. Mus. Hein. I. p. 35. (1850.) Curruca luctuosa, \ ^ , i Biehm, Voaelfang, p. 229. (1855.) Lurruca leucopogou, \ & ?,' i \ > Pyrophllialma Higricapilla, Brehm, Naumannia, V. p. 283. (1855.) Motacilla leucogaster, Ledru, fide Bolle, Journ. f. Orn. V. p. 282. (1857.) Dnmelicola me/anocepka/a (Gm.), Homeyer, Journ. f. Orn. X. p. 277. (1862.) Pyroplillialma mclanocephala iypica, Erlang., Journ. f. Orn. XLYil. p. 261. (1899.) Leírása: A hím tavaszkor fölül palaszürke; feje teteje, a csőr és szem közötti része, szeme alatt és fülfedői selyemszerű fényű koromfeketék; alul fehér, oldala szürke ; szárnya és farka szürkésfekete, szürke szegélylyel ; szélső farktollá- nak külső zászlaja és hegye fehér, a második és harmadik toll hegye szintén fehér; csőre sötét, lába világosbarna. Hossza k. b. 15-5, szárnya 6'1, farka 6'7, csőre 1, csűdje 2'1 %i. A tojó fölül barnás ; feje szürke ; hasa barnás árnyalattal bevont. Földrajzi elterjedése: A Mediterrán zónakör. Minálunk csak a magyar-horvát tengerparton fordul elő. Báró Washington Fiume környékén észlelte és gyűjtötte (1. Madarász, Zeitschr. f. ges. Orn. II. p. b52 1885.). A Magy. Nemz. Múzeumban még nincs honi példány. Fa,m. Sylviidae. '_ Ph3 lloscopus. BoiE, Isis, 1826. p. 972. Typus : Phylloscopus trochilus (Linné). Eltekintve a többi poszátafélék morphologiai jellemétől, e nemet egyedül az elsőrendű evezők alsó fedőtollainak és a hónaljtoUaknak szembetűnő élénk sárga szine jellemzi főképen Biológiai tekintetből azonban nagy eltéréseket mutatnak az ide tartozó fajok. Fészküket rokon társaiktól elütően félgömb alakban oldalbejá- rattal készitik s a földre vagy közel ahhoz rakják. Tojásuk száma 5 és 7 közt váltakozik; alapszínük fehér, barna vagy vörös pettyekkel és foltokkal borított. Mozdulatuk élénk és fürge; táplálékuk keresése közben szárnyaikkal csapkodnak légykapók módjára. Az ismert fajok száma mintegy 30 s ezek nyáron mind kizárólag a palaearktikus zónakörben élnek, téli tartózkodásra azonban mindig igen messze délre költöznek. Magyarországon csak 3 faj fordul elő. Az irodalomban elszórtan emlegetett /VíjV- loscopiis boné Ilii \^2i^k\^kh?íx\ való előfordulása merő tévedésen alapszik. (1. Természet- rajzi Füz. XXII. p. 495., 1899). A fajok meghatározó táblázata : a. Az első evező rövidebb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál sibílator (71. old.). b. Az első evező hosszabb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál. íZ^ A második evező nagyságra nézve az 5-dik és 6-dik közt áll (l. ábra 73. old.) trochilus {71. old.). b"". A második evező nagyságra nézve a 7-dikkel egyenlő (1. ábra 74. old.) rufus (74. old.). PHYLLOSCOPUS SIBÍLATOR (Bechst). Zöld rendiké. Műtacilla sihilatrix, Bechstein. Naturforscher. XX\'II. i). 47. (1793.) Sylvia sylvicola, Montagu, Trans. Linné. Soc. IV. p. 35. (1798.) Moiactlla sylvatica, Turton, Gen. Syst. Nat. I. p. 587. (1806.) Trochilus major, Forster, Synopt. Cat. p. 54. (1817.) Phyllopneuste megarltyttchos, Brehm, Vög. Deutschl. p. 425. (1831.) SyivJa prasina, RouilL, CtBepnoBt Hep. hbx. BopoH. ryó. CTp. 35. (1858.) Sylvia sibilans, Blyth in Wite's, Nat. Hist. Sclborne p. 26. (1858.) Phylloscopus sibilatrix (Bechst.), Secbohm, Cat. B. Br. Mus. V. p. 54. (1881.) Phylloscopus sibilator, Salvad., Elenco. Ucc. Ital. p. 133. (1886.) Phylloscopus sibilatrix flavescens, \ ^^^^^^^^^. .^^ ^ q^,^ ^LVII. p. 254-55. (1899.) Pliylloscopíis sibilatrix sibilatrix, \ » ' -» Leírása : A hím tavaszkor fölül sárgászöld, legélénkebb és legvilágosabb derék- táján és felső farkfedöin; a csőr és szem közötti része s ennek folytatása keskeny vonalban szeme mögött valamivel sötétebb a fej szinénél; a csőr tövétől kezdődő és a fülfedők végéig érő szemöldökíve élénk kénsárga; szárny- és farktollai feketébe 72 Fasseriformes. hajló szürkésbarnák a deréktáj színével egyező külső szegélyekkel; alul tiszta fehér; pofatája, torka és begye élénk kénsárga s e szín részben mellére és mellének oldalára is terjed; szárnyának alsó fedői, hónaljtollai s lábszárának sarok tollai élénk kénsárgák; evezői és kormánytollai alul fényes szürkésbarnák, belső szegélyükön pedig ezüstfehérek; csőre fölül barna, alul, különösen tövén világossárgás, szárú színű, lába világosbarna, talpa sárga; szeme barna. Hossza k. b. 13, szárnya 74 — 7-7, farka 5 — 5-5, csőre 1, csűdje 1"9 — 2 %. A íojd valamivel halványabb színű. A fiatalok valamint a vének őszkor jóval halványabbak a tavaszi példányoknál. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, az É. sz. óO'^-tól le a Közép-tengerig, nyugat felé az Urai-hegységig. Előfordul ezenkívül a Kaukasusban, Kis-Ázsiában, Palesztinában és Észak-Afrikában. Ez utóbbi helyen azonban csak télen. Dél- Európában csak mint átvonuló ismeretes. Közép-Európában költ. Nálunk meglehetősen gyakori s mindenütt előfordul, a hol lomberdők vannak. Április elején érkezik s szeptember végén vonul telelő helyére. PHYLLOSCOPUS TROCHILUS (Linné). Közönséges rendiké. Motacilla irochi/us, Linné, Syst. Nat. I. p. 338. no. 49. (1766.) Motacilla fiiis, Bechstein, Naturg. Deutschl. p. 678. (1795.) Sylvia flaviveHtris, Vieillot, Nov. Dict. d'Hist. Nat. XI. p. 241. (1817.) Trochilits medius, Forster, S^mopt. Cat. p. 54. (1817.) Phylloscopus trochihis (Linné), Boie, Isis, 1826. p. 972. Phyllopneuste arborea, \ jjf ,,\. , , , ,T ■ 'N ( Brehm, Vög. Deutschl. p. 427—428. (1831.) Fhyllopneiiste acrediila (Linne), j Sylvia melódia, Blyth, Rennie's Field Natúr. I. p. 425. (1833.) Curruca viridula, Hemprich & Ehrenberg, Symb. phys. Aves. bb. (1833.) Sylvia tamaricis, Crespon, Faun. Merid. I. p. 209. (1844.) Sylvia angusticauda, Gerbe, Fauné de l'Aube, p. 139. (1849.) Phyllopneuste Eversmanni, Bonnaparte, Consp. Gen. Av. I. p. 289. (1850.) Sylvia Meisíieri, Pássler, Naumannia, Bd. I. Heft 3. p. 56. (1851.) Ptiyllopneuste seple7itrionalis, \ Pl ,,\ / •/• ( Brehm, Vogelfang, p. 332. (1855.) Ptiyltopneuste gracttis, ) > & i-^' í- \ ' Pliyllopneuste major, Tristram, Ann. and Mag. Nat. Hist. 4 ser. Vol.- VIII. p. 29. (1871. Ptiylloscopus gaettíei, Seebohm, Ibis, 4-te ser. vol. I. p. 92. (1877.) PJiyllopseuste curvirostris, Madarász, Journ. f. Ornith. XXVIII. p. 326. (1880.) PItyllopneuste citritia, Severtz., Mensbier, Bull. Mosc. II. p. 119. (nom. nudum) (1883.) PItylloscopiis trocliitus septentrio7iatis, Prazak, Jour. f. Orn. XLV. p. 266. (1897.) Phylloscopus trocliilus feje és csőre fölühöl tekintve. Fam. Sylviidae. 73 Leírása: Tavaszi tollazatban a vén hím és tojó fölül szürkébe hajló olaj- zöldes színű, legélénkebb dereka táján, az egyes tollak gerincze mentén világos sárgás vonalkák húzódnak s e vonalkák legszembetünó'bbek a fején, a hol a gerinczek egymásra való fekvése folytán négy alig észrevehető fonálszerű világos hosszsávot képez, a csó'r tövétől kiinduló s a fültakarók végéig érő szemöldíve halványsárga; a szem és csőr közötti része, mely szeme mögött keskeny vonalban folytatódik fülfedöi fölé, sötétebb a fejtető színénél; szárny és farktollai olajbarnák, a deréktáj színének megfelelő zöldesszínü külső szegélylye! ; másodrendű evezőinek és azok fcdötollainak szegélye a legszélesebb ; elsőrendű evezőinek hegye szürkésfehér, valamint farktollai belső zászlajának keskeny széle is; alul fehér alapszínű, pofa- táján sárgás és olajzöldes árnyalattal bevont, torkán, begyén, mellén, hasa oldalán és alsó farkafedőin pedig olajzölddel árnyalt és kénsárga hosszfoltocskákkal tar- kázott; alsó szárnyfedői és hónalj tollai élénk kénsárgák. Nyári tollazata fölül többé-kevésbbé barnás színbe hajló, mert a tollak lekopása által elveszíti olajzöldes árnyalatát; alul piszkos fehér imitt-amott meg- maradt sárgás hosszfoltokkal; alsó szárnyfedőinek es hónaljtollainak élénk kénsárga színe változatlanul megmarad. Őszi tollazata olyan mint tavaszkor, csakhogy fölül élénkebb olajzöld és begye táján fakó színnel van árnyalva. A fiatalok főleg abban különböznek a vénektől, hogy fölül élénkebb olaj- zöldek, alul pedig egyöntetűen és egészen sárga színnel bevontak. A lábszár sarok tollazata minden ruházatban kénsárga. A hím és tojó külsőleg nem különbözik egymástól. Szeme és csőre sötétbarna, felső kávájának éle és az alsó töve világos szaru- színű; lába és karmai szürkéssárgák, talpa sárga Hossza k. b. 12-7, szárnya 6-2 — 7 (a 2-dik evező nagysága az 5-dik és 6-dik közt áll, A 3-dik és 4-dik a leghosz- szabb és k. b. egyenlő hosszú), farka 5—6, csőre OQ— M, csűdje 1-9— 2-1 %.. Fhylloicopus trocliilus szárnya. Földrajzi elterjedése: Északon egészen a 70 "-ig: Nagy-Brittaniától kezdve egész Své(dország, Norvégia és Lapponia; keleten Siberia; délen a Mediterrán zóna- kör és Afrika legdélibb tartományai; Afrikában azonban csak téli látogató. Tulaj- donképen Közép-Európában költ, Dél-Európában csak az átvonulás idejében tar- tózkodik. A Kaspi-tenger vidékein, Kis-Ázsiában és Palesztinában szintén csak mint átvonuló ismeretes. Magyarországon mindenütt meglehetősen közönséges s főleg lomberdőkben tartózkodik. Vonulása alkalmával, mely tavaszkor április első felére, őszkor pedig szeptember második felére vagy október elejére esik, nagy számmal észlelhető. 74 Passeriformes. PHYLLOSCOPUS RUFUS (Bechst.) Vörhenyes rendiké. Syh'ía rufa, Bechstein, Orn. Taschenb. I. p. 188. (1802.) Sylvia collybita, Vieill., Nouv. Dict. D'Hist. Nat. XI. p. 235. (1817.) Trochilus tníiior, Forster, Sj'nopt. Cat. p. 54. (1817.) Sylvia abietina, Nilsson, Kgl. Vet.-Ak. Handl. p. 115. (1819.) PhvllopJieiiste sylvestris, \ Phyllop)ieuste solitaria, j, Brehm, Vög. Deutschl. p. 431—432. (1831.) Phyllopiieuste pitieíorum, I Sylvia loquax, Herbert, Wite's Nat. Hist. of. Selb. p. 55. (1833.) Sylvia brevirostris, Srickland, Proc. Zool. Soc. Lond. p. 98. (1836.) Phylloscopus habessinicus, Blanford, Ann. and Mag. Nat. Hist. 4 ser. vol. IV p. 329. (1869.) Phxlloscopus Bre/mii, Homeyer, Erinnerschr. Vers. deutsch. Ornith. p. 48. (1870.) Phylloscopus abyssiniciis, Blanford, Geol. and Zool. Abyssinia. p. 378. (1870.) Phyllop/ieusle Tristrami, Brooks, íide Dresser, Proc. Zool. Soc. Lond. 1872. p. 25. (nomen nudum). Phylloscopíis ?-íífi(s var. obscurus, Radde, Ornis Caucas. p. 233. (1884.) Phylloscopus trochilus sylvestris, Prazák, Journ. f. Orn. XLII. p. 59. (1894.) Phylloscopus rufus sylvestris, Prazák, Journ. f, Orn. XLV. p. 270. (1897.) Leírása: Tavaszkor a vén fölül olajzöldes árnyalatú barnás.szürke, legélénkebb deréktáján; a csőr és szem közötti része, továbbá szeme mögötti keskeny vonal a fejtető színével egyező; szemöldökíve elöl sárgás, hátrafelé fehérbe, majd takó- szürkébe hajlik; szárnya és farka szürkésbarna, szürkészölddel szegett; üirktollai belső zászlajának szegélye vonalvékonyságban ezüstszürke; alul piszkosfehér alap- színű, kénsárga hosszfoltocskákkal rajzolt; pofatáján, mellén és oldalán gyengén fak(')színű árnyalattal bevont; alsó szárnyfedői és hónaljtollai élénk kénsárgák. Aj'^'- ron fölül szürkésbarna, mert hiányzik az olajzöldes árnyalat; alul tisztább fehér, mellén és oldalán nincs fakószerü árnyalata. Őszkor fölül inkább sárgásbarna színű, alul pedig egészen, még alsó farkfedó'i is sárgával és fakóbarnás színnel vegyesen van bevonva; csőre fölül barna, alul világosabb; lába és karmai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 15, szárnya 5"3 — 6*6, (a 2-dik evező rendesen a 7-dik evezővel egyenlő hosszúságú; kivételes esetekben annál vagy valamivel hosszabb vagy rövidebb, de mindig közel áll ahhoz; a 3-dik és negyedik evező a leghosszabb s k. b. egyenlő hosszú, az 5-dik ezeknél valamivel rövidebb); farka 5 — 5-7, csőre 0-9 -1-2, csűdje 1-8-2 %,.. Phylloscopus rufus szárnya. A hím és tojó külsőleg nem különbözik egymástól, de a tojó rendesen vala- mivel kisebb a hímnél. A fiatalok tollruhája hasonlít a vének őszi ruházatához, mindazonáltal fölül és alul élénkebb. Fa,m. Sylviidae. 75 Földrajzi elteijedése : Európában majdnem az északi körig terjed s mindenütt hol alkalmas helye kínálkozik költ is. Kis-Ázsiában, Palesztinában és Abesziniában telel. Görögországban, Dél- Olaszországiján, Spanyolországban és Észak-Afrikában állandó madár. Magyarországon mindenütt előfordul; különösen a fenyveserdöket kedveli; részben azonban a lapályos lomberdőkben is költ. Tavaszkor, de különösen őszi vonulása alkalmával mindenütt nagy számmal jelentkezik.^Márczius havában érkezik és október végén vagy november első felében költözködik el. Hypolais. Kaup, Natürl. Syst. p. 96. (1829.) Typus : Hypolais hypolais (Linné), E nem azt a kis csoportot foglalja magába, mely természetes kapcsot képez a rendikék és nádirigók között Lapított és tövén kiszéleseedö csőrük hasonlít a nádirigó csőréhez, farkuk azonban egyenes vágású, mint a Phylloscopus-é. Élet- módjuk és viselkedésük tekintetében inkább az utóbbiakra ütnek. Tojásaik alapszíne lilásszürke vagy lilás rózsaszínű, feketével pettyezett. Nálunk csak két faja tordul elő.* A fajok meghatározó táblázata : a. A szárny hosszú és hegyes; az első- és másodrendű evezők közti távolság valamivel nagyobb a csüd hosszánál; a második evező a 4-dik és 5-dik közt áll (1. ábra 76. old.); a láb kékes hypolais (75. old.). b. A szárny rövidebb és tompább; az első és másod- rendij evezők közti távolság jóval rövidebb a csüd hosszánál; a második evező a 6-dik és 7-dik között áll (1. ábra 77. old.); a láb barnás polyglotta (77. old.). HYPOLAIS HYPOLAIS (Linné). Sárga füzike. JMotacilla hippolais, (error.) Linné, Syst. Nat. I. p. 330. (1766.) Sylvia hypolais (Linné), Bech.st., Orn. Taschenb. p. 173. (1802.) Sylvia icterina, Vieillot, N., Dict. d'Hist. Nat. XI. p. 194. (1817.) Hypolais alticeps, \ Hypolais média, J Brehm, Isis, 1828. p. 1283. Hypolais pla)iiceps, I <. a 4-diknél is rövidebb. Az átlag tehát az, hogy a 2-dik a 3-dik és 4-dik közt áll. Acrocephalus streperus-náX (ugyancsak 20 példányt véve): 5-nél a 2-dik evező a 3-dik és 4-dik közt áll, 10-nél a 2-dik > egyenlő a 4-dikkel, 5-nél a 2-dik > a 4-diknél is rövidebb. Az átlag tehát az, hogy a 2-dik egyenlő a 4-dikkel. Az Acrocephalus palttstris színezetét az olajzöldes árnyalat jellemzi, mely a deréktájon nyer legnagyobb élénkséget, míg az Acrocephalus streperus színének árnyalata barnába hajló s ugyancsak a deréktájon éri el élénkségének legmaga- sabb fokát. Mindazonáltal mind a két alaknál vannak kevésbbé typikusan színezett * Egy Noviban 1898 május 9-én lőtt példánynak a lába friss korában élénk palaszürke volt, olyan mint az Ázsiában élő Acrocephalus orien(alis-é; szárnyaránya azonban rendes. 6* 80 Passeríformes. példányok, ugy hogy az egyes példányok nagyon könnyen zavarra adhatnak okot s csak akkortisztázhatók, ha sorozatokkal hasonlíthatjuk össze. Biológiai tekintetben e két faj között épen ellenkezőleg aránytalanul nagy különbségeket látunk. Az Acrocephahis streperiis mindig a legsűrűbb nádasokat keresi fel s abból ritkán távozik. Fészkét a víz tükre fölé építi nádszálakhoz fűzve ép úgy mint a nagy nádirigó; mozdulatai is inkább a nagy nádirigóra emlékeztetnek, éneke pedig, habár melodikus, folyton rikácsolással van összekötve. Az Acrocephahis palustris ellenben sohasem költ a nádasokban, hanem a nádasok mellett lévő vizenyős helyeken, fűzfabokrok vagy más lombos növényzet közt. Mozdulatai nagyban elütnek az A. streperus mozdulataitól. Éneke igen melodikus és finom, nem kever belé rikácsoló hangokat. Éneklési képessége oly annyira kifejlett, hogy rendes tipikus énekén kivűl más madarak énekét is képes utánozni. A hol az Acrocephahis palustris és Acrocephahis sh-eperiis ugyanazon vidéken közel szomszédságban együtt tanyázik, nincs kizárva az, hogy egymás között párosodik is. Talán épen ezen párosodás szülte korcs alakok azok, melyeken némely ornithologus nem bír ehgazodni, még ha az életmódot figyelembe vette is. S ezekben aztán egy új fajt vagy alfajt vél felfedezni, a melyet a Brehm-féle Acrocephahis horticola-yjd\ azonosít. ACROCEPHALUS PALUSTRIS (Bechst.). Fűzi nádirigó. Sylvia palusiris, Bechstein, Orn. Taschenb. p. 186. (1802.) Calamoherpe salicaria (Linné), Apud Brehm, Vög. Deutschl. p. 444. (1831.) Calatnoherpe musica, Brehm, Vög. Deutschl. p. 446. (1831.) Sylvia (Calamoherpe) horticola, \ ^ ,, ,.xtt ,„ i^r^-r^^ /, . ' , 1 Á r .■ , ( Naumann, Vög. Deutschl. XIII. p. p. 444, 453. (1853.) Sylvia (Calamoherpe) jrtiítco/a, J ^ Calamoherpe philomela, Brehm, Vogelf. p. 236. (1855.) Calamoherpe praíensis, Jaub., Rev. & Mag. Zool. VII. p. 65. (1855.) Salicaria turcomana, Severtzoff, Turkest. Javotu. p. 128. (1873.) Acrocephahis palustris horticolus, Chernél, Aquila I. p. 128. (1894.) Acrocephalus palustris typicus, Prazak. Aquila, III. p. 188. (1896.) Acrocephahis palustris feje és csőre fölülről tekintve. Leírása: Tavaszkor fölül szürkésbarna olajzöldes árnyalattal, s e szín dereka táján észrevehetőleg világosabb ; szemöldíve alig vehető észre, csak a csőr és szem közötti tájon tűnik elő; szárnya és farka barna, a hát színének megfelelő olaj- zöldes külső szegélylyel; elsőrendű evezőinek hegye fehéres szürke; alul sápadt fakószínű, legvilágosabb s majdnem fehér a torkán és hasa közepén. Nyáron a tollak elkopásának arányával olajzöldes árnyalata is fogy s inkább barnássá válik. Őszkor kevésbbé olajzöldes árnyalatú s alul majdnem egészen egyszínű sápadt fakószínű. Csőrének felső kávája barna, az alsó világos szaruszínű; lába és Fam. Sylviidae. 81 kai-mai világos szarúszínűek; szeme barna. Hossza k. b. 14, szárnya 6"4 — 7*2 (a 3-dik evező a leghosszabb, a 2-dik rendesen a 3-dik és 4dik közt áll, de néha a 3-dikkal, néha pedig a 4-dikkel egyenlő); farka 5'5 — 6, csőre 1*1 — 1'3, csűdje 2*2 %i.. A hím és tojó közt különbség nincs. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa s Keleten elég messzire benyúlik Közép-Ázsiáig. Télen az Európában élő példányok Közép-Afrikába vonulnak. Magyarországon mocsaras tájakon mindenütt előfordul; főleg a füzes, bokros helyeket kedveli. Ápril végén vagy május első felében érkezik és már szeptember havában távozik el. ACROCEPHALUS STREPERUS (Vieill). Kis nádirigó. } Motacilla salicaria, Linné, Syst. Nat. I. p. 320. (1766.) Motacilla arunditiacea (nec Linné), Lightfoot, Phil. Trans. LXXV. p. 11. (1785.) Sylvia strepera, Vieillot, N. Dict. dHist. Nat. XL p. 182. (1817.) Calamoherpe alnorum, \ Calatnoherpe arbustorwn, \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 443 — 447. (1831.) Calamoherpe piscinarum, I Calamoherpe brehmii, Müller, fide Brehm, Vög. Deutschl. p. 447. (1831.) Curruca fusca, Hempr. & Ehr. Symb. Phys. Aves. fol. cc. (1833.) Sylvia affinis, Hardy, Ann. de l'Assoc. Norm. 1841. Calamoherpe pinetorum, \ Calamoherpe hydrophilus, \ Calamoherpe orientális, | ^^'^^m, Vogelf. p. 235. (1855.) Calamoherpe crassirostris, ) Calamoherpe obscurocapilla, Dubois, Journ. f. Ornith. IV. p. 240. (1856.) Acrocephalus síreperus typicus, Prazak, Aquila, III. p. 188. (1896.) Leírása: Színe megegyezik a fűzi nádirigóéval azzal a különbséggel, hogy fölül az olajzöldes helyett rozsdás barnával árnyalt; deréktáján a legvilágosabb, a hol sárgás rozsdaszínű ; alul a fakószín vörhenyesebb s e szín különösen az őszi példányoknál és fiataloknál erősen szembetűnő. Az őszi példányok fölül is jóval vörhenyesebbek, mint a tavasziak; a fiatalok pedig egészen sárgás rozsdaszíntí árnyalattal bírnak. Csőrének felső kávája barna, az alsó világos szaruszínű; Iába és karmai világos szarúszínűek; szeme barna. Hossza k. b. 14, szárnya 6*2 — 7 (a 3-dik evező a leghosszabb; a 2-dik rendesen a 4-dikkel egyenlő, de néha ennél hosszabb vagy rövidebb is lehet), farka 5 — 6, csőre M — 1-3 (kivételesen 1'5. a szájzugtól 1-8), csűdje 2-2— 2-3 %.. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése: Ugyanaz, a mi a fűzi nádirigóé. Magyarországon a nádasokban mindenütt előfordul. 82 Passeriformes. Potamodus. Kaup, Natürl. Syst. p. 123. (1829.) Typus : Potmnodtis Jiuviatilis (Wolf). E kis de jól határolt csoport úgy morphologiai, mint biológiai szempontból lényegesen eltér a nádirigóktól. Jellemük a vékony, karcsú poszátaszerű csó'r, a szájzugserték teljes hiánya, az eró'sen lekerekített széles fark és a hosszú fark- fedötollak. Ös nádasokban vagy mocsaras ingoványok buja növényzetében tartózkodnak. Fészküket nád és sás levelekbó'l készítik s igen ügyesen tudják a sás- vagy nád- bokrok tövébe elrejteni. Tojásuk 4 — 6 közt váltakozik, alapszínük fehéres rózsa- színű, szürkével és barnával finoman permetezve. A fajok meghatározó táblázata : a. Fölül olajbarna; a torok és begy sötét hosszfoltok- kal mustrázott flnviatilis (82. old.). b. Fölül vörhenyesbarna ; a torok és begy hossz- foltok nélkül , luscinioides (83. oldó). POTAMODUS FLUVIATILIS (Wolf). Folyami nádifülemile. Sylvia fluviatilis, Wolf, Taschenb. I. p. 229. (1810.) Acrocephalus stagnatilis, Naum.,Nat.Land- u. Wasservög. nördl. Deutschl. p.202. pl. 26. fig.2, 3. (1811.) Locustella sfrepiíans, \ Locustella wodzúkn, / ^^^-^^m, Vogelf. p. 233-234. (1855.) Lusciniopsis fluviatilis slrcpilaíis, \ Lusciniopsis fluviatilis alticeps, I Lusciniopsis 'fluviatilis nmcrorliynchos, j ^''^^™' ^^■'^- S^m^l- Chr. L. Brehm, p. 6. (1866.) Lusciniopsis fluviatilis macroura, ) Sylvia {Threnetria) fluviatilis, 1 Threnetria grillina, / ^chauer, Jour. f. Orn. XXI. p. 161-183. (1873.) Lociistella cicada, Hausmann, Journ. f. Orn. XXI. p. 434. (1873.) Leírása: Tavaszko7- fölül sötét olajbarna; farkán bizonyos világítás mellett sötét harántsávozás látható; második evezó'jének külső zászlaja barnásszürke; alul szürkés- barna, torka és hasa közepén fehér; a torok és begy tollainak centruma sötét; alsó farkfedó'inek hegye világos szürkésfehér; alsó szárnyfedó'i hasonlókép szürkés- fehérek, néha sötét szürkével fokozottak. Nyáron fölül kissé megvilágosodik és szürkésbarnába árnyalódik; csőre felső kávája barna, éle és alsó kávája egészben világos szaruszínű barna; lába és karmai világosbarnák; szeme barna. Hossza k. b. 16, szárnya 7'2 — 7'7 (az első evező rövidebb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtoUaknál; a 2-dik a leghosszabb); farka 5-8- 6-6, csőre 1 — 1-2, csűdje 2-1— 2-3 %. Földrajzi elteifedése: Európa keleti felére szorítkozik s elterjedésének nyugati határát a Duna képezi. Oroszországban a legészakibb termőhelye a Ladoga-tó. Elő- ordul azonkívül Kis-Ázsiában és Palesztinában is. Fam, Sylviidae. 2_ Magyarországon főleg a Duna mentén lévő ligetekben és szigeteken él. Termőhelyei pontosan még nem ismeretesek az országban. Frivalszky-r\a\ (Aves Hungáriáé, p. 46, 1891.) a következő termőhelyek vannak feljegyezve: Süttör, Sop- ron vm.; Dinnyés, Fehér vm.; Csalóköz-Somorja, Pozsony vm.; Oláh-Brettye, Hunyad vm.; Nagy-Enyed, Alsó-Fehér vm.; Gyeké, Kolozs vm. és Drávatorok, Baranya vm. Hozzánk ápril második felében érkezik (a legkorábbi feljegyzés ápril 13.) és való- színűleg szeptember első felében távozik téH tartózkodási helyére. Téli tartózkodá- sának helye sem ismeretes még; valószínűleg Afrika. POTAMODUS LUSCINIOIDES (Savi.). Déli nádifülemile. Sylvia luscíjiiotdes, Savi, Nuovo Giornale dei Letterati, VII. p. 341. (1824.) Locustella luscúiioides (Savi), Gould. B. Eur. II. pl. 104. (1837.) Psetidoluscinia savit, Bonaparte. Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 12. (1838.) Salicaria liiscinioides (Savi), Key. & Blas., Wirbeth. Eur. p. 180. (1840.) Lusaniopsis savit (Bp.), Bonap., Ucc. Eur. p. 36. (1842.) Cettia liiscinioides (Savi), Gerbe, Dict. Univ. d'Hist. Nat. VI. p. 240. (l848.) Calamoherpe liiscinioides (Savi), Schleg.. Vog. Nederl. 149. (1854.) Lusciniopsis luscinioides rufescens, \ Lusciniopsis luscinioides brachyrhynchos, J Brehm, N'ers. Samml. Chr. L. Brehm. p. 6. (1866.) Lusciniopsis luscinioides macrorhynchos, j Sylvia iThrenetrid) luscinioides, 1 ^ , , ^ „ ,..^t ^1,^1 100 /iq'tqn i, , ( Schauer, Journ. f. Orn. XXI. p. 161—183. (1873.) Ihrenetrta acheta, ) Cettia f US ca, Severtz., Turkest. Jevotn. p. 66. (1873.) Acrocephalus luscinioides (Savi), Newt., ed. Yarr. Brit. B. I. p. 389. (1873.) Potamodus luscinioides (Savi), Blanf. Eart. Per.s. II. p. 199. (1876.) m^^ f Potamodus luscinioides feje és csőre fölülről tekintve. Leírása: Tavaszkor fölül olajbarna, vörhenyes rozsdaszínű árnyalattal; szárnya és farka valamivel sötétebb; bizonyos világítás mellett a farkon sötét harántsávok láthatók; második evezőjének külső szegélye világos bőrszínű barna, ellentétben a többivel, a melyek a hát színének felelnek meg; a szemöldökív friss példányoknál meglehetős széles és elég jól szembetűnő; alul világos bőrbarna s torkán és hasa közepén majdnem fehérbe megy át; legsötétebb a vékonyán és alsó farkfedőin, mely utóbbiaknak hegye világos; csőre barna, alsó kávájának töve világosabb, lába és karmai világosbarnák; szeme barna. Hossza k. b. 14-5, szárnya 6-5 — 7 (első evezője igen rövid, az elsőrendű evezőknek megfelelő fedötollaknál rövidebb; a 2-dik a leghosszabb); farka 5-5— ó'S, csőre l-l — 1-3, csűdje 2-2 %. Nyáron a vörhenyes rozsdaszínű árnyalatából mindinkább veszít, úgy, hogy júliusban már majdnem tiszta olajbarnába változik. Őszkor a vének és a fiatalok jóval sötétebbek a tavaszi példányoknál s vör- henyes árnyalatuk gesztenyebarnába hajlik. A hím és tojó egyforma. 84 Passeriformes. Földrajzi elterjedése: Habár főleg a Mediterrán zónakörre szorítkozik, sok helyen teljesen hiányzik. így p. o. a Balkán-Félszigeten és Kis-Azsiában nem fordul elő. Minálunk jóval közönségesebb, mint a minőnek eleinte hitték, Ausztriát és Hollandiát kivéve Közép-Európában sehol sem fordul elő. Spanyolországban, Olaszországban, Dél-Francziaországban és Észak-Afrika nádas területein közönséges. Régi időkben Anghában is honos volt, de a kultúra onnan teljesen kiszorította. Az európai példányok télre Afrikába költöznek. Azt állítják róla, hogy Dél- Francziaországban egyes példányokban át is telel. Magyarországon úgyszólván mindenütt előfordul, hol ösnádasok vannak. A leg- ismertebb termőhelyei a Fertő, Velenczei tó, Kis-Balaton, a Titeli mocsarak és nádasok, Erdélyben pedig a mezőségi tósorozat. Aprihsban érkezik és szeptember elején távozik. Locustella. Kaup, Natürl. Syst. p. 115. (1829.) Typus : Locustella naevia (Bodd.). LOCUSTELLA NAEVIA (Bodd.). Tücsökmadár. Motacilla naevia, Bodd., Tabl. Pl. Enl. p. 35. no. 581. (1783.) Sylvia locustella, Lath. Ind. Orn. II. p. 515. (1790.) Muscipeta olivacea, Koch, Syst. baier. Zool. I. p. 167. (1816.) Calamoherpe tenuirostris, Brehm, Vög. Deutschl. p. 440. (1831.) Locustella sibilans, Gould, B. Eur. pl. 102. (1837.) Locustella avicula, Ray, fide Gould, B. Eur. pl. 103. (1837.) Locustella rayi, Gould, fide Bp. Comp. List. B. Eur. & N. Amer. p. 12. (1838.) Psithyroedus locustella (Lath.), Gloger, Gem. Handb. Naturg. p. 298. (1842.) Locustella naevia (Bodd.), Degl. Orn. Eur. I. p. 589. (1849.) Locustella dumeticola, Blyth, White's Selborne p. 119. (1850.) Locustella vera, 1 j ^ ,, '. , ■ \ Brehm, Vogelf. p. 234. (1855.) Locustella anthirostris, f > & r Parnopia locustella (Lath.). Newt., List. B. Eur. Blasius p. 11. (1862.) Locustella vera major, \ Locustella vera fruticeti, I , ^, ^ t^ , , ,^c^,r \ j. , ,, . ■ \ ■ ) Brehm, Vers. Samml. Chr. L. Brehm p. 6. 1866.) Locustella vera tejiutrostns, Locustella vera atithirostris, ) Sylvia (Threnetria) locustella, \ ^ ^ ,^,^^ /. „„„x 4 \ ■ , . \, ( Shauer, Journ. f. Orn. XXI. p. 161—183. 1873.) 1 hrenetrta locustella, ) Acrocephalus naevius (Bodd.), Newt. ed. Yarr. Br. B. I. p. 384. (1873.) Leírása: Tavaszkor fölül szürkés olajbarna, fején, nyakán és hátán az egyes tollak közepe tojásforma, sötétbarna folttal tarkázott; keskeny szemöldökíve kevésbbé feltűnő s szeme mögött elmosódik; szárnya sötétbarna; evezőinek és fedötollainak külső szegélye szürkés olajbarna; farka szárnyánál valamivel világo- sabb; farktollainak hegye észrevehetőleg világosabb a fark alapszínénél s külső szegélyén olajzöld színű; alul fehér, mellén, begyén, hasa oldalán és alsó farkfedőin világos sárgásbarna árnyalat látható; begyének egyes tollain, vékonyán és alsó farkfedőin sötétbarna középpontok vannak. Nyáron a toll kopásának arányában Fam. Sylviidae. 85 fölül a színek megfakulnak s ez által a sötét középfoltok még jobban előtérbe nyomulnak. A fiatal és vén őszkor fölül barnás s a tollak centrumának sötét színe többé-kevésbbé elmosódott; alul pedig sárgább. Csőrének felső kávája barna, alsó kávája világos szaruszínű; lába és karmai világosbarnák; szeme barna. Hossza k. b. 135, szárnya 5*8 — 6"4 (az első evező rendesen az elsőrendű evezőknek megfelelő tollak hosszával egyenlő; a 2-dik ren- desen a 3-dik és 4-dik közt áll, de néha egyenlő a 4-dikkel sőt kivételesen ennél is valamivel rövidebb), farka 5 — -5-7, csőre 0'9- — r2, csűdje 2 — 2-2 %. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése: Európa; leggyakoribb Nyugat- és Észak-Európában; a Mediterrán zónakörben a vonulási időszakokon kivül ritka. Valószínűleg Észak-Afri- kában telel. Egyes példányok Dél-Spanyolországban át is telelnek. Ázsiában két közel rokon faja helyettesíti, melyek Loaistella straminea és L. lanceolata név alatt ismeretesek. Magyarországon jobbára lapos és vizenyős réteken fordul elő, de sehol sem közönséges, leggyakoribb mégis a Dunán túl a Fertőn és a Hanságban. A magyar nemzeti múzeumi példányok Pozsony, Sopron, Fehér, Alsó-Fehér és Hunyad vmegyékből valók. Érkezéséről és távozásáról nincsenek pontos följegyzéseink. Jegyzet. Példányaink számának csekély volta s a sorozatok és az összehasonlító anyag hiánya miatt bajos volna jelenleg még véleményt adni a felöl, vájjon a minálunk előforduló tücsök- madár teljesen megegyezö-e a nyugaton előforduló typikus alakkal s hogy nem hajlik-e inkább az Ázsiában élö Locnstella straminea, Severtz. rokon fajához. Huzamosabb megfigyelések, gyűj- tendő sorozatok és az összehasonlító anyag fogja majd megadni erre a kellő választ. Calamodus. Kaup, Natürl. Syst. p. 117. (1829.) Typus : Calamodus phragniitis (Bechst.). E nemet rendesen az Ac/'ocephalus-nemhe szokták összevonni, pedig több létjogosultsága van, mint p. o. a Jjj^olais-neninek, mely inkább volna összevon- ható az Acrocep/ialiís-szal. Nemi jellegek : A csőr vékony, karcsú, tövén alig lapított. A szájzugserték közepesek. Az első evező az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál rövidebb. A fark kerekített s az alsó farkfedők meglehetős hosszúak, de nem hosszabbak a szélső farktoUaknál. A tollazat általában fölül barna színű, sötét foltokkal mustrázott. Nádasokban és vizenyős réteken tartózkodnak, fészküket nád- és vizinövény- zet közé rakják. Tojásaik száma 4 és 6 közt váltakozik, alapszínük szürkésfehér és sötét színekkel finoman permetezett. Mind jó énekesek. k fajok meghatározó táblázata : a. A fejen lévő foltok két széles csíkot alkotnak (1. ábra 86. old.) aqiiatiais (86. old.). b. A fején levő foltok négy csíkot alkotnak: (kettő a szemöldökív fölött szélesebb, kettő a fejtetőn keskenyebb) (1. ábra 87. old.) phragmitis (87. old.). 86 Passeriformes. CALAMODUS AQUATICUS (Temm.). Csíkosfejű nádiposzáta. Sxlví'a aűuatica, Tcmmink, Man. d'Orn. p. 131. (1815.) Aíuscipeta salicaria, Koch, Sj'st. baier. Zool. I. p. 164. (1816.) Sylvni paludicola, Vieillot, N. Dict. d'Hist. Nat. XI. p. 202. (1817.) • Sylvia cariceti, isaumann, Isis, 1821. p. 785. Calamoherpe aquatica, 1 ^ , , ^ ■ ^- Boie, Isis, 1822. p. 552. Lalamolierpe cartceti, ) Calamodyta aquatica, Kaup, Natürl. Syst. p. 118. (1829.) Calamolierpe limicola, \ , , , ■. ., , , i , ■ , ( Brehm, Vög. Deutschl. p. 452. 1831.) Lalaniolierpc sfnata, j ^ Calamodyta schoenabenus, Bonnaparte, Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 12. (1838.) Calamodus salicariüs, Cab. Mus. Hein. I. p. 39. (1850.) Acrocephalus aqi/atüus, Newt., ed. Yair. Brit. B. I. p. 380. (1873.) Calaniüdus aqiiaticiis feje fölülről tekintve. Leírása: Alapszíne tavaszkor fölül világos cserszínü barna; háta sötétbarnával sávozott; fehéres fakósárga szemöldökíve határozott s majdnem a tarkójáig ér; szem- öldökíve fölött feje két oldalán széles sötétbarna csíkkal, melyet feje közepén kes- keny világosfehéres fakószínü szalag választ ketté; szeme mögött keskeny sötét szalag vonul; alul fehér rozsdasárgával árnyalt; begyén és mellének oldalán néha keskeny hosszsávok láthatók. Nyáron a tollak lekopása folytán hátának színe élénk- ségéből veszít, alul pedig a sárga árnyalat teljesen elenyészik. Őszkor egészben vörhenyesebb színű. Csőre felül sötétbarna, alul világos; lába és karmai világos szarúszínüek; szeme barna Hossza k. b. 13-5, szárnya 5-8 — 6-3 (az első evező az elsőrendű evezőknek megfelelő fedötoUaknál rövidebb, a 2-dik és 3-dik k. b. egyenlő és leghosszabb), farka 5 — 5'5, csőre O'Q — M, csűdje 2 - 2*2 %. A hím és tojó közt nincs különbség. Földrajzi elterjedése. Közép- és Dél-Európa. Legközönségesebb Olasz- és Spanyolországban. Görögországban és Kis-Ázsiában főleg az átvonulás időben ész- lelhető. Magyarországon aránylag leggyakoribb a vonulási időszakban; nyáron meg- lehetősen ritka. A magy. nemz. múzeum honi példányai a következő termőhelyek- ről valók: Pozsony, Sopron, Fehér vm. és Erdély. Fam. Sylviidae. 87 CALAMODUS PHRAGMITIS (Bechst.). Közönséges nádiposzáta. ? Motacilla schoeiiabenus, Linné, Syst. Nat. I. p. 329. (1766.) Sylvia phragmitis, Bechstein, Ornith. Taschenb. p. 186. (1802.) Acroccphahis phragmitis (Bechst.), Naumann, Naturg. Land- u. Wasservög. nördl. Dcutschl. Nachtr. IV. p. 202. (1811.) Muscipeta phragmitis (Bechst.), Koch, Syst. baier. Zool. I. p. 163. (1816.) Sylvia schoenabaenus, VieilL, Fauna Frang. I. p. 224. (1820.) Calamoherpe phragftiitis (Bechst.), Boie, Isis, 1822. p. 552. Curruca salicaria, Fleming, Brit. An. p. 69. (1828.) Calamodus phragmitis (Bechst.), Kaup, Natürl. Syst. p. 117. (1829.) Calamoherpe tritici, Brehm, Vög. Dcutschl. p. 449. (1831.) Caricicola subphragmitis, \ Caricicola danubialis, J Brchm, Naumannia, V. p. 284. (1855.) Caricicola brachyrhynchos, j Calamodus schoenabemis, Blanf., East. Pers. II. p. 199. (1876.) Calamodus phragmitis feje fölülről tekintve. Leírása : Tavaszkor fölül szürkésbarna rötszíníí árnyalattal, legélénkebb derék- táján, háta elmosódott sötét foltokkal tarkázott; szemöldökíve igen határozott, színe fehér, gyenge fakószínü árnyalattal; szemöldökíve fölött egy meglehetősen széles feketésbarna csík van mindkét oldalon s ha a fej tollai rendben állanak, párhuza- mosan egy másik ugyanolyan színű keskenyebb csík is látható; tehát négy sötét- barna csíkja van, két széles külső és két keskeny belső; a tollak rendetlen állapo- tában a fejtető két belső csíkja rendetlen foltokká alakul; szeme mögött keskeny barnás sáv van; szárnya és farka sötétbarna, világosfakó külső szegély lyel, mely legszélesebb másodrendű evezőin és szárnyának fedőtollain ; elsőrendű evezőinek csúcsa szürkésfehér; alul az egész madár fehéres fakószínű. Nyáron a tollak lekopása folytán elveszíti élénk rötszínű árnyalatát, másodrendű evezőinek és fedőtollainak széles külső szegélyét; alul pedig majdnem tiszta fehérré válik; csőre fölül sötét- barna, alul világos, lába és karmai világosbarnák: szeme barna. Hossza k. b. 13, szárnya 6-2— 6-9 (az első evező az elsőrendű evezőknek megfelelő fedötoUaknál jóval rövidebb, a 2-dik alig rövidebb a 3-diknál, a 3-dik a leghosszabb), farka 5—5-5, csőre OQ— 1-2, csűdje 2—2-2 %. A fiatal sokkal élénkebb mint a vén s hátának foltjai jobban szembetűnnek ; begye pedig sötét foltokkal mustrázott. A hím és tojó egyforma. Passeriformes. Földrajzi elterjedése: Egész Európa és Szibéria. A Mediterrán zónakörben leginkább a vonulás alatt észlelhető. A telet Afrikában tölti. Minálunk a nádasokban és vizenyős réteken mindenütt bőven előfordul; őszi vonulása alkalmával pedig az egész országot ellepi. Ápril második felében érkezik és október második felében költözködik el. Lusciniola. G. R. Gray, a. List of Gen. of Birds. p. 28. (1841.) Typus : Lusciniola melanopogon (Temm.). Jelleme: Az első evező jóval hosszabb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedötollaknál s majdnem olyan hosszú, mind a második fele; a 2-dik a 7-dikkel egyenlő; a 3., 4. és 5-dik k. b. egyenlő és leghosszabb. LUSCINIOLA MELANOPOGON (Temm.). Déli nádiposzáta. Sylvia melanopog07t, Temmink, Pl. Col. pl. 245. fig. 2. (1823.) Caricicola Bonellii, Brehm, Vogelfang, p. 236. (1855.) Amnicola melanopogon (Temm.), Degl. & Gerbe, Orn. Eur. I. p. 527. (1867.) Leírása: A vén hím fölül rozsdabarna; háta barnafekete foltokkal mustrázott; fejteteje sötétbarna, majdnem fekete s egyes tollainak szegélye keskeny rozsdás- barna; szemöldökíve igen határozott, színe fehér, szélein szürkés árnyalatú; a szem és csőr közti része, szeme mögött és fülfedöi többé-kevésbbé sötétbarnák; szárnya és farka barna, világosbarna külső szegélylyel; alul fehér, melle és oldala élénk rozsdasárgával bevont; igen vén példányok begye és mellének oldala sötétbarna pettyezettel tarkázott; csőre fölül barna, alul világosabb színű; lába és karmai sötét- barnák; szeme barna. Hossza k. b. 135, szárnya 5"7 — 61; farka 5*2 — 57, csőre 1-1-2, csűdje 2—2-2 %. A tojó hasonlít a hímhez, de valamivel halványabb s fején szürkésbarna árnyalat mutatkozik. Földrajzi elterjedése : A Mediterrán zónakörnek bizonyos részei s keleten Perzsia. Részben állandó, részben költözködő madár. Magyarországon csak némely vidéken fordul elő mint p. o. a Velenczei-tavon, a Kis-Balatonon s az Alsó-Duna mocsaras tájain, a hol meglehetősen gyakori. Nálunk költözködő, márczius első felében érkezik s rendesen október végéig vagy november első feléig is marad. Enyhe télen állítólag át telel. Magyarországon Petényi és Naumanu fedezték fel 1835-ben Torontálmegyében, a Béga-csatornán Szent-György és Jankahíd között. Fam. Turdidae. 89 VIIÍ. Család. Fam Turdidae. Rigófélék. Egyrészt a poszátafélék családjcával egyező vonások, másrészt a fiatal mada- rakon észlelhető erős pettyezések jellemzik e családot. A fiatal madarak első toll- ruháján észlelhető pettyezéseknek nagy phylogenetikai jelentőségük van s azt mutatják, hogy e családnak ősi tagjai, a melyektől leszármaztak, sokkal tarkább toUruhát viseltek, mint a mostaniak s az idővel lassankint kivált fajok az alkal- mazkodás törvénye szerint nyerték tollaik egyszerű színezését, hogy a környezetnek jobban megfeleljenek. Ezzel egyszersmind megdöntik azoknak a szisztematikusok- nak a föltevését, a kik a fajok leszármazásának képzelt törzsfáján a rigóféléket a legmagasabb helyre teszik, mivel épen a fejlődés szakában mutatkozó eme jelek elárulják, hogy sokkal lejjebb állanak a varjúféléknél, meg más közbeeső családok- nál, sőt még a billegetők és poszáták családjánál is. Egyéb jellemük az, hogy a csőr töve többé-kevésbbé lapított; a felső kává- nak élén a csúcshoz közel mindig nyoma van egy kis bemetszésnek; az orrlikakat nem serték, hanem lágy, többé-kevésbbé nyitott szarúhártya (operculum) födi. A szájzúgserték néha igen gyengék, de sohasem hiányoznak. A szárny hosszú, hegyes és laposan simul a testhez. Évenkint csak egyszer és pedig őszkor ved- lenek. A csűd, kivéve az Accentorinae alcsaládéit, mindig sima.* A rigófélék családja, melynek tagjai közt találjuk a madárvilág legkiválóbb énekeseit, igen nagy és egyszersmind kozmopolita. Fajai számát nehéz még meg- közelítőleg is megmondani, mivel e család, mint a poszátaféléké is, még nincs szisztematikailag helyesen rendezve. Például a mieink közül az Accentor- meg a Pratincola-gewViSt, melyek határozottan a rigófélék családjába tartoznak, a british katalógusban és több más kiváló munkában más családokba találjuk beosztva, o ugyanis az Accento?- a Tirncliidae, a Pratincola pedig a MiLScicapidae családban szerepel. Az alcsaládok meghatározó táblázata : a. A csűd mellső része paizsos (1. ábra 90. old.) . . Accentorinae (90. old.). b. A csűd mellső része sima, csak a lábujjakhoz közel eső részén van néhány paizs. aK A hát egyszínű. a\ A deréktáj, felső farkfedők és a fark töve sohasem fehér Turdinae (92. old.). b'^. A deréktáj, felső farkfedök és a fark töve mindig fehér Saxicolinac {\Vd. old.). b^. A hát többé-kevésbbé sávozott Pratincolinae{\\^.o\áX * Meg kell jegyeznem, a mit tulajdonképen a poszátafélék családjánál (63. old.) kellett volna tennem, hogy a poszátafélék csüdjének mellső része mindig többé-kevésbbé jól látható táblás paizsokból áll. 90 Passeriformes. Subfam. Accentoriuae. Accentor. Bechst., Omith. Taschb. I. p. 191. (1802.) Typus : Accentor alpinus (Gmel.). Jellemek: A csó'r közepes, ormója kevésbbé hajlott, a felső káva éle befelé görbült. A szájzugserték aprók. A cstíd mellső része paizsolt. A hím és tojó ruhája egymáshoz hasonlít Nagyon tömör, mohából és fűből készült fészküket bokrokba, földre vagy sziklahasadékokba rakják. Tojásaik száma 4 és 6 közt váltakozik; színük tiszta kék. Táplálékuk nyáron rovarokból, férgekből, apró csigákból, télen finom magvakból áll. Földrajzi elterjedésük a palaearktikus zónakör. Az ismert 16 faj k(')zül nálunk csak kettő él. A fajok meghatározó táblázata : a. Az első evező rövidebb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál. A torok fehér szürkével tarkázott coliaris (90. old.). b. Az első evező valamivel hosszabb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál. A torok egy- színű szürke . . . . , moduláris (91. old.). ACCENTOR COLLARIS (Scop.). Alpesi sövénybujkáló. Sfnnius coliaris, Scop., Ann. I. p. 131. (1769.) ,. , .„ ,^. ) Gmcl., Syst. Nat. I. p. 804, 957. (1788. Mo/fíCilla alpDia, ) ■ Accentor alpiiais (Gmcl.), Bcchsí., Orn. Taschb. p. 191. (1802.) Laiscopus alpinus, Glog., Handb. Naturg. p. 267. (1842.) Accentor fuaior, ) - , . > Brchm, Vogclfang, p. 239. 1855.) Accentor subalpimis, ) > » r,- i \ / Accentor coliaris (Scop.), Newt. ed. Yarr., Brit. B. I. p. 296. (1871. Accejilor coliaris lália. Faw. Turdidae. 91 Leírása : Nyáron a ////// és tojó fölül szürke, a hátán rövid iiosszfoltokkal, a váll toUainak külső szegélye barnás; torka fehér, sötétszürke foltokkal, vagy haránt sávokkal tarkázott, melle és hasa közepe szürke, hasa oldala rozsdavörös és az egyes tollak világosszürkén szegettek ; alsó farkfedöi feketék és fehérrel szélesen szegettek; szárnya sötétbarna, evezőinek külső szegélye a tÖfelöli részén és hegyü- kön világos szürkék ; az evezőknek megfelelő fedőtollak és a középfedök feketék, csúcsukon fehér foltosak; farka szürkés sötétbarna s tollai — a két középső kivé- telével — belső zászlajuk hegyén félköralakú fehér folttal; csőrének felső kávája, tövét kivéve és az alsó kávának hegye barna, a felső káva töve és az alsó káva hegyét kivéve, világos sárga ; lába világos szarúbarna ; szeme barna. Őszkor és télen az egész tollazatot bizonyos barnásszínű árnyalat borítja. Hossza k. b. 17, szárnya Q'S— 10-2, farka 6-5— 7, csőre 1-5, csüdje 2-4%,. A fiatalok első tollruháján hiányzik a torok fehér színe ; fölül olyan, mint a véneké őszkor; alul pedig piszkos sárgásszürke s barna pettyekkel sűrűn tar- kázott. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa havasaira szorítkozik. Magyar- országon a magas hegység sziklás vidékeit lakja. FRiVALDszKV-nál (Aves Hungáriáé) a következő vármegyékből származó s legtöbbnyire magyar nemzeti múzeumi példányok vannak fölsorolva : Szepes, Gömör, Árva, Torda-Aranyos, Hunyad és Pest. Danford C. G. úr a múlt esztendőben (1899. június 9.) egy egész családot (c?, 9, 2 pelyhes fiókát és fészket) gyűjtött a Retyezát hegységben az úgynevezett Gropa-Popi-n s ezen értékes zsákmányát a Magy. Nemz. Múzeumnak ajándékozta. ACCENTOR MODULARIS (Linné). Közönséges sövénybujkáló. Moíacilla modjűaris, Linné, Syst. Nat. I. p. 329. (1766.) Sylvia modtdaris, Lath., Ind. Orn. II. p. 511. (1790.) Acceittor modularis, Bechst., Orn. Taschcnb. I. p. 191. (1802.) Prunella modularis , Vieill., Analyse, p. 43. (1816.) Curruca elliotae, Leach, Syst. Cat. ect. Br. M. p. 24. (1816.) Tharrhaleus modularis, Kaup, Nat. Syst. p. 137. (1829.) Accenior pinetorum, Brchm, Vög. Dcutschl. p. 457. (1831.) Leírása : Fölül vörösbarna, fején többé-kevésbbé szürkébe árnyalódik és hátán fekete hosszsávokkal mustrázott; alul szürke, hasa közepén fehér, oldalán ellenben vörösbarna és sötétbarna hosszfoltokkal tarkázott ; szárnya és farka barna, az evezők és a fedőtollak külső zászlaja vörösbarna, a másodrendű evezőknek hegye pedig világos fakószínű'; csőre és szeme sötétbarna ; lába világos szarú- barna. Hossza k. b. 14*5, szárnya 6-5 — 7, farka 6, csőre 1*2, csűdje \-%%. A fiatalok többé-kevésbbé sárgás árnyalattal bevontak, különösen alul, a hol ezenkívül barna foltokkal is erősen pettyezettek. Földrajzi elterjedése: Európa és a mediterrán subregio. Minálunk mindenütt közönséges és az egész éven át található. 92 Passeríforwes. Subfam. Turdinae. A nemek meghatározó táblázata. a. A szárny 95 %i-nél rövidebb. a^. A 2-ik evező hosszú, jóval hosszabb a másod- rendű evezőknél. a-. A 2-ik evezőnek belső zászlaján egy öböl- szerű kis bemetszés található. «•'. Az öbölszerű bemetszés közelebb esik a csúcshoz (1. ábra 92. old.) Acdoii (92. old.). b'^. Az öbölszerü bemetszés a csúcstól távo- labb, k. b. a toll közepére esik (1. ábra 95. old.) Cyanecula (95 old.). b"-. A 2-ik evezőnek belső zászlaján nincs öblös bemetszés Ruticilla i^l . old.). b^. A 2-ik evező rövid, egyenlő, vagy alig hosszabb a másodrendű evezők leghosszabb tollainál . . Erithacns (100. old.) b. A szárny ll%i-nél hosszabb. c\ A fark a szárnyhoz arányítva inkább hosszú. c^. A hím és tojó ruházata egyforma Tiirdus (101. old.). í/"^. A hím és a tojó ruházata nem egyforma . Merula (104. old.). d^. A fark a szárnyhoz arányítva inkább rövid . . Moniicola (108. old.! Aédon. FoRSTER, Syn. Cat. Br. B. p. 53. (1814.) Typus : Ahion luscinia (Linné). Linné a fülemilét még a tágabb értelemben vett Motacilla nembe tette, míg ScopoLi (Ann. I. p. 154.) 1769-ben a poszátafélék befogadására fölállított Sylvia nembe helyezte s Forster volt az első, a ki 1814 ben Aedon* néven külön nemet állított fel e kis csoport részére. Jellemek : A csőr poszátaszerü ; az orrlikakat szarúhártya (operculum) födi, melynek alsó részén van az orrnyilas A szájzugserték igen aprók. A szárny hosszú és hegyes; a 2-ik evező belső zászlaján a csúcshoz közel egy öbölszerű kis be- metszés van (1. ábra). A hím és tojó ruházata egyforma. A fülemile 2-ik evezője. * E genus nevet nem szabad összetévesztenünk a későbbi BoiE-féle Aedofi-nal, mely a Syl7)ia galactodes és rokon fajaira vonatkozik, s a mely, magától értetődik, mint későbbi, az orni- thologiai nomenclaturában használaton kívül helyezendő. Fa,m. Turdidae. 93 A fülemilék a legegyszerűbben színezett madarak közé tartoznak; fölül barnák, alul szürkésbarnák. Ezen egyszerű színeikkel szemben bámulatos és kellemes ellen- tétet mutat legmagasabb fokú éneklési képességük, melyet már a legrégibb költök is megénekeltek, só't a melynek a régi görög mythologiában is már szerep jutott. Éneklésük a párzási idös/.akkal szoros összefüggésben van, a mikor éjjel-nappal a hím szüntelenül énekel* Fészküket a földre vagy közel ahhoz rakják s külsőleg száraz levelekből mesterséges módon, de oly lazán állítják össze, hogy könyed érintésre is szétesik; belsőleg szilárdabban füvekből készítik és néha tollakkal bélelik. Barna, vagy zöl- desbarna tojásaik száma 4 és 6 közt váltakozik. Földrajzi elterjedésük a palaearktikus zónakör és Afrika. Az ismert 5 faj közül Magyarországon rendesen kettő él, egy pedig elvétve (?) mutatkozik. A fajok meghatározó táblázata : a. Az első evező hosszabb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál . . luscinia (93. old.). b. Az első evező egyenlő hosszú az elsőrendű eve- zőknek megfelelő fedötollakkal golzi (94. old.). c. Az első evező elcsenevészedett s jóval rövidebb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál . philomela (94. old.). AEÜON LUSCINIA (Linné). Közönséges fülemile. Motacilla luscinia, Linné, Syst. Nat. I. p. 328. (1766.) Sylvia luscinia, Scop., Ann. I. H. Nat. p. 154. (1769.) A'édo/i luscinia, Forst., Syst. Cat. Br. B. p. 53. (1814.) Curruca luscinia, Koch, Syst. baier. Zool. I. p. 154. (1816.) Daulias luscinia, Boie, Isis, 1831. p. 542. Luscinia megathynchos, Luscifiia média, Luscinia Okenii, Luscinia peregrina, Philomela luscinia, Sclby, Brit. Orn. I. p. 206. (1833.) Lusciola luscinia, Keys. & Blas., Wirb. Eur. p. LVIII., 189. (1840.) Erithactis luscinia, Dégl. Orn. Eur. I. p. 499. (1849.) Luscinia tninor, Brehm, Naumannia, V. p. 280. (1855.) Luscinia vera, Brehm, Vogelfang, p. 145. (1855.) > Brehm, Vög. Dcutschl. p. 356—358. (1831. Leírása: Fölül vörösbarna, legélénkebb felső farkfedőin és farkán; alul vilá- gos szürkésbarna s e szín torkán és hasa közepén fehérbe árnyalódik ; alsó fark- fedői világos fehéres fakószínűek ; csőre és szeme sötétbarna, lába világos szarú- barna. Hossza k. b. 17, szárnya 82 — 9, (az első evező k. b. 0*4 %i-rel hosszabb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál, a 2-dik egyenlő az 5-dikkel vagy «A fülemile egész étszaka énekel; és éneklésében oly szorgalmatos, hogy gyakorta, ha másnak éneklését hallja, meghal inkább, mint annak engedne». (Apáczai Csere János «Magyar Encyclopcdia» 1653.) 94 Pa,8serif'ormes. annál valamivel hosszabb, a 3-dik a leghosszabb), farka 69 — 7-4; csőre 1-4; csüdje 24—2-6 %. A fiatalok első tollruhája világos pettyezésekkel tarkázott. Földrajzi elteijedése : Európa és a mediterrán subregio nyugati fele; Afrika belsejében telel. Magyarországon mindenütt közönséges és az erdélyi részeket kivéve, a hol az A'édon philovicla helyettesíti, mindenütt költ. Április közepe táján érkezik és szeptemberben költözködik el. AÉDÜN GOLZI (Cab.). Perzsiai fülemile. Luscinia Golzii, Cab., Journ. f. Orn. XXI. p. 79. (1873.) Luscinia hafizi, Severtz., Türk. Jevotn. p. 120. (1873.) Lusciola luscinia (Linné), fi. hafizi (Sev.), Dresser, Ibis, 1875. p. 341. Daulias hafizi (Severtz.), Blanf., East. Pers. II. p. 169. (1876.) Erithacus golzii (Cab.) Seeb., Cat. B. Br. Mus. V. p. 197. (1881.) Leírása: Valamivel nagyobb az Ac. Inscima-r^kX, de színezete különösen tavaszkor azéval teljesen megegyező, nyáron azonban hátoldalán erősen megfakul, a mikor, különösen szárnya világos földszinűvé változik. Legfőbb és legállandóbb ismertető jele mindenesetre 1-ső evezőjének hossza, mely az elsőrendű evezőknek megfelelő fedötollakkal egyenlő hosszúságú ; csőre barna, lába világosbarna. Hossza k. b. 17-5, szárnya 8-7 - 92 (a 2-dik evező egyenlő az 5-dikkel, vagy annál vala- mivel rövidebb), farka 7-5 — 8-5, csőre 1*4, csűdje 2-5 — 2'7 %. Földrajzi elterjedése: Seebohm szerint (Cat. B. Br. Mus. V. p. 297.) Turkesztán és Nyugot-Perzsiától a Kaukasusig nyúlik. Magyarországon 1899. május 5-én fedez- tem föl Szerem vármegyében Bánostor környékén, s akkor egy hím példánynak jutottam birtokába. AÉDON PHILOMELA (Bechst). Erdélyi fülemile. Motacilla luscinia, ,^. major, Gmel., Syst. Nat. I. p. 950. (1788.) Molacilla pJnlomela, Bechst., Naturg. Deutschl. IV. p. 536. (1795.) Sylvia philomela, Bechst., Orn. Taschb. I. p. 167. (1802.) Motacilla a'édon, Pali., Zoogr. Ross.-As. I. p. 486. (1811.) Curruca philotnela (Bechst.), Koch, Syst. baier. Zool., I. p. 154. (1816.) Luscinia major, \ r ■ . ^, , , \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 355—356. (1831.) Lusctma philomela, J Philomela tnagna, Blyth, Rennie's Field Nat. I. p. 307. (1833.) Philomela turdoides, Blyth, fide Gould, B. Eur. II. pl. 117. (1837.) Lusciola philomela, Keys. & Blas., Wirb. Eur. p. LVIIl., 189. (1840.) Erithacus pliilomela, Degl., Orn. Eur. I. p. 501. (1849.) Pliilomela 7najpr (Brehm), Bonap. Consp. Gen. Av. I. p. 295. (1850.) Luscinia exima, 1 r ■ • 7 z. -^ ) Brehm, Vogelfang, p. 144—145. (1855.) Lusctma liybrida, \ > t. &' i \ j Philomela aédon (Pali.), Salvad., Faun. Ital. Ucc. p. 97. (1871.) Luscinia occidentalis, \ T ■■ ■ r ^ 1 Severtz., Turkest. Javotn. p. 120. (1873.) LiUsctnia tnjuscata, ) j i y > Lusciola aédon (Pali.), 1 r ■ , -j o ■ r 4 ) Dresser, Ibis, 1875. p. 341 Lusciola aedon, p in/uscata, j > i i Daulias pliilomela, Dresser, B. Eur. (1876.) Lusciola injuscata (Severtz.), Lorcnz, Orn. Kauk. p. 21. (1887.) Fam. Turdidae. 95 Leírása: Fölül sötét olajbarna, felső farkfedó'in és farkán egy kissé vörhe- nyesbe árnyalódik; alul olyan mint a^közönséges fülemile; csőre barna, alsó kává- jának töve világos ; szeme barna ; lába világos barna. Hossza k. b. 17"5, szárnya 8*5 — 9'2 (az 1-ső evező elcsenevészedett, sokkal rövidebb mint az elsőrendű eve- zőknek megfelelő fedötoUak, a 2-dik a 3-dik és 4-dik között áll), farka 7 — 8, csőre 1'3, csüdje 2-7 %i. A fiatalok első tollruliája olyan arán)ban pettyezett mint a közönséges füle- miléié ; első vedlésük után az anyaállatra hasonlítanak ugyan, de mellükön a pcttye- zésnek némi nyoma marad. Föld7'ajzi elterjedése : Közép-Európának keleti és Közép-Ázsiának nyugati részére esik, a honnan télen a megfelelő déli vidékeket keresi föl. Magyarorszá- gon vonulása alkalmával majdnem mindenütt található, állandóan azonban csak Erdélyben költ. Április második felében érkezik és szeptember elején távozik. C3^anecula. Brehm, Isis, 1828. p. 1280. Typus : Cyanecula suecica, Brehm. Jellemek: A csőr poszátaszerü ; az orrlikak a fülenliléiéhez hasonlók ; a száj- zugserték közepesek. A szárny hosszú és hegyes ; az első evező az elsőrendű eve- zőknek megfelelő fedőtollaknál hosszabb, a 2-dik az 5-dik és 6-dik között áll s közepe táján belső zászlajának szélén, vagyis a hol a keskenyedése megszűnik, öbölszerű (1. ábra). A hím és tojó egymástól elütő ruhát visel. A kékhegy 7-ik evezötolla. Nádas és vizenyős helyeket kedvelő madarak. Fészküket a vizi növényzet tövében a földre vagy közel ahhoz rakják, néha földszakadásokban gyökerek közé is. A fészek belseje fűvel, növényrostokkal vagy szőrrel van kibélelve. Tojásaik száma 4 — 6; színük piszkos kékeszöld, néha vörhenyes elmosódott felhőszerű rajzzal. Földrajzi elterjedésük a palaearktikus zónakör, télen a megfelelő déli vidé- kek. Három faj ismeretes ; nálunk eddig csak egy faj észleltetett s az költ is.* * Az irodalmunkban elszórtan emlegetett északi kékbegy {Cyanecula suecica, Buehm), faunánk- ból ez idöszerint kihagyandó, mert előfordulását semmiféle biztos adat nem támogatja. 1. A Magy. Nemz. Múzeum gyűjteményében nincs honi példány s a Friv.'^ldszky «Aves Hungariae» 54. lapján fölsorolt két példány téves meghatározás következtében került oda, s mind a kettő a déli kékbegyre {Cyanecula cyanecula Wolf) vonatkozik; az egyik, mely a Velenczei tavon lövetett 1890 szeptember 21-én, fiatal hím, őszi tollazatban, a másik pedig a begyfoltnélküli úgynevezett C. wolfii, a mely nem más, mint a C cyanecula szinonimja. 2. Csató János gyűjteményében szintén nincs- honi példány; Csató János a kékbegyek dolgában váltott levelében ezt írja: «Hazánkból csak a fehér- csillagút észleltem s néhány darabot Szeged környékén lőttem, mikor néhai gróf 'Lkzka KAlmán- nal s Páv.\i EtEK-kel pár napig ott a tavakon vadásztunk, — Erdélyben én ezt se lőttem, hanem hallomásból tudom, még pedig tőled is, hogy a mezőségi tavakon nem ritka». 3. Schmidhoffeni LOVAG TscHusi X'iKTüR sziutén arról értesített, hogy gyűjteményében nincs magyarhoni pél- dány. Végre 4. Dr. Lovassy «Balaton madárvilágának rendes jelenségei» czímü dolgozatában föl- sorolt s 1895 április 22-én lőlt példány csupán az északi és déli kékbegy keresztezése (1. 97. old.). 96 P.isserifornies. CYANECULA CYANECULA (Wolf). Déli kékbegy. Motacilla suecica (part.), Linné, Syst. Nat. I. p. 336. (1766.) Sylvia cyaiiecula, Wolf, Taschb. I. p. 240. (1810.) Saxicola siiecica, Koch, Syst. baicr. Zool I. p. 189. (1816.) Sylvia Wolfii, Brchm, Beitr. zur. Vogelk. II. p. 173. (1822.) Cyanecula Wolfii, \ Cyaiiecula obscura, l Brehm, Vög. Deutschl. p. 352 — 353. (1831.) Cyanecula letico-cyana, I Phoenicura suecica, Gould, B. Eur. II. pl. 97. (1837.) Erythacus cyanecula (Woli), Degl. Orn. Eur. I. p. 510. (1849.) Cyanecula longiroslris, \ Cyaiiecula tnaj'or, l Brehm, Naumannia, V. p. 280. 1855. Cyanecula minor, I RuHcilla Wolfii (Brehm), Irby, B. Gibr. p. 82. (1875.) Erylhacus cyaneculus, Seebohm, Cat. B. Br. Mus. V. p. 311. (1881.) Erythacus coeruleitculus (nec Pali.), Frivaldszky, Aves Hungáriáé, p 54. (1891.) Leírása : A hím tavaszkor fölül barna, hasonló színű a farkának két középső tolla is, a többi töve felén rozsdavörös, apicalis felén fekete ; szemöldökíve, hasa és alsó farkfedó'i piszkos fehérek; tokája, torka és begye kobaltkék, közepén nagy hófehér folttal ; a begy kék színét a hasi részen keskeny fekete, ezt pedig egy szélesebb rozsdavörös szalag szegélyezi, néha e két szalag közt keskeny fehér is mutatkozik. Őszkor begyének és rozsdavörös szalagjának színe igen halvány s a közbeeső' fehér szalag szélesebb, tokája és nyaka elejének közepe fehér, alig észre- vehetöleg fakószínnel árnyalt, e fehérséget mindkét oldalon fekete tollak szegik. Csőre és szeme sötét, lába világosbarna. Hossza k. b. 15, szárnya 7"2 — 7"8, farka 5-7— 6-7, csőre 11— 1-4, cstídje 2-5— 2-6 %. A tojó fölül a hímhez hasonlít, alul azonban egyszerűbb ; tokája, torka és begyének középső része piszkosfehér, begyének oldalai feketék ; hasa szintén piszkosfehér, gyenge barnás fuvalattal; csőre, szeme és csűdje sötétbarna. A fiatalok fölül sötétbarnák, fakósárga hosszfoltokkal tarkázottak, alul pedig piszkos fehérek s az egyes tollak barnával szegettek. Jegyzet. Hogy az úg^'nevezett Cyanecula wolfi, vagyis a begyfolt nélküli kékbegy sem nem faj, sem nem válfaj, hanem csakis a déli kékbegynek {C. cyanecula, Wolf) egy'úí fiatalkori állapota, azt a következő eset is bizonyítja: 1891 április 28-án a budapesti madárpiaczon egy hím C. wolJi-\. vásároltam, mely 1892 február 4-éig, tehát közel egy évig élt fogságban. Őszkor meg- vedlett s begyén kifejlődött a nagy fehér fénylő folt, melynek azelőtt még nyoma sem volt látható. Ezen C. wolfi-hóX vedlés után typikus C. cyanecula-Má. vedlett példány kitömve a Magy. Nemz. Múzeumban van. A kékbegy keresztezése. A kékbegyek közt akárhányszor akadunk oly példányokra is, melyek úgy az északi kékbegy (C. suecica, Brehm), mint a déli kékbegy (C. cyaiiecula, Wolf), jellegeit viselik magukon, a mennyiben begyfoltjuk fehér is, rozsdaszínű is. Az ilyen alakok a két fajnak keresztezései.* Régente külön fajoknak tartották őket és C. dichrosterna és C. orientális néven írták le.** A keresztezést helyesen így jelöljük: Cyanecula suecica (Brehm) X Cyanecula cyanecula (Wolf). * Bővebben 1. Suchetet A. «Les Oiseaux Hybrides» p. 349. (1892.) ** Legújabban Richmond (U. St. Nat. Mus. XVIII. p. 483—485) 1896-ban kimutatta, hogy az északi és déli kékbegy Ázsiában (Kasmírban, Baltistánban és Ladokban) előfordul állandóan egy és ugyanazon helyen; nagyon valószínű tehát, hogy a nálunk is észlelhető keresztezések innen vagy hasonló helyről kerülnek. Fa,m. Turdidae. 97 Magyarországban gyűjtött ilyen keresztezésnek egy hím példányát bírjuk a Magyar Nemzeti Múzeumban s ez a Fertőn 1889. márczius 29-én lövetett; egy másik szintén hím a keszthelyi m. kir. gazdasági tanintézet természetrajzi gyűjte- ményében látható; lőtte dr. Lovassy Sándor tanár a Kis-Balaton kisdiásszigeti füzesben 1895. április 22-én. Ruticilla. Bkeiim, Isis, 1828. p. 1280. Typus : Rtiticilla pJweniciirus (Linné). Jellemek : A csőr poszátaszerű. A szájzugserték aprók. A szárny hegyes ; az első evező az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál valamivel hosszabb, a 2-ik jóval rövidebb a S-diknál. A fark meglehetős hosszú s színe a két középső tollnak kivételével vörhenyes; máskülönben a hím és tojó ruházata egymástól nagyon elütő. Fészküket rendesen fa vagy sziklaodukba vagy elhagyott épületekbe rakják. A kevésbbé mesterséges fészek anyaga többnyire különféle száraz füvekből és mohából áll s tollakkal meg szőrrel van kibélelve. Tojásaiknak száma 5 — 8; színük tiszta fehér vagy világoskék minden rajz nélkül ; kivételes esetekben azonban vörös színnel finoman pontozottak is lehetnek. Földrajzi elterjedésük a palaearktikus zónakör és India. A fajok száma 13 ; nálunk ezek közül 3 fordul elő. A fajok meghatározó táblázata : A. (Hímek.) a. Az alsó szárnyfedők rozsdaszinűek ; a homlok fe- hér, a torok fekete, a mell rozsdaszinü a^. A másodrendű evezők szegélye fakósárgás . . phoenicurus (97 old.). b^. A másodrendű evezők szegélye, különösen a töfelöli részen teher s mintegy tükröt alkot . . mesoleuca (98. old.). b. Az alsó szárnyfedők szürkék ; a homlok, begy és mell fekete titis (99. old.). B. (Tojók.) a. Fölül barna, alul jóval világosabb, főleg hasa köze- , . ,^„ , , , , ,\ , , : , ' s í phoemcuriis (97. old.). pen, a hol teherbe megy at { , , \ . , ^ ^ ^^ \ mesoleuca (98. old.). b. Fölül és alul körülbelül egyforma sötétbarna . . . titis (99. old ). RUTICILLA PHOENICURUS (Linné). Közönséges füstfark. III. Tábla, felső ábra jobbra. ]\Iútacilla pliűenicurus, Linné, Syst. Nat. I. p. 335. (1766.) Sylvi a phoenicurus, Lath., Gcn. Syn. Suppl. I. p. 187. (1787.) Saxicola phoenicurus, Koch, Syst. baier. Zool. I. p. 188. (1816.) Ficedula p/ioenicurus, Boie, Isis, 1822. p. 553. 98 Passeriformes ' Brehm, Isis, 1828. [). 1280. Rulicilla phoenicuriíi-, Ruticilla sylvestris, Ruticilla arborea, Ruticilla hortensis, Plweiiicura muraria, Swains. & Rich., Faun. Eor.-Am. II. p. 489. (1831.) Ficedula ruticilla, Eyton, Cat. Br. B. p. 10. (1836.) Phoenicura ruticilla, Gould, B. Eur. II. pl. 95. (1837.) Lusciola phoenicurus, Kejr. & Blas., Wirb. Eur. p. LVIII, 191. (1840.) Erithíiciis pliocnicurus, Degl., Orn. Eur. I. p. 502. (1849.) Lusciitia pitocnicurux, Sundev., Sv. Fogl. p. 59. (1856.) Leírása : A hiui homloka tavaszkor szélesen fehér s e szín a szem fölött hátrafelé húzódván szemöldökívet alkot; homloka közvetlen a csó'r tövénél keslceny fekete csíkkal, mely a szem és csó'rközötti rész feketeségébe olvad; arcztája, nyaka oldala, torka és begye szintén fekete ; fejének és nyakának hátralevő' része és köpenye palaszürke ; a hát tollai többé-kevésbbé barnásán szegettek ; deréktája, felső farkfedői és farktollai — a két középső kivételével — rozsdavörösek ; a két középső toll s néha az ezekhez közelállóknak hegye barna ; alul a madár narancs- színbe hajló rozsdavörös, legélénkebb mellén, leghalványabb alsó farkfedó'in, hasa közepe pedig fehér; szárnya barna, a tollak keskenyen sárgás-fakóval szegettek; alsó szárnyfedői és hónaljtollai sárgás rozsdavörösek; csőre és lába feketésbarna. Őszkor fölül a tollak függelékei élénk barnák ; a homlok fehérsége, keskeny ; alul élénkségének rovására a tollakat tiszta fehér függelékek szegélyezik. Hossza k. b 15, szárnya 75 — 8'3 (az első evező 8 '%j-rel hosszabb az elsőrendű evezők- nek megfelelő fedötollaknál), farka 6 — 6'5, csőre 1 — 1'3, csűdje r9 — 2"1 %. A tojó fölül barna ; deréktája és farka olyan, mint a hímé ; alul világos szürkésbarna, hasa közepén fehér, alsó fark- és szárnyfedői világos fakószinűek. A fiatalok első tollruhája fölül barna, sötét szegélyekkel és világosfakó pettyekkel tarkázott; alul piszkosfehér barnán szegett tollakkal; a íiatal hímek első vedlésük után az őszi ruházatú vén hímekhez hasonlítanak azzal a különb- séggel, hogy tollszegélyeik sokkal szélesebbek, a melyek élénk színüket teljesen befödik, különösen torkukat, a hol a feketeség egészen eltűnik s csakis akkor látható, ha a tollakat megemeljük. Földrajzi eltejjedése : Nyáron Észak- és Közép-Európa, továbbá Eszak-Azsiá- nak egy bizonyos része; télen a megfelelő déli vidékek; Európából Észak-Afrikába költözködik. Magyarországon mindenütt közönséges; áprilisban érkezik s október közepéig, néha tovább is marad. RUTICILLA MESOLEUCA (Hempr. & Ehrb.) Kaukázusi füstfark. III. Tábla, alsó ábra balra. Sylvia mesoleuca, Hcmiu'. & Ehrb., Symb. Phys. fol. ee (1832.) Sylvia phoenicura (nec Linné), Ménétr., Cat. Rais. Cauc. p. 35. (1832.) Ruticilla Bonapartii, Mull., Beitr. Orn. Afr. pl. XIV. (1853.) Ruticilla mesoleuca (Hempr. & Ehrb.), Cab. Jour. f. Orn. II. p. 446. (1854.) Ruticilla marginella, Bonap., Comt. Rend. XXXVIII. p. 8. (1854.) Ruticilla pectoralis, Heugl., Jour. f. Orn. XI. p. 165. (1863.) Ruticilla mesomcla, Lochc, Expl. Se. Algér. I. p. 217. (1867.) in. Tábla. RUTICILLA.AIESOLEUCA- RUTICILLA PHOEMCURA. Fam. Tnrdidae. 99 Brehm, Isis, 1828. p. 1280. Leírása: A ///w nagyon liasonlít a iV. phocniciinis hímjéhez azzal a különb- séggel, hogy fölül kissé sötétebb és kékebbszürke; evezötoUainak külső szegélye különösen a másodrendüeken, szembetűnő fehér s a tollak töve felé széles- bedvén, fehér tükröt alkot. Hossza k. b. 15, szárnya 7-9— 8-2 (az első evezötoll csak 3 '"/m-rel hosszabb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtoUaknál), farka 6-5, csőre rS, csüdje 2*2 %i. A tojó nem különbözik lényegesen a A', phocnicnnis tojójától. Földrajzi clteijedésük : Seebohm szerint (Cat. B. Br. Mus. V. p. 339.) a Kau- kázus, Kis-Ázsia és Algéria; Nyugot-Arabiában, Abyssiniában és Sengaliában telel. A Magyar Nemzeti Múzeumban egy Magyarországból származó példányunk van, melyet Korber Imre tanár lőtt Csík-Somlyón, 1899. június 26-án.* RUTICILLA TITIS (Scop.). Hegyi füstfark. Motacilla phoenictira ,3 titys, Linné, Syst. Nat. 1. p. 335. (1766.) Sylvia iithys, Scop., Ann. I. p. 157. (1769.) Molacilla atrata, \ Moiacilla gibraltariensis, ' Gmel., Syst. Nat. I. p. 987—988. (1788.) Motacilla erithacus, I Saxicola lilhys, Koch, Syst. baicr. Zool., I. p. 186. (1816.) Riilicilla aira, Rulicilla titys, Ruticilla atrata, Ruticilla gibraltariensis, Sylvia tites p campylonix, Hcmpr. & Ehrb. Symb. Phys. fol. dd (1833.) Phoenicura titkys, Gould, B. Eur. II. pl. 96. (1837.) Lusciola thitys, Kcys. & Bl. Wirb. Eur. p. LIX. 191. (1840.) Ruticilla thitis, Rupp. Syst. Ucbers. p. 57. (1845.) . Ruticilla Cairii, Gerbe, Dict. Univ. d'Hist. Nat. XI. p. 259. (1848.) Erithacus tithys, \ , ^ ^ • P .,, ^, : .. > Degl.. Orn. Eur. I. p. 504, 507. 1849.) Erithacus Cazrtt, J t > v / Ruticilla montana, Brehm Naumannia, V. p. 281. (1855.) Leírása: A hím tavaszkor fölül palaszürke (a hát tollainak centruma gyakran fekete); felső farkfedői s farktollai, a két középsőt kivéve, rozsdavörösek; a két középső toll barna ; homloka a csőr tövénél, arcza, torka, begye és melle fekete ; hasa szürke; alsó farkfedői fakó sárgák; szárnya sötétbarna; elsőrendű evezőinek külső szegélye keskeny, világosszürke, másodrendű evezőié pedig széles, fehér s mintegy tükröt alkot; apró szárnyfedőinek közepe fekete ; alsó szárnyfedői szürkék; csőre és lába fekete, szeme barna. Őszkor az egész tollazatot barnásszürke füg- gelékek borítják. Hossza k. b. 16, szárnya 8-5— 89, farka 6-8— 75, csőre M— 1-4, csűdje 2'2 %n. * ScHMiDiíOFFENi LOVAG TscHUsi ViKTOR 1900 jan. 4-én hozzám intézett levelében a többek között ezt írja: «A Ruticilla )?iesoleuca-nak fölfedezése fölötte érdekes. Pár évvel ezelőtt, azt hiszem, hogy én is láttam egy hímet kertemben; le is lőttem, de mivel csak szárnyalva volt, egy rözse rakás alá menekült, a honnan, daczára annak, hogy én és kutyám minden lehetőt megtet- tünk megtalálására, az többé elő nem került. Hogy ez a madár, melyen egy fehér szárnytükröt véltem akkoriban látni, valóban R. jfiesoleuca volt-e, természetesen ilyen körülmények között eldöntetlen mnradt». 100 Passeritormes. A tojó fölül és alul földszínű barna, csak hasa közepe táján világosodik egy kissé ; alsó farkfedöi halvány fakószinűek ; farka olyan mint a hímé. A fiatalok első ruhájukban barnásszürkélc, mellükön és hasukon valamivel világosabbak, sötéten szegett tollakkal ; alsó farkfedöik halvány fakószinűek ; a fiatal hímek első vedlésük után néha (talán mindig?) a vén tojóra hasonlítanak, s e színüket a következő' tavaszkor is megtartják. Ilyen termékenyítésre képes, tojó- ruházatú fiatalokat írtak le Ruticilla cairii néven és tartottak sokáig külön fajnak. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa és a Mediterrán nyugati része. Nálunk a hegyes vidéken mindenütt előfordul, de vonulása alkalmával a lapályos helyeket is fölkeresi. Márcziusban érkezik s november első feléid marad. Erithacus. (^uviEK, Lcg. An. Comp. talx II. (1801.) Typus : Erithacus rubeciila (Linné). Jellemek: A csőr poszátaszerű; az orrlikakat szarúhártya (operculum) födi, melynek alsó részén van az orrnyílás ; a szarúhártya homlokfelöli részét tollak borítják; a szájzugserték közepesek. A szárny kevésbbé hosszú és hegyes; az első evező a 2-dik feléig ér, a 2-dik csekélylyel hossabb a másodrendű evezőknél. A hím és tojó ruházata egyforma. Fészküket a földön száraz levelekből és mohából építik. A fészek külseje meglehetős nagy és tömör, belül pedig szőrrel bélelt. Tojásaik száma 5 — 9; alapszínük fehér s többé-kevésbbé vörössel árnyaltak és pettyezettek. Földrajzi elterjedésük a palaearktikus zónakör. Az ismert fajok száma 4. Nálunk egy fordul elő. ERITHACUS RUBECULA (Linné). Vörösbegy. Mútacilla ruheada, Linné, Syst. Nat. I. p. 337. (1766.) Sylvia ricbecula (Linné), Scop., Ann. I. p. 156. (1769.) Curruca rubecola, Leach, Syst. Cat. Mamm. etc. Br. Mus. p 25. (1816.) Fi cédula rubecuta, 1 „ , , 2. 7 Boie, Isis, 1S28. p. 553. Dandalus rubecula, ) Dandalus pinetorum, \ Dandalus foliorum, ' Brehm, Isis, 1828 p. 1280. Dandalus xeptentriűiialis, j Kubecula pinelorum, \ Rubecula foliorum, ' Brehm, Vög. Deutschl. p. 360 — 361. (1831.) Rubecula septentriojialis, \ Erythacus rubecula, Swains., Faun., Bor.-Am. p. 488. (1831.) Rubecula familiáris, Blyth, Field Natúr. I. p. 424. (1833.) Rho)Ldella rttbecula, Rennie, White's, Selborne, p. 437. (1833.) Lusciola rubecula, Key. & Blas., Wirb. Eur. p. LVIII., 191. (1840.) Rubecula rubectila, Bonap., Consp. Gcn. Av. I. p. 295. (1850) Luscinia rubecula, Sundes., Sv. Fogl. p. 56. (1856.) Erithacus rubecula, Newt. ed. Jarr., Br. B. I. p. 305. (1872.) Fam. Turdidste. 101 Leírása: Fölül olajbarna; homloka, a csőr és szem közötti része, torka, begye és melle narancsszínbe hajló rozsdasárga ; nyaka oldalán, a hol a hát barna és a begy sárga színe találkozik, hamuszürke szalag húzódik; hasa közepe fehér, oldalt olajbarna, alsó szány- és farkfedöi halvány fakósárgák; csó're, szeme és lába barna. A hím és tojó egyforma. Hossza k. 1). 14, szárnya 6"9 — 7'5, farka 5'9 — 6'7, csó're 1 — M, csüdje 2-3— 2-4 %v. A fiatalok első tollruliája fölül agyagsárgával pettyezett s alul sárgásfehér, barna tollszegélyekkel mustrázott. Földrajzi elterjedése : Európa, télen a mediterrán subregio. Nálunk mindenütt közönséges és a hegyvidéken költ. Költözködése az idó'járástól függ; rendesen áprilisban érkezik (néha már február elején) s az első fagy beálltáig marad. Turdus. Linné, Syst. Nat. I. ]). 291. (1766.) Typus: Turdus viscivorus, Linné. E nembe sorakoznak a valódi rigók, vagyis azok, melyeknek hímje és tojója egyforma s torkuk pedig mindig többé-kevésbbé sávozott. Legközelebbi rokonság- ban állanak a Merula-fajokkal. Jellemek: A csőr hossza mintegy a koponya hosszának felel meg és ormója többé-kevésbbé hajlott. A szájzugserték közepesek. A csűd úgy mellső' mint hátsó felén sima, csak alul, az ujjakhoz közel eső részén, van 2 — 3 paizs. Az első evező igen rövid, jóval rövidebb az elsőrendű evezőknek megfelelő fedötollaknál. A fark egyenes vágású. Mind nagyon összetartó, társaságot kedvelő madarak, különösen tavaszkor és őszkor, vonulásuk alkalmával, de még azonkívül is; így p. o. a fenyőrigó a Skan- dináv félsziget és Észak-Oroszország nyírerdőségeiben nagy kolóniákban fészkel. Egy-egy ilyen kolóniában gyakran százakat is meghaladó fészek van. A valódi rigók fészke kölönben igen szilárd építmény : ágacskákból, füvekből, mohából készül, félgömb alakú és belől többnyire agyaggal van kitapasztva. Fészküket rendesen bokrokba, néha azonban fára vagy a földre is rakják. A barnával és feketével pettyezett, élénk zöldeskék alapszínű tojásaik száma 4 és 6 közt váltakozik. Táp- lálékuk tavaszkor és nyáron rovar és féreg, őszkor és télen gyümölcs és bogyók. Földrajzi körük mind az öt világrészre kiterjed. Az eddig ismert fajok száma 70 s ezek közül az egész palaearktikus zónakörre csak öt fészkelő faj esik. Nálunk összesen négy faj fordul elő: kettő költ, kettő pedig csak átvonuló vagy téli látogató. A fajok meghatározó táblázata : a. Az alsó szárnyfedők és hónaljtollak sárgák vagy vörhenyesek. a^ A szemöldökív határozott; a has oldala rozsda- barna iliacus (102. old.). b^. A szemöldökív elmosódott ; a has oldalán nincs rozsdabarna szín niusicus (102. old.). b. Az alsó szárnyfedők és hónalj tollak tiszta fehérek c^. A hát és deréktáj egyszínű szürkésbarna .... viscivarus (103. old.), í/'. A hát barna, a deréktáj szürke pilaris (103. old.) 102 Passeriformes. TURDUS ILIACUS, Linné. Boros rigó. Turdus i/iacus, Linné, Syst. Nat. I. p. 292. (1766.) Turdus mauvis, Mull., Syst. Níit. Supp. p. 141. (1776.) Turdus illas. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 456. (1811.) Sylvía íliaca, Savi, Orn. Tosc. I. p. 215. (1827.) Turdus betularum, \ „. - . , ; Brehm, Vög. Dcutschl. p. 386. (1831.) lurdiis vnicloruDi , ) ^ •>-. Turdus pinelornm, \ ,,, , ... / Brehm, Vo"cIfan", p. ] 6ü. (1855.) lurdus graciiis, J > & &> i \ / Iliacus illas. \ j,. . > Des Murs, Traité d'Orn. I. p. 165. (1860.) Ili árus }>ii/ior, J ' ' líylocichla íliaca (Linné), Ridgw., Proc. U. St. N. Mus. IV. p. 322. (1882.) Leírása: Fölül olajbarna; alul fehér, olajbarnával sávozott és pettyezett ; alsó szárnyfedő és lionaljtollai, úgyszintén hasa oldala rozsdavörösek, hasa közepe tiszta fehér; szeniöldökíve fehér, sárgás árnyalattal; füle és arcztája olajliarna; nyaka oldala sárgás; középfedó'inek és másodrendű evezó'inek csúcsa szintén sárga; csőre barna, alsó kávájának töve sárgás ; lába világos sárgásbarna ; szeme barna. Hossza k. b. 21-5, szárnya ILS — 12-5, farka 8-9, csőre 1-7—2, csüdje 2-8 %». Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör északi része egészen az é. sz. 71"-ig. Télen a megfelelő déli vidékekre vonul s az európai részen egész Észak- Afrikáig húzódik. Magyarországon leginkábl) az átvonulás alkalmával szokott elő- fordulni, a mikor rendcsen a fenyőrigók csapatait keresi föl ; néha télen is ész- lelhető. TURDUS MUSICUS, Linné. Énekes rigó. Turdtis musicus, Linné, Syst. Nat. I. p. 292. (1766.) Sylvia musica, Savi. Orn. Tosc. I. p. 211. (1827.) Turdus miiior, \ ^ , ^,., , } Brehm, Vög. Dcutschl. p. 382. (1831. lurdus pinlomelos, J > » Merula musica, Sclby. Brit. Orn. I. p. 162. (1833.) Iliacus musicus, Dcs Murs, Traité d'Orn. p. 292. (1860.) Hylocichla musicus, Rldgw., Proc. U. St. N. Mus. III. p. 224. (1881.) Leírása: Fölül olajbarna (az előző fajnál valamivel világosabb), alul fehér, torkán, begyén és oldalán fakószínnel árnyalt és olajbarnával pettyezett, a pettyezés begyén és oldalán legsűrűbb ; fakószínű szemöldökíve elmosódott s csak homloka táján válik határozottá; alsó szárnyfedői és honaljtollai narancsszínbe hajló szalma- sárgák ; középfedöi és a másodrendű evezők megfelelő fedőtollainak hegye sárgás fakószinűek; csőre barna, alsó kávájának töve sárgás; lába világos szarúbarna; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 22, .szárnya 11 '5 — 12, farka 9, csőre 1'7, csüdje 3 %. A jiatalok egészben véve a vénekhez hasonlítanak, de többé-kevésbbé sárgán árnyaltak s fejükön és hátukon fakósárga pettyekkel tarkázottak ; szárnyuk fedő- tollainak hegye szélesen rozsdasárga. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör. Télen Észak-Afrikát és Dél- Perzsiát is meglátogatja. Magyarországon közönséges és mindenütt előfordul. Tavaszkor és őszkor nagy csapatokban szokott vonulni. Fa,m. Turdidae. 103 TURDUS VISCIVORUS, Linné. Húros rigó. Turdtis viscivorus, Linné, Syst. Nat. I. p. 291. (1766.) Sylvia viscivora. Savi, Orn. Tosc. I. p. 208. (1827.) Ixocossyphus viscivorus, Kaup, Natürl. Syst. p. 145. (1829.) Turdus tnajor, \ rp -. j ) Brchm, Vöa. Dcuschl. p. 379—380. (1831.) lurdiis arboreus, ) Menila viscivora, Sell)y, Brit. Orn. I. p. 158. (1833.) Turdus liodgsoiti (nec Homcyer), Bonap., Con.sp. Av. I. p. 269. (1850.) Turdus meridiűualis, Brehm, Vogelfang, p. 159. (1855.) Turdus Bonapartii, Cab., Journ. f. Orn. VIII. p. 183. (1860.) Tjtrdus viscivorus, var. hodgsotii, Pleske, Wisscnsch. Rcs. Reise, Prsevvaldski cet. II. Lif. 1 . p. 3. (1 889.) Turdus viscivorus Iiodgsoni, Pleske, Mcl. Biol. XIII. p. 292. (1892.) Leírása: Fölül szürkésbarna; alul feliér, többé-kevésbbé sárgán árnyalt és sötétbarna foltokkal sürun pettyezett; elmosódott szemöldökíve szürkésfehér; szárny- tollai szürkés fakószínnel szegettek; alsó szárnyfedői és hónaljtollai tiszta fehérek; a szélső' farktollaknak liegye többé-kevésbbé fehér; csőre szarubarna, alsó kávájá- nak töve többnyire sárga; lába világosbarna; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 27 29, szárnya 152 — 16, farka 125, csőre 2, csüdje 3^3'2 %i. A fiatalok első toUruhájukban fölül erősen tarkázottak; fejük alapszíne többé- kevésbbé szürke, sárgás-fakó pettyekkel; dolmányuk olajbarna, a tollak gerinczük mentén világos szalmasárga hosszfoltokkal mustrázottak s fekete hegyben végződnek; szárnytollaik világos fakóval szegettek s a szegélyek a közép és apró fedőkön a tollak gerinczére is fölhúzódnak. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör. Magyarországon meglehetős gyakori, főleg a hegyes vidékeken, a hol egyszersmind költ is. Állandóan nálunk tartózkodik, de télen a lapályokat keresi fel. Jegyzet. A Magyarországban előforduló húros rigó nem egészen typikus, a mennyiben vala- mivel nagyobb, mint az Észak- és Nyugat-Európában élő példányok. Nagyságra nézve ugyanis inkább megközelíti a himalayai és kelet-szibériaiakat, melyek tényleg nagyobbak és sok ideig mint önálló faj: Turdus liodgsoni «Homeyer» név alatt szerepeltek. E. Oates (Faun. Brit. Ind. I. p. 149.) kimutatta, hogy a Himala\'aban élők az európaiakkal teljesen azonosak; Scebohm pedig kimutatta azt, hogy a HuMEVER-féle Turdus tiodgsoni tulajdonképen az Oreocincla moUissima fajnak szino- nimája (1. Monogr. of thc Turdidac I. p. 139. 1898.). A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében különben a töl^bek között van egy példány (2110. sz.), melyet Nozdroviczky Lajos lőtt Szlavóniában Ivanovopolja környékén 1897 november 10-én; ez a példány teljesen megegyezik egy kelet-szibériai példányunkkal (2395. sz.), mely Katon-Karagai tájáról (Alataiból) származik, sőt alul is éppen olyan élénk sárgán futtatott, mint az. Hossza 28-5, szárnya ló'l, farka 13, csőre (a homloktól számítva) 2-2, csüdje 3-2 %. TURDUS PILARIS, Linné. Fenyőrigó. Turdus pilai-is, Linné, Sy.st. Nat. I. p. 291. (1766.) Alauda calandrotta, P. L. S. Mull., Syst. Nat. Supp. p. 137. (1776.) Sylvia pilaris, Savi, Orn. Tosc. I. p. 209. (1827.) Acreuttiornis pilaris, Kaup, Natürl. Syst. p. 93. (1829.) Turdus subpitaris, 1 ^ ,, „„^ ,^r.^^\ rr ^ ■ . \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 384—385. (1831.) líirdus jutnperortim, ) Merula pilaris, Selby, Brit. Orn. I. p. 161. (1833.) Turdus fuscilateralis, Brchm, Vogelfang, p. 159. (1855.) riauesticus pilaris, Jí-rd., B. Ind. T. p. 530. (1862.1 104 Passeriformes. _ Leírása: Feje és nyaka hátul palaszürke; a fej tetején lévő tollak centruma és a szem és csőr közötti rész fekete ; szemöldökíve fehéres ; dolmánya gesztenye- barna, gyakran a tollak hegyén szürkés szín mutatkozik ; deréktája és felső fark- fedöi szürkék ; farka fekete ; szárnya fekete, a másodrendű cvezó'k külsó' zászlaja és fedötollai gesztenyebarnák; alsó szárnyfedői és hónaljtollai tiszta fehérek; torka és begye világos fakósárga s fekete hosszfoltokkal tarkázott ; melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek; melle és hasa oldalán a tollak közepén sárgán szegett nagy fekete foltok vannak ; csőre nyáron sárga, télen barna, ilyenkor csak tövén tartja meg sárga színét ; lába feketésbarna ; szeme barna. Hossza k. b. 29, szárnya 13-7— 15-7, farka 10-5—12; csőre 2-2-2, csűdje 3 %,. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör északi része, a honnan télen a megfelelő déli vidékekre vonul ; így p. o. az európaiak a Mediterrán legdélibb vidékeire, sőt Nubiába is elhatolnak, az ázsiaiak pedig Turkesztánig, Kasmírig és É.-Ny. Indiáig (1. Seebohm, C. B. Br. Mus. V. p. 207.). Mihozzánk rendesen nagyobb csapatokban érkezik november havában és márcziusig marad, néha valamivel tovább is. Merula. Leach, Syst. Cat. Mamm. & B. Br. Mus. p. 20. (1816.) Typus : Meriila mej-iila (Linné). E nembe, a valódi rigókkal {Ttirdus') szemben, mindama rigófajok sorakoznak, melyeknek hímje és tojója egymástól eltérő ruházatot visel ; máskülönben mor- phologiailag és biológiailag nagyon közel állanak egymáshoz. Fészkük, melyet bokrokba, földre vagy sziklahasadékokba szoktak rakni, igen szilárd alkotmány s gyökerekből, vékony ágakból és fűből, sárral vagy agyaggal keverve építik, és belsejét a legfinomabb fűszálakkal bélelik ki. Világos zöldeskék alapszínű tojásaik vöröses és szürkésbarna finom pettyekkel vannak sűrűn permetezve; a fészekalj száma rendesen 4 és 5 közt váltakozik, kivételesen 7 is lehet. Táplálékukat a rovarvilág, férgek, csigák, gyümölcs és magvak szolgáltatják. Földrajzi körük földünk legnagyobb részére kiterjed, Észak-Amerika, az aethiopiai zónakör és Uj-Zcland kivételével. Az eddig leírt fajok száma meg- haladja az 50-et. Minálunk négy faja fordul elő: három rendesen és egy mint ritka vendég. A fajok meghatározó táblázata : a, A fark fekete, vagy barnásfekete. a'^. Nyakörv nélkül; a tollazat egyszínű fekete (d'), vagy barna (9) merula (105. old.). b'^. Nyakörvvel; a tollazat barnásfekete (cf) vagy barna (9 ) és fehérrel tarkázott, a^. A has tollainak szegélye és centruma fehér, a közbeeső feketeség többé-kevésbbé patkó alakú alpestris (106, old.). b'^. A has tollainak csupán szegélye fehér, többi része fekete orientális (107. old.). b. A fark vörhenyes naiutiaiini (108. old.). Fam. Turdidae. 105 MERULA MERULA (Linné). Fekete rigó. Turdi/s meni/a, Linné, Syst. Nat. I. p. 295. (176.6.) Merula nigra, Leach, Syst. Cat. Mamm. & B. Brit. Mus. p. 20. (1816.) Merula merula, Boie, Isis, 1822. p. 552. Sylvia mem/a, Savi, Orn. Tosc. I. p. 205. (1831.) Merula pínetoriim, \ Merula truncornni, I , , , , ,, , ,,. ^ í Brchm, Vögel. Dcutschl. p. 372—374. (1831.) Merula alticeps, Merula camiolica, I Turdus merula, var. syriacus, Hempr. & Ehrenb., Symb. Pliys. fol. bb. (1833.) Merula vulgáris, Selby, Brit. Orn. I. p. 167. (1833.) Merula major, Brehm, Vogelíang, p. 158. (1855.) Turdus menegazziaiius, Perini, Ucc. Veron. p. 56. (1858.) Turdus dactylopterus, Bonap., Gray, Handl. B. I. p. 255. (1869.) Turdus merula, var. montana. Savi; Salvad. in Dresscr's B. E. II. p. 99. (1872.) Leírása: A ///;// tollruhája fénylő fekete; csőre és szemgyürűjc narancssárga; Iába és szeme sötétbarna. Hossza k. b. 26, szárnya 122 — 134, farka lOS — 115, csőre 2-2 — 2-4, csüdje 3 %n. A tojó többé-kevésbbé vörhenyesbe játszó barna, torkán, begyén és mellén sötét pettyezések mutatkoznak; csőre, lába és szeme barna. Hossza k. b. 25'5, szárnya 11-5 — 12, farka 10-10-5, csőre 21 — 23, csüdje 3 %». A fiatalok fölül barnák, sárgásbarna hosszsávokkal, alul pedig vörhenyes- sárgák, sötétbarna pettyekkel mustrázottak. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, a Mediterránt és Közép-Ázsiának nyugati részét beleértve. Magyar földön mindenütt közönséges és állandó madár. Általános megjegyzések az örvös rigóra és rokon alakjaira. Az északon élő Merula torqnata (Einné) nem fordul elő Magyarországon, legalább eddig még nem észlelték. Nyáron a legmagasabb északon tartózkodik s csak télre költözködik Európa déli részébe. E faj fészkét rendesen a földön szokta építeni, ritkán bokrok közé vagy odúba, magas fákra azonban sohasem. Közép-Európában és nálunk is egy hozzá hasonló faj a Merula alpestris, Brehm, honol. Fészkét ellentétben a Merula toj-quata-v^X^ többnyire fákra meglehetős magasságban építi. A Kaukázusban és Perzsiában egy harmadik rokonfajuk él, mely Menila orientális néven lett újabban leírva. Ez a faj sokkal közelebb áll rokonság tekintetében a Merula torquata-\\oz mint a közép-európai Merula alpestris. Fészkét szintúgy mint a Meiula torqnata a földön építi. Ezen kaukázusi faj miná- lunk a Kárpátokban fordul elő, de mindeddig íigyelmen kívül maradt. A Merula alpestris és Merula orientális közötti különbség az, hogy míg a Merula alpestris hastol lai fehérek s csak egy többé-kevésbbé patkóalakú fekete rajzzal bírnak, addig a Merula orientális hastoUai feketék és szélesen fehérrel sze- gettek. A következő oldalon mellékelt ábrán bemutatom a két faj hastoUai közti különbséget. A két felső a Merula alpestris, a két alsó pedig a Merula orientális hastolhiit ábrázolja. 105 Passen'foimes. Nagyon valószínű, hogy Magyarországon, a hol c Icct faj találkozik, a keresz- tezéseknek egész sorozatát is föllelhetni fogjuk, a mit azonban csak az czentúli szorgosabb Icutatások fognak majd beigazolni. Alenila a//ei//is és Mcnila orieiilalis hastoüai MERULA ALPESTRIS, Brehm. Középeurópai örvösrigó. A'ierula alpestris, Brchm, Isis, 1828. p. 1281. (nom. niid.) Turdus iorquatus (nec Linné), Naum. Natuig. Vög. Dculschl. VI. p. 5. (1833.) XIII. p. 363. Taf. 361. fia. 3. (1847—48.) Mcnila vociferans, \ Merula macn/a/a, ( ^"'^'''' Naumannia, Y. p. 281. (1855.) {,wm. nmf.) Merula insigiiix, Brchm, Journ. f. Orn. IV. p. 446. (1856.) {iiom. mid) Turdus alpestris, Stcjncg., Proc. U. St. Nat. Mus. IX. p. 369. (1886.) Merula iorquata, var. alfes/n's, Tschusi, M. Orn. Ver. Wien. XII. p. 70. (1888.) Merula iorquata alpestris, Secbohm, Ibis, 1888. p. 311 Turdus iorquatus {alpesi/is). Frivaldszky, Avcs Ilung p. 51. (1891.) Turdus iorquatus alpestris, Madarász, Erlaut. p. 74. (1891.) (part.) Leírása: A ///w alapszíne barnásfekete; begyén széles fehér örv van; szárny- tollait szürkésfehér szín szegélyezi; hastollainak szegélye és centruma fehér; (a hastollak, szürke töfelöket leszámítva, tulajdonkcpen fehérek, csak subapikalis részü- kön van egy többé-kevésbbé széles patkc>alakú barnásfekete rajz) (1. ábrán két felső' toll); alsé) farkfedó'inek centruma szélesen fehér; alsó szárnyfedői fehérele s Fam. Turdidae. lO'] barnával niustrázottak ; csőre sárga, hegye és töve barnás; lába szarubarna; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 29, szárnya IST—US, farka 10-5—115, csó're 2, csLÍdje 34 %i. A tojó alapszíne barna; begyörve barnás árnyalattal bevont; torka piszkos- fehér, barnán sávozott; hastollai a híméhez hasonlóan niustrázottak, de szélesebb fehér szegélylycl bírnak; szárnya olyan mint a hímé. A fiatalok barnásfehérrel tarkázottak. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa. Magyarországon a legmacrasabb hegységeket lakja, a hol egyszersmind költ is; tavaszi és őszi vonulása alkalmával a lapályokat is fölkeresi. Április havában érkezik ; távozásáról nincsenek följegyzé- sek. A magyar nemzeti múzeumi példányok a következők: a) d Nagyenyed 1891 április 3. ő) d Pest vm. 1827 április 12. c) c? Szepes vm. 1847. dj d' Magyarország 1847 (félalbinó). e) ? Árva vm. 1891 május. f)—g) ^ Szepes vm. 1828 szeptember 6—7. h) 9 Fehér vm. 1895 április. /; ? Árva vm. 1882 április. j) juv. Árva vm. 1882 november. C Brchm, Vö^'. Dcutschl. p. 370. 1831. Petrocossyphus polyglottus, ) Saxicola saxatilis, Rupp., Neue Wirb. p. 80. (1835.) Petrocichla saxatilis, Key. & Blas , Wirl). Eur. p. L, 175. (1840.) Orocetes saxatilis, Horsf. & Moore, Cat. B. Mus. E. J. I. p. 1 89. (1854.) Pelrocincla saxatilis, Heugl., Syst. Übcrs. p. 29. (1856.) Petrocinchla saxatilis, Ncwt., List B. Eur. Blas. \^. 9. (1862.) Leírása: Tavaszkor a ven hím feje és nyaka köröskörül szürkébe hajló kobalt kék; válla és háta kékesfekete, háta közepe fehér; felső farkfedői és farktollai a két középsőnek kivételével, rozsdavörösek, a két középső toll szürkésbarna; szárnya barna, többé-kevésbbé fehéresen szegett tollakkal; alul a madár narancsszínbe hajló élénk rozsdasárga, hasonló színűek alsó szárnyfedői és hónaljtollaí is; csőre és lába barna, szeme sötétbarna. Őszkor a hátoldal tollai barnával, a hasoldaléi pedig fehérrel szegettek. Hossza k. b. 20-5, szárnya 12 — 12-5, farka 6-5, csőre 2-23, csűdje 28 %.. A tojó fölül szürkésbarna, alul fehéres fakószinü; az egyes tollak subtermínalís részükön barnával szegettek; farka olyan mint a hímé. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de fölül erősen pettyezettek; a fiatal hímek első vedlésük után már a vénekhez hasonlítanak, de valamivel halványabbak s fölül fakószínnel, alul pedig fehérrel pettyezettek. Földrajzi elterjedése : Dél-Európa és Közép-Ázsia, télen az ezeknek megfelelő déli vidékek. Magyarországon a hegyes-sziklás vidékeken mindenütt előfordul. Április végén érkezik és szeptemberig marad. 110 F;i sseriíormes. MONTICOLA CYANUS (Linné). Kék rigó. Tnrdus cyajiiís, Linné, Syst. Nat. I. p. 296. (1766.) Turdus solitarius (ncc. Mull.), Gmel., Syst. Nat. I. p. 834. (1788.) Monticola cyana, Boic, Isis, 1822. p. 552. Sylvia solitaria, Savi, Orn. Tosc. p. 217. (1827.) PetrocossypJms cyaneus, Boie, Isis, 1828. p. 319. Peírocossyphus cyainis, Brehm, Vög. Dcutschl. p. 368. (1831.) Petrocincla pandoo, \ r, , . , , Sykcs, Proc. Zool. Soc. 1832. p. 87. Fetrocuicla maal, J Petrocincla cyanus, Gould, B. Eur. II. pl. 87. (1837.) Pctrocinchla cyainis, Key. & Blas., Wirb. Eur. p. L. 175. (184U.) Turdus azureus, Cicspon, Faun. Merid. [). 179. (1844.) Petrocincla longi/-ost/is, Blyth, Jour. As. Soc. Beng. XVI. p. 150. (1847.) Pctrocossyphus cyanus, \ r> , .1 J-t ■ ( Brchm, Vogelfang, p. 157. (1855.) Petrocossyphus solitartus, J > o &> i \ j Cyanocincla cyanus, Hume, Nests and Eggs Ind. B. p. 226. (1873.) Monticola cya/iea, Dávid ct Oust., Ois. Chine, p. 163. (1877.) Cyanocincla solitaria, Hume and Davis., Stray Feath. VI. p. 250. (1 878.) Monticola cyanus, Secb., Cat. B. Br. Mus. V. p. 316. (1881.) Petrophila cyanus, Oates, Faun. Brit. Ind. II. p. 146. (1890.) Leírása: Tavaszkor a liíui fölül és alul sötét palakék, s e színt fénylő világos kobaltkék zománczozza ; szárnya és farka kékbe hajló fekete; csőre és lába fekete, szeme barna. Őszkor a tollak szürkével szegeltek. Hossza k. b. 22'5, szárnya 12-5, farka 9, csőre 2-5, csüdje 21 %n. A tojó barna, többé-kevésbbé kékkel árnyalt és hastollainak subterminalis részén sötét szegélyek vannak. A fiafalok a tojóhoz hasonlítanak, de többé-kevébbé világos pettyekkel tar- kázottak. Földrajzi elterjedése : Dél-Európa és Közép-Ázsia, télen a megfelelő déli vidé- kek. Magyarországon csakis a magyar-horvát tengerpart Karszt hegységében fordul elő, a hol 1899 augusztus 3-án lőttem le muzeumunknak az első honi példányt. A zágrábi múzeumban ugyanonnan számos példány látható. Subfam. Saxicolitiae. Saxicola. Bechstein, Ornith. Taschciibuch, p. 216. (1802.) Typus." Saxicola oenanthe (Linné). Jellemek: A csőr nyúlánk poszátaszerü; a szájzugserték közepesek. A szárny hosszú és hegyes. A hím és tojó ruházata egyinásétól eltérő; a fark töve azonban mind a két nemnél és a fiataloknál bármikor tiszta fehér. Földön vagy sziklákon élő madarak, kevésbbé mesterséges, de puha fészket raknak, melyet többnyire üregekbe, szikla hasadékokba vagy hant alá rejtenek. Tojásaik szine világoskék, némely fajéi vörössel mustrázottak; számuk 5 és 8 közt váltakozik. Fn.m. Turdidae. ^^^ Földrajzi elterjedésük: A palaearktikus zónakor — beleértve Grönlandot is — Indicának egy része és Afrika. A fajok száma a '30-at meghaladja, ezek közül nálunk három ösmeretes. A fajok meghatározó táblázata : A. A fej és hát szürke, tiszta fehér vagy bó'rszinű sárgával árnyalt Nímek tavaszkor és nyáron. B. A fej és hát barna vagy szürkésbarna Tojók, fiatalok és őszi tollazatú hímek. A. {Hímek tavaszkor és nyáron) a. A fej és hát szürke oen.vithe (111. old). b. A fej és hát tiszta feliér vagy bó'rsárgával árnyalt. aK A torok fehér stapazina (112. old.). ő\ A torok fekete melanoleuca (113. old.). l). ( Tojók, fiatalok és őszi tollazatú hímek.) Általánosságban mondva a tojók, fiatalok és őszi tollazatú lűmek fölül bar- nák, alul pedig többédcevésbbé világos fakószinüek. A részletesebb különbségek a fajok leírásánál vannak kiemelve. SAXICOLA OENANTHE (í.inné). Hantmadár. Motacilla oenanllie, Linné, Syst. Nat. I. p. 332. (1766.) Sylvia oeuan/tie, I.ath., Gcn. Syn. Suppl. I. p. 288. (1787.) Motacilla leucorlioa, Gmcl., Syst. Nat. I. p. 966. (1788.) Sylvia leucorlioa, Lath., Ind. Orn. p. 531. (1790.) Saxicola oetiantfie, Bcchst., Orn. Taschb. 1. p. 217. (1802.) Motacilla vili/tora, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 472. (1811.) Vitifiora oenantíie, Leach, Syst. Cat. Mamm. cet Br. Mus. p. 21. (1816.) CEnanilie vilifio-a, For.st., Syn. Cat. Brit. B. p. 54. (1817.) (Enanílie cinerea, Vieill., N. Dict. d'Hi^t. Nat. XXI. p. 418. (1818.) Vili/tora seplentrionalis, \ Viti/Jora grisea, [ Brchm, Vög. Dcutschl. p. 403—405. (1S31.) Vili flóra cinerea, I Saxicola rostrala, | ^ ^ ^^^^^ ^ g^.^^,^ pj^^^ _^^^^ ^^^ ^^_ ^^^ ^lg33.) Saxicola hbanotica, \ Saxicola oenanllioides, Yig. Zool. Blossom, p. 19. (1839.) Vitifora major, Brehm, Vogelfang, p. 224. (1855.) Saxicola oenantlie grisea, Saxicola oenanllic cinerea. Saxicola oenanllie seplentrionalis, Saxicola oenatittie alpestris, Saxicola oenanlfie melanoplera, Saxicola oenantlie maritima, Saxicola ocnantlie crassirostris, Saxicola ocnúiillic macrorliynclios, Brehm, Verz. Samml. C. L. Brchm, p. 5. (1860.) 112 Passeriformes. Leh'ása: h hím tavaszkor fölül hamuszürke; homloka, szemöldökíve és felső' farkfedö tollai tiszta fehérek; alul a madár fehér és többé-kevésbbé fakószínnel bevont; a csőr és szem közötti része, fületája és szárnya fekete; alsó szárnyfedői fehérek; farkának tőfelöli része fehér, a tollak apikalis harmada fekete, kivéve a két középsőt, mely majdnem egészen fekete s csak töve, a felső farkfedök által betakart részén fehér ; csőre és lába fekete, szeme barna. Őszkor minden egyes tolla barnán szegett s ilyenkor a tojóhoz hasonlít. Hossza k. b. 16, szárnya 9 — 9"7, farka 6— 6'6, csőre 1'3 — 1'6, csüdje 2'6 — 27 %n. A iojó fölül sárgásán árnyalt barna ; alul sárgásfakó, legsötétebb mellén, leg- világosabb hasa közepén ; szemöldökíve fakószínű ; felső farkfedői fehérek ; szárnya sötétbarna, alsó szárnyfedői fehérek ; farka olyan mint a hímé, csakhogy a feketét sötétbarna szín helyettesíti. A fiatalok első ruhája a tojóéhoz hasonlít, de tollai fölül szürkésfakóval pettyezettek és barnával szegettek ; a hasoldaluk világosfakó, barna tollszegélyek- kel, alsó szárnyfedőik szürkék, szélesen fehérrel szegettek; farkuk töve olyan mint a vénekéi. Első vedlésük után a tojóhoz hasonlítanak. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak-Ázsia s az egész északi sarkkör; télen a megfelelő tájak úgymint Afrika, India és Dél-Amerika. Magyarországon mindenütt előfordul és közönséges madár. Márczius végén és ápril elején érkezik s október közepéig, vagy néha tovább is marad. SAXICOLA STAPAZINA (Linné). Dalmát hantmadár. Motűcilla stapaziiia, Linné, Syst. Nat. I. p. 331. No. 14. (1766.) Műíacilla staj^azina fi, Gmel., Syst. Nat. I. p. 966. (1788.) (V.nanthe albicollis, Vicill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXI. p. 424. (18] 8.) Saxicola aurita, Temm., Man. d'Orn. I. p. 241. (1820.) Vítijíora aurita, Boie, Isis, 1822. p. 552. Sylvia rufescens, Savi, Orn. Tosc. I. p. 223. (1827.) Saxicola ampliilcuca, \ , . ^ , , , , n ^ . , ., '., > Hcmpr. & Ehrb., Symb. Phys. Aves fol. aa, bb. (1833.) Saxicola aiinta var. líbyca, J ' ^ j j Saxicola stapazina, Key. & Blas., Wirb. Eur. p. LIX. 193. (1840.) Saxicola albicollis, Bonap., Consp. Gen. Av. p. 303. (1850.) Vilijlora assimilis, Brchm, Vogelfang, p. 224. (1855.) Saxicola aurita aurita, \ r, ■ , ., ,, ., ; Erlanger, Journ. f. Orn. XLYII. p. 224—225. (1899.) ■Saxicola aurita ampliilcuca, j » ' -< ' Leírása: A vén hím tavaszkor fölül tiszta fehér; alul fehér többé-kevésbbé bőrsárgával befuttatott; homloka a csőr tövénél keskenyen, a csőr és .szem közötti része, valamint arczatája, a fülfedőket is beleértve, feketék; válla és szárnya, nem- különben alsó szárnyfedői feketék; farka a két középső tollat kivéve fehér, a tol- lak csúcsa fekete; a két középső toll fekete, töve fehér; csőre és lába fekete, szeme barna. Kevésbbé vén példányok hátukon is többé-kevésbbé élénk bőrsárgá- val vannak befuttatva. Őszkor a fej és hát tollai szürkés fakószínnel szélesen szegettek; deréktája és felső farkfedői tiszta fehérek; alul a madár börbarnával árnyalt; arcztája és fülfedöi feketék; szárnya fekete többé-kevésbbé szélesen fakó- színnel szegett; farka olyan mint tavaszkor, de a tollak hegyén keskeny fehér Fa,m. Turdidae. 113 szegély látható. Hossza k. b. 16"5, szárnya 85 — 9"5. fatka 65 — z^, csőre l'l — 1*4 csLÍdje 2-2— 2-3 %r. A tojó fölül vörhenyes fakószinü; deréktája és felső farkfedői fehérek; alul fehér bőrsárgával futtatott; fületája és szárnyai barnák; alsó szárnyfedői barnás- feketék; farka olyan mint a hímé, csakhogy a feketét sötétbarna szín helyettesíti. A fiatalokat első tollruhájukban alig lehet a .S". oenanthe fiataljaitól meg- különböztetni; első őszi vedlésük után a tojóra hasonlítanak, de attól vörhenyesebb börbarna árnyalatukkal, a 6". oenanthe hasonkorú példányaitól pedig fekete alsó szárnyfedőikkel különböznek. Földrajzi elterjedése : A mediterrán subregio. Minálunk csakis a magyar-horvát tengerparton a Karszt-hegység déli oldalán fordul elő, a hol igen gyakori. Érke- zésének és távozásának ideje még eddig ösmeretlen. SAXICOLA MELANOLEUCA (Guld.). Keleti hantmadár. Muscicapa melanoleuca, Güldenst., Nov. Com. Pelr. XIX. p. 468. pl. XV. (1775.) Saxicola stapazina (nec Linné), Temm., Man. d'Orn. I. p. 239. (1820.) Saxicola xatithomelaena. \ e . , , ( Hcmp. & Ehrb., Svmb. Phvs. Av. fol. aa, bb. (1833.) Saxicola albicilla, Mull., Naumannia, IV. p. 28. (1851.) Vitijlora stapazina, Brehm, Vogelfang, p. 224. (1855.) Saxicola melanoleuca (Güld.), Blanf. & Dress., Proc. Zool. Soc. 1874. p. 222. Saxicola stapazina melanoleuca, 1 „ ^ ., • / ^- w , TT c. i^u , / Erlan.rcr, Jüurn. f. Orn. XLVII. p. 223-224. (1899. oaxicola dimidtata «Hemp. & Ehrb.» j & ' •' ' Leírása : A vén hím tavaszkor fölül fehér ; homloka a csőr tövénél keske- nyen, a fej oldala, torka és begye, válla, szárnya és alsó szárnyfedői feketék; melle és hasa fehér, bőrsárgával futtatott; farka fehér, csúcsa fekete, a két középső toll fekete, töve fehér. Kevésbbé vén példányok feje és háta is többé-kevésbbé börsárgával árnyalt. Őszkor a fej és hát tollai szélesen szürkébe játszó barnával szegettek ; hasoldala vörhenyesbe hajló fakószinü ; a torok és szárny fekete tollait szintén fakószín szegi. Hossza k. b. 16, szárnya 9-95, farka 65 — 72, csőre 1-3— 1-4, cstídje 2-2 %. A tojó felül sárgába hajló barna; deréktája és felső farkfedöi tiszta fehérek; alul fehér, fakósárga árnyalattal, mely árnyalat melle táján a legélénkebb; szárnya sötétbarna, alsó szárnyfedői barnásfeketék; farka olyan mint a hímé, a fekete rajzolatot azonban barnás feketeszín helyettesíti. A jiatalok első toUruhája a 6". stapazina fiataljaiéhoz hasonlít, úgyszintén első vedlésük után is, csak a hímnek torkán mutatkozik fekete szín, még pedig a tollak töve felén, ami a 6". stapazina egyik neménél sem látható. Földrajzi elterjedése : A mediterrán subregio keleti fele; Afrikában telel. Magyarországon csakis a Karszt hegység déli lejtőjén a magyar-horvát tenger- parton él. Érkezése és távozása még nincsen pontosan följegyezve. 1 1 4 Fasseriformcs. Subfam. Pratincolinac. Pratincola. Ivjcii, Syst. ha-.cr. Zool. p. 190. (1816.) Typus: Pratincola ntbctra (FvInnk). Ezen nembe tartozó fajok csőrének töve többé-kevésbbé nyomott és kiszé- lesedő s ink'ább a légykapókéra emlékeztet. Az orrhártya (operculum) homlok- felöli részét apró tollak fedik, melyek között finom scrték is láthatók; az orrlilcak különben szabadon állnak. A szájzugserték jól fejlettek, A csüd a testhez arányítva meglehetős hosszú és rigószerü. Életmódjuk és viselkedésük sokban liasonlít a légykapi'jkcra. Kedvencz tartóz- kodási helyük a cserjék, bokrok vagy növények teteje, a honnan rendesen röptiben kapdossák el táplálékukat, melyet főleg a rovarvilág szolgáltat; de előszeretettel szedegetik a férgeket is. Fészkük, melyet többnyire magas gaz vagy bokrok tövébe rejtenek, fűfélékből és szőrből készül s tollal vagy mohával van kibélelve. Rendszerint 4 — 6 tojást raknak, melyeknek szine a világoskéktől a sötétkékig minden fokozatban előfordul; lehetnek egyszinűek, vagy vörhenyes felhőzettel és pettyezéssel mustrázottak. Shari'e e nemet a british katalógusban (Cat. B. Br. Mus. vol. IV. p. 178) a légykapók családjába osztja s 13 faját sorolja föl, melyeknek földrajzi elterjedése Európa, Ázsia, Afrika, Madagaskar, Malay-félsziget és Celebes. A Magyarországon előforduló fajok száma kettő. A fajok meghatározó táblázata: a. A fark töve fehér; a torok fakószinü riibetra (114. old.). b. A fark töve nem fehér; a torok fekete rnbicola (115. old.). . PRATINCOLA RUBETRA (Linné). Közönséges csipkemadár. Alűtacilla riibetra, \ nr , ■,, , ■ í Linné, Syst. Nat. I. V'- 'io2 — 333. (1766.) Alotacilla sencga/cnsis, ) ' ' Sylvia zya, \ e / • ; , Scop., Ann. I. p. 158—159. (1769.) Sylvia rubelra, ) ' ^ ^ ' A/olacilla fcrvhía, Gmcl., Syst. Nat. I. p. 968. (1788.)' Sylvia fcrvida, Lath., Ind. Orn. II. p. 525. (1790.) Saxicola rubelra, Bechst., Orn. Taschb. I. p. 219. (1802.) Fralincola rubelra, Koch, Syst. baicr. Zool. p. 191. (1816.) Curruca rubelra, Lcach, Syst. Cat. Mamm. cet. Br. Mus. p. 24. (1816.) Gínanlhe rubelra, \ f-n ,, r ., ) Vicill., N. Dict. cl'liist. Nat. XXI. p. 427 436. (1818.^ (.hnanllie ferviaa, \ ' ^ Saxicola orampes, \ Saxicola pralorum, \, Brchm, Isis, 1828, p. 1282. Saxicola seplenlrionalis, j Saxicola ruhecula, Bonap., Faun. Ital. p. 8. (1832.) Fruticicola rubelra, Macgillv. Br. B. II. p. 273. (1839.) Rubelra major, Gray, List. Gcn. B. p. 22. (1840.) /'ralincola senegale/isis, Hartl., Orn. W.-Afr. p. 68. (1857.) Fa,w. Tiirdidae. 115 Pratiiicola ncbetra feje és csőre fölülről tekintve. Leírása: A ///;// nászruhájában tulül fakó börsárga, barnásfekete hosszfoltokkal tarkázott; szemöldökíve, tokája és nyaka oldaki fehér; torka, begye, melle és has- oldala élénk börsárga; hasa közepe és alsó szárnyfedői fehérek; arcztája sötét- barna; szárnya barna, tollai fakószínnel szegettek; az elsőrendű evezőknek, vala- mint az ezeknek megfelelő fedötollaknak töve fehér ; harmadrendű evezői és ezeknek megfelelő fedőtollai szintén tiszta fehérek, s egy nagy váll foltot alkotnak; farkának apikalis fele barna, tőfele fehér; csőre, lába és szeme sötétbarna. Hossza k. b. 13, szárnya 7-4— 78, farka 5-2— S'ó, csőre M - 13, csüdje 22- 2-3 f™. A tojó hasonlít a hímhez, de kevésbbé élénk színű; szemöldökívét, tokáját és hasa közepét is bőrsárga árnyalat takarja ; szárnyán és farkán kevesebb fehér van. A fiatalok első toUruhája fölül sötétbarna, bőrsárgával és vörhenyessel tar- kázott; alul fakósárgás, mellén barna tollszegélyekkel. Első vedlésük után a tojó- hoz hasonlítanak, de jóval vörhenyesebbek s mellükön barnával pettyezettek. Földrajzi elterjedése: Európa, télen Afrika. Magyarországon mindenütt elő- fordul és közönséges madár. Márczius második felében érkezik s október elejéig marad. PRATINCOLA RUBICOLA (Linné). Feketefejü csipkemadár. MotacUla ntbicola, Linné, Syst. Nat. I. p. 332. (1766.) Sylvia muscipeta, Scop., Ann. I. Hist. Nat. p. 159. (1769.) Sylvia riibicola, Lath., Ind. Orn. II. p. 523. (1790.) Saxicola rubicola, Bcchst., Orn. Taschb. I. p. 220. (1802.) Pratincola rubicola, Koch, Syst. baier. Zool. p. 192. (1816.) Curnica rubicola, Leach, Syst. Cat. Mamm. cet. Br. Mus. p. 24. (1816.) CEnaníhe rubicola, Vieill , N. Dict. d'Hist. Nat. XXI. p. 429. (1818.) Ginanthe rubicilla, Roux, Orn. Proo. pl. 202. Saxicola frnticcti, \ Saxicola média, ' Brchm, Isis, 1828. p. 1282. Saxicola tytis, | Saxicola iirbicola, Küster., I.-is, 1835, p. 217. Fruticola rubicola, Macgill., Brit. B. II. p. 279. (1839.) Motacilla rupicola, Zawadszki, Faun. galiz.-buk. Wirbt. p. 38. (1840.) Saxicola maiira (nec Pali.), Brehm, Vogelfang, p. 226. (1855.) Leírása: Tavaszkor a hím torka, begye és háta fekete, a fejtető és hát tollai többé-kevésbbé fakószínnel szegettek; felső farkfedői fehérek, néha barnával tar- kázottak; nyaka oldala fehér és szabálytalan négyszögű nagy foltot mutat, begye 116 Passeriformes. és melle élénk bó'rbarna s e szín a has oldalaira is kiterjed, de lefelé mindinkább halványul; hasa közepe fehér; szárnya sötétbarna keskeny fakó tollszegélyekkel, válla táján pedig nagy fehér folttal; apró szárnyfedó'i és középfedöi feketék; alsó szárnyfedői feketék széles fehér szegélyekkel; farka sötétbarna; csőre és lába fekete; szeme barna. Oszkoi- az egész toUazatot barna függelékek takarják, ami sokat elvesz a madár élénk színezéséből. Hossza k. b. 13, szárnya 65, farka 5'2, csőre 1, csűdje 2"1 %. A tojó fölül barna, az egyes tollak centruma fekete; alul bőrszínű világos- barna, a torok tollainak töve fekete; szárnya barna széles fakó szegélyekkel; fehér vállfoltja kisebb mint a hímé. A fiatalok első tollruiiája fölül sötétbarna; a tollak töve szürke, hegye pedig fakószinü háromszögű folttal díszített. Első őszi vedlésük után a tojóhoz hason- lítanak. Föhh-ajd dtcijedése : Európa és a mediterrán subregio északi és keleti része. Magyarországon mindenütt előfordul, de különösen a hegyes vidékeken közön- séges. Nagyon korán tavaszkor érkezik s késő őszig marad; nagyon gyakran egyes példányokban át is telel. IX. Család. Fam. Cinclidae. Vizirigófélék. Az éneklőknek ezen igen érdekes kis csoportja a régi szisztematikusokat sajátságos tévedésbe ejtette. Voltak, a kik a vízirigót a szalonkák közé tették; maga Linné is, a ki különben oly élesen megkülönböztetve osztályozta a mada- rakat, nagyon helytelenül a -S"/?/;';mjr- nembe sorozta. E családnak helyzete még mindig bizonytalan a rendszertanban. Sharpé a nagy british katalógusban (Cat. B. Br. Mus. vol. VI. p. 306.) 1881- ben a Timeliidae család Troglodytinae alcsalád- jába helyezte képviselőit s az ökörszemfélékkel hozta szorosabb kapcsolatba ; újabban azonban (Rev. Rec. Att. Class. Birds p. 87. 1891), már mint önálló csalá- dot — a mi különben a leghelyesebbnek látszik — a Turdidae és Troglodytidae családok közé ékelte. A vizirigófélék teste rigóforma, habár szárnyuk és farkuk aránylag igen rövid. Morphologiai tekintetből tényleg legközelebb állnak a rigófélékhez s amaz anatómiai különbség, melyre Newton Alfréd (Dict. B. III. p. 668, 1894) Nitzsch megfigye- lésére hivatkozva íigyelmeztet t. i., hogy a vízirigó mellcsontjának alsó szélén (margó posterioj- sterni) nincs bemetszés, téves, mert az az ablakszerű betüremlés [incisura sterni, vagy semifenestra), a mely a mellcsont alsó szélét megosztja és oldalt az úgynevezett trabecula lateralis-t alkotja, a vízirigónál is megvan ép úgy, mint a rigóknál s általában az éneklöknél szokott lenni. A Cinclus- és a Turdus- genus mellcsontjának alsó széle közti különbség csak is az, hogy míg az elsőnél a trahcXíLÍa laterális vége a mellcsont középrészével egy vonalban van (I. ábra), addig az utóbbinál mindig valamivel följebb esik. Fam. Cinclidae. 117 A Cinchis cinchis mellcsontjának alsó széle {mai-go posteríor sterni). Biológiai tekintetből e család a rigóktól távolodik, különösen vizi életmódja és fészkelése által, niely utóbbival az ökörszemfélékhez közeledik. Jelleme : A testet sűrű toUazat fedi s a tollsorok közti mesgyék nem csupaszok, hanem pelyhekkel sűrűn borítottak, a mi minden bizonynyal vizi életmódjukkal szoros kapcsolatban áll. A csó'r egyenes és többé-kevésbbé a rigóéra emlékeztet; az orrlikakat operculum födi, melynek tó'felőH része apró tollakkal van benőve. A szájzugserték teljesen hiányoznak. A szárny rövid és domború; az elsőrendű evezők száma 10; az első rövidebb a második felénél. A fark rövid és egyenesen levágott. A csűd rigószerű (1. ábra 119. old.). Hegyi patakok mentén tartózkodnak, szoros vizi életet folytatnak, s vizi csigákból, vizi rovarok- és ezek álczáiból és férgekből álló táplálékukat a víz alá bukva nagy ügyességgel kerítik elő a víz fenekéről* Fészküket, melyet rendesen partszakadásokba, sziklák vagy gyökerek közé, hidak alá stb. rejtenek, különös módon, az ökörszemekéihez hasonlóan készítik. A fészek csésze alakú, megfelel a madár nagyságának; füvekből, gyökerekből készül és száraz levelekkel bélelt, de magát a fészket egy sajátságos, mohából készült tömött burok veszi körül, melynek egyik oldalán egy kis kerek nyílás szolgál bejáratul. A vízirigók rendesen 4 és 6 közt váltakozó tiszta fehérszínű tojást raknak. Földrajzi elterjedésük : Európa, Ázsia, Észak- és Közép-Amerika. Cinclus. Bechstein, Omith. Taschcnbuch, p. 206. (1802.) Typus : Cinchis ciuclns (Linné). A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében lévő, Európa különböző helyei- ről származó példányok sorozatából kiindulva lehetetlennek tartom a C. cinchis^ C. aquaticHS és C. albicollis formák között meghúzni azt a határt, mely ezeket, mint fajokat avagy akár csak helyi formákat elválasztaná. De nemcsak ebben, hanem magyarországi példányainknak sorozatában is föllelhetjük a nevezett főbb formáknak megszakítás nélküli átmeneti sorozatát, A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányainak sorozata : Sötéthasú példányok vö- rösbarna szín nélkül (ty- pikus C. melanogaster) c?, Kőköz, Alsó-Fehér vm. 1896 szept. 7. — , Árva vm. 1891 okt. d', Csik-Rákos, Csík vm. 1899 nov. 16. — , Árva vm. 1891 szept. * Az a pusztítás, melyet állítólag a halállományban visznek véghez, többszörös vizsgá- latok folytán lényegtelennek bizonyult. 118 Pa SS eriíorm es. Átmeneti alakvok Rozsdavörös mellsávval, mely a hason fokozatosan sötétbarnába árnyalódik (typikus C. aqiialiciís) Átmeneti alakok Világos téglavörös hasú (typikus C. albicoUis) c?, Fogaras. 1896 okt. 17. 9, Vcreskö, Gömör vm. 1899 decz. 24. 9, Murány, Gömör vm. 1899 decz. 27. — , Szepes vm. 1847. c?, Oravic, Árva vm. 1882 nov. — , Árva vm. 1891. okt. — , Csik-Gyimes, Csik vm. 1899 nov. 23. r * E névnek legrégibb nyomát az «Érsekt(Jvárí Codexy>-hen (1530 — 31) találhatjuk. Gros- siNGER (Univ. Hist. Phys. Regn. Hung. ect. II. 1793.) a Rendikével téveszti össze. Gáti István nál (A Term. Hist. 1792. 2dik kiad.) «Az ökörszem .... deákul pedig J?egul7ís-na.k neveztetik». De életmódjára vonatkozó leírása kétségkívül az ökörszemre talál. Földi jÁNos-nál (Természeti Hist. 1801.) csaláncsattogató, ökörszem vagy királyka. Ezekből s a BRissoN-féle Ficedula reguliis- ból (1. Orn. III. p. 425, 1760) is kitűnik, hogy az ökörszem és királyka elnevezés egy és ugyanazon madárra vonatkozott, s hogy c madárnak a később fölállított Regulus nemhez: vagyis az Arany- pipökéhez egyáltalában semmi köze. A királyka név kétségkívül az általánosan ismert s az ökör- szem királyságára vonatkozó régi meséből keletkezett. E mesét már Akistophanes is érinti (Arany J. ford. VII. 511. 1. «. . . madarak fejedelme ökörszem»). E helyhez szóló jegyzetében Arany J. így szól: «A magyar mese szerint is, elnyerte a királyságot, mikor a repülő-versenyen csellel meggyőzte a sast». Miskolczi Gáspár (Egy jeles Vad-Kert . . . 1702.) ezt mondja: «Az okor-szem tsak igen kitsíny Madárka, melly gyakrabban a' sövények között bujkál, és szökdétsel. OUy nagy bátorságot vött pedig magának, hogy a' magasan való repüléssel, és minden Madarak között való elsőséggel még a' Saskeselyű ellen is mér ditsekedni. Mert tudni való dolog ama' Példabeszéd: Hogy mikor a' Madarak között való Király választáskor, a' Sast magasabban való repülésével megygyözte volt — is, ezzel nyerte: hogy a' Sasnak hátára ült, és mikor vette eszébe, hogy már a' Sas magasabban nem repülhet, ö a' Sasnak hátáról akkor indult-fel az ég felé repülni, 's úgy kezdett ditsekedni véle, hogy a' Sasnál-is feljebb repülhet: Mellyhez képest ma sem illik akár kinek-is ellenségét semminek álitani, ámbár tsak igen kitsíny és erötelen légyen-is az». Hasonló eredeti magyar népmese után tudsliozódván, a folklóré nagynevű tudósához, dr. Katona Lajos tanárhoz fordultam, a ki a legnagyobb készséggel állott rendelkezésemre. «Ilycn tárgyú ?/í/5mesére — írja Katona — nem emlékezem. S ha van is valahol feljegyezve, aligha lesz népmese, minthogy már oly régi irodalmi hagyományon alapul, a mint az Aristophanes helye bizonyítja*. . . . «Nirics azonban kizárva, hogy már (Miskolczi GÁsPÁR-nál) régebben is ismerték nálunk e mesét valamely más irodalmi forrásljól. Az ókori irodalomban csak cze'lzások vannak rá. A múltkor említetten (Aristophanes) kívül még Plinins X. 74. s már előtte Aristoteles: Hist. anim. IX. 12, 3. (Strack Frigyes ném. ford. Frankf. a. M. 1816. 498. 1.) is emlegeti. Utóbbi azt mondja, hogy a Trochilus nevű madarat, — a melyben az ökörszem valamely fajtáját sejtik a görög író magyarázói, — «íJr^^»-nek és «/í'/ra/y»-nak is nevezik, a miért a sas öt állítólag üldözi. A mesének itt tehát még nincs világosabb nyoma. Ilyenre először a középkorban akadunk, Rabbi Barachia Nikdani, XIII. században élt zsidó írónál, kinek «Parabolae vulpium» czímcn jelent meg a munkája. Népmesei féljegyzések közül németek alig régebbek a múlt század végénél. » Visszatérve az ökörszem nép- szerű elnevezésére, mondhatjuk, hogy emez éppen e mese következtében általánosan ösmeretessé vált madárnak mindenütt sokféle név jutott, de legtöbb mégis Francziaországban, ahol M. Rolland nem kevesebb mint 139 népies nevet mutat ki (1. Newton A. Dict. B. IV. p. 1050.). Maga az ökörsze7n szó előfordul más nemzeteknél is, csakhogy az más és más állatra vonatkozik; p. o. az angol ox-eye a kerti czincgénck {Parus major) népies neve (1. Newton. 1. c. p. 680.). Fa,m. EeguJidcie. 121 Anorthiira communis, Rennie, Mont. Orn. Dict. p. 570. (1831.) Troglodyies commuiiis, Gould, Pioc. Zool. Soc. 1834. p. 51. Anorthura irog/odytes, Macg. Br. B. III. p. 15. f. 188. (1840.) Troglodyies troglodyies, Schle<,^, Rev. Crit. p. XLIV. (1844.) Troglodyies ienuirosiris, \ Troglodyies bifasciaius, ^ Brehm, Vogclfang, p. 238. (1855.) Troglodyies Nauniaimi, I Leírása: Fölül vörösbarna; feje egyszínű, háta, szárnya és farka többé-kevésbbé sötétbarnával harántsávolt; az elsőrendű evezők barna harántsávjai között levő rész világos fakószinű; a szárny fedötoUainak hegyén pedig háromszögű fehér foltok vannak; alul barnásszürke, többé-kevésbbé sárgásbarnával árnyalt s oldalán és alfeltáján sötétbarnával harántsávozott; csó're és lába szarúbarna, szeme sötétbarna. A hím és tojó egyforma. Hossza k b. 10, szárnya 4'6-4'8, farka 3"2 — 35, csőre 1—1-3, csűdje 1-6— 1-8 %. Földrajzi elterjedése : Európa és a mediterrán subregio. Magyarországon közönséges és állandó madár. Nyáron a hegységekben, télen a lapályokon tartózkodik. XI. Család. Fam Regulidae. Aranypipőkefélék. Ebbe a családba tartoznak a honi madarak legkisebbjei, azok, melyek még az ökörszemnél is kisebbek. Különös ismertető jelük a fejközépen hosszában végig- futó aranysárga sáv, mely a hímeknél még narancssárga és tűzvörös színt is mutat. Emez ismertető jelen kívül az orrlyukaknak különös szerkezete és a hasonló mada- rakétól elütő életmódjuk külön családot követel számukra. Linné őket az általános Motacilla-, Scopoli pedig a Sylviar\eví\hQ. tette. Újabb szisztematikusok részint a poszátafélék családjába a rendikékhez, részint a czinegékhez teszik. Gadow (Cat. B. Br. Mus. vol. VIII. p. 79) ez utóbbiakhoz csatlakozik. Sharpé (Rev. Rec. Att. Class. Birds p. 86) mint külön családot említi. Ez szerintem a leghelyesebb is. Jelleme: A csőr vékony, hegyes; az orrlikakat operculum födi, melynek mellső részén van a tojásforma kis orrnyílás, az egészet pedig egyetlen egy különös formájú toll takarja. Az elsőrendű evezők száma 10 ; az első toll rövid, a második mindig rövidebb a nyolczadiknál. A fark hossza a testhez arányítva rendes s hegye gyengén kivágott. A csűd aránylag hosszú és vékony, mellső és hátsó része sima. Társaságot kedvelő madarak. Őszkor és tavaszkor nagyobb csapatokban kóborolnak s ilyenkor előszeretettel csatlakoznak a czinegékhez. Gyönyörű kis fészküket gyapotszerü anyagból, lágy mohából, pókhálóból finoman szövik, tol- lakkal bélelik és mindig valamely ág végének alsó részére több mellékághoz erősítik. Sárgásfehér, néha rózsaszínbe hajló tojásaik száma 6 és 10 közt válta- kozik s ritkán finom vörös pettyekkel tarkítottak. Földj-ajzi elterjedésük: a palaearktikus zónakör, a Himalaya és Észak-Amerika Az ismert fajok száma 7; nálunk kettő fordul elő. 9 122 Passeriformes. Regulus. KocH, Syst. baier. Zool. p. 199. (1816.) Typus : Reguhis 7-eguIns (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Fehér szemöldökívvel ignicapillus (122. old.). b. Fehér szemöldökív nélkül regiLhis (122. old.). REGULUS IGNICAPILLUS (Brehm). Tűzfejű aranypipőke.* Sylvia ignicapilla, Brehm, fide Temm., Man. d'Orn. p. 231. (1820.) Regulus ig7iicapilhis, Mey., Taschenb. III. p. 109. (1822.) Regulus pyrocephalus, Brehm, Beitr. Vogelk. II. p. 130. Tb. I. f. 1. (1822.) Regulus mysfaceus, Vieill., Faun. Fran^. p. 231. (1822.) Regulus Nilsoiiii, \ r,^ j / ^ / / / i Brehm, Vö". Deutschl. p. 482—483. (1831.) Regulus oracliyriiyncnos, ) Leírása: A hím homloka vörhenyessárga; fejteteje hosszában élénk narancs- sárga, s e színt két oldalán széles fekete sáv követi; szemöldökíve és szeme alatt fehér, szemén át pedig sötét feketés szalaggal; háta olajzöld s e szín a nyak oldalán narancssárgába árnyalódik; szárnya és farka sötétbarna, olajzölden szegett tollak- kal; másodrendű evezőinek megfelelő fedó'tollai és a középfedök csúcsa és alsó szárnyfedői fehéresek; alul a madár világos zöldes fakószinű; csőre és szeme barna, lába szaruszínű. A tojó hasonlít a hímhez, feje azonban kevésbbé élénken színe- zett. Hossza k. b. 95, szárnya 5-5, farka 4, csőre 0"8, csüdje 1-7 %. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa és a mediterrán subrcgionak egy része. Magyarországon az eddigi megbízható megfigyelések csak annyit mutatnak ki, hogy őszkor és tavaszkor a közönséges aranypipöke társaságával kóborol. Hogy a költési idő alatt is itt tartózkodnék, arra nézve még nincsen semmi bizonyos adatunk. REGULUS REGULUS (Linné). Közönséges aranypipöke. Motacilla regulus, Linné, Syst. Nat. I. p. 338. (1766.) Sylvia regulus, Scop., Ann. I. p. 161. (1769.) Regulus cristalus, Koch, Syst. baier. Zool. p. 199. (1816.) Regulus vulgáris, Steph., Gen. Zool. X. p. 758. (1817.) Regulus aureocapillus, Mey., Taschb. III. p. 108. (1822.) Regulus crococephahis, Brehm, Beitr. Vogelk. II. p. 120. (1822.) RegiUus flavicapillus, Naum., Vög. Deutschl., III. p. 968. (1823.) Regulus sepletilrionalis, \ Regulus chrysocephalus, j ^'^^'^' ^^^S' Deutschl. p. 479-81. (1831.) Regulus auricapillus, Selby, Brit. Orn. I. p. 229. (1833.) * Az eddig használatban volt királyka név az ökörszemre vonatkozik (1. 120. old.). Fiim. Paridae. 123 Leírása: A hím fölül olyan, mint az előbbi faj; feje közepe eró'sen selyem- fényű és élénk tűzvörösbe hajló narancssárga s e színt elöl és mindkét oldalán keskeny vijágossárgíi, ezt pedig egy szélesebb fekete szalag szegélyezi; homloka szürkés zöldesfehér; a fehér szemöldökív és a szemen áthúzódó sötét sáv hiány- zik; alul világos szürkés-zöldes fakó; alsó szárnyfedó'i és hónaljtollai fehérek; csó're és szeme barna; lába sárgás szaruszínű. A tojó a hímhez hasonlít azzal a különb- séggel, hogy feje közepe egyszínű czitromsárga. Hossza k. b. 9'5, szárnya 54, farka 4'3, csó're 0*9, csűdje 1'7 %i. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus zónakör. Magyarországon őszkor és tavaszkor mindenütt kisebb-nagyobb csapatokban szokott kóborolni, nyáron csakis a magas hegység fenyveseiben található. XII. Család, Fam Paridae. Czinegefélék. E családot főképen az áralakú hegyes csőr, az aránylag erős lábak s a puha de sűrű tol lazát jellemzi. A mi pedig az egyesek biológiáját illeti, sajátságos kóbor- lásukat kell leginkább kiemelnünk, mely úgy történik, hogy a költési időszak kivé- telével, a különböző fajok egyedei csoportokba verődnek össze s így, bizonyos tervszerűséggel, nagy kiterjedésű területeket barangolnak be. Gyakran egészen idegen fajok, mint például az erdei pinty, az aranypipőke, vagy a küllő és mások is csatlakoznak hozzájuk. Midőn a költési idő elérkezik, párokra szakadnak s mindkét ivaregyén a leg- nagyobb szorgalmat tanúsítja ivadékaik felnevelésében. Többnyire kétszer szoktak költeni; az első alkalommal 8—14 tojást tojnak, néha többet is, a második költésnél azonban mindig kevesebbet. A Paiuirinae és az Aegithalinae alcsaládoknak tagjai, továbbá még az Acredida nembe tartozók művészi fészket építenek a szabadban, a többiek azonban faodúk- ban, kőfal-lyukakban s egyéb alkalmas búvóhelyeken készítenek fiaik számára egy- szerű lakást. Az egész földön el vannak terjedve, Dél-Amerika, Madagaskar és a Csendes- Oczeán szigetei kivételével Az eddig ismert fajok száma összesen jóval túlhaladja a százat. Az alcsaládok meghatározó táblázata : a. Az orrlyukakat operculum födi, melynek alsó részén hosszúkás rés szolgál nyílásul Fanurinae (124. old.). b. Az orrlyukak kicsinyek és kerek formájúak. a^ A csőr egyenes és igen hegyes ; az első evező elcsenevészedett, az elsőrendű evezőknek meg- felelő fedőtől lakkal egyenlő, néha azonban cse- kélylyel hosszabb vagy rövidebb is lehet . . . Aegithalinae (128. old.). 9* 1 24 Passerí/b rmes. b^. A csó'r ormója többé-kevébbé hajlott, vége ke- vésbbé hegyes ; az első evező az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál jóval hosz- szabb s majd a második közepéig ér Farináé (130. old. Subfam. Panurinae. Panurus. KocH, Syst. baicr. Zool. \>. 202. (1816.) Typus : Paniirns biarmicns (Linné). A jelenkor ornithologusainak egy része ezt a nemet a czinegefélék család- jából egészen kiveszi s külön családba helyezi. Gadow a british katalógusban (Cat. B. Br. Mus. VIII. p. 3, 77. 1883.) a czinegefélékhez osztja ugyan, de megjegyzi, hogy nem ide, hanem talán a pintyfélékhez tartozik. Sharpé szerint (Hand-book B. Great Brit. vol. I. p. 150, 1894.) legközelebb áll az Alsó-Himalayaban és Kinában élő Faradoxornis, Cholornis stb. nemekhez. Jellemek: A csőr inkább kúpalakú, hegyes és ormója erősen hajlott; szine sárga; az orrlyukak bőrhártyával (operculum) vannak ellátva, melynek alsó részén hosszúkás rés szolgál nyilasul ; az egészet apró tollak és tollserték födik. A nyelv tőharmada többé-kevésbbé húsos, csúcs-harmada ellenben oldalt fölhajló szarúlemezből áll s csatornát alkot ; hegye kicsipkedett és szine, ellentétben a nyelv sárga szí- nével, fekete.* Paimrus biarmicus nyelve nagyítva, (term. nagys. 8 '"^j.) A szárny meglehetős rövid ; az első evező elcsenevészedett, vékony és hegyes, a második körülbelül a 6-dikkal egyenlő. A fark hosszú s tollai a középsők felé fokozatosan nagyobbodnak. A csüd mellső része táblás paizsokból áll. A karmok oldalt többé-kevésbbé összenyomottak és barázdáltak. A lábak szine fekete. A hímek pofatájukon mindkét oldalon hosszú, hegyes, fekete barkót viselnek, a tojók nem. A fiatalok első tollruhája a háton nagy fekete foltokkal mustrázott. Eme különösen érdekes és csudálatraméltó madárkák életmódja sokban elüt a többi czinege-félékétöl. Cerva Frigyes «A barkós czinke életmódja szabadon s kalitkában » czímű dolgozatában (Aquila I. p. 95. 1894.) igen érdekes megfigyelé- sekkel gyarapítja a barkós czinege biológiájára vonatkozó ismeretünket ; megfigye- lései közül e helyen a következőket tartom szükségesnek fölidézni : * Gadow szerint (Cat. B. Br. Mus. VIII. p. 77.) : «A nyelv szarúszertí, tompa, vége osztott és néhány szarúszertí sertében végződik.* Ez vizsgálataimmal ellenkezik. Fam. Paiidíie. 125 < Április elején veszi a költés kezdetét, melyben mindkét házasfél egyformán osztozik. A fészek anyaga igen különböző : gyékény, nádlevelek, pelyhcs nádbuga, tollak stb, A fészek alakja s nagysága sokszorosan elütő : néha 3 — 4 nádszál között függ, hasonlóan a nádi rigók (Acrocephahis) fészkéhez, máskor ismét egy-egy letört káka vagy nádcsomón egész szabadon áll, a víz szinétöl 40 — 120 cm.-nyire. A barkós czinke fészkét gyakran igen tévesen ismertetik, a mennyiben megfoghatatlan módon a függő czinke [Aegithalns pendiilinus, L.) fészkével cserélik fel. A felső részen egy búvólyukkal ellátott fészket (Friedrich, neueste Auflage, 1891.) sohasem találtam s az én tapasztalásom szerint a barkós czinke fészke igen mély ugyan, de felül mindig nyitott. «Ha az időjárás kedvez, már április második felében teljes fészekaljakat talál- hatunk, melyek többnyire hat, néha hét darab, vékony héjjú, gömbölyded, veres fehér alapon külr)nböző sötétbarna vonások s pontokkal tarkázott tojásból állanak. A második költés június közepére esik s c hó végéig is eltart. A költési idő tartamát tehát hazánkra vonatkozólag általában április közepétől június végéig ter- jedő időközre tehetjük. Június 19-én sok fészket találtam fiókákkal ; csupasz, azon mód kibujt állatkáktól kezdve, egész anyányi, neki tollasodott kamaszkorbeliekig. E mellett azonban fészkek tojással is találhatók voltak, szintén sok változatban ; 1 — 2 tojás, majd teljes fészekaljjal, mi azonban a második (sarjú) költésnél már nem haladja meg a 4 — 5 drb tojást. «Fiókjáit a barkós czinke bátran védelmezi, el nem menne fészke közeléből, hanem hiven kitart mellette, folytonosan nagy lármával hangoztatván «tsiep, tsiep» szavát. De már tojásaival nem törődik, egykedvűen veszi, ha megfosztjuk tőle, kivált ha a fészekalj még nem teljes, vagy ha még egészen friss, költetlen. «Ha a fiókák már valamennyire felcserepedtek, nem várják be, míg a fészket elérjük, hanem kiugrálnak s oly gyorsan bújnak el a sürü nád között, hogy ugyan- csak oda kell kapni, ha a 6 — 7 tagból álló családból csak egy-kettőt is akarunk szerezni. « Fiatal madaraknál a hím és tojó nemre egymástól meg nem különböztet- hető. Legbehatóbb vizsgálással sem akadtam oly jelre, mely az ivarokat egymástól biztosan megismertetné. Háta valamennyinek sötét, a szélső farktollak a hímnél és a tojónál egyaránt feketék s fehérrel szegvék. A második farktoll inkább csak a hegye felé fehér, a többi, a felső farkfedők kivételével, fekete, helyenként sárgával tarkázva. Augusztus második felében a hát sötét színezete eltűnik, a farktollak egyenként kihullanak s a helyükbe növök már olyan színűek, mint az öreg mada- rakéi. A farktollakkal egyidőben nőnek ki az alsó farkfedők is, melyek a hímnél feketék. Mikor a fark már teljesen kinőtt, a fej megkopaszodik s ekkor üt ki a hím fejének szép, hamuszürke tollmeze s csak legutoljára, mintegy két hó múlva kapja meg barkóját. Ezt megelőzőleg a barkók helyén a tollazat kihull, úgy hogy a nyak mindkét oldalán úgy néz ki a hely, mintha meg volna kopasztva. A barkók teljes kifejlődése 'után, úgy szeptember közepe táján, éri el a tollazat egész pom- páját. E leírt vedlésmód azonban csakis a fogságban élő s a második költésből származó madarakra vonatkozik. «Igen érdekes a barkós czinke magatartása a kalitkában. Két tojót s egy hímet tartottam hosszabb ideig együtt egy kalitkában. Mindaddig, míg fiatalok, azaz pár hetesek voltak, igen szépen megfértek egymással s a nézőnek gyakran igen kclleTiies látványt szolgáltattak . . . 1 26 Passeriformes. < Pár hónap multán, mikor a tél zordsága már jócskán alábbhagyott, czivakodókká váltak; különösen az egyik tojónak nem volt a hímtől maradása. A kalitkában annyira össze-vissza kergette fel és alá s oly eró's csörvágásokat osztott neki, hogy tolla egész csomókban repdesett szét s egy ízben oly csúnyán bánt el vele, hogy azt liittem, elpusztul a szegény , . . «Minden valószínűség szerint — s ezt később a tapasztalás is igazolta — e viaskodások a párzásnak voltak közeli előjelei, mely pár nap múlva márczius hóban tényleg be is következett s ettől fogva naponkint többször ismétlődött. Sőt mintha a fészekrakás gondolata is foglalkoztatta volna őket, minden elhullatott tollat gon- dosan felszedegettek a kalitka aljáról, felszedték a czérnaszálakat is, mely a kalit- kára véletlenül oda került s hordozták csőrükben fel alá, folytonosan hallatva hívó szavukat. « Egyszer csak — azt hiszem, a hideg fürdő okozta meghűlés következtében — váratlanul megvedlett mindkét madár. Elveszték farktollaikat, felső testfedő s külö- nösen fejtoUazatukat. Bánat lépett a vígság helyébe, a szerelmeskedéssel egészen felhagytak s aggcjdnom kellett, hogy elvesztem őket. Szerencsére kiállották a vedlést s április 10-én újból megkezdték a párosodást Április 18-án rakta a tojó első tojását a kalitka fenekére. A mint ezt észrevettem, azonnal fészket adtam be nekik, még pedig egy véletlenül épen kéznél levő barkós czinkefészket s e mellett el nem mulasztám a meglehetős terjedelmes kalitkát gyékénynyel és náddal akként fel- ékesíteni, hogy a természetes költőhelyekhez lehetőleg hasonló legyen. A kalitka aljára rakott tojást óvatosan a fészekbe tettem s abban a kellemes reményben rin- gattam magam, hogy a tojó még több tojást is fog rakni, még pedig most már a fészekbe. S bár mindkét házas fél ki- bejárt az új lakásba, a legközelebbi napon, április 19-én, megint csak a földön találtam a második, április 20-án a harmadik tojást. Ez utóbb rakott két tojást is betettem ugyan a fészekbe, de mikor meg- győződtem, hogy a tojó a költéshez legkisebb hajlandóságot sem mutat, sőt pár- jával egyetemben inkább a fészek szétrombolásával mulat, kivettem a tojásokat belőle s kíváncsisággal néztem, mi czélja lesz a fészek szétrombolásának } S midőn a fészek teljesen szét volt rombolva s elemeire szedve, a nélkül, hogy annak anyagá- ból még csak egy, legalább a fészekhez hasonló bárminemű alkotmányt összeszerkesz- tettek volna, a párosodást azért csak folytatták tovább. Április 25-én újból egy tojás feküdt a kalitka fenekén, 26-án a második s 27-én a harmadik. S a tojó különböző időközökben április 18-ától július 21-ig összesen 23 drb tojást tojt le, még pedig áprilisban hat, májusban hét és júliusban tíz darabot, valamennyit a kalitka fenekére. Néhány tojást sorsára hagytam ; mikor azonban meggyőződtem, hogy a költés egyáltalában nem érhető el s hogy a tojásokat maguk a madarak közösen pusztítják el, a további tojást elszedtem tőlük s praeparálva legalább gyűj- teményem számára mentém meg. > A barkós czinegék nyári táplálékát rovarok, főleg pedig a nádszálra kimászott apró vizi csigák szolgáltatják. Összesen két faja, illetőleg csak egy faj s ennek keleti formája ismeretes. Földrajzi elterjedésük Közép- és Dél-Európa és Közép-Ázsia. Nálunk a nyugati forma él. PANURUS BIARMICUS (Linné). Barkós czinege. Pan/s biarmicus, Linné, Syst. Nat. I. p. 342. (1766.) Parus russicus, Gmel., Reise durch Russl. II. p. 164. t. 10. (1774.) Panurus biannícus, Koch, Syst. baier. Zool. p. 202. (1816.) Calamophilus biarmicus, Leach, Syst. Cat. Mamm etc. Br. Mus. p. 17. (1816.) Mystacinus biarmicus, Boie, Isis, 1822. p. 556. Aegithalus biarmicus, Boie, Isis, 1826. p. 975. MystaciHUS russicus, \ Mystacinus arundinaceus, \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 474. (1831.) Mystacinus dentatus, I Calamophilus barbatus, Key. & Blas., Wirbt. Eur. p. XLIII. (1840.) Hypenites barbatus, Gloger, Handb. Natg. p. 281. (1842.) Paroides biarmicus, Gray, Gen. B. I. p. 193. (1847.) Panurus barbatus, Saunders, Ibis, 1871. p. 208. 128 Fdsseriformes. Paiiiinis hiarmiciis feje. Leíj'ása: A ////// feje világos kékes liamuszürke; a csőr és szem közötti része és kantára fekete, mely utóbbinak tollai megnyúltak s hosszú hegj^es barkót alkot- nak; háta, farka és hasa oldalai világos fahéjsárgák, felsó' farkfedó'i lilásba, farktollai pedig vörhenyesbe árnyalódnak; két szélső farktolla egészen fehér, csak l:)első zászlajának széle feketével tarkázott; az ezt követő két tollpár külső zászlaja fehér, néha tövén fekete; alsó farkfedői feketék; torka, begye, melle és hasa közepe fehér, az utóbbi helyen lilás rózsaszínnel lehelt; szárnya sötétbarna; elsőrendű evezőinek külső zászlaja és az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollai s válltollainak egy része hófehér, a másodrendű evezők és ezeknek fedőtollai vörhenyes fahéjszínűek; csőre élő korában élénk narancssárga; szeme világossárga, lábai feketék. Hossza k. b. 17"5, szárnya 6'1 — 6'5, farka 9 — 98, csőre 0'8, csűdje 2 lm. A tojó fölül szürkés világos fahéjszínű, legélénkebb a farkán, alul fehér, melle és hasa közepe lilás rózsaszínnel, hasa oldala és alsó farkfedői fakószínnel árnyal- tak; fekete barkója hiányzik, szárnya hasonlít a híméhez, de valamivel halványabb; csőre, szeme és lábai olyanok, mint a híméi. A fiatalok első vedlésük előtt a tojóhoz hasonlítanak azzal a külömbséggel, hogy fölül és alul sárgásán árnyaltak, hátuk közepe és a csőr és szem közötti részük pedig fekete. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa. Magyarországon nagy nádasokkal fedte területeken mindenütt igen gyakori és állandó madár. Subfam. Aegitlialinae. Aegithalus. - BoiF, Isis, 1822. p. 556. Typus: Aegitliahts pciidulinns (Linné). Jeliéinek: A csőr egyenes és nagyon hegyes; az orrnyílás kicsiny kerek, apró tollakkal és sertékkel födött. Az első evező elcsenevészedett, keskeny és hegyes. A fark vége gyengén kivágott. A csűd mellső része tábláspaizsokból áll. Ezen madárkálc főleg vizenyős talajú erdőkben és füzesekben tartózkodnak, de néha a nádasokat is fölkeresik. Fészkelcsi módjuk a valódi czinegékétől fölötte Farn. Paridae. 129 különbözik, a mennyiben fészküket a legmesterségesebben nyárfa-pelyhekböl vagy barkából — néha faháncs-rostokkal keverve — bámulatos ügyességgel szövik oly- formán, hogy az egy hosszú kócsányon lógó zacskót alkot, melynek felső felén oldalt a madár nagyságának megfelelő keskeny, rövid csöalakú bejárat van. Fész- küket két métertől minden magasságban szokták elhelyezni, melybe 6 és 9 közt váltakozó tiszta fehér, hosszúkás tojást raknak. Földrajzi elterjedésük : Dél-Európa, Közép-Ázsia és Afrika. Az ismert fajok száma 8, nálunk kettő fordul elő; egyik rendesen, a másik kivételesen. A fajok meghatározó táblázata : a. A fejtető fehér, vagy világosszürke pendulimis (129. old.). b. A fejtető gesztenyebarna (néha világos tollszegé- lyekkel) castaneus (130. old.). AEGITHALUS PENDULINUS (Linné). Közönséges függőczinege.* Partis pciidulÍ7Ljis, Linné, Syst. Nat. I. p. 342. (1766.) Parus ftarboHeuiís, Gmel, Syst. Nat. I. p. 1014. (1788.) Aegithalus peitdulimis, Boie, Isis, 1822, p. 556. Pendulinus polo7iia(s, \ Pendulinus medius, ' Brchm, Vög. Dcutschl. p. 476 — 477. (1831.) PenduHiius macrourtis, I Remizel penduliiui, Stcjn., Pr. U. St. Nat. iM. 1886. p. 398. Acgitlialitx pendulinus typicus, Raddc, Samml. Kauk. Mus. [). 146. (1899.) Aegithalus penduliniis feje. Leírása: Tavaszkor a ven hím feje fehér, tarkója és nyakának hátsó része szürkével árnyalt; homloka, szeme körül és fülfedő tollai feketék; a homlok fekete szalagja fölül töl)bé-kevésbbé gesztenyebarnába árnyalódik ; a madár hátoldala világos fakósárga, hátán többé-kcvésbbé széles gesztenyebarna folttal, mely néha egész dolmányát befödi; torlca és begye fehér, melle borvörös, a tollak szegélyei azonban fehérek, hasa sárgásfehér; evező és kormány tollai szürkésfeketék, többé- kevésbbé széles fehér szegélylyel; az első- és másodrendű evezőknek megfelelő fedőtollai gesztenyebarnák sárgásbarna csúcscsal, közép- és apró fedői, valamint válltollai fakóbarnák; csőre szürkés szaruszínű, szeme barna, lábai kékesfeketék. Őszkor és télen a fej tollai többé-kevésbbé szürkésbarnával vannak befuttatva. Hossza k. b. 12, szárnya 5-4 — 58, farka 5 — 5'4, csőre 0 9, csűdje 1-3 - 1*4 %i. * GROssiNGER-ncl (Univ. Hist. Phys. Regn. Hung. ect. p. 432. 1793.) Pendulus, seu Pendu- linus Függö-maddr Gáti István nál (A Terin. Hist. 1798.) Fige madár. «Fészkét az ág hegyeken úgy rakja, hogy mint egy kis kutsma, külömbb külömbb-féle pelyhekböl pokrotz formába öszve szövi, 's azt az ág végihez úgy ragasztja, hogy onnan le-függjön». Földi jÁNOS-nál (Tcrm. Hist. ect. 1801.) Függömadár, Kemicz. 1 30 Passeriformes. A tojó egészben véve nagyon hasonlít a hímhez, de színezete jóval halványabb, hátán nincsen gesztenyebarna határozott folt, feje pedig szürkével erősen árnyalt. A fiatalok a vén tojóhoz hasonlítanak azzal a különbséggel, hogy homloku- kon és arczuk táján hiányzik a fekete, mellükön pedig a borvörös szín. Földrajzi eltei-jedése : Dél-Európa, Kis-Ázsia és Közép-Ázsiának egy része. Magyarországon csak bizonyos lapályos területeken, vizes talajú vagy vizekhez közel eső füzesekben és ligetekben, főleg a nagyobb folyók mentén tartózkodik. Helyen- kint költözködő, helyenkint pedig állandó madár. AEGITHALUS CASTy\NEUS, Severtz. Kaukázusi függőczinege. Xanfhoriins poidiiliniis, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 428. (1811.) Aegiihalus castanejis, Severtz., Türk. Jevotn. p. 136. pl. 9. (1873.) Aegithalus caspius, Bogdanow, Tr. Soc. Kazán. VIII. p. 91. (1879.) Leírása : A vén hívi hasonlít az Ae. pendíüiuus hímjéhez azzal a különbséggel, hogy fejteteje és nyaka hátul fehér helyett gesztenyebarna s e szín a hát barna színével egybefolyik; a gesztenyebarna tollak szegélyei többé-kevésbbé sárgásfehér- rel szegettek; a hát hátralevő színe világos szalmasárga. Hossza k. b. 11"5, szárnya 5'5, farka 5"5, csőre 0'8, csűdje TS %i. A tojónál és a kevésbbé vén hímnél a hát és fej barna színét a hátsó nyak fehéres fakószíne választja ketté s a fejtető tollait többé-kevésbbé széles sárgásszürke szín szegi. Földrajzi elterjedése : Dél-Oroszország, Kaukázus és Közép-Ázsiának egy része. Magyarországon az első példányt Kunszt K.íroly tanító Csalóköz-Somorján, 1896. máj. 9-én, lőtte s ez a Magy. Nemz. Múzeum tulajdonába került. E példány liatal hím. Subfam. Parinae. ' A nemek meghatározó táblázata: a. A fark igen hosszú s tollai a középsők felé foko- zatosan hosszabbodnak; a csőr igen rövid, magas és ormója erősen hajlott Acrednla (130. old.). b. A fark közepes, hegye egyenes vágású vagy gyengén kivágott; a csőr közepes, ormója kevésbbé hajlott. a^. A fejtető tollai hegyes bóbitát alkotnak .... Lophophancs (134. old.). b"^. A fejtető tollai nem alkotnak hegyes bóbitát Parus (135. old). Acredula. KocH, Syst. baicr. Zool. p. 199. (1816.) Typus : Acrednla candata (Linné). y elleniek : A fark igen hosszú s tollai a középsők felé fokozatosan hosszab- bodnak, a két középső ellenben a mellette levőknél valamivel rövidebb. A csőr igen rövid, magas és ormója erősen hajlott; a kicsiny, kerek orrlyukakat sürü, apró tol- Fam. Piiridae. 1 3 1 lak és tollsörték takarják. A nyelv szerkezete inkább a Panunis nyelvéhez hason- lít, lévén hátsó részén egy véredényekkel dúsan ellátott izmos rész (1. Madarász, Adatok a czinkcfélék boncz- és rendszertanához. 14. 1. 5. b. ábra, 1881.). A nyelv szarús mellső részén három barázdának nyoma látható; csúcsa négy nagyobb és több apró, serteszcrü foszlányra szakadozott. A csüd mellső' része többé-kevésbbé egymásba olvadt, táblás paizsokból áll. A szárny a madárhoz arányítva kicsiny; első evezője az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollaknál jóval hosszabb s majdnem a 2-dik közepéig ér. A hím és tojó ruházata egyforma. E nembe tartozó fajok szabadon álló művészi alkotású fészket készítenek. A fészek jó ököl nagyságú, magasabb mint széles; fölül kupolaszréűen zárt és kicsiny, kerek bejárata fölül a fészek oldalára esik. A fészek váza mohából készül, mely- hez gyapot, pókháló és különféle moszat van szőve bámulatos ügyességgel. A fészek belsejét mindig pazarul puha tollak bélelik. Macgillivray egy ilyen fészekben 2379 tollat számlált meg (1. Newton, Dict. B. p. 969.). Ezeknek a kis madárkáknak fész- kük teljes felépítése két hetet vesz igénybe. A fészek egy vagy több ághoz szokott erősítve lenni, a föld színétől fél méter magasságtól kezdve fölfelé. Tojásaik formája gömbölyded, alapszínűk fehér és igen gyengén vörössel pontozott; számuk 6-tól 20-ig terjed. SEEBOHM-nak (Hist, B. I. p. 489, 1883.) több megfigyelővel egyetem- ben táplált abbeli véleményét, hogy a túlnagy fészekaljak több pártól származhat- nak, Cerva Frigyes alapos megfigyelése (Zeitschr. f Oologie Vili. No. 7 p. 25, 1898.) teljesen beigazolta. "*') A fajok földrajzi elterjedése a palaearktikus zónakörre szorítkozik. Az eddig ösmert fajok száma 12. Nálunk kettő fordul elő. A fajok meghatározó táblázata: a. A fej körös-körül tiszta fehér caiidata (131. old.). b. A fejtető mindkét oldalán többé-kevésbbé széles fekete csíkkal r-osea (133. old.). ACREDULA CAUDATA (Linné). Közönséges molnárczinege. Panis cauda/7ís, Linné, Syst. Nat. I. p. 342. (1766.) Acrediila caudata (Linné), Koch, Syst. baier. Zool. p. 200. (1816.) Acgithaliis caiídatiis, Boie, Isis, 1825, p. 556. * «(A Csepel-szigeten, 1898. április 17-én) egy meredek töldszalíadáson lévő öreg fűzfának kimosott gyökerei között egy molnárczinege- {Acredula caudata) fészket találtam. A mint a fészekbe nyúltam, éreztem, hogy benn az öreg madár valószínűleg tojásait kotolja. Kezemet hihúztam s az öreg madár kirepült a fészekből. Újra belenyúltam a fészekbe s a vélt tojások helyett egy sereg apró, csupasz fejecskét éreztem ujjaim között. Alig távoztam el pár lépésnyire, két öreg molnár- czinege érkezett eleséggel a fészekhez, de mivel én nagyon közel álltam hozzá, egyikük sem mert belé menni. Két perez sem múlt el, egy harmadik czincge is érkezett, szintén eleséggel a szájában. Különös gyönyörűséggel szemléltem ezt az érdekes jelenetet, s eleinte szentül meg valék győződve, hogy eme gyermeksereg két anyának és egy apának ivadékai. Amint azonban, legközelebbi kirán- dulásom alkalmával, e fészket újból meglátogattam, azt tapasztaltam, hogy tulajdonképen négy szülő szorgoskodott a számos családtag fölnevelése körül. S így csakhamar megbizonyosodtam, hogy ebben az esetben csakugyan két pár együttesen használt egy fészket ivadékaik közös föl- neveléséhez.» 132 Fíisserí/brmes. Paroides lűmricaudus, \ „ ., , , / Brehm, Yögcl Dcutschl. p. 470—471. (1831.) rarotdes caiidatus, j '^ ' ■ ' Aíecistura caudata, SelysLongch., Fauné Belge p. 103. (1842.) Oriies randáin, Horsf. & Moorc, Cat. B. Mus. E. I. Comp. I. p. 373. (1854.) Paroides fítieforuin, Brehm, Vogelf. p. 243. (1855.) Acrediila macnira, Secb., Hist. B. I. p. 487. (1883.) Aegiihalos caudaius, Stejn , Proc. U. St. Nat. Mus. 1886. p. 386. Acrediila caudata, var. macrura, Pleske, Przew. Reis. Wiss. Res. II. p. 149. (1894.) Aeeitlialus caudatns, ) . .,, , Sharpé, Hand-book Great Br. I. p. 146, 149. (1894.) Aegttlialiis i7iacnirux, j ' i > \ / Acrediila cnndata feje. Leírása: Feje körös-körül, torka, begye, melle, hasa közepe és alsó szárny- fedői tiszta hófehérek ; hasa oldala és alsó farkfedöi rózsaszínnel vannak árnyalva; háta közepe fekete; vállai rózsaszínbe hajló borvorösek; szárnya fekete, a másod- rendű evezők külső zászlaján többé-kevésbbé széles, fehér szegélylyel; farka fekete, három szélső tollának külső fele és csúcsa fehér; csőre és lábai feketék; szeme barna; szemhéja élő korában élénk sárga. Hossza k. b. 16, szárnya 6"3 — 65, farka 9'5 — 10.5, csőre 0*5, csűdje r5 %. A hím és tojó egyforma. A fiatalok fölül barnásfeketék; fejük közepe és másodrendű evezőinek széle fehér; hasoldaluk fehér, némi barnásfekete árnyalattal; alsó farkfedöik rózsaszínbe hajló borvörösek. Földrajzi elterjedése : Észak- és Közép-Európa, Kaukázus és Közép-Ázsiától Szibérián keresztül egészen Japánig. Magyarországon befásított és erdős területe- ken mindenütt télen-nyáron előfordul. Jegyzet. A skandináviai és egyáltalában az észak-európai példányok farka rövidebb, mint a szibériai példányoké; ez utóbbiak az irodalomban újabban Acrediila macrura néven szerepelnek. A magyarországi példányok, farkuk hosszát tekintve, inkább az A. macrura-\\oz közelednek. Összehasonlítás végetl dr. Reichiínovv A. tanártól néhánv észak-európai példányt kaptam. Ezeknek méreteit a Magyar Nemzeti Múzeum gyüjteményél)en levő, különböző termőhelyekről származó példányok méreteivel összehasonlítva, a következő táblázatot nyerjük: A. caudata e a \ 9 Norvégia ...... szárnya 6'2 b — d j rf 9 Németország .... » 9 Zion . » (S'9 Dobrudscha » f? d* Kaukázus » t—z \ Közti alakok ^x _-x ( d"? Magyarország a' A. macrura k^ \ (^ Krasnojarsk, Szibéria. , /' — //^ I r?? Permskoe-Mülki, Amur. 6-2 %„ farki 10 0/ 6-1- -6-4 » » 9-6- -10 » 6-3 » » 9-6 » 61- -6-3 » » 8-8- - 9-5 » 6.1- -6-4 » » 9-9- -10-1 » 6-3- -6-5 » » 9-5- -10-5 » 6-7 » » 10-5 » 6-5- -6-6 » » 10-2- -10-3 * Fam. Paridae. 133 ACREDULA ROSEA (Blyth). Csíkosfejű molnárczinege. Acredu/a vagans, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. Mus. p. 17. (1816.) (sine descr.) Mecistura rosea, Blyth, White's Nat. Hist. Selboine p. 111. (1836.) Mecisíura longicaudata, Macgill, Hist. Brit. B. II. p. 454. (1839.) Acrcdula rosea, Sharpé, Ibis 1868, p. 300 Parus roseus, Gray. Handl. B. I. p. 234. (1869.) Acredula caudata (nec Linné), Newt. ed Yarr. Br. B. p. 304. (1871) Acredula caudata var. longicauda, A. Dub., Fauné ill. Vert. Belg. Ois. I. p. 442. (1883.) Aegi/halos europaeus, Stejn., Proc. U. St. Nat. Mus. 1886, p. 383. Orites roseus, Madarász, Erlauter. p. 80. 1891. Aegithahis vagans, Sharpé, Hand-book Great. Brit. I. p. 147. (1894.) Acredula caudata rosea, E. Hart., Journ. f. Orn. XXXV. p. 258. (1887.) Acredula irbyi rosea, Raddc, Mus. Caucas. p. 148. (1899.) Acrcdula rosea feje. Leírása : Nagyon hasonlít az Acrcdula caudata-\\oz azzal a különbséggel, hogy fejének mindkét oldalán, a szem mellső részétől kezdve, a szem fölött fekete csík húzódik hátrafelé s a nyakszirt táján a hát fekete színébe olvad; mellén néha fekete pettyek mutatkoznak. A hím és tojó egyforma. Méretei az előbbi fajéval teljesen megegyezők. Földrajzi elterjedése: Nyugot- és Délnyugot-Európára esik. Magyarországon e faj meglehetősen közönséges és úgy látszik, állandó madár. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai a következők : a. ? Komárom 1898. febr. 2. d. d Cs.-Somorja 1891. b. 9 Komárom 1898. decz. 7. e. ó' Znióváralja 1899. márcz. 11. c. ? Gárdony 1898. márcz. 20. / 9 F'ogaras 1896. novemb. 2. Az Acredula caudata és Acredula rosea keresztezései. A mely területen az A. caudata és A. rosea közösen lép föl, ott e két faj egymás között párosodik és korcs ivadékokat hoz létre. E korcs ivadékokat így jelezzük : Acredula caudata (Linné) X Acredula rosea (Blyth) Az ily korcs ivadékok, magukon hordván mind a két fajnak jellemeit, az első pillanatra fölismerhetők. Fejük nem tiszta fehér, hanem mindig többé-kevésbbé erősen kifejlett csíkkal must rázott, de a csíkok sohasem feketék, mint az A. rosea-é\, hanem inkább szürkés-barnák és nem a szem mellső részéből, hanem a szem fölött vagy mögött indulnak ki. A Magyar Nemzeti Múzeum a következő honi példányokat őrzi; 134 Fa,ss erifo vm es . a. ? Cs.-Somorja 1897. január J6. /a d" Komárom 1898. decz 14. c. c? Gárdony 1898. márcz. 20. d. (f Érsekújvár e. — Nógrád vm. f. c? Fogaras g. ? Hargita 1897. május 9. 1894. febr. 16. 1898. május 6. 1899. ápr. 3. Lophophanes. Kaup, Níitüii. Syst. p. 92. (1829.) Typus : Lophophanes cristatiis (Linné). Jelleviek : A csó'r hegyes árforma, közepes hosszú, ormója gyengén hajlott ; kicsiny, kerek orrlyukait süríí, apró tollak és tollsörték takarják. A fej középső tollai hosszúra megnyúltak és hegyes bóbitát alkotnak. A szárny, a testhez arányítva meglehetős hosszú és hegyes ; első evezője az elsőrendű evezőknek megfelelő fedő- tollaknál jóval hosszabb, de nem ér a második közepéig; második evezője a nyol- czadikkal egyenlő vagy annál is rövidebb. A fark vége egyenesen levágott. A csüd mellső része táblás paizsokból áll. E nembe sorolt fajok kizárólag fenyvesekben laknak, a honnan csak nagy ritkán, elvétve kerülnek ki. Fészküket rendesen faodukba, 2 -3 méter magasságban, néha elhagyott harkályodukba, sőt más madarak elhagyott fészkébe is rakják. Tojásaik száma 5 és 7 közt váltakozik, alapszinük fehér, vörösbarna pontokkal és durvább foltokkal pettyezett. Földrajzi elterjedésük: Európa, Közép-Ázsia, a Himalaya, Észak- és Közép- Amerika. Az ösmert 12 fíij közül nálunk csak egy él. LOPHOPHANES CRISTATUS (Linné). Búbos czinege. Parus eristatus, Linné, Syst. Nat. I. p. 340. (1766.) LophopluDics eristatus (Linné), Kaup, Natürl. Syst. p. 92. (1829.) Parus mitratus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 467. (1831.) Parus rufeueus, Brehm, Vogelf. p. 243. (1855.) Parus eristatus mitratt/s, \ Parus eristatus rufeseens, ( I^leinschm., Orn. Monatsb. V. p. 2. (1897.) LűpJiopiiaiics eristatus feje. Fsbw. Pebrídae. 135 Leírása: Fölül barnásé szin deréktáján egy keveset világosodik és némileg vörhenyesbe árnyalodik ; feje fehér, feketével mustrázott s e két szin a következó'- képen van elosztva: a fejtető tollai fehéren szegett feketék, feje és nyaka oldala fehér, szeme mögött keskeny fekete csík húzódik hátrafelé és a fülfedök mögé félkörben kanyarodik; nyakszirtjétöl egy másik fekete csík indul ki szintén félkör alakban és az előbbivel párhuzamosan a nyak mindkét oldalára terjed ; torka és begye fekete ; hasoldala fehér, oldalain és alsó farkfedöin fakósárgával futtatott ; csó're és lábai feketék; szeme sötétbarna. Hossza 13, szárnya 6'5, farka 5'8, csőre 1, csűdje 1'7 %i. A hím és tojó nem különbözik egymástól. A fiatalok az anyaállathoz hasonlítanak, csakhogy bóbitájuk rövidebb. Földi'ajzi elteijedése : Európa. Magyarországon a búbos czinege fenyvesekkel borított magas hegyeken mindenütt előfordul és közönséges, állandó madár. Parus. Linné, Syst. Nat. I. 341. il766.) Jellemek : A csőr többé-kevésbbé hegyes árforma ; kicsiny, kerek orrlyukait süríí, apró tollak és tollscrték takarják. A nyelv csúcsa egyenesen lemetszett, melyből rendcsen négy vagy több szarúserte nyúlik előre; a nyelv mellső, szarúrészét három barázda négy részre osztja. A lábak, a testhez arányítva, erősek ; a csűd mellső része jól fejlett táblás paizsokból áll. Az első evező az elsőrendű evezőknek meg- felelő fedőtollaknál hosszabb. A fark vége egyenes, néha gyengén kivágott. A fiatalok az öregekhez hasonlítanak, de mindig bizonyos sárgás árnyalattal bevontak. E nembe tartozó fajok fészküket rendesen faodúba, néha más madarak elhagyott fészkeibe, használaton kívül lévő kutakba, virágcserepekbe és sok más, hasonló helyekre és tárgyakba rakják. A fészek anyagát moha, szőr és toll alkotja. Vörös- barnával finoman pontozott és pettyezett fehér alapszínnel bíró tojásaik száma 8 és 14 között váltakozik. Emberi lakások körül, kertekben, gyümölcsösökben előszere- tettel tartózkodnak. A fajok száma igen nagy; és ha ezeknek alárendeltebb jellemeit, különösen pedig színeit és mustrázatait veszszük tekintetbe, e nem meglehetősen jól határolt alnemekre osztható. Az alnemek meghatározó táblázata : a. A nyakszirt és hát között világos folttal. a^. A has közepe sötét csík nélkül . subgen. Püecile (136. old.). b^. A has közepe sötét csíkkal. rt\ A has középcsíkja a torok sötét színének folytatása . subgen. Farus (137. old). />'■"'. A has középcsíkja a torok sötét színével nem áll összeköttetésben subgen. Cyanistes (138. old.). b. A nyakszirt és a hát között nincs világos folt . . subgen. Phaeophai'us (139. old.). 1 36 J'asstiriíormes. Poecile. Kaup, Natürl. Syst. p. 114. (1829.) Typus : Poecile atra (I.inné). E nemet a barátczinegékre alkalmazzák a jelenkor ornithologusai kivétel nélkül mind, és ez határozottan hiba, mivel Kaup e nem fölállításánál elsö sorban — tehát typusképen — a LiNNÉ-féle Pariis ater-X. jelölte meg. Kaup fönt nevezett munká- jának erre vonatkozó része így hangzik : Dohlenmeise. Poecile (ttoíxiXoc) [PariLs ater et palustris). E. Wie bei Parus und Cyanistes. Ch. Kleine Meisen mit glattem, schwarzem Kopfe, kurzem Schwanz und aschgraulichem Gefieder. L. Hierin áhneln sie den übrigen Meisen. A nomenclatura szabályai szerint, ha a typus külön megjelölve nincs, vagy ha az illető genericus név több fajra vonatkozik, typusul mindig a legelsőnek fel- sorolt tekintendő. De eltekintve eme szabályoktól és a Kaup által megjelölt két névtől,* a fönti diagnózis még akkor is inkább a Linné- féle Pm'us ater-ve^ mint a P. palustris-ve illik. Ennélfogva én e nemet eredeti rendeltetésére bocsájtom, a későbbi és a Selys-Longchamps által 1884-ben (Bull. Soc. Zool. Francé) fölállított Peripariis nemi nevet pedig a föntiek alapján egyszerűen mellőzöm. E subgenus a búbos czinege (LopliopJianes) és a Parits között természetes kapcsot képez. A fej középső tollai többé-kevésbbé megnyúltak, a fejtollak föl- borzalásakor többé-kevésbbé észrevehető bóbitát mutatnak. A tollazat uralkodó szine szürke, fekete és fehér, külföldi fajoknál ezen szinekhez még barna vagy vörhenyes szín is járul. ** Életmódjukban inkább a búbos czinegékre ütnek és főleg a fenyveseket kedvelik. Földrajzi elterjedésük a palaearktikus zónakörre esik, Nálunk csak egy faj fordul elő. POECILE ATRA (Linné). Fenyves czinege. Parus ater, Linné, Syst. Kat. I. p. 341. (1766.) Parus carbonarius, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 556. (1826.) Poecile ater (Linné), Kaup, Natürl. Syst. p. 114. (1829.) Parus abietum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 466. (1831.) Parus pinetorum, Brehm, Naumannia V. p. 285. (1855.) Periparus ater (Linné), Selys-Longch., Bull. Soc. Zool. Francé 1884. p. 76. Parus ater subsp. ? Stejn. Proc. U. St. Nat. Mus. 1886. p. 377. * A szövegben (114. old.) a két kijelölt név közül Parus ater az elsö, míg a mü végén lévő «Uebersicht»-ben (192. old.) megfordítva, Parus palustris áll elöl. Ugyanígy van a Cyanistes- nemnél (99. old.); az elsőnek megjelölt madár Parus cyaneus, hátul pedig az «Ucbersicht»-ben (192. old.) Parus coeruleus az elsö. ** A Poecile nemi név alá a L:NNÉ-féle Parus ater-en kívül még P. pekineiisis (Kina és Kelet-Szibéria), P. brittannicus (Anglia), Parus phaeonotus (Perzsia és Kaukázus), F. cyprotis (Cyprus), P. ledouci (É. -Afrika). P. rufipectus (Turkesztán), P, acinodius (Hímalaya), P. rufonuchalis (Kasmir, Kina), P. beavaiii (Himalaya), stb. sorakoznak. Fetm. Faridcie. 1^7 LeÍJ'ása : Feje fölül kékesfényü fekete, nyakszirt táján nagy fehér folttal; háta kékesszürke s e szín dereka táján sárgás-szürkébe árnyalódik; szárnya és farka sötétszürke, kékesszürke szegélyekkel, a másodrendű evezőknek és ezeknek meg- felelő fedötollainak, valamint a középfedöknek csúcsa, arcza tája, nyakoldala és hasa közepe fehér ; torka, begye és mellének felső része koromfekete ; hasa alja, oldalai és alsó farkfedöi sárgásszürkével árnyaltak, csőre fekete, szeme barna, lábai kékes- feketék. Hossza k. b. 11 "5, szárnya 6 — 6"4, farka 5"2, csőre 1, csűdje 17 %i. A hím és tojó egymáshoz hasonlít. A fiatalok a vénekhez hasonlítanak, de szinük kevésbbé élénk és tollazatúkat sárgás árnyalat borítja. Földrajzi elterjedése : Európa és Nyugat-Szibéria. Magyarországon a fenyves területű hegységekben mindenütt közönséges és állandó. Az őszi és tavaszi moz- galom alkalmával gyakran a lapályos területeken levő lomberdőket is fölkeresi. Parus. Linné, Syst. Nat. I. p. 341. (1766.) Typus: Farus major, Linné. PARUS MAJOR, Linné. Kerti czinege. Parus major, Linné, Syst. Nat. I. p. 341. (1766.) Varus ignolus, Lath., Gen. Syst. II. p. 537. (1781—1785.) Parus fringillago, Pali., Zoogr. Ross.-As. I. p. 555. (1826.) Parus robustus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 461. (1831.) Parus cyanotos, Brehm, Vogelf. p. 241. (1855.) Parus major verus, \ Parus major robustus, ' Brehm, Naumannia, VI. p, 367. (1856.) Parus major cyanotos, I Parus major newtotii, \ r, ■ u; f 4- í Piazák, Ornith. Jahrb. V. p. 239—240. (1894. Parus major btanfordi, ] Leírása: A hím köpenye zöld s e szín a nyakszirt táján sárgába, majd feliérbe megy át; dereka és felső farkfedöi kékesszürkék; feje fölül, nyaka oldala, torka, begye s ez utóbbiból kiinduló, a madár kénsárga hasoldalát hosszában ketté osztó sáv sötétkékbe játszó fénylő fekete; arcza tája és alsó szárnyfedői fehérek; evezőtollai szürkésfeketék, külső szegélyük világoskék és fehéres színű; szárnyfedői hamvas- kékek, a leghosszabbak csúcsa fehér; farka szürkésfekete, a két szélső toll nagyobb- részt fehér, a többi külső zászlaján világoskékbe árnyalódik; az alsó farkfedők középső tollai feketék, a szélsők fehérek; a csőr szürkésfekete; lábai kékes szarúszínűek; szeme barna. Hossza k. b. 15-5, szárnya 7-4—8, farka 6-7 — 7-5, csőre 1, csűdje 1-8—2 %. A tojó kevésbbé élénk színű, a hasoldalát ketté osztó sávja keskenyebb s nem terjed le az alfeltájig. • A fiatalok pofatája sárgával futtatott. Földrajzi elterjedése: Gadow szerint (Cat. B. Br. Mus. VIII. p. 20) a palaeark- tikus zónakör nyugati része: Irlandtól Szibériáig, Norvégiától Algériáig, Palesztináig és Perzsiáig. Magyarországon mindenütt, a hol erdők, kertek, gyümölcsösök és egyáltalában befásított területek vannak, igen közönséges. 10 138 Passeriformes Cyanistes. Kaup, Natürl. Syst. p. 99. (1829.) Typus : Cyanistes cyaujis (Páll.). A fajok meghatározj táblázata: a. A hát zöld; a hasoldal sárga caeruleus (138. old.). b. A hát kék; a hasoldal fehér cyanus (138. old.). CYANISTES CAERULEUS (Linné). Kék czinege. Panis caeruleus, Linné, Syst. Nat. I. p. 341. (1766.) Cyanistes caeruleus (Linné), Kaup, Natürl. Syst. p. 99. (1829.) Parus caerutescens, Brehm, Vögel Deutschl. p. 463. (1831.) Cyanistes salicarius, Brehm, Naumannia V. p. 285. (1855.) Cyanistes caeruleus typicus, Radde, Orn. Cauc. p. 142. (1884.) Leírása: Háta és dereka szürkészöld; nyakszirtje mögött nagy kékesfehér folttal ; homloka szélesen fehér s e szín, mindkét oldalon a szem fölött hátrafelé húzódván, a fej hátsó részén egybefolyik, teljesen körülfogván a fejtető kobaltkék szinét; a felső káva tövétől keskeny, fekete szalag indul ki, mely keresztülhúzódva a szemen a fülfedők mögött a nyakszirt sötétkék szalagjába olvad, ez utóbbi pedig a nyak oldalaira fut s a torok fekete foltjának keskeny oldalágával egyesül, teljesen körülkerítvén a pofatáj fehér szinét; a madár hasoldala kénsárga; melle közepén kékesfekete hosszfolttal ; hasa közepe fehér ; szárnya és farka szürkés- kobaltkék ; másodrendű evezői gyenge, zöldes árnyalattal bevontak és fehér csúcs- csal vannak ellátva ; a másodrendű evezőknek megfelelő fedőtollak csúcsa szintén fehér, a mi a szárnyon mintegy szalagot alkot ; alsó szárnyfedői fehérek ; csőre szarúbarna ; szeme barna; lábai ólomszinűek. Hossza k. b. 12"5, szárnya 6"3 — 7*1, farka 5-7— 6-3, csőre 0*8, csűdje r7— 1-8 %n. A hím és tojó egyforma. A fiatal fejteteje erősen szürkészöld, homloka, szemöldökíve és arcza tája hasonló sárga szinű, mint alul ; torkán és melle közepén hiányzik a fekete szín. Földrajzi elterjedése : Oroszországot kivéve egész Európa és Kis-Ázsia. Magyar- országon mindenütt közönséges. CYANISTES CYANUS (Páll.). Lazur czinege. IV. Tábla.* Parus cyanus, Pali., N. Comm., Acad. Sci. Imp. Petrop. XIV. p. 588. Tab. 13. (1770.) Parus saebyensis, Sparm., Mus. Carls. I. No. XXV. (1786.) Parus kjijaesci/!, Gmel., Syst. Nat. I. p. 1013. (1789.) Cyanistes cyaneus, Kaup, Natürl. Syst. p. 99. (1829.) Parus cyaneus, Schleg., Rev. Crit. Ois. Eur. p. XLVI. (1844.) Parus elegafis, Brehm, Vogelf. p. 242. (1855.) Cyanistes elegáns, Brehm, Naumannia, V. p. 285. (1855.) * A táblán Cyanistes cyaneus helyett olv. Cyanistes cyami.s. I^^Táblrl. .o.C%. CYANISTES cn'iSiNEUS a ex Hungária. 'b e Sibiria. Fam. Pa,rida,e. 139 Leírása: Feje fehér, gyenge liláskékes fuvalattal; a szemén át húzódó és a nyakszirten összefutó sáv sötétkék; háta világosszürkés kék, nyakszirtje táján nagy fehér folttal ; dereka fehér; hasoldala fehér, melle közepén kékesfekete hosszfolttal; szárnya és farka sötét lazurkék fehérrel mustrázva ; apró szárnyfedői világos szürkés- kékek ; csőre és lábai kékes szarúszinűek ; szeme barna. Hossza k. b. 13, szárnya 6-8, farka 68, csőre 0*8, csűdje 1*4 %. A Magyar Nemzeti Múzeumban lévő honi példányaink a fenti leírással nem egészen egyeznek meg, a mennyiben azoknak háta erősen lazurkék; szárnyuk és farkuk fehérsége pedig csekélyebb kiterjedésű. Hasonló sötét példányokról Menzbier (Bull. Soc. Zool. Fr. 1884. p. 28) is megemlékezik: a többek között egy, Bécs környékén lőtt példányról, mely a bécsi cs. és kir. udvari múzeum gyűjteményében őriztetik. ScHMiDHOFFENi LOVAG TscHusi ViKTOR Úr gyűjteményében levő példányait tanulmány czéljából rendelkezésemre bocsájtotta. Tschusi úr példányai igen tanul- ságosak, mert, habár számuk csekély, de mégis egy teljes átmeneti sorozatot alkotnak a typikus színezésű, világos hátú példányoktól a legsötétebben árnyal- takhoz. Az ide mellékelt IV. tábla a lazur czinege két szélső alakját ábrázolja. Az a ábra a Magyarországon lőtt sötét példányok egyike, a b ábra pedig egy, Szibé- riában, Krasznojarsk környékén lőtt, typikus szinezésü, világos példány. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Szibéria. A tavaszi és őszi mozgalom alkalmával kivételes esetekben Közép-, Dél- és Nyugot-Európát is meglátogatja. Németországban nagyon gyakran észlelték, sőt Reyes (Aves Espana, p. 52, 1886.) tanúsága szerint Spanyolországban is többször előfordult már. Magyarországon eddig hitelesen csakis a megboldogult dr. Mihalovits Sándor bártfai főorvos figyelte meg, a ki Bártfa városa környékén, 1882-ben, több példányt hozott terítékre.* Mihalovics gyűjteményéből a Magy. Nemzeti Múzeum birtokába a következő három példány került : a. ^ 1882. ápril. 25. Hossza k. b. 13'5, szárnya 6'8, farka 6 %». b. ^ 1882. novb. 1. > » » 13-5, >> 6-6, » 6-2 » c. ? 1882. okt. 25. » « » 13-7, » 6-6, » 6-3 » Phaeopharus.** Nov. subgen. Typus : Phaeopharus palustris (Linné). E subgenusba tartozó fajokat, mint azt a 136. old. kifejtettem volt, az ornitholo- gusok tévesen a KAUP-féle Poecile-Vi&WíO& sorozzák. S mivel a barátczinegéknek e tévesen használt néven kívül más genericus nevük nincsen, szükségesnek tartottam részükre a Phaeopharus nevet alkotni. * L. DR. A. Mihalovits «Pariís cyanus Pali. in Ungarn», Zeitschr. f. ges. Ornith. I. p. 234. (1884.) *' tpaío's = barna, tpapo; = palást, ruha. 10* 140 Passeriformes. A fajok meghatározó táblázata : a. A szárny 7 %í-nél rövidebb ; az elönyak fekete szine az állközötti részre szorítkozik pahcstris (141. old.). b. A szárny 7 %i-nél hosszabb ; az eló'nyak fekete szine a torok és begyre is kiterjed lugubris (143. old.). Általános megjegj^zések a közönséges barátczinege (Phaeopharus palustris) fajkörére, tekin- tettel a magyarországi példányokra. Sem az ornithologiában, de talán az egész zoológiában sem találkozunk még egy olyan fejezettel, mely annyi bajt, zavart és fejtörést okozott volna, mint épen a közönséges barátczinegéé (Ph. palustris). Hatalmas és szokatlan jellegű formakörrel van itt dolgunk, melyben a külön- böző' egyének méretarányai, különösen pedig színezetük annyira változók és mégis fokozatosan egybeolvadok, hogy míg az ornithologusoknak egy része csak néhány fajtát különböztet meg, addig mások a fajok, alfajok, fajták és helyi formák egész seregét állítja fel. Csakhamar egész monographia-féléket dolgoztak ki e czinegéró'l, melyek azután a zavart úgy a szisztematikában, mint a szinonimikában teljessé tették. Az alantabb összeállított szinonimák világosan bizonyítják ezt, melyeket különben, már csak curiosum kedvéért is, a rendelkezésemre álló irodalom segé- lyével minél pontosabban iparkodtam összefoglalni. A mi engem illet, én a Phaeopharus palustris sok al- és válfaját, meg helyi formáit nem tartom azoknak, hanem csupán színvarietásoknak, hogy ne mondjam, individuális eltéréseknek. Ha a magyarországi példányok nagy sorozatát végigtekintjük, kitűnik, hogy a sokféle al- és válfajt, a Ph. borealis-nak leírt forma kivételével, úgyszólván minden vidéken föllelhetjük. Előfordul nálunk még az a nyugati forma is, melyet leg- újabban dressei-i név alatt írtak le. Brusina Spiridion, a zágrábi múzeum érdemes igazgatója, rendelkezésemre bocsátotta múzeumukban foglalt összes barátczinege példányait, számszerint 14 darabot ; ezek közül 10 példány valóságos Ph. dresseri. Meg vagyok győződve, hogy ha kellő anyag állana rendelkezésünkre, egy oly sort állíthatnánk össze, melyben, az egyik formától egészen a legutolsóig, fokozatos és sima átmenet volna észlelhető. Hasonló jelenséggel van itt dolgunk, mint a Cinclus cinclus-nú\ vagy külö- nösen a Certhia familiaris-néA., hol a színbeli eltérések még nagyobbak és még jobban szembeötlők, s mégsem jutott senkinek is eszébe, Brehm óta. a közönséges barátczinegéhez hasonló, végtelenségig menő fajok, alfajok és változatok fölállítása. így tehát a közönséges barátczinegéről fölállított mindenféle al- és válfaj nem állja még helyét, mivel az egyes alakok közötti különbségek inkább individualisok, ezért én még a néhány megszokott főformát sem különböztetvén meg, az összese- ket a Phaeopharus palustris (Linné) név alá foglalom össze. Fa,m. Paridae. 141 Selvs-Longch., Bull. Ac. Roy. Brux. X. p. 28—29. (1843.) Hrehm, Vofíclf. p. 242. (1H55.) F.rrhm, Naiimannia V. p. 286. (1855. PHAEOPHARUS PALUSTRIS (Linné). Közönséges barátczinege. Parns palusiris, Linné, Syst. Nat. I. p. 341. (1766.) Pariís salicarius, Brehm, Isis 1828. p. 1284. Panis cinereus communis, Baldenst., Neue Alpina, II. p. 30. T. 2. (1829.) Poecile paliistris, Kaup, Natürl. Syst. p. 114. (1829.) Parns borealís, | Parus frigoris, / Poecila pahisiris, Poecila borealis, ' Bonap., Consp. Gen. Av. I. p. 230. (1850.) Poecila frigoris, I Panis alpestris, Bailly, Bull. Soc. llist. Nat. Savoic, 1851. p. 22 Parus meridio7ialis, Liljeb., Naumannia, II. p. 100. (1852.) Pari/s /r?cliceti, Wallengr., Naumannia IV. p. 141. (1854.) Pa n/s a SS ini i/is , Parus salicarius, Parus accedeus, Parus wuriiius, Parus stag7iatilis, Parus subpalustris, Poecila alpesiris, Poecila borealis, Poecila assimilis, Poecila frigoris, Poecila salicaria, Poecila accedens, Poecila murin a, Poecila palusiris Poecila. subpalttslri. Poecila sordida, Poecila stagiiatilis, Poecila palustris slagnatilis, Poecila palustris vera, Poecila palustris subpalustris Poecila palustris sordida, Poecila salicaria alpina, Poecila salicaria borealis, Poecila salicaria assimilis, Poecila salicaria accedens, Poecila salicaria vera, Poecila salicaria fnurina, Parus palustris, var. borealis, Gadamcr, Naumannia, VIII. p. 293. (1858.) Parus baldensteinii, De Salis, Mém. Soc. H. N. Grisons p. 106. (1861.) Poikilis palustris, \ Poikilis palustris ^ borealis, | Blasius, List B. Eur. p. 8. (1862.) Poikilis palustris ■{ alpestris, I Parus kamtschatkensis (nec Bonap.), Swinhoe, Proc. Zool. Soc. 1863. p. 270. (1870.) Poecile cotnmunis, Degl. & Gerge, Orn. Eur. I. p. 567. (1867 ) Poecile palustris communis, A. Dubois, Consp. Syst. & Gcogr. Av. Eur. p. 14. (1871.) Poecile baicalensis, Swinhoe, Ann. and Mag Nat. Hist. 1871. p. 257. Poecila brevirostris, 1 ,. , ^ „ ,^,, ... i,^^n,\ „ ., ^ . , .i . Taczanowski, Journ. f. Orn. X\. p. 444. (lS/2.) Poecila kamtschatkensis, ) Poecilia palustris, Taczan., Bull. S. Zool. Fr. II. p. 145. (1877.1 Parus palusler, Homey., Journ. f. Orn. XXVII. p. 69. (1879.) Brchm, Naumannia, VI. p. 368—370. (1856.) 142 Passeriformes. Scebohm, Ibis, 1879. p. 32. Stejn., Pi-oc. U. St. N. Mus. XV. p. 343. (1892.) Brchm, OIphe-Gall., Chr. L. Brehm's Ornith. Briefe; Orn. Jahib. III. p. 145—146. (1892.) Parus palusiris subsp. borealis, Parus palustris subsp. japonicus, Parus palustris, subsp. kamtschatcensis, I Parus japonicus, Wallace, Island Life p. 63. (1881.) Parus musicus, «Brehm» Homey., Orn. Briefe p. 76. (1881.) Parus palustris japonicus, Blakist., et Pryer, Tr. As. Soc. Jap. X. p. 150. (1882.) Parus palustris var. alpestris, \ „ ^ , , . . ■ 7 ■ ( Dubois, Faun. Belg. Ois. I. p. 437. (1883.) Parus palustris var. batcalensts, ) ^ Parus palustris var. brevirostris, Seebohm, Ibis 1884. p. 37. Poccilia palustris crassirostris, Taczan., Bull. Soc. Zool. Fr. X. p. 8. (1885.) Parus palustris dresseri, Stejn., Proc. U. St. N Mus. 1886. p. 200. Poecile borealis var. alpestris, Homey. & Tschusi, Verz. Österr. Ung. Vög. p. 10. (1886.) Parus colletti, Stejn., Proc. U. St. N. Mus. XI. p. 74. (1888.) Poecilia salicaria, Olphe-Gall., Contr. Faun. Orn. XXVI. p. 32. (1891.) Parus borealis alpestris, Reiser, Vog. Saraj. p. 52. (1891.) Parus palustris alpestris, Tschusi, Orn. Jahrb. II. p. 252. (1891.) Poecilia palustris macrura, Taczan. Faun. Orn. Sib. Orient Pt. I. p. 436. (1891.) Parus seebohmi, \ Paríís he7isoui, \ Parus palustris stagnatilis, Parus palustris communis, Parus palustris subpalustris, Parus salicarius assimilis, Parris salicarius borealis, Parus salicarius alpestris, Parus salicarius accedens, Parus salicarius commuuis, Parus salicarius murijtus, Parus palustris borealis, Hartert, Orn. Monatsb. I. p. 168. (1893.) Partís palustris alpestris, Prazák, M. T. Orn. Ver. XVII. p. 69. (1393.) Parus palustris montanus, Prazák, Orn. Jahrb. V. p. 67. (1894.) Poecile borealis var. macrura, Pleske, Przew. Reis. Wiss. Res. II. p. 157. (1894.) Parus dresseri, Sharpé, Hand-book B. Great Br. I. p. 139. (1894.) Poecile palustris fruticeti, Poecile palustris dresseri, Poecile palustris fruticeti (vera), Poecile palustris fruticeti a frjiticeti, Poecile pabistris fruticeti ^ musica, Poecile pahistris fruticeti y sordida, Poecile palustris stagnatilis, Poecile palustris borealis (vera), Poecile palustris colletti, Poecile palustris montaita, Poecile pahistris communis, Poecile palustris salicarius, Poecile palustris baicalcítsis, Poecile palustris. crassirostris, Poecile palustris macrura, Poecile palustris, var. fruticorum, Csató, Alsó Fehér vármegye, növény- és állatvilága, 1896. Parus dresseri longirostris, Parus meridionalis subpalustris, Parus comminiis stagnatilis, Parus brevirostris, Parus brevirostris crassirostris, Parus (crassirostris f) seebohmi, Parus {crassirostris > commuuis ?) Jiensoni, Prazák Orn. Jahrb. VI. p. 18—53. (1895) Kleinschmidt, Orn. Jahrb. VIII. p. (1897.) 45—103. Fam. Paridae. 143 Klcinschmidt, Orn. Jahrb. VIII. p. 45—103. (1897.) Parns spec. nov. Partis salica7-iiis muriniis, Parus salicarius acceciens, Parus nw7ttanus assimilis, Parus borealis colletti, Parus borealis macrurus^ Parus cominunis meridioiialis, Parus conimunis síag?iah7ís, Parus coni7nunis conumiuis, Parus communis subpalusfris, Parus cotmnunis dresseri, Parus borealis borealis, Parus borealis baicaleusis, Parus moiilanus monlanus, Parus moníanus accedejis, Parus moniamis murinus^ Parus monla?ius assimilis, Pariis montanus salicarius, Poecile salicaria iieglecta, Zarucíny et Haims, Ornith. Monatsl). VIII. p. 19. (1900.) > Tschusi, Orn. Jahrb. IX. p. 175—176. (1898.) Leírása: Hátoldala szürkésbarna; pofatája és liasoldala fehér, vékonyán és oldalain többé-kevésbbé fakószínnel árnyalt; fejteteje kékbe vagy barnába fénylő fekete s e szín tarkójára s néha lejebb is húzódik; tokája fekete; torka fehér, de a tollak töve fekete; szárnya és farka sötétbarna, a tollak szürkésfakóval szegettek; csó're és lábai kékes szarúszínüek; szeme barna. Hossza k. b. 12 — 13, szárnya 6—7, farka 5'2— 6-5, csó're 0-7— 11, csűdje 1-5— 1-7 %... A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Észak-Afrika kivételével az egész palaearktikus zónakör. Magyarországon mindenütt közönséges és állandó. PIIAEOPHARUS LUGUBRIS (Temm.). Nagy barátczinege. Parus lugubris («Natt.»), Temm., Man. d'Orn. I. p. 293. (1820.) Poecila lugubris, Bonap., Consp. Gen. Av., p. 230. (1850.) Poecile lugubris, Cab., Mus. Hein. I. p. 91. (1850.) Peiílhestes lugubris, Reichenb., Av. Syst. Nat. pl. 62. (1850.) Poecile lugens, Brehm, Vogelfang, p. 243. (1855.) Poikilis lugubris, Blas., List B. Eur. p. 8. (1862.) Poecile lugubris lugens, Praz., Orn. Jahrl:). p. 80. (1895.) Leírása: Hátoldala szürkésbarna; pofatája és hasoldala fehér; fejteteje, torka és begye barnásfekete; szárnya és farka szürkés sötétbarna, a tollak külsó' zászlaja többé-kevésbbé szélesen szürkésfehérrel szegett; csőre és lábai sötétkékes szarúszínüek. Hossza k. b. 156, szárnya 73 — 7'6, farka 6'7 — 72, csőre 1 — 1-2, csűdje 2 — 2'1 %. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Dél-Kelet-Európa, vagyis a Balkán-félsziget, Dél-Magyar- ország és Dél-Oroszország, — azonfelül még llliriában és Olaszországban is elő- fordul, továbbá Kaukázus, Kis-Ázsia és Szíria. Nálunk nagyon elszigetelt pontokon lép fel, a hol egyszersmind állandó. így Mehadia környékén és Erdélynek egyes részein, ú. m. a hátszegi és plopi szőlőknél (1. Csató J. Muz. Egyl. Evk. VI. köt.) Farkasdin, Déva és Nagyenyed környékén. 144 Passeriformes. XIII. Család. S i 1 1 i d a e. Küllőfélék. E családba tartozó madarak igen közel rokonságban vannak a czinegefélék- kel; a fákon való sajátságos kúszásuk azonban a régi szisztematikusokat tévútra vitte, a kik őket az énekló'k rendje helyett, a következő' családdal (Certhiidae) egye- temben a harkályok közé helyezték. A jelenkor ornithologusai e család tagjait részint a czinegefélék, részint a famászófélék (Certhiidae) családjába olvasztják, de vannak olyanok is, a kik külön családnak tekintik. Ez utóbbiakhoz csatlakozom én is és már 1881-ben ezen álláspontra helyezkedtem az « Adatok a czinkefélék boncz- és rendszertanához* czímü dolgozatomban. Ennek helyességét legújabban LucAS F. A. (Proc. U. St. Nat. Mus. XIII. p. 337-345, 1890.) oszteologiai vizsgálatai végleg megerősítették. A küllöfélék a fák törzsén sajátságosan, mindig fölülről és pedig fejjel lefelé, kúsznak, * ámbár néha az ágakon, czinege módra is, testükkel lefelé lógva szedeget- nek. Fészküket faodúkba rakják, az odú nyilasát pedig sárral vagy agyaggal betapasztják, kis kerek nyilast hagyván bejárat- nak. Tojásaik szintén a czinegékéihez hasonlítanak; alapszínük fehér és rozsdavörös foltokkal tarkázott; számuk 5 és 8 közt váltakozik. Nyáron rovarokból, télen többnyire magvakból táplálkoznak. Jellemek: A csőr hosszú árforma és a harkályokéra emlékez- tető, az orrlyukakat operkulum födi, melynek mellső részén van a keiek orrnyílás; az egészet sűrű, apró tollak és tollsörték födik. A csűd aránylag rövid, erős; mellső része táblás paizsokkal borí- tott, a lábujjak igen hosszúak és erős karmokkal fegy vérzettek. A száiny hosszú, hegyes; az első evező az elsőrendű evezőknek megfelelő fcdőtollaknál hosszabb. A fark inkább rövid, vége egyenesen levágott. E meglehetősen nagy és több nemre osztott családnak földrajzi köre, a neotropikus és ethiopiai regiot kivéve, az egész földre kiterjed. Nálunk egy faja ösmeretes. * Ez okozhatta a régi megfigyelőkben azt a hitet, hogy e madarak hátrafelé is röpülnek. L. jegyzet 145. old. Fam. Sittidae. 145 Sitta. Linné, Syst. Nat. I. p. 177. (1766.) SITTA CAESIA, Mey. & Wolf. Küllő.* Siíía caesia, Mey & Wolf, Taschenb. p. 128. (1810.) Siíla pincíorum, Brchm, Vög. Deutschl. p. 205—207. (1831.) Sitta fúiioniin, Sitta septe7itrioiiu lis, Sitta advciia, Sitta coerulescens, Brehm, Vogelf. p. 74. (1855.) Sitta caesia homeyeri, Hart., Orn. Monatsb. I. p. 171. (1893.) Sitta caesia csőre és lálja. * Magyarország Icülönbözö tájain küllőnek a zöld harkályt (Gecinus viridis) nevezik. Küllb\ küt/ü, külii; baranyai Ormánság, Göcsej, Zilah, Székelyföld, Udvarhely vm. (L. Szinnyei, Magy- Tájsz. 1266. 1.) A legújabb madarászati munkákljan is alatta a zöld-harkályt és rokonfajait értik. Én azonban e nevet a Sittidae család tagjaira alkalmazom a « favágó » és egyéb hasonló nevek helyett. Miskolczi Gáspár Küllő alatt valószínűleg szintén a Sitta-\. értette (1. Egy jeles Vad-Kert p. 457. 1769.), a kinek szavai szerint: «A' Küllőnek (a' melly a' Harkálynak neme, tsak hogy annál kisebb) tollai rész szerint kék, és a' hasa alatt piros szinűek, orra ige kemény 's hegyes vagyon, mellyel mindennemű kalitkákat öszve ront és vagdácsol, hanem vasból való lészen, úgy nem árthat nékie Egy dolog vagyon, mellyel o benne mindenek felett tsudál Aelidnus I. k. 51. r. Hogy tudnillik minden egyébb Madarak, mintegy ugyan sinór szerint egyenesen szemnek mentében repülnek; de a Küllő viszsza a' farka felé, és ól.!alra-is mind egyaránt repülve tsapong: A' melly mindazáltal testének nehéz volta miatt láttatik esni, mely miatt magasan is nem igen repülhet, sot fészkét-is nem rakja magas fákra, sem pedig a' fü kozott, vagy valami bokron, hanem föld alatt, mintegy hat láb nyomatni mély lyukban .... De ez légyen elég erről a Madárról is. Mivel feljebb a' 19-dik Részben a' Harkályról bőven szólottunk, melly Kűllonek-\?. neveztetik, ez-is pedig a' Harkálynak neme, tsak hogy kisebb a' Harkálynál. » GROSsiNGER-nél (Univ. Hist. Phys. Regn. Hung. Tria Regna Nat. p. 319, 1793.) «Picus caeruleus, aliorum Sitta, nonnihil Fringillis major: cáput illi parvum, rostrum teres, & longum, lingua bifida: dorsum e plumbeo in cinereum colorem vergit, gúla albescit, pectus pallide flavit, venter rufescit: linea fusca ab oculo in occiput tenditur, pedes subíiavi sünt & tridactyli, digiti antrorsum porriguntur: in cavis stipitibus nidum párat, in quo numerosum faetum enutrit. Hyeme circa domos muscas exquirit. Pueri nostrates aucupio dediti minores Picos Fa-vágó, Kováts e-= Kurta-kalapáts vocitant, forsan ex Graeco Dendrocolaptes, Xylocopos, quod universale Picorum apud Graecos nomen erat. Kalapáts verő in Hungarico malleum denotat, proinde aviculum brevem malleum compellant: Germani ^faufpedjt, IfaBet aut Mmx: Slavi ^omafifi nominant.» 146 Passeriformes. Leírása: Fölül erősen kékesszürke, homlokán és szemei fölött keveset fehéres; a csőr tövétől kiinduló, a szemen át húzódó s a nyak oldalára terjedő sáv fekete; alul többé-kevésbbé vörhenyesbe hajló agyagsárga s e szín torkán és feje oldalain fehérbe megy át; vékonya vörhenyesbe hajló gesztenyebarna, hasonló színnel sze- gettek fehér alsó farkfedő tollai is ; farktollai, a két középsőt kivéve, mely egészen kékesszürke, feketék, csúcsuk szürke, a három szélsőnek pedig a csúcs mögötti része fehér; csőre palaszürke, az alsó káva töve világos; szeme barna; lábai világos szarúbarnák. Hossza k. b. 14, szárnya 8-2 — 9, farka 5 — 5'5, csőre 1*8 — 2, csüdje 1-6— 1-9 %.. A hhn és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa és Ázsiának egy része. Magyar- országon fákkal benőtt területeken és erdőségekben mindenütt gyakori és állandó madár. Jegyzet. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében foglalt különböző termőhelyekről származó honi példányok (50 drb) tanúsága szerint a legsötétebb hasú példányok a dunántúli vármegyékből, a legvilágosabbak pedig Erdélyből, Fogaras vármegyéből származnak. Ez utóbbiak hasoldalukon fehéres világos agyagsárgák, minden vörhenyes árnyalat nélkül. XIV. Család. Certhiidae. Famászófélék. yellemek : A csőr többé-kevésbbé hosszú árforma, hegyes és ívben lefelé hajló; az orrlyukak hosszúkásak, részben operculummal födöttek, máskülönben szabadon állók, tollak nem borítják. A csüd rövid, mellső része táblásán paizsolt; az ujjak hosszúak és aránylag erős karmokkal fegyverzettek. Az elsőrendű evezők száma 10, ezek közül az első mindig jóval hosszabb az elsőrendű evezőknek meg- felelő fedötollaknál s legtöbbnyire a második középéig ér. A test tollazata sűrű és puha. Életmódjuk a küUőfélékékez (Sittidae) hasonlít. Erdős vagy sziklás helyeken élnek. Fészküket faodukba, fahéjak alá, vagy sziklaüregekbe rakják. Tojásaik szine fehér és vörhenyessel, vagy barnával finoman pettyezettek, számuk 3 és 9 között váltakozik. Táplálékukat a rovarvilág szolgáltatja. Földrajzi körük: Dél-Amerika és Uj-Zeeland kivételével, az egész földre kiterjed. A nemek meghatározó táblázata : a. A fark rövid, puha és vége egyenesen levágott. . Tichodroma {\\1 . o\áj b. A fark hosszú, ruganyos és kemény, tollai a kö- zépsők felé fokozatosan hosszabbodnak és meg- nyúlt hegyben végződnek Certhia (148. old.). Fam. Certhiidae. 147 Tichodroma. Illiger, Prodrom. Syst. Mamm. et. Av. p. 210. (1811.) Typus : Tichodroma muraria (Linné). JcUevíck : A csó'r hosszú árforma, hegyes és ívben lefelé hajló. A szárny igen hosszú s majd a fark végéig ér A fark rövid és vége egyenesen levágott. E nemből csak egyetlen egy faj ismeretes s ez Közép- és Dél-Európa, meg Ázsia alpes-vidékeit lakja. Különösen a mészsziklákon szeret tartózkodni és mindig fölfelé kúszva szedegeti táplálékát a rovarvilágból. Fészkét néha elérhetlen meredek sziklafal hasadékaiba rakja. A fészek fö anyagát moha képezi, habár szőrrel, gyapjúval, fűvel s más egyébbel is keverve építi ; nagyon gyakran még sziklatörmeléket is kever beléje. Tojásainak száma 3 és 5 között váltakozik; alapszínük fehér, széles oldalukon elmosott lilás foltokkal és finom vörös pontokkal tarkázottak. TICHODROMA MURARIA. Lepkemadár. Certhia muraria, Linné, Syst. Nat. I. p. 184. (1766.) Picus murarius, Grossinger, Un. Hist. II. p. 319. (1793.) Tichodroma miiraria (Linné), Iliig., Prodr. p. 211. (1811.) Tichodroma alpiiia, Koch, Syst. baier. Zool. p. 80. (1816.) Petrodroma muraria, Vieill., Nov. Dict. d'Hist. Nat. XXVI. p. 106. (1818.) Tichodroma phoenicoptera, Temm., Man. d'Orn. I. p. 412. (1820.) Tichodroma europaea, Steph., Shaw's Gen. Zool. XIV. p. 187. (1826.) Tichodroma brachyrhvfichos, 1 7,. , . , , ; Brehm, Vögel Deutschl. p. 213. (1831.) lichodroma macrorhynchox, f > ?. t- \ / Tichodroma phoeiiicoptera var. subhemalavana, Hodgs., in Gray's Zool. Mise. p. 82. (1844.) Tichodroma iiepalensis, Hodgs., Journ. As. Soc. Beng. XIV. p. 581. (1845.) Tichodroma hoffmeisteri, Reichenb., Handb. spec. Orn. Scans. p. 27. (1851.) Tichodroma média, Brehm, Vogelf. p. 77. (1355.) Tichodroma muraria csőre. Leírása : A hím teli tollasaiban fölül világos hamuszürke, némi barnás lehe- lettel bevonva; felső farkfedői sötét szürkésbarnák; nyaka eleje szürkésfehér, melle, hasa és alsó farkfedői palaszürkék, az utóbbiak szürkésfehérrel szegettek; szárnyai karminvörössel és fehérrel tarkázott barnásfeketék; apró fedőtollai, középfedöinek és az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollak egy része ugyanis karminvörös, hasonló színű az evezők külső zászlajának tőfele ; a második, harmadik, negyedik és ötödik evezőinek belső zászlaján pedig két-két nagy, kerek, fehér folttal, az egyik a csúcs mögötti, a másik a tőfelöli részén van; néha a hatodikon is található egy a tő felőli részen; farktoUai barnásfeketék, a szélsők fehér, a többi füstös- szürkés csúcscsal; csőre és lábai feketés szarúszínűek; szeme sötétbarna. Nyári tollazatban 148 Passeriformes. torka és begye fekete. Hossza k. b. 155, szárnya 97 — 102, farka 5'5 — 6, csöre 2"8 — 35, néha hosszabb (egy Szepesmegyéböl származó múzeumi példánynak csöre 4'7); csűdje 2 — 2"3 %. A tojó hasonlít a hímhez, azzal a különbséggel, hogy másodrendű evezőinek belső zászlaja a tő felőli részen többé-kevésbbé nagy, agyagsárga, kerek folttal mustrázott. Földrajzi elterjedése ugyanaz, mint a mit a családnál mondtunk. Magyar- országon a magas hegység mészsziklás területein fordul elő; ilyenek a Kárpátok, Erdélyi havasok. Karszthegység stb. Télen néha a mélyebben fekvő területeket is fölkeresi. A budai Szt-Gellérthegyen, sőt a budai vár falán gyakrabban megfigyel- ték. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében van egy példány, melyet a budai várpalotában fogtak 1860. márczius 15-én. Certhia. Linné, Syst. Nat. I. p. 184. (1766.) Typus : Certliia jannliaris^ Linné, Jellemek: A csőr hosszú árforma, vékony, hegyes és ívben lefelé hajló; az orrlyukak hosszúkásak s részben operculummal födöttek ; tollak nem borítják. A szárny meglehetős hosszú. A fark hosszú, ruganyos és kemény, tollai a középsők felé fokozatosan hosszabbodnak és megnyúlt hegyben végződnek. A lábak aránylag erősek és ujjai nagy karmokkal vannak ellátva. E nembe tartozók a fán kúszva járnak és pedig mindig alulról fölfelé, pergevonalban. Ha egy fát átkutattak, akkor másikra szállnak, a hol ismét alulról kezdik és fölfelé haladva keresik a fa kérgén rejtőző rovarokat vagy azok álczáit és petéit. Fészküket repedt vagy elálló fakéreg alá rejtik. Tojásaik alapszíne fehér, vörössel finoman pontozottak. Földrajzi elterjedésük: a palaearktikus zónakör és Észak-Amerika CERTHIA FAMILIÁRIS, Linné. Famászó. Cer/hia familiáris, Linné, Syst. Nat. I. }>. 184. (1766.) Certhia major, \ ^ ,, . ." ) Frisch, Vög. Dcutschl. Tb. 39. (1817.) Certliia scandulacea. Pali. Zoogr. Rosso-As. I. p. 432. (1826.) Certliia macrodactyla, \ Certhia septentrionalis \ Certhia brachydactyla, ' í^''^^"^' ^^S^' Dcutschl. p. 208-211. (1831.) Certhia megarhynchos, ) Certhia nattereri, Bp., Comp. List. p. 11. (1838.) Certhia costae, Bailly, Bull. Soc. Hist. Nat. Savoie 1852, jan. Certhia paradoxa, Brehm, Vogelf. p. 76. (1855.) Certhia hodgsoni, Brooks, Journ. As. Soc. Beng. XLI. p. 74. (1872.) Certhia brittanica, Ridgw., Proc. U. St. Nat. Mus. V. p. 113. (1882.) Certhia familiáris barchydactvla, 1 Certhia familiáris candida, ' \ ^^''"^''^ J°"™- ^- O™' ^^^V. p. 256. (1887.) Certhia (familiáris: brachydactyla, Kleinschm., Journ. f. Orn. XLII. p. 122. (1894.) Certhia familiáris typica, Erlanger, Journ. f. Orn. XLVII. p. 314. (1899.) Fam. Certhiidae. -^^ Certhia familiaru csőrének két szélső formája. Leírása: Fölül sötétbarnával, rozsdasárgával és fehérrel tarkázott; deréktája rozsdasárga; farka szürkés vagy sárgás világosbarna, az egyes tollak nyele barnás- fehér, vagy vörhenyes fakószínű; alul selyemfényű fehér; vékonya és alsó farkfedö- tollai'legtöbbnyire sárgásfakó színnel futtatottak: csőrének felső kávája sötétebb, az alsó világosabb szaruszínű; szeme barna; lábai barnás szarúszinűek. Hossza k. b. 13-5_14-5, szárnya 58 6-5, farka 5.7-6-9, csőre 11 2, csűdje 1-4— 1-5 %.. A him és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése: A palaearktikus zónakör legnagyobb része. Magyar- országon úgy a lomb-, mint a fenyveserdőkben egyaránt mindenütt .közönséges és az egész éven át található. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében foglalt honi példányainkat össze- vetve a zágrábi múzeum gyűjtemény példányaival, mely utóbbiakat Brusina Spiridion múzeumi igazgató összehasonlítás végett rendelkezésemre bocsájtott, színbeli el- térésüknél fogva három osztályba csoportosíthatjuk. I. Legsötétebb példányok. A hát uralkodó szine sötétbarna, a hasoldal szürkés selyemfehér. Mértékük : a csőr 1-4 és 2 %x közt váltakozik, a szárny 5-8— 6-4 %., a fark 5 8— ó'ó %.. 5 példány (3 cf, 2 ?) a következő termőhelyekről: Budapest, Guta (Komárom vm.), Csalóköz-Somorja, Léka (Vas vm.) ; ez utóbbi példány Csatő JÁNOS tulajdona. E példányok deczember, január és február hónapokban lövettek. II. Kevésbbé sötét példányok, mondhatni aypikusan színezettek. Hasuk tiszta selyemfehér. Mértékük: A csőr 11— 1-7, a szárny 6-2— 6-4, a fark 5-7—6 9 %.. a—b, czímű dolgozatában (Ibis, 1886, p. 30 — 40) ilyeneknek is tartja. A tapasztalás azonban azt mutatja, hogy e formák földrajzilag nincsenek szorosan egymástól elkülönítve, hanem messzire belenyúlnak egymásnak körébe. S ha a létező közti alakok végtelen átmeneti sorozatát tekintjük, azt kell hinnünk, hogy itt tulajdonképen inkább egyéni eltérésekkel, mintsem helyi for- mákkal van dolgunk. Hogy, például, a L. excubitor és L major valóban csak individuális változások, azt maga Collet is, a saját megfigyelésére és több más, hasonló esetre hivatkozva, kimutatja. Ugyanis ő úgy a typikus L. excubitor, mint a typikus L. Wííjíö?- jellemeit magukon viselő fiatalokat gyűjtött egy és ugyanazon fészekből. Collet különben dolgozata folyamán a L. excubitor összes formáiról is meg- emlékezik s ezek közül a már fönnebb említett s mi nálunk is előforduló formákat földrajzilag a következőképen osztályozza: 1. forma excubitor: Közép- és Nyugat-Európában, 2. forma major: az arktikus subregióban és Észak-Ázsiában, 3. forma homeyei'i: Észak-Európában csak elvétve, délfelé mindinkább gya- koribb; Délkelet-Európában pedig rendesen, és 4. forma leucoptera : Dél-Szibériában fordul elő. Funi. Lauiiihie. 153 A hasoldal harántsávok nélkül. A hasoldal haiántsáv^ok nélkül. A hasoldal haránt- sávozott. A A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányainak sorozata : 1. A másodrendű evezők töve egészen fekete (typikiis L. major): a. d", Tata, 1898. janucár 22. b. ?, Tata, 1898. január 22. c. 9, Trencsén, 1896. nov. 23. A hasoldal harántsávozott. d. 9, Pest vm. I 2. A másodrendű evezők töve többé-kevésbbé fehér (átmeneti alakok a L. major és L. excubitor között) : e. d, Magyarország, 1891. /. cí, Nógrád vm., 1893. g. d, Alsó-Fehér vm. (Szt-Király) 1891. szept. 20 //. 9, Fogaras, 1891. október 18. i. ?, Csík vm. (Hargita), 1899. ápr. 12. /. 9, Pest vm. (Kerpes), 1898. márcz. 7. k. cf, Fogaras, 1896. augusztus 24. /. 9, Sopron vm. (Hegykő), 1890. márcz. 23. m. 9, Alsó-Fehér vm. (Nagy-Enyed), 1896. aug. 30 n. 9, Szilágy-Cseh, 1897. nov. 20. 0. juv., Pest vm. 1840. 3. A másodrendű evezők töve fehér s jól látható tükröt alkot (typikus Lanius excubitor^ : p. cf, Fogaras, 1898. január 15. q — r. 9, Fogaras, 1897. október 23, deczember 1 ó\ 9, P^ogaras, 1896. október 24. t. 9, Csík-Borzsova, 1899. ápril 17. II. — , Trencsén vm., 1896. nov. 24. V. d, Szilágy-Cseh, 1895. febr. 26. zv. 9, Ivanovopolja (Szlavónia), 189/. nov. 22. X. (f, Szolnok-Doboka vm.(Szt-Gothard) 1899. márcz. 28. _y. d'. Pest vm. (Veresegyháza), 1825. okt 15. 2. d, Fogaras, 1891. okt. 22. aK d, Fogaras, 1898. szept. 22. bK 9, Fogaras, 1897. okt. 9. 4. Átmeneti alakok (a L. excubitor és L. homeyeri között): c^. ad., Szilágy-Cseh, 1897. nov. 3. dK rf. Pest vm. (Kelenföld), 1898. okt. 11. 5. A szárnyevezök tövén lévő fehérség jóval nagyobb, mint a typikus L. excubitornál, azonfelül a másodrendű evezők hegye szélesen fehér, a deréktáj és felső farkfedők szürkésfehérek (typikus L. homeyeri) : e\ d. Szilágy-Cseh, 1898. febr. 14. j\ — Pest vm. (Üllő), 1897. decz. 19. 6. A. hátoldal igen világos szürke, a deréktáj alsó része és a felső farkvédők fehérek, a szárny fehér mustrázata az élőbbem formáénál is nngyobb kiter- jedésű (typikus L. leiLCOpteriis) : g^. c?, Fogaras, 1897. ápril 30. h\ ad., Béld (Erdély), 1892. júl. 9. i^. 9, P^ogaras, 1891. jún. 29. 11 lasoldal harántsávok nélkül. í A hasoldal a harántsávozás némi nyomaival. 154 Passeriformes. LANIUS MINOR, Gmel. Kis szürkegébics. Lann/s minor, Gmel., Syst. Nat. I. p. 308. (1788.) Lanius italiciis, Lath., Ind. Oin. I. p. 71. (1790.) Lanius vigil, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 403. (1826.) Lanius nis;rifrons, 1 r . ,. ) Brehm, Vöííel Dcutschl. p. 236. (1831.) Lamus meaius, J - & t \ i Lanius favesceiis, Hempr. & Ehrb. Symb., Phys. fol. e (1833.) Lanius longipennis , Blyth, Journ. A. S. B. XV. p. 300. (1846.) Enneoctonus italicus, Bonap., Rev. & Mag. de Zool. 1853. p. 43í Lanius roseus, Bailly, Orn. de la Sav. II. p. 26. (1853.) Lanius pi7ietoru7n, \ Lanius eximius, \ Brehm, Vogelfang, p. 83 — 84. (1855.) Lanius graecus, I Enneoctonus minor, Giay, Handl. B. I. p. 393. (1869.) Lanius minor feje. Leírása: A hím fölül hamuszürke, fején és felső farkfedöin valamivel világo- sabb; homloka, szeme körül és fülfedöi feketék; szárnya fekete, elsőrendű evezői- nek tőfele fehér, a mi a .szárnyon fekér tükröt alkot; szélső farktollai fehérek s közepükön többé-kevésbbé feketével mustrázottak, a közbülső tollak feketék, fehér csúcscsal; alul a madár fehér, melle és oldalai lilás rózsaszínű árnyalattal borítot- tak; csőre és lábai kékcsfeketék; szeme barna. Hosszak, b. 21, szárnya 11'5 — 12*2, farka 9'5, csőre 15, csüdje 2-4 %i. A tojó a hímhez hasonlít, de a fekete színe barnába hajlik ; a mell és hasa oldalának árnyalata sárgás rózsaszínű. A fiatal fölül barnás árnyalatú szürke, fehérrel és feketével harántsávolt; homloka szürke; szeme előtt és fülfedői barnásfeketék; szárnytollainak hegye fehér; alul fehér, melle és hasa oldala fakósárgával árnyalt. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, továbbá Közép-Ázsiának egy része. Az európai példányok télen Afrikába költözködnek. Magyarországon általában véve mindenütt előfordul, az Alföldön igen közönséges. Május elején érkezik, augusztus végéig marad. LANIUS COLLURIO, Linné. Tövisszúró gébics. Lanius collurio, Linné, Syst. Nat. I. p. 136. (1766.) Lanius spinitorquus, Bechst., Natuig. Deutschl. II. p. 392! (1791.) Enneoctonus collurio, Boie, Isis, 1816. p. 973. Lanius dumetorum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 234. (1831.) Fam. J.uniidae. löo Leh'ása : A ///;// feje és nyaka fölül, dereka, felső farkfedö tollai hamuszürkék, dolmánya vörösbarna; homloka, a csó'r és szemközötti része és fülfedö tollai feke- ték; szárnya sötétbarna, vörösbarnával szegett tollakkal; farka fehér, fekete csúcs- mögötti széles pánttal, a két középső toll egészen fekete; alul a madár lilás rózsa- színnel futtatott fehér; csőre és lába kékesfekete; szeme barna. Hossza k. b. 17 — 18, szárnya 91 9 5, farka 8'2 — 8-5, csőre 1'5, csüdje 23 %n. A tojó fölül rozsdásbarna, fején többé-kevésbbé szürkével árnyalt, a szem és csőr közötti része, szemöldökíve és az egész madár alul piszkosfehér, elönyaka, melle és a hasoldala szürkésbarna harántsávokkal tarkázott; farka barna, a tollak hegye fehér. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak; hátoldaluk harántsávozott. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, kelet felé Kis-Azsia, Palesztina, Perzsia, Turkesztán és Dél-Szibéria; télen Afrika. Magyarföldön mindenütt egyaránt közön- séges. April végén érkezik és szeptemberig marad. LANIUS RUFUS Briss.* Kőtfejű gébics. Laiiius riiftis, Briss. Orn. II. p. 147. (1760.) Laiíius niinor primus, Tunst., Orn. Brit. p. 2. (1771.) Lanius auriculatus. Mull., Natursyst. Suppl. p. 71. (1776.) Lanius pomeranus, Sparmm., Mus. Carls. pl. I. (1786.) Lanius collurio y rufus, \ j . ,, ■ 1 ■ i Gmel. Syst. Nat. I. p. 301. (1788.) Lanius collurio senegalensis, ] ■' i \ / Lanius rutitus, Lath., Ind. Orn. I. p. 70. (1790.) Lanius ruficeps, Bechst., Nat. Vög. Deutschl. II. p. 1327. (1805.) Lanius ruficollis, Shaw., Gen. Zool. VII. p. 316. (1809.) Lanius superciliosus, Lichst., Verz. Doubl. p. 47. (1823.) Phoneus rufus, Kaup, Nat. Syst. p. 33. (1829.) Lanius melanotos, Brehm, Vög. Deutschl. p. 238. (1831.) Enneoctonus rufus, Bp., List. B. Eur. & N. A. p. 26. (1838.) Enneoctonus pomeranus, Cab., Mus. Hein. I. p. 73. (1850.) Enneoctonus niloticus, Bonap., Rev. et. Mag. Zool. 1853. p. 439. Lanius paradoxus, \ r . , \ Brchm, X'ogelf. p. 84. (1855.) Lanius cognatus, ) » t v Enneoctofius pecíoralis, \ ^ , . ,. . ( Mull., Jour. r. Orn. III. p. 450. (1855.) Enneoctonus jardtnei, J r \ / Lanius niloticus, Gray, Handl. B. I. [). 393. (1869.) Lanius senator senator, Erlang., Jour. f. Orn. XLVII. p. 502. Taf. II. (1899.) Leírása: A hím fejteteje és nyakának felső része élénk vörösbarna; homloka, fülfedői és hátának mellső része fekete; hátának hátsórésze szürke, dereka és felső farkfedői fehérek; szárnya barnásfekete, elsőrendű evezőinek töve fehér, a mi a szárnyon kis tükröt alkot; válla fehér; a csőr és szem közötti része, valamint alul az egész madár szintén fehér, melle és hasa sárgás árnyalattal futtatott; farka fekete, szélső tollainak töve és csúcsa fehér; csőre és lábai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 18, szárnya 9-7 — 101, farka 8-5, csőre 1-5, csűdje 2'4 %. A tojóéi hímhez hasonlít, de kevésbbé élénk, a fekete szint sötétbarna helyettesíti. * Lanius senator, Linné, Syst. Nat. edit. X. p. 94. (1758.) 11^ 1 56 Passeriformes. A fiatalok fölül szürkésbarnák, sötétbarna és fakószínű harántsávokkal must- rázottak; válltollaik fehéres fakószínűek, sötétbarna csúcsmögötti csíkkal; hasonló színűek felső farkfedó' toUaik is; szárnyuk sötétbarna, vörösbarnával szegett tollakkal; alul piszkosfehérek, mellükön és hasuk oldalain szürkésbarnával harántsávozottak. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa; télen Afrika. Magyarországon csak elszórva fordul elő', leggyakoribb a Dunántúlon, az erdélyi részeken egyáltalában hiányzik. A Magyar Nemzeti Muzemban lévő honi példányaink (2 hím, 1 tojó és 2 fiatal) Nógrádmegyébó'l származnak, melyeket Kosztka László gyűjtött és ajándékozott a Múzeumnak, XVI. Család. Fam Ampelidae. Selyemfarkfélék. Csak néhány fajból álló család ez, melynek egyik oldalról sincs közeli rokon- sága. Különös ismertető jele a másodrendű evezők végén lévő spanyolviaszszerü függelékek. Seebohm e családba tartozó madarak külső habitusát meglehetősen találó hasonlattal így jellemzi : < szárnyuk a seregélyé, lábuk a gébicsé, csőrük pedig a gébics és fecskéé közt áll». Csőrük elég széles, duzzadt; a felső káva ormója gyengén hajlott, hegye kissé kampós, csúcsmögötti részén bemetszéssel; az orrlyukak tojásdad alakúak és sűrű serteszerű tollakkal borítottak. Elsőrendű evezőik száma 9. A másodrendű evezők csúcsán spanyolviaszszerü, hosszúkás, lapos függelékekkel, melyek a madár korával fejlődnek; igen vén példányoknál a fark tollainak csúcsán szintén hasonló függe- lékek vannak.* Tollazatúk selyemszerű puha és sűrű; a fejtető tollai hosszú, hegyes bóbitát alkotnak. Evenkint egyszer, őszkor, vedlenek. A fiatalok hasoldalukon sávo- zottak. Fészkük meglehetős nagy és tömör, de kevés művészetet árul el; tojásaik alapszine sárgás rózsaszínbe árnyalodó fehér, egyenletesen elosztott bíborszínű pettyekkel mustrázott (1. Wolley On the Nest and Eggs of the Waxwing . Proc. Zool. Soc. 1857. p. 55—56). A palaearktikus és nearktikus regio északi részét lakják, a honnan némely esztendőben óriási seregekben lepik el a déli tájakat. ** Európában egy faj él. * Andiírsen (OEfver. K. Vet.-Ak. Föihandl. 1859 p. 219—231. Tf. II.) kimerítően foglal- kozik e függelékekkel. ** Newton A. szerint Angliában a sefyemfark rendellenes megjelenéséhez a babonás nép régente jóslatokat fűzött s e madarat a háború, pestis és dögvész előhírnökének vélte. Ugyancsak Newton emliti, hogy Tuiíner, a ki az eszkimók között járt s velük e madárról is értekezett, azt mondja, hogy e madár eszkimó néven annyit tesz, mint az «apró madarak gyilkosa», s a szárnyakon levő függelékek «a legyőzötteik kifolyt vére». Fam. AmpeJidae. ^^^ Ampelis. Linné, Syst. Nat. I. p. 297. (1766.) Typus : Ampelis garrnlus, Linné. AMPELIS GARRULUS, Linné. Selyemfark, Ampelis garriilus. Linné, Syst. Nat. I. p. 297. (1766.) Bombyciphora foliocoelia, Mey., Vög. Liv. und Esthl. p. 104. (1815.) Bombycivora garrula, Temm., Man. d'Orn. p. 77. (1815.) Boinbycilla bohemica, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. M. p. 18. (1816.) Bombycilla garrula, Vieill., N. Dict. d'Hist. N. XVI. p. 523. pl. 10. (1817.) Pariis bombycilla, Pali., Zoo<;i-. Rosso-As. I. p. 548. (1811.) Bombycilla brachyrchynchos, Brehm, Vogelf. p. 79. (1855.) Bombycilla caerulea, Dubois, Rev. et Mag. de Zool. XII. pl. 2. (1860.) Ampelis garruliis feje. Leírása: Az egész madár borvörösbe árnyalt szürke, a fején legélénkebb, homloka és arcza tája gesztenyebarnába hajlik; dereka, felső farkvédö tollai és hasa közepe szürkék ; alsó farkfedó'i gesztenyebarnák ; torka, szeme előtt és mögött fekete; szárny evezői feketék; az elsőrendű evezők hegye aranysárgával és fehérrel szegett; a másodrendű evezők külső szegélyeinek végén nagy, fehér folt van, a toll gerinczéböl spanyolviaszszerű, vérvörös, hosszúkás, lapos függelékek nyúlnak elő; farka fekete; a tollak csúcsa aranysárga, a mi a fark végén meglehetős széles szalagot alkot; vén példányoknál a farktollak vége is vérvörös spanyolviaszszerű függelékekkel díszített; a csőr és lábai kékesfeketék; szeme vörösbarna, néha karminvörös. Hossza k. b. 19, szárnya ll'S, farka 6-5, csőre 1-4, csűdje 2 hn. A hím és tojó egymáshoz hasonlít; a tojó bóbitája valamivel rövidebb. Földrajzi elterjedése : a palaearktikus és nearktikus zónakör északi része, a honnan télen némely esztendőben nagycsapatokban a déh tájakra vándorol. Ilyen alkalmakkor minálunk is óriási csapatokban szokott mutatkozni. 158 Pusseritörmes. XVII. Család. Fam. Hirundinidae. Fecskefélék. E családot a lapított és tövénél erősen kiszélesedő csőr, hosszú, hegyes szárnyak, többé-kevésbbé villás fark és rövid lábak jellemzik. Az elsőrendű evezők száma 9. Megemlítésre méltó jellem továbbá az is, hogy a fajok évenkint csakis egyszer és pedig tavaszi költözésük előtt vedlenek. A fecskefélék családja igen nagy t's kozmopolita. Az északi félgömb, hideg és mérsékelt égövének lakói őszkor délre vonulnak s az egyenlítő táján töltik a telet.* Fészküket részint sárból, agyagból sajátságos teknikával építik, részint pedig a földbe ásott lyukakba meredek partokban helyezik el. Tojásaik tiszta fehérek vagy fehér alapon vörössel vagy barnával petty ezettek; számuk 4 és 6 közt váltakozik. E család Sharpé szerint (Cat. B. Br, Mus X p. 85 — 210) két alcsaládra és 11 nemre oszlik, melyek 82 fajt és 18 alfajt ölelnek föl. Nálunk 3 neme s 3 faja ösmeretes. A nemek meghatározó táblázata : a. A csűd és ujjak nincsenek tollakkal födve; a fark erősen villás, a két szélső toll igen hosszú s a csúcsa felé erősen szűkített Hintndo (159. old.). b. A csűd tövének hátsó részén, a hüvelykujj fölött, egy kis tollpamattal; a fark villásan bemetszett Clivicola (159. old.). c. A csűd és ujjak tollakkal födöttek; a fark villás Chelidon (160. old.). * Azelőtt azt hitték, különösen a nép, hogy a fecskék csak egy része költözködik el, másik része visszamarad s a telet átaluszsza. Régi természetrajzi íróink is hasonló véleményben voltak. Legérdekesebb a dologban az, hogy most is akadnak, még pedig modem «ornithologusaink» között, olyanok is, a kik a fecskék áttelelésében hisznek. A régi természetrajzi íróink közül p. o. MiSKOLCzi Gáspár (Egy jeles Vad-Kert 458. 1. 1769.) azt mondja, hogy: «A' mi a' Fetskéknek tőlrmk való oszszeli el meneteleket illeti, tudnunk kell azt, hogy azok mind egyig nem mennek el, hanem felesen köztünk-is maradnak. Némellyek pedig kozzülok, a' tengeren túl való meleg tarto- mányokra mennek: Némellyek a' tengerek körűi, vagy hogy a' vizekbe rejteznek, avagy a' tenger meljéki kősziklák hasadékiba bújnak-bé; mert mivelhogy a' tenger igen sós, ezokáért a közel lévő helyeket-is az által meg-melegíti: Némellyek pedig tsak valamelly közel való hegyek közzé rejtez- nek, és sokszor meg-meljesztve mezítelen találtatnak a' kősziklák hasadékiban, és a' hegyek omlásinak óldahban. Némellyek a' Fetskékrc veres selymet szoktanak kötni, és jóllehet egész teletszaka tolok nem láttatnak, mindazáltal tavaszszal haza jővén, azon selyem rajtok találtatott*, vagy Gáti István szerint (A Term. Hist., 181. 1. 1798.): «Őszre kelve, egész táborral együvé gyűl- nek 's úgy mennek-el tőlünk, némellyek, más melegebb tartományokra, minthogy nálunk sem eledelt már ekkor nem kaphatnak, úgymint bogarakat, sem a' hideget nem szenvedhetik; némellyek a' kősziklák, vagy vén fák odvaiba, partokba, sőt, a' vizeknek fenekeire, honnan egész hordó nagyságú gombalyagokba húzzák ki télen a' Halászok. De a' tavaszi meg-újjúláskor elő jönek, azért-is tavasz hirdetőjének neveztetnek, és nagy kedvességben voltak, 's vágynak még mais az emberek elött». Fam. Hiruudinidae. 159 Hirundo. Linné, Syst. Nat I. p. 343. (1766) Typus; Hinindo rustica, Linné. HIRUNDO RUSTICA, Linné. Füsti fecske. Hirumiű ruslica. Linné, Syst. Nat. I. p. 343. (1766.) Hirundo domestica, Pali., Zoogr. Rosso-As. L p. 528. (1826.) Cecropis rustica, Boie, Isis, 1826. p 971. Cecropis pagorum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 138. (1831.) Cecropis stabulornm, Brehm, Vogelfang, p. 47. (1855.) Chelidon rustica, Stejn., Pr.. U. St. N. Mus. VI. p. 31. (1882.) Hirundo rustica pagorum, Brusina, Ornith. Jahih. II. p. 16. (1891.J Hirundo rustica lába. Leírása: A hím fölül fénylő bíborba hajló sötétkék; homloka és torka gesztenyebarna; torka alatt, begyén a hát színével egyező széles pánttal; melle és egész hasoldala vagy tiszta, vagy többé-kevésbbé vörhenyes fakószínnel árnyalt fehér; szárnya és farka zöldbe játszó fénylő fekete; a szélső farktollak belső zász- lajának közepe táján fehér raustrázattal; csőre és lábai feketék, szeme barna. Hossza k. b. 19-5, szárnya ILÓ— 12-7, farka 9-8-1L5, csőre 09, csüdje 09 %n. A tojó a hímhez hasonlít, farka rövidebbb; hossza 9-4—9.8 %n között váltakozik. A fiatalok a vénekhez hasonlók, de egészben halványabbak s farkuk szélső tolla kevésbbé megnyúlt. Földrajzi elterjedése: A palaearktikus zónakör, télen a megfelelő déli tájak, ú. m. Közép- és Dél-Afrika, India, Kína, a Maláji félsziget. Hozzánk márczius végén érkezik s októberig marad. Clivicola. FüKSTER, Syn. Cat. Br. B. p. 55. (1817.) Typus: Clivicola riparia (Linné). CLIVICOLA RIPARIA (Linné). Parti fecske. Hirundo riparia, Linné, Syst. Nat. I. p. 344. (1766.) Clivicola curopea, Forst., Syn. Cat. B. B. p. 55. (1817.) Hirundo cinerea, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XIV. p. 526. ^1817.) Cotile riparia, Boie, Isis, 1822. p. 550. Cotyle fluviatilis, \ ^^^^^^ Yy^nischX. p. 142. (1831.) Cotyle niícrorlixnclios, J Clivicola riparia, Stejn., Pr. U. St. N. M. VI. p. 32. (1882.) 1 60 Passeriíormes. Leíj-ása : Fölül selyemfényű, földszínű barna, legsötétebb fején, legvilágosabb felső farkfedó'in; szárnya és farka sötétbarna; alul fehér, begyén földszínű barna, széles szalaggal, mely mindkét felén a mell oldalára húzódik, melle közepén hasonló színű, keskeny liosszfolt látható; csőre feketésbarna; szeme és lábai barnák. Hossza k. b. 13-5, szárnya 10-2 — 10'8, farka 6 — 6'4, csőre 0'6, csűdje 1 %.. A hím és tojó egyforma. A fiatalok fölül többé-kevésbbé fakóbarna tollszegélyekkel mustrázottak. Földrajzi elterjedése : A palaearktikus és nearktikus zónakör, télen a meg- felelő déli tájak az egyenlítő körül, néha azon jóval alul is. Magyarországon nagyobb folyók és vizek mentén, hol meredek partszakadások vannak, mindenütt közönsé- CTes és kolóniákban fészkel. o Chelidon. BoiE, Isis, 1822. p. 550. Typus : Chelidon iirbica (Linné). CHELIDON URBICA (Linné). Házi fecske. Hinindú iirbica, Linné, Syst. Nat. I. p. 344. (1766.) Hirundo domesfica, Lcach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. M. p. 19. (1816.) Ckelidou urbica, Boie, Isis, 1822. p. 550. Chelidon fenesirarumA ,. „,. n ^, ,., • , . Biehm, Vög. Deutschl. p. 140. (1831.) Chehdon ritpestru-, \ Hifundo candída, \ Hirundo varia, \ Naumann, Vög. Deutschl. VI. p. 77. (1833.) Hirundo pal/ida, J Chelidon tectorum, Brt-hm, Vogelfang, p. 47. (1855.) Chelidon urhica lába. Leírása: Fölül fénylő biborszínbe hajló sötétkék; deréktája és alul az egész madár fehér; szárnya és farka zöldesbe játszó fekete; csőre fekete; szeme barna; lábait apró fehér tollak födik, talpa és karmai világos, fakó testszinűek. Hossza k. b. 14, szárnya 11- 11-4, farka 6-5, csőre 0-7, csűdje 1-2 %n. A liíni és tojó egyforma. k fiatalok a vénekhez hasonlók; fejük szürkés-fekete, torkuk és hasuk oldala barnás színnel arnyait. Földrajzi elterjedése: Európa, télen Közép-Afrika; néha Ázsiában is meg- fordul. Hozzánk május első felében érkezik s szeptember végéig marad. Fam. Muscicapidae. 16^ XVIÍI. Család. Farn. M uscicapidae. Légykapófélék. Akkora családnál, mint a minő a légykapófélék családja és a hová annyiféle typus szerint változó alak sorakozik, ott általános és közös jellemekről alig lehet szó, különösen, ha az még szisztematikailag sincs teljesen rendezve. Ha azonban csak az európai vagy a palacarktikus formákat veszszük figyelembe, a mi vajmi csekély töredéke e családnak, úgy megállapíthatjuk a következő jellemeket: A csőr lapos, töve kiszélesedő; az orrlyukak tojásdadok; a szájzugserték jól fejlettek. A szárny hosszú, hegyes ; az elsőrendű evezők száma 10. A fark közepes s többé- kevésbbé egyenesen levágott. A csűd rövid és sima. A nemek meghatározó táblázata: a. A fark töve fehér ; a hím torka rozsdasárga .... Erytlirostcrna (161. old.). /;. A fark töve nem fehér ; mindkét nem torka fehér. a}. A szárny fehérrel mustrázott ; a hím és tojó egymástól különbözik ; a hím hátoldala fekete, hasoldala fehér, a tojó hátoldala barna Ficednla (162. old.). b^. k szárny fehér mustrázat nélkül; a hím és tojó egyforma ; hátoldaluk barna, hasoldaluk fehér, mellük barnán sávozott Muscicapa (164. old.). Erj^throsterna. Bonaparte, Comp. List. B. Eur. & N. Ani. p. 25. (1838.) Typus: Erythrosterna parva (Bechst.) ERYTHROSTERNA PARVA (Bechst.) Vörösbegyű légykapó. Muscicapa parva, Bechst., Naturg. Deutschl. IV. p. 505. (1795.) Muscicapa rufogu/aris, Brehm, Vög. Deutschl. p. 228. (1831.) Muscicapa lais, Hempr., & Ehrb., Symb. Fhys. Aves, fol. t. (1833.) Muscicapa mitiuía, Hornsch. & Schill., Verz. Vög. Pomm. p. 4. (1837.) Muscicapa rubecola, 1 . ^. /.„„„x ^, . , \ Su-ains., larcl. Nat. Libr. X. p. 221. 1838.) Muscicapa leucura, ) Erythrosterna parva, Bonap., Comp. List. B. E. & N. A. p. 25. (1838.) Muscicapa rufigularis, Brehm, Vogelf. p. 81. (1855.) Erythros/er?ia parva r?ificollis, 1 , ^ , ^, t t. i o i u^a ■■ „■' , , ^ r , ■ í Brehm, Verz Samml. Chr. L. Brehm. p. 3. (^1860.; Erythrostertia pa/'va rujigulari, j Leírása: A hím fölül földszinü barna, fején szürkésbe, felső farkfedöin feketésbe árnyalódik; arcza tája és nyaka oldala hamuszürke, torka és begye narancs- színbe hajló rozsdasárga; hasa és alsó farkfedö tollai fehérek, hasa oldala tfibbé- 162 Passeriformes. kevésbbé fakóbarnán árnyalt ; farktollai, a két középsőt kivéve, fehérek, csúcs- harmaduk és a két középső toll fekete Csőre és lábai feketésbarnák; szeme barna. Hossza k. b. 12-5, szárnya 6'5 — 7, farka 5'5 — 5*8, csőre 1, csűdje 17 %. A tojó annyiban tér el a hímtől, hogy arcza tája és nyaka oldala hamuszürke helyett barnás, torka és begye fakósárgás árnyalattal bevont íehér. K fiatalok első vedlésük előtt hátoldalukon agyagsárgával, mellükön és begyükön barnával pettyezettek. Első vedlésük után a vén tojóhoz hasonlítanak, de alul végig fakószínnel futtatottak és másodrendű evezőik hegyén rozsdasárgával pettyezettek. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa, kelet felé Közép-Ázsiáig nyúlik. Mag3'arországon őszszel és tavaszszal, az átvonulás ideje alatt úgyszólván mindenütt előfordul ; nyáron azonban csak bizonyos hegyes vidékeken található; Sáros, Szepes, Heves és Bars vármegyékben nagyon közönséges; a bükk és fenyőerdőket kedveli. Ficedula. Brisson, Oinith. III. p. 369. (1760.) Typus : Ficedula atricapilla (Linné). A fajok meghatározó táblázata : A. {Hímek) a. A hátoldal fekete, fehér nyakörv nélkül atricapilla (162. old. b. A hátoldal fekete, fehér nyakörvvel coliaris (163. old.). B. {Tojók) c. A hátoldal barna ; csak a másodrendű evezők töve fehér atricapilla (162 old. d. A hátoldal barna ; az első és a másodrendű evezők töve fehér . coliaris (163. old.). FICEDULA ATRICAPILLA (Linné). Feketehátú légykapó. Ficedula ficedula, Briss. Orn. III. p. 369. (1 760.) Muscicapa atricapilla, Linné, Syst. Nat. I. p. 326. (1766.) (J') Molacilla ficedula, Linné, Syst. Nat. I. p. 330. (1766.) (?) Emberiza luctíiosa, Scop., Ann. I. p. 146. (1769.) Muscicapa maculata, P. L. S. Mull, Syst. Nat. Anh. p. 171. (1776.) Muscicapa mtiscipeta, Bechst. Naturg. Deutschl. IV. p. 502. (1795 ) Muscicapa luctuosa, Temm., Man. d'Oin. p. 101. (1815.) Muscicapa alticeps, \ Muscicapa fuscicapilla, -, Brchm, Vög. Deutschl. p. 225 — 227. (1831.) Muscicapa atrogrisea, I Muscicapa picata, Swains, Járd. Nat Libr. X. p. 254. (1838.) Hed\mela atricapilla, Sund., OEfv. K. Vet.-Ak. Förh. 1846. p. 225. Muscicapa nigra (Briss.), Degi. & Gerde, Orn. Eur. I. p. 580. (1849.) Muscicapa speculigera, Selys, fide Bonap., Consp. Gen. Av. I. p. 317. (1850.) Muscicapa speculifera, Selys, fide Schl., Vög. Nederl. p. 225. (1854.) Ficedula atricapilla, Sund., Av. Meth. Tent. p. 23. (1872.) Miiscicapa atricapilla speculigera, 1 . ,^ .„^ ,, . \ , , \.,, \ . f.,, ) Eviang., Journ. t. üin. XLVII. p. 505-506. (1899 . Muscicapa atricapilla alrícaprlla, j ^^ ' -> Faw. Mucicapklae. ^^ Leírása: A vén hím fölül fekete; homloka és alul az egész madár tiszta fehér; szárnya barnásfekete; másodrendű evezőinek töve és a harmadrendűk külsó' szegélye fehér; farka fekete, a szélső tollak külső zászlajának közepe fehér; a kevésbbé vén hátoldala barna tollakkal kevert; csőre és lábai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 13-5, szárnya 7-9--8-3, farka 6, csőre 1, csűdje l'ó - TV %. A tojó fölül keveset vörhenyesen árnyalt földszínű barna; alul fehér, előnyaka, melle és hasoldala sárgásbarnával futtatott; másodrendű evezőinek töve és harmad- rendű evezőinek külső szegélye sárgásfehér; szélső farktollának külső zászlaja a tő felén többé-kevésbbé fehér. A fiatalok első vedlésük után a tojóhoz hasonlítanak. Földrajzi elterjedése: A palaearktikus zónakör nyugati fele. Magyarországon, a tavaszi és őszi vonulása alkalmával mindenütt előfordul, nyáron azonban a leg- nagyobb ritkaságok közé tartozik. FICEDULA COLLARIS (Bechst.). Örvös légykapó. Miiscicapa coliaris, Bechst., Natur^^ Deutschl. IV. p. 495. (179.5.) Muscicapa albicollis, Temm., Man. d'Orn. p. lOU. (^1815.) Muscicapa streptophora, Vicill, Fauné Fran^. p. 145. (1820.) Muscicapa albi/rons, Brehm. Vög. Deutschl. p. 223. (1831 ) Hedy?nela coliaris, Sundev., OEfv. K. Vet.-Ak. Förh. 1846. p. 225. Muscicapa melanoplera «Heckel», Naum., Vög. Deutschl. XIII. p. 245. Taf. 352. (1860) Muscicapa coliaris albi/rons, \ Muscicapa coliaris microrhyncha, \ Brehm, Verz. Samm. Ch. L. Brehm, p. 3. (1860.) Muscicapa coliaris atroslriata, j Ficedula coliaris, Salvad., Ucc. Ital. p. 86. (1887.) Leírása: A hím fölül fekete, deréktája szürkésfehér, homloka és nyaka körös- körül, valamint egész hasoldala hófehér; szárnya és farka fekete; az evezők töve, a másodrendű evezőknek megfelelő fedőtollak és a harmadrendű evezők nagyrészt szintén hófehérek; a fark szélső tollának külső zászlaja többé-kevésbbé fehérrel mustrázott; csőre és lába fekete; szeme barna. Hossza k. b. 14-5, szárnya SS, farka 6, csőre 1, csűdje \1 %. A tojó fölül olajbarna; szárnya és farka barnás-fekete; az első és másodrendű evezők töve és a harmadrendű evezők külső szegélye fehér; a fark szélső tollának külső zászlaja többé-kevésbbé fehér; hasoldala piszkosfehér, torka és begye gyen- gén barnával árnyalt. A fiatalok első vedlésük előtt fölül barnák, a tollak centruma fehéres agyag- sárga, külső szegélyük feketés; evezőik töve és a harmadrendű evezők külső sze- gélye sárgásfehér ; hasoldaluk fehér, mellük fehéres agyagsárgával futtatott és barnás- fekete foltokkal mustrázott; csőrük és lábaik szarúbarnák. Első vedlésük után a tojóhoz hasonlítanak. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa és Kis-Ázsia. Magyarországon a bükk- és tölgyerdőkben fészkel; ápril végén érkezik s szeptember végéig marad. 164 Passeriformes. Muscicapa. Linné, Syst. Nat. I. p. 324. (1766.) T)'pus : Muscicapa o-r/so/a, Linné. MUSCICAPA GRISOLA, Linné. Szürke légykapó. Muscicapa grisola, Linné, Syst. Nat. I. p. 328. (1766.) Buta/is grisola, Boie, Isis, 1826. p. 973. Bufalis moiifana, \ „ , ,. ^. , > Brehm, Vög. Dcutschl. p. 220—221. (1831.) Buialis píiieíorum. j ' Butaslis af ricafia, Bonap., Compt. Rend. XXXVIII. p. 652. (1854.) Buialis alpeslris, | „ , ,. , ,. > Brehm, Voeelf. p. 80. (1855.) Buialis domeshca, \ ^ *y t- \ j Muscicapa africana, Gray, Handb. B. 321. (1869.) Leírása : Fölül szürkésbarna ; a fejtető tollainak centruma sötétbarna ; alul piszkosfehér; oldalai és melle szürkésbarna sávokkal mustrázott; szárnya és farka feketésbarna; szárnytollai többé-kevésbbé barnásfehérrel szegettek; csőre és lába feketés; szeme barna. Hossza k. b, 16, szárnya 8-5 — 8'9, farka 6"5 — 7, csőre LS, csüdje 1*5 %. A hűn és tojó egymáshoz hasonlít; a tojó fölül valamivel barnább. A fiatalok fölül barnásfehérrel pettyezettek és barnásfekete toUszegélyekkel mustrázottak. Földrajzi elterjedése : Egész Európa; télen Dél-Afrika és Indiának észak- nyugati része. Magyarországon mindenütt közönséges madár; április közepén érkezik és szeptember végéig marad. Függelék az éneklök rendjéhez. 6-dik oldalhoz: Corone corone. Legújabban egy, Székudvar környékén, Arad vármegyében, 1900. február 15-én lőtt példányt szerzett a Magy. Nemz. Múzeum Rosonowsky Frigyes praparatortól. E szerint a fekete varjú, úgy látszik, nemcsak Magyarország legnyugatibb határszélein, hanem másutt is előfordul elvétve. 7. és 8. oldalhoz: A csókát nemi néven véletlenül Lycus névvel jelöltem. E név az általános szabályok szerint, az ornithologiai nomenklatúrában meg nem állhat, mivel ezt a nevet már 1787-ben Fabricius a bogarakra (1816-ban Hübner a lepkékre) fog- lalta le. A lex prioritatis értelmében a Lycus után a Monedíila (Brehm, Isis, 1828. p. 1273) következnék, de miután ez a név is már 1798-ban szintén az Entomo- logiában fordul elő, ennélfogva a csókát a KAUP-féle Coloeus-^z?\ kell jelölnünk. Ezek alapján tehát nomenklatúránk a következőképen fog változni: Függelék. il^ Coloeus. Kaup, Natüi-1. Syst. p. 117. (1829). Typus: Coloeus vwncdula (Linné). COLOEUS MONEDULA (Linné). Közönséges csóka. COLOEUS COLLARIS (Drumm.). Keleti csóka. 19-dik oldalhoz: Loxia. Linné, Syst. Isat. 1. p. 299. ^Mtb.) Typus : Loxia curvirostra, Linné. A fajok meghatározó táblázata : a. A szárny egyszínű. a^. A csó'r alacsonyabb, tövénél 10—12 % .... curvirostra. b\ A csó'r magasabb, tövénél 14—15 '"/«. snhspec. pj'tiopsit/acus. b. A szárny két világos szalaggal. c^. A szárnyszalagok rózsasziniiek, vagy fehéres sárgák subspec. rubrifasciata. dK A szárnyszalagok fehérek bifasciata. LOXIA CURVIROSTRA, Linné. Közönséges keresztcsőr. LOXIA PYTIOPSITTACUS, Bechst. Vastagcsőrű keresztcsőr. LOXIA RUBRIFASCIATA (Bonap.). Vörös szalagos keresztcsőr. Loxia airvirostra rubrifasciata «Brehm in litt», Bonap. et Schleg., Monogr. dcs Loxiens p. 5. pl. 5. (1850.) Crucirosíra rubrifasciata,\ ^ , ,, ttt . .r.. ..qq /iqcqN ^ / > Brchm, Isaumannia III. p. 194, 199. (Iböá.j Crucirostra erytkroptera, J Leírása: Mindenben a közönséges keresztcsörrel egyezik, de a másodrendű evezőknek megfelelti fedőinek és a középfedők csúcsa fehéres, vagy vörös árnya- latú, a mi a szárnyon két keskeny szalagot alkot. Hossza k. b. 18, szárnya 10, farka 6'5, csőre 2*1, cstídje 15 "^n. 166 PasserH'oniies : Függelék. Haaája: Közép-Oroszország, a honnan télen néha mihozzánk is ellátogat. A fönti leírás schmidhoffeni lovag Tschusi Viktor gyűjteményében levő magyar- honi példányról van véve, melyet Kocyan Antal 1884. febr. 7 én, Oravitz (Árva vm.) környékén lőtt. Gyűjteményünkben csak egy honi példányunk van s ez szintén Árva vármegyéből való. De példányunk kevésbbé typikus, mert szárnyának két szalagja igen keskeny és alig látható. Medreczky István Ungvár környékén szintén észlelte 1895-ben (l. Aquila 11. 86. 1. 1896). LOXIA BIFASCIATA (Brehm). Szalagos keresztcsőr. II. Rend. ORDO CORACIAEFORMES. Rikácsolok. Jellemek: A lábujjak száma négy (néha három), melyek járásra és fákon való ülésre (Il-dik, Ill-dik és IV-dik ujj eló're, I-sö — /m//u.v — pedig hátra irányult: anisodactyli), vagy kapaszkodásra alkalmasak (mind a négy ujj eló're irányult : emprosthodactyli). A hüvelykujj [halliix) sohasem hiányzik. A nyak- csigolyák száma 13 és 15 közt váltakozik. A fartömirigy csupasz, néha tollkoszorús. A végbélnyujtvány némelyeknél megvan, másoknál hiányzik. A fiókák, míg repülni nem tudnak, fészküket el nem hagyják. E rendbe igen különböző alakú madarak tartoznak. Az luuópában honosak a következő alrendekre oszolnak : Upupae, Meropes, Coraciae, Halcyoues, Cypseli és Cap?Í!intI^^i. 1. Alrend. Subordo UPUPAE. Bankák. A bankák a legmagasabb helyet foglalják el a rikácsolok rendjében s mint- egy összekötő kapcsot alkotnak ezek s az éneklök közt, a mennyiben alakjuk, különösen pedig lábuk szerkezete, az éneklőkére vall (1. ábra 170. old.). Az ujjak járásra és fákon való ülésre alkalmasak; a csüd mellső és hátsó része, mint a pacsirta-féléké paizsolt. Igen jellemző az ujjmozgató inak szerkezete és elhelyezése, mert a Jíexoj- perforans digitorum három részre osztott mellső része — mint az éneklőknél — a Il-dik, lll-dik és IV-dik ujjba, a flexor hallucis pedig a hüvelykujjba vezet. Az ínycsont kötött (desuiognathns). A mellcsont külső for- mája az éneklökéhez hasonlít, de felső részén forarnen interspiiiale-v7\\ bír, a mi rendszerint a méhészmadaraknál (Meropes) és szarvorrú madaraknál (Buceroies) fordul elő. A mellcsont belső felületén \ftv(S forarnen puejimatieiívi egy h^ivomszögii 12 168 Coracmeformes. Upupa epops mellcsontja oldalról tekintve, (sp. st. ex. spina síerni exferna ; sp. st. i. spina sícrni intenia ; f. i. foramcn inlerspiiialc ; s. a. c. sulciís a?'tiailaris coracoídeiis ; st. c. sterno coi'acoideus ; cr. crista ; tr. 1. /rabec?/Ia laterális?) nagyobb nyílást alkot közvetetlen a belső tövis (spina stei'iii interna) töve alatt.* A bankák jellemei közé tartozik továbbá az is, hogy a (kettős) fartömirigy tollkoszorús s a tojónak és fiataloknak e mirigye a költési időszakban saját- ságos büdös feketés folyadékot választ el. Ettől kaphatta minálunk a banka « büdös » előnevét.** Fészküket faodukba, sziklahasadékokba, vagy épületekbe * Dr. MuRiE «:0n the Upupidae and their Relationships» (Ibis, 1873. p. 181—211. pl. V— VII.) czimű dolgozatában igen kimerítően foglalkozik a bankák boncztanával. =''* MisKOLCzi Gáspár «Egy jeles Vad-Kert»-jében (1702, 440. 1.) a büdösbankáról ezt írja: «A' Büdös Bábuk avagy Banka, jóllehet az ö kettős Száz konty forma bóbitájára, avagy taréjjára nézve, és egyéb külső láttatjára nézve, némellyektól merő Királyi Madárnak, söt Paraditsom Madárnak ítéltessék; mindazáltal némellyek ellenben az ő maga viselésére nézve ötét az i.stcn- telenek és minden undok fertelmes életű embereknek eleven ábrázoló képének lenni tartják, a' kik efféle bűnökben, 's még pedig merő azon baromi undokságbS gyönyörködnek, a' mcllycktöl minden Istent és idvesség szeretök méltán iszonyodnak. Minémúck minden bordélybeli személyek- kel társalkodók, és éjjel nappal a' csap-székeken és pálinkás kortsomákban nyalakodók. Ugyan-is tsudálkozásra, söt bizony meg- siratásra méltó, óh tsak végső romlásunkat jelentő dolog ne volna, hogy e-féle undok Büdös-bankák akár melly nemzetek kőzt-is bővebben nem találtathatnak, mint e' mi boldogtalan Magyar Nemzetünk között. 1. Mert a Büdös-banka kiváltképen a büdös temető és táborozó helyekéiig az undok ganéJoko7t, és egyébb ots?náiíyságokon szokott Járni kelni, íni/it a magának moslékot kereső Disznó : Azonképen: vajki sokan vannak e' mi nemzetünk között, a' kik egészen a' bűnökben, úgymint a' halálnak tisztátalan munkáiban foglalatoskodnak. 2. A Büdös-banka többire embergaiiéjjal él, és régi megsenyvedt büdösségekkel táplálodik; néha mindazáltal a' szölöt-is megeszi, söt meg-is részegedik tőle. 3. Gyakrabban pedig még fészkét-is emberganéjból készíti meg: a' minthogy sok emberek-is rút tisztátalan dolgokkal szoktak nyerekedni. Ezt pedig a' Banka a' mint felöle írják ezokáért tselekszi, hogy a' reája fenekedő állatokat az undok bűzzel, magától annál inkább el-irtoztassa. 4. Nem gyűlölségből, hanem inkább az emberektől való féltében tselekeszi, hogy nem a' városokban, nem-is a' kertekben, hanem az erdőkön nagy nyögéssel járván kelvén, magának fészket ott szokott rakni, szüntelen kiáltván pu-pu-pu, melyről Deákul Upupának-'ys neveztetik. Azonkép: a' hamis és tisztátalan életű embereknek gonosz lelki-esméretek lévén, mindenkor, mindenütt és mindenektől félnek rettegnek. 5. Ez sokképen szokta az ő színét és tollát változtatni ; mert Tavaszkor fejér szabású , derék Nyárban pedig tarka szokott lenni: Azonkép: az istentelen hamis emberek-is örömest alkalmaztatnák mindenképen önnön magokat, néha nyúl, néha bárány, néha pedig róka börbe-is öltöznek; és az aranynak kedvéért esküsznek, átkozódnak, és minden undokságot el-kő vetnek. 6. A Büdös-banka esmér egy bizonvos füvet, mellyel minden öszokott nyavalyái ellen magát szokta orvostani, mellyel a Természetről írók Amiantlnuniiak szoktanak 7ievez.ni. Mlianus írja Fam. Upupidíie. ^ ^^ rakják. Tojásaik szine fehéres. A tojót költés alatt a hím eteti.* A fiókák szüle- tésük után csupaszok és tehetetlenek s az éneklő madarak fiókáira emlékeztetnek, mert a szájzúg-széleit széles duzzadt fehér bó'r borítja. Ezen alrend összesen 17 fajt számlál, a melyek két családot alkotnak. Európában, Afrikában és Ázsiában honosak. Minálunk s egyáltalában egész Európáiban csak egy faj ösmeretes. I. Család. Fam Upupidae. Büdösbankafélék. Upupa. Linné, Syst. Nat. I. p. 183. (1766.) Typus: Upupa cpops, Linné. UPUPA EPOPS, Linné. Büdösbanka. i'pupa cpops, Linné, Syst. Nat. I. p. 183. (1766.) L'piipa vulgáris, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 433. (1826) Upupa africana (nec Bcchst.), Less., Traité d'Orn. p. 323. (183L) Upupa bifasciata, Brehm, Vög. Dcutschl. p. 215. Taf. XV. f. 2. (1831 Upupa seuegalensis, Swains., B. W. Afr. II. p. 114. (1837.) együtt, hogy egy Paraszt ember egykor egy puszta helyen, valami régi romladozott kü-falban reá akadván a'' Bankának fiaira, kiknek megútálásokból sárral tapaszlotta-bé ,a' fészeknek száját; azonban szeme láttára az anya Banka megérkezvén, hogy látja a' lyukát bétapasztva, menten vissza repült a' mezőre, és hozott ollyan füvet, mellyel meg-illctvén a' fészeknek ajtaján lévő sárt, azonnal annyira meghigilotta véle, hogy a' falon folyt le. És midőn a Paraszt ember azon lyukat egynéhányszor azután-is bé-tapasztotta volna, a" Banka mind annyiszor azzal a' füvei megnyitotta, miglen a' Paraszt ember azt a' füvet megesmérhette, mellynek olly nagy megnyitó ereje volt: Ez pedig valóságos dolog légyené, nemé? a' Tudósok itéljék-meg, a' minthogy im^ e' kovctkezendüt^is. Azt Ts Írják felöle: Hogy midón a Banka megöregedvén, a miatt szeme világá- ban meg kezd fogyatkozni, az 6 fiai meg-vénhedett annyoknak tollait ki szokták tépni, annak- utána valami fűnek vizével annak szemeit szüntelen mosogatják, és megvakult vén annyokat szárnyok alatt mind addig szokták melengetni, mig a' vízzel való mosogatás által mind szeme világa megfordul, mind pedig tollai újjobban szépen meg-nevekednek. Mellyek ha mind e' szerint valóságosak volnának, igen szépen kifejezői volnának annak, a' mit együtt Krisztus Urunk-is hoz clö ama' hamis Sáfár felöl, hogy e' világ fiai okosabbak^ légyenek a világosságnak fiainál, de csak az ö nemek szerint való dolgokban. Luk. 16: 9. Ez a büdös Madár pedig még régente-is a' tisztátalan IVIadarak Ivözzé számláltatott. 3 Mos. 11:19. Kétség nélkül azért, hogy' ez által-ís jelentessék-meg. hogy az undok, tcslett és tisztátalan erlvőltsöket, mindeneknek el-kellessék távoztatniok, a' mint feljebb-is említők. Továbbá. A! Büdös-banka ki-ábrázoló képe lehet az együgyű Paraszti rendeknek-is, kik tisztátalan mesterségeket gyakorolnak, és egészen tsak a' földiek körül vannak.» * Ez a sajátságuk a bankákat biológiailag is rokonságba hozza a szarvorrúakkal (Bucerotes). A szarvorrú madarak ugyanis faodúkban fészkelnek s kotlás alatt a hím az odú nyílását agyag- szerü anyaggal erősen befalazza s csak annyi nyílást hagy rajta a bennülő tojónak, hogy azon a csőre hegyét kidughassa. Természetes, a hímnek ezen idő alatt egyedüli és legfőbb gondja, hogy párját táplálékkal kellőképen ellássa. 12* ^70 ^^^ Coraciaefovmes. L'piipa maailigcra, Rcichenb., Handb. Scans. p. 319. (1853.) Up7ipa macrorhynchos, \ ,: ^ -^ -^ } Brehm, Vogelf. p. 78. (1855.) Lptipa exihs, ! Upiipa major, ) Upupa epops cpops, \ ^ , A \ \\ í //w ] Erlans., Journ. f. Orn. XLVII. Taf. X. (1899.) Lptipa epops pa/haa, J ^ ' Up7ipa epops pa/h'da, Eilang.. Journ. f. Ornith. XLVIII. p. 15. (1900.) UpTipa epops lába. Leírása : Fölül világos sárgás-barna, szürkés vagy borvörös árnyalattal ; háta és deréktája közt félköralakú fekete szalaggal ; feje, nyaka, begye és melle többé- kevésbbé borvörössel árnyalt világos fakószinű ; bóbitatollai rozsdás fakószinüek fekete csúcscsal, a hátsó tollakon a fekete csúcs mögött fehér folt látható ; hasa és alsó farkfedöi fehérek, lágyékán hosszúkás barna foltokkal tarkázott; derék- tája fakó végíí fekete tollakból s széles fehér szalagból áll ; felső farkfedöi feketék ; farka fekete, tó'harmadán széles fehér szalaggal s e szalag a széllsó' tollon a csúcs felé közeledik; elsőrendű evezői feketék, csúcsmögötti részükön széles fehér szalaggal (az első evező belső zászlaján csak kerekded folttal) ; másodrendű evezőit három- három fehér szalag szeh ; harmadrendű evezői fakóval árnyalt fehérrel szegettek; apró szárnyfedői részben világos fakószinüek, részben feketék ; közép és nagy fedői fehérrel és feketével szélesen szalagozottak ; csőre barnás szaruszínű, töve felé vilá- gosodó ; szeme barna ; lábai eleven korában rózsaszínűén árnyalt barnák. Hossza k. b. 24--26, szárnya 14-5— 15-5, farka 9-5^10-5, csőre 5—6-5, csűdje 2—2-3 %. A hhn és tojó egymáshoz hasonlít, a fiatalok hasonlítanak a vénekhez. Földrajzi elterjedése : a palaearktikus zónakör mérsékelt égövében Angliától Japánig tart; a megfelelő déli tartományokban telel. Nálunk mindenütt egyaránt gyakori. April közepén érkezik s korán őszszel távozik melegebb éghajlat alá. Jegyzet. Báró Erlanger (Journ. f. Orn. 1900. p. 15) legújabban az északafrikai büdösbankát világosabb fakó színe miatt a közönségestől megkülönbözteti s Upupa epops paliida névvel jelöli. Én a magyarországi példányainkat marokkóiakkal hasonlítottam össze s azt találtam, hogy a mi példányaink közt is vannak ép oly világos példányok, mint a minők a marokkóiak. A büdösbanka alapszíne nem állandó; a legvilágosabb és legsötétebb individumok között megszakítás nélküli átmeneti sorozatot ad. Az a kis, különböző termőhelyekről származó sorozat, melylyel a M. N. Múzeum ezidőszerint rendelkezik, elég tanulságos és világosan mutatja azt, hogy a színezésnek fokozatos árnyalata csakis az individuumok sajátságának tulajdonítható. Legvilágosabb példányaink Marokkó- ból, Dübrud-sából és Magyarországból származnak, a legsötétebbek ellenben Dél Francziaországból Fa,m. Upapidae. 171 és a Kaukázusból (Wladikawkaz). Ez utóbbiakhoz is vannak nálunk hasonlók. Meg vagyok győ- ződve, hogyha Tuniszból és Marokkóból kellő anyag állana rendelkezésünkre, azokon a színárnyalatok megszakításnélküli sorozatát épen úgy föllelhctnők, mint akár a magyarországi példányokon. Végre egy igen érdekes példányról kell említést tennem, melyet Csató János nagyenyedi gyűjteményében láttam. Ez a példány jóval világosabb, mint bármelyik északafrikai; homloka, nyaka és melle erősen sái)adt fakószínü, minden borvörös árnyalat nélkül; nyaka mindkét oldalán valamivel élénkebb; bóbitája is jóval világosabb a tipikus példányokéinál; a hát sötét szalagja s másodrendű evezőinek sötét része barnás; a bóbita hosszú tollainak csúcsmögötti részén megvan a normális fehér folt. Legérdekesebb e példányon az, hogy első evezője hosszú s belenyúlik a szárny fehér szalagjába. (Az Upupa cpops fajt különösen rövid első evezője jellemzi, mely sohasem ér a második evező fehér szalagjáig. Hosszú első evezővel a Madagaskar szigetén élő Upupa marginala, Bp. bír.) CsATÓ János ezen érdekes és eltérő példányt lcS64. augusztus 14-én Konczán Erdélyben lőtte. Szárnya 14, farka 10, csőre 5, csüdje 1-y %i. II. Alrend. Subordo MEROPES/' Méhészmadarak. Jellemek: A csőr hosszú, hegyes, kissé ívalakban lehajló. Az orrlyukakat apró sörték fedik. Az ínycsont kötött (desmognathtis). A csí^id rövid, elől paizsolt, hátul reczés; az ujjak kapaszkodásra és fákon való ülésre alkalmasak: három ujj előre a hüvelyk hátra irányul (anisodactyli) ; a két szélső ujj tőfelén a közép- sőhöz forrott; a közép ujj karma közepe táján kissé lapátszerüen kiszélesedik. A hüvelyk az úgynevezett Jiexor perforans digitorum-m7x\ nem pedig a flexor hallucis longus-sz^l függ össze (1. Garrod, Proc. Zool. Soc. 1875. p. 344.). A szárny hosszú, hegyes ; az elsőrendű evezők száma 10 ; az első evező rövid, elcsenevészett. A kormánytollak száma 10. A fartőmirigy csupasz. A nyakcsigolyák száma 14. A mell- csont (stcnmm) felső részén lévő foranien interspinale olyan mint az Upiipa-náX (I. ábra 168. old.). A foramen pneumaticum három nyílásból áll: kettő rendes helyen egymás mellett, egy pedig fölül a spina steriii és a spina sterni internet közti mélye- désben van. A mellcsont alsó szélén (mai-go posterio7- sterni) négy bemetszés (incisura xiphoidea laterális et interniedia) az úgynevezett trahecnla lateralis-t és //'. interniedia-'i alkotja (1. ábra). n\ c. l i TI c im A JSIerűps apiasícr mcllcsontjának alsó széle, inc. im. incisura xiphoidea interniedia. inc. 1. incisura xiplioidea laterális. V. ö. Sharpi-, Rev. Rcc. Att. Class. B. p. 80. (1891.) — id., Hand-Lisf. B. II. p. 72. (1900.) 172 Coraciaeformes. Társas életű madarak; kolóniákban fészkelnek. Fészküket part szakadásokba mélyen a földbe építik. A fészekhez hosszú csöalakú bejárást vájnak, mely mindig arányban áll a madár testének vastagságával. Maga a fészekürcg kerek, lapos 20 — 'dO%n. átmérójLÍ úgy, hogy a madár benne kényelmesen megfordulhat. Hófehér és porczellán fényű tojásaikat az odúban a puszta földre rakják. A fiókák eleinte csupaszok és tehetetlenek. A Mcrops apiaster odújában — saját tapasztalásom szerint — a frissen tojott tojások mindig a puszta földön voltak ; később, vagy mikor már a fiókák kikeltek, az odú feneke az anyamadár hányadékával, különféle rovarok kitin héjával vastagon volt kibélelve. Az eddig ismert méhészmadarak száma 41 (1. Sharpé Hand-List B. II. p. 72, 1900), melyek mind a Meropidae családba tartoznak. Földi'ajzi elterjedésük : az óvilág mérsékelt és tropikus tájaira esik. Nálunk csak egy faj él. I. Család. Fam Meropidae. Méhészmadárfélék. Merops. Linné, Syst. Nat. I. p. 182. (1766.) Typus : Merops apiaster^ Linné. MEROPS APIASTER, Linné. Méhészmadár.* Merops apiaster, Linné, Syst. Nat. I. p. 182. (1766.) Merops coiigener, Linné, Syst. Nat. I. p. 183. (1766.) Merops apiarius, Steph., Shaw's Gen. Zool. XIII. p. 73. (1825.) Merops Hungáriáé, Brehm, Vög. Deutschl. p. 146. (1831.) Merops elegáns, Brehm, Vogelf. p. 50. (1855.) Leírása: A vén hím fehér homlokát zöldes-kék keskeny csík határolja; fejteteje, nyakahátulja és köpenye élénk gesztenyebarna; deréktája sárgás-barna; válltollai fehéres-sárgák ; felső farkfedöi és kormánytollai kékes-zöldek ; a két középső toll megnyúlt s 1 — 2 %i-rel hosszabb a többinél ; elsőrendű evezői kékes-zöldek feketés csúcscsal; másodrendű evezői rozsdaszinűek széles fekete csúcscsal; a csúcsok külső szegélye kékes-zöld ; harmadrendű evezői és apró szárnyfedői kékes- zöldek ; közép és nagy szárnyfedői rozsdaszinűek ; szárnya alul világos-szürke, evezői tövük felé fehéres-fakószinűek, hasonlóak alsó szárnyfedői is ; szeme előtti- és alatti-része és fülfedöi feketék; torka és pofatája élénk kanárisárga, s e szín kantár- táján zöldbe, fültakarói alatt pedig fehérbe hajlik ; a sárga torok szinét fekete szalag szegi ; begye, melle és alul az egész madár élénk kékes-tengerzöld ; legsötétebb * Népies nevei: Piripió, Piripjó, Gyurgyóka, Gyurgyalag, Méhész-banka, Fecske király stb. Földi J.-nál (Term. Hist. 151. 1. 1801.) Piripio-gyurgyalag, Fellegi fecske. Sárgafejű gyurgyalag. Fa,m. Upupidatt. 173 begyén, legvilágosabb alsó farkfedöin ; csőre fekete ; lába szürkés-bariía ; szeme vörösbarna vagy karminvörös. Hossza k. b. 27, szárnya 15, farka li'5, csó're (a homloktól) 3'7, csűdje 1 %n. A tojó a hímhez hasonlít, de valamivel kisebb és egészben halványabb ; válla inkább zöldesbe hajló. A fiatal a tojóhoz hasonlít, de jóval halványabb ; torkán pedig hiányzik a fekete szalag ; fülfedó'i zöldes feketék. Földrajzi köre: Dél-Európától Közép-Ázsiáig terjed; a telet a megfelelő déli tartományokban tölti. Magyarországon nagyobb folyók és vizek mentén, föld- szakadások körül mindenütt közönséges és kolóniákban fészkel. Május második felében érkezik s szeptember elején távozik téli tartózkodási helyére. III. Alrend. Suöordo CORACIAE.'' Szalakóták. Jellemek : A csőr a varjúfélékére emlékeztető erős vaskos, de felső kávájának hegye kampó alakban lefelé hajlilc, az orrlyukak hosszúkásak és közvetlen a káva tövén nyílnak' ; serték nem födik. A csüd meglehetős rövid ; elöl paizsolt, hátul reczés ; a lábak járásra és fákon való ülésre alkalmasak, három ujj előre, a hüvelyk hátra irányult (anisodaciyli). A hüvelykujjba a flexoi' perforans digitonim, nem pedig a flexor longus hallucis szolgál. Az elsőrendű evezők száma 10 ; az első toll nem sokkal rövidebb a másodiknál. A kormánytollak száma 12. Az ínycsont kötött (desmognathus). A nyakcsigolyák száma 13 — 14. A mellcsont alsó széle [jiiargo posterior sterui) négy bemetszéssel bír. A fartőmirigy csupasz. F'aodúkban fészkelnek; tojásaik gömbölydedek; színük porczellán fényű tiszta fehér. A fiókák eleinte csupaszok és tehetetlenek. Földrajzi elteijedésük : az óvilágra esik. Az ösmert fajok száma 32. (1 Sharpé, Hand-List. B. II. p. 45, 1900). Nálunk egy faj él. * V. ö. Shakph, Rcv. Rec. Att. Class. B. p. 80. (1891.) — id., Hand-List. B. 11. p. 45. (1900.) 174 Coicicíaeíornies. I. Család. Fam Coraciidae. Szalakótafélék. Coracias. Linné, Syst. Nat. I. p. 159. (1766.) Typus : Coracias garmbis, Linné. CORACIAS GARRULUS, Linné. Szalakóta.* Coracias garntla, Linné, Syst. Nat. I. p. 159. (1766.) Coracias picta, Grossintícr, Univ. Hist. Phys. Reg. Hung. II. p. 304. (1793.) Galgulus garrulus, Vicill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXIX. p. 428. (1819.) Coracias Gerniajüciis, 1 ,, , . , ^ , „ . , . } Brehm, Vög. Deutsch. p. 158—159. (1831.) Coracias plaiiiceps | Coracias glaucoptenis, Brehm, Vogelf. p. 55. (1855.) Coraciiis garrulus, Linn., Sharpé, Cat. B. Br. Mus. XVII. p. 15. (1892.1 Leírása : A vcii liíiii feje köröskörül és alul az egész madár világos zöldes-kék, homloka az orrlyukak fölött és tokája fehéres ; a torok és begy tollainak gerincze igen élénk világoskék ; köpenye, válltollai és harmadrendű evezői világos vörhenyes- barnák; dereka sötét ultramarinkék; felső farkfedői és két középső farktolla sötét kékes-zöld; többi farktollának tőfele belső zászlóján fekete, külsőjén kékes-zöld, csiícsfele fehéres kékes-zöld ; a két szélső toll kissé megnyúlt s fekete hegyben végző- dik; farka alul töfelén gyönyörű ultramarinkék, csúcsfclén fehéres kékes-zöld ; első és másodrendű evezői fölül feketék (az első toll külső zászlaján zöldes-kék árnya- lattal), alul feketék s belső zászlajukon, a csúcs kivételével, sötét ultramarinkékek; apró szárnyfedői ultramarinkékek ; közép és nagyfedői világos zöldes-kékek, hasonló szinűek alsó szárnyfedői és hónaljtollai is ; az elsőrendű evezőknek megfelelő fedő- tollak csúcsa ultramarinkékbe hajlik; csőre feketés-szaruszinű, lábai szennyes-sárgák, szeme barna. Hossza k. b. 30—31 %«, szárnya 20, farka 13, csőre 3, 5, csűdje 2-2 %i. A tojó a hímhez hasonlít. h fiatalok kevésbbé élénk színezetűek: fejük körös-körül, nyakuk és begyük zölddel kevert barnás-szürke ; hasuk világos szürkés-kék; hátuk világos fakóbarna, szárnyfedő tollaik szürkés-kékek ; evezőik feketék, az elsőrendűek külső zászlaja sötétzölddel, a másodrendűeké ultramarinkékkel bevont; farktollaik fölül sötét-, alul világos szürkés-kékek. Földrajzi elterjedése : Európa és Nyugat-Ázsia; télen a megfelelő déli tarto- mányok. Magyarországon mindenütt meglehetős gyakori, különösen pedig az Alföldön. Május első felében érkezik hozzánk ; szeptember elejéig marad. * Földi jÁNOs-nál (Term. Hist. 156 1. 1801.) Szalakotd (Szaritsoka); Karitsa Szalakóta. GKOSsiNGEK-nél (Univ. Hist. Phys. Reg. Hung. II. p. 304., 1793) <. j i \ i Alcedo ispida bella, Alcedo ispida advena Leírása: A hini feje sötét kékes-zöld, az egyes tollak hegye világos zöldes- kékkel szegélyzett ; válltollai sötét kékes-zöldek ; háta közepe, deréktája és felső fark- fedői világos zöldes-kékek ; farka fölül sötétkék, alul szürkés ; evezői feketék, sötétkék- külső zászlóval ; szárnyfedői sötét kékes-zöldek, hegyük világos zöldes-kékkel mustrá- zott; kantárrésze zöldes-kék; szeme előtti része és fülfedői rozsdaszinűek ; nyalca oldalán a fülfedők mögött hosszúkás, többé-kevésbbé fakó színnel árnyalt nagy fehér folt van; torka fehér, néha fakószínnel árnyalt; begye, melle és alul az egész madár rozsda- szinü barna; csőre fekete; lábai vörösek; szeme barna. Hossza k, b. 17, szárnya 6-7— 7-5 ; farka 3-5— 4-2, csőre 3-5—4 ; * csűdje O'S— 0 9 %. A tojó a hímhez hasonlít, de annál valamivel halványabb, alsó kávájának tőfele pedig vörös. A fiatalok a vén tojóhoz hasonlítanak, melytől csak mellük szürkés árnyala- tával különböznek. Földrajzi elterjedése: A palaearktikus zónakör, beleértve Japánt is, és India, Magyarországon mindenütt előfordul, de sehol sem nagy számmal. Állandó madár. V Alrend. Subordo CYPSELI.'''' Álfecskék. Ezen alrendbe tartozó madarak külső tekintetre igen nagy hasonlatosságot mutatnak a fecskékhez, de hogy semmi közelebbi rokonságban nem állanak velük, azt számtalan vizsgálat igazolta. Legközelebbi rokonaik egyfelől a lappantyúk (Caprininlí!;i)^ másfelől a kolibrik (Trochili). Jellemek: A lapos csőr tövénél erősen kiszélesedő, rövid, a kávák elől kissé ívalakban lefelé hajolnak; az orrlyukak kerekdedek s hátul félkerek bőrhártyával * A M. N. Múzeumban egy Gömörmegyéböl származó hím példány van, melynek csőre rend- kívül hosszú: a homloktól ö, a szájzugtól számítva 6 %,,. ** V. ö. Shakpe, Rev. Rec. Att. Class. B. p. 81. (1891.) — id. Hand-List. B. II. p. 88. (1900.) Fain. Cypselidae. Yll (operculum) szegettek ; a szájzug a szem aljáig terjed, minek folytán a száj- nyílás rendkívül nagy. Az ínycsont az éneklőkére emlékeztet (aegilhognatus). A nyakcsigolyák száma 13 — 14. A mellcsont alsó széle (niargo posterior sterni) A Cypseius apus mcllcsontjának alsó széle. osztatlan (1. ábra); a mellcsont taraja {crista stcnii) igen magas; a mellcsont felső tövisei (spina sterni externa et intcrna) hiányoznak. A lábak rövidek; az ujjak hegyes karmokkal fegy vérzettek, kapaszkodásra alkalmasak s járásra egyáltalán nem valók. Mind a négy ujj előre irányult (emproslhodactyli) (1. ábra 179. old.); a hüvelykujjba a Jiexor perforaus digitoruni vezet. A szárny keskeny, hegyes, kissé sarlóalakúlag hajlott és igen hosszú, a fark végén jóval túlér. A fark villás vagy egyenesen vágott. Kitűnő repülők; eledelöket, melyet a rovarvilágból merítenek, repülés közben szedik. Fészküket a nemek szerint különböző módon készítik és faodukba, épüle- tekbe, sziklákba vagy sziklahasadékokba rakják. Tojásailc szine tiszta fehér. A hatalolc eleinte csupaszok és tehetetlenek. Az egész föld kerekségén el vannak terjedve. Az ösmert fajok száma 100 (1. Sharpé, Iland-List. B. II. p. 88 — 96, 1900), melyek két családba : Macropterigiae és Cypscluiac soroztatnak. Európában csak az utóbbinak* vannak képviselői, még pedig a Cypsclus-\\Q\'\\hiS\^' I. Család. Fam. Cypselidae. Sarlósfecskefélék. Cypselus. Illiger, Prodrom. p. 229. (1811.) Typus : Cypselus apus (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A hasoldal fehér 7uelóa (178. old.). ő. A hasoldal feketés. a\ Nagyobb, a szárnya 17 - 18-5 lm ; a tollazat koromfekete szinű apus (178. old.). ó^. Kisebb, a szárnya 16-17 5 %i ; a tollazat egérszinü murinus \\19. old.). * Kivételes esetekben más nemekbe tartozó fajok is tévednek Európába messze idegenből így P- o- a ChaetiD'a caudacuta (Lath.), melynek földrajzi köre Kelet- .Ázsia, két ízben is meg- fordult Angliában (1. Prof. Newton, P. Z. Soc. 1880. p. 1.) 178 Corsbcicbeformes. CYPSELUS MELBA (Linné). Nagy sarlósfecske. Hirundo inelba, Linné, Syst. Nat. I. p. 345. (1766.) Hinindo alpina, Scop., Ann. I. H. N. p. 166. (1769.) Micropus alpiiius, Mey. & Wolf, Taschenb. p. 282. (1810.) Cypselus melba, 111., Prodr. p. 230. (1811.) Cypse/us alpinus, Tcmm., Man. d'Orn. p. 270. (1815.) Apus mclba, Cuv , Rcgnc Anim. I. p. 373. (1817.) Cypselus alpimcs, \ /.\ , ,, ; Brchm, Vög. Dcutschl. p. 134. (1831.) Cypselus melba, J '^ i \ j Micropus melba, Boic, Isis, 1844. p. 165. Cypselus melba alphius, \ Á , , , , / Brehm, Vez. Samml. C. L. Brehm, p. 3. (1866.) Cypselus micrűrliyiichűs, ] i \ / Apus melba (typicus), Hartcrt, Das Tierreich, Aves I. Lif. p. 84. (1897.) Leírása : Fölül egérszinü, szárnya és farka valamivel sötétebb mint háta ; torka, melle és hasa fehér ; begyén egérszinü örvvel ; testoldala, lábtollai és alsó farkfedöi egérszinűek ; csőre és lába fekete ; szeme sötétbarna. Hossza (csőrétől szárnya hegyéig) k. b. 29, szárnya 22'5, farka 9, csőre a homloktól 1, csűdje 1"2 %i. A ///;// és tojó egymáshoz hasonlít, a fiatalok fölül világos tollszegélyekkel bírnak. Földrajzi elterjedése : a mediterrán subregio és Ázsiának délnyugati része. Mi nálunk a magyar-horvát tengerparton és a Karszthegységben fordul elő. A Magy. Nemzeti Múzeumban lévő első hiteles magyarhoni példányt Növi környékén, Fiumc- Modrus megyében 1899. augusztus 12-én lőttem. CYPSELUS APUS (Linné). Közönséges sarlósfecske.* Hirundo apus, Linné, Syst. Nat, I. p. 344. (1766.) Micropus murarius, Mey. & Wolf, Taschenb. p. 281. (1810.) Cypselus apus, 111., Prodr. 230. (1811.) Brachypus murarius, Mey., Vög. Liv.- u. Esthl. p. 143. (1815.) Cypselus niger, Leach, Syst. Cat. M. & B. Br. Mus. p. 19. (1816.) Cypselus murarius, Temm., Man. d'Orn. I. p. 434. pl. IX. (1820.) Apus viurarius. Less., Tiaité p. 267. (1831.) Cypselus murarius, 1„, ,^ ,^ ,, ./„,,.n /^ , ' > Brehm, Vög. Deutschl. p. 135—136. (1831.) Cypselus apus, ) Micropus apus, Boie, Isis 1844. p. 165. Cypselus lurritim, Brehm, Vogelf p. 46. (1855.) Cypselus atterimus, Hcugl., Journ. f. Orn. IX. p. 422. (1861.) Cypselus apus niger, j Cypselus apus vulgáris, ^^^^^^ ^,^^^ 3^^^^, ^ L. Brchm p. 3. (1866.) Cypselus apus murarius, | Cypselus apus turrium ) Cypselus balsloui, Bartl., Proc. Zool. Soc. 1879. p. 770. Apus apus, \ j^^j.^^j. ^^^ Tierreich, Vög. Lif. I. p. 85. (1897.) Aptis apus (typtcus), j * GROssiNGER-nél (Univ. Hist. Phys Reg. Hung. p. 197, 1793.) Lábatlan-Fetske ; Földi JÁNOs-nál (Term. Hist. p. 179, 1801.) Lábatlan-Fecske, Köfali-Fecske. Népies nevek: szirti-fecske, kövi-fecske, torony-fecske, kazári -fecske stb. Fam. Cypselidcie. 179 Cypselus apus lába. Leírása : Az egész madár koromszinü, némi zöldes zománczfénynyel ; tokája és torka többé-kevésbbé fehér ; csőre és lába fekete ; szeme sötétbarna. Hossza (csőrétől szárnya hegyéig) k b. 23, szárnya 17 — 18-5, farka 8 — 9, csőre (a hom- loktól) 0-6, csűdje 0-8 %. A hím és tojó egyforma ; a fiatalok torka fehérebb ; homlokuk fehéres s egész tollazatúk többé-kevésbbé fehér szegélyekkel tarkázott. Földrajzi elterjedése : h palaearktikus zónakör nyugati fele ; télen a megfelelő déli tartományok, különösen Afrika déli része és Madagaskar. Magyarország hegy- vidékein majdnem mindenütt közönséges. Május második felében érkezik s szep- tember elején költözködik délre. CYPSELUS MURINUS, Brehm. Egérszinű sarlósfecske. Cypselus murinus, Brehm, Vogelf. p. 46. (1855.) Cypselus paliidus, Shelley, Ibis. 1870. p. 445. Micropus paliidus, Stejn., Auk. I. p. 230. (1884.) Micropus apus murinus, Hartert, Kat. Vog. Mus. Senck. p. 119. (1891.) Apics apus murirms, Hartert, Das Tierreich, Vog. Lif. I. p. 86. (1897.) Apus murinus, Sharpé & Madár.. Bull. Br. Orn. Cl. No. LXV. p. VI. (1899.) Micropus murinus. Madarász, Ornith. Jahrb. XI. p. 72. (1900.) Leírása: Az egész madár egérszinű, némi rézvörös zománczfénynyel; a has tollai többé-kevésbbé fehérrel szegettek ; torka fehér ; csőre és lába fekete ; szeme sötétbarna. Hossza (csőrétől szárnya hegyéig) k. b. 21, szárnya 16 — 17-5, farka 8, csőre (a homloktól) 0*8 ; csűdje 0"8 %n. A hím és tojó egyforma ; a jiatalok, mint az előbbi fajéi, többé-kevésbbé teher toUszegélyekkel tarkázottak. Fökh-ajzi elterjedése: Hartert szerint: Madeira és a Canári-szigetek, Dél- Spanyolország, Málta, Kréta, Cyprus, Észak-Afrika, kelet felé a Perzsa-öbölig, Sindhig és Balutsisztánig. Nincs tudomásom arról, hogy az Adriai-tenger környezte partokon e fajt még eddig valaki megfigyelte volna. A Magyar-Horvát-tengerparton 1899. év nyarán a Povile és Porto-Teplo közé eső sziklabarlangokban födöztem föl. a hol kolóniákban fészkelt. Nagyon valószintí, hogy a dalmát szigeteken mindenütt e faj él. A Magyar Nemzeti Múzeumban 15 drb honi példányunk van, melyeket 1899 július és augusztus havában gyűjtöttem Növi és Povile környékén a tengerparton. 1 80 Coracia, eform es . VI. Alrend. Suóordo CAPRIMULGI.'' Lappantyúk. Ezen alrendbe tartozó madarak, ámbár a fecskékre emlékeztető alakkal bír- nak, de lapos nagy fejük, nagy szemük, nagy szájuk, puha tollazatúk s egyéb morphologiájuk folytán egy sajátságos csoportot alkotnak. Jellemek: A csó'r rövid, lapos, tövénél hirtelen kiszélesedő; az orrlyukakat kiálló gyűrűszerű operculum veszi körül. A száj igen nagy, hasadt, a szájzug a szem közepe aljára esik ; a szájzugserték legtöbbnyire igen hosszúak, erősek. Az ínycsont hasadt (schizognathus). A nyakcsigolyák száma 13. A mellcsont alsó szélén egy-egy széles trabecula laíeralis-X. alkotó öblös bemetszés van. (1. ábra). A CaprinnilgHs etiropaeus mellcsontjának alsó széle. A lábak rövidek; az ujjak száma négy: három előre, a hüvelyk hátra irányult; a Il-dik és IV-dik ujj rövid s tövükön a középsővel hártyával függnek össze ; a középujj hosszú, karma befelé fésűs (1. ábra 181. old.). A hüvelykujjba ^ Jlexor- perforans digitoriLin vezet. A fartőmirigy csupasz. A szárny hosszú, hegyes ; az elsőrendű evezők száma 10. A kormánytollak száma 10 Fészket egyáltalában nem készítenek, gyönyörűen mustrázott hosszúkás tojá- saikat a puszta földre, vagy alacsony fűbe rakják. A fi(')kák eleinte pelyhekkel födöttek, tehetetlenek. Földrajzi körük majdnem az egész föld kerekségére kiterjed. Az eddig ösmert fajok száma 124 (1. Sharpk, Hand-List. B. II. p. 78—88, 1900). I. Család. Fam. Caprimulgidae. Lappantyúfélék. Caprimulgus. LiNNií, -Syst. Nat. I. p. 346. (1766.) Typus : Caprivnilgus citropaeus, Linné. A fajok meghatározó táblázata : a. Nagyobb; a szárny 19-5 — 21-5 %<. eiiropaais (181. old.). b. Kisebb; a szárny 18 — 19 ''lm subspec. meridionalis (182. old.). * V. ü. Sharpé, Rcv. Rec. Att. Cl. B. p. 81. (1891.) — id. Hand-List. B. II. p. 78. (1900.) Fam. Caprimulgidae. 181 Általános megjegyzések a Caprimulgus europaeus és Caprimulgus meridionalis alakjaira : A Caprimidgus europaeus és rokon alakjait Dr. Hartert E. kimerítő tanul- mány tárgyává tette s arra a meglepő eredményre jutott, hogy az Európában és a mediterrán subregioban előfordulók két csoportba, vagyis hosszú- és rövid- szárnyúakra oszthat(')k. A hosszúszárnyúak főleg Közép- és Észak-Európában vannak elterjedve, míg a rövidszárnyúak a Közép-tenger környezte vidékekre : Dél-Európára és Észak-Afrikára szorítkoznak, mely ut(Jbbiak részére dr. Hartert a Cnprivmlgiis europaeus meridionalis subspecies nevet adta (1. Ibis 1896 p. 370). Átvizsgálva a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében levő példányainkat, azt találjuk, hogy a magyarországiak túlnyomó része az utóbbiakhoz, vagyis a déli formához (Capri- nnilgus meridionalis) tartozik, míg a tipikus forma (CapriinulgiLs europaeus) csak átvonulása alkalmával fordul elő. CAPRIMULGUS EUROPAEUS, Linné. Közönséges lappantyú. * Caprimulgus europaeus, Linné, Syst. Nat. I. p. 346. (1766.) Hirundo caprimulgus, Tunst., Orn. Brit. p. 2. (1771.) Caprimulgus punctaius, Mey. & Wolf, Taschb. p. 284. (1810.) Caprimulgtis vulgáris, VieilL, Faun. Fr. I. p. 140. pl. 61. (1S28.) Caprimulgus punctatus, \ ^^^^^^^^ ^^..^ Dcutschl. p. 130-131. (1831.) Caprtmulgiis maculatus, f Caprimulgus /oeiorum, Brchm, Vogclf. p. 44. (1855.) Nyctichelidou europaeus, Rcnnic, Mont. Orn. Dict. p. 335. (1831.) Caprimulgus pmiC/Orum 1 ,, , ,. ,. , r- t n i n rtarrx ^ ; Hrchm, \ crz. Samml. C. L. lirchm p. 3. (1866.) Caprimulgus peregriuus j Caprimulgus europaeus (l)picus), Hartert, Das Ticrreich. Vög. Lif. 1. p. 57. (1897.) Caprimulgus europaeus europaeus, Erlanger, Journ. f. Orn. XLVII. p. 521. (1899.) Caprimulgus europaeus feje és lába. * Régi időktől fogva az a balhit volt elterjedve erről a madárról, hogy éjnek idején a kecskére száll és megszopja; ezért kecskefejönek nevezték. Miskolczi Gáspár «Egy Jeles Vad- Kert»-jében (1702. 472. 1.) ezt írja: «A' Kakáknál kisebb, de igen merész Madár, mert semmi- nek tartja az apróbb Madarakat; a' pakulároktól semmit nem félvén a' Ketskékrc reájok üt, és azoknak tölgyeikből a tejet kiszopja, erről vőtte mind Deák 's mind Magyar nevezctit. A' lopott jó-tételért pedig rósz jutalmat szokott fizetni, mert a' Ketskének tölgye el-szárad utánna, úgyhogy azon esztendőben többször azt nem fejik, söt sok Ketske meg is vakul miatta.» De nemcsak minálunk, hanem Európa-szerte mindenütt ismerték eme képtelen tulajdonságát a legrégibb görög kortól kezdve. Ezt neve is bizonyítja, mely görögül Al-,'o{)-fiX(y.;, latinul caprimulgtis, olaszul succiacapra, francziául tetlechevre, spanyolul chotacabras, németül Ziegenmclkcr, angolul goalsucker stb. Nálunk a lappantyú és kecskefejő nevein kívül több népies neve is ismeretes, így : éjjeli-fecske, lappogó, éjjeli-vércse, álomfékó stb. 1 82 Coraciaeformes. Leírása: A vén hím alapszíne fölül szürke, barnás -fekete hullámszerű vona- lakkal mustrázott; feje tetején sötét, széles hosszsávokkal; fülfedöi mögött és nyakszirte táján agyagsárgás foltokkal ; válla és középfedó'i feketével és agyag- sárgával tarkázottak ; evezői feketés-barnák hegyük felé szürkés, külsó' és belső zászlajukon rozsdás szinü szabálytalan foltokkal tarkázottak, az első három evező belső zászlaján a csúcs harmada táján nagy fehér folt van ; a két szélső farktoU hegye szélesen fehér ; torka és begye feketés-barna, agyagsárgás hullámokkal mustrázott ; torkán nagy fehér folttal ; melle, hasa és alsó farkfedői rozsdás fakószinűek, sötét- barna hullámvonalakkal tarkázottak; csőre és szeme sötétbarna; lábai lilás-barnák; hossza k. b. 27 — -29, szárnya 19'5 — 215, farka 14-5 — 15*5, csőre (a homloktól mérve) 1, csüdje 1"6 %. A vén tojó hasonlít a hímhez, de három első evezőjéről hiányzik a nagy fehér folt s ezt többnyire vörhenyes fakó szín helyettesíti; szélső farktoUainak csúcsán szintén hiányzik a fehér folt. A fiatalok a vén tojóhoz hasonlítanak. A pclyhes fiókák sárgás-fehér pelyhekkel fedettek s hátoldalukon szürkés-barna foltokkal tarkázottak. Földrajzi elteriedése : Hartert szerint (Das Tierreich, p. 57, 1897) egész Európa mintegy a 63-dik szélességi fokig, a Kaukázus, Kis-Ázsia, Észak-Ázsia keletre Dél-Kelet Szibériáig. Őszkor egész Afrikán át a Kapföldig vonul. Magyarországon mindenütt megfordul, de legtöbb helyen a déli forma C. meridionalis, Hart. helyettesíti. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai: a. cf ad. Budapest, Svábhegy 1899 máj. 31. szárnya 197 farka 14-9 '^i'>>. b. ^ ad. Mosony megye 1889 máj. 15. ^ 19-6 14-8 lm. c. ^ ad. Bajcs 1897 máj. 7. » 21-2 ^> 15-8 %.. d. ,. 13-8 C4 fin. 13-3 ''lm. 133 lm . Földrajzi elterjedése: Dél-Európa és Észak-Afrika. Mi nálunk igen gyakori s úgyszólván a közönséges lappantyút (C. europaciis) helyettesíti. Ápril végén érkezik s talán szeptemberben költözködik el. Elköltözéséről azonban mindeddig hiányoznak a pontos följegyzések. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. juv. (feltűnően világos péld.) Czinkota 1830 szept. 17. szárnya 18 %, farka b. S Péteri (Pest vm.) 1828 máj. 8. :^ 18-6 %,, ^ c. (f ad. Bojár (Pest vm.) 1894 szept. 8. 18-4 %,, d. S ad. Bajos 1897 máj. 15. ^ 182 %,, e. ? ad. Budapest, Zugliget 1900 jún. 15. 18-6 %,, /. juv. Kapuvár 1899 szept. 19. 18-1 7m, g. ? Temes-Kubin 1900 máj. 15. 18-3 m, h. ? Temes-Kulnn 1900 máj. 15. >^ 18-9 %-, i. 9 Temes-Kubin 1900 szept. 12. 18-3 7-», » k. r? ad. Csobánka (Pest vm.) 1898 ápr. 17. 18-7 %,, » /. puli. Budapest, Zugliget 1900 jún. 15. — — Jegyzet. A lappantyú két alakja a Balkán-félszigeten is ugyanabban az arányban lép fel, mint nálunk, t. i. a Caprimulgns ciiropaeii.K kevés számban s csak átvonulói)an, ellenben túl- nyomóan a C. mcridionalis fordul elő. Ezt az a sorozat igazolja, mely a sarajevoi múzeumban van s melyet Reiser Ott.már szivcs.sége folytán tanulmány tárgyává tehettem. A sarajevoi múzeum példányai a következők: ''űeus: a. 9 1898. máj. 15. szárnya 19-8 %,, farka 14 %,. 13-5 %,. 15 %,. 14-5 %,. 13-5 %„. 13-5 ^„. 13-5 %. 13-4 %. 13-4 %,. 13-3 %,. 13 %,. 13-5 %,. 14-7 %r,. 14-2 %,. 14-2 %,,. 14 %,. 13-5 %,. 12 %». Capn'jnii/gii.s- eiiropaeiis : a. 9 1898. máj. 15. » » b. ? 1894. ápr. 21. » » c. S 1894. ápr. 18. ^> » d. ? 1894. ápr. 25. Caprjrnii/giis jueridionalis : a. cf 1898. máj. 27. » » b. c? juv. 1890. szept. 21 >^ » c. cf 1893. jún. 17. » » d. ^ juv. 1893. aug. 10. » » e. d juv. 1889. aug. 17. » » /■ S juv. 1891. okt. 20. » » S- ? 1890. jún. 12. » » //. 9 1894. máj. 18. » » ú c? 1895. júl. 7. » » 7- ? 1899. júl. 17. » » k. 9 1893. okt. 1. » » l. 9 1899. júl. 18. » » m. 9 ji LIV. 1889. aug. » » 11. cf juv. 1891. szept. 3. 19-5 %„ 19-5 %. 19-6 %, 18-5 %, 18-4 %-, 18-7 lm. 18-2 %, 18-4 lm . 19 %,, 18-4 %n. 18-5 lm, 19 %. 19 lm. 18-3 %u 18-9 %n, 17-8 %„ 18 %,., o. semipull. 1899. aug. 23. 13 III. Rend. ORDO CUCULIFORMES. Kakukok. Jellemek : A csőr többé-kevésbbé hajlott és tövénél kiszélesedő ; az orrlyukak nyílása kerek vagy hosszúkás. Az ínycsont kötött (dcsniog)iathus). A nyakcsigolyák száma 13 — 14 — 15. A mellcsont alsó széle (niargo posterioi- sterni) egy-egy bemet- széssel bir, mely széles oldalnyújtványt (trabecula laterális) alkot. A lábak fákon való ülésre és részben kúszásra alkalmasak; az ujjak száma 4, melyek közül kettő (a Il-ik és Ill-ik) előre, kettő (az I-ső és IV-ik) hátra irányult (zygodactyli) (1. ábra 185. old). A hüvelykujjba ?íflcxor longiis hallncis, a második, harmadik és negyedik ujjba a jiexor perforans digitoríiin vezet s e két ujj mozgató ín kereszteződése pontján egymással összekötött. A fartőmirigy csupasz. A szárny hosszú, hegyes; az elsőrendű evezők száma 10. A fark meglehetős hosszú; tollainak száma 8 — 10. Legtöbbnyire más madarak, főleg pedig az éneklő madarak fészkébe tojnak, tehát élősködnek. De ismerünk olyan fajokat is, melyek önmagok készítenek egy- szerű fészket s költik ki tojásaikat. Tojásaik szine a fajok szerint igen változó. A fiókák eleinte csupaszok és tehetetlenek. Földrajzi körük: az egész föld kerekségére kiterjed. Az ösmert fajok száma 247 (1. Sharpé, Hand-List B. 11. p. 152—175, 1900), melyek két alrendre és több családra oszolnak. Mi náhmk csak egy faj fordul elő. I. Család. Fam. Cuculidae. Kakukfélék. Cuculus. Linné, Syst. Nat. I. p. 168. (1766.) Typus : Cuculus canorus (Linné). CUCULUS CANORUS, Linné. Közönséges kakuk. Cuculus canonis, Linné, S^^st. Nat. I. p. 168. (1766.) Cuculus capensis, P. L. S. Mull., Syst. Nat. Suppl. p. 90. (1776.) Cuculus hepaticus, Sparrm., Mus. Carls. III. p. 55. (1789.) Cuculus rufus, Bechst., Nat. Hist. Deutschl. II. p. 1142. (1792.) Cuculus tristis, Hcrm., Observ. Zool. p. 131. (1804.) Cuculus borealís, Pali., Zoogr. RossoAs. I. p. 442. (1826.) Fam. Cuculidae. 185 Cuculus canorus, \ ^ , . > Brehm, Vög. Deutschl. p. 151—152. (1831.) Luculus ctnereus, J ^ ' ^ ' Cuculus longipeii7iis, Brehm, Naumannia, 1855. p. 271. Cjicuhis telephonus, Henie, Journ. f. Ornith. XI. p. 352. (1863.) Cuculus libanoticus, Tristr., Proc. Zool. Soc. 1864. p. 432. Cuculus canorus telephonus, \ Cuctclus canorus bo reális, J Stejn., Bull. U. S. Nat. Mus. No. 29. p. 224—227. (1885.) Cuculus poünsulac f Cuculus canorus Iába. Leírása: A ven hím fölül ólomszürkc, némi barnás árnyalattal; torka, feje oldalt, nyakeleje és begye világos hamuszürke ; mellének alsó része, hasa és alsó farkfedó'i fehérek, szürkés-barna harántcsikokkal ; elsó'rendű evezőinek belső zászlaján haránt elhelyezett hosszúkás fehér foltokkal ; farka szürkés-fekete, némi kékes-lila fénynyel, a tollak gerinczük és belső szegélyük mentén többé-kevésbbé szabály- talan fehér foltokkal tarkázottak ; a tollak csúcsa szintén fehér ; csőre feketés, száj- zuga élénk sárga; szeme és lábai sárgák. Hossza k. b. 35, szárnya 215 — 23, farka 17—18; csőre 2, csűdje \1 — 1-8. %. A vén tojó rendesen a hímhez hasonlít, a melytől azáltal különbözik, hogy nyakelején a szürke szín nem húzódik a melléig s begye tája többé-kevésbbé vörhenyessel árnyalt. Azonban ismerünk fölül egészen rókavörös, fejükön, hátukon, szárnyukon és farkukon, zöldes fényű feketével harántsávozottul tojókat is. A fiatalok fölül sötét barnás-szürkék, néha feketések zöldes fénynyel, a tollak hegye pedig többé-kevésbbé fehéren szegett néha rókavörössel harántsávolva ; nyakszirtükön fehér folttal bírnak; alul fehérek és szürkés-barnával harántsávozottak, mely sávok torkukon és begyükön legszélesebbek ; csőrük fekete, szájzuguk, és lábaik sárgák ; szemük barna. Földrajzi elterjedése : Európa, Ázsia és Afrika. Mi nálunk mindenütt közönséges; ápril második felében érkezik s szeptemberben költözködik el. 13* IV. Rend. ORDO PICIFORMES. Harkályok. E rend három jól határolt alrendre oszlik. Nálunk csak egyik alrendnek (Pici) vannak képviselői. A másik kettő dél-amerikai alakokat foglal magában. Összesen 508 faj ösmeretes (1 Sharpé Hand-List B. II. p. 194—236, 1900). I. Alrend. Sii bordó PICI.'' Valódi harkályok. Jellemek : A csőr vésöszerű, legtöbbnyire erős, egyenes. Az ínycsont kötött, a csúszó-niászó állatokéra emlékeztető, különös szerkezeténél fogva azonban külön névvel (sattrognathns) jelölik. A nyelv «féregszerü», hosszú, keskeny, hengeres, hegyes puha s szemölcsökkel és papillákkal dúsan ellátott ; hegye legtöbbször hátrafelé álló finom tüskékkel fegyverzett. A nyelv váza (os hyoideum) eltér a többi madarakétól, a mennyiben a váz testének (corpiis lingue) hátsó nyujtványa (proc. ufohyalis) hiányzik**; a nyelvcsont szarvainak csúcsfelőli (ceratobranchialis) része pedig igen hosszúra megnyúlt, ruganyos és a koponya két oldalára kunkorodik. A nyakcsigolyák száma 14. A mellcsont alsó széle (margó posterior sterni) négy bemetszésü (1. ábra). A lábak kúszásra alkalmasak; az ujjak száma rendesen 4, A Pía/s mariiiis niellcsontjának alsó széle. * V. ö. Shakpií, Rev. Rec. Att. Class. B. p. 84. (1891.) ''■* A harkályokon kívül még csak a Siila- és Rea-wkX hiányzik. 1 Q-y Fa,m. Picidae. ^°' kettő (ll-ik és Ul-ik) előre, kettő (1-sö és IV-ik) hátra irányult (zygodactyli) , néha azonban csak három ujj ok van. A fartőmirigy tollkoszorús. Az elsőrendű evezők száma 10, a kormánytollaké 12. Faodúkban fészkelnek és tiszta fehér fényes tojást raknak ; a fiatalok eleinte tehetetlenek, de csakhamar kúszásra képesek. Földrajzi körük: közel az egész föld kerekségére kiterjed, Madagaskar, Ausz- trália és Polynesia kivételével; azt mondják Egyptomban smcs képviselőjük. I. Család. Fam. Picidae, Harkályfélék, Az alcsaládok meghatározó táblázata : a. A farktollak kemények, ruganyosak, hegyesek . . Picinae (187. old.). b. A farktollak rendesek, puhák, végük kerekített . . I:yn£-mae (198. old.). Subfam. Picinae. A nemek meghatározó táblázata : a. Az uijak száma 4. a\ A mellső külső ujj hosszabb a hátsó külső ujjnál. a^. A tollazat egyszínű fekete, csak a fejen többé-kevésbbé vörös . , • • Picus (188. old.). /^2. A tollazat alap és föszine zöld vagy zöldes- szürke Gecinus (188. old.). b\ A mellső külső ujj rövidebb a hátsó külső ujjnál. A tollazat tarka : fehér, fekete és vörös. c\ A csőr tetőlapja a középormó két oldalán szélesebb és kevésbbé meredeken csap le (1. ábra 191. old.). Az első evező rövid, el- csenevészett. A tojó fején nincs vörös szín Dendi'ocopns[\9\.o\á. d'\ A csőr tetőlapja a középormó két oldalán keskenyebb és hirtelenebben csap le (1. ábra 196. old.). Az első evező hosszú, a máso- dik felénél hosszabb. A tojó feje is vörös Dendrocoptes {\96.o\á. b. Az ujjak száma 3 Picoides (197. old.). 188 Piciformes. Picus. Linné, Syst. Nat. I. p. 173. (1766.) Typus : Picus inartius, Linné. PICUS MARTIUS, Linné. Fekete harkály. Picus maríius, Linné, Syst. Nat. I. p. 173. (1766.) Dryocopus martius, Boie, Isis, 1826. p. 977. Dendrocopus martius, Brehm, Isis, 1828. p. 1274. Carbonarius 7>iartius, Kaup, Natürl. Syst. p. 131. (1829.) Dryotomus martius, Swains., Faun. Bor-Am. B. p. 301. (1831.) Dendrocopus piHctorum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 185. (1831.) Dryopicos martius, Math., N. Cass. Mém. Acad. Metz 1848—49. p. 322. Dendrocopus alpinus,\ ^ , ,^ ,. ^„ /nocrx ^ , \ Brehm, Voself. p. 67. (1855.) Dendrocopus jnger, J Picus niger, Dub., Ois. Em". p. 109. pl. CIX. (1862.) Driopicus, martius, d'Hamonvill, Cat. Ois. Fr. p. 10. (1876.) Leírása: A hím egyszínű fekete, bizonyos kékes fénynyel, különösen feje oldalán ; fejteteje a csőr tövétől egészen a nyakszirtig karminvörös ; a tollak töve szürke; csőre kékes-szarúszintí, töve felé többé-kevésbbé fehér; lábai kékes-ólom- szinűek; szeme sárga. Hossza k. b. 45, szárnya 24, farka 20, csőre 55, csűclje 3"5'^//i. A tojó a hímhez hasonlít, de feje is fekete, s csak nyakszirtje táján van egy vörös folt. A fiatalok szürkésfeketék, fejük vörössel pettyezett. Földrajzi elteijedése : A palaearktikus zónakör 38" és 60" közti területe (1. Hargitt, C. B. Br. Mus. XVÍII. p. 520, 1890). Magyarország magas hegységeiben állandó madár; őszkor és télen az alacsonyabb hegységeket, sőt a lapályos terü- leteket is fölkeresi. Gecinus. BoiE, Isis, 1831. p. 542. Typus: Gecinus viridis (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Nagyobb, a szárnya k. b. 16 %t ; a has többé- kevésbbé sötéttel inustrázott ; a hím és tojó fej- teteje vörös ; a hím kantárrésze is vörös fekete szegélylyel; a tojó kantárrésze egészen fekete . . viridis (189. old.). b. Kisebb, a szárny k. b. i^ %n\ a has egyszínű, mustrázat nélkül; a hím homloka tája vörös, a tojóé szürke camts (189. old.). Faw. Ficidae. 189 GECINUS VIRIDIS (Linné.) Zöld harkály. Picus viridis, Linné, Syst. Nat. 1. p. 175. (1766.) Picus persicus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 435. (1788.) Colaptes pinetonim, \ Colaptes frondtuni, { ^ , „ , ^ • . > Brehm, Isis, 1828. p. 1274. Lolaptes vtresceiis, j Colaptes viridis, ) Gecinus viridis, Boie, Isis, 1831. p. 542. Geciíius pinetonim, \ Gecinus frondium, ' Brehm, Vög. Deutschl. p. 197—199. (1831.) Gecinus virescens, 1 Malacolophus viridis, Swains., Class. B. II. p. 308. (1837.) BrachylopJms viridis, Járd., Nat. Libr. X. p. 355. (1839.) Picus karclini, Brandt, Bull. S. Ac. lm. St. Pet. IX. p. 12. (1842.) Chloropicus viridis, Malh., Picidae, II. p. lls. pl, LXXIX. (1862.) Gecinus saundersi, Tacz., Journ. f. Orn. XXVI. p. 349. (1878.) Gecinus í Picus) viridis, Reiser, Orn. Balc. II. p. 97. (1894.) Leírása: A vén hím fölül olajzöld deréktáján és felső farkfedó'in aranysárgába hajló; fejteteje karminvörös, közbe közbe a tollak kékes-szürke színe kilátszik; csőre tövénél, szeme előtt és alatt fekete; kantárrésze karminvörös, fekete tollakkal sze- gélyezve ; alul az egész madár olajzölddel árnyalt szürke, hasán, lágyékán és alsó farkfedő tollain zöldes-szürke foltokkal és V-alakú haránt sávokkal mustrázott ; elsőrendű evezőinek külső zászlaja koczka-alakú fehér foltokkal tarkázott ; az evezők belső zászlaján tojásdad fehér foltokkal ; farktoUai barnák, zöldes-szürke harántcsíkokkal ; alsó szárnyfedői sárgás-fehérek, sötét harántcsíkokkal ; csőre kékes- fekete, alsó kávája töve többé-kevésbbé sárgás; szeme fehér; lábai sötét kékes- szürkék. Hossza k. b. 32, szárnya 16— 16'5, farka 10"5, csőre 4, csűdje 27 %. A véli tojó kantárrésze egészen fekete, különben a hímhez hasonlít. A fiatalok fölül többé-kevésbbé fehérrel és világos zölddel, alul pedig végig sötét színnel erősen tarkázottak ; fejtetejük kevésbbé élénk vörös. Földrajzi elterjedése : Egész Európa északra mintegy a 60"-ig, továbbá Kis-Ázsia és Perzsia (1. Hargitt, C. B. Br. Mus. XVIIl. p. 39, 1890). Magyarországon minde- nütt közönséges és állandó madár. GECINUS CANUS (Gmel.). Szürke harkály. Picus canus, Gmel., Syst. Nat. I. p. Picus norvegicus, Lath., Ind. Orn. I. p. 236. (1790.) Picus viridi-canus, Mey. & Wolf, Taschenb. I. p. 120. (1810.) Picus chlorio, Pali.. Zoogr. Rosso-As. I. p. 408. (1811.) Picus caniceps, Nils., Orn. Succ. I. p. 105. (1817.) Colaptes canus, \ Colaptes viridi-canus, \ Brehm, Isis, 1828, p. 1274. Colaptes caniceps, ) Gecinus canus, Boie, Isis. 1831. p. 543. 190 Piciformes. Gecinus viridi-camis, 1 „ , ^ Gecinus caniceps, / ^^■^^'^' ^""- ^^^^^^^hl. p. 199-201. (1831.) Malacolophus canus, Swains., Class. B. II. p. 308. (1837.) Picus canus Jessoeusís, \ „■. „ . . „., / Stejn., Troc. U. S. Nat. Mus. 1886. p. 106— lo: Fictis canus perpalhdus, j ^ ' Gecinus canus lába. Leírása : A ///;;/ fölül olajzöld, deréktája és felső farkfedői sárgába árnya- lódnak; feje és nyaka hátsórésze szürke; homlokán nagy karminvörös folttal ; mely a fej közepéig terjed ; alul szürke kevés zöldes árnyalattal ; torka világosszürke, kantár táján és szeme előtt hosszúkás fekete folttal ; szárnyának mustrázata hasonlít a zöld harkályéhoz ; farka zöldes-barna alig észrevehető haránt sávozással ; a szélső tollak alul világosabbak mint a közbülsők; csőre szürkés-szaruszinü ; lábai sötét ólomszürkék; szeme fehéres rózsaszínű. Hossza k. b. 28; szárnya 14-5 — 15, farka 10-5-11, csőre 3-7, csűdje 25 %k A tojo a hímhez hasonlít, fején azonban hiányzik a karminvörös homlokfolt; az egész fejtető szürke s tollainak gerincze mentén feketével hosszsávozott. Földrajzi elterjedése: Hargitt szerint (C. B. Br. Mus. XVIII. p. 54, 1890.) Európa legnagyobb része, Dél- és Kelet-Szibéria, Mandzsúria, Corea, Mongólia, Eszak-Khina és Jeso-sziget. Magyarországon nagyobb erdőségekben, mindenütt előfordul a hegyvidéke- ken pedig nagyon közönséges és állandó madár. A Magyar Nemz. Múzeum gyűjteményébe számos példány került az ország különböző részeiből. Van többek között egy igen érdekes pár, melyet Danford C. G. gyűjtött Malomvizen, Hunyad vármegyében 1893. máj. 23-án; mind a kettő színbeli eltérés és pedig vörös árnyalatú (erythrisnms) ; hátuk szürkés-zöld kevés hamvas árnyalattal, nyakuk, begyük, szárnyuk és farkuk rozsdaszinű ; nevezetes hogy a tojó homlokát néhány karminvörös toll díszíti. Fani. Picida^e. 191 Dendrocopus. KocH, Syst. baier. Zool. I. p. 72. (í816.) Typus ; Dendrocopus major (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A hát és deréktáj egyszínű fekete. á^. A hasoldal többé-kevésbbé bó'rszinű barnával árnyalt major (191. old.). b"". A hasoldal tiszta fehér subsp. cissa (193. old. /?. A deréktáj tiszta fehér, vagy fehér fekete haránt- csíkokkal tarkázott. c^. Kisebb, a szárny 10 %i-nél rövidebb. A hím homloka és fejteteje vörös, a tojóé fehér . . . vtinor (194. old.). d^. Nagyobb, a szárny 14 7m-nél hosszabb. A hím fejteteje vörös, a tojóé fekete. a\ A deréktáj tiszta fehér leuconotus (195. old.). b'-. A deréktáj fehér, feketével harántcsíkolt lilfordi (195. old.). DENDROCOPUS MAJOR (Linné). Nagy tarkaharkály. Picus major, Linné, Syst. Nat. I. f). 176. (1766.) Dendrocopus major, Koch, Syst. bair. Zool. I. p. 72. (1816.) Dryobates major, Boie, Isis, 1828. p. 326. Picus piuctorjim, \ Picus pityopicus, \ Picus frondium, | ^"'h"^- ^ög. Deulschl. p. 187-189. (1831.) Picus moniaftus, ) Picus brevirostris, Rcichcnb., Scans. Picinae. p. 365. Tab. DCXXXIII. fig. 4212. (1854.) Picus luconim, 1 „ , .,, ,^ ^., \ Brehm, Vogelf. p. 69. (1855.) Picus sordidus, j o i . / Dcudrocűpus major csőre fölülről tekintve. Leírása : A vén hím fejeteteje, háta, deréktája, felső farkfedöi és középső fark- toUai feketék; homloka fehér, főleg a csőrhöz közel eső részén többé-kevésbbé gesz- tenyebarnával árnyalt ; nyakszirtje karminvörös szalaggal díszített ; válltollai fehérek ; szárnya fekete, evezőinek külső és belső zászlaja fehér foltokkal tarkázott; alul az 192 Piciformes. egész madár többé-kevésbbé börbarnával árnyalt fehér ; hasa közepe és alsó fark- fedői karminvörösek ; pofatája és nyaka-oldala fehér; a szájzugtól kiinduló fekete sáv fülfedöi mögött két ágra oszlik egyik keskenyebb s a nyakszirt — a másik szélesebb s a nyak oldalán rézsútosan a mell felső' részére megy ; szélső farktoUai fehérek s fekete harántcsíkokkal tarkázottak, csőre és lába kékes-szaruszinű ; szeme vörös- barna vagy karminvörös. Hossza k. b. 26, szárnya 13 — 14'5, farka 10 — 11, csőre 2-8—3, csüdje 2 %<. A vén tojó a hímhez hasonlít, de fején hiányzik a vörös nyakszirt szalag. A fiatalok fejteteje vörös, nyakszirtjük fekete ; máskülönben a vénekhez hasonlók. Földrajzi elterjedése : Európa és Észak-Ázsia. Mi nálunk mindenütt közönséges állandó madár. A Magy. Nemz. Múzeum példányai : A) Külföldi példányok : a — b, c?9 Wermland, Svédország 1895 — 96 jan., november. c — í/, S9 Hannover, e—fi ripicus medius, Bp., Consp. Yol. Zygod., p. 8. No. 52. (1854.) Picí(s roseiveu/ris, ) „ , ,^ ,^ , } Brehm, Vogelf. p. 70. (1855.) Picus meridioiialts j Dendi-ocoptus medius, Cab &. Hein, Mus Hein. IV. p. 41. (1863.) Dciidrücoptes medius csőre fölülről tekintve. Leírása: Fölül barnásfényű fekete; homloka barnásfehér; fejteteje selyem- fényű világos karminvörös ; szárnya fekete fehér szalagokkal tarkázva ; válltollainak egy része fehér ; négy középső farktolla fekete ; a szélsők fehérek, hegyük felé sárgás-vörössel árnyaltak és fekete haránt szalagokkal mustrázottak ; pofatája, torka, begye és nyaka oldala fehér; fülfedöi alatt nagy fekete folttal, mely a mell felső részére lehúzódik; melle és hasa többé-kevésbbé élénk sárgával árnyalt fehér, oldalain keskeny fekete hosszsávokkal tarkázott ; alsó farkfedői és hasa közepe rózsaszínű; csőre és lábai kékes-szürkék; szeme karminvörös. Hossza k. b. 21 — 22, szárnya 12 — 125, farka 9, csőre 2, csűdje 1'7 %i. A hnn és tojó egyforma ; a fiatalok a vénekhez hasonlítanak, de fehér mus- trázatuk kénsárgával árnyalt. Földrajzi elterjedése: Angolország kivételével egész Európa egészen a Kauká- zusig. Nálunk mindenütt előfordul és állandó madár. Dendrocopus major és Dendrocoptes medius keresztezése: A Magyar Nemzeti Muzeumben van egy fiatal példány, melynek feje tisztán a Dendrocopus major-é ; háta részben, hasa oldala pedig egészben a Deiidrocoptes médius-é. Ezt a különös példányt 0-Gradina környékén 1892 május 18-án lőttem. Egész fészekalj (4 drb) volt együtt, melyek mind egymáshoz hasonlítottak. Fson. Picidae. 197 Picoides. Lacép., Mém. de l'Institute, Paris III. p. 509. (1801.) Typus: Picoides tridaciylus (Linné). PICOIDES ALPINUS, Brehm. Középeurópai háromujjú harkály. Piciis tridactyliis (nec Linné) Auet. plur. Picoides iridaciyhis, (ncc Linné) Auct. \A\.\x. — Frivaldszky, Aves. Hung. p. 105. (1891.) — Madarász, Erláut. ect. p. 95. (1891.) Picoides alpimts, Brehm, Vög. Deutschl. p. 194. (1831.) Picoides nwiitanus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 194. (1831.) Apicrnus alpimis \ ^^^^^^^^^^^ ^^.^^^^ Picinae Tb. DCXXXI. fig. 4199—4202. (1854.) Apienttts monianus, ) Picoides longirosíris, Brehm, \'ogelf. \i. 71. (1855.) Picoides tridaciylus, Hargitt. Cat. B. Br. M. XVIII. p. 275. (1890.) (partim). Leírása: A liiin homloka szüfkés-fehér, a tollak töve fekete; fejteteje arany- sárga, a tollak töfele fekete és fehér; nyakszirttája kékbefénylö fekete; nyak- hátulja fehér, mely kis-ujjnyi széles szalagban végig fut a háton; hátoldala, válla, és felső farkfedői feketék, mely utóbbiak néha fehérrel pettyezettek ; szárnya fekete, evezőinek külső zászlaján koczkaszerű. belső zászlajának szélén pedig többé- kevésbbé kerekded fehér foltokkal ; hat középső farktoUa fekete, a szélsők sárgás- fehérek és fekete haránt szalagokkal mustrázottak ; feje és nyakoldala valamint alul a madár fehér; szeme alatt a fülfedőkön át szélesebb fekete sáv vonul a nyak olda- lára, kantárrészén pedig az előbbivel párhuzamosan egy keskenyebb szintén fekete sáv, mely elöl a mell felső részéig húzódik ; melle, hasa oldala és alsó farkfedői fekete sávokkal, szalagokkal és háromszögű foltokkal erősen tarkázottak ; csőre és lábai kékes-szaruszinüek ; szeme kékes-fehér. A tojó fejteteje világos ezüstszürke, máskülönben teljesen a hímhez hasonlít. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa s Közép-Ázsia mérsékelt zónáján keresztül az Amur tartományig. Magyarországon, magas hegységek fenyves vidékein állandó. A Magyar Nemzeti Múzeumban lévő honi példányok : a — c. c? d' 9 Zubercc, Árvamegj^e, 1890. decz. d. 9 Oravic, Árvám egye, 1880. e. ? Felső-Magyarország. Csató János gyűjteményében lévő példánj^ok : a. d Ilva (Maros-Torda), 1898. ápr. 28. b. d Retyezát (Hunyadmegye), 1863. máj. 28. c. ? Retyezát (Hunyadmegye), 1864. jún, 14. Jegyzet. A palaearktikus zónakörben előforduló háromujjú harkály földrajzilag jól hatá- rolt három különálló formára oszlik. Az első vagy tipikus forma a Picoides tridaciylus (Linné) (= Picoides septentrio7iatis, Brehm) Észak-Európában és Észak-Ázsiában honos, has-oldala kevésbbé erősen mustrázott, mint a második vagy Közép-Európai formáé Piciodes alpitms, Brehm, melynek has-oldala durván és sűrűn mustrázott. A harmadik forma: Picoides crissoleucus, Bp. 198 Piciformes. Dél-Szibériában és- Kamtschatkában él s ennek hasoldala tiszta fehér s csak imitt-amott keskeny hosszfoltokkal silányan mustrázott. Nálunk csak a közép-európai forma Picoides alpiiius, Bkehm honos. ScHMroHOFFENi uovAG TscHusi ViCTOR Úr gyűjteményében foglalt példányait tanulmány végett szives volt hozzám küldeni. Példányai a M. N. Múzeum honi példányaival teljesen egyeznek. Mindannyian a Picoides alpiims Bu. jellemeit viselik magukon. Tscnusi példányai a következők: a—d. S^ Glitt bei Solka, 1894. márcz. 10, ápr. & Herbst. e. ($ Obernhof bei Urlichesberg, 1900. jan. 17. f. ? Galizien, 1897. szept. g—h. c?? Kubani (Bohmerwald), 1897. ápr. 7. /. ^ Schienkenwald bei Hallein, 1896. máj. 12. k—l. d'? Hallein, 1892. decz. 27. m—o. c^9 & juv. Oravic, Ob.-Ungarn, 1882, 1885, 1886, jan., jul. & aug. /. 9 Travnik, Bosnia. Subfam. lynginae. lynx. LhNNR, Faun. Suec. no. 97. (1746.) Typus : fynx torqiiiUa^ Linné. lYNX TORQUILLA, Linné. Nyaktekercs. Yuiix iorqiiilla, Linné, Syst. Nat. I. p. 172. (1766.) lynx torquilla, Licht.st., Cat. Rev. Nat. Rariss. Hamb. p. 15. (1793.) Picus iyjix, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 416. (1826.) jynx punc a a, y Brehm, Vog. Deutschl. p. 203. (1831.) Jynx aroorea, ) Yuiix japonica, Bp., Consp. Gm. Av. I. p. 112. (1850.) Jiuix iorquilla, Reichenb., Scans. Picinae. p. 431. pl. DCXIX. fig. 4125—4126. (1854.) Jjinx japonica, Reichenb., ibid. p. 432. (1854.) Junx major, Brehm, Vogclf. p. 73. (1855.) Tiinx iorquilla, 1,^,„tt- »» tt- . . \ Cab. & Hcm., Mus. Hem. IV. p. 4. (1863.) hínx japomca, ) Leírása: Fölül .szürke, barnával, feketével és agyagsárgával tarkított, nyak- szirtjétöl háta közepéig többé-kevésbbé széles fekete sávval ; szárnya agyagsárga, fehér és fekete foltokkal ; evezői barnák, külső zászlójukon négyszögletes, belső zászlajuk szélén pedig kerekded agyagsárga foltokkal tarkázott; farka szürke, barnás és feketés zigzugvonalkákkal márványozott és többé-kevésbbé szalagozott; torka agyagsárga, keskenyen feketével harántsávozott ; melle, hasa és alsó fark- fedői fehérek agyagsárgával többé-kevésbbé árnyaltak és barna Y-alakú rajzokkal, majd pettyekkel és harántsávokkal mustrázottak ; csőre és lábai szarúszintíek ; szeme barnássárga. A ///;// és tojó egyforma; ?l fiatalok hasán kevesebb rajz van, különben a vének- hez hasonlítanak. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, Ázsiának nagy része és Afrikának északi része. Magyarországon mindenütt gyakori. Áprilisban érkezik és szeptemberben vonul téli tartózkodási helyére. V. Rend. ORDO STRIGIFORMES. Baglyok. A baglyokat méj^ csak nem régiben is a nappali ragadozókkal egyazon rendbe (Ordo: Accipitriformcs, s. Accipitres, Rapaces, Raptatores) sorozták s csak mint alrendet (subordo : Striges) különböztették meg a rendszertanban A legújabb időben azonban, biológiájukat és különösen morphologiájukat tekintve, a nappali ragado- zóktól egészen elkülönítik s részükre külön rendet állítottak fel (Ordo : Strigiformcs). Sharpé a british katalógusban (Cat. B. Br. Mus. II. p. 1, 1875), továbbá a Buda- pesten tartott Il-dik nemzelk. ornith. kongresszus alkalmával megjelent kitűnő dolgozatában (Rev. Rcc. Att. Class. B. p. 79, 1891) a baglyokat még alrendnek tekinti, azonban a múlt évben megjelent nagyszabású munkájának első kötetében (Hand-List B. I. p. 280, 1899) Pycraft (A contribution toward our knowledge at thc morphology of the üwls, Trans. Linn. Soc. Zool. p. 223 — 275, pls. 24—29. 1898) és mások nyomán már külön rendbe sorozza őket. y elleniek: A csőr erős, vaskos; a felső káva ormój a csaknem félkörben lefelé hajlott és hegyes csúcsban végződik; a felső káva töve viaszhártyával ellátott, melynek mellső részén foglalnak helyet az orrlyukak, melyeket legtöbbnyire sürü serték födnek. Az inycsont kötött [liesmognatlms). A nyakcsigolyák száma 14 — 15. A mellcsont alsó széle {niargo posteríor stcrni) a Strigidae család tagjainál osztatlan (1. ábra 201. old.), míg a Bubonidae család tagjainál többszörösen beöblösödik (1. ábra 211. oldal). A villacsont (furcula) mellső része amazoknál a mellcsont tarajához forradt, emezeknél pedig szabadon áll (1. ugyanazon ábrákat). A csüd a lábszárhoz képest rövid. Az ujjak száma négy, három előre, a hüvelyk hátra irányult, de a külső (IV-dik) ujj hátrafelé is hajlítható (ektamphiboli). Aflexor longus hallucis ujjmozgató ín a hüvelykbe, a flexor perforans digituruvi a három mellső ujjba vezet.* A szemek * A baglyok boncztanáról 1. bővebben: I". E. Bííddard, On the Classification of the Striges, Ibis, 1888. p. 335. 14 200 Strigiformes. nem oldalra, hanem előre néznek s arczkoronggal vannak körülvéve, melynek szélén apró kemény és hajlott tollak sorakoznak. A tollazat sürü, puha és nagyon pelyhes. Rendesen odúkban, épületekben, de néha földön is fészkelnek. Tojásaik for- mája gömbölyded, szinük tiszta fehér. A fiókák kezdetben sürü pelyhekkel borí- tottak, tehetetlenek és szüló'ik hosszú ideig gondozzák ó'ket. Az egész földkerekségén elterjedtek. A ma élö ösmert fajok száma 316 (lásd Sharpé, Hand. List. B. I, p. 280—302. 1899). A családok meghatározó táblázata: a. A középső ujj a belső ujjal egyenlő hosszú, s karmának belső széle fürészes. A mellcsont alsó széle osztatlan; a villacsont a mellcsont tarajához forradt (1. ábra 201. old.) Strigidac (200. old.). b. A középső ujj a belső ujjnál hosszabb ; karmának belső széle sima. A mellcsont alsó széle bemetszett ; a villacsont nincs a mellcsont tarajához forradva (1. ábra 211. old.) Buboiiidac (202. old.). I. Család. Fam Strigidae. Gyöngybagolyfélék. Strix. Linné. Syst. Nat. I. p. 131. (1766.) Typus : Strix flamnica, Linné. * * Linné, Syst. Kat. Xll-dik kiadásában csak 12 bagoly fajt ismertet, melyeket mind a St7-ix nembe soroz. E baglyokat kétféleképen osztályozza, t. i. fülszcrü pamattal rendelkezőkre i«Aiiriciilatae pCfiHis miricularum insíar exstanHtim-i>) és fülpamat nélküliekre {i-Iiiauricu/alae^). Ezekben Linné úgy látszik némileg kortársának BkissoN-nak befolyása alatt állt, kinek 1760-ban megjelent «Ornithologie» L kötetében a baglyok két nemre (füles és nem füles baglyokra : Asío és S/rix) osztatnak. Későbbi szerzők, ú. m. Savigny, Cuvier, Stephens és Büie a Linné féle fajokat mind más és más nembe sorozták, úgy hogy az eredeti S/rzx-nemhen tulaj donképen egy sem maradt. Már most újabban vita támadt az iránt, vájjon melyik faj tekintendő a S/rzx-nem typusának. Némelyek azt vitatták, hogy a óy;7:v-nemnek typusa az erdei bagoly a LiNNÉ-féle ^/r/.v alaco {Sírix stridiila), mivel a BsissoN-féle .SV/'z':r-genus tisztán az erdei bagolyra illik ; mások pedig a Strix flainmea mellett kardoskodtak. Ama kimerítő viták után, melyeket Salvin (Ibis, 1875. p. 66—67. Note), Sharpé («Contribution to a History of the Accipitres. The Genus Strix of Linnaeus, and its Type». Ibis, 1875. p. 324—328) és A. Newton («0n the Assignation of a Type to Linnaean Genera, with especial rcferencc to the Genus Strix». Ibis, 1877. p. 94 — 105) folytattak, arra a meggyőző- désre jutunk, hogy a Strix genus typusának egyedül a Strix flammca tekinthető. Fani. Striaidíie. 201 STRIX FLAMMEA, Linné. Gyöngybagoly. * Sfrix flammea, Linné, Syst. Nat. I. p. 133. (1766.) Aluco albus, Gerini, Orn. Meth. Diir. 1. p. 89. pl. LXXXXII. (1767.) Strix álba, Scop., Ann. I. p. 21. (1769.) Aluco flammtus, Flemming, Brit. An. I. p. 157. (1828.) Stríx giitlala, Brehm, Vög. Deutschl, p. 106. (1831.) Eiistrix flammea, Webb. & Berth., Orn. Canar. p. 8. (1841.) Stridicla flammea, Selys-Longsch., Faun. Belg. p. 60. (1842.) S/ríx foensis, Frascr, Proc. Zool. Soc. 1842. p. 189. S/rix glaucops, Kaup, Contr. Orn. p. 118. (1852.) Stríx africana, Bonap., Rev. ct Mag. Zool. 1854. p. 540. Strix guttata, Strix adspersa, Strix margaritata, Strix maculata, Strix splendeiis, Strix flammea obscura, Strix flatnmea vulgáris, Strix flammea adspersa, Strix paradoxa, Strix Kirchhofl[ii, Strix flammea var. meridioiialis, Frivaldszky, Av. Hung. p. 28. (1891. Strix flammea meridionalis, Erlang., Journ. f. Orn. p. 477. (1898.) Brehm, Vogelfang. p. 40. (1855.) Brchm, Naumannia. 1858. p. 214 — 220. Stríx flammea mellcsontja. Leírása: Alapszíne fölül hamvas.szürke, imitt-amott narancsszínbe hajló bó'r- sárgával kevert, az egyes tollak sűrű, szakadozott fehéres vonalkákkal és hegyükön feketén szegett fehér gyöngyfolttal tarkázottak; evezői, belső zászlajának szélét kivéve, mely fehér, rozsdasárgák és barna vagy szürke harántszalagokknl niustrá- Természetrajzi könyvekben ldngbagoly-n2.V. is nevezik, de ez a név a latin névnek rossz fordítása, a mennyiben flammea nem a flamma = láng, hanem flammeum = sárgás szóból szár- mazik, 1. Salvadori, Ibis 1886. p. 377. 14' 202 Strigiformes. zottak; arcza barnán árnyalt fehér, az arczkorong szélén barnás-sárga vagy sárgás- barna selyemfényű sürü apró tollak sorakoznak; hasoldala rozsdasárga, apró fekete foltokkal gyöngyözött; szeme és karmai feketés-barnák; csőre világos sárgás szaru- színű. Hossza k. b. 32 — 33, szárnya 27 — 28"5, farka 125 — 13'5, csó're ormója (a homloktól) 3'5, csűdje 5"5 %. A hím és tojó egyforma; a fiókákat liófehér pelyhek borítják; szemük táján barnás árnyalattal és arczkorongjuk szélén ezüstfehér színnek Földrajzi elterjedése : Európa és Észak-Afrika. Magyarországon mindenütt egyaránt gyakori ; elhagyott épületekben, templomtornyokban költ. Állandó madár- A gyöngybagolynak kétféle színváltozata ösmeretes, az egyik sötét, melynek leírását fölül adtuk, a másik világos, a mikor a hátoldalon lévő' narancsszínbe hajló börsárga szín lép eló'térbe s alul az egész madár tiszta fehér, néha gyenge sárgás fuvalattal; az arczkorong széleit pedig ezüstfehéres tollak környezik. Magyarországon leginkább a sötét változattal találkozunk, de azért néha az utóbbi is eló'fordul. A M. N. Múzeumban Magyarországból az ilyen világos tollazatú példányunk van, melyet Kuchta Sámuel Nógrádmegyében, 1851 február havában ló'tt. II. Család. Fam Bubonidae. Fülesbagolyfélék. A nemek meghatározó táblázata: a. A viaszhártya duzzadt; az orrlyukak kerekdedek. a^. A lábujjak inkább szorszerű tollakkal kevésbbé sűrűn borítottak. a^. Kisebb (verébnagyságú): a szárny 11 %i-nél nem hosszabb Glaucidiiim (203. old.). b^^. Nagyobb: a szárny 15 %.-töl feljebb . . Athene (204. old.). Z'^ A lábujjak tollakkal sűrűn borítottak Nyctala (205. old.). b. A viaszhártya nem duzzadt; az orrlyukak tojás- formájúak. c^. Fülszerü tollpamat nélkül. c^, Kevésbbé határozott arczkoronggal Surnia (206. old.). d^. Határozott arczkoronggal Synmivi (207. old.). d^. Alig észrevehető fülszerű tollpamattal ; a toUa- zat alapszíne hófehér Nyctea (209. old.). e^. Határozott fülszerű tollpamattal. e'^. A csűd tollas; az ujjak csupaszok Scops (210. old.). f^. A csűd és ujjak egyformán sürü tollakkal borítottak. Fa,m. Bubonidae. 203 a''. Határozott arczkoronggal, a mely a szem alatt és fölött körülbelül egyenlő térfogatú Asio (211. old.). b''. Kevésbbé határozott arczkoronggal, melynek szem alatti térfogata nagyobb, mint a szem fölötti részé Bzíbo (213. old.) Glaucidium. BoiE, Isis, 1826. p. 976. Typus : Glaucidiniii passcTiinini (Linné). GLAUCIDIUM SETIPES n. sp. Magyarhoni törpekuvik. Glaucidium passeriituiii (ncc Linné), Frivaldszky. Avis Hungariac p. 24. (1891 .), Madarász, Erláut. p. 64 (1891) ct Auct. plur. \ Glaucidiiiin setipcs magyarhoni példány lába. Glaucidium passerinum svédországi példány lália. Glancídio passcrino Linn. simile, sed striis fuscis abdoiiiiiialibus disfinctis, a colore albo ntagis discretis^ plnmibiis nasalibus obsairioribtts digitisquc brevibus et parchts plimiosis, fci'C setosis diversíini. Leírása : Fölül, néha vörhenyes árnyalatú, sötétbarna, többé-kevésbbé fehéres vagy sárgás pettyekkel tarkázott; a pettyek legsűrűbben homloka táján, legritkábban háta közepén sorakoznak; nyaka hátsó részén többé-kevésbbé nagy fehér folttal; farka barna, öt fehér harántcsíkkal; a tollak hegye fehér; orrsertéi barnák; pofatája és alul a madár tisztafehér, barna mustrázattal; pofatáján és mellén liarántcsíkolt, hasán hosszsávozott; csüdtollai fehérek, barna harántcsíkokkal; lábujj-tollai igen rövidek, szörszertaek és piszkos fehér szinííek; csőre világos vagy sötét szaruszínű; karmai feketék; szeme sárga. Hossza k. b. 16 --17, szárnya 96 — 107, larka 60 — 7; csőre ormója (a homloktól) 1*5; csűdje r4 %i. A hím és tojó egyforma. A fiatalok tollazata (a pelyhes állapot után) a vénekéhez hasonlít, de a fejtetön és a háton világos pettyezésnek semmi nyoma, a hasoldal savai pedig sűrűbbek és szélesebbek. E faj, mely az Észak-Európában élő G/aucidiuni passerinum déli formájának tekinthető, Magyarországon a fenyvesekkel borított magas hegységekben tartózkodik^ a hol egyszermind állandó madár. 204 Strisiform es. A M. N. Múzeum példányai : a ' b. (^ Zólyommegyc, 1844. c. ? Magyarország, 1867. ápr. d. d Szepesmegye, 1847. e. — Fogaras, 1891. jan. 10. /. jiiv. Breznóbánya, 1 844. ^. c? Vistisora (Fogarasmegye), 1889. aug. 6. k. d Polhora (Nógrádmegye), 1835. aug. 6. Athene. BoiE, Isis, 1822. p. 549. Typus: Athene noctua (Scop.) ATHENE NOCTUA (Scop.). Kuvik. * Noctua vulgáris, Gerini, Orn. Meth Dig. p. 87. pl. LXXXVI. (1767.) Strix noctua, Scop., Ann. I. p. 22. (1769.) Strix nudipes, Nilss., Orn. Suec. I. 68. (1817.) Athene passerina, Boie, Isis, 1822. p. 549. Strix psilodactyla, Nilss., Skand., Faun. p. 88. (1824.) Carine noctua, Kaup., Natürl. Syst. p. 29. (1829.) Siirnia noctua, Bonap., Oss. Regn. Anim. p. 48. (1830.) Noctua nudipes, Gould, B. Eur. I. pl. 48. (1837.) Scotophilus nudipes, Járd., Brit. I^,. I. p. 274. (1838.) Athene noctua, Bp., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 6. (1838.) Syrnia psilodactyla, Macgill, Brit. B. III. p. 417. (1840.) Athene psilodactyla, \ Athene iftdigena, \ Brehm, Yogclf. p. 37. (1855.) Brehm, Naumannia 1858. p. 222—227. Athene major, Athene passerina psilodactyla, Athene passerina vulgáris, Athene passeritia leucophrys, Athene Vidali, Athene ijitercedcns, Noctua veterum, Schleg., Mus. Pays-B. Striges p. 28. (1862.) Noctua minor, Degl. & Gerbe, Orn. Eur. I. p. 122. (1867.) Athene noctua lába. Tájszólás szerint: Csuvik; a nép halálmadárnak is hívja. F'am. Bubonidae. 205 Leírása: Fölül sötétbarna tojásiormájú fehér foltokkal tarkázott, e foltok a nyak hátoldalán szakadozott kettős szalagot, a farkon pedig négy haránt csíkot alkotnak; szeme körül, fülfedöi alatt, tokáján és begyén többé-kevésbbé tiszta fehér, fülfedöi és torka táján barnán tarkázott; melle és hasa fehér, barna foltokkal és széles hosszsávokkal mustrázott; alfeltája, alsó farkfedöi, csűd- és ujjtollai piszkos fehérek; csőre sárgás szaruszínű, szeme világos barna; karmai feketék. Hossza k. b. 24-28, szárnya 15- 18, farka 8-5—9, csőre ormója (a homloktól) 2, csíídje 3 %-. A ///;;/ és tojó egyforma ; a fiókák eleinte hófehér sürü pelyhekkel borítottak, első tollruhájokban a vénekhez hasonlítanak, de muslrázatuk elmosódottabb, külö- nösen hasoldalukon. Földrajzi köre: Közép- és Dél-Európa. Magyarországon mindenütt gyakori és állandó madár. Jegyzet. iMagyarországon főleg a tipikusan színezett példányokkal találkozunk. Az erdélyi részeken valamivel világosabbak és inkább vörhenyes árnyalatúak fordulnak elő, a melyek azonban nagyon távol esnek a mediterrán formától vagyis az úgynevezett A/he/ic g/aHx-\.ó\. Nyctala. Bkiihm, Isis, 1828. p. 1-!71. Typus : Nyctala teiignialini (Cmll.) NYCTALA TENGMALMI (Gmel.) Gatyás kuvik. Slrix tenginalmi, Gmel., Syst. Nat. I. p. 291. (1788.) Sírix dasypus, Bechst., Naturg. Deutschl. II. p. 972. (1805.) Atheiie leiigmalmi, Boie, Isis, 1822. p. 549. Nyctale planicips, \ Nyctale pinelorum, ' Brchm, Isis, 1828. p. 1271. Nyctale abietiivi, I Aegolhis tengmalmi, Kaup, Natürl. Syst. p. 34. (1829.) Núclua tengmalmi, Cuv., Regn. An. I. p. 345. (1829.) Ulula tengmalmi, Bp., Oss. Regn. An. Cuv. p. 53. (1830.) Syrnium tengmalmi, Eyton, Hist. Rar. Br. B. p. 90. (1836.) Nyctala tengmalmi, Bp., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 7. (1838.) Strix fronialis, Lichtst., Abh. Acad. Berlin. 1838. p. 430. Nyctale dasypus, Gray, List Gcn. B. p. 6. (1840.) Nyctale pirtetorum, \ Nyctale abietum, j Nyctale planiceps, | Brchm, Vogelf., p. 38. (1855.) Nyctale minor, Nxctale Baedekeri, 206 Strigiformes. Nyctala íeng/na/mi lába. Leírása: Fölül barna, homloka és arczkorongjának széle sötétbarnával szegett tiszta fehér gyöngyalakú foltokkal, feje teteje és köpenye szabálytalan fehér foltokkal tarkázott; farka öt keskeny szalaggal; arczkorongja fehér; szeme előtt és szemhéja fekete ; torka barnás, hasoldala fehér, barna rajzokkal tarkázott ; a csüd- és ujjtollai szennyes fehérek barna mustrázattal ; szeme világos sárga, csőre szennyes sárga, karmai feketék. Hossza k. b. 26, szárnya 16*5 — 175, farka 16-5 — 17-5, csőre ormója (a homloktól) 2*2, csűdje 2*4 %-. A hí7U és fojó egyforma ; a fiókákat szürkésbarna pelyhek födik. Fölíh-ajzi elterjedése : Észak- és Közép-Európa továbbá Észak-Ázsia. Magyar- országon a Kárpátokban él, a hol állandó madár; az erdélyi havasokon ritkább. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. ? Szepesmegye, 1837. oktb. 14. b. S Tátrafüred, 1842. oktb. 24. c. ^ Árvamegye, 1880. oktb. 10. d. 9 Szépviz, Szt-Mihály (Csikmegye), 1899. nov. 22. Ezeken kívül Frivaldszky Aves Hungáriáé »-ban, még a következők vannak fölsorolva Magyarországból: (S Bresznóbánya ; ? Lomniczi hegy 1828 szeptb. 3; 9 Losoncz ; 9 Liptómegye 1837. oktb. 16. Az ugyanott fölsorolt Szepesmegyében 1837. június 20-án és Budapesten 1886-ban lőtt fekete példányok az Athenc noctiia fajhoz tartoznak. Surnia. DuMÉRiL, Zool. Anal. p. 34. (1806.) Typus : Sur)iia nhila (Linné). SURNIA ULULA (Linné). Karvaly-bagoly. Strix ulula, Linné, Syst. Nat. I. p. 133. (1766.) Siirnia funerea, Duméril, Zool. Anal. p. 34. (1806.) Slrix nisoria, Mcy. & Wolf., Taschenb. I. p. 84. (1810.) Sírix doliata. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 316. (1826.) Noctua nisoria, Cuv., Regne An. I. p. 344. (1829.) Nycíliierax nisoria, Meves, Öfv. Kongl. Vct.-Ak. Förh. 1879. p. 39. Fcim. Buhonidsbf 207 Leírása: Fölül sötét kávébarna, fejtetején sűrűn hófehér foltokkal, nyakszirt táján barna folttal, válltollainak nagy része tiszta fehér, deréktája és felső fark- fedői, fehér szalagokkal, szárnya fehér foltokkal és szalagokkal tarkázott; farka 9—11 keskeny fehér szalaggal harántcsíkolt; pofatája és nyaka oldala fehér, fülfedői mögött nagy félkör-alakú fekete folttal; torka és keskeny nyakörve barna, mely alatt széles fehér örv következik; melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek, keskeny barna szalagokkal harántcsíkoltak; csőre sötét-zöldes szaruszínű, felső kávájának orma sárga; karmai feketék; szeme élénk világossárga. Hossza k. b. 37 %», szárnya 22-5 — 24, farka 18 — 19, csőre ormója (a homloktól) 2-5, csűdje 25 %n. A hím és tojó egymáshoz hasonlít. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa, Észak-Ázsia és Szibéria. Magyarországon csak némely esztendőben, még pedig a téli hónapokban elvétve mutatkozik. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. 9 Breznóbánya, 1839. márcz. 7. (Hermán Károly.) b. 9 Oravic, Arvamegye, 1880. nov. 7. (Kocyan Antal.) c. 6 Csallóköz-Somorja, 1897. decz. 28. (Kunszt Károly.) A karvaly-bagolynak két formáját szokták megkülönböztetni, az egyik a tipi- kus Suriiia iilula, melynek földrajzi köre Észak-líurópa és Nyugat-Ázsia, a másik a Síirnia doliata Páll. Ez utóbbi forma Észak- Ázsiában és Szibériában él s abban különbözik a tipikustól, hogy hasoldala szennyesebb fehér s a harántsávok kes- kenyebbek. Ezek azonban oly csekély különbségek, hogy azok alapján a két formát egymástól fajilag szétválasztani alig lehet. A fönt felsorolt magyar példányok inkább az utóbbihoz hasonlítanak s teljesen egyeznek a Krasznojarszk környékén lőtt példányokkal. S3^rnium. Savigny, Dcscr. Egypte, p. 298. (1810.) Typus: Syriiiiun ahico (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Kisebb: a szárny 27-29 %i ahico (207. old.). b. Nagyobb: a szárny 36—39 'U uraleuse (208. old.). SYRNIUM ALUCO (Linné). Erdei bagoly. Strix aliico, \ fv , ,, , \ Linné, Syst. Nat. I. p. 132—133. (1766.) Strix stridula, ) Sírix sylvestris, Scop., Ann. I. p. 21. (1769.) Strix soloHiensis, Gmel., Syst. Nat. I. p. 292. (1788.) Strix austriaca, 1 ^, „ e • j ,■ \ Shaw, Gen. Zool. VII. p. 247, 253. (1809.) Syrnijim idiclans, Savign., Descr. Egypte, p. 298. (1810.) Syrmum stridtet//?ii, Steph., Gcn. Zool. XIII. pt. 2. p. 62. (1826.) 208 Striuiformes. Syniium a/tico, Boie, Isis, 1828. p. 315. Aluco alucú, Kaup, Natürl. Syst. p. 190. (1829.) Ultíla stridula, Selby, 111. Brit. Orn. I. p. 102. pl. 25. (1833.) Alucű síridiilus, Macgill., Brit. Rapt. p. 367. (1836.) Ulula aluco, Keysl. & Blas., Wirljclth. Eur. p. 33. (1849.) Syrnium macroccphaluvi , \ Syrnium aedium, \ ^^ -u \j ír -,,^ /-ioccn -^ ' J Brchm, Vooelf. p. 39. (1855.) Syruium rufesceiis, | SyrniiiDi striduliDii, ) Leírása: Fölül barna, szürkével és fehérrel tarkázott; feje sötétebb barna s egyes tollainak széle fehér foltokkal csipkézett ; arczkorongja szürkés fehér, barna sávokkal tarkázott; alul a madár fehér, barna széles hosszanti sávokkal és szürkés keskeny haránt szalagokkal tarkázott ; szeme sötétbarna, csőre szennyes sárga ; karmai feketék. Hossza k. b. 40 — 42, szárnya 27 — 29, farka 18, csőre ormója (a homloktól) 3"5, csűdje 4'5 %n. A hűn és tojó egyforma. Két színváltozata ösmeretes ; egyik barna {Stiix aluco, L.), melynek leírását fönt adtuk, a másik vörös [Stri.v stridu/a, L.), mely abban különbözik az előbbitől, hogy a barna szint rozsdavörös helyettesíti. Földrajzi elterjedése : Európa és a mediterrán subregio. Magyarországon állandó s mindenütt mind a két színváltozatban egyaránt közönséges. SYRNIUM UKALENSE (Páll.). Uráli bagoly. Slrix iiraU'iLsis, Pallas, Reisc. Russ. Rcichs. 1. \i. 455. (1771.) Strix i/iacn/ra, Mcy. & Wolf. Taschcnb. p. 84. (1810.) SitDiia uralcjuc, ) ^ , ,, ^ , ,,rTT , /. ^r^, \ r., , ,. > Stcph., Gcn. Zool. XIII. pt. 2. pl. 40. p. 60. (1826.) Lliila li túra la, ) Syruium uraleiise, Boie, Isis, 1828. p. 315. Nociua uraleiisis, Cuv., Regne An. I. p. 344. (1829.) Syrniu?n macrocephal/nn, Brehm, Vüg.-Deutschl. p. 115. (1831.) Scotiaptcx tiralensis, Swains., Classif. B. II. p. 217. (1837.) Ulula urale/isís, Keys. & Blas. ; Wirbclt. Eur. p. XXXII. (1840.) Ptynx uralensis, Gi"ay, List. Gen. B. p. 8. (1841.) Ptytix liturata, Brehm, Vogelf. p. 39. (1855.) SyniiuuL uralensis, Fritsch, Vög. Europ. p. 62. (1853 — 1870.) LeiJ-ása: Alapszíne fölül és alul többé-kevésbbé szennyes fehér, barna hossz- sávokkal tarkázott; arczkorongja szürke, a tollak gerincze barna; az arczkorong szélső tollai tiszta fehérek sötétbarna mustrázattal ; szárnya és farka szélesen szalagozott ; csőre sötétsárga ; szeme barna és karmai sötétbarnák. Hossza k. b. 55 — 57, szárnya 36 -39, farka 29 — -31, csőre ormója (a homloktól) 5, csüdje 4 5 %n. A hím és tojó egyforma, a fiatalok alapszíne szennyes fehér, majd barnásszürke, különben a vénekhez hasonlítanak. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa és Eszak-Azsia. Magyarországon rendes téli látogatónak mondható ; túlnyomóan az erdélyi részeken fordul elő. Néha állítólag költ is nálunk, de erre nézve nincsenek megbízható adataink, ámbár 1899. május 24, tehát a költési idő alatt Elesden, Biharmegyében egy hím példányt lőttek mely a Múzeum birtokába került. Fam. Buhonida,f. 209 A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. — Breznóbánya, Zólyommegye, 1844. ő. 9 Szinna, Zemplénmegye, 1882. febr. 4. c. — Bártfa, Sárosmegye, 1887. d. ? Dezsanovic, Slavonia, 1897. decz. 20. Linné, byst. Nat. I. p. 132. (1766.) ■Sírtx nyctea, \ Altico diuruus, Geiini, Ornith. Mcth. Dig. I. p. SÜ. pl. LXXXXIIl. (1767.) Sirix nivea, Tliunh., Sv. Akad. Förh. 1798. p. 184. Strix caiuiida, Lath. Intl. Om. Suppl. p. XIV. (1801.) Strix enninca, Stcph., Shaw's Gcn. Zool. VII. pt. I. [). 251. (1809.) Noctua nyctea, Cuv., Régne An. I. p. 332. (1817.) Nyctea ermínea, Steph., Shaw's Gen. Zool. XIII. p, 63. (1826.) Syrnium nyctea, Kaup, Nat. Syst. p. 59. (1829.) Surnia nyctea, James. ed. Wils. Am. Orn. I. p. 92. (1831.) Nyctia candida, Swains., Class. B. II. p. 217. (1836.) Nyctea nivea, Gray, Gen. B. I, p. 34. (1845.) Nyctea candida, Brehm, Vogelf. p. 35. (1855.) Nyctea nivea europaea, 1 ,, , ^j .. ,- ^ \^ \ o ^-. o^a \ ,;: ; Brchm, Verz. bamm. C. L. Brehm i). J. (1866.) JSyctea nivea amencana, \ Leucliybris nyctea, .Sund., .'\v. Meth. Tent. [). 106. (1872.) Lcuchybris scandiaca, Meves Öfv. Künigl. Vct.-.'\k. Förh. 1879. p. 39. Leírása: Alapszíne hófehér; háta barnásfekete pettyekkel, hasa ugyanolyan- szinü hullámvonalakkal tarkázott ; arczatája és lábai mustrázat nélkül. Igen vén példányok majdnem tisztafehérek. Szeme sárga; csőre és karmai kékes szarú- szinűek. Hossza k. b. 60 — 62, szárnya 40 — 15, farka 23 — 24, csőre ormója (a homloktól) 45, csüdje 5'6 %i. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Az északi félgömb artikus tájai. Nagy ritkán hozzánk is eltéved. A Magyar Nemzeti Múzeumban két honi példányunk van ; az egyik c? Ungmegyében 1860 márcziusban, a másik ? Ujszá.szon 1891 november 3-án lövetett. 210 Strigiformes. Scops. Savigny, Descr. de l'Eyypte, p. 291. (1810.) Typus : Scops scops (Linné). SCOPS SCOPS (Linné). Törpe fülesbagoly. Sirlx scops, Linné, Syst. Nat. I. p. 132. (1766.) Strix gin, Scop., Ann. I. p. 19. (1769.) Strix pulchella. Pali., Rcis., Russ. R. I. p. 456. (1771.) Strix canűolica, ) ^, , -, ,, , , „^ . } Gmcl., Syst. Nat. I. p. 289—290 (1788.) Strtx zorca, J Scops ephialtes, Savigny, ücscr. Egypte p. 291. (1810.) Btibo scops, Boie, Isis, 1822. p. 549. Scops aldrovandi Flemm., Brit. An. p. 57. (1828.) Scops carniolica, Brchm, Vög. Dcutschl. p. 126. (1831.) Scops europaeiís, Lesson, Traité Orn. p. 166. (1831.) Scops scnc^alensis, 1 ,. ^, ^ ,^ , ^ ^ \ S\v., Class. B. II. p. 217. 1837.) Scops zorca, j Ephialtes scops, Keys. & B!as., Wirbelt. Eur. p. XXXllI. (1840.) Oíus scops, Schlcg., Rev. Crit. p. 16. (1844.) Scops miiior, \ Scops rupcstris, j,^.^^^^^_ ^^^^jj. ^^ ^3^ ^^^^^^ Scops rufesceus, Scops pygmea, ) Scops vera, Finsch, Journ. f. Orn. YII. p. 381. (1859.) Ephialtes zorca, Jaub. & Barth., Lap. Rich. Orn. p. 78. (1859.) Scops loiigipeiuiis, Kaup, Trans. Z. S. IV. p. 223. (1862.) Scops giu, Newton, Yarell, Brit. B. I. p. 173. (1873.) Pisorhina scops, Reiser, Ornis Balcanica II. p. 103. (1894.) Leírása : Az egész madár szürke, imitt-amott sárgásbarnával mosódott, fekete hosszsávokkal, szürke haránt zigzugvonalkákkal cs itt-ott fehér foltokkal tarkázott ; válltollainak külső széle világos fakó szinü ; fülpamata lesimítva alig észrevehető; evezői és farktollai többé-kevésbbé harántcsíkoltak; csőre és lábujjai szaruszintíek; szeme világos sárga. Hossza k. b. 19 — 21, szárnya 135- 155, farka 6 — 7, csőre ormója (a homloktól) LS, csíídje 22 %-. A hiiu és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak-Afrika és Közép-Európa. Magyarországon mindenütt előfordul, de rejtett életmódja miatt ritkábban kerül szemünk elé; télre elköltözik. Költözködésének pontos ideje nálunk ez idő szerint meg ösmcretlen. Fani. Buhonidae. 211 Asio. Brisson, Orn. I. p. 477. (1760.) Typus : Asio otus (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A fülpamat igen hosszú otus (211. old.). ő. A fülpamat rövid accipitrinns (212. old.). ASIO OTUS (Linné). Kis fülesbagoly. Strix oíus, Linné, Syst. Nat. I. p. 132, (1766.) Bubo minor, \ Buba vnlgans, / *^'''""' ^'''- ^^^^- ^'^- ^- ^'- ^^- P^" LXXXII. (1767.) Bubo otíis, Savigny, Descr. De l'Egypte, p. 292. (1810.) Oíus asio, Leach, Syst. Cat. Mamm. B. M. p. 11. (1816.) Otus otus, Cuv. Régne An. I. p. 328 (1817.) Otus europaeus, Steph., Gen. Zool. XIII. pt. 2. p. 57. (1826.) Otus vulgáris, Flemm., Brit. An. p. .56. (1828.) Asio otus, Lesson, Man. d'Orn. I. p. 116. (1828.) Otus communis. Less., Traité p. 110. (1831.) Otus sylvestris. \ Otus arboreus, j Brchm, Vög. Deutschl., p. 121—123. (1831.) Otus gracilis, j Otus aurita, Rennie, Mot. Orn. Dict p. 262. (1833.) Aegolius otus, Keys. & Blas., Wirbelt. Eur. p. XXII. (1840.) Otus major, \ ^ n* ■ í Brehm, Vogelf. p 42. (1855) Utus viinor, f ' & i \ j Otus assimilis, Brehm, Naumannia 1855. p. 270. Otus verus, Finsch, Journ. f. Orn VII. p. 381. (1859.) Asio otus mellcsontja. 212 Striaiform es. Leírása : Alapszíne fölül és alul agyagsárga, feketésbarna hosszfoltokkal, haránt- csíkokkal és fehér foltokkal tarkázott; evezői és farktollai sötétbarnával szalago- zottak ; fülpamata igen hosszú, fekete, belső szélén fehéren szegett; arczkorongja a csőrhöz eső részén fehér, a fül felé eső részén pedig agyagsárga ; a korong széle fehér, szürke és fekete színekkel tarkázott tollakból áll; csőre és karmai feketék; szeme élénk sárga. Hossza k. b. 34 — 36, szárn3^a 29 — 31, farka 15 — 16, csőre ormója (a homloktól) 2'8, csíídje 3 %>. A hím és tojó egyforma ; a fiókák pelyhes ruházata szennyes barnás szürke. Földrajzi elterjedése : Egész Európa és Ázsiának nagy része. Magyarországon mindenütt előfordul és közönséges. Állandó madár ; télen az erdők sűrűségében nagy csapatokba szokott együvé gyülekezni ; különösen nagy előszeretettel keresi föl télen az alantabb fekvő fenyveseket. ASIO ACCIPITRINUS (Páll.). Réti fülesbagoly. Strix accipitri7ia, Pali, Reise Russ. Reichs I. p. 455. (1771.) JS/octua mifior, Gmel, Nov. Comm. Petrop. XV. 447. Tab. 12. (1771.) Strix brachyotus, Forst., Phil. Trans. LXII. p. 384. (1772.) Strix arctica, Sparrm., Mus. Carls. III. pl. 51. (1788.) Strix paliistris, Bechst., Natuig. Deutschl. II. p. 344. (1791.) Strix tripeimis, Schrank, Faun. Boica I. p. 112. (1798.) Strix caspia, Steph., Shaw's Gen.-Zool. VJI. pt, 2. p. 272. (1809.) Otus tnicrocephalus, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Brit. M. p. 11. (1816.) Strix bracliyiira, Nillss., Orn. Suec. I. p. 62. (1817.) Otus brachyotos, Steph., Shaw's Gen. Zool. XIII. pt. 2. p. 57. (1826.) Strix acgoliiis. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 309. (1826.) Otíis asrarim, 1 ^ , ,, ^ ' Otuspalustris, \ ^^'^h™' ^"S- Deutschl. p. 124. (1831.) Brachyotus pat?/stris, Bonap., Coinp. List. B. Eur. &. N. Am. p. 7. (1838.) Asio bracliyotiis, MacgilL, Brit. B. III. p. 461. (1840.) Aegolius brachyottts, Keys. & Blas., Wirbelt. Eur. p. XXXIII. (1840.) Brachyotus agrarii/s, Brehm, Vogelf. p. 43. (1855.) Brachyotus ieucopsis, Brehm, Naumannia 1855. p. 270. Leírása : Fölül agyagsárga, barna hosszsávokkal és fehér foltokkal tarkázott ; alul fehér, többé-kevésbbé sárgás fuvalattal és barna hosszsávokkal ; fülpamata rövid, lesimítva észrevehetetlen ; arczkorongja fehér, szeme körül és mögött többé- kevésbbé nagy fekete folttal ; az arczkorong széle barna, sárga és fehér színekkel tarkázott apró tollakból áll ; csőre és karmai feketék ; szeme élénk sárga. Hossza k. b. 33 — 36, szárnya 29 — -31, farka 15 - 16*5, csőre ormója (a homloktól) 28, csüdje 3"5 %i. A ///;// és tojó egyforma ; a fiókák pelyhes ruhája szennyes sárgás, barnás szürke. Földrajzi köre az egész földkerekségre kiterjed. Magyarországon az átvonulási időszakban mindenütt igen közönséges; a téli hónapokban is meglehetős gyakori, de a költési időszakra csak ritkán, egyes példányai maradnak nálunk. Fam. Bubonidae. 213 Bubo. Cuvir.R, Regne An. p. 331. (1817.) Typus : Bubo hnbo (Linné). BUBO BUBO (Linné). Nagy fülesbagoly. .S7/7.V biiho, Linné, Sysf Nat. I. p. 131. (1766.) Bubo maximus, Gerini, Orn. Mclh Dig. I. p 84. pl. LXXXI (1767.) Btibo ignaviis, Forst , Syn. Cat Br. B. p. 46. (1817.) Bíibo curopaeus, Less., Traité, I. p. 115. pl. XVII. fig. 1 (1831.) Bubo gennaiiicus : Brchm, Vög. Dcutschl. p. 119—120. (1831.) Bí/bo seplcuírioiíülis, ) Asw bubo, Swains., Clasá. B. II. p. 217. (1836.) 0/us bubo, Schleg., Rcv. Crit p. XIII. (1844.) Bubo atheiiieiisis, Bp cosp. Gcn Av I. p. 48. (1850 ) Bubo grandis, Brehm, Journ. f. Orn. I. p. 346. (1853.) Bubo bubo, Lichtst., Nomcncl. Av. p. 7. (1854.) Bubo mclanotus, Brchm, Vogclfang p. 41. (1855.) Leírása: Fölül lozsdasárga, barnás-fekete széles hosszsávokkal és keskeny harántcsíkokkal, néha fehéres foltokkal tarkázott; fülpamata hosszú, szinc fekete belső szélén sárgás ; alul a madár rozsdasárga, mellén hosszúkás sávokkal, hasán keskeny harántcsíkokkal mustrázott ; csőre és karmai feketék; szeme sötét narancs vagy vöröses-narancsszínű. Hossza k. b. 64 — 72, szárnya 44 — 50, farka 27 — 31, csőre ormója (a homloktól) 5"5, csüdje 6"5 — 7 '"//«. A hím és tojó egyforma. A fiókák pelyhei szennyes fehérek. FöLdiajzi elterjedése : Európa, keletre az Ural hegységig. Magyarországon nagy kiterjedésű erdőségekben mindenütt otthonos; állandó madár. 15 VI. Rend. ORDO ACCIPITRIFORMES. Ragadozók.* Jellemek: A csőr erős vaskos; a felső káva ormója ívben lefelé hajlik és hegyes csúcsban végződik; a felső káva tövét sima bőrhártya, az úgynevezett viaszhártya borítja s ennek mellső részén nyílnak az orrlyukak. A ínycsont kötött (dcsnwgnathus). A nyakcsigolyák száma 14 — 17. A mellcsont alsó széle (luargo postcrior sterni) osztatlan, néha egy vagy több ablakszerű nyílással (fenestra). Az ujjak száma négy: három előre, a hüvelyk hátra irányult s 2i fíexor loitgiis halliicis ez utóbbiba vezet. A lábak erősek és hatalmas karmokkal fegyverzettek, melyeket a madár a talpa alá bír hajlítani (1. ábra 228. old.). A karmok igen hajlottak, simák és hegyesek; a belső és hátsó ujj karma leghatalmasabb. A tollazat sűrű, kemény. Főleg magas fákon, de némelyek sziklákon is fészkelnek. Fészküket vastagabb gallyakból meglehetős tömötten készítik. Tojásaik száma és színe az egyes fajok szerint változik. A fiókák sűrű pelyhckkel borítottak, tehetetlenek és sokáig szüleik gondozására vannak bízva. E rend kozmopolita. A most élő ösmert fajok száma 506 (1. Sharpé, Hand- List B. I. 1899.), de ezek között nincsenek az újvilági «álkeselyűk , melyeknek az anatómia külön rendet követelt (Ordo Cathartidiforjnes). ** A ragadozók rendje három, többé-kevésbbé jól határolt alrendre oszlik: Subordo Pandiones^ Accipitrcs és Serpeiitarii. A Magyarországban előforduló fajok a két első alrendbe tartoznak s számuk más európai országbeliekéhez képest igen tekintélyes. A honi ragadozók tanulmányozásánál a Magy. Nemz. Múzeum anyagán kívül a következő számottevő nagyobb gyűjteményeket vettem figyelembe: 1. A meg- boldogult Rudolf trónörökös gyűjteményének ama részét, melyet a bécsi cs. és kir. Hofmuseum őriz. 2. Ferencz Ferdinánd királyi herczeg 0 Fenségének Bécsben és Chlumetzben elhelyezett gazdag magángyűjteményét, melynek tanulmányozását Ö Fensége nekem kegyesen megengedni méltóztatott. 3. Csató jÁNOs-nak Nagy-Enye- den levő s Erdély orniszát teljesen magában foglaló értékes gyűjteményét és 4. ifj. gróf Chotek Rezső gyűjteményének futtaki uradalmán lévő részét.*** * A ragadozók rendje alatt a mai fogalmak szerint csakis az úgynevezett «nappali ragadozók* értendők, minthogy az «éjjeli ragadozók», vagyis baglyok, melyek azelőtt szintén e rendbe számít- tattak, most külön rendbe (Ordo Sfrigíformes 1. 199. old.) vannak osztályozva. ** V. ö. HuxLEY, Proc. Zool. Soc. 1867. p. 436. *** A zágrábi Múzeum a ragadozók terén is tetemes anyaggal rendelkezik. Sajnos ezen anya- got nem használhattam föl, mivel a nevezett múzeum vezetősége tanulmányaim elé nehézségeket gördített. Fam. Pandionidae. 215 I. Alrend. Subordo PANDIONES. Halászsasok. A halászsasokat átmeneti alakoknak tekinthetjük, melyek a « valódi ragadozó- kat» mintegy összekötik a baglyokkal. Csontvázuk nagyon hasonlít a baglyolcéra, különösen lábuk szerkezete, mert a csüd váza (tarso-metatarsiis) aránylag nagyon rövid, mellső felső' része csontos áthidalású, a külső ujj hátrafelé hajlítható, tehát egészen a baglyok typusára vall. A csüd és ujjak külsőleg pikkelyszerü pajzsokkal borítottak; a talpon apró ráspolyszerü érdes szemcsék sorakoznak; a karmok belső felülete domború s nincs, mint a többi ragadozóéi, kivájva. A csőr rendes; a viaszhártya szabadon áll s tövén nincsenek serték. A tollazat kemény; a valódi tollakon az úgynevezett fattyú- hajtás hiányzik. A szárny igen hosszú; összecsukott helyzetben csúcsa a fark végéig vagy azon túl ér. Sziklákon és magas fákon fészkelő madarak. Fehéres alapszínű tojásaik vörös- barnával élénken tarkázottak. Összesen hat faj ösmeretes s ezek közül nálunk s egyáltalában Európában csak a Pandiou haliachis (Linné) fordul elő. I. Család. Fam. Pandionidae. Halászsasfélék. Pandion. Savigny, Syst. Ois. l'Egypte ect. p. 9. (1810.) Typus: Pandion Jialiactus (Linné). PANDION HALIAÉTUS (Linné). Halászsas.* Fakó haliaettii\ Linné, Syst. Nat. I. p. 129. (1766.) Falco arundinaceus, Gmel, Syst. Nat. I. p. 263. (1788.) Pandion fltivialilis, Savigny, Syst. des Ois. l'Egypte. p. 36. (1810.) Aquila haliaeíus, Mey. & Wolf, Taschenb. p. 23. (1810.) Triorches Jluviatilis, Leach, Syst. Cat. ect. B. M. p. 10. (1816.) Aqtiila balbusardtis, Dum., Dict. Se. Nat. I. p. 351. (1816.) * Földi jÁNOS-nál (Tcrm. Hist. 1801) Ráró, vagy Halász sas. Lovassy szerint (Ragadozó madaraink magyar elnevezései, Term. Tud. Közi. 1887) a Földi által használt Ráró nem magyar szó, hanem a szláv rároh-h6\ ered. Azt hiszem Lovassy ezen nézetével a szláv nyelvészettel fog- lalkozó szakembercink nem fognak teljesen egyet érteni, mert a rdroh semmikép sem szláv szó; de ez mi ránk nézve most nem annyira fontos, mint az, hogy Földi János a ráro-t tévesen alkal- mazta a Pandion halia'étus-x^. A régiek ugyanis ráró alatt egy gyorsrepülö, tarkaszárnyú madarat, melylyel egyszersmind vadásztak is, tehát valamelyik sólyom-fajt értették (1. 231. old. jegyzet). 15* 216 Accipitriformes. Accipiter haHactiis, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 355. (1826.) Balbusardns haliactus, Flem., Brit. An. p. 51. (1828.) Pandioji haliaetics, Less., Man. d'Orn. I. p. 86. (1828.) Pandio7i pla?iíceps, \ r> j- jx- ^ i Brehm, Vög. Deutschl. p. 33. (1831.) Fandton alticeps, J - & ^ \ / Patidiou ittdicus, Hodgs., Gi'ay's Zool. Mise. p. 81. (1844.) Pand'ion ichthya'étiis (ncc Horsf.), Kaup, Classif. Saug. u. Vög. p. 122. (1844."^ Pandioii albignlarís, Brehm, Journ. f. Orn. I. p. 206. (1853.) Pandion minor, 1 r> ■,. f ■ , Brehm, Vogelf. p. 12. (1855.) , Pandion fasciatus, J > » j- . i Leírása: A vén fölül sötétbarna; feje és alul az egész madár fehér; homloka és fejteteje barna hosszanti foltokkal; szeme előtt barna, szeme mögött pedig ujjnyi széles barna sáv húzódik a nyak mindkét oldalára; begye világos barnával árnyalt s sötétbarna hosszanti foltokkal mustrázott; szárnya fölül barna, evezó'i feketés- barnák, szárnya alul fehér és barnán hiányosan szalagozott, a tollak csúcsa barna; alsó szárnyfedői részben barnák, részben barnán szalagozott fehérek; farka fölül sötétbarna, többé-kevésbbé jól látható feketés szalagokkal, a tollak belső széle fehérrel tarkázott; farka alul fehéres szürkés-barna, a tollak gerincze fehér; csőre és karmai feketék; viaszhártyája és lábai kékek; szeme sárga. A hím kisebb; hossza k. b. 57 (csőrétől farka végéig), szárnya 48, farka 22, csőre ormója (a viaszhártyától) 4, csűdje 6 %i. A tojó nagyobb; hossza k. b. 62, szárnya 53, farka 26, csőre 4*5, csíídje 6"2 %». A fiatalok hátoldalának tollai feliéren szegettek, farkuk liatározottabban szala- gozott s az egyes tollak csúcsa fehér; lábaik sárgásak; máskülönben a vénekhez hasonlítanak. A fészekben ü\ö fiókák fölül füstös barna, alul világosabb pclyhekkel borítottak. Földrajzi köre: Európára, Afrikára és Ázsiára terjed. Magyarországon, a hol a halászsas nem tartozik épen a közönséges fajok közé, nagyobb folyók és tavak mentén tartózkodik. Az Al-Duna ligeteiben magas fákon költ. A Drávafokon Szikla Gábor tanár 1890. ápril. 26-án egy párt lőtt a fészekről s tojásait is megszerezte a Magy. Nemz. Múzeumnak. II. Alrend. Sii bordó ACCIPITRES. Valódi ragadozók. Ide tartoznak a halászsas kivételével az összes ragadozóink mind s ezeknek közös jegyük, hogy a szélső ujj hátra nem hajlítható, a karmoknak belső felülete kivájt és szélei többé-kevésbbé élesek; a valódi tollak pedig fattyúhajtással bírnak. Ezen alrend három családra oszlik, ú. m. Keselyüfélékre (Fam. Vuliiuídaé), Saskeselyüfélékre (Fam. Gypaetidae) és Sólyomfélékre (Fam. Falconidae). * * Sharpé (Cat. B. Br. Mus. vol. I. 1874, Rcv. Rec. Alt. Ciass. B. 1891 és Hand-List B. I. 1899) tulajdonképen csak két családot (Fam. Vultnridae és Fam. Falconidae) különböztet meg, a mennyiben a saskesclyüféléket a Falconidae család egyik alcsaládjának tekinti. Fam. Vulturidae. 217 A családok meghatározó táblázata : a. A fej csupasz, vagy pelyhekkel borított Vulturidae i^Vl . old.) b. A fej valódi tollakkal borított. a^ A viaszhártyát és az alsó káva tövét sűrű hosszú serték egészen befödik, az állközötti részen pedig serteszakáll van Gypa'étidae (221. old.) b"^. A viaszhártyát, az alsó káva tövét nem födik sűrű serték, az állközötti részen nincs serteszakál . Falconidae (223. old.) 1. Család. Fam. Vulturidae. Keselyűfélék. Jellemek: A csőr igen vaskos, a felső káva a viaszhártya mellső szélétől kezdi félkörös hajlását ; a viaszhártya csupasz, az orrlyukak teljesen szabadok (1. ábra 218 — 220. old). A fej és nyak csupasz, vagy pelyhekkel, de sohasem valódi tollakkal borított. A csüd alsó része hatszögüen reczézett és sohasem tollas. A középső- és szélső ujj tövét többé-kevésbbé széles hártya köti össze. A karmok, az óriási testhez képest, kevésbbé hatalmasok. Kizárólag dögből táplálkoznak. Sziklákon vagy magas fákon fészkelnek s egy, legfeljebb két tojást raknak, melyeknek szine fehér, mustrázat nélküli {Gyps fuhnts)^ vagy fehér alapon barnán tarkázott {Vitlhír nionachtis). Földrajzi elterjedésük : Dél- és Kelet-Európa, Afrika és Ázsia (bővebben 1. Sharpé, Journ Linn. Soc. Zool XIII. p. 1- — 26 pls. I — IX.): A nemek meghatározó táblázata : a. Az orrlyukak kerekdedek Vultur (217. old.). b. Az orrlyukak hosszúkásak. a\ Az orrlyukak fekvése függőleges Gyps (219. old.). b^. Az orrlyukak fekvése vízszintes Neophron (220. old.). Vultur. Linné, Syt. Nat. I. p. 121. (1766.) Typus; Vidtiir moíiachus, Linné. VULTUR MONACHUS, Linné. Barátkeselyű. Vultur monacJms, Linné, Syst. Nat. I. p. 122. (1766.) Vultur cinereus, Pillér & Mittersp., Iter per Posegan. Sciav. p. 27. (1783.) Vultur vulgáris, \ Vultur arrianus, ' Daud., Traité. II. p. 17—18. (1800.) Vitltur iiíger, 1 218 AcGipitrifoimes. Aegypius /liger, Savign., Syst. üis d'Egypte. p. 237. (1810.) GyJ>s cinereus, Bonap., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 2. (1S38.) Aegypius ciuereus, Bonap., Cat. Ucc. Eur. p. 17. (1842.) Polypteryx ciuereus, Hodgs., Gray's Zool. Mise. p. 81. (1844.) Vultui' fuscus (nec Gmel.\ Brelim, Naumannia. I. o. Heft. p. 23. (1850.) Vulticr monaclius csőre. Leírása : Az egész madár csokoládbarna, begye és elsőrendű evezői majdnem feketék; feje és nyaka barnás pelyhekkel sűrűn borított, nyakszirt pelyhei nagyon tömöttek és igen világosak, arcza és nyaka mellső részének pelyhei többé- kevésbbé serteszerük; szempillái hosszú, erős sertékböl valók ; füle környéke, nyaka oldala és hátulja csupasz, mely élő korban kékes hússzinü ; nyaka tövén hátul megnyúlt sűrű tollak csuklyát, melle felső részén pedig mindkét oldalon toll- bokrétát alkotnak; csőre fekete; viaszhártyája halvány kék; szájzuga világos hús- színű; lábai hússzinűen árnyalt szennyes sárgák; szeme barna. Hossza k. b. 130, szárnya 80, farka 40, csőre ormója (viaszhártyával együtt ) 11, csűdje 13 %<. Igen vén példányoknál a tollazat erősen megfakul; főleg a mell és csuklya tollainak hegye szokott erősen megfakulni s ilyenkora csőr is nagyon megvilágosodik, néha csaknem egészen sárgává változik. A hím és tojó egyforma. Földrajsi elterjedése : A Mediterrán subregio, keleten India és Khina. Nálunk a Szerémségben, az Al-Duna hegyes vidékein, Herkulesfürdö környékein és az erdélyi havasokon, főleg pedig a Radna-havason otthonos. E helyekről néha az ország más vidékeire is eltéved. Régente, mikor még az elhullott házi állatok eltakarításáról a törvény szigora nem gondoskodott, dögvész alkalmával az Alföldön seregesen jelentkeztek. Mehádia környékén s a radnai havason költ. Fészkét vén fákon építi. Fa,m. Vulturidae. 219 Savigny, Syst. Ois. d'Egyptc, p 11. (1810.) Typus; Gyps fiilvits (Briss.). GYPS FULVUS (Briss.). Fakókeselyű. Vultiir fulviis, Briss.. Orn. I. p. 462. (1760.) Vultur perciiopteriis (nec Linné), Pillér & Mittersp., Iter per Poscg. Sclav. j). 27. (1783.) Vullur trciicalos, Bechst., Naturg. Deutschl. II. p. 491. (1805.) Vullur casla)ieus, Steph., Shaw s Gen. Zool. VII. p. I. p. 29. tb. XII. (1809.) Vullur leucocephalus, Mey. & Wolf, Taschb. I. p. 7. (1810.) Gyps vulgáris, Savign., Syst. Ois d'Egypte. p. 11. (1810.) Vul/ur fulvus, Naumann, Naturg. Vög. Deutschl. I. p. 162. Taf. 2. (1822.) Vultur vulgáris, Bonn. & Vieill., Enc. Méth. III. p. 1170. (1823.1 Vullur, pcrsicus. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 377. (1826.) Vultur albicollis, Brehm, Vög. Deutschl. p. 1010. (1831.) Vicltur chassefieule, Rüpp., Neue Wirbelth. Vög. p. 47. (1835.) Gyps fulvus, Gray, Gen. B. I. p. 6. (1844.) Vullur fulvus occidenlalis, Schlegcl, Rev. Crit. j). XII. (1844.) Gyps { Vullur) fulvus^ ] Gyps (Vullur) albicollis, j Gyps occidenlalis, Bonap., Con.sp. Gen. Av. I. p. 10. (1850.) Gyps albicollis, Brehm, Naumannia, I. Heft. III. p. 23. (1851.) Vultur kolbii, Carst., Naumannia, 1852. p. 76. Vullur aegyptius, Lichtst., Nomencl. Av. p. 1. (1854.) Vullur fulvus orientális, Schleg., Mus. Fays-Bay. Vult. p. 6. (1862.) Gyps hispaiiiolensis, Sharpé, Cat. B. Brit. Mus. I. p. 6. (1874.) Gyps fulvus occidenlalis, \ Gyps fulvus hispaiiiolensis, j Erlang.. Journ. f. Orn. XLVI. p. 448 452. (1898.) Gyps fulvíis fulvus, 1 Brehm, Naumannia, I. 3. Heft. p. 23. (1850.) Gyps fulvus csőre. Leírása: A ven fölül szürkébe hajló fakószinü s imitt-amott barnás tollakkal tarkázott, az egyes tollak gerincze világos; alul általában véve élénkebb fakó- szinü, a mit a tollak gerincze mentén lévő széles, fehéres sávok okoznak; feje és nyaka fehér pelyhekkel borított ; nyaka tövén hátul tollbokrétát visel ; begyét selyemszerü rövid, fakószinü tollak födik; elsőrendű evezői és farktoUai feketés- barnák; másodrendű evezői szürkével és fakóval szegett világosbarnák; csőre 220 Accipitriformes. világosbarna, vagy fehéres-szaruszinü ; viaszhártyája és lábai kékes-szürkék ; szeme sárgás-barna. Hossza k. b. 120, szárnya 75, farka 35, csó're ormója (viaszhártyával együtt) 9, csfídje 11 %i. A him és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : A Mediterrán subregio keleti része: Sardiniától az Urálig. Nálunk ugyanazon tartózkodási helye van, mint a barátkeselyűnek. Az Al-Duna Kazán nevű sziklaszoros meredek falainak párkányain és üregeiben költ. Állandó madár. Neophron. Savigny, Syst. Ois. d'Egypte. p. 16. (ISIO.) Typus : Neophron percnopterus (Linné). NEOPHRON PERCNOPTERUS (Linné). Dög-keselyű. Vtiltur percnopterus, Linné, Syst. Nat. I. p. 123. (1766.) Vulíur fuscus, Bodd., Tabl. Pl. Eul. p. 25. (1783.) Vultur leucoccphalos, Gmel, Syst. Nat. I. p. 248. (1788.) Víűíur percnopíerus, var. y capensis, Lichtst., Cat. Rev. Nat. p. 2. (1793.) Vtiltiir alimoch, ) Vultur stercorarius, / ^^ P^yr. M. et Ois. de la H. Garonnc. p. 10. (1799.) Vultur albus, Daud., Traité d'Orn. II. p. 21. (1800.) Neophron percnopterus, Savign., Ois. de l'Egypte. p. 16. (1810.) Cathartes percnopterus, Temm., Man. d'Orn. I. p. 8. (Í820.) Cathartes 7nelea(^rides, Temm., Pl. Col. I. (1824.) Vultur mcleagrís, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 377. (1826.) Percnopterus aegyptiacus, Stcph., Shaw's Gen. Zool. XIII. pt. II. p. 7. (1826.) Neophron aegyptiacus, Smith, S. Afr. Q. Journ. I. p. 16. (Í829.) Cathartes europaeus, 1 r.ti,.,-,. ..j., ■ } Brchm, Isis. 1840 p. .599. Latiiartes capenszs, j ' ' Neophron (Cathartes) percnopterus breviori rostro, Brchm, Naumannia. I. 3. Hcft. p. 23. (1850.) Neophron pileatus, Brchm, Journ. f. Ornith. I. p. 196. (1853.) Neophron monachus, Brchm, Vogclf. p. 3. (1855.) Neophron percnopterus csörc. Leírása: A vén. fölül és alul szenyes-fehér, megnyúlt és laza nyaktollai némi vörhenyes árnyalatot mutatnak; feje, nyakeleje csupasz (élö korban sárgás világosvörös), imitt-amott apró pelyhekkel födött; elsőrendű evezői feketék; másod- rendű evezőinek külső zászlaja szürke, a belső zászló és a tollak csúcsa barnás- fekete; csőre világosbarna; viaszhártyája sárga; lábai sárgás-hússzinűek ; szeme FajTT). Gypaetidae. -^^1 vörösbarna Hossza k. b. 75, szárnya 53, farka 26, csűdje 9, csőre ormója (a viaszhártyától) 6"5 %. A fiatalok sötét szürkés-barnák, egyes tollaik fakóbarnával szegettek. Átmeneti tollazatban vállaikon fehérednek meg legkésőbben. Földrajzi elterjedése: A Mediterrán subregio, a Vörös-tenger környezte vidé- kek, Perzsia és Dél-Afrika. Magyarországon ritka s mint rendes látogató csakis az ország délkeleti hatá- rán, még pedig az Al-Duna sziklás hegységeiben fordul elő, hol, a Herkulesfürdő körül kimagasló sziklaormokon, állítólag néha költ is. Költözködő madár; ápril végén vagy május elején érkezik. Ehévedve Erdélyben is előfordult már. Csató János (Muz.-Egyl. Evk. VI. 1873.) írja, hogy Buda Elek 1846-ban Russon (Hunyadm.), Buda Ádám pedig a 60-as években Strigy-Plopnál észlelte. Mind a két észlelet állítólag nyárban történt. II. Család. Fam Gypaétidae. Saskeselyűfélék. Jellemek: A csőr alakja olyan mint a keselyűké, de a viaszhártyát és az alsó káva tövét sürü, hosszú serték teljesen födik; az állközötti részen, vagyis a madár tokáján hosszú sertékből szakált visel (1. ábra 222. old.). A fej és nyak valódi tollakkal borított. A szem tülökhártyája (sclerotica) külsőleg is látható, szine vér- vörös. A csíid az ujjak tövéig tollas, vagy csak nagyon kis részen csupasz. A középső és szélső ujjak tövét meglehetős széles hártya köti össze; a karmok, mint a keselyüknél, kevésbbé hatalmasok. A szárnyak hosszúk, hegyesek. A fark szintén hosszú, kiterjesztve kerekített, tollai a középsők felé fokozatosan hosszabbodók. Részint dögből, részint élő állatokból táplálkoznak. MegközeUthetlen magas sziklapárkányokon fészkelnek s egy, kivételesen két fehér alapszínű, vörhenyesen mustrázott tojást raknak. Nagyon korán, néha már januárban költenek. Földrajzi elterjedésük: A Mediterrán subregio, Afrika és Közép-Ázsia. Három faj ösmerctcs. Nálunk csak egy fordul elő. Gypaétus. Stohk, Alpcnrcise p. 69. (1784.) Typus: Gypactus barbalJis (Linnéi. GYPAÉTUS BARBATUS (Linné) Szakálas saskeselyű. Vulínr barbalus, Linné, Syst. Nat. I. p. 123. (1766.) Falco magnus, Gmel, Reise Sibir. III. TI). 38. (1774.) Gypaétus í^randis, \ /\ , , ; , > StoiT, Alpcnr. p. 69. 1784.) Gypacfus oarbatiis, ) 222 A ccipitriformes. Viiltur barbár US A Falca barbatus, / ^t^el, Syst. Nat. í. p. 250, 252. (1788.) Gypaetus aureiis, \ Gypaetus alpinus, J, Daud., Traité d'Ornith. II. p. 25—26. (1800.) G'ypaeius casíaneus, I Gypaeios leucocephalos, \ Gypaetos melanocepkalus, / ^ey. Mey. & Wolf, Taschenb. p. 9-10. Tb. 1, 3. (1810.) Phene ossífraga, Vieill. et Aud., Gal. Ois. pl. 8. (1825.) Gypacliis licmalachamis, Hutton, Journ. A. Soc. Beng. VII. p. 22. (1838.) Gypaetos sitbalpimis, Brehm, Isis. 1840. p. 771. Gypaelus altaicus, Gebl, Bull. S. Ac. St. Petb. V. p. 292. (1840.) Gypaetus barbatus occidciitalis, Schl., Rev. Crit. p. XIII. (1844.) Gypaetus occideiitalis, Bonap., Consp. Gen. Av. I. p. 11. (1850.) Gypaetos meridionalis, \ Gypaetos grandis, ) Gypaetus barbatus barbatus, \ Erlang., Journ. f. Ornith. XLVI. Gypaetus barbatus grandis, j fig. 1. Taf. V. fig. 1. (1898.) Brehm, Naumannia, I. 3. Heft. p. 23. (1850.) p. 395. Taf. IV, Gypaetus barbatus csőre. Leírása: A vén feje fehér (kevésbbé véneknél többé-kevésbbé falcószínnel árnyalt), szeme fölött, füle táján és feje búbján fekete mustrázattal és arczán serte- szeríí fekete tollakkal; háta és szárnyfedő tollai feketék, a tollak gerincze fehér; evezó'i és kormánytollai fölül feketén szegett barnás-szürkék, gerinczük fehér, alul barnás-feketék; torka, begye, melle és hasa fehér, vagy fehéres fakószinü, néha rozsdaszínnel erősen árnyalt; a tollak hegye melle oldalán és alsó farkfedöin sötét- barna; csőre szaruszinű, viaszhártyáját és alsó kávájának tövét hosszú fekete serték teljesen elfödik, tokájából pedig szintén hosszú fekete serték szakált alkotnak; csüdjét tövig tollak födik, ujjai kékes ólomszürkék; szeme világos narancssárga, tülökhártyája vérvörös. Hossza k. b. 115, szárnya 82 (mind a kettő kiterjesztve 275), farka 53, csőre ormója (a homloktól) 10"5, csűdje 9"5 %t. A fiatalok füstös-barnák; átmeneti tollazatban fehéres tollakkal tarkázottak; szemük világosbarna; ujjaik ólomszürkék. l'am. Falcoiiidne. 223 Földrajzi elterjedése: Dél-Európa, Kis-Ázsia, Palesztina és Közép-Ázsiának hegyvidékei. Minálunk az erdélyi havasokon hajdanában közönséges volt, de most, hogy számuk a dúvadnak kitett méregtől nagyon megcsökkent, elég ritkának mondható, mindazonáltal még nincsen végkép kipusztítva. A Magyar Nemzeti Múzeumban a következő honi példányok foglaltatnak : a. d ad. Zernest, Fogarasi havas, 1873. (Hausmann W.) ó. 9 ad. Szebeni havas («Götzenbergrücken») 1876. aug. 24. (Kimakovicz M.) c. c? ad. Schuller havas (Brassó mell.) 1885. (Schwarz E.) d. d ad. Retyezát 1892. febr. 4. (Danford C. G.) E példányokon kívül még számos honi példányt őriznek különféle muzeumok- ban, így p. o. az Erdélyi Múzeum-Egylet gyűjteményében Kolozsvárott, Csató János magángyűjteményében Nagy-Enyeden, Buda Án.ÁM-nál Reán (Hunyadm.), RiDÉLY pRiGYEs-nél Brassóbau stb. III. Család. Fam. Falconidae. Sólyomfélék. A sólyomfélék, vagy közönségesen héjáknak, ölyveknek, sasoknak, vércsék- nek is nevezett madarak jellemeit a következőkben foglalhatjuk össze: A csőr erős, vaskos, hajlott, hegyes; a felső káva hajlása nem a viaszhártya mellső szélétől, mint a keselyűknél láttuk, hanem már a csőr tövétől kezd görbülni s mindvégig egy megszakítás nélküli félkört ír le. Az orrlyulcak szabadok, néha tollsertékkel gyéren fedettek, a viaszhártyának egy része azonban mindig teljesen szabadon áll. A fejet valódi tollak borítják. A lábak erősek és hatalmas, éles, hegyes karmokkal fegyver- zettek. A külső ujjat keskeny, alig észrevehető hártya köti össze a középsővel. A tojó erösebb s rendszerint feltűnően nagyobb is a hímnél. A fajok külső és részben belső morphologiájából kiindulva e család öt al családra osztható: Falconinae^ Aquilinae^ Buteoninae, Accipitrinae^ Folyborinae. Mivel ez utóbbi kizárólag csakis dél-amerikai fajokat foglal magába, csak a négy előbbiről lesz itt szó, lévén ezek mindegyikének nálunk képviselői. Az alcsaládok meghatározó táblázata: a. A csűd rövidebb a lábszárnál s e kettő közti különbség nagyobb a hátsó ujj karmánál (1. ábra 224. old. az Aqnila chrysactiis csűd- és lábszár- csontja) a^. A felső káva éle határozottan fogacsolt .... Falcoiiinac (225. old.). b"^. A felső káva éle sima vagy gyengén beöblö- södő, de sohasem fogacsolt. 224 A ccipitriform es . a^. A csüd végig tollas, vagy ha nem, a csupasz rész hátsó felülete reczézett Aquilinae (235. old.). //l A csüd sohasem végig tollas s a csupasz rész hátsó felülete pajzsolt Buteoninae (250. old.; A csüd és lábszár k. b. egyenlő hosszú s a kettő közti különbség sohasem haladja meg a hátsó karom hosszát (1. ábra 224. old. az Accipiter nisus csűd- és lábszárcsontja) Accipitrinae (258. old. Az Accipiter nisus csüd- és láb- szárcsontja (term. nagys.). Az Aquila chrysaetus csüd- és lábszárcsontja ('/g nagys.). Fa,m. Falconidae 225 Subfam. Falconinae. Sólymok. A nemek meghatározó táblázata: a. A külső' ujj (a karmot leszámítva) k. b. egyenlő hosszú a belső ujjal (szintén karom nélkül). a'^. A leghosszabb elsőrendű evezők csúcsa és a leghosszabb másodrendűk csúcsa közti távolság a fark fél hosszánál jóval nagyobb. a^. A szárny igen hosszú, túléri a fark végét Erythropiis (225. old.). b\ A szárny kevésbbé hosszú, legfeljebb a fark végéig ér Ccrckneis (227. old.) b^. A leghosszabb cisó'rendü evezők csúcsa cs a leghosszabb másodrendűk csúcsa közti távolság k. b. a fark fél hosszának felel meg Hicrofalco (230. old.). b. A külső ujj (a karmot leszámítva) hosszabb a belső ujjnál (karom nélkül) Falco (232. old.). Erythropus. Brehm, Isis, 1828. p. 1270. Typus.- Erythropus vespcrt'nnis (Linné). ERYTHROPUS VESPERTINUS (Linné). Vöröslábú vércse.* Falco vespertiiius, Linné, Syst. Nat. I. p 129. (1766.) falco rufus, Scop., Del. Faun. ct F!or. Insubr. II. p. 36. Tb. XIX. (1786.) Falco rufipes, Bcseke, Vög. Kurl. p. 20. T. 3—4. (1792.) Falco erytlirourus, Rafin., Caratt. Nuovi Gcn. Av. p. 5. (1810.) Cerchiieis vespertimis, Boic, Isis 1825. p. 314. Pannyschisles rufipes, Kaup, Natürl. Syst. p. 87. (1829.) Fryiliropus vespertiiius, Brehm, Isis, 1830. p. 796. Falco rubripes, Less., Traité, p. 93. (1831.) Tíimunculus rufipes, Kaup, Classif. Sáugcth. u. Vög. p. 108. (1844.) Tiiinunculus vespertiiius, Gray, Gen. B. I. p. 21. (1844.) Erythropus obscurus, \ Erythropus paliidus, \ Brehm, V'Ogelf. p. 29—30. (1855.) Erythropus miiior, ) "'^^^ Erythropus vespertiiius feje. * Néfjies nevei: Kék vércse, szürke vércse, kis vércse stl). 226 Accipitriformes. Leírása: A vc'n liini fölül sötétebb, alul világosabb palaszürke; elsőrendű evezőinek és az ezeknek megfelelő fedőtoUaknak külső zászlaja hamvas-szürke ; a tollak gerincze fekete; szárnya alul sötétszürke, a tollak gerinczének tőfelc fehér; alsó szárnyfedői, felső farkfedöi és kormánytollai szürkés-feketék ; hasa alja, lábszár tollai (gatyája) és alsó farkfedői rozsdabarnák ; élö korában szeme körüli csupasz bőre, viaszhártyája és lábai minium vörösek; karmai szarusárgák; csőre töve fehéres, csúcsa felé kékes-szürkébe árnyalódik ; szeme barna. Hossza k. b. 32, szárnya 235 — 25, farka 13 — 14, csőre ormója (a viaszhártyától) 15, csüdje 3 %i. A véli tojó fölül — fejét kivéve — barnás-feketével harántcsíkolt kékes- szürke; feje és alul a madár többé-kevésbbé fakó rozsdaszinű ; homloka és nyak- eleje rozsdás-fehér, szeme alatt fekete folttal, mely elöl lefelé rozsdaszínben folytatódik s elmosódott barkót alkot; szeme körül csupasz; evezői sötétszürkék, belső zászlajukon fehér haránt foltokkal, a tollak gerincze fölül fekete, alul a tő felén fehér, a csúcs felén fehéres barnás-szürke ; alsó szárnyfedői fakó rozsda- szinűek ; farka fölül kékes-szürke — alul fehéres szürke — egy széles csúcs- mögötti és hat keskeny harántszalaggal, a tollak gerincze fölül fekete, alul fehér; élö korában szeme körüli csupasz bőre, viaszhártyája és lábai narancssárgák, karmai sárgás-szaruszinűek ; csőre töve világos, csúcsa sötét kékes-szürke. Hossza k. b. 33, szárnya 23 — 25 5, farka 13'5 — 15, csőre ormója (a viaszhártyától) 1*5, csüdje 3 %. A fiatalok többé-kevésbbé a vén tojóhoz hasonlítanak, de hátuk tollai rozsda- barnával, evezőik fehérrel szegettek; fejük barna, fekete hosszanti foltokkal; alul világos fakószinüek, mellük és hasuk széles barna hosszanti foltokkal tarkázott. A fiatal hímek első tavaszi ruhájokban még nem hasonlítanak egészen a vén hímekhez, a mennyiben fölül és alul a szürke színbe barnás foltok vegyülnek, szárnyuk alul fehéren tarkázott, farkuk pedig többé-kevésbbé szalagozott. A fi\ital tojók vlsö tavaszi ruhájukban inkább hasonlítanak a vénekhez, de hasoldaluk mindig többé- kevésbbé sávozott. A fészekben ülő fiókákat hófehér pelyhek borítják, csőrük és lábaik világos sárgás-szaruszintíek ; szemük szürkés-barna. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-huropa ; Afrikában telel. Magyarországon a lapályos vidékeken mindenütt közönséges; vonulása alkal- mával a hegyes vidékeken is található. Április végén és május elején érkezik és szeptemberben költözködik el. Fészket nem épít magának, hanem elhagyott varjú- fészkekben költ ; különösen kedveli a vetési varjú kolóniáit. Fam. Falconidae. 227 Cerchneis. BoiE, Isis, 1826. p. 976. (recte 970.) Typus : Cerchneis rupicola (Daud).* A fajok meghatározó táblázata : a. A karmok feketék tinnuncuhis (227. old. b. A karmok sárgák uaiiiiianni (229. old.). CERCHNEIS TINNUNCULUS (Linné). Közönséges vércse.** Fa/co tijiniiiiciilus, Linné, Syst. Nat. I. p. 127. (1766.) Falco alaudarius, Gmel., Syst. Nat. 1. p. 279. (1788.) Falco fasciatus, Retz., Faun. Suec. p. 70. (1800.) Falco bnuineus, Bechst., Orn. Taschenb. p. 38. (1802.) Aegypius tinnunculus, Kaup, Natürl. Syst. p. 29. (1829.) Ceiclincis viuriim, \ Cerchneis fttedia, Brchm, Vög. Dcutschl. p. 70—7;!. (1831.) Cerclincis tiiitiiniciila, ) Falco architiiniunciilux, Brchm, Vüo-. Dcutschl. p. 70. (1831.) Tinnunculus alaudarius, Ciray, Gcn. B. I. p. 21. (1844.) Cerchneis minor. Cerchneis palltda, Cerchneis taeniura, Cerchneis orientális, Cerchneis inlercedens, Cerchneis fasciala Cerchneis rupicolaeformis, 1 ,. , , c ,\ -^ ^a. i- /iot;-a\ ^ ■ ' Brchm, Journ. f. Orn. I. p. 76—7/. (1853.) Cerchneis gullala, } Cerchneis accedens, Brehm, Naumannia, 1855. p. 269. Tinnunculus tifinunculus, Heugl., Peterm. Mitth. 1861. p. 20. Cerchneis tinnunculus typicus (alaudarius), Prazák, Journ. f. Omith. XLVI. p. 160, 165. (1898.) Brchm, Naumannia, I. 1. Heft. p. 74—76. (1850.) * Hazája: Dél-Afrika. ** Népies nevek: Vércse, vörös vércse, szélleljátszó. Az Alföldön tilinkómadár-nak is hívják (1. Lakatos, Természet. I. évf. IV. sz. p. 8., 1897.). Egyéb nevei LovASsv-nál (Term. Tud. Közi. 1887.) vannak gondosan összeállítva. 228 Accipitriformes. Cerch/ieis ii)inuncultis feje és lába. Leírása: A vén hím feje fölül hamvas-szürke, a tollak gerincze feketés; homloka, csőr és szemközötti része, torka többé-kevésbbé fakón árnyalt fehér; köpenye téglavörös és kisebb-nagyobb fekete pettyekkel gyéi"en mustrázott ; felső farkfedöi szürkék; farka fölül szürke széles fekete csúcsmögötti szalaggal, a tollak csúcsa fehér; farka alul szürkés-fehér, fekete csúcsmögötti szalaggal; elsőrendű evezői és az ezeknek megfelelő fedötollak barnás-feketék; szárnya alul szürke; a tollak belső zászlajának széle és ennek fogalakú rajzai fehérek; alsó szárnyfedői fehérek fekete foltokkal; alul a madár halvány fakó, melle és hasa fekete hosszanti és lándzsa alakú foltokkal mustrázott ; szeme körüli csupasz bőre, viaszhártyája, alsó kávájának töve, lábai élénk sárgák; karmai feketék; csőre kékes-szürke; hegye feketés; szeme barna. Hossza k. b. 34, szárnya 24^255, farka 17 — 19, csőre ormója (a viaszhártyától) TS, csűdje 3*5 %n. A vén tojó fölül fakó vörösbarna, feje barnás-fekete hosszanti, köpenye haránt foltokkal ; evezői sötétbarnák, belső zászlajuk fehér mezejének a gerincz felé eső része többé-kevésbbé fakó vörösbarnába árnyalódik; farka fölül fakó vörösbarna s feketével végig szalagzott, a csúcsmögötti szalag igen széles, a tollak csúcsa fehér; farka alul fakón árnyalt fehér, hasonló rajzokkal mint fölül; a madár alul többé-kevésbbé fakóval árnyalt fehér; fekete hosszanti és lándzsa alakú foltokkal mustrázva; torka és alsó farkfedői mustrázatnélküliek ; szeme körüli csupasz bőre; viaszhártyája és lábai sárgák; karmai feketék; csőre kékes szürke hegye felé sötétebb; szeme barna. Hossza k. b. 36, szárnya 24 — 26, farka 17—19, csőre ormója (a viaszhártyától) 17, csíidje 4 %i. A fiatalok az első évben a vén tojóhoz hasonlítanak, de barna színük vala- mivel élénkebb. A fiatal hímek születésük utáni év tavaszán még mindig a tojó- hoz hasonlítanak, de már imitt-amott mutatkozik a vén hímekre emlékeztető színezet toll ruhájukon. A fiókákat tiszta fehér pelyhek borítják. Fam. Falconidae. 229 Földrajzi elterjedése : Európa. Ázsiának északi fele; télen a megfelelő déli vidékek, vagyis Afrika, az Indiai félsziget és Ceylon. Magyarországon mindenütt előfordul és közönséges madár; korán tavaszkor érkezik s késő őszig marad, helyenként nagyon gyakran át is telel. CERCHNEIS NAUMANNI (Fleisch.). Sárgakarmú vércse. Falco iiauma)uii, 1 ^, . , _ , „ , ,, / Flcischer, Sylvan. 1817. p. 175. Falco xantkonyx, ) Falco cenckrts, Naum., Vög. Deutschl. I. p. 318. Taf. 29. (1820.) Falco tinmmculoides, Naum., Vög. Deutschl. I. p. 313. (1820.) Falco tiiuitmcularius, Vieill., Faun. Frang. p. 36. pl. 16. f. 3. (1829.) Cerchneis cenchris, Brehm, Vög. Deutschl. p. 74. (1831.) Tinnunculus cenchris, Bonap., Cat. Met. Ucc. Eur. p. 21. (1842.) Tichornis cenchris, Kaup, Classif. Sáug. u. Vög. p. 108. (1844.) Poecilornis cenchris, Kaup., Contr. Orn. 1850. p. 53. Cerchneis paradoxa, \ Cerchneis ruficeps, \ Brehm, Vogelf. p. 29. (1855.) Cerchjieis ruficauda, J Cerchtieis subtinnuncula, Brehm, Naumannia 1855. p. 269. Cerchneis nau7nanni, Sharpé, Cat. B. Br. Mus. I. p. 435. (1874.) Tinnunculus tinnunculoides, Salvad., El. Ucc. Ital. p. 57. (1887.) Leírása: A vén hím feje — torkát kivéve — - hamuszürke ; köpenye világos vörös- barna ; másodrendű evezői, az ezeknek megfelelő fedőtollak és felső farkfedői, hamuszürkék ; elsőrendű evezői és az ezeknek megfelelő fedőtollak feketék ; az evezők belső széle fehér; szárnya alul szürkés-fehér, a tollak csúcsa szürke; alsó szárnyfedői fehérek; farka fölül hamuszürke, fekete csúcsmögötti széles szalaggal, a tollak csúcsa fehér; farka alul szennyes-fehér, széles csúcsmögötti szalaggal; torka és alsó farkfedői sárgás-fehérek, begye, melle és hasa borvörösen árnyalt fakó- szinű és fekete kerek és hosszúkás foltokkal gyéren tarkázott; viaszhártyája és lábai sárgák; karmai fehéres sárgás- szaruszinüek; csőre kékes szaruszínű, hegye felé sötétebb. Hossza k. b. 31, szárnya 23 — 24, farka 15—16, csőre ormója (a viaszhártyától) 1'5, csűdje 27 %n. A vén tojó a közönséges vércse tojójához hasonlít azzal a különbséggel, hogy annál valamivel kisebb és, hogy karmai sárgák. Hossza k. b. 32, szárnya 23—24, farka 16 — 17, csőre ormója (a viaszhártyától) 1'5, csűdje 2*8 %i. A fiatalok a vén tojóhoz hasonlítanak. Földrajzi elterjedése : A Mediterrán subregio és Közép-Ázsia ; télen a meg- felelő déli tartományok : Afrika és India. Magyarországon nem tartozik a közönséges fajok közé, ámbár vonulása alkalmával, mely mi nálunk május elejére és szeptember elejére esik, majdnem mindenütt előfordul. Nálunk csak kevés helyen költ és faodukban fészkel. 16 230 Accipitriformes. Hierofalco. CuviER, Régne An. I. p. 312. (1817.) Typus : Hiei'ofalco caudicaus (Gmel.). * HIEROFALCO CHERRUG (J. G. Gray).** Kerecsen.*** .-' Fa/co lanarins, Linné, Syst. Nat. I. p. 129. (1766.) Falco sacer, (nec Forst.) Gmel., Syst. Nat. I. p. 273. (1788.) (ex Brisson). Falco chern/g, J. E. Gray, 111. Ind. Orn. II. pl. 25. (1833.) Fa/co saker, Schleg., Rev. Crit. p. II. 9. (1844.) Fa/co cyanopus, Thienem., Rea I. p. 39, 62. Taf. I., II. (1846.) Fa/co {Gennaia) /anarius, Kaup, Wigm. Arch. XVI. p. 31. (1850.) Gennaia sacer, Bonap., Rev. et Mag. Zool. 1854. p. 536. Híerofa/co /anarius, Brehm, Yogelf. p. 25. (1855.) Fa/co saqer, Heugl., N. O.-Afr. I. p. 27. (1869.) Pnigohierax /anarius, Cab., Jouin. f. Orn. XX. p. 156. (1872.) Hicrofa/co sakcr, Sharpé, Cat. B. Br. Mus. I. p. 417. (1874.) Gennaia sa/cer, Salvad., El. Uccelli Italiana p. 50. (1887.) Fa/co fe/dcggi, (nec Schleg.) Frlvaldszky, Aves Hung. p. 17. (1891.) Hierofa/co gurneyi, Menzb., Orn. Türk. p. 283. (1891.) Hierofa/co cherrug, Sharpé, Hand-List B. I. p. 276. (1899.) Fa/co Hierofa/co sacer, Kleinschmidt, Aquila MII. p. 13. (1901.) * Hazája: Az északi sarkkör, nálunk nem fordul elö. ** Hogy a régi solymászok Lanariiis alatt ezen lajt, vagy a Fa/co fe/deggi néven ösmeretes madarat értették, bajos volna eldönteni; lehetséges, hogy a Lanariiis név mind a kettőre is vonakozott. A LiNNÉ-íéle Fa/co /anarius (Syst. Nat. I. p. 129.) rövid diagnózisából («F. cera lutea, pcdibus rostroque coeruleis, corpore subtus maculis nigris longitudinalibus. Faun. Svec. 62») a fajt megállapítani kettő között lehetetlen. Linné az idézett munkájában (Faun. Svec. p. 22 no 62), a madár bizonytalan leírásának végéhez a következő megjegyzést fűzi: «Hinc distinctissimus a Lanario Italico». Első sorban tehát azt kellene eldönteni, hogy melyik fajt nevezték a régi írók «Lanario Ita]ico»-nak. Brisson (Ornith. I. p. 336 — 337) Le Faucon d'Italie — Falco Italicus — és Le Sacre — Falco sacer — leírásai úgyszólván semmitmondók. Ezeket a leírásokat Brisson más szerzőktől vette át, s a madarakat nem látta. Meg kell jegyezni, hogy a BnissoN-féle Sacre latinul hely- telenül íratott sacer-x\cV\ helyesen saker, mely az arab Saqr-bó\ ered s annyit tesz, mint: sólyom. [Hőmmel szerint babyloni: surdu (eredetileg: sukhurdú, suvurdű); georgiai: savardem; szvan: saürdem; mingreha: soardem; perzsa, régebben: svarden, új -perzsa: sáhén (írás dialectusokban: sain, sóin, saena) ebből a magyar: sólyom; török cakír, középkori latin: saqer; szláv: sokol.] Eltekintve a LiNNÉ-féle bizonytalan jelentőségű Fa/co /anarius-\6\ és a GMELiN-féle F. sacer- töl, a ki ezen nevet tulajdonképen Brisson munkájából vette át, de azzal őtet Forster 1772-ben már más fajra alkalmazva, megelőzte, a kerecseny legrégibb tudományos neve a czímben használt cherrug s ezt illeti meg az elsőség a lex prioritatis értelmében. Ezen nevet J. E. Gray (111. Ind. Orn. II. p. 29) 1833-ban állította föl. Később Schlegel (Rev. Crit. p. II, 9; Traité de la Faucon- nerie p. 17 — 19. pl.) a kerecsenyt Fa/co saker néven különböztette meg a délibb fajtól s ezt Fa/co fe/deggi-nck keresztelte báró Feldegg tiszteletére, a ki példányait Dalmatiában gyűjtötte. Végre meg kell jegyeznem, hogy Magyarországon csakis a Hierofa/co citerrug (J. E. Gray) fordul elő s nálunk az irodalomban tévesen Fa/co fe/deggi-nek feltüntetett példányok kivétel nélkül mind ide tartoznak. *** Kerecsen vagy másképen Kelecseny régi név (Bálint G.: «Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén», 1877. 28. 1. a mongol kliarczaghai : «sólyom fajta vadászmadár» szóval hasonlítja össze) s a melyet már régi íróink is, mint Lisxius (Magy. Mars, 1653), Gyöngyösi és mások használtak. Fa,ni. Falconidue. 231 Leírása: A vt'n hím homloka fehér; fejteteje igen világos néha fehéres fakó- szinü, a tollak gerincze fekete (kevésbbé vének fejteteje sötétebb fakószinű s a tollak gerinczük mentén fekete hosszanti foltokkal mustrázottak) ; fölül a madár földszínű barna, az egyes tollak fakószínnel szegettek ; alul fehér, néha többé- kevésbbé fakószinnel árnyalt, melle gyéren keskeny-, hasa és oldala sűrűbben széles a tollak csúcsa felé csepp alakban kiszélesedő barna hosszanti foltokkal ; szeme alatt a nyak mindkét oldalára lehúzódó barkót alkotó szalag sötétbarna; feje és nyaka oldala fehér, fülfedó'i felül barnák ; evezői fölül földszínű barnák, belső zászlajuk széle fehér, vagy vörhenyes-fehér fogacsolt rajzzal ; szárnya alul fehéres, a tollak csúcsa és fogacsolt rajza szürkésbarna; alsó szárnyfedői fehérek, a tollak közepe barna; farka fölül földszínű barna, fehéres vagy fakószinű harántcsíkokkal, melyek azonban közepükön többnyire szaggatottak; a tollak csúcsa fehéres vagy fakószínű, gerinczük szürkésbarna; farka alul fehéres, áttetsző szürkés rajzolattal, a tollak gerincze fehér; szeme körüli csupasz bőre viaszhártyája és lábai sárgák; karmai feketék; csőre világos zöldes-szürke, hegye szürkés-fekete; szeme barna. Hossza k. b. 50 — 52, szárnya 35 - 37, farka 21 — 22, csőre ormója (a viaszhártyától) 2'6, csűdje 5'2 %. A vén tojó jóval nagyobb, máskülönben a hímhez hasonlít. Hossza k. b. 63, szárnya 40—42, farka 25—26, csőre ormója (a viaszhártyától) 29, csűdje 5-5 %«. A fiatalok fölül a vénhez hasonlítanak, fejük teteje azonban sötétbarna s az egyes tollak vörhenyes fakóval keskenyen szegettek ; alul fehérek s — torkukat kivéve, mely mustrázat nélküli — nagy barna foltokkal sűrűn mustrázottak; oldaluk néha egészen barna. A fiatal és vén kor közti álapotban az átmenetek egész sorozatá- val találkozunk. A fészekülö fiókákat fehér pelyhek borítják. Földrajzi elterjedése: Dél-Kelet Európától kezdve Közép-Ázsián át Khináig húzódik. Magyarországon az Alföldön többnyire mindenütt előfordul, de seholsem közönséges, leggyakoribb a Duna és Tisza menti ligetekben s itt előszeretettel költ is. Télre elköltözködik; érkezésének és távozásának idejét mind ez ideig pontosan nem ismerjük; néha télen is látható (.?). A Magy. Nemz. Múzeumban több honi példányunk van. A régi 7-árő név szintén — ha nem is talán e fajra — egy hasonló gyorsrepülö sólyomra vonatkozott s lehetséges, hogy a mai «vándor sólyom»-nak nevezett madárnak volt a neve, azonban semmi esetre sem a halászsasé, melyet némelyek újabíjan rdro-na.k kereszteltek. «J^dro: avis ex genere aquilarum MA, herodius, butco major; reiher PPB. Ti is ráró szár- nyon járó hamar lovak (Balassa: Ének. 58). Hol rárótoll forgóson, hol darútoU süvegében vitette az étket (Mon. írók. XI. 334). Visz legelői Denurhám dárdát a kezében, ráró-toll fejében (Zrínyi I. 174.). Ráró tekinteti s deli szemléleti s véle nőt az uraságh (Liszti: Mars 17). Diszesség termete, járása gyorsaság, ráró tekintete (Gyöngy D: MV. 2). Ennél nem vigyázóbb a tanult ráró is (82). Sebes rárót foghatsz, ölyvet meg-taníthatsz, fürjet s foglyot hogy fogjon (Ben: Rithml 94). Sebes ráró módra mintha repülnének (Thaly: VÉ. I. 251). Ráróforma szemed vidámuljon kedvvel (Thaly: Adal. II. 275). Világ öröme változó, elrepül mint sebes ráró (TörtT-. I. 345). Ráró módra járó inaid gyengülnek (Phil. FI. 31). E két ráró szemnek kár tsak igy aludni, mosolygó fényével mással nem játzani (32). Vannak, a kik mint a szemes rárók szándékink fenekére látnak (Fal: UE. 377). Ráró tekinteted és cédrus termeted (Amadé: Vers. 7). Ráró bár legyen, észre ne vegyen (102). A ráró szemek is kaprozhatnának utánna (SzD: MVir: 385)» Magy. Nyelvt. Szót. 1891. II. p. 1374. 16" 232 Accipitritormes. Falco. Linné, Syst. Nat. I. p. 124. (1766.) Typus : Falco percgriims, Tunst, A fajok meghatározó táblázata : a. A szárny 30 %n-né\ hosszabb peregrinus (232. old.). b. A szárny 30 %i-nél rövidebb. a^. h szárny igen hegyes s túl éri a fark végét . subbuteo (233. old.). b^. A szárny kevésbbé hegyes s nem éri el a fark végét merillus (234. old.). FALCO PEREGRINUS, Tunst. Vándor sólyom. ? Falco gentilis, Linné, Syst. Nat. L p. 126. (1766.) Falco peregrinus, Tunst., Orn. Brit. p. 1. (1771.) Falco orientális, \ Falco commiinis, [. Gmel., Syst. Nat. I. p. 264, 270. (1788.) Falco hornotinus, I Falco calidus, Lath., Ind. Orn. L p. 41. (1790.) Falco lunulatus, Daud., Traité. IL p. 127. (1800.) Falco abietinus, Bechst., Naturg. Deutschl. II. p. 759. (1805.) Falco piuelarius, Steph., Shaw's Gen. Zool. VII. pt. I. p. 195. (1809.) Falco cornicum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 62. (1831.) Falco griseivefilris, Brehm, Isis, 1833. p. 778. Falco anatum, Bonap., Consp List. B. Eur. & N. Am. p. 4. (1838.) Falco fnicrurus, Hodgs., Gray's Zool. Mise. p. 81. (1844) Falco nigriceps, Cass., B. Calif. p. 87. (1855.) Falco grisei-ventris, 1 ,^ ^ „ , , > Brehm, Vogelf. p. 26. (1855.) Falco leucogenys, J > & i \ / Falco peregrimis griseiveutris, \ Falco peregfifius cornicum, \ Menzbier, Ibis. 1 884. p. 280 — 285. Falco peregrinus brevirostris, I Leírása: A vén kim feje teteje, szeme alatti barkó alakú foltja, nyaka hátulja szürkés-fekete ; köpenye, dereka és felső farkfedöi kékes-szürkék, sötétszürke harántcsíkokkal és foltokkal ; evezó'i szürkés-feketék, a tollak belső zászlaja világos harántcsíkolással ; szárnya alul szürke, a tollak belső zászlaja úgy mint fölül harántcsíkolt ; alsó szárnyfedői fehérek, fehete haránt csíkolással ; farka fölül szürke, többé-kevésbbé szakadozott feketés szalagokkal, a tollak csúcsa fehéres ; torka, begye, hasa közepe fehér, néha többé-kevésbbe vörhenyessel árnyalt, oldala, czombtollai és alsó farkfedöi szürkés-fehérek: torka mustrázat nélküli, begye és melle keskeny hosszanti foltokkal ; mellétől lefelé pedig fekete haránt csíkokkal tarkázott; szeme körüli csupasz bőre, viaszhártyája és lábai sárgák; karmai feketék ; csőre szürkés szarusziníí hegye felé feketés ; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 44, szárnya 30 — 32, farka 17, csőre ormója (a viaszhártyától) 2"2, csüdje 4*5 %. Fa,m. Falconidae. 233 A vén tojó a hímhez hasonht, de jóval nagyobb. Hossza k. b. 54, szárnya 36, farka 21, csőre orniója (a viaszhártyától) 2-8, csűdje 5 %. A fata/ok íö\n\ szürkésfénytí barnák, az egyes tollak fakóbarnával szegettek; tarkójuk fehéres-fakószinű foltokkal; barkó foltjuk sötétbarna; alul többé-kevésbbé fakószinnel árnyalt fehérek s torkukat kivéve, mely egyszínű, barna széles hosszanti foltokkal sűrűn tarkázottak ; evezőik és kormánytollaik fehérrel vagy vörhenyessel harártcsíkoltak vagy fokozottak ; a kormánytollak csúcsa fehéres ; viaszhártyájuk és csőrük kékes-szürke ; lábaik kékes hússzinűek, néha sárgásak, karmaik feketék ; szemük barna. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak-Ázsia és Észak-Amerika ; télen a meg- felelő déli vidékek ú. m. Afrika, India és Közép-Amerika. Magyarországon a tavaszi és őszi vonulása alkalmával mindenütt előfordul, de nyáron csak a magasabb fekvésű vidékeken található. Igen korán érkezik s késő őszig marad, némely évben egyes példányokban át is telel. FALCO SUBBUTEO, Linné. Fecskeszárnyú sólyom.* Falco síibbuieo, Linné, Syst. Nat. I. p. 127. (1766.) Falco barletta, Daud., Traité, II. p. 129. (1800.) Hypotriorchis síibbuteo, Boie, Isis. 1826. p. 976. Falco hirundinum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 65. (1831.) Dendrofalco subbuíeo, Gray, List. Gen. B. p. 3. (1840.) Falco arboreus, Brehm, Vogelf. p. 27. (1855.) Dendrofalco Hirundinum, \ Dendrofalco arboreus, f ^^'^h"^' ^aumannia, 1855. p. 269. Falco subbuíeo subbuíeo, Erlang. Journ. f. Orn. XLVI. Taf. XI. (1898.) Leírása : A vén hím fölül palaszürke, feje és háta sötétebb és többé-kevésbbé barnán árnyalt, nyakszirtjén két nagyobb fehér, vagy agyagsárgás folt látható ; homloka fehéres s e szín mindkét oldalán a szemek felé húzódván keskeny szemöldívet alkot; evezői feketés-palaszürkék, belső zászlójuk agyagsárga haránt foltokkal ; szárnya alul barnás-.szürke, az evezők belső zászlója mint fölül ; alsó szárnyfedői rozsdaszinnel árnyalt fehérek, fekete hosszanti és harántfoUokkal; farka fölül palaszürke, a két középső toll egyszínű, a többi belső zászlója szalagozott; alul a madár többé-kevésbbé rozsda-sárgával árnyalt fehér, vagy tiszta fehér, hosszanti széles barna foltokkal sűrűn tarkázott; nyakeleje és nyakoldala mustrázat nélküh; szeme alatt, fülfedőinek felső része s a felső káva tövétől lefelé irányuló barkója feketés-barna; czombtollai és alsó farkfedöi rozsdavörösek; szeme körüli csupasz bőre, viaszhártyája és lábai sárgák; karmai feketék; csőre kékes-fekete; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 34, szárnya 26, farka 15, csőre ormója (a viasz- hártyától) 17, csűdje 3 %. A tojó a hímhez hasonló, de nagyobb. Hossza k. b. 37, szárnya 27 — 28-5, farka 16 — 17, csőre ormója (a viaszhártyától) 1-8, csűdje 3*2 %. A fiatalok hátoldalának tollai fakószínnel szegettek, alul rozsdaszínnel határo- zottabban árnyaltak ; máskülönben a vénekhez hasonlítanak. * LovASSY-nál (Természettud. Közi. 1887) liosszúszdrnyú sólyom ; u. ott a többi használt neve is felsoroltatik. 234 Accipitriformes. Földrajzi elterjedése: Európa és Észak-Ázsia; télen a megfelelő déli tarto- mányok: Afrika és India. Magyarországon mindenütt előfordul, különösen vonulásakor, de sehol sem mondható közönségesnek; áprilisban érkezik s szeptember első felében költöz- ködik a melegebb tájak felé. FALCO MERILLUS (Gerini). Kis sólyom." AcciJ>iíer merillus, Gerini, Orn. Meth. Dig. I. p. 51. pls. XVIII— XIX. (1767.) Falco aesalon, Tunstall. Orn. Brit. p. 1. (1771.) Falco regulus, Pali., Reis. II. Anh., p. 707. (1773.) Falco litho falco, 1 ;; , r , . ) GmcL, Svst. Nat. I. p. 278, 284. (1788.) ralco falcomonim, ) ' -^ r > v y Falco sibiricus, Shaw, Gcn. Zool. VII. pt. 1. p. 207. (1809.) Falco smirillus, Savign., Ois. de l'Egypte. p. 40. (1810.) Falco caestHs, Mey. & Wolf, Taschenb. I. p. 60. (1810.) Hypotriorchis aesalo7i, Boie, Isis, 1828. p. 314. Aesalon ucsalon, Kaup, Natürl. Syst. p. 40. (1829.) Aesalon lithofalco, Bonap., Rev. et Mag. de Zool. 1854. p. 536. Aesalon orientális, Bi'chm, Naumannia, 1855. p. 269. Aesalon regíilus, Blyth, Ibis, 1863. p. 9. Lithofalco aesalon, Hume, Rough Notes, I. p. 89. (1869.) Hypotriorchis merillus, Prazák, Journ. f. Orn. XLVI. p. 157. (1898.) Falco merillus, Sharpé, Hand-List. B. I. p. 275. (1899.) Leírása: A vén hím fölül kékes-szürke, az egyes tollak gerinczük mentén keskeny fekete hosszanti folttal; homloka és feje oldala fehér, az egyes tollak gerinczük mentén feketés hosszanti folttal ; szemöldíve és nyakszirt tája rozsda- barnával kevert ; torka tisztafehér ; nyaka oldala, melle és alul az egész madár többé-kevésbbé rozsdaszínnel árnyalt fehér és barna hosszanti ibitokkal mustrázott ; evezői feketés-palaszinüek, a tollak belső zászlója fehér harántfoltokkal ; farka szürke, széles csúcsmögötti fekete szalaggal s néha imitt-amott keskenyebb szala- gozásnak nyomaival, a tollak csúcsa fehér, gerinczük fekete ; viaszhártyája és lábai sárgák ; karmai feketék ; csőre kékes-szürke, hegye felé fekete ; szeme barna. Hossza k. b. 30, szárnya 20 — 21, farka 14, csőre ormója (a viaszhártyától) 1"4, csűdje 3"4 %i. A vén tojó a hímhez hasonlít, de valamivel nagyobb. Hossza k. b. 32, szárnya 21 — 22, farka 14-5, csőre ormója (a viaszhártyától) Tó, csüdje 3'5 %k A fiatalok fölül kékes szürkével árnyalt barnák, az egyes tollak fakószínnel szegettek s közepükön többé-kevésbbé szalagozottak ; farkuk barnás feketével határozottan szalagozott ; alul többé-kevésbbé fakószínnel árnyalt fehérek s mellüktől czombjukig széles hosszanti foltokkal mustrázottak; czombtollaik keskeny gerincz- foltokkal ; torkuk és alsó farkfedöik mustrázat nélküli. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa, Észak-Ázsia; télen Dél-Európa és India. Magyarországon csakis télen fordul elŐ, a mikor mindenütt elég gyakori; novemberben érkezik s márcziusig, néha azon túl is marad. * Népies neve Lakatos szerint (Természet I. IV. p. 8. 1897) : verebés::ö vércse. Az irodalom- ban használt különböző neveit 1. LovASSv-nál: Természettud. Közi. 1887. Fa,m. Falconidae. 235 Siibfam. Aquilinae. Sasok. A nemek meghatározó táblázata : a. A csűd az ujjak tövéig tollas. a^. A csőr ormója (a viaszhártyától) hosszabb, mint a belső ujj a csüd tollaitól mérve karom nélkül Aquila (235. old.). b^. A csőr ormója (a viaszhártyától) egyenlő hosszú a belső ujjal a csűd tollaitól mérve karom nélkül Hiera'étus (242. old.). c^. A csőr ormója (a viaszhártyától) rövidebb, mint a belső ujj a csüd tollaitól mérve karom nélkül Archibiiteo (243. old. b. A csűd alsó része csupasz. d\ A csűd csupasz része hosszabb a középső ujj- nál karom nélkül Circalitus (244. old.j. ^'. A csűd csupasz része rövidebb a középső ujj- nál karom nélkül. «". A csőr töve körül serteszerű tollakkal. d^. A fark kerekített Halial-íus (245. old.). b\ A fark villás Mz/vus (246. old.). b\ A csőr töve körül nincsenek serteszerű tollak Pernis (249. old.). Aquila. Brissox, Ornith. I. p. 419. (1760.) Typus : Aquila chrysal-tiis (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Nagyobb; a szárny 57 %i-nél hosszabb. rt\ A belső ujj karma (ívalakban mérve) hosszabb, mint a felső káva ormója (1. ábra 236. old.) . cJirysaiHui (236. old. b\ A belső ujj karma (ívalakban mérve) rövidebb, mint a felső káva ormója (1. ábra 237. old.) . heliaca (237. old.). b. Kisebb; a szárny 57 ^n-nél rövidebb. c^ . A szárny 52 — 56 %í közt váltakozik; a vének tolla- zata sötétbarna, a fiataloké violásfényű fekete- barna, fehéres pettyekkel maciilata (238. old.). d\ A szárny 45 — 50 fm közt váltakozik; a vének tol- lazata világosbarna, a fiataloké vörhenyesfényű sötétbarna, fehéres pettyekkel pomarina (239. old.) 236 Acoipitritovnies. AQUILA CHRYSAETUS (Linné). Szirti sas. Linné, Syst. Nat. I. p. 125. (1766.) Gmel., Syst. Nat. I. p. 254, 256, 257. (1788. Falco Chrysa'étos, Falco fitlvus, , Falco fulvus jí. canadcitsis, I Falco pygargus, Scop., Ann. I. Hist. Nat. p. 14. (1768.) Falco cafiadetists, \ Falco atne ricamis, j Falco albus, Gmel, Syst. Nat. I. p. 257. (1788.) (ex Briss.). Falco ?nger, Gmel., Syst. Nat. I. p. 259. (1788.) (ex Brown.). Falco cygnetis, Lath., Ind. Orn. I. p. 14. (1790.) Falco aquila, Dand., Traité d'Orn. II. p. 47. (1800.) Aquila americaiia, Vieill., Ois. Am. Sept. I. p. 31. (1807.) Aquila fúlva, Savig., Syst. Ois. de l'Egypte, p. 22. (1810.) Falco regalis, Temm., Man. d'Orn. p. 10. (1815.) Aquila chrysaetus, Dum., Dict. Se. Nat. I. p. 339. (1816.) Aquila nobilis. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 338. (1826.) Aqzüla regia. Less., Traité, p. 36, pl. 8. f. 1. (1831.) Aquila 7nelanaétos, Brehm, Vög. Deutschl. p. 20. (1831.) Aquila Brehmii, Brehm (!), Naumannia I. 3. Heft. p. 24. (1850.) Aquila fuscicapilla, \ ^ , / . - . / } Brehi Aquila unicolor, ) Aquila cajiadensis, Cass., Baird's B. N. Am. p. 41. (1860.) Aquila intermedia, Severtz., Türk. Javotn. p. 112. (1873.) Aquila chrysaetus-fulva, Reiser, Orn. Balc. II. p. 120. (1894.) Aquila chrysaetus fúlva, Prazák, Journ. f. Orn. XLV. p. 462. (1897.) Naumannia I. 3. Heft. p. 24. Aquila chrysa'étus csőre és belső ujjának karma. Leírása: A vén hím fölül sötétbarna; fejteteje és nyakhátulja sárgás-rozsda- barna ; szárnya fölül és alul egyszínű barnás-fekete ; felső szárny-fedó'toUainak szélei többé-kevésbbé elmosódottan világos barnák; farka barnás-fekete, töfelén többé- kevésbbé elmosódott szürkés szalagozással ; alul az egész madár sötétbarna ; csűd- tollai többé-kevésbbé fakó- vagy rozsdabarnák ; viaszhártyája és ujjai sárgák ; csőre Faw. Falconidae. 237 kékes-szarusziníí, hegye feketés; karmai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 90, szárnya 60—64, farka 34, csőre ormója (a viaszhártyától) 5, csűdje 95 lm. A vén tojó a hímhez hasonlít, de nagyobb. Hossza k. b. 98, szárnya 66—69, farka 37, csőre ormója (a viaszhártyától) 5-7, csüdje 10 %i. A kcvésbbé vének kormány- és evezőtollai töfelükön tiszta fehérek, más tekin- tetben a vénekhez hasonlítanak. A fészekben ülő fiókákat hófehér pelyhek borítják. A fészekből kirepült fiatalok violás fényű sötétbarnák; minden egyes tollúk töve szélesen fehér; fej- tetejükön és nyakuk hátulján levő tollak csúcsa gesztenyebarnába árnyalódik, de egyes tollak hegye fehéres-fakó; fíirkuk töfele fehér, a tollak külső zászlója szürkés; farkuk csúcsfele fekete, a tollak hegye fehér; csü'dtollaik fehérek; szemük előtti rész szürkés-fehér. Földrajzi elterjedése: Sharpé szerint (Hand-List B. I. p. 261.) Európa, Észak- Ázsia, Eszak-Khina, Észak-Amerika Mexikóig. Magyarországon állandó madár ; Magas hegységeinkben tartózkodik és sziklákon fészkel; télen a lapályos területeket is fölkeresi. AQUILA HELIACA, Savign.* Parlagi sas. Aquila heliaca, Savign., Descr. Egypte p. 459. pl. 12. (1810.) Aqtiila chrysaetos (nec Linné), Leisl., Ann. Wetter. II. p. 170. (1810.) Falco imperialis, Bechst., Taschenb. p. 553. (1812.) Aquila imperialis, Brehm, Vögel Deutschl. p. 22. (1831.) Aquila crassipes, Hodgs., in Gray's Zool. Mise. p. 81. (1844.) Aquila heliaca csőre és belső ujjának karma. Ujabban megkisérlették a SAViGNV-féle heliaca nevet a LiNNÉ-féle melafiaetus-szsl — mint régebbivel — fölcserélni ; a mi igen helytelen volt, mert a LiNNÉ-féle Falco Melanaetus (Syst. Nat. I. p. 124) nem e fajra vonatkozhatik. Linné diagnosisában («F. cera lutea, pedibusque semilanatis, corpore ferrugineo nigricante striis flavis») a madár félig tollas lábát emeli ki s ez még azt is ki- zárja, hogy e név alatt rejtőző faj az Aquila genusba tartozhatik. 238 Accipitriformes. AqtíUa inogi/nik (nec Gmcl.), Strickl., Orn. Syn. p. 57. (1855.) Aqiiila riparia, Württ., Naumannia 1857. p. 432 (descr. nulla). ! Xisa'cliis fasciatus (nec Vieill.), Bielz., Vcrh. Mitth. Sieb. Ver. Hermanstadt. XXVIII. p. 39. (1888.) ' Aquila inelanactus (nec Linné), Matschie, Journ. f. Orn. XXXVII. p. 69. (1889.) — Reiser, Orn. Balc. II. p. 116. (1894.) — Prazák, Journ. f. Orn. XLV. p. 461. (1897.) ect. Leírása: A vén hím fölül sötétbarna; fejteteje és nyaka hátulja agyagsárga; homloka többé-kevésbbé sötétbarna; válltollai hófehérek; farka töfele szürke, fekete elmosódott szalagokkal; farka csúcsfele fekete; evezötollai feketék; alul az egész madár feketés-barna, csak alsó farkfedö tollai barnán futtatott szennyesfehé- rek; viaszhártyája és ujjai halványsárgák; csó're kékesszürke, hegye felcetés; karmai feketék; szeme sárgásbarna. Hossza k. b. 80, szárnya 56 — 58, farka 30, csó're ormója (a viaszhártyától) 4-8, csűdje 9 %i. A vén tojó a hímhez hasonlít, de nagyobb. Hossza k. b. 88, szárnya 60— 63, farka 32, csó're ormója (a viaszhártyától) 5'6, csűdje 10 U.. Kevésbbé véneknél hiányzik a fehér vállfolt; viaszhártyájuk halvány hússzínű; szemük barna. A fiatalok fölül és alul agyagsárgák vagy fehéres fakószinüek és földszínű barna hosszanti sávokkal tarkázottak; evezó'tollaik sötétbarnák; farkuk szürkésbarna; viaszhártyájuk és ujjaik halvány szennyessárgák; szemük szürkésbarna. A fészekben ülö fiókákat hófehér sűrű pelyhek borítják. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (Hand-List. B. I. p. 261.) Délkelet-Európá- tól Közép-Ázsiáig, Észak-India és Khina. Minálunk leginkább az ország déli részében otthonos és állandó madár; az Al-Dunán s a Dráva és Száva közti erdó'ségekben költ. Néha az ország északi tájaira is ellátogat. AQUILA MACULATA (Gmel.).** Fekete sas. Falcű macutalus, Gmel., Svst. Xat. I. p. 258. (1788.) Aquila fusca, Brchm, Lchrb. Nat. eur. Vög. p. 16. (1823.) Aquila clanga. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 351. (1826.) Aquila bifasciata, Brchm, Vög. Deutschl. p. 25. (1831.) Aquila fusca, 1 .. , ^, . , ,, ^ . ., . , > Brchm, Naumannia I. 3. Heft. p. 24—26. (1850.) Aquila untcolor, \ f \ i Aquila fuscoater, Wodz., Naumannia, 1852. p. 10. Aquila Pallasii, Brehm, Naumannia, p. 267. (1855.) Aquila naevia (nec Gmel.), Schrenk, Reis. Amuri. Vög. p. 220. (1859.) Falco clanga, Naumann, Vög. Deutschl. XIII. p. 40. Taf. 342. (1860.) Aquila mogilnik (nec Gmel.), Frivaldszkj^ Aves Hung. p. 1]. (1891.) Aquila maculata clanga, Prazák, Journ. f. Orn. XLV. p. 457. (1897.) * Alkalmam volt ezt a Riedeli gyűjteményében levő madarat látni ; egy világos tollazatú fiatal Aquila heliaca s erről Kimakowicz (Verh. Mitth. Sieb. Ver. Hermanstadt. XLII. 1892.) azt írja, hogy: «In Wirklichkeit ist dicsér Vogel jedoch Aquila clanga Pa]l»!! ** E faj az ornithologiában rendesen Aquila clanga, Páll. néven szerepel, de újabban Blanford (Ibis, 1894. p. 287.) kimutatta, hogy a GMELiN-féle Falco maculaia kétségtelenül e fajra vonatkozik s így a maculaia névnek van elöbbsége. Faw. Falconidae. '239 Leírása: A vén hím. fölül és alul sötétbarna némi violaszinü fénynyel; a fej tollai valamivel világosabbak és inkább vöröses-barnák, úgyszintén egyes szárny- fedötoUai is; evezői és farktollai feketék; a farktollak gerinczének töve fehér; viaszhártyája és ujjai sárgák; csőre feketés szaruszínű; karmai feketék; szeme sárgás-barna. Hossza k. b. 70, szárnya 52, farka 27, csőre ormója (a viaszhártyától) 4-3, csüdje 9 %i. A vén tojó a hímhez hasonlít, de nagyobb. Hossza k. b. 76, szárnya 56, farka 30, csőre ormója (a viaszhártyától) 5, csűdje 9-5 %. A fiatalok violásfényu feketés-barnák, fejük tetején és nyakuk hátulján lévő tollak hegyük felé világos barnába árnyalódnak; köpenyük és szárnyfedőik fehérek, vagy fehéres fakók, nagy csöppalakú foltokkal tarkázva; felső farkfedőik leg- hosszabb tollainak csúcsfele fehér; evezőik és kormánytollaik feketék, amazoknak töve, emezeknek pedig csúcsa fehér; hasoldaluk fakóbarnával foltozott; alsó fark- fedőik szennyes fehérek. A fészekben ülő fiókákat szennyesfehér pelyhek borítják. Földrajzi elterjedése : S\í\kt^ szerint (Hand-List B. 1. p. 261.) Dél-Európa, Északkelet-Afrika, Közép- és Északkelet-Ázsia, és az Indiai-félsziget. E fajnak Magyarországon való előfordulását az irodalom alapján megállapítani nem lehet, mert legtöbbnyire tévesen a fiatal lármás sast szokták '^Aqnila clanga* névvel jelölni. Annyi bizonyos, hogy nálunk előfordul, sőt helyenkint költ is, de sokkal ritkább a lármás sasnál. (A. pomerana.) CsATÓ JÁNOS nagyenyedi gyűjteményében Erdélyből származó példány nincs, hanem van egy fiatal, melyet Zemplénmegyében Koskocz környékén lőttek 1883. máj. 4-én. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. ad. Magyarország, 1821. {>) (Jany Pál.) b. S ad. Fehértemplom, 1897. febr. 15. (törzcsőrű, a felső káva ormója a homloktól számítva 8"5 %). c. d^ juv. Pojnik-hegy, Zólyomegye, 1846. okt. 10. (Grineus János.) d. 9 juv. Berhida, Veszprémmegye 1900. okt. 15. (Bezerédj Iván.) AQUILA POMERANA, Brehm.* Lármás sas. ? Falco naevíus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 258. (1788.) Aquila melanaelus (nec Linné), Savign., Syst. Ois. d'Egyptc p. 253. pl. 1, 2. (1810.) Aquüa naevia, Mey. & Wolf, Taschenb. I. p. 19. (1810.) Aquila fomarina, Brehm, Vög. Deutschl. p. 27. (1831.) Aqui/a fuscoatra, \ ^^^^_^^^^ Naumannia L 3. Heft. p. 27-30. (1850.) Aquila subnaevm, J * E fajnak közhasználatban Icvö neve: Aqtiila iiacvia s c név a GviELTN-féle Falco naevius- ból (Syst. Nat. L p. 258.) ered. Gmel.n e fajt Bi^issoN-ból (Orn. I. p. 122. n. 4.) vette s következő diagnózist adott róla: «F. cera pedibusquc lanatis luteis, corpore ferrugineo infra alas albo maculato». Blanford (Ibis, 1894. p. 286.) Dresser nézetével egyetértöleg abbeli nézetének ad kifejezést, hogy a GMELiN-féle F. naevíus nem a lármás sassal, hanem a közönséges ölyvvel azonos, Azt hiszem, ezen nézet kissé túlzott, mert Gmelin diagnosisa inkább illik az előbbire, mint az utóbbira. A diagnosis után írt sa madár nagyságára vonatkozó megjegyzés: «Magnitudo ^■^'///^■'■^"^''"vlongitudo 2 pedíiiti cuin 7* ., pollicibusy azonban sem az egyikre, sem a másikra nem talál. 240 Accipitriformes. Aquila fulvivetűris, Brehm. Vogelf. p. 10. (1855.) Aquila 'maculata (nec Gmel.), Sharpé, Cat. B. Br. Mus. I. p. 246. (1894. Aquila riifonuchalis, Brooks, Stray Feath. 1876. p. 269. Aquila pűtnerana, Sharpé, Hand-List. B. I. p. 261. (1899.) Aquila pomerana feje és lába. Leírása: A vén hím feje és szárnyfedő tollai világos földszinü barnák; háta közepe valamivel sötétebb, válltollai felé pedig sötétbarnába árnyalódik; evezői barnás-feketék; farka fölül sötétbarna, néha szürkés szalagok nyomaival; alul szürkésbarna, fakószinü elmosódott szalagokkal; hasoldala földszínű barna, alsó farkfedői gyakran szennyes fehérrel kevertek; viaszhártyája és ujjai sárgák; csőre feketés szaruszínű; karmai feketék; szeme barnássárga. Hossza k. b. 60, szárnya 45-5_46-5, farka 22—24, csőre ormója (a viaszhártyától) 3-3, csűdje 8 %. Fa,m. Falconidae. 241 A vén tojó a hímhez hasonlít, de nagyobb. Hossza k. b. 65, szárnya 47 — 50, farka 25 — 27, csőre ormója (a viaszhártyától) 4, csüdje 85 %i. A fiatalok sötétbarnák, nyakszh't tollaiknak csúcsa agyagsárga, máskülönben alul és fölül mint az Aqiiila mactdata fiataljai csöppalakú világos foltokkal tarká- zottak; evezőik feketék; torkuk barnás-fekete, szürkés elmosódott szalagokkal, a tollak csúcsa szennyesfehér; szemük barna; viaszhártyájuk és ujjaik sárgák; csőrük és karmaik feketék. A fiókákat szennyesfehér pelyhek borítják; csőrük fekete; viaszhártyájuk és szájzug széleik sárgák; csőr és szemközötti csupasz részük halványkék; ujjaik halványsárgás testszinüek; karmaik feketék; szemük szürkésbarna. Földrajzi elteijedése : Közép- és Dél-Európa. Magyarországon közönséges állandó (?) madár. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : Szilágy-Cseh, 1897. ápril. 25. (Ifj. Pojlák József) Érsekújvár, 1897. ápril. 23. (Fónagy József.) Szilágymegye, 1895. máj. 12. (Ifj. Pojlák József.) Mezőség, Kolozsm. 1897. aug. 25. (Gróf Wass Béla.) Csombord, 1892 június 18. (Dr. Madarász Gyula.) Hargita, (Csíkm.) 1899. ápr. 27. (Korber Imre.) Fogaras, 1897. máj. 7. (Czynk Ede.) Fogaras, 1891. július 20. (Czynk Ede.) Futták, Bácsm. 1899. máj. 1. (Dr. Madarász Gyula.) Futták, Bácsm. 1899. máj. 5. (Ifj. gróf Chotek Rezső.) Breznóbánya, 1838. jún. 6. (Hermán Károly.) Futták, Bácsm. 1899. szept. 12. (Ifj. gróf Chotek Rezső.) Maros- Vécs 1900. okt. 16. (Gróf Wass Béla.) Szepesmegye, 1897 szept. 9. (Dr. Warta Vincze.) semipull. Fogaras, 1891. júl. 1. (Czynk Ede) Árvamegye. (Kocyan Antal.) Csombord, 1892. jún. 18 (Dr. Madarász Gyula.) Csató János nagyenyedi gyűjteményében levő példányok : a. ? ad. Várhegy, 1894. máj. 26. b. ? ad. Bozberek, Alsó-Fehérm. 1895. aug. 7. c. ? ad. Nagyenyed, 1880. máj 23. d. ? ad. Drassó, 1864. aug 5. e. ad. Koncza, 1862. júl. 17. /. c? Koncza, 1867, ápr. 15. g. c? juv. Fel-Enyed, 1889. aug. 2. h. juv. Csombord, 1881. aug. 30. /. juv. Nagyenyed 1880. máj. k. ad. Karna, Alsó-Fehérm. 1894. júl. 29. Ezen utolsó példányt tartotta Csató János Aquila orientalis-ndk s ezen példány alapján került e név tévesen a magyar orniszba. E vén példány (méretei után ítélve tojó,) farka fölül egyszinű sötétbarna, a tollak csúcsa szennyesfehér, farka a. S ad. b. ? ad. c. d' ad. d. S ad. e. 9 ad. /. ? ad. .^• S ad. h. ? ad. -k. ?? ad. l. ? ad. m. ? ad. 11. ? juv. 0. 9 juv. P- juv. q- sem r. puli s. puli 242 Accipitiiformes. alul szalagozásnak nyomaival; alsó szárnyfedői világosbarnák, hónalj tollai szürkés- barnák, evezó'in harántsávozásnak nyoma nincsen: tehát egészen tipikusan színezett példány. Hossza k. b. 72, szárnya 50, íarka 26, csőre ormója a viaszhártyával együtt 51, csú'dje 9'7 %i. Hieraétus. Kaup, Mlis. Senckcnb. III. p. 260. (1845.) Typus: HierncUis pennatiis (Gmel.). HIERAÉTUS PENNATUS (Gmel.). Törpe sas. Falco pouiaíus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 272—273. (1788.) Aquila pciniafa, )„,,,,,, ^r ^ / ., . \ Brehm, Lehrb. Naturg. eur. Vög. I. p. 20—21. í 1823.1 Aqmla mmuta, ) ^ & t - i Spisaelus milvoides, Jerd., Madr. Journ. X. p. 75. (1839.) Hieraétus peniiaíí/s, Kaup, Mus. Senckenb. III. p. 260. (1845.) Butaehis pen7iatus, Blyth., Journ. As. Soc. Beng. XIV. p. 174. (1845.) Aquila Brekmii, v. Müllcr, Naumannia I. 4. Hcft. p. 24-25. (1851.) Aquila paradoxa, Brchm, Journ. f. Ornith. I. p. 204. (1853.) Aqtiila lovgicaudata, Hcugl., Syst. Ucbers. p. 6. (1856.) Nisaetus penna tus, Sharpé, Cat. B. Br. Mus. I. p. 253. (1874.) Hieractus pennatus, Salvad., Elcnc. Ucc. It. p. 41. (1887.) Nissattis pennatus, Frivaldszky, Avcs Hung. p. 12. (1891.) Eutolma'ctus pennatus, Sharpé, Hand-List B. I. p. 262. (1899.) Leírása: Fölül fényes sötétbarna ; feje és tarkója vörhenyes, vagy fakóbarna, fekete hosszanti gerinczfoltokkal ; felső válltollai hófehérek ; evezői feketés barnák, belső zászlójuk többé-kevésbbé elmosódottan szalagozott ; farka fölül sötétbarna, alul szürkés elmosódott szalagokkal; a tollak hegye szennyesfehér; alul a madár kávébarna, fekete gerinczfoltokkal, néha fehér pettyekkel is mustrázott; szeme alatt és fülfedöi feketés-barnák; viaszhártyája és ujjai sárgák; csőre feketés szaru- színű ; karmai feketék ; szeme világosbarna. A hím és tojó egyforma. Hossza k. b. 50-55, szárnya 34—40, farka 21 — 24, csőre ormója (a viaszhártyától) 23—2, csüdje 5-5 - 6"5. Meg kell jegyeznem, hogy a nagyobb mérték nem mindig csak a tojóra vonatkozik. A Fruskagorában 1899. ápril. 27-én egy fészekre akadtam, melyben egy két évesnek látszó anyamadár ült. Lelőttem s nagyságáról ítélve meg voltam győződve, hogy tojó. Felbonczolván a madarat s nagy meglepetésemre kiderült, hogy hím : erősen duzzadt heréi voltak. E madár méretei a következők : hossza k. b. 55, szárnya 39'5, farka 23'5, csőre ormója (a viaszhártyától) 2-8, csűdje 5"7 %. Kevésbbé vén példányok jóval világosabbak az egészen véneknél s inkább a vén Aquila pomerina-\\oz hasonlítanak. Fehér vállfoltjuk hiányzik. A fiatalok fölül többé-kevésbbé világosbarnák, fejük rozsdás, vagy fakóbarna, fekete hosszanti gerinczfoltokkal; evezőik és farktollaik feketés-barnák; alul fehérek, néha többé-kevésbbé rozsdaszínnel futtalottak és begyükön, mellükön keskeny hosszanti fekete gerinczfoltokkal muslrázottak. Faw. Falconidae. 243 Földrajzi elterjedése: Sharpé szerint (Hand-List B. I. p. 262.) Dél-Orosz- ország, a Földközi-tenger környezte országok, Afrika, Közép-Ázsia, az Indiai-fél- sziget és Ceylon. Magyarországon nem tartozik a ritkaságok közé. Vizek körüli lapályos erdőségekben, nemkülönben hegyes vidékeken költ. Költözködő madár. Érkezésé- nek és távozásának idejét nem tudjuk. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. c? ad. Magyarország, 1821. (}) (Jány Pál.) b. 9 ad. Magyarország, 1890. (}) c. ? ad. Lovasberény, 1837. jún. 2. (Siemang György.) d—e. d ad., ? ad. Német-Czernya, 1899. júl. 12. (Dr. l.endl Adolf) /. cf ad. Visegrád, 1899. máj. 7. (Uhl József) g. : achydactylus, Vig., Zool. Journ. I. p. 336. (1824.) Accipiíer hypoleucos, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 354. (1826.) Circaétos leucopsis, 1 ^. ... / Brehm, Vög. Deutschl. p. 36-37. (1831.) Lírcaetos angtum, J Circaétus hypoleucus, Keys. & Blas., Wirbelth. Eur. p. 29, 137. (1840.) Aquila gallica, De Selys, Fauné Belge, p. 53. (1844.) Circaétos angvium, Brehm, Naumannia, I. 1. Heft. p. 72. (1850.) Circaétos meridionalis , Brehm, Journ. f. Ornith. II. Extrah. p. XVII. (1854.) Circaétos orientális, Brehm, Vogelf. p. 11. (1855.) Leírása: A vén hím fölül lilásfényü sötétbarna, az egyes tollak töve fehér; szárnyfedői világosabb barnák; evezői barnás-feketék, belső szélük fehér; farka fölül barna három sötétebb szalaggal, a tollak csúcsa és belső széle fehér; farka alul selyem fényű fehér, melyen a három szalag szürke színben áttetszik; alul a madár fehér; csőre körül hajszálszerü sertékkel; torka, begye és melle barna hosszanti foltokkal mustrázott, az egyes tollak gerincze fekete; hasa és czomb- tollai gyéren barna foltokkal tarkázottak; alsó farkfedöi tisztafehérek, rendesen foltok nélküliek; szárnya alul majdnem egészen fehér, kevés barna folttal, az evezők csúcsa barna; viaszhártyája kékes-fehér; lábai halvány barnás-kékek; csőre és karmai feketés szaruszinííek, szeme narancssárga. Hossza k. b. 70, szárnya 50 — 52, farka 29 — 30 csőre ormója (a viaszhártyától) 4, csűdje 10 %i. Fam. Fakonidae. 245 A iojó nagyobb, különben a hímhez hasonh't. Hossza k. b. 75, szárnya 54- -58, farka 30 — 32, csó're ormója (a viaszhártyától) 42, csűdje 11'5 %. A fiatalok fölül földszínű barnák, az egyes tollak töve fehér; alul olyanok, mint a vének, de sűrűbben mustrázottak, néha begyük és mellük egyszínű barna; farkukon négy sötét szalag látható. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (Hand-List B. p 265.) Kelet- és Dél- Európa, a Földközi-tenger környezte országok. Északkelet- Afrika és Közép- Ázsia. Magyarországon mindenütt előfordul, bár sehol sem közönséges; fó'leg hegyes vidékeken költ. Költözködő' madár. A mi példányaink úgy látszik Közép- Afrikába vonulnak, a mit egy a Múzeumban őrzött bennszülöttek nyilával átlőtt kigyász sas lábszár is bizonyít. Ezen példányt Pótharasztin, Pestmegyében 1825. év augusztus 9-én lőtték, s a bal czombcsontjába forradt vasnyil Dr. Jankó János etnográfusunk meghatározása szerint a szudáni Vadai-hói (Belső- Afrikában) való. Költözködésének pontos ideje nálunk még eddig ösmeretlen. Haliaetus. Savigny, Syst. Ois. d'Egypte ect. p. 254. (1810.) Typus : Haliaetus albicilla (Linné). HALIAETUS ALBICILLA (Linné). Réti sas. Vuliiir albiulla (lapsus!), Linnné, Syst. Nat. I. p. 123. (1766.) Falco Metanaehis, 1 ^ . , , ^^ ■, , . -. „ , ^ .^ > Linné, hyst. Nat. I. p. 124. (1766.) Falco Osstfragus, \ ■' t- \ j Falco Albicilla, \ Falco Melanaétos, J Gmel., Syst. Nat. I. p. 253, 254, 258. (1788.) Falco albicaudus, I Falco hinnularttts, Lath., Ind. Orn. I. p. 15. (1790.) Aquila albicilla, \ Aquila pygargus, ' Giossing., Univ. Hist. Phys. Regn. Hung. II. p. 263, 265. (1793.) Aquila ossifraga, Falco pygargus, Daud., Traité, II. p. 62. (1800.) Haliaelus nisus, Savign., Descr. Egypte, Ois. p. 253. (1810.) Aquila leucocephala (nec Linné), Mey. & Wolf., Taschenb. p. 16. Taf. 4. (1810.) Haliaetus albicilla, Leach, Syst. Cat. Mamm. &c. p. 9. (1816.) Falco albicilla borealis, Faber, Isis, 1827. p. 56. Haliaétos orientális, \ Halia'étos borealis I Haliaétos Islandicus, ^'^^"^' ^'^S" Deutschl. p. 15-16. (1831.) Haliaétos Groeftlandicus, ) Haliaétos ciiiereus, \ Haliaétos fiaiereus, l Brehm, Naumannia, I. 3. Heft. p. 23. (1850.) Haliaétos leucoceptialus, I Haliaetus brooksi, Hume, Ibis, 1870. p. 438. Haliaetus abicillus, Sharpé, Cat. B. Br. Mus. I. p. 302. (1874.) 17 '246 Accipitriformes. Leírása: A vén hím fölül és alul földszinü barna; legvilágosabb fején, leg- sötétebb deréktáján, hasán és alsó farkfedöin; evezői barnás-feketék; farka hófehér; viaszhártyája csőre és lábai sárgák; karmai feketék; szeme szalmasárga. Hossza k. b. 84, szárnya 60 — 63, farka 29 — 30, csőre orm(Sja (a viaszhártyától) 5'5, csüdje 8 %i. A vén tojó nagyobb, máskülönben a hímhez hasonlít. Hossza k. b. 92, szárnya 63 67, farka 30 — 32, csőre ormója (a viaszhártyától) 6"7, csűdje 9 %i. Igen vén példányok feje és nyaka köröskörül fehéres barnás szürke. A fiatalok fölül és alul sötétbarnák, többé-kevésbbé fakószinü tollakkal tarkázottak; farkuk barnás fekete; az egyes tollak gerinczük mentén többé-kevésbbé fehérek; viaszhártyájuk és lábaik szennyessárgák; csőrük és karmaik feketék; szemük barna. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerirt (Hand-List B. I. p. 267.) Európa, Észak- Ázsia, Grönland, Izland, az Indiai-félsziget északi része és Khina. Magyarországon nagyobb tavak és folyók mentén közönséges, állandt'j madár. Az Al-Duna erdős szigetein előszeretettel tart(')zkodik és költ. Milvus. CuvihK, Lcí;. Anat. Comp. I. Tah. 2. (ISOO.) Typus : Milvus milvus (Linnéj. A fajok meghatározó táblázata : a. A fark vége erősen villás, szine vörhenyes .... milvus (246. old.). b. A fark vége kevésbbé villás, szine barna korschun (247. old.). MILVUS MILVUS (Linné). Vörös kánya. Falco milvus, Linné, Syst. Nat. I. p. 126. (1766.) Milvus castaneus, Daud., Traité, II. p. 148. (1800.) Milvus ictiniis. Sav., Syst. Ois. d'Egypte, p. 28. (1810.) Milvus regalis, Vieill., Faun. P^rang. p. 14. (1821.) Accipiter regalis, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 358. (1826.) Milvus vulgáris, Flemm., Brit. An. p. 51. (1828.) Milvus ruber, Brehm, Vög. Deutschl. p. 50. (1831.) Milvus milvus, Sharpé, Hand-List. B. I. p. 268. (1899.) Leírása: A vén feje szürkés-fehér, a tollak gerincze mentén fekete hosszanti foltokkal s ezek a fejtetőn szélesebbek a fej oldalán és a torkon keskenyebbek; háta barna, az egyes tollak fakó színnel szegettek; szárnyfedőtoUai fakó rozsda- szinüek, gerinczük mentén többé-kevésbbé szélesen sötétbarnák; evezői feketés- barnák, belső szélük a tő felén fehér; felső farkfedői vörhenyes fakószinüek, tövük fehér, gerinczük fekete; farka fölül vörhenyes fakószinü, az egyes tollak csúcsa fehéres; a szélső tollak külső zászlaja többé-kevésbbé szürkés-barna; belső zászló- jukon harántsávozásnak nyomaival; farka alul fehéres fakószinü; alul az egész madár vörösbarna, begye és melle fekete hosszanti foltokkal; csőre sötét szaru- színű; viaszhártyája, szájzuga és lábai sötétsárgák; karmai feketék; szeme világos Fam. Falconidae. 247 sárga. Hossza k. b. 72, szárnya 50 — 55, farka 37—40, csőre ormója (a viaszhártyától) 3 — 3"3, csLÍdje 5 — 5*2 %. A hím és tojó egyforma. A kevésbbé vének és fiatalok fejteteje többé-kevésbbé rozsdaszínnel árnyalt; hátoldaluk a vénekénél világosabban, élénkebben és szélesebben szegett tollakkal takart, begyük tollainak csúcsa pedig fehér. A fiókákat fehér pelyhek borítják s hátoldalukon némi sárgásfakó fuvallat látható; csőrük fekete; alsó kávájuk töve, viaszhártyájuk és lábaik sárgák; karmaik feketék, szemük szürkésbarna. Földrajzi elterjedése: Egész Európa Izland kivételével. Az északi tájakon rendes vonuló, Dél-Európában ellenben állandó madár. Azonfelül előfordul még, de csak téli tartózkodás végett, Észak-Nyugat-Afrikában, Canári és Cap-Verd szigeteken, Kis-Ázsiában és Palesztinában. Magyarországon mindenütt előfordul, de sokkal ritkább, mint a következő faj. Leggyakoribb Magyarország délkeleti hegységeiben, különösen Erdélyben. Igen korán érkezik s deczemberig marad. Csatő János szerint némely enyhébb évben át is telel. MILVUS KORSCHUN (Gmel.). Barna kánya. Accipiter korsckun, Gmel., N. Comm. Petr. XV. p. 444. (1771.) Fálco migrans, Bodd., Tabl. Pl. Enl. p. 28. (1783.) Falco ater, 1 Fa/co ausiriacus, / ^'^^'- ^^^t- ^^^- ^- P" 262, no. 62, 63. (1788.) Milvus iiiger, Gross., Univ. Hist. Phys. Regn. Hung. II. p. 229. (1793.) Milvus russicus, \ Milvus castanetis, I Milvus ausiriacus, | ^aud., Traité, II. p. 148-149. (1800.) Milvus ater, ) Milvus fusco-ater, Wolf, Taschenb. deutschen Vögelk. p. 27. (1810.) Milvus fuscus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 53. (1831.) Hydroctina ater, Kaup, Class. Sáug. & Vög. p. 115. (1844.) Milvus aetolius, Schl., Vog. Nederl. pl. 32. (1854.) Milvus migrans, Strickl., Orn. Syn. p. 133. (1855.) Milvus korschun reichenowi, Erlang., Ornith. Monatsb. V. p. 192. (1897.) Milvus korschun korschun, Erlanger, Journ. f. Orn. XLVI. p. 405. (1898.) 17* 248 A ccipitrií'orm es . Milvus korsüiun íeje és lába. Leírása: A vén fölül sötétbarna; szárnyfedői valamivel világosabbak s néha fakószínnel árnyaltak; evezői feketésbarnák; barna farktol lai feketével szalagozottak; feje köröskörül, de főleg homloka és csőre körül szürkésfehér, minden toll gerincze mentén sötétbarna hosszanti folttal; alul a madár barna s e szín hasa és farkfedöi felé vörösbarnába árnyalódik, a tollak gerincze fekete; viaszhártyája, a csőr alsó kávájának töve, szájzuga és lábai sárgák; csőrének felső kávája s az alsó káva mellső része és karmai feketék; szeme halvány szürkés-sárga. Hossza k. b. 60 — 64, szárnya 44 — 49, farka 28 — 32, csőre ormója (a viaszhártyától) 3 — 3"4, cstídje 5 — 5*5 %n. A hím és tojó egyforma. A fiatalok általában véve élénkebb sötétbarnák és rozsdaszínnel tarkázottak, a fej szürkésfehér színét pedig rozsdaszín helyettesíti; szemük előtt és fülfedőik feketén árnyaltak. Hossza k. b. 58, farka 25 — 26, csőre ormója (a viaszhártyától) 2-9, csüdje 4-6 %«. A pelyhes fiókák szürkésbarnával árnyalt fehérek; fölül sötétebbek, mint alul. Földrajzi elteijedése : Közép-Európa, a Mediterrán subregio és Közép-Ázsiának egy része; télen Dél-Afrika és Madagaskar. Magyarországon lapályos területeken, nagyobb erdőségekben, különösen vizek mentén mindenütt igen közönséges madár; rendesen márcziusban érkezik s november második feléig, néha tovább is marad. Fam. Falconidae. 249 Pernis. CuviER, Regnc An. 1. ji. ;-i22. (1817. Typus : Pernis apivoms (Linné). PERNIS APIVORUS (Linné). Darázs-sas. * Falco apivoms, Linné, Syst. Nat. I. ]>. 130. (1766.) Falco poliorhyndms, Bechst., Orn. Taschb. I. p. 19. (1802.) Biiteo apivoms, Vieill., N. Dict. d'Hist. Kat. lY. p. 479. (1816.) Aqai/a variábilis, Koch, Syst. baicr. Zool. p. 115. (1816.) Pernis apivoms, Cuv., Regne Anim. I. p. 322. (1817.) Accipiter lacer/arius, Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 359. (1826 ) Pernis cojunmiiis, Less., Tiaité. p. 75. (1831.) Per/iis apium, \ r, ■ ^ i Brchm, Vög.-Dcutschl. p. 46—47. (1831.) J crn/s vespamm, ) Peniis platyura, Brehm, Vogelf. p. 14. (1855.) Pernis tachardns, Gray, Hand-List. B. I. p. 26. (1869.) Leb'ása : A vén hím fölül egyszínű kávébarna; feje teteje és oldala szürke; nyaka hátulján levő tollak töfele hófehér; evezői sötétbarnák, belsö szélük fehér és 2 — 3 széles fekete szalaggal mustrázottak; farka fölül barna, három széles sötét- barna szalaggal: az egyik a tollak csúcsát, a másik a közepét, a harmadik a tövét szeli; a szalagok közti tereket hullámos csíkok is rajzolják; farka alul fehéres- szürke, hasonló rajzolattal mint fölül; alul az egész madár fehér; melle, oldalai és alsó farkfedöi vörhenyesbarna foltokkal mustrázottak; viaszhártyája szürke; csőre fekete; lábai sárgák; karmai feketék; szeme halványsárga. Hossza k. b. 56, szárnya 42, farka 27, csőre ormója (a viaszhártyától) 2"3, csüdje 5 %i. A vén tojó alul sűrűbben mustrázott, máskülönben a hímhez hasonlít. Kevésbbé vének alul vörhenyes fakószinüek, vagy világos földszínű barnák, széles fehér szalagokkal. A fiatalok sötétbarnák, fejük tollainak hegye fehér. Átmeneti tollazatban a fiatal tojók fölül sötétbarnák, tollaik részben fehérrel szegettek; fejük, nyakuk köröskörül és hasoldaluk barnás árnyalatú fehérek; a fiatal hímek fölül földszínű barnába, alul vörhenyesbe árnyalódnak, fejük többé-kevésbbé fehéres fakószinű. Földrajzi elterjedése: Európa és Nyugat-Ázsia; télen Afrika. Magyarországon mindenütt előfordul, de sehol sem közönséges; télre elköltö- zik. Vonulásának pontos ideje nálunk még nincs megfigyelve. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. S ad. Zólyommegye, 1844. (Hermán Károly.) h. 9 ad. Tököl, Csepel-sziget 1899. máj. 8. (Müller József.) c. 9 ad. Mundra, Fogarasm. 1890. máj. 10. (Czynk Ede.) d. J Csala, Fehérm. 1890. máj. 5. (Chernél István.) e. ő juv. Csala, Fehérm. 1892. június 4. (Szikla Gábor.) /. ? juv. Zemplénmegye, 1882. szept. 4. (Dr. Chyzer Kornél.) g. juv. Székudvar, Aradm. 1893. szept. (Dr. Lendl Adolf.) * Méhészölyv, méhevo ölyv, darázsölyv stb. (1. Lovassy, Természettud. Közi. 1887). 250 Accipitriformes. Typus : Butco tutco (Linné Subfam. Btiteoninae. Ölyvek. Buteo. CuviER, Le^. d'Anat comp. I. tab. 2. (1800.) A fajok meghatározó táblázata : a. A fark mindég végig szalagozott. a^. Aforkszalagokszáma 12— 13;aszárny 38 43 %i hűco (250. old.). b^. A farkszalagok száma 7—9; a szárny 35—37 % zimmermaimae (255. old.). b. A fark nem mindég végig szalagozott. c^. A középső farktollak csúcsfelöli részén 3 — 4 szalaggal: vének. Kevésbbé vének 11 szalaggal. A fark alapszíne erősen rozsdavörös menetriesi (252. old. d^. A fark szalagok nélkül: fiatalok és kevésbbé vének. A fark 9 szalaggal: igen vének. A szárny 43-51 %< fo^'o^ (257. old.). BUTEO BUTEO (Linné). Közönséges ölyv. FűUo buico, Linné, Syst. Nat. I. p. 127. (1766.) Aqtiila glaticűpis, Merrem, Beitr. II. p. 22. Tb. VII. (1786.) Falca glaucopú, \ ^^^^ ^^^ ^ ,,^^_ ^^ ^^.^^^ ralco versjcoío/-, ) Fakó albus\ Daud., Traité, Om. II. p. 155. (1800.) Buteo vulgáris, Leach, Cat. Mamm. ect. p. 10. (1816.) Buteo fasciatus, 1 ^ ,,^^. ^, ^^^ .^r, /-,o^^'> r, , , ) Yieill., N. Dict. d'Hist. Nat. IV. p. 469. (1816.) Buteo mutáns, j Buteo spirális, Forst, Syn. Cat. B. B. p. 44. (1817.) Falco mutáns, \ Falco fasciatus, ' Savi, Nouv. Giorn. Pisa XXII. p. 64—68. (1822.) Falco pojaua, I Accipiter buteo. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 362. (1826.) /^uteo communis, Less., Traité, p. 78. (1831.) Buteo septentrionalis, \ Buteo mcdius, \ Brchm, Vög. Dcutschl. p. 42—44. (1831.) Buteo murum, I Buteo fuscus, Macgill., Hist. Br. B. III. p. 183. (1840) Buteo cinereus, Bp., Consp. Av. I. p. 18. (1 850.) Buteo variábilis, Bailly, Orn. Sav. I. p. 127. (1853.) Buteo maior, \ „ , . /Brchm, Yogclf. p. 14. (1855.) Butea mmor, J > f^ i \ / Buteo vulearis var. obscura, \ „ , f . , > Pelzeln, Zool.-bot. Vcrh. 1862. p. 144. Buteo vulgáris var. etrusca, ) Buteo buteo, Hart., Ibis, 1892, p. 509. Buteo buteo typicus, Prazák. Journ. f. Orn. XLV. p. 450. (1897.) Fam. Falconidae. 251 Leírása : A vén htm fölül némileg szürkével árnyalt sötétbarna, néha helyen- kint csekély vörhenyes fakószínnel szabálytalanul mustrázott; válltollainak és szárnyfedőinek széle rendes körülmények között világos szürkés-fakószintí; alul a madár sötétbarna többé-kevésbbé fehérrel vagy szennyes fakcSfehérrel mustrázott, még pedig torkán és begyén hosszanti foltokkal, mellén, hasán és alsó farkfedöin harántcsíkokkal, melle felső része legkevésbbé tarkázott, sőt néha egyszínű sötét- barna is lehet; czombtollai (gatyája) egyszínű sötétbarnák, a tollak csúcsa gyakran vörhenyes-barnán szegettek; farka fölül szürke, vagy barnás-szürke 12 — 13 sötét- barna harántszalaggal, melyek közül a csúcsmögötti rendesen ujjnyi széles; vannak azonban példányok, melyeknél a csúcsmögötti szalag sem szélesebb a többinél; farka alul világosszürke többé-kevésbbé j(Jl látható szalagokkal; evezői sötétbarnák, még sötétebb harántszalagokkal, az elsőrendű evezők külső zászlója szürkés, az összes evezők belső zászlajának tőfelölí széle fehér; szárnya alul fehér, többé-kevésbbé szürkésbarnával csíkolt, a tollak hegye barnás-fekete; alsó szárnyfedői sötétbarnák, fehérrel és fakószínnel petty ezettek és szalagozottak, hónalj tollai fehérek és sötét haránt szalagukkal mustrázottak; csőre és karmai feketék; viaszhártyája és lábai sárgák; szeme barnás-sárga. Hossza k. b. 50 — 55, szárnya 38 — 40, farka 22 — 23, csőre ormója (a viaszhártyától) 2"6, csűdje 75 %n. A tojó a hímhez hasonlít csakhogy jóval nagyobb. Hossza k. b. 57 — 60, szárnya 40 — 43, farka 23 — 24, csőre ormója (a viaszhártyától) 2-8, csűdje 7'5 %. Kevésbbé vén példányok alul fehérebbek és mindvégig hosszanti foltokkal tarkázottak, lábszártollai többé-kevésbbé pettyezettek és szélesen szegettek; szemük barna, A fiatalok fölül többé-kevésbbé fehéres hosszanti foltokkal mustrázottak, alul pedig csaknem tiszta fehérek, csak begyük és oldaluk hosszanti foltokkal mustrá- zott; lábszártollaik sötétbarnák, fehér pettyekkel és fakószinű harántsávokkal; szemük szürkés-barna. A pelyhes fiókák szennyes-fehér pelyhekkel borítottak ; fölül barnás árnyala- túak; szemük körül barnás-szürkék; szemük sötétbarna. Földrajzi elterjedése : Európa nyugati fele. Magyarországon mindenütt közön- séges s részben állandó jelenség. Magyarországon a tipikusan színezett formán kívül előfordulnak még vörhe- nyesen színezett példányok is, s ezek mintegy átmenetet alkotnak a Buteo biiteo (Linné) és B. menetriesi^ Bodgd között. Az ily példányokat bizonyos rozsdavörös árnyalat jellemzi. Vannak példányaink, melyeknél a két középső farktoU majdnem egészen rozsdavörös s csak tövén . mutat némi szürkés árnyalatot. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : A. Tipikusan színezett példányok. juv. Magyarország, 1848. ad. Nestin, Szerémm. J899. máj. 4. ad. Baja, 1891. nov. 28. ad. Kis-Harta, Pestm. 1895. márcz. 6. ad. Gárdony, Fehérm, 1899. jan, 12. a. b. 9 c. 9 d. (? e. 9 252 Accipitriformes. / ? ad. Zengg, 1899. decz. 19. g. ? ad. Zaránd, Aradm. 1891. decz. 12. //. c? juv. Fogaras, 1897. aug. 19. i — /. c?9 cí'juv. Fogaras, 1891. aug. — okt. ;//. ? juv. Kis-Harta, Pestm. 1895. febr. 28. n—o. ?? Érsekújvár, 1898. nov. 22. p. d Nestin, Szerémm. 1899. máj. 2. q — 7". puli. Nestin, Szerémm. 1899. máj. 2. s. ? Begecs, Bácsm. 1899. máj. 8. /. (í Futták, Bácsm. 1899. máj. 1. 7í. ? Radnot, Kiskükülló'm. 1899. febr. 2. IV. S juv. Székudvar, Aradm. 1891. decz. 3. X. ? Both, Fehérm. 1898. jan. 31. y. 9 Szent-Gothard, Szolnok-Dobokam. 1900. decz. 15. B. Átmeneti alakok. a. ^ ad. Bártfa, Sárosm. 1880. b. ? ad. Nestin, Szerémm. 1899. máj. 2. c. ? ad. Székudvar, Aradm. 1898. ápr. 7. d. ^ ad. Temes-Kubin, 1899. febr. 12. c. . Nordiiiaiiu tehát itt szintén ugyanerről az ölyvről szól, melyet én is lőttem. Utóbbi időben Michalowszki ugyanezt a madarat Transkaukaziában is megfigyelte. Minthogy a kaukázusi ölyvet még le nem írt új fajnak tartom B. Menetriesi-nek nevezem el, az elhunyt Dr. Ménétriés tiszteletére, a ki a Kaukázus orniszának ismertetéséhez a legtetemesebben járult. < A faj megállapításánál a következő 4 példány állt rendelkezésemre: 1. 1829. Kaukázusból, Ménétriés (a tudom. Akadémia Múzeumában N: 1858.) ?. 2. 18. VI. 1871. Az Esen-am tó alpes-réteiről. Bőgd. c? 3. VIII. 1871. St. Dachovskaja-ból, a Belaja folyó völgyében. Bogdanow ?. 4. 11. VII. 1878. Az Abas-Tuman melletti Sekarsche-szorosból. Mihalowski d" (a tud. Akad. Múzeumában). «E példányok mind egyformák, észrevehető különbségek csakis a tollak elhasználtságának különböző fokában és hiányában mutatkoznak. A tojó alig nagyobb a hímnél. « Hátoldala sötétbarna, minden toll rozsdavörössel szélesen szegett, úgy hogy a hát sötétbarnán mustrázott rozsdavörösnek tűnik fel. Torka és pofatája fehéres- rozsdavörös, sötétbarna gerinczsávokkal. Hasoldalának tollai közepükön széles, élesen határolt gesztenyebarna hosszanti folttal s e foltokon a tollak fekete gerincze élesen kiválik; némely tollon két ilyen hosszanti folt is van, melynek egyike, a toll tőfelén, barna, a másik, a toll csúcsfelén, gesztenyeszínű vagy vörhenyes. A tollaknak e foltokat beszegő és a foltok között fekvő része világos rozsdavörös, vagy inkább vörhenyes-agyagsárga. E szín a tollak koptatása folyamán tetemesen megfakul, sőt teljesen el is vész. A has tollainak világos rozsdaszinű része nagyobb térfogatú, míg a gesztenyebarna foltok beszögeléseket alkotván, kisebbednek s két- három harántcsíkra oszolnak. Alsó farkfedő tollai szintén világos-rozsdaszinüek, halvány gesztenyebarna stráfokkal. Szárnyai feketésbarnák. Elsőrendű evezőinek külső zászlaja szürkével futtatott. A belső zászlók széle szélesen fehér. Másod- rendű evezői barnák; belső zászlajuknak tőfele fehér (az utolsónál halvány vörös), barna harántcsíkokkal. Válltollai barnák, rozsdavörössel szélesen szegettek. Czomb- tollai (gatyája) egyszínű gesztenyebarnák^ fekete gerinczsávokkal. Farka határozot- tan rozsdavörös; a középső kormánytollak rozsdavörösek, gerinczük fehér, csúcs- 254 Accipitriformes. felöli részük egy széles és két, három vagy négy kicsiny, keskeny, kevésbbé állandó feketés-barna szalaggal mustrázott. A legszélső kormánytollak külső zász- laja, vagy szürkén futtatott feketés-barna, vagy rozsdabarna; belső zászlójuk rozsda- vörös, helyenkint barnás fuvalattal. E tollak mindkét zászlaján végesvégig feketés- barna harántszalagok sorakoznak; a csúcsfelöli szalag igen széles; a toll gerincze fehér. Farka alul fehéresfényű világos rozsdavörös, melyen csakis a széles csúcs- felöli szalag tetszik át, míg a többi látliatatlan marad. A fark szinezése leg- jellemzőbb ismertető jele e fajnak, melyről még reptében is könnyen felismerhető. «Csőre fekete, viaszhártyája sárga, szeme sárga, lábai sárgák, karmai feketék. «A kaukázusi ölyv a közönséges ölyvtől az első tekintetre is rozsdavörös farkával, egyszínű czombtollaival és rozsdavörös árnyalatával különbözik. E faj legközelebb áll a B. ntfinus Kretschm. (Rüpp, Atlas II. pl. 27) madárhoz, de ettől megint farkának szinezése és annak csekély számban kifejlett szalagjai által tér el. Egy másik szintén közel álh) faja a B. cirtensis Levail. (Explor. de TAgerie, Atl. pl, 3), mely, daczára hasonló rozsdavörös farkának, fehér hasoldalával és czombtollainak világos-rozsdavörös harántcsíkolásával különbözik.* Nemrégiben ifj. Chotek Rezső gróf arról értesített, hogy futtaki uradalmán lévő Rezső-major pusztán 1900. október hó 4-én esti kacsalesen egy a nád fölött repülő róka vörös farkú ölyvre lett figyelmes, melyet le is lőtt s gyűjteménye részére praparáltatott. E madarat a nemrégiben leírt B. zinnncrinaunae Ehmcke- fajnak tartja. Chotek gróf ritka madarát tanulmányozás végett legnagyobb kész- séggel bocsátotta rendelkezésemre. Én sehogy sem tudtam ezen madarat a B. zimmermannae fajjal össze egyeztetni. E madár leírása, kivéve farkának mustrá- zatát, teljesen a BoGDANOw-féle B. menetricsi fajra iUik, ámbár a rókavörös fark középső tollai végig szalagozottak, de e szalagok (a három csúcsfelőlit kivéve) nem futnak egészen ki a toll szélére, mint ezt az V-dik táblán lévő 1. ábra mutatja. Az itt lefestett toll a madár két középső farktoUának egyikét ábrázolja s igen fel- tűnő, hogy sokkal szélesebb a B. zhnniennannac, B. desertorum, B. cirtensis és B. buteo fark tollainál. Madarunk tehát ebben lényegesen eltér ez utóbbi fajokt(')l. Hogy vájjon a tipikus kaukázusi példányok is hasonló széles farktoUakkal bírnak-e, azt ez időszerint nem bírom eldönteni, mivel erről egyik auktor sem tesz említést, összehasonlító anyag pedig nem áll rendelkezésemre. A mi e példányunk fark- toUának mustrázatát illeti, úgy azt hiszem, hogy a kifejlett szalagok a madár fiatalabb korára vallanak. Különben a B. mciictriesi farkának kevésbbé állandó mustrázatára és színezésére már Lorenz is (Beitr. Ornith. Fauna Kaukas. p. 4. 1884) figyelmeztet. Chotek gróf példányának leírása következő: Fölül sötétbarna; feje és nyaka hátuljának tollai világos rozsdaszínnel szélesen szegettek; háta közepén csak néhány tollnak van világos szegélye, ellenben válltollai és szárnyfedői határozottan fakó rozsdaszínnel szélesen szegettek; deréktája sötétbarna; felső farkfedői szintén sötétbarnák, három rozsdaszinű harántszalaggal s ugyanilyen szinű csúcscsal; farka rozsdavörös, egy széles csúcsmögötti és 10 keskenyebb harántszalaggal, melyek többé-kevésbbé derékszögben szelik a toll gerinczét (úgy mint p. o. a B. vulgaris-wé\, B. desei'tontm-nú\, vagy B. cirtensis-rvé\)\ a tollak gerincze fehér; farka alul világos rozsdás -fakószinű, a szalagok szürkén áttetszők; evezői feketés-barnák, belső zászlójuk széle szélesen fehér s többé-kevésbbé sötétbarnával szalagozott; első- rendű evezőinek külső zászlaja szürkével futtatott; alul a madár rozsdaszínnel \n T J.G.Keuleniajxs i Fam. Falconidae. 255 árnyalt világos agyagsárga, nyakeleje és begye széles vörösbarna hosszsávokkal, hasa közepe pedig ugyanolyan szinü nagy kerekded foltokkal tarkázott; alfeltáján és alsó farkfedó'in is hasonló szinű foltok láthatók; lábszártol lai (gatyája) vöröses gesztenyebarnák; alsó szárnyfedó'i rozsdás-agyagsárgák, sötét vörös-barna foltokkal tarkázottak. Hossza k. b. 51 szárnya 38, farka 225, csőre ormója (a viaszhártyá- tól) 2-4, csüdje 7 %. A madár ivara nincs feljegyezve. A B. menetriesi fölib-ajzi elterjedése Sharpé szerint (Hand-List B. I. p. 256. 1899) Délkelet-Európa. Magyarországon való előfordulását a fönt leírt s 1900. okt. 4-én Bácsmegyében, Futták környékén lőtt példány mutatja. De, hog}^ e faj ide tévedt véletlen jelenség-e, vagy állandó látogatója-e Magyarországnak, ez idő szerint eldöntenünk nem leliet. Véleményem az, hogy e faj nálunk gyakrabban is előfordulhat, de mindeddig elkerülte volt figyelmünket. Ezen állításomnak meg- erősítése mindenesetre a jövő kutatások eredményétől függ. BUTEO ZIMMERMANNAE, Ehmcke. Keleti ölyv. (V. Tábla, 2. ábra és VI. Tábla.) Buteo zimmermnnnae, Ehmcke, Journ. f. Ornith. XLI. p. 117. (1893.) — id. Journ. f. Oin. XLII. p. 104. (1894.) — Prazák, Journ. f. Ornith. XLV. p. 451. (1897.) — Ehmcke, Journ. f. Orn. XLVI. p. 140-147. (1898.) — Sharpé, Hand-List. B. 1. p. 256. (1899.) — Lakatos, Természet III. évf. XVIII. sz. p. 10, XIX. sz. p. 12, XX. sz. p. 8. (1900.) EHMCKE-nek érdeme, hogy e faj a tudományos ornithologiában fönti néven szerepel, mert ő írta le s körülményesen ismertette a « Journal für Ornithologie» 1893. évi kötetében. Ehmcke madarát következően írja le: « Fölül kopott sötétbarna; feje és tarkója világos rozsdaszínbe hajló hosszanti sávokkal, melyek a toll világos szegélyei által keletkeznek. Hátoldala kevésbbé sávozott, de szárnyfedői világos rozsdaszinű és fehéres foltokkal erősen mustrázot- tak. Farka és felső farkfedötollai hosszúk és sötétbarnák, igen keskeny világos szegélyekkel. Farka fölül világosbarna, töve szürkébe árnyalódik és 10 sötét sza- laggal mustrázott. Farkának csúcsa barnásszürke; az egyes farktollak gerincze mentén, nemkülönben szélein vörhenyes szín lép előtérbe. Nyaka és mellének felső fele világos vörhenyesbarna, néhány fehéres hoszanti folttal s ezek tokája táján igen határozottak. Mellének alsó fele és hasa szennyes-fehér, világosbarna harántsávokkal. Farka alul fehéres, ezüstszürke árnyalattal, melyen a fark sötét szalagjai homályosan áttetszők. Gatyája vörhenyes sötétbarna, világosvörhenyes harántcsíkolattal; gatyája hosszabb, mint a Biiteo inűgaris-(t s a csűdöt csak 3 7''i-nyire hagyja szabadon. Melle,* ujjai és viaszhártyája sárgák, karmai hosszúk, karcsúk és hegyesek; ezek és csőre mély szarufeketék; kampója éles, belől csaknem derékszögben hajlik és igen hegyes. Teljes hossza 51 %r, szárnya 37 %»; farka 20 % és csőre ormója 3'5 %. «E madár tojó, borsónagyságú petékkel, keletkező kotlófolttal és dagadt alfel- nyílással bírt. Gumbinnen-ben 1892. ápril 21-én lőtték Begyében egy bőr nélküli ^gér, gyomrában pedig egy egész gyík volt. * ValószinülcCT íráshiba és a csűdrc vonatkozik. Madarász. 256 Accipitriformes. «A berlini Múzeumban látható hasonló példányok Északkelet-Oroszországból származnak. «E faj a Biiteo vtdgaris és desertoruvi fajoktól főképen csekélyebb nagysága, hosszabb czombtollai, hosszabb és hegyesebb íelsö kávája, lígyszintén hasonló hegyes karmai, mindenekfölött pedig vörhenyes színezete által különbözik. E faj hímjét ugyancsak Ehmcke a «Journal für Ornithologie» következő év- folyamában (1894.) ismertette, melyet szintén Gummbinnen környékén lőttek 1893. június 5-én. E példány hossza 48^.2 ^^^ szárnya 35 Tm, farka 20 %n (szárnyterje 110 %n,)\ súlya 875 gr. Színezete teljesen megfelel a tojóéval. Szeme sötétsárga volt. A hím csőrének kampója is derékszögben hajlik, a mi egyszersmind kizárja, hogy a tojó csőrének hirtelen görbülése esetleg rendellenesség lett volna. Karmai szint- úgy, mint a tojóéi, igen hosszúak, kesken3^ek, hegyesek és nagyon hajlítottak. E faj valódiságát eleinte az ornithologusok kétségbevonták s némelyek közülök azt hitték, hogy ez a Bogdanow által fölállított Buteo menctriesi fajjal azonos, míg mások a BREHM-féle Biiteo minor-x?\ hozták kapcsolatba, mely utóbbi nevet Brehm minden leírás nélkül a «Naumannia» 1855. évfolyamának 268. lapján és «Vogel- fang czímü könyvében (14. old.) sorol fel. A Magy. Nemzeti Múzeum legújabban egy Aradmegyében Székudvar környé- kén elejtett tipikus B. á'm;/^í'r;//rt;//^rí'-nak jutott birtokába, mely 1900. február 21-én lövetett. Ezen példány is világosan beigazolja, hogy itt sem a Buteo mciietricsi, sem a B. desertorum^ még kevésbbé pedig a B. biLteo-v2i\ hanem egészen különálló faj- jal van dolgunk, melyet nemcsak méretei, vörhenyes színezése, de egész habitusa, különösen pedig farkának mustrázata jellemzik főképen. Farkának alapszíne helyen- ként fehérbe és szürkébe árnyalódó vörhenyes; csúcsmögötti szalagja igen széles s a farkon összesen 9 harántszalag van s ezek legtöbbnyire a toll gerinczénél meg- törnek és szögirányban futnak ki. A fark középső tollának mustrázatát és színezé- sét az V-dik táblán levő 2. ábra mutatja. A föntnevezett honi példányunknak, melynek egész alakját a Vl-dik táblán mutatjuk be s melynek előzetes leírását már Lakatos Károly a « Természet 111. Evf-ban meglehetősen kimerítően fényképfölvételekkel adta, leírását a következők- ben foglalom össze: Fölül kopott sötétberna, sárgás rozsdaszinű hosszanti foltok- kal mustrázott s e mustrázat legsűrűbben fején, vállán és szárnyfedőin, leggyéreb- ben háta közepén mutatkozik, míg deréktája mustrázat nélküli egyszínű sötét- barna, felső farkfedői ellenben erősen tarkázottak, a mennyiben a leghosszabb tollakat három széles rozsdaszinű szalag szeli s ugyanilyen csúcscsal bírnak; nyak- szirttája tollainak töve két harmadrészben hófehér s e szín a lesimított tollak között is jól látható; a szem és csőrközötti része, nemkülönben torka is fehér, fekete ser- tékkel keverve; nyaka eleje, nyaka oldala és mellének felső része világos vörhenyes- barna, a tollak gerincze fekete; begyén a tollak többé-kevésbbé fehérrel szegettek; melle és hasa közepe fehér, vörhenyes-barna foltokkal és harántcsíkokkal mustrá- zott; hasa oldala és lábszártollai (gatyája) kopott barnák, rozsdaszínnel és sárgás- fakóval harántszalagozottak, a tollak gerincze pedig fekete; hasa alja, alfeltája és alsó farkfedöi fehérek^ világos vörhenyes- barnával harántszalagozottak; farkának alapszíne fölül, még pedig a csúcsfelőli részen rókavörös, a töfelén szürkébe árnyalódik; az egyes tollak csúcsa rókavörös, keskeny világosfakó szegessel, a csúcs- mögött ujjnyi széles, ezután pedig 8 keskenyebb (5—6 %n széles) szalag sorakozik, melyek leginkább szögirányban haladnak; a szürke vagy fehéres alapon levő sza- Fcim. Falconidne. 2bl lagokat legtöbbnyire vörhenyes szín szegélyezi; a tollak gerincze általában fehér, de a csúcsfelöli szalagoknak megfelelő részén barnásba árnyalódik; a szélső farktoll külső zászlójának alapszíne kékes-szürke; farka alul szürkésfényü fehéres-fakó, melyen a szalagok szürkés-barnán áttetszők; elsőrendű evezői sötétbarnák, külső zászlójuk hamvas színnel árnyalt, gerinczük nagyobbára fehér, csak csúcsuk felé barnás; belső zászlójuknak nagy része tövükön fehér, különben sötétbarna színnel hiányosan sza- lagozottak; másod- és harmadrendű evezői kopott barnálc s az utóbbiak belől tövükön fehér és fakószinű szalagokkal mustrázottak; szárnya alul nagyobbrészt tiszta fehér, csakis a tollak csúcsa sötétbarna; alsó szárnyfedői részben sötétbarna, részben fehér szegésű rozsdavörös tollakból áll; hónaljtollai vörhenyes fakószinűek és fehérrel harántszalagozottak; csőre és karmai feketék, viaszhártyája és lábai sárgák. Hossza k. b. 48, szárnya 37, farka 20, csőre ormója (a viaszhártyától) 2'2, csűdjc 7 %i. A madár ivara nincs följegyezve, de méretei után ítélve tojó.* Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (Hand-List B. 1. p. 256, 1899.) Kelet- Európára és Európa középpontjára esik. Magyarországon való előfordulását csak a fönt leírt s Székudvaron 1900. febr. 21-én lőtt egyetlen honi példány** igazolja, ámbár lehetséges, hogy az irodalomban elszórtan emlegetet B. desertormu erre a fajra vonatkozik.*** BUTEO FEROX (Gmel.). Fehérfarkú ölyv. Falco ferúx, Gmel., N. Comm. Ac. Petrop. XV. p. 442. Tab. X. (1769.) Falco riifiHiis, Cretzschm., in Rüpp. Atlas. p. 40. Tb. 27. (1826.) Buteo catiesceiis, Hodgs., Beng. Sport. Mag. (1836. p. 180.) Buteo longipes, Jerd., Madr. Journ. X. p. 75. (1839.) Buteo aquilinus, Hodgs., Journ. As. Soc. Beng. XIV. p. 176. (1845.) Buteo rufiuus, Gray, Gen. B. I. p. 11. (1849.) Buteo leucurus, Naum., Naumannia, 1853. p. 256. Tab. 3. Butaetus teiicurus, Naum. & Moeschl., Naumannia. 1853. p. 290. Buteo ferox, Thien., Journ. f. Ornith. I. p. 108. (1853.) Buteo eximius, Brehm, Naumannia. 1855. p. 4. Btiteo pectoralis, Strickl., Orn. Syn. p. 35. (1855.) Lünnosalius africaiius, Würt., Naumannia. 1857. p. 432. Buteo ferox var. obscura, Pelz., Verh. z.-b. Ges. Wien. 1862. p. 147. Buteo fuliginosics, Hume, Ibis. 1869. p. 356. Buteo buteo ferox, Prazák, Journ. f. Orn. XLV. p. 455. (1897.) Leírása: K fiatalok és kevésbbé vének alapszíne fölül és alul világos róka- vörös vagy sárgás rozsdaszinű; hátoldalukat sötétbarna hosszanti foltok tarkítják; hasuk közepe és lábszártollaik vörhenyes gesztenyebarnák; evezőik sötétbarnák, belső zászlóik szélesen fehérek; szárnyaik alul fehérek, a tollak hegye fekete, alsó szárnyfedőik világos rozsdaszinűek, egyes tollak sötétbarna középponttal rajzoltak; * LAKATOS Károly a «Természet»-ben írt ösmertetésében példányunkat állandóan tévesen hímnek mondja. ** E példányt a Magyar Nemzeti Múzeum Rozonowszky Frigyes budapesti práparatoiiól szerezte egészen friss állapotban. *** A Buteo desertonnn (Daud.) Magyarországon való előfordulását még eddig egyetlen- egy hiteles példány sem igazolja, miért is nevét a magyar orniszból kihagyandónak vélem s azért leírását sem adtam. 258 Accipitriformes. hónaljtollaik egyszínű világos fakó rozsdaszinűek; farkuk többé-kevésbbé rozsda- színbe árnyalódó fehér vagy szürkésfehér, harántszalagozás nélkül; a tollak geríncze fehér; szemük sárgásbarna; viaszhártyájuk és lábaik sárgák; csőrük és karmaik feketék. A hím hossza k. b. 63, szárnya 43 — 45, farka 24, csőre ormója (a viaszhártyától) 3"1, csűdje 9 %i. A tojó hossza k. b. 70^ — 72, szárnya 51, farka 28, csőre ormója (a viaszhártyától) 3"5, csűdje 9 %i. Az igen vének, Sharpé leírása szerint (Cat. B. Br. Mus. I. p. 178, 1874.) egé- szen sötétbarnák, fejük és nyakuk fehéres hosszanti foltokkal; mellük vörhenyes- sel mosódott; farkuk szürkésbarna és körülbelőlkilencz sötétebb barna harántszalaggal mustrázott s a tollak belső zászlajának java része fehéres, a tollak gerincze tiszta fehér. SHARPE-nak ezen leírását egy színes tábla is kiséri (Tab. Vili.) s ama indiai pél- dányt ábrázolja, még pedig azt a típus példányt, melyet Hodgson Btitco aquilinus- nak nevezett, de melyet most már a B. ferox vén példányának tartanak. Földrajzi köre : Sharpé szerint (Hand-Líst B. 1. p. 255, 1899.) Délkelet-Európa, Északkelet-Afrika egészen Közép-Ázsiáig és Északnyugat-Indiáig terjed. Magyarországon a tavaszi és őszi vonulása alkalmával szokott mutatkozni s már több példány került terítékre az ország különböző pontjain. Az elejtett és szakkezekbe került példányoknak legnagyobb része az irodalomban megemlítvék. A Magy. Nemz. Múzeumba két honi példány került: az egyik ?, lőtte Szikla Gábor tanár 1893. szept. 2-án Fehérmegyében, a másik (5" s ez Göröcz-pusztáról, Nógrádmegyéből származik, lőtték 1900. szeptember 5-én. Magyarországon eddig csakis fiatal vagy kevésbbé vén példányokat figyeltek meg. Subfam Accipitrinae. Héják. A nemek meghatározó táblázata : a. Arczkorong nélkül; a csűd hátsó része paizsolt. a^ A csőr ormója (a viaszhártyától mérve) hosszabb a középső ujj felénél (karom nélkül) ..... Astur (258. old.). b'. A csőr ormója (a viaszhártyától mérve) rövidebb a középső ujj felénél (karom nélkül) Accipiter (260. old.). b. Arczkoronggal; a csűd hátsó része reczézett . . . Circus (261. old.). Astur. Lacépkd, Mem. Classe Se. math.-phys. Inst. III. p. 505. (1801.) Typus : Astur palumbarius (Linné). ASTUR PALUMBARIUS (Linné). Héja. Falco palumbarius, Linné, Syst. Nat. I. p. 130. (1766.) Falco marginatus, Pillér & Mittersp., Iter per Posegan. Sclav. p. 28. (1783.) Falco albescefis, Bodd., Tabl. Pl. Enl. p. 25. (1783.) Falco dubius, Sparrm., Mus. Carls. Tb. 26. (1787.) Vani. FalGonida,e, 259 Falco gallinarius, Gmel., Syst. Nat. 1. p. 266. (1788.) Falco incerhis, Lath., Ind. Orn. I. p. 32. (1790.) Falco tigriniis, Beseke, Vög. Kurl. p. 10. (1792.) Accipiier paliunbarius, Gross., Univ. Hyst. Phys. Reg. Hung. II. p. 225. (1793.) Astur palíimbarius, Lacép., Mem. de l'Inst. III. p. 505. (1801.) Dedalioii palumbarius, Savign., Hist. N. Ois. d'Egypte. p. 267. (1810.) Sparvius pahcmbarius, Vieill. N. Dict. d'Hist. Nat. X. p. 331. (1817.) Accipiter asíur. Pali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 367. (1826.) Buteo palumbarncs-, Flem., Brit. An. I. p. 54. (1828.) Astur gallinarum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 83. (1831.) Astur indicus, Hodgs., Gray's Zool. Mise. p. 81. (1844.) Astur brackyrhynkos, Brehm, Naumannia 1855. p. 269. Astur paradoxits, Brehm, Vogelfang. p. 30. (1855.) Astur palumbarius feje. Leírása: A vén hím fölül szürke; szemöldíve és nyakszirt tollainak tó'fele fehér; fülfedői sötétszürkék; evezői és kormánytollai fölül barnás-szürkék többé kevésbbé elmosódott sötétebb szalagozással, az utóbbiak csúcsa fehér, alul selyemfényű fehéres- szürkék elmosódott barna szalagokkal; alul a madár fehér s alsó farkfedőit kivéve, szürkésbarnával sürün harántcsíkolt; szeme, viaszhártyája és lábai sárgák; csőre és karmai feketék. Hossza k. b. 51, szárnya 31 — 33, farka 25 26, csőre ormója (a viaszhártyától) 2"5, csüdje 7'5 %i. A vén tojó a hímhez hasonlít, de nagyobb. Hossza k. h. 60, szárnya 34 — 36, farka 27 — 28, csőre ormója (a viaszhártyától) 3, csűdje 8 5 %». Kevésbbé vének fölül inkább barnás-szürkék; evezőik határozottabban szalago- zottak s farkukon négy széles sötétbarna szalag látható; a hasoldalukon levő haránt- csíkok szélesebbek, szögirányúak s mellük tollainak gerincze barnás-fekete. K fiatalok fölül barnák, többé-kevésbbé fakószínnel tarkázottak; farkuk szürkés- fakó négy széles sötétbarna szalaggal ; alul fehérek, többé-kevésbbé fakószínnel árnyaltak s feketésbarna hosszanti foltokkal mustrázottak; szemük barna. A fiókákat hófehér pelyhek borítják. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak- és Északnyugot-Azsia. Magyarországon erdős vidékeken mindenütt közönséges és állandó madár. 260 Accipitriformes. Accipiter. Brisp., Ornith. I. p. 310. (lltO.) Typus : Accipiter nisns (Linné). ACCIPITER NISUS (Linné). Karvaly. Falco nisus, 1 ^ / , , n . Linné, Syst. Nat. I. p. 130— 13Í. (1766.) ralco futnnli/s, ) Accipiier nisns, \ Accipiter ffingillarms, v Grossinger, Un. Hist. Phys. Regn. Hung. etc. II. p. 245. (1793. Accipiter merntarius, I Falco nisus major, \ _ , ^ tt r ttt . ^ ..u ,,c..-.r.^\ ■^. \ Bekker, Teutsche Orn. Heft III. 1—5. tb. (1800?) Falco msus minor, j Daedalion fringillarius, Savign., Ois. d'Egypte. p. 270. (1810.) lerax fringillarius, Leach, Syst. Cat. Mariim, ect. p. 10. (1816.) Sparvius nisus, Vieill., N. Dict. X. p. 319. (1817.) Buteo nisns, Flem., Brit. An. I. 55. (1828.) Astur nisus, Cuv., Régne An. I. p. 333. (1829.) Nisus communis. Less., Traité Orn. p. 58. (1831.) Nisus elegatts, \ Nisus fringillarum, \ Brehm, Vög. Deutschl. p. 86—88. (1831.) Nisus peregrinus, I Falco nisosimilis, Tickell, Journ. As. Soc. Beng. II. p. 571. (1833.) Accipiter nisosimilis, Blyth, Journ. As. Soc. Beng. XII. p. 311. (1843.) Accipiter subtypicus, Hodgs., Gray's Zool. Mise. p. 81. (1844.) Astur major, Degl., Orn. Eur. I. p. 86. (1849.) Nisus fringillarius, Kaup, Contr. Orn. 1850. p. 64. Nisus itiajor, Jaub., Mots. Eur. Orn. p. 29. (1851.) Nisus intercedetis, Brehm, Naumannia. 1855. p. 269. Accipiter nisus major, \ ^ ^ ,^^,, ,.. ^„ /H,r,^«\ . .^ ., . , /. \ Prazák, Journ. f. Orn. XLV. p. 467—469. 1897.) Accipiter nisus typicus, ) Accipiter nisus feje. Leírása: A ven kim fölül szürke; evezői és kormánytollai szürkés-barnák söté- tebb barna szalagozással; alul fehér, szürkés-barna vagy rozsdabarna harántcsíkokkal; alsó farkfedöi tiszta fehérek; szeme, viaszhártyája és lábai sárgák, csőre és karmai feketés szaruszinüek. Hossza k. b. 32, szárnya 20—21, farka 15 — 16, csőre ormója (a viaszhártyától) 13, csűdje 51 %i. A vem tojó a hímhez hasonlít, de nagyobb. Hossza k. b. 41, szárnya 23 — 25, farka 18 — 19, csőre ormója (a viaszhártyát(')l) 1'6, csüdje 6 %i. 9f 1 Fain. Falconidae. ^^ h fiatalok fölül szürkés-barnák fakószinü tollszegélyekkel; farkuk négy szé- les sötétbarna szalaggal; alul fehérek, barna háromszögű, szívalakú vagy szélesebb harántcsíkokkal mustrázottak. A fiókákat hófehér pelyhek borítják. Földrajzi elterjedése: Európa és Ázsiának északi fele. Magyarországon mindenütt előfordul és igen közönséges. Állandó madár. Circus. Lacéped, Mém. Gasse Se. math.-phys. Inst. III. p. 506. (1801.) Typus: Circus aeruginosus (Linné).'' * A fajok meghatározó táblázata : a. A második, harmadik, negyedik és ötödik evező külső zászlója szűkített (1. ábra 262. old.j. a^ A fark nem szalagozott aerugmosus (261. old. b\ A fark szalagozott ■ O^^"^^^" (263. old.). b. A második, harmadik és negyedik evező külső zászlója szűkített, az ötödiké ellenben nem (lásd ábra 265. old.). c\ A 2-dik evező külső zászlójának kiszélesedését az evezőknek megfelelő fedó'tollak egészen be- r..,■^ . macrurus (264. old.). lodik d^. A 2-dik evező külső zászlójának kiszélesedését az evezőknek megfelelő fedőtollak csak részben födik (k. b. 2 %-nyi rész födetlen) pygargus (266. old.). CIRCUS AERUGINOSUS (Linné). Vörhenyes rétihéja. Falco aeruginosus, Linné, Syst. Nat. I. p. 130. (1766.) Falco rubiginosus, PiUer & Mitterp., Iter per Poseganum Sclav. p. -9. (1783.) Falco rufus, Gmel., Syst. Kat. I. p. 266. (1788.) Falco arundinaceus, Bechst., Ornith. Taschenb. p. 23. (1802.) Circus aeruginosus, \ ^^^.^^^ ^^^^^ ^.^ ^^^^^^ p_ 90_91. (1810.) Cifciis fti ftis I Accipiter aeruginosus, Koch, Syst. baier. Zool. I. p. 119. (1816.) Accipiter circus, Fali., Zoogr. Rosso-As. I. p. 362. (1826.) Buteo aeruginosus, Flem., Brit. An. p. 55. (1828.) Circus variegatus, Sykes, Pr. Zool. Soc. 1830. p. 81. Circus arundinaceus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 91. (1831.) Circus aquaticus, Brehm, Isis, 1832. p. 836. Circus sykcsii, Less., Compl. Buff. VII. p. 161. (1836.) Buteo rufus, Couch, Corn. Faun. p. 11. (1836,) Circus umbrinus, Heugl, Syst. Uebers. Vög. N.-O. Afr. p. 12 (1856.) Circus aeruginosus typicus, Radde, Orn. Cauc. p. 106. (1884.) Circus aeruginosus var. unicolor, Radde, Orn. Cauc, p. 106. Tab. III. (1884.) * V. ö. Seebohm, Hist. Br. B. I. p. 123. (1883.) 18 262 Accipitriformes . Circíis aeruginosus elsőrendű evezői. Leírása: A vén hím fölül barna; apró szárnyfedői fehéresek, gerinczük mentén barnák; elsőrendű evezőinek megfelelő fedőtollak, másodrendű evezői és az ezek- nek megfelelő fedőtollak hamuszürkék, csúcsuk fehéres; öt elsőrendű evezője feketésbarna, külső zászlójuk sötétszürke, a többi rész szürke; elsőrendű evezői alul tövükön, másodrendű evezői pedig egészen fehérek; farka fölül világos hamuszürke, alul sárgás-fehér; feje, nyaka, begye és melle fehéres fakószinű, barna lándzsa alakú hosszanti foltokkall arczkorongja kevésbbé feltűnő; hasa, czombtollai és alsó farkfedői rötszinüek; alsó szárnyfedői fakószínnel kevert fehérek; csőre és karmai feketék; viaszhártyája zöldes-sárga; lábai sárgák, karmai feketék; szeme agyag- sárga. Hossza k. b. 55, szárnya 40, farka 24, csőre ormója (a viaszhártyától) 2*5, csűdje 8*8 %». A vén tojó a hímhez hasonlít, de nagyobb. A fiatal Circiis aenigiiiosjis feje. Fam. Falconidae. 263 A kevésbbé vének valamivel sötétebbek, fejük és nyakuk barna hosszanti sávokkal mustrázott; arczkorongjuk inkább szembetűnő. A fiatalok első évben csaknem egyszínű csokoládbarnák; hasuk és felső farkfedöik vörhenyesbe árnyalódnak; fejtetejük, kantárrészük és torkuk világos börsárga, hasonló szín néha a nyak hátsó részén, a hát- és szárnyfedő tollak szegélyén is mutatkozik; néha pedig fejük is egyszínű csokolád-barna; elsőrendű evezőik feketés-barnák; farkuk felül barna, alul barnás-szürke; a tollak csúcsa vörhenyes vagy fakószínű; szemük barna. A fiatalok második évben csaknem olyanok mint az első évben, de fejük világos része élénk bőrsárga helyett fehéres fakószínű; a fejtető toUainak geríncze fekete; szemük barna. Földrajzi elterjedése : Egész Európa az Esz. óO'^-ig, télen Afrika; továbbá Ázsia, India, Khina, Japán, télen a Phílíppíni-szigetek. Magyarországon nádas területeken mindenütt közönséges; márczius közepén érkezik s októberig marad. Sűrű nádasokban fészkel. CIRCUS CYANEUS (Linné). Kékes rétihéja. FaUo cyancus, Linné, Syst. Nat. I. p. 126. (1766.) Falco cinereus, Pillér & Mitterp., íter per Poseganum Sciav. p. 27 — 28. (1783.) Falco griseus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 108. (1788.) Aquila variábilis, Schranck, Fauna Boica I. p. 108 (1798.) Circus gallÍHarius, Savign., Ois. d'Egypte. p. 264. (1810.) Circus variegaíus, Vieill, N. Dict. lY. p. 466. (1816.) Pygargus dispar, Koch, Syst. baier. Zool. p. 127. (1816.) Circus aegitJuis, Leach, Syst. Cat. Mamm. etc. p. 9—10. (1816.) Falco strigiceps, Nilss., Orn. Suec. I. p. 21. (1817.) Falco pygargus, Naum., Vög. Deutschl. I. p. 391. Tab. 38, 39. (1822.) Circus cyancus, Boie, Isis, 1822. p. 549. Accipiter variábilis. Pali., Zoogr. Rosso-Asiat. I. p. 364. (1826.) Circus pygargus, Steph., Gen.-Zool. XIII. p. 41. (1826.) Circus cinereus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 94. (1831.) Buteo cyancus, Jenyns, Man. Brit. Vertebr. p. 89. (1835.) Strigiceps pygargus, Bonp., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 5. (1838.) Strigiceps cyaneus, Bonp., Consp. Av. I. p. 35. (1850.) SlriHceps nizripennis , \ e, . \ ^ ,, ) Brehm, Vogelf., p. 33. (1855.) Strigiceps palle)is, \ > & > t \ > A vén hím fölül, feje köröskörül és nyakeleje kékes hamuszürke; homloka és szeme alatt többnyire fehéres; tarkóján barnás folttal, de e folt igen vén példá- nyoknál gyakran hiányzik; hasa, lábszártollai, farkfedői fehérek; farka fölül szürke, a két középső toll egyszínű, a többi belső zászlója többé-kevésbbé fehér, szürke harántszalagokkal, alul fehér s a szalagok szürke színben áttetszők ; hat első evezője fekete, alul tövük fehér; a többi szürke, mindegyik toll töve és belső szegélye fehér, csúcsfelőli részén pedig sötétszürke határozatlan folttal; csőre és karmai feketék; viaszhártyája és lábai sárgák; szeme világos aranysárga. Hossza k. b. 52, szárnya 35, farka 22, csőre ormója 2'8, csűdje 7"3 %. 18* 264 Accipitriformes. A vén tojó fölül barna, válla és szárnyfedői fakósárgák, kerekded foltokkal tarkázottak, feje többé-kevésbbé vörhenyesbe árnyalódik; nyakszirtje és nyaka hátulja világos fakószinű, széles barna sávokkal mustrázott; szeme körül fehé- res; arcza vörhenyes, sötétbarnán sávozott; arczkorongja szembetűnő és sötét- barnán sávozott, szárnytollai fölül barnák, sötét szalagokkal, külső zászlójuk szürkés; alul szürkés fehérek, sötétbarna szalagokkal, belső szegélyük sárgába árnyalódik; felső farkfedöi fehérek, néha rozsdaszinű foltokkal tarkázottak; farka fölül szürkés- barna, öt sötétbarna harántszalaggal, a tollak hegye fehér; a szélső tollak alap- szine sárgában hajlik; farka alul fehéres-szürke, áttetsző harántszalagokkal; alul a madár fehéres és lándzsa alakú hosszanti foltokkal mustrázott, a mellén lévő sávok szélesebbek, barnák, hasán, lábszárán és alsó farkfedőin lévők pedig keske- nyebbek és rozsdaszinüek; csőre és karmai feketék; viaszhártyája zöldes-sárga; szeme vörösbarna; lábai sárgák. Hossza k. b. 55, szárnya 39, farka 26, csüdje 8 %i. A fiatalok alapszíne, főleg hasoldalukon, rozsdasárgával erősen és élénken árnyalt, máskülönben a vén tojóhoz hasonlítanak. A fiatal himek a második év végén még mindig a tojóhoz hasonlítanak, de a melytől az által különböznek, hogy kisebbek, szárnyuk mértéke nem haladja meg a 36 %i-t. Földrajzi eltei'jcdése : A legmagasabb Észak kivételével egész Európa, a Közép-tenger környezte vidékek és Szibéria; télen Nyugat-Afrika, Észak-India és Khina. Magyarországon a tavakon és vizenyős réteken mindenütt előfordul, de jóval ritkább madár, mint a vörhenyes rétihéja. Télen részben elköltözködik, részben áttelel. CIRCUS MACRURUS (Gmel.). Fakó rétihéja. Accipiter macrounis, Gmel., N. Comm. Petrop. XV. p. 439. Tb. VIII— IX. (1771.) Falco 7nacrurus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 269. (1788.) Circus swainsotiii, \ ^. .■,■■( Smith, S. Afr. O. Journ. I. p. 384—385. (1830. Ltrcus superctharts, j -.. j r- Circus cyaneíis (nec Linné), Franki, Proc. Zool. Soc. 1830. p. 115. Circus albescens. Less., Traité Or. p. 85. (1831.) Circus paliidus, Sykes, Proc. Zool. Soc. 1832. p. 80. Circus dalmaticus, Rüpp., Mus. Senckenb. II. p. 177. Tab. 11. (1837.) Strigiceps paliidus, Bonp., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 5. (1838 ) Falco paliidus, Schl. & Susem., Vög. Eur. Tab. 30. (1839.) Circus aequipar, Pucher, Rev. Zool. 1850. p. 14. Glaucoplerix paliidus, Kaup, Contr. Orn. 1850. p. 58. Strigiceps swainsoui, Bp., Rev. Crit. Ois. d'Europe. p. 133. (1850.) Circus desertorum, Brehm, Vogelf. p. 33. (1855.) Fam. Falconidae. 265 Circus macrurus elsőrendű evezői. Leírása: A vén hím felül világos hamuszürke; fejteteje és köpenye valamivel sötétebb; szemöldökíve és arcza fehér, fületája szürkén árnyalt; arczkorongja és alul az egész madár fehér, melle és oldalai világos szürkén árnyaltak; elsőrendű evezői feketésbarnák, külső zászlójuk szürke, belső zászlójuk töve fehér; szárnya alul fehér, az elsőrendű evezők csúcsa fekete; felső farkfedöi fehérek és szürkén harántsávozottak; középső farktollai szürkék, a szélsők fehérek 7 — 8 szürke szalaggal; csőre és karmai feketék, viaszhártyája, szeme és lábai sárgák. Hossza : k. b. 45 %., szárnya: 38 %s farka: 23 %, csőre ormója: 28 %., csűdje 6-7 %n. A vén tojó. Fölül szürkés-kávébarna, nyakszirtje, nyaka hátulja és apró szárny- fedői világos fakó sávokkal és foltokkal mustrázott; szemöldökíve és szeme alatt fehér; arczkorongja, mely igen feltűnő s fehéres-fakó tollakból áll; a madár ahil fehéres fakósárga; melle rőtszinű hosszanti foltokkal mustrázott; evezői barnák, sötétbarna szalagokkal, külső zászlójuk szürke, belső zászlójuk töve fehér; felső farkfedöi fehéres, rozsdaszinű foltokkal; farka fölül fakóbarna 3-4 széles sötétbarna szalaggal, a két középső toll szürkés-barna 5 — 6 szalaggal farka alul világosabb, hasonló szalagozással mint fölül; csőre és karmai feketék; viaszhártyája zöldes- sárga; szeme barna; lábai sárgák. Hossza k. b. 50 %\ szárnya 35 %\ farka 25 %\ csűdje 7"5 %n A fiatalok a vén tojóhoz hasonlítanak, de hátoldaluk tollai rozsdaszínnel szegettek; hasoldaluk erősen rozsdabarna. A fiatal (2 — 3 éves) hímek átmeneti ruházatban mindkét ivaregyén jellemeit magukon viselik. Földrajzi elterjedése: Közép-Európa, a Mediterrán subregio; télen Afrika, hidia, Borneo, Khinának egy része és Ceylon. Magyarországon meglehetősen gyakori, különösen őszi vonulásakor. 266 Accipitriformes. CIRCUS PYGARGUS (Linné). Szürke rétihéja. • Falco pygargiis, Linné, Syst. Nat. I. p. 148. (1766.) Falco cineraceus, Mont., Orn. Dict. I. (1802.) Falco duerarius, Mont., Trans. Linn. Soc. IX. p. 188. (1808.) Falco hyemalis, Penn., Brit. Zool. I. p. 243. (1812.) Circus cinerarius, Leach, Syst. Cat. Mam. ect. p. 9. (1816.) Circus ater, Vieill., N. Dict. IV. p. 459. (1816.) Circus moníagui, Vieill., N. Dict. XXXI. p. 411. (1819.) Circus cinerascens, Steph., Gen. Zool. XIII. p. 41. (1825.) Buteo cineraceus, Flem., Brit. An. p. 55. (1828.) Circus cineraceus, Cuv., Régne An. I. p. 338. (1829.) Circus praíoruí?!, Brehm, Vög. Deutschl. p. 95. (1831.) Falco cinerascens, Barb., Rev. Zool. 1838. p. 121. Slrigiceps cineraceus, Bp., Comp. List. B. Eur. &. N. Am. p. 5. (1838.) Circus nipalensis. Hodgs., Gray's Zool. Mise. p. 81. (1844.) Glaucopteryx cinerascens, Kaup, Contr. Orn. p. 58. (1850.) Circus pratorum, 1 ^. \ > Brehm, Vogelf. p. 33. (1855.) Lírcus elegáns, j > & t- \ ^ Slrigiceps cifierascens, Fritsch, Vög. Eur. p. 48. (1853 — 1870.) Leírása: A vén hím fölül palaszürke, köpenye és apró szárnyfedői sötétebbek; szárnyán egy rézsútos fekete szalaggal, melyet a másodrendű evezők közepén levő szalag alkot; elsőrendű evezői feketék; nyaka eleje és melle szürke; hasa, czombtollai és alsó farkfedó'i fehérek, rozsdavörös hosszanti sávokkal; alsó szárny- fedői fehérek, hónalj tollai rózsavörös foltokkal; felső farkfedői fehérek, a tollak csúcsa szürke; farkának két középső tolla egyszinű szürke, a többi világosszürke és fehér, 4 — 5 szürke, vagy vörhenyes szalaggal; farka alul szürkésfehér; viaszhár- tyája zöldessárga, szeme és lábai sárgák, csőre és karmai feketék. Hossza: k. b. 47 %\ szárnya: 37 %n\ farka: 24 %\ csőre ormója: 2"5 %i\ csűdje: 6 %n. A vén tojó fölül barna; nyakszirtje sávozott, a tollak töve fehér; nyaka hátulja és apró szárnyfedőinek szegélye fakószinű; szeme fölött, szeme alatt és arczkorong- toUai fehérek s ez utóbbiak barnán sávozottak; fülfedői barnák; evezői sötétbarnák, fekete harántszalagokkal, külső zászlójuk szürkés, a belső zászló széle pedig fehér; alsó szárnyfedői fehérek, fekete és rozsdaszinü foltokkal; felső farkfedötollai fehé- rek; farka fölül barna, öt széles sötétebb barna szalaggal, a szélső tollak csaknem fehérek, rozsdaszinü szalagokkal, alul a madár sárgásfehér, vörhenyesbarna hosszanti foltokkal; viaszhártyája halványsárga, csőre és karmai feketék; lábai sárgák; szeme barna. Hossza: k. b. 48 %; szárnya: 38 %\ farka: 24 %n\ csőre ormója 2'8 %\ csűdje: 6"2 %. A fiatalok oly annyira hasonlítanak a fakó rétihéja fiataljaihoz, hogy alig lehet egymástól őket megkülönböztetni. Legbiztosabb ismertető jelük az, hogy második evezőjük külső zászlójának kiszélesedését az elsőrendű evezőknek meg- felelő fedőtollak nem fedik be teljesen. Földi-ajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, Ázsiának északi része; télen Afrika, India és Dél-Khina. Magyarországon vizenyős réteken tartózkodik, de sehol sem közönséges. Költözködő madár; áprilisban érkezik s októberig marad. VII. Rend. ORDO PELECANIFORMES' Evezőlábúak. Az evezőlábúak rendje természetes csoportot alkot s közelebbi rokonságban nem igen áll más rendekkel. Az ide tartozó madarak legfeltűnőbb jelleme a lábak külső szerkezetében van: mind a négy ujj egymással uszóhártyával összekötött, még pedig a hüvelyk a belső ujjal, a belső a középsővel, ez megint a külsővel. Csőrük lapított, hengeres, vagy kúpos, hegye kampóban vagy egyenesen végződik. A csőr hossza igen változó, némelyeknél kisebb a koponyánál, másoknál pedig négyszerte is akkora; az állközötti rész kitágítható bőrhártyával ellátott s néha egész nagy zacskót alkot. Az ínycsont kötött (dcsmognatlms). A nyakcsigolyák száma 17 — 20. A nyak bőrfelületén nincsenek csupasz mesgyék, hanem köröskörül egyen- lően tollas. Tengeren és édesvizeken élnek; halakból és egyéb vizi állatokból táp- lálkoznak; sziklákon, fákon, vagy földön kolóniákban fészkelnek. Tojásaik hosszú- kásak, héjuk külön mészréteggel bevont, szinük fehér, vagy halványkékes. A tojások száma 1 — 2 (Fekcanidae), vagy 4 — 6 (Phalacrocoracidae). A fiókák eleinte csupa- szok és vakok, de csakhamar sürü pelyhekkel borítottak és sokáig szüleik gondo- zására vannak bízva. E rend kozmopolita; öt családra oszlik. Nálunk két család van képviselve. A családok meghatározó táblázata: a. A csőr hosszú, lapos, hegye horogszerü kampóval Pelecanidae i^^l. old.)- b. A csőr kevésbbé hosszú, inkább hengeres, hegye kampós Phalacrocoracidae {210. old.). I. Család. Fam. Pelecanidae. Gödényfélék. Pelecanus. Linné, Syst. Nat. I. p. 215. (1766.) Typus : Pelecanus onocrotalus, Linné. * V. ö. Sharpé, Rev. Rec. Att. Class. B. p. 76. (1891.) és Hand-List B. I. p. 232 (1 19 268 Pelecaniformes. A fajok meghatározó táblázata : a. A homlok tollazata öblös vonalban végződik; a farktollak száma 22 cnsptis (268. old.). b. A homlok tollazata ékalakúan nyúlik előre. rt'. Nagyobb; a csőr 37—41 w; a homlok puffadt; a farktollak száma 24 onocrotalus (268. old.). b'^. Kisebb; a csőr 29 — 32 %i; a homlok nem puffadt; a farktollak száma 22 roseus (269. old.). PELECANUS CRISPUS, Bruch. Borzas gödény. Pelecanus crispus, Bruch, Isis, 1832, p. 1109. Pelecanus patagiatus, Brehm, Vogelf. p. 361. (1855.) Pelecanus oriejitalis, Wright, Ibis, 1869. p. 255. Leírása : A vén hím fölül és alul ezüstfényü fehér ; begyén fehéres szalma- sárga, vagy vörhenyes aranysárga nagy folttal; a hátoldal tollainak gerincze és elsőrendű evezői feketék; fej és nyaktoUai lazák, megnyúltak, göndörök és borzas sörényt alkotnak; szeme fehér vagy sárgás-fehér; szeme alatti csupasz része szürkés rózsaszinű; csőre fölül szürkés rózsaszínű, szélei sárgás- vörösek, kampója narancs- sárga; zacskója sötétsárga vagy sárgás-vörös; lábai szennyes szürkés-rózsaszinűek. Hossza k. b. 160, szárnya 73, farka 24, csőre (a homloktól) 42, csűdje 14 %i. A vén tojó a hímhez hasonlít, de valamivel kisebb. A fiatal háta szürke; dereka és farka fehér; szárnya szürkésbarna; feje, nyaka és alul az egész madár szennyes fehér. Földrajzi elterjedése : Ogilvie-Grant szerint (Cat. B. Br. Mus. Vol. XXVI. p. 470, 1898.) Dél-Európa és Észak-Afrika, kelet felé Észak-Indián át Khináig és Délkelet-Mongoliáig húzódik. Magyarországon a régibb időkben gyakori madár volt s az aldunamenti óriási kiterjedésű mocsarakban kolóniákban fészkelt; most azonban a kultúra innen egészen kiszorította s csak tavaszkor mutatkozik egyes példányokban, de nem költ. A Magy. Nemzeti Múzeumban két honi példány van. Mind a kettő vén hím. Az egyiknek pontos termőhelye és lövetési ideje ösmeretlen; a másikat Szt.-Margitán, Szabolcs- megyében 1857 május havában lőtték. PELECANUS ONOCROTALUS, Linné. Nagy gödény. Pelecanus onocrotalus, \ Pelecanus onocrotalus, a. orientális, \ Linné, Syst. Nat. 1. p. 215. (1866.) Pelecamis onocrotalus, fJ. occidentalis, I Onocrotalus plioenix. Less., Man. d'Orn. II. p. 371. (1828.) Pelecanus giganteus, Brehm, Jour. f. Oin. III. p. 94. (1855.) Pelecanus longirostris, Hume, Str. Feath. V. p. 491. (1877.) Leírása: A vén hím fölül és alul fehér, gyönyörű rózsaszinű fuvalattal; begy- foltja szalmasárga; elsőrendű evezői feketék, fehér gerinczczel; szárnyfedő tollai részben egészen, részben csak szélein feketék; szeme barna, szeme körüli csupasz Fam. FelecHiiidae. 269 rész sárgás- rózsaszínű; csó're töfele szürke, csúcsfele rózsaszínbe árnyalódik, szélei sárgák; kampója vörös; zacskója sárgás-testszinű; lábai sárgás-rózsaszinüek. Hossza k. b. 170, szárnya 68—71, farka 20, csőre 40—45, csüdje 13 — 14 %,. A vén tojó a hímhez hasonlít azzal a különbséggel, hogy nyakszirttollai hosszúra megnyúltak s egyenesen hátrafelé irányuló kontyot alkotnak. A fiatalok szennyes-fehérek, szürkével és fakóbatnával árnyaltak; csó'rük 32 %i. Földrajzi elterjedése: A Mediterrán subregio Indiáig. Magyarországon régebben ép úgy, mint a borzas gödény, kolóniákban fész- kelt, most azonban csak a vonulási időben fordult elő; leggyakoribb a magyar- horvát tengermelléki vidékeken. PELECANUS ROSEUS, Gmel. Kis gödény. „ , .,, > Gmel., byst. Nat. I. p. 570—571. (1788.) Pelccanus maml/ensis J Pelecanus javanicus, Horsf., Trans. Linn. Soc. XIII. p. 197. (1822.) Pelecanus minor, Rüpp., Mus. Senck. II. p. 185. (1837.) Pelecanus mitrahis, Lichtst., Abh., Akad. Berl. 1838. p. 436. Pelecanus calirhynchus, Hodgs., in Gray's Zool. Mise. p. 86. (1844.) Pelecanus pygmaetis, Brehm, Vogelf. p. 362. (1855.) Pelecanus sharpci, Bocage, Proc. Zool. Soc. 1870. p. 173. Pelecanus onocrotalus var. minor, Dubois, Bull. Mus. Belg. II. p. 7. (1883.) Pelecanus onocrotalus (nec Linnné), Frivaldszky, Aves. Hung. p. 183. (1891.) Leírása: A vén hím színezetére nézve a nagy gödényhez hasonlít, de sokkal kisebb madár és farktollainak száma csak 22. Hossza k. b. 130, szárnya 63, csőre 30 — 32, csűdje 13 %i. A vén tojó nyakszirttollai, mint a nagy gödény tojójánál, megnyúltak s kon- tyot alkotnak, máskülönben a hímhez hasonlít. A fiatalok is a nagy gödény fiataljaihoz hasonlítanak, de jóval kisebbek, csó'rük csak 26 — 28 %. Földrajzi elterjedése: Délkelet-Európa, Afrika, az Indiai-félsziget, Khina és az Indo-Malayi szigetek. Magyarországon a vonulási időszakban rendesen előfordul, leggyakoribb az Al-Duna táján és a horvát és sziavon területeken. A Magy. Nemz. Múzeumban két honi példány van. Az egyik vén hím, Körös-Tarjánról (Biharmegye) való, 1858. június havában lőtték; a másik fiatal hím, őszi tollazatban; közelebbi termőhelyét nem tudjuk, lőtték 1855-ben. A bécsi cs. k. Hofmuseumban is van egy dél-magyar- országi példány ^'.Pelecanus sharpei, Bocage» néven megőrizve, melyet Pelzeln a «Mittheil. des ornith. Ver. in Wien» X-dik évf-ban mint Pelecanus rufescens ismertetett (1. Ibis, 1886. p. 372.). Alkalmam volt e nevezett példányt ez évben megtekinthetni és tanulmányozni. Semmi különöset sem láttam rajta, a mi oknál fogva azt a Pelecanus rufescens-nék lehetne tartani, ellenben azt találtam, hogy az egészen tipikus Pelecanus roseus. 19^ 270 Pelecaniformes. A nagy és kis gödény keresztezése: Pelecanus onocrotalus X Pelecamis roscus. Vannak példányok, melyek méreteik tekintetében ép a két faj: Pelecanus onocrotalus és P. toscjls között állanak. Az ilyen példányokat a két faj kereszte- zésének tartanak. A zágrábi Múzeumban több ilyen példányt láttam. Ezek való- színűleg a magyar-horvát tengerpartról származnak. II. Család. Fam. Phalacrocoracidae. Kárókatnafélék. Phalacrocorax. Bkiss., Orn. VI. p. 511. (1760.) Typus : Phalacrocoi-ax carbo (Linné). A fajok meghatározó táblázata: a. A farktollak száma 14 carbo (270. old.). b. A farktollak száma 12. a^. Nagyobb; a szárny 25 — 27 % desmaresti (271. old.), b^. Kisebb; a szárny 20 — 21 %i pygmaeus (272. old.). PHALACROCORAX CARBO (Linné) Nagy kárókatna. Pelecajius carbo, Linné, Syst. Nat. I. p. 216. (1766.) Carbo cormoranus, Meyer & Wolf, Taschenbuch, p. 576. (1810.) Hydrocorax carbo, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. VIII. p. 83. (1817.) Phalacrocorax carbo, \ Phalacrocorax novae-hollandiae, \ ^^^P^-' '" Shaw's Gen.-Zool. XIII. pt. I. p. 76, Phalacrocorax sinettsis, J ^'^' ^^- ^^^'^^) Cormoraftus crassirostris, Baillon, Mem. Soc. Abb. 1833. p. 77. Halieus gracilís, \ Halieus leucogaster, ] M^^^"' ^ov. Act. Suppl. p. 112-114. (1834.) Phalacrocorax medius, Nilss., Scand. Faun. II. p. 478. (1835.) Halieus cormoranus, Naum., Nat. Vög. Deutschl. XI. p. 53. Taf. 279. (1842.) Carbo leucocephala, \ Carbo raptcns, / Hodgs., Gray's Zool. Mise. p. 86. (1844.) Graculus carbo, Blyth, Cat. Mus. As. Soc. p. 298. (1849.) Graculus americanus , \ Graculus sinensis, \ Reichenb., Natatores, Tab. XXXVe. fig. 2746-49, Tab. Graculus gracilis, I LXV, fig. 977-978. (1850.) Phalacrocorax glaciális, Phalacrocorax arboreus, Phalacrocorax subcormorauus, \ Brehm, Vogelf. p. 360. (1855.) Phalacrocorax humilirostris , Phalacrocorax brachyrhynchos , Fam. Phalacrocoracidae. Phalacrocorax carbo major, \ k,k ^^oKQ\ ^ , ,. } Nílss., Skand. Faun. II. p. 515. (1858.) Phalacrocorax carbo medius, } ' Carbo phalacrocorax, Severtz., Journ. f. Orn. XXI. p. 340. (1873.) Carbo phalacrocorax var. conh'nenlalis, Severtz., Türk. Jev. p. 70. (1873. Graculus novae hollandiae, Ramsay, Tab. List. Austr. B. p. 24. 271 Phalacrocorax carbo csőre. Leírása: A vén hím és tojó feje, nyaka és hasoldala fekete, kékes-zöld zománczfénynyel; nászruhában fején a fekete tollak között hosszú fehér tollak nyúlnak elö s ezek a fekete tollakat csaknem teljesen elfödik, nyakszirttáján fekete tollak kontyot alkotnak, lágyéka táján pedig fehér tollpamat látszik; szeme mögött és torka fehér; hátoldala fényes barna, az egyes tollak kékes zománczú feketével szélesen szegettek; farka fekete, a tollak gerincze szürke; csőre szürkés- barna, töve fehéres; szeme élénk zöld; a szeme előtti csupasz bőr zöldes, a szeme mögötti és zsacskója világossárga; lábai feketék. Hossza k. b. 83, szárnya 33 — 35 farka 20 — 21, csőre ormója a homloktól 8 (a szájzugtól 11), csüdje 6 %. A fiatalok hátoldala a vénekéhez hasonlít, de kevésbbé élénk; hasoldaluk barna, szennyes fehérrel kevert; oldaluk zöldes zománczczal bevont. A fiókák eleinte vakok és csupaszok, bőrük violáskékbe játszó fekete ; pár nap alatt sürü fekete pelyhekkel borítottak. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, Ázsia, Afrika, Észak-Amerika és Ausztrália. Magyarországon nagyobb tavak és mocsarak nádasaiban él. Kolóniákban fészkel. Márcziusban érkezik s októberig marad. PHALACROCORAX DESMARESTI, Payr. Középtengeri kárókatna. Phalacrocorax destnarestii, Payraudeau, Ann. Sci. Nat. VIII. p. 464. (1826.) Carbo cristatiis (nec Gmel.) 1 ^ , , , , Ar • M í- Cara, Orn. Sard. p. 199. (1842.) Carbo leucogaster (nec Vieill.) J ' i \ Phalacrocorax albus, G. R. Gray, List. of B. pt. III. p. 184. (1844.) Gracuhís desjnaresln, Reichenb., Natatores, Tab. XXXVa (f.) f. 2644 ct Tab. C\lc. fig. 2942—44. (1850.) Halieus desmarestii, \ Halieus leucogasUr, ] ^'^^or, Jour. f. Orn. V. p. 5-23. (1857.) Carbo desmarestii, Homey., Jour. f. Orn. VI. p. 237. (1858.) 272 Pelecaniformes. Carbo graculus var. desmaresti, Tschusi & Dalia Tőrre, Ornis. III. p. 350. (1887.) Phalacrocorax gracu/us croaticus, Brusina, Orn. Jahrb. II. p. 22 (1891.) Phalacrocorax graculus (var. desmaresti), Reiser, Orn. Balc. IV. p. 144, (1896.) Phalacrocorax desmaresti, Ogilv.-Grant., Cat. B. Br. Mus. XXVI. p. 368. (1898), Madarász, Természetr. Füz. XXII. p. 35.8. (1899.) Phalacrocorax desmaresti csőre. Leírása: Az egész madár élénk olajzöld zománczczal bevont fekete; a hát- oldal tollai feketével keskenyen szegettek; farka fekete; nászruhában a fejtető tollai megnyúltak s bóbitát alkotnak; szeme élénk zöld; csőre szürkés-barna; szeme előtti csupasz bőre zöldes, szájzuga élénk sárga, alsó kávájának töve és zsacskója narancssárga ; lábai feketék. Hossza k. b. 70, szárnya 25 — 27, farka 15, csőre ormója a homloktól 6"5 (a szájzugtól 9"5), csűdje 6 %i. A hím és tojó egyforma. A fiatalok fölül kevésbbé élénkek, alul barnás fehérek. Földrajzi elterjedése : A Földközi-tenger és partvidékei, a Fekete- és Kaspi- tenger. Magyarországon a Ouarneroban és a magyar-horvát tengerparton fordul elő ; Veglia szigetén kolóniákban fészkel. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. (f ad. Fiume, 1893. márcz. 10. (Chernél István.) b. (f ad. Povile, 1898. máj. 14. (Dr. Madarász Gyula.) c. ? Fiume, 1890. aug. 11. (Brusina Spiridion.) PHALACROCORAX PYGMAEUS (Páll). Kis kárókatna. Pelecanus pygmaeus (Pali, Itin. II. p. 719. Tb.,G.) Pillér & Mitterp., Iter per Poseganum Sclavoniae. p. 25. (1783.)* Hydrocorax pygmaeus, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. VIII. p. 88. (1817.) Carbo pygmaeus, Temm., Man. d'Ornith., II. p. 901. (1820.) Halieus pygmaeus, Lichtst., Verz. Doubl. p. 86. (1823.) * «In nostro specimine puncta per collum sparsa nivca rarissima. Caput & collum superne, & ad latéra castanei coloris; pectus, & corpus inferne tectum plumis obsolete fuscis castaneo marginatis, abdomine cano fusco maculato. Tectrices alarum nigrae, limbo undique atro denticulato, dentibus fuscis. Gúla murina, rostro cdentulo, pedibus nigris.» Bam. Phalacrocoi'cicidae. 273 Phalacrocorax pygtnaeus. Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 300. (1826.) Graculns pygmacus, \ Reichcnb., Natat. Tb. XXXII. f. 856—859, Tb. Graculus pygmaeus algíri ensis, \ XXXIIb- f. 2305—06. (1850.) Carbo iiiepcii, Malh., Orn. Alg. p. 38. (1855.) Phalacrocorax africanus (nec Gmel.), Brchm, Vogelf. p. 361. (1855.) Microcarbo pvgmaeus, \ ^ , , „, , ^ \ ., ) Bonap., Consp. Gen. Av. II. p. 179—180. (1855. Phalacrocorax punnlo, ) * * Phalacrocorax pygmaeus csőre. Leírása: Ná.szruhában a vén hím és tojó feje és nyaka sötét vörösbarna; homloka és szeme körül feketés ; hátoldala sötét szürke, az egyes tollak feketével szegettek ; hasoldala fényes fekete ; az egész tollazatot elszórt fehér petytyek tarkítják; evezői és kormán ytoUai fényes feketék; szeme zöld; csőre szarubarna; lábai feketék. Hossza k. b. 54, szárnya 20 — 21, farka 16, csőre ormója a homlok- tól 3"5 (a szájzugtól 6), csűdje 3"5 %n. A költési időszakon kívül a vének torka fehéres, s az egész tollazatot bizonyos barnás árnyalat borítja; az elszórt fehér petytyeket alkotó toUacskák hiányoznak. A Jiatcilok feje, nyaka, begye és melle barna, az egyes tollak fehéresen szegettek; torkuk fehér; hátuk fényes szürke, fehér és fekete tollszegélyekkel; hasoldaluk barnával tarkázott szennyes-fehér. A fiókák feje és nyakuk felső része csupasz, különben sűrű barnás-fekete pelyhekkel borítottak. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, Közép-Ázsia. Magyarországon nagyobb tavak és mocsarak ős nádasaiban él és kolóniák- ban fészkel; az ország déli részén igen közönséges. VÍII. Rend. ORDO ANSERIFORMES. Lúdalakúak. Jellemek: A csó'r általában véve széles, lapított, hegyén körömalakú toldalékkal, vagy egyeseknél mint p. o. a buvárréczéknél (Merginaé) keskeny, inkább oldalt össze- nyomott és kampóban hegyesen végződik. A kávák széle fogacsolt, vagy fésűs. A nyelv nagy, húsos, szélei fogacsoltak, vagy lemezesen szaggatottak. Az ínycsont kötött (desmognathus). A nyak hosszú és körül tollas, csupasz mesgyék nélkül. A nyak- csigolyák száma 16 — 25. A mellcsont alsó széle öblös bemetszéssel, vagy ablak- szerű nyilassal. A fartömirigy tollas. A lábszár és csűd k. b. egyenlő hosszú. A csűd hátsó része mindig reczézett, rendesen mellső része is. A Jiexor perforans digitoriim ujjmozgató ín a három mellső ujjba vezet. A három melsö ujjat széles uszóhártya köti össze; a hüvelykujj szabadon áll. A hím hosszú csavart penis-szel rendelkezik. E rendbe tartozó madarak vizi életet élnek. Fészküket kevés művészettel lazán építik, de a tojó a kotlás alatt a fészket begye tájáról csőrével kitépett pelyheivel sűrűn kibéleli. Tojásaik száma 6 — 20, vagy még több is. A tojások szine tiszta fehér, barnás- vagy zöldes-fehér. A fiókák a mint a tojásból kibújtak azonnal futni, úszni képesek, sürü pelyhekkel borítottak. E rend kozmopolita; az élő ismert fajok száma Sharpé szerint 207 (1. Hand- List B. 1. p. 207 — 229) és ezek mind egyetlen egy családot (Fam. Anatidae) alkot- nak. A család több alcsaládra oszlik. I. Család. Fam Anatidae. Réczefélék. Az alcsaládok meghatározó táblázata; a. A hátsó ujj többé-kevésbbé széles lebennyel. a^. A csőr keskeny oldalt összenyomott Merginaé (275. old.). b"^. A csőr inkább széles, lapított Anatínae (278. old.). b. A hátsó ujj lebeny nélkül. c'^. A nyak mérsékelten hosszú Anserinae (300. old.). d^. A nyak túlságosan hosszú Cygiiinae (307. old.). Fa.ni. Anatidae. 275 Subfam. Merginae. Btwárréczék. A nemek meghatározó táblázata : a. A csőr jóval hosszabb a csüdnél Merganser (275. old.). b. A csőr k. b. egyenlő hosszú a csüddel Mergus (211. old.). Merganser. Brisson, Ornith. VI. p. 230. (1760.; Typus: Merganser castor (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Nagyobb; a szárny 27 — 28 %n b. Kisebb ; a szárny 22 23 %i castor (275. old.). serrator {216. old. MERGNASER CASTOR (Linné). Nagy buvárrécze. Mergus merganser, \ ^^^^^^^^ ^^^^ ^^^ j p 208-209. (1766.) Mergus castor, \ Mergus asiaticus, Gmel., Reisc Russl. II. p. 188. (1774.) Mergus rubricapillus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 545. (1788.) Merganser Raii, \ ^^^^^^ ^^^ ^^ ^ g g^. ^j^^ ^ 3^ ^^^^^^ Merganser gu/o, ) Merganser aldrovandí, Reichenb., Av. Syst. Nat. p. IX. tab. VII. (1852.) Mergus major, Dubois, Pl. Col. Ois. Belg. III. p. 268. (1860.) Merganser merganser, Stejn., Orn. Expl. Kamtsch., p. 176. (1885.) Merganser castor, Salvad., Cat. B. Br. Mus. XXVII. p. 472. (1895.) Merganser castor csőre. 276 Anseriformes. Leírása: A gdcsér feje és nyaka felső része zöld fényű fekete; a nyakszirt- tollak megnyúltak, de nem alkotnak határozott bóbitát ; háta és belső váll- toUai fényes feketék; külső válltoUai, szárny fedötollai, másod- és harmadrendű evezői fehérek, ez utóbbiak külső széle keskenyen fekete ; nyaka alsó része, begye melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek sárgás rózsaszínű fuvalattal ; dereka, felső farkfedöi és kormánytoUai szürkék; lágyéka fehér, félkörben futó zigzugos keskeny szürke vonalkákkal mustrázott ; elsőrendű evezői és az ezeknek meg- felelő fedötollak szürkés feketék; alsó szárnyfedői és hónaljtollai fehérek, sárgás rózsaszínű fuvalattal; csőre vérvörös, ormója, kampója és szélei feketék; szeme vörösbarna ; lábai vérvörösek. Hossza k. b. 66, szárnya 28, farka 13, csőre ormója 7, csüdje 5 %i. A vén tojó feje és nyakának felső része rozsdás vörösbarna; fejtető és nyakszirttoUai megnyúltak; torka fehér; egész hátoldala hamuszürke, közbülső másodrendű evezői fehérek ; elsőrendű evezői sötétszürkék ; nyaka alsó része és alul az egész madár fehér ; oldala és begye tollainak töve hamuszürke ; csőre, szeme és lábai mint a hímé, de kevésbbé olyan élénkek. Hossza k. b. 62, szárnya 26"5, farka 12, csőre ormója 6, csűdje 4-5 %i. Földi'ajzi elterjedése: A Palaearktikus zónakör északi része; télen a déli része. Magyarországon csak télen fordul elő s a jégmentes vizeken novembertől márcziusig tartózkodik ; nagyobb folyóinkon igen közönséges. MERGANSER SERRATOR (Linné). Kontyos buvárrécze. Mergiis serralor, Linné, Syst. Nat. I. p. 208. (1766.) Mergaiiser loiigirostei- crístaius, Gerini, Stor. degli Ucc. v. T. DIX. (1776.) , * . \ Gmel., Syst. Nat. I. p. 546. (1788. Aíergus mger, J Mergaiiser serraloi-, Scháffer, Mus. Orn. p. 66. (1789.) Merganser eristatus, Leach, Syst. Cat. Mann. & B. Br. Mus. p. 36. (1816.) Mergauser serrata, Steph., Gen. Zool. XII. p. 165. (1824.) Leírása : A gácsér feje és nyaka felső része zöld fényű fekete ; fejtető és nyakszirttoUai megnyúltak és bóbitát alkotnak; nyaka közepén fehér gyűrűvel; nyaka alsó része és begye fakóbarna, fekete hosszanti foltokkal mustrázott ; melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek; oldala, lágyéka és dereka világos szürke, fekete zigzugos vonalkákkal sűrűn rajzolt ; köpenye fekete ; első- és harmadrendű evezői feketék ; másodrendű evezői és szárnyfedőtollai fehérek ; a másodrendű evezők és az ezeknek megfelelő fedötollak tőfele fekete s e szín a szárnyon két* vízszintes szalagot alkot ; hosszú másodrendű evezői feketével szegettek ; farka fölül sötétebb, alul világosabb szürke ; csőre élénk vörös, ormója feketés ; szeme és lábai élénk világos vörösek. Hossza k. b. 55, szárnya 23—24, farka 10, csőre ormója 65, csűdje 4"5 %n. A tojó feje és nyaka fakó vörösbarna, fejtetején sötétebb ; nyakszirttoUai megnyúltak s kontyot alkotnak; szeme előtti vonal, alsó kávájának töve és torka fehér ; hátoldala barnás szürke ; a közbülső másodrendű evezők és az ezeknek megfelelő fedőtollak csúcsfele fehér; begye és oldalai barnás-szürkék; melle hasa és alsó farkfedői fehérek; csőre narancsszínbe hajló vörös, ormója barnás- Fa, in. Anatidae. 277 fekete; lába és ujjai narancsszínbe hajló vörösek, uszóhártyái barnásak; szeme sárga. Hossza k. b. 52, szárnya 22 — 23, farka 9"5, csőre ormója 6, csüdje 4*5 %■. Földrajzi köre az északi félgömbre esik ; nyáron a magas Északon, télen a megfelelő déli részeken tartózkodik. Magyarországon mint az előbbi faj csak télen fordul elő, de kevésbbé gyakori, mint amaz. Dr. Wartha Vincze tanár 1895. július 12-én Budapesten a kis Duna ágában az összekötő hídnál egy tojó példányt lőtt. Dr. Wartha a Magy. Nemzeti Múzeumnak ajándékozta e kivételes időben puskacső elé került példányt. Mergus. Linné, Syst. Nat. I. p. 207. (1766.) Typus : Mergus albellus, Linné. MERGUS ALBELLUS, Linné. Kis búvárrécze. Mergus albellus, \ ^^^^.^ ^^.^^ ^^^ ^ ^ .^^ ^^.^^^ Mergtts vnniitrcs, \ * > bcop., Ann. I. p. /l — /2 (1769.) Mergus pa7inoHÍcus, ) Merganser cinereus, )„ .. „^ , v ^^ ^ , <- kh /i'-'-a\ ■^ \ Gerini, Stor. degli Ucc. v. t. 511. (1//6.) Aíerganser nntior, J Merganser albelhis, Bodd., Tabl. Pl. Enl. p. 27. (1783.) Aíergus musíelinus, \ Mergus Panocicus, l Bechst., Orn. Taschb. p. 401—402. (1802.) Mergus maculaíus, I Mergellus albellus, Selby, Cat. Gcn. & Subgen. B. p. 47. (1840.) Mergelhis miiintjis, Brehm, Vogelf., p. 391. (1855.) Mergtis albelhis csőre. Leírása: A gácser hófehér; szeme körül és nyakszirt bóbitájának rövidebb tollai zöldfényű feketék ; háta közepe bársony fekete oldalt kifutó két-két keskeny félkörű szalaggal; dereka szürkés-fekete; felső fakfedői és kormánytollai szürkék; elsőrendű evezői szürkés-feketék; másodrendű evezői és az ezeknek megfelelő fedötoUak fényes feketék, a tollak csúcsa fehér; válltollainak külső széle bársony- fekete; oldala és lágyéka szürke zigzugvonalkákkal tarkított; .szeme fehér; csőre 278 Anseriformes. lába és ujjai hamvaskékek, uszóhártyái sötétszürkék. Hossza k. b. 45, szárnya 20, farka 18-5, csőre ormója 35, csűdje 3-5 %. A tojó fejteteje rozsdabarna, szeme körül sötétebb ; feje oldalt és torka fehér; nyaka alsó része és begye szürkés; alul az egész madár szennyes-fehér; hátoldala szürkés-barna ; szárnyfedői részben fehérek ; evezői olyanok mint a gácséréi ; szeme barna ; csőre és lábai sötét ólomszürkék, uszóhártyái sötétebbek. A fiatal gácsér a tojóhoz hasonlít. Földrajzi elterjedése a Palaearktikus zónakör északi része ; télen a megfelelő déli vidékek. Nálunk téli látogató, ép úgy mint a másik két rokona. Subfam. Anatinae. Récsék. A nemek meghatározó táblázata : a. A hátsó ujj széles lebenynyel. a'^. A felső káva töve erősen fölpuffadt. a^. A puffadt rész nincs tollakkal borítva (1. ábra 280. old.); a farktollak hosszúk, keskenyek, merevek ErismatJira (280. old.) b''-'. A felső káva puffadt részét tollak borítják (1. ábra 282. old.); a farktollak rendesek . Oedemia (281. old.) Z'^ A felső káva töve nincs felpuffadva. c^. A felső káva ormója villásan messzire hátra nyúlik (1. ábra 283. old.) Somateria (283. old.). d"*-. A felső káva ormója nem nyúlik messzire hátra. a^. Az orrlyukak a csőr közepére esnek, egyenlő távolságra a csörtővétől és csúcsá- tól (1. ábra 284. old.) Clangula (284. old.). b^. Az orrlyukak közelebb esnek a csőr tövéhez, mint csúcsához, a*. A csőr rövidebb a koponyánál (lásd ábra 286. old.) Harelda (285. old.). b^. A csőr egyenlő vagy hosszabb a koponyánál. a^. A csőr elől valamivel keskenyebb, mint tövénél Netta (287. old.). b^. A csőr elől valamivel szélesebb, mint tövénél. a'^. A hímek feje fényes fekete Fuligula (287. old.). b'^. A hímek feje vörösbarna . . Aythia (289. old.). b. A hátsó ujj keskeny lebenynyel. c^. Szines szárnytükör nélkül , • , • • Marmaronetta (291. old.). Ba,m. Anatida,e. 279 d^. Szines szárnytükörrel. €''■. A harmadrendű evezők külső zsászlója nem rozsdavörös. c'^. A csőr elől erősen kiszélesedik, kanál- forma; a csőr széle fésűs, mely erősen szembetűnik Spatula (292. old.). d'^. A csőr elöl nem kanálforma; a csőr széle fésűs vagy fogas, de kevésbbé szembe- tűnő, í*. A középső farktollak igen hosszúak és hegyesek Dafila (293. old.). d^. A középső farktollak nem túlságosan hosszúak. c^. A felső szárnyfedők világosgalamb- kékek Querquedula{29A old). d^. A felső szárnyfedők barnák, barnás- szürkék, vagy fehérek. c'^. A harmadrendű evezők hosz- szabbak az elsőrendűeknél és sarlóalakúan lefelé hajlottak Euiietta (295. old.). d'^. A harmadrendű evezők rövi- debbek az elsőrendűeknél és egyenesek. a"^. A csőr inkább keskeny, oldalt összenyomott; rövi- debb a koponyánál. á*. A csörfogak nem szem- betűnők, rt''. Kisebb; a szárny 20 %.-nél rövidebb Nettion (296. old.). b^\ Nagyobb; a szárny k. b. 26 %» Mareca (296. old.). b*. A csőrfogak szembe- tűnők Chaidelasnius (291. old.). b''. A csőr inkább széles; hosz- szabb a koponyánál . . . Anas (298. old.). f'^. A harmadrendű evezők külső zászlója rozsda- vörös. e^. A csőr elöl szélesebb mint a töve . . . ladorna (299. old.). f^. A csőr elől nem szélesebb mint a töve Casarca (300. old.). 280 Anseríformes. Erismatura. BoNAP., Sagg. Dirtr. Met. A . v „, ^ r^ , . \ Brchm, Lehrb. eur. Vög. II. p. 840, 1004. 1824. Platxpus Faberi, / ' & i . v / Harelda glaciális, Steph., Gen. Zool. XII. p. 175. (1824.) Fuligula glaciális, Bonap., Ann. Lyc. Nat. Nist. N.-York II. p. 395. (1826. Pagoiielta glaciális, Kaup, Natürl. Sj'st. p. 66. (1829.) Clangula hiemalis, Clangula Faberi, Clangula megauros, \ Brehm, Isis, 1830, p. 999. Clangula musica, Clangula brachyrliynchos, Crimonessa glaciális, Macgill., Man. Br. B. II. p. 186. (1842.) Harelda hiemalis, Harelda Faberi, Harelda brachyrhynchos. Harelda megaceros, Harelda musica, Melonetta glaciális, Sundev., Meth. nat. Av. disp. Tent. p. 149. (1872.) Glaucion hiemalis, Severtz., Journ. f. Orn. p. 185. (1875.) Harelda tiyemalis, Stejn., Proc. U. St. Nat. Mus. V. p. 38. (1882.) Fuligula hyemalis, Reichnw., Syst. Verz. Vög. Dcutschl. p. 57. (1889.) 20' Brehm, Vogelf. p. 386—387. (1855.) 286 Anseriformes. Harelda glaciális csőre. Leírása: A gácsér feje, nyaka, hátának és begyének felső része fehér; szeme körül nagy barnás-szürke, fülfedöi mögött pedig nagy sötétbarna folttal ; háta alsó fele, dereka, begyének alsó fele és melle barna fényű fekete ; válltollai szürkés- fehérek ; szárnya barnás-fekete, harmadrendű evezői vörhenyes fényűek ; hasa és alsó farkfedó'i fehérek; oldala szürkébe árnyalódik; farka fehér, közbülső tollainak külső zászlaja szürke ; a két középső hosszú toll fekete ; szeme barnás-sárga ; csőre fekete, csőrkörme mögött széles — csaknem az orrlyukáig terjedő — világos rózsaszínű szalaggal ; lábai és ujjai világos ólomszürkék ; uszóhártyái feketések. Hossza k. b. 54, szárnya 22*5, farka 10"5 (a két középső toll néha 22 %t-ig), csőre ormója 3, csűdje 35 %n. A tojó feje, nyaka és hátoldala barna ; arczatája torka és nyaka oldalt szennyes fehér; hasoldala fehér; középső farktollai nem hosszúak; szeme barna; csőre és lábai szürkés-barnák. A fiatal gácsth' a tojóhoz hasonlít. Földrajzi elterjedése : Földünk északi sarkvidékei, télen a megfelelő déli tartományok, Európában a Közép-tengerig. Magyarországon télen fordul elő, s nagyobb vizeinken tartózkodik s elég ritkának mondható. A Magyar Nemzeti Múzeum honi példányai : a. S ad. Velenczei-tó, 1895. novb. 2. (Kováts Alajos.) b. c? ad. Velenczei-tó, (Szikla Gábor). -d. ^ juv. ? juv. Kopácsi-tó, 1890. decz. 7. (Szikla Gábor.) e. S ad. Csallóköz-Somorja, 1899. ápr. 25. (Kunszt Károly.) /. ? ad. Velenczei-tó, (Agárd), 1897. novb. 23. (Katona Mihály.) g. <Í Duna (Soroksár), 1866. febr. Fam. Anatidae. 287 Netta. Kaup, Natürl. Syst. p. 102. (1829.) Typus: Nctta rufiiia (Páll.). NETTA RUFINA (Páll.) Rőtfejű récze. Alias rufiua, Pali., Reise Russ. Reich. II. App. p. 713. (1773.) Alias ciiierea, Gmel., Reise Russl. II. p. 184. (1774.) Branta riifina, Boie, Isis, 1822. j). 564. Fuligula nijina, Steph., Gen. Zool. XII. p. 188. (1824.) Flatypus rufinus, Brehm, Lehrb. eur. Vög. II. p. 826. (1824.) Netta rufiua, Kaup. Natürl. Syst. p. 102. (1829.) Callichen ruficeps, \ Calliclien rufinus, \ v> u t • -loon ^nn -' ' } Brehm, Isis, 1830. p. 999. Callichen subrufinus, Calliclien mi cr opus, ) Mergoides rufina, Eyt., Cat. Br. B. p. 57. (1836.) Aythia rufiua, Macgill., Man. Br. B. p. 191. (1842.) Callichen rufescens, Brehm, Vogelf. p. 379. (1855.) Fuligula ruficrista, Dubois, Pl. Col. Ois. Bely. III. p. 277. (1860.) Leírása: A gácséi' feje, torka s nyaka felső részének oldalai ró'tszinűek; nyaka hátulja, nyak'a alsó része, begye és melle fényes sötétbarna; háta szürkés- barna ; dereka vörhenyes fényű feketebarna ; szárnya és farka szürkésbarna ; első- rendű evezőinek belső része és közbülső másodrendű evezői fehérek s ezek fehér tükröt alkotnak ; hasoldala barna ; lágyéka fehér ; csőre vérvörös ; szeme barna ; lábai és ujjai vérvörösek, uszóhártyái feketék. Hossza k. b. 56, szárnya 25, farka 9, csőre ormója 6, csűdje 4"5 w. A tojó fölül szürkés fakóbarna ; alul barnás szennyes-fehér ; szárnytükre fehér; szeme barna ; csőre és lábai vörösbarnák, uszóhártyái feketések. Földrajzi elterjedése : A Mediterrán subregio Közép-Ázsiáig. Magyarországon ritka. A Magy. Nemzeti Múzeumban csak két honi példány van { Brehm, Isis, 1830, p. 998. Aythia leueonotos, ] Fuligula Gesneri, Eyt., Cat. Br. B. p. 58. (1836.) OCQ í'a,w. Anatidae. '^"^ Fuligula mariíoides, Vií^., Zool. Voy. «Blossom» p. 31. (1839.) Fuligula islandica, \^^^^^^ ^og^\^. p. 381. (1855.) Fuligula leuco)iotús, \ Marila frcnata, Bonap. Compt. Rend. XLIII. p. 651. (1856.) Fulix marila, Baird, Bírd. N. Am. p. 791. (1858.) Fulix mariíoides, Swinh., Proc. Zool. Soc. 1873, p. 412. Aythia afjinis mariíoides, \ ^^^.^^ ^^^j ^ g^ ^^^ j^^^^ p 151 ^;,885) Aythia marila nearctica, ) Fuligula marila nearctica, Hart., Kat. Vogelsamml. p. 232. (1891.) Leírása: A gácsér feje, nyaka, begye, melle oldalt és háta felső része fekete; feje zöld fényű; háta alsó része és válla szürkés-fehér; fekete zigzugos vonalkákkal ; dereka és felső farkfedöi feketék; szárnya szürkés-fekete, fehér tükörrel; szárny- fedő tollai fehéres zigzugvonalkákkal rajzolt; farka barnás-szürke; melle és hasa tiszta fehér; lágyéka és czombtájéka szürkés-barna; alsó farkfedöi barnás-feketék; szeme sárga; csőre és lábai halvány-kékek, csörkörme és uszóhártyái feketések. Hossza k. b. 45, szárnya 20—21, farka 6, csőre ormója 5, csüdje 4 %-. A tojó csőre körül fehér; feje, nyaka, begye, melle és oldalai vörhenyes- barnák; hátoldala barna, köpenyén szürkésfehérrel permetezve; szárnya fehér tükörrel; harmadrendű evezői zöldes fényűek; csőre és lábai mint a hímnél, de valamivel halványabbak; szeme barnás-sárga. Földrajzi elterjedése: Sharpé szerint (Hand-List B. I. p. 223.) Észak-Európa, Észak-Ázsia és Észak-Amerika; télen a Földközi-, Fekete- és Kaspi-tenger, továbbá Északnyugat-India, Délkelet-Szibéria, Khina, Japán és Közép-Amerika. Magyarországon mint az előbbi faj csak átvonulásakor fordul elő, de amannál jóval ritkább. A Magy. Nemz. Múzeum honi példányai. a—b. cj' & ? ad. Jászberény, 1894. ápr. 14. (Dr. Madarász Gyula.) c. Gmel., Syst. Nat. I. p. 522, 528. (1788.) Anas ferrugtnea, j Anas ferina, var. 1, Bechst., Naturgesch. Deutschl. II. p. 658. (1791.) Anas leucophthalmos, Borkh., Deutsche Fauna I. p. 564. (1797.) Anas leucopis, Naum., Naturg. d. Land- u. Wasserv. III. p. 479. (1799.) Nyroca nyroca, Flem., Phil. of Zool. II. p. 260. (1822.) Aythia nyroca, Boie, Isis, 1822, p. 564. Fuligula nyroca, \ ^^^ 2^^, ^^^ ^^^ ruhgula ferrugtnea, j Platypus leucophthalmos, Brehm, Lehrb. eur. Vög. II. p. 834. (1824.) Aythya leucophthalmos, Brehm, Isis, 1830, p. 999. Fa,m. Ana,tidatí. 291 Nyroca leucophthalmos, Flem., Br. An. p. 121. (1828.) Fiiligula leiicophthalma, Gould., B. Eur. V. pl. 368. (1837.) Nyroca africana, G. R. Gr., List B. Br. Mus. III. p. 144. (1844.) Nyroca obsoleta, Brehm, Vogelf. p. 380. (1855.) Fulix nyroca, Salvad., Faun. Ital. Ucc. p. 265. (1872.) Nyroca ferruginea, Sharpé & Dress., B. Eur. VI. p. 581. (1872.) Ilyonetta nyroca, Heine & Reichnw., Nomencl. Mus. Hein. Orn. p. 34 7. (1890.) Leírása: A gácscr feje, nyaka, begye és melle tiszta gesztenyevörös, fényes ; tokája fehér ; hátoldala sötétbarna ; szárnyán fehér tükörrel ; harmadrendű evezői zöldes fényűek ; hasa és alsó farkfedöi fehérek ; alfeltája szürkés-barna ; oldalai gesztenyebarnák ; csőre és lábai sötét ólomszürkék ; szeme fehér. Hossza k, b. 40, szárnya 19'5, farka 6*5, csőre ormója 5, csűdje 3 %i. A tojó hasonlít a hímhez, de valamivel kisebb és a fej, nyak, begy tiszta gesztenyevörös szinét sárgás-barna helyettesíti ; hasa barnával kevert fehér. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak. A pelyhcs fiókák fölül és alfeltájukon zöldes olajbarnák; vállaikon halvány sárgás folttal; alul sárgák, fejük oldala vörhenyes sárga, csörkörmük világos. Földrajzi elterjedése : A Palaearktikus zónakör nyugati része; télen Afrika és India. Magyarországon mindenütt egyaránt közönséges. Költözködő madár. Márcziusban érkezik s novemberig marad. Marmaronetta. Reichenb., Av. Syst. Nat. p. IX. (1852.) Typus: Marmaronetta angnstirostris (Menetr.). MARMARONETTA ANGUSTIROSTRIS (Menetr). Márványos récze. Anas aiigus/irjstris, Münctr., Cat. Rais. Cauc. p. 58. (1832.) Anas marmorafa, Gould., Proc. Zool. Soc. 1836, p. 59. Dafila marmorata, Eyl., Mon. Anat. p. 114. (1838.) Quer ky/ic/ws, \ > » i \ i Rhynchaspis pomarina, \ Rhyochaspis bracliyrhynchos, > Brehm, Naumannia, 1855. p. 298. Rhynchaspis platyuros, ) Rhytichaspis spathulata, Dubois, Pl. Col. Ois. Belg. III. p. 276. (1860.) Rhynchasmus clypeata, Koenig, Jour. f. Orn. XLI. p. 104. (1893.) Leírása. A gácsér feje és nyaka felső része kékes-zöld zománczos ; nyaka alsó része, begye, melle és válla fehér; háta közepe barnás fekete, a szélső tollak fehérrel szegettek ; elsőrendű evezői szürkés-barnák ; harmadrendű evezői fényes feketék; a közbülsők külső zászlajának csúcsmögötti része zöld zománczos, a mi a szárnyon fényes zöld tükröt alkot; a tükör előtt keskeny, mögötte szélesebb rézsuntos szalaggal ; szárnyfedői kékes-szürkék ; felső és alsó farkfedői zöld fényű feketék ; farktollai fehérek, a két középső fekete, fehér szegélylyel ; hasa rozsda- vörös; lágyéka fehér; csőre sötét kékes-szürke; lábai vöröses-narancsszinűek ; szeme sárga. Hossza k. b. 50, szárnya 23, farka 10, csőre ormója 7-5, csűdje 4 %. A tojó feje, nyaka, begye és alul az egész madár fehéres fakó, hosszanti és kerekded foltokkal mustrázott, hasa közepe legvilágosabb és mustrázat nélküli ; hátoldala feketés-barna, az egyes tollak fehérrel és fakó barnával szegettek ; szárny- fedői sötét ólomszürkék ; szárnytükre zöld zománczos ; felső kávája zöldes-barna, töve és az alsó káva narancssárga ; lábai sötét narancssárgák ; szeme barna. Fa,m. Anatidae. 293 A fiatal gdcsér a tojóhoz hasonlít, de szárnya valamivel élénkebben színezett ; A pelyhcs fiókák fölül sötét olajbarnák sárgás foltokkal ; alul szennyes sárgák ; szemükön át sötét szalag húzódik; csőrük nincs kiszélesedve. Földrajzi elterjedése : Egész Európa, Nyugat-Ázsia és Észak-Amerika; télen Afrika, India, Közép- és Dél-Amerika. Magyarországon márcziustól októberig mindenütt gyakori; télre elköltözik. Nádasokban fészkel. Dafila. Steph., Gcn. Zool. XII. p. 126. (1824.) Typus: Dafila aciita (Linné). DAFILA ACUTA (Linné). Nj'ílfarkú récze. Anas acuía, Linné, .Syst. Nat. I. p. 202. (1766.) Anas subu/ala, Gmel , Reis. Russl. I. p. 13. (1771.) Anas Sparmaiiiii. Lath., Ind. Orn. II. p. 876. (1790.) Ajias caiidaciita, Leach, Cat. Mam. &cet. Br. Mus. p. 38. (1816.) Da/i/a caudaciita, Steph., Gen. Zool. XII. \). 127. (1824.) Tracheloiietla acuhi, Kaup, Natürl. Syst. p. 115. (1829.) Anas caudala, Brchm, Isis, 1830. p. 997. Phasianurns aciihi, Wagl., Isis, 1832. p. 1235. Querquedula acuta, Selby, Hl. Brit. Orn. II. p. 311. (1833.) Üafila acuía, Eyt., Cat. Br. B. p. 60. 1 1836.) Dafila loiigicaiida, \ n^f;i„ .. -i^t ( Brehm, Naumannia, 1855. p. 297. Dafila caudala, / ' ' ' Leírása: h gácsér feje és nyaka felső része barna; fültedői mögött és nyakszirt- táján gyenge zöld és bibor fénynyel; nyaka hátulja a nyakszirttől lefelé fényes- fekete s e színt mindkét oldalon hófehér csík választja el a fej barna szinétől ; nyaka elől és alul az egész madár fehér, többé-kevésbbé fakó színnel, árnyalt; háta válla és oldalai szürkék, fekete zigzugvonalkákkal süríín mustrázottak ; leghosszabb válltollai fényes feketék; szárnya barnás-szürke, az evezők hegye feketés; szárny- tükre kékes-zöld zománcz fényű, elöl fehér és fekete, hátul fehéres-fakó szalag- gal szegett ; alsó farkfedői fényes feketék, a leghosszabb szélső tollak külső zászlaja fehér; farka barnás-szürke az egyes tollak széle fehér, a két középső hosszú toll fényes-fekete; csőre és lábai kékes-feketék; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 60, szárnya 26. farka 13 (a két középső toll 17 — 20, vagy néha még hosszabb is), csőre ormója 6, csüdje 5 %n. A tojó feje, nyaka és begye világos fakószinü, barna hosszanti foltokkal; torka fehér, háta és oldalai sötétbarnák, világos fakó vagy fehéres szögirányú és szabály- talan szalagokkal mustrázott ; alul fehéres fakószinü ; szárnya szürkésbarna, fehéres tollszegélyekkel, fényes szárnytükör nélkül; farka szürkés-barna fehér szegessel; a két középső toll nem nyúlik hosszúra. A fiatal gácsér a tojóhoz hasonlít, de szárnytükre zöldes. Földrajzi elterjedése: Az egész Északi-félgömb; a magas Északon költ, télen délre vonul Magyarországon csakis a tavaszi és őszi vonulása alkalmával fordul elő s ilyenkor vizeinken mindenütt igen közönséges. 294 Anseritormes. Querquedula. Steph., Gen. Zool. XII. p. 142. (1824.) Typus: (Jiicrquedula querquedula (Linné). QUERQUEDULA QUERQUEDULA (Linné). Böjti récze. Jiiay querquedula, \ , . . Linné, Syst. Nat. I. \k 203—204. (1766.) Auas circia, ) Alias balbul, Gmcl., Syst. Nat. I. p. 543. (1788.) Alias crecca, var. B, 1 , ^ / Lath., Ind. Orn. II. p. 873—874. (1790.) Alias crecca, var. ^', ) Querquedula circia, Steph., Gen. Zool. XII. p. 143. (1824.) Querquedula s:laucopterus, \ \ . , ^ , ■ \ Brehm, Isis. 1830. p. 997. Querquedula scapularts, ) Cyanopterus circia, Eyt., Mon. Anat. p. 130. (1838.) Pterocyanea circia, Bonap., Icon. Faun. Ital. Ucc. p. 17. (1841.) Querquedula vulgáris, Hodgs., in Gray's Zool. Mise. p. 86. (1844.) Cyanopterus querquedula, Hartl., Verz. Ges. Mus. p. 119. (1844.) Plerocyanea querquedula, Lichtst., Nomencl. Av. p. 102. (1854.) Plerocyaiiea glaucopteros, \ r>, ^ f ■ í Brehm, Vogelf. p. 374. (1855.) Plerocyanea scapularis, ) > & t \ i Alias (Cyanoptera) íjuerquedicla, Radde, Reise S.-O.-Sib. III. p. 370. (1863.) Querquedula querquedula, Baird, Am. Journ. of Se. ect. XLI. p. 339. (1866.) Anas pterocyanea, Goeldin, Journ. f. Orn. XXVII. p. 382. (1879.) Cyanopterus. íjuenjuedulus, Radde, Orn. Cauc. p. 457. (1884.) Leírása: A gácsér fejteteje és tarkója fényes barnás-fekete; szeme fölött széles fehér szalag húzódik tarkója felé mindkét oldalon; feje és nyaka felső részé- nek mellső' oldala gesztenyebarna, fehér hosszanti foltokkal; tokája fekete; nyaka alsó része, begye és melle fényes agyagsárga, fekete félkörös szalagokkal; hátoldala feketés-barna, az egyes tollak világos zöldes-barnával szegettek; elsőrendű evezői barnás-feketék, az ezeknek megfelelő fedőtollak külső zászlója hamvas; szárnyfedő- tollai világos hamvas-kékek; a közbülső evezőknek megfelelő fedőtollak csúcsa fehér s ez a szárnyon egy rézsuntos szélesebb szalagot alkot; szárny tükre zöld zománczos, elől keskeny fehér szalaggal; harmadrendű evezői barnás-feketék fehér külső széllel; a legfelső harmadrendűk fényes feketék, gerinczük mentén fehér szalaggal; hasa közepe sárgával és szürkével árnyalt fehér, oldala fekete és szürke zigzugvonalakkal rajzolt; lágyéka és alsó farkfedői sárgás-fehérek, barnával foko- zottak; csőre és lábai barnás-feketék; szeme barna. Hossza k. b. 40, szárnya 195, farka 7"5, csőre ormója 5, csűdje 3'5 %i. A tojó háta sötétbarna, világos fakó tollszegélyekkel; feje fölül világosbarna, sötétebb barna pettyekkel; szemöldíve, a csőr tövén levő foltja és torka fehér, sárgás-barna fuvalattal; feje oldalt barna, hosszanti foltokkal; begye világosfakó, az egyes tollak középpontja sötétbarna; melle, hasa és alsó farkfedői sárgás-fehérek, lágyékán és alsó farkfedőin barna hosszanti foltokkal; szárnya barnás-szürke, az egyes tollak világosan szegettek; szárny tükre alig észrevehetően szürkés-zölddel zománczozott; csőre, szeme és lábai mint a hímnél. Fa.m. Anatidae. f^ A Jiaíal gdcsér a tojóhoz hasonlít, de valamivel élénkebb szinű. A pefyhes fiókák fölül olajzöldes sötétbarnák, fejtetejük és derekuk csaknem fekete; szárnyu- kon és hátukon sárgás-foltokkal; szemöldívük vörhenyes- sárga; alul fakósárgák; csörkörmük és alsó kávájuk világos. Földrajzi elterjedése: Egész Európa és Észak-Azsia, télen Afrika, India és a Malayi szigettenger. Magyarországon mindenütt egyaránt igen közönséges. Nádasokban fészkel. Márcziusban érkezik s novemberig marad. Eunetta. BoNAP., Compt. Rend. XLIII. p. 650. (1856) Typus: Eunetta falcata (Georgi). EUNETTA FALCATA (Georgi). Sarlós récze. Anas falcain, Georgi, Reise Russ. Reichs. I. p. 167. (1775.) Anas falcaria, Pali., Reise Russ. Reichs. III. p. 701. (1776.) Anas javana, Bodd., Tabl. Pl. Enl. 55. (1783.) Alias Java Jiensis, Bonn., Enc. Méth. I. p. 160. (1791.) Querqucdula falcaria, Eyt., Mon. Anat. p. 126. (1838.) Qrurquedula falcata, \ ^ ^ ^^^ ^ ^ ^^^ ^^^^^^ Qnerqiiedula javana, J Querquedula Javanensis, \ ^^^^ ^^^^^^ ^^^^ ,.^111. p. 650. (1856.) Eunetta falcata, ) Nettion filcatum, Stcjn., Pr. U. St. Nat. Mus. VI. p. 71. (1883.) Leírása: A gácsér fejteteje sötét vörösbarna, homlokán fehér folttal; feje oldalt és hosszú kontyot alkotó nyakszirttollai rézvörös színbe ragyogó élénk zöld zománczfényüek; torka és nyaka tiszta fehér, nyaka közepén zöldfény ü fekete széles gyűrűvel; háta és hasa szürkés-fehér, fekete zigzugvonalkákkal sürün rajzolt; begye és melle fekete félkörös szalagokkal; dereka feketés-szürke; farkfedöi zöld- fényü feketék; farka szürke; farka tövén, mindkét oldalon nagy sárgás-fehér folttal; szárny fedötollai szürkék ; elsőrendű evezői feketés-szürkék; nagy szárnytükre elöl bársonyfekete, hátul fényes sötétzöld; sarlóalakúan hosszúra megnyúlt harmadrendű evezői bársonyfeketék, külső szélük keskenyen fehér; csőre zöldes-fekete; labai szürkés-feketék, uszóhártyái feketék; szeme barna. Hossza k. b. 49, szárnya 255, farka 9-5, csőre ormója 4-5, csűdje 4 %n. A tojó nagyon hasonlít a nyílfarkú récze tojójához. Fölrajzi elterjedése: Kelet-Ázsia és Japán, télen Dél-Khina és India; kivételes esetekben Európába is eltéved. Magyarországon csak egyszer észlelték, még pedig 1839 szeptember havában Mosonymegyében a Fertőn Bánfalu határában, a midőn egy vén hím példányt lőttek, mely a bécsi Hofmuseumba került. 296 Anseriformes. Nettion. Kaup, Natürl. Syst. p. 95. (1829.) Typus: Nettion crccca (Linné). NETTION CRECCA (Linné). Csörgő récze. Anas crecca, Linné, Syst. Nat. I. p. 204. (1766.) Querquedula crecca, Steph., Gen. Zool. XII. p. 140. (1824.) Neth'on crecca, Kaup, Natürl. Syst. p. 95. (1829.) Querquedula subcrecca, 1 ^ , , w í Brehm, Isis. 1830. p. 998. Querquedula creccoides, ] ' * Dafila crecca, Stejn., Pr. U. St. Nat. Mus. X. p. 136. (1887.) Leírása: A gácsér feje és nyaka felső része rozsdabarna, szeme körül fényes zöld zománczú folttal, mely hátrafelé húzódván nyakszirttáján a nyak hátsó részének mindkét oldalán lefelé kanyarodik; a csőr tövétől sárgás-fehér vonal húzódik fölfelé, mely a szem előtt elágazik s a zöld mező mellső részét szegi; tokája fekete ; nyaka hátulja, háta és oldalai fehér és fekete hullámvonalkákkal mustrázott ; alul a madár fehér, begyén és mellén fekete kerek foltokkal ; szárnya barnás-szürke, kékbe játszó élénk zöld fényű nagy tükörrel, mely elöl keskeny, hátul széles szalaggal szegett; leghosszabb válltollainak külső zászlaja bársony-fekete, a belső fehér; szélső alsó farkfedői sárgás-fehérek, a középsők feketék; csőre feketés; szeme barna; lábai sötét barnás-szürkék. Hossza k. b. 39, szárnya 185, farka 7*5, csőre ormója 4, csüdje 3 %i. A tojó fölül sötétbarna, vörhenyes fakó foltokkal és tollszegélyekkel mustrázott ; alul szennyes feliér, nyaka, begye, melle és oldalai barna foltokkal ; szárnya olyan mint a hímé. A fiatal gácsér a tojóhoz hasonlít, de szárnytollai világosan szegettek. A pelyhes fiókák a böjti récze fiókáihoz hasonlítanak. Földrajzi elterjedése : Európa és Észak-Ázsia ; télen Észak-Afrika, Perzsia, India és Dél Khina. Magyarorsságon a tavaszi és őszi vonulása alkalmával mindenütt igen közön- séges ellenben nyáron igen ritka s csak kivételesen költ. Mareca. Steph., Gen. Zool. XII. p. 130. (1824.) Typus : Mareca penelope (Linné). MARECA PENELOPE (Linné). Sípoló récze. Anas penelops, Linné, Sy.st. Nat. 1. p. 202. (1766.) Anas cogolca, Gmel, Reise Russl. I. p. 70. (1770.) Anas kogolca, Gmel., Nov. Comm. Petr. XV. p. 468. (1771. Auas penelope, Gmel., Syst. Nat. I. p. 527. (1788.) Fam. Anatjdae. 297 Maréra fishűarts, Steph., Gen. Zool. XII. p. 131. (1824.) Penelops penelops, Kaup, Katürl. Syst. p. 31. (1829.) Mareca penelope, Selby, Br. Orn. II. p. 324. (1833.) Mareca kagoiko, ) ,, ^ , , > Brehm, Vogelf. p. 373. 1855.) Leírása: A gácsér feje és nyaka felsőrésze sárgás-rozsdabarna; homloka és fejközepe sárgás-fehér; nyaka hátulja és az egész háta szürke, fekete hullámos zigzugvonalkákkal ; nyakeleje, begye és melle oldalai szürkés rózsaszínbe árnyalódó világosbarnák, melle és hasa tiszta fehér, oldalai feketés zigzugvonalkákkal mus- trázott; farka szürke, az egyes tollak szegése fehéres; alsó farkfedöi és a felsők leghosszabbjai feketék, a rövidebbek fehéres szürke zigzugvonalakkal ; evezői barnás-szürkék, a harmadrendű tollak külső zászlaja bársony-fekete, fehér széllel, gerinczük mentén pedig keskeny fehér szalaggal; szárnytükre világos zöld zománczos fényű, bársony-fekete szegessel; szárnyfedő tollai h(')fehérek; csőre fekete, közepén kékes-szürke ; lábai sötét szürkés-barnák ; szeme sötétbarna Hossza k. b. 43, szárnya 26, farka 11, csőre 4'5, csűdje 4. %n. A tojó fölül barna ; vörhenyes-fakó és fehér tollszegélyekkel és pettyezéssel, begye és oldalai fakóbarnák sötétebb barna szabálytalan foltokkal ; melle, hasa és alsó farkfedői fehérek; csőre kékes-szürke; csőrkörme fekete; lábai sötét szürkés- barnák ; szeme barna. A fiatal gácsér többé-kevésbbé a tojóhoz hasonlít. Földrajzi elierjedése : Nyáron Észak-Európa és Észak-Ázsia; télen Afrika, Perzsia, India. Magyarországon a tavaszi és őszi átvonulás alkalmával vizeinken mindenütt elég gyakori ; máskor nem fordul elő. Chaulelasmus. BoNAP., Comp. List B. Eur. & N. Am. p. 56. (1838) Typus : Chaiddasimis strepenis (Linné). CHAULELASMUS STREPERUS (Linné). Kendermagos récze. Alias strepera, Linné, Syst. Nat. I. p. 200. (1766.) Anas cinerea, 1 ,^^ . ^ ^ Anas kekuschka. ] ^-^'•' ^^'^ ^"-'- "" ^- '''' "^- ^- ~''- ^'''''^ Chauliodus strepera, Swains., Journ. Roy. Inst., II. p. 19. (1831.) Chau/elasmus streperus, Bonap., Comp. List. ect. p. 56. (1838.) Ktinorhynclnts streperus, Eyt., Mon. Anat. p. 137. (1838.) Querquedula slrepera, Macgill., Man. Orn. II. p. 169. (1842.) Chaiilelas7iius ciiiereus, \ ,„ , .. . .., , , . \ Brehm, Voself. p. 373—374. (1855. Lhatilelasnms amertca7itis, j > n i Chaulelasmus streperus, b. americanus, Bonap., Compt. Rend. XLIII. p. 650. (1856.) Leírása : A gácsér feje és nyaka felső része szennyes barnás-fehér, barna pettyezéssel, legsötétebb feje, legvilágosabb csőre körül és torka; nyaka alsó része, begye, melle, oldala, köpenye sötét-barna, fehér hullámos zigzugvonalak- 298 Anseriformes. kai ; hasa közepe fehér, lágyéka, alsó és felső farkfedöi fényes feketék, dereka barnás-fekete ; szárnya szürkés-barna, szárnytükre hófehér, mögötte bársonyfekete, közbülső szárnyfedőtollai rozsdabarnák ; farka szürke ; csőre szürkés-fekete ; szeme barna, lába és ujjai agyagsárgák, uszóhártyái barnás-feketék. Hossza k. b. 47, szárnya 27, farka 10, csőre 5, csűdje 4 %<. A tojo fölül feketés-barna, világos fakóbarna széles tollszegélyekkel ; szárny- tükre szürkés-fehér, begye és oldalai mint a háta; hasa közepe tiszta fehér; csőre ormója szintén sötét-barna; szélei világos sárgásak; szeme barna; lábai sötét szürkés- barnák. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, Észak-Ázsia és Észak-Amerika; télen Afrika, India és Közép-Amerika. Magya7'országon : Nádasokkal borított nagyobb tavakon mindenütt előfordul és költ ; legnagyobb számmal a Mezőségi tósorozaton fészkel. Április elején érkezik s októberig marad. Anas. LiNNÍ, Syst. Nat. I. p. 134 (1766.) Typus: Anas boscas, Linné. ANAS BOSCAS, Linné. Tőkés récze. Anas hosclias, Linné, Syst. Nat. I. p. 205. (1766.) Anas monacha, Scop., Ann. I. p. 65. (1769.) Anas boscas, Forst., Syn. Cat. Br. B. p. 35. (1817.) Alias archiboschas, \ Anas subboschas, \ Brchm, Isis, 1830. p. 997. Afias conbosclias, ) Hoschas fera, Denny, Proc. Zool. Soc. 1847. p. 40. Anas major, Brehm, Vogelf. p. 372. (1855.) Leírása: A gdcsér feje és nyaka felső része fényes élénk zöld zománczú; nyaka közepén keskeny fehér gyüríível; nyaka alsó része, begye és melle felső része fényes sötét gesztenyebarna; hasoldala szürke, sárgás árnyalattal és barnás- szürke zigzugos hullámvonalkákkal igen finoman rajzolt; háta felső része vörhenyes-barna; háta alsó része, dereka, felső farkfedöi és a felkunkorodott fark tollai zöldfényü feketék; válla szürke, külső oldala vörhenyes-barnába árnyalódik és szürkés-barna finom zigzugvonalakkal rajzolt; evezői barnás-szürkék, a harmadrendű tollak külső széle tövük felé vörhenyes-barna; szárnytükre lilába játszó kék zománczfényü, elől és hátul feketével és fehérrel szegett; alsó farkfedői zöldfényü feketék; farka szennyes- fehér, a középső tollak szürkések; csőre olajzöld, csőrkörme fekete; szeme barna; lábai és uszóhártyái vöröses narancsszinüek. Hossza k. b. 55, szárnya 28, farka 12, csőre 6, csíídje 5 %i. A tojó fejteteje, nyaka hátulja és egész hátoldala feketés-barna, a tollak vilá- gos fakóbarnával szegettek; feje oldalt, torka, nyaka, begye és alul az egész madár világos sárgás- fakó, barna hosszanti foltokkal mustrázott, torka és hasa közepe Fam. Anatidae. 299 mustlázat nélküli; szárnytükre olyan mint a hímé; csőre barnás, szeme barna; lábai és uszóhártyái vöröses narancsszinüek. Földrajzi elterjedt' se: Európa, Észak-Ázsia és Észak-Amerika; télen Afrika, India. Magyarországon vizeinken mindenütt közönséges és nagy mennyiségben költ; télre részben elköltözik, részben helyenkint áttelel. Tadorna. Flem., Phil. of Zool. 11. p. 260. (1822.) Typus: Tadorna tadorna (Linné). TADORNA TADORNA (Linné). Bütykös récze. Alias tadorna, Linné, Syst Nat. I. p. 195. (1766.) Auas cornuta, Gtnel., Reise Russl. II. p. 185. (1774.) Alias damiatica, Gmel., Syst. Nat. I. p. 535. (1788.) radorna tadorna, Flem., Phil. of Zool. II. p. 260. (1822.) Tadorna familiáris, Boic, Isis, 1822. p. 564. Tadorna Bcllonii Steph., Gen. Zool. XII. p. 72. (1824.) Tadorna vulpanscr, Flem., Hist. Br. Anim. p. 122. (1828.) Tadorna gibtiera, \ Tadorna littoralis, \ Brehm, Isis, 1830. p. 997. Tadorna maritima, ) Vulpanser tadorna, Keys. & Blas , Wirbelth. Eur. p. LXXXIV. 225. (1840) Tadorna Bellonii, Blyth, Proc. Zool. Soc. 1842. p. 94. Tadorna sckachraman, Brehm, Journ. f. Orn. II. p. 84. (1854.) Oienalopex tadorna, Droste, Journ. f. Orn. XIII. p. 353. (1865.) Tadorna cornuta, G. R. Gr. Hand-List. III. p. 80. (1871.) Tadorna damiatica, Stejn., Pr. U. St. Nat. Mus. 1882. p. 38. Tadorna vulgáris, Seeb., Ibis, 1883. p. 33. Leírása: A gdcsér feje és nyaka felső része zöldfényű; nyaka alsó része és begye fehér; háta felső része rozsdavörös s e szín két oldalt mellére terjed és széles örvet alkot; hasa közepe barnás, oldalai és alsó farkfedői tiszta fehérek; háta közepe, dereka, felső farkfedöi, farka és szárnyfedötollai szintén tiszta fehérek; farktoUainak hegye, a két szélsőt kivéve, fekete; válla és elsőrendű evezői feketék; a másodrendű evezők külső zászlaja zöld zománczfényű, a mi a szárnyon széles nagy tükröt alkot; harmadrendű evezőinek külső zászlója rozsdavörös; csőre élénk vörös, a felső káva tövén bütyökkel; csőrkörme fekete; lábai és uszóhártyái rózsa- színűek; szeme barna. Hossza k. b. 58, szárnya 31, farka 11, csőre 5"2, csűdje 5 %. A tojó a hímhez hasonlít, de valamivel kisebb s felső káva tövén nincs bütyök. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsia; Észak-Afrikában és Indiá- ban telel. Magyarországait igen ritka s csak átvonulás alkalmával fordul elő. A Magyar Nemzeti Múzeumban csak egy honi példányunk van s ez tojó; lőtték Pancsován 1898. márcz. 13-án. Dr. Lendl Adolf útján került a Múzeumba. 21 300 Anseriformes. Casarca. BoNAP., Comp. List. p. 56. (1838.) Typus : Casarca casarca (Linné), CASARCA CASARCA (Linné). Rozsdás récze. Anas casarca, Linné, Syst. Nat. III. App. p. 224. (1768.) Anas rutila. Pali., Nov. Comm. Petr. XIV. p. 579. (1770.) Anser casarca, Vieill., Nov. Dict. Hist. Nat. XXIII. p. 341. (1818.) Tadorna rutila, Boie, Isis, 1822. p. 364. Tadorna rubra, Brehm, Isis, 1830. p. 997. Casarca rutila, Bonap., Comp. List. p. 56. (1838.) Vulpanser rutila, Key. & Blas., Wirbelth. Eur. p. LXXXIV. 225. (1844.) Tadorna casarca, Macgill., Man. Br. Orn. II. p. 163. (1842.) Cairiua rutila, Tacz., Proc. Zool. Soc. 1887. p. 611. Nettalopex rutila, Heine & Reichenw., Nomencl. Mus. Hein. (1890.) Leírása: A gácsér fölül és alul narancsszínbe hajló rozsdavörös; feje és harmadrendű evezőinek belső széle sárgás-fehérbe árnyalódik; nyaka közepén fekete gyűrűvel ; szárnyfedői hófehérek, elsőrendű evezői feketék, a másodrendűek zöld zománczfényűek s nagy tükröt alkotnak, a harmadrendűek külső zászlaja élénk rozsdavörös; dereka és felső farkfedői zöldfényű feketék; farka fekete; csőre és lábai barnás-feketék; szeme világosbarna. Hossza k. b. 60, szárnya 36, farka 14, csőre 5, csűdje 6 %>. A tojó a gácsérhez hasonlít, de feje fehérebb s nyakán hiányzik a fekete gyűrű. Földrajzi elterjedése : Sharpé szerint (Hand-List B. p. 215.) a Földközi-tenger környezte tartományoktól Közép-Ázsiáig, Mongólia, Khina és Japán; Északkelet- Afrika; télen az Indiai félsziget, Burma és Dél-Khina.. Magyarországon igen ritka s csak átvonuláskor észlelhető. A Magyar Nemzeti Múzeumban csak egy hím honi példányunk van; lőtte Papp János Fehérmegyében a Nagyloki-pusztán 1853. május 11-én. Subfam. Anserinae. Ludak. A nemek meghatározó táblázata : a. A felső káva szélének fogazata kívülről csak tövé- nél látszik Branta (30L old.). b. A felső káva szélének fogazata kívülről egész sor- ban látszik. a^. A csőr nem nagyon magas ; a tollazat uralkodó szine szürke Anser (302. old.). b^. A csőr igen magas; a tollazat urakodó szine fehér Chen (306. old.). Fa,m. Anatidae. 301 Branta. ScopOLi, Ann. I. p. 67. (1869.) Typus: Branta bernicla (Linné). BRANTA BERNICLA (Linné). Örvös lúd. Anas bernicla, Linné, Syst. Nat. I. p. 198. (1766.) Branta bernicla, Scop., Ann. I. p. 67. (1769.) Anser bernicla, Bonn., Enc. Méth. I. p. 121. (1790.) Bernicla torquata, Boie, Isis, 1822. p. 563. Bernicla brenta, Steph., Gen. Zool. XII. p. 46. (1824. Bernicla glaucogaster, Bernicla 7nicropus, Bernicla platyuros, Bernicla coliaris, Bernicla melanopsis, Macgill., Man. Br. Oin. II. p. 151. (1842.) Bernicla paliida, Brehm, Vogelf. p. 368. (1855.) Brentkus bernicla, Sund., Meth. nat. Av. disp. Tent. p. 145. (1872.) Brenta bernicla, Heugl., Reis. Nordpolarm. III. p. 132. (1874.) Anser brenta glaucogaster, Seeb., Hist. Br. B. III. p. 508. (1885.) Branta brenta, Dubois, Faun., Belg. Ois. II. p. 388. (1892.) > Brehm, Isis, 1830. p. 996. Branta bernicla csörc. Leírása: A o-unár feje, nyaka, begye, farka és evezötoUai fényes kormos- feketék; nyaka mindkét oldalán rézsunt fekvő fehér folttal, mely mellfelé sugarak- ban ágazik; háta, melle és hasa fényes-szürke; lágyéka, alfeltája, alsó és felső fark- fedői fehérek; csőre és lábai feketék; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 55, szárnya 33, farka 13, csőre A, csüdje 6 %rosirh\ Dubois, Pl. Col. Ois. Belg. lil. p. 300. (1860.) Cygnus unwíni, Humc, Ibis, 1871. ]>. 413. Cygtius pelzelni, Stejn., Pioc. U. St. Nat. Mns. v. p. 197. (1882.) Leírása: Az egész madár hófehér; csőre felső kávája sárgás-vörös, szélei, csőrkörmc, orrhártyái, bütyke, alsó kávája és szeme előtti csupasz része fekete; lábai és uszóhártyái is feketék; szeme barna. Hossza k. b. 140, szárnya 62, farka 22, csőre 8"5, csüdje 10 %. A giuiár és tojó egyforma, utóbbi kisebl). A fiatalok szürkés árnyalattal bevontak. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa és Észak-Ázsia; télen Déllcelet-Európába és a Földközi-tenger partjaira vonul. Magyarországon, eltekintve a domestikált formától {Cygnus iuniiutabilis), melyet nagyobb parkokban mindenütt tartanak, télen szokott nagyobb vizein- ken előfordulni A Magyar Nemzeti Múzeumban a vad formából egy 9 honi pél- dányunk van s ezt Csík-Tarcsán 1854. nov. 7-én lőtték. CYGNUS CYGNUS (Ltnné). Énekes hattyú. Anas cygnus, Linné, Syst. Nat. I. p. 194. (1766.) Cygmis musicus, Bechst., Gcmeinn. Naturg. Vog. Dcutschl. III. p. 830. (1809.) Cygnus inclanorliynchus, Meycr & Wolf, Taschcnb. II. p. 498. (1810.) 308 Avseriformes. Cygnus feriis, Lcach, Syst. Cat. Mamm. cd. \). 37. (1816.) Olor musicus, Wagl., Isis, 1832. p. 1234. Cygnus xanthorhjjius, Naumann, Vög. Deutschl. XI. p. 478. (1842.) Cygiuis linnaei. Maim, Göteb. och Bohusl. Faun. p. 99. (1877.) Holor vmsiais, Olphc-Gall, Contr. Faun. Orn. Eur. Occ. V. p. 3. (1886.) Leírása: A vén tollazata tiszta hófehér; feje nélia ruzsclaszínnel árnyalt; csőre tó'fele sárga; csúcsfele és szélei feketék; szeme barna; lábai feketék. Hossza k. b. 135, szárnya 60, farka 20, csőre 10, csűdje 11 %,. A gunái' és tojó egyforma, utóbbi kisebb. A fiatalok szürkés-barnák. Földrajzi clterjcdcsc : Izland, Észak-Európa cs Észak- Á/.sia sarkvidéke; télen Közép-Ázsia és Dél-Kelet-Európa. Magyarországon vonulása alkalmával nagyobb vizeinken szokott tartózkodni. A Magyar Memzeti Múzeumban néhány honi példány van; a zágrábi Múzeumban 12 drb látható a magyar-horvát-tengerpart vidékéről. CYGNUS BEWICKI, Yarr. Kis hattyú. Cyginis bewicku, Yarrell, Tr. Linn. Soc. XVI. p. 453. (1830.) Cygmís islandicus, Brehin, Isis, 1830. p. 1125 Olor bcwickü, Wagl., Isis, 1832. p. 1234. Cygiius 7ninor, Key. & Blas., Wirbelth. Eur. p. LXXXII. (1840.) Cygnus 7nela7iorhimis, Naum., Vög. Deutschl. XI. p. 497. (1842.) Cygiius musicus miuor, Schlcg., Rev. Crit. p. CXII. (1844.) Olor minor, G. R. Gr., List. B. Br. Mus. III. p. 130. (1844.) Holor minor, Olphc-Gall., Contr. Faun. Orn. Eur. Occ. V. p. 15. (1885.) Leírása teljesen egyezik az előbbi fajéval, a melynél valamivel kisebb s csőre feketéje nagyobb kiterjedésű; csak csőrtöve sárga. Hossza k. b. 110. szárnya 50, farka 15, csőre 8, csüdje 10 %^. A gunár és tojó egyforma, utól)bi kisebb. A fiatalok barnás-szürkék. Földrajzi elterjedése : Európa és Ázsia legészakibb része; télen Nyugat-Európa és Közép-Ázsia. Magyarországon való előfordulását egy fiatal hím példány bizonyítja, melyet Alibunár környékén 1898. oktb. 27-én lőttek s mely Dr. Lendl Adolf titján került a Magy. Nemzeti Múzeum tulajdonába. IX. Rend. ORDO ARDEIFORMES. Gémalakúak. Általában véve nagyobb, hosszú nyakkal, hosszú lábakkal, nagy szárnyakkal bíró madarak ; ínycsontjuk kötött {desmognathus) ; nyakcsigolyáik száma 16 — 19. Egyéb jellemeit az egyes családoknál külön fogjuk tárgyalni. Biológiájukból ki- emeljük, hogy vizi életet élnek s leginkább kolóniákban fészkelnek. Fiókáik a tojásból kikelve, sűrű pelyhekkel borítottak, tehetetlenek s felnőtt korukig szüleik gondozását igénylik. Az egyes fajok, külső és belső morphologiájuk szerint öt alrendbe csopor- tosíthatók s ezen öt alrend közül kettő kizárólag Afrikára szorítkozik, míg a többi három ú. m. Ardeae, Ciconiae és Plataleae úgyszólván kozmopolita. Ez utóbbiak mindegyike nálunk Magyarországon is képviselve van. Régebben külső hasonlatosságuknál fogva a daruféléket is a gémfélékkel és rokon alakjaival egyetemben Gázlók» néven egy és ugyanazon rendbe sorozták, de mivel a darufélék és hozzátartozói teljesen elütő belső morphologiájuk foly- tán egy elszigetelt csoportot alkotnak, ujabban ezen madarakat önálló rendbe (Ordo Griiifonnes) helyezték (1. 327. old.). Az alrendek meghatározó táblázata : a. A külső ujj tövét hártya köti össze a középsővel, a belső ellenben nincsen hártyával összekötve. A középső ujj karmának belső széle fésűs. A hátsó ujj a mellsőkkel egy síkba esik. A test bizonyos részein (a mell felső részén és a fartő két oldalán) porzó pelyhekkel I. alrend. Ardeae (310. old.). b. A külső és a belső ujj tövét hártya köti össze a középsővel. A középső ujj karma nem fésűs. A testen nincsenek porzó pelyhek. a^. K csőr egyenes és hegyes csúcsban végződik. A hátsó ujj a mellsőkkel nem esik egy síkba, hanem valamivel följebb 11. alrend. Ciconiae (321. old.). 23 310 Ardeifonnes. A csőr vagy egyenes, lapított és hegye kanál- szerűén kiszélesedik, vagy keskeny, ívalakban lefelé hajlik és tompa csúcsban végződik. A hátsó ujj a mellsőkkel egy síkba esik III. alrend. Plataleae (323. old.). I. Alrend. Siibonio ARDEAE^ Gémek. I Család. Fam. Ardeidae. Gémfélék. A föntebb említett általános jellemeken kívül a gémféléket az oldalt erősen összenyomott test és a test bizonyos részén elhelyezett sajátságos pelyhek, az úgynevezett porzó pelyhek (Puder-Dunnen), valamint a középső ujj karmának fésűs belső oldala (1. 316. old.) jellemzik főképen. Az orrcsont mellső széle öblös (holorhinal'^*). A porzó pelyhek*** e család tagjainál a mell felső részén s a fartő mindkét oldalán csomókban vannak elhelyezve. E pelyhek bizonyos viasszerü sárgás- vagy kékes-szinü, rendkívül finom port választanak ki, melylyel a madár, részint fürészes vagy hegyén fogacsolt csőrének, részint (ahová csőrével el nem juthat, mint fején) fésűs karmának segélyével, tollazatát beporozza. A beporozás által a tollazat kül- seje bizonyos hamvat nyer s mindenesetre arra szolgál, hogy ezen vízi életet foly- tató madarak tollazatát a nedvességtől kellőképen megóvja, mert a fartőmirigy zsiradékának erős mennyiségében való fölhasználása a nagy és laza tollakat csak alkalmatlanná tenné. A gémfélék fartőmirigyének aránylagosan csekély fejlettsége minden valószínűség szerint összefügg a porzó pelyhek jelenlétével. A gémfélék nyaka elől és oldalt sűrűn tollas ; a nyak hátsó oldalának tő- felőli része mesgyés és többnyire sűrű pelyhekkel borított. E család tagjai leginkább kolóniákban fészkelnek. Nagy fészket raknak s azt fákra vagy sűrű nádasokba, gallyakból vagy nádból építik. Tojásaik száma 4 és 7 közt változik, egyszínű, fénytelen fehérek, kékeszöldek vagy olajbarnák. Földrajzi elterjedésük az egész világra kiterjed. A most élő ismert fajokat, melynek száma túlhaladja a százat, Sharpé (Handl. B. I. p. 193—204.) harminczöt nembe sorozza. Ezek közül nálunk kilencz nem ugyanannyi fajjal szerepel. * V. ö. Sharpé, Rev. Rec. Att. Class. B. p. 75. (1891.) ** Bővebb magyarázatát lásd 332—333. old. *** A gémféléken kívül ezen sajátságos . pelyhek némely más madaraknál is előfordulnak, így p. o. a tinamóknál, papagályoknál, egyes ragadozóknál, Podargusnál, az indiai és ausztráliai regiókban élő Artamus fajoknál. Megjegyzendő, hogy ez utóbbiak az óriási nagy számú éneklök Ordo Passeriformes) között az egyedüliek, melyeknek porzó pelyheik vannak. Fam. Árdeidae. 311 A nemek meghatározó táblázata : a. 12 farktollúak. a^. A lábszár alsó végének csupasz része k. b. a csüd fél hosszának felel meg. a^. A középső ujj igen hosszú, karommal együtt k. b. egyenlő a csűd hosszával Pyn'herodias (311 old.). h''-. A középső ujj rövidebb a csűdnél. d-''. A kávák éle a csőr hegyén fürészes. A tollazat színe fehér, szürke és fekete, Ardea (312. old.). b'^. A felső káva hegyénél fogszerű bemet- széssel, a kávák éle nem fürészes. A tollazat szine tiszta fehér. a'^ A tarkón megnyúlt hosszú tollak nélkül Herodias (313. old.). b'^. A tarkón megnyúlt hosszú tollakkal Garzetta (314. old.). b"^. A lábszár alsó végének csupasz része rövidebb a csűd fél hosszánál, c'-. A felső káva éle a csőr csúcsán fogacsolt és fürészes. c^. A csőr hosszabb a csődnél Ardeola (315. old.). d'^. A csőr rövidebb a csűdnél Bubulcus (317. old.). í/l A felső káva éle a csőr csúcsán fogacsolt, de nem fürészes. . Nycticorax (318. old.). b. 10. farktollúak. í\ A lábszár alsó része csupasz ; a csőr rövidebb a középső ujjnál (karommal együtt) Botmirus (319. old.). d^ A lábszár csaknem tőig tollas ; a csőr hosszabb a középső ujjnál (karommal együtt) Ardetta (320, old.). Pyrrherodias. FiNSCH u. Haktlaub, Vög. Ost.-Afr. p. 676. (1870.) Typus : Pyn-herodias purpurea (Linné). PYRRHERODIAS PURPUREA (Linné). Vörös gém. Ardea purpurea, Linné, Syst. Nat. I. p. 236. (1766.) Ardea rufa, 1 Ardea vartegata,] S^opoH, Annales I. p. 87-88. (1769.) Ardea caspia, Gmel., Reis. Russl. II. p. 193. (1774.) Ardea purpurasceiis, Biehm, Vög. Deutschl. p. 583. (1831.) Ardea pharaonica, Bonap., Consp. Av. II. p. 113. (1855.) Pyrrherodias purpurea, Finsch u. Hartl., Vög. Ost.-Afr. p. 676. (1870.) Phoyx purpurea, Stejn., Proc. U. St, Nat. Mus. X. p. 311. (1887.) 23* 312 Ardeiformes. Leírása : A vén hím nászrithában fölül sötétszürke, válltollai keskenyen meg- nyúltak s az összecsukott szárny egy részét födik, világos szürke és vörhenyes szinűek ; elsőrendű evezői szürkés-feketék ; másodrendű evezői sötétszürkék, barnás és zöldes fuvalattal ; feje oldalának és nyakának alapszíne sárgás rozsdavörös ; fej- teteje fekete s e szín vékony szalagban a nyak hátoldalán a nyak közepéig húzó- dik; a fej, de főleg a tarkó tollai, hosszúra megnyúltak s üstököt alkotnak; szeme aljától kétfelé ágazó keskeny szalag fút hátra felé, melynek egyik ága a nyak- szirt tájára megy s a nyak hátsó szalagjába olvad, másik ága a nyak mindkét oldalán le, egészen a begy toUakig húzódik ; torka fehér ; nyaka elöl, a középtől kezdve lefelé, keskeny csíkban fekete tollakkal tarkázott ; begye tollai keskenyek és hosz- szúra megnyúltak, szinük szürkés-fekete és fakóval árnyalt fehér; alól a madár sötét vörhenyes-gesztenyebarna ; hasa közepe fekete, oldalai és alsó farkfedői sö- tétszürkék; lábszár tollai világos fakóbarnák; alsó szárnyfedői rozsdás-barnák; farka sötétszürke; csőre sárgás-barna, a felső káva ormója, íőleg csúcsa felé feketés; lábai barnák; talpa sárgás ; szeme világos sárga. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b, 85, szárnya 37, farka 15, csőre (a homloktól) 13, csűdje 125 %i. A vén íojó a hímnél valamivel kisebb s fakóbb. A vének téli tollazatban hasonlítanak a fönti leíráshoz, fejükön azonban hiá- nyoznak a hosszúra megnyúlt tarkó-tollak; begy- és válltollaik pedig rövidebbek. A fiatalok fölül és alul vörhenyes fakóbarnák: hátoldaluk tollainak közép- pontja sötétbarna ; torkuk fehéres fakószínnel mosódott, nyakuk elől barna hosz- szanti foltokkal mustrázott. Pelyhe s korukban szürkésbarnák. Fölrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európától kelet felé Dél-Nyugat Ázsiáig; télen Afrika és Madagaskar. Magyarországban igen közönséges madár, nagyobb nádasokban sehol sem hiányzik; kolóniákban fészkel. Április második felében érkezik s szeptemberben távozik el. Ardea. Linné, Syst. Nat. I. p. 233. (1766.) Typus : Ardea cinerea, Linné. ARDEA CINEREA, Linné. Szürke gém. Ardea cinerea, \ ^. ,^ ,^ ^ „, ..,.,n . \ Linné, Syst. Nat. I. p. 236. (1766.) Ardea major, J Ardea johantiae, Gmel., Syst. Nat. I. p. 629. (1788.) Ardea vulgáris, Bechst., Orn. Taschb. p. 255. (1803.) Ardea cineracea, Brehm, Vög. Deutschl. p. 580. (1831.) Leírása: A vén hím és tojó fölül hamuszürke; megnyúlt válltollai fehéres- szürkék; evezői feketék, szürkés fuvalattal; fejteteje fekete s hátrafelé megnyúlt tollai üstököt alkotnak, fejközepe a homloktól kezdve fehér; feje oldala, torka, nyaka, hasa közepe és alsó farkfedői fehérek; nyaka oldalai violás-szürkés fuva- lattal, nyaka elől pedig a középtől kezdve lefelé húzódó fekete csíkkal; begyét Fani. Ardeidae. 313 hosszúra megnyúlt fehér tollak borítják; teste oldalai szürkék s e színt a haskö- zép fehér színétől egy, a mell felső részétől kiinduló s lefelé húzódó széles fekete szalag választja ketté; a szárny szélei és a lábszár tollai fehérek; alsó szárnyfedői, farktollai szürkék; szárnya alul sötétszürke; csőre sárga, ormója a csúcs felé bar- nás; a csőr és szem közötti csupasz része zöldes; szeme világos sárga; lábai bar- nás-zöldek, fölül és talpain sárgásak. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k, b. 90, szárnya 45, farka 17, csőre (a homloktól) 12-5, csűdje 15 %. A vének téli tollazata abban különbözik a tavaszitól, hogy a fejtető tollai nem alkotnak hosszú üstököt A fiatalok fölül kevésbbé tiszta szürkék, mivel e színt bizonyos barnás árnyalat borítja; hosszú válltoUaik hiányoznak; fejtetejük és nyakoldalaik szürkék; hasolda- lukon pedig hiányzik a két széles fekete szalag; csőrük felső kávája barna, az alsó sárgás. Pelyhes korukban fölül szennyes szürkék, alul valamivel világosabbak. Földrajzi elterjedése: Európa és Ázsia ; télen Afrika, India, a Maláji szigetek, sőt Ausztrália is. Magyarországhan alkalmas területeken mindenütt előfordul s nádasokban vagy vizekhez"^ közel eső erdőkben kolóniákban fészkel. Márcziusban érkezik s késő őszig marad, sőt néha egyes példányokban enyhébb telek alkalmával át is telel. Herodias. BoiE, Isis, 1822. p. 559. Typus: Herodias álba, (Linné). HERODIAS ÁLBA (Linné). Nemes kócsag. Ardea álba, Linné, Syst. Nat. I. p. 239. (1766.) Ardea egrettoides, Gmel, Reis. Sib. II. p. 193. (1774.) Ardea garzetta major, Bodd. Tahi. Pl. Enl. p. 55. (1783.) Ardea egretta, Bechst., Naturg. Deutschl. III. p. 41. (1793.) Herodias egretta, Boie, Isis, 1822. p. 559. Lepterodatis favirostris, Ehrb., Symb. Phys. fol. m. (1828.) Ardea mela7iorIiynclios, Wagl., Isis 1829. p. 659. Ardea modesia, Gray, Zool. Mise, p. 19. (1831.) Harodias candida, Brehm., Vög. Deutschl. p. 584. (1831.) Egretta álba, \ ^^^^^ ^^^^ j^ ^^^ p 1^ (1832.) Egretta orientális, ) Erodjus vrctoruu, \ ^^^^ ^^.^ ^ ^^ p ^3^_^3, ^.g,, ^ hrodíus albus, ) Herodias álba, ^ Herodias modesia, [ Gray, List Grallae Br. Mus. p. 77. (1844.) Herodias flavirostris, J Egretta melanorchyncha, Bonap., Consp. Av. II. p. 117. (1855.) Herodias Latiefii, \ ^^^-^^^ y^geif p. 293-294. (1855.) Herodias brachyrliynclios^ j Leírása: A vén hím nászruhában tiszta hófehér, válltollai lazák, igen hosz- szúak s jóval túl érnek a farkon; csőre fekete; a csőr és szem közötti csupasz 314 Ardeiformes. része világos zöldes-kék ; szeme sárga ; lábai feketék, a lábszár felső része sárgásba árnyalódik. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 120, szárnya 40, farka 18, csőre (a homloktól) 12'5, csüdje 16"5 %n. A vén tojó nászruhában a hímhez hasonlít, de valamivel kisebb, dísztoUai rövidebbek. A vének téliruhában tiszta fehérek, dísztollak nélkül; csőrük sárga. A fiatalok tollazata lágyabb a vénekénél, máskülönben azok téli tollazatához hasonlítanak ; csőrük sárga. A fészekben ülő fiókák selyemszerü pelyhei szürkés- fehérek. Földrajzi elterjedése : Dél-Európától Közép-Ázsiáig; télen Afrika és India. Magyarországon igen közönséges madár volt s hajdanában nagyobb nádasaink- ban mindenütt előfordult. Most, hogy a kultúra innen úgyszólván teljesen kiszorította állandó lakóhelyéül egyedül még a Kis-Balaton környékét mondhatjuk. Ezen he- lyen kívül hébe-korban az ország más részein is mutatkozik, de csak vonulása alkalmával. Korán tavaszkor, néha már márczius elején érkezik. Őszi vonulásáról nincsenek pontos följegyzéseink. Garzetta. Kaup, Natürl. Syst. p. 76. (1829.) Typus : Garzetta garzetta (Linné). GARZETTA GARZETTA (Linné). Kis kócsag. Ardea garzetta, Linné, Syst. Nat. I. p. 237. (1766.) Ardea uivea, Gmel., Reise Russl. I. p. 164. (1770.) Ardea Krammeri, Pill. et Mitteisp. Iter per Posegan. Sclav. p. 25. (1783.). Herodias garzetta, Boie. Isis. 1 822. p. 559. Ardea orientális, Gray, Zool. Mise. p. 20 (1831.) Herodias jubata, Brehm, Vög. Deutsch. p. 586. (1831.) Egretta orientális, Bonap., Comp. List. B. Eur. & N. A. p. 47. (1838) Herodias Lindermayeri, Brehm, Vogelf. p. 294. (1855.) Garzetta garzetta, Radde, Orn. Cauc. p. 42. 402. (1884.) Leírása: A vén hím nászruhában tiszta hófehér, nyakszirtjén megnyúlt hosszú tollak üstököt alkotnak; begytollai hosszúak, hegyesek; laza válltoUai hosszúak s hátul fölfelé kunkorodnak; csőre és lábai feketék; szeme kékes-fehér. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 55, szárnya 29, farka 10, csőre (a homloktól) 8*7, csűdje 10'5 %i. A vén tojó nászruhában a vén hímhez hasonlít, dísztollai azonban kevésbbé fejlettek. A vének téli toUazatban tiszta fehérek, dísztollak nélkül; ilyenek ^fiatalok is. Földrajzi elteijedése : Dél-Európa és Közép-Ázsia; télen Afrika és India. Magyarországban a kultúra következtében szintúgy mint a nemes kócsag, pusztulófélben van, mindazonáltal a Kis-Balaton környékén kívül az Al-Duna és Dráva mentén is előfordul, s ezen helyeken még elég gyakori. Április havában érkezik s szeptemberig marad; kisebb kolóniákban fészkel. Fam. Ardeidae. "^^ Ardeola. BoiE, Isis, 1822. p. 559. Typus: Ardeola ralloides (Scop.) ARDEOLA RALLOIDES (Scop). üstökös gém. Ardea ralloides, Scop., Annal. I. p. 88. (1769.) Ardea Marsigli, 1 Lépechin, Nov. Comm. Petr. XIV. p. 502. (1770.) Ardea pimtla, j Ardea comala, Pali., Res. Russ. Rcich. II. p. 715. (1773.) Ardea castanea, Gmel., Reis. Russl. I. p. 165. (1774.) Ardea boíaurulus, Schrank, Faun.Boica I. p. 221. (1789.) Ardeola ralloides, Boie, Isis. 1822. p. 559. Btiphus cofnatus, Boie, Isis. 1822. p. 356. Nyclicorax ralloides, Ehrenb., Symb. Phys. fol. m. (1828.) Buphus cashxncus, \ Buphus ralloides, J Brehm, Vög. Deutschl. p. 589-590. (1831.) Buphus illyricHS, ) Ardeola comala, Gray, List. Grallae Br. Mus. p. 82. (1844.) Bubulciis luleus, Doderl., Avif. Sic. p. 214. (1869.) Bubulcus ralloides, Dubois, Consp. Av. Eur. p. 27. (1871.) Leírása: Nászruhában a vén hun uralkodó színe fakó barnás-sárga; torka, nyak- eleje, hasa, szárnya, farka és alsó farkfedöi tiszta fehérek; háta és meg- nyúlt válltoUai lilás árnyalatúak; fejtollai igen hosszúak s nagy üstököt alkotnak, mely a madár kinyújtott nyaka mellett is hátáig ér; a megnyúlt fejtollak oldalai fekete csíkkal szegettek, a leghosszabbak középükön fehér szinüek; csőré- nek töfele világos kék, csúcsfele fekete; a csőr és szem közötti csupasz része kékbe hajló világoszöld, szeme világos sárga; lábai zöldes-sárgák. Hossza (csőre hegyé- től farka végéig) k. b. 50, szárnya 22, farka 9, csőre (a homloktól) 6-7, csüdje 5-7 "^o. A vén tojó nászriiháhan a vén hímhez hasonlít, de annál valamivel kisebb, üstöke és a megnyúlt válltollai pedig valamivel rövidebbek. A vének téli tollazata abban tér el a nászruhától, hogy a hátoldal barna, a nyak pedig mindkét oldalon barna hosszanti foltokkal mustrázott; a megnyúlt fej- és válltollak hiányoznak. A fiatalok evezőinek gerincze fekete, máskülönben a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak. Földrajzi elterjedése: Dél-Európa s a Földközi-tenger környezte partvidékek, egészen a Kaspi-tcngerig; télen Afrika. Magyarországban nagyobb nádasok mentén mindenütt előfordul, leggyakoribb a Duna, Tisza és Dráva menti mocsaras helyeken, a hol kolóniákban fészkel. Május első felében érkezik s szeptember első felében költözködik téli tartózkodási helyére. 316 Ardeiformes. /-A Ardeola ralloides lába. Fa,m. Ardeidae. 317 Bubulcus. BoNAP., Ann. Se. Nat. (4.) I. p 141. (1854) Typus ; Bubulcus lucidus (Rafin.). BUBULCUS LUCIDUS (Rafin.). Egyiptomi gém. Ardea lucida, Rafinesque, Caratteri p. 3. (1810.) Ardea ruficapilla, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XIV. p. 409. (1817.) Ardea bubulcus, Andouin, Expl. Pl. Ois. de l'Egyptc p. 391. (1823.) Ardea Vcrrauii, Roux, Orn. Prov. pl. 316. (1825.) Ardea russata, Wagl., Syst. Av. Ardea p. 178. (1827.) Lepterodatis ibis, Ehrb., Symb. Phys. m. (1828.) Buphus russaius, Bp., Comp. List B. Eur. N. Am. p. 47. (1838.) Ardeola bubulcus, Gray, List Grallac, Br. M. p. 82. (1844.) Bubulcus ibis, \ ^ ^ . „ „ , , r . , , y Bonap., Consp. Av. II. p. 125. (1855.) Bubulcus ruficrislala, í i \ / Ardeola russata \ ^ , . , j. ' ) BrchiTi, VocTclf. p. 294. (1855.) Ardea Veratiy ) & i v / Herodias russata, \ „ ,, , , , ; Salvm, Ibis, 18:9. p. 357—358. Buphus bubulcus, f Ardea ru/icrislala, Hartl., Faun. Madagasc. p. 74. (1861.) Bubulcus bubulcus, Salvad., Ann. Mus. Genov. (2) I. p. 228. (1884.) Bubiilcus lucidus, Salvad., Elenco Ucc. Ital. p. 243. (1886.) Leírása : A vén Mm nászruhában tiszta fehér; fejtetejének megnyiilt s kon- tyot alkotó tollai, továbbá hosszú begy- és válltollai világos vörhenyes-fakószinüek; csó're sárga; lábai barnák; szeme világos sárga. Hossza (csőrétől farka végéig; k. b. 45, szárnya 24-5, farka 10, csőre (a homloktól) 5, csűdje 7 %n. A vén tojó nászruhában a hímliez hasonlít; dísztollai kevésbbé fejlettek. A vének téli tollazatban és a fiatalok csaknem tiszta fehérek, dísztollaik hiányoznak. Földrajzi elterjedése: a Földközi-tenger környezte partvidékek és szigetek; télen Afrika. Magyarországban nem tartozik a rendes látogatók sorába, mert csak elvétve, még pedig az ország legdélibb vidékein fordul elő. Az Al-Duna, Dráva, és Száva közti vizeken már több ízben megfigyelték. Báró Kalbermatten 1886-ban Eszék környékén állítólag 3 példányt lőtt (1. Frivaldszky Aves Hung. p. 131. 1891.), HuszTY Ödön gyűjteményébe pedig egy példány került, melyet Temes-Kubin kör- nyékén lőttek 1885. június 3-án. A Magy. Nemz. Múzeum gyűjteménye ez ideig még egyetlen honi példánynyal sem dicsekedhetik. 318 Ardeiformes. N3^cticorax. Rafin., Analyse p. 71. (1815.) Typus: Nycticorax nycticorax (Linné). NYCTICORAX NYCTICORAX (Linné). Éjji gém.* Ardea nycticorax, \ ^.^^^^ ^^^^^ ^^^ j_ ^^ 235., 239. (1766.) Ardea grisea, ) Ardea kwakwa, \ ^^^^^ ^^^_ ^^^^^_ p^^^. ^y ^ ^53, 456. (1771.) Ardea ferrugtnea, ] Ardea obscura, Pill. et Mittp., Itcr per Pos. Sclav. p. 24. Tah. II. (1783.) Nycticorax europaeiis, Stei)h., in Shaw's Gcn. Zool. XI. p. 609. (1819.) Ardea sexsetacea, Vieill., Enc. Méth. IIL p. 1130. (1823.) Nycticorax vulgáris, \ ^^^^^^^ 3^^^. Phys. m. (1828.) Nycticorax brevipes, \ Nycticorax oriejitaiis, j Nycticorax badius, [ Brehm, Vög. Dcutschl. p. 592. (1831.) Nycticorax meridionalis, ) Ardea discors, Nutt., Man. Orn. II. p. 54. (1834.) Nyctiardea europaea, Swains., Class. B. II. p. 355. (1837.) Nycticorax griseus, Selys-Longch. Faun. Belg. p. 163. (1842.) Nycterodius nycticorax, Macgill.. Man. Br. B. II. p. 147. (1842.) Nycticorax naevius, Gray, Gen. B. III. p. 558. (1847.) Nycticorax nycticorax, Lichtst., Nomencl. Av. Mus. Berol. p. 90. (1854.) Scotaeus nycticorax, \ ^^^^^ ^ g^^^ ^^^^^ ^ 5^ ^^^^^^ Scotaeus guttatus, J Nyctiardea nycticorax, Swinh., Proc. Zool. Soc. 1871. p. 413. Nyctiardea grisea nivea, Ridgw., Proc. U. St. Nat. M. III. p. 197. (1880.) Nycticorax nycticorax csőre. ^ Népies nevei : Vakvarjú, Bakcsó. Fam. Ardeidae. 319 Leírása: Nássruhában a ven hím és tojó fejteteje és háta zöldfénytí fekete; tarkójából 2 — 3 kiálló, egymásban fekvő, csatornaszerűleg összehajtott hosszú hó- fehér toll üstököt alkot ; szárnya és farka szürke ; homloka, szeme fölötti keskeny sáv, feje oldala, torka, nyaka s alul az egész madár fehér, a nyak- és testoldalán bizonyos sárgás-szürke árnyalattal; csó're fekete; lábai barnás-sárgák; szeme karmin- vörös. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 50, szárnya 28, farka 11, csőre (a homloktól) 7, csüdje 7 %i. A vének téli tollazatán hiányoznak a tarkó hosszú fehér tollai. A fiatalok fölül barnák, fehér foltokkal; alul szennyes fehérek, oldalukon barna hosszanti foltokkal tarkázottak. b'öldraj zi eltérj edése : Közép- és Dél-P2urópa, Közép-Ázsia Khináig, Japán és Észak-Amerika, télen az ezeknek megfelelő déli részek, ú. m. Afrika, India, Malayi szigetek, Közép-Amerika s Dél-Amerikának északi része. Magyarországban nagyobb nádasokban és mocsaras tájakon mindenütt közön- séges, a hol alkalmas helyet talál a fészkeléshez; nagyobb kolóniákban költ. Május elején érkezik s szeptemberig marad. Botaurus. Briss., Orn. V. p. 444. (1760.) Typus : Botaurus s te Haris (Linné). BOTAURUS STELLARIS (Linné.) Bölömbika. Arden s teliaris, Linné, Sj'st. Nat. I. p. 239. (1766.) Botaurus stellaris, Steph., in Shaw's Gen. Zool. XI. p. 593. (1819.) Nycticorax stellaris, Ehrenl)., Symb. Phys. m. (1828.) Botaurus lacustris, ) ,, , ,». r^ , , . , \ Brehm, \ ög. Dcutschl. p. 596. (1831.) Botaurus aru}iatnaceus, ) Leírása: Az egész madár alapszíne világos zsemlyeszínű, fekete, barna és vörhenyes rajzolatokkal, ú. m. háromszögű foltokkal, zig-zúgos vonalkákkal, szakadozott szalagokkal, hosszanti foltokkal ; evezőinek alapszíne vörhenyes, fekete szalagozással; fejteteje fekete, szájzuga tájékán barna folttal; csőre és lábai sárgás-zöldek; szeme sárga. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 60 — 65, szárnya 30 — 33, farka 11, csőre (a homloktól) 7, csűdje 9 lm. A fészekben ülő fiókákat fölül sötétebb, alul világosabb vörhenyes-barna pely- hek borítják. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa, Észak-Afrika, Közép-Ázsia Ja- pánig; télen a megfelelő déli vidékek. Magyarországon nagy kiterjedésű mocsarakban közönséges. Márczius elején érkezik s októberben távozik. 320 Ardeiformes. Ardetta. Gray, List Gen. B. 1842. App. p. 13. Typus: Ardetta minitta (Linné). ARDETTA MINUTA (Linné). Törpe gém. Ardea minuta, Linné, Syst. Nat. I. p. 240. (1 766.) Bofauriis miniifus, Boie, Isis, 1822. p. 559. Cancrophagus mi/iiiía, Kaup, Natürl. Syst. p. 42. (1829.) Botaurus pusilliis, Brehm . Vög. Deutschl. p. 598. (1831.). Ardeola minuta, Bonap., Comp. List. B. E. & N. A. p. 48. (1838.) Ai-dctta minuta, Gray, List. Gen. B. App. p. 13 (1842.) Leírása: A vén hívi fejteteje, háta, harmadrendű evezői, dereka, fark tollai zöldes-fényű feketék; evező tollai feketék; szárnyfedői rozsdasárgával bevont fehérek; torka és hasa közepe fehér, többé-kevésbé sárgás-fakószínnel árnyalva, máskü- lönben az egész madár alul sárgás-fakószinű; feje és nyaka oldala lilás-barnával, nyaka hátulja vörhenyes-barnával árnyalt; alsó szárny- és farkfedö tollai fehérek; csőre barnás-sárga, lábai sárgás-zöldek; szeme világos sárga. Hossza (csőre hegyétől, farka végéig) 32, szárnya 15, farka 5, csőre (a homloktól) 5, csűdje 4 %. A tojó fejteteje és háta sötét vörhenyes-barna, az egyes tollak fakószínnel szegettek; nyaka sötétebben árnyalt; egyébként a hímhez hasonlít, a melynél azon- felül még valamivel kisebb. A fiatalok a vén tojóhoz hasonlítanak. A fészekben xalö fióka kat fölül sárgás- fakó, alul fehéres pelyhek borítják. Földrajzi elterjedése: Közép és Dél-Európától és a Középtenger környezte partvidékektől keletfelé Közép-Ázsiáig terjed; télen a megfelelő déli tartományokba vonul. Magyarországon kisebb és nagyobb nádasokban egyaránt közönséges és költ. Április végén érkezik s októberig marad. íam. Ciconiidae. 321 11, Alrend. Subordo CICONIAE'' Gólyák. I. Család. Fam Ciconiidae. Gólyafélék. A gólyafélék ámbár közel állanak a gémfélékhez, mégis úgy külsó', mint belső szerkezetükben sokban eltérnek ez utóbbiaktól. Így p o. a gólyaféléknek nincsenek porzó pclyhei; a hüvelykujj a mellsó'kkel nem esik egy síkba, hanem valamivel följebb; a külső, valamint a belső ujj tövét hártya köti össze a középsővel; a nyak körül tollas, a nyak hátsó részén nincs csupasz mesgye. A gólyafélék mocsaras helyeket, réteket és legelőket kedvelik. Táplálékuk csúszómászókból, halakból, apró emlősökből és rovarokból áll. Fákon, sziklákon vagy házakon fészkelnek. Nagy fészket építenek, melybe 4 — 6 tojást raknak. To- jásaik héja kívül durva, néha csaknem érdes; színük fehér. A fiókákat szürkés-fehér pelyhek borítják. E család két alcsaládra {Ciconinae és Tantalinaé) és több nemre oszlik s ösz- szesen 19 most élő fajt foglal magában. Nálunk csak egy nem és két feij ösme- retes s ezek az első, az úgynevezett Ciconinae al családba tartoznak. Ciconia. Briss.. Ornith. V. p. 361. (1760.) Typus: Ciconia ciconia (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A fej, nyak és hát zöldesfényü fekete nigra (321. old.). b. A fej, nyak és hát fehér ciconia (322. old.). CICONIA NIGRA (Linné). Fekete gólya. Ardea iiigra, Linné, Syst. Nat. I. p. 235. (1766.) Ardea aura, Gmel., Syst. Nat. I. p. 641. (1788.) Ciconia nigra, Bechst., Naturg. Deutschl. IV. p. 96 (1801.) Ciconia fusca, Brehm , Vög. Deutschl. p. 576. (1831.) Melanopelargus tiiger, Reichenb., Grall. Tab. CLXVI. fig. 453—454. (1846.) * V. ö. Sharpé, Rev. Rec. Att. Class. B. p. 75., 1891. 322 Ardeiformes. Leírása: Náscriihdban a vén hím és tojó feje, nyaka, háta, szárnya, farka fekete, rézszinű, lilás- és zöld zománczczal borítva, legragyogóbb feje és nyaka; melle, hasa, lábszártollai, alsó farkfedó'i fehérek; szárnya alul fekete; hónaljtollai fehérek; csőre, a szeme körüli csupasz rész és lábai korál vörösek; szeme barna. A hím hossza (csó're hegyétől farka végéig) k. b. 110, szárnya 52, farka 25, csőre (a homloktól) 16-5—19, csüdje 195 %-. A fiatalok feje, nyaka, háta, szárnya és farka sötétbarna, némi csekély zöl des és lilás fénynyel; a fej- és nyaktollai fehéres-fakó csúcsban végződnek; alul fe- hérek; csőrük és lábaik lilás husszinűek; szemük szürkés-barna. Földrajzi elterjedése: Európa és Ázsiának mérsékelt része; télen Afrika és India. Magyarországban leggyakoribb az Alduna, Dráva és Száva közti mocsaras területeken, a hol egyszersmind költ; vonulásakor az ország más részein is előfor- dul. Vonulásának ideje márczius és szeptemberre esik. CICONIA CICONIA (Linné) Közönséges gólya. Ardea dco/iia, Linné, Syst. Nat. I. p. 235. (1766.) Ciconia álba, Bechst., Naturg. Deutschl. IV. p. 82. (1793.) Ciconia albescens, \ Ciconia nivea, \ Brehm, Vög. Deutschl, p. 574 — 575. (1831.) Ciconia candida, ) Ciconia major, Brehm, Vogelf. p. 291. (1855.) Ciconia ciconia, Hartert, Cat. Vogelssam. Mus. Senk. p. 204. (1891.) Leírása: Az egész madár fölül és alul feliér; evezői, az első és másodrendű evezők- nek megfelelő fedőtollai, vallanak hátsó tollai feketék; szárnya alul fekete; alsó szárny- fedőifehérek; csőre és lábai vörösek; a szeme előtti csupasz rész fekete; szeme barna. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k, b. 115, szárnya 55 — 60, farka 25, csőre (a homloktól) 15 — 19, csüdje 19 — 23 %i. A hím nagyobb, a tojó kisebb, máskü- lönben egymáshoz hasonlók. Földrajzi elterjedése: Európa és Ázsiának nyugati fele a magas északot kivéve; télen Afrika és Indiának északi része. Magyarországban mindenütt előfordul; leggyakoribb az alföldön. Márczius vé- gén érkezik, s augusztus végén, szeptember elején távozik. Fam. íbididae. ^23 IIL Alrend. Sidw?-do PLATALEAE* Barázdáscsőrűek. A családok meghatározó táblázata: a A csőr inkább oldalt összenyomott és ívalakban ' lefelé hajlik (1. ábra 324. old.) • • íbididae (323. old.). b A csőr egyenes, lapított, elöl kanálszerüleg kiszé- ' lesedik (1. ábra 325. old.) Flataleidae (325. old. I. Család. Fam íbididae. íbiszfélék. Az Íbiszfélék, külső alakjukat tekintve, az első pillanatra a pólinghoz, tehát a szalonkafélékhez mutatnak némi hasonlatosságot, ámde belső morphologiájuk teljesen elüt azokétól. E család legközelebbi rokonságban a gólyafélékkel áll, sőt ezeknek egyik alcsaládja (Tantalinae) valóságos összekötő kapcsot alkot a gólyák és az Íbiszek közt. Jellemek: A csőr vékony, hosszú, inkább oldalt összenyomott s ívalakban lefelé hajlik; az orrlyuk közel esik a homlokhoz, hosszúkás, keskeny, elől barázdába nyílik; a barázda a káva hegyéig fut. A nyak körül tollas mesgyék nél- kül. A külső és belső ujj tövét hártya köti össze a középsővel; a hátsó ujj a mellsőkkel egy síkba esik. Az íbiszfélék a vizenyős réteket és a nádasokat kedvelik. Táplálékukat apró csúszó-mászók, halak, vizi csigák, rovarok stb. alkotják. Kolóniákban fészkelnek, meglehetős nagy fészket építenek; 4—6 tojást tojnak. Tojásaik alapszme fehér, barna pettyezéssel; kivételt képez a nálunk is honos batla, (Plegadi falcinellus), melynek tojásai egyszínű zöldes-kékek. A fiókákat sötétszinű finom pelyhek födik. E család kozmopolita; 27 élő fajt foglal össze, és 19 nemre van felosztva, (l. Sharpé, Handl. B. l. p. 184-188. 1899.). Nálunk csak egy faj fordul elő. * V. ö. Sharpé, Rev. Rec. Att. Cl. B. p. 75. (1891.) 324 Ardeitormes. Plegadis. Kaup, Natürl. Syst. p. 82. (1829.) Typus: Plegadis falcinelhis (Linné). PLEGADIS FALCINELLUS (Linné). Közönséges batla. Tantalus faJcinellus, Linné, Syst. Nat. I. p. 241. (1766.) Scolopax rufa, Scop., Annales I. p. 93. (1769.) * } Gmel., Reis. Síbir. I. p. 166. (1/70.) Numemus virtdis, ) Tatitalus castaneus, P. L. S. MülL, Srst. Nat. Anh. p. 112. (1776.) ^ } Gmel., bvst. Nat. I. p. 648. (1788.) TuHÍalus igneus, ) Ibis falcineUus, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XVI. p. 23. (1817.) Plegadis falcmcllus, Kaup, Natürl. Syst. p. 82. (1829.) Numenius falci íicllus. Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 165. (1826.) Ibis castanea, 1 ,, , ,,.. ,-. ^ ii ^a/c -imo ^ic.'>i \ V Brehm, Vog. Deutschl. p. 606., 1018. (1831.) Ibis cuprea. j Tanlalidcs falci?iellus, Wagl., Isis, 1832., p. 1231. Ibis ordi, Bp., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 49. (1838.) Falcinellus igneus, Gray, List. Gen. B. p. 87. (1841.) Plegador7iis falcinellus, \ Plegadornis major, ^. Brehm, Naumannia 1855. p. 290. Plegadornis minor, ) Falcinellus rufus, Reichen., Journ. f. Ornith. XXV. p. 146. (1877.) Falcinellus falcinellus, Sharpé, Layard's B. S.-Af. p. 741. (1884.) Plegadis auttminalis, Stejneg., Stand. Nat. Hist. IV. p. 160. (1885.) Plegadis falcinellus csőre. Leírása: Tavaszkor a vén hím feje, nyaka, háta, válla, melle, hasa gesztenye- vörös, homlokán zöld, fején biboros-lila zománczczal; szárnya, válltollainak egy része, dereka, farka és alsó farkfedöi feketék, zöld és biboros-lilába fénylő zománczczal; csőre és lábai sötét zöldes-barnák; szeme barna. Hossza (csőre hegyétől farka vé- géig) k. b. 50, szárnya 30, farka 12, csőre (a homloktól) 14, csűdje 9'5 %. A vén tojó a hímhez hasonlít, de annál valamivel kisebb. Fam. Platiileidae. 325 A fiatalok barnás-feketék, gyenge likís zo- niánczczal; szárnyuk élénkebb s olajzöldcs zoniáncz- czal bevont; fejük teteje és nyakuk gyakran egyes fehér tollakkal tarkított; csőrük szarubarna, tövü- kön és csúcsmögötti részükön világos szalaggal ; lábaik feketék ; a fészekben ülö fiókákat füstös fekete pelyhek borítják; fejük búbja fehér; csőrük világos kékes sziníí, tövén és csúcsmögötti részén testszinü világos szalaggal. Füldj-ajzi elíeiycdése: A Mediterrán subregio) Közép-Ázsia Khináig és az Egyesült-Államok keleti része; télen Afrika, India, a Maláji szigetek és Ausztrália. Magyaro7-száí^han nagyobb vizek mentén, óriási kiterjedésű nádasokban fordul elő; kolóniák- ban fészkel, rendcsen a kanalasgémek'jtelepeihez csatlakozik. Április második felében éikezik és s/.eptem])erben távozik. II. Család. Fam. Plataleidae. Kanalasgémfélék. l^ ,J E családnak legjellemzőbb, de egyszersmind legszembetűnőbb ismertető jele az egyenes, hosszú, lapos, elől kanálszerú'leg kiszélesedő csőr (1. ábra). Az orrlyukak közel a homlokhoz, párhuzamo- san vannak fölül elhelyezve, hosszúkásak, elől keskeny barázdában végződnek. E baiázda a káva szélein a csúcsig húzódik. A külső és belső ujj tövét hártya köti össze a középsővel; a hátsó ujj egy síkba esik a mellsőkkel. A nyak körül tollas, mesgyék nélkül. A kanalasgémfélék nagyobi) mocsarakat és nádasokat kedvelik; kolóniákban fészkelnek. Tojá- saik alapszine fehér, barna és vörhenyes pettyek- kel és foltokkal mustrázva. A li()kákat finom, sürü, fehéres pelyhek borítják. Földrajzi körük mind az öt világrészre ki- terjed. Mindössze csak hat élő faj, nálunk pedig p/aíalca kncoi csak egy (■)smeretes. tek y-/ ■\ J mi -■J odia csűre fölülről intve. 24 326 Ardeiformes. Platalea. Buiss., Ornith. V. p. 351. (1760.) Typus: Platalea leucorodia, Linné. PLATALEA LEUCORODIA, Linné. Kanalasgém. Platalea lencorodiu, Linné, Syst. Nat. I. p. 231. (1766.) Piatea leucopodtus, Gmel., Reis. Russl. I. p. 163. (1770) Piatea leucorodia, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. M. p. 33. (1816.) Platalea nivea, Cuv., Reg. An. I. p. 482. (1817.) Platalea pyi-rhops, Hodgs.. Icon. ined. Br. Mus. Gall. pl. 68. (1844.) Platalea viajor, Temm. & Schlcg., Faun. Jap. p. 119. (1850.) Platalea leucorodia, Reichen., Journ. f. Orn. XXV. p. 159. (1877.) Leírása: Násznihdban a vén hím és tojó tiszta fehér, nyaka tövén barnás-sárga árnyalattal; nyakszirtjén hosszú lecsüngő tollak üstíiköt alkotnak; csőre egészben véve fekete, kiszélesedett részén elől sárga; a szeme előtti csupasz részének alsó fele fehér, felső fele fekete, torkának csupasz része pedig sárga, s e szín az alsó káva tövénél narancsszínbe, majd feketébe árnyalódik; lábai feketék; szeme vér- vörös. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 75 — 80, szárnya 37 — 42, farka 13—14, csőre (a homloktól) 19 — 21, csüdje 13—15 %». Téli tollazatban és a fiataloknál hiányzanak az üstököt alkot<') hosszú tollak, A fiatalok evezőinek és fedó'tollainak gerincze fekete ; az első evező csaknem egé- szen, a másodiknak, harmadiknak és negyediknek pedig csakis csúcsa fekete. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa, Észak-Afrika, Közép-Ázsia Khi- náig. Magyarországban nagyobb kiterjedésű nádasokban április végétől, szep- temberig tartózkodik; kolóniákban fészkel. X. Rend. ORDO GRUIFORMES Darualakúak. Már a í^émalakLiak rendjénél (309 old.) cnilítcttük volt, hogy külső hasonla- tosságuknál fogva a daruféléket ezelőtt a gémfélékkel, ezek rokon családaival és más hasonló madarakkal az úgynevezett «Gázlók» rendjébe egyesítették. Később belső szerkezetüket is figyelembe véve, helyesebb szintimatikai helyzetet iparkod- tak biztosítani ezen madaraknak. Huxley tanár az általa fölállított Gcranoniorpliae csoportban (Proc. Zool. Soc. 1867. p. 457.) a darufélékkel hozza szorosabb kapcso- latba. Sharpé, Sclater rendszerét követve (Cat. B. Br. Mus. XIII. p. 236, 1894.), az úgynevezett Alectoridcs rendbe sorozza a túzokfélékkel együtt, legújabl^an pe- dig (Handl. B. I. p. 176, 1899, de már 1891-ben is Rev. Rec. Att. Cl. B. p. 74.) a túzokféléktől is elválasztva, önnálló rendbe Ordo: Gruifoi'mes helyezi. Tény, hogy ezen madarak magában álló sajátságos csoportot alkotnak, ám- bár kétséget alig szenved, hogy a túzokfélék némi tekintetben már a darualakúak- hoz közelítnek. Sharpé (Handl. B. 1. p. 176.) a darualakúak rendjét hét alrendre osztja (Grtics, Arauii, Rlímoclicfcs^ Mcsoenatidcs, Eíirypyoyac, Fsophiac és DicJioIoplii). Min- ket közelebbről csak az első alrend érdekel, mert Magyarországban csak ez van képviselve. I. Család. Fam. Gruidae. Darufélék. Jellemek: A csőr egyenes, alig hosszabb a koponyánál. Az ínycsont hasadt (schizognathus). Az orrcsont mellső széle villás {scliizorliinal.)* A nyakcsigolyák száma 19 — 20. A mellcsont keskeny, hajlott; a mellcsont taraja széles, belől üres, felső széle elől nyitott, a légcső befogadására szolgál. A szürke darunál a légcső a mellcsont taraját egészen átjárja. Az ide mellékelt ábra a szürke daru mell- " Bővebb mai^fyarázatát lásd 338. old. 328 Gruifonnes. csontjának hosszmetszetét mutatja, melyen a légcső kanyarulatok jól kivelietó'k. A légcső ugyanis a nyakból kiindulva, a villacsontok közt belép a mellcsont tarajába az említett nyíláson s a taraj mellső szélének {margó voitr. cristae) belső felületén végig fut a taraj alsó széléig, a hol hátrafelé kanyarodván a taraj hátsó belső szélén fölfelé (vagyis az ábrán jobbról balra) húzódik a taraj felső széléig {margó anUrior cristae), a hol megint félkörös hajlással visszafelé kanyarodik a bejáratba, Criis- G/iís mellcsontjának hosszmetszete. a honnan megint fölfelé tartva a taraj nyílásán kihatol és a taraj felső szélének mentén hátrafelé a tüdőhöz ágazik. A légcső ezen négyszeres kanyarulatának tulaj- donítják a szürke daru erős, messzeható trombitaszerü hangját. E család jellemei közé tartozik továbbá az, hogy a külső lábujj tövét szélesebb, a belsőét keskeny hártya köti össze a középsővel ; a hátsó {hüvelyk)-ujj rövid s jóval följebb esik a mellsőknél. A íartömirigy tollkoszorúval ellátott. A kormánytollak száma 12, A szárny hosszú, a harmadrendű evezők hosszabbak az elsőrendüknél és lefelé csüng- nek. E család tagjai évenkint kétszer vedlenek. A darufélék nyilt nagy területeket, síkságokat és óriási kiterjedésű vizenyős helyeket kedvelik. Táplálékukat magvak, rovarok, csúcszómászók és apró emlősök szolgáltatják. Fészküket csekély művészettel a földön építik, melybe rendszerint két tojást raknak; tojásaik alapszíne zöldes-, szürkés- vagy sárgás-barna, sötétebb barna pettyezéssel mustrázva. A fiókák a tojásból kikelve sűrű pelyhekkel borítottak s azonnal futni képesek. E család hét nemre oszlik s 19 élő fajt tartalmaz (1. Sharpé, Handl. B. 1. p. 176 — 179). Nálunk csak két faj ösmeretes s ezek két nembe tartoznak. F'am. Gi'uida,e. 329 A nemek meghatározó táblázata: a. A fejtető csupasz s többé-kevésbbé serteszeru tol- lakkal bontott; a tej oldalán a tollak nem liosz- szúak Grus (329. old.). b. A fejtető rendes tollakkal borított; a fej oldakán a fültáj körül a tollak igen hosszúra nyúltak . . . Aiithropoides (330. old.). Grus. Pai.i., Mise. Zool. fasc. IV. p. 1. (1767.) Typus: Grus grus (Linné). GRUS GRUS (Linné). Szürke daru. Ardea grus, Linné, Syst. Nat. I. p. 234. (1766.) Griís communis, Bechst., Naturg. Deutschl. III. p. 60. (1793.) Grus cincrea, Mey. & Wolf, Taschb. II. p. 350. (1810.) Gnis canorus, Forst., Syn. Cat. Br. B. p. 58. (1817.) Grus cincracea, Brehin, Vög. Deutschl. p. 571. (1831.) Megalortiis grus, Gray, List. Gen. B. p. 85. (1841.) Grus nos/ras, 01i)he-Gall., Contr. Faun. Orn. Eur. Occ. fasc. XV. f). 33. (1891.) Grus grus, Brusina, Ornth. Jahrb. II. p. 25. 1891.) Leírása: A vén homloka, nyakszirtje, torka s nyakának mellső és oldalsó észé a közepéig feketés-szürke; fejtetejének csupasz része élő korában vérvörös; szeme mögött, fületája és nyakának hátsó része a közepéig fehér; nyakának alsó része és az egész madár világos szürke, bizonyos fakószinü árnyalattal; elsőrendű evezői, farktollai, hosszúra megnyúlt harmadrendű evezőinek csúcsa és belső zász- laja szürkés-feketék; a szárnyfedő tollak gerincze többé-kevésbbé szintén fekete; csőre zöldes-szürke, hegye világosabb, töve vörhenyes; lábai feketék ; szeme vörös- barna. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 120, szárnya 56, faka 17-5, csőre 11, csüdje 27 %n. A ////// és tojó egyforma, utóbbi valamivel kisebb. A fiókdkat eleinte sárgás barna, később szürkés pelyhek borítják Földrajzi elterjedése: Európa, télen Afrikának északi része. Magyarországban őszkor és tavaszkor rendesen átvonul és helyenként rövid időre le is telepszik. Vonulásának ideje márczius és október hónapokra esik. Ez- előtt az Al-Duna és Közép-Magyarország síkságain költött, de most már nem vagy legalább is nem rendesen. 330 Gruifotnies. Anthropoides. ViL'ill., Analyse, p. 59. (1816.) Typus: Aiühropoides virgo (Linné), ANTHROPOIDES VIRGO (Linné). Szűz daru. Ardea virgo, Linné, Syst. Nat. I. p. 234. (1766.) Anthropoides virgo, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. II. p. 163. (1816.) Grus virgo, Pallas, Zoogr. Rosso-As. II. p. 108. (1826.) Scops virgo, Gray, List. Gen. B. p. 86. (1841.) Philorchemon virgo, Gloger, Handb. Naturg. p. 438. (1842.) Grus virgo, Grus ornata, Grus (Anthropoides) virgo, Dav. & Oust., Ois. Chine p. 436. (1877.) .,} Brehm, Vogelf. p. 291. (1855.) Anthropoides virgo (Linné.) Lord Liifokd («Co1. Fig. B. Br. Isl.» Vol. IV. Pl. 65.) színes táblája után. Leírása: A vén fejteteje, nyakának hátsó része s az egész madárnak hát és hasoldala világos szürke ; feje oldalt, torka, nyakának mellső és oldalsó része, hosz- szúra nyúlt begy-tollai, elsőrendű evezői, hosszú harmadrendű evezőinek csúcsa feketék ; a szeme alatt kiinduló s a fülfedők fölött végig húzódó sáv, a fülfedök mögött kinyúló s a nyak oldalára csüngő selyemszerű hosszú tollak tiszta fehé- rek ; farktollai feketés-szürkék ; csőre sötét szarúszinű, hegye vörhenyes, töve sár- gás ; lábai zöldes-szürkék ; szeme vérvörös. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 85, szárnya 45, farka 16, csőre 7^7 5, csűdje 18 %<. Fain. Gruidae. 331 A hím és tojó egyforma, utt'jbbi valamivel kisebb. Földrajzi köre: Dél-Európa, kelet felé Közép-Ázsián át Khináig terjed ; télen Afrikának északi része és India. Magyarországban val(') előfordulását egy a bécsi csász. és kir. Hofmuzeuml)an őrzött s FiNGER Gyula gyűjteményéből száimazó példány, melyet állítólag Szeged környékén 1858. június 20-án lőttek és a Zichy Jenő gróf felsö-szent-iváni bir- tokán 1901-ben lőtt példány igazolja, mely utóbbit Havas Béla, kezelőtiszt június 6-án egy ménes legelőn, a hol a madár már 5 — 6 napig tartózkodott, ejtette el, Zichy Jenő gróf e ritka példányt a Magy. Nem. Múzeumnak ajándékozta. XI. Rend. ORDO CHARADRIIFORMES. Lilealakúak. A madaraknak ezen számottevő csoportjában az egyes alakok, noha külső formájukban szembetünőleg különböznek is egymástól, anatómiai és biológiai közös jellemüknél fogva, egymással szorosabb rokonságban állanak. Jellemek: Az ínycsont hasadt {schizognatlnis)\ a nyakcsigolyák száma 15 (a túzok- és ugartyúknál 16); a mellcsont alsó széle két-két bemetszéssel ; a fartömirigy tollkoszorús (a túzoknál hiányzik) ; a nyak körül tollas mesgyék nélkül, csak a túzokfélék nyakának tövén hátul van egy k. b. ujjnyi széles mesgye ; az elsőrendű evezők száma 11; a fiókák tojásból kikelve sürü pelyhekkel borítottak s azonnal futni képesek. E rend hét alrendre oszlik, nálunk négy alrend van képviselve. 1. Alrend. Sit bordó oriDEs. Túzokok. Jellemek: A csőr rövid, zömök, ormója kissé hajlott s a tyúkfélék csőrére emlékeztet. Az orrlyukak hosszúkás tojás formáiúak. Az orrcsont mellső széle öblös [holorhinal) (I. ábra 333. old.), melynek egyik (belső) nyujtványa(.v) az állközti csont orrcsonti nyújtványához, másik (külső) nyujtványa {y) az állközti csont felső áll- csonti nyújtványához és a felső állcsont nyújtványához tapadt vagy forradt.* A nyakcsigolyák száma 16. A fartőmirigy hiányzik. A csííd és a lábszár csupasz része elől és hátul reczézett (1. ábra 335. old.). Az ujjak rövidek s fölül paizsoltak ; a karmok szélesek, lapítottak; a hüvelykuj) hiányzik. A Icormánytollak száma 16 — 20. * Bizonyos madaraknál az orrcsont mellső szélének változatos alakjára Garrod (1. Proc. Zool. Soc. 1873. p. 33. «0n the Value in Classification of a Peculiartly in thc Anterior Margin of the Nasal Bones of certain Birds) és követői nagy súlyt fektettek. Fiirbriiigcr (Untersuch. Morph. & .Syst. d. Vög. II. p. 1031., 1888.) azonban Milne-Edwards-Xd, hivatkozva megjegyzi, hogy noha ezen változatok kétségkívül figyelemre méltó jelentőséggel bírnak, nem elegendően megbízhatók arra nézve, hogy nagyobb csoportok szétválasztására szolgáljanak. Fa,w. Ütididae. 333 pr.u.o.pa: Ofis larda koi)onyája felülről tekintve : 0. n. — t)rrcsont (o.v )iasa/e.) X. = az orrcsont I;)elsö nyujtványa {processiis intennaxillaris.) y. — az orrcsont külső nyujtványa {f>roccssus maxillaris.) //-. m. 0. px. = az állközti csont felső állcsonti nyujtványa i proceisus maxillaris ossis/rae- iiiaxillaris.) pr. n. o. px. - az állközti csont orrcsunti nyujtványa {processus nasalis ossis pracmaxlllar/s.) pr. m. -^ a felső állcsont nyujtványa (processus maxillaris.) Fészküket a földön készítik, a melyet legtöbbnyire a kissé kitaposott puszta föld alkotja; két, legfeljebb három tojást tojnak, sötét zöldes vagy barnás alap- szinüek és sötétebb barna foltokkal mustrázottak. A fiókákat feketével pettyezett világos pelyhek borítják. Földrajzi eltcrjedcsük az ó-világ mérsékelt és tropikus tájaira esik. 334 Clmnidriiformes. I. Család. Fam. Otididae. Túzokfélék. A nemek meghatározó táblázata : a. A vén hímnek álla alatt kiálló hosszú laza tollak szakált alkotnak; a tarkó és a nyak hátoldalának tollai nem hosszúak; a szárny 40 %i-nél hosszabb Otis (334. old.). /;. A vén hímnek nincsenek szakált alkotó tollai, ellenben a tarkó és nyak hátoldalának tollai meg- nyúltak ; a szárny 30 ^m-nél rövidebb Tetrax (335. old.). Otis. Linné, Syst. Nat. I. p. 264. (1766.) Typus : Otis tarda, Linné. OTIS TARDA, Linné. Túzok. 01 is /arda, Linné, Syst. Nat. I. p. 264. (1766.) 0//S major, Brehm, Vög. Deutschl. p. 351. (1831.) Leírása: A ven hím feje, nyaka, nemkülönben álla alatt mindkét oldalon szétágazó, hosszú, laza szakált alkotó tollai világos kékes-szürkék ; nyaka hátolda- lának tó'fele, a madár egész hátoldala (beleértve az apró szárnyfedőket, a harmad- rendű evezőket és a fark felső fedőtollait) vörhenyes rozsdasárga, fekete haránt- csíkolással ; begye részben szintén vörhenyes rozsdasárga, többé-kevésbbé feketével mustrázva; hasoldala és alsó farkfedői fehérek; evezői barnás-feketék, a tollak tő- fele fehér; nagy- és közép fedőtollai többé-kevésbbé szürkével árnyalt fehérek, az egyes tollak gerincze nagyobbára fekete ; farka fehér, széles csúcsmögötti fekete szalaggal, a közbülső tollak többé-kevésbbé rozsdabarnával árnyaltak; csőre szür- kés-szarúszinű, hegye fekete; lábai szürkés-barnák; szeme barna. Párzáskor anyák fölfujható sajátságos tömlőt alkot, s ilyenkor a nyak mindkét oldalán a fültáj mögött világos-kékes ibolyaszínű csupasz folt látható. A madár teljes hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 110, szárnya 60, farka 31, csőre a homloktól 6 a szájzugtól 10; csüdje 17 %. A vén tojó a hímhez hasonlít, de annál jóval kisebb; szakált alkotó tollai hiányzanak; hátának alapszíne kevésbbé élénk, mustrázata sürübb. Hossza k. b. 85—90, szárnya 45 — 46, farka 25, csőre a homloktól 4, a szájzugtól 7, csüdje 13 %n. A fiatalok a vén tojóhoz hasonlítanak. A tojásból kikelt fiókákat fehéres fakószinü sűrű pelyhek borítják s fejük és hátuk nagy barnás-fekete foltokkal mustrázott. Földrajzi elterjedése : Dél-Európa, Észak-Afrika és Közép-Ázsia Indiáig. Magyarországban az alföldön állandó .madár; télen kisebb-nagyobb csopor- tokba verődik össze. Fntii. fitididae. 335 Tetrax. LiiACH, Syst. Cat. Mamm. etc. Br. i\I. \). 2')l) 3-5— 4, csíidje 7 %.. 'Jávaszkor és telén az egész tolhizalot fölül és alul bizonyos sárgás-barna árnyalat borítja és mustrá- zata határozottabb. A tojásból kikelt fiókákat alul fehér, fölül fehéres lakó pelyhek borítják, hátukat két keskeny, hosszában végig futó bársony fekete csík díszíti ; telső czombuk táját, szárnyukat és homlokukat szintén bársony fekete csík mustrázza. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa, a Mediterrán subregio, Közép- Ázsiának mérsékeltebb része és Indiának megtelelő tájai. Magyaroj-szii^on: Az alf()ldön közönséges; április elején érkezik s októberig, novemberig marad. Jegyzel: Az Ázsiában előforduló példányok általában véve kisebbek az európaiaknál, har- madik evezőjük pcdia legtöbbnyire fehér szalaggal vagy jegygyei van ellátva, a mi az európaiaknál ritkábban fordul elő. A Magy. Nemz. Múzeumban lévő 14 honi példány közül csak egynek van harmadik evezőjén fehér szalagja, ámde e madár egyike a legnagyobb példányainknak, így tehát nacrysá- tekintetében elüt az ázsiaiaktól : szárnya 26 cm. Ellenben van- gyűjteményünkben egy nagyon'' kicsiny példány Cyprus szigetéről, szárnya alig üti meg a 22 cmt s így nagyság tekmtete- ben az ázsiaiakra üt, de harmadik evezőjén a fehér rajznak semmi nyoma sincs. 338 Charadviiformes. III. Alrend. Siiboj'do CURSORII. Futók. Zeneinek: A csőr többé-kevésbbé rövid, karcsú, ívalakban lefelé hajló, hegyes; az orrlyukak tojásalakúak; az orrcsont mellső széle szögalakú {schizorhina]*)\ a csüd mellső része paizsolt; a karmok többé-kevésbbé lapítottak; a középső ujj karmá- nak belső széle szaggatott, vagy fésűs. Tojásaikat, melyeknek száma 2 — 3, a puszta földre tojjak; a tojások alapszíne fehér, sötét (szürke, barna vagy fekete) pettyekkel, vonalakkal, karczolatokkal mus- trázottak. A jiókákat csekély mustrázatú szürkés sürü pelyhek borítják. Földrajzi elterjedésük az ó-világra esik. A családok meghatározó táblázata : a. A csőr aránylag hosszabb, k. b. a koponya hosz- szának megfelelő; a hüvelykujj hiányzik; a fark egyenesen levágott, vagy gyengén kerekített . . . Cnrsoriidae (338. old.). b. A csőr rövidebb a koponyánál; a hüvelykujj nem hiányzik; a fark villás Glareolidae (339. old.). I. Család. Fam. Cursoriidae, Futómadárfélék. Cursorius. Lath., Ind. Ornilh. 11. p. 751. (1790.) ' Typus : Cursorius í:;aUicus (Gmel). CURSORIUS GALLICUS (Gmel). Futómadár. Charadrius gallia/s, Gmel., Syst. Nat. I. p. 692. (1788.) Cursorius turopaeus, Lath., Ind. Orn. II. p. 751. (1790.) Cursorius isabdiinus, Mey & Wolf., Taschb. II. p. 328. (1810.) Tachydromus gallicus, lUiger, Prodr. p. 250. (1811.) Tachydromus europaeus, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. YIII. p. 293. (1817.) Cursor isabellimis, Wagl, Syst. Av. p. 80. (1827.) Cursor europaeus, Naum., Vög. Deutschl. VII. p. 77. Tat'. 171. (1834.) Cursorius gallicus, Gray, List Grallae Br. Mus. p. 60. (1844.) Cursorius pallidus, \ ^^^^^^ ^^^^^^^ ^ 279. (1855.) Cursorius brachydactylus, j * Gakkod beosztásának második főcsoportja (1. Proc. Zool. Soc. 1873. p. 36.) ellentétben az öblös orrcsontúakkal, a midün az orrcsont villaszcrüleg elágazik s hegyes szöget alkot. Fam. Ciirsorii'da,e, Glareolidae. 339 Leírása: Fölül fehéres fakó fahéjszinű {isabcllimts*)\ alul valamivel világosabb; tarkója szürke, melyet a szemtől kiinduló fehér szakig vesz körül, a fehér szalagot pedig fölül és alul fekete sáv szegi; elsó'rendü evezői feketék; szárnya alól barnás fekete; csőre fekete, szájzuga fehér; szeme sötétbarna; lábai világos-sárgák, élő korban fehérek. Hossza k. b. 28, szárnya 15, farka 7, csőre a (homloktól) 2-5, csüdje 5"2 fw. A hím és tojó egyforma. A fiatalok fölül és mellükön barna zig-zugvonalkákkal tarkázottak. Földrajzi elterjedése: A Mediterrán subregionak pusztaságai, a Kanári és Cap Verd szigetek, kelet felé Arábia, Perzsia és indiának nyugati része. Magyarországban mint nagy ritkaság szerepel; amennyiban csak egyszer észlel- tetett és lövetett, még pedig 1882. szept. 25-én Komárommegyében Bööson. E példány annak idején a pozsonyi fögymnasiumba került, később a Magyar Nem- zeti Múzeum tulajdonába ment át. 11. Család. Fam. Glareolidae. Székicsérfélék. Glareola. Brisson, Orn. V. p. 141. (1760.) Typus : Glareola pratincola (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Az alsó szárnyfedők és hónaljtollak rozsdavörösek pratincola (339. old.). b. Az alsó szárnyfedők és ln'.naljtollak feketék .... melanoptera (340. old.). GLAREOLA PRATINCOLA (Linné). Közönséges székicsér. Hiruiido pratincola, Linné, Svst. Nat. I. p 345. (1766.) Trachelia pratincola, Scop., Annál. I. p. 110. (1769.) Glareola austriaca, \ Glareola senegalensis}^ Gmel., Syst. Nat. I. p. 695—696. (1788.) Glareola naevia, ) Glareola torquata, May & Wolf, Taschenb, II. p. 404. (1810.) Glareola pratincola, Leach, Trans. Linné. .Soc. XIII. p. 131. (1820.) Pratincola glareola, Degl., Orn. Eur. II. p. 107. (1849.) Dromochelidon natrophila, Landbeck, Jahresb. Verh. Nat. VVürttemb. 1846. p. 228. Glareola limbata, Brehm, Vogelf. p. 289. (1855). A sivatag állatait jellemző s a környezetnek megfelelő lágy homokszín. 340 Chara dri i t'onnes . Leírása : A vén hím és tojó fölül földszínű barna, csekély olajzöldes árnya- lattal; felső farkfedó'i fehérek; evezői feketék; alsó szárnyfedői rozsdavörösek; fark- toUainak töfele fehér, csúcsfele fekete; alul a madár fehér, torka és melle sárgás- barnával árnyalt; torkát fekete szalag övezi, mely a szem alsó részéig húz(')dik; szem és csőr közötti része is fekete; csőre sötétbarna, töve és szájzuga élő korá- ban korállvörös; szeme és lábai sötétbarnák. Hossza k. b. 29, szárnya 18'5 — 19*5, farka 13, csőre a homloktól r5, a szájzugától 2-5, csüdje 2'8 lm. A fiatalok fölül és nyakulcon világos földszínű barnák, sötét l)arnával tarká- zottak; az egyes tollak csúcsa fehéres; torkukon nincsen fekete öv. A peh'lics fiókák fehéres fakószinűek; fejük teteje és hátoldaluk szürkésbarna foltokkal mustrázott. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa, a Mediterrán subregio, kelet felé Kíizcp- Azsiáig. Mag'yarorszá(^i)an: Az alföld szikes lapályain mindenütt előfordul; közíHisé- gcs madár; kolóniákban tartózkodik'. Április havában érkezik s talán már szeptem- ber elején k()ltözködik téli tartózkodási helyére. GLAREOLA MELANOPTERA, Norun. Feketeszárnyú székicsér. G/areola pralincola, (ncc Linné), Pali. Zoo<,n-. Ros.so-As. IL p. 150. (1826.) Glareola melaiioplcra, Nordm., Bull. Soc. Imj). Nat. Mo.sc. IL p. ?.14. (KS4'_'.) Glareola Nordnianni, Fischer, Bull., .Soc. Imp. Nat. Mosc. II. p. ;!14. (S4L'.) Glareola Palla.sl, .Sclilcg, Rcv. Crit p. 94. (1844.) Leírása: Nagyon hasonló az döbbeni fajhoz, a mclvtől csakis abban küU'ni- b()zik, hogy als(') szárnyfedő tollai, rozsdavörös helyett, feketék. Földrajzi elterjedése: Dél-kelet Európa, főleg a Volga torkolata körüli sík- ságok és a Kaukázusnak alkalmas területei, télen Afrika. Magyarországban a Tiszamenti síkságokon, az A Hold északkeleti részén for- dul elő. A Magyar Nemzeti Múzeumban három honi példány van s ezeket Petényi Salamon Tisza-Földvár környékén 1840. és 1843. évben május és június hi')na- pokban gyűjtötte. Kettő közül()k vén hím, egyik pedig fiatal hím. IV. Alrend. >11. old.). I. Család. Fam Charadriidae. Lilefélék. A nemek meghatározó táblázata : a. A legrövidebb másodrendű evezők- és a leghosz- szabb elsőrendű evezők csúcsa közti távolság ki- sebb a szárny fél hosszánál ; a hüvelyk nem hiányzik. a^. A nyakszirt tollak keskeny, hosszú s fölfelé kun- korodó bóbitát alkotnak Vanellus (342. old.). b'^. Bóbita nélkül Chaetusia (343. old.). b. A legrövidebb másodrendű evezők- és a leghosz- szabb elsőrendű evezők csúcsa közti távolság na- gyobb a szárny fél hosszánál. c'^. A hüvelykujj durványosan jelen van Squatarola (344. old.) d''. A hüvelykujj hiányzik. a^. Nagyobb ; a szárny 14 %i-nél hosszabb. d^. Az összes elsőrendű evezőknek gerincze többé-kevésbbé fehér; a szárny 17'5 — 18"5 %i Charadrius (345. old.). b'^. Az elsőrendű evezőknek gerincze barna, kivéve az elsőt, melynél egészen fehér; a szárny 145 — 15"5 %n -. Eudromias (345. old.). b'^. Kisebb; a szárny 14 %i-nél rövidebb . . . AegiaUtis (346 .old.) 25 342 Charadriiformes. Vanellus. Brisson, Orn. V. p. 94. (1760.) Typus: VanellMS vanellus (Linné). VANELLUS VANELLUS (Linné). Bíbicz. Tringa vanellus, Linné, Syst. Nat. I. p. 248. (1766.) Vanellus capella, Schaeff., Mus. Orn. p. 49. (1789.) Vanellus vulgáris, Bechst., Orn. Taschb. II. p. 313. (1803.) Vanelhis eristatus, Mey. & Wolf, Taschenb. II. p. 40. (1810.) Vanellus gavia, Leach, Syst. Cat. Manum. ect. B. M. p. 29. (1816.) Charadrius gavia, Lichtst., Verz, Doubl. p. 70. (1823.) Ckaradrius vanellus, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 132. (1826.) Vanelhis bicornis, Brehm, Vög. Deutschl. p. 557. (1831.) Charadrius Vanellus candidus, \ Charadrius Vanellus paliidus, \ Naum , Naturgesch. Vögel Deutschl. VII. p. 276. (1834.) Charadrius Vanellus varius, ) Vanellus vanellus, Lichst., Nomencl. Av. Mus. Berdol. p. 95. (1854.) Leírása: Tavaszkor és nyáron a vén hím köpenye és harmadrendű evezői fénylő olajzöldek; válltoUainak csúcsa fénylő biborszinű ; szárnyfedő tollai zöldes- kék fényűek; evezői feketék, az első három toll csúcsa fehér; alsó szárnyfedői fehérek ; felső farkfedői rozsdavörösek ; farka töfele fehér, csúcsfele fekete, az egyes tollak hegye keskenyen fehér; fejteteje, a nyakszirtből kiálló s fölfelé hajló hosszú bóbitája, csőre körüli része, a szeme alatti sáv, torka, nyakeleje és begye kékes-zöldbe fénylő fekete; a szemen átvonuló s a nyakszirtig terjedő széles sáv, pofa tája, nyakának oldala, melle és hasa fehér; alsó farkfedői rozsdás fakószinűek; csőre fekete ; szeme sötétbarna ; lábai világos hússzinűek. Hossza k. b. 33, szár- nya 23, farka 12, csőre 2'5, csűdje 4*8 %. A tojó a hímhez hasonlít, de kevésbbé élénken színezett s kontya rövidebb. Hossza k. b. 31, szárnya 22, farka 11, csőre 2'5, csűdje 4 5 %i. Őszkor és télen a vének torka és nyakának mellső része fehér; fejtetejük barna, hátoldaluk tollai többé-kevésbbé fakó színnel szegettek; bóbitíijuk rövid. A fiatalok az őszi tollazatú vénekhez hasonlítanak, de széles begyövük, fekete helyett, sötétbarna, fejük és nyakuk fehér színét pedig sárgás-barna árnyalat borítja. A pelyhes fiókák fölül sárgás-fakószinűek s fekete foltokkal mustrázottak ; alul fehé- rek, begyükön fekete örvvel. Földrajzi elterjedése : Európa, Ázsiának északi és mérsékelt része. Magyarországban : A lapályos területek vizenyős rétéin mindenütt közönsé- ges és költ. Február végén és márczius elején érkezik, november végéig marad; meleg forrásoknál egyesevei néha át is telel. Fa,ni. Chaiadriidae. 343 Chaetusia. BüNAP., Iconogr. Faun. Ital. Ucc. p. 17. (1841.) Typus: Chaetusia gj-egaria (Páll.). CHAETUSIA GREGARIA (Páll). Bíbiczlile. Ckaradrius gregarius, Pali., Reis. Russ. Reichs. I. p. 456. (1771.) Tringa fasciala, Gmel., Reisc Russl. I p. 194. (1774.) Tringa keptusclika, Lepech., Togeb. Reis. Russl. I p. 229. (1774 ) Charadrius keptuschka, Wagl., Syst, Av. Chardr. p. 75, (1827.) Vanellus keptuschka, Gould, B. Eur. IV. pl. 292. (1837.) Vanellus gregarius, Bonap., Com. List. B. ect. p. 46. (1838.) Cliettusia gregaria, Bonap., Icon. Faun. It. p. 17. (1841.) Chaetusia gregaria, Strickl., Proc. Zool. Soc. 1850. p. 221. Vanellus paliidus, Heugl., Syst. Uebers. p. 55. (1856.) Chelt7isia ^oagleri. Gray, Handl. B. III. p. 11. (1871.) Leírása: A vén fölül világos szürkés-barna; fejteteje és nyakszirtje fekete; homloka, s a szeme fölött a torokig húzódó sáv és tokája fehér, fejének és nyakának oldala, begye és melle világos szürkés-fakó; fülfedó'i sárgásba árnyalódnak; hasa fekete, nagy rozsdavörös folttal; alsó farkfedó'i és hónaljtollai fehérek; elsőrendű evezői feketék; másodrendű evezői tiszta fehérek; farka fehér, széles csúcsmögötti fekete szalaggal; csőre és lábai feketék; szeme barna. Hossza k, b 30 — 31, szár- nya 19'5 — 20'5, farka 9, csőre 2"5, csűdje 6 %n. A hím és tojó egyforma. A fiatal fölül szürkés-barna, az egyes tollak többé-kevésbbé fakóval szegettek; feje a hát színénél csekélylyel sötétebb szürkés-barna, homloka csaknem a szemig fakó színnel árnyalt fehér; a koponya hátsó részére terjedő széles szemöldíve fehéres fakószinű; torka és alul az egész madár tiszta fehér; nyakának tollai szür- kés-barnával szegettek; elsőrendű evezői feketék, másodrendű evezői tiszta fehérek; a harmadrendűek szürkés-barnák; farka fehér, az egyes tollak, a két szélsőt kivéve^ széles csúcsmögötti fekete folttal; farkának fedőtollai tiszta fehérek. Földrajzi elterjedése Sharpé szerint (Cat. B. Br. Mus. XXIV. p. 174., 1896.) Dél-Kelet-Európától kelet felé Turkesztánig és az Altai-hegységig, dél felé Eszak- Kelet Afrika és az Indiai félsziget. Magyarországban való előfordulását egyetlen hiteles példány igazolja, melyet 1900. szept. 29-én lőttek Tata-Tóváros környékén. (1. Madarász, Ornith. Monatsb. YIU. p. 170, 1900.) 25* 344 Charadriitormes. Squatarola. Leach, Syst. Cat. Mamm. & B. Br. Mus. p. 29. (1816.) Typus: Squatarola helvetica (Linné). SQUATAROLA HELVETICA (Linné). Nagy lile. Trifiga helvetica, -j Tringa varia, [- Linné, Syst. Nat. I. p. 250., 252. (1766.) Tringa squatarola,) Characiriiis hypomelas, Pali., Reis. Russ. Reichs. III. p. 699. (1773.) Charadriiís naevius, Gmel., Syst. Nat. I. p. 692. (1788.) Vanellus melanogaster, Bechst., Naturg. Deutschl. IV. p. 356. (1809.) Squatarola grisea, Leach., Syst. Cat. Mamm. ect. p. 29. (1816.) Squatarola squatarola, Cuv., Regn. An. I. p. 467. (1817.) Vanelhis helveticus, Vieill , N. Dict. d'Hist. Nat. XXXV. p. 215. (1819.) Squatarola varia, Boie, Isis, 1822. p. 558. Charadrius helveticus, Lichtst., Verz. Doubl. p. 70. (1823.) Charadrius hypomelanus, 1 p^^, ^^^^^ Rosso-As. II. p. 138., 142. (1826.) Charadrius pardela, \ Squatarola cinerea, Flem., Br. An. p. 111. (1828.) Squatarola helvetica, Brehm, Vög. Deutschl. p. 554. (1831.) Charadrius {Squatarola) squatarola, Middend., Reis. Sib. p. 209. (1851). Pluvialis squatarola, Macgill., Br. B. IV. p. 86. (1852.) Squatarola wilsoni, Lichtst., Nomencl. Av. Mus. Br. p. 95. (1854.) Charadrius longirostris, Brehm, Jour. f. Orn. II. p. 79. (1854.) Squatarola megarhynchos, Brehm, Vogelf. p. 284. (1 855.) Pluvialis varius, Schleg., Mus. Pays-Bas., Curs. p. 53. (1865.) Charadrius varius, Finsch & Hartl., Vög. Ostafr. p. 644. (1870.) Squatarola subtridactyla, Gray, Handl. B. III. p. 13. (1871.) Charadrius [Squatarola) helveticus, Ramsay, Pr. L. Soc. N. S. W. I. p. 187. (1876.) Squatarola aust ralis, Olphe-Gall., Contr., Faun. Orn. Eur. Occ. XIII. p. 6. (1890.) Leírása: Tavaszkor és nyáron a ven fölül szürkés-fehér foltokkal tarkázott fekete; alul tiszta fekete; homloka, szeme fölött végigfutó s a nyak oldalára ter- iedö sáv, alfeltája és alsó farkfedöi fehérek; evezői feketék, a tollak gerincze fehér; szárnya alul szürkés-fehér; hónaljtoUai feketék; farka fehér, fekete haránt csíkolás- sal; csőre és lábai feketék; szeme sötétbarna; hossza k. b. 32, szárnya 20—21, farka 9, csőre 3, csüdje 4-5 %». Őszkor és télen fölül sötét szürkés-barna alapon, sárgás-fehér pettyekkel; alul fehér, nyaka, melle és oldalai szürkésbarna hosszanti foltokkal mustrázott. A fia- talok az ó'szi tollazatú vénekhez hasonlítanak. A hím és tojó egyforma. Földrajzi köre az egész ó-világra kiterjed; a magas északan költ. Magyarországban csakis átvonuláskor tavaszszal (április, május) és öszszel (szeptember, október) nagyobb tavak és vizek mentén található. Fa,m. Charadriidae. 345 Charadrius. Linné, Syst. Nat. I. p. 253. (1766.) Typus: Charadrius pluvialis, Linné. CHARADRIUS PLUVIALIS, Linné. Arany lile. Charadrius pluvialis, ) ^ . ^, ^ ■ .• • / Linne, Syst. Nat. I. p. 254. (1766.) Lliaraartus apicarius , ) t \ / Charadi-ius aureus, P. L. S. Mull.. Syst. Nat. Anh. p. 118. (1776.) Charadrius auratus, Mey. & Wolf, Taschenb. II. p. 318. (1810.) Charadrius altifrons, Biehm, Vög. Deutschl. p. 542. (1831.) Pluvialis apicarius, Less., Traite d'Orn. p. 543. (1831.) Pluvialis aurea, Macgill., Brit. B. lY. p. 94. (1852.) Charadrius auralus, \ Charadrius altifrons, \ Brehm, Vogelf. p. 281. (1852.) Charadrius pluvialis, ) Leírása: Nagyban és egészben a nagy liléhez {Sqnatarola helvetica) hasonlít, a melytől hüvelykujjának hiánya által legjellemzőbben különbözik. Tavaszkor és nyáron a vén fölül aranysárga pettyekkel tarkázott fekete, homloka, szeme fölött végigfutó s a nyak oldalára terjedő sáv fehér; alul a madár fekete; alsó farkfedői fehérek; szárnya alul szürke, hónaljtollai fehérek; csőre és lábai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 29, szárnya 19, farka 8, csőre 2, csűdje 3"5 %n. A fiatalok és a váiek őszkor fölül feketés-barna alapon aranysárgával pettye- zettek, alul fehérek; nyakuk és mellük sárgás-barnával és szürkés-barnával mustrázott. Földrajzi elterjedése: Európa és Ázsiának nyugati része; télen Afrika. Magyarországban mint a nagy lile csak átvonulásakor tavaszszal és őszszel fordul elő. Eudromias. Brehm, Vög. Deutschl. p. 544. (1831.) Typus : Eud?'omias morinellus (Linné). EUDROMIAS MORINELLUS (Linné). Havasi lile. Charadrius /iioriuellus, Linné, Syst. Nat. I. p. 254. (1766.) Charadrius iartariacs, Pali., Reis. Russ. Reichs. II. p. 715. (1773.) Charadrius anglus, P. L. S. Mull., Syst. Nat. Anh. p. 117. (1776.) Eudromias niontaua, \ Eudroíuias stolida, ^ Brehm, Vög. Deutschl. p. 545. (1831.) Eudromias vioriíiellus, ) Pluvialis morinellus, Macgill., Man. Br. B. II. p. 50. (1840.) Morinellus sibiricus, Bonap., Compt. Rend. XLIII. p. 417. (1856.) 346 CJiaicidrnforwes. Leírása: Tavaszkor és nyáron a vén hím fölül szürkés-barna, az egyes tollak többé-kevésbbé sárgás-barnával szegettek; fejteteje sötétbarna világos foltokkal; homloka, pofatája, torka és a szeme fölötti sáv fehér; a csőr tövétől szemén átvo- nuló sáv és begye szürkés-barna; begyét alul keskeny fekete, ezt megint szélesebb fehér szalag övezi; melle és hasa rozsdavörös; hasa közepe fekete; alfeltája és alsó farkfedőtollai fehérek; szárnya fölül szürkés-barna, az első evezőtoll gerincze fehér; szárnya alul világosszürke; farka fölül szürkés- barna, fekete csúcsmögötti szalaggal; az egyes tollak csúcsa fehér; farka alul szürke, vége fehér; csőre fekete, lábai barnák; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 22, szárnya 15, farka 7, csőre 18, csüdje 3-5 %. A lojó valamivel kisebb és kevésbbé élénk szinü. Őszkor és télen a vének fölül szürkés-barnák, az egyes tollak vörhenyes-fakó színnel szélesen szegettek; hasoldaluk fehér, begyük és mellük örve világos bar' nás-szürke. A fiatalok az őszi tollazatú vénekhez hasonlítanak, azzal a különbséggel, hogy alul sárgás-fakó színnel vannak árnyalva. Földrajzi elterjedése: Nyáron Észak-Európa és Szibéria; télen Dél-Európa és Észak-Kelet-Afrika. Magyarországban rendesen az őszi és téli hónapokban szokott megjelenni, de az erdélyi havasokon egyes példányokban kivételesen (.^) nyáron át is előfordul, sőt költ, a mit a Csató jÁnos nagy-enyedi gyűjteményében lévő pelyhes fióka iga- zol, melyet 1867. augusztus 12-én fogtak a Csindrel havason (Szebeni havas) 7000 láb magasságban, Aegialitis. BoiE, Isis, 1822. p. 558. Typus: Aegialitis hiaticola (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Elöl fekete nyakörvvel. a^. Az elsőrendű evezők gerincze többé-kevésbbé fehér; a szárny k. b. 13 % hiaticola (346. old.). b^. Az elsőrendű evezők gerincze barna^ csak az első tollé fehér; a szárny k. b. 11 %i dnbia (347. old.). b. Elől fekete nyakörv nélkül alexandrina (348. old.). AEGIALITIS HIATICOLA (Linné). Parti lile. Charadrius liiaticula, \ ^, , . ^,. > Linné, Syst. Nat. I. p. 253—254. (1766.) Lliaraarius egyptius, \ Charadriiis hiaticola, Temm., Man. d'Orn. p. 328. (1815.) Charadrius torquala, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. Mus. p. 28. (1816.) Aegialitis hiaticula, Boie, Isis, 1822. p. 558. Aegialitis septentrionalis, Brehm, Vög. Deutschl. p. 548. (1831.) Hiaticula an?iulata, Gray, Gen. B. p. 65. (1840.) Hiaticula Jiiaticula, Lichst., Nomencl. Av. M. Beiol. p. 94. (1854.) Aegialitis auritus, \ , c *- ín ca moc^a . , ,..,., / Heugl., Syst. Ubers. p. 56. (1856.) Aegialitis Inaticu'oiaes, j Charadrius liiaticula major, Seeb., Hist. Br. B. III. p. 20. (1885.) Fciui. ChcirudviideiP. "^47 Leírása: Köpenye és fejének hátsó része földszínű barna; homloka széle- sen fehér; fejtetején a szemek fölött fekete szalaggal; szeme mögött fehér folttal; a szem alatt a csőr tövétől a fülfedökre terjedő sáv fekete; torka és nyaka köröskörül fehér; begyén széles fekete örvvel, mely oldalvást a hát felső részére terjed; melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek; evezői feketés-barnák; az elsőrendű evezők gerin- czének csúcsmögötti része fehér; az ötödik evezőtől kezdve a tollak külső zász- laja fehér hosszanti folttal; a másodrendű evezők belső zászlaja többé-kevésbbé fehér; az utolsó másodrendű evezők tiszta fehérek, a harmadrendű evezők föld- színű barnák; szárnya alul szürkés, fedői és hónaljtollai fehérek; szélső farktollai tiszta fehérek, a többi — kivéve a két középsőt, mely földszínű barna — fehér csúcscsal és fekete csúcsmögötti szalaggal; csőrének csúcsfele fekete, tőfele narancs- sárga; szeme barna; lábai narancssárgák. Hossza k. b. 19, szárnya 12 — 13, farka 6 — 6-7, csőre 1-5, csűdje 22 %n. A hím és tojó egyforma. A fiatalok fölül világosabbak s az egyes tollak fakóbarnával szegettek; fejü- kön hiányzik a fekete rajz; begyörvük barna, mely közepén sárgás-barna, oldalt pedig barnás-fekete színű. Földrajzi elterjedése: Európa, Közép-Ázsia és Észak- Anierika; télen a meg- felelő déli részek. Magyarországban: Nagyobb vizek mentén mindenütt előfordul. Télre elköltözik. AEGIALITIS DUBIA (Scop.). Kis lile. Charadrius dubius, Scop., Del. Faun. & Flór. Insubr. II. p. 93 (1786.) Charadrius curonicus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 692. (1788.) Charadrius philippinus , Lath., Ind. Orn. II. p. 745 (1790.) Charadrius fluviatitis, Bechst., Naturg. Deutschl. IV. p. 422. (1809.) Charadrius jninor, Wolf & Mey., Taschenb. 324. (1810.) Charadrius pusillus, Horsf., Trans. Linn. Soc. XIII. p. 187. (1821.) Aegialitis minor, Boie, Isis, 1822. p. 558. Charadrius minuius, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 145. (1826.) Aegialitis fiuviatilis, Brehm., Vög. Deutschl. p. 549. (1831.) Aegialiíis curonicus, Key. & Bl. Wirb. Eur. p. LXXI. (1840.) Hiaticula curonica, Gray, List. Grall. Br. M. p. 68. (1844.) Aegialitis pygmaea, \ ^^^^^_^ ^^^^^^^ ^ 282. (1855.) Aegialitis gracths, ) Aegialitis dubia, Swinh., Proc. Zool. Soc. 1871. p. 404. Leírása: Az előbbi fajhoz hasonlít, de kisebb; a fej fekete szalagját hátul keskeny fehér szalag szegi; nyakörve keskenyebb; első evezőjének gerincze tiszta fehér, a többié barna; csőre barnásfekete; szeme barna; szeme külső héja élő ko- rában narancssárga; lábai világos hússzinűek. Hossza k. b. 18, szárnya 11'5 — 12, farka 6*5, csőre 1*2, csűdje 2 %n A fiatalok hátoldalának tollai barnás-agyag színnel szegettek; homlokuk és nyakuk barnás-sárgával árnyaltak; fekete rajzolatuk hiányzik. Földrajzi elterjedése: Európára, Ázsiára, télen Afrikára, Ázsiának déli részére sőt még az ausztráliai szigetekre is kiterjed. Magyarországban áprilistól szeptemberig vizek mentén mindenütt közönséges. 348 Charadriiformes. AEGIALITIS ALEXANDRINA (Linné). Széki lile. * Charadrius alexandrinus, Linné, Syst. Nat. I. p. 258. (1766.) Charadrius cantianiis, Lath., Ind. Orn. Suppl. p. LXVI. (1801.) Charadrius albifrons, Mey & Wolf, Vög. Deutschl. tab. (1805.) Aegialitis cantianus, Boie, Isis, 1822. p. 558. Hiaticula cantiatia, Gray, List Grall. Br. Mus. p. 69. (1844.) Aegialitis albifrons, \ ^^^^^^ Deutschl. p. 551-552. (1831.) Aegialitis albigularis, ) Aegialophilus cantianus, Gould, Handb. B. Austr. II. p. 234. ("1865.) Charadrius ca)itianus niinor, Seeb., Geogr. Distr. Charadr. p. 169. (1887.) Leírása: A vén hím fölül világos földszínű barna; feje, de főkép nyak- szirtje agyasárgával árnyalt; homloka és szeme fölött szélesen fehér; fejteteje fekete szalaggal; csőre és szeme közti vonal fekete; fülfedőinek felső része is fekete; torka, nyaka köröskörül s alul az egész madár tiszta fehér, begyének mindkét oldalán nagy fekete folttal; elsőrendű evezői barnák, a tollak gerincze többé- kevésbbé fehér; a másodrendű evezők csúcsa és belső zászlaja fehér; farka fehér, a középső tollak barnák; csőre fekete, alsó kávájának töve hússzínű; lábai lilás- barnák; szeme barna. Hossza k. b. 16"5, szárnya 105 farka 5'5, csőre TS, csűdje 2'5 %. A tojó tollazata kevésbbé élénk, a mennyiben a fekete színt barnás-fekete helyettesíti; a tarkó agyagsárga szine gyengébb árnyalatú. A fiatalok fölül valamivel sötétebbek a véneknél s egyes tollaik fehéres-fakó- val keskenyen szegettek; a fej és nyak fekete rajzolata hiányzik. A tojásból kikelt fiókák fölül feketével mustrázott világos fakó pelyhekkel borítottak; nyakuk köröskörül fehér; alul is tiszta fehérek. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa, Közép-Ázsia; télen Afrika és Dél-Ázsia. Magyarországban: Lapályos vizenyős, homokos és különösen szikes terüle- teken gyakori. Költözködő madár; április elején érkezik s szeptemberig marad. II. Család. Fam Haematopodidae. Kőforgatófélék. Az alcsaládok meghatározó táblázata : a. A csőr hosszabb a koponyánál; a csűd elöl és hátul reczézett; a szárny 23 %i-nél hosszabb .... Haematopodinae (349. old). b. A csőr rövidebb a koponyánál; a csűd mellső része paizsolt, hátsó része reczézett; a szárny 16 %t-nél rövidebb Arenarimae (350. old.). * Cerva Frigyes adata szerint: a pestmegyei pusztálíon gurulónak, Bársony István szerint solí helyt vizi egereiét: hívják. Fa,m. Haenmtopodidae. 349 Subfam. Haematopodinae. Tengeriszarkák. Haematopus. Linné, Syst. Nat. I. p. 257. (1766.1 Typus: Haematopiis ostralegus, Linné. HAEMATOPUS OSTRALEGUS, Linné. Tengeriszarka. Hacmalopus ústralcgiis, Linné, Syst. Nat. I. p. 257. (1766.) Scolopax pica, Scop., Ann. I. p. 95. (1769.) Ostralega pica, Bonn., Encicl. Méth L p. 26. (1790.) Ostralega europaea, Less, Man. d'Ornth. 11. p. 300. (1828.) Haematopus bathims, \ ^^^^^^^^ y^g Deutschl. p. 562-563. (1831.) Haematopus orientális, \ Ostralegus vulgáris, Less., Rev. Zool. 1839. p. 47. Ostralegus haematopus, MacgilL, Man. Br. B. II. p. 59. (^1842.; Leírása: Tavaszkor a hím teje, nyaka, köpenye fényes fekete; dereka, melle hasa, alsó és felsö farkfeclöi tiszta fehérek; szárnya fekete, nagy fehér tükörrel melyet a közbülső másodrendű evezők és az ezeknek megfelelő fedőtollak alkot- nak, az elsőrendű evezők belső zászlajának nagy része fehér, gerinczük mentén pedig a csúcs mögött hosszanti fehér folttal ; alsó szárnyfedői és hónaljtollai fehé- rek ; farkának tőfele fehér, csúcsfele fekete ; csőre, szeme, külső szemhéja és lábai karminvörösck. Hossza k. b. 42, szárnya 24-5, farka 11, csőre 7, csűdje 4-5 %.. A tojó a hímhez hasonlít, de valamivel nagyobb ; szárnya 25-5—26. %^. A fiatalok fölül barnás-feketék, sárgás-barna tollszegélyekkel, mellükön széles fehér szalaggal. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsiának nyugati fele; télen Dél-Európa, Észak-Kelet-Afrika és Nyugat-Ázsiának déli része. Magyarországban csak őszi és tavaszi átvonulásakor fordul elő. A Magy. Nemzeti Múzeumban egy hím honi példány van s ezt Pest-megyében Soroksár környékén 1845 május 29-én lőtték. A magyar tengerparton őszkor és tavaszkor állítólag gyakori. A Fiumei gymnasium gyííjteményében két példány látható s ezeket a Quarneroban lőtték. A zágrábi múzeumban ugyancsak a Quarneroból öt példányt őriznek. Csató Janos írja (Erd. Muz. Egyl. Évk. VI. köt.), hogy Buda Elek Russnál egy példányt lőtt, de többször észlelte; Alvinczen szintén észlelték (Csató, Alsófehérv. Növ. és Állatv. 1896.). 350 ChcneLdriiforinea. Subfam. Arenariinae. Köforgatók, Arenaria. Bkiss., Orn. V. p. 132. (1760.) Typus: Arenaria lutcrprcs (Linné). ARENARIA INTERPRES (Linné). Kőforgató. .„ . ^ ,, \ Linné, Syst. Nat. I. p. 248—249. (1766. Iringa morinella, ] TriHga hudsoiiica, P. L. S. Mull., Syst. Nat. Anh. p. 114. (1776.) JMoriiiella coliaris, Mey & Wolf, Taschenb. 11. p. 383. (1810.) Strepsilas interpres, Illiger, Prodr. p. 263. (1811.) Strepsilas coliaris, Temm., Man. d'Orn. p. 349. (1815.) Arenaria interpres, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXIV. p. 345. (1819.) Charadrius cinclus. Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 148. (1826.) Strepsilas borealis, 1 „ , ,, ^ „, ^ ., ,.,, ,. ) Bichni, Vog. Dcutschl. p. 559—560. (1831.) iítrepsilas httorahs, ) Ciuclus morinellus, \ ^ ^ . ^ . , „. , . , \ Grav, List. Gen. B. p. 85. (1841.^ Ltiiclus interpres, j ' Strepsilas minor, Brehm, Vogelf. p. 285. (1855.) Charadrius interpres, Seeb., Hist. Br. B. III. p. 12. (1885.) Morinella interpres, Stejn., Pr. U. St. Nat. Mus. V. p. 34. (1881.) Leírása: Tavaszkor a ven köpenye fekete, háta és válla gesztenyebarnával tarkított; dereka, hasa és alsó farkfedöi tiszta fehérek; feje fehér, fejteteje fekete hosszanti foltokkal niustrázva ; homloka, szeme körül, begye és melle fekete ; csőre mögött és tokája fehér; csőre fekete; szeme barna, külső szemhéja fehér, lábai narancssárgák. Őszkor: Fölül sötétbarna, az egyes tollak sárgával és fehérrel szegettek; dereka és leghosszabb farkfedöi fehérek; közbülső farkfedöi feketék; szárnya fölül barnás-fekete, evezőinek töve és másodrendű fedötollainak csúcsa fehér; szárnya alul fehér; torka fehér; begye és melle barnás- fekete, szürkés toUszegélyekkel ; hasa és alsó farkfedöi tiszta fehérek ; farka fekete, az egyes tollak töve és csúcsa fehér, utóbbi rozsdás árnyalatú. Hossza k. b. 21, szárnya 15, farka 65, csőre 2, csűdje 2 %i. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Úgyszólván az egész földkerekségére kiterjed, de csak a magas északon költ. Magyarországban : Őszi és tavaszi vonulásakor fordul elő és nagyobb vizek mentén tartózkodik. Ritka. Fara. ScoIojMicirlidíie. 351 III. Család. Fam. Scolopacidae. Szalonkafélék. Az alcsaládok meghatározó táblázata: a. A mellső ujjak tövét részben vagy egészben hártya köti össze Totaiiinae (351. old.). b. A mellső ujjak tövét nem köti össze hártya. . . Scolopacinae i^^^.oXá^. Subfam. Totaninae. Sárfutók. A nemek meghatározó táblázata : a. A mellső ujjak széles uszóhártyával; a csőr erő- sen fölfelé hajlik (1. ábra 352. old.) Rcctirvirostra (352. old.). b. A mellső ujjak tövét keskeny hártya köti össze; a külső ujj tövét szélesebb, a belsőét keskenyebb. > ^ ui í^r^n ^-ia l^or,^ \ ,. ] Brehm, Vog. Deutschl. p. 609 — 610. (1831.) Numenius orientális, j Numenius nasiciis, Temm., Man. d'Orn. IV. p. 393. (1840.) Crar.licornis arquata, Gray, List. Gcn. B. p. 88. (1841.) Numenius assimilis, \ Numenius rufescens, ' Brehn:i, Numannia 18.55. p. 291. Numenius longirostris, I Numenius cassini, Swinh., IIms, 1867. p. 398. Numenius arquatus lincatus, Scelx, Gcogr. Distr, Char. p. 324. (1887.) A Numenius arquatus tojójának csőre. Leírása: Tavaszkor a vén hím fölül világos fakószinü alapon, sötétbarna hosszanti foltokkal, felső szárnyfedő tollain fehéres alapon, barna hosszanti és haránt fekvő, a toll gerincze táján egybeolvadó foltokkal; elsőrendű evezői sötét- barnák, a belső zászló széle csipkézett és fogacsolt fehér rajzzal; a hatodik eve- * Szélkiáltó, Gojzer. Fam. Scolopacidae. 355 zó'töl kezdve a külső^zászló széle is fehér foltokkal mustiázott; az első toll gerincze tiszta fehér, a többié is többé-kevésbbé az; dereka és felső farkfedöi fehérek, utóbbiak barna hosszanti foltokkal ; farka fehér, barnával szalagozva ; alul a madár fehér; nyaka, begye és melle fakószínnel árnyalt és hosszanti foltokkal, hasa oldala pedig lándzsa- és háromszögalakú foltokkal mustrázott ; torka és hasa közepe mustrázat nélküli; alsó szárnyfedői és hónaljtoUai tiszta fehérek; csőre sötétbarna, tövén barnás-rózsaszinbe megy át; szeme barna; lábai szürkés-kékek. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 50, szárnya 28, farka 11, csőre 10 —13, csüdje 8 %. A tojó a hímhez hasonlít, termete nagyobb ; hossza k. b. 60, szárnya 31, farka 115, csőre 15 — 16 %. A fiatalok úgyszintén a vének is télen élénkebben árnyaltak és keskenyebb hosszanti foltokkal mustrázottak. Földrajzi elterjedése : Európa és Ázsia ; télen Afrika és India. Magyarországban: A megfelelő lapályos területeken átvonulás alkalmával őszkor és tavaszkor kisebb-nagyobb csapatokban található ; enyhe télen egyes példányokban át is telel. NUMENIUS TENUIROSTRIS, Vieill. Vékonycsőrű póling. Numeniux lenuirostrís, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. YIII. p. 302. (1817. Xiímcnius syiigeiiicos, Gray, Gen. B. III. p. 569. (1847.) Nuvianiís lemiirostris csőre. Leírása: Szinczetére nézve minden tekintetben a nagy pólinghoz hasonlít, a melytől főleg karcsúbb és rövidebb csőre és kisebb termete által különbözik. Igen vén példányok hasoldalának foltjai néha csaknem feketék. Hossza k. b. 42, szárnya 25"5, csőre 8 — ^9, csűdje 5"5 %. Földrajzi elterjedése : A Mediterrán subregio. Magya7-or szagban : A megfelelő lapályos területeken őszkor és tavaszkor ma- gányosan vagy a nagy póhng társaságában fordul elő. Hogy nálunk költ-e, még nincs bebizonyítva. 356 Charadriiformes. NUMENIUS PHAEOPUS (Linné). Kis póling. Scolofiax phaeopns, Linné, Syst. Nat I. p. 243. (1766.) N7ime?iíus pliaeoptis, Lath., Gen. Syn. Suppl. I. p. 291. (1787.) NumeHms miiior, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. M. p. 32. (1816.) Phacopus phaeopus, Cuv., Régn. An. I. p. 485. (1817.) Phaeopus vulgáris, Flem., Phil. Zool. II. p. 254. (1822.) Numenius islandicus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 610. (1831.) Numenius melatiorhynchus, Bonap.. Compt. Rend. XLIII. p. 1021. (1856.) Phaeopus minor, Heine & Reichen., Nomencl. M. Hein. p. 826. (1890.) Leírása: Valamivel kisebb a vékonycsörü pólingnál, a melyhez nagyon hason- lít, de fejteteje sötétbarna, fejközepén végig futó világos csíkkal ; alsó szárny- fedó'i és hónaljtollai sötétbarnával erősen szalagozottak. Hossza k. b. 38; szárnya 23, farka 9, csőre 8^9, csüdje 6 '^^ Földrajzi elterjedése : Észak-Európa és Ázsiának észak-nyugati része ; télen Dél-Európa, Afrika és India. Mag-yarorsságban .• A tavaszi és őszi átvonuláskor a nagy póling társaságá- ban található. Limosa. Briss., Orn. Y. p. 261. (1760.) Typus : Limosa lapponica (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A fark fehér, feketével szalagozott lapponica (356. old.). l). A fark fekete, töve fehér liviosa (357. old.). LIMOSA LAPPONICA (Linné). Északi lotyószalonka. Scolopax lapponica, \ ^ . . . c, j \ , , \ Linne, .Syst. Nat. I. p. 246. (1766.) •Scolopax aegocepkala, ] i v / Scolopax leucophaea, Lath., Ind. Orn. II. p. 719. (1790.) Totaiius aeeoceplialus, ) ^ , rp , , li ( Bechst., Orn. Taschb. 11. p. 288—289. (1803.) lotamis leucophaeus, \ ' Tolauus ferrugineus, Wolf & Mey., Taschenh. II. p. 374. (1810.) Limosa meyeri, Leisler, Nachtr. Bechst. Naturg. II. p. 172. (1815.) Limosa iioveboracensis, \ r. ,, , / Lcach, Syst. Cat. ect. B. M. p. 32. (1816.) Limosa aegocephala, \ ^ t- v , Limicula meyeri, \ , ■ ■ , , \,^ ■ \ Vicill., N. Dict. d'Hist. Nat. p. 249 — 250. (1816.) Limicula lapponica, ) i \ / Limosa leucophaea, Cuv., Régn. An. p. 488. (1817.) Limosa rufa, Temm., Man. d'Orn. II. p. 668. (1820 ) Fedoa meyeri, \ Fedoa rufa, Steph., Saws Gen. Zool. XII. p. 75., 77., 79. (1824.) Fedoa pecto ralis, ) Limosa ferrugiena, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 180. (1826.) Limosa lapponica, Gray, List. Grall. Br. M. p. 96. (1844.) To tanús rti/us. Seeb., Hist. Br. B. III. p. 156. (1885.) Faw. ÜGolopacidae. ^^ ' Leírása: A vén hím tavaszkor fölül barnás-fekete, az egyes tollak szélei rozsdabarnák; dereka fehér; elsőrendű evezői feketék, a tollak gerincze fehér; másodrendű evezői szürkés-barnák s fehérrel szegettek ; szárnya alul szürke, fehér- rel tarkázott; alsó szárnyfedői és hónaljtollai fehérek, barna szalagokkal; farka és farkfedői fehérek, barna szalagokkal; szemöldíve és alul a madár rozsdavörös, szeme és csőre közt apró fekete foltokkal, szeme alatt nagyobb fehér folttal; csőre tőfele hússzinű, csúcsfele sötétbarna; szeme barna; lábai kékes-szürkék. Hossza k. b. 45, szárnya 20, farka 7, csőre 7, csüdje 5 %. A tojó kevésbbé élénk szinü és nagyobb. Hossza k. b. 50, szárnya 22-5, farka 8, csőre 9—9-5, csüdje 5 %. A fiatalok és vének téli tollazatban fölül sötétbarnák világos barnás-szürke tollszegélyekkel ; derekuk fehér; nyakuk, begyük és mellük világos barnás-szürke, többé-kevésbbé barna hosszanti foltokkal mustrázva; torkuk, hasuk és alsó fark- fedőik fehérek; farkuk fehér, barna szalagokkal. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa; télen Dél-Európa és Észak-Afrika. Magyarországban: Átvonulás alkalmával nagyobb tavaknál fordul elő. Ritka. LIMOSA LIMOSA (Linné). Nagy lotyószalonka. Scolopax iimosa, Linné, Syst. Nat. I. p. 246. (1766.) Scolopax belgica, Gmel, Syst. Nat. I. p. 663. (1788.) Totaims aegocephalus, \ g^^j^g^ ^ j^t.^^^ Dcutschl. IV. p. 234. (1809.) Totaims Iimosa, ( ' ' Aciilis Iimosa, Iliig., Prodrin. p. 262. (1811.) Limosa melanura, Leisl., Nachtr. Bcchst. Naturg. II. p. 153. (1813.) Limosa aegocepha/a, \ ^^^^^^ ^^^^_ ^^^ ^^^ g^ ^ p 30. (18I6.) Limosa Jadreca, ) Limicula melanura, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. III. 250. (1816.) Fedoa tttelauura, Steph., Shaw's Gen. Zool. XII. p. 73. (1824.) Limosa islandica, Brehm, Vög. Deutschl. p. 627. (1831.) Limosa bradiyptera, \ ^^^^^^ ^^^^^^ ^ 3^9 ^^355) Limosa grisea, ) Totanus melannrus, Secb., Hist. Br. B. III. p. 162. (1885.) Limosa, limosa, Ridgw., Pr. U. St. Nat. Mus. ,VIII. p. 356. (1885.) Limosa belgica, Salvad., Elenc. Ucc. It. p. 228. (1886.) Leírása: A vén hím háta szürkés-barna, rozsdavörös és fekete foltokkal ; dereka sötétbarna; felső farkfedői tehérek, a leghosszabb tollak csúcsa fekete ; farka fekete, töve fehér; evezői barnás-feketék, a tollak gerincze fehér, a közbülső eve- zők töve és a másodrendű evezőknek megfelelő fedőtollak csúcsa fehér; szárnya alul szürkés-fehér; alsó szárnyfedői tiszta fehérek; feje, nyaka, begye és oldala rozsdavörös, fejteteje, hosszanti foltokkal, melle és oldala barna szalagokkal ; szeme alatt, torka, hasa közepe és alsó farkfedői fehérek; csőre barnás hússzinű, hegye felé barna; szeme barna, lábai zöldes-szürkék. Hossza k. b. 43, szárnya 21, farka 9, csőre 9, csüdje 6*5 %n. A vén tojó a hímhez hasonlít, de jóval erősebb és nagyobb. Hossza k. b. 48, szárnya 22*5, farka 9-5, csőre 12, csüdje 8 %n. 26 358 Clmvadriiformes. A fiatalok és z'e'nek őszi tollazatban fölül barnák, az egyes tollak sárgás- barnával keskenyen szegettek; fejük, nyakuk, begyük és mellük sárgás árnyalatú fakóbarna; szemük fölött elől, torkuk, hasuk és farkfedöik fehérek; farkuk fekete, töve fehér. A tojásból kikelt fiókák selyemfényű barnás-fakó pelyhekkel borítottak és hátoldalukon nagy fekete foltokkal mustrázottak. Földrajzi elterjedése: Európának és Ázsiának mérsékelt égöve; télen Afrika és Ázsiának déli része. Magyarországban: A megfelelő vizenyős lapályos területeken és tavak men- tén elég gyakori. Télre elköltözik. Totanus. BKCHsr., Orn. Taschb. II. p. 282. (1803.) Typus: Totanus calidris (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Az összes farktollak szalagozottak. a\ Nagyobb; a csőr 5-5— 6 %» ftiscus (358. old.). b\ Kisebb; a csőr 4—4-5 %< calidris (359. old.) b. Csak a középső farktollak szalagozottak, a szélsők fehérek és feketével szegettek; a csőr 3-8—4 % . stagnatilis (360. old). TOTANUS FUSCUS (Linné). Fekete sárfutó. Scolopax fusca, Linné, Syst. Nat. I. p. 243. (1766.) Scolopax atra, Sander, Naturf. XIII. p. 193. (1779.) Scolopax cantabridgiensis, Lath., Gen. Syn. Suppl. I. p. 292. (1787.) Trmga atra, Gmel., Syst. Nat. I p. 673. (1788.) Totanus maotitatus, \ Totanus natans, [ Bechst., Ornth. Taschb. p. 284., 286. (1803.) Totatius fuscus, > Tringa longipes, Leisl., Nachtr., Bechst. Natg. Deutschl. II. p. 189. (1813.) Tringa totaiius, Mey., Vög. Liv. u. Esthl. p. 200. (1815.) Totanus raii, Leach, Syst. Cat. ect. Br. Mus. p. 31. (1816.) Limosa fusca, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 187 (1826.) Erytliroscelus fuscus, Kaup., Natürl. Syst. p. 54. (1829.) Totanus ater, Brehm, Vög. Deutschl. p. 634. (1831.) Eryt/iroscetus oceltatus, Bonap., Compt. Rend. XLIII. p. 596. (1856.) Leírása: Tavaszkor a vén fölül és alul füstös-fekete; háta fehér pettyekkel tarkázott ; evezői sötétbarnák, az első toll gerincze tiszta fehér, a többié többé- kevésbbé füstös-barnával árnyalt; szárnya alul világos-szürke, az egyes tollak töve, alsó szárnyfedői és hónaljtollai fehérek; farka fekete, fehér szalagokkal; csőre feketés-barna, alsó kávájának töve sötétvörös, szeme sötétbarna ; lábai sötét-vörösek. Hossza k. b. 31, szárnya 16, farka 6-5, csőre 55, csűdje 5 %-. A tojó valamivel nagyobb, máskülönben a hímhez hasonlít. Fain. ScoIopHcidae. 359 A fiatalok és vének őszi tollazatban fölül szürkés-barnák, derekuk és szárny- fedő tollaik szegélye fehér; alul tiszta fehérek, nyakuk és begyük oldala szürkés- barnával árnyalt; farkuk szürkés-ljarna, fehérrel szalagozott; csőrük barna, alsó kávájuk töve és lábaik sárgák. Átmeneti tollazatban vagyis a tél végén és a tavasz elején fölül is alul is többé-kevésbbé füstös-fekete tollakkal tarkázottak; ilyenkor csőrük töve és lábaik sötét narancssárgák vagy vörösek. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsia ; télen Dél-Európa, Észak- Afrika és India. Magyarországban átvonulás alkalmával tavaszkor (márczius-április) és őszkor (szeptember-november) fordul elő. TOTANUS CALIDRIS (Linné) Fütyülő sárfutó. „ / . ' \ Linné, Syst. Nat. I. p. 245., 248. 1766.) iicolopax strtata, j Scolopax calidris, Pill. & Mittcrsp., Iter. p. Pos. Sclav. p. 24. (1783.) Totanus calidris, Rechst., Orn. Tasch. II. p. 284. (1803.) Gambetta calidris, Kaup., Natürl. Syst. p. 54. (1829.) Tülanus lit toralis, 1 „ , ^, ^ . > Brehm, Vög. Deutschl. p. 636—637. 1831.) lotüHUs striatus, j Totanus graectis, Brehm, Vogelf. p. 312. (1855.) Tringa calidris, Adams, Ibis 1864. p. 33. Aegialodes calidris, Heine & Rcichen., Nomencl. Mus. Hein. p. 327. (1890.) c Totanus calidris csőre. Leírása: Tavaszkor a vén hiui fölül barna, többé-kevésbbé vörhenyes árnya- lattal és fekete foltokkal; elsőrendű evezői feketék, az első toll gerincze fehér; másodrendű evezői fehérek; harmadrendű evezői barnák, fekete foltokkal; dereka fehér; farka és felső farkfedői fehérek, keskeny fekete szalagokkal; alul a madár fehér, fekete hosszanti foltokkal, melyek nyakán és mellén a legsűrűbbek ; hasa közepe mustrázat nélküli ; csőre sötétbarna, alsó kávájának töve és lábai narancs- sárgák; szeme barna. Hossza k. b 28, szárnya 16 — 17, farka 8, csőre 4 — 4"5, csűdje 4"8 %n A tojó a hímhez hasonlít. Őszkor a fiatalok és vének fölül szürkés-barnák ; szárnyfedötollaik fehérrel és feketével szegettek; derekuk fehér; farkuk és felső farkfedőik fehérek, keskeny fekete szalagokkal; elsőrendű evezőik feketék; másodrendű evezőik fehérek; mel- lük szürkés-barnával árnyalt; torkuk, hasuk és alsó farkfedőik fehérek, utóbbiak fekete hosszanti foltokkal mustrázottak ; csőrük barna, alsó kávájuk töve és lábaik sárgák ; szemük barna. 26* 360 Churadriiíormes. A pelyhes fiókák fölül gyenge sárgás-árnyalatú szürkés-fehérek, fekete csíkok- kal mustrázva ; alul fehérek ; begyükön szürkés-barna fuvalattal. Földrajzi elterjedése: Európa és Ázsiának nyugati része ; télen Afrika és India. Magyarországban mocsaras vidékeken mindenütt közönséges. Költözködő madár, márcziusban érkezik és októberben költözködik délre. TOTANUS STAGNATILIS, Bechst. Tavi sárfutó. Tofanus sfagnatilis, Bechst., Orn. Taschenb. II. p. 292. (1803.) Glottis stagnatilis, Koch, Syst. baier. Zool. p. 306. (1816.) Tota^ms teimirostris, Horsf., Trans. Linn. Soc. XIII. p. 192. (1821.) Trynga guineíta, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 195. (1826.) Iliornis stagnahlis, Kaup., Natürl. Syst. p. 156. (1829.) » Totamis lathami, Gray & Hardw., 111. Ind. Zool. II. pl. 51. (1834.) Glottis horsfieldi, Gray., List. Grall. Br. M. p. 99. (1844.) Totanus horsfieldi, Gray., Gen. B. III. p 573. (1846.) Totamis gracilis, Brehm, Vogelf. p. 313. (1855.) Leírása: Tavaszkor és nyáron a ve'u hím felül világos szürkés-barna, fekete pettyekkel, hosszanti foltokkal és harmadrendű evezőin szalagokkal mustrázva; szárnyfedő tollai barnák ; elsőrendű evezői feketés-barnák, az első toll gerincze fehér; másodrendű evezői barnák; dereka és felső farkfedöi fehérek, utóbbiak közül a leghosszabbak fekete foltokkal vagy szalagokkal vannak ellátva; farka fehér, a szélső tollak fekete szegélylyel, a középsők fekete szalagokkal ; alul az egész madár fehér, nyaka és begye fekete pettyekkel mustrázva ; csőre fekete ; szeme barna; lábai sötét sárgás-zöldek. Hossza k. b. 25, szárnya 13"5 — 14, farka 6"5, csőre 3"8 — 4, csűdje 5 %. A tojó a hímhez hasonlít. A jiatalok és vének őszkor fölül szürkés-barnák, a szárny tollai fehérrel sze- gettek ; derekuk és felső farkfedőik fehérek ; farkuk fehér, a szélső tollak feketé- vel szegettek, a középsők feketével szalagozottak ; csőrük körül és alul tisza fe- hérek ; csőrük fekete ; szemük barna ; lábaik szennyes barnás-zöldek. A pelyhes fiókák a fütyülő sárfutó fiókáihoz hasonlítanak azzal a különbség- gel, hogy hátoldalukon rozsdabarnával élénkebben árnyaltak. Földrajzi elterjedése: Dél-Európa és Ázsiának mérsékelt égöve ; télen Afrika és Dél-Ázsia a hozzá tartozó szigetekkel és Ausztrália. Magyarországban általában véve jóval ritkább a két előbbeni fajnál ; de az ország némely pontjain, mint p. o. Pestmegyének mocsaras területein, a hol egyszersmind költ is, elég gyakori. Költözködő madár ; áprilban érkezik és szeptemberig marad. Fam. Scolopacidae. £61 Glottis. KocH, Syst. bair. Zool. p. 305. (1816.) Typu.s : Glottis nebularms (Gunner). GLOTTIS NEBULARIUS (Gunner). Szürke sárfutó. Scolopax nebularius, Gunn., Leem. Lapp. Beschr. p. 251. (1767.) Scolopax cincracea, \ ^^^^ ^ ^^^ ^^.^ ^^^^^^ ^ p_ 292. (1787.) Scolopax glottis, I Scolopax ca7tescens, Gmcl., Syst. Nat. I. p. 668. (1788.) Totanus glottis, Bechst., Orn. Taschb., II. 287. (1803.) Totanus Jistulans, \ ^^^^^^ ^^^^^^^^ Deutschl. IV. r-. 241., 249. (1809. Totanus griseus, j Tota?ms cliloropus, Mey & Wolf, Taschenb. II. p. 371.(1810.) Limicola glottis, Leach, Syst. Cat. ect. Br. M. p. 32. (1816.) Glottis chloropus, Nilss.. Orn. Suec. II. p. 57. (1821.) Limosa glottis, Steph., Shavv's Gen. Zool. XII. p. 86. (1824.) Limosa tota?ius, Pali., Zoo^r. Rosso-As. II. p. 183. (1826.) Glottis grisea, \ ^^_^^^^^ Deutschl. p. 631. (1831.) Glottis Jistulans, ) Glottis glottoides, Gould, B. Austr, VI. pl. 36. (1844.) Glottis canescens, \ Glottis vigorsii, ' Gray, List. Grall. Br. Mus. p. 99. (1844.) Glottis horsfieldi, I Glottis glottis, Lichts., Nomencl. Av. Mus. Berol. p. 9L (1854.) Glottis albicollis, Brehm, Vogelf. p. 31L (1855.) Tota?ms canescens, Finsch & Hartl. Vög. Ostr. Afr. p. 745. (1870.) Totanus netmlarius, Stejn., Pr. U. St. Nat. Mus. V. p. 37. (1882) Glottis netmlarius, Sharpé, Cat. Br. Mus. XXIV. p. 481. (1896.) Glottis nebularius csőre. Leírása: Tavaszkor cs nyáron köpenye sötét-barna, az egyes tollak szürkés- fakóval szegettek ; dereka és felső farkfedöi fehérek, utóbbiak közül a leghosszab- bak többé-kevésbbé sötét-barna foltokkal mustrázottak ; farka fehér, a szélső tollak sötétbarnával szakadozottan szegettek, a közbülsők szalagozottak, ezen kívül a két középső toll barnás-szürkével árnyalt ; evezői feketés-barnák, az első toll gerincze többé-kevésbbé fehér ; feje és nyakának hátsó része szürkés alapon barnás-fekete hosszanti foltokkal mustrázott ; szeme fölött elől, torka, nyakának mellső része, begye és alul az egész madár tiszta fehér, nyaka és begye többé-kevésbbé feketés- barna hosszanti foltokkal ; csőre sötétbarna, töve világosabb ; szeme barna ; lábai zöldes-szürkék. Hossza k b. 33, szárnya 18-19, farka 85, csőre 5—6, csűdje 5-8—6 %. 36'2 Charadriiformes. A hím és tojó egyforma. A fiatalok és vének őszi tollazatban szürkés-barnák, az egyes tollak fehérrel és sötétbarnával szegettek, gerinczük mentén feketés hosszanti folttal ; derekuk fehér; farkuk fehér, a tavaszi tollazat mustrázata szerint ; alul tiszta fehérek, nyakuk és begyük többé-kevésbbé feketés-barna hosszanti foltokkal iv.ustrázott. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsia ; télen Afrika, India, Ceylon, sőt még Ausztrália is. Magyarországban csak mint átvonuló ösmeretes, tavaszkor leginkább márczius és áprilisban, ó'szkor augusztus végétől októberig fordul elő. Helodromas. Kaup, Natürl. Syst. p. 144. (1829.) Typus: Helodromas ochropus (Linné). HELODROMAS OCHROPUS (Linné) Zöldlábú sárfutó. Tringa ochropus, Linné, Syst. Nat. I. p. 250. (1766.) Totanus ochropus, Temm., Man. d'Orn. p. 420. (1815.) Helodromas ochropus, Kaup., Natürl. Syst. p. 144. (1829.) Totanus leucourus, \ ^ , ,,.. -r^ , ) Brehm, Vög. Deutschl. p. 642^843. (1831.) lotamis rtvatts, ) Actitis ochropus, Blyth., Cat. B. Mus. As. Soc. p, 267. (1849.) Helodromas teucurus, Bonap., Compt. Rend. XLIII. p. 597. (1856.) Rhyacophi/us ochropus, Ridgw., Pr. U. St. N. Mus. III. p. 200. (1880.) Leírása: Fölül szürkés-barna igen csekély zöldes-bronz fénynyel, az egyes tol- lak szélei fehéres pettyekkel mustrázottak ; felsó' farkfedöi fehérek ; farka fehér, a középső tollak barnás-fekete széles szalagokkal ; evezői barnás feketék, a tollak gerincze barna; szárnya alul szürkés-barna; alsó szárnyfedői és hónaljtollai szürkés- barnák keskeny fehér szalagokkal ; nyakának oldala és begye szürkés-barna ; nyaka elöl fehér, szürkés-barna hosszanti foltokkal; szeme fölött elől; torka, melle, hasa és alsó farkfedői fehérek; csőre barnás -fekete, alsó kávájának töve vörhenyes; lábai szürkés-zöldek ; szeme sötét-barna. Tavaszkor és nyáron a hátoldal pettye- zése erősebb ; őszkor és télen gyengébb. Hossza k. b. 23, szárnya 13"5, farka 6, csőre 3"5, csüdje 35 %i. A hím és tojó egyforma. A fiatalok az őszi tollazatú vénekhez hasonlítanak. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsia ; télen Afrika és Dél-Ázsia. Magyarországban átvonuláskor tavaszkor (márczius — ápriUs) és őszkor (szep- tember— október) fordul elő s ilyenkor vizeink körül elég gyakori. Fam. ScolopacMae. 363 Rh3^acophilus. KA.UP, Natürl. Syst. p. 140. (1829.) Typus: Rhyacophilus glareola (Gmel.). KHYACOPHILUS GLAREOLA (Gmel.). Réti sárfutó. Triiiga g/areo/a, Gmel., Syst. Nat. I. p. 677 (1788.) To tanús glareola, Temm., Man. cl'Orn. p. 421. (1815.) Totanus grallatoriiis, Steph., Shaw's Gen. Zool. XII. p. 148. (1824.) Rhyacophilus glareola, Kaup., Natürl. Syst. p. 140. (1829.) Totanus sylvestris, \ Totanus palustris, Brehm, Vög. Deutschl. p. 638.— 640. (1831.) Totanus Kuhlii, ) Actítis glareola, Blyth, Cat. B. Mus. As. Soc. p. 267. (1849.) Rhxnchophilíis (rlareola, ) „ „ t^ , ^^t tit ^r^n /^or^N , , ., \... . Bonap., Comt. Remi. XLIII. p. 597. (1856.) Ahynchophiliis ajfints, ) Leírása : Fölül gyenge bronz tényű barna, nagy fehér pettyekkel ; felső farkfedöi fehérek ; farka fehér, széles fekete szalagokkal ; evezői barnás-feketék, az első toll gerincze fehér, a többié barna ; szárnya alul szürkés-barna ; alsó szárny- fedői és hónalj tollai fehérek, barna szalagozással ; alul a madár fehér, nyaka, melle, oldalai és alsó farkfedöi barna hosszanti foltokkal és pettyekkel többé-kevésbbé mustrázottak ; csőrének tőfele zöldes-barna, csiicsfele fekete ; szeme sötétbarna ; lábai világos olajzöldek. Hossza k. b. 22, szárnya 125, farka 5-5, csőre 28, cstídje 3"5 %t,. A kim és lojo egyforma. Hátoldaluk tavaszi és nyári toUazatban nagyobb-, őszkor és télen kisebb pettyekkel mustrázott. A ^^ít/ítM hátoldalának fehér pettye- zését sárgás-fakó árnyalat borítja; begyük kevésbbé pettyezett, inkább egysziníí szürkés- barna. Földj-ajzi elterjedése: Európa és lígyszólván egész Ázsia. A telet Afrikában, Indiában, a Mollukki és ausztráliai szigeteken tölti Magyarországban a tavaszi és őszi vonulása alkalmával mocsaras helyeken igen közönséges és nagy csapatokban tart(')zkodik, nyáron ritkán található ; állí- tólae költ. 364 Charadrüformes. Tringoides. BoNAP., Sagg. distr. Met. p. 58. (1831.) Typus : Tringoides hypoleucus (Linné). TRINGOIDES HYPOLEUCUS (Linné). Hegyi sárfutó. Iringa hypoleucus, Linné, Syst. Nat. I. p. 250. (1766.) Actitis hypoleucus, Boie, Isis, 1822. p. 649. Totanus hypoleucus. Temm., Man. d'Orn. p. 424. (1815.) Totanus guinetta, Leach, Syst. Cat. ect. B. Mus. p. 30. (1816.) Tringoides hypoleucíis, Bonap., Sagg. Distr. Met. p. 58. (1831.) Actitis cinclus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 648. (1831.) Guinetta hypoleuca, Gray, List. Gen. B. p. 68. (1840.) Actitis megarchinchos, Brehm, Vogelf. p. 314. (1855.) Actitis Schlegeli, Bonap., Compt. Rend. XLIII. p. 597. (1856.) Leírása: Fölül barna, gyenge zöldes fénynyel és fekete hosszanti gerincz- foltokkal ; dereka, felső farkfedöi és középső farktollai a hát színének megfelelők; szélső farktollai fehérek, fekete szalagokkal ; elsőrendű evezői sötétbarnák, a köz- bülső tollak belső zászlajának széle a töfelén fehér ; másodrendű evezői barnák, csúcsuk keskenyen, tövük szélesen fehér, mely utóbbi a másodrendű evezőknek megfelelő fedőtollak fehér csúcsával együtt a szárnyon rézsútos szalagot alkot ; szárnyának apró fedőtollai barnával szalagozottak ; szárnya alul barnás-szürke és fehér ; szemöldíve s alul az egész madár fehér, nyakának oldala és begye barna hosszanti foltokkal ; csőre és szeme sötétbarna ; lábai szürkés-zöldek. Hossza k. b. 18, szárnya 11, farka 6, csőre 2'5, csűdje 2"3 %n. A hím és tojó egyforma ; a fiatalok háta fekete hosszanti foltok helyett, bai- nás-sárga szalagokkal és fekete zigzugos vonalkákkal tarkázott ; máskülönben a vénekhez hasonlítanak. A pelyhes fiókák fölül barnás-szürkék, finom apró fekete pettyekkel, fej köze- pükön és hátukon fekete csíkkal ; alul szürkés-fehérelc Földrajzi elterjedése: Európa és Ázsia ; télen egész Aírika, India, a Molukki szigetek, Új-Guinea, Ausztrália. Magyarországban átvonulás alkalmával tavaszkor és őszkor tavak, lolyók és egyéb vizek mentén mindenütt előfordul, nyáron azonban csakis a magasabb hegy- ségekben, hegyi patakok mellett tartózkodik és költ. Fam. Scolopacidae. 365 Pavoncella. Leach, Syst. Cat. Mamm. etc. B. Br. Mus. p. 29. (1816.) Typus : Pavoncella pugnax (Linné). PAVONCELLA PUGNAX (Linné). Veszekedő sárfutó. Trinsa pugnax, \ ^^^^.^ ^^^ ^ ^ ,,^^ ,51. (1766.) Iringa httorea, ) Tríjiga equesirís, Lath., Ind. Orn. II. p. 730. (1790.) Pavoncella pugnax, Leach, Syst. Cat. cet. Br. M. p. 29. (1816.) Totatius pugnax, Nilss., Orn. Suec. II. p. 71. (1817.) Macheíes pugnax, Cuv., Regn. An. I. p. 190. (1817.) Macketes allicep, \ ^^^^^^ ^ Deutschl. p. 670. (1831.) Macheíes plamceps, \ Philomachíis pugnax, Gray, List. Gen. B. p. 89. (1841 ) Philomachus pugnax indicus, Reichenb., Grall. Tab. LXXII. (1850.) Machelus minor, Brehm, Vogelf. p. 320. (1855.) Leírása: Nászruhdban a vén hím a nyakán elöl és hátul hosszú tollakból gallért visel ; homhjka, szeme körül és arcza duzzadt húsos szemölcsökkel borított. A tollazat színét általánosságban leírni nem lehet, mivel az az egyének szerint igen változó és különböző. Némelyeknél a dísztollak tiszta fehérek, másoknál feketével, barnával, zöldes-kékkel vagy vörhenyessel tarkázottak ; vannak példányok, melyek- nél a gallér hátsó része fehér, mellső része sötétkék, vagy a hátsó rész vörhenyes és a mellső kék ; lehet az egész gallér egyszínű vörösbarna is, vagy vörösbarna kék szalagokkal stb., stb. A hát szine rendesen a gallér színeit is magán viseli. A díszes nászruházat közvetetlen a párzás előtt fejlődik ki, melyet a madár a pár- zási idő után azonnal elveszít. A hím madár méretei a következők : hossza k. b. 30, szárnya 18—19, farka 7, csőre 35, csűdje 45 %n. A vén tojó iolül világos földszínű barna, az egyes tollak közepükön sötét- barnák vagy feketék ; alul a madár fehér, nyaka sötét-barna pettyekkel, a begy és az oldaltollak barnák vagy szürkés-barnák, s e szín leginkább csak akkor látható, ha a tollakat megemeljük, mert minden egyes toll hegyét szélesen fehér szegi, mely a sötét színt részben vagy egészben eltakarja ; csőre és szeme sötétbarna, lábai zöldes-barnák. Hossza k. b. 24, szárnya 15, farka 6-3, csőre 2-8, csüdje 3-7 %. A vén hím nászruháján kívül a vén tojóhoz hasonlít, a melytől csakis a fön- tebbi méreteknek megfelelő nagysága által különbözik. A fiatalok őszkor fölül barnás-feketék, világos barnás-sárga tollszegélyekkel ; fejtetejük sötétbarna, az egyes tollak széle fakó-barna; nyakuk és hasoldaluk fakó bar- nás-sárga; alsó farkfedőik fehérek; csőrük barna; lábaik szürkés-barnák. A hímek nagyok, a tojók kicsinyek. A pelyhes fiókák háta fekete, elszórt rozsdabarna nagyobb foltokkal és apró fehér pettyekkel; fejtetejükön fehéres fakószinüek, fekete csíkokkal; nyakukon és alul világos sárgás- fakószinüek. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa és Közép-Ázsia; télen Afrika és India. Magyarországban a nagy Alföldön közönséges madár ; csapatokban tartóz- kodik. Április második felében érkezik és szeptemberben költözködik el. 366 Charadriiformes. Subfam. Scolopacinae. Szalonkák. A nemek meghatározó táblázata : a. A hüvelykujj hiányzik Calidris (366. old.). b. A hüvelykujj nem hiányzik. a^. A csőr és csüd egyenlő hosszú Liiiionitcs (367. old.). b^. A csőr hosszabb a csűdnél. a'^. A szemek előbbre, a fej oldalának közép vonalára esnek. a-\ A középső ujj karommal együtt hosszabb a csűdnél Arquatclla (368. old,). b^. A középső ujj karommal együtt rövidebb a csűdnél. a*. A csőr keskeny Tringa (369. old.). b^. A csőr széles Limicola (372. old.). b'^. A szemek hátrább, a fej oldalának közép- vonala mögé esnek. c''. A lábszár töve többé-kevésbbé csupasz . Gallinago (372. old.). d^. A lábszár végig tollas Scolopax (375. old.). Calidris. CuviEK, Lcgon Anat. Comp. tab. II. (1800.) Typus: Calidris arenaria (Linné). CALIDRIS ARENARIA (Linnií). Fehér partfutó. Tn'/is:a arciiaiia, 1 -r . , r, ^, t ^ , ^.. . ,^, , Linné, Syst. Nat. I. p. 251, 255. (1766.) Lkaradnus ca/tans, ] Cliaridrius rubidnx, Gmel., Syst. Nat. I. p. 688. (1 788.) Arenaria vulgáris, Bechst., Orn. Taschenb. II. p. 464. (1803.) Arenaria grisea, Bechst., Natur^. Dcutschl., III. p. 368. (1809.) Arenaria calidris, Mcy. & Wolf, Taschenb. II. p. 326. (1810.) Calidris grisea, Mey., Vög. Liv. u. Esthl. p. 177. (1815.) Calidris rubidns, VieilL, N. Dict. d'Hist. Nat. XXX. p. 127. (1819.) Calidris arenaria, Temm., Man. d'Orn. II. p. 524. (1820.) Calidris Iriíigoides, Vieill., Gal. Ois. III. p. 95. (1825.) Trynga tridaclyla, Pali., Zoogr. Rosso-.As. II. p. 198. (1826.) Calidris americana, Brehm, Vög. Deutschl. p. 675. (1831.) Calidris Muelleri, Brehm, Vogelf. p. 318. (1855.) Leírása: A vén őszkor és télen fölül igen világos barnás-szürke; szárnya barnás-fekete, közepén széles fehér szalaggal, melyet a nagy fedőtollak fehér csúcsa alkot; farka fehér, világos barnás-szürke árnyalattal; alul a madár tiszta fehér; csőre és lábai feketék; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 17, szárnya 12, farka 5, csőre 2'3, csűdje 23 '%n. Fam. Scolopacidae. 367 A hím és tojó egyforma. A fiatal őszkor és télen fölül barnás-fekete, fehér pettyekkel; alul tiszta fehér. A váiek nyáron fölül vörhenyes fahéj színűek, az egyes tollak közepükön feketék, széleiken szürkés- fehérek ; fejük, nyakuk és begyük vörhenyes-barna, a tollak közepe fekete ; hasuk és alsó farkfedöik tiszta fehérek. Földrajzi köre nyáron az Északi Sarkkörre, télen úgyszólván mind az öt világrészre kiterjed. Magyai'országban az őszi átvonulás alkalmával a leggyakoribb s ilyenkor többnyire az északi partfutó társaságában található; néha egyes példányokban télen is mutatkozik ; tavaszi vonuláskor ritkán lehet észlelni. Limonites. Kaup, Natürl. Syst. p. 37. (1829.) Typus: Limonites temmincki (Leisl.). A fajok meghatározó táblázata : a. A szélső farktollak tiszta fehérek temmincki (367. old.). b. A szélső farktollak barnás-szürkék minuta (368. old.). LIMONITES TEMMINCKI (Leisl.). Temminck partfutó. Tringa Temminckii, Leisl., Nachr. Bechst. Naturg. Deutschl. II. p. 78. (1812.) Pelidna Temmincki, Steph., Shaw's Gen. Zool. XII. p. 103. (1824.) Calidris Temmi7ickii, Cuv., Regn. An. I. p. 526. (1829.) Leimoniles Temminckii, Kaup, Natürl. Syst. p. 37. (1829.) Schoeniclus temminckii, Gray, List. Grall. Br. M. p. 106. (1844.) Pelidna graciiis, Brehm, Vogelf. I. p. 318. (1855.) Actodromas Temminckii, Bonap., Compt. Rend. XLIII. p. 596. (1856.) Limonites temminckii, Gigl., Ibis, 1865. p. 61. Leírása: Őszkor és télen fölül barnás- szürke, az egyes tollak gerincze többé- kevésbbé fekete; szárnya sötét-barna, az első evező gerincze többé- kevésbbé fehér, a többié barna ; farkának szélső tollai fehérek, a középsők szürkés-barnák ; torka, melle, hasa és alsó farkfedői fehérek ; nyaka és begye barnás-szürke, többé-kevésbbé barna hosszanti foltokkal mustrázva ; csőre fekete ; szeme sötét-barna ; lábai zöldes-barnák. Hossza k. b. 16, szárnya 9—9-5, farka 5, csőre 1-6, csüdje 1-6 %i. A hbn és tojó egymáshoz hasonló. Nyáron a hátoldal tollainak közepe fekete, széle pedig többé-kevésbbé vörhenyes. Földrajzi elterjedése: Nyáron Európának és Ázsiának északi tájai, télen Dél- Európa, Afrika és Ázsiának déli része. Magyarországban csakis őszi és tavaszi vonulásakor fordul elő. 368 Charadriifornies. LIMONITES MINUTA (Leisl.). Törpe partfutó. TriJiga minuta, Leisl., Nachtr. Bechst. Natg. Deutschl. I. p. 74. (1812.) Pelidna minuta, Steph., Shaw's Gen. Zool. XII. p. 105. (1824.) Calidris minuta, Cuv., Régn. An. I p. 526. (1829.) Schoeniclux minuta, Gray, List. Grali., Br. Mus. p. 106. (^1844.) Limonites minuta, Sharpé, Cat. B. Br. Mus. XXIV. p. 538. (1896.) Leírása : Tavaszkor és nyáron fölül rókavörös, az egyes tollak fehéres-szür- kével szegettek, a tollak közepe fekete ; evezői barnás-feketék, a tollak gerincze többé-kevésbbé fehér ; szélső farktollai barnás-szürkék, a középsők barnák és rókavörössel szegettek; alul a madár fehér, nyaka oldalán és begyén vörhenyes árnyalattal és barna hosszanti foltokkal mustrázva; csőre és lábai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 16, szárnya 9 5— 10, farka 5, csőre L9, csüdje L9 lm A kim és íojo egymáshoz hasonlít. Őszkor és télen fölül szürkés-barna, az egyes tollak részben fehéres-szür- kével, részben sárgás-fakó színnel szegettek, a tollak közepe barnás-fekete; torka, begye, melle, hasa és alsó farkfedői fehérek; begye gyenge barnás fuvalattal. Földrajzi elterjedése: Európának és Ázsiának északi része; télen Afrika és India. Magyarországban csak a tavaszi és őszi vonulásán mutatkozik s legtöbbnyire csapatokban vizek mellett szokott tartózkodni. Arquatella. Baikd, B. North Amcr. p. 717. (1858.) Typus : Arquatella maritima (Gmel.). ARQUATELLA MARITIMA (Gmel.). Tengeri partfutó. Tringa maritima, Gmel., Syst. Nat. I. p. 678. (1788,) Tringa tincolniensis, Lath., Ind. Orn. II. p. 734. (1790.) Tringa nigricatis, Montagu, Trans. L. Soc. IV. p. 40. (1796.) Tringa canadensis, Lath., Ind. Orn. Suppl. p. LXV. (1801.) Totaníis 7naritimus, Steph., Shaw's Gen. Zool. XII. p. 146. (1824.) Trynga arc/uateila, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 190. (1826.) Calidris maritima, Cuv., Rcgn. An. I. 525. (1829.) Tringa littoralis, Brehm, Vög Deutschl. p. 652. (1831.) Arquatella maritima, Baird, B. North Am. p. 717. (1858.) Pelidna maritima, Fritsch, Vög. Eur. p. 353. (1870.) Actia marilima, Hein. «& Rcichen., Nomencl. Mus. Hein. p. 329. (1890.) Leírása : Őszkor és télen fölül szürkés-fekete, szárnyfedő tollai világos szür- kével szegettek; elsőrendű evezői feketék, a tollak gerincze többé-kevésbbé fehér; másodrendű evezői fehérek ; a harmadrendűek szürkés-feketék ; feje, nyaka, begye, mellének és hasának oldalai sötét-szürkék ; torka, hasának közepe és alsó farktedői Fam. Scolopcicidae. 369 fehérek; csőre sötét-barna, töve sárgás; szeme barna; lábai szennyes-sárgák. Hossza k. b. 21, szárnya 125 — 13'5, farka 6"5, csőre 2*7 — 38, csüdje 2'2 — 2"4. A hím és tojó egymáshoz hasonlít. A nyári toUazat abban különbözik a télitől, hogy a szürke színt barnás árnya- lat borítja, a hát tollainak közepe fekete, szélei pedig többé-kevésbbé vörhenyesek. Földrajzi elterjedése nyáron Európának és Amerikának legészakibb részére, télen valamivel délebbre a megfelelő mérsékelt égövre esik. Magyarországban e fajt mostanában még nem igen észlelték s úgy látszik csak hébe-korban mint^ ritka téli vendég szokott nálunk megjelenni. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében egyetlen honi példány van, de ennek sem termő- helye, sem lövetésének ideje nincs följegyezve. E példányt Jány Pál a húszas évek körül szerezte a M. N. Múzeumnak. Tringa. Linné, Syst. Nat. I. p. 247. (1766.) Typus : Tringa canutus, Linné. A fajok meghatározó táblázata: a. Nagyobb ; a szárny 15'5 — 165 %n\ a csőr a testhez arányítva rövidebb canutus (369. old.). b. Kisebb; a szárny 11*5 — 13 %n\ a csőr a testhez arányítva nagyobb. ö\ A csőr kevésbbé hajlított, 2*8 — 3'5 % hosszú . alpina (370. old.). b"". A csőr ívben hajlított, 3'5 - 4"3 %i hosszú . . subarqiiata (371. old.). TRINGA CANUTUS, Linné. Izlandi partfutó. Linné, Syst. Nat. I. p. 2.51 — 252. (^1766.) Tringa caimtiis, \ Tringa ca/idris, j Tringa ausi ralis, Tringa naevia, Iringa grisea, j ^'"^^■'- ^^>-^^- ^at- I- P- 679., 681., 682. (1788.) Tringa islandica. ] Tringa ferruginea, Mcy. & Wolf, Taschenl)., p. 395. (1810.) Tringa rnfa, Wils., Am. Orn. VII. p. 43. 1813.) Trynga naevia, \ Trynga canutus, | Pali., Zoour. Rosso-As. II. ]). 192., 197., 202. (1826.) Tringa calidris, ) Calidris islatidica, Less., Traite d'Orn. p. 558. (1831.) Canutus islandicus, \ ^ ^ . ; Brehm, Vög. Deutschl. p. 654 — 655. (1831.) Lanutus cmereus, \ Calidris canutus, Gould, B. Eur. IV. pl. 324. (1837.) Canutus rufescens, Brehm, Naumannia, 1855. p. 292. •J'O Chaiadiiifovmes. Leírása: A ven téli tollazatban fölül egyszínű világos liamúszürke, csak dere- kán látható csekély sötét szalagozás; telsö farkfedöi fehérek'; farka szürke, az egyes tollak fehérrel szegettek; evezői feketék, a tollak gerincze fehér; alul a madár fehér, begyén szürkés árnyalattal; nyaka, begye, mellének- és hasának oldala szürkés- barna foltokkal mustrázott; csőre és lábai feketék; szeme barna. Hossza k. b. 26, szárnya 16, farka 6"5, csőre 3-6, csűdje 3 %. A hím és tojó egymáshoz hasonló. A fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, de hátuk nem egyszinü, a mennyiben az egyes tollak fekete és fehér keskeny szalagokkal szegettek. A vének nyári tollazatban fölül feketével, vörhenyes-barnával és némileg szürkével is tarkázottak; szemöldívük, fejüknek oldala, nyakuk, begyük, mellük és hasuk egyszintí téglavörös; hasuk közepe és alsó farkfedöik fehérek. Föld?-ajzi köre nyáron az Északi Sarkkörre, télen mind az öt világrészre kiterjed. Magyarországban csakis átvonuláskor fordul elő és úgy látszik igen ritka. Elő- fordulásáról alig van egy-két hiteles följegyzésünk. Gaal Gaszton úr Lellén, a Balaton mellett 1895 szeptember 14-én két példányt lőtt s ezeket annak idején szives volt nekem is bemutatni. A Magyar Nemzeti Múzeumban nincs honi példány. TRINGA ALPINA, Linné. Északi partfutó. Tringa alpi na, Linné, Syst. Nat. I. p. 249. (1766.) Numeniiis variábilis, Bechst., Naturg. Dcutschl. IV. p. 141. (1809.) Tringa variábilis, Mey. & Wolf, Taschenb., II. p. 397. (1810.) Tringa cinclus, Leach, Syst. Cat. ect. Br. Mus. p. 30. (1816.) Pelidna variábilis, Steph., Shaw's Gen. Zool. XII. p. 98. (1824.) Scolopax alpina. Pali , Zoogr. Rosso-As. II. p. 175. (1826.) Pelidna alpina, \ Pelidna Sc/n?izii, \ Brehni. Vog. Deutschl. p. 661., 663. (1831.) Pelidna calidris, I Tringa Schinzii, Naum., Vög. Deutschl. VII. p. 453. (1834.) Pelidna cinclus, Bonap., Comp. L. B. Eur. et. N. Am. p. 50. (1838.) Tringa cinclus minor, Schleg., Rev., Crit. p. LXXXIX. (1844,) Schochiclus schitizii, Heine & Reichen., Nomencl. Mus. Hein. p. 329. (1890.) Pelidna schinzii, Sharpé, Handb. Br. B. III. p. 330. (1896.) Leírása: Tavaszkor és nyáron a vén feje és háta rozsdavörös, fekete foltok- kal ; evezői feketék, a tollak gerincze többé-kevésbbé fehér ; nyaka és begye szür- kés-fehér, sötét-barna hosszanti foltokkal; melle fekete; hasának közepe, oldala és alsó farkfedői fehérek; farka barnás- szürke, az egyes tollak fehérrel szegettek, a két középső toll sötét-barna, vörhenyes szegessel ; csőre és lábai feketék, szeme barna. Hossza k. b. 19, szárnya 11 — 115, farka 5, csőre 2"8 3'5, csűdje 2 1 '/m. A hítn és tojó egyforma. Őszkor és télen a vén fölül barnás-szürke, az egyes tollak gerinczük mentén többé-kevésbbé feketések; alul az egész madár tiszta fehér, begye szürkés árnya- lattal és kevés barnás foltokkal. A fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, de hátoldaluknak tollai többé-kevésbbé vörhenyes- fakó színnel szegettek ; begyük sárgás-barnával árnyalt ; hasuk pedig többé-kevésbbé sötét-barna foltokkal mustrázott. Fnm. ScoIopHCÍdae. "^'^ Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsia; télen Európában és Afri- kában a P^üldközi-, Ázsiában az Indiai-tenger partvidékei Magyarországban őszkor (szeptember - október) és tavaszkor (április — május) nagy csapatokban szokott átvonulása alkalmával tavaink mellett megtelepedni. TRINGA SUBARQUATA (Gülo). Vörhenyes partfutó. Scúlopax mbarqnala, Gülden^., Nov. Comm. Pctr. XIX. p. 471. (1774.) Scolopax africana, \ ^^^^^,^ ,.^,^^ j,^^_ j j_ ^^^ ^^.gg^ Scolopax pygmaea, ) Numenius africanus, \ ^^^^^ j^^^, ^^^ „ ^^ 7i-,_7i3. (17 90.) Nuiiienius pygmaetts, f i\'/imeui7ís subarquata, Bechst., Orii. Taschlx, II. i>. 276. (1803.) Numenius pusillus, Bechst. Natg. Vög. Deutschl. III. p. 152. (1809.) Nnmenius fernigineus, Mey. & Wolf, Taschb. II. p. 356. (1810.) Iriiiga subarquata, Temm., Man. d'Orn. p. 393. (1815.) 7 ringa pygmaea, Lcach, Syst. Cat. Mann. ect. B. M. p. 30. (1816.) Erolia variegata, VieilL, Analyse p. 55. (1816.) Falcineilu.f pygmaei/i, Cuv. Régn. An. I. p. 486. (1817.) Pelidna subarquala, Steph.. Shaw's Gen. Zool. XII. p. 96. (1824.) Aerolia varia, Vieill., Gal. Ois. II. p. 231. (1825.) Trynga falcinella, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 188. (1826.) Ancylocheilus sjibarquattis, Kaup., Natúr. Syst. p. 50. (1829.) Falcinellus airsorius, Temm., Pl. Col. V. \A. 510. (1830.) Pelidna macrorhynchos, Brehm, Vög. Deutschl. p. 658. (1831.) Falcinellus Cuvieri, Bonap., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 50. (1838.) Schoeniclus chinensis, Gray, List. Grall. Br. Mus. p. 104. (1844.) Pelidna arquaia, Brchm, Vogelf. p. 316. (1855.) Leírása: Tavaszkor és nyáron a vén fejteteje és háta fekete, vörösbarna fol- tokkal; felső farkfedöi fehérek, fekete és vörhenyes foltokkal ; evezői feketék, a tollak gerincze többé-kevésbbé fehér ; szárnyfedő tollai barnák; farka szürkés-barna, a tollak gerincze fehér; fejének oldala, torka, nyaka, begye, melle és hasa sötét tégla- vörös; alsó farkfedői szintén téglavörösek, de fehérrel szegettek s többé-kevésbbé sötét-barna foltokkal mustrázottak ; csőre és lábai feketék; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 21, szárnya 12-5, farka 5-5, csőre SS— 4-3, csüdje 28 %. Őszkor és télen a vén fölül sötétbarna, barnás-szürke tollszegéssel; felső fark- fedői fehérek ; alul tiszta fehér, begye szürkés árnyalatú és barnás hosszanti foltok- kal mustrázott. A fiatalok őszkor és télen a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, de begyük sárgás-barnával árnyalt, barnás hosszanti foltok nélkül; tavaszkor fölül feketével, szürkével és vörhenyes-fakóval tarkázottak; alul többé-kevésbbé vörhenyesek s az egyes tollak fehérrel szegettek. Földrajzi elterjedése: Nyáron az északi Sarkkör; télen Afrika, India és Ausztrália. Magyarországban őszkor (szeptember— október) és tavaszkor (április— május) nagy csapatokban szokott átvonulni s ilyenkor vizeink mellett igen közönséges. 372 Chaiadriiformes. Limicola. KocH, Syst. baier. Zool. p. 316. (1816.) Typus : Limicola platyrhyncha (Temm.). LIMICOLA PLATYRHYNCHA (Temm.). Szélescsőrű partfutó. Tri/iga platyrhyncha, Temm., Man. d'Orn. p. 398. (1815.) Limicola pygtnaea, Koch, Syst. baier. Zool. p. 316. (1816.) Tringa eloroides, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXXIV. p. 463. (1819.) Tringa pygmaea, Savi, Orn. Tosc. II. p. 291. (1829.) Pelidna plalyrhyncha, Brehm, Vög. Deutschl. p. 659. (1831.) Limicola platyrhyncha, Gray, List Grall. Br. M. p. 107. (1844.) Limicola sibirica, Dresser, Proc. Zool. Soc. 1876. p. 674. Leírása: Fejteteje fekete, két fehér keskeny csíkkal; háta fekete, részint fehér, részint vörhenyes-fakó keskeny tollszegélyekkel; evezői sötétbarnák; a tollak gerincze fehér; szárnyfedő tollai szürkés-barnák, az egyes tollak fehéres-szürkével szegettek; nyaka, begye és oldala fehér alapon, rozsdaszínbe árnyalódó barna hosszanti foltokkal; melle, hasa és alsó farkfedöi tiszta fehérek; csőre sötétbarna, tövénél valamivel világosabb; szeme barna; lábai szürkés-feketék. Hossza k. b. 18, szárnya 10'5, farka 4"5, csőre 2'8 — 3*4, csűdje \'9 %. A hím és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbinak csőre nagyobb és erösebb. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Észak-Ázsia ; télen a Földközi- és Vörös-tenger partvidékei; India és az Indiai-oczeán szigetei. Magyarországban csakis átvonulásának idejében, őszkor és tavaszkor fordul elő s ilyenkor is elég ritka. Gallinago. Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. Mus. p. SOT (1816.) Typus : Gallinago major (Gmel.). A fajok meghatározó táblázata : a. Nagyobb; a szárny 12 "^n-nél hosszabb. a^. A négy szélső farktoU tiszta fehér, melyeknek tőfele többnyire feketével szalagozott; a fark- tollak száma 16 major (373. old.). /^\ A négy szélső farktoll vörhenyes, feketével végig szalagozott ; a farktollak száma rende- sen 14 gallinago (373. old.). b. Kisebb; a szárny k. b. 1 1 "^íi gallinnla (375. old.). Fcim. Scolopacidae. zJ GALLINAGO MAJOR (Gmel.). . Nagy sárszalonka. Scolopax major, Gmel., Syst. Nat. I. p. 661. (1788.) Galliiiago major, Leach., Syst. Cat. ect. Br. Mus. p. 31. (1816.) Scolopax palnsiris. Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 173. (1826.) Tehnatias major, \ ^^^^^^ ^„^ Deutschl. p. 61.5-616. (1831.) Tclmatiasmsona, ) Gallinago montagui, Bonap., Comp. List. B. Eur. et. N. Am. p. 52. (1838.) Ascalopax ?najor, Rey. & Blas., Wirh. Eur. p. 216. (1840.) Telmatias brachyptera, \ ^ ^ ,r ,r or>r iok[;\ -'■^ \ Brehm. Vogelí. p. 30.5. (1855.) Telmatias uligmosa, ) Leírása: Fejteteje fekete, az egyes tollak többé-kevésbbé vörhenyes-fakó szinű foltokkal, fejközepén világos fakó csíkkal ; háta fekete, többé-kevésbbé vör- henyes fakó színnel mustrálva, a tollak legnagyobb része világos fakó széles sze- gessel; szárnya feketés-barna, vörhenyes-fakóval, feketével és fehérrel mustrázva; a nagy fedó'tollak fehér csúcsa a szárnyon rézsútos szalagot alkot; evezői sötét- barnák; felső farkfedői vörhenyes-fakó színűek, rendetlen fekete szalagozással; szélső farktollai fehérek, tövükön fekete foltokkal vagy rendetlen szalagozással ; középső farktollainak töfele fekete, csúcsfele vörhenyes, egy-két fekete szalaggal, a tollak hegye fehér; alul a madár fehér, nyaka, begye és alsó farkfedői világos-fakó színnel árnyaltak és barna hosszanti foltokkal és szögben megtört szalagokkal mus- trázottak, hasának közepe mustrázat nélküli tiszta fehér ; élő korában csőrének tőfele barnás-hússzinű, csúcsfele fekete; lábai szürkés-zöldek; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 29, szárnya 135 — 14, farka 6, csőre 6—6-5, csűdje 35 %<,. A hím és tojó egyforma. A fiatalok általában véve vörhenyesebbek, hátoldaluk mustrázata kevésbbé határozott, lévén a világos toUszegélyek többé-kevésbbé elmosódottak. Földrajzi elterjedése: Észak-Európa és Szibériának észak-nyugati része; télen Afrika. Magyarországban csakis mint átvonuló madár ösmeretes ; tavaszkor április- ban és május első felében, őszkor leginkább szeptemberben s október első felé- ben fordul elő. GALLINAGO GALLINAGO (Linné). Közép sárszalonka. Scolopax gallinago, Linné, Syst. Nat. I. p. 244. (1766.) Scolopax coelestis, Frenzel, Beschr. Vög. u. Eier Wittenb. p. 58. (1801.) Gallinago média, Leach, Syst. Cat. Man. etc. Br. Mus. p. 30. (1816.) Scolopax sakhalina, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. III. p. 359. (1816.) Scolopax Brehmi, Kaup, Isis, 1823. p. 1147. Scolopax sabitiii, Vig., Trans. Linn. Soc. XIV. p. 557. (1825.) Telmatias gallinago, Boie, Isis, 1826. p. 979. PelorycJms Brehmi, \ ^^^^^^ ^^^„^.^ ^^^^^ ^ ^^^ ^^_^ ^^g^^^^ EnaliKs Sabinit, ] 27 374 Charadriiformes. Brehm, Vogelf. p. 306—307. (1855.) Telmatias faeroeensis, Telmatias Brchmii, Telmatias stagnatilis, J Brehm, Vög. Deutschl. p. 617 — 621. (1831.) Telmatias septentrionalis, í Telmatias peregriiia, \ Gallinago scolopacÍ7ia, Bonap., Comp. List B. Eur. & N. Am. p. 52. (1838.) Scolopax peregrina, Temm., Man. d'Orn. IV. p. 435. (1840.) Ascalopax Sabinii, 1 ^, „ ^, „,. , ^ , „. / Kev. & Blas, Wirb. Eur. p. 216. 1840.1 Ascalopax galhfiago ) ' Gallittago sakkaliiia, \ ^ ^ n ,?■ i. 1 ( Gray, Gen. B. III. p. 583. (1846. (jralhnago burka, j Gallinago gallÍ7iago, Lichst., Nomencl. Av. Mus. Berol. p. 93. (1854.) Telmatias robusta, Telmatias salicaria, Telmatias Petényi, Telmatias lacustris, Telmatias brachypus, Gallinago migratoria, Gallinago brachypns, Gallinago peregrijia, Gallinago robusta, r- jT 75 - - • ? Brehm, Naumannia, 1855. p. 291. Gallinago Fetenyt j ' ' Gallinago septentrionalis Gallinago faeroeensis, Gallinago lacustris, Gallinago vulgáris, Dubois, Pl. Col. Ois. Belg. pl. 182. (1858.) Gallinago russata, Gould, B. Gr. Br. IV. pl. 79. (1863.) Gallittago coelestis, Dresser, B. Eur. VII. p. 641. \ 1880.) Gallinago scolopacina var. Brchmi, Frivaldszky, Av. Hung. p. 149. (1891.) Leírása: Hasonlít a nagy sárszalonkához, a melytől lényegesen a következőkben tér el : termete amazénál valamivel kisebb, csőre azonban sokkal hosszabb ; szárnyán hiányzanak a nagy fehér foltok és a széles rézsuntos feliér szalag; első evezőjének külső zászlaja fehér; farka vörhenyes, az egyes tollak töve fekete, csúcsa fehér, a csúcs mögött és közepén hullámos szalaggal, a szélső toll fakó, négy rendes szalaggal. Hossza k. b. 27 — 28, szárnya 12'5 — 13, farka 6*5, csőre 7 — 7"5, csíídje 3 %i. A hím és tojó egyforma. A fiatalok a vénekhez hasonlítanak, de egész hasoldalukat vörhenyes-fakó árnyalat borítja. A tojásból kikelt fiókákat vörös-barna pelyhek födik ; hátoldalukon fekete foltokkal, szemük alatt fehér és fekete csíkkal, torkukon fekete folttal, begyükön fekete örvvel mustrázottak. Földrajzi elterjedése : Európa, Ázsiának északi és mérsékelt égöve; télen Észak- Afrika és India. Magyarországban átvonulás alkalmával tavaszkor (márcziusban, áprilisban) és őszkor (szeptemberben) vizenyős réteken és mocsaras helyeken nagy csapatokban szokott megjelenni. Alkalmas helyeken egyes példányokban megtelepszik és költ. Fuin. Scolojjacidae. 375 GALLINAGO GALLINULA (Linné). Kis sárszalonka. Scolopax galliiiiila, Linné, Syst. Nat. I. p. 1244. (1766.) Scolopax stagnatUis^X ^^^^^^ ^ ^^^^ X^^^,,,c\yl. IV. p. 623-624. (1809.) ocolopax minor, J Galliiiago mi7nma, Leach, Syst. Cat. ect. Br. M. p. 31. (1816.) Limnocryptes galümda, Kaup, Natürl. Syst. p. 118. il829.) fliilolitnnos gallinnla, \ Fliilolimnos stagttatilis, > Rrehm, Yög. Deutschl. p. 623 — 624. (1831.) Philűlinuios minő?-, ) Galliiiago gallhmla, Bonap., Comp. List. B. Eur. & N. Am. p. 52. (1838.) Ascalűpax galliiiula, Key. & Blas., Wirb. Eur. p. 216. (1840.) Leírása : Fejteteje fekete, oldalt fakó árnyalatú fehér széles csíkkal, melynek közepét a szemek fölött keskeny fekete csík hosszában ketté szeli ; háta fekete, nagyob- bára zöld zománczczal, vörhenyes foltokkal, fehér- és fakószinű hosszanti foltokkal nuistrázva; evezó'i sötétbarnák; farktollai szürkés-barnák, vörhenyes és szürkés-fakó szegessel; csőrétől szeméig és szeme alatt barna csíkkal; nyaka, begye és mellének felső része fakó árnyalatú fehér, barna hosszanti foltokkal ; mellének alsó része, hasa és alsó farkfedöi fehérele, utóbbiak többé-kevésbbé barna hosszanti foltokkal és fakó szegessel mustrázottak; csőre barna, felső kávájának gerincze a tő felén barnás- hússzinű; szeme sötétbarna; lábai világos olajzöldek. Hossza k. b. 19, szárnya 11, farka 5'5, csőre 3'8 — 4'2, csűdje 2*2 %. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése: Európának és Ázsiának északi része; télen Dél-Európa és Dél-Ázsia. Magyarországban csakis átvonuláskor, tavaszszal és őszszel fordul elő; mocsa- ras helyeken tartózkodik. Vonulásának ideje tavaszkor főképen márczius, őszkor szeptember, október és november. Scolopax. Linné, Syst. Nat. I. p. 242. (1766.' Typus : Scolopax riLstictUa, Linné. SCOLOPAX RUSTICULA, Linné. Erdei szalonka. Scolopax rusticola, Linné, Syst. Nat. I. p. 243. (1766.) Scolopax vulgáris, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. III. p. 673. (1816.) Scolopax major, Leach, Syst. Cat. ect. Br. Mus. p. 31. (1816.) Rusticola europaea, Less., Traité d'Orn. j). 555. (1831.) Scolopax piuelorum, 1 ,, , ,, ^ „ / ^ , , . Brehm, Vög. Deutschl. p. 613—614. (1831.) ■Scolopax sylvestris, \ Scolopax ruslicula, Naumann, Naturg. Vög. Deutschl. VIII. p. 361. (1837.) Scolopax indicus, Hodgs., Journ. As. S. Beng. VI. p. 490. (1837.) Scolopax torquata, Brehm, Vogelf. p. 304. 1^1855.) 27- 376 Charadriifotmes. Leírása: A vén homloka a szemekig világos barnás-szürke, elöl a csőr omló- jának tövénél barna folttal ; fejtetejének hátsó része, vagyis a szemektől a nyak- szirtig, világos fakó alapon négy széles fekete szalaggal, s ezeknek szélei többé- kevésbbé vörhenyesbe árnyalódik; csőrétől szeméig és szeme alatt barnás-fekete szalag látható; háta rókavörös alapon sötétbarna zigzugos vonalkákkal, nagy fekete, kisebb szürke és fehéres-fakó foltokkal mustrázott ; evezői sötétbarnák, a tollak külső zászlaja fakó rókavörös háromszögű foltokkal, az első evező külső zászlajának széle fehéres-fakószintí; farka fekete, a tollak csúcsa szürke, külső zászlajuk rókavörös háromszögű foltokkal vagy csipkés rajzolatokkal; torka fehér, nyaka, begye, melle, hasa és alsó farkfedői világos fakószinűek, barna hullámos szalagokkal sűrűn mustrázva; begyének mindkét oldalán rókavörös árnyalatú hosszú folttal; csőre barna, szeme sötétbarna; lábai világos szürkés-barnák. A hím cs /(?/'(?' egymáshoz hasonlít, az előbbinek termete nagyobb, csőre rövidebb, az utóbbinak termete kisebb, csőre hosszabb. A hím. hossza k. b. 36, szárnya 19'5, farka 9, csőre 7, csűdje 4 %<.. A tojó hossza k. b. 35, szárnya 19, farka 9'5, csőre 7 •5— 8, csűdje 3-8 %». A fiatalok abban különböznek a vénektől, hogy első evezőjüknek széle nem egyszínű, hanem úgy mint a többi liáromszögű foltokkal mustrázott. A pelyhes fiókák hátoldala rókavörös, nagy hamuszürke foltokkal mustrázva; fejtetejüknek mellső része, fejüknek oldala és torkuk fehéres-fakószinü, homlokuk közepén s csőrük tövétől a szemig fekete csíkkal; hasoldaluk világos fakószinű, itt-ott rozsdás árnyalattal. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa és Észak-Ázsia; télen Dél-Európa és Dél-Azsia. Leginkább az északi tájakon, de a mérsékelt égöv magas hegységeiben is költ. Magyarországban tavaszkor márcziusban, őszkor októberben és novemberben szokott átvonulni, egyes példányokban alkalmas helyeken át telel. Magas hegy- ségeinkben pedig nyáron is szórványosan előfordul és költ. Fa,m. Flmlaroijodidae. ^^ * IV. Család. Fam. Phalaropodidae. Víztaposófélék. Phalaropus. Ikiss., Orn. VI. p. 12. (1760.) Typus: Fhalaropns kyperborcus (Linné). PHALAROPUS HYPKRBOREUS (Linné). víztaposó. Tringa lobata, \ ^.^^^^^ ^^.^^ ^^.^^ j ^^ .,^,^ ^^^^^^ Trtnga hyperborea, \ Phalaropus hyperborei/s, Tunst., Orn. Brit. \>. 3. Í1771.) Tringa fusca, Gmel.. Syst. Nat. I. p. 675. (1788.'^ Phalaropus fuscus. Lath., Ind. Orn. II. p. 776. (1790. í Phalaropus vulgáris, Bcchst., Orn. Taschenb., II. p. 317. (1803.) Phalaropus cinereus, Mey & Wolf, Taschenb. II. p. 417. (1810.) Lobipes hyperboretis, Steph., Shaw's Gen. Zool. XII. p. 169. (1824.) Phalaropus ruficollis, \ j^^^,^ ^ooar. Rosso-As. j). 203-204. (1826.) Phalaropus cmerasceiis, ) Phalaropus angustirostris, Naumann, Vög. Dcutschl. VIII. p. 240. (1836.) Phalaropus lobipes, Key. & Blas., Wirbelth. Eur. p. 212. 1840.) Phalaropus lobaius, Salvad., Faun. Ital. Ucc. p. 210. (1871.i Lobipes lobatus, Baird, Brew. & Ridaw., Watcr- B. N. .\m. I. p. 330. (1884.) Leírása : Tavaszkor a vén fölül áötét palaszürke, köpenyének mindkét olda- lán világos barnás-sárga széles csíkkal; evezői szürkés-feketék, a tollak gerincze fehér; a szárny nagy fedő tollainak csúcsa fehér, a mi a szárnyon rézsuntos sza- lagot alkot ; farka szürkés-barna ; kantárrésze és szeme alatt palaszürke ; torka fehér ; nyakának oldala a nyakszirttöl kezdve lefelé rozsdavörös, nyaka elöl, begye és mellének oldala barnás-szürke ; mellének közepe, hasa és alsó farkfedöi fehérek ; csőre fekete, szeme sötétbarna; lábai kékes szürkék. Hossza k. b. 18, szárnya lO'S, farka 55, csőre 23, csüdje 2 %n. A him és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi valamivel élénkebben színezett. A fiatalok és vének téli toUazatban sötét barnás-szürkék, sárgás-fakó liosz- szanti foltokkal a hátukon és széles fehér haránt szalaggal a szárnyukon ; szemük mögött sötét hosszú folttal; homlokuk, szemöldívük, nyakuk oldalt és elöl, begyük, mellük, hasuk és alsó farkfedöik fehérek. Földrajzi elterjedése : Az Észak-Sarkkör, az 55"-tól fölfelé, a nyugati féltekén a 73^-ig, a keleti féltekén följebb, a meddig csak szárazföld van. A víztaposó az 55''-on alul nem igen költ. Télen Amerikában a tengerpart mentén Közép- Amerikáig, Európában a Közép-Tengerig, Ázsiában Japánba, Khinába s a Malai szigetekig vonul ; a nyugati féltekén szárazföldi útirányában pedig Perzsiáig és Észak-Indiáig költözködik. 378 Charadriiformes. Magyaroiszágbaii a tavaszi és őszi vonuláskor rendesen április és szeptember hónapokban fordul elö. Magyarországban való előfordulását Csató János fedezte föl 1851. június 7-én Drassó határában, Erdélyben. Ez különben is rendkívüli jelenségnek látszik, mivel június 7-e már jóval túl esik a madár vonulásának idején, ámbár Csató János gyűjteményében levó' második példány, melyet Konczán ló'tt, még későbbi. E példányt ugyanis Csató 1870 július 15-én lőtte. A Magyar Nemzeti Múzeumban a következő példányok őriztetnek : 1 c? Velenczei-tó, 1887. április 25. (Chernél). 3 juv. Velenczei-tó, 1900. szeptember (Chernél). 1 ad. Velenczei-tó, 1900. szeptember (Meszlényj 1 9 Velenczei-tó, 1900. szeptember 25. (Madarász). Xll. Rend. ORDO LARIFORMES. Sirályalakúak. Anatómiai, fejlődéstani és biológiai szempontból c rend sokkal közelebbi rokonságban áll a lilealakúakkal {Charadiüfonncs), mint a külsejükre annyira hasonló viharmadarakkal {Procellarnfonnes), bár tagjai külső forma tekintetében az előbbiek- től nagyon is lényegesen különböznek. E rend jellemei közül, melyeket H. Sauuders — ezen csoport elismert tekin- télye — összegezett (Cat. B. Br. Mus XXV. p. 3, 1896), a következőket soroljuk fel: Az ínycsont hasadt {schiaognathns) ; az orrcsont mellső széle villásan elágazó {schisorhinai); a nyakcsigolyák száma 15; a mellső ujjakat tökéletes úszóhártya köti össze; az elsőrendű evezők száma 10; a másodrendíi evezők közül az ötödik hiányzik (úgynevezett aquintocubital szárny); a kormánytollak száma 12; a fartő- mirigy tollkoszorús. A sirályalakúak édesvizeken és tengeren tartózkodnak, s mint ilyenek kitartó és jó repülők ; vizi állatokból, főleg pedig halakból táplálkoznak ; sziklákon, földön vagy a vizeken elterülő növényzeten, egyenkint és kolóniákban fészkelnek ; fészkük silány szerkezetű, vagy egyáltalán nincs is fészkük, hanem tojásaikat a puszta földre rakják; rendszerint három tojást tojnak, melyek színre és mustrá- zatra a lilealakúakéhoz hasonlítanak, alakra azonban eltérnek azoktól, a mennyiben kevésbbé körteformájúak. A fiókák a tojásból kikelve sűrű pelyhekkel borítottak s pár nap alatt a fészket elhagyva futni képesek. E rendet, melynek földrajzi köre az egész föld kerekségére kiterjed, két családra osztják: Laridae és Stercorariidac. Az első magában foglalja a halász- kákát és a sirályokat, előbbieknél a felső és alsó káva egyenlő hosszú (paragnathus), utóbbiaknál a felső káva hosszabb az alsónál s a felső hegye az alsó hegyére kam- póban hajlik (epignathus)\ a második család egyedül egyetlen csoportot az úgy- nevezett halfarkasféléket tartalmazza; s ezeknek legfőbb ismertető jele a csőr tőfelét borító viaszhártya, mely a sirályféléknél egyáltalán hiányzik. 28 380 Lariíormes. ____^ I. Család. Fam. Laridae. Sirályfélék. Az alcsaládok meghatározó táblázata : a. A csőr inkább nyúlánk, egyenes, a felső és alsó káva egyenlő hosszú; a fark többé-kevésbbé villás Sterninae (380. old. b. A csőr inkább vaskos, a felső káva hegye az alsó káva hegyére kampóban hajlik; a fark egyenesen levágott Larinae (390. old.). Subfam. Sierninae. Halásskák. A nemek meghatározó táblázata : a. A fark erősen villás, a szélső tollak hegyes csúcs- ban végződnek. a\ A fark jóval rövidebb a szárny fél hosszánál. a' A csüd k. b. egyenlő hosszú a középső ujjal karommal együtt ; a szárny k. b. 40 %>. Hydropro^rrnt' (380. old.). b'-. A csűd hosszabb a középső ujjnál karom- mal együtt; a szárny k. b. 31 % Gelochelidon (382. old.). /;'. A fark alig r<)videbb a szárny fél hosszánál, sőt többnyire hosszabb ; a csüd rövidebi) a középső ujjnál karommal együtt Stcnia (383. old.) /;. A fark gyengén villás, a szélső tollak tompa csúcs- ban végződnek Hydrocliclidon (387. old.). Hydroprogne. Kai-p, Natürl. Syst. p 91. (1829.) Typus: Hydroprogne caspia (Pali,.). HYDROPROGNE CASPIA (Páll.). Nagy halászka. Síerna íschegrava, Lepechin, Nov. Comm. Petr. XIV. p. 500. (1770.) S/erna caspia, Pali., Nov. Comm. Petr. XIV. p. 582. (1770.) Lan/s- atricilla, Gmel., Nov. Comm. Petr. XV. p. 478. (1771.) Stcnia caspia, .Si)arrm., Mus. Carls. (1 788.) Fam. Laridae. 381 Sierna megarkynclios, Wolf & Mey., Vög. Deutschl. II. p. 33. (1805.) Thalasseus caspiiis, Boie, Isis, 1822. p. 563. S/erna Schíl/i/ig/, Brchm, Lehrlx Eur. Vög. p. 681. (1824.) Hydroprogne caspiű, Kaup., Natüii. Syst. p. 91. (1829.) Sylochelidoji baltica, j Sylochelidou caspia, Biehm, Vög. Deutschl. i). 769—770. (1831.) Sylochelidon Schillingig j Helopus caspius, Wagl., Isis, 1832. p. 1224. Thalassites melanotis, S\v., B. W.-Afr. p. 253. (1837.) Svlochelido/i melanotis, In- t • io^, i o/: ; Boie, Isis, 1844. p. 186. Sylochelidon macrorliynclta, ) Hydroprogne Caspia Csoro. Leírása: Nászruhában a vcii Jiúit homloka, fejteteje és nyakszirtje zöldesbe fénylő fekete; fejének oldala, torka, nyakának mellső része, begye, s alul az egész madár tiszta hófehér; hátoldala világos gyöngyházszürke; evezőinek külső zászlaja selyemfényű ezüstszürke, belső zászlaja sötét-szürke, a tollak gerincze fehér ; farka fölül fehéres-hamuszürke, alul fehér ; csőre vérvörös, hegye néha barnába árnya- lódik ; lábai feketék ; szeme sötétbarna. Hossza (csőre hegyétől farka végéig) k. b. 55, szárnya 40 — 42, farka 16, csőre (a homloktól) 7, csíídje 4'2 %i, A tojó valamivel kisebb, máskülönben a hímhez hasonlít. Téli toUazatban a vének fekete fejtetejét és nyakszirtjét fehér hosszanti fol- tok mustrázzák ; csőrük sárgás-piros ; lábaik feketék; hátoldaluk világos gyöngyház- szürke ; hasoldaluk tiszta fehér. A fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak ; de hátoldaluk szürke szí- nébe barna szín vegyül. Földrajzi köre: Közép-Európától lefelé Dél-Afrikáig, Ázsiában kelet felé Khináig, délfelé a Malayi-szigetekig, Ausztráliáig, Új-Zélandig, Amerikában Cali- forniától Mexikóig terjed. Mag-y a7-országban úgy látszik nagyon ritka s csakis az átvonuláson fordul elő. Eddig egyetlen egy hiteles honi példányt ismerünk s ez a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében van, lőtték a Velenczei tavon, Gárdony község határá- ban 1889. április 28-án. 28* 382 Larifornies. Gelochelidon. Brehm, Vög. Deutschl. p. 771. (1831.) Typus: Gelochelidon anglica (Mont.) GELOCHELIDON ANGLICA (Mont.) Kaczagó halászka. Síerna angHcaJ^ Mont. Orn. Dict. Suppl. (1813.) Sterna aranea, Vieill., Enc. Meth. I. p. 348. (1820.) Thalasseus angh'cus, Boie, Isis, 1822. p. 563. Sferna rhona, \ ^^ ^^^^^ ^^^ ^^^^ Stenia mend707taíis, ) °.^ } Steph., Shaw s Gen. Zool. XIII. p. 174 — 175. (1825.) Vtralva afjims, ) Gelochelido7i balthica, \ Celochelidon agraria, y ^^^^^ ^^^ Deutschl. p. 772-775. (1831.) Gelochelidon meridtonahs, Gelochelidon aranea, Laropis anglica, Wagl., Isis, 1832. p. 1225. Gelochelidon anglica, Bonap., Comp. List. B. Eur. et. N.-Am. p. 61. (1838. Gelochelidon palustris, Macgill., Man. Br. Orn. II. p. 237. (1842.) Gelochelidon a f finis, \ Boic, Isis, 1844. p. 187. Gelocliehdon macrotarsa, j Gelochelidon velox, Brehm, Vogelf. p. 347. (1855.) Sterna nilotica, Gray, Handl. B. III. p. 119- (1871.) Gelochelidon nihtica, Stejn., Auk., 1884. p. 364. Gelochelidon anglica csűre. Leírása: Nássruhábau a vén homloka, fejteteje és tarkója fekete ; hátoldala világos hamuszürke ; evezői sötétszürkék, a külső zászló deres-szürke, a belső zászló tő felőli széle többé-kevésbbé fehéres ; a tollak gerincze fehér ; farka fölül fehéres- szürke ; alul az egész madár tiszta fehér ; csőre és lábai feketék ; szeme sötét- barna. Hossza (a csőr hegyétől a fark végéig) k. b. 37, szárnya 31 — 32, farka 12, csőre (a homloktól) 4, csűdje 3'2%i. A hím és tojó egymáshoz hasonlít. Téli tollazatban a vének homloka, fejteteje és tarkója fehér, fekete hosszanti foltokkal mustrázva ; a hátoldal világos hamuszürke, a hasoldal tiszta fehér. A fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, de többé-kevésbbé sárgás- barnával árnyaltak. Fam. Larida^e. 383 Földrajzi elterjedése : Észak-Afrika, Dél-Európa és Közép-Európának némely része ; Ázsiában a mérsékelt és forró égöv és a Malayi-szigetek ; Ausztrália ; végre Észak- és Dél-Amerikának bizonyos tájai. Magyarországban azelőtt meglehetős gyakori madár volt s az ország több helyén fészkelt is ; most csakis a Fertő keleti partjain található és ott sem minden évben egyforma mennyiségben. Télre a tropikus éghajlat alá költözködik. A Magy. Nemzeti Múzeumban lévő egyetlen honi példányt még Petényi Salamon lőtte Apaj környékén, Pestmegyében 1838. június 29-én. Csató János gyűjtemé- nyében egy tojó példány látható, melyet Csató Alsó-Fehérmegyében Drassó környékén 18>54 máj. 21-én lőtt. A bécsi csász. kir. Hof-Múzeumban három magyarhoni példányt őriznek, az egyik nyári, a másik kettő téli tollazatban van. A Zágrábi Múzeumban levő két példány nem szolgál faunánkhoz adatul, mivel az egyik Boszniából származik, a másik pedig, melyet 1875-ben lőttek, termőhely nélküli. Sterna. Linné, Syst. Nat. I. p. 227. (1766.) A fajok meghatározó táblázata : I. Násztollazat. a. A homlok és fejtető fekete. a^. A csőr fekete, hegye sárga ; a lábak feketék ; a szárny 29 — 30"5 %i cantiaca (383. old.) b^. A csőr vörös, hegye többé-kevésbbé fekete ; a lábak mmium-vörösek ; a szárny 25'5 — 27"5 %i jíuviatilis (385. old.) /;. A homlok fehér, a fejtető fekete ; a csőr sárga, hegye fekete ; a szárny 17 — 175 %n. minuta (386. old.) II. Téli tol lazát. a. A lábak feketék cantiaca (384. old.) b. A lábak nem feketék. a'^. A szárny 23 %i-nél hosszabb ; az evezők ge- rincze fehér Jíuviatilis (385. old.) b^. A szárny 17'5 '^"-néi rövidebb ; az evezők ge- rincze fekete minuta (386. old.) STERNA CANTIACA, Guel. Tengeri halászka. Sterna cantiaca, Gmel., Syst Nat. I. p. 606. (1788.) Sterna boysii, Lath., Ind. Orn, II. p. 806. (1790.) Sterna canescens Mey. & Wolf, Taschenb. II. p. 458. (1810.) Thalasseus cantiacus, Boie, Isis, 1822. p. 563. Actochelidon cantiaca, Kaup., Natürl. Syst. p. 31. (1829.) 384 Liuií'ormes. , J Bichm, Vo". Deutschl. n. 776—777. (1831.) fnalasseics candicaus, ) Thallascjis Pmili de IVürl/b., Brehm, Vogelf. p. 346. (1855 ) Stenia cantiaca acuflavida, Ridgw., Bull. U. S. N. M. p. 53. (1881.) Sterna safidvi-xnsi acuflavida, Baird, Brew. & Ridgw. Wat.-B. N. Am. II. p. 288. (1884. Actochelidűu saudvícensis, Salvad., Ucc. Ital. p. 275. (1887.) Stcrita cantiaca csőre. Leírása: Násznüiában a vén homloka, fejteteje és tarkója fekete; köpenye világos gyöngyházszürke ; evezőinek külső zászlaja deres-szürke, belső zászlaja fele részben feketés-szürke, fele részben (belső szélén) fehér ; a tollak gerincze fehér ; felső farkfedői fehérek, úgyszintén farka is ; alul az egész madár fehér gyenge rózsaszínű fuvalattal ; csőre és lábai feketék, csőrének hegye sárga ; szeme barna. Téli tollazatbaii a vén homloka tiszta fehér, fejteteje fehér, némelyik toll fekete centrummal ; szeme mögött és a nyakszirt fekete, az egyes tollak fehérrel szeget- tek ; szeme előtt fekete folttal ; hát és hasoldala olyan, mint a nászruhában. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) 43 — 45, szárnya 29 — 305 ; farka 13— 14"5 (a villa 4— 6'5) ; csőre (a homloktól) 4*7 — 5*5 ; csüdje 2"5 ; középső ujj karommal együtt 2-8 %.. A liivi és tojó egyforma. A fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, de fölül, kiváltképen a szárnyfedőkön barna szegésekkel mustrázottak, farktollaik pedig (különösen a hosszabbak) csúcsmögötti részükön többé-kevésbbé feketék. Földrajzi elterjedése kizárólagosan a tengerekre szorítkozik még pedig az Északi-tengerre, Atlanti-tengerre, Közép-tengerre, Fekete-tengerre, Vörös-tengerre és a Kaspi-tengerre. Magyarországban csakis a Ouarneroban s leginkább a téli hónapokban fordul elő ; nyáron egyáltalában nem található. A Zágrábi Múzeumban 12 honi példányt őriznek s ezeket mind a fiumei öbölben (kettőt 1899. április 20-án, a többit 1887. november és deczember hónapokban) lőtték. Jegyzet : A Zágrábi Múzeum példányai közt van egy igen kicsiny vén tojó (Fiume, 1887 nov. 13.), mely lényegesen eltér a többitől. E példány köpenye és szárnya ugyanis világosabb a tipikusan színezett példányokénál, főleg pedig evezőinek belső zászlaja fekete helyett szürke s e szín alig sötétebb a külső zászló színénél, az evezők csúcsa szélcsen fehér; csőrének és lábainak szine azonban rendes. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) 36, szárnya 26, farka 14 (a villa 6'5)> csőre (a homloktól) 5, csüdje 2'4 cm. Fa, 111. Laridae. ^^^ STERNA FLUVIATILIS, Naum. Közönséges halászka. Sfcrna kirundo, (part.) Linné Syst. Nat. I. p. 227. (1766.) Stcrna fluviaíílis, Naum., Isis, 1819. p. 1847. Sterna Nitzschii, Kaup, Isis, 1824. p. 153. Sterna potnariiia, Brehm, Vög. Deutschl. p. 781. (1831.) Sierna senega/ensis, Swains., B. W.-Afr. II. p. 250. (1837.) Síerna IVilsoni, Bonap., Comp. List. B. Eur. & N.-Am. p. 61. (1838.) Hydrocecropis senegalcnsis, \ Hydrocecropis hirundo, J Boie, Isis, 1844. p. 179. Hydrocecropis Wilsoiii, j Sterna Blasii, Brehm, Vogelf. p. 348. (1855.) ■Sler/m major, Olphe-Gall., Contr. Faun. Orn. Eur. Occ. X. p. 28. (1886.) Sierna hirnndo macroptera, Hartert, Kat. Vogelsamm. Senck. p. 239. (1891 Sierna fliíviatilis csőre. Leírása: Násziiihában a vén homloka, fejteteje, nyakszirtje fekete, köpenye és szárnya gyöngyházszürke (inkább sötét mint világos); első evezője feketés- szürke, széles fehér belső szegessel, a többi elsőrendű evező szürke, fehér szeges- sel, feketés-szürke csúcscsal, a tollak gerincze fehér, a másodrendű evezők gyöngyház- szürkék, fehér csúcscsal ; dereka, felső farkfedői és farktollai fehérek, a fark szélső tollainak külső zászlaja többé-kevésbbé szürke; alul az egész madár fehér, melle és hasa lilás-szürke fuvalattal ; csőre vérvörös, hegye többé-kevésbbé barnába árnyalódik ; lábai minium-vörösek, karmai feketék, szeme sötétbarna. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) k. b. 38—39, szárnya 25-5— 27-5, farka 13-5— 14-5 (a villa 6-5—7), csőre (a homloktól) 3 5-4-3, csüdje 1-9 %. A ///;// és tojó egyforma. Őszi és téli tollazatban a vének homloka és fejteteje a tarkóig fehér ; has- oldaluk csaknem tiszta fehér; csőrük feketés-barna, töve többé-kevésbbé vöröses; egyébként a fönti leírással egyeznek. Éretlen példányok az őszi tollazatú vénekhez hasonlítanak, de apró fedőtollaik a szárny felső hajlásán a válltollak mentén fekete csíkot alkotnak. A fiatalok az éretlen példányokhoz hasonlítanak, de hátoldaluk tollai sárgás- barnával szegettek. A fiókák fölül fakó-sárgás agyagszinü pelyhekkel borítottak, fekete foltokkal tarkázva; alul fehérek; torkuk füstös-barna; csőrük sárga, melynek csúcsa fekete; lábaik sárgás hússzinűek. 386 Lavifovmes. Földi'ojzi elterjedése: Európa a magas Észak kivételével, Ázsiának mérsékelt éghajlata, Észak-Afrika és Észak-Amerika; télen Közép- és Dél-Amerika, Dél- Afrika, India és Ceylon. Magya7'országban folyók és tavak mentén mindenütt közönséges. Költözködő madár, ápril második felében érkezik s szeptember másik feléig vagy október első feléig marad. STERNA MINUTA, Linné. Apró halászka. Stcnia iii-inuJa, Linné, Syst. Nat. I. p. 228. (1766.) Sternula niinuta, Boie, Isis, 1822. p. 563. Sternula fissipes, \ Sternula pomariiia, ] Brehm, Vög. Deutschl. p. 790—791. (1831.) Sternula danica, | Hydrochelidon minula, Bonap., Cat. Ucc. Eur. p. 77. (1842.) Sternula orientális, Lichtst. Nomencl. Av. p. 98. (1854.) Sternula danubialis, ) „ , ,r ,r „ .n mccc\ Brehm, Vogelf. [). 349. (1855.) Sternula meridionalis^ ) Stcrna innuita csőre. Leírása: Ndssriihdhan a vén homloka szélesen fehér ; fejtetejének hátralevő része, tarkója és a szemtől a csőrig húzódó szalag fekete, köpenye és szárnya gyöngyházszürke; két első evezője szürkés-íekete, fehér belső szegessel, a tollak gerincze barna ; felső farkfedöi és farktoUai fehérek ; alul az egész madár selyem- fényű fehér; csőre sárga, hegye fekete; lábai sárgák, karmai feketék; szeme sötét- barna. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) k. b. 25, szárnya 17 — 17 5, farka 8-5 (a villa 3-5), csőre (a homloktól) 2-8 -3'2, csüdje 1-5 %. A hím és tojó egymáshoz hasonlít. Téli tollazatbau a vének homlokának fehérsége igen széles; szélső farktol laik rövidebbek mint tavaszkor és nyáron, máskülönben hasonlók a fenti leíráshoz. A fiataloknak fejteteje és köpenye fehéres fakósárga, az egyes tollak csúcsmögötti részén félkörös fekete szegessel ; a homlok mustrázat nélküli ; a fark szürkés-fehér, imitt-amott sárgás árnyalattal s az egyes tollak hegye fekete szegessel; az egész hasoldal fehér. Átmeneti tollazatban a hátoldal szürke tollakkal kevert ; ilyenkor a sárgás árnyalat eltűnik, melyet csaknem tiszta fehér szín helyettesít. A pelyhcs fiókdk fölül világos bőrsárgák, fekete foltokkal mustrázva ; alul sárgás-fehérek. Földrajzi elterjedése: Közép- és Dél-Európa és Nyugot-Ázsiának mérsékelt része ; télen Afrika és India. Magyarországban: Nagyobb folyók és tavak mentén elég gyakori, főképen vonulása alkalmával, A dunai homokzátonyokon költ. Május elejétől szeptember végéig található. Farn. Laridae. 387 Hj^drochelidon. BoiE, Isis, 1822. p. 563. Typus: Hydrochelidon nigra (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. A hasoldal fekete vagy szürke {násztollazat). íiK Az apró szárnyfedők, felső farkfedök és fark- tollak fehérek leucoptera (387. old.). b"". Az apró szárnyfedők, felső farkfedök és fark- tollak szürkék. dK A fej egészen fekete, a csőr szintén fekete nigra (388. old.). d'\ A fejtető fekete, a szemek alatti rész, a fülfedők és a toka fehér, a torok szürke ; a csőr élő korban vérvörös, száraz állapotban sárgás- l^a^ina leucopareia (389. old.). b. A hasoldal fehér {teli tollasat cs fiatalok). ^1 ^ fgj-i^ fehér leucoptera téli tollazat- ban (388. old.). d^. A fark szürke. c\ A deréktáj fehér leucoptera fiatal toUa- zatban (388. old.). d^. A deréktáj szürke. a-'. A csőr nyúlánkabb nigra (388. old.). b'\ A csőr va.skosabb leucopareia (389. old.). HYDROCHELIDON LEUCOPTERA (Meis. & Schinz). Fehérszárnyú halászka. Slenia leucoptera, Meis. & Schinz, Vög. Schweiz [). 264. (1815.) Hydrochelidon leucoptera, Boie, Isis, 1822. p. 563. Sterna Jissipes, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 338. (1826.) Hydrocliclidon leucopterum, Bonap., Comp. List. B. Eur. et N. Am. p. 61. (1838.) Hydrochelidon grisea, \ ^^.^^ j^.^^ ^^^^ ^ ^^^ Hydrochehdon fissipes, ) Hydrochelidon nigra, Gray Gen. B. III. p. 660. (1846.) Hydrochelidon subleucopiera, Brehm, Vogelf. p. 350. (1855.) Leírása: Nászruhdban a ven feje, nyaka, háta, melle, hasa és alsó szárny- fedői fényes feketék; szárnya szürke, hajlásaiban tiszta fehér; három első evezője és másodrendű evezői sötétszürkék, az előbbieknek külső zászlaja deres-szürke, gerinczük fehér; farka, felső és alsó farkfedői tiszta fehérek; csőre élő korban szürkés-vörös, száraz állapotban fekete; szeme sötétbarna; lábai narancs-vörösek. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) k. b. 28-30, szárnya 21—22, csőre (a homloktól) 2-4— 2-6, csűdje 19 %^. A hhn és tojó egyforma. 388 Ijariformes. Téli tollazatban a vén feje és egész hasoldala fehér, csupán fejtetején és tarkóján feketével tarkázott ; háta világosszürke, farka és felsó' farkfedöi fehérek. Átmeneti tollazatban, a vedlés megkezdése után eleinte csak egyes fehér tollak tarkítják fekete tollazatát, mely csak lassankint változik át egészen fehérré, még pedig legelőször a homlok és torok, azután a többi része. As éi-etleii példányok háta és hasa tiszta fekete helyett barnás-fekete ; farka pedig többé-kevésbbé szürke. A fiatalok a téli tollazatú éretlen példányokhoz hasonlítanak, de hátoldaluk többé-kevésbbé barnás-szürkék. A pelyhes fiókákat fölül fekete foltokkal mustrázott vörhenyes fakó, alul pedig mustrázat nélküli sárgás-fehér pelyhek borítják. Földrajzi eltei'jedése: Közép- és Dél-Európa, Ázsiának mérsékelt zónája; télen Afrika, Dél-Ázsia és a szigettenger. Ausztrália és Uj-Zeland. Magyarországban : Vonulás alkalmával mocsaras tájakon úgyszólván mindenütt eló'fordul és ilyenkor leginkább a fekete halászka társaságában egyesével vagy párosával található, költésre azonban csak válogatott helyeken telepszik meg, a hol úgy a fekete halászka telepeiben egyesével, mint kisebb telepekben külön is fész- kel. Eddig csak Zemplén- (Bodrogköz), Szabolcs- és Bácsmegyében akadtam fész- kelési helyére. Cerva Erigyes Pestmegyében a Szunyogi-pusztán nagyobb telepeire is bukkant, HYDROCHELIDON NIGRA (Linné). Fekete halászka. Sterna nisra, I ^ • . ^ „, "^ . ) Linné, byst. Nat. I. p. 227, 228, (1766.) otertia naevia, j Larus mericlinus, Scop., Ann. I. p. 81. (1769.) Sterna fissipes (nec Linné), Lath., Ind. Orn. IL p. 810. (1790.) Hydrochelidon nigra, Boie, Isis, 1822. p. 563. Virulva nigra, Steph., Shaw's Gen. Zool. XIII. p. 167. (1825.) Hydrochelidon obscura, 1 „ , ,, ^ rr ^ , ,., . . ) Brehm, Vög. Deutschl. p 795. (1831. Hydrochendon nigrtcans, J Hydrochelidon Jissipes, Bonap., Cat. Ucc. Eur. p. 77. (1842.) HydrocJielidon paliida, Brehm, Vogclf. p. 350. (1855.) Leírása: Nászruhában a vén hím feje és nyaka fekete ; háta, dereka, farka és szárnya sötét-szürke ; az evezők gerincze többé-kevésbbé világos ; alsó szárny- fedői szürkés- fehérek ; torka, begye, melle és hasa feketés-szürke ; alsó farkfedői fehérek ; csőre fekete ; lábai friss korában lilás vörösbarnák, száraz állapotban feketék ; szeme sötétbarna. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) k. b. 30 — 31, szárnya 21-5 — 22, farka 9'5 - 10, csőre (a homloktól) 2*5—3, csüdje r5 %n. A tojó valamivel kisebb, hát- és hasoldala pedig valamivel világosabban szí- nezett ; tokája fehéres-szürke. Téli tollazatban a vén homloka, torka, nyaka és alul az egész madár tiszta fehér ; fejteteje és nyakszirtje feketével tarkázott ; egész hátoldala szürke, jóval világosabb mint a nászruhában. Átmeneti tollazatban a homlok és a hasoldal fehér tollakkal tarkázott. A fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, de hátoldaluk toUainak csúcsfele barna, sárgás-barna szegessel; csőrük világos sárgás-hússzinü, hegye szarú- barna ; lábai világos sárgás-hússzínüek. Fam. Laiidae. 389 A pelyhes fiókának hátoldala sárgás-fakóbarna alapon fekete foltokkal mustra zott ; hasoldala szennyes-fehér, füstös-barna árnyalattal. Földrajzi elterjedése : liurópa és Ázsiának nyugati része ; télen Afrika. Magyarországban a tavak és mocsaras helyek körül mindenütt nagyon közön- séges ; kisebb-nagyobb kolóniákban fészkel. Április második felében érkezik s szeptember végén vagy október elején költözködik el. HYDROCHELIDON LEUCOPAKEIA (^ Natt.»). Szürkehasú halászka. Ster)ia leticopareia «Natterer», Temm. Man. d'Orn. \). 746. (1820.) Stenia delamotta, Yieill., Encicl. Meth. 1. p. o5<). (1820.) Sterna java7iica, i Virulva ifidica, Steph., in Shaw's Gen. Zool. XIII. p. 158, 169, 171. (1825.) Viralva leucopareia, | Sterna kybrida, Pali. Zoogr. Rosso-As. II. p. 338. (1826.) Pelodes leucopareia, Kaup. Nature. Syst. p. 106. (1829.) Hydrochelidou leucopareia, Brehm, Vög. Deutschl. p. 797. (1831.) HydrochelidoiL hybrida, Bonap., Cat. Ucc Eur. p. 77. (1842.) Hydrocecropis delamotta, Hydrocecropis similis, Hydrocecropis leucogenys, Sterjiula delamotíi, iiteriiula javanica, Hydrochelidoti similis, \ Hydrochelidon javanica, ' Giay, Gen. B. III. p. 660. (1846.) Hydrochelidofi indica, I Hydrochelidoti leucogenys, \ Hydrochelidon meridionali . y Brchm, Vogelf. p. 350—351. (1855.) Hydrochelidon nilolica, j Hydrochelidon delalandii, Bonap., Compt. Rend. XLII. p. 773. (1856.) Sterna iunotata, Beav., Ibis, 168. p. 404. Pelodes hybrida, Olphc-Gall., Contr. Faun. Orn. Eur. Occ. XI. p. 41. (1S72.) Boie, Lsis, 1844. p. 178, 179, 183. Leírása: Nászruhában a vén homloka, fejteteje és tarkója fekete ; nyaka, háta, dereka, felső farkfedó'i, szárnyai és farka szürkék ; a fark szélső tollainak külső zászlaja és az elsőrendű evezők belső zászlajának bizonyos része fehér; tokája, szeme alatti része és fülfedői fehérek ; torka, begye, melle és hasa szürke, mely szín torkán a legvilágosabb, hasán czombjai táján a legsötétebb ; alsó szárnyfedői és alsó farkfedó'i fehérek ; csőre sötét vérvörös, lábai czinober-vörösek ; szeme sötét- barna. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) k. b. 31 — 32, szárnya 22 — 24, farka 9"5 — 10, csőre (a homloktól) 27 — 3, csűdje 2 1 %i. A hivi és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi valamivel halványabban színezett. Téli tollazatban a vén hátoldala selyemfényű gyöngyházszürke ; homloka, nyaka s alul az egész madár tiszta fehér ; fejteteje és nyakszirtje fehérrel és feke- tével tarkázott ; csőre és lábai vöröses-barnák. A jiatal köpenye barna, az egyes tollak sárgás- fakóval szegettek, a fejtető szintén barna árnyalatú; egyébként a téli tollazatú vénhez hasonlít. 390 Larií'ormes. Földrajzi elterjedése : A Palearktikus zónakör mérsékelt égöve ; télen egész Afrika, India, Ceylon, a Malayi-szigetek és Ausztrália. Magyarországban a vonulási időben nagyobb mocsarakon mindenütt előfordul és az ország déli részén a Duna és Tiszához közel eső álló vizeken kisebb-nagyobb kolóniákban fészkel. Subfam. Lavina e. Sirályok. A nemek meghatározó táblázata : a. A hüvelyk-ujj kifejlett Larus (390. old.) b. A hüvelyk-ujj hiányzik vagy durványos Rissa (401. old.). Larus. Linné, Syst. Nat. I. p. 224. (1766. í A fajok meghatározó táblázata : I. Vének nászriihában. a. A fej köröskörül sötét : barna vagy fekete, ellen- tétben a hát színével. a^. A fej kávébarna ridibundns (391. old.). b\ A fej fekete. a^\ Nagyobb, a szárny 28 — 31 '5 %i melanocephaliis (395. old.). b'^. Kisebb, a szárny k. b. 23 %i. minuhis (397. old.). b. A fej fehér. c^. A köpeny világosszürke. c'-. Kisebb ; a szárny 38 %i,-nél rövidebb ; a lábak sárgás-szürkék caims (398. old.). d'K Nagyobb; a szárny 40 Vnél hosszabb; a lábak sárgák cachinnans (399. old.). d^. A köpeny sötétszürke vagy fekete. é^. Kisebb ; a köpeny sötétebb ; a csüd a test- hez arányítva hosszabb fiiscus (400. old.). f'^. Nagyobb ; a köpeny világosabb ; a csüd a testhez arányítva rövidebb af finis (401. old.). II. Vének téli tollazatban. a. A szárny 33 %i-nél rövidebb ; a szem előtt és a fülfedök mögött fekete folttal. a^. Az elsőrendű evezők feketével mustrázottak . ridibimdus (392. old.). b'^. Az elsőrendű evezők szürkék vagy fehérek, fekete mustrázat nélkül Fam. Laridae. 391 d" Nagyobb; a szárny k. b. 28—31-5 % . . . melanocephalus (396. old.). l)\ Kisebb; a szárny k. b. 23 7» • • minutus (397. old.). b. A szárny 37 %^-nél hosszabb ; a fejtető és nyak- szirt többé-kevésbbé sötétes hosszanti foltokkal mustrázott. c^. A hát világosszürke. cK Kisebb ; a szárny k. b. 38 7/" caniis (398. old.). d\ Nagyobb ; a szárny 40 Vnél hosszabb . . cachinnans (399. old.). í fuscus (401. old.). dK A hát Sötét szürke vagy fekete ^ ^^^.^^.^ ^^^^^ ^j^_^_ III. Fia tű /ok. (A hát mindegyik fajnál többé-kevésbbé barnával tarkázott.) a. A szárny 32 %í-nél rövidebb. ű\ Az elsőrendű evezők töve és az elsőrendű eve- zőknek megfelelő fedőtollak fehérek ridibundus (393. old.) b^. Az elsőrendű evezők töve és az elsőrendű eve- zőknek ^megfelelő fedőtollak feketék. d^ Nagyobb ; a szárny 27—3 1 7™ melanocephalus (396. old). UK Kisebb ; a szárny 22—23 % minutiis (398. old.) b. A szárny 36 %i-nél hosszabb. c\ Kisebb ; a szárny 36—38 • camis (398. old.). d^. Nagyobb; a szárny 40 %.-nél hosszabb. cK A távolság, a szem mellső szélétől a csőr ama részéig, hol a tollazat előre szögelik nagyobb, mint e szögtől a csőr hegyéig. . cachinnans (399. old. dK A távolság, a szem mellső szélétől a csőr ama részéig, hol a tollazat előre szögelik,, ^,^^^^^^^ ^^^^ ^^^^ kisebb, mint e szögtől a csőr hegyéig . . • y ^^jj^^^^^ (401. old.). LARUS RIDIBUNDUS, Linné. Közönséges sirály. Lanis ridihmdus, Linné, Syst. Nat. I. p. 225. (1766.) Lanis erytkropus, Gmel., Syst. Nat. I. p. 597. (1788.) Larus capiKtratus, Temm., Man. d'Orn. II. p. 785. (1820.) Xema ridibundus, \ ^^.^^ j^^^^ ^g,,. p. 563. Xema capisíratus, j Larus naevius, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 327. (1826.) Gavia ridibunda, \ ^, ., ,.. , o,,^^ ,. qq /iqoqi ^ Kaup, ^aturl. hyst. p. 98 (18J9.) Gavia capistrata, j Xema ridibundum, \ Xema pileatum, \ Biehm, Isis, 1830. p. 994 Xema capistratum, j Chroicocephalus ridibundus, \ ^^^^^^^ ^^^^ g^. R. p. 53. (1836.) Chroicocephalus capisfraius, \ 392 Lariformes. Lanis riíiibundus mi'/mr, Schleg., Rev. Crit. p. CXVII. (1844.) Xema rid ibinida, \ t-.du T\/r if-o/ioi^N ; Gnay, Lisl B Br. M. j). 172. (1S44.) Xema capistrala, \ Hydrocolaeus ridibundus, Salvad., Ucc. Ital. p. 283. (1887.) Ge/as/es ge/asíes, (nec Thiiínkm), Brusina, Soc. Hist. Nat. Croat. V. p. 94. (1890.)* Chroeocephalus ridihiiiidus, 1 ^, . o t^ • , ^ i t»t tt • ^^r, ^r-r. /. „r,^\ ^ ^ \ Heine & Reichcn., Nomencl. Mus. Hcin. p. 558—359. (1890.) Chroeocephalus capistratus, | Chema ridibiiudiim. Reiser, Orn. Balc. II. p. 198. (1894.) Leh'ása: Nászriihában a ven feje köröskörül kávébarna, s e szín a csőr körül a legvilágosabb, a nyakszirt táján és torka alsó részén a legsötétebb; szeme mögött fehér keskeny félgyürűvel ; nyaka, begye, melle és alul az egész madár fehér, igen gyenge rózsás fuvalattal ; köpenye és szárnyainak nagy része világos hamuszürke; a négy első' evező gerincze tiszta fehér, a többié többé-kevésbbé szürke ; az első, második és harmadik evező fehér, csúcsuk fekete, az első toll külső zászlajának széle, valamint a második és harmadik belső zászlajának széle szintén fekete (Vll. táb. 1. ábra); a negyedik tollon a külsó zászló fehér, a belső szürke, a csiícs és a belső szeges fekete ; az ötödik toll szürke, a külső zászló világosabb, a belső sötétebb; a csúcs és a belső szeges fekete; a hatodik szürke, csúcsa és belső szegése fekete; a hetedik szürke, fekete belső szegessel s néha fekete csúcsmögötti folttal; a többi evező szürke ; farka és felső farkfedői fehérek ; csőre aludtvérszinü ; lábai vörösek; szeme barna. Hossza (a csőr hegyétől a szárny hegyéig) k. b. 40—45, szárnya 27-5-- 32-5,** farka 12, csőre (a homloktól) 3-2— 38, csűdje 44 %*. A hhn és tojó egymáshoz hasonló; a tojó általában véve kisebb a hímnél. Téli tollasaiban a ven feje csaknem egészen fehér, egyedül a szem előtt és a fülfedők mögött van egy-egy barnás-fekete folt ; a tollazat többi része a fenti leírással egyezik. Éretlen példányok a követlcezőkben térnek el a vénektől : a hátoldal többé- kevésbbé barna tollakkal tarkított; a fark vége széles fekete szalaggal szegett; a három első evezőnek fekete mustrázata nagyobb kiterjedésű. A három első evezőnek mustrázata az éretlen példányoknál úgy látszik még individuális változásoknak is ki van téve. Az általam vizsgált példányok mustrázata a Vll. és Vili. táblán (2 — 8. ábra) látható, s hét minta szerint változik. Leggyakoribb mindenesetre a legtöbb fehérrel biró (VII. tábla, 2. ábra), a gerincz mentén fekete csík nélküli mustrázat. Ezen minta szerint az alant felsorolt 33 éretlen példány közül 13, míg a 3., 4. és 5. ábrák szerint, t. i. a hol a belső fehér mezőn a gerincz mentén többé-kevésbbé kifejlett fekete csík mutatkozik, összesen 11 pél- dány van mustrázva. Hat példánynál a belső fekete csík, különösen a II. evezőn, a toll szélének fekete színével összefolyik (Vili. tábla, 6. ábra). Két pél- dánynál a tollak belső zászlójának feketesége annyira összeolvadt, hogy a fehérből csupán egy kis hosszúkás folt maradt meg az I. és II. evezőnek csúcsmögötti * Megvizsgálván a Zágrábi Múzeumban levő .s Bkusina által ezen néven leírt példányokat, azt találtam, hogy azok egytöl-egyig téli tollazatú Lants ri'dibundi/s-ok; egyik példány ((^ , Fiume, febr. 4.) fejének sötét tollai jó részben már látható is. *''' Az alantabb felsorolt s jobbára Magyarországból származó 80 példány szárnyhosszúságának két szélső mértéke ez: utóbi)i közel 2 cm-rel hosszabb a Saunders által a british katalógusban (Vol. XXV. p. 211.) adott leghosszabb mértéknél (12 ang. hüv.), s csaknem az Indiában élő Lanix bi-nnncocephaliis mértékének felel meg. [fllUIUIUIIHHlM 394 Lariformes. 24. ? Fiume, 1887. okt. 7. szárnya 29*5 %. 25. ? Fiume, 1887. decz. 10. » 29 26. d" Spalato, 1874. nov. 30. » 31 5 » 27. ? Veglia, 1899. márcz. 8. >^ 29 28. - — 1877. decz. 23. 31 29. — Spalato, 1874. január 3. > 29-5 » 30. - Spalato, 1875. febr. 15. > 32-5 » 31. c? Spalato, 1874. jan. 3. » 29 » 32. «9* Fiume, 33. — Fiume, 34. «d'» Millstadt, (Karinthia) 35. «9» Károlyváros, 36. — Fiume, 37. ^c?" Fiume, 38. «?" Poznanovec(Varasdm.) 39. «c?» Zágráb, 40. *?» Zágráb, 41. «?» Fiume, 42. «9» Fiume, 43. — Fiume, 44. — Spalato, 45. — Jasenovac (Pozsegam.) 46. — Kaproncza(Varasdm.) 47. «?» Sluni(Fiume-Modrusm 48. «(?» Fiume, 49. «?» Zágráb, 50. «c?» Fiume, 51. «c?» Fiume, 52. «?» Zágráb, 53. « c? » Fiume, 54. « c? » Zágráb, 55, — Száva, 56. • d' * Zágráb, D) Éretlen példányok. 1887. nov. 15. szárnya 1888. aug. 31. 1885. decz. 25. 1875. nov. 14. 1888. aug. 31. 1887. decz. 10. 1901. szept. 5. 1889. nov. 11. 1889 nov 11. 1897. jan. 6. 1887. nov. 16. 1888. szept. 29. 1875. febr. 16. 1901. okt. 5. 1896 júl. 19. .) 1891. decz. 26. 1887. okt. 10. 1889. nov. 11. 1880. febr. 22. 1880 febr. 22. 1889. nov. 11. 1887. nov. 13. 1889. nov. 11. 1882. febr. 3. 1890. decz. 29. 29 5^. ( VIII. Tábk 1 5. ábra.) 31 8 » ( VIII. » 7. » ) 28-5 » ( VII. » 4. » ) 28-6 » ( VIII. 6. » ) 30 5 » ( VII. » 3. » ) 29 » ( VIII. » 8. » ) 28 » ( VIII. » 6. » ) 29 » ( VII. » 2. » ) 30 » ( VII. » 2. ^^ ) 30-6 » ( VIII. » 5. » ) 28-7 • ( VII. 2. » ) 31-8 » ( VII. > 2. » ) 30 » (VII. ^ 2. ^^ ) 29 » ym. » 5. » ) 30 » ( VII » 2. » ) 29-5 » , VII. » 2. » ) 30-5 » VII. 3. » ) 28-7 » ( VII. » 3. » ) 28-5 » [ VII. > 4. >> ) 30-5 » [ VII. 3. » ) 28-5 » ( VII. » 2 » ) 29-5 » VII. 4. » ) 29 » ;viii » 6. » ) 28-5 » ( VIÍ. » 2. » ) 30 » (VIII. » 6. » ) 57. — Slavonia, 58. — Zágráb, 59. — Zágráb, 60. — Fiume, E) Fiatalok. 1896. szept. 4. szárnya 31-5 %,. ( VII. Tábla 2. ábra.) 1870. aug. 3. » 30-5 » ( VII. » 2. » ) 1889. júl. 7. » 29-7 » ( VII. ■ 2 » ) 1888. aug. 19. » 31-5 » ( VII. 4. » ) Fam. Laridae. 395 1. ? Wittingau, 2. (^ Hungária, 3. rf — 4. d" Velenczei-tó, 5. c? Sarrodi mocsár A Magyar Nemzeti Múzeum példányai. A) ]\'nck nássruhában. 1843. szárnya 29 %'• ( 1821. » 32 1843 » 31-5 1901. júl. 14. » 30 1889. mái. 28. » 30 Feldegg coll.) (Jany coll.) (Feldegg coll ) (Dr. Wartha V)=^ (Chernél I.) B) Vének h'li tollazatban. 6. — Pestmegye, 1848. szárnya 30 5 %<. 7. - Velenczei-tó 1890. szept. 20. 31 8. S Siberia (Sidemi) 1884. szept. 23. '> 30-5 » C) Éretlen példányok. 9. Szt-Gothard, Sz.-Doboka, 1892. nov. 25. szárnya 30 30 29-5 30 29-5 28-5 27-5 . 27-5 (Aebly A.) (VIlI.T.6.ábr.)^GR.WAssB.) 10. — Keszthely, 11. 9 Larnaca, Cyprus, 12. — Egyptom, 13. fi'Mundra, Fogarasm. 14. ? Zengg 15. — Hungária, 16. — Balaton, 1866. 1901. febr. 2. 1891. jan. 29. 1900. febr. 24. 1821. 1881. VII. (VIII. (VUI. (VIII. ( VII. ( VII. ( VII. 2. 6. 7. 5. 2. 2. 9 ) (Dk ÉHEK I.) )(GlasznerC.) ) (Kovács J.) ) (CZY.^ÍK E.) ) (Padewieth.) ) (Jany T.) ) 17. — Pestmegye, 1849. 18. - Hungária, 1821. 19. — Budapest, 1895. jún. 20. — Európa, 20. D) Fiatalok. szárnya 29 5 28-5 30 28 (VII. (VII. (VII. (VII. Tábla ábra.) (Aebly A.) > ) (Jany P.) » )(Dr. ^Wartha.) LARUS MELANOCEPHALUS, Natt. Feketefejű sirály. Lanis mclanocephalu!;, Nattercr, Isis, 1S18. p. X16. Xema mclanocepha/m, Boic, Isis, 1822. p. 56:!. \ Brehm, Vüí^. Deutschl. p. /.5/. (1831.) Xema camceps., ) Xema melanocephaln, Gould, B. Eur. V. pl. 427. (1837.) Xema melanoccphalum, \ t ■ , r> ^ m, /. ooo \ , . ^ / Bonap., C omp., List. B. ect. p. 62. (1838.) Xema plumiceps, | Chroicocephalus mxlanoccplialus, Bruch, Journ. f. Orn. I. p. 104. (18.53.) Gavia melanocephala,, Bonap., Compt. Rend., XLII. p. 771. (1856.) Hxdrocolaeus melanocephalus, Salvad., Ucc. Hal. p. 283. (1887.) Melagavia melanocephala, Olphe-Gall,, Contr. Orn. Eur. Occ. X. p. 94. (1886.) Melauolarus melanocephaltis, Heine & Rcichen., Nomencl. Mus. Hein. p 359. (1890.) Chema melanoccplialum, Reiser, Orn. Balcan. II. p. 198. ^1894.) * Igen érdekesen szinezett példány, homloka és fejteteje nagyon világos — szinte fehéres- barna; a szeme mögött lévő keskeny félgyürüt alkotó világos tollak pedig fehér helyett nagyobbára élénk narancs-sárgák. 29 396 Lariformes. Leírása : Nászrtihában a vén feje köröskörül tiszta fekete, szeme fölött és alatt fehér folttal ; nyaka, begye, melle és alul az egész madár tiszta fehér ; háta, dereka és szárnya világos gyöngyházszürke; elsó'rendü evezői is hasonló szinüek, az első három toll hegye fehér; az első evezőnek külső zászlaja a tő felén legtöbb- nyire feketével szegett, a tollak gerincze fehér; farka és felső farkfedői tiszta fehérek ; csőre korallvörös, elöl feketés folttal; lábai vörösek; szeme sötétbarna. Hossza (a csőr hegyétől a fark végéig) k. b. 36, szárnya 28 — 315, farka 115, csőre (a homloktól) 2-8 — 3"2, csűdje 5 %n. A hím és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi rendesen kisebb és kevésbbé erős a csőre. A //// tollazatú vének megegyeznek a fönti leírással, de fejük egészen fehér, csak szemük alatt, fülfedőiken és tarkójukon többé-kevésbbé fekete foltocskákkal mustrázottak; csőrük és lábaik szine kevésbbé élénk. Éretlen példányok a fönti leírásoktól abban különböznek, hogy evezőik többé- kevésbbé feketék és kívülről egészen feketéknek látszanak, az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollak és a íiókszárny szintén feketék ; az elsőrendű evezők mustrá- zata a IX. táblán látható 1. és 2. ábra közt váltakozik, a tollak gerincze fekete; csőrük és lábaik sötétbarnák vagy feketék. A fiatalok a téli tollazatú éretlen példányokhoz hasonlítanak, de köpenyük barna s az egyes tollak fehérrel vagy szürkés-fakóval szegettek; a szárny fedőtollai szürkék; az elsőrendű evezők feketék s ezeknek mustrázata olyan, mint az éretlen példányoké (IX. tábla, 1. és 2. ábra), a tollak gerincze fekete. A pelyhes fiókák a közönséges sirály fiókáihoz hasonlítanak, de alapszínük kevésbbé barna, inkább szürkés Földrajzi elterjedése : A Földközi-tenger környezte közvetetlcn partvidékek és a Fekete-tenger. Magyarországban régente gyakori jelenség volt, a mikor az Al-Duna mocsa- raiban rendesen költött, mostanában csak a vonulás ideje alkalmával mutatkozik és pedig a tengermellékén gyakrabban, az ország belsejében ritkábban. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében két honi példány van, az egyik egy vén hím nászruhában, a Velenczei-tavon 1894. május havában lőtték; a másik egy íiatal s ezt Csallóköz-Somorján Kunszt Károly tanító 1891. augusztus 14-én lőtte. A Zágrábi Múzeum gyűjteményében nászruhában lévő vén példány nincsen, de annál több fiatal, téli tollazatú vén és éretlen példány van. A Zágrábi Múzeumi példányok. A) Vének téli tollazatban. 1. (f Fiume, 1889. szeptember 18. szárnya 28 2. . A ///;// és tojó egyforma. Téli tollazatban a vének hátoldalaikon fehér pettyekkel sűrűn mustrázottak; nyakuk mellső részén hiányzik a vörhenyes-barna folt. A fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak azzal a különbséggel, hogy hátoldalukon a tollak — pettye- zések helyett — szürkés-fehérrel szegettek, ezenkívül általában véve valamivel kisebbek is a véneknél. Földrajzi elterjedése : Az Északi-Sarkkör, a honnan télre a mérsékelt égöv tájaira vonul. Magyarországban átvonulás alkalmával és télen fordul elő, midőn nagyobb tavakon vagy a tengeren található. Ritkább, mint a sarki búvár [Colyni- bus arctictis). A M. N Múzeum gyűjteményében egy honi példányunk van, melyet Wass Béla gróf 1897 október 31-én a Mezö-Záhi tavon lőtt. A Zágrábi Múzeum gyűjteményében 17 példány látható; ezek is mind téli tollazatú vének vagy fiatalok. COLYMBUS ARCTICUS, Ltnné. Sarki búvár. Colymbus arctictis, Linné, Syst. Nat. I. p. 221. (1766.) Mergus arcticus, Bonnat., Tabl. Encycl. Méth. I. p. 71. (1790.) Colynibiis ígnotus, Bechst., Naturg. Deutschl. II. p. 782. (1791.) Col\mbus leucopus, Bechst., Orn. Taschlx, II. p. 364. (1802.) Colymbus utrogutaris, Mey. & Wolf, Taschenb. II. p. 499. 1I8IO.) ^_, - , , - } Brehm, \ öc;. Deutschl. p. 974—975. ^1831.) Colynibils balíicus, ) Eitd\ies arcticus, Lichtst., Verz. Doubl. p. 87. (1831.) Coly/iíbns mcgarliynclios , Brehm, Vogelf. p. 405. (1855.1 Leírása: Nász/iiJiában a fejtető és a nyak hátsó része szürke s e színoldalt sötétszürkébe, majd feketésbe árnyalódik; a torok és a nyak mellső része viola- színbe játszó fekete; haránt a torok közepén ujjnyi szélességben és a nyak oldalán a fekete tollak fehérrel szegettek; a hátoldal kékbe fénylő fekete, a köpeny fehér koczkákkal, a szárny fehér foltokkal tarkázott; alul a madár fehér; a mell felső része mindkét oldalon fekete, de az egyes tollak szélesen fehérrel szegettek; a csőr élö korban kékes fekete; a lábak szintén kékes-feketék, a csűd belső széle rózsaszínbe árnyalódik; a szem barna. Hossza 65—70, szárnya 27—34, farka 9, csőre (a homloktól mérve) 7 — 8, csűdje 6'5 %i. Fam. Colyinhidae. 417 A hím és tojó egyforma. Téli tollazatban a vének fölül egj^szinü sötét szürkés-barnák, alul fehérek; a fiatalok a téli tollazatú vénekliez hasonlítanak, de hátoldal tollaik szélesen szür- kével szegettek; a fiataloknak szárnyhossza 24*5 — 32 %i közt váltakozik. Földrajzi elterjedése : Észak-Európa és Észak- Ázsia. Télen a megfelelő mér- sékelt égöv. Magyarországban átvonuláskor és télen gyakori s nagyobb vizeinken min- denütt előfordul. A M. N. Múzeum gyűjteményében 12 honi példány van, ezek közül 7 teljesen kitejlctt násztoUazatban. A Zágrábi Múzeumban 70 honi példány közül csak kettőnek van teljesen kifejlett násztollazata. '^r XVI. Rend. ORDO PODICIPEDSDIFORMES. Vöcsökalakúak. Jellemek: A test hengeres; a csó'r egyenes, hegyes; a h'ibak a test hátsó részére esnek; a csüd oldalt összenyomott; a mellső ujjak hosszúak és úszóhártya helyett széles lebenyekkel ellátvák; a hátsó ujj rövid, nem esik egy síkba a mell- sőkkel s szintén lebenyes; a karmok laposak, körömszerűek. A test sűrű tollakkal borított, mesgyék nélkül; a szárny keskeny, hegyes; a fark csenevészett, valódi farktollak hiányoznak. A sípcsont {tibia) — hasonló módon, mint a buváralakúak- nál — mellső részén fölül térd-nyujtványt alkot és a medencze hátrafelé meg- nagyobbodott, ellenben a mellcsont alsó szélének szerkezete lényegesen eltér amazokétól. Alsó szélének középrésze ugyanis szögalakúlag bemetszett s az oldal- nyulványok csúcsának vonalán belül esik (1. ábra) Az ínycsont hasadt [schizognathiis) ; a nyakcsigolyák száma 17 — 21. A Podicipcs fluvialilis mellcsontjának alsó széle. A vöcsökalakúak az egész föld kerekén el vannak terjedve. Rendesen álló- vizeken tartózkodnak; fészküket a vízen építik s 4 — 8 fehér vagy szennyes-sárgás szinű tojást tojnak; tojásaik hosszúkásak s mindkét végükön egyformán hegyesek. A fiókákat sürü pelyhek borítják s a mint a tojásból kikeltek, azonnal úszni képesek. Fshw. Podicipedidae. 419 I. Család. Podicipedidae. Vöcsökfélék. Podicipes.* Glogek, Journ. f. Ornith. II. 18.54. p. 430. A fajok meghatározó táblázata : a. Nagy és középteimetüek. Násztollazatban fejdíszszel. A szárny 11 — 19 lm. a\ A szárny 16 — 19 %<. a'. Nagyobb; nászruhában körül a nyakon széles tollgallérral; a szárny 17"5 — 19 %- . . . cristatiis (419. old.) Z*-. Kisebb; tollgallér nélkül; a szárny 16-17 %i gi'iscigena (420. old.j. b'^. A szárny 11*5 — 14 %n. c^. Nászruhában a torok fekete, a nyak mellső része rozsdabarna auriíus (421. old.). d^. Nászruhában a torok és a nyak mellső része fekete nigricoliis (422. old.) b. Kis termetűek. Násztollazatban is fejdísz nélkül. A A szárny 9—10 % jluviatiUs (422. old.) PODICIPES CRISTATUS (Linné). Búbos vöcsök. Colymbtis crístaliis, \ ^. . c * m ^ t oon ooo í-i-r^\ ^ ■ \ Linne, Syst. Nut. I. p. 222 — 223. (1/66.) Colymbus urtnator, J Podiceps trrínafor, Lath., Gen. Syn. Suppl. I. p. 294. (1787.) Podiceps cristatus, Lath., Ind. Orn. II. p. 780. (1790.) ■^ > Brehm. \ otj. Deutschl. p. 953, 9o4. (1831.) Podiceps pafagiatus, ) Podiceps australis, Gould, Proc. Zool. Soc. 1844. p. 135. Podiceps itifuscaius, Salvad., Ann. Mus. Civ. Gen. p. 25, 251. (1884.) Podicipcs eristatus, Salvad., Ucc. Ital. p. 300. (1887.) Lophaelhyia eristata, Sharpé, Handb. B. Grt. Brit. 14. p. 194. (1897.) * E nevet, mely a latin podex (— alfél) és pes (— láb) szókból alkottatott, a Linné korát megelőző régi Auctorok használták már a vöcsökfélék megjelölésére. Linné azonban Syst. Nat. munkájának első kiadásában annak rosszul összevont formáját: Podiceps használta s az ő nyomán Latham és a későbbi szerzők egyaránt mind. Linné munkájának elfogadott tizenkettedik kiadásában a Podiceps névvel többé nem találkozunk, miután Linné a vöcsökféléket a búvárfélékkel egy genusba {Colymhvs) vonta össze. A Podiceps név helytelen voltára legelőször dr. Glogeu (Journ. f Ornith. II. 1854. p. 430) figyelmeztetett zárjel közé iktatva a helyes Podicipes kifejezést. Ennél- fogva azt hiszem, hogy a Pidicipes nemi névnek Auctorjául méltán GLonuR-t illeti meg az elsüséíj. 420 Podicipedidiformes . Leírása : Nássruhában a homlok és fejtető' fekete s a két oldalt fülszerűleg megnyúlt tollak kettős bóbitát alkotnak; a torok és a pofatáj fehér, többé-kevésbbé sárgás árnyalattal; a nyakon köröskörül megnyúlt tollak gallért alkotnak, melynek szine rozsdabarna, szélén fekete; a nyak hátsó része és az egész hátoldal sötét szürkés-barna, néha az egyes tollak többé-kevésbbé világossal szegettek; a nyak mellső része s alul az egész madár selyemfényű fehér; oldalai keskenyen selyem- fényű barnák; a szárnyak fölül sötét szürkés-barnák, a másodrendű evezők, az apró fedőtollak és a felső karcsontnak megfelelő tollak fehérek; a szárny alul fehér, az elsőrendű evezők világos szürkésbarnák; a csőr feketés, élő korban kárminvörös árnyalattal; a lábak feketék, élő korban a csűd belső fele és a belső ujjak többé- kevésbbé világos zöldes-sárgák; a szem kárminvörös, a pupilla körül keskeny arany- sárga gyűrűvel. Hossza (a csőr hegyétől teste végéig) k. b. 55, szárnya 17"5 — 19, csőre 6"5, csűdje 6'5 %n. A hím és tojó egyforma. Téli tollazatban a vének fölül sötét szürkés-barnák, alul fehérek, testük oldalai barnával árnyaltak; szárnyaik mint a násztollazatban. A íe\nöit fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlók, de pofatájuk és nyakuk hátsó része fehér sávokkal tarkázott. A pelyhcs fiókák fölül szürkés-barnák, széles fehér sávokkal végig mustrázottak; alul tiszta fehérek; csőrük fekete, hegye, töve és közepe fehér; szemhéjuk, homlo- kukon és szemük előtt levő csupasz rész rózsás-hússzinű; lábaik zöldes- szürkék, belül sárgák Földi-ajzi elterjedése: Európa, Ázsia, Afrika, Ausztrália és Uj-Zeland. Magyarországban náddal benőtt vizeken mindenütt közönséges. April végén érkezik s október közepén távozik. PODICIPES GRISEIGENA (Bodd.). Vörösnyakú vöcsök. Colymbiis orisegcna, Bodd., Tabl. Pl. Enl. p. .55. (1783.) Colymbus siibcristatiis, Jacquin, Beytr. Gesch. Vog. p. 37. (1784.) Podiceps rtificollis, Lath., Gen. Syn. Suppl. I. p. 294. (17S7.) Colymbus rubricollis, Gmel., Syst. Nat. I. p. 592. (1788.) Colymbus lon^iros/rís, Bonnat., Tabl. Encycl. Méth. p. 54. (1790.) Podiceps rubricolh's, Lath., Ind. Orn. II. p. 783. (1790.) Podice.ps subcristafus, Mey. & Wolf. Taschenb. II. p. 429. (1810.) Colymbus ciicnllatiis, I ^ ,, ^ , , . > Pali., Zoogr, Rosso-As. II. p. 355—356. (1826.) Lolymbus nacvtus, ) Podiceps canogularis, Bichm, Vög. Deutschl. p. 958. (1831.) Podiceps grisegena, G. R. Gray, Gen. B. III. p. 633. (1846.1 Podicipes griseik,e;ia, Salvad., Ucc. It. \). 301. (1887.) Lophaethvia griseigeva, Sharpc, Handb. B. Gr. Br. IV. j). 198. (1897.) Leírása: Nássriihábaii a fejtető fekete, a nyakszirt táján megnyúlt tollak meglehetős széles bóbitát alkotnak; a torok és a fej oldalai szürkék, a szem alatt keskeny fehér szegély húzódik hátrafelé; a nyak elöl és oldalt rozsdabarna; a nyak hátul és az egész madár fölül fényes barnás-fekete; a másodrendű evezők s az apró fedőtollak a szárnyhajlásban ti.szta fehérek; a szárny alul világos szürkés-barna a fedötollak tiszta fehérek; a madár hasoldala selyemfényű fehér, sötétszürkével kevésbbé határozottan pettyezett; oldalai barnák; a csőr íekete, a szájzug és az Fani. Poclícipedidae. 421 alsó káva töve sárga; a szem kárminvörös; a lábak külső' része zöldes-fekete, belső része sárgás. Hossza (a csőr hegyétől teste végéig) k. b. 42, szárnya 16 — 17, csőre 4'5 — 5, csüdje 5 %». Téli tollazatban fölül az egész madár barna; a fej és nyak oldalai barnás- fehérek; a torok, a nyak mellső része s alul az egész madár selyemfényű fehér, oldalain szürkés-barnával tarkázott. A pelyhcs fióka fölül sötét szürkés-barna, fejteteje fekete, feje és nyaka széle- sen, háta keskenyen fehérrel csíkolt; alul fehér vagy szürke, begyén vörhenyesbe, oldalain szürkés-barnába árnyalódik; szeme körül és szeme előtti csupasz rész vilá- gos hússzínű; csőre fekete, hegyén, közepén és tövén világossárga; a lábak külső része zöldes-szürke, belső része sárga. Földrajzi eltejjedésc : Európa, Ázsiának nyugati része és Észak-Afrika. Magyarországban náddal benőtt nagyobb vizeken mindenütt előfordul, de jóval ritkább a búbos vöcsöknél. Az erdélyi részeken, különösen a Mezőségi tó- sorozaton leggyakoribb. Költözködő madár; ápril elején érkezik s októberig marad. PODICIPES AURITUS (Linné). Füles vöcsök. Colynihtis anriliis, Linné, Syst. Nat. I. p. 'ITl. il766.) Colyvibvs dvplica/iis, P. L. S. Müll., Suppl. p. 107. (1776.) Co/ymbí/s cormitiis, \ Colymhus obsainn, ' Gmel., Syst. Nat. 1. p. 591., 592., 593. (1788.1 Colymhux caspiciix, 1 Podíceps obscurus, 1 ^ i t i ^^ tt .-„^^ ^^r, x ^ , \ Lath., Ind. Orn. II. p. 782. il79U.) Fomceps connifiis, J Podiceps arcticus, Boic, Tageb. Reis. Norw. p. 308. (1822.) Podiceps ambiguus, Lesson, Traité d'Orn. p. 595. (1831.) Podiceps bícornís, Brehm, Vög. Deutschl. p. 960. (1831.) Colymbux arcticus, Naum., Nat. Vög. Deutschl. IX. p. 755. 1838.) Podiceps ciiirifus, Sund., Svensk. Fogl. pl. 54. (1856.) Dytes auritus, Ridgvv., Bull. U. St. N. M. XXI. p. 55. (1881.) Podicipes conmtus, Coues & Prent., Bull. U. St. N. M. XXVI. p. 110. (1883.) Podicipes auritus, Di.xon, Ibis, 1887. p. 460. Leírása: Nászriihában a fejtető, a torok és a pofatáj fekete, utóbbinak megnyúlt sürü tollai gallért alkotnak; a szemek fölött és a mindkét oldalt szarvat alkotó, megnyúlt, hajszálszerü halántéktollak bőrsárgák; a nyak hátsó oldala és fölül az egész madár feketés-barna, az egyes tollak többé-ke vésbbé szürkével szegettek; a másodrendű evezők fehérek, melyek a szárnyon összecsukott helyzetben fehér tükröt alkotnak; a nyak elől és oldalt rozsdavörös; a hasoldal selyemfényű fehér; a test oldalai szürkével tarkázott rozsdavörösek; a csőr fekete. íriss korában csúcsa világos kékes-szürke, töve világos szürkés-rózsaszinű; a szem vörös, a pupilla körül keskeny fehér gyűrűvel; a lábak szürkés-feketék, a csűd belső fele kékes-szürke. Hossza (a csőr hegyétől a test végéig) k. b. 32, szárnya 13 — 14, csőre 2*5, csfídje 4 %. A hím és tojó egyforma. Földrajzi elterjedése : Nyáron az Eszaki-Sarkkör ; télen a megfelelő mérsé- kelt égöv. 422 Podicipedidiformes. Magy arországhan csak az átvonuláson fordul elö. Igen ritka. Eddig mindössze csak néhány példányban észlelték. A Magyar Nemzeti Múzeumban levő három násztollazatú példányt Kunszt Károly tanító 1884. év tavaszán Csallóköz-Somorja határában gN'üjtötte. PODICIPES NIGRICOLLIS (Brehm). Feketenyakú vöcsök. Podiceps nigricollis, Brehm, Vög. Deutschl. p. 963. (1831.) Podicepi- reciifviros/ris, Brehm, Vogelf. p. 402. (1855.) Dyies nigricollis, Ridgw., Bull. U. St. N. M. XXI. p. 55. (1881.Í Podicipes nigricollis, Saundcrs, 111., Man. Brit. B. p. 707. il889.) Proctopus nigricollis, Sharpc, Handb B. Gr. Brit. IV. f). 204. (1897.) Leírása : Nászrnliában a fejtető, nyakszirt, torok, a nyaic köröskörül és a madár egész hátoldala fekete, a szárnya fehér tükörrel, a mit a másodrendű evezők alkotnak; a szemek mögötti- és a fülfedő tollak hajszálszerüek s hosszúra meg- nyúltak, a felsők szalmasárgák, az alsók rozsdaszinűek; alul a madár selyemfényű fehér, oldalai vörhenyes-barnák; a csőr szürkés-fekete, friss korában töve vörhenyes; a szem vörös, a pupilla körül sárgás vagy fehéres keskeny gyűrűvel; a lábak külső része fekete, t^első része kékes-szürke. Hossza (a csőr hegj'étől teste végéig) k. b. 31, szárnya 13'5 — 14, csőre 2"5, csűdje 4 %i. A hím és tojó egyforma. Téli tollazatú vének fölül szürkés- vagy barnás-feketék, pofatájuk és nyakuk oldalai barnák; torkuk és hasoldaluk tiszta fehér, az oldalak barnás-szürkével árnyal- tak. Őszi tollazatú fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, fejükön a pelyhes korbeli fehér csíkok nyomaival. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, Ázsiának mérsékelt része; télen Afrika és Ázsiának déli részei. Magyarországban nádasokkal borított vizeken mindenütt előfordul s eg)^- aránt gyakori. Költözködő madár; április közepén érkezik s szeptember végéig marad. PODICIPES FLUVIATILIS (Tunst.). Apró vöcsök. Colymbns fluviatilis, Tunst., Orn. Brit. p. 3. (1771.) Podiceps minntus, \ ^ , ^ ~. ^ , ,^„ „„, ...o-, r^ ,,-,., , Lath., Gen. hyn. Suppl. p. 294., 295. (1787.) Podiceps hebr-tdalis, ) ^ Colymbns minor, ^ ^ , r- t^t t k„ ^ , ^oo ^ ^ , , , , . , > Gme!., Syst. Nat. I. p. 591., 594. (1788.) Lolyvibus liebridtcus , | Podiceps minor, I . , , , ,. , _„ ^ r. ,. , ', l-'ith., Ind. Orn. II. p. 7SI., 785. (1790.) rodiccps licbndiciis, \ Colymbns erxtlirocepJialiis, Hcrmann, Observ. Zool. p. 151. (1804.) Podiceps pygfjiaeus, Brehm, Vög. Deutschl. p. 966. (1831.) Podiceps paliidus, Brehm, Vogelf. p. 403. (1855.) Podiceps fluviatilis, Degl. & Gerb., Orn. Eur. II. p. 587. (1867.) Tachybaptes Jluviatilis, Whitch., Ibis, 1885. p. 46. Podicipes flnviafilis, .Saunders, Ili., INIan. Br. B. p. 709. (1889.) Podiceps nigricans, .Stcjn., Pr. U. St. N. M, XV. p. 290. (1892.) Fa,in. Fodicipedidae. 423 Leírása: Ndsz7'uhdban a fejtető, torok, begy és a nyak hátsó része zöldes fényű fekete ; a nyak közepe elől és oldalt, valamint a fülfedök és ezeknek kör- nyéke gesztenyebarna; az egész hátoldal szürkés- és zöldes-fényü feketebarna; a másodrendű evezők belső zászlaja fehér ; alul a madár selyemfényű fehér, oldalai sötétbarnák; a csőr fekete, liegye világos szaruszínű, szájzuga és az alsó káva töve sárga; szeme vörhen\'es-barna ; a lábak külső oldala fekete, a belső szürkés. Hossza (a csőr hegyétől a test végéig) k. b. 24, szárnya 9 — 10, csőre, 2'5, csűdjc 3"5 %n. A téli tollazatú vének fölül sötétbarnák, torkuk fehér, nyakuk oldalt és elől sárgás-barna; testük alul fehér, oldalai barnába arnyalódnak. Az őszi tollazatú fiatalok a téli tollazatú vénekhez hasonlítanak, fejük oldalain és nyakukon a pelyhes kor világos csíkjainak nyomaival. A pelyhes fiókák fölül és nyakukon köröskörül fényesfeketék, vörhenyes csíkolással ; homlokuk és hasuk fehér. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, Közép-Ázsia és Japán. Magyarországban nádakkal borított vizeken mindenütt előfordul. Költözködő madár ; márczius végétől október végéig marad. XVII. Rend. ORDO RALLIFORMES. Guvatalakúak. Tcstök karcsú, oldalt erősen összenyomott, a mely hosszú s gyakran sürü tollakkal borított; ujjaik legtöbbnyire igen hosszúak, néha úszásra alkalmas lebenyek- kel (1. ábra 426. old.), a hátsó ujj magasabban fekszik a mellsőknél. Az orrcsont mellső széle öblös [/ioíorhiiia/)\ az \n\c%or\i\\^?,:iúi [s/iico ^^ na th7ts)\ a nyakcsigolyák száma 14 — 15; a fartömirigy tollkoszorús. E rend, mely kétszáznál több most élő fajt foglal össze, az egész föld kerek- ségén el van terjedve. Az egyes fajok rejtett helyeken nádasokban vagy nedves talajú sűrű növényzet között szoktak tartózkodni s ugyanoly helyen fészkelnek is. A tojások világos színes alapon sötét színnel sürün pettyezettek. A tojások száma 7 és 14 közt váltakozik. A fiókák sötétszürke vagy fekete sürü pelyhekkel borítottak s a tojásból kikelve azonnal futni vagy úszni képesek. I, Család. Fam. Rallidae. Guvatfélék. A nemek meghatározó táblázata : a. Homlok-paizízsal. a^. Az ujjak lebenyesek Fulica (425. old.). -6'. Az ujjak lebenyek nélkül GaUinnla (427. old.). b. Homlok-paizs nélkül. c^. A csőr rövidebb a csüdnél. a^. A középső ujj rövidebb a csüdnél Crex (428. old.). b"-. A középső ujj hosszabb a csüdnél Porsana (428. old.). d^. A harmadrendű evezők hosszúak, az első- rendüeket, csaknem teljesen elfödik. Fam. Rallidae. 425 b'\ A harmadrendű evezők rövidek, nem födik az elsörendüeket, a harmadrendű evezó'k csúcsa s a leghosszabb elsó'rendűek csúcsa közti távolság nagyobb a csűdnél . . . Zapornia (431. old.) (P A csőr hosszabb a csűdnél Rallus (432. old.). Fvilica. Linné, Syst. Nat. I. p. 257. (1766.) Typus; Fiilica atra, Linné. FULICA ATRA, Linné. Szárcsa. Fulica atra, \ ^ ^^^^_ ^^^ j 257-258. (1766.) rtcltca aíerrima, ) -^ * \ Scop., Ann. I. p. 104—105. (1769.) rttiica albtventrts, \ Fulica leuconyx, \ i ,o ,o /i-o^í , ( .bparm., Mus. Carls. pl. 12., 13. (1786.) rultca aethtops, \ Fulica atrala, 1 „ „ ., r, \ ^^ i-o rion,\ ] Pali., Zoo"r. Rosso-As. II. p. lo8. (1824.) rultca pullaia, J í'ulira pldtyuro.s, Brehm, \'ög. Dcutschl. y. 711. 1831.) Leírása : A fej és nyak köröskörül fekete ; a homlokon nagy húsos paizs- zsal ; az egész hátoldal sötét kékes-palaszürke ; a hasoldal csekélylyel világosabb ; a csőr friss korában fehéres-rózsaszínű, a homlok-paizs hófehér; a lábak kékes- szürkék, hajlásaikban sárgák^ a csűd zöldes árnyalatú ; a szem vörhenyes-barna. A kim hossza k. b. 36, szárnya 21 — 22, farka 6, csőre 3, 5, csűdje 5-5 %i. A (q/o valamivel kisebb, máskülönben a hímhez hasonlít. A fiatalok fölül barnásak; szemöldívük és pofatájuk fehér; hasoldaluk szür- kés-fehér, czombjuk tája barna. A tojásból kikelt fiókákat fölül fekete, alul sötétszürke pelyhek borítják; a homlokpelyhek szemölcsökben végződnek s élénk vörös színűek; torkuk, pofa- tájuk és tarkójuk narancssárga; a csőr csúcsfele fehér, tőfelé narancssárga, a felső káva hegye fekete. Földrajzi elterjedése egész Európa és Ázsia ; télen a Földközi-tenger, Észak- Afrika és Ázsiának déli része. Magyarországban mindenütt előfordul, sőt nagyobb tavainkon roppant nagy mennyiségben. Márczius végén, ápril elején érkezik s októberig marad. 426 Ballilbrnip.s. Fjilica álra lába. F.i.in. Itallidcie. 427 Gallinula. Briss., Ornith. VI. p. 3. (1760. Typus: Gallinula chloropiis (Linné). GALLINULA CHLOROPUS (Linné). Vizi tyúk. FuHca fusca, \ ^^^.^ g^,^^_ ^^^ j_ p 257-258. (1766.) runca ckloropus, ) Rallus dubüis, Pill. & Mitt., Itcr per Pos. Scl. p. 26. il783.) Fulica fisíulaus, Gmel, Syst. Nat. I. p. 702. (1788.) ^ ^ \ Lath., Ind. Orn. II. p. //l — 7/3. (1/90.) Gallinula fusca. ) Gallinula Jislulans, YieiU., N. Dict. d'Hist. Nat. XII. p. 405. (1817.' Gallinula orientális, Horsf., Tr. Z. S. XIII. p. 195. (1820.) Crex chloropns, Lichtst., Verz. Iloub!., p. 79. (1823.) Stagnicola seplenírionalis. \ Stagnicola ckloropus, ^ Hrehm, \'o(^. Deutschl. p. 704 — 706. (1831.1 Siagmcola minor, I Gallinula parvifrons, Blyth. Juurn. As. Soc. Ben<^. XII. p. 1^0. (1843.) Stagnicola parvifrons, \ Stagnicola meridionalis, ' Biehin, X'ogelf. p. 331. (1855.) Stagjiicola brachyptera. I Gallruula minor, Hartl., Journ. f. Ornith. VIII. ii. 341. (1860.) Leírása: Feje, nyaka köröskörül, melle és oldalai sötét palaszürkék; hasa közepén a tollak csúcsa fehér; lágyéka szürkés-barna, nagy fehér hosszanti fol- tokkal; köpenye és szárnyai olajzöldbe hajló barnák, az első evező külső szegése fehér; farka feketés-barna; alsó farkfedői fehérek, a középső tollak feketék; csőré- nek cstícsfele élénk sárga, tőfele és homlok-paizsa vérvörös ; szeme vörhenyes- barna ; lábai olajzöldek, a csüd mellső része czitromsárga. A hím hossza k, b. 32, szárnya 18'5, farka 7"5, csőre 2-6, csűdje 4-5 %i. A tojó valamivel kisebb, más- különben a hímhez hasonlít. A fiatal hátoldala szürkés-barna, némi olajzöldes árnyalattal ; pofatája fakó- barna ; torka fehér, begye, melle és oldalai szürkés-barnák ; hasa közepe szürkével kevert fehér. A tojásból kikelt fiókákat olajzöldes fényű fekete pelyhek borítják; a nyak mellső részén lévő pelyheknek megnyúlt szálai ezüstfehérek. Földrajzi elterjedése : Európa, Ázsia és Afrika. Magyarországban mocsaras és nádas helyeken mindenütt közönséges. Költöz- ködő madár; ápril első felében érkezik és októberig marad. 428 Rallifornies. Crex. Bechst., Ornith. Taschb. p. 336. (1802. Typus: Crex crex (Linné). CREX CREX (Linné). Haris. Rallus crex, Linné, SN'st. Nat. I. p. 261. (1766.) Gallinula crex, Lath., Ind. Orn. II. p. 766. (1790.) Crex pratensis, Bechst., Natury. Deutschl. II. p. 461. (1805.) Oríygometra crex, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. M. p. 34. 1I8I6.) Crex herbariiiH, 1 „ u \t- t^ * vi ^m 100-1 \ _ > Brehm, Vog. Deutschl. f). 694. il831.) Lrex alíiceps, \ Crex crex, Sharpé, Layard'.s B. S. Afr. \). 611. (1884.) Leírása : Tavaszi és nyári toUazatban a fejközép, a nyak hátsó része és a madár hátoldala barna, az egyes tollak közepe fekete, szélük többé-kevésbbé szürke; az evezők barnák, külső zászlajuk vörhenyes ; a szárnyfedők rozsdabarnák, többé- kevésbbé fehér pettyezéssel ; a szemöldív, pofatáj, torok, begy és a mell felső része hamuszürke ; a csőr tövétől sárgás- fakó csík vonul a szemek alatt a fül fedőkön át a nyak mindkét oldalára ; a has fehér ; az oldalak sárgás-barnák fehér szalagozás- sal ; a csőr és lábak világosbarnák ; a szem barna. A hím hossza k. b. 26, szárnya 14, farka 5, csőre 2"2, csűdje 3'7 %.. A tojó valamivel kisebb, máskülönben a hím- hez hasonlít. Őszi tollazatban a szemöldív, pofatáj, nyak, begy és mell szürke szinét bar- nás-sárga szín helyettesíti. A fiókákat fekete pelyhek borítják. Földrajzi clierjedcse : Európa és Közép-Ázsia ; télen Afrika és Ázsiának déli része. Magyarországban nedves réteken mindenütt közönséges. Költözködő madár ; május elején érkezik és októberig marad. Porzana. ViEiLL., Analyse 1816. p. 61. Typus: Porzana porzana (Linné). A fajok meghatározó táblázata : a. Nagyobb, a szárny 1 1 %t-nél hosszabb ; a mell bar- na, fehér pettyezéssel porzana (429. old.). b. Kisebb, a szárny 9"5 %i-nél rövidebb ; a mell egy- színű szürke pusilla (429, old.). Fam. Rallidae. 429 PORZANA PORZANA (Linné). Pettyes vízicsibe. Rallus porzana, Linné, Syst. Nat. I. p. 262. (1766.) Ralhís fulicvla, Scop., Ann. I. p. lOS. (1769.) Galliiiiila porzana, Lath., Ind. Ornith. II. ji. 772. (1790.) Ortygometra maruetla. Leach, Syst. Cat. etc. p. 34. (1816.) Crex porzana, Lichtst., Verz. Doubl. p. 80. (1823.) Ortygometra porzana, Steph., Shaw's Gcn. Zool. XII. p. 223. (1824.) Gallinula maculata, 1 n ??■ 1 ^ , ^ í Brehm, Vöct. Dcutschl. p. 698—699. (1831.) (jalhnula punciata, J > » i y \x. .,í.^ Zapornia porzana, Gould, B. of Eur. IV. pl. 343. (1837.) Porzana maruetta, Bonap., Cat. Mét. Ucc. Eur. p. 64. (1842.' Gallinula leucothorax, \ Gallinula gracilis, / ^^■^^"^' ^'^g^'^' l'' ■^-'^- ^^^'^^^ Porzana porzana, Sharpé, Layard's B. S. Afr. p. 613. (1884.) Porzana fulicula, Salvad., Elcnc. Ucc. Ital. j). 234. (1887.) Leírása : A hím fölül zöldes-barna, fehérrel és feketével pettyezve ; szárnya inkább vörhenyes-barna, hajlásában és az első evező szegése fehér, fedötollai fehér- rel és feketével pettyezettek és keskenyen szalagozottak ; szemöldíve és torka kékes-palaszürke ; alul a madár szürkés olajbarna, begyén fehér pettyekkel, oldalain fehér szalagokkal mustrázott ; hasa közepe szürkés-fehér ; alsó farkfedői fehéres- fakószinüek ; az evezők alul szürkés-barnák ; alsó szárnyfedői fehérek, barna pettye- zéssel; honaljtollai barnák, fehér haránt csíkolással ; csőre zöldes-sárga, töve narancsvörös; lábai olajzöldek; szeme barna. Hossza k. b. 21, szárnya 12, farka 5, csőre 2, csüdje 3"2 %. A tojó a hímhez hasonlít, de torka inkább fehéres-szürke, nyaka pedig sűrűb- ben pettyezett. A fiatal torka és hasa csaknem tiszta fehér, máskülönben a vénhez hasonlít A pelyhes fiókák zöldfényü feketék ; csőrük csúcsfele fekete, a felső kávának csúcsmögötti részén porczellánfehér folttal. Földrajzi elterjedése: Európa és Nyugot-Ázsia ; télen Afrika és India. Magyarországban mocsaras tájakon mindenütt közönséges ; ápril közepe táján érkezik s október első felében költözködik téli tartózkodási helyére, PORZANA PUSILLA (Páll.).* Törpe vízicsibe. Rallux pnsillus. Vall., Reis. Russ. R. III. p. 700. (1776); Pill. & iMitt., Iter per Pos. Slav. p. 26. (1783,) Rallus intermedius, Hermann, Obs. Zool. p. 198. (1804.) Rallus Bailloni, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXVIII. p. 548. (1819.) Gallinula Bailloni, \ Gallinula stellar^s, / '^"'^"^•' ^^""- '^'^''''- ^^- ^- ^^2. (1820.) E fajnak egy európai és egy ázsiai formáját szokták megkülönböztetni, mely utóbbinak DR. Rrichenow legújabban /'. auricularis nevet adott s e nevet Shakpe is elfogadta. Az európai forma semmiben sem különbözik az ázsiaitól, egyedül utóbbinak fülfedö-tollait egy sárgásbarna csík szeli at, mely a nyak barna színével függ össze, a mi az európaiaknál állítólag hiányzik. Jelenleg csak négy magyarhoni példánynyal rendelkezem a M. N. Múzeum gyűjteményében, de ezek között is 3: 430 líallií'oimes. Crex Bailloni, Isis, 1822. p. 561. Rallus mijtutus, Pali., Zoogr. Rosso-As. II. p. 155. 1 1824.1 Otygomelra Bailloni, Steph., Gen. Zool. XII. p. 288. (1824.1 Gallinula pygmaea, Brehm, Lehrb. Naturg. Eur. V. II. p. 641. (1824.) Plialaridion pygmaea, Kaup, Natürl. Syst. p. 170. (182').) Zapornia pygmaea, Gould, B. Eur. IV. pl. 344. (1837.) Crex pygmaea, Naum., Vog. Deutschl. IX. p. 567. (1838.) Ortygomctra f>ygmaca, Key. u. Blas., Wirb. Eur. p. LXVIII. (IS40.' Porzana pygmaea, Bp., Cat. Met. Ucc. Eur. p. 64. (1842.) Ortygomelra mimita, Radde, Reis. Sib. p. 311. (1863.) Porzana Bailloni, Degl. & Gerbe, Ornith. Eur. II. p. 258. (1867.) Orlygomelra pusilla, Goebel, Journ. f. Orn. XXVII. p. 272. (1879.1 Porzana píisilla. Bőgd., Consp. Av. Imp. Ross. p. 54. (1884.) Porzana intermedia, Stejn., Proc. U. S. Nal. Mus. IX. p. 396. (1886.) Gallimil pnsilla, Koenig, Journ. f. Orn. XXX\'l. p. 275. (1888.) Phalaridiiim bailloni, Heine & Reichen., Nomencl. Mus. Heine. p. 319. (1890.) Ortygomelra auricnlaris, Reichcnow, Journ. f. Orn. XLVI. p. 139. (1898.) Porzana auricularis, Harpe, Handl. B. I. p. 102. (1899.) Leírása: A hátoldal sötét sárgás-barna, a tollak közepe fekete, a köpeny fehér foltokkal tarkázott; a szemöldív, pofatáj, torok, a nyak mellső és oldalsó része, a begy, mell és a has felső része kékes palaszürke ; a fülfedökön át néha sárgás-barna csík vonul hátrafelé, mely a nyak hátsó részének barna színével függ össze (1. jegyzet 429. old.); az evezők barnák, az első toll fehéres-fakó külső sze- gessel; az alsó szárnyfedők barnák s szórványosan fehérrel pettyezettek ; a has alsó fele, az alfeltáj és az alsó farkfedők sötétbarnák fehér szalagozással ; a csőr és lábak olajzöldek ; a szem vörösbarna. Hossza k. b. 16, szárnya 9, farka 5, csőre 1"5, csüdjc 2'5 %(. A ///;;/ és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbinál a szürke szín csekélylyel halványabb. A fiatal madáron a szürke színt fakóbarna és fehér helyettesíti. A tojásból Vú^€[\ fiókákat zöld fényű fekete pelyhek borítják; csőrük fehér. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa, Ázsiának- mérsékelt égöve Kelet- Szibériáig és Japán; télen Afrika, Ázsiának déli része és a Fülöp-szigetek. Magyarországban eddig leginkább csak Pestmegyéből került, még pedig Haraszti-, Szittyó- és Crbői-pusztákról, a hol állandóan költ is. Csató János Erdély- ben Nagy-Enyed környékén észlelte és lőtte. Költözködő madár ; valószínűleg április közepén érkezik (a M. N. Múzeumban lévő egyik példányt április 18-án lőtték) s októberig marad, kettőnek megvan az ázsiai formát jellemző, a fülfedöket átszelő csíkja. Az egyik példányt magam lőttem 1894 május 4-én Pestmegyében. A másik ugyancsak Pestmegyéből az úgynevezett ürbői pusztáról származik s ezt Cerva Frigyes szerezte volt lS98-ban június 4-én a M. N. Múzeumnak. Máskülönben ezen utóbbi példány egy egészen világosan színezett tojó. Nevezetes a dologban az, hogy Cerva ugyanakkor ugyanott (talán épp ugyanennek a párját) egy hímet is lőtt, mely azonban teljesen typikusan színezett európai forma. Hogy az ázsiai formának tulajdonított fönt- nevezett jellege nem állandó, azt maga Sharpé is (Cat. B. Br. Mus. vol. XXIII.) elismeri, a meny- nyiben hivatkozik ázsiai példányokra, melyeknél a fülcsík hiányzik, míg egy Nizzából származó példányon azt teljesen kifejlődve felismerte. Mindezeknél fogva azt hiszem, hogy a fülfedöket metsző csík sem faji, sem pedig helyi forma jellegéül nem tekinthető, hanem az csakis egy és ugyanazon fajnak individuális változatát vagy korkülönl^ségét jelenti. Fam. Rallidae. 43 '. Zapornia. Leacii, Syst. Cat. Mamm. ecr. Brit. Mus. p. 34. (1816. Typus: Zaponiia parva (Scof.). • ZAPORNIA PARVA (Scop.). Kis vízicsibe. Ralliis parvus, Scop., Ann. I. p. 108. (1769.) Railus mixíus, Lapeyr., Mamm. & Ois. Haute-Garonnc. p. 38. (1799.) Gallitiula pusillus, Bechst., Orn. Taschlx II. p. 340. (1802.) ^ ... . ^. .. ] . \ Mont. Orn. Dict. 1813.) Zapor'nia vi/nuta, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. lír. Mus. p. 34. (1816.) Rűl/us Peyr usii, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XXVIII. p. 562. (1819.) Galiiiiula pust/la, Tcmm., Man. d'Orn. II. p. 690. (1820.) Crex pusilla, Boic, Isis, 1822. p. 561 . Ort\o-omctra olivacea, 1 , , ^, ., , ^,,, r^ . .,, \ Steph., Gen. Zool. XIl. p. 226., 231. (1824.) Zapornia piísti/a, J Phalaridon pusilla, Kaup, Natürl. Syst. ]). 173. (1829.) Ortygomelra pusilla, Bonap., Comp. L. B. Eur. & N. Am. p. 53. (1838.) Porzana minula, Bonap., Cat. Met. Ucc. Eur. p. 65. (1842.) Gallinula niinuía, Brehm, Vogrlf. p. 330. (1855.) Crex minula, Danf. & Harvie Brown, Ibis. 1875. p. 418. Phalaridiuin pusilUim, Meves, Journ. f. Orn. XXIII. p. 433. 1875.) Porzana parva, Dresser, B. Eur. VII. p. 283. (1878.) Railus miniitus, Dixon, Ibis. 1882. p. 578. Crex parva, Sceb., Hist. Br. B. II. p. 457. (1884. Ortygomelra parva, Gigiioli, Avif. Ital. p. 351. 1886.) Ortygomelra minula, Madarász, Eriáut. p. 113. (1891.) Zapornia parva, Sharpé, Cat. B. Br. Mus XXIII. p. 89. (1894.) Leírása : A h'm fiilül sötét sárfrás-barna ; a köpeny tollai feketével és fehérrel mustrázottak ; evezői barnák ; szárnya alul barnás-szürke ; alsó szárnyfedői egysziníí sötét palaszürkék; szemöldíve, pofatáj.i, torka, nyakának mellső része, begye, melle és hasa kékes-palaszürke, legvilágosabb a torok, legsötétebb a lágyék, az alfeltáj és alsó farkfedők, utóbbiak fehérrel szalagozottak ; csőre sárgás-zöld, töve vörös, lábai zöldek; szeme sötétvörös. Hossza k. b. 20, szárnya 10-5,. farka 6, csőre 1-8, csüdje 3 %i. A tojó hátoldala a híméhez hasonlít; szemöldíve szürkés, torka fehér, nj'aka oldalt, begye, melle és hasa világos fakószinű, lágyéka, alfeltája és alsó farkfedöi szürkés barnák fehér szalagozással. Hossza k. b. 18, szárnya 10, farka 5, csőre 1*7, csüdje 2'8 %n. Az őszi tollazatú fiatalok a tojóhoz hasonUtanak, de szemöldívük világos fakó ; torkuk, begyük és mellük fehér. A tojásból VWQ\tfiókákat kékes-zöld fényű fekete pelyhek borítják; csőrük fehér. Földrajzi elterjedése : Közép- és Dél-Európa és Ázsiának mérsékelt égöve; télen Afrika és Ázsiának déli része. Magyarországban lapályos területeken lévő mocsaras és nádas helyeken min- denütt előfordul Költözködő madár ; márczius végén vagy április elején érkezik s október első felében távozilc. 32* 432 RallUormes. Rallus. Linné, Syst. Nat. I. p. 261. il766.i Typus: Rai/us aqiiaticus, Linné. RALLUS AQUATICUS, Linné. Guvat. Rallus aquaticiis, Linné, Syst. Nat. I. p. 262. (1766.) Scolopax obscura, Gmel , Reisc Russl. III. p. 90. (1784.) Ral/iis sericeiis, Leach, Syst. Cat. Mamm. ect. Br. M. p. 33. (1816.) Rallus germauic7ts, Biehm, Vög. Deutschl. p 690. (1831.) Rallus miiwi-, 1 t^ , w ,r „ / „ ,, ^ ., ,. Brehm, Yooelf. p. 328. (1855.) Rallus fusalaleraus, ] Aratmcs aquaticus, Gray, Handl). K. 111. p. 59. (1871.) Leírása: A vén tavaszkor és nyáron fölül vörhenyes-barna, az egyes tollak közepe fekete; szemöldíve, pofatája, torka, nyakának oldalsó és mellső része, begye, melle és hasának felső része sötét kékes-palaszürke ; tokája fehéres-szürke; hasának oldala és lágyéka fekete, fehér szalagokkal ; hasa közepe világos fakószinü ; alsó farkfedöi fehérek; evezői fölül barnák, alul szürkés-barnák; alsó szárnyfedői fehé- rek, sötétbarna foltokkal ; csőre vörös ; lábai világosbarnák ; szeme sötétvörös. Hossza (a csőr hegyétől farlca végéig) k, b. 2ó, szárnya 12, farka 5, csőre 4"7, csűdje 4 %i. A ////// és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi valamivel kisebb, csőre kevésbbé élénk s inkább sárgás-vörös. A tojásból kikelt fiókákat zöldes fényű fekete pelyhek borítják ; csőrük fehér. Földrajzi elterjedése : A magas Északot kivéve egész Európa és Ázsiának nyugati része ; télen Észak-Afrika és India. Magyarországban nádas és mocsaras helyeken mindenütt közönséges. Költöz- ködő madár; nagyon korán érkezik s késő őszig marad. Enyhébb télen úgy látszik néha át is telel. A M, N. Múzeum gyííjteményében van egy tojó példány, melyet Wass Béla gróf Sz.-Gothardon, Szolnok-Dobokamegyében 1901 január 10-én lőtt. XVIII. Rend. ORDü COLUMBIFORMES. Galambok. Jellemek : A csó'r inkább rövid, elöl kissé hajlott, a felső' káva tövét lágy bőr takarja, a melyben az orrlyukak nyilnak; az orrcsont mellső széle szögalakú [schizorhinal) \ az ínycsont hasadt [schizognatJius)\ a nyakcsigolyák száma 14 — 15; a mellcsont keskeny, mindkét oldalon két-két bemetszéssel ; a fartőmirigy csupasz, néha hiányzik ; a vakbélnyujtvány csenevészett ; az epehólyag legtöbbnyire hiányzik ; a csűd mellső része paizsolt, oldalai hatszögíí pikkelyekkel borított, továbbá a csűd gyakran többé kevésbbé tollakkal fedett; az ujjak száma négy, a hüvelyk egy vonalba esik a mellsőkkel; az elsőrendű evezők száma 11, a másodrendű evezők közül az ötödik hiányzik. A galambok csekély kivétellel fákon fészkelnek ; fészkük ágakból készül, igen laza és kicsiny. Két tiszta teher tojást tojnak. A fiókák eleinte csupaszok és tehetetlenek. A galambok az egész földön el vannak terjedve ; a fajok száma meghaladja az ötszázat. A Rend öt családra oszlik. Nálunk csak két család összesen négy fajjal van képviselve. Az családok meghatározó táblázata: a. A csűd rövidebb a középső ujjnál Coliimbidae (433, old.) b. A csűd hosszabb a középső ujjnál Turturidac (436. old.). I. Család Fam. Columbidae. Galambfélék. Columbae Linné, Syst. Nat. I. p. 27'). íl766.) Typus : Colámba oenas, T^inné. 434 Columbiíormes. A fajok meghatározó táblázata : a. A n)'ak fehér folt nélkül. rt^ A deréktáj szürke oeiias (334. old.). //. A deréktáj fehér ihna (434. old.). b. A nyak nagy fehér folttal pahimbus (435. old COLUMBA OENAS, Linné. Vadgalamb. Coluinba oeiias, Linné, Syst. Nat. I. p. 279. (1766.) Columba cazwnim, Brehm, Vög. Deutschl. p. 492. (1831.) Columba arborum, Brehm, Vogclf. p. 237. (1855.) Paluinboena cohimbella, Bonap., Compt. Rend. XLIII. p. 838. (1856.) Palumboena oe?ias, G. R. Gr., Handl. B. 11. p. 233. (1870.) Coelotreroii ocnas, Heine & Reichen., Nom. Mus. Hein. p. 275. (1890.) Leírása: Az egész madár kékes ójoms/.ürke, feje és köpenye valamivel söté- tebb a test többi részénél ; nyaka oldalt és hátul biborszinbe játszó érczfényü zöld ; evezői barnák, a közbülső fedőtollak ólomszürkék, melyek közül egyesek fekete foltokkal mustrázottak; farka ólomszürke, az egyes tollak csúcsa szélesen fekete, a szélső toll külső zászlajának tőfele fehér; csőre szürke, tőfelén vör- henyesbe árnyalódik. hegye sárga ; szeme vörös, lábai sötét rózsaszinüek. Hossza k. b. 35, szárnya 21 — 22, farka 13, csőre 2, csíídje 2-7 %n. A hím és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi valamivel kisebb s szine kevésbbé élénk. A fiatal hátoldalát és begyét bizonyos barnás árnyalat borítja ; nyakán hiányoznak a temfényű zöld tollak. Földrajzi elterjedése a Palaearktikus kör nyugati része. Magyarországban erdős vidékeken mindenütt közönséges. Költözködő madár; igen korán érkezik s késő őszig marad ; némely enyhe télen egyes példányokban át is telel. COLUMBA LÍVIA, Bonn. Szirti galamb. Columba livia, Bonn., Encycl. Meth. I. p. 227. (1790.) Columba domestica fera, Nils., Orn. Suec. I. p. 296. (1817.) Columba Ameliae, Brehm, Isis. 1828. p. 139. Columba. rupeslrts, Columba elegáns, Columba glauconotin Columba unicolor, í Columba dubia, ] Palumbus livia, Heugl., .Syst. Übers. p. 44. (1856.) Columba livia fera, 1 „ , ^ a r o , o /i ot- ■ i _ , , ,. . . / Bogdán., Consp. Av. lm. Ross. p. 1—2. (1884.) Coljimba hvia rusnca, ) Columba domeslica, Stejn., Pr. U. St. Nat. Mus. X. p. 424. (1887.) Brehm, Vogelf. p. 256. (1855.) Fulii. CoJujiibldHe. 435 Leírása: Feje ólomszürke; nyaka köröskörül és begye bíborszínbe fénylő fémfényíí zöld ; köpenye világos hamvas-szürke, a szárnyon két fekete szalaggal ; deréktája fehér ; felső' farkfedöi sötétszürkék ; farka sötétszürke, a tollak csúcsa szélesen fekete, a szélső toll külső zászlaja fehér; melle és hasa szürke; csőre szürke, a felső káva tövén levő lágy hártya fehéres ; szeme sárga, a pupilla körül vörös gyűrűvel; lábai vörösek Hossza k. b. 33, szárnya 215, farka 12, csőre 2, csűdje 2'5 %n. A hím és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi valamivel kisebb. Földrajzi elterjedése : Dél-Európa s Nyugat-Ázsiának mérsékelt része Indiáig. Magyarországban csakis a Magyar- Horvát tengerparton fordul elő, a hol sziklaüregckben költ. Állandó madár. COLUMBA PALUMBUS, Linné. örvös galamb Columba paluinbus, Linné, Syst. Nat. I. p. 282. (1766.) CoLumba íorqtiata, Leach, Syst. Cat. Mam. ect. Br. M. p. 26. (1816.) Cokimba pinetorum, Brehm, Vög. Deutschl. p. 488. (1831.) Palitmbus torquatus, Blylh., Cat. B. Mu.s. A. S. B. p. 233. (1849.) l\ilumbus excelsns, Bonnap., Compt. Rend. XLIII. p. 836. (1856.) ralumbus palumhus, G. R. r,r. Handb. B. II. p. 233. (1870.) Leírása: Feje ólomszürke, nyaka hátul és oldalt bíborba fénylő fémfényíí zöld a nyak mindkét oldalán a középtájon nagy fehér folttal ; köpenye szürkés-barna ; szárnya sötétbarna; az evezők külső zászlajának külső szegése fehér; a fiókszárny és az elsőrendű evezőknek megfelelő fedötollak feketék; a legelső szárnyfedőtollak fehérek s ezek a szárnyon hosszú fehér csíkot alkotnak ; alul a madár szürke ; begye, melle és hasa borvörössel árnyalt ; deréktája és felső farkfedöi kékes-szürkék ; farka fölül szürke, a tollak csúcsa szélesen fekete ; farka alul fekete, közepén szürkés- fehér széles szalaggal; csőrének csúcsfele sárgás, tőfele narancsvörös, a felső káva tövén lévő lágy bőr fehér; szeme világossárga; lábai vörösek. Hossza k. b. 45, szárnya 25, farka 17, csőre 2'2, csűdje 3 %n. A hím és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi valamivel kisebb s szine kevésbbé élénk. A jiatalok általában világosabbak a véneknél, tollazatúk barnább s nyakuk oldalán hiányzik a fehér folt. Földrajzi elterjedése: Európa, Észak-Afrikának bizonyos pontjai és Nyugat-Ázsia. Magyarországban erdős vidékeken mindenütt közönséges. Költözködő madár; márczius első felében érkezik s novemberi" marad. 436 Columbiformes. II. Család. Fam Turturidae. Gerlefélék. Turtur. Selby, Nat. Libr., Pigeons, p. 169. (1835. Typus: Titrtiw turtiir (Linné.) TURTUR TURTUR (Linné). Gerle. Columba turtur, Linné, Syst. Nat. I. p. 284. (1766.) Feristera turtur, Boie, Isis, 1828. p. 327. Peristera tenera, Brehm, Vög. Deutschl. p. 494. (1831.) Peristeria lugubris, \ Peristerta maxima, \ ^^"^^^ S>''^- ^"^^- ^'^g. Würt. p. ■ Turtur commtinis, Selby, Nat. Libr. Pigeons. p. 171. (1835. Turtur vulgáris, Eyt., Cat. Br. B. p. 32. (1836.) Turtur aurilus, G. R. Gr., List. Gen. B. 38. (1840.) Turtur glaiiconottcs, Brehm, Vogelf. p. 257. (1855.) Turtur cyanotos, Reichb., Tauben. p. 173. (1862.) Turtur tenera, Gigl., Avif. Ital. n. 321. (1886.) Turtur turtur, Sharpé, Ibis. 1891. p. 111. Turtur turtur feje és lába. Leírása: A fejtető s a nyak hátsó része kékes-szürke; a nyak mindkét oldalán a középtáján nagy fekete folttal, melynek tollai fehérrel szegettek; a pofatáj, a nyak mellső része, a begy, a mell és a has felső része borvörös árnyalatú szürke; a has alsó része és az alsó farkfedötollak fehérek ; a lágyék szürke ; a hát közepe', Farn. Turtuiidae. 437 a deréktáj, a felső' farkfedó'tollak szürkés-barnák ; a váll- és a szárnyfedó'tollak rozsdasárgák, az egyes tollak közepe fekete ; a szélső szárnyfedó'tollak szürkék ; az evezők sötétbarnák ; az alsó szárnyfedők szürkék ; a farktollak — a két középső kivételével, mely egyszínű sötétbarna — feketék, széles fehér csúcscsal ; a szélső toll külső zászlaja fehér ; a csőr barna ; a szem sötétvörös ; a lábak vörösek. Hossza k. b. 30, szárnya 18, farka 13, csőre 1 8, csüdje 2"1 'ím. A hun és tojó egymáshoz hasonlít, utóbbi valamivel kisebb, szine pedig kevésbbé élénk. A fiatal fölül barna, a köpeny tollai világosfakóval keskenyen szegettek ; nyaka és begye barnás-szürke ; melle, hasa és alsó farkfedöi fehérek ; farka mint az öregnél. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak-Afrika és Ázsiának nyugati része. Magyarországban mindenütt közönséges, tavaszkor és nyáron erdőségekben, őszkor nagy csapatokban szántóföldeken tartózkodik, télre elköltözik. XIX. Rend. ORDO PTEROCLIDIFORMES. Talpastyúkok. Testük külső formája részint a galambokéra, részint a tyúkokéra emlékeztet Csőrük inkább a tyúkokéhoz hasonlít, de azokénál jóval gyengébb. Szárnyuk kes- keny, igen hosszú és hegyes ; az első evező jóval hosszabb a többinél. Farkuk hegyes, a két középső toll néha igen hosszú. Lábaiknak sajátságos szerkezete egyik legfekünöbb jellege e rendnek : a három mellső ujj igen rövid s szőrszerű tollak- kal teljesen borított, úgyszintén a csüd is ; a hátsó ujj vagy hiányzik, vagy csak durványosan van jelen. A talpastyúkok a sivatagok lakói, csapatokban tartózkodnak, vándorlási haj- amuknál fogva időközönként elhagyják hazájukat és ilyenkor idegen földrészeket óriási nagy számban lepik el. Fészket nem építenek ; tojásaikat, melynek száma három (némelyek szerint négy), a homokba vájt sekély mélyedésbe rakják. A tojás hosszúkás formájú s mindkét végén egyforma tompa, alapszíne földszinű. mely sötét színnel márványozott és pettyezett. A fiókákat fölül földszinű, fehér és barna foltokkal ellátott, alul egyszínű fehéres pelyhek borítják (1. Proc. Z. Soc. 1866, pl 18.). Földrajci elterjedésük Dél-Európára, Afrikára, Madagaskárra és Ázsiára esik. Összesen 17 faj ismeretes. I. Család. Fam. Pteroclididae. Talpastyúkfélék. A nemek meghatározó táblázata : a. A hüvelyk hiányzik- SyrrJiaptes (439. old. b. A hüvelyk durványosan jelen van Pterocbims (440. old. Fa.rn. Pteroclididiie. '^^^ Sj^rrhaptes. Ili.iger, Prodromus, p. 243. (] S'l 1 .) Typus: Syrrhaptes paradoxiis (Páll.). SYRRHAPTES PARADOXUS (Páll.). Talpastyúk. Tetrao paradoxa. Pali., Reis. Russ. Reich. II. p. 712. (1773). Telrao paradoxus, Gmel.. Syst. Nat. I. p. 755. (^1788.) Syrrkaptes paradox/is, Illigcr, Prodromus, p. 243. (1811.) Neniatura paradoxa, Tisch., Mém. Soc. Nat. Mosc. III. 271. il812. Heieroclitus lartaricus, Vieill., N. Dict. d'Hist. Nat. XIV. p. 453. (1817.) Syrrhaptes PaUasi, Temm., Pig. et Gall. III. \). 282. (1815.) Tetrao armaria. Pali., Zoogr. Rosso-As. IT. p. LIII. (1824.) Syrrhaptes lictcroclila, Vieill., Gall. Oi.';. III. p. 64. (1825.) Syrrhaptes heteröclitiis, Montcss., Rev. et Mag. Zool. 1863. p. 358. Syrrhaptes Fischeri, Kareiin, Bull. .Mosc. XIII. p. 495. (1840.) Leírása: A Jiíni homloka a fejtetőig sárgás szürlce s e szín a fejtetőn és a nyakszirten galambszürkébe megy át ; szemöldíve, a nyakszirt mindkét oldala és torka rozsdás narancssárga ; nyaka oldalt és begye barnás-szürke ; . begye alsó szélén keskeny fehér örv látható, melynek egyes tollai feketével szegettek; melle és fölül a madár sárgás-agyagszinű, a hátoldal fekete szalagokkal és foltokkal mustrázott ; evezői galambszürkék, az első toll külső zászlaja fekete ; hasa közepe barnafényü fekete ; alfeltája és alsó farkfedői fehérek, utóbbiak közül a belsők többé-kevésbbé feketével szalagozottak ; lábtollai sárgás-szennyesfehérek. Hossza k. b. 42, szárnya 24, farka 19, csőre 1, csűdje 2'4 %». A tojó hátoldala sárgás-agyagszinű, fekete pettyezéssel ; szemöldíve, a nyak- szirt mindkét oldala és torka világossárga ; torkát alul keskeny fekete szalag övezi; begye és melle agyagszinü oldalt fekete pettyezéssel ; hasa közepe sötét vörös- barna ; alfeltája és al^ó farkfedöi fehérek, utóbbiak közül a belsők feketével szala- gozottak. Hossza k. b. 34, szárnya 22, farka 14, csőre 1, csűdje' 24 %. Földrajzi elterjedése: Közép-Ázsia sivatagjai, a honnan idöközönkint óriási csapatokban Európába vándorol. Magyarországban vándorlásai alkalmával, mint bárhol másutt csapatosan szokott jelentkezni. Legnagyobb számban 1863-ban és 1888-ban érkeztek. A Magyar Nemzeti Múzeumban Magyarországból a következő példányok őriztetnek : 1. ? Sárrét, Fehérmegye. 1863. május 21. Ifj. Szögyényi László. 2. (^ Bugyi, Pestmegye. 1863. május 29. 3 — 4. (S Szeged. 1864. febr. vége Okrutzky Aurél 5. S Úrmezö, Mármarosm. 1888. áprihs 28. Pogány Sándor. 6. ? Nagyszeben 1888. május 1. Zách Ferencz. 7. ? Tasnád-Szántó, Szilágym. 1888. május 9. Dorner Ödön. 8. ? Családfalu, Nyitra. 1888. május 11. Bacskády Károly. 440 Pteroclidiformes. Pteroclurus. BoNAP., Compt. Rend. XLII. p. 880. (1856.) Typus: Pterochirus alchata (Linné).* PTEROCLURUS EXUSTUS (Temm.). Sivatagtyúk. Pterocks exusius, Temm., Pl. Col. \'. pl. 28., 29. (1825.) Pieroclunis cxiistiu, Ball., S. F. II. p. 426. (1874.) Fíeroc/tw íülioti, Bogdanow. Mél. Biol. XI. p. 54. (1881 ) Leírása: A ////// fejteteje, liáta, dereka és felső farkfedó'i barnás agyagszinüek, vállai sötétebbek s barnába árnyalódnak ; szárnyfedő tollai sárgás-bó'rszinüek, az egyes tollak csúcsán élénk barna folttal; elsőrendű evezői, az ezeknek megfelelő fedó'tollak és a közbülső másodrendűek feketék; arczatája és torka barnás-sárgás e szín begyén borvörösbe, mellén, hasán és oldalain sötétbarnába árnyalódik; melle felső részét keskeny fekete szalag övezi, melynek alsó széle tiszta fehér ; lábai és alsó farkfedöi szennyes fehéres-sárgák. Hossza k. b. 33, szárnya 18, farka 12, csőre 1, csüdje 2'2 %í. A tojó. a hímtől s oly arányban különbözik, mint a talpastyúk. Földrajzi elterjedése : Délnyugat-Ázsia, Észak- és Észalckelet-Afrika. Magyarországban egyetlen egy esetben észlelték, még pedig 1863 augusztus havában, a midőn Hannibál Jenő a Szanyi-pusztán, Sopronmegyében egy tojó pél- dányt lőtt a talpastyúkok csapataiból. Eme ritka példány kitömve jelenleg Huszty Ödön gyűjteményében található; annak idején a II. nemzetközi ornithologiai kon- gresszus alkalmával rendezett kiállításon közszemlére ki volt téve. (L. Madarász, Magyarázó, p. 92. 592. sz.) Ezen adat úgy látszik nemcsak Magyarországra, hanem egész Európára nézve egyedüli. * Földrajzi elterjedése : Ázsiának délnyugati része: Indiától Palesztináig és Kis-Ázsiáig. Magyarországon még eddig nem figyelték meg. XX. Rend. ORDO GALLIFORMES. Tyúkalakúak. Jelletiiek : A csőr rövid, vastag, hajlott; a felső káva hegye az alsó káva hegyén áthajlik ; az orrcsont mellső széle öblös {holorhinal) ; a nyakcsigolyák száma 15_18; a mellcsont keskeny, alsó széle mindkét oldalon két mély bemetszéssel ; a fartömirigy tollkoszorús, csupasz, néha egészen hiányzik; az ujjak száma mindig négy, a hüvelyk, vagy egy síkba esik a mellsőkkel vagy följebb. Fészket nem építenek ; tojásaik színe és száma az egyes családok szerint igen változó. A fiókák a tojásból kikelve pelyhekkel borítottak s azonnal futni képesek. A Tyúkalakúak az egész föld kerekségén el vannak terjedve ; az eddig ismert élő fajok száma megközelíti az ötszázat. A családok meghatározó táblázata : a. Az orrlyukak tollsertékkcl födöttek; a csűd részben vagy egészben tollakkal borított; az ujjak fésűsek Tetraonidac [AA\. o\á},. b. Az orrlyukakat tollserték nem födik ; a csüd csu- pasz; az ujjak nem fésűsek; a csüd gyakran sar- kantyúval ellátott Phasianidae(AA-^.o\(\.). í. Család. Fam Tetraonidae. Fajdfélék. A nemek meghatározó táblázata : a. A csűd végig tollas. a^ . A fark kerekített, a középső tollak hosszabbak a szélsőknél Tfírao (442 old.). 442 Galliformes. b^. A fark lantalakú, a középső tollak igen rövi- dek, a szélsők hosszúak és kifelé hajlottak . . Lyrnrus (443. old.). b. A csüd alsi) része nincs tollakkal borítva ...... Teirastes (44-1. old.). Tetrao. Linné, Syst. Nat. p. 273. (IVóó.i Typus: Tetrao /i?(>^s;-al/us, Linné. TETRAO UROGALLUS, Linné. Siketfajd. Tetrao nrogallns, Linné, Syst. Nat. \. p. 273. (1766.) Urogatljis vulgáris, Flem., Phil. Zool. II. p. 231. (1822.) Tetrao major, 1 „ , , . r^ ■^ . . \ Brehm, Yog. Deutschl. p. 503., 504. (1S31.) I etrao crasstrostrts, j Tetrao taczanowskii, Meyer, Unser Auer-, Rackel- und Birkwild. p. 10. (1887.) Leírása: A kakas feje és nyaka finom fekete huUamvonalkákkal rajzolt szürke s többé-kevésbbé ibolyaszínű fénynyel bevont ; a toroktollak hosszúak, feketék s zöldes fényű zománczczal szegettek ; szeme fölött vérvörös szemölcsök szemöldívet alkotnak ; begye kékes-zöld zománczfényű ; köpenye fekete huUamvonalkákkal sűrűn mustríízott vörhenyes-barna; evezői sötétbarnák; a tollak külső zászlaja világosabb s fehéres-fakó színnel többé-kevésbbé hullámosan mustrázott; alsó szárnyfedői és hónaljtollai fehérek; deréktája és felső farkfedői sötétszürkék, finom fehér pettyekkel permetezve; farka fekete s közepe táján többé-kevésbbé fehér színnel márványozott; alul a madár fekete, többé-kevésbbé foltokkal tarkázva, egyes tollak zöld zománcz- czal szegettek ; csőre sárgás szaruszínű ; szeme barna ; ujjai ólomszürkék. Hossza k. b. 92, szárnya 38, farka 35, a csőr orma (a homloktól mérve) 7'5, csűdje 7 %i. A tyúk fölül sötétbarna, sárgás szalagokkal és fehér foltokkal mustrázva ; torka fehéres agyagsárga ; nyaka és begj^e barnás agyagsárga, többé-kevésbbé fekete és fehér foltokkal ; alul a madár agyagsárgával és fehérrel kevert s fekete szala- gokkal tarkázott ; farka vörösbarna, fekete szalagokkal, az egyes tollak hegye fehérrel keskenyen szegett. Hossza k. b. 66, szárnya 30, farka 21, a csőr orma (a homloktól mérve) 4, csűdje 5"5 %n.. A fiókákat sárgás-fehér pelyhek borítják, hátoldaluk íeketés és vörhenyes foltokkal mustrázott ; alul egyszinűek. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak- és Közép-Ázsia. Magyarországban az északkeleti Kárpátokban, Erdélyi- Kárpátokban és a Karszt-hegységben fordul elő. Állandó madár. Fam. Tetraonidae. 443 A siketfajd és nyirfajd közti keresztezés : Tetrao hybndí/s, Sparrm., Mus. Cartb. p. 15. (1786.) Te/rao hybridns ///-og'ii/oí(/es, Nilss., 111. Scand. Faun. 1. pl. W . (1832.) 'J'e/rao incdiuy, Meycr, Berl, Mag. Y. p. 337. (l.Sll.) Tcfrao intcnncdiiix, Langsd., Mcm. Acad. Pctcnsb. 111. p. 236. (1811.) Telrao macii latiis, Brchm., Vög. Deutschl. p. 5U4. (1831.) Teirao pseíidourogallux, Brehm, Naumannia, 1855. p. 287. Teírao urogallo-letrix, Collelt, Forh. Vid. Selsk. Christ. 1872. p. 235. Tefrao ietrix iirűs:;a!liis, Meyer, Unser Aucr-, Rackel- und Birkwild p. 36 — 74. (1887.) A siketfajd és nyiifajcl keresztezéséből a Magy. Nemz. Múzeum gyűjteményé- ben két igen szép hímpéldány őriztetik, az egyikét még Rainer György 1847 márczius 18-án Uj-Lesznán Szepes vármegyében lőtte; a másik 1891 tavaszán került CzANYUGA Józsefné ajándéka folytán a Múzeumba ; pontosabb termőhelye ismeretlen. Lyrurus. SwAiNsoN, Faun. Bor.-Am. 11. y. -497. (1831.) Typus: Lyr-iirtis tetrix (Linné). LYRURUS TETRLX (Linné). Nyirfajd. Tetrao tetrix, -IJwwié., Syst. Nat. 1. ]>. 274. (1766.) Urogallus tetrix, Kaup, Natürl. Syst. p. 180. (1829.) Lyrurus tetrix, Swains., Faun. Bor.-Am. II. p. 497. (1831.) Tetrao fttjtiperor/iiii. 1 „ , ™ , . ) Brehm, \ ög. Deutschl. i). 509.. 511. (1831.) letrao ericaeus, ) Tetrao ericeus, Brchm, Vogelf p. 261. Í1855.) Tetrao peregrinus. Brehm, Naumannia 1855. p. 287. Leírása: A kakas fölül és alul fekete, feje. nyaka és dereka kék zománcz fény- nyel ; szeme fölött vérvörös szemölcsök szemöldívet alkotnak ; másodrendű evezői fehérek, széles csúcsmögötti fekete szalaggal, a mi a szárnyon összecsukott iiely- zetben egy szélesebb és egy keskenyebb rézsútos szalagot alkot ; alsó szárnyfedői és alsó farkfedői tiszta fehérek; hasa közepe és csűdtoUai többé-kevésbbé fehérrel tarkázottak ; csőre fekete ; szeme sötétbarna ; ujjai szarúbarnák. Hossza k. b. 57, szárnya 26, farka 22, csörorma (a homloktól mérve) 3, csűdje 5 7m. A tyúk fölül fekete, sárgával szalagozott s imitt-amott, különösen szárny- fedőin, fehér foltokkal mustrázott ; torka fehéres-agyagszinű, részben feketével fol- tozott ; nyaka elől és oldalt agyagsárga, fekete tollszegésekkel ; alul az egész madár szürkés-feliér, fekete szalagozással, közben-közben agyagsárga árnyalattal ; hasa közepe csaknem egészen barnás-fekete ; alsó farkfedői fehérek, többé-kevésbbé feketével szalagozva. Hossza k. b. 47, szárnya 23, farka 14, csőre 3, csüdje 4"5 %. 444 Galliformes. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak- és Közép-Ázsia. Magyarországban állandó madár. Leggyakoribb az Északkeleti-Kárpátokban; ritka az Erdélyi-Kárpátokban; a Karszthegységben egyáltalán hiányzik. A Magyar Nemzeti Múzeum példányai : 1. (^ Tátrafüred 1844. angusztus. Rainer György. 2. ? Szepesmegye 1847. márczius. Rainer György. 3. 9 Szepesmegye 1847. május. Rainer György. 4. 9 Beszterczebánya 1850. Gasparecz János. 5. 9 Nógrádmegye 1896. október 4. gróf Czebrian László. Tetrastes. Key. & Blas., Wirbclth. p. XLIV. (1840.) Typus: Tetrastes bouasia (Linné). TETRASTES BONASIA (Linné). Császármadár. Tetrao bouasia, Linné, Syst. Nat. I. p. 275. (1766.) Tetrao beluliniis, Scoj)., Ann. 1. p. 119. (1769.) ■^ ) Brehm.. Vog. Deutschl. p. 513., 514. ilbJl.) Bonasia sytvesfns, \ Bonasia curopaea, Gould. B. Eur. IV. pl. 251. (1837.) Tetrastes bonasia, Key. & Bl., Wirbelth. p. 200. (1840.) Bouasa sylvestris, Gray, List of B. Gall. p. 46. (1844.) Bofiasn albig^ilaris, Brehm, Vogelf. p. 262. (1855.) Bonasa betulina, Gray., List. Gall. Br. Mus. p. 89. (1867.) Bonasa bonasia, Stejn., Am. Nat. Mus. 1884. p. 774. Tetrastes betulinus, Schall., Zeitschr. f. Ges. Orn. II. p. 42. (1885.) Leírása : A kakas fölül barnával és feketével tarkázott szürke; torka fekete s e színt fehér szalag veszi körül; nyaka elöl, begye és oldalai barnás-sárgák,^!^ ■ egyes tollak szélesen fehérrel szegettek, a fehér szeges s a toll alapszíne között feketés-barna szín látható; hasa és alsó farkfedöi fehérek, az egyes tollak centruma sötétbarna; farka szürke, fekete hullámvonalkákkal s széles csiícsmögötti szalaggal; csőre és lábai szarúbarnák; szeme sötétbarna. Hossza k. b. 33, szárnya 18, farka 12, csó're 2, csűdje 3'5 %n. A tyúk a hímhez hasonlít, de valamivel kisebb s torka csaknem egészen fehér. A tojásból kikelt fiókákat fölül világos fakóval tarkázott rozsdasárga, alul egyszinü fehéres-fakó pelyhek borítják. Földrajzi elterjedése : Európa, Észak- és Közép-Ázsia. Magyarországban nagyobb hegységekben mindenütt előfordul. Állandó madár. Fam. PImsianidae 445 II. Család. Fam Phasianidae. Faczánfélék. A nemek meghatározó táblázata : a. A. farktollak száma 18 Perdix (445. old.). b. A farktollak száma 14 ^ . Caccabis (446. old.) c. A farktollak száma 12 Cohtniix (446. old. Perdix. Bkisson, Orn. I. p. 210 (1760.) Typus: Perdix perdix (Linné). PERDIX PERDIX (Linné). Fogoly. letrao perdix, Linné, Syst. Nat. I. p. 276. (1766.) Tetrao montatia, Gmel, S. Nat. I. p. 758. (1788.) Perdix citierea, Lath., Ind. Orn. II. p. 645. (1790.) Perdix torqzi'Ua. 1 „ , ^, ^ , , ,. , „ ,. . > Bechst., Xatg. Dcuschl. p. 553. (1793.) Perdix varia, / ' b \ \ ) Perdix cineracea, Brchm, Vög. Deutschl. p. 525. (1831.) Perdix cinerea, var. tnotttana, Járd. Nat. Libr. Orn. IV. p. 101. (1834.1 Stania cinerea, Bonap., Comp. L. B. p. 43. (1838.) Perdix sylvesiris, Brehm, Vogelf. p. 267. (1855.) Stariia perdix, Fitz., Ali. Nat. Vög. Fig. 237. (1864.) Perdix perdix, Hartert, Kat. Mus. Senck. y. 194. (1891.) Leírása: A kakas homloka, szemöldíve, pofatája és torka vörhenyes-fakószinü; fejteteje és fölül az egész madár szürkés-barna, vörhenyes foltokkal s fekete finom hullámvonalkákkal mustrázott; a váll- és szárnyfedő tollak gerincze fehér; evezői itbarnák, világos fakószinü szalagozással; farka rozsdavörös a középső tollak kivételével, melyek a hát színezésének felelnek meg; begye, melle és oldala szürke, fekete hullámvonalakkal; az oldaltollak ezenkívül még rozsdaszínnel is szalagozottak s gerinczük többé-kevésbbé fehér; hasa fehér, felső részén nagy patkóalakú barna folttal; alsó farkfedői szürkék, fekete hullámvonalkákkal mustrázva; csőre barna, szeme sötétbarna; lábai szürkék. Hossza k. b. 29, szárnya 16, farka 8"5, csőre 1'5, csíídje 3'8 %i. k. fiatal kakasnál a barna patkóalakú folt a has felső részén hiányzik; lábai sárgásak. A tyúk valamivel kisebb a kakasnál; nyakának oldalsó tollai barnák gerin- czük fehéres-fakószinü; hasának felső részén a patkóalakú foltnak csak nyoma látható, néha az is hiányzik. A pelyhes fiókának alapszíne világos-sárga, hátoldalán vörhen\es és fekete foltokkal mustrázva. 33 446 Galliformes. Földrajzi elterjedése : Eurc')pa. Magyarországban mindenütt előfordul, kivév^e egyes pontokat, melyek a tnadár életföltételeinek egyáltalán meg nem felelnek. Állandó madár; őszkor és télen nagyobb csapatokba verődik össze. Caccabis. Kaup, Nat. Syst. p. 183. (1S29.) Typus: Caccabis saxatilis (Wolf & Mey.). CACCABIS SAXATILIS (W. & M.). Szirti fogoly. Perdix saxatilis, Wolf & Mey., Taschenb. p. 305. (1810.) Perdix graeca, Steph., Shaw's Gen. Zool. XI. p. 346. (1819.) Perdix rupcstris, Brchin, Vög. Dcutschl. p. 522. (1831.) Caccabis gracca, Gray, Gcn. P.. III p. 508. (1846.) Caccabis saxatilis, Gray, List Gall. Br. M. p. 80. (iSó?.") Leírása: A kakas és tyúk fölül szürke, háta borvörös árnyalattal; homloka, csőre körül, tokája, szemén át vonuló szalag, mely a fülfcdökön folytatódik s a nyak mindkét oldalán rézsút előre tör és egybe olvad, fekete ; torka és arczatája szennyes-fehér ; keskeny szemöldíve, mely elől a homlokra is kiterjed s ennek fekete színét a fejtető szürke színétől elválasztja, fehér ; begye és melle galamb- szürke, oldalt borvörös árnyalattal ; hasa és alsó farkfedöi agyagsárgák ; oldalai fehéres agyagsárgák, fekete és vörösbarna szegessel, a legszélső tollak külső zász- laja kékes-szürke; farka rozsdavörös, a középső tollak szürkék; csőre korallvörös; szeme vörösbarna; szemhéja karmin; lábai korallvörösek. Hossza k. b. 35, szárnya 17, farka 8'5, csőre 2, csűdje 4 %. Földrajzi elterjedése : Közép-Európa magasabb hegységeinek sziklás terüle- teire szorítkozik Görögország kivételével, a hol annak egy másik rokon faja él. Magyarországban főleg a magyar-horvát tengerpart mentén elterülő Karszt- hegység kopár, sziklás területein tartózkodik. Krassó-Szörény vármegyében is előfordul. Coturnix. MoEHR., Av. Gcn. p. 25. (1752.) Typus; Cottirnix coturnix (Linné). COTURNIX COTURNIX (Linné.). Fürj. Tetrao coturnix, Linné, Syst. Nat. I. p. 278. (1766.) Perdix coturnix, Lath., Ind. Orn. II. p. 651. (1790). Coturnix communis, Bonn. Tabl. Encvcl. Mitth. I. p. 217. (1791. Fam. Phasianidae. 447 Cottiniix álba, Colurnix varia, , ,, ^ ,,.,,- . ^ , . i Bechst., Natg. Deutschl. 111. p. 581—582. (1793. Loturntx major, Coíurnix nigra, ) Cotiirnix dacíy/iso/ians, Temm., V\^. et Gall. Ili. ii. 478. (1815.) Coíurnix média, I ,, , \r~ t^ ^ ui coí.. mn /looi ^ „ \ Brehm, \ og. Deutschl. p. 528 — 529. (1831.) Coíurnix ininor. j CoÍJirnix eurűpaetts, Swain?., Class. B. II. p. 344. (1837.) Oríygion coíurnix, Key. & Bl. Wirbelth. Eur. p. 202. (1840.) Coíurnix vulgáris, Bout., Orn. Dauphinc p. 72. (1843.) Coíurnix coíurnix, Lichtst., Nom. Av. p. 84. (1854.) Coíurnix vulgáris africana, Temm. & Schl., Fauna Japon. p. 103. (1850.) Coíurnix Baldami, Brehm, Vogelf. p. 274. (1855.) Coíurnix leucogenis, Brehm, Naumannia, p. 288. (1855.) Turnix coíurnix, Salvin, Il^is. 1859. p. 353. Synoicus lodoisiae, Verr. & Des Murs. Rev. & Mag. Zool. 1862. p. 225. Oríygion vulgáris %. Baldami, Severzt., Journ. f. Orn. XXIII. p. 181. (1875.) Coíurnix capensis, «Lichtst.,» Gray, Handl. B. p. 268. (1870.) Colurnix communis orieníalis, Bogdán., Consp. Av. lm. Ross. I. p. 44. (1884.) Perdoríyx lodoisiae, Montess., Mém. Soc. Savone VI. p. 36. (1886.) Coíurnix colurnix, Brusina, Orn. Jahrb. II. p. 25. (1891.) Coíurnix coíurnix subsp. capensis, Ogüv.-Grant., Cat. B. Br. Mus. Vol. XXII. p. 237. (1893.) Coíurnix coíurnix coíurnix, \ ^ , ■ . -i tx^ „^ ^►t ,^c,^^\ ^ ^ Tschusi, Aquila IV. p. 36—97. (1897.) Coíurnix coíurnix africana, ] Leírása : A kakas fejteteje fekete, az egyes tollak barnával szegettek, azon- kívül a fejtetön három világos csík látható, kettő oldalt a szemek fölött, a harmadik a fejközépen ; egész hátoldala sötétbarna, különböző formájú vörhenyes rajzolatokkal és fehéres-fakószinű hosszanti gerinczfoltokkal mustrázva; szárnyai halványbarnák világosfakó mustrázattal ; torka fehér, közepén horgonyalakú barnás-fekete rajzzal; torkát alul keskeny barna szalag övezi ; gyakran az egész torok egyszínű vörösbarna, vagy barnás-fekete {Coturiiix africana, \Q.gy C. baldanii)\ alul a madár fehéres-fakó, begyén sárgás bőrszínű árnyalattal, oldalain rozsdabarna és fekete foltokkal ; csőre barnás szaruszíní^í ; szeme sötétbarna; lábai világosbarnák. Hossza k. b. 195, szárnya 10"5, farka 4, csőre 1, csűdje 2*2 %. A tyúk fölül a kakashoz hasonlít, alul azonban eltér, a mennyiben torka egyszínű szennyes-fehér, sötét rajz nélkül ; begye ellenben fekete pettyekkel mustrázott. A fiatal kakas a tyúkhoz hasonlít. A tojásból kikelt fiókákat világossárga pelyhek borítják, hátoldalukon rozsdás- barnával árnyaltak s fekete csíkokkal mustrázottak. Földrajzi elterjedése : Európa, Ázsia és Afrika. Magyarországban mindenütt előfordul; költözködő madár: április második felében érkezik s novemberig marad ; néha enyhébb télen, különösen az ország déli részem még deczemberben is található egyes példányokban. 53* FÜGGELÉK. Végezetül még két éneklő madárral kell beszámolnunk, melyeknek Magyar- országban való előfordulását a Zágrábi Múzeumban lévő, horvát területeken elejtett hiteles példányok bizonyítják. 59. oldalhoz: 1. BUDYTES CINEREICAPILLUS (S.^vi) Déli sárga billegető. Motacilla cinereűcapilla, Savi, Orn. Tosc. III. p. 216. (1831.) Budytes cinereocapilla, Bp., Comp. L. B. E. & N.-Am. p. 19. (183S.) A'Joiacilla flava dalinatica, Sund., OEfv. K. Vet.-Ak. Förh. Stockh. 1840. p. 54. Motacilla Jlava ci)iereocapilla, Temm., Man. d'Orn. IV. p. 622. (1840.) Alotacilla flava subsp. cinereicapilla, Sharpé. Cat. B. Br. Mns. X. p. 526. (1885) Motacilla borealis cinereicapilla, Almásy, Ornith. Jahrb. IX. p. 91. (1898.) Leh'ása: A hím feje fölül sötétszürke, fehér szemöldívek nyomaival, néha a nélkül ; fülfedöi fehéres-szürkék ; torka egészen fehér, begye, melle, hasa és alsó farkfedői élénk sárgák ; köpenye zöldesbarna ; dereka olajzöld ; szárnya és farka olyan, mint a többi rokonfajé, A tojó fölül a hímhez hasonlít; fejteteje azonban barnás árnyalatú; torka fehér, begye, melle és hasa halványsárga. Hossza k. b. 17, szárnya 8, farka 7, csőre r2, csüdje 2 5 %í. Földrajzi elterjedése a Középtenger környezte vidékek. Magyarországban a magyar és horvát tengerpart vidékein található. Vonulás alkalmával az ország északibb tájain is megfordul (1. Almásy, Ornith. Jahrb. IX. p. 93). A Zágrábi Múzeumban egy cí példány látható, melyet Zágráb környékén 1894. május havában lőttek. E fajnak a faunába való felvétele után a fajok meghatározó táblázata (p. 59) következőképen alakul át : (/. A fejtető zöld. í?'. A homlok sárga caiiipestris (59. old.). h^. A homlok szürke ...... taivanus (60. old.). ___^ Függelék. 449 d. A fejtető világosszürke. cK A fülfedük szürkék Jiavus (61. old.). d^. A fülfedök fehérek beema (61. old.) c. A fejtető sötétszürke. e^. A torok sárga borealis (62. old.). /^ A torok fehér cinereicapilhis (448. o.) d. A fejtető fekete. g^. Szemöldökívvel paradoxus (62. old.). h)-. Szemöldökív nélkül feldeggi (63. old.). 65. oldalhoz: 2. SYLVIA SUBALPINA (Bonelli). Alpesi poszáta. Sylvia iubalpina, Bonelli, Tcmm., Maii. d'Orn. 1. p. L'14. (1820.) Sylvia leucopogon, Mey., Taschb. Zus. p. 91. (1822.) Curruca subalpina, 1 _ . , \ Boic, Isis, 1822. p. 55.S. Liirruca leucopogon, \ Alsaecus leucopogon, Kaup, Natürl. Syst. p. 108. (1829.) Sylvia passerina, Crcsp., Orn. Gard., p. 137. (1840.) Curruca albistriata, Brchm, Voyelf. p. 229. (1855.) Sloparola subalpina, Bp., Cat. Parz. p. 6. (1 856.) Dumcticola subalpina, Homcyer, Journ. f. Orn. X. p. 279. (1862.) Leírása: A hím fölül kékes hamuszürke; kantárja fehér; torka és begye tégla- vörös, hasa fehér oldalain téglavörösbe árnyalódik; alsó farkfedöi fehérek; szárnya szürkésbarna; harmadrendű evezői fakóval szegettek; alsó szárnyfedői fehérek; farka sötétszürke, a szélső toll nagyobbára fehér, a második toll csúcsa fehér; csőre szarúbarna; lábai világosbarnák. Hossza k. b. 135, szárnya 6'5, farka 6, csőre 1, csűdje rS %. A tojó fölül barnás-szürke, alul fehér; torka, begye és oldalai fakószínnel árnyaltak; farka szürkés barna, a szélső toll nagyobbára fehér, a második csúcsa fehér. Földrajzi köre Dél-Európában és Észak-Afrikában a Középtenger környezte vidékek, kelet felé Perzsiáig terjed. Magyarországban a Magyar-Horvát tengerparton, főleg pedig Fiume környé- kén fordul elő: A Zágrábi Múzeumi példányok : 1—2. S^ Fiume, 1890. ápril. 3—4. cf-? Fiume, 1888. ápril 26. 5. 9 Fiume, 1889. ápril 4. 6. (? Zengg, 1900. márcz. 23. 7. ii)\ a fejtető rozsdaszinij {tojó)\ a szárny 7 — 7'6 %i atricapilla (69. old). é^. A fejtető mindk'ét n^.ninél szürke. A szárny 6 — 7 %i. . cuiruca (69. old.j. b. A szárny rövidebb a farknál iiielanocephaltis (70. old.). DIE VÖGEL UNGARNS. 34 Vorliegendes Buch, welches die Darstellung der Vogelwelt Ungarns und der ungarischen Kronlánder (Kroatien und Slavonien) an- strebt, vvar ursprünglich rein nur für den Gebrauch der unga- rischen Fachkreise bestimmt. Nachtraglich aber, als das Ungar. National- Museum die Herausgabe des Werkes übernahm, wurde beschlossen, den Inhalt des Buches auch dem Auslande zuganglich zu machen und dementsprechend demselben einen Auszug in deutscher Sprache bei- zufügen. Die Vogelwelt Ungarns verdient nicht nur aus dem Grundé allge- meineres Interessé, weil sie zufolge der territorialen Verhaltnisse eine ziemlich grosse Mannigfaltigkeit aufweist, sondern auch vermöge des Umstandes, dass darin hauptsachlich die mitteleuropáischen Arten einer- seits mit den orientalischen, andererseits aber mit den specifischen Arten der Mittelmeerlander sich treffen. \n zoogeographischer Hinsicht ist sie mithin crleichfalls sehr vvichtig. Zweck des Buches ist es in erster Reihe nachzuvveisen: einerseits, welche Arten in Ungarn vorkommen, und zvvar auf Grund genauer Untersuchungen und Vergleichungen, so zvvar, dass es zugleich bei den der Veránderung unterworfenen Arten jeden Zweifel ausschliessend festzustellen ist, welche klimatischen Formen das Gebiet des ungarischen Staates beherrschen, oder es nur berühren; andernseits aber bei den ein- zelnen Arten, nebst kurzer Skizzirung der geographischen Verbreitung, die Art und Weise des Vorkommens derselben in Ungarn zum Aus- druck zu bringen. Diese Aufgabe stiess auf umso erheblichere Schwierigkeiten, da über die Vogelwelt Ungarns ein Werk ahnlicher Richtung noch gar nicht 34* 454 Die Vögel Ünsavns. vorliegt und auch die ab und zu erschienenen Publikationen sich mit den soge- nannten Lokalformen kaum kritisch befassten, welch letzteres jedoch eigent- lich eine der wichtigsten Anforderungen der modernen Systematik bildet. Über zwei Decennien sind verfíossen, seitdem ich im Jahre 1881 den Yorláufer dieses Buches erscheinen Hess. Es ist ein kleines Heft mit dem Titel: cSystematische Aufzáhlung der Vögel Ungarns». Dies Büchlein umfasst die Namen all jener Vögel, welche sowohl in der ungarischen, als auch in der auslandischen Fachlitteratur als ungarische Arten be- zeichnet sind, ohne Zufügung irgend welcher kritischer Bemerkungen. Es enthált 345 Namen, darunter 8 Synonyme und 32 solche Arten, derén Vorkommen in Ungarn bisher noch durch keinerlei Daten erhártet ist. Solcher sind z. B. Elanus melanopterus^ Gai'rulus infauskis ^ StnrnMS unicolor^ Anthus obsciirus^ Turdus rtificollis, Turdus ati'ogularis^ Pyrgita petronia^ Lagopus mntus^ Tringoides niacnlaris, Larus icJithyaetus^ Larus 7narinus etc. Vorsichtiger ging Johann v. Frivaldszky in seinem, 1891 erschie- nenen Werke: «Aves Hungariae» vor, insoferne er viele der zweifel- haften Arten ausser Acht Hess; nachdem er jedoch kein Fachmann in der Ornithologie war, so vermochte er sich mit den Lokalformen nicht kritisch zu befassen. Frivaldszky, der damals dirigirender Kustos an der zoologi- schen AbtheilungdesUngar. National-Museums war, verfasste das genannte Werk infolge einer Anregung seitens des Vorbereitungs-Komités des zu Budapest abgehaltenen II. internationalen ornithologischen Kongresses, und da er sich im Besitze von Notizen aiis den nachgelassenen Papieren von S. J. Petényi befand, war er in der Lage, seinem Werke interessante Daten einzuflechten. ín diesem Werke sind 325 Arten angeführt, alléin 12 derselben sind zweifelhaft, 7 aber synonym, so dass auf die eigent- liche Fauna blos 306 Arten entfallen. Es jst indessen zu bemerken, dass Frivaldszky sich in diesem Werke auf das im engern Sinne ge- nommene Ungarn, unter Hinweglassung von Kroatien und Slavonien, beschránkte. Es liegt mir jedoch fern, mich in Erörterungen über die Literatur ein- zulassen, welche ja ohnehin bereits von mehreren Seiten beleuchtet und ge- würdigt worden ist; meine Absicht war es einzig und alléin, Frivaldszky's in Kürze zu erwáhnen und seinem Andenken an dieser Stelle einige Worte zu widmen, ihm, der eine lange Reihe von Jahren hindurch, unter den schwierigsten Verháltnissen mit ausdauernstem Eifer an der Spitze der zoologischen Abtheilung des Ungar. National-Museums wirkte und mit wahrer Liebe und voller Hingabe dem Aufblühen seiner Abtheilung sich widmete. Dili Vögel Ungarns. 455 Ausser den verlásslichen litterarischen Angaben waren bei Abfassung vorliegenden Werkes hauptsáchlich meine langjáhrigen Beobachtungen und drei grössere Sammlungen als Grundlage beizuziehen. Die erste dieser Sammlungen ist die des Ungar. National-Museums, vvelche über ungefáhr 5000 Exemplare ungarischer Vögel verfügt und die Fauna des Landes nahezu vollstándig umfasst, da von den angeführten 364 Arten blos 16 Arten fehlen. Es sind dies meist Unika anderer Museen oder Privatsammlungen, vvie z. B. Mclatwcorypha sibirica (Sammlung Csató), EíLfietta falcata (k. k. Hofmuseum^ Wien), Bitbulcus lucidits (Sammlung Huszty), Chactusia grcgaria (Sammlung Gráf Eszterházy), Fratercula arctica (Museum zu Zágráb) etc. Die zvveitgrösste Sammlung des Landes ist die des Museums zu Zágráb, welche die Ornis von Kroatien und Slavonien umfasst und besonders reich hinsichtlich der Vo- gelwelt des ungarisch-kroatischen Littorales ist. Diese Sammlung wurde mir von den Museal- Direktorén, früher Spiridion Brusina, jetzt dr. August Langhoffer, behufs Studiums mit der grössten Bereitwilligkeit zur Ver- fügung gestellt. Die dritte ist die Privatsammlung meines lieben Freun- des JOHANN VON CsATÓ ZU Nagy-Enyed, vvelche mehrere tausend Exem- plare ungarischer Vögel, hauptsáchlich aber aus dem Gebiete jenseits des Királyhágó enthált. Diese Sammlung, welche seit einem halben Jahrhundert mit der grössten Ausdauer zusammengebracht wurde, giebt ein vollstándiges Bild der Ornis Siebenbürgens. Das Gros der ungarischen Vögel bilden die mitteleuropáischen Formen; die westeuropáischen sind am schwáchsten vertreten, dagegen erscheinen die orientalischen Formen in ziemlicher Anzahl und ebenso auch die nordischen, welch letztere gelegentlich der Zugzeit im Frühjahr und Herbst vorkommen. Nichtsdestoweniger sind viele nordische Arten, die in der mediterránén Subregion überwintern, bei uns nicht anzutreffen, offenbar aus dem Grundé, weil das Gebiet von Ungarn ausserhalb ihrer Zuglinie falit. Aus der mediterránén Fauna können wir eine schöne Anzahl von Arten aufweisen, welche sich jedoch naturgemáss auf das ungarisch- kroatische Littorale beschránken und selten die nördlichen Grenzen Kroatiens und Slavoniens überschreiten. Es sind dies fol^ende Arten: es PyrrÍLocorax pyri'hocorax (LiNNÉ) Emberiza cia^ LiNNÉ* Emberiza melanocephala^ Scop. Ptilocorys senegalensis (P. L. S. MüLL.) Kommt ausser dem Littorale auch in Siebenbürgen vor. 456 Die Vögel Unaarna. Sylvia stíbalpina, BONELLI Sylvia orpheus^ Temm. Sylvia melanocepJiaLa^ (Gmel.) Hypolais polyglotta (ViElLL.) Monticola cyanus (Linné) Saxicola aiLvita^ Temm. Saxicola melanoleíLca (GüLD.) Cypselus iiiclba (LiNNÉ) Cypselus murinus^ Brehm. Dendrocopus lilfordi (ShaRPE & Dresser) PJialacrocorax desiuaresti, Payr. Sterna cantiaca^ Gmel. Puffiims kuhli (Boie) Puffinus yelkouanus (AcERB.) Columbia livia BONN. Caccabis saxatilis (Mey.) * Die Vogelwelt Ungarns umfasst derzeit laut authentischer Beobach- tungen 364 Arten. Aller Wahrscheinlichkeit nach war die Zahl der Arten vormals noch grösser, ebenso wahrscheinlich ist es aber, dass die gegenwártige Zahl in der Zukunft im Verháltnis zum Fortschreiten der Kultur abnehmen wird. Ehemals, als die Donau und die Theiss noch gánzHch unreguHrt waren und ihre Wásser das umhegende Gebiet auf Meilen hin überschwemmten, hausten MilHarden von Wasservögeln in den mit Röhricht und Wasserpflanzen bestandenen, ganzHch unkulti- virten Gebieten der grossen ungarischen Tiefebene. In dieser Hinsicht waren bemerkenswerthe Punkte Ungarns : die Hortobágyer Puszta, das Ecseder Láp, das Bodrogköz etc, wo Wasservögel aller Arten in ge- radezu unglaublicher Menge anzutreffen waren. Und wer vermöchte an- zugeben, welche seltene Arten sich in diesen volistándig verlassenen, öden Gegenden ein Stelldichein gégében hatten!? Der grosse Silberreiher [Hcrodias álba) war in allén Rohrgebieten des Landes ein gemeiner Brutvogel, und sogar im Komitate Pest kannte man ihn als einer sehr háufigen Vogel. Heutzutage nistet er nur noch an dem KisBalaton (Kleiner Plattensee) und vielleicht an einzelnen Orten Slavoniens; vor zehn Jahren traf ich noch einige nistende Párchen in den Röhrichten bei Titel. Alléin auch dies Gebiet ist seit einigen Jahren gleichfalls in fruchtbare Ackerfelder um- gewandelt. Ebenda nisteten dereinst die verschiedenen Pelikan-Arten in Kolonien. Dieselben zeigen sich nunmehr blos zur Zugzeit an manchen •^ Kommt ausser dem Karst auch im Komitate Temes vor. Die Vögel Ungarns. 457 Orten. Ein gleiches Schicksal ward der schwarzköpfigen Möve (Larícs íuelanocepJialus) zutheil, in derén Kolonien der alté Baldamus seinerzeit noch die herrlichsten Gelege sammelte. Mit einem Worte: einer der grössten Feinde der Vögel ist die Kultur. In Ungarn kennt man derzeit 87 Standvögel; 151 Arten nistende Zugvögel; die Anzahl der Durchzügler betrágt 56; die Wintergáste 24, die der ausserordentlichen Gáste 46. Von Stand- und Zugvögeln und ausserordentlichen Gásten entfallen meisten Arten auf die Ordnung der Singvögel (137); die meisten der Wintergáste gehören der Ordnung der Gánsearten an (9), wahrend die meisten der Durchzügler den Charadriiformes angehören (23). Übrigens bietet nachstehende Tabelle eine genaue Übersicht über die Art und Weise des Vorkommens der Vögel Ungárns: hier der den die O r d o Stand- vögel Zug- vögel Winter- gáste Durch- zügler Zufállige Erschei- nungen. Zu- sammen Passeriformes . Coraciaeformes . Cuculiformes . Piciformes . Strigiformes . . Accipitriformes . Pelecaniformes . Anseriformes . Ardeiformes . Gruiformes Charadriiformes . Lariformes . Alciformes . Procellariiformes Colymbiformes . Podicipedidiformes Ralliformes Columbiformes Pteroclidiformes . Galliformes íns^esammt 48 1 10 7 13 87 65 7 1 1 1 14 3 7 12 15 151 1 3 9 1 23 9 1 2 1 24 56 24 46 150 9 1 11 12 33 6 34 13 2 44 19 2 2 2 5 7 4 2 6 364 458 Die Vöffel Unuariis. Schliesslich, bevor ich mich dem speciellen Theile vorliegender Arbeit zuwende, erachte ich es für nöthig zu bemerken, dass ich im ungarischen Theile bei der Zusammenstellung der Synonymik (auf welche in diesem Auszuge hingewiesen wird) den grossen Katalog des British Museum (Cat. Bird. Br. Mus. I — XXVIl) zur Basis nahm. Ich habé jedoch die Synonymik dieses Kataloges, soweit es möglich war, revidirt und dieselbe gegebenen Falles auch Ánderungen unterworfen. Die sonstige Litteratur an dieser Stelle namhaft zu machen, halté ich für überflüssig, da doch die speciellen Quellén im Texte von Fali zu Fali angegeben sind. I. Ordo PASSERIFORMES. Die Ordnung der Singvögel steht iin System der Vögel an höclister Stelle, (1. i. phylogenetiscli ani entferntesten von den Reptilien. Diese Ordnung, welclie ungefalír 6500 Arten umfasst, ist auf deni ganzen Erdenrund verbreitet und wird gegenwjirtig in vier Unterordnungen eingetheilt: Acroinyodí, üesmodactyli, Oligomyodi und Tracheophones, von welchen blos erstere in Európa vertreten ist. Charaklere : Die Zahl der Muskeln der tracheo-bronchialcn Syrinx betragt 5—7 Paare. Der Tarsus is geschildert ; die Füsse sind zum Gehen, Springen und zum Sitzen auf Baumen geeignet ; die 11., III., IV. Zehen sind nach vorn, die I. Zehe (haílux) aber nach hinten gerichtet [Anysodactyli). Die Bürzeldrüse ist nackt und der Blinddarm {cacca) stets vorhanden ; die Anzahl der Halswirbel über- schreitet nie 15. Die Jungen sind anlanglich nackt und verlassen das Nest erst dann, wenn sie flügge werden. I. Fam. CORVIDAE. Die Familie der rabenartigen Vögel nimmt zufolge der besonderen Entvvicke- lung des Gehirnsystems und der Intelligenz den ersten Platz unter den Singvögeln ein und ist hinsiclitlich der niorphologischen und biologischen Verscliiedenheiten in drei gut begrenzte Subfamilien einzutheilen* Die rabenartigen Vögel sind Omnivoren, sie nahren sich von Insekten, Fleisch, Würmern, Früchten etc. Sie erbauen ihre Nester auf Baumen, in Ilöhlen, Gebáuden oder Felsritzen und brüten vereinzelt oder in Kolonien. Die Brutzeit ist zeitlich im Frühjahr. In der Regei legén sie 3 — 9 grüne oder grünlich weisse, mit grauen, braunen oder schu^arzen Flecken besprenkelte Eier. Grösse, Form und Zeichnung der Eier ist je nach der Art verschieden. Sie mausern im Frühjahr und Herbst. Charaktere : Der Schnabel kráftig, dick, zuweilen gestreckt und gebogen. Die Nasenlöcher sind mit Federborsten bedeckt, ausgenommen die Saatkráhe, derén Gesicht im Altér kahl wird und somit auch die Deckfedern der Nasenlöcher und die Mundwinkelborsten verliert. Füsse und Krallen kráftig. Die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betragt 10; die erste Schwinge reicht bis zur Halfte der zweiten, welche wieder kürzer ist, als die dritte. Sharpé (Cat. B. Br. Mus. Vol. III. p. 4. 1877.) unterscheidet blos zwei Subfamilien. 460 Passerif'ormes. Bei den rabenartigen Vögeln kommen Abnormitaten in der Fárbung (Albinis- mus, Xanthochroismus und derén Kombinationen) haufig vor. lm Ungar. National- Museum ist eine ganze Serié solcher Farbenvarietaten zu sehen, darunter eine Nebelkráhe {Corone cormx\ derén Rücken und Bauch rein weiss sind. Auf den ersten Blick erinnert dieselbe an die persische Corone capellana, der lichte Schnabel und die abgebleichten Flügeln verrathen indessen, dass man in diesem Falle eine Farbenvarietat vor sich hat. Schnabelmissbildungen sind haufige Erscheinungen. Corvus Corax, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 4.) Bewohnt die paláarktische und nearktische Region, d. i. ganz Európa, Nord- und Central-Asien und Nord-Amerika bis Mexikó. (Sharpé, C. B. Br. Mus. Vol. III., p. 16. 1877.) Kommt in Ungarn überall vor, wo sich geeignete Stellen, namlich grosse Wal- dungen befinden und ist hier ein Standvogel. Die Exemplare des Ungar. National- Museums stammen von folgenden Fundorten her: Gödöllő, Hódmezővásárhely (Albino-Exemplar), Alcsúth, Drávafok, Palics, Temes-Kubin und Karpathen. Trypanocorax frugilegus (Linné). (Synonymik und Abbildungen im ungar. Text, p. 5.) Die Saatkrahe bewohnt ganz Európa und ist auch im nördlichen Polarkreis heimisch. In den nordischen Landern ist dieselbe ein Zugvogel, im Süden, z. B. in Spanien, Frankreich, Italien und Griechenland, sowie theilweise auch in Ungarn jedoch ein Standvogel. Im Október und November ziehen ungeheure Schaaren aus dem Norden nach den südlichen milderen Himmelsstrichen. Die geographische Verbreitung erstreckt sich gegen Süden und Südosten bis Nordost-Afrika und Klein- Asien; gegen Osten bis Russland, Turkestan und den westhchen Theil von Sibirien, von wo der Vogel nach Afghanistan, Persien und dem nordöstlichen Theil von Ostindien zieht. In Ungarn ist die Verbreitung der Saatkrahe eine ziemlich grosse, alléin bei weitem nicht so bedeutend, als es im Interessé der Landwirthschaft wünschens- werth ware. Die einzige Ursache dessen beruht darin, dass diese Art bei uns noch immer grossen Verfolgungen ausgesetzt ist. Corone corone (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 6.) Bewohnt laut Sharpé (C. B. Br. Mus. III., p. 27) Európa und Nord-Asien bis zum nordwestlichen Theil von Ostindien und China. Kommt in Ungarn nur in den westlichsten Grenzbezirken vor. Jüngst aber hat das Ungar. National-Museum ein am 15. Február 1900 bei Székudvar (Komitat Arad) erlegtes Exemplar von dem Praparator F. Rosonowszky erworben. Es scheint somit, dass der Vogel zufallig auch anderwarts, ostwarts in Ungarn zu finden ist. Fam. Corvidae. 461 Corone cornLv (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 6.) Geographische Verbreitung der Nebelkrahe : Gross-Britannien, Mittel- und Süd-Europa und Sibirien. (Sharpé, C. B. Br. Mus. III. p. 32.) In Ungarn überall gleich háufig. Coloeus monedula (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 7.) Bewohnt Európa und Nord-Asien. Kommt in Ungarn überall vor; in Siebenbürgen und in den südöstlichen Landestheilen indessen seltener anzutreffen und hier durch C. coliaris vertreten. Coloeus coliaris (Drumm). (Synonymik im ungar. Text, p. 8.) Diese östliche Form weicht von Coloeus monedula darin ab, dass die graue Farbung des Genickes und der Rückenseite des Halses stark silberweiss ange- flogen ist und an beiden Seiten des Halses sich ein crémeweisser Halbkreis zeigt ; Rücken und Bauch lichter grau, als bei Coloeus monedula. Es kommen jedoch auch Übergangsformen zwischen Coloeus monedula und 6. coliaris vor. Die geographische Verbreitung erstreckt sich laut Sharpé (Cat. B. Br. Mus. III. p. 28) von Ost-Europa über Persien bis Afghanistan und Kaschmir. In Ungarn kommt diese östliche Form der Dohle in den östlichen und süd- östlichen Landestheilen, hauptsáchlich in Siebenbürgen vor. Nucifraga caryocatactes (Linné). (Synonymik und Abl)ildung im ungar. Text, p. 8 und 9.) Bewohnt Nord- und Mittel-Europa und Nord-Asien bis China. In Ungarn in Gebirgsgegenden mit Nadelwaldern ein überall vorkommender Standvogel. Nucifraga inacrorhyncha, Brehm. i Synonymik im ungar. Text, p. 9.) Die Heimath dieses Vogels ist Sibirien und Japán. Zuweilen wandert er aus und überfluthet hierbei förmlich ganz Európa, kommt dann auch in Ungarn vor und sucht dabei sowohl die Gebirgsgegenden, als auch das Flachland auf. Das Ungar. National-Museum besitzt Exemplare von folgenden Fundorten und Jahren: 1834. Komitat Nógrád. 1888. Alcsúth, Komitat Fejér. 1836. Komitat Pest. 1890. Podbjel, Komitat Árva. 1885. Komitat Nyitra. 1893. Zuberec, Komitat Árva. 1887. Cs.-Somorja, Szegzárd und 1894. Komitat Nógrád. Hegykő. -1-62 Pcisseriformes. Pica pica (Linné). (Synonymik im uiigar. Text, ]>. 10.) Bewohnt laut Süebohm (Hist. Br. B. I., p. 563) die ganze palaarktische Region ; von der mediterránén Subregion nördlich bis zum Polarkreis, östlich bis Syrien, Süd-Persien, Beludschistan, Himalaya, Japán, Süd-China, Formosa und Hainau, ferner im westlichen Theile der Vereinigten Staaten von Nord-Amerika. In ganz Ungarn überall gémein. Garrulus glandarius íLinxé). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 11. i Lebt in Európa. In den Wáldern Ungarns überall ein haufiger Standvogel. Pyrrhocora.v pyrrhocorax (í.innk). i Synonymik und Abljildun. 30 ) Bewohnt Nord-Europa und zieht im Winter nach südlicheren Gegenden. Zeigt sich in Ungarn nur im Winter und in der Regei in Gesellschaft des Birkenzeisigs. Linaria breiyirostris (Bonap. ). (Synonymik im ungar. Text, p. 3u.j Lebt im Kaukasus, in Turkestan und Tibet. Im Ungar. National-Museum befinden sich zwei ungarische Exemplare, welche im Dezember 1880 auf der Puszta Gubacs bei Budapest in Gesellschaft gemeiner Birkenzeisige gefangen wurden. 1. Lange ca. 13'5, Flügel 7-4, Schwanz 57, Schnabel 0"8, Tarsus VA cm. 2. » » 13-5, » 7-3, » 5-6, » 07, » 1-4 cm. Es ist wahrscheinlich, dass diese Art in Ungarn haufiger vorkommt, von den Ornithologen aber mit der vorhergehenden Art vervvechselt wird. Monti f ringilla nivalis (Linnk). (Synonymik im ungar. Text, p. 30.) Bewohnt die Gebirgsgegenden von Süd-Europa und Palástina, sowie den Kaukasus. Kommt in Ungarn im Hochgebirge vor, es ist indessen noch nicht erwiesen, ob als Standvogel oder als seltener Gast. Das Ungar. National-Museum besitzt ein Mánnchen und ein Weibchen ; das eine wurde seinerzeit von S. Petényi aus dem Komitate Szepes, das andere von A. Kocyan aus dem Komitate Árva erworben. Fam. Fringillidae. "^"'^ Passer montanus (Linnk). (Synonymik und Abbildung im unt,'ar. Text, p. 31.) Bewohnt die ganze palaaiktische Region. In Ungarn ein gcmeiner Standvogel. Passer domesticus (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Tcxt, p. 32.) Bewohnt die ganze palaarktische Region und Indien. Wurde künstlich auch in Nord-Amerika und Australien eingebürgert. In Ungarn überall ein sehr gemeiner Standvogel. Carduelis cardtielis (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 33.) Bewohnt Európa, die mediterráné Subregion und den nordwesthchen Theil von Asien. In Ungarn ein gemeiner Standvogel. Chrysomitris spintis (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 34.) Lebt in Nord-Europa und Nord-Asien und zieht im Winter nach den ent- sprechenden südlicheren Lándern. Besucht Ungarn Jahr für Jahr in grosser Anzahl ; langt hn Október an und zieht im Marz nach seinen Brutorten. Chloris chloris (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 34.) Bewohnt ganz Európa, die mediterráné Subregion, den Kaukasus, sowie Klein-Asien und Palástina. In Ungarn überall gémein. Langt früh im Frühjahr an und weilt bis zum Spátherbst ; überwintert auch zuweilen. Fringilla coelebs, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 35.) Bewohnt ganz Európa- und Central-Asien. In Ungarn sehr gémein. Langt sehr zeitlich im Frühjahr an und entfernt sich erst im Spátherbst ; auch überwintern emzelne bei mildem Winter. 35* 470 Fasseríformes. Fringilla niontifringilla, Linné. (Synon\'iTiik im unyar. Text, p. 36.) Bewohnt die nördliche Halfte der palaarktischcn Region und zieht über den Winter nach entsprechend südlicheren Landern. In Ungarn tiifft der Vogel zur Winterzeit in grösseren Schaaren ein. Coccothraustes coccothranstes (Linné). (Synonymik und Abbilduny im ungar. Text, p. 37.) Bewohnt ganz Europn, Nord-Asicn, Klein-Asien und den Kaukasus. In Ungarn überall ein gemeiner Standvogel. EmberÍT^a cittinella, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, j). 3S und 39) Bewohnt Európa und Central-Asien. In Ungarn überall ein gemeiner Standvogel. Emberisa cirlus, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 39.) Bewohnt Mittel- und Süd-Europa, Süd-Russland und Klein-Asicn. Kommt in Ungarn nur in den südlichen Gegenden vor, besonders im ungarisch-kroatischen Littorale, und ist hier einer der gemeinsten Vögel. Emberisa schoeniclus, Linné. (Synonymik und Alíbildung im ungar. Text, [). 40.) Bewohnt ganz Európa und östlich bis Central-Asien. In Ungarn in Sumpfgegenden und Röhrichten ein sehr gemeiner Standvogel. Emherisa palustris, Savi. (Synonvmik im ungar. Text, p. 41.) Bewohnt Süd-Europa. insbesondere die Balkan-Ilalbinsel, Italien und Spanien. Die Verbreitung in Ungarn ist noch nicht erforscht, es ist jedoch wahr- scheinlich, dass der Vogel in allén einheimischen Röhrichten anzutreffen ist. Das Ungar. National-Museum besitzt Exemplare von folgenden Fundorten: Velenczeer See, Fényszaru, Dabas, Csepel-Insel und Gyekeer See. Embcrha hortulana, Linné. (Synonvmik im ungar. Text, p. 42.) In ganz Európa verbreitet. Kommt in Ungarn überall vor, wenn auch nicht so haufig als E. citrinella. Fam. Alaudidae. 471 Emherisa cia, Ltnxk. (Synonymik und Abbildunw im ungar. Tcxt, p. 42.) Heimisch laut Sharpé (Cat. B. Br. Mus. Vol. XII., p. 539) in Süd-Europa und über Persien bis Afghanistan. Im ungarisch-kroatischen Littorale zicmlich liaufig, ausserdem noch am Fussc der siebcnbürgischcn Alpen anzutreffen. Koinmt sonst nirgends vor. Kmheriza melanocephala, Scop. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 43.) Bewohnt Süd-Frankreich, Italien, Dalmaticn, cinen grossen Theil des Balkan. Klein-Asien. Süd-Ru.ssland, dcn Kaukasu.s und Ccntral-Asien. Im ungarisch-kroatischen Littorale heimisch, in den nördlicheren Theilen von Ungarn aber sonst nirgends anzutreffen. Miliaria miUaria (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 44.") Bewohnt Mittel-Europa, die mediterráné Subregion, Klein-Asien und den Kaukasus. In Ungarn überall gémein. Langt iVüli an und ueilt bis zum Spatlierbst, überwintert auch theilweise. Plectrophenax ttizuilis (Linnk). (^Synonymik im ungar. Tcxt, p. 44. Bewohnt die nordlichsten Theile von Európa und Nord-Amerika und zieht im Winter nach den entsprechenden südlichen Gegenden. Komml in Ungarn seltener vor, und zwar nur bei strcngsten Wintern ; pflegt dann in erösseren Schaaren in verscJiiedencn Landestheilen zu erscheincn. V. Fam. ALAUDIDAE. Die systematische Stellung dieser Familie zwischen den Finken und Mota- cilliden ist zweifellos, indem sich dieselbe theils Ersteren, theils Letzteren nahert. Ein grosser Theil der Reprasentanten dieser Familie steht in morphologischcr Hin- sicht den Finken naher, als den Motacilliden, nur ein kleiner Theil derselben ist Letzteren so ahnlich, dass dadurch schon vielfach Irrthiimer entstanden sind und sogar auch Linné die Piper zur Gattung der Lerchen zahlte. Der ausserordent- lich grossen Áhnlichkeit der Feldlerche {Alauda arvensis) und des Pipers [Aiíihiís) ist es zuzuschreiben, dass das Volk diese beidén Arten nicht richtig zu 472 Passeriformes. unterscheiden vermag und gewöhnlich auch ihre Namen verwechselt. In biologi- scher Beziehung ist dic Familie der Lerchcn eher den Motacilliden áhnlich. Das wichtigste und auffallendste Merkmal der Lerchenarten besteht darin, dass der hintere Theil des Tarsus {plánta társi) geschildert ist (Abbildung p. 50 des ungar. Textes), hierin unterscheiden sie sich ja von allén anderen Singvögeln. Die Form des Schnabels ist sehr mannigfaltig, so z. B. hat von den hier vor- kommenden Gattungen Lullula den dünnsten, fást grasmückenartigen Schnabel; cinen etwas kraftigeren besitzt Alauda^ noch kraftiger, etwas gestreckt und abwarts gebogen ist der Schnabel von Ptilocorys, schliesslich am kráftigsten der finken- artige Schnabel von Mclanocorypha. Die Nasenlöcher sind mit Fcderborsten bedeckt. Der Flügel ist spitz und láng; die Anzahl der Schwingen crster Ordnung be- trágt 10, ausgenommen Melanocojypka sibirica und die zur Gattung Otocorys gehörigen Arten, welche blos 9 Schwingen erster Ordnung besitzen. Die Schwin- gen zweiter Ordnung sind entweder ausserordentlich verlangert, wobei sic dic Scliwingen erster Ordnung beinahe ganzlich bedecken {Alauda, Lullula und Ptilo- corys\ oder sie sind weniger láng und mehr normál gestaltet {Otocorys und Mela- nocorypha). Das lose Jugenkleid der Lerchenarten ist in der Regei ebenso stark gesprenkelt, wie bei den Finkenarten, und ebenso wie diese, mausern sie jahrlich nur einmal, und zwar im Herbst, im Gegensatz zu den Motacilliden, dic auch im Frühling mausern. Ihr Gang ist ein leichter, rascher Lauf; sie suchen die Báume selten auf. Sie Heben ein freies Terrain, besondcrs die Ebenen. Ihre Nahrung besteht im Sommer aus Insekten, im Winter aus Samen. Sie sind ohne Ausnahme gute San- ger und lassen im Fluge ihre reizvoilen Melodien vernchmen. Sic nisten auf dem Boden und legén gewöhnlich 4 — 6 weissliche, gelbhche, Ula oder graugefarbte, mit dunklen Flecken dicht gesprenkelte Eier. Theils sind es Stand-, thcils Zugvögel. Es sind 120 Arten und Racen bekannt, welche zumeist in verschiedencn Theilcn der altén Welt lében; blos dic Gattung Otocorys hat in der neuen Wclt cinige Reprasentantcn. Otocorys alpestris (Linné), (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 46, 47.) Bewohnt den nördlichen Theil von Európa und Amerika, und zieht im Winter nach den entsprechenden südlicheren Gegenden. Pflegt in Ungarn gewöhnlich von Mitte November bis Ende Február in grös- seren oder klcincrcn Schaaren zu erscheinen. Melanocorypha sibirica (Gmel.). (Synonvmik und Abbildung im ungar. Text, p. 47, 48.") Geographische Verbreitung laut Sharpé (Cat. B. Br. Mus. Vol. XIII., p. 558) vom südöstlichcn Russland an durch ganz Central-Asien bis zum Jenissci. Zieht im Winter wcstlich bis in dic Türkéi, cventuell auch bis Italicn und wurde cin- mai auch in Eneland beobachtet. Fam. Alaudidae. 473 In Ungarn ist nur ein einziges authentisches Exemplar in der Privatsammlung von JoHANN V. CsATó bckannt, wclches von demselben am 25. Dezember 1855 bei Koncza erlejzt wurde. PTILOCORYS.* Nov. gcn. Typus : Alanda eristata, Linné. Der alteste (ienusnanie der Schopflerche ist Ga/cj'ida (Boie, Isis, 1828, p. 321), richtiger GaleTtta, welcher vom lateinischen galerus (= Helm) abgeleitet ist. Alléin schon Fabricius** hat 1801 diesen Namen für ein Káfergenus verwendet, derselbe kann somit, laut den allgemeinen Regein der Nomenklatur, in der Ornithologie nicht angcwendet werden. Dem Namen Galcrita würde im Sinne des Prioritats- rechtes die HoDGSON'sche Bezeichnung Heterops (Gray's Isol. Mise. 1844, p. 84) folgen, nachdem dieselbe jedoch bereits vorher gleichfalls in der Entomologie belegt wurde*** und in der Litteratur ausser obigen zwei Benennungen kein anderer Name vorkommt, so war cs nothwendig, für die Bezeichnung der Ciattung der Schopflerche den neuen Namen Ftilocorys einzufüliren. Allgemeine Bemerkungen über die Schopflerche und verwandte Formen. Eine der schwierigsten Aufgaben ist cs, die Stellung der zum Cjcnus Ftilo- corys gehörigen Arten im System festzusetzen. Es ist bekannt, dass die Schopf- lerclic bei ihrer grossen geographischen Verbreitung sich der Umgebung anpasst und je nach der Örtlichkeit ein sehr verschiedenes Kleid tragt. So ist die in Nord- Europa lebende typische Pt. eristata oben dunkel erdfarbig braun ; in Mittel und Süd-Europa ist sie etwas lichter braun und so sind auch unsere Exemplare; alléin hie und da finden sich in Ungarn auch ganz typisch dunkler gefarbte ; in den Mittelmeeriandern sind die Exemplare noch lichter, als die mitteleuropaischen und bezeichnet man dieselben als Pt. senegalensis; dieselben tragen im Ganzén eine rostgelbliche Grundfarbe. Die in Algir und Marokkó vorkommenden sind noch lichter, als Letztere {Pt. ffiacrorhyncha), wogegen in Ágypten eine entschieden dunkle Form lebt (Pt. nigrtcans), welche wcit dunkler ist, als die typische nordeuropaische. Schliesslich ist zu bemcrken, dass der im ungarisch-kroatischen Littorale isolirt lebende Pt. senegalensis von dem normalen röthlichen typischen Pt. senegalensis abweicht, indem derselbe dem algirischen Pt. macrorliyncha naher steht, als der typischen Pt. eristata, wahrend bei den mediterránén normalen Formen das Ver- háltnis des Unterschiedes ein umo-ekehrtes ist. * jüTTÍXov = Féder, v.óp!); = Helm. ** Syst. El. I. p. 214. *='^* Blanch. Ann. Soc. Ent. Fr. 1842, p. 52. 474 Passeriformes. Ptylocorys eristata (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 49, 50.) Lebt in der westlichen palaarktischen Region. In Ungarn ein überall háufiger Standvogel. Ptylocorys senegalettsis (P. L. S. Mull.) (Synonymik im ungar. Text, \). 5U, Ahbildung auf Taf. 1.) Gleicht der Stanimform, von welcher sie .sich durch lichtere Farbung unter- scheidet ; ist oben stark rostgelblich angeflogen, so dass die Grundfarbung ganz lehmgelb erscheint ; auch untén, besonders an der Brust zeigt .sich ein ziemlich aus- gesprochener rostgelber Anflug; die beiden ausseren Schwanzfedern sind fást ganz licht rostíarbig; Schnabel und Füsse im frischen Zu.stand sehr, lichtiahl ; Auge braun. Mannchen und Wcibclien einander gleich. Lange ca. 19, Flügcl 10"5, Schwanz 7, Schnabel 1*7, Tarsus 24 cm. Lebt in der mediterránén Subregion, besonders in den Küstenlandern des Mittellandischen Meeres. Im ungarisch-kroatischen Littorale, wo sic die gewöhnHche Schopflerche vertritt, ein sehr Jiaufiger Standvogel. Alauda arvensis, Linnk. (Synonymik und Abbiidung im ungar. Text. p. 51.1 Bewohnt die palaarktische Zone. In Ungarn überall háufig; langt zeitlich im Frühjalír (zuweilen schon Ende Január und Anfang Február) an und wcilt bis Spatherbst. Bei mildem Winter über- wintern wohl auch cinzelne Exemplare. Die in Ungarn vorkommcnden Exemplare gehören zum grossen Theil niclit zur typischen Stammart A. arví'usis, sondern zu jener mediterránén Form, welche unter dem Namen A/ajídn cantarclla bekannt ist und sich von der typischen darin unterscheidet, dass sie lichter und oben mehr oder weniger grau angchaucht, untén aber rein weiss ist. Auch einer andern Form begegnen wir in Ungarn, welche weit kleiner ist, als die normálé, und durch ihre röthliche Grundfarbe auf den ersten Blick auffallt. Lange 155, Flügel 9-8, Schwanz 67, Schnabel 1, Tarsus 2*2 cm. Derlei Exemplare besitzt das Ungar. National-Museum aus dem Komitate Komárom. Ausserdem befindet sich in der Museal-Sammlung noch ein ausserst interessantes Exemplar, welches von Professor Emerich Korber am 2. Mai 1899 bei Csik-Somlyó erlegt wurde. Oben zeigt dieser Vogel eine röthliche Grundfarbe, das Gesicht ist ganz dunkel, die Supercilialstreifen sind sehr auffallend und die Flecken oben und untén so lebhaft, dass er der Waldlerche {Lullula arhorea) ahnelt. Wahrscheinlich gehört dies Exemplar zu irgend einer Lokalform der im Osten lebendcn A. criili^ula. Lullula arhorea (Linné). (Synonymik und Abbiidung im ungar. Text, p. 52.) Bewohnt die gemássigte Zone von Európa und den westlichen Thcil von Central - Asicn und verbringt den Winter in der mediterránén Subregion. Kommt in Ungarn überall vor, doch weit seltener, als die Feldlerchc. Er ist gleichfalls ein Zugvogel, welcher sehr írüh im Jahre bei uns eintrifft, Fam. Motacillidae. 475 VI. Fam. MOTACILLIDAE. Diese Familie ist den Lerchenarten nahe vetwandt; sie glcichen sich beson- ders in der Nistweise, aber auch ausserlich, wic z. B. die Piper den Feldlerchen. Die verlangertcn Schwingcn zweiter Ordnung bilden cin gemeinschaftliches Merk- mal beider Familien ; andererseits aber nahern sich diese Vögel den Grasmücken dadurch, dass sie sich jíihrlich zvveimal, im Frühjahr und im Herbst, mausern. Charaktere : Der dünne, grasmückenartige Schnabel; die Nasenlöcher sind nicht mit Federborsten, sondern mit einer, der Lángé nach ofíenen Membranc (operculum) bedeckt; der vordere Theil des Tarsus ist geschildert, der hintere dagegen glatt; die Anzahl der primaren Schwingen betrágt 9. Die Vertreter dieser FamiHe kommen auf der ganzen P>de vor^ mit Aus- nahme der ínseln des Stillen Oceans; die Anzahl der bekannten Arten kann auf ca. 70 angesetzt werden. Anthus triviális (Linnk). (Synonymik und Abbildung im ungar. Tcxt, p. 54.) Lebt in Európa und Central-Asien, im Winter in Afrika und Indien. In Ungarn überall gémein. Anflins pratensis (Linnk). (Synonymik unil Ahhildunt^ im ungar. Tcxt, p. 54, 55.) Bevvohnt das nördhche Furopa und verbringt den Winter in der mediter- ránén Subregion. Erscheint in Ungarn nur gelcgenthch des Durchzuges, im Frühhng und ílerbst in grösseren Schaarcn. Der Hauptzug erfolgt im Márz und Október. Bei gehnder Witterung überwintern einzehie Exemplare an schneefreien Orten. Anthus cervintis (Páll.). iSynonymik im ungar. Text, Pag. 55.) Bevvohnt den nördUchen Theil der paláarktischen Zonc und übersiedelt für den Winter nach der mediterránén Subregion und Indien. In Ungarn nur zur Zeit des Durchzuges, Anfang Mai und Anfang Október anzutreffcn. Anthus campcstris (Linné). (.Synonymik im ungar. Text, p. 56.) Bewohnt Mittel-Europa, die mediterráné Subregion und Central-Asien und zieht für den Winter nach den entsprechenden südiicheren Himmelsstrichen. In Ungarn in Aachen Gegenden überall haufig. Langt im April an und weilt bis Ende September und Anfang Oktoi)er. 476 Passeviformes. Ant/ius spipoletta (Linnk). (Synonymik im ungar. Text, p. 57.) Lebt in Süd-Europa und Central-Asien; wahrend des Wintcrs in der medi- terránén Subregion und Süd-Indien. Kommt in Ungarn im Hochgebirge, bcsonders in den Karpathen und in den siebenbürgischen Alpen vor. Besucht zur Zugzeit im Frühling und Hcrbst die fiacheren Gcgendcn. Motacilla alba^ Linnk. (Synonymik und Abbiklung im ungar. Tcxt, p. 57, 58.) Lebt wahrend des Sommers in der westhchen palaarkti.schcn Zone, im Winter in den ent.sprechendcn südhcheren Gegenden. In Ungain überall haufig. Langt in der zvveiten Halfte F'ebruar und Antang Marx an und zieht er.st spat im Herb.st ab. Ausnalim.sweisc, bei gehnder Witterung überwintern einzelne Excmplare. Calobafes melanope (Paij,.). (Synonymik im ungar. Tcxt, pag. 58.) In der palaarktischen Zone heimisch. In Ungarn in Gebirgsgcgendcn, an Bachen überall gémein; be.sucht zur Zug- zeit auch da.s Flachland. Budytes campesiris (Páll.). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 59, Abbildung auf Taf. II, Fig. 1.) Lebt an zvvei isolirten Punkten der palaarktischen Zone: in West-Europa, besonders in England, und zwischen Süd-Russland und Central-Asien. Die euro- paischen Excmplare ziehen über den Winter nach den westlichen Gestaden Afrikas. Wurde in Ungarn nur in einem einzigen Falle authentisch beobachtet, und zwar von S. Petényi, der ein mannliches Exemplar im Herbstkleide 1842 bei Stubnya erlcgte; dasselbe befindet sich im Ungar. National-Museum. Budytes tawanus, Swinhoe. (.Synonymik im ungar. Tcxt, p. 60, Abbildung auf Taf. II, Fig. 2.) Bewohnt laut Sharpé (Cat. B. Brit. Mus. Vol. X., p. 515) von den Kurilén durch Ost-Sibiren bis Daurien und die Amurgegend, China und die Insel For- mosa ; über den Winter die malayischen Halbinseln. Das Ungar. National-Museum besitzt ein mannliches und ein weibliches Exemplar, welche Professor G. Szikla im Frühling 1893 am Velenczeer See (Komitat Fejér) crlegtc. Es sind dies die einzigen aus Ungarn bekannten Exemplare. Fam. Motacillidae. 4-77 Budytes flazms (Linnk). (Synonymik im unffar. Text, p. 61, Al)bildung auf Taf. II, Fig. 3.) Kommt an zvvei isolitten Punkten der palaarktischen Zone vor, und zwar in Európa und im nordöstlichen Asien. Die europaisciien PIxcmplare überwintern in Afrika, die asiatischen auf dcn meisten Inseln des Stillcn Oceans. In Ungarn auf wasserreichen Wiesen überall gémein. Langt in der zweiten Halfte April an und zielit im September fórt. Budytes heema (Sykks). (Synonymik im ungar. Text, p. 61, Abbildung auf Taf. II, Fig. 4.) Bewobnt West- und Central-Sibirien, iiberwintert in Afghanistan und Indien. Kommt zur Zugzeit wahrscheinlich auch in West-Europa und in der mediterránén Subregion vor. (Sharpé, Cat. B. Brit. Mus. Vol. X., p. 521.) Das Ungar. National-Museum besitzt ein authentisches Exemplar, welclies S. Petknvi am 4. Mai 1828 bei Péteri (Komitat Pest) erlegte. Budytes borealis (Sund). (Synonymik im ungar. Text, p. 62, Abbildung auf Taf. II, Fig. 5. i lm nördlichen TheiI der palaarktischen Zone heimisch; überwintert in der mediterránén Subregion, in Afrika und Indien. In Ungarn nur wahrend der Zugzeit anzutrcffen. Das Ungar. National-Museum besitzt folgende P~xemplare: cf, 9 Növi (Komitat Eiume-Modrus), 12. Mai 189t); o^ Cs.-Somorja, 7. Mai 1899. Budytes cincreicapillus (Savi). (Synonymik im ungar. Text, j). 448.) Lebt in Süd-Europa und Nord-Afrika, an dem Mittellandischen Meere. In Ungarn im ungarisch-kroatischen Littorale anzutreffen, kommt zur Zugzeit auch in den nördlicheren Landestheilen vor (Almásy, Ornith. Jahrb. IX., p. 93). Im Museum zu Zágráb befindet sich ein mannliches Exemplar, welches im Mai 1894 bei Zágráb erlegt vvurde. Das Ungar. National-Museum besitzt noch kein ungarisches Exemplar. Budytes parado.vus, Brkhm. (Synonymik im ungar. Text, p. 62, Abbildung auf Taf. II, Fig. 6.) Laut Sharpé (Cat. B. Brit. Mus. X., p. 531) von Ungarn und Dalmatien nach Osten bis Südrussland und der Krim (47** östl. Lángé) heimisch. Kommt in Ungarn bei Temes-Kubin vor (Almásy, Ornith. Jahrb. IX., p. 99. 1898) Viktor Ritter von Tschusi zu Schmidhoffen besitzt ein ungarisches Exemplar, welches am 4. Juni 1898 bei Temes-Kubin erlegt wurde. Seit dem Drucke des unga- rischen Textes hat auch das Ungar. National-Museum ein einhcimisches Exemplar erworben, welches gleiclifalls aus T.-Kubin stammt und am 31. Mai 1900 er- legt wurde. 478 Passeríforines. Budytes feldeggi (Michach. ). (Synonymik im ungar. Tcxt p. 63, Abbildung auf Taf. II, Fig 7.) Lebt in Südost-Europa und Central-Asien; überwintert in Afrika und Indien. In Ungarn wurde diese Art von G. v. AlmAsy entdeckt (Orn. Jahrb. IX., p. 98, 1898) u. zwar am 21. Mai 1896 bei Temes-Kubin. Viktor Ritter von 'r.scnu.si zu ScHMiDiiOFFEN bcsitzt ciu ungarischcs Exemplar, welches am 29. Juni 1898 bei Temes-Kubin erlegt wurde. Seit dem Drucke de.s ungarischen Textes erwarb das Ungar, National-Museum einige Exemplare aus der Umgegend von Temes-Kubin, u. zwar: a) d 30. Mai 1900; ö) r? 10. Juli 1900; c) juv. 21. Juni 1900; (/) r? 26. Mai 1900. VII. Fam. SYLVIIDAE. In der Familic der (írasmückcn, wclche mit jener der Drosseln in sehr naher Verwandtschaft steht, findet man in der GesammzahI der zahlreichen Arten nur einen morphologischen Unterschied, wodurch dieselbe entschieden charakterisirt wáre, und zwar den, dass der Tarsus vorn mit mehr oder weniger Schildern bedeckt ist; übrigens verrath der ausscre Habitus auf den ersten Blick, ob die betreffen- den Vögel dieser Familie angehören, Es ist ein weiteres constantes Merkmal dieser Familie, wodurch sie sich von derjenigen der Drosseln unterscheidet, dass die Jun- gen im ersten KIcidc dem Mutterthiere gleichcn, wahrend die der Drosseln von den Altén abweichen, da Letztere in der Jugend stets eine gewisse Sprenkelung aufweisen. Der Schnabel der Grasmücken ist dünn und spitz, die Basis mehr oder weniger flach. Die Mundwinkelborsten fehlen zuweilen ganzlich. Die Flügel sind láng, spitz und schmiegen sich flach an den Körper. Die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betragt stets 10; die erste Schwinge ist mehr oder weniger kurz, aber niemals langer, als die Halfte der zweiten Schwinge. Sie mausern jahrlich zweimal: im Frühjahr und im Herbst Ihre Nahrung besteht in der Regei aus Insekten, alléin im Herbst nahren sie sich auch von Früchten. Im Ganzén genommen sind es Zugvögel. Die Anzahl der Arten dieser grossen, mit Ausnahme von Amerika über die ganze Erde verbreitetcn Familie lasst sich nicht einmal annahernd feststellen, weil dieselben systematisch noch nicht genügend geordnet sind ; sehr viele hierher gehörige Gattungen sind bisher noch zerstreut bei anderen Familien eingereiht, Die bei uns vorkommenden Grasmückenartcn zerfallen in biologischer Hin- sicht in zwei Gruppén, und zwar in Waldbewohner [Sylvia, PkyUoscopus und Hypolais\ welche sich in Waldern, Auen und Gestrauchen, sowie in Wasser- bewohner [Acroceplialns, Potamodus, Locustella, Calamodus und Lusciniola), welche sich in Röhrichten, inmitten von Wasserpflanzen und auf feuchten Wiescn aufhaltcn und allda brüten. Fiini. Sylvüdue. 479 SYLVIA. Charaktcrc: Der Scluvanz gerade abgesclinitten, die aussere Féder etwas kürzer, als die übrigen. Die Mundvvinkelborsten sind vorhanden, aber schwach. Die Füsse im Verhaltniss ziemlich kraftig. Sie leben ohne Ausnahme von Insekten, alléin bei Gelegenheit der Herbst- bevvegung nahrt sich ein grosser Theil der Arten auch von Obst und Beeren- früchten. Insgesammt sind es gute Sanger, Sie nisten 0*5 — 1 Méter hoch über dem Erdboden oder noch höher in Gestráuchen oder zwischen dichtem Gras, erbauen das Nest aus Grashalmen, Pflanzenfasern und dünnen Astchen; die Nestmulde vi'ird mit Haaren ausgefüllt. Die Anzahl der Eier betragt 4 — 6, an Form und Farbe je nach der Art verschieden. Sykna tiisoria (Bkciist.). (Svnonymik und Ahbildun^,' im untjar. Text, p. 65, ö6.) in Mittel-Europa, Süd-Russland und Turkestan heimisch. Besucht die medi- terráné Subregion nur gelegentlich des Durchzugs. Der Winteraufenthalt noch nicht genau bekannt. In Ungarn ziemlich haufig ; haust und nistet in Garten und Auen. Langt Ende April und Mai an und vveilt bis Ende September. Syhna syhua (Linné). (^Synonymik im un^ar. Text, j). 66.) Bewohnt die westliche palaarktische Region. In Ungarn, ebenso wie andcrvvárts, einer der gemeinsten Vögel, der im i\pril eintrifft und in der ersten Halfte Október fortzieht. Syhna suhalpina (Bonelli). l^Synonvmik im unyar. Text, p. 449.) Bewohnt die Mittelmeerlander Europas und Nord-Afrikas und kommt gegen Osten bis Persien vor. In Ungarn im ungarisch-kroatischen Littorale, hauptsachlich bei Fiume an- zutreffen. Exemplare des Muscums zu Zágráb : 1—2. c?rf Fiume, April 1890. 3—4. d"-? Fiume, 26. April 1888. 5. 9 Fiume, 4. April 1889. 6. ' » kürzer, als die vierte. lm Durchschnitt alsó die zweite gleich der vierten. Die Fárbung von Acrocephalus palustris wird durch den olivení'arbigen Anflug charakterisirt, welche am Bürzel am lebhaftesten erscheint, wáhrend bei Acrocephalus streperus dieselbe ins Bráunliche übergeht und gleichfalls am Bürzel die grösste Leb- haftigkeit gewinnt. Dessenungeachtet finden sich bei beiden Formen auch weniger typisch gefarbte líxemplare, so dass manche derselben sehr leicht zur Verwechslung Anlass bieten, welche nur dann richtig gestellt werden kann, wenn man ganze Serien zum Vergleiche beizuziehen vermag. Dagegen zeigt sich bei diesen beiden Arten in biologischer Hinsicht eine unverháltnissmássig grosse Verschiedenheit. Acrocephalus streperus sucht stets das dichteste Röhricht auf und verlásst dasselbe selten. Das Nest verfertigt er oberhalb des Wasserspiegels an Rohrstengeln befestigt, ebenso wie der Drossel- Rohrsánger ; auch seine Bewegungen erinnern mehr an denselben, ihr Gesang aber, obgleich melodisch, ist stets mit Gekreisch verbunden Hingegen nistet Acrocepha- lus palustris nie im Röhricht, sondern neben demselben an feuchten Stellen, in Wei- denbüschen oder an anderen laubreichen Pflanzen. Seine Bewegungen sind von jenen von A. streperus sehr verschieden. Sein Gesang ist sehr melodisch und fein, ohne Bei- mischung von kreischenden Tönen, und sein Sángertalent so sehr entwickelt, dass er ausser seinem eigenen typischen Cjesang noch das Lied anderer Vögel nach- zuahmen vermag. Dórt wo Acrocephalus palustris und A. stj'epcrus in unmittelbarer Nach- barschaft hausen, ist es nicht ausgeschlossen, dass sie sich auch untereinander paaren. Vermuthlich sind es aus solchen Paarungen hervorgegangene Kreu- zungen, mit welchen mancher Ornithologe nichts anzufangen weiss, selbst wenn er auch die Eebensweise in Betracht zieht und hierin dann eine neue Art oder Varietat entdeckt zu habén wahnt, welche er mit deni BREHivi'schen Acrocephalus horticola identificirt. Acrocephalus palustris (Bechst.). (Synonymik und Abhildung im unyar. Text. p. SO.i Geographische Verbreitung: in Mittel-undSüd-Europaund im Osten bis weit nach Central- Asien. Über den Winter ziehen die europáischen Exemplare nach Central-Afrika. Kommt in Ungarn in Sumpfgegenden überall vor und hebt besonders Örtlich- keiten mit Weiden- und anderem Gebüsch. Langt Ende April oder in der ersten Hálfte Mai an und weilt bis September. 36* 486 Fasseriforjnen. Acrocephalus streperus (Yijüll.). (^Synonymik im ungar. Text, p. 81.) Die geographische Verbreitung ebenso, wie die des vorigen. In Ungarn in Röhrichten überall vorkommend. POTAMODUS. Diese kleine, aber gut umgrenzte Gruppé unterscheidet sich sowohl in niorpho- lugischer, wie auch in biologischer Hinsicht wesentlich von den Acrocephalus-Arten. Charakterisirt sind diese Vögel durch den dünnen, schlanken, grasmückenartigen Schnabel, durcli den ganzlichen Mangel der Mundwinkelborsten, durch den stark abgerundeten breiten Schwanz, sowie durch die langen Schvvanzdeckfedern. Sie haltén sich in grossen Röhrichten oder in der üppigen Vegetation der sunipfigen Moore auf. Sie verfertigen ihre Nester aus Rohr- und Schilf bláttern und verbergen sie sehr geschickt untcr Schilf- oder Rohrbüschen. Sie legén 4 — 6 Eier, welche weisslich-rosa, mit Grau und Braun fein, aber dicht gesprenkelt sind. Potainodus jliiznatilis (Wolf). (Svnonvmik im ungar. Text, p. 82.) Bevvohnt die östliche Hálfte Kuropas wáhrend die westliche Grenze seiner Verbreitung durch die Donau gebildet wird. In Russland ist ihr nördliclister Fund- ort der Ladogasee. Kommt übrigens auch in Klein-Asien und Palastina vor. Lebt in Ungarn hauptsachlich in den Auen und Inseln entlang der Donau. Die hierlándischen Fundorte sind noch nicht genau bekannt. Bei Frivalüszky (Aves Hungáriáé, p. 46, 1891) sind folgende Fundorte verzeichnet : Süttör (Kom. Sopron), Dinnyés (Kom. Fejér), Cs.-Somorja (Kom. Pozsony), Oláh-Brestye (Kom. Hunyadj, Nagy-Enyed (Kom. Alsó-Fehér), Gyeké (Kom. Kolozs) und Drávatorok (Komitat Baranya). Langt in der zweiten Hálfte April an (die früheste Aufzeichnung ist vom 13. April) und zieht wahrscheinlich in der ersten Hálfte September nach seinem Winteraufenthalt, welcher übrigens noch nicht bekannt ist ; wahrscheinlich ist es Afrika. Potamodus luscinioides (Sam). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 83.) Obwohl er hauptsachlich die mediterráné Subregion bewohnt,* fehlter hier stellen- weise gánzlich und kommt z. B. auf der Balkan-Halbinsel und in Klein-Asien nicht vor. In Ungarn weit haufiger, als man anfánglich meinte. In Mittel-Europa, mit Ausnahme von Österreich und Holland, nicht vorkommend. In den Rohrgegenden von Spanien, Italien, Süd-Frankreich und Noid-Afrika gémein. War dereinst auch in England heimisch, wurde indessen hier durch die Kultur gánzlich verdrángt. Die europai- schen Exemplare ziehen für den Winter nach Afrika. Man behauptet, dass in Süd- Frankreich einzelne Exemplare auch überwintern. * Unlángst erhielt das Ung. National-Museum aus der Sammlung Hárms ein Exemplar aus Transkaspien. Fam. Sylviidae. 487 In Ungarn fást überall anzutreffen, wo sich alté Röhrichte vorfinden. Die bckanntesten Fundorte sind: der Fertő- und Velcnczcer See, dcr Kis-Balaton-Scc, die Titeler Sümpfe und Röhrichte, in Siebenbürgen die Secn der Mezőség. Langt iin April an und weilt bis Anfang Septeinber. Locustella naevia (Bodd.). iSvnonymik im ungar. Text, p. S4.i Bewohnt Európa und ist in West- und Nord-Europa am haufigsten; in der mediterránén Suln^egion ausser der Zugzeit selten. Überwintert wahrscheinUch in Nord-Afrika, einzelne Exemplare überwintern auch im südlichen Spanien. In Asien durch zwei nah verwandte Arten, Locustella straiuinca und L. lanccolata vertreten. Kommt in Ungarn meist auf moorigen, nassen Wiesen vor, ist aber nirgend gémein, am haufigsten jenseits der Donau am Fertösee und im Hanságsumpf. Die Exemplare des Ungar. National-Museums stammen aus den Komitaten: Pozsony, Sopron, Fejér, Alsó-Fehér und Hunyad.* Über Ankunft und Abgang fehlen genaue Aufzeichnungen. Wegen der geringen Anzahl unserer Exemplare und wegen Mangel an Serien und Vergleichsmaterial ware es schwierig, schon gegenwartig eine Meinung darüber abzugeben, ob die in Ungarn vorkommende L. naevia mit der im Westen lebenden typischen Form vollstandig übereinstimmt, oder etwa zu der asiatischen verwandten Art Locustella straminea Severtz. hinneigt. Fortgesetzte Beobachtungen, zu sammelnde Serien und entsprechendes Vergleichsmaterial wird dies entscheiden CALAMODUS. Diese Gattung wird gewöhnlich zum Genus Acrocephalus gezogen, obgleich ihre Selbstandigkeit weit berechtigter ist, als z. B. die der Gattung Hypolais, vvelche eher mit Acrocephalus zu vereinigen ware. Charaktere : Der Schnabel dünn, schlank, nn der Basis kaum verflacht. Die Mundwinkelborsten mittelmassig entwickelt Die erste Schwinge kürzer, als die Deckfedern der Schwingen erster Ordnung. Der Schwanz abgerundet und dieunteren Schwanzdeckfedern ziemlich láng, aber nie lánger, als die ausseren Schwanzfedern. Das Gefieder im (janzen oben braun, mit dunklen Flecken versehen. Diese Vögel haltén sich im Röhricht und auf feuchten Wiesen auf, und legén das Nest zwischen Rohr oder Wasserpflanzen an. Die Anzahl der Eier schwankt zwischen 4 und 6; dieselben sind graulichweiss mit dunklen Farben fein gespren- kelt. Allé sind gute Sanger. Calamodus aquaticns (Temm.). (Synonymik und Alihildung im ungar. Text, p. 86. "i Lebt in Mittel- und Süd-Europa, ist am haufigsten in Italien und Spanien. In Griechenland und in Klein-Asien hauptsachlich zur Zugzeit anzutreffen. * Bei Anlass mciner AusHüge im Jahre 1901 im Komitat Szabolcs fand icli diisen Vogel daselbst ziemlich háufig vor. 488 Passeriformes. In Ungarn verhaltnissmassig am haufigsten zur Zugzeit; im Sommer ziemlich selten. Die ungarischen Exemplare des Ungar. National-Museums stammen von folgenden Fundorten her: Komitat Pozsony, Sopron und Fejér, sowie Sieben- bürgen. Calamodíts phragmitis (Bkchst.). (Synonymik und Abliildung im ungar. Text, p. S7.i Bewohnt ganz Európa und Sibirien. ín der mediterránén Subrcgion haupt- sachlich wahrend der Zugzeit anzutreffen. Verbringt den Winter in Afrika. Kommt in Ungarn in Röhrichten und auf feuchten Wiesen überall haufig vorj; zur herbstliclien Zugzeit aber überschwcmmt der Vogel das ganze Land. Langt in der zweiten Halfte April an und weilt bis zur zweiten Ilalfte Október. LUSCINIOLA. Charaktere : Die erste Schwinge weit lánger, a Is die Deckfedern der Schwingen erster Ordnung, und ist fást halb so láng, wie die zweite ; die zweite i.st gleich der siebenten; die 3. 4. und 5. ungefáhr gleich und am langsten. Lusciniola melanopogon (Tkmm.). (Synonvmik im ungar. Tcxt, p. SS.) Bewohnt gewisse Thcile der mediterránén Subregion. Thcils Stand-, theils Zugvogel. Kommt nui in einzelnen Gegenden Ungarns vor, wie z. B. am Velenczeer See, am Kis-Balaton, sowie in den Sumpfgcbietcn der untern Donau, wo cr ziem- lich haufig ist. Bei uns als Zugvogel bekannt, der in der ersten Halfte Márz anlangt und in der Regei bis Ende Október, sogar bis zur erston Halfte November hier verweilt, bei milder Witterung angeblicii auch überwintert. Wurde in Ungarn von Petényi und Naumann entdeckt, und zwar 1835 zuischen Szent-György und Jankahíd am Béga-Kanal im Komitatc Torontál. VIII. Fam. TURDIDAE. Diese Familie wird charakterisirt einerseits durch solche Züge, welche mit der Familie der Grasmückcn übercinstimmen, andererseits durch die starke Spren- kclung des Jugendkleides Die am ersten Federkleide jungcr Yögel bemerkbare Sprenkelung hat einc grossc phylogenetische Bedeutung, indem sie zeigt, dass die Ahnen dieser Familie ein weit bunteres Kleid trugen, als die jetzigen, und die mit der Zeit állmaiig ausgeschiedenen Arten nach dem Gesetze der Anpassung einc einfachere Fárbung des Gefiedcrs annahmen, um der sich Umgebung besser anzuschmiegen. Zuglcich wird dadurch die Voraussetzung derjonigen Systematiker Fam. Turdidae. 489 widerlegt, die in dem fiktíven Stammbaum der Artcn dieser Familic die höchste Stelle einráumen, weil gerade diese, im Stádium der Entwickelung auftretendcn Anzeichen verrathen, dass dieselben phylogenetisch weit tiefer stehen, als die Familie der rabenartigen Vögel und andere zwischensteiiende Familien, selbst die der Motacilliden und Sylviiden. Anderweitige Merkmale sind : die Basis des Schnabels ist mehr oder weniger flach ; an der Kanté des Oberkiefers, nahe zur Spitze, zeigt sich stets die Spur eines kleinen l^j'nschnittes ; die Nasenlöclier sind nicht mit Borsten, sondern mit einer weichen, mehr oder weniger offenen Hornhaut (operculum) bedeckt ; die Mundwinkelborsten sind zuweiien selír schvvach, fehlen aber nie gánzlich; die Flügel sind láng, spitz und flach an den Leib geschmiegt. Sie mausern jahrlich einmal, und zwar im Herbst. Die Tarsen sind im Gegensatz zu denjenigen der Sylviiden stets glatt. Eine Ausnahme bildet die Subfamilie Accentorinae bei welcher die Tarsen vorn geschildert sind. Es ist jedoch zu bemerken, dass diese Subfamilie eigentlich aus der Famile Turdidae auszuscheiden und als selbstan- dige Famile (Accentoridae) zwischen die- Familien Sylviidae und Turdidae zu stellen wáre. Diese Familie, unter derén Ciliedern wir die vorzüglichsten Sanger der Vogelvvelt antrcffen, ist eine schr grosse und zugleich kosmopolitische. Die Anzahl der Arten lásst sich nicht einmal annahernd feststellen, weil diese Familie, ebenso wie die der Grasmücken, noch nicht genau systematisch geordnet ist. So z. B. ist die Gattung Fratincola, welche entschieden zu dieser Familie gehört, im Katalog des British Museum, sowic in anderen hervorragenden Wcrken, zu den Muscicapiden gezahlt. ACCENTOR. Charaktere : Der Schnabel mittelgross, der Bug wcnig gekrümmt, die Kanté des Oberkiefers einwiirts gcbogen. Die Mundwinkelborsten klein. Der Vorder- theil der Tarsen geschildert. Das Kleid des Mannchcns und Wcibchcns einander íihnlich. Das sehr compaktc, aus Moos und Gras verfertigte Nest legén sie in Ge- strauchen auf dem Bodcn oder in Felsritzen an. Die Zahl der Eier schwankt zwi- schen 4 und 6 ; die Farbung derselben ist reinblau. Ihre Nahrung bcsteht im Sommer aus Insekten, Würmern, kleinen Schnecken, im Winter aus Samen. Sie sind über die ganze palaarktischc Region verbreitet. Von den bekannten 16 Arten lobcn in Ungarn blos zwei. Accentor coliaris (Scop.). (Synonvmik und Abbildunu im ungar. Text, p. 90. Bewohnt die Alpen Mittel- und Süd-Europas. In Ungarn auf den felsigen Theilen des Hochgebirges heimisch. Bei Fri- VALDSZKY (Aves Hungariac) sind Exemplare aus folgenden Komitatcn (mcist im Besitze des Ungar. National-Museums) vcrzeichnct: Szepes-Gömör, Árva, Torda- Aranyos, Hunyad und Pest. C. G. Danford hat am 9. Juni 1899 im Retyezát- Gebirge, auf dem Gropa-Popi eine ganze Familie (cf, 9, 2 junge sammt Nest) gesammelt und diese werthvolle Beute dem Ungar. National-Museum gespcndet. 490 Passeriformes. Accentor modularis (Linnk). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 91.) Bewohnt Európa und die mediterráné Subregion. In Ungarn überall gémein und wahrend dcs ganzcn Jahrcs anzutreffen. Aedon. fAbbildung im ungar. Text, p. 92.) Linné hat die Nachtigall noch in die im ausgedehnteren Sinne genommene Gat- tung Motacilla gestellt, wahrend Scopoli (Ann. I, p. 154) sie 1769 in da.s zur Aufnahmc der Grasmücken aufgestellte Genus Sylvia versetzte. Forster war der Erste, dcr 1814 unter dem Namen Aedon* eine eigene Gattung für diese kleine Gruppé aufgestellt hat. Chaj-aktere : Der Schnabel ist grasmückenartig; die Nasenlöcher sind mit einer Hornhaut (operculum) bedeckt, an derén unterem Theile sich die Nasen- öffnung befindet. Die Mundwinkelborsten sind sehr klein ; die Flügel láng und spitz; an der inneern Fahne der zweiten Schwinge, nahe zur Spitze, buchtartiger kleiner Einschnitt. (S. Abliildung p. 92.) Das Kleid von Mannchen und Weibchen ganz gleich. Das Nest legén sie auf dem Boden oder nahe zu demseiben an und stellen es íiusserlich aus dürren Blattern sehr künstlich, aber so lose zusammen, dass es bei der leisesten Berührung zerfallt; die Mulde ist aus Gras dauerhafter angefertigt und zuweilen mit Federn ausgelegt. Die Anzahl der braunen oder graulichbraunen Eier schwankt zwischen 4 und 6. Ihre geographische Verbreitung erstreckt sich auf die palaarktische Region und Afrika. Von den bekannten fünf Arten lében in Ungarn regeim assig zwei wahrend eine sich nur verelnzelt (.-) zeigt. Aedon luscinia (Linné). (Synonvmik ini' ungar. Text, p. 93.) Bewohnt Európa und die westHche Halfte der mediterránén Subregion; den Winter verbringt sie im Inneren von Afrika. In Ungarn überall gémein und brütet allerwárts, mit Ausnahme der sieben- bürgischen Landestheile, wo sie durch Aedon pliiloiuela vertreten wird. Langt ungefahr Mitte April an und zieht im September fórt. * Dieser Gattungsname ist nicht zu verwechseln mit dem spátern Bom'schen Aedon, welcher sich auf Sylvia galacloács und die verwandten Arten derselben bezieht und welcher, als der spatere, selbstverstándlich in dor ornithologischen Nonicnklatnr ausscr Gebrauch zu stellen ist. Fam. Tmdidae. 491 Aedon goM (Cab.). (Synonymik im unitár. Tcxt, p. 94.) Bcwohnt laut Serbohm (Cat. B. Br. Mus. V., p. 297) Turkcstan und Nonl- Pcrsien bis zum Kaukasus. In Ungarn cntdcckte ich den Vogel am 5. Mai 1899 bei Bíinostor (Komitat Szerem), \vo ich in den Besitz eines mannlichen Exemplars gelangte. Aédon philomela (Bechst.). (Synonymik im ungar. Text, p. 94.) Bevvohnt den östlichen Theil von Mittel-Europa, sowie den westlichen Theil von Central-Asien und zieht tur den Winter nach den entsprechenden südlichen Gegenden. In Ungarn zur Zugzeit fást überall anzutreffen, brütet aber nur in Sieben- bürgen standig. Langt in der zweiten Halfte April an und weilt bis Anfang September. CYANECULA. Charaktcre: Der Schnabel grasmückenartig; die Nasenlöcher ahnlich jenen der Nachdgall; die Mundvvinkelborsten mittelmassig entwickelt. Die Flügel hmg und spitz ; die erste Schwinge langer als die Deckfedern der Schwingen erster Ordnung, die zweite steht zwischen der iunften und sechsten und ist um die Mitte, am Rande der innern Fahne, d. i. da, wo die Verschnuilerung endigt, eingebuchtet. (S. Ab- bildung im ungar. Text, p. 95.) Mannchen und Weibchen tragen ein verschiedenes Kleid. Diese Vögel bevorzugen Rohr und sonstige nasse Gebiete. Das Nest erbauen sie am Stengel von Wasserpflanzen auf dem Boden oder nahe zu demselben, zuweilen in Erdrissen zwischen Wurzehi. Die Muldc wird mit Gras, Pflanzen- fasern oder Haaren ausgelegt. Sie legén 4—6 Eier, welche schmutzig-blaulichgrün und zuweilen mit verwaschenen röthlichen, wolkenartigen Zeichnungen ver- sehen sind. Sie bewohnen die palaarktische Region, wahrend des Winters die entsprechen- den südlichen Lander. Von den bekannten drei Arten wurde in Ungarn blos ciné, beobachtet, welche hier auch brütet. Das in der ungarischen Litteratur ab und zu erwahnte rothsternige Blaukehlchen (^Cyaneaila suecica, Bechst.), ist derzeit noch aus der Fauna Ungarns wegzulassen, weil ihr Vorkommen durch keine sicheren Daten bestatigt wird. 1. Das Ungar. National- Museum besitzt kein ungarisches Exemplar und die von Frivaldszky (Aves Hun- gáriáé p. 54) erwahnten zwei Exemplare wurden nur auf Grund falscher Detcr- mination aufgenommen, denn beidé Daten beziehen sichauf das weisssternige Blau- kehlchen {Cyaiiccu/a cyamxula, Wolf); das eine, welches am 21. Sept. 1890 am Velenczeer Sce erlcgt wurde, ist ein junges Mannchen im Herbstkleide, das andere der sogenannte C. wolfiii., ohne Kehlfieck, welches aber nichts anderes ist, als das 492 Passeriformes. Synonym von C. cyaneciila. 2. In der Sammlung von Johann v. Csató befindet sicli gleichfalls ein ungarisches Exemplar; in der mit ihm über die Blaukehlchen geführten Korrespondenz sagt derselbe u. A.: «In Ungarn beobachlete ich blos das weiss- sternige Blaukehlchen und habé einige Exemplare desselben bei Szeged erlegt, wo ich mit dem verstorbenen Grafen Koloman v. Lázár und Alexius Pávai einige Tagé auf den dortigen Teichen jagte; in Siebenbürgen habé ich selbst dieses nie erlegt, weiss aber vom Hörensagen, u. zw. auch von Dir, dass der Vogel in den Secn der Mezőség nicht selten ist. 3. Victor Ritter von Tschusi zu Schmidhoffen verstandigt mich, dass seine Sammlung kein ungarisches Stück enthalte. 4. Schliesslich stellte es sich heraus, dass das von Dr. Lovassy (A Balaton madárvilágának rendes jelen- ségei) erwáhnte und am 22. April 1895 erlegte Exemplar blos eine Kreuzung des roth- und weisssternigen Blaukehlchens sei. (Siehe weiter untén.) Cyanecula cyanecula (Wolf). (Synonymik im ungar. Text, p. 96.) Dass die sogenannte Cyanecula wo/fi, d. i. das Blaukehlchen ohne Kehlfleck, weder eine Species, noch eine Lokalform, sondern nur ein jiigciidlkhcs Stádium von 6. cyanecula^ Wolf, sei, wird auch durch folgenden Eall bestatigt: Am 28. April 1891 kaufte ich auf dem Budapester Vogelmarkt ein Mánnchen von C. ivolji, welches bis 4. Február 1892, alsó nahezu ein Jahr, in der Gefangenschaft lebte. Im Herbst mauserte es und nun entwickelte sich an seiner Kehle der grosse glan- zend weisse Stern, von welchem vorher keine Spur sichtbar war. Dieser Exemplar, welches aus einem C. zvolfi durch Mauserung zu einem typischen C. cyanecula geworden ist, befindet sich ausgestopft in der Sammlung des Ungar. National- Museums. Die Kreuzung des Blaukehlchens. Unter den Blaukehlchen findet man haufig Exemplare, welche sowohl die Charaktere des rothsternigen Blaukehlchens {C. suecica, Brehm), als auch die des weisssternigen Blaukehlchens {C. cyanecula, Wolf) an sich tragen, nachdem ihr Kehl- fleck theils weiss, theils rostfarbig ist. Derlei Exemplare sind Kreuzungen der beiden Arten.* Vordem hielt man dieselben für eigene Arten, die unter dem Namen C. dichrosterna und C. orientális beschrieben wurden.** Die Kreuzung bezeichnet man richtig folgendermassen : Cyanecula suecica (Brehm) X Cyanecula cyanecula (Wolf). Von derlei in Ungarn gesammelten Kreuzungen besitzt das Ungar. National- Museum ein mannliches Exemplar, welches am 29. Marz 1889 am Fertösee erlegt wurde; ein anderes mannliches Exemplar befindet sich in der naturhistorischen Sammlung der königl. ungar. landwirthschafi:lichen Lehranstalt zu Keszthely; das- .selbe wurde von Professor Dr. Alex. Lovassy am 22. April 1895 im Weidicht von Kisdiássziget am Kis-Balaton erlegt. * Ausführlicher s. A. Suchetet «Les Oiseaux Hybrides», p. 349. (1892.) *' Jüngst hat Richmond (U. St. Nat. Mus. XVIII., p. 483—485) 1896 nachgewiesen, dass das roth- und wcisssternigc Blaukehlchen in Asien (Kaschmir, Baltistan und Ladok) bcstándig an riner und dcrsclben Stclle vorkommen ; cs ist dahrr sehr wahrscheinlich, dass die auch bei uns zur Brobachtuntr aelangten Kreuzungen von dórt oder von einer ahnlichen Gegend herstammen. Fam. Tmdidae. 493 RUTICILLA. Charaktcre: Der Schnabel ist grasinückcnartig. Die Mundwinkelborsten klein.Die Flügel sind spitz; dic erste Schwinge ist etvvas langer, als die Deckfedern der Schwin- gen erster Ordnung, die zvveite weit kürzer als die dritte. Der Schwanz ist ziemlich láng und, mit Ausnahme der zwei mittleren Federn, röthlich gefárbt ; übrigens ist das Kleid des Mannchens und Weibchens von einander sehr abweichend. Sie nisten gewöhnlich in hohlen Baumen, Felsenhöhlen oder verlassenen Gebauden. Das Matériái des wenig künstlichen Nestes besteht aus verschiedenen trockenen Grasern und aus Moos und ist mit Federn oder Haaren ausgelegt. Die Anzahl ihrer Eier betragt 5 — 8; dieselben sind rein weiss oder lichtblau, ohne jede Zeichnung, ausnahnisweise können sie auch feinen rothen Flecken versehen sein. Ihre geographische Verbreitung erstreckt sich auf die paláarktische Region und Indien. Von den bekannten 13 Arten kommen in Ungarn 3 vor. RuUcilla phoenicurus (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 97, Abbildung auf Taf. 3, rechts.) Bewohnt im Sommer Nord- und Mittel-Europa, sowie einen gewisson Theil von Nord-Asien ; im Winter die cntsprechenden südlichen Gegenden ; zieht aus F2uropa nach Nord- Afrika. In üngarn überall gémein; langt im April an und vveilt bis Mitte Október, zuweilen noch langer. Ruticilla mcsoleuca (Hempr. & Rurb,). (Synonvmik im ungar. Tcxt, p. 9S, Ahhildung auf Taf. 3, links.) Geographische Verbreitung: Kaukasus, Klein-Asien, Cypern und Algir; übcr- wintert im wcstlichen Arabien, in Abessynien und Senegal. Das Ungar. National-Museum bcsitzt ein ungarisches Exemplar, welches Pro- fessor Emerich Korbkr am 26. Juni 1899 bei Csik-Somlyó erlegte. Viktor Rittkr von Tscuusi zu Schmidhoffen bemerkt in einem, am 4. Január 1900 an mich gerichteten Briefe u. A. Folgcndes: Die Entdeckung von RíiticiUa mesoleuca ist h()clist interessant. Vor einigen Jahren glaube ich in meinem Garten selbst ein Mannchen gesehen zu habén; ich habé es auch erlegt, nachdem ich aber den Vogel nur geflügelt, flüchtete cr unter einen Reisighaufen ; obzwar ich und der Hund das Möglichste gethan habén, ihn zu finden, blieb der Vogel ver- schwunden. Ob dieser Vogel, an welchem ich damals einen weissen Spiegel bemerkt zu habén glaube, wirklich ein R. mesoleuca gewescn sei, blieb unter solchen Um- standen natürlich unentschieden> . Ruticilla titis (Scop,). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 99.) Bewohnt Mittel-Europa und den westlichen Theil der mediterránén Suliregion. Kommt in Gcbirgsgegenden Ungarns überall vor, besucht aber zur Zugzeit auch das Flacliland. Langt im Mrirz nn und weilt bis zur ersten Halfte November. 494 Passerifoimes. ERITHACUS. Charakterc: Der Schnabcl grasmückenartig, die Nasenlöcher mit eincr Horn- liaut (operculum) bedeckt, an derén unterem Theil sich die Nasenöffnung befindet; der gegen die Stirn liegende Theil der Hornhaut ist mit Fcdern bedeckt; die Mund- winlcelborsten mittelmassig entwickelt. Die Flügel eher kurz und etvvas abgerundet; die erste Schwinge reiclit bis zur Mitte der zweiten, welche nur um Wenigcs langer ist, als die sekundaren Schwingen. Das Kleid des Mánnchens und Weibchens gleicli. Sie crbauen ilire Nester aus dürren Blattern und Moos auf dem Boden. Das Ausserc des Nestes ist ziemlich gross und massig, die Mulde mit Haaren ausgelegt. Die Anzahl der Eier betragt 5 — 9, sie habén eine weisse, mehr oder weniger roth angeflogene und gesprenkehe Grundfarbe. Sie bewohnen die palaarktische Region. Es sind 4 Arten bekannt, derén eine auch in Unearn vorkommt. Erithacus rubecula (Linné). (S5-nonvmik im ungar. Tcxt, p. 100.) Lebt in Európa, über den Winter in der mediterránén Subregion. ín Ungarn überall gémein ; brütet in Gebirgsgegenden. Die Zugzeit hangt von der Witterung ab ; langt in der Regei im April an (zuweilen schon Anfang Február) und weilt bis zum Eintrcten des ersten Frostes. TURDUS. In diese Gattung gehören die Drosseln, d. i. diejenigcn, derén Mánnchen und Weibchen ein gleiches Kleid tragen, vvahrend ihre Kehle aber stets mehr oder weniger gestreift ist. Diese Vögel stehen in sehr naher Verwandtschaft mit den Merula-Pvci^w. Charaktere : Die Lange des Schnabels entspricht ungefáhr derjenigen des Schadels, mit mehr oder weniger gekrümmten Buge. Die Mundwinkelborsten mittelmassig entwickelt. Die Tarscn sowohl an der vorderen, als auch an der hinteren Halfte glatt, blos an der Fusswurzcl, befinden sich 2 — 3 Schildchen. Die erste Schwinge sehr kurz, wcit kürzer, als die Dcckfedern der Schwingen erster Ordnung. Der Schwanz gerade abgeschnitten. Es sind allé sehr zusammenhaltende, gesellschaftliclie Vögel, bcsonders zur Zugzeit im Frühjahr und im Herbst, aber auch ausserdem; so z. B. nistet die Wachol- derdrossel in den Birkenwaldern der skandinavischen Halbinsel und Nord-Russ- lands in grossen Kolonien. In einer solchcn Kolonie befinden sich haufig Hun- derte von Nestern. Das Nest der Drosseln ist übrigens ein sehr solider Bau, welcher die Form eincs Napfes hat, aus Astclien, Grascrn und Moos angcfertigt und innen meist mit Lehm ausgefüttcrt ist. Das Nest wird gewöhnlich in Gestrauchen, zuweilen aber auch auf Baumcn oder auf dem Boden angelegt. Die Anzahl der braun- und schwarzgesprenkelten Eier von lebhaft gráulich-blauer (írundfarbe schwankt zwischcn 4 und 6. Ilire Nahrung besteht im Sommer aus Insektcn und Wiirmern, im Herbst und Winter aus Obst und Bceren. Fam. Turdidae. 495 Ihre Verbreitung crstreckt sich auf allé iunf Welttheile. Die Anzahl der bekannten Arten betragt 70 und davon entfallen auf dic ganze paláarktische Region blos fünf nistende Arten. In Ungarn kommen im Ganzén vier Arten vor, derén zwei brüten, zwei aber nur als Durchzügler oder Wintergaste bekannt sind. Turdns iliacus, Linné. (Synonymik im ungar. Tcxt, \>. 102.) Bewohnt den nördlichen Theil der palaarktischen Region bis zuni 71" n. Br. Zieht über den Winter nach den entsprechenden südlichen Gegenden, die euro- páischen Exemplare bis Xord- Afrika. Pflegt in Ungarn zumeist bei Gclegenheit des Durchzugs vorzukommen und dann in der Regei die Schaaren der Wacholderdrossel aufzusuchen ; ist aber zuvveilen auch im Winter anzutreffen. Turdus musicus, Linné. (Synonymik im ungar. Text, ]). 102.) Bewohnt die paláarktische Region und besucht im Winter auch Nord-Afrika und Süd-Persien. In Ungarn gémein und überall vorkommend. Pflegt im Frühjahr und im Herbst in prrossen Schaaren zu ziehen. Turdus viscivorus, Linni;. (Synonymik im ungar. Text. p. 103.) Bewohnt die paláarktische Region. In Ungarn ziemlich haufig, besonders in Gebirgsgegenden, wo er auch brütet. Ist hier ein Standvogel, sucht aber im Winter auch das Flachland auf. Die in Ungarn vorkommende Misteldrossel ist nicht ganz typisch, weil etvvas grösser, als die in Nord- und West-Europa lebenden Exemplare. Hinsichtlich der Grösse náhert sie sich mehr den Exemplaren im Ilimalaya und in Ost-Sibirien, welche in der That langer sind und lange Zeit als selbstándige Art; Turdus hodgsoni, «HoMEYER , galten. E. Oate.s (Fam. Brit. Ind. 1., p. 149) hat indessen nach- gewiesen, dass die im Himalaya lebenden mit den europaischen vollstandig iden- tisch sind; Seebohm aber (Monogr. of the Turdidae I,. p. 139. 1898) erbrachte den Nachweis, dass die HoMEYER'sche Tjtrdus hodgsoni eigentlich ein Synonym von Oreocincla moUissinia sei. In der Sammlung des Ungar. National-Museums befindet sich übrigens unter Anderen ein Exemplar ('Nr. 2110), welches Ludwig Nozdro- viczKY am 10. November 1897 bei Ivanopolja in Slavonien erlegte; dieses Exemplar stimmt mit einem ostsibirischen Exemplar (Nr. 2395) vollstandig überein, welches aus der Gegend von Katon-Karagai (aus dem Altai) herstammt; jenes ist untén ebenso lebhaft gelb angeflogen, wie Letzteres. Lange desselben 28'5, Flügel 16*2, Schwanz 13, Schnabel (von der Stirn gerechnet) 2-2, Tarsus 3'2 cm. ■^96 Pussevit'ormes. Ttirdus pilaris, Linné. (Synonymik im un Die ausgezeichneten Beobachtungen Cerva's werden durch einzelne Beobach- tungen des Grafen Béla Wass und Professors Dr. Alex. Lovassy erganzt. Gráf Wass, dem sich auf seinem Gute in der Mezőség vielfach Gelegenheit bot, diese Vögel zu beobachten, behauptet, dass, wenn die Bartmeise im Herbst und Winter schaarenweise in den ausgedehnten und dichten Röhrichten umherschweift, sie sich niemals auf das Rohr setzt, sondern stets am Fusse des Rohres einherlauft, besonders wenn das Wasser bereits zugefroren ist. Bei dieser Gelegenheit pflegt sie auf die im Schnee umherlaufenden kleinen schwarzen Spinnen Jagd zu machen. Vor dem Menschen hat sie durchaus keine Scheu und lasst ihn bis auf 1 — 2 Schritte herannahen; selbst das Geráusch eines Schusses schreckt sie nicht auf. Zwischen dem Rohr laufen die Vögel gleich Mausen einher, indem Einer dem Anderen folgt, zuweilen aber gerath der Zug ins Stocken und dann kommen sie in einem Knauel zusammen. Professor Lovassy antwortete mir auf die an ihn gerichteten Fragen Folgendes: «Die Bartmeise fliegt sehr wenig, nur auf l — 2 Méter Entfernung, sonst hüpft sie gleich einer Maus von einem schief stehenden Rohrstengel oder Binsenblatt auf das andere. Bei einer Gelegenheit verfolgte ich einen Trupp, es mochten 8 Stück gevvesen sein, auf einem Kahn und erlegte auch mit meiner 12 ^-Vogelflinte einige derselben, und auf den Schuss flogen einige mehrere Méter weiterhin. Anders sah ich sie nicht fliegen; sie laufen blos an den Stengeln einher, wie ich dies in meiner Publikation über die regelmassigen Er- scheinungen der Vogelwelt des Balatonsees beschrieben habe.» Die Nahrung der Bartmeise besteht im Sommer aus Insekten, besonders aus den am Rohr hinaufkriechenden kleinen Wasserschnecken. Es sind insgesammt zwei Arten, eigentlich blos nur eine Art, und derén orientalische Form bekannt. Ihre geographische Verbreitung erstreckt sich aui Mittel- und Süd-Europa und Central-Asien. In Ungarn lebt blos die westliche Form. Panurus biarmicus (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 127, 12S.) Bewohnt Mittel- und Süd-Europa. In den grossen Rohrgebieten Üngarns überall ein sehr haufiger Standvogel. AEGITHALUS. Charaktere : Der Schnabel gerade und sehr spitz; die Nasenöffnung klein, rund, mit kleinen Federn und Borsten bedeckt. Die erste Schwinge ist verküm- mert, schmal und spitz; der Schwanz am Ende schwach eingeschnitten; der vor- dere Theil der Tarsen geschildert. Diese niedlichen Vögel haltén sich hauptsáchUch in Waldern mit nassem Grundé und in Weidichten auf, besuchen indessen zuweilen auch das Röhricht. Ihre Nistungsweise ist von jener der echten Meisenarten sehr verschieden, indem sie das Nest aus Pappelflaumen oder Palmkatzchen, zuweilen mit Baumrinden- Fa,m. Parida,e. 511 fasern untermengt, mit erstaunlicher Geschicklichkeit künstlich weben, u. zw. so, dass es einen, an einem langen Stiel hángenden Sack bildet, an dessen oberen Halfte seit- lich sich ein, der Grösse des Vogels entsprechender schmaler, kurzer, röhrenartiger Eingang befindet. Sie pflegen das Nest von zwei Méter aufwarts in jeder Höhe anzulegen und darin 6 — 9 rein vveisse, langliche Eier zu legén. Sie lében in Süd-Europa, Central-Asien und in Afrika. Es sind 8 Arten bekannt, wovon zwei auch in Ungarn vorkommen; die eine regelmassig, die andere nur ausnahmsweise. Aegithalus pendulinns (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 129. Bewohnt Süd-Europa, Klein-Asien und einen Theil von Central-Asien. Hált sich in Ungarn nur auf gewissen Aachen Gebieten auf, in Weidichten und Auen, welche einen feuchten Grund habén und nahe zum Wasser stehen, besonders entlang der grösseren Elüsse. Stelienweise ist er ein Zugvogel, stellen- weise aber ein Standvogel. Aegithalus castaneus, Severtz. (Synon\'mik im ungar. Text, p. 130.) Bewohnt Süd-Russland, den Kaukasus und einen Theil von Central-Asien. In Ungarn wurde das erste Exemplar (ein junges Mannchen) von K. Kunszt am 9. Mai 1890 bei Cs.-Somorja erlegt. Dasselbe gelangte in den Bcsitz des Ungar. National-Museums. ACREDULA. Chamktcre : Der Schwanz ist sehr láng und die Federn desselben werden gegen die Mitte állmaiig langer, die zwei mittelsten aber sind etwas kürzer, als die daneben befindlichen. Der Sclmabel ist sehr kurz, hoch und der Bug stark gekrümmt ; die kleinen rundon Nasenlöcher sind mit dichten, kleinen Federn und Federborsten bedeckt. Die Struktur der Zunge gleicht mehr derjenigen von Panurus, indem sich am hinteren Theile derselben ein mit Blutgefassen reichlich durchsetzter Muskeltheil befindet.* Am hornartigen vorderen Theile der Zunge zeigt sich die Spur von drei Furchen; die Spitze ist in vier grössere und mehrere kleinere, borstenartige Fetzen zerschlitzt. Der vordere Theil der Tarsen ist mit mehr oder'weniger mit einander verwachsenen Schildchen bedeckt. Die Flügel verháltnis- massig klein; die erste Schwinge weit langer, als die Deckfedern der Schwingen erster Ordnung und reicht beinahe bis zur Mitte der zweiten. Mannchen und Weibchen tragen ein gleiches Kleid. Die zu dieser Gattung gehörenden Arten verfertigen ein freistehendes. kunstvoll ausgeführtes Nest. Dasselbe ist gut faustgross, höher als breit; * Madarász, Adatok a czinkefélék boncz- és rendszertanához p. 14. Taf. I. Fig. 5. b. 1S81. 512 Passeriformes. oben kuppelartig geschlossen; der kleine, rundé Eingang befindet sich seitwarts oben. Das Gerüst des Nestes wird aus Moos veríertigt, in welches mit bewunderungs- würdiger Geschicklichkeit Wolle, Spinnweben, Lychenen, etc. miteingewoben werden. Die Mulde wird mit weichen Federn reichlich ausgelegt. Macgillivray hat in einem solchen Neste 2379 Federn gezáhlt (Newton, Dict. B. p. 969). Die vollstandige Erbauung des Nestes nimmt zwei Wochen in Anspruch. Dasselbe ist an einem oder mehreren Zweigen befestigt, und zwar in der Höhe von einem halben Méter und darüber. Die Eier sind rundHch, weiss und sehr schwach roth punktirt, die Anzahl derselben schwankt zwischen 6 und 20. Die Ansiciit Seebohm's, (Hist. B. I., p. 489, 1883), die er mit anderen Beobachtern theilt, dass namHch die über- grossen Gelege von mehreren Paaren herrühren, wird durch die gründHche Beob- achtung von Fr. Cerva (Zeitschrift f. Oologie VIII. 7,, p. 25, 1898) vollstandig bestatigt.* Die Verbreitung der Arten beschrankt sich auf die palaarktische Region. Es sind bisher 12 Arten bekannt, von weichen zwei in Ungarn vorkommen. Acredula caudata (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 131, 132.) Lebt in Nord- und Mittel-Europa, im Kaukasus und von Central-Asien an durch Sibirien bis Japán. In Ungarn auf mit Baumen und Wáldern besetzten Gebieten überall zu jeder Jahreszeit anzutrefifen, Anmerkiing. Bei den skandinavischen und überhaupt nordeuropaischen Exemplaren ist der Schwanz kürzer, als bei sibirischen Exemplaren, welch letztere in neuerer Zeit unter dem Namen Acredula macnira in der Litteratur figuriren. Die ungarischen Exemplare náhern sich hinsichtlich der Schwanzlánge mehr der A. macrura. Von Professor Dr. A. Reichenow erhielt ich behufs Vergleichung mehrere nordeuropáische Exemplare. Die Grössenverháltnisse derselben mit den- jenigen der im Ungar. National-Museum befindlichen, von verschiedenen Fundorten herstammen- den Exemplaren verglichen, ergab nachstehendes Resultat: Norwcgen Flügel 6"2 , Schwanz 10 %i. Deutschland .... » 61 -6-4, » 9-6—10 » A. caíidaía e 9 Zion » 63 , » 9"6 » Dobrudscha .... » ó'! — 6-3, » S'S— 9-5 » h-k ffc? Kaukasus » 6-1-6-4, » 9-9— lO'l » * «Auf der Insel Csepel fand ich am 17. April 1898 zwischen den vom Wasser ausgcwaschenen Wurzeln einer auf einem steilen Erdriss befindlichen altén Weide das Nest einer Schwanzmeise {Acredula caudata). Als ich in das Nest griff, fühlte ich, dass der alté Vogel darin ist und ver- muthlich seine Eier ausbrüte. Ich zog raeine Hand zurück und der alté Vogel flog aus dem Neste. Ich griff aufs Neue in das Nest und statt der erwarteten Eier fühlte ich eine Schaar kleiner, kahler Köpfe zwischen meinen Fingern. Kaum entfernte ich mich auf einige Schritte, so gelangten zwei alté Schwanzmeisen mit Futter zu dem Nest, nachdem ich aber zu nahe demselben stand, wagte keine hincinzugehen. Kaum vergingen zwei Minuten,so langte auch eine dritte Meise an,gleichfalls mit Futter im Schnabel. Mit besonderem Vergnügen betrachtete ich diese interessante Scene, und war Anfangs überzeugt davon, dass jené Schaar von Jungen Abkömmlinge zweier Mutter und eines Vaters seien. Als ich indessen bei einer náchsten Exkursion dieses Nest aufs Neue aufsuchte, gewahrte ich, dass eigentlich vier Eltern für die Erziehung der zahlreichen Familienglieder Sorge trugen. Auf diese Weise überzeugtc ich mich denn, dass in diesem Falle in der That zwei Paarc gemein- sam ein Nest benützten und ihre Jungen gemeinschaftlich grosszogen.» a ? b—d c?? e ? í-s (^9 Fam. Paridae. 513 ( l—z Zwischenformen < i -i c^^ Ungarn Flügel óS— 6'5, Schwanz 9*5— 10-5 ' A. macnira I k} rf Krasnojarsk, Sibiricn . » 6"7 , » 10'5 » \ /' — ;í' (f? Permskoc-Mülki, Amur » 6-5— 6-6, » 10-2— lO'S » Acredula rosea (Blyth). (Synonymik und Abbildung im ungar. Tcxt, p. 133.) Bewohnt West- und Südwest-Europa. In Ungarn ist dieser Vogel ziemlich gémein und, wie es scheint, cin Stand- vogel. Das Ungar. National-Museum besitzt folgende Exemplare : a. ? Komárom 2. Febr. 1898. d. ^ Cs.-Somorja 1891. b. ? Komárom 7. Dez. 1898. e. ^ Znióváralja 11. Márz 1899. c. ? Gárdony 20. Marz 1898. /. ? Fogaras 2. Nov. 1896. Kreuzungen zwischen Acredula caudata und A. rosea. Wo Acredula caudata und A. rosea gemeinsam vorkommen, dórt paaren sich die beiden Arten unter einander, wodurch Bastarde entstehen. Man bezeichnet dieselben wie folgt: Acredula caudata (Linné) X Acredula rosea (Blyth). Derlei Bastarde sind, naciidem sic die Merkmale beider Arten an sich tragen, auf den ersten Blick als Solche zu erkennen. Der Kopf ist nicht rein weiss, sondern stets mit mehr oder weniger kráftiger entwickelten Streifen versében, alléin diese Streifen sind niemals schwarz, wie bei A. rosea, sondern mehr graubraun und gehen nicht vom vorderen Theile des Auges aus, sondern ober oder hinter dem- selben. Das Ungar. National-Museum besitzt folgende heimische Exemplare: a. ? Cs.-Somorja 16. Jan. 1897. d. S Érsekújvár 9. Mai 1897. b. >, Zeitschr. f. ges. Ornith. I., p. 234. 1884.) ** tt)ry.ío; = braun, cpapo; = Kleid. Fcbxn. Parid ae. 517 Allgemeine Bemerkungen über den Artenkreis der gemeinen Mönchmeise (Phaeopharus palustris) mit Rücksicht auf die ungarischen Exemplare. Weder in der Ornithologie, noch in der Zoologie überhaupt begegnen wir einem anderen Kapitel, welches so viel Unheil, Verwirrung und Kopfzerbrechen verursacht hatte, wie die über die gemeine Mönchmeise {Ph. palustris). Es ist ein gewaltiger Formenkreis ungewöhniichen Charakters, mit dem man es hier zu thun hat, in welchem die Grössenverhaltnisse der verschiedenen Indi- viduen, insbesondere ihre Fárbung derart verschieden und dennoch alhnahg in einander übergehend sind, dass manche Ornitliologcn blos einige Arten unter- scheiden, wogegen Andere eine ganze Reihe von Arten, Unterarten, Racen und Lokalformen aufstellen. Es wurden über die Mönchmeise förmhche Mono- graphien ausgearb eltet, welche dann die Verwirrung in der Systematik, sowie in der Synonymik zu einer vollstandigen machten. Die auf p. 141 — 143 verzeichneten Synonyme hefern hiefür den klaren Beweis. Ich habé dieselben übrigens, schon der Kuriositat halber, mit Hilfe der mir zur Vcrfügung stehenden Litteratur, mög- hchst vollstandig zusammenzustellen gesucht. Was mich betrifft, so halté ich die zahlreichen Unterarten, Varietáten und Lokalformen nicht für solche, sondern blos für Farbenvarietaten, um nicht zu sagen, für individuclle Abweichungen. Wenn man die grosse Serié ungarischer Exemplare überbHckt, so stellt cs sich hcraus, dass die vielerlei Unterarten und Varietáten, die im westlichen Theile der palaarktischen Region vorkommen, mit Ausnahme der als PJi. borealis be- schriebcnen Form, fást überall anzutreffen sind. Kommt doch in Ungarn sogar auch jené westliche Form vor, welche jüngst als Ph. dressc?'i beschrieben wurde. Herr Speridion Brusina hat mir sammtliche Exemplare des Museums zu Zágráb zur Verfügung gestellt. Es sind 14 Stück, darunter 10 typische Ph. dresscri. Ich bin davon überzeugt , dass, wenn genügendes Matériái zur Verfügung stünde, man eine Serié zusammenstellen könnte, welche einen allmaligen und sanften Übergang von der ersten bis zur letzten Form darböte. Es liegt hier derselbe Fali vor, wie bei Cinclus cincliis, oder bcsondcrs bei Certhia familiáris., bei welchen die Ab- weichung in der Farbung eine noch grösserc und augenfalligere ist. Nach alledem können die bei der Mönchmeise aufgestellten allcrlei Unter- arten und Varietáten nicht bestehen, weil der Unterschied zwischen den einzelnen Formen mehr individuell ist. Demzufolge unterscheide ich nicht einmal die gewohn- ten Hauptformen und fasse sammtliche Formen unter dem Namen Phaeopharíis palustris (Linné) zusammen. Phaeopharus palustris (Linné.) (Synonymik im ungar. Text, p. 141 — 143.) Bewohnt die ganze paláarktische Region mit Ausnahme von Nord-Afrika. In Ungarn überall ein gemeiner Standvogel. 518 Passeriformes. Phaeopharus lugnbris (Temm.). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 143.) Bewohnt das südöstliche Európa, d. i. die Balkan-Halbinsel, mit Ausnahme Griechenlands, wo O. Reiser jüngst eine neue Art [Ph. graectís) entdeckt und bc- schrieben hat, Süd-Ungarn und Süd-Russland ; kommt ausserdem in Illyrien und Italien, sowie im Kaukasus, in Kleinasien und Syrien vor. Tritt in Ungarn an sehr isolirten Punkten als Standvogel auf ; so bei Mchadia und in einzelnen Theilcn Siebenbürgens, und zwar bei Farkasdin, Déva, Nagyenyed, sowie in den Weingarten von Hátszeg und Plop. (J. Csató, Erd. Muz. Egyl. Evk. VI.) XIII. Fam. SITTIDAE. Die zu dieser Familie gehörigen Vögel stehen mit den Meisen in naher Ver- wandtschaft ; ihr cigenthümliches Klettern auf den Báumen aber hat die altén Systematiker irregeführt und sic veranlasst, dieselben statt zu den Singvögeln, nebst der nachfolgendcn Familie {Certhiidaé) unter die Spechte zu versetzen. Heute werden diese Vögel theils zu den Meisen, theils aber in die Familie der Bauni- láufer {Certhiidaé) eingetheilt, alléin manche Ornithologen betrachten sie als eine selbst- stándige Familie. Letzteren schliesse ich mich an und nahm schon 1881 in meinen Beitragen zur Anatomie und Systematik der Paridén diesen Standpunkt ein. Die Richtigkeit dieser Ansichtwurde durch die osteologischen Untersuchungen von F. A. LucAS (Proc. U. St. Nat. Mus. XÍII., p. 337—345, 1890) endgiltig bestatigt. Die Spechtmeisen klettern auf den Baumstammen auf eine ganz eigenthüm- liche Weise, stets von oben, mit dem Kopf nach untén, obgleich sie auch zuweilen, gleich den Meisen, an den Zweigen, mit dem Körper abvi^árts hangend, Nahrung suchen. Sie nisten in Baumhöhlen, vermauern derén Öffnung mit Lehm und belassen blos eine kleine Öffnung als Eingang. Ihre Eier gleichen denjenigen der Meisen ; sie sind weiss, mit rostrothen Flecken gesprenkelt ; ihre Anzahl schwankt zwischen 5 und 8. ím Sommer nahren sie sich von Insekten, im Winter meist von Samen. Charaktere : Der Schnabel ist láng, pfriemenförmig und erinnert an den des Spechtes ; die Nasenlöcher sind mit einem Operculum bedeckt, an dessen Vor- derseite sich die rundé Nasenöffnung befindet ; das Ganzé ist mit dichtstehenden, kleinen Federn und Federborsten bedeckt. Die Tarsen sind verhaltnismassig kurz, kraftig; der vordere Theil derselben geschildert. Die Zehen sind sehr láng und mit kraftigen Krallen versehen. Die Flügel láng, spitz , die erste Schwinge ist langer, als die Deckfedern der Schwingen erster Ordnung. Der Schwanz ist eher kurz, das Ende gerade abgeschnitten. Die Arten dieser ziemlich grossen, in mehrere Gattungen zerfallenden Familie sind, mit Ausnahme der neotropischen und athiopischen Region, Qber die ganze Erde verbreitet. In Ungarn kommt blos eine Art vor. Fani. Sittidae und Fa>m. Certhiidae. 519 SitUi caesia, Mey. & Wolf. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 145.) Bewohnt Mittel- und Süd-Europa, sowie einen Theil von Asien. In Ungarn auf mit Baumen und Wáldern bestandenen Gebieten überall ein haufiger Standvogel. Laut dem Zeugnisse der von verschiedenen Fundorten des Landes herstam- menden (50) Exemplare des Ungar. National-Museums komnien die an der unteren Seite am dunkelsten gefarbten Exemplare in den Komitaten jenseits der Donau, die lichtesten aber im Komitat Fogaras (Siebenbürgen) vor. Letztere sind an der Bauch- seite licht-fahlgelb, ohne allém röthlichen Ton. XIV. Fam. CERTHIIDAE. Charaktere : Der Schnabel ist mehr oder weniger láng, dünn, spitz und ab- wárts gebogen; die Nasenlöcher sind langlich, zum Theil mit einem Operculum bedeckt, sonst freistehend, nicht befiedert. Die Tarsen sind kurz, der vordere Theil geschildert; die Zehen láng und mit verhaltnismassig starken Krallen bewehrt. Die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betragt 10, die erste derselben ist stets weit langer, als die Deckfedern der Schwingen erster Ordnung und reicht meist bis zur Mitte der zweiten. Das Gefieder ist dicht und weich. Die Lebensweise dieser Vögel gleicht jener der Spechtmeisen {Sittidae). Sie lében an waldigen oder felsigen Stellen und legén das Nest in Baumhöhlen, unter Baumrinden oder in Felsenhöhlen an. Ihre Eier sind weiss, mit röthlichen oder braunen feinen Sprenkeln ; ihre Anzahl schwankt zwischen 3 und 9. Ihre Nahrung besteht aus Insekten. Sie sind, mit Ausnahme von Süd-Amerika und Neu-Seeland, über die ganze Erde verbreitet. TICHODROMA. Charaktere : Der Schnabel ist láng, dünn und bogenförmig gekrummt. Die Flügel sind sehr láng und reichen fást bis zum Schwanzende. Der Schwanz ist kurz, das Ende gerade abgeschnitten. Aus diesem Genus ist blos eine einzige Art bekannt und diese ist in Mittel- und Süd-Europa, sowie in den Alpengegenden von Asien heimisch. Dieselbe hált sich mit Vorliebe auf Kalkfelsen auf und sucht stets, nach oben kletternd, ihre Nahrung, welche aus Insekten besteht. Diese Art nistet zuweilen in den Rissen steiler unnahbarer Felsenwande. Das Nest wird hauptsáchlich aus Moos, gemengt mit Haaren, Wolle, Gras und sonstigen Stoffen erbaut; sehr háufig werden sogar Felsenstückchen mit verarbeitet. Die Anzahl der Eier betragt 3 — 5; dieselben sind weiss, am breiteren Ende mit verschwommenen lilafarbigen Flecken und mit feinen rothen Punkten gesprenkelt. 520 Fusserifoimes. Tichodroma inuraria (Linné.) (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 147.) Ihre geographische Verbreitung ist dieselbe, wie die der ganzen Familie. Kommt in Ungarn auf den Kalkgebieten des Hochgebirges vor; so in den nordöstlichen und siebenbürgischen Karpathen, dem Karst etc. Sucht im Winter zuweilen auch tiefer liegende Gegenden auf und wurde auf dem Budapester Blocksberg, selbst an der Festungsmauer in Buda öfters beobachtet. Das Ungar. National-Museum besitzt auch ein Exemplar, vvelches am 15. Marz 1860 im königl. Schloss zu Buda gefangen wurde. CERTHIA. Charaktere : Der Schnabel ist lánglich, dünn, spitz und etwas abwarts gebogen; die Nasenlöcher sind lánglich, theilweise mit einem Operculum bedeckt, nicht befiedert. Die Flügel sind ziemlich láng; der Schwanz láng, elastisch und hart, die P>dern gegen die Mitte állmaiig verlángert und in einer veriangerten Spitze ausgehend. Die Füsse sind verhaltnismassig kraftig; die Zehen mit grossen Krallen versehen. Diese Vögel klettern an den Baumen stets von untén nach oben, und zwar in einer Spirallinie. Wenn sie einen Baum abgesucht habén, fliegen sie zu einem anderen, auf welchem sie dann wieder von untén beginnen und aufwarts kletternd, die zwischen den Baumrinden verborgenen Insekten oder derén Larven und Eier suchen. Das Nest verbergen sie unter losgelöste oder zwischen geborstene Baum- rinden. Die Grundfarbe der Eier weiss, mit Roth fein punktirt. Ihre Verbreitung erstreckt sich auf die paláarktische Region und Nord- Amerika. Certhia familiáris, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 148, 149.) Bewohnt den grössten Theil der palaarktischen Region. In Ungarn sowohl in Laub-, als auch in Nadelwaldern gleich gémein und wáhrend des ganzen Jahres anzutreffen. Die ungarischen Exemplare des Ungar. National-Museums lassen sich unter Berücksichtigung derer des Museums zu Zágráb, welche mir Museal-Direktor Spiridion Brusina behufs Vergleichs zur Verfügung gestellt, auf Grund der Ab- weichungen in der Fárbung in drei Abtheilungen gruppiren. I. Dunkelste Exemplare. Die vorherrschende Farbe des Rückens ist dunkel- braun; die Bauchseite graulich-silberweiss. Masse: Schnabel 14 — 2, Flügel 58— 6'4, Schwanz 5"8 — 6"6 cm. 5 Exemplare (3 (j 2 9) von folgenden Fundorten : Budapest, Guta (Komitat Komárom), Cs.-Somorja, Léka (Komitat Vas), letzteres Exemplar ist Eigenthum von Johann v. Csató. Diese Exemplare wurden in den Monaten Dezember, Január und Február erlegt. Fam. Laniidati. 521 n. Weniger dunkle, sozusagen typisch gefárbte Exemplare. Die Bauchseite rein silbeiweiss. Masse : Schnabel l'l — 1*7, Flügel 6'2 — 64, Schwanz 5"7— 6"9 cm. a — b^ (S Szeleste, Komitat Vas, Dezember 1899. c — e, J? Komitat Komárom, November — Február 1898 — 1899. /, 9 Cs.-Somorja, Február 1900. g-—k, S Budapest, Október— Dezember 1892, 1897. /, - Komitat Nógrád, 5. Mai 1894. y, d" Tisza- Abád, Szalók, 1895. k^ — Komitat Szepes, 1842. l—n, c?? Cs.-Somorja, 4. Marz 1900. 0 — r, c?? Zágráb, Dezember 1895, 1896. Zágráber Museuni. III. Lichteste Exemplare. Die vorherrschende Farbe der Rückenseite ist ein ge- wisses lichtes Tabakgelb; die Bauchseite rein weiss. Masse: Schnabel 12 — 17, Flügel 6"1 — 6 5, Schwanz 6 — 65 %. a, 9 Budapest, 20. Október 1882. b, V Szilágy-Cseh, 13. Marz 1897. c, 9 Fogaras, 16. Dezember 1890. d, <í Komitat Pozsega, 22. November 1897. e—f, - Zágráb, 1868. g — k, d"? Zágráb, Marz, April, Október, No- \ Zágráber Museuiu. vember 1872, 1883, 1885, 1887. XV. Fam. LANIIDAE. In diese betráchtliche. in mehrere Subfamilien getheilte Familie gehören Vögel von verschiedener Form. Ihr hauptsáchlichstes und eigenartigstes Merk- mal ist der Dornfortsatz [proc. spiniformts) am hinteren Theile des Gaumen- beins {oss. palatinuni) und das quergestreifte Federkleid der jungen Vögel. Sonstige Charaktere sind : Der Schnabel ziemlich stark, seitlich zusammengedrückt und in einem Haken endigend, welcher an den Schnabel der Raubvögel erinnert ; die Kanté des Oberkiefers ist hinter der Spitze mit einem Zahnartigen Vorsprung versehen; die Nasenlöcher sind óval und spárlich mit Federborsten bedeckt ; die Tarsen sind vorn geschildert; die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betrágt 10, die erste derselben reicht entvvcder bis zur Mitte der zweiten, oder sie ist kurz, verkümmert; das Schwanzende ist gerade abgeschnitten, oder gegen die mittleren Federn za állmaiig verlángert. Diese Familie ist auf der ganzen Erde verbreitet. Von den Subfamilien hat in Ungarn blos die der Laniinae Reprasentanten. 522 Passeriforrnes. LANIUS. Die Arten dieser Gattung führen ein einsames Lében und bevorzugen Garten, Waldrander, sowie mit Baumen oder Strauchern bestandene Gebiete. Sie habén die sonderbare Gewohnheit, dass sie ihre, aus Insekten, kleinen Amphibien, sowie aus den Eiern und Jungen kleiner Vögel bestehende Nahrung die Dornen von Baumen und Strauchern anzuspiessen. Das Nest fertigen sie aus kleinen Astchen und Grasern dicht und ziemHch kunstvoll an und füttern es mit Haaren, zu- weilen aber mit Federn aus. Der Gtundton der Eier variirt von weiss bis röthUch oder von weiss bis grün in allén Nuancen und ist mit dunklen Flecken derart gezeich- net, dass die Flecken an das breitere Ende des Eies fallen und hier haufig einen Kranz bilden, zuweilen aber sind dieselben gleichmassig über das ganze Ei vertheilt. Das Gelege besteht aus 4 bis 6 Eiern. Diese Vögel sind in Európa, Asien, Afrika, Nord- und Central-Amerika heimisch. Lanius exctibitor, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 151.) Bewohnt Európa und einen grossen Theil von Asien. In Ungarn, die Brutzeit abgercchnet, fást überall anzutrefifen. Zur Brutzeit nur an gewissen Orten, hauptsachlich aber in den siebenbürgischen Komitaten zu finden. Die Beschreibung (im ungarischen Text) des grossen Würgers ist zwar all- gemein gehalten, passt indessen dennoch am bestén auf den typisch gefarbten. Es giebt Exemplare, bei welchen die weisse Zeichnung des Schwanzes und Flügels geringere Dimensionen annimmt, bcsonders an der Basis der Schwingen zweiter Ordnung, wo dieselbe sehr oft ganzlich felilt. Derlei Exemplare sind unter dem Namen L. luajor bekannt. Wenn die weisse Zeichnung grössere Dimensionen an- nimmt, als bei dem typisch gefarbten L. cxctibitoi\ so wird der Vogel als L. ho- meyeri bezeichnet. Wenn wir es jedoch mit einem, dem Letzteren ahnlichen, stark weiss gezeichneten Exemplar zu thun habén, bei welchem auch der Rücken weit hchter ist, als bei typischen Exemplaren, wahrend der untere Theil des Bürzels und die oberen Schwanzdeckfedern ganz weiss sind, wird der Vogel L. leucopterus genannt. Diese Varietaten scheinen durch klimatische Einflüsse entstandene Formen zu sein und Collet («0n Lanius excubitor and Lanius major » Ibis 1886. p. 30—40) hált sie auch dafür. Die Erfahrung lehrt jedoch, dass diese Formen geographisch nicht streng von einander getrennt sind, sondern weit in das gegenseitige Gebiet hineinragen. Und wenn man diese endlose Serié der vorhandenen Zwischenformen betrachtet, muss man annehmen, dass man es hier eigentlich mehr mit individuellen Abweichungen, als mit Lokalformen zu thun habé. Das z. B. L. excubitor und L. viajor thatsachlich nur individuelle Varietaten seien, das hat auch Collet selbst, mit Berufung auf eigene Beobachtungen und mehrere andere, ahnliche Fálle nachgewiesen. Er sammelte námlich aus ein und demselben Neste Junge, welche die Merkmale sowohl des typischen L. excubitor, als auch des typischen L. major an sich trugen. Collet (1. cit.) reflektirt übrigens auf sammtliche F'ormen von L. excubitor Fam. Laniidae. 523 und theilt sie, darunter die bereits erwáhnten, auch in Ungarn vorkommenden Formen geographisch wie folgt ein: 1. forma excubitor: Lebt in Mittel- und West-Europa. 2. forma major: in der arktischen Subregion und in Nord-Asien. 3. forma homeyeri: in Nord-Europa nur vereinzelt, gegen Süden immer háufi- ger, in Süd-Europa aber regelmassig und 4. forma lencoptera: in Süd-Sibirien. Die BauchseiteohneOuer- streifen. querge- Serie der ungarischen Exemplare des Ungar. National-Museums. 1. Die Basis der Schwingen zweiter Ordnung ist ganz schwarz (typischer L. major) a, S Tata, 22. január 1898. Die Bauchseite ohne Ouerstreifen. b, 9 Tata, 22. Január 1898. j c, ? Trencsén, 23. Nov. 1896. Die Bauchseite quergestreift. <:/, 9 Komitat Pest. | 2. Die Basis der Schwingen zweiter Ordnung mehr oder weniger weiss (Übergangs formen zwischen L. major und L. excubitor). e, d Ungarn, 1891. /, d Komitat Nógrád, 1893. g, d' Sz.-Király, Komitat Alsó-Fehér, 20. Septem- ber 1891. k, 9 Fogaras, 18. Október 1891. /, ? Hargita, Komitat Csik, 12. April 1899. j, ? Kerepes, Komitat Pest, 7, Márz 1898. k, d Fogaras, 24 August 1896. /, ? Hegykő, Komitat Sopron, 23. Miirz 1890. m, ? Nagy-Enyed, Komitat Alsó-Fehér, 30. August 1896. n, ? Szilágy-Cseh, 20. November 1897. 6',juv. Komitat Pest, 1840. 3. Die Basis der Schwingen zweiter Ordnung weiss und bildet einen gut nehmbaren Spiegel (typischer L. excubitor) : /, d" Fogaras, 15. Január 1898. íy— /-, ? Fogaras, 23. Október, 1. Dezember 1897. s, ? Fogaras, 24 Október 1896. /, 9 Csik-Borzsova, 17. April 1899. u, — Komitat Trencsén, 24. November 1896. v, d Szilágy-Cseh, 26. Február 1895. zc, 9 Ivanovopolja(Slavonien), 22. November 1897. .1', d Sz.-Gothárd, Komitat Szolnok- Doboka, 28. Márz 1899. j', d Veresegyháza, Kom. Pest, 15. Okt. 1825. 5, d Fogaras, 22. Október 1891. a\ d Fogaras, 22. September 1898. b\ 9 Fogaras, 9. Október 1897. Die Bauchseite streift. hr- Die Bauchseite ohne Ouer- streifen. Die Bauchseite mit eini- gen Spuren von Ouer- streifen. 524 Fasserifoimes. 4. Übergangsformen zwischen L. excudiíor und L. homeyeri: í:^ ad. Szilágy-Cseh, 3. November 1897. d\ — Kelenföld, Komitat Pest, 11. Október 1898. 5. Das Weiss an der Basis der Schwingen weit grösser, als beim typischen L. excubitor, ausserdem die Spitze der Schwingen zweiter Ordnung breit weiss, das Bürzel und die oberen Schwanzdeckfedern grauweiss (typischer L. homeyeri): e\ S Szilágy-Cseh, 14. Február 1898. /S - ÜIlö, Komitat Pest, 19. Dezember 1897. 6. Der Rücken sehr lichtgrau, der untere Theil des Bürzels und die oberen Schwanz- deckfedern weiss, die weisse Zeichnung der Flügel von noch grösserer Ausdehnung, als bei den vorigen Exemplaren (typischer L. leucoptents): £-\ <^ Fogaras, 30. April 1897. ^i,ad.,Béld (Siebenbürgen), 9. Juli 1892. z'S 9 Fogaras, 29. Juni 1891. Lanius minor, Gmel. (Synonymik und Abhildung im ungar. Text, p. 154.) Bewohnt Mittel- und Süd-Europa, sowie einen Theil von Central-Asien. Die europaischen Exemplare ziehen über den Winter nach Afrika. Kommt in Ungarn, im Allgemeinen überall vor, im Tiefland sehr gémein Langt Anfang Mai an und weilt bis Ende August. Lanius collurio, Linné, (Synonymik im ungar. Text, p. 154.) Bewohnt ganz Európa, Klein-Asien, Palastina, Persien, Turkestan und Süd- Sibirien ; walirend des Winters Afrika. In Ungarn überall gleich gémein. Langt Ende April an und weilt bis September. Lanius rufus, Briss. (^Synonymik im ungar. Text, p. 155.) Bewohnt Mittel- und Süd-Europa und überwintert in Afrika. Kommt in Ungarn nur zerstreut vor, am haufigsten jenseits der Donau, fehlt in Siebenbürgen ganzhch. Die im Ungar. National- Museum befindlichen Exemplare (2 Mannchen 1 Weibchen und 2 Junge) stammen aus dem Komitat Nógrád, wo sie Ladislaus v. Kosztka erlegte und dem Museum spendete. Faw. Ampelida,e. 525 XVL Fam. AMPELIDAE. Es ist dies eine nur aus wenig Arten bestehende Familie, welche nach keiner Seite hin nahere Verwandte besitzt. Ihr besonderes Kennzeichen sind die wachs- artigen Anhangsel am Ende der Schwingen zweiter Ordnung. Seebohm charakterisirt den ausseren Habitus der zu dieser Familie gehörigen Vögel zutreffend durch fol- genden Vergleich: «ihre Flügel sind die des Stars, ihre Füsse die des Würgers, ihr Schnabel aber steht zwischen dem des Würgers und der Schwalbe.» Der Schnabel ist ziemlich breit und gedunsen ; der Bug des Oberkiefers schwach gebogen, die Spitze etwas gekrümmt, mit einem subterminalen Ein- schnitt ; die Nasenlöcher óval und mit borstenartigen Federn dicht bedeckt. Die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betrágt 9. Die Schwingen zweiter Ordnung an dei Spitze mit langlichen, Aachen, wachsartigen Anhangseln, welche sich mit dem Altér des Vogels entwickeln ; bei sehr altén Exemplaren befinden sich auch am Ende der Schwanzfedern áhnliche Anhangsel.* Ihr Gefieder ist seiilen- artig weich und dicht; die Kopfledern sind láng und bilden einen spitzigen Schopf. Sie mausern jahrlich einmal, im Herbst. Die Jungen sind am Bauch ge- streift. Das Nest ist ziemlich gross und kompakt, verrath aber wenig Kunstfertigkeit. Die Cirundfarbe der Eier ist weiss in gelblich-rosa übergehend und mit glcichmassig vertheilten purpurfarbigen Flecken gesprenkelt. (Wolley, <0n the Nest and Eggs of the Waxwing» Proc. Zool. Soc. 1857, p. 55 — 56.) Sie bewohnen den nördhchen Theil der palaarktischen und nearktischen Region, von wo sie manches Jahr die südlichen Ciegenden in ungeheueren Schaaren überschwemmen.** In Európa lebt nur eine Art. Anipelis garrulus, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungai". Text, p. 157.) Bewohnt den nördhchen Theil der palaarktischen und nearktischen Region und zieht in manchem Winter in grosser Menge nach dem Süden. Bei solchen Gelegenheiten pflegt er auch in Ungarn sich schaarenweise einzufinden. * Mit diesen Anhangseln befasst sich cingehend Andersen in : OEfver. K. V'^et.-Alí Förhandl. 1859. p. 219-231, Taf. II. ** Laut A. Newton hat das aberglaubische Vollc in England vordem an das unregelmassige Erscheinen des Seidenschwanzes Prophezciungen geknüpft und denselben für einen Vorboten von Krieg, Pest und Seuchen gehalten. Auch eiwahnt Newton, dass Turner, der die Eskimos auf- suchte und sie über diesen Vogel befragte, aussagt, dass der Yogel in der Eskimosprache «Mörder kleiner Vögel» heisse und dass die Anhangsel an den Flügeln das Blut der Besiegten seien. 526 Fasserifoi'ines. XVII. Fam. HIRUNDINIDAE. Diese Familie wird durch den Aachen, an der Basis stark verbreiterten Schnabel, durch lange, spitzige Flügel, einen mehr oder weniger gegabelten Schwanz und kurze Füsse charakíerisirt, Die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betragt 9. Ein erwahnenswerthes Merkmal ist es ferner, dass die Arten jahrlich nur einmal, und zwar vor dem Frühjahrszug mausern. Die Familie der Schwalben ist sehr gross und kosmopolitisch. Die Bewohner der kalten und geinassigten Region der nördlichen Hemisphare ziehen ini Herbst nach dem Süden und verbringen den Winter in den Aequatorialgegenden.* Das Nest erbauen sie theils mit eigenartiger Technik aus Lehm, theils legén sie es an liohen Erdufern in selbst ausgescharrten Löchern an. Ihre 4 — 6 Eier sind rein weiss oder auf weissem Grundé roth oder braun gesprenkelt. Laut Sharpé (Cat. B. Br. Mus. XI., p. 85 — 210) zerfállt diese Familie in zwei Subfamilien und 11 Gattungen, welche 82 Arten und 18 Subspecies umfassen. In Ungarn sind 3 Gattungen mit drei Arten bekannt. Hirundo rustica, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, \). 159.) Bewohnt die palaarktische Region, im Winter die entsprechenden südlichen Erdtheile, und zwar Central- und Süd-Afrika, Indien, China und die malayische Halbinsel. In Ungarn langt sie Ende Marz an und weilt bis Október. Clivicola riparia (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 159.) Bewohnt die palaarktische und nearktische Region, im Winter die ent- sprechenden südlichen Gegenden am Aequator, zuweilen noch unterhalb desselben. In Ungarn an grösseren Flüssen und sonstigen Wássern, wo es steile Ufer giebt, überall hauíig und in Kolonien brütend. Chelidon urbica (Linné) (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 160.) Bewohnt Európa, im Winter Central-Afrika; komnit zuweilen auch in Asien vor. Langt in Ungarn in der ersten Halfte Mai an und weilt bis Ende September. * Vor Zeiten war der Glaube, besonders unter dem Landvoik, verbreitet, dass blos ein Theil der Schwalben fortziehe, ein anderer Theil aber zurückbleil)e und den Winter verschlafc. Auch die altén Naturhistoriker theilten diese Meinung. Am merkwürdigsten aber ist es, dass es auch heute noch sogenannte «moderne Ornithologen» giebt, die an die Überwinterung dc" Sch\vall)cn glauben. Fam. Muscicapidae. 527 XVIII. Fam. MUSCICAPIDAE. Bei einer so ausgcdehnten Familie, wie die der Fliegenschnapper, in welcher so vielerlei verschiedene Formen vereinigt sind, kann von allgemeinen und gemein- samen Merkmalen kaum die Rede sein, insbesondere, da die Familie noch nicht einmal systematisch geordnet ist. Wenn man indessen blos die europaischen oder paláarktischen Formen in Betracht zieht, welche allerdings nur einen ausserst geringen Bruchtheil der Familie bilden, so lassen sich folgende Merkmale fest- stellen : Der Schnabel flach, die Basis verbreitert; die Nasenlöcher óval, die Mund- winkelborsten gut entwickelt; die Flügel láng, spitz; die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betragt 10; der Schwanz mittelmassig lang und mehr oder weniger gerade abgeschnitten; die Tarsen kurz und glatt. Erithrosterna parva (Bechst.). (Synonymik im ungar. Text, p. 161.) Beu^ohnt Mittel- und Süd-Afrika, gegen Osten bis Central-Asien. In Ungarn zur Zugzeit, im Herbste und Frühjahr, fást überall, im Sommer dagegen nur in gewissen Gebirgsgegenden anzutreíTen; in den Komitaten Sáros, Szepes, Heves und Bars sehr gémein ; bevorzugt die Buchen- und Nadelwalder. Ficedula airica pilla (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 162.) Bewohnt die vvestliche Halfte der paláarktischen Region. In Ungarn zur Zugzeit, im Frühjahr und Herbst, überall anzutreffen, im Sommer dagegen eine der grössten Scltenheiten. Ficedula coliaris (Bechst.). (Synonymik im ungar. Text, p. 163.) Bewohnt Mittel- und Süd-Europa und Klein-Asien. In Ungarn brütet der \^ogel in Buchen- und Eichenwilldern; langt Ende April an und vi^eilt bis September. Muscicapa grisola, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 164.) Bewohnt ganz Európa; den westlichen Theil von Central-Asien; übenvintert in Süd-Afrika und im nordwestlichen Theil von Indien. In Ungarn überall gémein; langt Mitte April an und weilt bis September. II. Ordo CORACIAEFORMES. Charakterc: Die Anzahl der Zehen betragt vier (zuweilen nur drei); dieselben sind zum Schreiten und zum Sitzen auf Baumen [die II., III. und IV. Zehe nach vorn, die I. (hallux) nach hinten gerichtet: anisodactyli\ oder zum Anklammern gecignet (allé vier Zehen nach vorn gerichtet: emprostJiodactyli). Die erste Zehe {hallux) fehlt niemals. Die Anzahl der Halswirbel sclnvankt zwischen 13 und 15. Die Bürzeldrüse kahl, zuweilen mit einem Federkranz. Der Blinddarm bei manchen vorhanden, bei anderen fehlend. Die Jungen verlassen das Nest nicht, bevor sie flügge sind. Zu dieser Ordnung gehören Vögcl sehr verschiedener Form. Die in Európa heimischen zerfallen in folgende Subordina; Up2ipat\ Mcropcs^ Coraciae, Halcyoncs, Cypseli und Capriniulgi. I. S7ibordo UPUPAE. In der Ordnung der Coraciaeformcs nehmen die Wiedehopfe die oberste Stelle ein und bilden gleichsam ein Bindeglied zwischen diesen und den Passeriformes, insoferne ihr ausserer Habitus, insbesondere aber die Struktur ihrer Füsse denjenigen der Letzteren ahnelt (s. Abbildung p. 170). Die Zehen sind zum Schreiten und zum Sitzen auf Baumen geeignet; die Tarsen vorn und hinten, wie bei den Lerchen geschildert. Sehr charakteristisch ist die Struktur und Anordnung der die Zehen bewegenden Sehnen, denn der vordere Theil des in drei Theile getrennten Jlexor pei-foi-ans digitoríivi führt — wie bei den Singvögeln — in die II., 111. und IV. Zehe, der Jlexo?- hallucis aber in die Hinterzehe. Das Gaumenbein ist ungetheilt {desmognatkus). Die aussere Form des Brustbeins gleicht dem der Singvögel, hat aber am oberen Theil ein foramen interspinale^ was in der Regei bei den Bienen- fressern [Meropes] und den Nashornvögeln {Bucerotes) vorkommt. Das an der inne- ren Flache des Brustbeins befindliche foramen pneuniaticuvi bildet eine dreieckige grössere Öffnung unmittelbar an der Basis des inneren Dorns [spina stcrni interna). S. Abbildung p. 168.* * Dr. MuRiE «On the Upupidae and their Relationships» (Ibis 1873, p. 181—211. pl. V— VII.) befasst sich sehr eingehend mit der Anatomie der Wiedehopfe. Fa,m. Upupidae. 529 Zu den Merkmalen der Wiedehopfe gehört es ferner, dass die (getheilte) Bürzeldrüse mit einem Federkranze versében ist und beim Weibchen und bei den Jungen zur Brutzeit eine eigenthümliche, übelriechende schwarze Flüssigkeit aus- scheidet. Sie nisten in Baumhöhlen, Felsenritzen oder Gebauden. Die Eier sind weisslich gefarbt. Wahrend des Brütens wird das Weibchen vom Mánnchen ge- füttert.* Die Jungen sind beim Ausschlüpfen nackt und unbehilflich und erinnern an die Jungen der Singvögel, da die Rander des Mundwinkels mit einer auf- gedunsenen weissen Haut bedeckt sind. In diese Unterordnung gehören insgesammt 17 Arten, welche zwei Familicn bilden. Sie sind in Európa, Afrika und Asien heimisch. In Ungarn, sowie überhaupt in ganz Európa ist nur eine Art bekannt. I. Fam. UPUPIDAE. Upupa epops, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text. p. 169, 170.) Bcwohnt den gemássigten Theil der palaarktisclien Region von England bis Japán und überwintert in den entspreclienden südliclieren Gegenden. In Ungarn überall gleicli haufig. Langt Mitte April an und zieht früli im Herbst nach dem Süden. Amnerkung. Jüngst hat Báron Erlangen (Journ. f. Orn. 1900, p. 15) den nordafrikanischen Wiedehopf wegen seiner lichten fahlen Flirbung von dem gemeinen getrennt und als Upiipa epops paliida bezeichnet. Ich habé ungarische Exemplare mit marokkanischen verglichen und gefunden, dass auch unter unseren Exemplaren ebenso lichte Exemplare vorkommen, wie die marokkanischen. Die Grundfárbung der Wiedehopfe ist nicht konstant; zwischen den lichtesten und dunkelsten Individuen gicbt es eine ununterbrochene Serié von Übergangsformen. Die von verschiedenen Fundortcn herstammende kleine Serié, über welche das Ungar. National-IVÍuseum derzeit verfügt, ist sehr instruktiv und zeigt klar, dass die stufenweise Abánderung der Farbung nur als individuelle Eigenschaft aufzufassen ist. Unsere hchtesten Exemplare stammen aus Marokkó, aus der Dobrudscha und aus Ungarn ; die dunkelsten dagegen aus Süd-Frankreich und aus dem Kaukasus (Wladikaw- kas). Auch den Letzteren áhnliche kommen in Ungarn vor. Ich bin davon überzeugt, dass, wenn gcnügendes Matériái aus Tunis und Marokkó zur Verfügung stünde, man davon eine ebenso ununterbrochene Serié von Farbennuancen zusammenstellen könnte, wie von den ungarischen Exemplaren. Schliesslich muss ich eines sehr interessanten Exemplars gedenken, welches ich in der Sammlung Johann v. Cs.-^tó in Nagyen^'ed sah. Dies Exemplar ist weit lichter, als irgend ein nordafrikanisches ; Stirn, Hals und Brust sind sehr blass fahl, ohne jegliche weinrothe Bcimischung; der Hals an beiden Seiten etwas lebhafter gefarbt; auch der Schopf weit lichter als an typischen Exemplaren ; der dunkle Rückenstreif und der dunkle Theil der Schwingen zweiter Ordnung ist bráunlich; unterhalb der Spitze der langen Schopfifeder ist der normálé weisse Fleck vorhanden. Das Interessanteste an diesem Exemplar ist, dass die erste Schwinge láng ist und in das weisse * Diese Eigenthümlichkeit bringt die Wiedehopfe mit den Nashornvögein {Bucerotes\ auch in biologischer Hinsicht in Verwandtschaft. Die Nashornvögel nisten námlich in Baumhöhlen und wahrend des Brütens vermauert das Mánnchen den Eingang mit Lehm und lasst nur eine so grosse Offnung, dass das darin beíindliche Weibchen die Schnabelspitze hinausstrecken kann. Natürlich ist es dann die einzige und hauptsachlichste Sorge des Mánnchens, das Weibchen hin- rcichcnd mit Nahrung zu versehen. 530 Coraciaeformes. Bánd des Flügels hineinragt. {Upupa epops ist sonst besondeis durch die kurze erste Schwinge charaktcrisirt, welche niemals bis zu dem weissen Bánd der zweiten Schwinge reicht. Lange erste Schwingen besitzt die auf Madagaskar lebende Upiipa margína/a.) Csató hat dieses intercssante abweichende Exemplar am 14. August 1864 bei Koncza in Siebenbürgen erlegt; Masse: Flügel 14, Schwanz 10, Schnabcl 5, Tarsus V9 cm. //. Subo?-do MEROPES. (Vgl. SiiARPE, Rev. Rec. Att. Class. B. p. 80, 1891; id. Hand. List. B. 11. p. 72, 1900.) Charaktere: Der Schnabel láng, spitz, etwas bogenförmig. Die Nasenlöcher sind mit kleinen Borsten bedeckt. Das Gaumenbein ist ungetheilt {desmogna- thus). Die Tarsen sind kurz, vorn geschildert, hinten genetzt ; die Zehen zum Klimmen und Sitzen aut Báumen geeignet; drei Zehen nach v^orn, die erste Zehe nach hinten gerichtet {anisodactyli); die aussere Zehe an der Basishalfte mit der mittleren verwachsen; die Kralle der mittleren Zehe ist in der Mitte etwas spaten- förmig verbreitert. Die Hinterzehe hangt mit dem sogex\2inn\.en Jiexor perforans digi- toruui, nicht aber mit dem flcxor lialhtcis longus zusammen (s. Garrod, Proc. Zool. Soc. 1875, p. 344). Die Flügel sind láng, spitz; die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betrágt 10; die erste Schwinge ist kurz, verkümmert Die Anzahl der Schwanzfedern betrágt 10. Die Bürzeldrüse ist kahl. Die Anzahl der Halswirbel be- trágt 14. Das am oberen Theile des Brustbeins [sterHum) heűná\\c\\e foramen inter- spinale^ wie bei Upupa (s. Abbildung p. 168). Das foravicn pneumaticum besteht aus drei Öffnungen: zwei an der normalen Stelle neben einander, eine aber oben in der Vertiefung zwischen der spina stenii und spina sterni interna. Am Hinter- rande des Brustbeins [margó posterior stcrni) bilden vier Einschnitte {incisura xiphoi- dea laterális ct iiitermedid) die sogenannte trabenila laterális und tr. iiitcrniedia (S. Abbildung p. 171). Es sind gesellschaftliche Vögel, welche in Kolonien nisten. Das Nest legén sie an steilen Ufern, tief in der Erde an. Zu dem Nest graben sie einen langen röhrenförmigen Eingang, welcher stets dem Körperumfang des Vogels ange- massen ist. Die eigenthche Nestgrube ist rund, flach, im Durchmesser von 20 — 30 cm. so, dass der Vogel sich bequem darin umdrehen kann. Die schnee- weissen, porzellanglánzenden Eier werden in der Höhlung auf den blossen Erd- boden gelegt. Die Jungen sind anfánglicli nackt und unbehilflich. In der Höhle des Bienenfressers Hegen — laut eigener Erfahrung — die frischgelegten Eier immer auf der blossen Erde; spáter aber, wenn die Jungen bereits aus dem Ei gefallen sind, ist der Boden der Höhlung mit dem GewöU des Muttervogels und den Chitinschalen verschiedener Insekten dick bedeckt. Die bisher bekannten 41 Arten (Sharpf. Hand-List. B. II. p. 72, 1900) gehören insgesammt zu der Familie Meropidae. Sie lében in den gemassigten und tropischen Gegenden der altén Welt. In Ungarn kommt blos eine Art vor. Vam. Meropidae und Fam. Coraciidae. 531 I. Fam. MEROPIDAE. Merops apiaster, Linné. (^Synunymik im unyar. Text, p. 171'.) Von Süd-Europa bis Central-Asien heimisch ; übeiwinterL in den entspreclien- den südlicheren Landern. In üngarn an grösseren Flüssen und .sonstigen Wassern mit hohen Ufet- vvánden überall haufig. Nistet in Kolonien. Langt in der zweiten Halfte Mai an und zieht Anfang September nach dem Síiden. ///. Siibordo CORACIAE* Charaktere: Der Schnabel stark und dick, an den der Rabén crinnernd, die Spitze des Oberkiefers jedoch hakenförmig nach untén gekrümmt; die langlichen Nasenlöcher öffnen sich unmittelbar an der Basis des Kiefers ohne Borsten. Die Tarsen ziemlich kurz, vorn geschildert, hinten genetzt: die Füsse zum Schreiten und Sitzen auf Baumen geeignet, drei Zehen nach vorn, die erste Zehe nach hinten gerichtet [anisodactyli). In die Hinterzehc führt der flcxor perforans digitoruni^ nicht aber der flcxor longus hallucis. Die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betrágt 10, derén erste kaum kürzer ist, als die zweite. Die Anzahl der Steuerfedern betrágt 12. Das (iaumenbein ist ungetheilt {ciesmogiiatJms). Halswirbel sind 13 — 14 vorhanden. Der Hinterrand des Brustbeins {margó posterior stcrni) zeigt vier Ein- schnitte. Die Bürzeldrüse ist kahl. Diese Vögel nisten in Baumhöhlen; ihre Eier sind rundlich, rein weiss, mit Porzellanglanze. Die Jungen sind anfánglich nackt und unbehilflich. Sie leben in der altén Welt. Von den bekannten 32 Arten (s. Shakpk, Hand- List. B. II., p. 45^ 1900) ist bei uns nur eine vertreten. I. Fam. CORACIIDAE. Coracias garrulus, Linni;. (Synonymik im ungar. Text, p. 174.) Bewohnt Európa und West-Asien und überwintert in den entsprechenden südlichen Lander. In Ungarn überall ziemlich haufig, besonders auf dem Flachland. Langt in der ersten Halfte Mai an und weilt bis Anfang September. * (Vgl. Shakpk, Rev. Rec. Att. Class. M. p. 80. 1891; id., Hand-List. B. 11.. p. 45. l'JOO.) 39 532 Coraciaeformes. IV. Subordo HALCYONES. Charaktcrc : Der Schnabel láng, spitz; die Nasenlöcher klein, langlich, ohne Borsten. Das Gaumenbein ungetheilt [desmoguathus). Am Ilinterrande des Brustbeins [margó postcrior steriii) vier Einschnitte. Die Füsse im Verhaltnis zum Körper sehr klein und schwacli. Drei Zehen nach vorn, die erste Zehe nach hinten gerichtet. Bei eini- gen auslándischen Arten fehlt die zweite Zehe {tridactyli). Die III. und IV. Zehe stets fást in ihrer ganzen Lange mit einander verwachsen {syndactyli). In die Hinter- zehe führt der flexor perforans digitoruni, nicht aber der flexor longus hallucis. Die AnzahI der Halswirbel betragt 15. Bas Bürzel mit einem Federkranz versehen. Der Blinddarm fehlt. Die Flügel verháltnismássig kurz, abgerundet; die AnzahI der Primar-Schwingen 10; die erste kaum kürzer, als die zweite. Der Schwanz meist kurz und aus 12 (bei den langschwánzigen aus 10) Federn bestehend. Gleich den Bienenfressern, nisten auch diese Vögel, in steilen Uferrandern. Zu dem Nest führt ein langer, röhrenartiger Eingang. Die Nesthöhlung wird háufig mit dem Gewöll ausgelegt ; dasseibe besteht aus unverdauten Fischgraten. Die 6 — 8 glánzendweissen Eier sind rundlich. Sie sind über die ganze Erde verbreitet. Die AnzahI der bekannten Arten betragt 200 (s. Sharpé, Hand-List. B. II, p. 48—63, 1900); der grösste TheiI der- selben lebt in tropischen Gegenden. In Ungarn ist blos eine Art bekannt. I. Fam. ALCEDINIDAE. Alcedo ispida, Linné. (Synonymik im ungar. Text, \i. 175.) Bewohnt die paláarktische Region, Japán mit inbegriffen, und Inditn. In Ungarn als Standvogel überall, aber nirgends in grosser AnzahI anzutreffen. Das Ungar. National-Museum besitzt ein Exemplar aus dem Komitat Gömör, dessen Schnabel ausserordentlich láng ist, d. i. von der Stirn an 5, vom Mund- winkel an 6 cm. betragt. V. Subordo CYPSELI.'' Die zu dieser Subordo gehörigen Vögel zeigen hinsichtlich ihres Ausseren eine grosse Ahnlichkeit mit den Schwalben, durch zahlreiche Untersucliungen wurde jedoch nachgewiesen, dass sie mit denselben in keinerlei náherer Ver- wandtschaft stehen. Ilire nachsten Verwandten sind einerseits die Ziegenmelker [Capriviulgi), andererseits die Kolibri [Trochi/i). Charaktere : Der Schnabel kurz, flach, an der Basis stark verbreitert ; der Oberkiefer vorn ein wenig gebogen; die Nasenlöcher rund und hinten im Halbkreis mit einer Haut {operculiuii) gesaumt ; der Mundwinkcl reicht bis unter das Auge, infolge dessen die Mundöffnung ausserordentlich gross ist. Das Gaumenbein * (Vgl. Sharpé, Rev. Rec. Att. Class. B, p. 81, 1891; id. Hand-List. B. II, p. 88, 1900.) Fcbm. Cypselidae. 533 erinnert an das der Singvögel {aegithognaULs). Die Anzahl der Halswirbel be- tragt 13 — 14. Der Hinterrand des Brustbeins {margó posterior sterni) ist ungc- trennt (s. Abbildung p. 177); der Kamm des Brustbeins [crista stenii) sehr hoch; die oberen Dorncn des Brustbeins {spina sterni externa et internd) fehlen. Die Füsse sind kurz ; die Zehen mit spitzigen Krallen bewehrt, zum Klettern geeignet, zum Schreiten aber durchaus nicht. AUe vier Zehen nach vorn gerichtet (einprosthodactyli) |s. Abbildung p. 179); in die erste Zehe führt der jiexor pcrfo- rans digitoriim. Die Flügel sind schmal, spitz, etwas sichelförmig gebogen und sehr láng, das Schwanzende weit überragend. Der Schwanz gegabelt oder gerade abgeschnitten. Diese Vögel sind ausgezeichnete Fiieger; ihre Nahrung, welche aus Insekten besteht, erhaschen sie irn Flug. Das Nest verfertigen sie je nach den Gattungen in verschiedener Weise und legén es in Baumhöhlen, Gebauden oder Felsenritzen an. Die Eier sind rein weiss ; die Jungen anfánglich kahl und unbehilflich. Sie sind auf der ganzen Erde verbreitet. Die bekannten ca. 100 Arten (s. Sharpé, Hand-List. B. 11., p. 88 — 96, 1900) bilden zvvei Familien : Macrop terigidac und Cypselidae. In Európa ist blos Letztere mit dem Genus Cypselus reprasentirt.* I. Fam. CYPSELIDAE. Cypselus melha (Linné). (Synonymik iin ungar. Text, p. 178.' Bevvohnt die mediterráné Subregion und den südwestlichen Theil von Asien. In Ungarn nur im ungarisch-kroatischen Littorale und im Karst anzutreffen. Das im Besitze des Ungar. National-Museums befindlichc erste authentische unga- rische Exemplar erlegte ich am 12. August 1899 bei Növi. Cypselus apus (Linné). (Synonymik und Abliildung im ungar. Text, p. 178, 179.) Bevvohnt die westliche Halfte der palaarktischen Region ; wáhrend des Winters die entsprechenden südliclien Lander, besonders Süd-Aírik-a und Wadagaskar. In den Gebirgsgegenden Ungarns fást überall gémein. Langt in der zweiten Halfte Mai an und weilt bis Anfang September. * In Ausnahmefiillen verirren sich wohl auch Arten anderer Gattungen aus weiter Férne nach Európa; so z. B. wurde Ckaetura caudacuta (Lath.), welche in Ost-Asien lebt, zwcimal in England beol)achtet (.s. Prof. Newton, Proc. Zool. Soc. 1880, p. 1). 39* 534 Coraciaefovmes. Cypselus murinus, Brehm. (Synonymik im ungar. Text, p. 179.) Laut Hartert heimisch auf Madeira und auf den Kanarischen Inseln, in Spanien, auf Málta, Kréta, Cypern, in Nordafrika, gegen Osten bis zum persisclien Meerbusen, Sindh und Beludschistan. Es ist mir nicht bekannt, dass den Vogel irgend Jemand an den Küsten des Adriatischen Meeres bisher beobachtet hatte. Ich entdeckte ihn im Sommer 1899 im ungarisch-kroatischen Littorale in Felsen- höhlen zwischen Povile und Porto-Teplo, wo er in Kolonien nistet. Es ist sehr wahrscheinlich, dass diese Art auf allén dalmatinischen Inseln lebt. Das Ungar. National-Museum besitzt 15 ungarische Exemplare, welclie icli im Juli und August an bezeichneter Stelle erlegte. VI. Subordo CAPRIMULGI* Die zu dieser Subordo gehörigen Vögel besitzen zwar einen an die Schwalben erinnernden ausseren Habitus, bilden aber zufolge des grossen, Aachen Kopfes, der grossen Augen, des grossen Mundes, des weichen Gefieders und sonstiger morphologischer Eigenschaften eine eigene Gruppé. Charakterc . Der Schnabel kurz, flach, an der Basis plötzlich verbreitert ; die Nasenlöcher mit einem vorstehenden ringartigen Operculum umgeben. Der Mund ist sehr gross, gespalten, der Mundwinkel reicht unter dem Auge bis zur Mitte desselben ; die Mundwinkelborsten sind meist sehr láng, stark. Das Gaumenbein ist getheilt {schizognathiis). Die Anzahl der Halswirbel betragt 13. Am Hinterrand des Brustbeins befindet sich beiderseits ein buchtiger Einschnitt, welcher je eine breite trabemla laterális bildet (s. Abbildung p. 180). Die Füsse sind kurz ; von den vier Zehen drei nach vorn. die erste Zehe nach hinten gerichiet ; die II. und IV. Zehe sind kurz, an ihrer Basis mit der mittleren durch ein Háutchen verbunden ; die mittlere Zehe ist láng, die Kralle an der inneren Seite gezahnt (s. Abbildung p. 181). In die Hinterzehe führt der flexor perforans digitoriivi. Die Bürzeldrüse ist kahl. Die Flügel sind láng, spitz ; die An- zahl der Schwingen erster Ordnung betragt 10, die der Steuerfedern gleichfalls 10. Ein Nest bereiten sie überhaupt nicht, sondern legén ihre práchtig gemusterten, lánglichen Eier auf die blosse Erde oder in niedriges Gras. Die Jungen sind anfanglich mit Dunen bekleidet und unbehilflich. Ihre Verbreitung erstreckt sich fást auf die ganze Erde. Es sind bisher 124 Arten bekannt (s. Sharpé, Hand-List. B. II, p. 78—88, 1900). I. Fam. CAPRIMULGIDAE. Allgemeine Bemerkungen über die Formen des Caprimulgus europaeus und C. meridionalis. Dr. E. Hartert hat Caprimulgus europaeus und die verwandten Formen zum Gegenstande eingehenden Studiums gemacht und ist zu dem überraschenden Resultat gelangt, dass die in Európa und in der mediterránén Subregion vorkom- menden Exemplare in zwei Gruppén, d. i. in láng- und kurzgeflügelte, einzutheilen * Vgl. Sharpk, Rev. Rec. Att. Class. B. p. 81, 1891; id., Hand-List. B. II, p. 78, 1900. Fam. Caprimulgidae. 535 sind. Dic langgeflügelten sincl hauptsachlich in Mittel- und Nord-Europa verbrei- tet, wahi-end die kurzgeflügelten sich auf die Mittelmeerlander: auf Süd-Europa und Nord-Afrika beschiánken. Letzteie hat Hartert als Subspecies Caprimulgus europaeus meridionalis bcnannt (s. Ibis, 1896, p. 370). Bei Revision der Exemplare des Ungar. National-Museums stellte es sich heraus, dass der überwicgende Theil der ungarischcn Exemplare zu der letzteren, der südösthclien Form (Caprwíiilgus tneridiojialis) gehören, wahrend die typische Form {CaprimiU,Q-HS curopams) blos im Durchzuge in Ungarn vorkommt. Caprimulgus europaeus^ Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 181.) Lebt laut Hartert (Das Thierreich, p. 57, 1897) in ganz Európa bis unge- fáhr zum 63" n. Br., im Kaukasus, in Klein-Asien, Nord-Asien, östHch bis Südost- Sibirien. Zieht im Herbst über ganz Afrika bis nach Kapland. In Ungarn übcrall anzutreffen, wird aber an dcn meisten Orten durch dic südlichc Form C. meridionalis^ Hart., vertreten. Die ungarischen Exemplare des ITngar. National-Museums : a, r? ad. Budapest (Svábhegy), 31. Mai 1899. Flügcl 19-7, Sclnvanz 14-9 %-. b^ d ad. Komitat Mosony, c, cf ad. Bajcs, d, (? ad. Ungarn, 1842 ' .i?-, 9 Temes-Kubin, 15. Mai 1900. //, ? Temes-Kubin, 15. Mai 1900. /, 9 Temes-Kubin. 12. Sept. 1900. i\ J ad. Csobánka, Komitat Pest, 17. April 1898. /, puli. Budapest (Zugliget), 15. Juni 1900. » — , » — » Die beiden Formen des Ziegenmelkers treten auf der Balkan-Halbinsel in demselben Verháltnis auf, wic in Ungarn; namlich Capiinmlgus etiropaciís kommt in geringer Anzahl und nur im Durchzugc, C. meridionalis aber in überwiegender Anzahl vor. Dies wird durch jené Serié dargethan, vvelche sich im Museum zu Sarajevo befindet und welche ich zufolge der Freundlichkeit Ottó Rki.ser's studircn konnte. Es sind dies folgende Exemplare: Capriniulgiis europaens «, 9 15. Mai 1898. Flügel 19"8, Schwanz 14 %«. 18-6, 13-5 18.4, 13 18-2, 12-9 18-6. 13-4 18-1, 13-4 18-3, 13 2 18-9, 13-8 18-3, 13-3 18-7, 133 » b. 9 21. April 1894. 19-5, » 13-5 » » c. c? 18. April 1894. 19-5, » 15 » /, c? juv. 20. Okt. 1891. 19 , » 133 » » g^ 9 12. Juni 1890. 18-4, » 13 » » K 9 18. Mai 1894. 18-5, » 13-5 » h c? 7. Juli 1895. 19 , » 14-7 » » j\ 9 17. Juli 1899. > 19 , » 14-2 •>•/ » K 9 1. Okt. 1893. 18-3, » 14-2 » » /, 9 18. Juli 1899. 18-9, » 14 * » ;;/, 9 juv. Aug. 1889. 17-8, » 13-5 » » n. S juv. 3. Sept. 1891. . 18 , » 12 » » ö,semipull.23. Aug. 1899. * — •, » III. Ordo CUCULIFORMES. Charaktere : Der Schnabel mchr odcr weniger gebogen und an der Basis verbreitcrt; dic Öffnung der Nasenlöchei rund odor langlich. Das Gaumenbein un- gctheilt [desmognathns). Die Anzahl der Halswirbel betragt 13 - 14 — 15. Der Hinter- rand dcs Brustbeins [niargo postcrior stciiii] beiderseits mit einem Einschnitt, welcher einen breiten Seitenfortsatz [trahtxula laterális) bildet. Die Füsse zum Sitzen und theilweise zum Klettern auf Baumen geeignet; die Anzahl der Zehen betragt 4, wovon zwei (die II. und III.) nach vorn, zwei (I. und I\\) aber nach hinten gerichtet sind [zygodactyli) [s. Abbildung p, 185]. In die erste Zehe führt áevflexor longiis hallucis, in die II., III. und IV. Zche dagegen der ftexor perforans digitormn und diese beiden Sehnen .sind am Kreuzungspunkte mit einander verbunden. Die Bürzeldrüse i.st kahl. Die Flügel láng, spitz; die Anzahl der Schwingen erster Ordnung be- tragt 10. Der Schwanz ziemlich láng, aus 8 — 10 Federn bestehend. Die Kukukarten legén ihre Eier meist in das Nest von anderen Yögeln hauptsachlich in das von Singvögeln. sind daher parasitisch. Es sind jedoch auch Arten bekannt, welche in selbstverfertigte Nestern legén und selbst ihre Jungen aus- brüten. Die Farbung der Eier ist je nach den Arten sehr verschieden. Die Jungen sind anfanglich nackt und unbeholfen. Ihre geographischc Verbreitung erstreckt sich auf die ganze Erde. Es sind 247 Arten bekannt (s. Sharpé, Hand-List. B. II., 152-175, 1900). welche in zwei Unterordnungen und mehrere Familien zerfallen. In Ungarn kommt blos eine Art vor. I. Fam. CUCULIDAE. Cuculus canorns, Linné. (Synonymik und Ahbildung im ungar. Text, p. 184, 185.) Bevvohnt Európa, Asien und Afrika. In Ungarn überall gémein; langt in der zweiten Halfte April an und weilt bis September. @6) IV. Ordo PICIFORMES. Diese Ordnung zerfallt in drei, gut umgrenzte Unterordnungen. Bei uns ist blos die eine Subordo Pici vertreten. Die beiden andcren umfasscn südamerika- nische Arten. Insgesammt sind 508 Arton bckannt fs. Sharpé, Hand-List. B. II., p. 194—236, 1900). /. Subordo. PICI^ Charaktere : Der Schnabel meisselartig, meist stark, gerade. Das Gaumen- bein ungetheilt, seiner eigenthünilichen Form halber aber, welche an diejenige der Reptilien erinnert, eigens benannt {sani'ognathus). Die Zunge ist «wurm- artig», láng, schmal, cylindrisch, spitz, weich und mit Warzen und Papillcn reich- lich versében, die Spitze meist mit feinen Widerhaken bewehrt. Das Zungenbein {os hyoideum) weicht von dem der meisten Vögel ab, insoferne der hintere Fortsatz [proc. urohyalis) des Zungenbeinkörpers [corpus linguae) fehlt,** der Endtheil der Zungenbein-Hörner [ceratobj-aiichialis) aber sebr láng gestrecUt und elastisch ist und sich auf bcide Seiten des Schádels schlangelt. Die Anzahl der Halswirbel ist 14. Der Hinterrand des Brustbeins {margó posterior sterni) hat vier Einschnitte (s. Ab- bildung p. 186.) Die Füssc sind zum Klettern geeignet; die Anzahl der Zehen betragt in der Regei 4, wovon zwei (II. und 111.) nach vorn, zwei (I. und IV.) aber nach hinten gerichtet sind [zygodactyli), zuweilen jedoch besitzen sie blos drei Zehen. Die Bürzeldrüse hat einen Federkranz. Die Anzahl der Schwingen erster Ordnung betragt 10, die der Steuerfedern 12. Diese Vögel nisten in Baumhöhlen und legén rein weisse, glanzende Eier. Die Jungen sind anfanglich unbeholfen, bald aber sind sie zum Klettern fahig. Ihre geographische Verbreitung erstreckt sich auf die ganze Erde, mit Aus- nahme von Madagaskar, Australien und Polynesien ; man behauptet, dass sie auch in Ágypten fehlen. * (Vgl. Sharpé, Rev. Rec. Alt. Class. B., 84. 1891.) ** Ausser den Spechten fchlt dcrselbc niir bei Sula und Rea Fa.m. Picidae. 539 I. Fam. PICIDAE. Picus martius, Linné. (Svnonymik ini ungar. Text, p. 188.) Bewohnt die palaarktische Re^íjion zwischen dem 38" und 60" n. Bt. (s. Hau- GiTT, Cat. B. Br. Mus. XVIIL, p. 520, 1890.) In den Hochgebirgen Ungarns ein Standvogel; streicht jcdoch im Herbst und Winter auch in die niedrigen Gebirge und sogar in das Flachland. Gecimis viridis (Linnk). (Synünymik im ungar. Text, p. 189.) Bewohnt ganz Pluropa bis zuin 60" n Br., ausserdem Klein-Asien und Pcrsien (s. Il.MíGiTT, Cat. B. Br. Mus. XVllI, p. 39. 1890.) In Ungarn überall ein gemeiner Standvogel. Gecinus canus (Gmel.). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 189., 190.) Bewohnt laut Hargitt (Cat. B. Br. IVIus. XVIII., p. 54, 1890) den grössten Theil von Európa, terner Süd- und Ost-Sibirien, Mandschurien, Korea, die Mongoléi, Nord-Ciiina und die Insel Yesso. In den grössten Waldungen Ungarns überall vorkommend und in den Gebirgs- gegcnden ein sehr haufiger Standvogel. Das Ungar. National-Museum besitzt zahlreiche Exemplare aus verschiedenen Theilen des Landes, darunter ein sehr interessantes Paar, welches C. G. Danford am 23. Mai 1893 bei Malomviz (Komitat Hun vad) gesammelt hat; beidé sind Farben- varietaten, und zwar ins Rothe spiclende {crythrisinHs)\ der Rücken graugrün mit wenig aschgrauem Schimmer; Hals, Kropf, Flügel und ÍSchwanz rostfarbig ; be- merkenswerth ist es, dass die Stirn des Weibchens mit einigen karminrothen Fedcrn geschmückt ist. Dendrocopus major (Linnk). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. l'Jl.i Bewohnt ganz Európa und Xord-Asien. In Ungarn überall ein gemeiner Standvogel. 540 Piciformes. Die Exemplare des Ungar. National-Museums : A) Aiislándische Exemplare: a—b, c?9 Wermland (Schweden), Jan., Nov. 1895 96. c — ). Hierin stand Linné, wie es scheint, einigermassen unter dem Einflusse seines Zeitgenossen Brisson, der im I. Bandc seiner 1760 erschienenen < Ornithologie ^ die Eulen in zvvei Gattungen (mit und ohne Ohren: Asio und Strix) eintheilt. Spatere Autoren, wie Savigny, Cuvier, Stkphens und Bőik stellten jede der LiNNÉ'schen Arten in ein anderes Genus, so dass im ursprünglichen Genus Strix eigentlich gar keine verblieb. Nun entspann sich in neuerer Zeit eine Polemik darüber, welche Art als Typus der Gattung Strix zu betrachten sei. Manche behaupteten, dass die Waldeule, die LiNNÉ'sche Strix aluco {Strix stridiild) als Typus der Gattung zu gelten habé, wo- gegen Andere für Strix Jiammea eintraten. Nach der eingehenden Polemik, welche diesbezüglich von Salvin (Ibis, 1875, p. 66-67, Note), Sharpk (Contribution to a History of the Accipitres. The Genus Strix of Linnaeus, and its Type: Ibis, 1875, p. 324—328) und A. Newton (On the assignation of a Type to Linnaean Genera, with especial reference to the Genus Strix: Ibis, 1877. p. 94— 105) geführt wurde, gelangt man zu der Überzeugung, dass einzig Strix flannnca als Typus des Genus Strix zu betrachten sei. Strix jiammea, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 201.) Bewohnt Európa und Nord-Afrika. In Ungarn überall gleich haufig und brütet in verlassenen (iebauden, Kirch- thürmen etc. Standvogel. Von der Schleiereule sind zwei Farbenvarietaten bekannt, d i. eine dunkle und eine lichte, bei welch letzterer die ins Orangefarbige neigende ledergelbe Fárbung des Rückens in den Vordergrund tritt und der Vogel untén rein vveiss ist, manchmal mit einem schwachen gélben Anflug; die Ránder des Schleiers aber mit silbervveissen Federn gesaumt sind In Ungarn begegnet man meist der dunklen Varietát, alléin auch^die lichtere kommt bisweilen vor. Das Ungar. National-Museum besitzt ein solch lichtgefie- dertes Exemplar, welches von Sámuel Kuchta im Február 1851 im Komitat Nógrcád erlegt wurde. {Strix Jiammea var. meridionalis, Frivald. Aves Hungáriáé p. 28.) 546 Strisiformes. II. Fam. BUBONIDAE. Glaiicidium setipes n. sp. G/auctdiuii! paiseríJííim (nec Linné), Frivaldszky, Aves Hungáriáé p. 24. (1891), Madarász, Erlaut. p. 64 (1891) et Auct. plur. Glaucidio passerino Linn, siviile, sed striis fuscis abdotiiinalihus distiiictis. a colore alho iiiagis discretis^ pbimibus iiasalibus obscurioribiis digiiisquc brevins ei parcius plíuiiosis, fere setosis diverstiui. Beschreibnng : Oben dunkelbraun, zuweilen mit röthlichem Anflug, mehr oder weniger mit weisslichen oder gelblichen F'lecken gesprenkelt; die Flecken stehen an der Stirn am dichtesten, auf der Mitte des Rückens am sparlichsten; auf der Rückseite des Halses mit einem mehr oder weniger grossen weissen Fleck; der Schwanz braun, mit fünf weissen Querstreifen; die Federspitzen weiss; die Nasen- borsten braun; Gesicht und der ganze Unterleib rein weiss, braun gemustert; Wangen und Brust quergestreift; der Bauch mit Langsstreifen; die Tarsenfedern weiss, mit braunen Querstreifen; die Zehenfedern sehr kurz, borstenartig und habén eine schmutzig-weisse Fárbung; der Schnabel licht oder dunkel hornfarbig; Krallen schwarz; Augen gelb. Lange ca. 16 — 17, Flügel 9 6 — 107, Schwanz 6'5 — 7, Schnabel- bug (von der Stirn an) 15, Tarsus 1*4 cm. Mdiuicheri und Weibchen ganz gleich. Das Gefieder der Jungen (nach dem Dunen- stadium) dem der Alten gleich, alléin auf dem Scheitel und Rücken ohne jede Spur einer lichten Sprenkelung, die Streifen auf dem Bauch aber stehen dichter und sind breiter. Diese Art, welche als südliche Form des in Nord-Europa lebenden Glauci- dium passerinuni zu betrachten ist, lebt in Ungarn in den mit Nadelwáldern be- standenen Hochgebirgen und hier zugleich Standvogel. Exemplare des Ungar. National-Museums : a — b^ d Komitat Zólyom, 1844, c, ? Ungarn, April 1867. d, S Komitat Szepes, 1847. e, - Fogaras, 10. Jan. 1891. /, juv. Breznóbánya, 1844. g^ S Vistisora, Komitat Fogaras, 6. Aug, 1889. h, c? Polhora, Komitat Nógrád, 6. Aug. 1835. Athene noctua (Scop.). (Synonymik und Abbildun^ im ungar. Text, p. 204.) Bevvohnt Mittel- und Süd-Europa. In Ungarn ein überall haufiger Standvogel. Im eigentlichen Ungarn begegnet man hauptsáchlich typisch gefárbten Exemplaren. ín Siebenbürgen kommen etwas lichtere mit mehr röthlichem Anflug vor, welche indessen von der mediterránén Form, Athene glaux sehr entfernt stehen. Fam. Bubonidae. 547 Nyciala tengmalmi (Gmel.). (Synonymik und Abbilduny im ungar. Text, \>. 205, 206. > Bewohnt Nord- und Mittel-íuiropa, sowie Nord-Asien. In Ungarn nur in den Karpathen anzutrelTen und hier Standvogel; in Sieben- bürgen seltener. Ungarische Exemplare des Ungar. National-Museums : a, ? Komitat Szepes, 14. Okt. 1837. /;, (^ Tátra- Füred, 24. Okt. 1842. c, c? Komitat Árva. 10. Okt. 1880. d, ? Szépviz, Szt.-Mihály, Komitat Csik, 22. Nov. 1899. Ausserdem sind bei Frivaldszky (Aves Hungáriáé) aus Ungarn noch folgende verzeichnet : c? Breznóbánya ; c? Lomniczer Spitze, 3. September 1828; ? Losoncz; 9 Komitat Liptó, 16. Okt. 1837. Die daselbst erwahnten, am 20. Juni 1837 im Komitat Szepes und 1886 bei Budapest erlegten schwarzen Exemplare gehören zu Athcnc iioctua. Surnia ulula (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 206.) Bewohnt Nord-Europa, Nord-Asien und Sibirien. Zeigt sich in Ungarn nur in manchen Jahren und blos in den VVinter- monaten. Ungarische Exemplare des Ungar. National-Museums: a, 'i Breznóbánya, 7. Marz 1839 (K. Hermán). b, 9 Oravic, Komitat Árva, 7. Nov. 1880 (A. Kücyan). c, d Cs.-Somorja, 28. Dez. 1897 (K. Kunszt). Man pflegt zwei Formen dieses Vogels zu unterscheiden, und zwar die typische Surnia ulula, vvelche in Nord-Europa und West-Asien lebt und die Surnia doliala, Páll. Letztere Form kommt in Nord-Asien und Sibirien vor und unter- scheidet sich von der typischen dadurch, dass die untere Seite des Vogels mehr schmutzig-weiss ist und die Ouerstreifen schmaler sind. Es sind dies jedoch so unbedeutende Verschiedenheiten, dass man auf Grund derselben die beiden For- men artlich kaum von einander trennen kann. Die oben vcrzeichncten ungarischen Exemplare náhern sich mehr der letzteren Form und stimmen mit Exemplaren, welche bei Krasnojarsk erlegt w^urden, vollstandig üljerein. Syrnium aluco (Ll\xé). (.Svnonvmik im ungar. Text, p. 207.) Es sind zwei Farbenvarietaten dieser Art bekannt ; die eine ist braun {Strix aluco. L.), die andere roth {Strix síridula, L.), welch Letztere sich von Ersterer dadurch unterscheidet, dass die braune Farbe durch Rostroth ersetzt ist. Geographische Verbreitung : Európa und Nord-Afrika. In Ungarn in beiden Farbenvarietaten gleich gemeiner Standvogel. 40 548 Strigií'oimes. Syrnium uralense (Páll.). (Svnonvmik im iin^far. Tcxt, p. 208.) Bewühnt dic nördlichen Theile von Európa und Asien. In Ungarn als regelmassiger Wintergast zii betrachten, welcher hauptsachlich in den .siebenbürgischen Landestheilen vorkomnit. Soll hier zuweilen auch brüten, obwohl hiefür keinerlei verlassliche Daten vorliegen. Doch wurde ein Mannchen am 24. Mai 1899, alsó wahrend der Brutzeit bei Élesd (Komitat Bihar) erlegt und gelangte in den Besitz des üngar. National-Museums. Ungarische Exemplare des Ungar. National-Museums : a, — Breznóbánya, Koinitat Zólyom, 1844. ő, ? Szinna, Komitat Zemplén, 4. Febr. 1882. c, — Bártfa, Komitat Sáros, 1887. d, 9 Dezsanovic (Slavonien), 20. Dez. 1897. c% cj Uj-Gradiska (Slavonien), 22. Márz 1898 {iiiclaiiis>iiiis). /, S Élesd, Komitat Bihar, 24. Mai 1899 {mclanismus). g, ? Nagy aj ta, Komitat Háromszék, 23. Febr. 1899. Nycten scandiaca (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 209.) Bewohnt die arktischen Gegenden der nördlichen Hemispháre. Verirrt sich höchst selten auch nach Ungarn. Das Ungar. National-Museum besitzt zwei einheimische Exemplare; ein d" im Márz 1860 im Komitat Ung und ein 9 am 3. November 1891 bei Ujszász erlegt. Scops scops (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 210.) Bewohnt Európa, Nord-Afrika und Central-Asien. Kommt in Ungarn überall vor, ist jedoch in Folge seiner verborgenen Lebens- weise selten zu finden. Über den Winter zieht der Vogel ab. Über die Zugzeit in Ungarn Hegen derzeit noch keine Daten vor. Asio otus (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 211.) Bewohnt ganz Európa und einen grossen Theil von Asien. In Ungarn überall ein gemeiner Standvogel, der sich im Winter im Waldes- dickicht zu grossen Schaaren zu vereinigen pflegt und zu dieser Zeit mit grosser Vorliebe die tiefer gelegenen Nadelwalder aufsucht. , Fam. Bubonidae. 549 Asio accipitrinus (Páll.). (Synonymik im ungar. Text, p. 212.) Bewohnt die ganze Erde. In Ungarn zur Zeit des Durchzuges überall sehr gémein; auch in den Winter- nionaten ziemlich haufig; für die Brutzeit aber bleiben nur selten einzelne Vertreter iiier im Lande. Bubo bubo (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 213.) Lebt in Európa gegen Osten bis zum Uralgel)irg. In den ausgebreiteten Waldungen Ungarns ein überall heimisclier Standvogel. 40=1 VI. Ordo ACCIPITRIFORMES/ Charaktere : Der Schnabel kraftig, dick; der Bug des Oberkiefers bogig nach untén gekrümmt und spitz ausgehend; die Basis des Oberkiefers mit einer glatten Hornhaut, der sogenannten Wachshaut bedeckt, an derén Vorderspitze sich die Nasenlöcher befinden. Das Gaumenbein ungetheilt [desmognathus). Die Anzahl der Halswirbel betragt 14 — 17. Der hintere Rand des Brustbeins [margó posterior sterni) ungetheilt, zuweilen mit einer oder mehreren fensterartigen Öffnungen [fenestra). Von den vier Zehen sind drei nach vorne, die erste Zehe nach hinten gerichtet und der jiexor longus halinás ist mit Letzterem verbunden. Die Füsse kraftig und mit machtigen Krallen bewehrt. welche der Vogel unter die Sohle zusammenzuziehen vermag (s. Abbildung p. 228). Die Krallen sehr gekrümmt, glatt und spitz; die Krallen der hinteren und der inneren Zehe sind am kráf- tigsten. Das Gefieder dicht, spröd. Die Vögel dieser Ordnung liorsten hauptsachlich auf hohen Baumen, indessen manche auch auf Felsen. Das Nest wird aus dickeren Zweigen ziemlich dicht gefügt. Die Anzahl und Fárbung der Eier ist bei den einzelnen Arten verschieden. Die Jun- gen sind mit Dunen dicht bedeckt, unbeholfen und lange auf die Obhut der Eltern angewiesen Diese Ordnung ist auf der ganzen Erde vertreten. Die Anzahl der jetzt lebenden bekannten Arten betragt 506 (Sharpé, Hand-List. B. 1, 1899), die Geier der neuen Welt nicht mitgezahlt, für welche die Anatomie eine eigene Ordnung forderte. (Ordo Catharíidiformcs.)*-'' Die Ordnung der Raubvögel zerfállt in drei, mehr oder weniger gut uni- schriebene Unterordnungen: Subordo Pandiones, Accipitres und Serpcntarii. Die in Ungarn vorkommenden Arten gehören den zwei ersteren Unterord- nungen an und ihre Anzahl ist im Verhaltnis zu derjenigen anderer europáischer Lander eine betráchtliche. Beim Stúdium der ungarischen Raubvögel habé ich ausser dem Matéria! des Ungar. National-Museums und der Sammlung v. Csató noch folgende bedeutendere * Unter der Ordnun<4 der Raubvögel versteht man nach heutigcn Begriffen blos die «Tag- Raubvögel», weil die «Nacht-Rau!)vögel», d. i. die Eulen, welche vordem glcichfalls zu dieser Ordnung gezáhlt wurden, nunmehr in eine eigene Ordnung (Ordo Slrigifűnncx s. p. 544.) ver- wiesen wird. ** Vgl. HuxLiiY, Proc. Zool. Soc. í867, p. 436. Fa.m. Pandionidae. 551 Sammlungen berücksichtigt: 1. Jenen Theil der Saminlung des verewigten Kron- prinzen Rudolp\ welche sich im k. u. k. Hofmuseum zu Wien befindet. 2. Die reiche Privatsammlung Sr. k, u. k. Hoheit des Erzherzogs Franz Ferdinánd, welche in Wien und Chlumetz aufgestellt ist und derén Stúdium mir Se. k. u. k. Hoheit gnadigst gestattetc. 3. Von der Sammlung des Graten Rudolf Chotf.k jun. den- jenigen Theil, welcher sich auf seinem Landgut zu Futták befindet. /. Subordo PANDIONES. Die Fischadler können als Zwischenglieder betrachtet werden, durch welche die «echten Raubvögel» mit den Eulen in gewissem Sinne verbunden werden. Ihr Skelett, insbesondere die Struktur der Füsse, ist dem der Eulen sehr ahnlich, da der Tarso-Metatarsus verhaltnismássig sehr kurz, auch der verdére obere Theil desselben mit einer knochigen Überbrückung versében ist. Die aussere Zehc nach hinten, alsó ganz dem Eulentypus entsprechcnd verbiegbar. Die Tarsen und Zehen ausserlich mit schuppenartigen Schildern bcdeckt; die Sohlc mit einer Reihe kleiner, scharfer Warzen besetzt; die innere Oberflache der Krallen convex und nicht wie bei den übrigen Raubvögeln ausgehöhlt. Der Schnabel normál, die Wachshaut steht frei, ohne Borsten an der Basis. Das Gefieder spröd; an den Konturfedern fehlt der sogenannte Afterschaft. Der Flügel sehr lau" und reicht in CTeschlossener Lage bis zum Schwanzende oder darübcr hinaus. Sie horsten auf Felsen und hohen Baumen. Die weisslichen Eier sind lebhaft rothbraun gesprcnkclt. Insgesammt sind sechs Arten bekannt, von welchen in Ungarn und in í^uropa überhaupt nur cinc Art, Pandioti haliactiis (Linnk) vorkommt. I. Fam. PANDIONIDAE. Pandion haliarius (Linnk) (Svnonymik im nngar. Text, p. 215.) Bewohnt Európa, Afrika und Asien. Der Fi.schadlcr halt sicht in Ungarn, wo er nicht gerade zu den gemeinen Arten gchört, an grösseren Flüssen und Secn auf. In den Auen der Unteren Donau horstet er auf hohen Baumen. Professor G. Szikla hat am 26. April 1890 bei Drávafok ein Parchen vom Nest herabgeschossen und auch die Eier für das Ungar. National-Muscum erworben. 552 Accipitriformes. II. Subordo ACCIPITRES. Hieher gehören, mit Ausnahme des Fischadlers, unsere sammtlichen Tagraub- vögel mit den gemeinsamen Merkmalen, dass die aussere Zehe nicht nach hinten gelegt werden kann; die innere Oberfláche der Krallen ausgehöhlt, wodurch eine mehr oder weniger scharfe Kanté entsteht; der Afterschaft der Konturfedern jedoch vorhanden ist. Dies Subordo zerfallt in drei Familien, und zwar in die der Geier (Fam. Vulturidaé), der Bartgeier (Fam. Gypactidaé) und Falken (Fam. Falconidaé)* I. Fam. VULTURIDAE. Charaktere : Der Schnabel sehr gedrungen, die lialbkreisförmige Biegung des Oberkiefers beginnt am Vorderrand der Wachshaut; die Wachshaut ist kahl, die Nasenlöcher stehen ganz frei (s. Abbildungen p. 218 — 220). Kopf und Hals kahl oder mit Flaumen, nie aber mit Konturfedern bedeckt. Die Tarsen nahc dem Fusswurzel unbefiedert und sechseckig genetzt. Die mittlere und die aussere Zehe an der Basis mit einer mehr oder weniger breiten Haut verbunden. Die Krallen im Verhaltnis zu dem riesigen Körper weniger entwickelt. Diese Vögel lében ausschliesslich von Aas, horsten auf Felsen oder hohen Baumen und legén ein, höchstens zwei Eier; dieselben sind weiss, ohne Zeichnung {Gyps fulvMs) oder auf weissem Grund braun gefleckt {]^iiltnr monaclms). Ihre Verbreitung erstreckt sich auf Süd- und Ost-Europa, Afrika und Asien (Naheres s. Sharpé, Journ. Linn. Soc. Zool. XIII., p. 1 — 26, pls. 1 — IX). Vultur nwnachus, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 217, 218.) Bewohnt die mediterráné Subregion, im Osten: Indien und China. In Ungarn im Komitat Szerem, in den Gebirgsgegenden der Unteren Donau, in der Umgebung von Herkulesbad und in den siebenbürgischen Karpathen, be- sonders aber in den Radnaer Alpen heimisch. Verirrt sich von hier aus auch in andere Theile des Landes. In liüherer Zeit, bevor das Gesetz die Verscharrung der umgestandenen Hausthiere strenge angeordnet hatte, schaarte sich dieser (ieier bei Gelegenheit von Viehseuchen auch im Aachen Tieflande. Brütet in der Um- gebung von Herkulesbad und in den Radnaer Alpen. Er horstet auf altén Baumen. Gyps fulvus (Briss.). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 219.) Bewohnt den östlichen Theil der mediterránén Subregion von Sardinien bis zum Ural. In Ungarn ebenda, wo der Kuttengeier angetrofifen. Horstet an der Unteren Donau, im Kazanpass auf Vorsprüngen und in Höhlungen steiler Felsenwande. Standvogel * Sharpé (Cat. B. Br. Mus. Vol. I., 1874. Rev. Rec. Att. Class. B. 1891 und Hand-List. B. I. 1899) unterscheidet eigentlich blos zwei Familien (Fam. Vtilturidae und Fam. Falcofiidae), nach- dem cr die Bartgeier als cinc .Subfamilic der Familie Falcoiiidae betrachtct. Fam. Gypaetíc/ae. 553 Neophron percnopterus (Linné). (Synonymik und Al^bildung im ungar. Text, p. 220.) Bcwohnt dic mediterráné Subregion, die Küsten des Rothen Meeres, Persien und Süd-Afrika. In Ungarn kommt er selten und als stiindiger Besucher nur an der südöst- lichen Grenze des Landes, und zwar in den Felsengebirgen der Unteren Donau vor, wo er namentlich auf den Felsengipfeln bei Herkulesbad angeblicli 'aucli horsten solL Es ist ein Zugvogel, der Ende April oder Anfang Mai anlangt. Hin und wieder erscheint cr auch in Siebenbürgen. Johann v. Csató (Muz.- Egyl. Évk. VI. 1873) berichtet, dass ihn Alexius v. Buda 184ó bei Russ (Komitat Hunyad), Adam v. Buda aber in den 60- er Jahren bei Sztrigy-Plop beobachtete. Beidé Beobachtungen vvurdcn angeblich im Sommer gemacht. II. Fam. GYPAETIDAE. Charakterc : Die Form des Sclmabels, wie bei den Geiern, alléin die Wachs- haut und die Basis des Unterkiefers mit dichten, langen Borsten ganz bedeckt; am Kinn tragt der Vogel einen aus langen Borsten bcstehenden Bárt (s. Abbildung p. 222), Kopf und Hals mit Konturfedern bedeckt. Am Auge ist die Hornhaut (sclerotica) auch áusserlich sichtbar, imd ist blutroth gefarbt. Die Tarsen bis zur Basis der Zehen gefiedert, oder nur zu eineni schr kleinen Theil nackt. Die mitt- lere und áussere Zehe an der Basis mit einer ziemlich breiten Haut verbunden; die Krallen, gleich den Geiern, wcniger machtig. Die Flügel láng, spitz. Der Schwanz gleichfalls láng — im ausgebreiteten Zustande abgerundet — ; die Federn gegen die Mitte állmaiig verlangert. Diese Vögel nahren sich theils von Aas, theils von lebcnden Thieren. Sie horsten auf unnahbar hohen Felsenvorsprüngen und legén ein, ausnahmsweise zv^rei weisse, röthlich gesprenkelte und gefleckte Eier. Sie brüten sehr früh im Jahre, manchmal schon im Január. Ihro Verbreitung erstreckt sich auf dic mediterráné Subregion, AtVika und Central-Asien. Es sind drei Arten bekannt, wovon in Ungarn nur einc vorkommt. Gypa'étus harbatus (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 221, 222.) Bewohnt Süd-Europa, Klein-Asien, Palastina und die Gebirgsgegenden von Central-Asien. In den siebenbürgischen Alpen war der Bartgeier noch vor nicht zu langer Zeit haufig, nun aber, da ihre Zahl in Folge des den Raubthieren ausgesetzten Giftes gesunken ist, gehört er zu den seltencren, obvvohl noch nicht gánzlich aus- gerotteten Vögeln Ungarns. 554 Accipitriformes. Das Ungar. National-Museum besitzt folgende einheimische Exemplare : ildung im ungar. Text, p. 227, 228.) Bewohnt Európa, sowie die nördlichc Halfte von Asion und überwinteit in den entsprechenden südlicheren Gegenden, d. i. in Afrika, Indicn und auf Ceylon. In Ungarn überall gémein ; langt zeitlich im Frühjahr an unfl weilt bis zum Spatherbst ; überwintert stellenweise auch sehr haufig. Fam. Falconidae. 555 Cerchneis naumanni (Fleisch.). (Synonymik im ungar. Tcxt p. 229.) Bewolint die mediterráné Subregion, sowie Central-Asien und überwintert in den cntsprechenden südlichen Landern, d. i. in Afrika und Indien. In Ungarn kein gemeiner Vogel, obgleich er zur Zugzeit, welche in Ungarn auf Anfang Mai und Anfang September falit, fást überall vorkommt. Brütet bei uns nur an wenigen Orten und nistet in Baumhöhlen. Hierofalco cherrug (J. E. Gray). (Synonymik im ungar. Text, [). 230.) Die Frage, ob die altén Falkoniers unter dem Namen Lanarius diese Art odcr den Falco feldeggi verstanden habén, lasst sich schwcr entscheiden ; es ist auch niöglich, dass der Name Lanarius sich auf beidé bezog. Aus der kurzen Diagnose der LiNNÉ'schcn Falco lanarius (Sj^st. Nat. I., p. 129) f«F. cera lutea, pedibus rostroque coeruieis, corpore subtus maculis nigris longitudinalibus, Faun. Svec. 62»| ist es unmöglich, zwischen Beiden zu entschei- den. In scinein citirten Werke (Faun. Svec. p. 22, No. 62) fügt Llnnk der un- genauen Beschreibung des Vogels hinzu ; «Hinc distinctissimus a Lanario Italico.» hl orster Reihe ware alsó festzustellen, welche Art die altén Autoren als Lanarius Italicus bezeichnct habén. Die Beschreibungen Brisson's (Ornith. I., p. 336 — 337) des Faucon d'Italie (Falco Italicus) und des Le Sacre (Falco sacer) sind fást nichtssagend. Bris- SON hat diese Beschreibungen von anderen Autoren entlehnt, die Vögel aber selber niclit gesehen. Hiebei ist zu bemerken, dass der BRissow'sche Sacre lateinisch falschlich sacer geschrieben wurde; richtig ist saker, welches von dem arabischcn Saqr herkommt und soviel bedeutet, als: Falke. [Laut Hőmmel babylo- nisch: surdu (ursprünglich sukhurdű, suvurdfl); georgisch: savardem, szvan, saúrdem; mingrelisch: soardem; altpersich: svarden; neupersich: sáhen (im Dialekt: sain, sóin, sacna); dahier ungarisch: sólyom; türkisch: cakír; lateinisch (im Mittelaltcr): saqer; slavisch: sokol]. Abgesehen von dem LiNNÉ'schen Falco lanarius unbestimmter Bedeutung und von dem GMEUN'schen F. sacer, der diesen Namen eigentlich aus Bri.s.son's Werk übernahm, worin ihm jedoch Forster, der diese Benennung 1772 fin- eine andere Art belegt hatte, zuvorkam, — ist der crste wissenschaftliche Name des Würgfalken der in der Überschrift gebrauchte cherrug, wclcher im Sinne des Prioritatsrechtes anzuwenden ist. Diesen Namen hat J. E. Gray (111. Ind. Orn. II., p. 29) im Jahre 1833 angewendet. Spater hat ScHLriGEL (Rev. Crit., p. II. 9; Traité de la Fauconnerie, p. 17 — 19 pl.) den Würgfalken unter dem Namen Falco saker getrennt von der südlichen Art und letztere als /'"^/tv; /í'/í/í;"';^/ bezeichnet, zu Ehrcn des Báron Feldegg, der scine P^xemplare in Dalmatien gesammelt hatte. Schliesslich ist noch zu bemerken, dass in Ungarn blos Hiei ofnlco cherrug (J. \\. Gray) vorkommt und die in der ungarischen Literatur als Falca feldeggi bczeichneten Excmplare insgesammt ohne Ausnahme hicrher gehören. (ieographischc Verbreitung: von Südost- Európa durcii Ccntral-Asien bis China. 556 Accipitriformes. Kommt in Ungarn, auf der grossen Ebene fást überall vor, ist aber nirgends gémein, am haufigsten in den Auen entlang der Donau und der Theiss, wo cr aucli mit V'^orliebe brütet. Cber den Winter zieht der Vogel fórt; über die Zeit sciner Ankunft und seines Abgangs liegen noch keine genauen Datcn vor; soll zuweilen auch im Winter zu sclien sein (?). Das Ungar. National-Museum besitzt mehrcre ungarische Exemplarc. Falco peregrinus, Tunst. (Svnonvmik im ungar. Text, p. 232.) Bewohnt Európa, Nord-Asien und Nord- Amerika; über den Winter in cnt- sprechend südlicheren Himmelsstrichen, d. i. in Afrika, Indián und Central-Amerika. Kommt in Ungarn zur Zugzeit im Früiijahr und Herbst überall vor, wahrend er im Sommer nur in höher gelegenen Gegenden anzutreffen ist. Langt sehr früh an und weilt bis zum Spatherbst, manchcs Jahr übcrwintern auch einzclnc Exemplare. Falco stibbufeo, Linnk. (Synonymik im ungar. Text, p. 233.) Bewohnt Európa und Nord-Asien; wahrend des Winters in den cntsprechen- dcn südlichen Gegenden, namlich in Afrika und Indien. In Ungarn überall anzutreffen, besonders zur Zugzeit, abcr nirgends gémein. Langt im April an und zieht in der ersten Halfte Septcmber nach dem Süden. Falco merillus (Grrini.) (Synonymik im ungar. Text, p. 234.1 Bewohnt Nord-Europa und Nord-Asien; überwintert in Süd-P3uropa und Indien. Kommt in Ungarn nur im Winter vor und ist dann überall ziemlich haufig. Langt im November an und weilt bis Marz, manchmal auch noch langcr. Subfam. Aquilinae. Aquila chrysaétus (Linné). fSynonymik untl Abbildung im ungar. Text, p. 236.) Bewohnt laut Sharpf. (Hand-List B. I., p. 261) Európa, Nord-Asien, Nord- China, sowie Nord-Amerika bis Mexikó. In Ungarn ein Standvogel, der sich in den Hochgebirgen aufhált und auf Felscn horstct; sucht im Winter auch flachere Gebiete auf Fsbm. Falconidae. 557 Aquila heliaca, Savign. (Synonymik und Al^hildung im uncjjar. Tcxt, p. 237.) In neuerer Zeit versuchte inan dcn SAViGNv'schen Namen heliaca mit dem LiNNÉ'schen melanaetus — als dem alteren — zu vertauschen; was sehr unrichtig war, denn Linné's Bezeichnung Falco MelanalHus (Syst. Nat. L, p, 124) kann sich nicht auf diese Art beziehen, Linné betont in seiner Diagnose («F. cera lutea pedi- busque semilanatis, corpora ferrugineo nigricante striis flavis») die halbgefiedertcn Füsse des Vogels, welch Umstand schon an sich es ausschliesst, dass die unter diesem Namen gemeinte Art zu der Gattung Aquila gehören könne. Der Königsadler ist laut Sharpé (Hand-List, B. I., p, 261) von Südost-Europa bis Central-Asien, sowie in Nord-lndien und China verbreitet. In Ungarn hauptsáchlich in den südliclien Landestheilen als Standvogel heimisch ; brütet an der Unteren Donau, sowie in den Waldungen zwischen der Drave und Savé. Sucht zuweilen auch die nördlichen Gegenden des Landes auf. Zum Schlusse bemerke ich, dass ich den Namen Nisactus fasciahts «(nec Vieil.) Bielz» im ungarischen Text unter die Synonyme dieser Art eingereiht habé, da nach meiner Untersuchung des Exemplars in der Sammlung Riedeli das Exemplar, auf Grund dessen Bielz (Verh. Mitth. Sieb. Ver. Hermannstadt XXVIII., p. 39, 1889) den Nisaetiis fasciatus in die Fauna aufgenommen hatte, ein hchtgefarbtes Junges von Aquila heliaca ist. Kimakovicz behauptet : (Verh. Mitth. Sieb. Ver. Hermannstadt XLII., 1892): «ln Wirklichkeit ist dieser Vogel jedoch Aquila clanga, Pall.»!! Aquila inaculata (Gmel.). (Synonymik im ungar. Text, p. 238.) Diese Art erscheint in der Ornithologie gewöhnlich unter dem Namen Aquila clanga. Páll.; jüngst aber hat Blanford (Ibis, 1894, p. 287) nachgewiesen, dass die GiviELLv'sche Bezeichnung Falco inaculatiis sich ohne Zweifcl auf dicse Art bcziehc ; somit gebührt dersciben die Prioritát. Der Schelladler bcwohnt laut Sharpé (Hand-List. B. 1., p. 261) Süd- Európa, Nordost-Afrika, Central- und Nordost-Asien, sowie die indische Halbinsel. Das Vorkommen in Ungarn lasst sich auf Grund der litterarischen Angaben nicht feststellen, weil man falschlich meist den jungen Schreiadler als Aquila clanga zu bezeichnen pflegt. Sicher ist es indessen, dass dieser Vogel in Ungarn vorkommt, stellenw^eise sogar brütet, aber weit seltener ist, als der Schreiadler [A. pomerana). In der Sammlung von Johann v. Csató in Nagyenyed befindet sich kein siebenbürgisches Exemplar, wohl aber ein Junges, welches am 4. Mai 1883 bei Koskócz (Komitat Zemplén) erlegt wurde 558 Accipitvifoinies. Die ungarischen Exemplare des Ungar. National- Museums : a, ad. Ungarn, 1821 (?) (P. Jany). b, d" ad. Fehértemplom, 15, Febr. 1897 (mit monstruösem Schnabcl ; dcr Bug des Oberkiefers misst von der Stirn an 8-5 cm). c, (f juv. Pojnik-Berg, Komitat Zólyom, 10. Okt. 1846. (J. Grineus). í/, ? juv. Berhida, Komitat Veszprém, 15. Okt. 1900. (I. Bezkréd.)). Aquila ponierana, Brehm. (Synonymik und Abbildungen im ungar. Text, p. 239, 240.) Der allgemein übliche Name dieser Art ist Aquila naevia, welcher auf den GMELiN'schen Falco naevius (Syst. Nat. I., p. 258) zurückzuführen ist, Gmelin hat diesc Art Bri.sson (Orn. 1., p. 122. nr. 4) entnommen und folgende Diagnose davon gégében : «P". cera pedibusque lanatis luteis, corpore ferrugineo infra alas albo maculato . In Cbercinstimmung mit Dre.sser giebt Blanford (Ibis, 1894. p. 286) seiner Meinung Ausdruck, dass der GiviELiN'sche F. naevius nicht mit dem Schrei- adler, sondcrn mit dem gemeinen Bussard identisch sei. Meiner Auffassung nach ist diese Ansicht cin wenig übertrieben, denn Gmelin's Diagnose passt eher auf Erstcren, als auf Lctzteren. Die der Diagnose folgende und auf die (jrösse des Vogels bezügiichc Bemerkung « Magnitúdó í^alli g-randis; longitudo 2 pcdmn cum 1^1. t pollicibns> passt dagegen weder auf den Rincn, noch don Andorén. Bewohnt Mittel- und Süd-Europa. In Ungarn ein gemeiner Stand-(.^)Vogcl. Die ungari.schen Exemplare des Ungar, National-Museums. «, S ad. Szilágy-Cseh, 25. April 1897 (Jos. Pojlák jun.). b, ? ad. Érsekújvár, 23. April 1897 (Jos Fónagy). c, d" ad. Komitat Szilágy, 12. Mai 1895 (Jos. Pojlák jun.). d, S ad. Mezőség, Komitat Kolozs, 25. Aug. 1897 (Gráf Béla Was.s). e, 9 ad. Csombord, 18. Juni 1892 (Dr. Július v. Madarász). /, ? ad. Hargita, Komitat Csik, 27. April 1899 (Emer. Korber). ,ír, f? ad. Fogaras, 7. Mai 1897 (Ed. Czynk). K 9 ad. Fogaras, 20 Juli 1891 (Ed. Czynk). i~k, ?9 ad. Futták, Komitat Bács, 1. Mai 1899 (Dr. Július v. Madarász), /, 9 ad. Futták, Komitat Bács, 5. Mai 1899 (Gráf Rudolf Chotek jun,). m, ? ad. Breznóbánya, 6. Juni 1838 (K. Hermán). 11, ? juv. Futták, Kom. Bács, 12. Sept. 1899 (Gráf Rudolf Chotek jun.), o, 9 juv. Maros-Vécs, 16. Okt. 1900 (Gráf Béla Wass). /, juv. Komitat Szepes, 9. Sept. 1897 (Dr. Vinc. Wartha). q, semipull. Fogaras, 1. Juli 1891 (Ed. Czynk). r, puli. Komitat Árva (Ant. Kocyan) s, puli. Csombord, 18. Juni 1892 (Dr. Július v. Madarász). Fatn. Fulconidae. 559 Exemplare der Sammlung von Johann v. Csató in Nagycnycd : a, 9 ad. Várhegy, 26. Mai 1894. ő, ? ad. Borberek, Komitat Alsó-Fehér, 7. Aug. 1895. c, ? ad. Nagyenyed, 23. Mai 1880. d, ? ad. Drassó, 5. August 1864. e, ad. Koncza, 17. JuU 1862. /; d Koncza, 15. April 1867. £■, d juv. Felenyed, 2. August 1889. k, juv. Csombord, 30. August 1881. /, juv. Nagyenyed, Mai 1880. k, ad. Karna, Komitat Alsó-Fehér, 29. Juli 1894. Letzteres Exemplar hielt Csató für eine Aquila orientális, und auf Grund desselben Exemplars gelangte dieser Name irrig in die ungarische Ornis. An diesem altén Exemplar (nach den Massen zu urtheilen, ein Weibchen) ist der Schwanz oben einfarbig, dunkelbraun, die Spitze der Federn schmutzig-weiss, der Schwanz untén mit Spuren von Querstreifen, die unteren Flügel-Deckfedern sind lichtbraun, die Axillarfedern graubraun, an den Schwingen zeigt sich keine Spur einer Querstreifung ; es ist somit ein ganz typisch gefarbtes Exemplar. Lange ca. 72, Flügel 50, Schwanz 26, Schnabelbug samnit der Wachshaut 51, Tarsus 9"7 cm. Hiera'étus pennatus (Gmel ). (Synonymik lm un<^ar. Tcxt, p. 242.) Bewohnt laut Shakpe (Hand-List. B. I., p. 262) Süd-Ru^sland, die Mittelmeer- lander, Afrika, Central-Asien, Ceylon und die indische Halbinsel. Gehórt in Ungarn nicht zu den Seltenheiten. Brütet in flachgelegenen Wál- dern an Wássern, sowie auch in Gebirgsgegenden. Zugvogel, die Zeit der Ankunft und des Wegzuges aber noch nicht bekannt. Ungarische Kxcmplarc des l^ngar. National-Museums : a, d ad. Ungarn, 1821 (?) P. Jany. b, 9 ad. Ungarn, 1890 {}) c, ? ad, Lovasberény, 2. Juni 1837 (G. Siemang). d—c% d ad. V ad. Német-Czernya, 12. Juli 1899 (Dr. Adolf Lendl). /, J ad. Visegrád, 7. Mai 1899 (Jos. Uhlj. _(f, d" ad. Aus der Gefangenschaft, Aug. 1869 (Thiergarten zu Budapest). //, rf ad. Csala, Komitat Fejér, 14. Juni 1892 (G. Szikla). /, ? Fogaras, 30. August, 1894 (Ed. Czynk). k, d" Gyömrö,KomitatPest, 1840(.?) (Aus der Sammlung Földvári's). /, ? Szilágy-Cseh, 1. Mai 1898. (Jos. Pojlák jun.) m, d juv. Tarna-Örs, 1821. w, c? juv. Adony, Komitat Fejér, 1857. 0, 9 juv, Ungarn. /, d juv. Kecskemét, 21. Mai 1900 (Dr. Adolf Lendl). ^, d juv. Fruskagora, 27. April 1899 (Dr. JuHus v. Madarász). 560 Accipitriformes. Archibtiteo lagopus (Gmel.). (Synonymik im ungar. Text, p. 243.) Bewohnt Európa und Nord-Asien. In Ungarn nur als Wintergast bekannt; langt ini November, Dezember an und weilt bis Márz und ist wáhrend dieser Zeit im ganzeu Lande überall gémein. Halt sich mit Vorliebe in der Nahe von Fasanerien auf. Circaétus gallictis (Gmel.). I Synonymik im ungar. Text, pag. 244.1 Bewohnt laut Sharpé (Hand-List. B. ]., p. 265) das östliche und südliche Európa, die Mittelmeerlánder, das nordöstliche Afrika und Central-Asien. In Ungarn überall anzutreffen, aber nirgends gémein ; brütet vorzüglich in Gebirgsgegenden. Zugvogel, dessen Zugzeit in Ungarn bisher noch unbekannt ist. Unsere Exemplare ziehen, wie es scheint, nach Central-Afrika. Hiefür spricht ein Exemplar des Ungar. National-Museums, in dessen Schenkel die Pfeilspitze eines Wilden haftet. Dies Exemplar wurde am 9. August 1825 bei Pótharaszti (Komitat Pest) erlegt ; die im linken Schenkelbein verwachsene Pfeilspitze stammt laut dem Ethnographen Dr. Johann Jankó aus dem {siidanischen Vadai (Central-Afrika) her. Haliaétus albicilla (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 245.) Die Verbreitung dieses Vogels erstreckt sich laut Sharpé (Hand-List. B. I., p. 267) auf Európa, Nord-Asien, Grönland, Island, China und den nördlichen Theil der indischen Halbinsel. In Ungarn an grösseren Seen und Flüssen ein gemeiner Standvogel. Halt sich mit Vorliebe auf den bewaldeten Inseln der Unteren Donau auf und horstet auch daselbst. Milvus miltms (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 246.) Bewohnt ganz Európa, mit Ausnahme von Island. Ist in den nordischen Gegen- den ein Zugvogel, in Süd-Europa dagegen ein Standvogel. Kommt ausserdem aber nur zum Winteraufenthalt in Nordwest-Afrika, auf den kanarischen und Cap Verde-Inseln, sowie in Klein-Asien und Palástina vor. In Ungarn überall anzutreffen, aber weit seltener, als die folgende Art; am haufigsten in den Gebirgen von Südost-Ungarn, besonders Siebenbürgen. Langt sehr früh im Jahre an und weilt bis Dezember, Laut Johann v. Csató überwintert der Vogel auch bei linden Wintern. Fam. Falconidae. 561 Milvus korschun (Gmel). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 247, 248 ) Bewohnt Mittel-Europa, die mediterráné Subregion und einen Theil von Central-Asien ; im Winter Süd-Afrika und Madagaskar. In Ungarn auf Aachen Gebieten, in grösseren VValdungen, besonders an Wassern, überall ein selír hautiger Vogel ; langt gewöhnlich im Wárz an und weilt bis in die zweite Hálfte November, zuweilen noch lánger. Pernis apworus (Linné). (Synonyiiiik im ungar. Text, p. L'49.) Bewohnt Európa und Nord-Asien, wahrend des Winters Afrika. In Ungarn überall anzutreffen, aber nirgends gémein; zieht über den Winter fórt; die Zugzeit in Ungarn ist aber noch nicht beobachtet. Ungarischc Exemplare des Ungar. National-Museums : «, c? ad. Komitat Zólyom, 1844 (K. Hermán). b, 9 ad. Tököl (Csepel-Insel), 8. Mai 1899 (Jos. Müller). c, ? ad. Mundra, Komitat P^ogaras, 10. Mai 1890 (Ed. Czynk). d, S Csala, Komitat Fejér, 5. Mai 1890 (Stefan v. Chernél). ^, c? juv. Csala, Komitat Fejér, 4. Juni 1892 (G. Szikla). /, 9 juv. Komitat Zemplén, 4. Sept. 1882 (Dr. Kornél Chyzer). g, juv. Székudvar, Komitat Arad, Sept. 1893 (Dr. Adolf Lendl) Subfam. Buteoninae. I Buteo huteo (Linné). i Synonymik im ungar. Text, [). L'50.) Bewohnt die westliche Hálfte von Európa. In Ungarn überall gémein, theilweise Standvogel. In Ungarn treten ausser der typisch gefárbten Form auch röthlich gefárbte Exemplare auf, welche gleichsam einen Übergang zwischen Buteo buteo (Linné) und B. menetriesi, Bogü., bilden. Derlei Exemplare sind durch einen gewissen röthlichen Anflug charakterisirt. Es gibt Exemplare, bei welchen die zwei mittleren Schwanz- federn fást ganz rostroth sind und sich blos an der Basis ein graulicher Anflug zeigt. Ungarische Exemplare des Ungar. National-Museums: A) Typisch gefdrbte Exemplare : juv. Ungarn, 1848. ad. Nestin, Komitat Szerem, 4. Mai 1899. ad. Baja, 28. Nov. 1891. ad. Kis-Harta, Komitat Pest, 6. Márz 1895. ad. Gárdony, Komitat Fejér, 12. Jan. 1899. a. b. 5 c. ? d. S e. ? 562 Accipitrií'ormes. /, ? ad. Zengg, 19. Dez. 1899. g, 9 ad. Zaránd, Komitat Arad, 12. Dez. 1891. //, d juv. Fogaras, 19. Aug. 1897. /_/, d"9 (f juv. Fogaras, Aug.— Okt. 1891. ;;/, ? juv. Kis-Harta, Komitat Pest, 28. Febr. 1895. Érsekújvár, 22. Nov. 1898. Nestin, Komitat Szerem, 2. Mai 1899. puli. Nestin, Komitat Szerem, 2. Mai 1899. Begecs, Komitat Bács. 8. Mai 1899. Futták, Komitat Bács, 1. Mai 1899. Radnót, Komitat Kisküküllö, 2. Február 1899. juv. Székudvar, Komitat Arad, 3. Dezember 1891. Both, Komitat Fejér, 31. Január 1898. Sz.-Gothárd, Kom. Szolnok-Doboka, 15. Dezember 1900. n — ö. ?? /, d q—r, s, ? A d u, 9 zv, Ö" -l', 9 J^, 9 B) i hergaugsformen : a^ d ad. Bártfa, Komitat Sáros, 1880. b, 9 ad. Nestin, Komitat Szerem, 2. Mai 1899. c, 9 ad. Székudvar, Komitat Arad, 7. April 1898. d, d ad. Temes-Kubin, 12. Február 1899. e, d ad. Zaránd, Komitat Arad, 12. Dezember 1891. /, cí juv. Fogaras, 23. Október 1896. g^ 9 ad. Komitat Nógrád. h, S ad. Dicsö-Sz.-Márton, Komitat-Kisküküllő, 2. Február 1899. z, d ad Fogaras, 9. April 1891. Btiteo menetriesi, Bőgd. (Synonymik im ungar. Text, p. 252, Abbildun^ auf Taf. V, Fig. 1.) Diese Art hat zuerst Boguanqw im Jahre 1879 in russischer Sprache beschrie- ben (Ptitzii Kavkaza, p 45). Den ganzen Text dieser Beschreibung übersetzt Sh.vlgw (Journ. f. Orn. 1880, p. 260) ins Deutsche und Dresser (Ibis, 1893, p. 379) ins Englische. Shalow's Übersetzung lautet folgendermasen: «24. Btiteo menetriesi B(jgd. Der kaukasische Bussard. 1832. BtLteo vulgáris Ménétries (XIII.) p. 28 n. 37. 1840. Falcü buteo Nordmann (XXII.) p. 105. 1879. BiLteo sp. Michalowski (LXIX.) M. S. < Als ich Mitte Juli des Jahres 1871 die um den See Esenam liegenden Berg- abhange durchstreifte, in der Absicht, das Königsrebhuhn zu íinden, bemerkte ich Bussarde, welche einzeln über den Alpenwiesen kreisten und mir sofőrt durch ihren eintarbig rostrothen Schwanz auffielen. Spáter beobachtete ich áhniiche Bus- sarde in den Thálern der Flüsse Belaja und Psekups und am Tubin-Passe. Bei der Durchsicht der erlegten Exemplare kam ich schon damals zur Cberzeugung, dass ich es nicht mit dem B. vulgáris zu thun hatte ; da die Bussard-Arten über- haupt schlecht festgestellt und ihre Litteratur sehr verwickelt ist, so beeilte ich Fa,m. Falconidae. 563 mich nicht, den kaukasischen Bussard als eine neue Art bekannt zu machen. Jetzt, nach Durchsicht dieser Vogel-Gruppe halté ich es für möglich, den kaukasischen Bussard für eine neue, von den bekannten Arten verschiedene Art anzusprechen. lm Museum der Akademie der Wissenschaften habé ich ein Exemplar aus der Sammlung Ménétriés' mit der Angabe Buteo vulgáris var. vorgefunden. Es ist augenscheinhch, dass er in seinem Verzeichnis der kaukasischen Vögel unter dem Namen Buteo vulgáris gerade dieses Vogels erwahnt. Bei Nordmann findet sich folgende Notiz : « Unter den unzahHgen Varietaten des Falco buteo 6"., bewohnt eine Abchasien und Mingrelien und ist durch ihren vollkommen rostrothen (roux de rouille pur.) Schwanz genügend kennthch.» Nordmann spricht demnach ebenfalls von demselben Bussarde, den auch ich erbeutet habé. In der letzten Zeit hat Michalowski diesen Vogel in Transkaukasien beobachtet. Da ich den kaukasischen Bussard für eine neue, nocli unbeschriebene Species halté, so verleihe ich ihm den Namen B. nienetriesi, zu Ehren des verstorbenen Dr. Ménétriés, der das Meiste zur Kenntniss der Ornithologie des Kaukasus beigetragen hat. «Bei der Aufstellung der Art habén mir folgende 4 Exemplare zur Verfügung gestanden: 1. 1829. Kaukasus, Ménétriés (im Mus. der Akad. der Wiss. N. 1858) ?. 2. 18. VI. 1871. Alpenwiesen am See Esen-am. Bőgd. «Von Butco vulgáris und desertorum untersclieidet er sich wesentlich durch die geringere Grösse, langere Hősen, lángeren und spitzeren Oberschnabel, sowie desgleichen Krallen und vor Allém durch die röthliche Fárbung.» Auch das Mannchen dieser Art hat Ehmcke (Journal f. ürnith. 1894) beschrieben. Dasselbe wurde am 5. Juni 1893 gleichfalls bei Gumbinnen erlegt. Lángé desselben 48'5, Flügel 35, Schwanz 20, (Flügelspannung 110) cm.; Gewicht 875 gr. Die Farbung entspricht vollstandig derjenigen des Weibchens. Die Augen waren dunkelgelb. Der Schnabelbug des Mannchens ist gleichfalls rechtwinkelig gebogen, v^odurch es ausgeschlossen erscheint, dass die starke Krümmung des Schnabels beim Weib- chen eine etwaige Abnormitát gewesen sei. Die Krallen v^^ie beim Weibchen, sehr láng, schmal, spitz und sehr gekrümmt Seitens der Ornithologen wurde diese Art anfanglich angezweifelt und manche derselben meinten, dass dieselbe mit Buteo menetricsi, Bőgd,, identisch sei, wahrend Andere sie mit dem BREHivi'schen Buteo minor in Verbindung brachten, welch letz- teren Namen Brehm in der «Naumannia» (1855, p. 268) und im seinem Buche über den < Vogelfang* (p. 14) ohne jede Beschreibung aufführt. Das Ungar. National-Museum gelangte jüngst in den Besitz eines typischen B. aitimicnnannae, welcher am 21. Febr. 1900 bei Székudvar (Komitat Arad) erlegt wurde. Auch dieses Exemplar beweist es klar, dass man es hier weder mit Buteo menetriesi^ noch mit B. desertorum^ noch weniger aber mit B. buteo, sondern mit einer ganz selbstandigen Art zu thun habé, welche nicht nur durch die Grössen- verháltnisse und die röthliche Farbung, sondern durch den ganzen Habitus, be- sonders aber durch die Zeichnung des Schwanzes charakterisirt ist. Die Grundfarbe des Schwanzes ist ein ins Weissliche und Graue spielendes Braunroth, das subapicale schwarze Bánd ist sehr breit, womit auf dem Schwanze im Ganzen 9 Ouerbinden vorhanden sind, welche zumeist am Schaft geknickt sind und in schrager Richtung auslaufen. Die Zeichnung und Farbung der mittleren Schwanzfeder ist auf Taf. V, Fig. 2 ersichtlich gemacht. Die Beschreibung dieses ungarischen Exemplars, welches auf Taf VI. in ganzer Gestalt dargestellt ist und welches schon vorlaufig von Karl v. Lakatos (Ter- mészet 111.) ziemlich ausführlich nebst photographischen Aufnahmen beschrieben wurde, lásst sich in Folgendem zusammenfassen: Obcn abgeschossen dunlcelbraun, mit gelblich rostfarbenen Lángsflecken, welche sich am gedrangtesten auf dem Kopf, der Achsel und den Flügeldeckfedern, am spárlichsten aber auf der Rücken- mitte zeigen, wahrend das Bürzel ohne jede Zeichnung einfarbig dunkelbraun ist, die oberen Schwanzdeckfedern dagegen sehr bűnt erscheinen, insoferne die langsten Fa,m. Fa,Iconidae. 567 Fedcrn von drei breiten rostfarbenen Binden durchzogen sind und ciné eben solche Spitze aufweisen; die Nackenfedern an der Basis bis zwei Drittel schneeweiss, welche Farba auch zwischen den geglatteten Federn gut sichtbar ist ; die Partié zwischen dem Auge und dem Schnabel, sowie aucli die Kehle weiss, mit schwar- zen Borsten gemengt; der Vordertheil und die Seiten des Halses, sowie der obere Theil der Brust lichtröthlich, der Schaft der Federn schwarz; am Kopf sind die Federn mehr oder weniger weiss gesaumt; die Brust und Mitte des Bauches weiss, mit röthlich-braunen Flecken und Ouerstreifen; die Seiten des Bauches und die Schenkelfedern (Hősen) abgeschossen braun, mit rostfarbenen und gelblich fahlen Querbinden, der Schaft der Federn schwarz; der untere Theil des Bauches, die Aftergegend und die unteren Schwanzdeckfedern weiss, mit lichtröthlich-braunen Querbinden; die Grundfarbe des Schwanzes am apicalen Theile fuchsroth, an der Basishalfte ins Graue übergehend ; die Spitze der einzelnen Federn fuchsroth, mit schmalem lichtfahlem Saum; das subapicale Bánd ist fingerbreit, dann folgen 8 schmalere 5 — 6 cm. breite Binden, welche zumeist im Winkel verlaufen; die auf grauem oder weisslichem Grundé liegenden Binden sind meist röthlich gesaumt; der Schaft der Federn im ganzen weiss, an den, der Spitze zunachst fallenden Binden aber ins Braunliche übergehend; die Grundfarbe der ausseren Fahne der ausseren Schwanzfeder blauiich grau ; der Schwanz untén weissHch fahl, grau schimmernd, mit graubraun durchscheinenden Binden; die Schwingen crster Ord- nung dunkclbraun, die áussere Fahne ins Aschgraue übergehend, der Schaft grösstentheils weiss, blos gegen die Spitze zu braunlich; ein grosser Theil der inneren Fahne an der Basis weiss, im Übiigen sparlicji dunkelbraun gebandert; die secundáren und tertiaren Schwingen abgeschossen braun und Letztere innen an der Basis mit weissen und fahlen Binden; die Flügel untén grösstentheils rein weiss, blos die Spitze der Federn dunkelbraun; die unteren Flügeldeckfedern rostroth, theils dunkelbraun, thcils weiss gesaumt; die Axillarfedern fahl röthlich, mit weissen Querbinden; Schnabel und Krallen schwarz, Wachshaut und Füssc gelb. Lange ca. 48, Flügel 37, Schwanz 20, Schnabelbug (von der Wachshaut an) 22, Tarsus 7 cm. Das Geschlecht des Vogels ist nicht aufgezeichnet, aber den Massen nach mag es ein Weibchen sein.* Die geographische Verbreitung dieses Vogels ist laut Sharpé (Mand-List. B. I., p. 256, 1899) in Ost- und Central-Europa. Für das Vorkommen in Ungarn zeugt das oberwahntc einzige ungarische Exemplar,** welchcs am 21. Febr. 1900 bei Székudvar erlegt wurde, es ist jedoch möglich, dass unter dem in der ungarischen Litteratur Jiie und da erwahnten B. (iesertortim diese Art zu verstehen ist.*** * K. V. Lakatos in seiner Beschreibung (Természet) bezeichnet dies Exemplar consoquent, aber irrthümiich als Mánnchen ** Das Ungar. National-Museum erwarb dieses Exemplar in ganz frischcm Zustando von dem Priiparator Fr. Rosonowski in Budapest. *** Das Vorkommen von Buleo desertorum (Daud.), in Ungarn ist bisher durcli kein ein- ziges authcntischcs Exemplar erwicsen und ist dersclbe dahcr, mcines Dafürhaltcns, aus der unga- rischen Ornis wegzulasscn. Aus diesem Grundé jiess ich diesen \'ogeI aus der Liste der unga- rischen Vügel aus. 568 Accipitriformes. Buteo ferox (Gmel.). (Synonymik im ungar. Text, p. 257.) Lebt laut Sharpé (Hand-List. B. I., p. 255, 1899) in Südost-Europa, sowie Nordost-Afrika und von da bis Central-Asien und Nordost-Indien. In Ungarn pflegt sich der Vogel gelegentlich der Zugzeit im Frühjahr und im Herbst zu zeigen und sind an verschiedenen Punkten des Landes bereits mehrere Exemplare eiiegt worden. Der grösste Theil der erlegten und in die Hande von Fachleuten gelangten Exemplare ist in der Litteratur bereits erwahnt. Das Ungar. National-Museum besitzt zvi^ei ungarische Exemplare: ein 9, welches G. Szikla am 2. Sept. 1893 im Komitat Fejér erlegte, und ein c?, welches am 5. Sept. 1900 bei Puszta Göröcz (Komitat Nógrád) erlegt v^^urde. In Ungarn wurden bisher blos junge oder weniger alté Exemplare beobachtet. Subfam. Accipitrinae. Astur paliiinharius (Linnk). (Synonymik und Abbildun^ im ungar. Tcxt, p. 25cS, 259.) Bcwohnt Európa, Nord- und Nordwest-Asien. In Ungarn in waldigen Gegenden überall ein gemeincr Standvogel. Accipiter nísus (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 260.) Bew^ohnt Európa und die nördliche Halfte von Asien. In Ungarn ein überall vorkommender, sehr gemeiner Standvogel. Circus aeruginosus (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 261, 262.) BeM^ohnt ganz Európa bis zum 60** n. Br., im Winter in Afrika; ferner im Welttheil Asien: in Indien, China und Japán, im Winter auf den Philippinen. In den Röhrichten Ungarns überall gémein; langt Mitte Marz an und weilt bis Október. Brütet in dichten Röhrichten. Circus cyaneus (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 263.) Bewohnt ganz Európa mit Ausnahme des höchsten Nordens, die Mittelmeer- lander und Sibirien ; im Winter West-Afrika, Nord-Indien und China. In Ungarn an Seen und auf feuchten Wiesen überall anzutreffen, indessen weit seltener, als die vorige Art. Theils Stand-, theils Zugvogel. Fam. Strisidae. 569 Circus macrurus (Gmkl). (Synonymik und Abbildunw im ungar. Téxt, p. 164, 165.) Bewohnt Mittel-Europa, dio mediterráné Subregion und Central-Asien, wahrend des Winters Afrika, Indien, Borneo, Ceylon und einen Theil von Ciiina, In Ungarn ziemlich haufig, besonders zur Zeit der Herbstbewegung. Circus Pygargtts (Linné). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 266.) Bewohnt Mittcl- und Süd-Europa, sowie dcn nördlichen Theil von A.sien ; im Winter Afrika, Indien und das südliche China. In Ungain auf feuchtcn Wiesen anzutreffen, aber nirgends gémein. E.s ist ein Zugvogel, der im April anlangt und bis Október hier verweilt és3M VII. Ordo PELECANIFORMES. Diese Ordnung bildet eine in sich geschlossene Gruppé, welche mit andercn Ordnungen kaum in naherer Verwandtschaft steht. Das auffallendste Merkmal der Vcrtreter dieser Ordnung offenbart sich an der ausseren Struktur der Füssc, indem allé vier Zehen durch eine vollstándige Schwimmhaut mit einander verbunden sind, und zwar die hintere mit der inneren Zehe, diese mit der Mittelzehe und Letztere mit der ausseren Zehe. Die Form des Schnabels ist sehr verschiedcn, manchmal platt, dann cylindrisch oder kegelförmig, die Spitze gekrümmt oder gerade auslaufend. Ebenso verschieden ist die Lange desselben : bei manchcn Arten ist er kürzer, als der Schadel, bei anderen auch viermal so láng ; der Theil zwischen dem Kinn ist mit einer dehnbaren Haut versehen, welche sich zuweilen zu einem förmlichen grossen Sack gestaltct. Das Gaumenbein ist ungetheilt {desmognathus). Die Anzahl der Halswirbel bctragt 17 — 20. An der Hautoberflache des Halses befmdcn sich keine Fluren, dieselbe ist ringsum gleichmassig béliedért. Die Arten lében am Meer und an Süsswassern ; nahrcn sich von Fischen und sonstigen Wasserthieren ; nisten in Kolonien auf Felsen, Baumen oder auch auf dem Erdboden. Die Eier sind langlich, die Schale mit einer besondcren Kalkschicht überzogcn, weiss oder blassblaulich gefárbt. Die An- zahl der Eier betragt 1 — 2 {Pelecanidaé) , oáex A — 6 {Phalacrocoracidae). Diejungcn sind anfánglich nackt und blind, bald aber mit dichten Flaumcn bedcckt und lange auf die Obhut der Eltern angewiesen. Die Ordnung ist kosmopolitisch und wird in fünf Familien eingetheilt. In Ungarn sind zwei Familien vertreten. I. Fam. PELECANIDAE. Pelecanus crispus, Bruch. (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 268.) Bewohnt laut Ogilvie-Grant (Cat. B. Br. Mus. Vol. XXVI., p. 470, 1898) Süd-Europa- und Nord-Afrika, gegen Osten über Nord-Indien bis China und der südöstlichen Mongoléi. War in Ungarn ehemals cin haufiger Vogel, welchcr in vveit ausgcdehnten Sürnpfen an der Unteren Donau in Kolonien brütete ; nuniiichr al)er hat ihn die Fenn. Pelecanidae. 571 Kultur von hier ganzlich verdrangt und er zeigt sich nur mehr im Frülijahr in einzelnen Exemplaren, brütet aber nicht. Das Ungar. National-Museum besitzt zwei Exemplare, beidé sind alté Mannchen. Der genaue Fundort und dic Zeit der Erlegung des einen Exemplars ist unbekannt ; das andere wurde im Mai 1857 bei Szt-Margita (Komitat Szabolcs) erlegt. Pelecanus onocrotalus, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 268.) In der mediterránén Subregion bis Indien verbreitet. Hat in Ungarn dereinst cbenso, wic die vorige Art, in Kolonien genistet, kommt aber jetzt nur zur Zugzeit vor; am haufigsten wird cr im ungarisch-kroati- schen Littorale angetroffen. Pelecanus roseus, Gm, (Synonymik im ungar. Tc.\t, |). 269.) (jeographische Verbrcitung : Südo.st-Europa, Afrika, Indien, China und das indo-malayische Archipel. Kommt in Ungarn zur Zugzeit regelmassig vor, am haufigsten an der Untcren Donau und auf kroatisch-slavonischen Gebieten. Das Ungar. National-Museum besitzt zwei heimische Exemplare. Das eine, ein altes Mannchen, wurde im Juni 1858 bei Körös-Tarján (Komitat Bihar), das andere, ein junges Mannchen im Hcrbstkleide, im Jahre 1855 (genauerer Fundort unbekannt) erlegt. Auch das k. k. Hofmuseum in Wien besitzt ein südungarisches Exemplar, welches als «Pe/e- canus sha?-pei, Bocage» bezeichnet ist und welches von A. v. Pelzeln (Mittheil, des ornith. Ver. in Wien, Jahrg. X) als Pelecanus rufesceiis beschriebcn wurde. Ich hattc Gclegenheit, dieses Exemplar zu besichtigen und zu studieren ; fand jedoch keinen Grund, welcher bcrechtigen könnte, es für Pelecanus rufescens zu haltén ; fand vielmehr, dass es ein ganz typischer Pelecanus roscíis sei. Kreuzung zvvischen Pelecanus onocrotalus und Pelecanus roseus. Es giebt Exemplare, welche vermöge ihrer Grössenverháltnisse gerade zwischcn den beiden Arten Pelecanus onocrotalus und P. roseus stehen. Derlei Exemplare werden für eine Kreuzung beider Arten gehalten. Im Museum zu Zágráb sah ich mehrere solche Exemplare, welche wahrscheinlich sammtlich vom ungarisch- kroatischen Littorale hcrstammen. 572 Pelecaniformes. 11. Fam. PHALACROCORACIDAE. Phalacrocorax carbo (Linnk). (Synonymik and Abhildung im unitár. Tcxt. p. 270, 271. i Bewohnt ganz Európa, Asien, Afrika, Nord-Anierika und Australien. Lebt in Ungarn ini Röhricht grösserer Seen und Sümpfe; nistet in Kolonien. Langt im Marz an und verwcilt bis zum Október. Phalacrocorax desmaresti, Payr. (Synonymik und Abhildung im ungar. Text, p. 271, 272.) Im Mittelmeer und in seinen Küstenlandern, am Schwarzen und Kaspischen Meer heimisch. Konmit in Ungarn auf dem Ouarnero und im ungarisch-kroati.schen Littorale vor; brütet kolonienweise auf der Insel Veglia. Ungarische Exemplare des Un.^ar National-Museums : a, f? ad. Fiume, 10. Marz 1893. (Stefan von Chernél.) b, ^ ad. Povile, 14. Mai 1898. (Dr. Július v. Madarász.) Í-, ? Fiunie, 11. Aug. 1890. (Spiridion Brusina.) Phalacrocorax pygmaeus (Páll.). (Synonymik und Abbildung im ungar. Tcxt, p. 272, 273. » Bewohnt Mittel- und Süd-Europa und Central-Asien. Lebt in Ungarn in Ur-Röhrichten grösserer Seen und Sümpfe, wo er auch in Kolonien nistet. lm südlichen Theil des Landes ist er sehr gémein. VIII. Ordo ANSERIFORMES. Dcr Schnabel im Ganzén genoninien hreit, platt, an dcr Spitze mit eineni Nagel versében, odor bei einzelncn, wie z. B. bei den Mcrginac schmal, mehr seitlicli zusammcngedrückt und in einem spitzen Haken auslaufend, Die Kanté der Kiefcr gezalint oder kammartig. Dic Zungc láng, fleischig, massiv mit gezahnten oder lamellenartig getheilten Randern. Das Gaumenbein ungetheilt {desmognathus). Der Hals láng und ringsum gefiedert, ohne Fluren. Die Anzahl der Halswirbel betragt 16 — 25. Der hintere Rand des Brustbeines mit Einbuchtungen oder fenster- artigen Öffnungen versehen. Die Bürzeldrüse befiedert. Tibia und Tarsus ungefáhr gleich láng. Dcr hintere Theil des Tarsus stets genetzt, in der Regei aber auch der vordere TJieil. Der Jicxor perforans digitorum führt in die drei V^orderzehen. Die drei Vorderzehen sind durch eine breite Schwimmhaut verbunden ; die erste Zehe steht frei. Das Mannchen besitzt einen langen gewundenen Penis. Die zu dieser Ordnung gebörigen Vögel sind in ihrer Lebensweise an das Wasser gebunden. Ihre Nester sind kunstlos, ganz lose gebaut, beim Brüten aber wird dasselbe dicht mit Flaumen ausgelegt, welcbe das Weibchen mit seinem Scbnabel sicb vom Kropfe reisst. Anzahl der Eier 6 — 20 oder noch mehr. Die Farbung der Eier ist rein weiss, braunlich- oder grünlich-weiss. Die Jungen sind, dem Ei entscblüpft, mit Dunen dicht bekleidet und sind des Laufens und Schwims- mens sofőrt fahig. Diese Ordnung ist kosmopolitiscb ; die Anzahl der bekannten lebenden Arten betragt laut Sharpé (Hand-List. B. I., p. 207 — 229) 207, welche allé zusammen eine einzige Familie {Anatidaé) bilden, welcbe aber in mehrerc Subfamilien zerfüllt. I. Fam. ANATIDAE. Subfam. Merginae. Merganser castor (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 275.) Lebt im nördlichen Theil der palaarktischen Region; im Winter im südlichen Theil dcrselben. Kommt in Ungarn nur zur Wintcrzeit vor und balt sicb von November bis Marz auf eisíreien Gewassern auf; auf den grösseren Flüssen Ungarns sehr baufig. 574 Anseriformes. Merganser serrator (Linné). (Svnonymik im ungar. Text, p. 276.) Bcwohnt die nördliche Hemisphare ; hált sich im Sommer im hohen Nordcn, dcn Winter über in entsprechend südlichen Gegenden auf. Kommt in Ungarn wie die vorige Art nur im Winter vor, ist jedoch weniger haufig, als jené. Professor Dr. Vinc. Wartha hat am 12. Juh 1895 bei Budapest ein Weibchen erlegt und dies zu ungewöhnhcher Zeit zum Schuss gelangte Exem- plar dem Ungar. National-Museum gespendet. 3Iergus albellus, Linné. (Synonvmik und Abbildung im ungar. Text, p. 277.) Lebt im nördhchen Theil der palaarktischen Region; den Winter über in entsprechenden südHchen Landern. Ist in Ungarn, ebenso wie die beiden vorigen Arten, ein Wintergast. Subfani. Anatinae. Erismatura leitcoceplmla (Scop.). fSynonymik und Ahliildung im ungar. Text, p. 280.) In der mediterránén Subregion und ö.sthch bis Central-Asien lieimisch. Kommt in Ungarn zur Zugzeit fást überall vor, sucht aber zur Brutzeit nur gewisse Stellen auf, so z. B. die See-Gruppe der Mezőség und ist auf dem so- genannten Czikuder-See ein sehr gemeiner Vogel. Hat 1896 auch an dem Velenczeer-Sec (Komitat Fejér) gebrütet und wurdc dórt am 5. Juni von meinen enghschen Freundcn Frikdr. Waydelin und F. M. Wktiierf;ll entdeckt ; das Gelege bestand aus 6 Eiorn, welche die genannten Herren meiner Sammlung überhcssen. Oedemia fusca (Linné).* (Synonymik und Abbildung im ungar. Tc.\.t, p. 281, 282.) Lebt im Sommer im nördhchen Theile der palaarktischen Region, den Winter über im südlichen Theile derselben. Kommt in Ungarn im Herbst und im Frühjahr im Durchzuge vor und erscheint auf den grösseren Gewassern, gehört jedoch nicht eben zu den haufigen Arten. * Die in der ungarischen ornithologischen Litteratur als Oedemia nigra bezeichneten Arten beziehen sich zum grössten Theile auf Oe. fusca. Von den gutbestimmten Exemplarcn der Oedemia nigra hat es sich hingegen herausgestellt, dass dieselben nicht aus Ungarn, sondern aus dem Auslande stammen, so z. B. stellte es sich heraus, dass das in den Besitz des Ungar. National-Museums gelangte und angeblich am 22. April 1886 bei Fonyód erlcgte Exemplar (Frivaldszky, Aves Hung. p. 162 und Maparász Erliiutcrung p. 107), in Nord-Europa erlegt und aus einem Balg práparirt wurde; das im k. k. Hofmuseum zu Wien bcfindliche und angeblich im Komitat Mosony cilegte Weibchen aber, welches aus der FiNr.ER'schen Sammlung herstammt, wurde in Máhren erlegt. Auf Grund diescr Thatsachen und in Ermangelung sicherer Belegstücke ist die Art Oedemia nigra derzeit noch aus d("r ungarischen Fauna zu streichen. Fam. Anatidae. 575 Ungarische Exemplare des Ungar. National-Muscums ; a. (S Tisza-Füred, 8. Nov. 1881 (Franz Kovassy). ó. S Soroksár, 6. Dez. 1885. c. 9 Soroksár, 26. Okt. 1886. d. ? Palicser See, 23. Nov. 1898 (Michael Katona). Somateria inollissima (Linné). (Synunvmik und Al:)Iiildiin<í im un^far. Text, p. 283.) Bewohnt die nördlichsten Gegenden der westlichen palaarktischen Region und zieht im Winter zur Nordsee hinab ; verirrt sicli ausnahmsvveise auch in südlicliere Lánder. In Ungarn ist ein einziges mánnliches Exeniplar zum Schuss gelangt, welches von Anton Kocyan im Frühjahr 1880 auf dem Flusse Árva bei Árva- Váralja erlegt wurde und spater in den Besitz des Ungar. National-Museums gelangte. Clangitla clangula (Linné.) (Synonvmik und Abl)ildun. 284.) Haust im nördlichen Theile der palaarktischen Region, den Winter über in den entsprechenden südlichen Gegenden. Kommt in Ungarn nur im Winter vor, ist dann sehr háufig und bevolkert unsere Gewásser in grossen Schaaren vom November bis zum Márz. Harelda glaciális (Linné.) (Synonvmik und Abbildung im unj^ar. Tcxt, ]>. 285, 286.) Lebt in den nördlichen Polargegenden, den Winter über in den entsprechen- den südlicheren Lándern, in Európa bis zum Mittelmeer. Kommt in Ungarn im Winter vor, hált sich in den grösseren Gewássern auf und ist ziemlich selten. Ungarische Exemplare des Ungar. National-Museums: «, d" ad. Velenczeer See, 2. Nov. 1895 (Alois Kováts). b^ cf ad. Velenczeer See (Gábriel Szikla). c — d, cT juv. 9 juv. Kopácser See, 7. Dez. 1890 (Gábriel Szikla). e, c? ad. Csallóköz-Somorja. 25. April 1899 (Kari Kunszt). /, ? ad. Velenczeer See (Agárd), 23. Nov. 1897 (Michael Katona.) g, d" Donau (Soroksár), Február 1866. Netta rufina (Páll.). (Synonymik im un<^ar. Text, [i. 287.) Bewohnt die mediterráné Subregion bis Central-Asien. In Ungarn selten. Das Ungar. National-Museum besitzt blos zwei ungarische Exemplare (c? und ?), ohne Angabe des Fundortes. Gesammelt im Jahre 1821 von Paul Janv. 576 Anserifovmes. FuUgula fuUgula (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 288. J Geographische Verbrcitung laut Sharpé (Hand-List. B. i., p. 223) Nord-Europa und Nord-Asien; überwintert am Mittelmeer, in Abyssinien, Indien und Süd-China> auf den Philippinen, auf Mariana-, Palavan- und auf den grossen Sunda-Inseln. Ist in Ungarn znv Zugzeit im Frühjahr und im Herbste an Flüssen, Seen und grösseren Gewássern überall gémein. FuUgula marila (Linné). (Svnonymik im ungar. Text, p. 288.) Lebt laut Sharpé (Hand-List. B. 1 , p. 223) in Nord-Europa, Nord-Asien und Nord- Amerika; den Winter über am Mittelmeer, am Schvvarzen und Kaspischen Meer, in Nordwest-lndien, im südöstlichen Sibirien, in China. Japán und Central- Amerika. Kommt in Ungarn, wie die vorige Art, nur im Durchzuge vor, ist aber weit seltener, als jené. Ungarische Exemplare des Ungar. National-Museums : a — b, (í und ? ad. Jászberény, 14. April 1894 (Dr Július v. Madarász). c, ausgestellte Vogel (Madarász, Erláuterungen Nr. 880), welcher angeblich aus Szt-Ágota am Velenczeer See herstammt, ist nichts anderes, als ein wcibliches, typisch gefarbtes und auch in den Massen nicht abweichendes Exemplar von A. fabalis, dessen Schnabel und Füsse künstlich roth gefarbt wurden. Anser brachyrhy7ichus, Baill., kommt in Unsarn gar nicht vor. 580 Anseriformes. Anser neglectus, Sushkin. (Abbildung im ungar. Text, p. 304.) Geographische Verbreitung : Mittel- und Süd-Russland bis Central-Sibirien. Ist in Ungarn allcm Anscheine nach ein standigcr Wintergast, welcher indessen dcr Beachtung der Ornithologen bisher entging. Ich habé denselben in Ungarn am 1. Január 1900 entdeckt (Természetrajzi Füzetek, XXIII., p. 75, 1900) und seitdem wurden mehrere Exemplare konstatirt. Ungarische Exemplare des Ungar. National-Museums : a. S Pancsova, 1. Jan. 1900. b. 9 Dunaföldvár, 21. Nov. 1900. c. d Fülöpszállás, 24. Dez. 1900. Anser anser (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 304.1 Bewohnt ganz Európa. In Ungarn an allén grössercn Röhrichtcn gémein ; brütct auch daselbst ; zieht im Herbst fórt, übervvintert aber auch zum Theil und stellenweise. • Anser albifrons (Scop.). (Synonymik im ungar. Text, p. 30.5.) Lebt laut Sharpé (Hand-List. B. I., p. 211) in Island, Grönland, Nord-Ruropa und Sibirien ; den Winter über in Süd-Europa, Indien und China. Kommt in Ungarn auf dem Durchzuge im Frühjahr und im Herbst vor und halt sich in Gesellschaft von AnsíT fabalis auf. Anser erythropus (Linnk.) (Synonymik im ungar. Text, p. 305.) Lebt laut Sharpé (Hand-List. B. I., p. 211) in Nord-Europa und Sibirien; den Winter über in West-Europa, auf dcr Indischen Halbinscl und in Japán. Kommt in Ungarn, wie die vorige Art, auf dem Durchzuge im Frühjahr und im Herbst vor und halt sich in Gesellschaft von Anser fabalis auf. Chen hyperboreus (Páll.). (Synonymik im ungar. Text, p. 306.) Lebt laut Sharpé (Hand-List. B. I., p. 210) in Nord-Asicn bis Japán, im westlichcn Nord-Amerika und in den Vercinigten Staaten. In Ungarn sehr selten. Keines unserer Museen besitzt ungarische Exemplare. Fa,m. Anatidae. 581 S. Petényi berichtet in seinen nachgelassenen Aufzeichnungen (Zeitschr. f. ges. Orn. I., p. 29. 1884) über diese Art Folgendes: «Im Marz 1810 hat Ludw. Lagrovics auf dem Bogárzó zu Apaj von dtci Stück sehr grossen, ganz weisseii IVildgdnseu ein Stück, welches allgemcin bewun- dert wurde, erlegt. Es wird gewiss eine hyperboreiis auf dem Durchzuge gcwescn sein. — Auch nach Ofen wurde im Marz 1841 cin Stück Schneegans zu cinem Wildprethíindler gebracht, vvie es auch Gasparrtz als Augenzeuge gesehcn zu habcn behauptet.» Südlich von Apaj, auf der Puszta Tetétlen, sah ich am 15. Nov. 1893 auf einer nach Puszta-Bojár zu meinem Freunde Béla v. Hauer veranstalteten Reise gleichfalls zwei Exemplare dieser Art. Als ich durch Puszta-Tetétlen fuhr, erbhckte ich in einer ungeheueren Schaar von Wintcrgansen zwei schneeweisse Ganse. Natürhch ordnete ich sofőrt an, dass der Wagen sich den Gansen auf Umwegen nahere, was jedoch nicht gelang, weil die Ganse schon in einer Distanz von circa 200 Schritten che Köpfe hőben und sich anschickten, aufzufliegen. Ich stieg daher ab, nahm einen der wcissen Gaste mit meiner Büchsflinte aufs Korn und drückte los ; alléin die Kugel flog knapp über dem Rücken des Vogels hin und bohrtc sich hinter ihm in den feuchten Erdboden, worauf die ganze Schaar aufflog und wcithin zog. Mein Freund Haukr, der sich für diese Vögel sehr interessirte, gab seinen Leuten alsbald den Auftrag, den Vögeln nachzuforschen. Die Schathirten berichteten denn hierauf, dass sich die weissen Ganse nocli drei Tagé in der Umgebung authielten ; alléin ich konnte ihrer nicht mehr ansichtig werdcn. Aus der P!ntfcrnung von 200 Schritten waren die rothen Füsse, der rothe Schnabel und die schwarzen Schwingen der beiden Vögel ganz gut vvahrzunchmen, mithin unterliegt es keinem Zweifcl, dass dieselben Anser liyperboreus waren. Subfam. Cygninae. Cygnus oJor (Gmel.). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 307, Lebt in Nord-Europa und Nord-Asien, den Winter über im südöstlichen Európa und an den Küsten des Mittellandischen Meeres. Pflegt in Ungarn — abgesehen von der domesticirten Form íGygims immu- iabilis), welche in allén grösseren Parkanlagen gehalten wird — im Winter in grösseren Gewassern vorzukommen. Das Ungar. National-Museum besitzt ein unga- risches (9) Exemplar der wilden Form, wclclics am 7. Nov. 1854 bei Csik-Tarcsa erlegt wurde. Cygnus cygnus (Ejnné). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 307.) Bewohnt Island, sowie die Polargegend Nord-Europas und Nord-Asiens; im Winter Central-Asien und das südöstliche Európa. 42* 582 Anseriformes. Pflegt in Ungarn zur Zugzeit sich in den grösseren Gewassern aufzuhalten. Das Ungar. National-Museum besitzt einige ungarische Excmplare; das Museum zu Zágráb 12 Stück aus dein ungarisch-kroatischen Littorale. Cygnus bewicki, Yarr. (Synonymik im ungar. Text, p. 308.) Lebt in den nördlichsten Theilen Europas und Asiens, den Winter übcr in West-Europa und Central-Asien. Das Vorkommen in Ungarn wird durch cin jungcs (cf) Exemplar dargethan, welches am 27. Október 1898 bei Alibunár erlegt wurde und durch Dr. Adolf Lendl in den Besitz de.s Ungar. National-Museums gelangte. IX. Ordo ARDEIFORMES. In Allgemeinen grössere Vögel mit langem Hals, langen Füssen und grossen Flügeln; das Gaumenbein ungetheilt {desmognathus)\ die Anzahl der Halswirbel betragt 16 — 19. Die sonstigen Merkmale werden bei den einzelnen Familien er- wahnt werden. Von ihrer Lebensweise ist hervorzuheben, dass sie Wasservögel sind und zumeist kolonienweise nisten. Die Jungen sind, sobald sie aus dem Ei schlüpfen, mit Dunen dicht bedeckt, doch unbeholfen und bis zum Flüggewerden auf die Obhut der Eltern angewiesen. Die einzelnen Arten lassen sich auf Grund ihrer áusseren und inneren Morpho- logie in fünf Unterordnungen gruppiren; zwei derselben beschránken sich aus- schhesslich auf Afrika, wogegen die übrigen drei, u, zw. Ardeae, Ciconiae und Plataleae nahezu kosmopoHtisch sind. Die letzteren sind sammthch auch in Ungarn vertreten. Vormals wurden auf Grund der áusseren Ahnhchkeit die Kranich- und Reiher- arten nebst den verwandten Formen unter dem Namen Watvögel einer und der- selben Ordnung beigezáhlt; nachdem jedoch die Kraniche zufolge ihrer vollstándig abweichenden inneren Morphologie eine isolirte Gruppé bilden, so hat man in jüngster Zeit für diese Vögel eine selbstándige Ordnung (Gruiformes) aufgestellt (s. p. 589). /. Subordo ARDEAE. I. Fam. ARDEIDAE. Ausser den oberwahnten allgemeinen Merkmalen sind die Reiherarten haupt- sachlich durch den seitlich stark zusammengedrückten Körper und die an einem gewissen Körpertheile befindlichen eigenthümlichen Dunen, die sogenannten Puder- Dunen, sowie durch die gezáhnte Innenseite der Kralle der mittleren Zehe charak- terisirt (s. Abbildung p. 316). Der Vorderrand des Nasenbeins ist eingebuchtet {Jiolorhinat). Die Puder-Dunen* sind bei den Angehörigen dieser Familie am oberen Theil * Ausser den Ardeiden besitzen auch noch andere Vögel diese eigenthümlichen Dunen, wie z. B. die Tinamo-Arten, Papageien, einzelne Raubvögel, der Podargus und die Artamiden. Es ist zu bemeiken, dass Letzteie in der ungeheueren Zahl der Singvögel (Ordo Passcri formes) die cin- zigen sind, welche Puderdunen besitzen. 584 Aideiformes. der Brust und an beiden Seiten des Bürzels in Büscheln angebracht. Diese Dunen sebeiden einen wachsartig gelblichen oder blaulichen, ausserordentlich feinen Staub aus, womit der Vogel theils mit Hilfe seines sageartigen oder an der Spitze ge- zahnten Schnabels, theils aber (an solchen Stellen, welche er mit dem Schnabel nicht erreichen kann, wie z. B. den Kopf) mit seiner gezahnten Kralle, sein Gefieder einpudert. Durch das Pudern erhált das Aussere des Gefieders eine gewisse staubige Oberflache, womit sicherlich der Zweck erfüUt wird, das Gefieder dieser an das Wasser angewiesenen Vögel möglichst vor Nasse zu schützen, denn durch die ausgedehnte Verwendung der Fettaussonderung der Bürzeldrüse würden die gros- sen und losen Federn nur unbequem werden. Die verhahnismássig geringe Ent- wickelung der Bürzeldrüse bei den Reiherarten hángt aller Wahrscheinlichkeit nach mit dem Vorhandensein der Puderdunen zusammen. Der Hals der Reiherarten ist vorn und seitlich dicht befiedert; der Basaltheil der Hinterseite des Halses ist mit einem breiten Flur versehen und meist dicht mit Flaumen besetzt. Die Angehörigen dieser Familie nisten zumeist in Kolonien. Ihre grossen Nester werden auf Baumen oder im dichten Röhricht aus Ásten oder Rohr auf- gebaut, Sie legén 4 — 7 Eier, welche einfarbig, glanzlos weiss, blaulich-grün oder olivenbraun gefarbt sind. Die geographische Verbreitung erstreckt sich auf die ganze Erdc. Die be- kannten recenten Arten — weit über hundert — hat Shakpe (Hand-Eist. B. 1., p. 193 — 204) in 35 Gattungen eingetheilt. Von diesen sind in Ungarn neun mit ebenso vielen Arten vertreten. Pyrrherodias purpurea (Einné). (Synonymik im ungar. Text, p. 311.) Von Central- und Süd-Europa gegen Osten bis zum südwestlichen Asien verbreitet; halt sich im Winter in Afrika und auf Madagaskar auf. In Ungarn ein sehr gemeiner Vogel, welcher in keinem grösseren Röhricht fehlt und kolonienweise brütet. Eangt in der zweiten Halfte des April an und zieht im September tort. Ardea cinerea, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 312.) Bewohnt Európa und Asien; im Winter Afrika, Indien, das malayische Archi- pel und selbst Australien. Kommt in Ungarn an allen geeigneten Lokalitáten vor und nistet in Kolonien in Röhrichten oder in der Náhe derselben, in Wáldern. Eangt im Marz an und ver- weilt bis zum Spátherbst, in milden Jahren überwintern auch einzelne Exemplare. Fa,m. Atdeidcie. 585 Herodias álba (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 313.) Geographische Verbreitung von Süd-Europa bis Central-Asien, iin Winter Afrika und Indien. In Ungarn ehemals ein sehr gemeiner Vogel, der in allén grösseren Röhrich- ten gebrütet hat. Da ihn nunmehr die Kultur vielfach ganzlich verdrángt hat, ist der Kis-Balaton der einzige Ort, wo er sich noch regelmassig aufhalt. Ausserdem zeigt er sich ab und zu auch in anderen Theilen des Landes, alléin nur zur Zug- zeit. Langt zeitlich im Frühjahr, zuweilen schon Anfangs Marz an. Über das Fort- ziehen fehlen genaue Aufzeichnungen. Garsetta garsetta (Linné). (Synonvmik im iinyar. Tcxt, p. 314.) Lebt in Süd-Europa und Central-Asien; überwintert in Afrika und Indien. In Ungarn zufolge der Kultur, ebenso wie der Edelreiher, sehr im Abnehmen; kommt indessen ausser in der Umgebung des Kis-Balaton auch an der Unteren Donau und an der Drave vor und ist an diesen Stellen noch ziemlich haufig. Langt im April an und vveilt bis September. Nistet in kleineren Kolonien. Ardeola ralloides (Scüp.). (Synonymik und Abhildun<4 im imtfar. Text, ft. 315, 316.) Bewohnt Süd-Europa und die Mittelmeerlander bis zum Kaspischen Meer; im Winter Afrika. Kommt in Ungarn in allén grösseren Röhrichten vor, am háufigsten entlang der Donau, Theiss und Drave an sumpíigen Stellen, wo er in Kolonien nistet. Langt in der ersten Halfte Mai an und zieht in der ersten Halfte September nach seinen Winterquartieren. Bubulcus lucidus (Rafin.). (Synonymik im ungar. Text, p. 317.) Lebt an den Küsten und Inseln des Mittelmeers; im Winter in Afrika. Gehört in Ungarn nicht zu den standigen Besuchern und kommt nur aus- nahmsweise in den südlichen Landestheilen vor. In den Gewássern zwischen der Unteren Donau, Drave und Savé wurde er schon zu wiederholten Malen beobachtet. Im Jahre 1886 hat Báron Kalbermatten bei Eszék angeblich 3 Exemplare erlegt (F"rivaldszky, Aves Hung. p. 131. 1891). In der Sammlung von Eugen v. Huszty befindet sich ein Exemplar, welches am 3. Juni 1885 bei Temes-Kubin erlegt wurde. Das Ungar. National-Museum besitzt bisher kein einziges einheimisches Exemplar. 586 Ardeiformes. Nycticorax nycticorax (Linné). (Synonymik und Abbilduny im ungar. Text, f). 318.) Bevvohnt das mittlere und südliche p:uropa, Central-Asien bis China, Japán und Nord- Amerika; im Winter die entsprechenden südlichen Gegenden, sowie Afrika, Indien, das malayische Archipel, Central-Amerika und den nördlichen Theil von Süd-Amerika. In Ungarn in grösseren Röhrichten und Sumpfgegenden, wo sich geeignete Stellen zum Nisten vorfinden, überall háufig. Nistet in grösseren Kolonien. Langt Anfangs Mai an und weilt bis September. Botaurus stellaris (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 319.) Bewohnt das mittlere und südliche Európa, Nord-AíVika, Central-Asien bis Japán; den Winter über in entsprechend südlicheren Lándern. In allen ausgebreiteteren Sümpfen Ungarns gémein. Langt Anfangs Márz an und zieht im Október von dannen. Ardetta niinuta (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 320.) Im mittleren und südlichen Európa und von den Mittelmeerlándern gegen Osten bis Central-Asien verbreitet; zieht für den Winter nach den entsprechend südlicheren Gegenden. In Ungarn in allen grösseren und kleineren Röhrichten gleich haufig; brütet auch daselbst. Langt Ende April an und weilt bis Október. //. Subordo. CICONIAE. L Fam. CICONIIDAE. Obgleich die Storcharten den Reiherarten sehr nahe stehen, so weichen sie dennoch sowohl im Ausseren, als auch in der inneren Struktur vielíach vom den- selben ab. So z. B. besitzen die Störche keine Puderdunen; die hintere Zehe falit nicht in die gleiche Flache mit den Vorderzehen, sondern etwas höher; die áussere und innere Zehe ist mit der Mittelzehe an der Basis durch eine Haut verbunden; der Hals ist ringsum — auch am Rückentheil ohne Flur — befiedert. Die Störche lieben sumpfige Stellen, Wiesen und Weiden. Ihre Nahrung besteht aus Amphibicn, Fischen, kleineren Saugethieren und Insekten. Sie nisten auf Báumen, Felsen oder Hausdachern. Sie erbauen ein grosses Nest, in welches sie 4 — 6 Eier legén. Die Schale der Eier ist aussen mehr oder weniger rauh, weiss. Die Jungen sind mit grauweissen Dunen bedeckt. / Fam. Ciconiidíie und Fam. Ibididae. 587 Diese Familie zerfállt in zwei Subfamilien {Ciconinae und Tantalinaé) und in mehrere Gattungen und umfasst 19 recente Arten. In Ungarn ist nur eine Gattung durch zwei Arten vertreten, welcbe zu der ersten Subfamilie Ciconinae gehören. Ciconia nigra (Linné). (Synonyniik im ungar. Text, p. 321.) Lebt in der gemássigten Zone Europas und Asiens; wáhrend des Winters in Afrika und Indien. In Ungarn am haufigsten in den Sumpfgegenden an der Unteren Donau, sowie zwischen der Drave und Sava, wo der Vogel auch brütet; kommt zur Zug- zeit auch in anderen Landestheilen vor. Die Zugzeit falit in die Monate Marz und September. Ciconia ciconia (Linné). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 322.) Lebt in Európa und in der westlichen Halfte von Asien, mit Ausnahme des hohen Nordens; verbringt den Winter in Afrika und im nördlichen Indien. In Ungarn überall vorkommend, am haufigsten auf der grossen Tiefebene. Langt Ende Marz an und zieht Ende August oder Anfangs September fórt. ///. Subordo. PLATALEAE. \. Fam. IBIDIDAE. Die Ibisarten zeigen in ihrem ausseren Habitus für den ersten Blick einige Áhnlichkeit mit dem Brachvogel, alsó mit den Schnepfenarten, alléin ihre innere Morphologie weicht vollstandig von derjenigen der Schnepfen ab. Diese Familie steht den Störchen am nachsten und eine Subfamilie der Letzteren {^Tantalinaé) bildet sogar ein förmliches Bindeglied zwischen den Störchen und Ibididen. Charaktere : Der Schnabel dünn, lang, seitlich eher zusammengedrückt und bogenförmig; das Nasenloch nahe zur Stirn gerückt, langlich, schmal, nach vorn in einer Furche ausgehend, welche bis zur Kieferspitze zieht. Der Hals ringsum befiedert, ohne Fluren. Die aussere und innere Zehe ist mit der Mittelzehe an der Basis durch eine Haut verbunden; die hintere Zehe falit mit der vorderen in in eine Fláche. Die Ibisarten lieben feuchte Wiesen und Röhrichte. Ihre Nahrung besteht aus Amphibien, Fischen, Wasserschnecken, Insekten etc. Sie nisten in Kolonien, bauen ein ziemlich grosses Nest und legen 4-6 Eier. Die Grundfarbe der Eier ist weiss mit braunen Sprenkeln; ausgenommen die auch bei uns heimische Art {Plegadis falcinclliis), derén Eier einfarbig grünblau sind. Die Jungen sind mit dunklen, feinen Dunen bedeckt. Diese Familie ist kosmopolitiscli und umfasst 19 Gattungen mit 27 recenten Arten (Sharpé, Hand-List. B. I., p. 184 — 188. 1899). Bei uns kommt blos eine Art vor. 588 Ardeiformes. Plegadis falcinellus (Linné). (Synonymik und Abbilduny im ungar. Text, p. 324.) Hewohnt die mediterráné Subregion, Central-Asien bis China und den öst- lichen Theil der Vereinigten Staaten von Nord-Amerika; wahrend des Winters Afrika, Indien, das malayische Arcliipel und Australien. Kommt in Ungarn in den weitausgebreiteten Röhrichten entlang der grösseren Gewasser vor, nistet in Kolonien und pflegt sich den Kolonien des Löfflers anzu- schliessen. Langt in der zweiten Halfte April an und weilt bis September. II. Fam. PLATALEIDAE. Das charakteristischeste und zugieich auffallendste Merkmal dieser Familie ist der gerade, lange, platté, vorn löíTelförmig verbreiterte Schnabel (s. Abbiidung p. 325). Die Nasenlöcher oben, nahe zur Stirn, parallel liegend, sind langlicli, vorn in einer schmalen Furche endigend, welche nahe zum Kieferrand bis zur Schnabel- spitze hinzieht. Die aussere und innere Zehe ist mit der Mittelzehe an der Basis durch eine Haut verbunden. Die hintere Zehe falit mit der vorderen in eine Fláche. Der Hals ringsum befiedert, ohne Fluren. Die Löffler lieben grössere Sümpfe und Röhrichte, und nisten in Kolonien. Die Grundfarbe der Eier ist weiss mit braunen und röthlichen Tupfen und Flecken. Die Jungen sind mit feinen weisslichen Dunen dicht bedeckt. Sie bevirohnen allé fünf Welttheile. Insgesammt sind blos 6 recente Arten bekannt, derén eine auch bei uns vorkommt. Platalea leucorodia, Linné. (Synonymik im unyar. Text, j). 326.) Geographische Verbreitung: Mittel- und Süd-Europa, Nord-Afrika, Central- Asien bis China. Halt sich in Ungarn in ausgedehnten Röhrichten von Ende April bis Sep- tember auf und nistet in Kolonien. X. Ordo GRUIFORMES. Bereits oben bei der Ordnung der reiherartigen Vögel wurde bemerkt, dass man die Kraniche früher, infolge ihrer áusseren Ahnlichkeit mit den Reiher- arten, mit vervvandten Familien derselben und mit anderen ahnlichen Vögeln in der Ordnung der sogenanten «WatYögel > vereinigte. Spater suchte man diesen Vögeln, unter Berücksichtigung ihrer inneren Merkmale, eine richtigere systema- tische Stellung zu sichern. Professor Huxley brachte sie in der von ihm auf- gestellten Gruppé Geranomorphae (Proc. Zool. Soc. 1867. p. 457) mit den Ralién in náhere Verbindung. Sharpé stellte sie, dem System von Sclater folgend (Cat. B. Br. Mus. XIII., p. 236. 1894), nebst den Trappén in die Ordnung der sogenann- ten Alectorides, in jüngster Zeit aber (Hand-List. B. 1., p. 176. 1899. indessen auch schon 1891 in Rev. Rec. Att. Cl. B., p. 74) trennte er sie auch von den Trappén und sonderte sie in die selbstándige Ordnung Gruifornies ab. Thatsáchlich bilden diese Vögel eine in sich geschlossene eigenthümHche Gruppé, obgleich es keinem Zweifel unterliegt, dass dieselben sich in gewisser Hinsicht den Trappén náhern. Sharpé (Hand-List. B. 1., p. 176) theilt die Ordnung der Kraniche in 7 Unterordnungen {Grucs, Arámi, Rhinochetes, Mesoeiiatides, Eurypygyae, Psophiae und Dicholophi). üns interessirt hier nur die erste Unterordnung, da bei uns nur diese veitreten ist. I. Fam. GRUIDAE. Charaktere : Der Schnabel gerade, kaum lánger, als der Schadel. Das Gaumen- bein getheilt {schiaog-nathus). Der Vorderrand des Nasenbeines gabelförmig {schizor- hinal). Anzahl der Halswirbel 19—20. Das Brustbein schmal, gebogen; der Kamm desselben breit, innen leér, der Oberrand vorn offen, dient zur Auf- nahme der Luftröhre. Beim gemeinen Kranich durchzieht die Luftröhre den ganzen Kamm des Brustbeines. Unsere Abbildung (p. 328) zeigt den Langsschnitt eines Brustbeines des gemeinen Kranichs, an welchem die Windungen der Luft- röhre gut wahrnehmbar sind. Aus dem Halse ausgehend, tritt die Luftröhre zwischen dem Gabelknochen bei der erwáhnten Öffnung in den Kamm des Brust- beines und láuft an der inneren Oberflache des ventralen Randes des Kammes {inargo ventr. cristae) bis zum Hinterrand desselben, krümmt sich hier zurück und zieht sich am hinteren Innenrand des Kammes nach oben (d. i. auf der Abbil- 590 Gruifonnes. dung von rechts nach links) bis zum vorderen Rand [margó anterior cristae) des Kammes, um von hier mit einer zweifachen Biegung wieder dem Eingang zu- zueilen, von wo sie abermals nach oben strebt und an der áusseren Oberfláche des Vorderrandes nach hinten sich in die Lunge verzweigt. Dieser vierfachen Krümmung der Luftröhre schreibt man die kraftige, weithin hörbare trompeten- artige Stimme des gemeinen Kranichs zu. Zu den Merkmalen dieser Familie gehört es ferner, dass die Basis der áusseren Zehe durch eine breitere, diejenige der inneren Zehe aber durch eine schmale Haut mit der Mittelzehe verbunden ist ; die hintere Zehe ist kurz und ist weit höher, als die vorderen angebracht. Die Bürzeldrüse ist mit einem Federkranz versehen. Die Anzahl der Schwanzfedern betrágt 12. Der Flügel ist láng, die Tertiár-Schwingen sind kürzer, als die Primár- Schwingen und hangén nach untén. Die Angehörigen dieser FamiHe mausern jáhr- hch zweimal. Die Kraniche lieben grosse, freie Flachen, Ebenen und weit ausgedehnte feuchte Stellen. Ihre Nahrung bestcht in Samen, Insekten, Amphibien und kleinen Sáugethieren. Sie bauen ihre Nester wenig kunstreich auf dem Erdboden und legén in der Regei zwei Eier. Die Grundfarbe der Eier ist grünlich-, graulich- oder gelblich-braun mit dunkelbraunen Flecken. Sobald die Jungen aus dem Ei kriechen, sind sie mit Dunen dicht bedeckt und sofőrt des Laufens fahig. Diese Familie zerfállt in 7 Gattungen und umfasst 19 recente Arten (Sharpé Hand-List. B. I., p. 176 — 179). In Ungarn sind blos zwei Arten bekannt, welche zwei Gattungen angehören. Grus grus (Linné). (Synonymik im iingar. Text, p. 329.) Lebt in Európa, den Winter über im nördlichen Theile von Afrika. Zieht im Herbst und im Frühjahr regelmassig durch Ungarn und lásst sich aucli stellenweise für kurze Zeit nieder. Die Zugzeit falit in die Monate Márz und Október. Brütete ehemals in den Ebenen an der Unteren Donau und in Mittel- Ungarn, heute aber nicht mehr oder zumindest nicht regelmassig. Anthropoides virgo (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 330.) Geographische Verbreitung : Süd-Europa und gegen Osten von Central- Asien bis nach China, und verbringt den Winter in Nordafrika und Indien. Das Vorkommen in Ungarn wird durch ein Exemplar des k. k. Hoimuseums zu Wien aus der Sammlung von Juuus Finger bezeugt, welches angeblich am 20. Juni 1858 bei Szeged, sowie durch ein zweites Exemplar, welches von Béla Havas auf dem Gute Felsö-Szent-Iván des Grafen Eugen Zichy am 6. Juni 1901 auf einer Pferdeweide erlegt wurde, wo der Vogel sich bereits seit 5 — 6 Tagén aufgehalten hat. Gráf Eugen Zichy spendete dieses seltene Exemplar dem Ungar. National-Museum. 9G) XI. Ordo CHARADRIIFORMES. In dieser bedeutenden Gruppé der Vögel stchcn die einzelnen Formen, trotz- dcm ihr aussercr Habitus auffallend von einander abweicht, vermöge ihrer gemein- samen anatomischcn und biologischcn Mcrkmalc dennoch in nahcrer Verwandt- schaft zu einander. Charakterc : Das Gaumenbein gcthcilt {schizognatus)\ die Anzahl der Hals- wirbel betragt 15 (bei den Trappén und bei dem Triel 16); der Hinterrand des Brustbeines hat je zwei Einschnitte; die Bürzeldrüse (fehlt der Trappé) mit Feder- kranz; der Hals ringsum befiedert ohnc Flur, blos die Trappenarten habén an der Halsbasis hinten eine ca. fingerbreite Fkír; die Anzahl der Primar-Schwingen be- tragt 11; die Jungen sind, sobald sie aus dem Ei schlüpfen, mit Dunen dicht bedeckt, des Eaufens sofőrt fiihig. Diese Ordnung zertallt in 7 Unterordnungen, derén 4 bei uns vertreten sind. /. Subordo. O TI DES. Charakterc: Der Schnabcl kurz, dick, der Bug etwas gebogen und an den Schnabel der Hühncrarten crinnernd. Die Nasenlöcher lánglich-oval. Der Vorder- thcil des Nasenbeines eingebuchtet [liolorhinal) (s. Abbildung p. 333); der eine (innere) Fortsatz desselben {x) ist mit á^m proccssus maxillaris ossis praemaxil/aris, der andere (aussere) Fortsatz (y) aber mit dem processus maxillaris ossis prae- maxillaris und mit dem processus maxillaris verwachsen oder denselben angefügt.* Die Anzahl der Halswirbel betragt 16. Die Bürzeldrüse fehlt. Der Tarsus und der kahle Theil des Schenkels vorn und hinten netzartig geschildert (s. Abbildung p. 335). Die Zehen kurz, oben geschildert, die Krallen breit, verflacht; die Hinter- zehe fehlt. Die Anzahl der Schwanzfedern betragt 16 — 20. * Garrod (Proc. Zool. Soc. 1873, p. 33. «On the Value in Classification of a Peculiarity in the Anterior Margin of the Nasal Bones ot certain Birds») und seinc Anhanger legten ein grosscs Gewicht auf die veranderliche Gestaltung des Nasenbein-Vorderrandes gewisser Vögel. Fíirbringer (Untersuch. Morph. & Syst. d. Vög. II., p. 1031, 1888) bemerkt hingegen, auf Mii.ne-Edwards hinwcisend, dass, obwohl diese Differenzen eine unzweifelhafte Bedeutung bcsitzen, sie nicht genügend verlásslich sind, um zur Scheidung grösscrer Gruppén dienen zu können. 592 Charadriiformes. Sie bauen kein Nest, sondern legén in den allermeisten Fallen ihre zwei bis drei Eier auf die blosse Erdc, in eine kleine Vertiefung, welche der Vogel selbst niedertritt. Die Grundfarbe der Eier ist dunkel, grünlich oder braunlich, mit dunkleren braunen Flecken. Die Jungen sind mit lichten, schwarzgesprenkelten Duncn bedeckt. Ihre geographische Verbreitung crstreckt sich auf die gemassigtcn und tropi- schen Gegenden der altén Welt. I. Fam. OTIDIDAE. Otis tarda, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 334.) Lebt in Süd-Europa, Nord-Afrika und Central-Asien bis Indien In Ungarn auf dem Aachen Alföld ein Standvogel, welcher sich im Winter zu grösseren oder kleineren Schaarcn vcreinigt. Tefrax tetrax (Linné). (Synonymik und Alibilduny im unuar. Tcxt, p. 335.) Lebt in Süd-Europa, Nord-Afrika und Central-Asien bis Indien. In Ungarn ziemlich seltcn, hauptsachlich zur Zugzeit und im Winter vnr- kommend. //. Subordo OEDICNEMl Dicse Unterordnung, welche eigentlich blos aus einer Familie [Ocdicncmidac) besteht, bildet ein Verbindungsglied zwischen den Trappén und Regenpfeiferarten. Die Struktur dcs Schnabels und Schadels gemahnt an die Trappenarten; der Vorderrand des Nasenbeines ist eingebuchtct [JwIorhina/)\ die Anzahl der Hals- vvirbel betragt 16; der Tarsus vorn und hinten netzartig geschildert; die Zehen kurz, eben geschildert, die Krallen flach; die Hinterzehe fehlt. In anderer Hinsicht wcisen sie die Merkmale der Regenpfeifer auf. Sie bauen kein Nest, sondern legén die Eier — in der Regei zwei — auf die blosse Erde, öffers zwischen Kieselsteine. Die Fárbung der Eier kommt der Fárbung des natürlichen Bodens sehr nahe, sie sind auf lichtem Grundé mit dunklen Sprenkeln, Flecken und Kritzeln gezeichnet. Aus dem Ei geschlüpft, vermögen die Jungen sofőrt zu laufen, sind mit licht erdfarbigcn Dunen bedeckt, mit zwei schmalen schwarzen, parallel laufenden Rückenstreifcn. Sie sind in allcn fünf Welttheilen verbreitet. Fam. Oedicnemidae u. Fa>m. Cursoriidae. 593 I. Fam. OEDICNEMIDAE. Oedicnemus oedicnemus (Linnr). (Synonymik im ungar. Tcxt, p. 337.) Bewohnt das mittlerc und südliche Európa, die mediterráné Subregion, die gemassigteren Theile von Central- Asien und die ihrer Lebensweise geeigneten Gegenden von Indien. In Ungarn auf dem Aachen Alföld haufig; langt ini Anfang April an und weilt bis Október, November, Aiimerkujig: Die asiatischcn Exemplare sind im AUgemeincn klciner, als die europaischen und ihre dritte Schwinge meistens mit eiuem wcisscn Bánd oder Fleck gezeichnet, was bei den' europáisclien seltencr vorkommt. Unter den im Ungar. National-Museum bcfindlichen 14 ungari- schen Exemplaren hat blos eines auf der diitten Schwinge ein weisscs Bánd; alléin dieser Vogel ist eines der gnessten unserer Exemplare, weicht somit hinsichtlich der Grösse von den asiatischen ab. Flügelliinge 26 cm. Dagegen besitzt das Museum ein sehr klcines Exemplar aus Cypern, dessen Flügel kaum 22 cm. misst, somit hinsichtlich der Grösse zu den asiatischen záhlt, doch trotzdem findct sich auf der dritton Schwinge kelne Spur eincr weissen Zeichnung. ///. Subonlo CURSORII. Chanxkterc : Der Schnabel mehr oder weniger kurz, schlank, bogcnförmig gckrümmt, spitz; die Na.senlöcher sind óval; der Vordcrrand des Nasenbeines gegabclt {schizo7-hinat)\'^ der vordere Theil des Tarsus geschildert; die Krallen mehr oder weniger flacli; der innere Krallenrand der Mittelzehe rissig oder gezahnt. Die Eier, in der Zahl von 2 — 3, vverden auf die blosse Erde gelegt; die Eier sind weiss, mit dunklcn (grauen, brauncn oder schwarzen) Sprcnkeln, Linien und Ivritzeln gezeichnet. Die Jungen sind mit wenig gezeichncten grauen Dunen dicht bedeckt Sie sind in der eanzen altcn Welt verbreitet. I. Fam. CURSORIIDAE. Cursorius gallicus (Gmel.). (Synonymik im ungar Text, p. ;!38.) Geographische Verbreitung: die Wüsteneien der mediterránén Subregion, die Kanarischen- und Kap Verde-Inseln, gegen Osten Arabien, Persien und der west- lichc Theil von Indien. Gilt in Ungarn als grösse Seltenheit und wurde blos einmal beobachtet und erlegt, und zwar am 25. Sept. 1882 zu Böös im Komitate Komárom. Dies Exem- plar gelangte seinerzeit in die Sammlung des Obergymnasiums zu Pozsony, spater aber in den Besitz des Ungar. National-Museums. * lm Gegensatze zu den Holorhinalcn ist die zweite Hauptgruppe der Eintheilung Garrod's (Proc. Zool. Soc. 1873, p. 36) dicjenigc, in welchcr der Vorderrand des Nasenbeines gegabclt ist und cinen spitzen Winkel bildet. 594 • Charadriiformes. II. Fam. GLAREOLIDAE. Glareola pratincola (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 339.) Geographischc Vcrbreitung : Ccntral-Europa, dic mediterráné Subregion und gegen Osten bis Central-Asien. ín Ungarn auf den sodahaltigen Terrainen der grosscn Tiefcbene überall an- zutrefifen ; ein haufiger Vogel, der gesellschaftlich vorkommt. Langt ini April an und zieht vielleicht schon Anfangs September in seine Wintcrquartiere. Glareola melanoptera, Nordm. (Synonymik im ungar. Text, p. 340.) • Lcbt in Südost-Europa, hauptsachlich in den Steppen an der Wolgamündung und an geeigneten Stellen im Kaukasus ; überwintert in Afrika. Kommt in Ungarn auf den langs der Theiss gelegenen Rbenen de.s nörd- lichen Theiles der gros.sen Tiefebene von Das Ungar. National-Muscum bcsitzt drei ungarische Excmplare, welclie S. Petényi in der Umgcbung von Tisza-Földvár im Mai und Juni der Jahre 1.). (Synonymik im ungar. Text, p. 389.) Bewohnt den gemassigten Theil der palaarktischen Region; im Winter ganz Afrika, Indien, Ceylon, das malayische Archipel und Australien. In Ungarn zur Zugzeit fást in allén grösseren Sümpfen anzutreffen. Nistet im südlichen Theile des Landes in stehenden Wassern nahe zur Donau und Thciss in kleineren oder grösseren Kolonien. Larus ridibundus, Linné.* (Synonymik im ungar. Text, p. 391.) Blos bezüglich der uureifen Exemplare habé ich Einiges zu bemerken. Bei denselben ist die schwarze Zeichnung der drei ersten primaren Schwingen an- scheinend auch individuellen Veránderungen unterworfen. Die Zeichnung der untersuchten Exemplare — nach sieben Typen abandernd — - ist auf Taf. YII und VIII (Fig. 2 — 8) abgebildet, wahrend auf Taf. VII, Fig. 1 die Schwingen von altén Exemplaren dargestellt sind. Am haufigsten ist jedenfalls die Zeichnung mit über- wiegendem Weiss, ohne schvvarzen Streif am Schaft (Taf VII, Fig. 2). Diesem Typus folgen von den untén verzeichneten 33 unreifen 13 ; den Typen Fig. 3, 4 und 5 aber, d, i. wo im inneren weissen Féld langs des Schaftes sich ein mchr oder weniger entwickelter schwarzer Streifen zeigt, insgesammt blos 11 Exem- plare. Bei sechs Exemplaren geht der innere schwarze Streif, besonders der II. Schwinge, in den schwarzen Saum der Féder über (Taf VIII, Fig. 6). Bei zwei Exemplaren breitet sich das Schwarz der inneren Fahne derart aus, dass vom Weiss blos am subapicalen Theile der I. und II. Schwinge ein kleiner lang- licher p'leck übrig bleibt (Taf VIII, Fig. 7). Schliesslich ist bei cinem Exemplar die I. Schwinge beinahe, die II. aber ganz schwarz, wahrend die III. sich von der normalen Farbung kaum unterscheidet (Taf VIII, Fig. 8). Gcographische Verbreitung der Lachmöve: die palaarktische Region; im Winter Süd-Europa, das Mittelmeer, das Rothe Meer, sowie der Indische Ocean und dcren Küstenlánder. * Ich untersuchtc! die Exemplare de.s Museums in Zágráb, welche Spiridion Brusina (Soc. Hist. Mat. Croat. V., p. 94, 1890) als Gelastes gelasícs bcstimmt hat. Sic gchören keineswegs zu jcner Art, .sondcrn sind .sammtlich Exemplare von Lofi/s ridihiiviliix im Winterkleidc. Die schwarzen Eedern am Kopfc des eines Exemplars (c?, Fiume 4. Február) sind bereits sichtbar. Fam. Laridae. 607 In Ungarn an Flüssen, Seen, sowie in Sümpfen und Röhrichten überall gémein, nistet kolonienweise auf den Seen, welche mit Rohr dicht bewachsen sind. lm Winter zieht der Vogel zum Theil nach dem Adriatischen Meer, zum Theil aber übervvintert er an grössseren Flüssen. Exemplare des Museums zu Zágráb A) AIlc íjii Hochzcitskleid . 1. — Ziniony, Juni 1900, FR Igei 31-5 2. — Zimony, 14. Mai 1900, 31 3. — Zimony, Juni 1900, 31 4. ? Fiume, 10 Marz 1888, 30 5. 29-5 » 12. 31 16. cí- Fiume, 1898, 28-8 17. $ Fiume, 7. Okt. 1887, 29 18. — Fiume, 29. Sept. 1888, 30-5 19. í Fiume, 12. Jan. 1888, 295 20. cí Fiume, 22. Jan. 1888, 29-5 21. (S Fiume, 7. Okt. 1887, 32 22. V Fiume, 22. Febr. 1880, 29 23. 2 Fiume, 28. Okt. 1887, 28-5 24. ? Fiume, 7. Okt. 1887, 29-5 25. í Fiume, 10. Dez. 1887, V 29 26. <^ Spalato, 30. Nov. 1874, 31-5 27. ? Veglia, 8. Marz 1899, 29 28. - — 23. Dez. 1877, 31 29. — Spalato, 3. Jan. 1874, 29-5 30. — Spalato, 15. Febr 1875, 32-5 31. d" Spalato, 3. Jan. 1874, 29 (nach Brusina Gelastes gelastes.) ( , . » » ) ( > . . » ) ( » » » » ) 608 Lai-iformes. 32. «?* 33. — 34. «>d"' 35. «$» 36. — 37. «cf'> 38. «?» 39. «cf » 40. «.5» 41. «?» 42. «?» 43. - 44. -- 45. " 46. — 47. «5» 48. «c^» 49. «?» 50. «d'* 51. ^ 31 8 » Millstadt (Karnten), 25. Dez. 1885, » 285 » Károlyváros, 14. Nov. 1875, » 28-6 » Fiume, 31. Aug. 1888, » 30 5 » Fiume, 10. Dez. 1887, 29 Poznanovec (Kom. Várasd), 5. Sept. 1901, » 28 » Zágráb, 11. Nov. 1889, » 29 Zágráb, 11. Nov. 1889, 30 Fiume, 6. Jan. 1897, >^ 30-6 » Fiume, 16. Nov. 1887, > 28-7 • Fiume, 29. Sept. 1888, 31-8 Spalato, 16. Febr. 1875, 30 Jasenovac (Kom. Pozsega), 5. Okt. 1901, 29 » Kaproncza (Kom. Várasd), 19. Juli 1896, >> 30 Slunj (Kom. Fiume-Modrus),26. Dez. 1891, » 29*5 » Fiume, 10. Okt. 1887, » 30-5 » Zágráb, 11. Nov. 1889, » 28-7 » Fiume, 22. Febr. 1880, » 285 » Fiume, 22. Febr. 1880, » 30-5 » Zágráb, 11. Nov. 1889, > 28-5 » Fiume, 13. Nov. 1887, » 29-5 » Zágráb, 11. Nov. 1889, - 29 Savé, 3. Febr. 1882, 28-5 >^ Zágráb, 29. Dez. 1890, » 30 VIII, Fig. 5.) VIII, » 7.) VII, . 4.) VIII, » 6.) VII, => 3.) VIII, » 8.) VIII, > 6.) VIl, " 2.) VII, ^ 2.) VIII, » 5.) VII, » 2.) VII, ^ 2.) VII, » 2.) VIII, >- 5.) VII, » 2) VII, » 2.) VII, » 3.) VII, » 3.) VII, » 4.) VII, » 3.) VII, . 2.) VII, » 4.) VIII, » 6.) VII, > 2.) VIII, » 6.) 57. — Slavonien, 4. Sept. 58. — Zágráb, 3. Aug. 59. - Zágráb, 7. Juli 60. - Fiume, 19. Aug. E) Junge: 1896, Flügel 31-5 1870, » 30-5 1889, » 29-7 1888, » 31-5 (Taf. VII, Fig. 2.) ( » VII, » 2.) ( » VII, » 2.) ( » Vll 4.) Exemplare des Ungar. National- Musevims : A) Alté im Hochzeitskleid. 1. ? Wittingau, 1843, FI ügel 29 %. (Koll. Feldegg.) 2. 2) (Sr. Dkehek) ll.?Larnaca, (Cypern), 2. Febr. 1901, » 29-5 » ( » VIII, » 6)(C.Glaszneu) 12. — Ágypten, » 30 » ( » VI 11, » 7) Q. Kovács) 13. d'Mundra, Kom. Fogaras, 29. Jan. 1891, 29-5 » ( . VIII, » 5) (E. Czynk) 14. 9 Zengg, 24. Febr. 1900, >^ 28-5 » ( VII, > 2) (Padewieth) 15. — Ungarn, 1821, 27-5 » ( . VII, 2) (P. Jany) 16. — Balaton, 1881, » 27-5 . ( . VII, > 2) 17. — Komitat Pest, 18. — Ungarn, 19. - Budapest, 20. Juni 20. — Európa, D) Junge. 1849, Flügel 29 5 %^. (Taf. VII, Fig. 2) (a. Aebly) 1821, » 28-5 => ( » VII, 2) (P. Jany) 1895, * 30 ^ { ^ VII, » 2)(Dr.\Vartha) 28 » ( » VII, 2) An den hier verzeichneten 80 Exemplaren sind die zwei extrémen Masse der Flügellange ; 27'5 und 325 cm., Letzteres um nahezu 2 cm. langer, als die von Saunders (Cat. B. Br. Mus. XXV., p. 211) angegebene grösste Lange (12 engl. Zoli) und fást des Lange des indischen Larus brunneocephahis entsprechend. Lartis melanocephalus, Natt. (Synonymik im ungar. Text, p. 395. Taf. IX, Fig. 1, 2.) Bewohnt die unmittelbaren Küstenstriclie des Mittelmeeres und das Schwarze Meer. In Ungarn ehemals ein haufiger Vogel, der auch regelmássig in den Sümpfen der Unteren Donau brütete; gegenwartig nur zur Zugzeit anzutreffen, und zwar im Littorale haufiger, als im Inneren des Landes. Im Ungar. National-Museum befinden sich zwei ungarische Exemplare, und zwar ein Mannchen im Hochzeitskleid, welches im Mai 1894 am Velenczeer See erlegt wurde, und ein Junges, welches K. Kunszt am 14. Aug. 1891 bei Cs.-Somorja erlegte. Das Museum zu Zágráb besitzt kein Altes im Hociizeitskleid, dagegen umsomehr Alté im Winterkleid, Junge und unreife Exemplare. 610 Larií'ormes. Exemplare des Museums zu Zágráb: A) Alte iiu W'uiterkleid. 1. S Fiume, 18. Sept. 1889 Flügcl 28 %,k 2. 6 Fiume, 26. Dez. 1887 29-5 » 3. ? Fiume, 19. Sept. 1889 > 29 » 4. cí Fiume, 21. Jan. 1890 » 31-5 >> 5. c? Fiume, 21. Marz 1888 >^ 30 5 » Bei letzteren zwei Exemplaren ist die schwarze Farbe des Kopfes in der Entwickelung. B) Unreife Exemplare : 6. - Fiume, 11. Nov. 1887 Flügel 315 %-. 7. - Fiume, 10. Okt. 1887 29-5 » 8. V Fiume, 4. Okt. 1887 28 » 9. í Fiume, 3. Okt. 1887 » 30 » C) Junge Exemplare : 10. -- Fiume, 31. Aug. 1888 Flügel 28-5 %. 11. -~ Fiume, 31. Aug. 1888 » 30 * 12. - Plume, 16. Aug. 1888 ^ 28 13. - Fiume, 10. Aug. 1888 => 29 » 14. -" Fiume, 31. Aug. 1888 28 15. - Fiume, 31. Aug. 1888 >^ 29 » 16. - Fiume, 19. Aug. 1888 ' 31 17. - Fiume, 31. Aug. 1888 » 275 » 18. - Fiume, 19. Aug. 1888 - 305 » 19. - Fiume, 31. Aug. 1888 » 30 * 20. - Fiume, 18. Sept. 1887 » 29 21. - Fiume, 18. Sept. 1887 29-5 » 22. -- Fiume, — — >. 29 » Larus mínutus^ Pí\).l. (Synonymik im ungar. Text, p. 397.) Bewolint das südöstliche Európa und den südwestlichen Theil von Central- Asien. In Ungarn zieht der Vogel regelmássig im Frühjahr (Mai) und Herbst (Sept.) durch und ist dann in gewissen Gegenden, z. B. am Velenczeer und Fertö-See in ziemlich grosser Anzalil anzutreffen. Im Ungar. National-Museum, sowie im INIuseum zu Zágráb befinden sich ganze Serien von Exemplaren, welche zur Zug- zeit erlegt worden sind. Fa,m. Laridae. 611 Larus canus, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 398.) Bewohnt Nord-Europa und Nord-Asien; wahrend des Winters Süd-Europa, das Mittelmeer, Nord-Afrika, den persischen Meerbusen, sowie die Küstengegenden von China und Japán. In Ungarn zur Zugzeit, im Frühjahr und Herbst, zuweilen auch im Winter anzutreffen. Larus cachinnans. Páll. (Synon^'mik im ungar. Text, p. 399.) Diese Art wiid in der ungarischen Litteratur fálschlich meist unter dem Namen Larus argeiitatus erwahnt. Dies wird dadurcii verursacht, dass beidé Arten ausserordentlich áhnlich und auf den ersten Blick kaum von einander zu unter- scheiden sind. Der Mantel von L. argentatus ist im Ganzén lichter, der von L. cachinnans aber etMras dunkler. Der Unterschied zwischen Beiden ist indessen nur bei genauer Vergleichung wahrzunehmen und die betreffende Farbennuance nur im Allgemeinen giltig und durchaus kein standiges Merkmal; denn es kom- men bei L. argentatus auch dunkler gefarbte, bei L. cachinnans aber auch lich- tere Exemplare vor. In der Sammlung des Ungar. National-Museums befinden sich zwei, im April und Juni erlegte Exemplare von L. cachinnans aus der Dobrudscha, derén graue Fárbung mit derjenigen von einem zu gleicher Zeit bei Tromsö erlegten typischen L. argentatus durchaus übereinstimmt; ein am 11. Jan. 1897 in Rumanien erlegtes Exemplar ist sogar noch lichter, als der am lichtesten gefarbte L. argentatus. Nach der Farbe des Gefieders lassen sich daher die beiden Arten in vielen Fállen überhaupt nicht unterscheiden. In solchen Fallen, aber auch sonst, ist es unerlásslich, auch die übrigen Merkmale der Arten in Betracht zu ziehen, und zwar folgende, welche allém Anscheine nach die konstantesten sind : 1. Im lebenden Zustande sind die Augenlider von L. argentatus lichtgelb. die Füsse fleischfarbig; bei L. cachinnans hingegen die Augenlider röthlich-orangefarbig, die Füsse gelb. 2. Bei L. argentatus ist die Mittelzehe nebst der Kralle langer, als der Tarsus (zuweilen gleich láng), bei L. cachinnans dagegen ist die Mittelzehe sammt Krallen immer kürzer, als der Tarsus. Bei L. argentatus neigt das Schwarz der primaren Schwingen mehr ins Graue, bei L. cachinnans aber ist es stets tiefschwarz. Ein grosser Unterschied herrscht auch in der geographischen Verbreitung dieser beiden Formen, da L. argentattis die nördlichsten Gegenden von Európa bewohnt und im Winter lángs der westlichen Gestade des Kontinents zum Atlan- tischen Ocean zieht und höchstens den westlichen Theil des Mittelmeeres berührt, aber nicht weiter nach dem Osten vordringt;* wogegen L. cachinnans entschieden ein Bewohner der mediterránén Subregion und über dem 50** n. Br. nicht anzu- trelifen ist ; sein Verbreitungsgebiet erstreckt sich namlich im Sommer auf das Mittelmeer und die Küstenlánder, auf das Schwarze und Kaspische Meer, im Winter * Ich glaube richtig zu folgern, wenn ich annehme, dass jené Daten, auf Grund derén man das Vorkommen von L. argentatus im östlichen Theil der mediterránén Subregion und im Rothen Meer beweisen mochte, auf Irrthum beruhen und sich auf L. cachinnans beziehen. 44 612 Lariformes. aüf die Küsten von Afrika, auf das Rothe Meer, den persischen Meerbusen und den indischen Ocean. Das Vorkoninien von Larus cachinnans in Ungarn ist zunieist auf das unga- risch-kroatische Littorale, den Quarnero beschrankt, wo derselbe auf den, nahe zum Ufer liegenden Felsenriffen nistet, kommt aber auch, besonders im Frühjahr und im Herbst, zuweilen auch im Winter, in den inneren Theilen dés Landes, am Balaton, am Velenczeer und Fertó'-See, auf der Hortobágy, etc. vor. Von diesen Orten, sowie aus anderen Theilen von Südost-Europa besitzt das Ungar. National-Museum 20, das Museum zu Zágráb 57 Exemplare, wogegen sich von Larus argentatiis von den genannten Stellen in keinem dieser Museen Exem- plare vorfinden. Auch dies beweist zur Genüge, dass die Zugrichtung nicht in unsere Linie falit. Larus fuscus, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 400.) Bewohnt den westlichen Theil der palaarktischen Region, im Winter die entsprechenden südlichen Gegenden und brütet in gewissen Theilen von Nord- Europa und der Mittelmeerlánder. Kommt in Ungarn hauptsachlich zur Zugzeit vor, erscheint aber zuweilen auch im Sommer, besonders im ungarisch-kroatischen Littorale, sicherlich solche Exemplare, welche in der mediterránén Subregion brüten. Larus affinis, Reinch, (Synonymik im ungar. Text, p. 401.) Bewohnt die östliche Hálfte der palaarktischen Region, und zwar von der Dvina bis zum Jenissei-Fluss; im Winter die entsprechenden südlichen Gegenden. Das Vorkommen in Ungarn wird durch zwei Exemplare dargethan; das eine derselben befindet sich im Ungar. National-Museum, das andere im Museum zu Zágráb; ersteres wurde am Fertó'-See, letzteres im Golf von Fiume erlegt. Rissa tridactyla (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 401, Taf. IX, Fig. 3, 4.) Bewohnt den nördlichen Polarkreis ; wahrend des Winters die entsprechen- den gemássigteren Himmelsstriche. In Ungarn nicht gar háuíig ; zur Zugzeit und zuweilen auch im Winter an- zutreffen. n. Fam. STERCORARIIDAE. Diese Familie, derén Merkmale unter den allgemeinen Merkmalen dieser Ordnung erwahnt werden, ist in der Ornis Ungarns blos durch drei Arten ver- treten. Obwohl wir in der ungarischen Litteratur ausser diesen auch noch einer vierten Art {Megalestris catarrhactes = M. skua) begegnen, ist diese Art, die auf Fam. Stercorariidae. 613 Grund eines einzigen Exemplares in die Ornis Ungarns aufgenommen wurde, vor- láufig aus der Reihe unserer Vögel wegzulassen. Genanntes Exemplar wurde an- geblich im Quarnero erlegt, in jüngster Zeit hat es sich jedoch herausgestellt, dass dasselbe eigentlich aus Dalmatien, und zvvar von der Insel Curzola herstammt, folglich hat es keine Berechtigung, die ungarische Fauna zu vertreten. Stercorarius pomaiorhinus (Temm.). (Synonymik and Abbildung im ungar Text. p. 403, 404.1 Bewohnt den nördUchen Polarkreis und zieht für den Winter nach gemássig- ten und tropischen Himmelsstrichen. In Ungarn zur Zugzeit, im Frülijahr und Herbst, anzutreffen; ziemlich selten. Stercorarius crep idatus (Gmel). (Synonymik im ungar. Text, p. 404.) Bewohnt den hohen Norden vom 60" aufwarts; wahrend des Winters gemás- sigte und tropische Himmelsstriche. In Ungarn zur Zugzeit anzutreffen, aber selten. Das Ungar. National-Museum besitzt kein ungarisches Exemplar, das Museum zu Zágráb ein altes Mánnchen, welches am 11. Okt. 1881 bei Jasenak (Komitat Fiume-Modrus) erlegt worden ist. Stercorarius parasiticus (Linné). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 405.) Bewohnt den nördlichen Polarkreis, im Winter gemassigte Himmelsstriche. In Ungarn zur Zugzeit im Herbst anzutreffen; im Frühjahr noch nicht beob- achtet. Im Ungar. National-Museum befinden sich drei, im Museum zu Zágráb zwei Exemplare und in der CsATó'schen Sammlung ein ungarisches Exemplar, welche insgesammt Ende August und in der ersten Hálfte September erlegt worden sind. W(Q^ m 44í XIII. Ordo ALCIFORMES. Die Alken sind ausgezeichnete Taucher, die mit ausserordentlicher Geschick- lichkeit unter dem Wasser schwimmen. Ihr Körper ist dementsprechend beschaffen. Auf dem Festlande sind sie sehr ungeschickt und bewegen sich mit ihrem plum- pen Körper, welchen sie zumeist hockend, senkrecht zu tragen pflegen, sehr un- behilfhch. Áusserhch gleichen sie daher den Möven keineswegs, obgleich ihre innere Morphologie sie mit denselben in die nachste Verwandt.-chaft verweist. Charaktere : Das Gaumenbein getheilt {schizognathiis)\ der Yorderrand des Nasenbeines gegabelt {schizorhinal)\ die Anzahl der Halswirbel betrágt 15; die Zehen sind mit einer Schwimmhaut verbunden; sie mausern jahrHch einmal; sie nisten auf Felsenvorsprüngen oder in Löchern, welche sie in die Erde graben und legén nie mehr als ein Ei; die Eier sind bei jenen Arten, welche in Erd- löchern nisten, stets weiss, bei denjenigen aber, welche ein offenes Nest verfertigen, gefárbt und mit dunklercn Zeichnungen versehen; das Junge ist, aus dem Ei ge- schlüpft, dicht mit Dunen bedeckt und lange auf die elterliche Pflege angewiesen, verlásst das Nest daher erst sehr spat. Die Glieder dieser Familie bewohnen den nördlichen Polarkreis, ziehen indessen im Herbst vor der strengen Winterkalte unter gemassigtere Himmels- striche. Diese Reise geht hauptsáchlich über das Meer, und sie stehen mit der Ornis Üngarns nur dadurch in einer Beziehung, dass einige der nordeuropaischen Arten auch das Mittelmeer aufsuchen, von wo sie dann in das Adriatische Meer, mithin auch ohne Hindernis an das ungarisch-kroatische Littorale gelangen. Auf diese Weise verschlugen sich die Exemplare jener zwei Arten, von welchen hier gehandelt wird, bis in den Quarnero. I. Fam. ALCIDAE. Álca torda, Linné. (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 408.) Bewohnt den nördlichen Theil des Atlantischen Üceans ; im Winter das Mittelmeer. Fa,xn. Alcidae. 615 In Ungarn im Ouarnero in den Wintermonaten anzutreíTen. lm Ungar. National-Muscum bctindet sich kein ungarisches Exemplar, im Museum zu Zágráb derén zwei, welche bei Fiume crlcgt worden sind. Fratercula arctica (Linnk). (Synonymik und Abbildung im ungar. Tcxt, p. 409.) Bewohnt dcn nördlichen Theil des Atlantischen Oceans und das nördliche Polarmeer von Grönland östlich bis Novaja-Zemlja ; wahrend des Winters dic Küstenlander von Nord-Amerika, dic westlichen Gestade von Süd-Europa und das Mittelmeer. Das Vorkommen in Ungarn wird durch ein einziges Exemplar erwiesen, welches sich im Museum zu Zágráb befindet und am 10. August 1888 im Meer- busen von Fiume erlegt worden ist. Dasselbe gehört zu der typischen kleineren Form ; Flügellange 15 cm. XIV. Ordo PROCELLARIIFORMES. Die Sturmvögcl lében ausschliesslich auf dem Meer und sind von sehr ver- schiedener Grösse. Die kleinsten sind kaum grösscr, als die Schwalbe, wogegen die grössten mit den ausgebrciteten, machtig grosscn Flügcln die grössten Vögel des Festlandes weit übertreffen.* Ausser dem langen Flügel ist ihr auffallendstes Merkmal der Schnabel (Abbildung p. 412, 413), welclier scheinbar aus einzelnen Hornplatten zusammengesetzt ist, die durch gut sichtbare Furchen bcgrenzt sind; die Nasenlöcher münden in aufliegende Röhren, und aus diesem Grundé bezeichnet man diese Vögel auch als Röhrennasen {Tiibinares). lm Übrigen hat der Schnabel, dessen Spitze in einen stark gekrümmten Haken ausgeht, grosse Áhnlichkeit mit den Kormoranen (Vgl. Abbildungen p. 271—273). Von den Merkmalen dieser Ordnung seien noch folgende erwahnt : Das Gaumenbein ist getheilt {schizognathus)\ der Vorderrand des Nasenbeines ist ausgebuchtet {holoi-hinal) ; die Vorderzehen sind durch eine voUstandige Schwimmhaut verbunden ; die Bürzeldrüse besitzt einen Federkranz; von den sekundaren Schwingen fehlt die fünfte {aquintociibital). Die Sturmvögel nisten zumeist auf den Inseln des Oceans, und zwar meistens in selbst gegrabenen Erdlöchern, zuweilen aber auch an offenen Stellen; legén stets nur ein Ei, dasselbe ist rein weiss, oder bei manchen Arten weiss, am stumpfen Ende mit rothen Sprcnkeln versehen. Das Junge ist, aus dem Ei geschlüpft, mit dichten Dunen bedeckt und verlasst das Nest erst dann, wenn es vollstandig entwickelt ist, bis dahin ist es auf die elterliche Pflege angewiesen. 0. Salvin (Cat. B. Br.-Mus. XXV., p. 342, 1896) hat diese Ordnung in vier Familien eingetheilt: Procellariidae, Puffinidac, Pelecanoididae und Diomedeidae. Die Anzahl der bekannten Arten betragt laut Sharpé (Hand-List. B. I., p. 120 — 129. 1899) 123. In Ungarn ist blos eine Famile vertreten. * Der im südlichen Ocean lebendc Albatios [Díomedea) misst mit ausgebrciteten Flügeln über vier Méter, nach Manchen sogar sechs Méter; im Verháltnis hierzu tritt unser gewaltiger Bartgeier sehr in den Hintergrund, donn die Flügell)rcite dcsselben crrcicht nicht einmal drei Méter. Fam. Puffínidae. 617 I. Fam. puffínidae. Puffinus kuhli (Boie). (Synonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 412.) Geoírraphische Verbrcitung: Mittellandisches Mecr und Atlantischcr Occan. Bei uns kommt cr am ungarisch-kroatischen Littorale vor. Das Ungar. National-Museum besitzt nur Exemplare von den dalmatinischcn Inseln, wahrend von den Exemplaren des Museums zu Zágráb tunf im Mecrbusen von Fiume erlegt v^urden, und zwar: a—b, d"? Fiume, 3. Juni 1888. í:, ? juv. Fiume. d, Fiume, 7. September 1887. e, Fiume, 27. Juni 1890. Puffinus yelkouanus (Acerri). (Synonymik und AbMldung im ungar. Tcxt, pag. 413.) Bewohnt da.s MittcUandischc und Adriatische Mcer. In Ungarn im ungarisch-kroatischen Littorale haufig. Das Ungar. National- Museum besitzt fünf Exemplare aus dem Mecrbusen von Fiume, im Museum zu Zágráb befinden sich siebzehn Exemplare. XV. Ordo. COLYMBIFORMES. Der Körper cylindrisch, ausschliesslich für das Lében auf dcm Wasser ein- gerichtet; der Schnabel láng, spitz; die Füsse fallen auf den hinteren Theil des Körpers und sind zum Gehen ganz ungceignet; der Tarsus ist seitlich zusammen- gedrückt; die Vorderzehen sind láng, durch eine vollstandigc Schwimmhaut mit einander verbunden; die Hinterzche ist kurz, falit mit den Vorderzehen in eine Flache, von ihrem Innenrande führt cin schmales Schwimmhautchen zur Basis der inneren Zehe. Der Körper dicht beficdert, ohne Fluren; die Flügcl schmal, spitz; der Schwanz kurz, abgerundet, mit 18 oder 20 Fcdern versehen. Von den anatomischen Mcrkmalen sind in erster Reihe zu erwáhnen: der eigenthümliche Kniefortsatz der Tibié, das nach hinten vergrösserte Becken, welches das Kreuzbein und die Schwanzknochen verdeckt, sowic der verlangerte mittlere Thcil des Brustbein-Hinterrandes {viargo postci'ior sterni)^ welcher weit mehr nach vorn ragt, als die Seitenfortsatze (s. Abbildung p. 414). Die Anzahl der Halswirbel betragt 14—15. Das Gaumenbein ist getheilt {schizognathus). Die geographische Verbreitung dieser Vögel beschrankt-sich im Sommer auf den nördlichen Polarkreis; im Winter dagegen verbreiten sie sich über die ganze gemassigte Zone. Meist haltén sie sich auf dem Meer auf, zur Brut- und Zugzeit aber suchen sie auch die Süsswasser auf Sie brüten am Ufer von Süsswassern und legén zwei grünlich-braune Eier; die Jungen sind mit Dunen bedeckt. I. Fam. COLYMBIDAE. Colyinbus septentrionalis, Linné. (Synonymik im ungar. Text, p. 415.) Bewohnt den nördlichen Polarkreis und zieht über den Winter nach den Landern der gemassigten Zone. In Ungarn gelegentlich des Durchzuges und im Winter vorkommend und dann auf grösseren Seen odcr auf dem Meer anzutreffen. Seltener als Colyinbus arcticus. Das Ungar. National-Museum besitzt nur ein ungarisches Exemplar, welches Farn. Colymhidae. 619 Gráf Béla Wass am 31. Október 1897 am Teich bei Mezfí-Záh erlegte. lm Museum von Zágráb befinden sich 17 Exemplare, welchc insgesammt Alté oder Junge im Winterkleid sind. Colymbus arcticus, Linnk. (Synonymik im ungar. Text, p. 416.) Lebt in Nord-Europa und Nord-Asien; wahrend des Winters in der ent- sprechenden gemássigten Zone. In Ungarn zur Zugzeit und Winters haufig und auf grösseren Gewassern übcrall anzutreffen. Das Ungar. National-Museum besitzt 12 einheimische Exemplare, derén 7 in vollstandig cntwickeltem Hochzeitskleid. Im Museum zu Zágráb befinden sich 70 Exemplare, wovon jedoch nur zwei das vollstandig cntwickclte Hochzeits- kleid tra^en. -^r XVI. Ordo PODICIPEDIDIFORMES. Charaktcre: Der Körper cylindrisch; der Schnabel gerade, spitz; die Füsse fallen auf den hinteren Theil des Körpers; der Tarsus seitlich zusammengedrückt, die Vorderzehen láng und statt der Schwimmhaut mit breiten Lappén versehen; die Hinterzehe kurz, steht mit den Vorderzehen meist in einer Flache und ist gleichfalls lappig; die Krallen sind flach, nagelartig. Der Körper dicht befiedert, ohne Fluren; der Flügel schmal, spitz; der Schwanz verkrümmt, echte Schwanz- federn fehlen. Die Tibié trágt — glcichwie bei den Tauchern — vorn am oberen Ende einen Kniefortsatz; das Becken ist nach hinten verlangert, dagegen weicht am Brustbein die Struktur des Hinterrandes wesentlich von derjenigen der Seetaucher ab, Der mittlere Theil des Hinterrandes ist namlich winkelförmig eingeschnitten und falit innerhalb der Linie der seitlichen Trabeculae (s. Abbildung p. 418) Das Gaumenbein ist getheilt {schizog-natIms)\ die Anzahl der Halswirbel betrágt 17 — 21, Diese Vögel sind auf der ganzen Erde verbreitet. In der Regei haltén sie sich auf stehenden Gewássern auf; das Nest erbauen sie auf dem Wasser und legén 4 — 8 weissc oder schmutzig-gelbliche Eier; die Eier sind langlich und an beiden Enden gleich spitz. Die Jungen sind mit dichtcn Duncn bedeckt und, sowic sie das Ei verlassen, des Schwimmens fahig. I. Fam. PODICIPEDIDAE. Podicipes* eristatus (Linnp:). (Synonymik. im ungar. Text, p. 419.) Bewohnt Európa, Asien, Afrika, Australien und Neu-Zeeland, In Ungarn in allén mit Rohr bestandenen Wassern haufig. Langt Ende April an und zieht Mitte Október ab. * Der Name Podicipes, welcher aus den lateinischen Wörtern podex und pes gebildet ist, wurde bereits vor Linné von den altén Auktorén zur Bezeichnung der Lappentaucher verwendet, Linné gebrauchtc in der ersten Ausgabe seines Syst. Nat. die falsch zusammengezogene Form Podiceps und nach ihm nehmen Latham und sámmtliche spatere Autoren dieselbe auf. In der angenommenen zwölften Ausgabe des Werkes von Linné kommt der Name Podiceps nicht mehr vor, da Linné die Lappentaucher mit den Seetauchern in ein Genus [Colymbits) zusammengezogen hat. Auf die Unrichtigkeit des Namens Podiceps hat zuerst Dk-. Gloger (Journ. f. Ornith. II., 1854 p. 430) hingewiesen und den richtigen Ausdruck Podicipes in Klammern gégében. Daher glaube ich, dass als Auktor des Gcnus-Namens Podicipes mit vollcm Rechte Gloger anzusehcn ist. Fa,m. Podicipedidae. 621 Podicipes griseigena (Bodd.). (Synonymik im ungar. Text, p. 420.) Bcwohnt Európa, Nord-Afrika und den westlichen Thoil von Asien. In Ungarn in allén mit Rohr bestandenen grösseren Wassern anzutreffen, abcr weit seltener, als vorige Art; am haufigsten in den siebenbürgischen Landes- theilen, besonders auf den Scen dcr Mezőség. Dieser Zugvogel langt Anfangs April an und vveilt bis Október. Podicipes auritus (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 421.) Lebt im Sommer im südlichcn Po'larkreis ; im Winter in den entsprechenden milderen Gegenden. In Ungarn nur zur Zugzeit anzutreffen, und zwar sehr selten. Bisher wurden insgesammt blos einige Excmplare beobachtet. Die im Ungar. National-Museum befindlichen drei Exemplare im Hochzeitskleid wurden von K. Í\ijn.szt im Frühjahr 1884 bei Csallóköz-Somorja gesammejt. Podicipes nigricollis, Brehm. (Synonymik im ungar. Text p. 422.) Geographi.schc Vcrbreitung: Mittcl- und Süd-Europa, sowie der gemassigte Theil von Asien; im Winter Afrika und das .südliche Asien. In Ungarn auf allcn mit Röhricht bestandenen Wassern iiaufig. Dieser Zug- vogel langt Mitte April an und weilt bis Ende September. Podicipes fluviatilis (Tunst.). (Synonymik im ungar. Text, p. 422.) Bewohnt Mittel- und Süd-Europa, Mittel-Asien und Japán. In Ungarn auf allén mit Rohr bestandenen Wassern anzutreffen. Zugvogel, der von Ende Marz bis Ende Október hier verweilt. XVII. Ordo RALLIFORMES. Der Körper schlank, seitlich stark zusammengedrückt, mit langcn und haufig dichtcn Federn bedeckt; die Zehen meist sehr láng, zuweilen mit zum Schwimmen geeigneten Lappén verschen (s. Abbildung p. 426); die Hinterzehe ist liöher, als die Vorderzehe angebracht. Der Vorderrand des Nasenbeines cingcbuchtet {liolor- hinal)\ das Gaumenbein gethcilt {schizognathus)\ die Anzahl der Ilalswirbel betragt 14 — 15; die Bürzeldrüse mit einem Fedcrkranz versehen. Diese Ordnung, welclie über 200 recente Arten umfasst, ist über die ganzc Erde verbreitet. Die einzelnen Arten pflegen sich an verborgenen Stellen in Röli- richten oder zwischen dichten Wasserpflanzen aufzuhalten und brüten ebenda. Die Eier (7 — 14) sind auf lichtem Grundé dunkel gesprenkelt. Die Jungen sind mit dunklen, grauen oder schwarzen Dunen dicht bedeckt und sind, sowic sie das Ei verlassen, des Laufens oder des Schwimmens faliig. I. Fam. RALLIDAE. Fulica atra, Linné. ÍSynonymik und Abbildung im ungar. Text, p. 425, 426.) Bewohnt ganz Európa und Asien; im Winter das Mittelmeer, Nord-Afrika und den südlichen TheiI von Asien. In Ungarn überall anzutreffen, in den grösseren Seen sogar in ungeheuer grosser Menge. Langt Ende Márz und Anfangs April an und weilt bis Október. GalUnula cUloropus (Linné). (Synonymik im ungar. Text, p. 427.) Bewohnt Európa, Asien und Afrika. In Ungarn an allén Sümpfen und Röhrichten gémein. ZugvogeJ, der in der ersten Halfte April anlangt und bis Október verweilt. Fshin. RaUida.e. 623 Crex crex (Linné). (Sj'nonymik im un 401 — (keleti) 401. — (közönséges) 3ÍJ1. — (ló) 399. — (szürkéi 398. — (törpe) 397. sirályalakúak 379. sirály-félék 380. sirályok 390. sivatagtyúk 440. sólyom (fecskeszárnyú) 233. sólyom (hosszúszárnyú) 233. — (kis) 234. — (vándor) 232. sólymok 225. sólyom-félék 223. sordély 44. sövénybujkáló (alpesi) 90. — (közönséges) 91. szajkó 11. — (árva) 11. — (tengeri) 174. szalakóta 174. szalakota-félék 174. szalakóták 173. szalonka (erdei) 375. szalonka-félék 351. szalonkák 366. szaritsoka 174. szarka 10. szarkagábor 151. szarkagébics 151. szarkakergető 151. szárcsa 425. székicsér (feketeszárnyú) 340. — (közönséges) 339. székicsér-félék 339. székiszarka 353. szélkiáltó 354. szélleljátszó 227. szirti-fecske 178. szirti-fogoly 446. szirti-galamb 434. szőriszarka 151. szürkegébics (kis) 154. ~ (nagy) 151. talpastyúk 439. talpastyúk-félék 438. talpastyúkok 438. tarkaharkály (keleti) 193. - (kis) 194. — (nagy) 191. tengelicze 33. tengeri-szajkó 174. tengeriszarka 349. tengeriszarkák 349. tilinkómadár 227. törpekuvik (magyarhoni) 203. toronyfecske 178. túzok 334. túzok-félék 334. túzokok 332. tücsökmadár 84. tyúkalakúak 441. Ugartyúk 337. ugartyúk-félék 336. ugartyúkok 336. vadgalamb 434. vakvarjú 318. valódi harkálj'ok 186. valódi ragadozók 216. varjú (fekete) 6, 164. varjú (szürke) 6. — (vetési) 5. varjú-félék 2. vasvarjú 174. vércse 227. — (éjjeli) 181. — (kék) 225. — (kis) 225. ■ — (közönséges) 227. — (sárgakarmú) 229. — (szürke) 225. — (verebésző) 234. — (vörös) 227. — (vöröslábú) 225. veréb (házi) 32 — (mezei) 31. vészmadár (déli) 412. — (középtengeri) 413 vészmadár-félék 412. viharmadarak 411. vizicsibe (kis) 431. — (pettyes) 429. — (törpe) 429. vizi-egér 348. vizirigó 118. vizirigó-félck 116. vizityúk 427. viztaposó 377. viztaposo-félék 377. vöcsök (apró) 422. — (búbos) 419. — (feketenyakú) 422. — (füles) 421. — (vörösnyakú) 420. vöcsökalakúak 418. vöcsök-félék 419. vörösbegy 100. zöldike 34. zöldkánya 174. zsálya (zöld) 174. INDEX. abietina (Crucirostra) 19. — (Sylvia) 74. abietinus (Falco) 232. abietum (Nyctale) 205. — (Parus) 130. abrekianus (Turdus) 1Ü8. abyssinica (Galerita) 50. abyssinicus (Phylloscopusi 74. accedens (Carduelis) ííS. — (Cerchneis) 227. — (Parus) 141. — (Poecila) 141. Accentor 89, 90, 489. Accentoridae 489. Accentorinae 89, 90, 489. Accipiter 258, 260. Accipitres 199, 214, 216,544,550,552. Accipitrifonnes 199, 214, 544, 550. accipitrina (Strix) 212. Accipitrinae 223, 224, 258, 554, 5(;8. accipitrinus (Asio) 211, 549. acheta (Threnetria) 83. Acredula 123, 130, 506, 511. acredula (Phyllopneuste) 72. Acrocephakis 64, 77, 125, 478, 483, 487. acuta ( Anas) 293. — (Dufila) 293, 577. — (Phasianurus) 293. — (Querquedulai 293. — (Trachelonetta) 293. adspersa (Strix) 201. advena (Alcedo) 175. — (^Corvus) 5. — (Sitta) 145. aedium (Syrnium) 208. Aedon 92, 490. aiklon (Lusciolai 94. — (.Motacilla) 94. -- (Philomela) 94. — ^j infuscata (Lusciola) 94. aedon ia (.Sylvia) 67. Aegialitis 341, 346. Aegithalinae 123, 128, 506. Acgithalus 128, 510. aegithus (Circus) 263. aegocephala (Scolopax) 356. — (Limosa) 356, 357. — (Tütamis) 356, 357 aegolius (Strix 212. aegyptiacus (Neophron) 220. aegyptiiis íVultur) 219. aemodius (Poecile) l.''>6, 515. aequipar (Circus) 264. aeruginosus (Accipiter) 261. — (Buteo) 261. — (Circus) 261, 262, 568. — (Falco) 261. — typicus (Circus) 261. — var. unicolor (Circus) 261. aesalon (Falco) 234 — iHypotriorchis) 2;)4. — (Lithofalco) 234. aethiops (Fulica) 425. aetolius (Milvus) 247. affinis iGelochelidon) 382. — (Larus) 390, 391, 401, 612. — (^Rhyacophilus) 363. — (Sylvia) 81. — (Viralva) 382. — mariloides (Aythia) 289. africana (Anas) 290 — (Butalis) 164. — (Muscicapa) 164. — (Nyroca) 291. — (Scolopax) 371. — (Strix) 201. — (Upupa) 169. africanus (Limnosalius) 257. — íNumenius) 371. — (Phalacrocorax) 273. agilis (Anthus) 54. agraria (Gelochclidon' 382. agrárius (Brachyotusi 212. — (Otus) 212. agrestis (Alaudai 51 agricola (Corvus) 5. agrorum (Anthus ^ 56. — (Corvus) 5. — (Linaria) 27. .Alauda 45, 46, 51, 472. alaudarius ( Falco i 227. — iTinnunculus) 227. Alaudidae 2, 45, 471. álba (Ciconia) 322. — (Coturnix) 447. — (Egretta) 313. — iHcrodias) 313, 456, 585 álba (Motacilla) 57, 58, 476. — (Strix) 201. albatus (Anser) 306. albellus (Merganser) 277. ^ (Mergellus) 277. — (Mergus) 277, 574. albeola (Motacilla) 57. albescens (Ciconia) 322. — (Circus) 264. — (Falco) 258. albicans (Anas) 305. albicaudus (Falco) 245. albicilla (Aquila) 245. — (Falco) 245. — (Haliaetu.s) 245, 560 — (Saxicola') 113. — borealis (Falco) 245. albicillus (Haliaetus) 245. albiulla (Vultur) 245. albicollis ( Cinci us) 117, 118, 50;'.. 504. — (Glottis) 361. — (Gyps) 219. — (Gyps) (Vultur) 219. — (Hydrobata) 118. — (Muscicapa) 163. — iíEnanthe) 112. — (Saxicola' 112. — (Vultur) 219. albifrons (Aegialitis) ;)48. — (Charadrius) 348. — (Anas) 305. — (Anser) 302, 305, 580. — iBranta) 305. — (Muscicapa) 163. — iiiinutus (.Anser! 305. albigularis (Aegialitis) 348. — (Alauda) 51. — (Bonasa^i 444. — (Carduelis) 33. — iFringilla) 33. — (Pandion) 216. albistriata (Curruca) 449. albiventris (Fulica) 425. albiventris il'ica) 10. albulus (Mergus) 277. albus (.Muco) 201. — (Erodius) 313. — (Falco> 236, 250. 636 Index. albus (Larus) 401. — (Phalacrocorax ) 271. — (Vultur) 220. Álca 408. Alcédinidae 175. Alcedo 175. alchata (Pteroclurus i 440. Alcidae 407, 614. .Mciformes 407, 614. Alcinae 407, 408 aldrovandi (Alerganseri 275. — (Scops) 210. Alectorides 327, 589. alexandrina(Aeg"ialitis)346,o48,596. alexandrinus (Charadrius) 848. alimoch (Vultur) 220. alnorum (Calamoherpe) 81. — (Cynchramus) 40. — (Linaria) 27. — (Spinusj 34. — magnirostris (Linaria) 28. alpcstris (Alauda) 46. — (Butalis) 164. — (Eremophila) 47. — (Fringilla) 35. — (Merula) 104, 105, 106, 107, 496, 497, 498. — (Nucifraga) 9. — (Otocorys) 46, 47, 472. — (Otocoryx) 47. — (Parus) 141. — (Phileremos) 47. — (Poecila) 141. alpina (Hirundo) 178. — (Motacilla) 90. — (Scolopax) 370. — (Tichodroma) 147. — (Tringai 369, 370, 600. alpinus (Accentor) 90. — (Anthus) 57. — (Apternus) 197. — (Cypselus) 178. — (Dendrocopus) 188. — (Gypaetus) 222. — (Laiscopus) 90. — (Micropus) 178. — (Picoides) 197, 198, 542, 543. — (Pyrrhocorax) 11. — var. digitatus (Pyrrhocoraxi 12. altaicus (Gypaetus) 222. alticeps (Anthus) 55. — (Archibuteo) 243. — (Crex) 428. — (Hypolais) 75. — (Machetes) 'M\b. — (Merula) 105. alticeps (Muscicapa) 162. — (Pandion) 216. altifrons (Charadrius) 345. altirostris (Galerita) 49. aluco (Aluco) 208. ^ (Strix) 200, 207, 208, 547. — (Syrnium) 207, 208, 547. — (Ulula) 208. ambigua (Ficedula) 76. ambiguus (Podiceps) 421. ameliae (Columba) 434. americana (Aquila) 236. — i;Calidris) 366. americanus (Chaulelasinus) 297. — (Falco) 236. — (Graculus) 270. Ampelidae 2, 156, 525. .\mpelis 157. amphileuca (Saxicola) 112, 501. Anatidae 274, 573. Anatinae 274, 278. Anas 279, 298. anatum (Falco) 232. angium (Circactos) 244. anglica (Gelochelidon) 382, ()04. — (Laropis) 382. — íViralva) 382. anglicus (Thalasseus) 382. anglorum (Puffinus) 413. anglus (Charadrius) 345. angusticauda (Sylvia) 72. angustirostris (Anas) 291. — (Chaulelasmus) 291. — (Chauliodes) 291. — (Corythus) 21. — (Marmaronetta) 291, 577. — (Phalaropus) 377. — (Querquedula) 291. angvium (Circatitos) 244. annulata (Hiaticula) 346. Anorthura 119, 120. Anser 300, 302 anser (Anas) 304. — (Anser) 302, 304, 580. — ferus (Anas) 304. Anseriformes 274, 573. Anserinae 274, 300, 579. anthirostris (Galerita) 52. — (Locustella) 84. Anthropoides 329, 330. Anthus 45, 53, 471. antiquorum (Emberiza) 42. apiarius (Merops) 172. apiaster (Merops) 172, 531. apicarius (Charadrius) 345. — (Pluvialis' .345. apium (Pernis) 249, 561. apivorus (Buteo) 249. — (Falco) 249. — (Pernis) 249, 561. apus (Apus) 178. — (Cypselus) 177, 178, 179, 533. — (Hirundo) 178. — (Micropus) 178. — murarius (Cypselus) 178. — murinus (Apus) 179. — — (Micropus) 179. — niger (Cypselus) 178. — turriuni (Cypselus) 178. — (typicus) (Apus) 178. — vulgáris (Cypselus^ 178. aquatica (Calamodyta) 8(1. — (Calamoherpe) 86. — (Emberiza) 41. — (Sylvia) 86. aquaticus (Acrocephalus) 86. — (Anthus) 57. — (Aramus) 432. — iCalamodus) 85, 86, 487. — (Cinclus) 117, 118, 503, 504. — (Circus) 261. — ÍRallus) 432, 624. — P melanogaster (Cinclus) 118. Aquila 235, 557. aquila (Falco) 236. Aquilinae 223, 224, 235, 554, 556. aquilinus (Buteo) 257, 258. arabicus (.Acrocephalus) 78. aralensis (Budytes) 63. Arámi 327, 589. aranea (Gelochelidon) 382. — (Sterna) 382. arborea (Alauda) 52. — (Galerida) 52. ^ (Lullula) 52, 474. — (Monedula) 7. — (Phyllopneuste) 72. — (Ruticilla) 98. — (Jynx) 198. — cherneli (Alauda) 52. arboreus (Anthus) 54. — (Dendrofalco) 233. — (Falco) 233. — (Otus) 211. — (Passer) 31. — (Phalacrocorax) 270. — (Pipastes) 54. — (Turdus) 103. arborum (Columba) 434. arbustorum (Calamoherpe) 81 — (Cannabina) 29. archiboschas (Anas) 298. Index. 637 Archibuteo 235, 243. architinnuncula (Falco) 227. arctica (Álca) 409. — (Fratercula) 409, 455, 015. — (Lunda) 409. — (Stri.x) 212. — var. glaciális (Fratercula) 409. arcticus (Colymbusi 414, 415,41(5, 618, 619. — (Eudytes) 416. — (Mergus) 416. — (Mormon) 409. — (Podiceps) 421. Ardea 311, 312. Ardeae 309, 301, 583. Ardeidae 810, 583. Ardeiformes 309, 583. Ardeola 311, 315. Ardetta 311, 320. Arenaria 350. arenaria (Calidris) 366, 599. — (Corydalla) 56. — ( Tringa) 366 Arenariinae 348, 350. arenarius (Oedicncmus) 337. argentdtus (Larus) 399, 400, 611, 612. — michahellesi (Larus) 399. armaria (Tetrao) 439. arrianus (Vultur) 217. arquata (Cracticornis) 354. — (Nucifraga) 9. — (Pelidna) 371. — (Scolopax) 354. .'\rquatella 366, 368. arquatus (Numenius) 354, 597. • — lineatus (Numenius) 354. Artamus ;?10. arundinacea ( Emberiza) 40. — (Motacilla^ 81. arundinacea (Salicaria) 78. — (.Schoenicola) 40. arundinaceus(AcrocephaUis) 78,484. — (Botaurus) 319. — (Circus) 261. — (Falco) 215, 261. — (Mystacinus) 127. — (Turdus) 78. arvensis (Alauda) 45, 51, 52, 471, 474. — (Anser) 302. — (Corydalla) 56. — cantarella (Alauda) 51. asiaticus (Mergus) 275. -Asio 200, 203, 211. asio (Otus) 211. assimilis (Corvus) 6. — (Crucirostra) 21. — (Curruca) 69. — (Linaria) 27. — (Numenius) 354. — (Otus) 211. — (Parus) 141. — (Poecila) 141. — (Vitiflora) 112. Astur 258. astur (Accipiter) 259. ater (Circus) 266. — (Falco) 247. — (Hydroctinai 247. — (Milvus) 247. — (Parus) 136. — (Periparus) 136. — (Poecile) 136, 514, 515. — (Totanus) 358. — subsp. (Parus) 136. aterrima (Fulica) 425. Athene 202, 204. atheniensis (Bubo) 213. atra (Ardea) 3.21. - (Fulica) 425, 426, 622. — (Poecile) 136, 515. — (Ruticilla) 99. — (Scolopax) 358. — (Tringa) 358. atrata (Fulica) 425. — (.MotaciUa) 99. — (Ruticilla) 99. atricapilla (Euspiza) 43. — (Ficedula) 162, 527. — (Hedymela) 162. — (Motacillai 69. — (Muscicapa) 162. — (Sylvia) 65, 69, 450, 481. — atricapilla (Muscicapa) 162. — speculigera (.Muscicapa) 162. atricapillus (Budytes) 62. atricilla (Larus) 380. atrigularis (Coccothraustes'i 37. atrogrisea (Muscicapa) 162. atrogularis (Colymbus) 416. — (Turdus) 454. atropterus (Himantopus) 353. atterrimus (Cypselus) 178. aurata (Carduelis) 33. aurantiipennis (Carduelis) 33. auratus (Charadrius) 345. aurca (Pluvialis) 345. aureocapillus (Regulus) 122. aureus (Charadrius") 3.45. — (Gypaetus) 222. — (Oriolusj 13. auricapillus (Kegulus) 122. auricularis (Ortj^gometraj 430. — (Porzana) 429, 430, 623. auriculatus (Lanius) 155. aurita (Otus) 211. — (Saxicola) 112, 500. — (Vitiflora) 112. — amphileuca (Saxicola) 112. — aurita i Saxicola) 112. — var. libica (Saxicola) 112. auritus (Aegialitis) 346. — (Colymbus) 421. — (Dytes) 421. — (Podiceps) 421. — (Podicipes) 419, 421, 621. — (Turtur) 436. australis (Podiceps) 419. — (Squatarola) 344. — (Tringa) 369. austriaca (Glareola) 339. — (Strix) 207. austriacus (Falco) 247. — (Milvus) 247. autumnalis (Himantopus) r553. — (Plegadis) 324. avicula (Locustella) 84, avocetta (Recurvirostra) 352, .'lÜO. — (Scolopa.x) 352, — (Himantopus) 352, azureus (Turdus) 110. Aythia 278, 289. badius (Nycticorax) 318. baedekeri (Nyctale) 205. baicalensis (Poecile) 141. bailloni .Crex) 430. — (Gallinula) 429. — (Ortygometra) 430. — (Porzana) 430. — iPhalaridium) 430. — (Rallus) 429. balbul (Anas) 294. balbusardus (Aquila) 215. baldami (Coturni.x) 447. baldensteinii (Parus) 141. balstoni (Cypselus) 178. baltica (Alcaj 408. — (Gelochelidon i 382. — (Sylochelidon) 381. balticus (Colymbus) 416. barbarus (Vultur) 222. barbata (Emberiza) 42. barbatus (Calamophilus i 1 27. — (Falcol 222. — (Gypaetusi 221. 222, 553. 638 Index. barbatus (Hypenites) 127. — (Panurus) 127. — (Vultur) 221. barbatus barbatus (Gypaetus) 222. — grandis (Gypaetus) 222. — occidentalis (Gypaetus) 222. barletta (Falco) 233. bathicus (Haematopus) 349. beavani (Poecile) 136, 515. beema (Budytis) 59, 61, 449, 477. — (Motacilla) 61. belgica iLimosa) 357. — (Scolopax) 357. bella (Alcedo) 176. bellonii (Oedicnemus) 337. — (Tadorna) 299. bengalensis (Alcedo) 175. — (Ispidai 176. bengalensis var. sondaica i Alcedo) 176. benickii (Lestris) 404. bernicla (Anasj 301. — (Anser) 301. — (Branta) 301, 579. — (Brenta) 301. — (Brenthus) 301. betularum ( Linaria) 27. — i^Turdus) 102. betulina (Bonasa) 444. betulinus (Tetrao) 444. — (Tetrastes) 444. betulorum (Spinus) 34. bevvickii (^C}'gnus) 307, 308, 582. — (Olor) 308. biarmicus (Aegithalus) 127. — (Calamophilus) 127. — (Mystacinus) 127. — (Panurus) 124, 127, 128, 510. — (ParoidesJ 127. — (Parus) 127. bicornis (Podiceps) 421. — (Vanellus) 342. bifasciata ÍAquila 238. — (Crucirostra) 20. — (Loxia) 19, 20, 165, Kii;, 465. — (Upupa) 169. bifasciatus (^Troglody tes j 121. blasii (Sterna) 385. boarula^!( Motacilla) 58. bohemica (Bombycilla) 157. boji (Lestris) 404. bonapartii (Ruticillai 98. — (Turdus) 103. bonasa (Bonasa) 444. bonasia iTetrao) 444. — (Tetrastes) 444, (;30. bonellii (Caricicola) 88. — (Phylloscopus) 71, 481. bombjxilla (Parus) 157. borealis (Budytes) 59, 62, 449, 477, — (Cuculus) 184. — I Haliaetos) 245. — (Larusi 401. — (Linaria) 27. — (Monifrigilla) .'>6. — (Parus) 141. — (Phaeopharus) 140. — (Plectrophanes) 45. — Poecila) 141. — (Puffinus) 412. — (Rissa) 402. — (Strepsilas) 350. — alpestris ( Parus i 142. — baicalensis (Parus) 143. — borealis (Parus) 143. — cinereicapilla (Motacilla) 448. — colletti (Parus) 143. — europaeus (Lanius) 151. — macrurus (Parus) 143. — sibiricus (Lanius) 151. — var. alpestris (Poecile) 142. — var. macrura (Poecile) 142. boscas (Anas) 298, 578. boschas (Anas) 298. bottanensis (Picai 10. botaurulus (Ardea) 315. Botaurus 311, 319. boysii (Sterna) 383. brachycentnis (.Anthus) 56. brachydactyla (Aquila) 244. — (Certhia) 148. brachydactylus (Circaetus) 244. — (Cursorius) 338. — (Falco) 244. brachyotos (Otus) 212. brachyotus (Aegolius) 212. — (Asio) 212. — (Strix) 212. bracliyptera (Limosai 357. — (Stagnicola) 427. — (Telmatias) 373. brachypus (Gallinago) 374. — (Telmatias) 374. brachyrhynchos (Alcedo) 176. — (Anas) 285. — (Asturi 259. — (Bombycilla) 157. — (Caricicola) 87. — (Chioris) 34. — (Clangula) 285. — (Clypeata) 292. — (Crucirostra) 20. brachyrhynchos (Curruca) 67. — (Emberiza) 38. — (Harelda) 285. — (Herodias) 313. — (Lestris) 405. — (Motacilla) 57. — (Nucifraga) 8. — (Phalacrocora.x) 270. — (Pyrgita) ;'.2. ~ (Regulus) 122 — (Rhyiichaspis) 292. — (Tichodroma) 147. — (Upupa) 170. brachyrhynchus (Anser) 302,303,579. brachyotos (Otus) 212. brachyura (Strix) 212. Branta 300, 301. brehmii (Aquila) 236, 242. — (Calamoherpe) 81. brehmi (Pelorychus) 373. — (Phylloscopus) 74. — (Scolopax) 373. brehmii (Telmatias) 374. brenta (Bernicla) 301. — (Branta) 301. brenta glaucogaster (Anser) íiOl. brevicaudatus (Budytes) 61. brevipes i, Himantopus) 353. — (Nycticorax) 318. brevirostris (Acanthis) 30. — (Aegiothusj 30. — (Anserl 305. — (Linaria) 26, 30, 468. — \^Linota 30. — (Parus) 142. — (Picus) 191. — (Poecila) 141 — (Sylvia) 74. — crassirostris (Parus) 142. brittanica (Certhia) 148. brittannicus (Poecile) 136, 515. brooksi (Haliaétus) 245. bruchii (Anser) 305. brunneocephalus (Larus) 392, 609. brunnescens (Acanthis) 28. — (Linaria) 28. brunneus (Falco) 227. brunnichii (Rissa) 402. Bubo 203, 213. bubo (Asio) 213. — (Bubo) 213, 549. — (Otus) 213. — (Strix) 213. Bubonidae 199, 200, 202, 546. Bubulcus 311, 317. liubukus (.Ardea) 317. Index. 639 bubulcus (Ardeola) 317. — (Bubulcus) 317. — (Buphus) 317. Bucerotes 167, 528, 529. Budytes 53, 59. buffonii (Lestris) 405. buffoni (Stercorarius) 405. bugiensis (Akiuda) 51. burka (Gallinago) 874. buteo (Accipiter) 250. — (Buteo) 250, 251, 254, 561, 564, 566. — (Falco) 250, 253, 562, 563. — ferox (Buteo) 257. — typicus (Buteo) 250. Buteoninae 228. 224, 250, 554, 561. Caberet (Aegiothus) 28. Caccabis 445, 446. cachinnans (Laroides) 399. — (Larus) 390, 391, 399, 400, 611, 612. cacolotl (Corvus) 4. caerulescens (Parus) 138. caeruleus (Parus) 188. — (("yanistes) 138, 516. cacsia (Sitta) 145, 519. — homeyeri (Sitta) 145. caesius (Falco) 234. cairii (Erithacus) 99. — (Ruticillai 99, 100. Calaniodus 64, 85, 478, 48:!, 487. calandrottc (Alaudai 103. Calidris 366. calidris (.Aegialodes) 3)59. — Í.-Krenaria) 366. — (Charadrius) 366. — (Gambetta) 359. — (Pelidna) 370. — (.Scolopax) 359. — (Totanust 358, 359, 598. — (Tringa) 359, 369. calidus (Falco) 232. calirhynchus (Pelecanus) 269. Calobates 53, 58. campestris (Alauda) 51, 56. — (Anthus) 53, 56, 475. — (Budytes) 59, 448, 476. — (Fringilla) 31 — (Motacilla) 59. — (Otis) 335. — (Pyrgita) 31. — (Tetrax) 335. cana (Casarca) (.Anas) 291. — (Gavia) 398. canadensis (Aquila) 236. canadensis (Falco) 236. — (Pinicola) 21. — (Tringa 1 368. candicans (Hierolalco) 2;!0. — (Thalasseus) 384. candida (Ciconia) 322. — (Herodias) 313. — (Hirundo) 100. — (Nyctea) 209. — (Nyctia) 209. — (Strix) 209. candidus (Charadrius \'anellus) 342. — (Hirmantopus) 353. canescens (Buteo) 257. — (Cannabina) 29. — (Glottis) 361. — (Laroides) 398. — (Scolopax) 361. — (Sterna) 383. — i Thalasseus) 3)84. — (Totanus) 361. — exilipes (Aegiothus) 29. caniceps iColaptes) 189. — (Curruca) 6(5. — (Gecinus) 190. — (Picus) 189. — (Sylvia) 66. -- (Xema) 395. canigularis (Emberiza) 42. — (Linaria) 27. cannabina (Fringilla) 29. — (Linaria) 26, 29, 468. — (Linota) 29. — (Passer) 29. cannabinus (Ligurinus) 29. canneti (Cynchranius) 41. canogularis (.Álca) 409. — (Podiceps) 420. canorus (Cuculus) 184, 185, 537. — (Grus) 329. — borealis (Cuculus) 185. — telephonus (Cuculus) 185. cantabridgiensis (Scolopax) 358. cantarella (Alauda) 51, 52. cantiaca (Actochelidon) 383. — (Sterna) 383, 456, 604. — acuflavida (Sterna) 384. cantiacus (Thalasseus) 383. cantiana (Hiaticula) 348. cantianus (.\egialitis) 348. — (Aegialophilus) 348. cantianus (Charadrius) 3)48. — minor (Charadrius) 348. canus (Colaptes) 189. — (Gecinus) 188, 189, 190, 539. — (Glaucus) :19S. canus (Laroides) 398. — (Larus) 390, 391, 398, 611. — (Malacolophus) 190. — (Picus) 189. — jessoensis (Picus) 190. — perpalHdus (Picus^ 190. — var. major (Larus) 398. canutus (Calidris) 369. — (Tringa) 369, 600. — (Trynga) 369. capella (V'anellus) 342. capellana (Coronej 8, 460. capensis (Cathartes) 220. — (Coturnix) 447. — (Cuculus) 184. capistrata (Gavia) 391. — (Xema) 392. capistratum (Xemaj 391. capistratus i Chroicocephalus) 3)91, 392. — (Larus) 391. — (Xema) 391. Caprimulgi 167, 176, 180. 528, 534. Caprimulgidae 180, 5.34. Caprimulgus 180. caprimulgus (Hirundo) 181. carbo (Graculus) 270. — (Hydrocorax) 270. — (Pelecanus) 270. — (Phalacrocorax ) 270, 271, 572. — major (Phalacrocorax) 271. — medius (Phalacrocorax) 271. carbonarius (Parus) 136. Carduelis 18, 33. carduelis (Acanthis) 33. — (Carduelis) 83, 469. — (Fringilla) 83. — (Spinus) 88. cariceti (Calamoherpe) 86. — (Sylvia) 86. carniolica (Merula) 105. — (Scops) 210. — (Strix) 210. Carpodacus 18, 22. caryocatactes (Corvus) 8. — (Nucifraga) 8, 9, 461. — leptorhynchus (Nucifragai 9. — macrorhyncha (Nucifraga) 9. — pachyrhynchus (Nucifraga) 8. Casarca 279, 300. casarca (Anas) 800. — (.Anser) 300. — (Casarca) 3,0Ü, 579. — (Tadorna) 300. caspia l.Ardea) 811. — (Hydroprogne) .".Hü, 381. 604. 640 Index. caspia (Sterna) í^>80. — (Strix) 212. — (Sylochelidon) .'íSl. caspicus (Colymbus) 421. caspius (Aegithalus) 13'). — (Thalasseus) 381. cassini (Numenius) 354. castanea (Ardea) 315. — (Ibis) 324. castaneus (Aegithalus) 129, 13(», 511. — (Buphus) 31Ö. — (Gypaetus) 222. — (Milvus) 246, 247. — (Tantalus) 324. — (Vulur) 219. castor i'Merganser) 275, 57;>. — (Mergus) 275. catarrhactes (Megalestris) 403, fil2. caterinae (Saxicola) 501. Cathartidiformes 214, 550. caucasicus (Xanthornus) 43. caudacuta (Anas) 293. — (Chaetura) 177, 533. — (Dafila) 293. caudata (Acredula) 130, 131, 132. 133, 512, 513. — (Acredula) X i'osea (Acredula i 133, 513. — (Anas! 293. — (Dafila) 293. — (Mecistura) 132. — (Orites) 132. — iPica) 10. — rosea (Acredula) 133. — var. longicauda (Acredula) 13)!. — var. macrura (Acredula) 132. caudatus (Aegithalos) 132. — (Aegithalus) 131, 132. — (Paroides) 132. — iParus) 131. cavorum (Columba) 434. cecilii (Anthus) 55. cenchris (Cerchneis) 229. — (Poecilornis ) 229. — i^Tichornis) 229. — (Tinnunculus) 229. cerasorum (Coccothraustes) 37. Cerchneis 225, 227. Certhia 146, 148, 520. Certhiidae 2, 119, 144, 146, 504, 518, 519. cervicalis (Motacillai 57. cervina (Motacilla) 55. cervinus (Anthus) 53, 55, 475. Chaetusia 341, 343. Charadrii 340, 594. Charadriidae 340. 341, 594. Charadriiformes 332, 379, 591. 603. Charadrius 341, 345. chassefiente (Vultur) 219. Chaulelasmus 279, 297. Chelidon 158, 160. Chen 300, 306. chendoola (Alauda) 49. — (Certhilauda) 49. cherrug (Falco) 230. — (Hierofalco) 230, 555. chinensis (Pica) 10. — (Schoeniclus I 371. Chloris 19, 34. chloris (Chloris) 34, 469. — (Chloroppiza) 34. — (Coccothrau.stes) 34. — (Fringilla) 34. — (Ligurinus) 34. — (Loxia) 34. — (Serinis) 34. chlorio (Picus) 189. chlorocephala (Emberiza) 42. chlorocephalus iHortulanus) 42. chloropus (Crex) 427. — (Fulica) 427. — (Gallinula) 427, 622. — (Glottis) 361. — (Stagnicola) 427. — (Totanus) 361. Cholornis 124, 507. chrysaetos (Aquila) 237. chrysactos (Falco) 236. chrysaetus (Aquila i 22;!, 224, 235, 236, 556. chrysaetus-fulva (Aquila) 236. chrysocephalus (Regulus) 122. chrysogastra (Motacilla'i 61. Chrysomitris 19, 34. chrysophthalmus (Clangula) 284. cia (Buscarla) 42. — (Emberiza) 38, 42, 455, 471. — (Hilaespiza) 42. cicada (Locustella) 82. Ciconia 321. ciconia (Ardea) 322. — (Ciconia) 321, 322, 587. Ciconiae 309, 310, 583, 586, 587. Ciconiidae 321, 586. Ciconinae 321. Cinclidae 2, 116, 119, 502, 504. Cinclus 116, 117, 502. cinclus (Actitis) 364. — (Charadrius) 350 — (Cinclus) 117, 118, 119,140,503. — (Hydrobata) 118. cinclus fPelidna) 3)70. — (Sturnus) 118. — (Tringai 370. — minor (Tringa) 370. cineracea (Curruca) 66. — (Grus) 329. — (Scolopax) 361. — (Sylvia) 66. cineraceus (Anser) 305. — (Buteo) 266. — (Circus) 266. — (Falco) 266. — (Phalaropus) 377. — (Strigiceps) 266. cineraria (Sylvia) 66. cinerarius ( Circus i 266. — (Falco) 266. cinerascens (Circus) 266. — (Falco) 266. — (Glaucopteryx) 266. — (Strigiceps) 266. cinerea (Anas) 287, 297. — (Ardea) 312, 584. — (Curruca) 66. — (Grus) 329. — (Hirundo) 159. — (Motacilla) 57. — (Nectis) 412. — ((Enanthe) 111. — (Perdix) 445. — (Procellaria) 412. — (Squatarola) 344. — (Starna) 445. — (Sylvia) 66. — (Vitiflora) 111. — var. montana (Perdix) 445. cinereicapillus (Budytes) 448, 449, 477. cinereocapilla (Budytes) 448. — (Motacilla) 62, 444. cinereus (Aegypius) 218. — (Anser) 304. — (Buteo) 250. — (Canutus) 369. — (Chaulelasmus) 297. — (Circus) 263. — (Cuculusl 185. — (Corvus) 6. — (Falco) 263. — (Merganser) 277. — (Gyps) 218. — (Haliactos) 245. — (Larus) 398. — (Phalaropus) 377. — (Polypteryx) 218. — (Puffinus) 412. Index. 641 cinereus (Vultur) 217 — communis (Parus) 141. Circaütus 235, 244. circia (Anas) 294. — (Cyanopterus) 294. — (Pterocyanea) 294. — (Ouerquedula) 294. Circus 258, 261. circus (Accipiter) 261. cirlus (Citrinella) 39. — (Emberiza) 38, 39, 470. cirtensis (Buteo) 254, 564, 565. cissa (Dendrocopus) 191, 19;!, 541. ^ (Picus) 193. citreola (Motacilla) 59. citrina (Phyllopneuste) 72. citrinella (Citrinella) 38. — (Emberiza) 38, 39, 470. — (Fringilla) 25. clanga (Aqiiila) 238, 557. — (Falco) 238. Clangula 278, 284 clangula (Anas) 284. — (Bucephala) 284. — (Clangula) 284, 575. — (Glaucion) 284. — (Glaucionetta) 284. — (Platypus) 284. Clivicola 158, 159. clypeata (Anas) 292. — (Rhynchasmus) 292 — (Rhynchaspis) 292. — (Spatula) 292, 577. — Y- (Anas) 292 clypeata- niexicana lAnas) 292. coccinea (Pynhula) 24. Coccothraustes 19, 37. coccothraustes (Coccothraustes) 37, 470. — (Fringilla) 37. — (Loxia) 37. Coccothraustinae 18, 465. coelebs (.Sfruthus) 35. — (Fringilla) 35, 469. coelestis (Gallinago) 374. — (Scolopax) 373. coelipcta (Alauda) 51. coerulea (Bombycillai 157. coerulescens (.Sitta) 145. coeruleuculus (Erythacus) 96. coeruleus (Parus) 136, 138, 515. — typicus (Cyanistes) 138. cognatus (Lanius) 155. cogolca (Anas) 296. coliaris (Accentor) 90. 489. — (Bernicla) 301. coliaris (Coloeus) 165, 461. — (Ficedula) 162, 163, 527. — (Hedyniela) 163. — (l.ycus) 3, 7, 8. — (Morinella) 350. — (Muscicapa) 16.''. — (Strepsilas) 380. — (Sturnus) 90. — albifrons (Muscicapa) 163. — atrostriata (Muscicapa) 163. — microrhynclia (Muscicapa^ 163. colletti (Parus) 142. coUurio (Enneoctonus) 154. — (Lanius) 151, 154, 524. — *f. rufus (Lanius) 155. collybita (Sylvia) 74. Coloeus 164, 165. Coluniba 433. columbella i^Palumboena) 434. Columbidae 433, 625. Columbiformes 433, 625. Colymbidae 418, 618. Colymbiformes 414, 618. colymbis (Anas) 288. Colymbus 415. 419, 620. coinata (Ardea) 315. — (Ardeola; 315. comatus CBuphus) 315. communis (Anorthura) 121. — (Anthus) 55. — (Buteo) 250. — (Carduelis) 33. — (Coturnix) 446. — (Falco) 232. — (Grus) 329. — (Nisus) 260. — (Otus) 211. — (Pernis) 249. — (Poecile) 141. — (Sylvia) 66. — (Troglodytes) 121. — (Turtur) 436. — communis (Parus) 143. — dresseri (Parus) 143. — meridionalis (Parus) 143. — orientális (Coturnix) 447. — stagnatilis (Parus) 142, 143. — subpalustris (Parus) 143. conboschas (Anas) 298. congener (Merops) 172. Coraciae 167, 173, 528, 531. Coraciaeformes 167, 528. Coracias 174. Coraciidae 174, 531. corax (Corvus) 4, 460. cornioranus (Carbo) 270. cormoranus (Halieus) 270. cornicum (Falco) 232. cornix (Corone) 3, 6, 460, 461. — (Corvus) 6. — aegyptiaca (Corvus) 6. cornuta (Alauda) 46. — (Anas) 299. cornuta (Eremophila) 47. — (Otocoryx) 47. — (Tadornai 299. cornutus (Colymbus) 421. — (Podiceps) 421. — (Podicipes) 421. Corone 3, 6. corone (Corone) 3, 5, 6, 164. 460. — r (Corvus) 6, — cornix (Corone) 6. Corvidae 1, 2. Corvináé 3, 459. Corvus 3, 4. costae (Certhia) 148. Coturnix 445, 446. coturnix (Coturni.x) 446, 6110. — (Ortygion) 447. — (Perdix) 446. — (Tetrao) 446. — (Turnix) 447. — africana (Coturnix) 447. — coturnix (Coturnix) 447. — subsp. capensis (Coturnix) 447 coutellii (Anthus) 57. crassipes (.-^quila) 237. crassirostris (Alauda) 51. — (Calamoherpe) 81. — iCormoranus) 270. — (Piculus) 194. — (Sylvia) 68. — (Tetrao) 442. (crassirostris ?) seebohnii (Parus) 142. (crasirostris ? communis ?) hensoni (Parus) 142. crecca (Anas) 296. — (Dafila) 296. — (Nettion) 296, 5Y8. — (Querquedula) 296. — var. ^. (Anas) 294. — var. S. (Anas) 294. creccoides (Querquedula) 296. crepidatus iLarus) 404. — (Lestris) 404. — (Stercorarius) 403, 404, 613. crepitans (Oedicnemus) 337. — indicus (Oedicnemus) 337. Crex 424, 428. crex (Crex) 428, 623. 642 Index. rex (Gallinula) 428. — (Ortygometra) 428. — (Rallus) 428. crispus (Pelecanus) 268, 570. crissoleucus (Picoides) 197, 543. eristata (Alauda) 48, 49, 50, 473. — (Aythia) 288. — (Fuligula) 288. — (Fulix) 288. — iGalerida) 49. — (Galerita) 49, 50. — (Heterops) 49. — (Lophaethyial 419. — (Oedemia) 288. — (^Ptilocorys) 49, 473, 474. — caucasica (Galerita) 50. — eristata (Galerita) 49. — var. leantungensis (Alauda) 50. cristatella (Alauda) 52. eristatus (Carbo) 271. — (Colymbus) 419. — (Lophophanes) 134, 514. — (Merganser) 276. — (Parus) 134 — (Podiceps) 419. — (Podicipes) 419, 620. — (Regulus) 122. — (Vanellus) 342. — mitratus (Parus) 134. — rufescens (Parus) 134. crocea (Fringillai 43. erococephalus (Regulus) 122. Cueulidae 184, 537. Cuculiformes 184, 537. Cuculus 184. cucullatus (Colymbus) 420. cuprea (Ibis) 324. curonica (Hiaticula) 347. curonicus (Charadrius) 347. — (Aegialitis) 347. curruca (Motacilla) 69, — (Sylvia) 65, 69, 70, 480. Cursorii 338, 593. Cursoriidae 338, 593. Cursorius 338. cursorius (Falcinellus) 371. curvirostra (Loxia) 19, 21, 165, 465. — rubrifasciata (Loxia) 165. — var. balearica (Crucirostrai 19. curvirostris (Chloris) 34. — (Phyllopseuste) 72. cuvieri (Falcinellus) 371. cyana (Monticola) 110. cyanaedus (Pieus) 19(j. cyanea (Monticola) 110. cyaneus (Buteo) 26;>. cyaneus (Circus) 261. 263, 264, 568. — (^Cyanistes) 138. — (Falcol 263. — (Parus) 136, 138. — (Strigiceps) 263. Cyanecula 92, 95, 491. cyanecula (Cyanecula) 96. 491, 492. — (Erythaeus) 96. — (Sylvia) 96. cyaneculus (Erythaeus) 96. cyaneus (Petrocossyphus) 110. Cyanistes 135, 136, 138. cyanopus (Falco) 230. eyanorhynchus (Larus) 398. eyanotos iParus) 137. — (Turtur) 436 cyanus (Cyanistes) 138, 516. — (Cyanocincla) 1 1 0. — (.Monticola) 109, 110, 456, 499. — (Parus) 138, 139, 515. — (Petroeinchla) 110. — (Petrocincla) 110. — (Petrocossyphus) 110. — (Petrophila) 110. — (Turdusi 110. eygneus (Falco) 236. Cygninae 274, 307, 581. Cygnus 307. cygnus (Anas) 307. — (Anser) 307. — (Cygnus) 307, 581. — p. (Anas) 307. cypriotes (Poeeile) 136, 515. Cypseli 167, 176, 528, 532. Cypselidae 177, 533. Cypselus 177. dactylisonans (Coturnix) 447. dactylopterus (Turdus) 105. Dafila 279, 293. dalmaticus (Circus) 264. damiatica (Anas) 299. — (Tadorna) 299. danica (Somateria) 283. — (.Sternula) 386. danicus (Anthus) 55. danubialis (Caricicola) 87. — (.Sternula) :!86. dasypus (Nyctale) 205. — (Strix) 205. deformis (Coceothraustes) 37. delalandii (Hydroehelidon) 389. delamotta (Hydroeecropis) 389. — (Sterna) 389. delamotti (Sternula) 389. delicata ( Rmberizu) 42. Dendrocoptes 187, 169. Dendrocopus 187, 191. dentatus (Mystacinus) 127. desertorum (Anthus) 55. — (Buteo) 254, 256, 257, 564, 565, 566, 567. — (Circus) 264. — (Oedicnemus) 337. desmarestii (Carbo) 271. — (Graculus) 271. — (Halieus) 271. desmaresti (Phalacrocorax) 270, 271, 272, 456, 572. Dicholophi 327, 589. dichrosterna (Cyanecula) 96. Dicruridae 150. dimidiata (Saxieola) 113. Diomedea 411, 616. Diomedeidae 411, 616. discors (Ardea) 318. dispar (Pygargus) 263. diurnus (Aluco) 209. doliata (Strix) 206. — (Surnia) 207, 247. domestiea (Butalis) 164. — (Columba) 4:54. — (Fringillaj 32. — (Hirundo) 159, 160. — (Pyrgita) 32. domestiea fera (Columba) 434. domesticus (Passer) 31, 32, 469. — (.Slurnus) 15. — (Troglodytes) 120. — subsp. eaucasicus (Passer) 32. d'orbigni (Larus) 397. dresseri (Parus) 142. — i Phaeopharus) 140. — longirostris (Parus) 142. dubia (Aegialitis) 346, 347, 596. — (Columba) 434. — (Linaria) 27. dubius (Charadrius) 347. — (Falco) 258. — (Rallus) 427. dumeticola (Locustella) 84. dumetorum (Curruca) 69. — (Laniusi 154. duplicatus (Colymbus") 421. durazzi (Emberiza) 41. egretta (Ardea) 313. - (Herodias) 313. egrettoides (Ardea) 313. egyptius (Charadrius) 346. eleathorax (Emberiza) 39. elegáns (Cardueiis) 33. Index. 643 elegáns (Ciicus) 266. — (Columba) 4o4. — (Cyanistes) 138. — (Merops) 172. — (Nisus) 260. — (Parus) 138. clliotae (Curruca) 91. cllioti (Pterocles) 440. cloroides (Tiinga) 372. Enibcriza 38. Emberizinae 18, 38, 460. enucleator (Corythus) 21. — (Fringilla) 21. — (Eoxia) 21. — (Pinicola) 21, 466. — (Pyrrhula 22. — (Strobilophaga) 21. — kamtschatkensis (CoryÜius) 21. cpargyrus (Larus) 399. cphialtes (Scops) 210 cpops (Upupa) 169, 171, 529, -"330. — epops (Upupa) 170. — paliida (Upupa) 170, 529. equestris (Tringa) 365. crcniita (Corvus) 11. cricaeus (Tetiao) 443. ericeus (Tetraoj 443. Elismatura 278, 280. Erithacus 92, 100, 494. ciithacus (iMotacilla) 99. cniiinea (Nyctea) 209. — (Strix) 209. crythraeu.s (Carpodacus) 23. crythrea (Loxia) 23. eiythrina (Erythrospiza) 23. — (Linaria) 23. — (Loxia) 23. — (Pyrrhula) 23. erythrinus (Carpodacus) 22. 23, 466. — grebnitskii (Carpodacus) 23. erythrocephala (Anas) 290. — (Aythia) 290. — (Fuligula) 290. erythrocephalus (Colymbus) 422. erythroptera (Crucirostra) 165. Erythrosterna 161. Erythropus 225. erythropus (Anas) 305. — (Anser) 302, 305. - (Larus) 391. — (Marilochen) 305. crythrourus (Ealco) 225. Eudromias 341, 345. Eunetta 279, 295. europaea (Avocetta) 352. — iBonasia) 444. europaea (Clivicola) 159. — (Crucirostra) 19. — (Miliaria) 44. — (Nyctiardea) 318. — (Ostralega) 349. — (Pica) 10. — (Pyrrhula) 23, 24, 467. — (Rusticola) 375. — (Tichodroma) 147. europaeus (Aegithalos) 133. — (Bubo) 213. — (Caprimulgus) 180, 181, 182, 183, 534, 535, 536. — (Carduelis) 33. — (Cathartes) 220. — (Cinclus) 118. — (Coccothraustes) 37. — (Coturnix) 447 — iCursor) 338. — (Cursorius) 338. — (Himantopus) 353. — (Nyctichelidon í 181. - (Nycticorax) 318. — (Oedicnemus) 337. — Otus) 211. — (Scops) 210. — - (Sturnus) 15. — (Tachydromus) 338. — (Troglodytes) 120. — europaeus (Caprinuilgus) 181. — meridionahs (Caprimulgus) 181. 182, 535. — (typicus) (Caprimulgus) 181. curymelaena (Saxicola) 113. Eurypygyae 327, 589. eversmanni (Phyllopneuste) 72. excelsus (Palumbus) 435. excubitor (CoUyrio) 151 — (Lanius) 150, 151, 152. 153, 522, 523, 524. excubitor homeyeri (Lanius) 151. — major (Lanius) 151. — forma excubitor (Lanius) 151, 152, 523. — forma homeyeri (Lanius) 151, 152, 528. — forma leucopterus (Lanius) 151, 152, 423. — forma major (Lanius) 151, 152, 523. — var. major (Lanius) 151. exilipes lAegiothus) 29. — (Linaria^ 26, 29, 468. exihs (Upupa ) 170. exima (Luscinia) 94. eximius (Buteo) 257. eximius (^Lanius) 154. exustus (Pterocles) 440. — (Pteroclurus) 440, 628. fabalis (Anser) 302, ;)03, 579, 580. fabcri iClangula) 285. — (Harelda) 285. — (Platypus) 285. faeroeensis (Gallinago) 374. — (Somateria) 283. — (Sturnus) 15. faeroeensis (Telmatias) 374. fagorum (Coccothraustes) 37. falcaria (Anas) 295. — (Querquedulal 295. falcata (Anas) 295. — (Eunetta) 295, 455, 577. — (Querquedula) 295. falcatum (Nettion) 295. falcinella (Trynga) 371. lalcincUus (Kalcinellus) 324. — (Ibis) 324. — (Numenius) 324. — (Plegadis) 323, 324, 587, 588. — (I^legadornis) 324. — (Tantalides) 324. — (Tantalus) 324. Falco 225, 232. Falconidae 216, 217, 223, 552, 554. Falconinae 223, 225, 554. falconiorum (Falco) 234. familiáris (Certhia) 140, 148, 149, 250. — (Rubecula) 100. — (Tadorna) 299. — brachydactyla (Certhia^ 148. — candida (Certhia) 148. — typica (Certhia) 148. fasciata (Cerchneis) 227. — (Fringilla) 34. — (Motacilla) 57. — (Tringa) 343. íasciatus (Budytes) 61. — (Buteo) 250. — (Falco) 227, 250. — (Nisaétus) 238, 557. — (Pandion) 216. feldeggi (Budytes) 59, 63, 449, 478. — (Falco) 230, 555. — (Motacilla) 63. feldeggii paradoxa (Motacilla) 62. fenestrarum (Chclidon) 160. fera (Boschas) 298. ferina (Aethyia) 290. — (Aithya) 290. — (Anas) 290. 644' Index. ferina (Aythia) 289, 290, 576. — (Fuligula) 29U. — (Fulix) 290. — (Marila) 290. — (Nyroca) 290. ferina ,3. (Anas) 290. ferina var. 1. (Anas) 290. fcrinus iPlatypus) 290. ferox (^Buteo) 250, 257, 258, 568. — (Falco) 257. ferox var. obscura (Butco) 257. ferroensis (Corvus) 4. fcrruginea (Anas) 290. — (Ardea) 318. — (Fuligulai 290. — (Liinosa) 856. — (Nyroca) 291. — (Tringai ;j69. ferrugineus (Numeniusj 871. — (Totanus) 856. fusca (Tringa) 877. ferus (Anser) 804. — (Cygniis) 808. fervida (OEnanthe) 114. — (Motacilla) 114. — (Sylvia) 114. Ficedula 161, 162. ficedula (F"icedula) 162. — (Motacilla) 162. finmarchicus (Anser) 805. fischeri (Syrrhaptes) 439. fissipes (Hydrochelidon) 887, 888. — (Recurvirostra) 852. — (Sterna) 387, 388. — (Sternula) 886. fistulans (Gallinula) 427. — (Fulica) 427. — (Glottis) 361. — (Mareca) 297. — (Totanus) 361. fistularis (Mareca) 297. fitis (Motacilla) 72. Hammea (Eustrix) 201. — (Fringilla) 27, 86. — (Stridula) 201. — (Strix) 200, 201, 545. — adspersa (Strix) 201. — meridionalis (Strix) 201. - obscura (Strix) 201. — var. meridionalis (Strix) 201,545. — vulgáris (Strix) 201. tlammeus (Aluco) 201. naiiimula (Pinicola) 21. tlava (Alauda) 46. — (Motacilla) 61. — africana (Motacilla) 68. flava anglica (Motacilla) 59. — beema (Motacilla) 61. — borealis (Motacilla) 62. — campes'ris (Motacilla) 59. — cinereocapilla fasciata (Mota- cilla) 61. — dalmatica (Motacilla) 68, 448. — ílavicapilla (Motacilla) 59. — kaleniczenkii ( Motacilla i 62. — melanocephala (Motacilla) 63. — rayi (Motacilla) 59. — subsp. cinereicapilla (Motacilla 448. — typica (Motacilla) 61. — var. beema (Motacilla) 61. — var. flavifrons (Motacilla) 59 — vulgáris (Motacilla) 61. tlaveola (Motacilla) 61. flavescens (Anthus) 56. — (Budytes) 61. — (Motacilla) 61. — (Serinus) 25. tlavicapillus (Regulus) 122. flavifrons (Budytes) 59. flavigaster (Chloris) 84. llavipes (Larus) 400. flavirostris (Acanthis) .'iO. — (Fringilla) 80. — (Herodias) 313. — (Lepterodatis) 318. — (Linaria) 26, 30, 468. flavissima (Budytes) 59. flaviventris (Sylvia) 72. flavus (^Budytes) 59, 61, 449, 477. — leucostriatus (Budytes) 61. — taivanus (Budytes) 60. fluviatilis (Aegialitis) 347. — (Charadrius) 347, 596. — (Colymbus) 422. — (Cotyle) 159. — (Pandion) 215. — (Podiceps) 422. — (Podicipes) 419, 422, 621. — (Potamodusj 82, 486. — (Sterna) 388, 385, 605. — (Sylvia) 82. — (Tachybaptes) 422. — (Threnetria) 82. — (Triorches) 215. — alticeps (Lusclniopsis) 82. — macrorhynchos(Lusciniopsis) 82. — macroura (Lusciniopsis) 82. — strepitans (Lusciniopsis) 82. foliorum (Anthus) 54. — (Caprimulgus) 181. — (Dandalus) 100. foliorum (Kabecula) 100. — (Sitta) 145. foljambei (Gallinula) 481. forficatus (Edohus) 150. forsithi ( Pja-rhocorax) 12. Frátere ula 409. fratcrcula (.Mormon 409. Fraterculinae 407, 409. Fregulinae 3, 11. frenata (Anas) 288. — (Marila) 289. frigoris (Parus) 141. — (Poecila) 141. Fringilla 19, 85. fringillago (Parus) 187. fringillarius (Accipiter) 260. — (Daedalion) 260. — (lerax) 260. — (Nisus) 260. fringillarum (,Nisus) 260. Fringillidae 1, 17, 464. Fringillinae 18, 465. fringilloides (Plectrophanes) 80. frondium (Colaptes) 189. — (Gecinus) 189. — (Picus) 191. frontalis (Strix) 205. frugilegus (Coloeus) 5. — (Corvus) 5. — (Trypanocorax) 5. 460. fruticeti (Curruca) 66. — (Parus) 141. — (Saxicola) 115. — (Sylvia) 66. fruticola (Calamoherpe) 80. — (Sylvia) 80. Fulica 424, 425. fulicula (Porzana) 429. — (Rallus) 429. fuliginosa (Fulica) 425. fuUginosus (Buteo) 257. Fuligula 278, 287. fuligula (Anas) 288. — (Aythia) 288. — (Fuligula) 287, 288, 576. — (Nyroca) 288. fuligulus (Platypus) 288. fúlva (Aquila) 286. fulviventris (Aquila) 240. — (Budytes) 62. fulvolateralis (Acrocephalusj 78. fulvus (Falco) 236. — (Gyps) 217, 219, 552. — (Gyps) (Vultur) 219. — (Vultur) 219. — P. canadensis (Falco) 236. Index. 645 iLilvLis (Gyps) 21arus) 454. — (Pandion) 216. icterina (Sj'lvia) 75. ictinus (Milvus) 24(;. ignavus (Buho) 21;!. igneus (Falcinellu.s) ;!24. — (Numenius) 324. — (Tantalus) ;524. ignicapilla (.Sylvia) 122. ignicapillus (Regulus) 122, 5()(!. ignotus (Colymbus) 416. — (Parus) 137. iliaca (Hylocichla) 102. — (Sylvia) 102. iliacus (Turdus) 101. 102, 495. illas (Iliacus) 102. — (Ti-rdus) 102. illyricus (iíuphus) 315. — (Charadrius) 337. immutabilis (Cygnus) 307. imperialis (Aquila) 237. — (Falco) 237. incerta (Chloris) 34. — (Fringilla) 23. incertus (Falco) 259. indica (Hydrochelidon) .'!89. -- (Viralva) 389. indicus (Astur) 259. — (Oedicnemus) 337. — (Pandion) 216. — (Scolopax) 375. indigena (Athene) 204. infaustus ((larrulus) 454. infuscata (Luscinia) 94. . — (Lusciola) 94. infuscatus (Podiceps) 419. — (Turdus) 109. — jí. minor (Lanius) 109. innominatus (Acanthis) 27. innotata (Hydrochelidon) 38í). intercedens (.^thene) 204. — (Cerchneis) 227. — (Crucirostra) 19. — (Emberiza) 42. — (Nisus) 260. intermedia (Aquila) 236. — (Porzana) 430. — (Schoenicola) 41. intermedius (Acanthis) 27. — (Anser) 305. — (Anthus) 55. — (Rallus^ 429. - (Tetrao) 443. interpres (Arenaria) 1)50, 596. — (Charadrius) 350. — (Cinclus) 350. — (Morinella) 350. — (Strepsilas) 350. — (Tringa) 350. irbyi rosea (.Acredula) 133). isabellinus (Cursor) 338. — • (Cursorius) 338. islandica (Álca) 408. ^- (Aythia) 288. — (Calidris) 369. — (Fuligula) 289. — (Limosa) 357. — (.Somateria) 283. — (Tringa) 369. islandicus (Canutus) 3)69. — (Cygnus) 308. — (HaHactos) 245. — (Numenius) .")5(i. islandicus (Serinus) 25. ispida (Alcedo) 175, 532. — advena (Alcedo) 176. — bella (Alcedo) 176. — bengalensis (Alcedo) 175. — ispida (Alcedo) 176 — minor (Alcedo) 176. — pallasii (Alcedo) 176. — paliida (Alcedo) 176. — spatzi (Alcedo) 176. — var. bengalensis (AlceJo) 175. italica (Alauda) 51. — (Salicaria) 76. italicus (Enneoctonus) 154. — (Lanius) 154. lynginae 187, 198. lynx 198. iynx (Picus) 198. jadreca (Limosa) 357. jamajcensis (Erismatura) 280. japonica (.Alcedo) 176. — (Iun.x) 198. — (Pica) 10. ~ (Yunx) 198. japonicus (Anthus) 55. — (Parus) 142. jardinei (Enneoctonus) 155. javana (Anas) 295. — (Querquedula) 295. javanensis (Anas) 295. — (Querquedula) 295. javanica (Hydrochelidon) 389. — (Sterna) 389. — iSternula) 389. javanicus (Pelecanus) 2(í9. jubata (Herodias) 3)14. junco (Turdus) 78. juncorum (Antlius) 54. juniperorum (Tetrao) 443). — (Turdus) 103. kagolca (Mareca) 297. kaleniczenkii (Motacilla) (;2. kamtschatkensis (Parus) 141. — (Poecila) 141. karelini (Picus) 189. karinthiaca iGalerita) 50. kekuschka (Anas) 297. keptuschka (Charadrius) 3)43). — (Tringa) 34;!. — (\'anellus) ;!4:!. kirchhoffii (Strix) 201. knjaescik (Parus) 138. kogolca (."Knas) 296. kolbii (Vultur) 219. 47 648 Index. korschun (Accipiter) 247. — (Milvus) 24(j. 247, 248, r.Gl. — korschun (Milvus) 247. — reichenowi (Milvus) 247. kotzebui (Rissa) 402. krammeri (Ardea) 314. kuhli (Procellaria) 412. — (Puffinus) 412, 450, 617. kuhlii (Totanus) 363. kwakwa (Ardea) 318. labradorica (Álca) 409. lacertarius (Accipiter) 249. lacustris (Acrocephalus) 77, 78 484. — (Botaurus) 319, — (Calamoherpe) 78. — - (Cynchramus) 40. — (GaUinago) 374. — (Muscipeta) 78. — (Telmatias) 374. lagopus (Accipiter) 243. — (Aquila) 243. — (Archibuteo) 243. 560. — (Butaiites) 243. — (Buteo) 243. — (Falco) 243. lais (Muscicapa) 101. lanarius (Falco) 230, 555. — (Falco) (Gennaia) 230. — (Hierofalco) 230. — (Pnigohierax) 230. anceolata (Locustella) 85, 487. Laniidae 2, 150, 521. Laniinae 150, 521. Lanius 150, 522. lanuginosus (Anser) 283. lapponica (Limicula) 356. — (Limosa) 356, 598. — (Scolopax) 356. lapponicus (Cynchramus) 40. Laridae 379, 380, OO:'., 004. Lariformes 379, 603. Larinae 380, 390. Larus 390. lathami (Totanus) 360. latiefii (Herodias) 313. latirostris (Nyroca) 288. leantungensis (Alauda) 50. ledouci (Parus) 136. leucamphomma (Aquila) 244. Icucocephala (Anas) 285. — (Aquila) 245. — (Aythia) 280. — (Biziura) 280, — (Carbo) 270. — (Erismatura) 280, 574. leucocephala (Oidemia) 280. — (Undina) 280. Icucocephalos (Gypaetos) 222. — (Vultur) 220. leucocephalus (Anas) 280. — (Haliaetos) 245. — (Himantopus) 35.'?. — (Platypus) 280. — (Vultur) 219. leuco-cyana (Cyanecula) 96. leucogaster (Carbo) 271 — (Haheus) 270, 271. — (Motacilla! 70. leucogenis (Coturni.x) 447. — (Hydrocecropis) 389. leucogenys (Falco) 447. — (Hydrochelidon) 389. leucomelas (Clangula) 284. — (Corvus) 4. — (Mergus) 276. leuconotos (Aytia) 288. " (Fuhgula) 289. — iPica) 10. leuconotus (l])endrocopus) 191, lOfj, 541. — (Dendromas) 195. — (Linaria) 27. — (Picus) 195. — Hlfordi (Dendrocopus) 195. leuconyx (Fulica) 425. leucopareia (Hydrochelidon) 387, 389, 606. — (Pelodes) 389. — (Sterna) 389. — (Viralva) 389. leucophaea i Limosa) 356. — (Scolopax) 356. leucophaeus (Corvus) 4. — (Totanus) 356. leucophthalma (Fuhgula) 291. leucophthalmos lAnas) 290. — (Aythya) 290. — (Nyroca) 291. — (Platypus) 290. leucopis (Anas) 290. leucopodius (Piatea) 326. leucopogon (Alsaecus) 449. — (Curruca) 70, 449. — (Sylvia) 449. leucopsis (Brachyotus) 212. — (Circaétos) 244. — (Falco) 244. leucoptera (xAlauda) 47. — (Calandrella) 47. — (Hydrochelidon) 387, 605. — íLoxia) 20. leucoptera (Pallasia) 47. — (Sterna) 387. leucopterum (Hydrochelidon) 387. leucopterus (Lanius) 151, 152, 153, 522, 523. 524. — X excubitor (Lanius) 151. leucopus (Colymbus) 416. leucorhoa (Motacilla) 111. — (Sylvia) 111. leucorodia (Platalea) 325, 326, 588. leucostriatus (Budytes) 61. leucothorax (Gallinula) 429. leucotis lAnas) 288. leucotos (Picus) 195. leucourus (Totanus) 362. leucura (Muscicapa) 161. leucurus (Butaetus) 257. — (Buteo) 257. — (Helodromas) 362. libanotica (Saxicola) 111. libanoticus (Cuculus) 185. hchtensteinii (Anthus) 55. hlfordi (Dendrocopus) 191, 195, 456, 542. — (Picus) 195. limbata (Glareola) 339. Limicola 366, 372. limicola (Calamoherpe I 86. — (Cynchramus) 40 Limonites 366, 367. Limosa 351, 356. limosa (Actitis) 357. — (Limosa) 356, 357, 598. — (Scolopax) 357. — (Totanus) 357. Linaria 18, 20. linaria (Acanthis) 27. — (Aegiothus) 27. — (Cannabina) 27. — (Fringilla) 27. — (Linaria) 26, 27. 28, 29, 407. — (Passer) 27. — (Spinus) 27. — brevirostris (Fringihai 27. — caberet (Acanthis) 28. — holboeli (Acanthis) 28. — var. exilipes (Aegiothus) 29. lincolniensis (Tringa) 368. lindermayeri (Herodias) 314 — (Motacilla) 58. lineatus (Numenius) 354. linnaei (Cygnus) 308. linnei (Fuligula) 288 linota (Fringilla) 29. — (Linaria) 29. lithofalco (Aesalon) 234. Index. 649 litliofalco (Falco) 284. littoralis (Corvus) 4. — (Strepsilas) 350. — (Tadorna) 299. — (Totanus) 859. littorea (Tringai 365. liturata (Ptynxi 208. livia (Columba) 434, 456, 625. — (Palumbus) 434. — fera (Columba) 434. — rustica (Columba) 434. lobata (Tringa) 377. lobatus (Lobipes) 377. — (Phalaropus) 377. lobipes (Phalaropus) 377. Locustella 64, 77, 84, 478, 483. locustella (Parnopia) 84. — (Psithyrocdus) 84. — (Sylvia) 84. — (Threnetria) 84. lodoisiae (Perdortyxi 447 — (Synoicusi 447. longicauda (Dafila) 293. — (Stercorarius) 405. longicaudata (Aquila) 242 — (Mecistura) 133. — (Lestris) 405. longicaudatus (Stercorarius) 405. longicaudus iParoides) 132. longipennis (Cuculus) 185. — (Lanius) 154. longipes (^Buteo) 257. — (Himantopus) 353. — (Tringa) 358. longiroster eristatus ( Merganser) 276. longirostris (Calamohcrpe) 78. — (Charadrius) 344. — (Colymbus) 420. — (Crucirostra) 19. — (Cyanecula) 96. — (Emberiza) 38. — (Linaria) 28. — (Numenius) 354. — (Pelecanus) 268. — (Petrocincla I 110. — (Picoides) 197. — (Sturnus) 15 Lophophanes 130, 134, 136, 513, 515. loquax (Sylviai 74. lotharingica (Emberiza) 42. Loxia 18, 19, 165. lucida (Ardea) 317. lucidus (Bubulcus) 317, 455, 585. lucorum (Picusi 191. luctuosa (Curruca) 70. — (Emberiza') 162. luctuosa (Muscicapa) 162. lugens I Poecilej 143. lugubris (Parus) 143. — (Penthestes) 143. — (Peristera) 436. — (Phaeopharus) 140, 143, 518. — iPoecila) 143. — (Poecile) 143. — iPoikilis^ 143. — lugens (Poecile' 143. lulensis (Fringilla) 36. Lullula 45, 46, 52, 472. lumme \ Gavia) 415. — (Urinator) 415. lunulatus (Falcol 232. luscinia (Aédon) 92, 9,3, 94, 490. — ( Curruca I 93. — (Daulias) 93. — (Erithacus) 93. — (Lusciola) 93. — (Motacilla) 93. — (Philomela) 93 — (Sylvia) 93. — [í. hafizi (Lusciola< 94. — (3. major (Motacilla) 94. luscinioides (Acrocepluilus > 83. — (Calamoherpe) >^'.\. — (Cettia) 83. — (Locustella) 83. — (Potamodus) 82, 83, 486. — iSylvia) 83. — (Threnetria^ 83. — brachyrhynchos í Lusciniopsisl 83. — macrorhynchos (Lusciniopsis) 83. — rufescens i Lusciniopsis i 83. Lusciniola 64, 88, 478. 488. luteolus (Serinusi 25. luteus (Bubulcus) 315. Lycus 3, 7, 164. Lyrurus 442, 443. maal (Petrocincla) 110. macrocephalum (Syrnium) 208. macrodactyla (Certhia) 148 Macropterigidae 177. macropteros (Lestris) 404. macrorhyncha (Galerita) 50. — (Nectis) 412. — (Nucifraga) 8, 9, 461. — (Ptilocorys) 49, 473. — (Sylochelidon) 381. macrorhynchos (Clypeata) 292. — (Colymbus) 416. — (Crucirostra) 19. — (Nucifraga) 9. — (Pelidna) 371. macrorhynchos (Rhynchaspis) 292. — (Tichodroma) 147. — (Upupa) 170. macrotarsa (Gelochelidon) 382. macrourus (Accipiter) 264. — (Pendulinus) 129. macrura (Acredula) 132, 512. — (Strix) 208. macrurus (Aegithalus) 132. — (Circus) 261, 264, 265, 569. — (Falco) 264. macularis (Tringoides) 454. maculata (Aquila) 235, 238, 240,241, 557. — (Galhnula^ 429. — (Merula) 106 — (Motacilla) 56. — (Muscicapa) 162. — (Strix) 201. — clanga (Aquila) 238. maculatus (Capriniulgusi 181. — ( Caryocatactes ) 8. — (Falco) 238. — (Mergus) 277. — (Tetrao) 443. — (Totanus) 358. maculigera (Upupa) 170. madagascariensis (Scolopax) 354. magna (Philomela) 94. magnus (Falco) 221. maior sibiricus (Lanius) 151. major (Accentor) 90. — (Anas) 298. — (Anthus) 57. — (Ascalopax) 373. — (Astur) 260. — (Athene) 204. — (Buteo) 250. — (Calamoherpe) 78. — (Cannabinai 29. — (Certhia) 148. — (Ciconia) 322. — (Corvus) 4. — (Coturnix) 447. — (Crucirostra) 20. — (Cyanecula) 96. — (Dendrocopus) 191, 196, 53'.) — (Dryobates) 191. — (Emberiza) 38. — (FringiUa) 36. — (Galerita) 49. — (Gallinago) 372, 373, 601. — (Junx) 198. — (Lanius) 151, 152, 153, 522, 52:; — (Luscinia) 94. — (Mergus) 275. 47* 650 Index. major (Merula) 105. - i^Motacilla) 57. — (Nisus) 260. — (Numenius) 354. — (Otis) 334. — (Otus) 211. — (Parusj 120, 137, 515. — (Philomela) 94. — (Phyllopneuste ) 72. — (Picus) 191, 193. — (Platalea) 326. — (Plegadornis) 324. — (Pyrrhula) 24. — (Rubetra) 114. — (Scolopax) 373, 375. — (Sterna) 385. — (Telmatias) 373. — (Tetrao) 442. — (Trochilus) 71. — (Turdus) 103. — (Upupa) 170. — (Vitiflora) 111. — blanfordi (Parus) 137. — cyanotos (Parus) 137. — kamtschaticus (Picus) 193. — newtoni (Parus) 137. — robustus (Parus) 137. — verus (Parus) 137. manillensis (Pelecanus) 209. niansuetus (Olor) 307. Mareca 279, 296. margaritata (.Strix) 201. marginata (Upupa) 171, 530. marginatus (Falco) 258. niarginella (Ruticilla) 98. marila (Anas) 288. — (Aythia) 288. — (Fuligula) 287, 288, 57(;. — (Fulix) 289. — (Nyroca) 288. — nearctica (Aythia > 289. — nearctica (Fuligula) 289. mariloides (Fuligula) 289. — (Fulix) 289. marilus (Platypusj 288. inarinues (Larus) 454. inaritima (Actia) 368. — (Arquatella) 368, 600. — (Pelidnaj 368. — (Tadorna) 299. — (Tringa) 368. — (Trynga) 368. maritimus (Totanus) 368. .Marmaronetta 278, 291. marmorata (.'\nasi 291. — (Dafilaj 291. marmorata (Querquedula) 291 marsigli (.\rdea) 315. martius (Carbonarius^ 188 — (Dendrocopus ) 188. — (Driopicus) 188. — (Dryocopus) 188. — (Dryopicosj 188. — (Dryotomus) 188. — (Picus) 186, 188, 539. maruetta (Ortygometra) 429. — (Porzana") 429. massiliensis (Motacilla) 56. maura (Saxicola) 115. mauvius (Turdus) 102. maxima (Peristera) 436. maximus (Bubo^ 213. — (Corvus) 4. média (Calamoherpe) 78. — (Cannabina) 30. — (Cerchneis) 227. — (Coturnix) 447 — ( Crucirostra ) 19. — (Gallinago) 373. — (Hypolais) 75. — (Luscinia) 93. — (Pica) 10. — (Saxicola) 115. — (Tichodroma) 147. medius (Buteo) 250. — (Cinclus) 118. ^ (Dendrocoptes) 196, 542. — (Dendrocopus) 196. — (Dryobates) 196. — (Numenius) 354. — (Pendulinus) 129. — (Phalacrocorax) 270. — (Picus) 196. — (Pipripicus) 196. — (Spinus) 34. — (Tetrao) 443. — (Trochilus ) 72. megaceros (Harelda) 285. megaloptera (Pica) 10. megapus (Melanitta) 281. — (Oedeniia) 281. megarhynchos (Actitis) 3(;4. — (Certhia) 148. — iColymbus) 416 — ( Luscinia) 93. — (Phyllopneuste) 71. — (Squatarola) 347. — (Sterna) 381. megauros (Clangula) 285. - (Somateria) 283. meisneri (Sylvia) 72. nielannétos ('.Aquila") 236. melanaetos (Falco) 245. melanaétus (Aquila) 238, 239. — (Falco) 237, 245, 557. melanictera (Tanagrai 43. melanocephala (Curruca ) 70. — (Dumeticola) 70. — (Emberiza) 38, 13, 455, 471. — (Euspiza) 43. — (Gavia) 395. — (Melagavia) 395. — (Motacilla) 70. — (Pyrophthalma ) 70. — (Sylvia) 65, 70, 450, 456, 481. — (Xema) 395. — typica (Pyrophthalma) 70. melanocephalon (Xema) 395. melanocephalum (Chema) 395. — (Xemaj 395. melanocephalus (Budytes) 63. — (Chroicocephalus) 395. — (Gypaetosj 222. — (Himantopus) 353. — (Hydrocolaeus) 395. — (Laru.s) 390, 391, 395, 457, 609. — (Melanolarus) 395. — (Melizophilus) 70. — (Xema) 395. melanocervix (Budytes) 63. .Melanocorypha 45, 46, 47, 472 melanogaster (Cinclus) 117, 118, 503. — (Hydrobata) 118. — (Vanellus) 344. melanogriseus (Budytes) 63. melanoleuca (Muscicapa) 113. — (Pica) 10. — (Saxicola) 111, 113, 456. melanope (Calobatcs' 58, 476. — I Motacilla) 58. melanopogon (^Amnicola i 8iS. — I Lusciniola) 88, 488 — (Sylvia) 88. melanopsis Berniclai 301. melanoptera ( Glareola) 339, 340, 594. — (Muscicapa) 163. melanopterus (Elanus) 454. — I Himantopus) 353. melanorhinus (Cygnus) 308. melanorhyncha (Egretta) 313. melanorhynchos (Ardea) 313. melanorhynchus íCygnus': 307. — (Numenius I 356. melanotis i Budytes) 60 — I .Sylochelidon) 381. — iThalassites) 381. melanotos l.unius' 155 Index. 651 inelanotus (Buboi 213. — (Laroides") 400. melanura (Fedoa) 357. — (Limicula) 357. — (Limosa) 357. melanurus (Totanus) 357. inelba (Cypselus) 177, 178, 456, 533. -- (Hirundo) 178. — (Micropus) 178. — alpinus ( Cypselus I 178. — (typicusi (Apusi 178. meleagrides (^Cathartes) L20. ineleagris (A'ultur) 220. melódia (Sylvia) 72. inenegazzianus (Turdus) 105. incnetriesi (Buteo) 250, 251, 252, 253, 254, 255, 256, 561, 562, 564, 565, 566. menzbieri (Sturnus) 14, 15, 16, 463, 464. Merganser 275. merganser (Merganser^ 275. — (Mergus) 275. Merginae 274, 275, 573 Mergus 275, 277. meridionalis (Caprimulgus) 180, 181, 182, 183, 534, 535, 536. — (Carduelis) 38. — (Cinclus) 118. — (Circaétos) 244. — (Emberiza) 42. — (Gelochelidon) 382. -" (Gypaétos) 222. — (Hydrochelidon) 38'J. — (Miliaria) 44. — (Nycticorax) 318. — iParus' 141. — (Picus) 196. — (Serinus) 25 — (Stagnicola) 427. — (Sterna) 382. — (Sternula) 386. — (Turdus) 103. — subpalustris (Parus) 142. merillus (Accipiterj 234. — (Falco) 232, 234, 556. — (Hypotriorchis) 234. Meropes 167, 171, 528, 530. Meropidae 172, 530, 531. Merops 172, 528. mersa (Anas) 280. — (Cerconetes) 280. — (Erismatura) 280. — (Undina) 280. Merula 92, 101, 104, 494, 496. merula (Merula) 104, 105, 496. — (Sylvia) 105. — (^Turdus) 105. — var. montana (Turdusj 105. — var. syriacus (Turdus) 105. merularius i Accipiter) 260. merulinus (Larus) 388. Mesoenatides 327, 589. mesoleuca (Ruticilla) 97, 98, 99, 493. — (Sylvia) 98. — (Ruticilla) 98. mexicana (Anas) 292. — I Rhynchaspis) 292. meyeri i Fedoa' 356. — (Limicula) 356. — (Limosa) 356. michahellesii iGlaucusj 399. — (Laroides) 399. miclonia lAnasi 285. microceplialus (Otus) 212. micropus ! Bernicla^ 301. — Callichen> 287. microrhynchos i Álca) 408. — (Cannabina) 30. — iColymbus) 415. — íCotyle^ 159. — (Cynchramus) 40. — (Cypselus) 178. — (Lestris) 405. microrhynchus i Anthus) 54. micrurus iFalco) 232. migrans i Falco) 247. — (Milvusi 247. niigratoria (Gallinago) 374. Miliaria 38, 44. miliaria ( Chritophaga) 44. — (Cynchramus'i 44. — (Miliaria) 44, 471. — (Spinus) 44. — var. minor (Cynchramus) 44. milvoides (Spisaetus) 242. Milvus 285. 246. milvus I Falcol 246. — (Milvusi 246, 560. Mimidae 119, 504. minima (Gallinago) 375. — (Linaria) 28. minor (.^egialitis) 347. — (Alaudai 51, 54. — (Alcedo) 176. (Anthus) 57. - (Bubo) 211. — (Buteo) 250, 256. — (Cannabina) 29. — (Cerchneis) 227. — (Certhia) 148. minor (Charadrius) 347. — (Cinclus) 118. — ( Coccothraustes) 37. — (Colymbus) 422. — (Coturnix) 447. — (Cyanecula) 96. — (Cygnusi 308. — ( Dendrocopus) 191, 194, 541. — (Dryobates) 194. — (Enneoctonus) 154. — (Enucleator) 21. — (Erythropus) 225. — (Fringilla) 35. — (Gallinula-. 427. — (Holor) 308. — (Iliacus) 102. — (Lanius) 151, 154, 524. — (Laroides) 402. — (Linaria) 27, 28. — (Luscinia) 93. — (Machetes) 365. — (Merganser) 277. — (Miliaria) 44. — (Noctua) 204, 212. — (Nucifraga) 8. — (Numenius) 356. — (Nyctale) 205. — (Olor) 308. — (Otis) 335. — (Otus) 211. — (Pandion) 216. — (Pelecanus) 269. — (Phaeopus) 856. — (Philolimnos) 375. — (Piculus) 194. — (Picus) 194. — (Pipripicus) 194. — (Plegadornis) 324. — (Podiceps) 422. — (Pyrgita) 32. — (Pyrrhula) 25. — (^Rallus) 432. — (Rissa) 402. — (Scolopax) 375. — (Scops) 210. — (Stagnicola) 427. — (Strepsilas) 850. — (Trochilus) 74. — (Turdus) 102. — (Xylocopus) 194, — primus (^Lanius) 155. minuta (Aquila) 242. — (Ardea) 320. — (Ardeola) 320. — (Ardetta) 320, 586. — (Calidris) 368. 652 Index. minuta i^Cancrophagus) '.\2Ú. — (Crex) 431. — (GalUnula) 431. — (Gavia) 397. — (Hydrochelidon) 386. — (Liinonites) 367, 368, 6()U. — (Muscicapa) 161. — (Ortygometra) 43U, 431. — (Pelidna) 368. — (Porzana) 431. — (Schoeniclus) 368. — (Stei-na) 383, 386, 6U5. — (Sternula) 386. — (Tringa) 368. — (Xema) 397. — (Zapornia) 431. minutum (Chema) 397. — (Xema 397. minutus (Anser) 3U5. — (Botaurus) 320. — (Charadrius) 347. — (Chroicocephalus) 397. — (Falco) 26U. — íHydrocoloeus) 397. -- (Larusi 390, 391, 397, 610. — (MergeUus) 277. — (Mergus) 277. — (Podiceps) 422. — (Rallus) 430, 431. — (Xema) 397. mistaceus (Regulus) 122. mitratus (Parus) 134. — (Pelecanus) 269. — (Podiceps) 419. mixtus (RaUus) 431. niodesta (Ardeal 313. — (Herodias) 313. modularis (Accentor) 90, 91. 490. — (Motacilla) 91. — (Prunella) 91. — (Sylvia) 91. — (Tharrhaleus j 91. mogilnik (Aquila) 238. moláris (Curruca) 69. molissima (Anas) 283. — (Fuligula) 283. — (Oreocincla) 103, 495. — (Somateria) 283, 575. — var. (Somateria) 283. molissimus (Anser) 283. — (Platypus) 283. monacha (Anas) 298, monachus (Neophron! 220. — (^Vultur) 217, 218, 552. Monedula 164. monedula íColoeus) 165, 461. monedula (Corvus) 7. — (Lycus) 3, 7, 8. moutagni (Circus) 266. — (Gallinago) 373. montana (Alauda) 51. — (Butalis) 164. — (Cannabina) 30. — (Chloris) 34. — (Crucirostra) 19. — (Emberiza) 44. — (Eudromias) 345. — (Fringilla) 31. — (Pyrgita) 31. — (RuticiUa) 99. — (Saxicola) 109. — (Tetrao) 445. montanellus (Anthus) 55. montanina (Passer) 31. montanus (Anthus) 57. — (Apternus) 197. — (Corvus) 4. — (Passer) 31, 469. — (Picoides) 197. — iPicus) 191 — (Pyrrhocorax) 12. — (Salicipasser) 31. — accedens (Parus) 143. — assimilis (Parus i 143. — montanus (Parus) 143. — murinus (Parus) 143. — salicarius (Parus) 143. Monticola 92, 108, 499. Montifringilla 18, 30. montifringilla (Fringilla) 35, 36, 470. — (Passer) 36. — (Struthus) 36. montium (Fringilla) 30. — (Motacilla) 58. morinella (Tringa) 350. morinellus (Charadrius) 345. — (Cinclus) 350. — (Eudromias) 345, 595. — (Pluvialis) 345. moritanus (Sturnus) 90. moschita iMotacilla) 69. mosellana (Motacilla) 56. Motacilla 53, 57, 92, 121, 490. Motacillidae 2, 53, 475. muelleri (Calidris) 366. muraria (Certhia) 147. — (Petrodroma) 147. — (Phoenicura) 98. — (Tichodroma) 147, 520. murarius (Apus) 178. — (Brachypus) 178. — (Cypselusj 178, 456. murarius (Micropus) 178. — (Picus) 147. murina (Poccila) 141. murinus (.'\pus) 179. — (Cypselus) 177, 179, 534. — (Micropusi 179. — (Parus) 141. murum (Buteo) 250. — (Cerchneis) 227. Muscicapa 161, 164. Muscicapidae 2, 89, 162, 527. muscipeta (Muscicapa) 162. — ( Sylvia) 115. musica (Calamoherpe ) 80. — iClangula) 285. — i Curruca) 68. — (Galerita) 52. — (Harelda) 285. — (Merula) 102. — (Sylvia) 102. musicus (Anthus 1 55. — (Cygnus) ;507. — (Holor) 308. — (Hylocichla) 102. — (Iliacus) 102. — (Olor) 308. — (Parus) 142. — (Turdus) 101, 102, 495. — minor (CygnusJ 308. mustelina (Emberiza) 44. mustelinus (Mergus) 277. — (Plectrophanes I 45. mutáns (Buteo) 250. — (Falcol 250. mutus (Cygnus) 307. — (Lagopus) 454. naevia i Aquila) 238, 239, 558. — (Glareola) 339. — (Locustella) 82, 487. — (Motacilla) 84. — (Sterna) 388. — I Tringa) 369. — (Tryngai ;!69. naevius (Acrocephalus) 84. — I Charadrius ) 344. — I Colymbus) 420. — (Falco) 239, 558. — iLarus) 391, 401. — (Nycticorax) 318. narbonensis (Parus i 129. nasicus (Numenius) 354. natans iTotanus) 358. natropihila i Dromochelidon) 339, nattereri (Certhia) 148. naumanni i^Ccrchneis j 227, 229, 555. Index. 653 naumanni (Falco) 229. — (Merulaí 104, 108, 499. — (Sylvia) 69. — (Troglodytes) 121. — (Turdus) 108. ncbularius (Glottisi ;3H1, 598. — iScolopax) H61. — (Totanus) 361. neglectus (Anser) 302, 304, 580. — (Budytes) 59. nemorosa ÍAlauda) 52. — (Galerida) 52. Neophron 217, 220. Netta 278, 287. Nettion 279, 296. nicpcii (Carbo) 27:5. niger ÍAegypius) 218. — (Cypselus) 178. — (Dendrocopus) 188. — (Falco) 236. — (Melanopelargusi 321. — (Mergus) 276. — (Milvusi 247. — (Picus) 188. — (;Vultur) 217. nigra (Ardea) 321. — (Ciconia) 321, 587. — (Coturnix) 447. — (Hydrochelidon) 387, 388, 606. — (Merula) 105. — I Muscicapa) 162. — (Oedemia) 281, 574. — (Sterna;) 388. — I Viralva) 388. nigricans (Hydrochelidon 388. — iPodiceps) 422. — (Ptilocorys) 49, 473. — i^Tringa) 368. nigricapilla (Currucai 69. — (Budytes' 63. — (Pyrophthalmaj 70. nigriceps (Falco) 232. nigricollis íDytesl 422. — (Himantopusi 353. — (Podiceps) 422. — (Podicipes) 419, 422, 621. — (Proctopus) 422. nigrifrons (Lanius) 154. nigripennis iStrigiceps) 263. nigrotis I Larus 397. nilotica (Gelochelidoni 382. — (Hydrochelidon' 389. — (Sterna) 382. niloticus I Enneoctonus) 155. — ( Lanius) 155. nilsonii (Regulus) 122. nipalensis (Circus) 266. — I Tichodroma I 147. nisoria (Motacilla) 65. — (Noctua) 206. — (Nycthieraxl 206. — (Stryx) 206. — (Sylvia) 65, 66, 450. 479 — iTelmatias) 373. nisosimilis (Accipiteri 260. — (Falco) 260. nisus (Accipiteri 224, 260, 568. — (Astur) 260. — (Bíiteoi 260. — (Falco) 260. — (Haliaetus) 245. — (Sparvius) 260. — major (Accipiter) 2H0. — major (Falcol 260. — minor (Falco) 260. — typicus (Accipiterl 260. nitens (Sturnus) 15. nitzschii (Sterna) 385. nivalis (Alauda) 46. — (Calcarius) 45. — (Chionospiza) 31. — (Emberizai 44. — (FringiUa) 30. — ( Leucosticte) 31. — (Montifringillai 30, 31, 468. — (Plectrophanes) 45. — ( Plectrophenax) 44, 471. nivea (Ardea) 314. — (Ciconia) 322. — (Nycteaj 209. — (Platalea) 326. — iStrix) 209. — americana (Nycteai 209. — europaea (Nycteai 209. niveus (Larusi 398. nobilis (Aquilai 236. — I FringiUa) 35. — (Sturnus) 16. noctua (Athenei 204, 206, 546, 547. — (Carine) 204. — iStrix) 204. — (Surniai 204. nordmanni ÍGlareolai 340. norvegica (Somateria) 283. norvegicus (Falco) 243. — (Picus) 189. nostras (^Grusl 329. notata (Anas) 281. — (Emberiza) 44. novae-guineae {Budytesi 58. novae-hollandiae (Graculusi 271. — i Phalacrocorax I 270. noveboracensis (Limosa'i 356. Nucifraga 3, 8. nudipes (Noctuaj 204. — (Scotophilus) 204. — (Strix) 204. Numenius 351, 354. Nyctala 202, 205. Nyctea 202, 209. nyctea (Leuchybrisj 209. — (Noctua) 209. — (Strix) 209. — (Surnia) 209. — (Syrnium) 209. Nycticorax 311, 318. nycticorax (^Ardea) 318. — (Nycterodius) 318. — (Nyctiardea) 318. — (^Nycticorax) 318, 586. — (Scotaeus) 318. nyroca (Anas) 290. — (Aythia) 289, 290, 576. — (Fuligula) 290. -^ (Fuhx) 291. — (Ilyonetta) 291. — (^Nyroca) 290. Obscura (Ardea) 318. — (Curruca) 69. — (Cyanecula) 96. — (Hydrochelidon) 388. — (Sylvia) 76. obscurocapilla (Calamohcrpc) 81. obscurus (Anthus) 454. — (Colymbus) 421. — (Erythropus) 225. — (Podiceps) 421. — (Scolopax) 432. — (Spinus) 34. obsoleta (Nyroca) 291. occidentalis (Gypaétusi 222. — (Gyps) 219. — (Luscinia) 94. — (Serinus) 25. ocellatus (Erythroscelus) 358. ochrogenion (Sylvia) 70. ochropus (Actitis) 362. — (Helodromas) 362, 599. — (Rhyacophilus) 362. — (Totanus) 362. — (^Tringa) 362. Oedemia 278, 281. Oedicnemi 336, 592. üedicnemidae 336, 592, 593. Oedicnemus 336. oedicnemus (Charadrius) 337. — (Fedoa) 337. 654 Index. oedicnemus (Ocdicnemus) o3(i, 387, 593. — (Otis) 337. oenanthe (Motacilla) 111. — (Saxicolal 110, 111, 113, 5U0. — (Sylvia) 111. — (Vititlora) 111. — alpestris (Saxicolai 111. — cinerea (Saxicola) 111. — crassirostris (Saxicola) 111. — grisea (Saxicola) 111. — macrorhynchos iSa.Kicola) 111. — maritima (Saxicola) 111 — melanoptera (Saxicola) 111. — septentrionalis (Saxicola) 111. ocnanthoides (Saxicola) 111. oenas (Coelotreron) 434. — (Columba) 433, 434, 6L>5. — (Palumboena) 434. okenii (Luscinia) 93. olivacea (Muscipeta) 84. — (Ortygometra) 431. olivetorum (Hypolais) 75, 482. olor (Anas) 3U7. — (Cygnus) 3U7, 581. onocrotalus (Pelecanus) 267, 268, 269, 571. — (Pelecanus) Xioseus (Pelecanus) 27U, 571. — a. orientális (Pelecanus) 268. — p. occidentalis (Pelecanus) 268. — var. minor (Pelecanus) 269. orampes (Saxicola) 114. ordi (Ibis) 324. ordinaria (Linota) 27. orientális vAcroccphalus i 7!), 484. — (Aesalon) 234. — (Anthus'i 57. — (Aquila) 241, 559. — (Ardca) 314. — (Calamoherpe) 81. — (Cerchneis) 227. — (Circaétos) 244. — (Corvusi 6. — (Crucirostra) 21. — (Cyanecula) 96. — (Egretta) 313, 314. — (Falco) 232. — (Gallinula) 427. — (Hacniatopus) 349. — (Haliaetosi 245. — (Merula) 104, 105, 1U6, 1()7, 108, 497, 498. — (Numenius) 354. — (Nycticoraxi 318. — (Pelecanus) 268. orientális (Serinus) 25. — (.Sternula) 386. Oriolidae 1, 12, 462. Oriolus 13. oriolus (Coracias) 13. ornata (Grus) 330. orphea (Sylvia) 68. — griseocapilla (Currucai 68. orpheus (Sylvia; 65, 68, 450, 456, 480. ossifraga (Aquila) 245. — (Phene) 222 ossifragus iFalco) 245. ostralegus (Haematopus) 341), 596. Otididae 334, 592. Otides 332, 591. Otis 334. Otocorys 17, 45, 46, 464 otus (.'\egolius) 211. — (Asio) 211, 548. — (Bubo) 211. — lOtus) 211. — (Strix) 211. pagorum (Cecropis) 159. — (Galerita) 49. — (Pyrgita) 32. pallasi (Alcedo) 176. — (Aquila) 238. — (Glareola) 340. — (Syrrhaptesj 439. pallens (Strigiceps) 263. pallescens (Linaria) 29. paliida (.\lcedo) 176. — (Bernicla) 301. — (Cerchneis) 227. -- (Hirundo) 160 — (Hydrochelidoni 388. — (Hypolais) 75, 483. paliidus (Archibuteo) 243. — (Charadrius Vancllus) 342. — (Circus) 264. — (Cursorius) 338. — (Cypselus) 179. — (Erythropus) 225. -- (Falco) 264. — i^Glaucopterix) 264. — (Micropus) 179. — (Podiceps) 422. — (Strigiceps) 264. — (Vanellus) 343. paludicola (.Sylvia) 86. paludosus (Anscr) 3! 12. palumbarius (Accipiter) 259. — (Astur) 258, 259, 568. — (Buteo) 259. — (Dedalion) 259. palumbarius (Falco) 258. — (Sparvius) 259. palumbus (Columba) 434, 435, 62(5. — (Palumbus) 435. paluster (Parus) 141. palustris (Acrocephakis) 78, 79, SO. 484, 485. — (Anser) 304. — (Anthus) 55. — (Brachyotus) 212. — (Cynchramus) 41. — (Emberiza) ;i8, 41, 470. — (Gelochelidon) 382. — (Ütus) 212. — (Parus) 136, 141, 515. — (Phaeopharus) 139, 140, 141 , 517. — (Poecila) 141. — (Poecile) 141, 515 — (Poikilisj 141. — (Pyrrhulorhyncha) 41. — (Scolopax) 373. — (Strix) 212. — (Sylvia) 80. — (Totanus) 363. — p. borealis (Poikilis) 141. — •[. alpestris (Poikilis) 141. — alpestris (Parus) 142. — baicalensis (Poecile) 142. — borealis (Parus) 142. — — (vera) (Poecile) 142. — colletti (Poecile) 142. — communis (Parus) 142. — — (Poecile; 141, 142. — crassirostris (Poecilia) 142. — — (Poecile) 142. — dresseri (Parus) 142. — — (Poecile) 142. — fruticeti (Poecile) 142. — — rj. fruticeti (Poecile) 142. — — ^ musica (Poecile) 142. — -- Y sordida (Poecile) 142. — — (vera) (Poecile) 142. — horticolus (Acrocephalus) 80. — japonicus (Parus) 142. — macrura iPoecile) 142. — — (Poecilia) 142. — montana (Poecile) 142. — montanus (Parus) 142. — salicarius (Poecile) 142. — sordida (Poecila) 141. — subpalustris (Parus) 142. — — (Poecila) 141. — stagnatilis (Parus) 142. — — (Poecila) 141. — — (Poecile) 142. — tipicus (Acrocephalus) 80. Index. 655 palustris var. alpestris (F^arus) 142. — var. baicalensis (Parus) 142. — var. borealis i Parus) 141. — var. brevirostris (Parus i 142. — var fruticorum (Poecile) 142. — vera (^Poecila) 141. — sub.sp. borealis (Parus) 142. — subsp. japonicus (Parus) 142. — subsp. kamtschatcensis (Parus) 142. l'andion 215. l'andiones 214, 215, 550, 551. Pandionidae 215, 551. pandoo (Petrocincla) 110. pannonicus (Mergus) 277. Panurinae 123, 124, 506. Panurus 124, V-M, 507, 511. papaverina (Passer) 2!). parado.Ka (Aquila) 242. — (Cerchneis) 229. — (Certhia) 148. • - (Crucirostra) 19. — (Motacilla) 62. — (Nematura) 489. — (Strix) 201. — (Tetrao) 439. l'aradoxornis 124, 507. paradoxus (Astur) 259. — (liudytesi 59, 62, 449, 477. — (Lanius) 155. — (.Syrrhaptcs) 439, 627. - (Tetrao) 489. parasitica (Catarractes) 405. — (Lestris) 405. parasiticus (I.arusi 405. — (.Stercorarius) 408, 405, 613. — var. coprotheres (Lestris) 404. pardela (Charadrius) 344. I'aridae, 2, 123, 506. Parinae 124, 130. Parus 130. 185, 186, 187, 514, 515. parva (Crex) 431. — (lirythrosterna) 161, 527. — (Muscicapa) 161. — (Ortygometra I 431. — (Porzana) 481, 624. — iZapornia) 431. — ruficoUis (Erythrosternaj 161. — rufigularis (Erythrosterna) 161. parvifrons (Gallinula) 427. — (Stagnicola) 427. parvirostris (Linota) 27. parvulus (Troglodytes) 120. parvus (Rallus) 431. Passer 18, 31. Passeriformcs 1, 810, 459. passerina (Athene) 204. — (Sylvia) 449. — leucophrys (.Athene) 204. — psiludactyla (Athene) 204. — vulgáris (Athene) 204. passerinum (Glaucidium) 203, Pastor 14, 16. patagiata (Fuligula) 288. patagiatus (Pelecanus) 268. — (Podiceps) 419. pauli de württb. (Thalasseus) Pavoncella 352, 365. pectoralis (Buteo) 257. — (Enneoctonusi 155. — (Fedoa) 856. — (Ruticilla) 98. pekinensis (Poecile) 186, 515. Pelecanidae 267, 570. Pelecanifornies 267, 411, 570. Pelecanoididae 411, 616. Pelecanus 267. pelzelni (Cygnus) 307. pendulina (Remiza) 12!). penduHnus (.Aegithalus) 125, 129, 130, 511. — ^Parus) 129. — (Xanthornus) 130. — typicus (Aegithalus) 129. pcnelopc ( Anas) 296. — (Mareca) 296, 297, 578. penelops (Anas) 296. — (Penelops) 297. peninsulae (Cuculus) 185. pennata (Aquila) 242. pennatus (Butaetus) 242. — (Buteo) 243. — (Eutolmaétus) 242. — (Falcoj 242. — (Hieraetus) 242, 559. — (Nisaetus) 242. — (Nissaetusi 242. pcrcnopterus (Cathartcs) 220. — (Neophron) 220, 558. -- (Vultur) 219, 220 — breviori rostro (Neophron (Cathartes) 220. — var. Y capensis (Vultur) Perdix 445. perdix (Perdix 1 445, 680 — (Starna) 445. — (Tetrao) 445. pcregrina (Anas) 284. — (GaUinago) 374. — (Luscinia) 98. — (Miliaria) 44. — (Pyrrhula) 24, 25. ■■)46. :J84. 128, 220. peregrina (Scolopax) 374. — (Telmatias 374. peregrinus (Caprimulgus) 181. — Cinclus) 118. — (Corvus) 4. — (Falco) 232, 556. — (Nisus) 260. — (Tetrao) 443 — brevirostris (Falcoj 232. — cornicum (Falco) 232. — griseiventris (Falco) 232. Periparus 136, 515. Pernis 235, 249. persicus (Picus) 189. — (Vultur) 219. petényi (^Gallinagoj 374. — (Telmatias) 374. petronia (Pyrgita) 454. phaeonotus (Parus) 136. Phaeopharus 185, 139, 516. phaeopus (Numenius) 854, 356, — (Phaeopus) 356. — (Scolopax) 356. Phalacrocoracidae 267,270, 570, Phalacrocorax 270. phalacrocorax (Carbo) 271. — var continentalis (Carbo) 594, 602. Phalaropodidae 340, 841, 877, 602. Phalaropus 877. pharaonica (Ardea) 811. Phasianidae 441, 445, 680. philippinus (Charadrius) 8Í7. philomela (Aedon) 93, 94, 490, — (Calamoherpe) 80. — (Curruca) 94. — (DauHas) 94. — (Erithacus) 94. • — (Luscinia) 94. — (l>usciola) 94. — (Motacilla) 94. — (Sylvia) 94. philomelos (Turdus) 102. phoenicoptera (Tichodroma) 14' — var. subhemalayana (Ticho- droma) 147. phoenicura (Sylvia) 98. — p titys (Motacilla) 99. phoenicurus (Erithacus) 98. — (Ficedula) 97. — (Luscinia) 98. — (Lusciola) 98. — (Motacilla) 97. — (Ruticilla) 97, 99, 493. — (Saxicola) 97. 597. 572. 271, 594, 491. 656 Index. phoenicurus (Sylvia) 97. phoenix (Onocrotalus) 268. phragmitis (Acrocephalus) 87. — (Calamodus) 85, 87, 488. — (Calamoherpe) 87. — (Cynchramus) 40. — (Muscipeta) 87. — (Sjdvia) 87. Phylloscopus 64, 71, 75, 478, 481. Pica 10. pica (Álca) 408. — (Cleptes) 10. — (Corvus) 10. — (Ostralega) 349. — (Pica) 10, 462. — (Pinguinus) 408. — (Scolopax) 349. — (Utamania) 408. picata (Muscicapa) 162. Pici 186, 538. Picidae 187, 539. Piciformes 186, 538. Picinae 187. Picoides 187, 197. picta (Coracias) 174. pictus (Glandaiius) 11. Picus 187, 188. picus (Garrulus) 10. pilaris (Acreuthornisj 103. — (Merula) 103. — (Planesticus) 103. — (Sylvia) 103. — (Turdus) 101, 103, 496. pileata (Curruca) 69. — (Pyrrhula) 25. pileatum (Xema) 391. pileatus (Neophron) 220. pinetarius (Falco) 232. pinetorum (Accentor) 91. — (Butalis) 164. — (Calamoherpe) 81. — (Cannabina) 29. — (Chloris) 34. — (Colaptes) 189. — (Columba) 435. — (Crucirostra) 19, 20. — (Dandalus) 100. — (Dendrocopus) 188. — (Gecinus) 189. — (Lanius) 154. — (Merula) 105. — (Nyctale) 205. — (Paroides) 132. — (Parusj 136. — (Phyllopneuste) 74. — (Picus) 191. pinetorum (Rubccula) 100. — (Scolopax) 375. — (Sitta) 145. — (Turdus) 102. pinguescens (Emberizal 42. Pinicola 18, 21. piscinarum (Calamoherpe) 81. pityopicus (Picus) 191. planiceps (Archibuteo) 243. — (Coccothraustes) 37. — (Coracias) 174. — (Hypolais) 75. — (Machetes) 365. — (Nyctale) 205. — (Pandion) 216. — (Pyrrhocorax) 12. planorum (Emberiza) 38. Platalea 326. Plataleae 3ü9, 323, 583, 487. Plataleidae 323, 325, 588. platyrhyncha (Limicola) 372, 601. — (Pelidna) 372. — (Tringa) 372. platyrhynchos (Clypeata) 292. — (Melanitta) 281. — (Nucifragaj 8. — (Oedemia) 281. — (Rhynchaspis) 292. platyura (Pernis) 249. platyuros (Anser) 302. — (Bernicla) 301. — (FuHca) 425. — (Rhynchaspis) 292. — (Somateria) 283. Plectrophenax 17, 38, 44, 464. Plegadis 324. plinii (Himantopus) 353. plumata (Alauda) 54. plumiceps (Xema) 395 plumipes (Falco) 243. pluvialis (Charadrius) 345. Podiceps 419, 620. Podicipedidae 419, 620. Podicipedidiformes 418, 620. Podicipes 419, 620. Poecile 135, 136, 139, 514. poensis (Strix) 201. pojana (Falco) 250. poláris (Mormon) 409. poliocephala (Bombyciphora) 157. poliorhynchus (Falco) 249. polonicus (Pendulinus) 129. — (Picus) 195. poltoratzkii (Sturnus) 14, 15, 16, 463, 464. polyglotta (Ficeduki) 77. polyglotta (Hypolais) 75, 77, 456, 483. — (Sylvia) 77. polyglottus (Petrocossyphus) 109. pomarina (Aquila) 235, 239. — (Clypeata) 292. — (Lestris) 403. — (Rhynchaspis) 292. — (Sterna) 385. — (Sternula) 386. pomarinus (Cataractes) 403. — (Stercorarius) 403, 404. pomatorhinus (Coprotheres) 403. — (Lestris) 403. — (Stercorarius) 403, 613. pomerana (Aquila) 239, 240, 557, 558. pomeranus (Enneoctonus) 155. — (Laniu.s) 155. Porzana 424, 428. porzana (Crex) 429. — (Gallinula) 429. — (Ortygometra) 429. — (Porzana) 428, 429, 623. — (Rallus) 429. — (Zapornia) 429. Potamodus 64, 77, 82,478, 483, 486. prasina (Sylvia) 71. pratensis (Alauda) 54. — (Anthus) 53, 54, 55, 475. — (Calamoherpe) 80. — (Crex) 428. — (Leimoniptera) 54. — (Spipola) 54. — nubicus (Anthus) 55. Pratincola 80, 114, 489, 501. pratincola (Glareola) 339, 340, 594. — (Hirundo) 339. — (Trachelia) 339. I'ratincohnae 89, 114. pratorum (Anthus) 55. — (Circus) 266. — (Saxicola) 114. Procellariidae 411. Procellariiformes 379, 411, 603, 616. procellosus (Laroides) 398. — (Larus) 398. proier (Miliaria) 44. projer (Fringilla) 44. pseudocorone (Corvus) 6. pseudo-pyrrhuloides (Cynchramus) 41. pseudopy tiopsittacus ( Crucirostra) 20. pseudourogallus (Tetrao) 443. psilodactyla (Athene) 204. — (Strix) 204. Index 657 psilodactyla (Syrnia) 204. psittacea (Loxia) 21. Psophiae 327, 589. Pteroclididae 438, 627. Pteroclidiformes 438, 627. Pteroclurus 438, 440. pterocyanea (Anas) 294. Ptilocorys 45, 46, 48, 472, 473. Puftinidae 411, 412, 616, (!17. Puffinus 412. pugnax (Machetes) 365. — (Pavoncella) 865, 599. — (Philomachu.s) 365. — (Totanus) 365. — (Tringa) ;>65. — indicus (Philomachusj 3()5. pulchella (Stryx) 210. pullata (Fulica) 425. puniila (Ardea) 315. pumilo (l^halacrocorax) 273. punctata (Gallinula) 429. -- (Jynx) 198. punctatus (Caprimulgus) 181. — (Sturnus) 15. — (Ti-oglodytes) 120. punctorum (Caprimulgus) 181. purpurascens (Ardea) 311. purpurea (Ardea) 311. — (Phoyx) 311. — (Pyrrherodias) 311, 584. purus (üendrocopus) 193. — (Drj'obates) 19:i. pusilla (Crex) 431 — (Gallinula) 430, 431. — (Linaria) 27. — (Phalaridion) 431. — (Porzana) 428, 429, 430, 623. — (Ortygometra) 430, 431 — (Zapornia) 431. pusillum (Phalaridium) 431. pusillu.s (Botaurus) 320. — (Charadrius) 347. — (Gallinula) 431. — (Numenius) 371. — (Piculus) 194. — (Rallus) 429. pygargus (Aquila) 245 — (Circus) 261, 263, 266, 569. — (Falco) 236, 245, 263, 266. — (Strigiceps) 263. piygmaea (Aegialitis) 347. — (Crex) 4;')0. — (Gallinula) 430. — (Limicola) 372. — (Linaria) 30. — (Ortygometra) 43U. pygmaea (Phalaridion) 430. — (Porzana) 430. — (Scolopax) 371. — (Scops) 210. — (Tringa) 371, 372. — (Zapornia) 430. pygmaeus (Carbo) 272. — (Falcinellus) 371. — (Graculus) 273. — (Halieus) 272. — (Hydrocorax) 272. — (Larus) 397. — (Microcarbo) 273. — (Numenius) 371. — (Pelecanus) 269, 272. — (Phalacrocorax) 270, 272, 273, 572. — (Podiceps) 422. — algiriensis (Graculus) 273. pyrocephalus (Kegulus) 122. Pyrrherodias 311. Pyrrhocorax 11. pyrrhocorax (Corvus) 11. — (Fregilus) 12. — (Pyrrhocorax) 11, 12, 455,462. pyrrhops (Platalea) 326. pyrrhoptera (Fringilla) 32. Pyrrhula 18, 23. pyrrhula (Fringilla) 24. — (Loxia) 24. — (Pyrrhula) 23, 24, 466. — europaea (Pyrrhula) 25. pyrrhuloides (Cynchramus) 41. — (Schoenicola) 41. pytiopsittacus (Crucirostra) 20 — (Loxia) 19, 20, 165, 4(i5 quercuum (Picus) 196. Querquedula 279, 294. querquedula (Anas) 294. — I Cyanopterus~t 294. — (Pterocyanea) 294. — (Querquedula) 294, 577. querquedulus (Gyanopterus") 294. raii (Merganser) 275. — (Totanus) 358. Rallidae 424, 622. RaUiformes 424, 622. ralloides (Ardeola) 315, 316, 585. — (Bubulcus) 315. — (Buphus) 315. — (Nycticorax) 315. Rallus 425, 432. Rapaces 199, 544. rapax (Lanius) 151. Raptatores 199, 544. raptcns (Carbo) 270. rayi iBudytes) 59. — (Locustella) 84. Rea 186. Recurvirostra 351, 352. recurvirostris (Podiceps) 422. regalis i Accipiter) 246. — (Falco) 236. — (Milvus) 246. rcgia (Aquila) 236. Regulidae 2, 121, 505. Regulus 122. regulus (Aesalon) 234. — (Falco) 234. — (Ficedula) 120. — (Motacilla) 122. — (Regulus) 122, 506. — (Syivia;^ 122. — (Troglodytes) 120. Rhinochetes 327, 589. Rhyacophilus 352, 363. richardsoni (Lestris) 404. — I Stercorarius) 404. ridibunda (Gavia) 391. — (Xema) 392. ridibundum (Chema) 392. - (Xema) 391. ridibundus iChroicocephalus) 391, 392. — (Larus) 390, 391, 392, 606. — (Xema) 391. — minor (Larus) 392. riga (Larus) 402. riparia (Aquila) 238. — (Clivicola) 159, 526. — (Cotile) 159. — (Hirundo) 159. riparius (Cynchramus) 40. risoria (Sterna) 382. Rissa 390, 401. rissa (Laroides) 402. — (Larus) 401. rivális (Motacilla) 58. — (Totanus) 362. robusta (Gallinago) 374. — (Linaria) 27. — (Pallenura) 58. — (Telmatias^ 374. robustus (Glandarius) 11. — (Parus) 137. rosans (Boseis) 17. rosea (Acredula^i 1;>1, 133, 51: 1. — (Boseis) 17. — l^Coccothraustes) 23. — (Erythrospiza) 22. — (Gracula) 17. 658 Index. rosea (Meciasturai 133. — ^Merula) 17. roseata (Pyrrhulinota) 23. roseiventris (^Picus) 196. roseus (Acridotheres) 17. — iCarpodacus) 22, 466. — (Erythrothoraxj 22. — (Fringilla) 22. — iLaniusi 154. — (Nomadites) 17. — (Orites) 133. — Parus) 133. — (Passer) 22. — (Pastor) 16, 17, 464. — (Pecuarius) 17. — iPelecanusi 268, 265), 071. — I Propasser) 22. - — (Psaroides) 16. — iSturnus) 16. — (Thremnophilus) 17. — (Turdus) 16. rostrata (Linariai 28. — (Saxicola) 111. lubecola iCurruca) lOU. — (Muscicapa) 161. rubecula (Dandalus) lUÜ. — (Erithacus) lOU, 404. — (ErythacLis) 100. — (Ficedula) 100. — (Luscinia) 100. — (Lusciola) 100. — (.Motacilla) 100. — (Rhondella) 100. — (Rubecula) 100. — (Saxicola) 114. — (Sylvia) 100. rubens (Anas) 292. luber (Erythrothorax) 23. — (Milvus) 246. rubetra (Curruca) 114. — (Fruticicola) 114. -- (Motacilla) 114. — (Gínanthe) 114. — (Pratincola) 114, 115, 502. — (Saxicola) 114. — (Sylvia) 114. rubicilla (OEnanthe) 115. — (Pyrrhula) 24. lubicola (Curruca) 115 — (Fruticola) 115. — (Motacilla) 115. — (CEnanthe) 115. — (Pratincola) 114, 116, 502. — (Saxicola) 115. — (Sylvia) 115. rubidus (Calidris) 366. rubidus (Charadrius) 366. rubiginosus (Falco) 261. rubra (Pinicola) 21. — (Tadorna) 300. rubricapilla (Curruca) 61). rubricapillus (Mergus) 275. rubricollis (Colymbus) 420. rubrifasciata (Crucirostra) 165. — (Loxia) 165, 465. rubrifrons (Erythrothorax) 2;>. rubripes (Falco) 225. rufa (Anasi 290. — (Ardea) 311. — (Fedoa) 356. — (Fuligula) 290. — (^Limosa) 356. — (Motacilla) 66. — (Pyrrhula) 24. — (Scolopax) 324. — (Sylvia) 74. — (Tringa) 369. rufescens (Acanthis) 28. — (Aegiothus) 28. — (Anser) 302. — (Anthus) 56. — (Callicheni 287. — (Canutus) 369. — (Fringilla) 28. — (Galerita) 50. — (Linacanthis) 28. — (Linaria) 26, 28, 467. — (Numenius) 354. — (Parus) 134. — (Pelecanus) 269, 571. — iPhileremos) 47. — (Scops) 210. — (Sylvia) 112. — (Syrnium) 208. rulicapilla (Ardea) 317. — (Curruca) 69. ruficauda (Cerchnois) 229. ruficeps (Aythia) 290. — (Callichen) 287. — (Cerchneis) 229. — (Lanius) 155. ruficollis (Anas) 290. — (Anthus) 55. — (Lanius) 155. — (Phalaropus) 377. — (Podiceps) 420. — (Turdüs) 108, 454. ruticrista (Fuhgula) 287. ruficristata (Ardea) 317. — (Bubulcus) 317. rufidorsalis (Passer) 32. — megarhynchos (Passer) 32. rufidorsalis microrhynchos (Passer) 32. ruligastei (Anas) 292. rufigularis (Muscicapa) 161. rufina (Anas) 287. — (Aythia) 287. — (Branta) 287. — (Fuligula) 287. — (Mergoides) 287. — (Netta) 287, 575. rufinus (Buteo) 254, 257, 564. — (Callichen) 287. — (Falco) 257. — (Platypus) 287. rufipectoralis (Cinclus) 118. rufipectus (Poecilc) 136, 515. rufipes (Falco) 225. — (Himantopus) 353. — (Pannyschistes) 225. • — iTinnunculus) 225. rufogularis (Anthus) 55. — (Colymbus) 415. — (Muscicapa) 161. rufonuchalis (Aquila) 240. — (Poecile) 136, 515. rufula (Agrodroma) 56. rufus (Buteo) 261. — (Circus) 261. — (Cuculus) 184. — (Enncoctonus) 155. — (Falcinellus) ;524. — (Falco) 225, 261. — (Lanius) 151, 1.55, 524. — (Phoneus) 155. — (Phylloscopus) 71, 74, 482. — (Totanus) 356. — sylvesíris (Phylloscopus 1 74. — var. obscurus (Phylloscopus) 74. rupestris (Bonasia) 444. — (Chelidon) 160. — (Cinclus) 118. — (Columba) 434. -- (Pcrdix) 446. — (Scops) 210. rupicola (Cerchneis) 227. — (Motacilla) 115. rupicolaeformis (Cerchneis) 227. russata (.Ardea) 317. — (Ardeola) 317. — (Gallinagoi 374. — (Herodias) 317. russicus (Milvus) 247. — (Mystacinus) 127. ' — (Parus) 127. rustica (Cecropis) 159. — (Chelidon) 159. Index. 659 rustica (Hirundo) 159, 526. — (Pica) 10. -- (Pyrgita) :52. — pagorum (Hirundo) 159. riisticola (Scolopax) 375. rusticorum (Pica) 10. lusticula (Scolopax) .'>75, (J02 rusticus (Corvusl 10. riithenica (Anas; 280. Ruticilla 92, 97, 493. ruticilla (Ficedula) 98. — (Phoenicura) 98. rutila (Anas) 300. — iCairina) 300. — (Casarca) 300. — (Nettalopex) 300. — (Tadorna) 300. — (Vulpanser) 300. riitilus (Laniu.si 155. Sabinii tAscalopaxi .'174. — (Enalius) 373. — (Scolopax; 373 — (Xema) 402. sacer (Falco) 230. — (Falco Hieiofako) 230. — (Gennaia) 230. saebyensis (Parus) 138. saker (Falco) 230 — íHierofalco) 230. sakhalina (Gallinago) 374. — (Scolopax) 373. salicaria (Calamoherpe) 80. — (Poecila) 141, 142. — (Motacilla) 81. — (Muscipeta) 8(j. — (Sylvia) 67. — (Tclniatias) 374. — accedens (Poecila) 141. — alpina (Poecila) 141 — assimilis (Poecila^ 141. — borealis (Poecila) 141. — murina (Poecila) 141. — neglecta (Poecile) 143. — vera (Poecila) 141. salicarius i^Calamodiis) 86. — (Cyanistes) 138. — (Parus) 141. — accedens (Parus) 142, 143 — alpestris (Parus) 142. — assimilis (Parus i 142. ^ borealis (Parus) 142. — communis (Parus) 142 — murinus (Parus) 142, 143. sandvicensis (Actochelidon) 384 — acuflavida (.Sterna) 384 saqer (Falco) 230. segetum (Anser) 302. saundersi (Gecinus) 189. seleucis (Turdus) 16 savii (Pseudoluscinia) 83. senator (Lanius) 155. saxatilis (Caccabis) 446, 456, 6.30. — senator (Lanius) 155. — (Fringilla) 30. senegalensis (Alauda) 50. — (Monticola) 108, 109. 499. — (Glareola) 339 — (Orocetes) 109. — (Hydrocecropis) 385, — (Perdix) 446. — (Motacilla) 114. — (Petrocichla) 109. — (Pratincola) 114. — (Petrocinchla) 109. — (Ptilocorys) 49, 50,455,473, 474. — (Petrocincla) 109. — (Scops) 210. — (Petrocossyphus) 109. — (Sterna) 385. — (Saxicola) 109. — (Upupa) 169. - (Sylvia) 109. sepiarius (Anthus) 54. — (Turdus) 109 septentrionalis (Aegialitis) 346 Saxicola 110, 500. — (Anser) 283. Saxicolinae 89, 110. — (Bubo) 213. scandiaca (Leuchybris) 209. — (Buteo) 250. — (Nyctea) 209, .')48 — (Carduelis) 33. — (Strix) 209. — (Chloris) 34. scandulacea (Certhia) 148. — (Cinclus) 118. scapularis (Pterocyanea) 294. — (Colymbus) 415, 618. — (Querquedulaj 294 — (Corydalla) 56. schachraman (Tadorna) 299. — (Curruca) 69. sclieepii (Lestris) 404. — (Cynchramus) 40. schillingi (Sterna) 381. — (Dandalus) 100. sciiinzii (Pelidna) 370. — (Eudytes) 415. — (Schoeniclus) 370. — (Fringilla) 36. — (Tringa) 370. — (Gallinago) 374. schisticeps (Budytes) 62 — (Glandarius) 11. schlegeli (Actitis) 364. — (Linaria) 27. schoenabaenus (Sylvia) 87. — (Mergus) 415. schoenabenus (Calamodus) 87. — (Miliaria) 44. — (Calamodyta) 86. — (Monedula) 7. — (Motacilla) 87. — (Motacilla) 57. schoeniclus (Cynchranms) 40. — (Picoides) 197, 542. — (Emberiza) 38, 40, 41, 470. — (Phyllopneuste) 72. — intermedia (Emberiza) 41. — (Pica) 10. sclavonicus (Falco) 243. — (Pyrgita) 31. .Scolüpacidae340,341,351, 594, .597. — (Regulus) 122. scülopacina (Gallinago) 374. — (Rubecula) 100. — ■ var. brehmi (Gallinago) 374. — (Saxicola) 114. .Scolopacinae 351, 366. — (Sitta) 145. Scolopax 366, 375. — (Stagnicola) 427. scolopax (Charadrius) .");í7. — (.Sturnus) 15. — (Oedicnemust 33)7. — (Telmatias) 374. Scops 202, 210. — (Urinator) 415, scops (Bubo) 210. — (Viütlora) 111. J. — (Ephialtes) 210. sericea (Pica) 10. — (Otus) 210. sericeus (Rallus) 432. — (Pisorhina) 210. Serinus 18, 25. — (Scops) 210, 548. serinus (Crithagra) 25. — (Strix) 210. — (Dryospiza) 25. seebohmi (Parus) 142. - (Fringilla) 25. !84. segetum (Alauda) 51. — (Loxia) 25. — (Anas) ;{02. — (Serinus) 25, 467. 660 Index. Serpentarii 214, 550. serrata (Merganser) 276. serrator (Merganser) 275, 27G, 574. — (Mergus) 276. setipes (Glaucidium) 20l'>, 546. sexsetacea ('.A.rdea' .'51S. shah (Emberiza) 42. sharpei (Pelecanus) 269, 571. sibilans (Cygnus) 307. — (Locustella) 84. — (Sylvia) 71. sibilator (Phylloscopus) 71, 482. sibilatrix (Motacilla) 71. — (Phylloscopus) 71. — flavescens (Phylloscopus) 71. — sibilatrix (Phylloscopus) 71. sibilus (Cygnus) ."507. sibirica (Alauda) 47. — (Limicola) 372. — (Linaria) 29. — (Mélanocorypha) 45, 46, 47, 48, 455, 472. — (Phileremos) 47. sibiricus (Falco) 234. — (Morinellus) 345. similis (Hydrocecropis) 389. — (Hydrochelidon) 889. siiiűllima (Euspiza) 43. simplex (Sylvia) 65, 67, 45U, 480. sindiana (Alcedo) 176. sinensis (Graculus) 270. — (Phalacrocorax) 270. Sitta 145. Sittidae, 2, 144, 145, 518. skua i^Megalestris) 403, 612 smirillus (Falco) 234. solitaria (Cyanocincla) 110. — (Phyllopneuste) 74. — (Sylviaj 110. solitarius (Petrocossyphus) 11(1. — (Turdus) 15, 110. soloniensis (Strix) 207. Somateria 278, 283. sondaica (Alcedo) 176. sordida (Poecila) 141. — (PropasserJ 23. sordidus (Picus) 191. sp. (Buteo) 252, 562. sparmanni (Anas) 293. spathulata (Rhynchaspis) 292. Spatula 279, 292. spec. nov. (Parus) 143. speculigera ( Muscicapa) 162. speculifera (Muscicapa) 162. spermolegus (Corvus) 7. — (Monedula- 7. sphaeriuros (Lestris) 403. spinitorquus (Lanius) 154. spinoletta (Alauda) 57. spinus (Chrjfsomitris) 34, 469. ■ — (Emberiza) 34. — (Fringilla) 34. spipoletta (Anthusi 53, 57. 476. spirális (Buteo) 250. spiza (Passer) 35. splendens (Enucleator) 21, — (Strix) 201. Squatarola 341. 344. squatarola (Pluvialis) 344. — (Squatarola) 344. — (Tringa) 344. stabuloruni (Cecropis) 159. stagnatilis (Acrocephalus) 82. — (Anthus) 55. — (Calamoherpe) 78. — (Cynchramus) 40. — (Glottis) 360. — (Iliornis) 360. -- (Parus) 141. — (Philolimnos) 375. — (Poecila) 141. — (Scolopax) 375. — (Telmatias) 374. — (Totanus) 358, 360, 598. stapazina (Motacilla) 112, 500. — (Saxicola) 111, 112, 113, 500. — (Vitiflora) 113. — ^ (Motacilla) 112. — melanoleuca (Saxicola) 113. stellaris (Ardea) 319. — (Botaurus) 819, 586. — (Gallinula) 429. — (Nycticorax) 319. stellatus (Cepphusi 415. — (Mergus) 415. Stercorariidae 879, 408, 608, 612. stercorarius (Vultur) 220. Sterna 380, 383. Sterninae 380. stohda (Eudromias) 345. stoparola (Ficedula) 66. straminea (Locustella) 85, 487. strepera (Anas) 297. — (Chauliodus) 297. — (Querqucdula) 297. — (Sylvia) 81. streperus (Acrocephalus) 78, 79, 80, 81, 484, 485, 486. — (Chaulelasmus) 297, 578. — (Ktinorhynchus) 297. — b. americanus (Chaulelasmus) 297. streperus typicus (Acrocephalus) 81. strepitans (Locustella) 82. streptopihora (Muscicapa) 163. striata (Calamoherpe) 86. — (Cory dalia) 56. — (Scolopax^ 359. striatus (Lestris) 403. — (Phileremos) 47. — (Totanus) 359. stridula (Aluco) 208. — (Strix) 200, 207, 208,545, .547. — (Ulula) 208. stridulum (Syrnium) 207, 208. strigiceps (Falco) 263. Strigidae 199, 200, 545. Strigiformes 199, 214, 544, 550. striolatus (Picus) 194. Strix 200. Sturnidae 1, 14, 463. Sturnus 14, 116, 502 subalpina (Curruca) 449. — (Dumeticola) 449. — (Stoparola 1 449. — (Sylvia) 449, 450. 456. 479. subalpinus (Accentor) 90. — (Gypaetos) 222. subarquata (Nunienius) .".71. — iPelidna) 371 — (Scolopax) 871. — vTringa) 369, 371, 601. subarquatus (Ancylocheilus") 371. — (Anthus) 56. subboschas (Anas) 298. subbuteo (Dendrofalco) 233. — (Falco) 232, 233, 556. — (Hypotriorchis) 233. — subbuteo (Falco) 238. subcormoranus (Phalacrocorax) 270. subcornix (Corvus) 6. subcorone (Corvus) 6. subcrecca (Querquedula) 296. subcristatus (Colymbus) 420. — (Podiceps) 420. subispida (Alcedo) 175. subleucoptera (Hydrochelidon^ 387. subnaevia (Aquila) 239. subpalustris (Parus) 141 — (Poecila) 141. subphragmitis iCaricicola) 87. subpilaris (Turdus) 103. subpytiopsittacus (Crucirostra) 20. subrufinus (Callichen) 287. subtinnuncula (Cerchneis) 229. subtridactyla (Squatarola) 344. subtj'picus (Accipiter) 260. subulata (.'\nas) 293. Index. 661 suecica (Cyanecula; 95,96,491.492. — (Cyanecula) X cyancculji (Cy- anecula) 96, 492. — (Motacilla) 96. — (Phoenicura) 96. — (Saxicolai 96. .Sula 186. sulphurea (.Motacilla) 58. superciliaris (Circus) 264. — (CuiTuca) 69. superciliosus (Lanius) 155. Surnia 202, 206. swainsoni (Strigiceps) 264. swainsonii (Circus) 264. sykesii (Circus) 261. sylvatica (Motacilla) 71. — (Strix) 207. sylvestris (Anserj ;i04. — (Bonasia) 444. — (Corvus) 4. — (Emberiza) ;{8. — (F'ringilla) o5. — (Motacilla) 57. — (Otus) 211. — (Perdix) 445. — (Phyllopneuste) 74. — (Ruticilla) 98 — (Scolopax) 375. — (Strix) 207. — (Sturnus) 15. — (Totanus) 363. — (Troglodytes) 120. Sylvia 64, 65, 92, 121, 45(1, 478, 479, 490. sylvia (Motacilla) 66. — (Sylvia) 65, 66, 450, 479. — caniceps (Sylvia) 66. — fruticeti (Sylvia) 66. — typica (Sjí^lvia) 66. sylvicola (Motacilla) 71. sylviella (Sylvia) 69. .Sylviidae 2, 63, 478. syngenicos (Numenius) 355. Syrnium 202, 207. Syrrhaptes 438, 439. tachardus (Buteo) 252. — (Pernis) 249. — var. fusco-ater (Buteo) 252. — var. rufus (Buteo) 252. taczanowskii (Tetrao) 442. Tadorna 279, 299. tadorna (Anas) 299, 578. — (Chenalopex) 299. — (Tadorna) 299, 578. — (Vulpanserl 299. taenioptera (Loxia) 20. taeniura (Cerchneis) 227. taeniurus (Glandarius) 11. taenuirostris (Anthus) 55. taivana (Motacilla) 60. taivanus (Budytes) 59, 60, 448,476. tamaricis (Sylvia) 72. Tantalinae 321, 323, 587. tarda (Otis) 333, 834, 592. tartaricus (Charadrius) 345. — (Heteroclitus) 439. tectorum (Chelidon) 160. telephonus (Cuculus) 185. temmincki (Actodromas) 367. — (Anser) 305. -- (Calidris) 367. — (Leimonites) 367. — (Limonites) 367, 600. — (Pelidna) 367. — (Schoeniclus) 367. — (Tringa) 367. tenera (Peristera) 436. — (Turtur) 436. tengmalmi (Aegolius) 205. — (Athene) 205. — (Noctua) 205. — (Nyctala) 205, 206. 547. — (Strix) 205. — (Syrnium) 205. — (Ulula) 205. tcnuirostris (.■Xlauda) 51. — (Calamoherpe) 84. — (Corvus) 6. — (Numenius) 354, 355, 597. — (Sturnus) 15. — (Totanus) 360. — (Troglodytes) 121. tephroleuca (Recurvirostra) 352. Tetrao 441, 442. Tetraonidae 441, 629. Tetrastes 442, 444. Tetrax 334, 335. tetrax (Otis) 335. — (Tetrax) 335, 592. tetrix (Lyrurus) 443. 629. — (Tetrao) 443. — (Urogallus) 443. — urogallus (Tetrao) 443. thermophilus (Anthus) 55. thitis (Ruticilla) 99. thitys (Lusciola) 99. thulensis (Somateria) 283. tibetana (Pica) 10. Tichodroma 146, 147, 519. tigrinus (Falco) 259. Timeliidae 89, 116, 119, 502. 504. tinnuncula (Cerchneis) 227. tinnuncularius (Falco) 229. tinnunculoides (Falco) 229. — (Tinnunculus) 229. tinnunculus (.Aegypius) 227. — (Cerchneis) 227, 228, 554. — (Falco) 227. — (Tinnunculus) 227. — typicus (alaudarius) (Cerclineis) 227. tites p campilonix (Sylvia) 99. tithys (Erithacus) 99. — (Phoenicura) 99. — (Saxicola) 99. ' — (Sylvia) 99. titis (Ruticilla) 97, 99, 493. titys (Ruticilla) 99. torda (Álca) 408, 614 — (Chenalopex) 408. — (Pinguinus) 408. — (Utamania) 408. torquata (Bernicla) 3)01. — (Charadrius) 346. — (Columba) 435. — (Glareola) 339. — (Merula) 105, 496. 497. — (Perdix) 445. — (Scolopax) 375. — orientális (Merula) 107. — var. alpestris (Merula) 106. torquatus (i.arus) 402. — (Palumbus) 435. — (Turdus) 106, 107. — alpestris (Turdus) 106, 107. torquilla (lunx) 198. — (lynx) 198, 543. — (Junx) 198. Totaninae 351. Totanus 351, 358. totanus (Limosa) 361. — (Tringa) 358. trencalos (Vultur) 219. tridactyla (Cheimonea) 402. — (Gavia) 402. — (Rissa) 401, 612. — (Trynga) 366. — kotzehui (Rissa) 402. — poUicaris (Rissa) 402. tridactylus (Laroides) 402. — (Larus) 401. — (Picoides) 197, 542. — (Picus) 197. trifasciata (Crucirostra) 21. Tringa 366, 369. Tringoides 351, 364. tringoides (Calidris) 3()6. 662 Index. tripennis (Strix) 212. tristis (Anthus) 55. — (Cuculus) 184. tristrami (Phyllopneuste) 74. tritici (Calamoherpe) 87. triviális (Alauda) 54. — (Anthus) 53, 54, 55, 475. Trochili 176. trochilus (Motacilla) 72. — (Phylloscopus) 71, 72, 73, 482. — septentrionalis (Phylloscopus) 72. — sylvestris (Ph3'lloscopus) 74. troglodytes (Anorthura) 120, 121. 505. — (Motacilla) 120. — (Sylvia) 120. — (Troglodytes) 121. Troglodytidae 2, 116, 119, 502, 504. Troglodytinae 116. truncorum (Merula) 105. Trypanocorax 3, 5. tschegrava (.Sterna) 380. tschutschensis (Motacilla) 58. tuberculirostris (Cygnus) .')Ü7. Tubinares 411, 616. tunstalli (Emberiza) 42. turcomana (Salicaria) 80. Turdidae 2, 89, 116, 488, 502. Turdinae 89, 92. turdina (Calamoherpe) 78. — (Sylvia) 78. turdoides (Acrocephalus) 78. — (.'\rundinaceus) 78. — ■ (Calamoherpe) 78. — (Hydrocopsichus) 78. — (Philomela) 94. — (Sylvia) 78. Turdus 92, lOl, 104, 116, 494. 496, 502. tLirrium (Cypselu.s) 178. — (Monedula) 7. Turtur 436. turtur (Columba) 4:!6. — (Peristera) 436. — (Turtur) 436, 626. 'l'urturidae 433, 436. tytis (Saxicola) 115. Uliginosa (Telmatias) 373. ulula (Strix) 206. — (Surnia) 206, 547. ululans (Syrnium) 207. umbrinus (Circus) 261. undata (Alauda) 50. — (Curiuca) (55. iiiklulata (C'urrucal 65. unicolor (Aquila) 236. 238. — (Columba) 434. — (Sturnus) 454. unifasciata (Oxyura) 280. unwini (C3^gnus) 307. Upupa 169. Upupae 167, 528. Upupidae 169, 529. uralense (Surnia) 208. -^ (Syrnium) 207, 208, 548. uralensis (Noctua) 208. — (Ptynx) 208. — (Scotiaptex) 208. — (Strix) 208. — (Syrnium) 208, 548. — (Ulula) 208. urbica (Chelidon) 160, 526. — (Hirundo) 160. urliicola (Saxicola) 115. urinator (Colymbus) 419. — (Podiceps) 419. urogallo-tetrix (Tetrao) 443. urogallus (Tetrao) 442, 629. vagans (Acredula) 133. — (Aegithalus) 133. valida (Miliaria) 44. — (Pyrgita) 32. Vanellus 341, 342. vanellus (Charadrius) ;!42. — (Tringa) 342. (Vanellus) 342, 594. varia (Aeroha) 371. — (Coturnix) 447. — (Hirundo) 160. — (Perdix) 445. (Pica) 10. — (Squatarola) 344. — (Tringa) 344. — japonica (Pica) 10. variábilis (Accipiter) 263. — (Aquila) 249, 263. — (Buteo) 250. — (Numenius) 370. — (Pelidna) 370. variegata (Ardea) 311. — (Erolia) 371. variegatus (Circus) 261, 263. varium (Galerida) 49. varius (Charadrius) 344. — (Charadrius Vanellus) 342. — (Pluvialis) 344. — (Sturnus) 15. velox (Gelochelidon) 382. vara (Locustella) 84. — (I-iiscinia) 93. vera (Scops) 210. — anthirostris (Locustella) 84. — fruticeti (Locustella) 84. — major (Locustella) 84. — tenuirostris (Locustella) 84. Verany (Ardea) 317. Verrauii (Ardea) 317. versicolor (Falco) 250^. verus (Otus) 211. vesparum (Pernis) 249. vespertinus (Cerchneis) 225. — (Erythropus) 226, 554 — (Falco) 225. — (Tinnunculus) 225. veterum (Noctua) 204. victoriac (Erodius) 313. vidali (Athene) 204, — (Curruca) 68. vierthaleri (Corydalla) 56. vigil (Lanius) 154. vigorsii (Glottis) 361. vinetorum (Turdus) 102. virescens (Anthus) 55. — (Colaptes) 189. — (Gecinus) 189. virgatus (Numenius) 354. virgo (Anthropoides) 330. 590. — (Ardea) 330. — (Grus) 330. — (Philorchemon) 330. — (Scops) 330. viridi-canus (Colaptes) 189. — (Gecinus) 190. — (Picus) 189. viridis (Brachylopluis) 189. — (Chloris) 34. — (Chloropicus) 189. — (Colaptes) 189. — (Gecinus) 145, 188, 189, 539. — (Malacolophus) 189. — (Motacilla) ()2. — (Numenius) 324. viridis (Picus) 189. — (Spinus) 34. — (Tantál us) 324. viridula (Curruca) 72. viscivora (Sylvia) 103. — (Merula) 103. viscivorus (Ixocossyphus) 103. — (Turdus) 101, 103, 495. — hodgsoni (Turdus) 103. — var. hodgsoni (Turdus) 103. vitiflora (Motacilla) 111. — (CEnanthe) 111. vitis (Fringilla) 27. vociferans (Mcrulu) 106. ludux. 663 vulgáris (Alauda) 51. — (Anser) 3Ü4. — (Arenaria) 866. — (Bubo) 211, 562, 56:5, 565. — (Butco) 250, 252, 253, 254, 255, 256. — (Caprimulgus) ISI. — (Carduelisl 33. — (Clangula) 284. — (Coccothraustesj 37. — (Coturnix) 447. — (Fuligula) 288. — (Gallinago) 374. — (Gyps) 219. — (Himaiitopus) 353. — (Linaria) 29. — (Mei-Lila) 105. — (Milvus) 246. — (Noctua) 204. — (Nycticorax) 318. — (Ostralegus) 349. — (Otus) 211. — (Phaeopus) 356. — (Phalaropus) 377. — (l'yrrhulu) 24. vulgáris (Qucrqucdula) 294. — (Regulusi 122. — (Scolopa.x) 375. — (Sturnus) 15, 464. — (Tadorna) 299. — (Troglodytes) 120. — (Turtur) 436. ^ (Upupa) 169. — (Urogallus) 442. — (Vanellusi 342. — (Vultur) 217, 21-9. — africana (Coturnix) 447. — jíl. baldami (Ortygion) 447. — intermedius (Sturnus) 15,463,464. — menzbieri (Sturnus | 16. — typicus (Sturnus) 15. — var. (Buteo) 253, 563. — var. etrusca (Buteo) 250. — var. minor (Pyrrhula) 25. — var. obscura (Buteo) 250. vulpanser (Tadorna) 299. Vultur 217. Vulturidac 216, 217. Wagleri (Chettusia) 343. wilsoni (Hydrocecropis) 385. — (Squatarola) 344. — (Sterna) 385. vvodzickii (Locustelia) 82. wolfi (Cyanecula) 96. wolfii (Cyanecula) 95, 96, 491,492. — (Ruticilla) 96. — (Sylvia) 9(;. xanthomelaena (Saxicola) 113. xanthonyx (Falco) 229. xanthorhinus (Cygnus) 308. yelkouan (Procellaria) 413. — (Puffinus) 413. yelkouanus (Puffinus) 412, 413, 456, 617. Zapornia 425, 431. zimmermannae (Butco) 250, 255, 25G, 564, 565, 566. zorca (Ephialtes) 210. — (Scops) 210. — (Strix) 210, zya (Sylvia) 114. 254, 48 A FÜZETEK MEGJELENÉSÉNEK IDŐRENDJE. I. II. 111. IV. V. VI. VII. VIII- X. XI. XII. XIII. XIV. XV. füzet IX. íf=>í megje lent 1899. október 27. » 1899. deczember 14 » 1900. február 17. » 1900. márczius 30. » 1900. november 21 » 1901. márczius 11. » 1901. április 22. » 1902. január 29. » 1902. április 20. » 1903. márczius 14. » 1903. márczius 30. » » 1903. április CORRIGENDA. 1. old. fölülről 10. sor (A iiysodiuiyli ) H. fölülről 19. baloldalának V2. alulról 2. galbula-t 1!). alulról 3 „ Cruriroshi ;ii. alulról 14. „ (23. old.) 32. „ alulról 14. Passor 44. alulr(')l 6. „ Pledophcnax 4ij. fölülről 16. Meditirran 58. „ fölülről 17. ápril 64. fölülről 5. Az evezők 85. fölülről 15. ,, lapos 103. alulról 8. calandrotta 103. alulról 14. ., (Alataiból) 124. alulról 5. „ p. 95. 136. , alulról 3. ,, P. cyprotis 153. alulról (;. ., farkvédők 155. fölülről 2:í. Laniiis rutitus 157. „ alulról 13. ,. fark véd ők 164. , fölülről 10. „ Butíislis 177. fölülről 17. Macroptci-ii>iac 178. „ alulról 1 1. atteriinus 181. fölülről ül. „ fueioruni 185. alulról 8. .. harántsávozottul 180. „ fölülről 1 1. emlékeztető, külső 1!)3. „ fölülről :í. „ 1818. lí)7. alulról 2. „ Picioiles 202. fölülről 15. az ilyen 203. alulr()l 17. brevibiis 20!). alulról 3. artikus 210. V alulr(')l :;. „ Közép-Eur(')pa 212. alulról 19. „ ai(farim 230. fölülről 4. ,. (J. ('.. Cray) 2;!0. fölülről 25. vonakozott 230. alulr()l 22. „Laniarío ilaUco" 235. alulról 1. .. pomarina 238. .. alulnil 2 ,. inaculafa 242. alulról 5. ,, potnerina 261. fölülről 14. „ cvanus 275. fölülről 12. Margnascr 2!I4. alulról 5. barna, hosszanti 3o;'.. alulról 5. „ IV-ik 304. fölülről 3. Merzbier helyett {Anisodiuiyli) hátoldalának galbiila Crucirostra (32. old.) I\isser Plec Irophenax Mediterrán márczius Az elsőrendű evezők lápos ealandrotte (Altaiból) p. 55. P. cypriotes farkfedők Laiiius nitiliis fark fedők Bntűlis Macropierigidí i < • aterrimus folioniiu haránt sávozott emlékeztető külső 1898. Picoidea egy ilyen hrevius arktikus Közép-.Ázsia agrárius (J. K. Gray) vonatkozott „Lciiiiiirius i/alicnx'' pomcrana iiiaculatHs pomcrana cvancus Meriíanser barna hosszanti Il-ik Menzbier 48* 666 805. old. fölülről 24. sor lábai hcl] 'ett lába 306. ,, alulról 5. ,. ezen a madarakat. , ezen madarakat 313. „ alulról 5. inelanorchyncha , melanorhyncha 323. , alulról 4. .. (Plegadi (Flegadis 327. fölülről 9. „ a darufélékkel guvatfélékkel 334. „ fölülről 3. ,, Tűzokfélék Túzokfélék 382. „ fölülről 14. „ Cdochelidon , Gdochelidon 411. alulról 9. ,. pettyekkel pelyhekkel 430. „ fölülről 3. ,, Otygomefni Ortygometra 430. „ fölülről 18. „ Harpe Sharpé 434. fölülről 3. „ (334. old.) (434. old.) 456. fölülről 15. „ Columbia , Cokimba. 459. „ fölülről 10. ,, (Anysudactyli) , {Anisodaciyli) 491. alulról 1. wolfiii wolfii :^i^ s:m €"M:9:m.:m 'M jM.. m A^k .2-^. im' . j sar .1- r^i vf '-ÉÍ-":íM""- '■■ '■M - íM ^f^i r^^t^^f ^f ^.^;M.:^'^ j'^^ ^^-^^J%-^ ¥ fm-'^í* .;«^i.í ^M^'m^'^M" '"íS"" ' JT' W l-l ■ "'■^- ^ .s„i'^* m^' C^^':^^ r*'ii" ,,i^,:i'«* jü^---^ ■■...■ií^--'-" ■■f t ■^'^' ^-S. '■^* . '^WM m m m ■:« ^^.p^w; ^; .^^•^^.i;..t Si ^ !•* . _ i^ r r:^ #..11, w::wrm^ IIP-LW, yflf ■.« I ^'m'M j ;' j' :m: a: ^^^ .r:i-i: ^^•^•':^l^-^Cl.*.. M'^:m'M c-^r^-r^'.*::^*::'!^'":'^*- J-a I m'".,...^" . w f^'-m