(navigation image)
Home American Libraries | Canadian Libraries | Universal Library | Community Texts | Project Gutenberg | Children's Library | Biodiversity Heritage Library | Additional Collections
Search: Advanced Search
Anonymous User (login or join us)
Upload
See other formats

Full text of "Holmi 2007/4"

HOLMI 



Szerkeszti: Réz Pál (főszerkesztő), 

Radnóti Sándor (bírálat), Várady Szabolcs (vers), Závada Pál (széppróza) 

Fodor Géza, Szálai Júlia, Voszka Éva 

Szerkesztőbizottság: Bodor Ádám, Dávidbázi Péter, Domokos Mátyás 



Göncz Áipád, Kocsis Zoltán, Lator László, 

Ludassy Mária, Nádasdy Ádám, Rakovszky Zsuzsa. 

Tördelőszerkesztő: Környei Anikó. A szöveget gondozta: Zsarnay Erzsébet 



TARTALOM 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben. 
Gondolatok Lessingről 
(Veres Máté fordítása) • 407 
Petri György: Magyarázatok P M. számára (II) • 425 
Turbidy Lilla: El • 43 1 

Zsákutca • 431 
Kun Árpád: Beszélgetés a háromévessel • 432 
Tőzsér Árpád: Le vént se léve... • 433 
Halasi Zoltán: Gyümölcs • 435 
Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 436 
Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel • 458 
Gerevich András: Búcsú Londontól • 467 
Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I). 

A Szépművészeti Múzeum Antik 
Gyűjteményének története 
a kezdetektől 1929-ig • 469 
Beké József: Irodalmi „kétszersültek". 

Irodalmunk nevezetes átdolgozott 
művei '485 
Ferdinánd'^ György: A piros kabátos lány • 496 
Mesterházi Mónika: A végtelen • 506 

Párhuzamos látás (A mágikus szem) • 506 
Payer Imre: Választalan kérdés • 507 
Molnár Krisztina Rita: A szőnyegminta megnyugtat • 508 



406 • Tartalom 



FIGYELŐ 

Szegő János: Olvasókönyv (Lóránd Zsófia, 

Scheibner Tamás, Vaderna Gábor, 
Vári György [szerk.]: Laikus olvasók? 
A nem-professzionális olvasás 
értelmezési lehetőségei) • 509 
Dunajcsik Mátyás: Kavafisz - hányszor is? 

(Konsztandinosz E Kavafisz: 
Alexandria örök. Fordította Déri Balázs, 
Papp Árpád, Somlyó György, 
Vas István; Kovács András Ferenc: 
Hazatérés Hellászból. 
Kavafisz-átiratok) • 515 
Dávidházi Péter: Az öko kritikai háló esélye 

(Horgas Judit: Hálóval a szelet) • 526 
Kerényi Ferenc: „Egy ember, akit még eddig nem 

ismertünk" (E. Csorba Csilla [szerk.]: 
A Petőfi Irodalmi Múzeum 
Jókai-gyűjteményének 
katalógusa. Könyvtára) •531 
Fenyő Frvin: Észrevételek Spira György könyvéről 
(Spira György: Széchenyiről) • 534 
Laki Péter: Új Bartók-sorozat (Kossuth - A fából 
faragott királyfi) • 542 
Kicsi Sándor András: Egyiptom száz szócikkben 

(Bariy Kemp: 100 hieroglifa. 

A világ egyiptomi szemmel) • 543 

Lator László: Lengyel Balázs ravatalánál • 545 
Jancsó Miklós: Dialóg (Budai György halálára) • 547 



Megjelenik havonta. Felelős kiadó: Réz Pál. Vörösmarty Társaság 

Levélcím: HOLMI c/o Réz Pál, 1 137 Budapest, Jászai Mari tér 4/A 

Terjeszti a Nemzeti Hírlapkereskedehni Rt. és a regionális részvénytársaságok 

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág 

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, 

Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centi-umnál 

(Bp. VIII. , Orczy tér 1. Tel.: 06 1/477-6300; postacím: Bp. 1900) 

További információ: 06 80/444-444; hirIapelofizetes@posta.hu 

Előfizethető még postai utalványon Závada Pál címén (1092 Budapest, Ráday u. 1 1-I3.) 

Előfizetési díj fél évre 2500, egy évre 5000 forint, külföldön 50, illetve 100 euró 

Tördelte: Kardos Gábor. Nyomtatta az AduPrint Kft. Vezető: Tóth Béláné 

A HOLMI honlapja: www.holmi.org 

ISSN 0865-2864 



407 



Hannah Arendt 



EMBERNEK LENNI SOTET IDŐKBEN 

Gondolatok LessingrőP 
Veres Máté fordítása 



Egy szabad város által adományozott kitüntetés s egy Lessing nevét viselő díj nagy 
megtiszteltetést jelent. Bevallom, nem tudom, miért engem tisztelnek meg vele, és 
nem is könnyű elfogadnom. Mindezt anélkül mondom, hogy akár csak érinteném az 
érdem kényes kérdését. Ami azt illeti, a megtiszteltetés hathatós leckét ad szerénység- 
ből, hiszen megmutatja, hogy a saját érdemeinket, mások érdemeivel és eredményei- 
vel ellentétben, nem mi ítéljük meg. A díjakban a világ nyilatkozik meg, ezért csakis 
akkor fogadhatjuk el őket és fejezhetjük ki hálánkat, ha figyelmen kívül hagyjuk ön- 
magunkat, és ama világhoz való viszonyulásunk keretei között cselekszünk, amely vi- 
lágnak és nyilvánosságnak köszönhetjük a teret, amelyben beszélünk és amelyben meg- 
hallgatnak bennünket. 

Ám a megtiszteltetés nem csupán arra emlékeztet, hogy hálával tartozunk a világ- 
nak; nagymértékben hozzá is köt bennünket. Mivel a megtiszteltetést mindig vissza- 
utasíthatjuk, elfogadásával nem csupán megerősítjük helyzetünket a világon belül, de 
bizonyos elkötelezettséget is vállalunk érte. A legkevésbé sem magától értetődő, hogy 
egy személy egyáltalán megjelenik a nyilvánosság előtt, s hogy a nyilvánosság befo- 
gadja és helyzetében megerősíti. Csakis a zsenit vezetik adottságai a nyilvános életbe, 
és csakis ő mentes az ilyesfajta döntésektől. Az ő esetében az elismerések a világgal 
már meglévő összhang folyományai; meglévő egyetértésnek adnak hangot, mely min- 
den megfontolástól és elhatározástól függetlenül, bármiféle kötelezettségtől mente- 
sen, már-már természeti jelenségként ütötte fel a fejét az emberi társadalomban. Er- 
re ajelenségre valóban éi-vényes, amit Lessing írt a zsenialitás emberéről két, a legjob- 
bak közül való verssorában: 

„Was ihn bewegt, bewegt. Was ihm gefallt, gefallt. 

Sein glücklicher Geschmack ist der Geschmack der Welt. " 

„Megindító, mi megindítja. Mi neki tetszik, tetszetős. 
Szerencsés ízlése a világ ízlése. " - 

Mi sem tűnik számomra bizonytalanabbnak a mi koiimkban, mint a világhoz való 
viszonyulásunk, semmi sem kevésbé magától értetődőnek, mint az összhang azzal, ami 
megjelenik abban a nyilvánosságban, amelytől a megtiszteltetést kapjuk, s amelynek 
létét az megerősíti. A mi századimkban még a zseni is csak a világgal és a nyilvános 
térrel való összeütközés árán képes kibontakozni, habár természettől fogva megtalál- 
ja, ahogyan mindig is megtalálta, sajátos egyetértését a hallgatóságával. Csakhogy a vi- 
lág nem azonos az emberekkel, akik benépesítik. A világ az emberek között teml el, s 



408 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



ez a köztes - sokkal inkább, mint (ahogy azt gondolni szokás) az emberek vagy éppen 
az ember - a legnagyobb aggodalom és a legnyilvánvalóbb felfordulás tárgya a föld- 
golyó csaknem valamennyi országában. Még ahol a világ félig-meddig rendben van is, 
avagy félig-meddig rendben tartják, a nyilvános tér ott is elvesztette megvilágító ere- 
jét, amely természetének eredendő része. A nyugati országokban, melyek az antik vi- 
lág lehanyatlása óta a szabadság egyik legelemibb formájának tekintik a politikától va- 
ló szabadságot, mind több és több ember használja fel ezt a szabadságot arra, hogy ki- 
vonuljon a világból, és odahagyja vele kapcsolatos kötelezettségeit. Ez a világból való 
visszavonulás nem feltétlenül válik az ember kárára; tovább gyakorolhatja akár zseni- 
ális adottságait is, s így keiiilő úton újfent a világ hasznára lehet. Ám minden ilyen visz- 
szavonnlással már-már kimutatható veszteség éri a világot; az a sajátságos és rendsze- 
rint pótolhatatlan köztes lesz oda, amely az egyén és társai között alakulhatna ki. 

Amikor tehát a nyilvános elismerések és díjak valódi jelentéséről gondolkodunk, 
úgy találhatjuk, hogy a hamburgi tanács Kolumbusz tojásához méltó megoldást talált 
a problémára, mikor úgy döntött, hogy a város díját Lessing nevéhez kapcsolja. Hi- 
szen Lessing sohasem érezte otthon magát a világban, ahogyan az létezett, s feltehe- 
tőleg soha nem is állt szándékában, a maga módján mégis mindig elkötelezett maradt 
iránta. Különleges és egyedülálló körülmények alakították ezt a kapcsolatot. A német 
nyilvánosság nem volt Lessingre felkészülve, és legjobb tudomásom szerint élete so- 
rán nem is ismerte el. Saját megítélése szerint hiányzott belőle az a világgal való de- 
rűs, természetes összhang, az érdem és ajó szerencse azon elegye, melyet ő és Goethe 
a zseni jegyének tekintett. Lessing hitte, hogy valami olyasmi kötelezte kritikai tevé- 
kenységére, anú „igen közeljár a tehetséghez",^'' ami azonban soha meg sem közelítette 
azt a természetes összehangoltságot a világgal, amelyben Virtü fellépését Fortuna mo- 
solya kíséri. Mindez fontos lehetett ugyan, de nem bírt döntő jelentőséggel. Úgy tű- 
nik, mintha egyszerre elhatározta volna, hogy lerója hódolatát a zseninek, „a szerencsés 
ízlés emberének" , maga azonban azokat követi, akiket félig ironikusan „világ bölcseinek" 
(die Weltweisen) nevezett, akiknek „pillantásától a legbizonyosabb igazságok is meginog- 
nak". A világhoz való viszonya nem pozitív vagy negatív, hanem szélsőségesen kritikus 
és korának nyilvános teréhez viszonyítva teljességgel forradalmi volt. Ez a viszonyulás 
azonban továbbra is a világhoz kötötte őt, sohasem mgaszkodott el a világ szilárd ta- 
lajától, és sohasem jutott el a szentimentális ntópizmns végletéig. Lessingben a forra- 
dalmi hevület az elfogultság flircsa fajtájával keveredett, mely túlzásba vitt, már-már 
kínos pedantériával ragaszkodott a konkrét részletekhez, amiből számos félreértés 
származott. Lessing nagyságának egyik alkotóeleme, hogy sohasem engedte, hogy az 
úgynevezett objektivitás elterelje a figyelmét a világhoz való viszonyulásáról s az álta- 
la támadott vagy feldicsért dolgok és emberek világban elfoglalt valódi helyéről. Ez 
nem tett jót megbecsülésének Németországban, ahol kevésbé értik a kritika valódi ter- 
mészetét, mint bárhol másutt. A németeknek ugyanis nehezükre esett megérteni, hogy 
az igazságnak nem sok köze van a közönséges értelemben vett objektivitáshoz. 

Lessing sohasem békélt meg a világgal, amelyben élt. Örömmel „küzdött meg az elő- 
ítéletekkel", és „mondta meg az igazat az udvari kegyenceknek" ."^ Drágán megfizetett eze- 
kért az élvezetekért, melyek azonban a szó szoros értelmében élvezetet jelentettek szá- 
mára. Mikor egyszer megkísérelt magyarázatot adni magának a „tragikus élvezet" for- 
rására, azt írta, hogy „minden szenvedély, még a legkellemetlenebb is, szenvedélyként kellemes- 
nek bizonyul", núvel „tudatára ébreszt létezésünknek, segít valóságosabbnak érezni magunkat".^ 
Ez a mondat feltíínően emlékeztet a szenvedélyek görög tanára, amely a haragot pél- 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben • 409 



dául a kellemes érzések közé számította, míg a reményt a félelemmel együtt az ártal- 
masak közé sorolta. Ez az értékelés a valóságosság különbségein alapul éppúgy, mint 
Lessingnél; nem abban az értelemben, hogy a szenvedélynek a lélekre gyakorolt ha- 
tása volna a valóság mércéje, inkább a valóságérzet ama mennyisége által, amelyet a 
szenvedély közvetít. A reményben a lélek átugorja a valóságot, ahogyan a félelemben 
visszahúzódik belőle. De a harag, mindenekelőtt a lessingi harag feltárja és megmu- 
tatja a világot csakúgy, ahogyan a lessingi nevetés a Minna von BARNHELM-ben megbé- 
kéltetni látszik a világgal. Az ilyen nevetés segíthet találnunk egy helyet a világban - 
ironikus módon anélkül, hogy eladná neki a lelkünket. Az élvezet, amely alapvetően 
a valóság felfokozott érzékelése, a világ iránti szenvedélyes nyitottságból és szeretetből 
fakad. Még az a tudat sem von le semmit a „tragikus élvezetből", hogy a világ el is pusz- 
títhatja az embert. 

Ha Lessing esztétikája, Aiisztotelészével ellentétben, még a félelmet is a szánalom 
egy fajtájának, az önmagimk iránt érzett szánalomnak tekinti,'^ annak az lehet az oka, 
hogy Lessing megpróbálja megszabadítani a félelmet valóságtól menekülő vonásától, 
hogy megőrizhesse mint szenvedélyt, azaz olyan affektnsként, amelyben önmagunk- 
ra gyakorolunk hatást úgy, ahogyan a világban rendszerint az emberek gyakorolnak 
hatást ránk. Ehhez szorosan kapcsolódik az a tény, hogy Lessing számára a költészet 
lényege a cselekvés, nem pedig, mint azt Herder gondolta, az erő - „a varázslatos erő, 
mely megérinti lelkemet" -, sem, mint Goethe számára, a megformált természet. Lessin- 
get nem a műalkotás ömnagában vett tökéletessége foglalkoztatta, amit Goethe örök- 
kévaló, elengedhetetlen követelménynek tekintett. Inkább - ezúttal egyetértésben 
Arisztotelésszel - a nézőre gyakorolt hatás érdekelte, aki mintegy a világot képviseli, 
vagy inkább a világi tér, amely a míívész avagy az író és embertársa között mint szá- 
mukra közös világ jön létre. 

Lessing haragvásban és nevetésben tapasztalta a világot, a harag és a nevetés pedig 
természetétől fogva elfogult. Emiatt nem tudott vagy nem akart egy mííalkotást „ön- 
magában véve" megítélni, függetlenül a világra gyakorolt hatásától; így aztán polémiái 
során képes volt valamit aszerint támadni vagy védelmezni, ahogyan a kérdéses tár- 
gyat a nyilvánosság megítélte, függetlenül attól, hogy milyen mértékben volt ez a meg- 
ítélés helyes vagy helytelen. Nem csupán a lovagiasság megnyilvánulása volt, mikor 
azt mondta, hogy szeretné „békén hagyni azokat, akiket mindenki üt"; ösztönössé vált ag- 
godalom is volt az okkal alulmaradt nézetek viszonylagos igazsága iránt. Ennélfogva 
a kereszténységről szóló vitában sem helyezkedett végleges álláspontra. Inkább, mint 
azt csodálatos önismerettel írta egyszer, ösztönösen kételkedett a kereszténységben, 
„minél hathatósabban igyekezett azt valaki bizonyítani", és ösztönösen próbálta „meg'ónzwz 
szívében", minél „szeszélyesebben és fölényesebben igyekeztek mások lábbal tapodni". De ez azt 
jelenti, hogy míg mindenki más a kereszténység „igazságáról" vitatkozott, ő legfőképp 
annak világban elfoglalt helyzetét védelmezte, egyszerre nyugtalanul, hogy talán újra 
éi'vényesíti egyeduralmi igényeit, ugyanakkor félve, hogy végképp eltíínik. Lessing fi- 
gyelemre méltó éleslátásról tett bizonyságot korának felvilágosult teológiájával kap- 
csolatban, mikor azt mondta: ha az ész szavára hallgatva válunk kereszténnyé, végle- 
tesen irracionális filozófusokká válunk." Ez az éleslátás nem csupán az ész feltétlen 
védelmezéséből származott. Lessing ebben a vitában elsősorban a szabadságot védel- 
mezte, amit sokkal inkább veszélyeztettek azok, akii „bizonyítékokkal akarták kikénysze- 
ríteni a hitet", mint akik az isteni kegyelem ajándékaként tisztelték. De ehhezjáiiilt még 
aggodalma azért a világért, amelyben érzése szerint a filozófiának és a vallásnak is he- 



410 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



lye kell legyen, de egymástól elkülönült helye, s í^ „a felosztás révén... mindkettő halad- 
hat a maga útján anélkül, hogy akadályozná a másikat". 

A lessingi értelemben vett kritika mindig a világ érdekében foglal állást, mindent 
az adott pillanatban a világban elfoglalt helyének megfelelően ért és ítél meg. Az ilyen 
gondolkodásmódból soha nem fakadhat végleges világlátás, amely olyan szilárdan 
kapcsolódik egyetlen lehetséges perspektívához, hogy a világban szerzett további ta- 
pasztalat nem gyakorolhat rá hatást. Nagy szükségünk van rá, hogy Lessing megmu- 
tassa, hogyan sajátíthatjuk el ezt a gondolkodásmódot, amelynek megtanulását nem 
a felvilágosodás vagy a XVIII. század emberiességbe vetett hite iránti bizalmatlan- 
ságunk teszi oly nehézzé. Nem a XVIII. , hanem a XIX. század áll Lessing és köztünk. 
A XIX. század történelem-rögeszméje és ideológia iránti elkötelezettsége olyan erősen 
jelen van még korunk politikai gondolkodásában is, hogy a szabad gondolkodásnak, 
mely sem a történelemre, sem kényszerítő logikára nem támaszkodik, nincs tekinté- 
lye előttünk. Kétségtelenül tisztában vagyimk azzal, hogy a gondolkodás nem csupán 
intelligenciát és alaposságot, mindenekfölött bátorságot is követel. Meglepőnek tíí- 
nik, hogy Lessing világpártisága olyan messzire mehet, hogy feláldozza érte az ellent- 
mondás-mentesség axiómáját, az önmagimkkal való következetesség igényét, ami pe- 
dig alapvető követelmény mindenki iránt, aki ír és beszél. O pedig a lehető legkomo- 
lyabban kijelentette: „Nem vagyok köteles megoldani tehát mindazokat a neliézségeket, ame- 
lyeket okozok. S ha gondolataim kevéssé függnek is össze, sőt szinte ellentmondanak, mégiscsak 
gondolatok, s anyagot adnak olvasóimnak arra, hogy maguk gondolkozzanak. "^ Nemcsak azt 
nem akarta, hogy bárki is kényszerítse, de azt sem, hogy ő kényszerítsen valakit, erő- 
vel bár vagy bizonyítékokkal. Még az ortodoxiánál is veszedelmesebbnek tartotta a sza- 
badságra nézve azok zsarnokságát, akik okoskodással vagy álokoskodással, kényszerítő 
erejű éi-veléssel urahii kívánják a gondolkodást. Mindenekelőtt pedig sosem kény- 
szerítette önmagát, s ahelyett, hogy tökéletesen következetes rendszerrel írta volna be 
magát a történelembe, nem hintett a világba, ahogy azt tudta ő maga is, „csupán fer- 
menta cognitionisí".^ 

Ekképpen Lessing híres Selbstdenkenje - a magunk számára való független gondol- 
kodás - semmilyen értelemben sem egy zárt, egységbe rendezett, szei'vesen felnöve- 
kedett és kiművelt egyén tevékenységének sajátja, aki mintegy kömltekint a világban, 
hogy megtalálja a fejlődése számára legkedvezőbb helyet annak érdekében, hogy össz- 
hangba hozza magát a világgal a gondolkodás kerülő útja révén. Lessing szerint a gon- 
dolkodás nem az egyénből fakad, és nem az én megtestesülése. Inkább az egyén - 
akiről Lessing azt mondaná, hogy cselekvésre teremtetett, nem éi-velésre - választja 
meg a gondolatot, mert a gondolkodásban a szabadság világában való mozgás újabb 
módját ismeri fel. Mindama sajátos szabadságok közül, amelyek a „szabadság" szó hal- 
latán eszünkbejuthatnak, a mozgás szabadsága a történetileg legősibb és egyben a leg- 
elemibb. Képesnek lenni elindulni, amerre akarunk: ez a szabadság eredeti megnyil- 
vánulása, ahogyan a mozgás szabadságának korlátozása időtlen idők óta a szolgasor- 
ba vetés előfeltétele. A mozgásszabadság a cselekvés elengedhetetlen feltétele is, és a 
cselekvés az, amelyben az emberek elsődlegesen tapasztalják a szabadságot a világban. 
Amikor az embert megfosztják a nyilvános tértől - amelyet az együttes cselekvés hoz 
létre, és amelyet a történelemmé alakuló események és történetek töltenek meg -, ak- 
kor a gondolkodás szabadságába vonul vissza. Ez természetesen nagyon is ókori ta- 
pasztalat. És valami hasonló visszavonulást kényszeríthettek Lessingre is. Ha a világi 
szolgasorból a gondolkodás szabadságába való visszavonulásról hallunk, termesze tsze- 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben •411 



rűleg a sztoikus mintára gondolunk, hiszen történetileg ez gyakorolta a legnagyobb 
hatást. De hogy pontosak legyünk, a sztoicizmus nem annyira a cselekvéstől a gondol- 
kodáshoz való visszavonulást fejezi ki, mint inkább a világból az énbe való menekülést, 
amely remélhetőleg képes fenntartani a külső világtól való függetlenségét. Lessing 
esetében semmi ilyesmiről nem volt szó. Lessing a gondolkodásba vonult vissza, de a 
legkevésbé sem saját énjébe; és ha létezett számára titkos kapocs cselekvés és gondol- 
kodás között (én hiszem, hogy létezett, habár idézetekkel nem tudom alátámasztani), 
az a kapocs abban a tényben állt, hogy mind a cselekvés, mind a gondolkodás mozgás 
formájában történik, és hogy emiatt mindkettőt a szabadság alapozza meg: a mozgás 
szabadsága. 

Lessing valószműleg sohasem gondolta, hogy a cselekvést helyettesítheti a gondol- 
kodás, vagy hogy a gondolkodás szabadsága pótolhatja a cselekvésben rejlő szabadsá- 
got. Tudta jól, hogy „Európa legszolgaibb országában" élt, még ha „annyi ostobaságot lehe- 
tett is kínálni a nyilvánosságnak a vallás ellen", amennyit kedve tartotta. Hiszen lehetet- 
len volt felemelni „hangját az alattvalók jogaiért. . . a kényszerítés és a despotizmus ellen ", más 
szóval cselekedni. A titkos kapcsolat „önmaga számára való gondolkodása" és a cselekvés 
között abban rejlett, hogy sosem kötötte gondolkodását eredményekhez. Határozot- 
tan lemondott az eredmények iránti vágyról, amennyiben ezen olyan problémák meg- 
oldását értjük, melyekkel saját gondolkodása szembesítette; gondolkodása nem az igaz- 
ság keresése volt, mivel minden olyan igazság, amely egy gondolati folyamat eredmé- 
nye, szükségszerűen véget vet a gondolkodás mozgásának. Afermenta cognitionis, ame- 
lyet Lessing a világban széthintett, nem végkövetkeztetések közlését szolgálta, hanem 
mások önálló gondolkodásra való serkentését, nem más célból, mint hogy gondolko- 
dók diskurzusát indítsa el. Lessing gondolkodása nem a platóni néma párbeszéd én 
és önmagam között, hanem megelőlegezett párbeszéd másokkal, ennélfogva lényegé- 
hez tartozik a polémia. De még ha sikemlt volna is megteremtenie a más független 
gondolkodókkal való diskurzust, s így megmenekülnie az egyedülléttől, ami, különö- 
sen az ő esetében, megbénított minden adottságot, aligha lett volna meggyőződve ró- 
la, hogy ez mindent rendbe hoz. Mert ami elromlott, s amit semmilyen párbeszéd 
és semmilyen független gondolkodás nem tudott volna helyrehozni, az a világ volt - 
nevezetesen, ami emberek között jön létre, s amiben mindaz, amit az egyének ere- 
dendően magukban hordoznak, láthatóvá és hallhatóvá válik. A kétszáz évben, amely 
elválaszt bennünket Lessing életétől, sok minden változott ebben a tekintetben, de ke- 
vés dolog lett jobb. „A legbizonyosabb igazságok pillérei" (hogy maradjunk ennél a me- 
taforánál), melyek abban az időben inogtak meg, mára törötten hevernek; nincs szük- 
ségünk többé sem kritikára, sem bölcs emberekre, hogy rázkódtassák őket. Csak kö- 
rül kell néznünk, hogy lássuk: ezeknek a pilléreknek a törmelékei vesznek körül ben- 
nünket. 

Bizonyos értelemben ez akár előny is lehet, újfajta gondolkodást segítve elő, amely- 
nek nincs szüksége pillérekre és állványzatra, normákra és hagyományokra ahhoz, 
hogy szabadon mozogjon, mankó nélkül az ismeretlen terepen. De a világban, aho- 
gyan van, nehéz élni ezzel az előnnyel. Hosszú ideje nyilvánvalóvá vált, hogy az igaz- 
ságok pillérei egyben a politikai rend pillérei is, és hogy a világnak (ellentétben az em- 
berekkel, akik benépesítik és szabadon mozognak benne) szüksége van ilyen pillérekre 
annak érdekében, hogy biztosítsák folyamatosságát és állandóságát, ami nélkül kép- 
telen azt a viszonylag biztonságos és tartós otthont megadni a halandó emberek szá- 
mára, amelyre szükségük van. Bizonyos, hogy az ember emberiessége olyan mérték- 



412 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



ben veszít életerejéből, amennyiben felhagy a gondolkodással, és bizalmát régi bizo- 
nyosságokba vagy akár új igazságokba helyezi, mintha az igazságot úgy vethetnénk 
a fejünkbe, ahogyan érméket a perselybe. '° És mégis, ha ez igaz az emberre, nem igaz 
a világra. A világ embertelenné válik, barátságtalanná az emberi szükségletek számá- 
ra - amelyek a halandók szükségletei -, ha olyan mozgásba kényszerítik, amelyben 
nincs többé jelen az állandóság. Ez az, amiért a francia forradalom hatalmas kudar- 
ca óta az emberek ismételten a magasba emelték az egyszer már ledöntött pilléreket, 
hogy újra meg újra lássák őket meginogni, majd újfent leomolni. A legborzalmasabb 
tévedések léptek a „legbizonyosabb igazságok" helyébe, s eme doktrínák téves volta 
nem szolgáltat bizonyítékot, új pillért a régi igazságoknak. A politikai térben az újjá- 
építés sosem helyettesítheti az új alapítást, legjobb esetben kényszeríí lépés, mely el- 
kerülhetetlenné válik, ha az alapítás aktusa, amit forradalomnak hívnak, kudarcot vall. 
De hasonlóképp elkerülhetetlen egy ilyen konstellációban, különösen, ha ilyen hosz- 
szú ideig áll fenn, hogy szünet nélkül növekedjék az emberek bizalmatlansága a világ- 
gal és a nyilvános tér minden aspektusával szemben. Mivel az, hogy a nyilvánosság 
rendjének emez időről időre helyreállított állványzatai törékenyek, minden összeom- 
lás után nyilvánvalóvá lesz, ezért a nyilvánosság rendje azon alapul, hogy az emberek 
magától értetődőnek tekintik éppen azokat a „leginkább bizonyos igazságokat", me- 
lyekben titokban jóformán senki sem hisz már 



II 

Számos olyan időszakot ismer a történelem, amelyben a nyilvános tér elhomályosult, 
s a világ olyannyira gyanússá vált, hogy az emberek nem kértek többet a politikától 
alapvető érdekeik és személyes szabadságuk tiszteletben tartásánál. Mindazokat, akik 
ilyen időkben éltek, s akiket ezek az idők alakítottak, többnyire arra késztette mindez, 
hogy semmibe vegyék a világot és a nyilvános teret, lehetőségeikhez mérten ne vegye- 
nek róla tudomást, vagy akár hogy átngoiják és mögé kerüljenek - mintha a világ csu- 
pán a felszín volna, amely mögé az emberek elrejtőzhetnek - annak érdekében, hogy 
a közöttük megnyíló világ megkemlésével érthessék meg egymást. Az ilyen időkben, 
ha a dolgok jól alakulnak, az „emberiesség" egy sajátos fajtája fejlődhet ki. Ennek ér- 
tékeléséhez elegendő a Bölcs NÁTHÁN-ra gondolnunk, amelynek valódi témája - „Em- 
bernek lenni elegendő"^^ - áthatja a darabot. A felhívás: „Légy a barátom",^- amely vezér- 
motívumként vonul végig az egész darabon, ennek a témának felel meg. Szintúgy gon- 
dolhatunk A VARÁzsFuvoLÁ-ra is, hiszen annak témája is az emberiesség, mely sokkal 
mélyebb értelmíí, mint amit a XVIII. századnak azok az elméletei értettek rajta, ame- 
lyek a nemzetek, népek, rasszok és vallások sokaságába tagolódó emberi faj alapvetően 
közös emberi természetéről szólnak. Ha létezne ilyesfajta emberi természet, az termé- 
szeti jelenség volna, s a neki megfelelő viselkedést „emberi"-nek nevezni azt feltéte- 
lezné, hogy az emberi és a természetes viselkedés egy és ugyanaz. Az emberiesség eme 
felfogásának legjelentősebb és legnagyobb hatású alakja a XVIII. században Rousseau 
volt, aki szerint ez a mindenkiben közös emberi természet nem az észben, hanem a 
részvétben testesül meg, abban a velünk született ellenkezésben, amellyel embertár- 
sunk szenvedését szemléljük. Figyelemre méltó párhuzam, hogy Lessing a leginkább 
együtt érző embert tartotta a legjobb embernek. Lessingnek azonban gondot okoz az 
együttérzés egalitárins karaktere - az a tény, mint maga is kiemelte, hogy „valami rész- 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben •413 



vétkez hasonló" támad bennünk a gonosztevő iránt is. ''' Rousseau-t ez nem zavarta. Az 
ő gondolataira támaszkodott a francia forradalom szelleme: afraternitét az emberies- 
ség beteljesülésének tekintette. Másrészt Lessing a barátságot - amely éppolyan válo- 
gatós, mint amilyen egalitárius a szenvedély - az igaz emberiesség megnyilvánulásá- 
ra alkalmas középponti és kizárólagos jelenségnek tartotta. 

Mielőtt rátérnénk Lessing barátságfelfogására és annak politikai jelentőségére, ér- 
demes néhány szót szólnunk arról, mit értett a XVIII. század testvériségen. Lessing is 
jól ismerte ezt a gondolatot; „emberbaráti érzések"-ről beszélt, más emberi lények iránt 
érzett fivéri kötelékről, amely az emberrel „embertelenül" hánó világ iránti gyűlöletből 
támad. Számunkra mindebből annak van jelentősége, hogy az emberiesség a „sötét 
időkben" leginkább az ilyen testvériségben testesül meg. Az emberiességnek ez a fajtá- 
ja akkor válik nélkülözhetetlenné, amikor az idők olyannyira sötétté válnak bizonyos 
emberi közösségek számára, hogy többé nem rajtuk, nem belátásukon vagy választá- 
sukon múlik a világtól való visszavonulásuk. A testvériségként megnyilvánuló emberi- 
esség a történelemben mindannyiszor üldözött emberek között és szolgasorba vetett 
csoportokon belül jelent meg; természetes módon fedezhető fel tehát a zsidóknál a 
XVIII. században, akik akkortájt új jövevénynek számítottak a társasági körökben. Az 
emberiesség eme fajtája a páriák hatalmas kiváltsága; ez az az előny, amellyel e világ 
páriái mindig és minden kömlmények között rendelkezhetnek. Ezért a kiváltságért 
drágán megfizetnek; legtöbbször a világ olyannyira radikális eltűnésével, a világnak 
felelni képes szei-vek oly mértékű elcsökevényesedésével jár együtt - kezdve a józan 
ésszel, amellyel a mindenki számára közös világban igazodunk el, egészen a szépérzé- 
kig avagy ízlésig, amellyel a világot szeretjük -, hogy szélsőséges esetekben, amikor a 
párialét évszázadokig folyamatosan fennáll, valóságos világtalanságról beszélhetünk. 
A világtalanság pedig, sajnos, mindig a barbarizmus egy formája. 

Ebben az értelemben ez a szei"vesen kifejlődő emberiesség olyan, mintha az üldöz- 
tetés hatására az üldözöttek olyannyira közel keililtek volna egymáshoz, hogy a köz- 
tes, amit világnak hívtunk (s ami természetesen létezett közöttük az üldöztetést meg- 
előzően, meghatározott távolságban tartva őket egymástól), egész egyszerűen eltűnt 
volna közülük. Ez pedig az emberi kapcsolatok olyasfajta felmelegedését eredménye- 
zi, ami az ilyen közösségekben majdhogynem fizikaijelenségként mutatkozik meg. Per- 
sze nem arra célzok, hogy az üldözött emberek kapcsolatainak ez a melegsége ne vol- 
na nagyszeii'í dolog. Teljes kifejlettségében olyasfajta jóindulatnak és tiszta szívjóság- 
nak lehet táptalaja, amelyre más köililmények között az emberi lények aligha hajla- 
mosak. Gyakran egyfajta életerőnek is a forrása, az afelett érzett örömnek, hogy életben 
vagyunk, mintha az életet csak a világi értelemben sértettek és sebesültek között élhet- 
nénk meg igazán. Mikor azonban ezt állítjuk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az 
így kialakult légkör bája és intenzitása annak a kiváltságnak is köszönhető, hogy e vi- 
lág páriái felszabadulnak a világról való gondoskodás terhe alól. 

A testvériség, amit a francia forradalom helyezett a szabadság és az egyenlőség mel- 
lé, amelyek mindig is az ember politikai szférájának kategóriái voltak, természetes 
hellyel bír az elnyomottak és az üldözöttek, a kizsákmányoltak és a megszégyenítet- 
tek között, akiket a XVIII. század szerencsétleneknek, les malhereux-nek, a XIX. század 
nyomorultaknak, les misérables -naí nevezett. A részvét, amely Lessing és Rousseau szá- 
mára egyaránt (még ha egészen más környezetben is) oly fontos szerepet játszott a 
minden emberben közös emberi természet felfedezésében és megerősítésében, a for- 
radalmár legfőbb motívumává elsőként Robespierre-nél vált. A részvét azóta is az eu- 



414 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



rópai forradalmak történetének elválaszthatatlan és összetéveszthetetlen alkotóeleme. 
A részvétet ma már kétségbevonhatatlanul természetes, teremtmény! affektiisnak te- 
kintjük, ami a szenvedés láttán akaratlanul is megérint minden normális embert, bár- 
mily idegen is a szenvedő, s ekként eszményi alapnak tíínhet egy érzés számára, amely 
az egész emberi nemre kiteijedve olyan társadalmat hozhatna létre, amelyben az em- 
berek valóban testvérekké válhatnának. A XVIII. század forradalmi beállítottságú hu- 
manitáriusa a részvét révén kísérelt meg rátalálni a szerencsétlennel és a nyomoralt- 
tal való együttérzésére - s ez az igyekezet egyenértékíí a testvériség területének kitá- 
gításával. Hamar világossá vált azonban, hogy az effajta emberiesség nem vihető át 
olyanokra és nem sajátítható el olyanok által, akik nem tartoznak maguk is a páriák 
közé. Sem a részvét, sem a szenvedésben való tényleges osztozás nem elegendő. Nem 
foglalkozhatunk itt azzal az úttévesztéssel, amelyet a részvét vezetett be a modern for- 
radalmakba ama kísérletek révén, hogy a szerencsétlenek tömegén segítsenek, ahe- 
lyett, hogy megteremtenék annak feltételeit, hogy mindenkinek igazságot szolgáltas- 
sanak. De annak érdekében, hogy némi rálátásunk nyíljon önmagunkra és a modern 
érzületre, érdemes röviden felidéznünk, hogy a nálunk valamennyi politikai kérdés- 
ben sokkalta tapasztaltabb ókori világ miként tekintett a részvétre és a testvériség hu- 
manitarizmnsára. 

A modernitás és az antikvitás egy pontban megegyezik: mindkettő teljes mértékben 
természetesként kezeli a részvétet, az ember számára éppoly elkerülhetetlenként, ami- 
lyen a félelem is. Éppen emiatt olyan meglepő, hogy az antikvitás teljes mértékben el- 
lentétes álláspontra helyezkedett a részvét értékelésében, mint a modernitás. Mivel 
tisztán felismerték a részvét affektív természetét, azt, hogy a félelemhez hasonlóan fö- 
libénk kerekedhet anélkül, hogy képesek lennénk elhárítani, az ókoriak a legegyütt- 
érzőbb embert nem annyira a legjobbnak, mint inkább a félelemre leginkább hajla- 
mosnak tartották. Passzív jellege miatt mindkét érzelem lehetetlenné teszi a cselekvést. 
Emiatt tárgyalta Aiisztotelész együtt a részvétet és a félelmet. Mégis egyaránt félreér- 
tés volna visszavezetni a részvétet a félelemre - mintha mások szenvedései felkeltenék 
az önmagimkért való aggodalmat -, vagy a félelmet a részvétre - mintha a félelemben 
csakis önmagimk iránt éreznénk részvétet. Még inkább csodálkozimk, ha azt olvassuk 
(Cicerónál a Tusculumi eszmecserék III 1 0-ben), hogy a sztoikusok hasonlóképp kezel- 
ték a részvétet és az irigységet: „Mert aki sajnálkozik valakinek a balszerencséjén, az mások 
jó szerencséjét is sajnálja tőlük. " Cicero maga meglehetősen közel jut a lényeghez, mikor 
azt kérdezi (i. m. IV 26): „De miért szánakozol inkább, ahelyett, hogy segítséget nyújtanál, ha 
módodban áll? Szánakozás nélkül nem lehetünk nagylelkűek?"^'^ Más szavakkal, oly alantas 
volna az emberi lény, hogy ösztökélés híján, s ha mások szenvedésének látványa nem 
okoz neki fájdalmat, semmi hajlandóságot nem mutat a cselekvésre? 

Ezeknek az affektnsoknak a megítélésekor aligha keralhetjük el az önzetlenséggel 
vagy inkább a mások iránti nyitottsággal, a szó bármely értelmében vett „emberiesség" 
tényleges előfeltételével kapcsolatos kérdés feltevését. Nyilvánvalónak látszik, hogy 
ebben a tekintetben az öröm megosztása teljes mértékben elsődleges a szenvedés meg- 
osztásához képest. A boldogság beszédes, nem pedig a szomoráság, és a valódi embe- 
ri párbeszéd különbözik az egyszerű társalgástól vagy akár a vitától is abban, hogy át- 
hatja a másik emberben és az általa mondottakban lelt élvezet. Ami ennek a boldog- 
ságnak az útjában áll, az az irigység, az emberiesség szférájának legszörnyííbb vétke; 
a részvét antitézise azonban nem az irigység, hanem a kegyetlenség, amely legalább 
annyira affektns, mint a részvét, hiszen egyfajta pei-verzió: élvezet érzése ott, ahol ter- 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben • 415 



mészetszeii'íleg fájdalmat kellene éreznünk. A döntő tényező az, hogy az élvezet és a 
fájdalom, mint minden, ami ösztönszení, a némaság felé irányít, s hangot kiválthat 
ugyan, beszédet azonban nem, párbeszédet pedig semmiképp. 

Mindez csupán átfogalmazása annak, hogy a testvériség hnmanitarizmusa aligha il- 
lik azokhoz, akik nem tartoznak a sértettek és a sérültek közé, és csakis a részvét ré- 
vén osztozhatunk benne. A páriák kapcsolatainak bensőségessége nem teijeszthető ki 
azokra, akiknek vállára a világban elfoglalt eltérő helyzetük felelősséget helyez, s akik 
így nem osztozhatnak a páriák derűs érdektelenségében. Az azonban igaz, hogy „sötét 
időkben" a melegség, ami a páriák számára a fényt helyettesíti, nagy vonzerőt gyako- 
rolt mindazokra, akik olyannyira szégyenkeznek a világ állapota miatt, hogy legszíve- 
sebben a láthatatlanságban találnának menedéket. És a láthatatlanságban, abban a ho- 
mályban, amelyben az elrejtőzött embernek nincs többé szüksége arra, hogy ő maga 
láthassa a látható világot, csakis az összezsúfolódott emberi lények melegsége és test- 
vérisége kárpótolhat azért a flircsa valószeii'ítlenségért, amelyet az abszolút világtalan- 
ságban, a mindenki számára közös világtól való elszakítottságban kifejlődő emberi ér- 
zelmek feltételeznek. A világtalanság és valószerűtlenség ilyen állapotában könnyű ar- 
ra következtetni, hogy a mindenki számára közös elem nem a világ, hanem az ilyen és 
ilyen „emberi természet". Hogy milyen, az az értelmezőtől függ; aligha számít, hogy 
az ember birtokaként felfogott értelmet vagy egy mindenki számára közös érzést, mint 
például a részvétre való képességet hangsúlyozzák. A XVIII. század racionalizmusa és 
szentimentalizmusa csupán két aspektusa ugyanannak; egyaránt elvezethetnek ahhoz 
a túlzó lelke sültséghez, amelyben az egyén testvéri köteléket érez minden emberrel. 
Ez a racionalizmus és szentimentalizmus minden esetben pusztán lélektani pótlék, a 
láthatatlanság terére korlátozva és a közös, látható világ kárára. 

Ez az „emberi természet", s a testvériség érzései, melyek kísérik, csakis a sötétség 
idején mutatkoznak meg, ennélfogva nem ismerhetők fel a világban. Mi több, a látha- 
tóság feltételei között ábrándképként foszlanak semmivé. A sértettek és sérültek em- 
beriessége soha egy perccel nem élte túl a megszabadulás óráját. Ez nem azt jelenti, 
hogy jelentéktelen volna, hiszen tény, hogy a sérelmet és a sérülést elviselhetővé teszi; 
azt azonban igenis jelenti, hogy politikai értelemben tökéletesen irreleváns. 



III 

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések, melyek a „sötét időkben" megfelelő magatartásra 
vonatkoznak, különösen ismerősek ama nemzedék és csoport számára, amelyhez tar- 
tozom. Ha a világgal való összhang, amely a kitüntetések elnyerésének fontos része, 
soha nem bizonyult is könnyen megvalósíthatónak, a mi időnkben és a mi világunk 
körülményei közepette még kevésbé az. Bizonyos, hogy az elismerések nem illetnek 
meg bennünket születésünktől fogva, s nem volna meglepő, ha többé nem volnánk ké- 
pesek arra a nyitottságra és bizalomteljességre, amelyre szükségünk van mindannak 
hálás elfogadásához, amit a világ jó szívvel kínál. Még azok sem, akik közülünk beszé- 
dükkel vagy írásaikkal a nyilvános életbe merészkedtek, még ők sem a nyilvánosság 
valamiféle eredendő élvezetéért tettek így, s aligha várták el vagy törekedtek rá, hogy 
kiérdemeljék a nyilvános elfogadtatást. Még a nyilvánosság előtt is kizárólag barátai- 
kat szólították meg, vagy azokhoz az ismeretlen, szói'ványos olvasókhoz és hallgatók- 
hoz intézték szavaikat, akikkel mindenki, aki egyáltalán megszólal vagy ír, valamiféle 



416 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



kömlhatárolatlan testvériséget érez. Félek, törekvéseik során nagyon kevés felelőssé- 
get éreztek a világért; inkább az a remény irányította őket, hogy az emberiességnek va- 
lamiféle minimumát megőrizhetik az embertelenné vált világban, s ugyanakkor, ameny- 
nyire csak lehet, ellenszegülhetnek a világtalanság fiircsa valószemtlenségének - min- 
denki a maga módján, jó néhányan képességeik határait kísértve azzal, hogy megkí- 
sérlik megérteni a kizökkent világ embertelenségét, intellektuális és politikai szörnyű- 
ségeit. 

Azért hangsúlyozom a Németországból meglehetősen fiatalon kiűzött zsidók cso- 
portjához való tartozásomat, hogy megelőzzek bizonyos félreértéseket, melyek nagyon 
is könnyen felmemlhetnek, ha valaki az „emberiesség"-ről beszél. Ebben az összefüg- 
gésben nem tagadhatom, hogy hosszú évekig az egyetlen válasz, amit megfelelőnek 
találtam a „Ki vagy?" kérdésére, az volt: „egy zsidó". Egyedül ez a válasz adott számot 
az üldöztetés valóságáról. A kijelentést, amellyel Bölcs Náthán (lényegét tekintve, ha 
nem is betű szerint) ellenállt a parancsnak: „Lépj közelebb, zsidó"^^ - a kijelentést, mi- 
szerint „Én egy ember vagyok" - csakis a valóság előli groteszk és veszélyes kitérésként 
tudtam volna értékelni. 

Hadd tisztázzak mielőbb egy újabb lehetséges félreértést. A „zsidó" szó használatá- 
val nem az emberi lények valamely sajátos fajtájára szándékoztam utalni, mintha a zsi- 
dósorsjellegzetessége vagy mintaképe volna az emberi nem sorsának. (Az ehhez ha- 
sonló állításokat legfeljebb a náci uralom utolsó szakaszában lehetett meggyőzően 
előadni, amikor a zsidókat és az antiszemitizmust kizárólag a fajirtás programjának el- 
szabadítására és fenntartására használták fel. Hiszen ez a totalitárius uralom lényegi 
eleme volt. A náci mozgalom az első pillanattól kétségtelenül a totalitarizmus felé tar- 
tott, a Harmadik Birodalom korai éveiben azonban semmilyen értelemben sem volt 
totalitárius. „Korai évein" az első időszakot értem, amely 1933-tól 1938-ig tartott.) 
Mikor azt mondtam, „egy zsidó", nem is egy a történelem által megkülönböztetett vagy 
kijelölt valóságra mutattam rá. Ehelyett egy politikai tényt ismertem el, miszerint eh- 
hez a csoporthoz való taitozásom a személyes identitásomra vonatkozó minden más 
kérdésfeltevésnél előbbre való, helyesebben szólva az anonimitás vagy a névtelenség 
javára dönti el azokat. Manapság az ilyen álláspont üres póznak hatna. Ennek követ- 
keztében mostanság könnyíí észrevenni, hogy akik így reagáltak, sosem jutottak mesz- 
szire az „emberiesség" iskolájában; belesétáltak a Hitler által felállított csapdába, s így 
a maguk módján megadták magukat a hitlerizmns szellemiségének. Azt az alapvetően 
egyszerű elvet, amelyről szó van, a rágalmazás és üldöztetés idején sajnos kiváltképp 
nehéz megérteni: az elvet, hogy ellenállni csakis a megtámadott identitás fogalmaival 
lehetséges. Akik elutasítják az ellenséges világ részéről az efféle azonosításokat, cso- 
dálatosképp különbnek érezhetik magukat a világnál, valójában azonban különb mi- 
voltuk semmivel sem tart tovább ennél a világnál; ez tehát egy többé-kevésbé jól be- 
rendezett légvár felsőbbrendűsége. 

Miközben feltárom észrevételeim személyes hátterét, könnyen úgy tíínhet mind- 
azok számára, akik a zsidók sorsát csak hallomásból ismerik, mintha egy olyan iskola 
óráján találnák magukat, amelybe sosem jártak, s amelynek leckéi nem érintik őket. 
Történetesen pontosan ugyanebben az időszakban létezett azonban Németországban 
a „belső emigráció"-nak nevezett jelenség, s akik ezt tapasztalták, azok az általam em- 
lítettekhez nem csupán formális és strukturális értelemben hasonló kérdésekre és 
konfliktusokra ismerhetnek. Mint arra maga a név is utal, a „belső emigráció" megle- 
hetősen homályos dolog volt. Egyrészt jelentette azt, hogy voltak olyan személyek Né- 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben •417 



metországban, akik úgy viselkedtek, mintha többé nem tallóznának az országhoz, akik 
tehát emigránsnak érezték magukat; másrészről jelezte azt is, hogy a valóságban nem 
emigráltak, de visszavonultak egy belső térbe, a gondolkodás és érzés láthatatlanságá- 
ba. Hiba volna azt képzelni, hogy a száműzetésnek ez a formája, a világból egy belső 
térbe való visszavonulás csakis Németországban létezett, ahogyan hiba volt azt képzel- 
ni, hogy az effajta emigrációnak a Harmadik Birodalom bukásával vége szakadt. De 
az idők legsötétebbjében, Németországon belül és kívül különösen erős volt a kísér- 
tés, a látszólag elviselhetetlen valóságban, kimozdulni a világból és a nyilvános térből 
belső életünkbe, vagy pusztán elhanyagolni a világot egy imaginárius világ kedvéért, 
azért, „ahogyan lennie kellene", vagy ahogyan egyszer régen volt. 

Rengeteg vita folyt már a Németországban széles körben elterjedt hajlandóságról, 
hogy úgy tegyünk, mintha az 1933 és 1945 közötti évek sosem léteztek volna; mintha 
a német és az európai, tehát a világtörténelem emez időszakát kitörölhetnénk a tan- 
könyvekből; mintha minden a múlt „negatív" aspektusának elfelejtésén múlna, a bor- 
zalomnak a szentimentalizmusra való redukálásán. (Anna Frank naplójának világmé- 
retíí sikere bizonyítja, hogy ez a hajlandóság nem korlátozódott Németországra.) A té- 
nyek groteszk együttállása volt, amikor a német fiataloknak nem volt szabad azokról 
a tényekről tanulniuk, amelyekről néhány mérfölddel odébb egyetlen iskolás gyerek- 
nek sem volt módja nem tudni. Emögött persze őszinte tanácstalanság állt. S ez az al- 
kalmatlanság a múlt valóságával való szembenézésre talán a belső emigráció közvet- 
len öröksége volt, miként kétség sem fér hozzá, hogy jelentős mértékben és még köz- 
vetlenebbül a hitleri rezsim következménye - azaz a szeivezett bűn következménye, 
amelybe a nácik a német temletek valamennyi lakóját belevonták, a belső száműzöt- 
teket nem kevésbé, mint a bátor párttagokat és a tétovázó társutasokat. Ezt a bííntényt 
örökítették át a szövetségesek a kollektív bűn végzetes feltevésébe. Ebben rejlik a né- 
metek mélységes ügyetlenségének oka, amely minden kívülállót megütköztet a múlt 
kérdéseivel kapcsolatos bármely eszmecserében. Egy elfogadható álláspont kialakítá- 
sának nehézségét a legtisztábban talán az a közhely fejezi ki, miszerint a múltat még 
„nem vettük birtokunkba", s ajóakaratú emberek közmegegyezése, hogy első dolgimk 
hozzáfogni „birtokbavételéhez". ''^ Ez valószínűleg semmiféle múlttal nem tehető meg, 
a hitleri Németország múltjával egész biztosan nem. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy 
pontosan megismeijük azt, ami volt, s elviseljük ezt a tudást, majd türelmesen várunk, 
hogy kidemljön, mi származhat tudásimkból és kitartásunkból. 

Egy kevésbé fájdalmas példával valószínűleg jobban el tudom magyarázni. Az első 
világháboni után megtapasztaltuk „a múlt birtokbavételét", a háboni vízözönnyi le- 
írásában, amelyek nagymértékben különböztek fajtájukra és minőségükre nézve; ez 
természetesen nem csupán Németországban történt így, de valamennyi érintett or- 
szágban. Mindamellett majdnem harminc évnek kellett eltelnie, míg olyan műalkotás 
született, amely tisztán megmutatta az esemény belső értelmét, lehetővé téve, hogy azt 
mondjuk: „igen, így történt". És ebben a regényben, William Faulkner A FABLE-jében 
nagyon kevés a leírás, még kevesebb a magyarázat, és egyáltalán semmi sincs „birto- 
kunkban"; könnyekben végződik, megríkatva az olvasót is, s a „tragikus hatás" vagy 
a „tragikus élvezet" mögött a lesújtó érzelem marad meg, amely képessé tesz elfogad- 
ni a tényt, hogy valami ehhez a háborúhoz hasonló egyáltalán megtörténhetett. Szán- 
dékosan emlegetem a tragédiát, mivel a többi irodalmi formánál jobban ábrázolja a 
felismerés folyamatát. A tragikus hős azáltal jut a megértés birtokába, hogy a szenve- 
désben újraéli mindazt, ami történt, s ebben apathoshan, a múlt újra elszenvedésében 



418 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



az egyedi cselekvések hálózata eseménnyé áll össze, jelentőségteljes egésszé. A tragé- 
dia drámai tetőpontján a hős cselekvőből szenvedővé válik; ebben rejlik a peripeteia ^"^ 
a dénouement feltáiiilása. De még a nem tragikus cselekmények is csak akkor válnak va- 
lódi eseményekké, ha az elme visszatekintő és érzékeny működése által szenvedés for- 
májában másodszor is tapasztaltatnak. Az ilyen emlékezet csak akkor beszélhet, mikor 
a felháborodás és ajogos harag, mely cselekvésre ösztökél, lecsendesedett - ehhez pe- 
dig idő kell. Semmivel sem sajátíthatjuk eljobban a múltat, mint amennyire meg nem 
történtté tehetjük. De megbékíthetjük magunkat vele. Ennek formája a sirám, ''^ mely 
az emlékezésből fakad. Mint Goethe írta (a Faust ajánlásában): 

„Der Schmerz wird neu, es wiederholt die Klage 
Des Lebens labyrinthisch irren Lauf." 

„Újul a bú, s feljajdul újra egyszer 
útvesztó's életünk ellen a vád. "^^ 

A lamentáció révén történő felidézés tragikus hatása a cselekvés egyik kulcsfontos- 
ságú elemével kapcsolatos; kialakítja azt a tartós jelentést, amely majd belép a törté- 
nelembe. Ellentétben a cselekvésre jellemző más elemekkel - mindenekelőtt az előre 
kigondolt célokkal, a cselekedni indító motívumokkal s a vezérlő elvekkel, mindazzal, 
ami a cselekvés folyamatában láthatóvá válik -, a végrehajtott cselekedet jelentése csak 
akkor mutatkozik meg, amikor a cselekvés már befejeződött, és elbeszélésre alkalmas 
történetté vált. A múlt „birtokbavétele" annyiban lehetséges, amennyiben a megtör- 
téntre vonatkozik; de a történelmet kialakító elbeszélés sem old meg semmilyen prob- 
lémát, és nem csillapít semmilyen szenvedést; semmit sem sajátít el egyszer és min- 
denkorra. Sőt ameddig csak az eseményekjelentése eleven marad - s ez a jelentés na- 
gyon is hosszú ideig képes fennállni -, a „múlt birtokbavétele" sokkal inkább a min- 
dig ismétlődő elbeszélés formáját öltheti. A költő nagyon általános, a történész pedig 
nagyon sajátságos értelemben rendelkezik azzal a feladattal, hogy az elbeszélés folya- 
matát mozgásba hozza, és belevonjon bennünket is. S mi, többségünkben sem költők, 
sem történészek, ennek a folyamatnak a természetét ugyanúgy ismeijük a saját élettel 
kapcsolatos tapasztalatunkból, mivel nekünk is szükségünk van arra, hogy életünk je- 
lentős eseményeit magunkra és másokra vonatkoztatva idézzük fel újra. így tehát fo- 
lyamatosan a költészet útját készítjük elő, a legátfogóbb értelemben, mint emberi po- 
tencialitásét; azaz folyamatosan váijuk, hogy valamely emberi lényben felszínre tör- 
jön. Ilyenkor egy pillanatra szünetel mindannak leltározása, ami végbement, s egy meg- 
formált elbeszélés, egy újabb tétel keml a világ raktárába. A költő vagy a történész 
tárgyiasításában a történelem elbeszélése tartóssá és állandóvá válik. így az elbeszélés 
elfoglalja helyét a világban, ahol mindannyiunkat túl fog élni. Ott tovább létezhet - 
egy történetként a sok között. Ezeknek a történeteknek nincs tőlük teljességgel elvá- 
lasztható jelentésük - és ezt mi is tudjuk saját, nem költői tapasztalatimkból. Semmi- 
lyen filozófia, semmilyen analízis, semmilyen aforizma, legyen bármilyen mély, nem 
hasonlítható jelentése intenzitásában és gazdagságában egy megfelelően elbeszélt tör- 
ténethez. 

Látszólag eltértem a tárgytól. A kérdés az, mennyire kell a valóságot megőrizni az 
embertelenné vált világban, ha az emberiességet nem tekintjük üres frázisnak vagy áb- 
rándképnek. Vagy hogy másképpen fogalmazzuk meg: milyen mértékben maradunk 
a világ iránt kötelezettek még akkor is, ha kiűztek vagy ha visszavonultimk belőle. 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben •419 



A legkevésbé sem kívánom azt állítani, hogy a „belső emigráció", a világból a rejtek- 
helyre, a nyilvános életből az anonimitásba való menekülés (amennyiben valóban az, 
ami, s nem csupán ürügy arra, amit mindenki más is tett, gyógyír tehát a lelkiismeret- 
re) nem volt indokolt, sok esetben az egyetlen lehetséges magatartás. A világból való 
kimenekülés a tehetetlenség sötét korszakaiban mindaddig igazolható, amíg a valósá- 
got nem veszítjük szem elől, de folyamatosan elismeijük, mint azt, ami elől el kell me- 
nekülni. Amikor az emberek ezt választják, a magánélet is megmaradhat egy semmi 
esetre sem jelentéktelen, noha tehetetlen valóságnak. Csak annak felismerése lénye- 
ges számukra, hogy eme valóság valóságossága nem mélyen személyes jellegében, az 
elvoniiltságban mint olyanban gyökerezik, hanem a világban, amelyből elmenekültek. 
Emlékezniük kell, hogy folytonos menekülésben vannak, s hogy a világ valósága a me- 
nekülésükben fejeződik ki. így a valóságtól való menekülés igazi ellenállóereje az ül- 
döztetésből fakad, a számkivetettek személyes ellenállóereje pedig az üldöztetéssel és 
a veszéllyel együtt növekedik. 

Ugyanakkor nem tudjuk szem elől téveszteni, hogy az ilyen létezés politikai jelen- 
tősége korlátozott, bármilyen tiszta is marad. Határai benne rejlenek a tényben, hogy 
az ellenállóerő és a hatóerő nem ugyanaz; hogy a hatóerő ott jelenik meg, ahol em- 
berek együtt cselekednek, nem ott, ahol az emberek egyénként erősödnek meg. Az el- 
lenállóerő sosem elég nagy, hogy helyettesítse a hatóerőt; ahol a kettő szembekerül, 
ott az ellenállás mindig összeroskad. De a menekülés és a menekülés közbeni ellenál- 
lás ereje sem valósulhat meg ott, ahol a valóságot kikerülik vagy elfelejtik - mint ami- 
kor az egyén túl jónak vagy nemesnek gondolja magát ahhoz, hogy ellenszegüljön egy 
ilyen világnak, vagy ha képtelen szembenézni az adott időben uralkodó világállapot 
teljes elfogadhatatlanságával. Milyen csábító volt például tudomást sem venni a nácik 
ostoba fecsegéséről. De bármily vonzó lehet is engedni az effajta csábításnak, s elrej- 
tőzni a lélek menedékében, az eredmény mindig az emberiesség elvesztése lesz a va- 
lóság elhagyásának mértékében. 

Ennélfogva egy német és egy zsidó barátsága esetében a Harmadik Birodalom kö- 
rülményei közepette aligha lett volna az emberiesség jele, ha a barátok azt kérdik: 
„Nem vagyunk tán mindketten emberi lények?" Ez a valóság és az abban az időben 
mindkettejük számára közös világ merő megkemlése lett volna; nem szegültek volna 
szembe a fennálló világgal. A zsidók és a németek érintkezését tiltó töi'vény megkerül- 
hető volt, de nem szegülhettek szembe vele olyan emberek, akik tagadták a megkü- 
lönböztetés valóságát. Megőrizve az emberiességet, amely nem vesztette el a valóság 
szilárd talaját, az emberiességet az üldöztetés valósága közepette, azt kellett volna 
mondaniuk egymásnak: „Egy német és egy zsidó, akik barátok." Ám ha egy ilyen ba- 
rátság abban az időben boldogulhatott, és tisztaságában, azaz egyrészről hamis bűn- 
tudat, másrészről hamis alsóbb- vagy felsőbbrendííség-tiidat nélkül megmaradhatott, 
az egy kevés emberiesség megvalósulását jelentette az embertelenné vált világban. 



IV 

A baiátság példája, mellyel azért hozakodtam elő, mert több szempontból is különö- 
sen találónak tartom az emberiesség kérdésével kapcsolatban, visszavezet bennünket 
Lessinghez. Mint ismeretes, az ókoriak elengedhetetlennek tartották a barátokat az 
emberi élethez, sőt úgy hitték, barátok nélkül élni sem érdemes. Ebben az álláspont- 
jukban igen kevés szerepet játszott az a gondolat, hogy balsors idején szükségünk van 



420 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



a barátok segítségére; éppen ellenkezőleg, azt gondolták, hogy nem lehetséges bol- 
dogság vagy jó szerencse senki számára, ha nem osztozik egy baráttal annak örömé- 
ben. Van ugyan igazság abban a mondásban, hogy az igaz barát a balszerencse idején 
ismerszik meg; ilyen bizonyság híján azonban szokás szerint azokat tartjuk igaz bará- 
tainknak, akikkel habozás nélkül megosztjuk örömünket, s akikre számítunk, hogy ve- 
lünk együtt öi"vendeznek majd. 

A barátságot az intimitás ama jelenségének szokásimk tekinteni, amelyben a bará- 
tok megnyitják szívüket egymásnak, háborítatlanul a világtól és annak követeléseitől. 
Rousseau, nem pedig Lessing e felfogás legnagyobb szószólója, ami nagyon jól meg- 
felel a modern individuimi általános beállítottságának, aki világtól való elidegenedett- 
ségében csakis a magánéletben és a szemtől szembeni találkozás intimitásában képes 
megmutatni önmagát. Éppen ezért olyan nehéz megértenünk a barátság politikai re- 
levanciáját. Amikor például azt olvassuk Arisztotelésznél, hogy aphilia, a polgárok kö- 
zötti barátság a városállam jóllétének egyik alapvető előfeltétele, hajlamosak vagyimk 
azt gondolni, hogy pusztán a pártviszályoktól és a polgárhábonitól való mentességről 
beszél. Csakhogy a görögök számára a barátság lényege a párbeszédben állt. Úgy gon- 
dolták, hogy kizárólag az állandó eszmecsere egyesíti a polgárokat a poliszban. A pár- 
beszédben a barátság politikai jelentősége és a hozzá kapcsolódó sajátságos emberi- 
esség testesült meg. Ez a beszélgetés (azzal a meghitt társalgással ellentétben, amely- 
ben az egyének önmagukról beszélnek), bármennyire áthatja ugyan a barát jelenléte 
felett érzett öröm, a közös világgal törődik, amely a szó nagyon is szoros értelmében 
„embertelen" marad, hacsak nem beszélnek róla emberi lények folyamatosan. Hiszen 
a világ nem emberi pusztán amiatt, hogy emberi lények hozzák létre, s nem is válik 
emberivé pusztán azért, mert emberi hangok szólalnak meg benne, csakis akkor az, 
ha párbeszéd tárgyává válik. Bármennyire hatnak is ránk a vUág dolgai, bármennyire 
felkavarnak és ösztökélnek bennünket, csakis akkor válnak emberivé számunkra, ha 
megbeszélhetjük őket társainkkal. Ami nem válhat párbeszéd tárgyává - a fenséges, a 
rettenetes vagy a hátborzongató -, találhat ugyan emberi hangot, amely által a világ- 
ban elhangozhat, amely azonban nem maga az emberi. Csakis azáltal tesszük emberi- 
vé mindazt, ami a világban és bennünk történik, hogy beszélünk róla, és a beszéd fo- 
lyamatában tanulunk meg embernek lenni. 

A görögök philanthropiánaí, „emberszeretetnek" nevezték ezt a baráti párbeszéd- 
ben megvalósuló emberiességet, mivel abban a készségben testesül meg, hogy megosz- 
szuk a világot más emberekkel. Ellentéte, a mizantrópia, egyszerííen annyit jelent, hogy 
a mizantróp nem talál senkit, akivel hajlandó megosztani a világot, senkit sem talál ér- 
demesnek aira, hogy együtt öi'vendezzen vele a világnak, a természetnek és a kozmosz- 
nak. A görög filantrópia számos változáson ment át, míg a római humanitás szá válto- 
zott. Eme változások legfontosabbika összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy Rómá- 
ban roppant különböző származású és rangú emberek kaphattak polgárjogot, s lép- 
hettek be ezáltal a művelt rómaiak között folyó párbeszédbe, hogy megbeszélhessék 
velük a világot és az életet. És ez a politikai háttér különbözteti meg a római humani- 
tást attól, amit a modernek emberiességnek neveznek, s amin rendszerint pusztán a 
nevelés eredményét értik. 

Hogy az emberiesség inkább józan és híívös, mintsem szentimentális; hogy nem a 
testvériség, hanem a barátság példázza; hogy a barátság nem meghitten személyes vi- 
szony, hanem politikai elvárásokat hoz létre, és megőrzi a világgal való kapcsolatot - 
mindezt olyannyira kizárólagosan a klasszikus antikvitás jellegzetességének tekintjük, 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben •421 



hogy meglehetősen zavarbaejtőnek találjuk, mikor rokon vonásokat fedezünk fel a 
Bölcs NÁTHÁN-ban - amelyet, minden modern jellegzetessége ellenére, joggal nevez- 
hetnénk a barátság klasszikus drámájának. Azt a gondolatot találjuk olyan megdöb- 
bentően idegennek a darabban, hogy „Muszáj, muszáj barátnak lennünk", amivel Ná- 
thán a templomoshoz fordul, s tulajdonképpen mindenkihez, akivel csak találkozik; 
hiszen Lessing számára nyilvánvalóan sokkalta fontosabb ez a barátság, mint a szere- 
lem szenvedélye, s így a szerelmi szálat ridegen el is varija (a szerelmesekről, a temp- 
lomosról és Náthán fogadott lányáról, Recháról kideióil, hogy testvérek), s olyan kap- 
csolattá alakítja, amelyben a barátság szükséges, a szerelem azonban kizárt. A darab 
drámai feszültsége kizárólag a barátságnak és az emberiességnek az igazsággal való 
összeütközésében rejlik. Ez talán még különösebben hat a modern emberre, ám új- 
fent különösen közel visz azokhoz az elvekhez és konfliktusokhoz, amelyek a klasszi- 
kus antikvitást foglalkoztatták. Végső soron Náthán bölcsessége abban áll, hogy kész- 
ségesen feláldozza az igazságot a barátságért cserébe. 

Lessing közel sem ortodox nézeteket vallott az igazságról. Elutasított mindenféle 
igazságot, még azokat is, amelyeket a gondviseléstől eredeztettek, és sohasem érezte 
magát az igazság kényszerének hatása alatt, lett légyen az mások által rá kényszerítve, 
vagy a saját gondolati tevékenységének eredménye. Ha szembekerült volna doxa és 
alétheia, vélekedés és igazság platóni alternatíváival, nem kérdés, hogyan döntött vol- 
na. Boldoggá tette, hogy - élve az ő példázatával - az eredeti gyűríí, ha létezett egyál- 
talán, elveszett; a miatt a végtelen számú vélemény miatt volt boldog, amely akkor fo- 
galmazódik meg, amikor az emberek e világ ügyeit beszélik meg. Ha az eredeti gyűm 
létezett, az a párbeszéd, ezáltal a barátság s így az emberiesség végét jelentené. Llgyan- 
ilyen alapon volt elégedett amiatt, hogy a „véges istenek" (eingeschránckten Göttern) 
fajába tartozik, ahogyan olykor az embereket nevezte; és úgy gondolta, hogy az embe- 
ri társadalmat semmiképpen sem azok fenyegetik, akiknek „tó'66 gondjuk van a felhők 
létrelwzására, mint a szétzavarásukra", sokkalta „több kárt okoznak, akik minden ember gon- 
dolkodásmódját a maguk igájába akarják hajtani". Ennek igen kevés köze van a szokott ér- 
telemben vett toleranciához (történetesen maga Lessing sem volt kimondottan tole- 
ráns személy), annál több a barátság ajándékához, a világra való nyitottsághoz és vé- 
gül az emberi nem szeretetéhez. 

A „véges istenek" témája, az emberi értelem határai, melyekre a spekulatív ész képes 
rámutatni s így azokon túlhaladni, később a kanti kritikák nagy témájává váltak. De 
bármennyi közös legyen is Kant és Lessing beállítottságában - és tény, hogy sok közös 
van bennük -, a két gondolkodó között van egy döntő különbség. Kant felismerte, 
hogy az ember számára nem lehetséges feltétlen tudás, legalábbis teoretikus értelem- 
ben. Bizonyosan kész volt feláldozni az igazságot az emberi szabadság lehetőségéért; 
hiszen ha birtokoljuk az igazságot, nem lehetünk szabadok. Ám aligha értett volna 
egyet Lessinggel abban, hogy az igazságot, ha létezik, habozás nélkül fel kell áldoz- 
nunk az emberiességért, a barátság és az emberek közötti párbeszéd lehetőségéért. 
Kant amellett éi'velt, hogy létezik valami feltétlen, az ember felett álló kategorikus im- 
peratívusz éi'vénye, amely minden emberi ügyben meghatározó, s amelyet semmilyen 
értelemben vett emberiesség kedvéért nem szeghetünk meg. A kanti etika kritikusai 
gyakran embertelennek és könyörtelennek ítélték ezt a tézist. Éi-velésük sajátosságai- 
tól függetlenül tagadhatatlan, hogy Kant morálfilozófiája embertelen. S ez azért van 
így, mert a kategorikus imperatívuszt feltétlennek posztulálta, s feltétlenségében olyas- 
mit vezetett be az emberek közötti, természeténél fogva viszonyokból álló térbe, ami 



422 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



Összeütközésben áll annak alapvető viszonylagosságával. Az embertelenség, amely ösz- 
szefonódott az egyedüli és egyetlen igazság elképzelésével, Kant munkájában azért 
bukkan szokatlan világossággal a felszmre, mert az igazságot a gyakorlati észre akar- 
ta alapozni; mintha ő, aki oly kérlelhetetlenül mutatott rá az ember megismerőképes- 
ségének korlátaira, nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy az ember cselekvésé- 
ben sem lehet istenhez hasonlatos. 

Lessinget ellenben örömmel töltötte el, ami mindig is - vagy legalábbis Parmeni- 
dész és Platón óta - elcsüggesztette a filozóftisokat: hogy az igazság, amint kimond- 
juk, rögvest egy véleménnyé válik a sok közül, kétségbe vonhatóvá, újrafogalmazha- 
tóvá, a másokkal folytatott párbeszéd egyik tárgyává lesz. Lessing nagysága nem pusz- 
tán teoretikus éleslátásában áll, miszerint az emberi világban nem létezhet egyetlen 
kizárólagos igazság, hanem abban a boldogságban is, amit e tény felett érzett, s ami- 
att, hogy a lezárhatatlan párbeszéd nem szűnhet meg, ameddig csak emberek vannak. 
Az egyedüli feltétlen igazság, ha volna ilyen, mindama viták halálát jelentené, ame- 
lyekben a német nyelvű vitatkozás ősatyja és mestere olyannyira otthon érezte magát, 
s amelyekben mindig a lehető legegyértelműbben és leghatározottabban foglalt állást. 
Ez pedig az emberiesség végét jelentette volna. 

Ma már nehézséget jelent számunkra azonosulni azzal a drámai, de nem tragikus 
konfliktussal, amelyet Lessing a Bölcs NÁTHÁN-ban jelenített meg. Részben azért van 
így, mert magától értetődővé vált számunkra a toleráns viselkedés, habár a Lessingé- 
hez aligha kapcsolható megfontolásokból. Manapság még mindig megfogalmazható 
a kérdés a három gyűrű lessingi példázata módján - ahogyan például Kafka nagysze- 
rű kijelentése teszi: „Nehéz az igazságról beszélni, mert habár egyetlen igazság van csupán, 
az él, ennélfogva élő és változó arca van. "-° Ez azonban semmit sem mond a lessingi an- 
tinómia - az igazság és az emberiesség között lehetséges antagonizmus - politikai 
jelentőségéről. Mi több, manapság egyre ritkábban találkozni olyanokkal, akik hiszik, 
hogy birtokolják az igazságot; ehelyett folyamatosan olyanokba ütközünk, akik bizto- 
sak benne, hogy igazuk van. A különbség világos: az igazságra vonatkozó kérdés Les- 
sing idejében a filozófia és a vallás kérdése volt, míg a mi problémánk a tudomány ke- 
retei között merül fel, s mindig valamiféle, a tudományhoz igazodó gondolkodásmód 
dönt róla. Mindezt ama kérdést figyelmen kívül hagyva mondom, hogy ez a változás 
vajon hasznunkra vagy kárunkra vált-e. A tény az, hogy még azok is, akik egy éi'v sa- 
játosan tudományos vonatkozásainak megítélésére képtelenek, éppúgy el vannak bíí- 
völve a tudomány igazságai által, amennyire a XVIII. század emberei voltak az igaz- 
ságra vonatkozó kérdés által. És meglehetősen fiircsa, hogy még a tudósok beállított- 
sága sem zökkenti ki őket elbűvöltségükből, akik nagyon is tisztában vannak azzal, 
ameddig valóban tudományos tevékenységet végeznek, hogy „igazságaik" sohasem 
véglegesek, az eleven kutatás gyökeres átdolgozásain esnek át folyamatosan. 

A „birtokolni az igazságot" és az „igazunk van" elképzelése között, számos különb- 
ségük mellett, van egy közös vonás: mindazok, akik egyiket vagy másikat választják, 
általában nincsenek felkészülve arra, hogy összeütközés esetén feláldozzák álláspont- 
jukat az emberiességért vagy a barátságért. Valójában azt gondolják, hogy ha így jár- 
nak el, azzal elmulasztanak egy magasabb kötelességet, az „objektivitás" kötelezett- 
ségét; ezért ha olykor mégis meghozzák ezt az áldozatot, nem gondolják, hogy lelki- 
ismeretesen cselekednek, sőt szégyellik is emberiességüket, és gyakran határozottan 
bíínösnek érzik magukat emiatt. A kor nyelvén, amelyben élünk, s a számtalan dog- 
matikus nézet nyelvén, amelyek uralják gondolkodásunkat, lefordíthatjuk Lessing 



Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben • 423 



konfliktusát egy a mi tapasztalatainkhoz közelebb állóra azáltal, hogy megmutatjuk al- 
kalmazhatóságát a Harmadik Birodalom tizenkét évére és uralkodó ideológiájára. Te- 
gyük félre egy pillanatra a tényt, hogy a náci fajelmélet elvben igazolhatatlan, mivel 
ellentmond az ember „természetének". (Mindamellett érdemes megjegyeznünk, hogy 
az effajta „tudományos" elméletek sem náci, sem német találmánynak nem tekinthe- 
tők.) Tételezzük fel, hogy a faji elméleteket meggyőzően igazolni lehetne. Ez esetben 
nem lehetne tagadni, hogy a nácik által levont gyakorlati politikai következtetések tö- 
kéletesen logikusak voltak. Feltételezve, hogy egy faj alsóbbrendűségét kétségbevon- 
hatatlan tudományos bizonyításokkal csakugyan igazolni lehetne, indokolná-e ez an- 
nak kiirtását? Az erre adott válasz túlságosan is könnyíí, hiszen rögvest felidézzük a 
„Ne ölj!" parancsát, amely a kereszténységnek az antikvitás felett aratott győzelme óta 
a Nyugat jogi és politikai gondolkodásának alapvető parancsolata. De egy mindjogi, 
mind morális, mind vallási előírásoktól mentes gondolkodásmód szerint - márpedig 
Lessing gondolkodása éppilyen korlátlan, éppilyen „élő és változó" volt - a kérdést a 
következőképp kellene feltennünk: Megérné-e egy ilyen doktrína, bármilyen meggyőzően 
igazolt is, mindannak feláldozását, amit az egyszerű barátság jelent két ember között? 

Visszaérkeztünk tehát kiindulópontomhoz, az „objektivitás" megdöbbentő hiányá- 
hoz Lessing vitamíívészetéből, örökkön éber részrehajlásához, amelynek nem sok kö- 
ze van a szubjektivitáshoz, mert nem az én, hanem emberek világhoz való viszonyulá- 
sai, helyzetük és véleményük keretei között fogalmazódik meg. Lessingnek nem oko- 
zott volna gondot az általam az imént feltett kérdés megválaszolása. Sem az iszlám, 
sem a judaizmus, sem a kereszténység természetébe való betekintés nem akadályoz- 
hatta volna meg abban, hogy barátságot kössön és baráti párbeszédet folytasson egy 
meggyőződéses muszlimmal, egy istenfélő zsidóval vagy egy hívő kereszténnyel. Min- 
den olyan doktrínát, amely elvben meggátolja a baiátság lehetőségét két ember kö- 
zött, akadálytalan és tévedhetetlen lelkiismeretességgel utasított volna el. Azonnal az 
emberi mellett foglalt volna állást, nem törődve a tanultak vagy a tanulatlanok fejte- 
getéseivel. Ez volt Lessing emberiessége. 

Ez az emberiesség politikai szolgasorba vetett világban bukkant fel, amelynek alap- 
zata már megingott. Lessing maga is „sötét időkben" élt, s a maga módján meg is sem- 
misült ebben a sötétségben. Láttuk, milyen erős szükséget éreznek ilyen időkben az 
emberek, hogy közelebb húzódjanak egymáshoz, hogy az intimitás melegével helyet- 
tesítsék azt a fényt és megvilágítottságot, amelyet csak a nyilvános tér sugározhat rá- 
juk. Ez viszont azt jelenti, hogy elkemlik a vitát, s igyekeznek csak olyan emberekkel 
érintkezni, akikkel nem kemlhetnek konfliktusba. Egy lessingi beállítottságú ember 
számára ebben a korban és ebben a behatárolt világban kevés hely adatott; ahol csak 
emberek tömömltek össze, hogy felmelegítsék egymást, ő magukra hagyta őket. És 
mégis, ő, aki a perlekedésig vitatkozó volt, semmivel sem tíírte jobban az egyedüllé- 
tet, mint a testvériség ama túlzó közelségét, amely minden különbözőséget eltöröl. So- 
sem állt szándékában összeveszni azzal, akivel párbeszédbe kezdett; csakis a világnak 
a világ ügyeiről és a világban lévő dolgokról folytatott folyamatos párbeszéd általi hu- 
manizálása érdekelte. Sokak barátja akart lenni, de senkinek sem a testvére. 

Nem sikemlt ezt a vitában és párbeszédben megvalósuló barátságot megkötnie az 
emberekkel, és persze a német ajkú területeken uralkodó akkori állapotok között alig- 
hajárhatott volna sikerrel. Egy ember iránt, aki „minden tehetségénél többet ért", s akinek 
na^í,-k^a „egyéniségében rejlett" (Friedrich Schlegel),-' sohasem alakulhat ki szimpátia 
Németországban, mert az ilyen szimpátiának a legmélyebb értelemben vett politika- 



424 • Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben 



ban kellene gyökereznie. Mivel Lessing teljesen politikus alkat volt, ragaszkodott hoz- 
zá, hogy igazság csak ott létezhet, ahol a diskurzus humanizálja azt, csakis ott, ahol az 
ember nem annak ad hangot, ami az adott pillanatban megesik vele, hanem annak, 
amit „igaznak vél". Az ilyen beszéd jóformán lehetetlen az egyedüllétben; ahhoz a te- 
rülethez tallózik, ahol a számos hang és a ki-ki által „igaznak véltek" hangoztatása ösz- 
szekapcsolja és elválasztja az embereket, pontosan azokat a távolságokat hozva létre, 
amelyek együttesen a világot képezik. Minden igazság, amely ezen a temleten kívül 
van, függetlenül attól, hogy hasznára vagy kárára van-e az embernek, szó szerint em- 
bertelen; de nem azért, mert egymásra haragítja és eltávolítja az embereket. Éppen 
ellenkezőleg, a miatt a veszély miatt, hogy végül minden embert egyesít ugyanabban 
a vélekedésben, hogy tehát egy vélemény az összes többi fölé kerekedik, mintha nem a 
végtelenül változatos embernek, hanem az egyes számban értett embernek, egy faj- 
nak és példányainak kellene benépesítenie a földet. Ha ez megtörténne, a világ, amely 
csakis a különbözőségeikben megnyilvánuló emberek közötti terekből formálódhat, 
nyomban eltűnne. Ezért van, hogy a legmélyebb gondolat, amelyet az igazság és az 
emberiesség közötti kapcsolatról valaha is megformáltak. Lessingnél található meg, 
abban a mondatban, amely mintha valahány mííve bölcsességének utolsó szava lenne. 
A mondat így hangzik: 

„Jeder sage, was ihm Wahrheit dünkt, 

und die Wahrheit selbst sei Gott empfohlen!" 



„Mondja mind, amit igaznak gondol, 
s az igazságot magát bízzuk az Istenre! "- 



Jegyzetek 

1. A Hanibui^g szabad város Lessing-díjának hi: Lessing: Laokoón. Hamburgi dilaviaturgia. 
átvételekor, 1959. szeptember 28-án elliang- Fekete Sas Kiadó, 1999. Vajda György Mihály 
zott beszéd. Az eredeti cím (Von der Mensch- és Timár Ilona fordítása. 

LicHKEiT IN FiNSTEREN Zeiten) Bcrtolt Breclit An 4. Levél Moses Mendelssohnhoz, 1771. janu- 

DiE Nachgeborenen cíinű versének első sorára ár 9. 

utal: „Wirklich, ich lébe in finsteren Zeiten!" - A 5. Levél Moses Mendelssohnhoz, 1757. febiTi- 

fordítás a német előadásszöveg Arendt által ár 2. 

autorizák angol fordítása alapján készült: On 6. Valójában Lessing éppen Arisztotelészről 

Humanity in Dark Limes. In: Hannah Arendt: mondja, hogy „az ő magyarázata szerint a részvét 

Men in Dark Times. HaiTest Books, 1970. 3- szükségszerűen magában foglalja a félelmet; mert 

33. Clara és Richárd Wilson fordítása. A ma- csakis az kelti fel részvétünket, ami egyúttal félel- 

gyar szöveg elkészítésében nyújtott segítségü- műnket is képes felkelteni" (Hamburgi dramatur- 

kért köszönet illeti Hogyinszki Évát és Olay gia, 75. szám, 232.). Ezt egészíti ki a következő 

Csabát. számban azzal, hogy Arisztotelész „a részvét rez- 

2. Lessingnek abban a recenziójában olvasható düléseit önmagunkért érzett félelem nélkül filantró- 
ez a két sor, amelyet Voltaire Amalie ou le Dug piának nevezi; és e fajtából csak az erősebb hevűle- 
DE Fois című tragédiájáról írt, s eredetileg talán tekét, amelyek az önmagunkért való félelemmel kap- 
a francia szeiYŐ két sorának német fordítása. csolatosak, nevezi részvétnek" (76. szám, 234.), 

3. Hamburgi dramaturgia, 101-104. szám, 290. amelynek azért adott külön nevet, hogy ezál- 



Petri György: Magyarázatok P. M. számára (II) • 425 



tal megkülönböztesse „a részvevő érzelmek leg- 
magasabb fokától, ahol ezek az önmagunkért érzett 
valószerű félelemmel kiegészülve indulattá válnak" 
(uo. 236.). 

7. Levél Kari Lessinghez, 1774. febiaiár 2. 

8. Hamburgi dilamaturgia, 95. szám. 

9. „Csupán fermenta cognitionisí - a megisme- 
rés kovászát - szándékozom elhinteni." Uo. 

1 0. Arendt valószínűleg Náthán kérdésére utal: 
„ Úgy vethető az igazság a fejűnkbe, mint a persely- 
be a pénz"?" (III. felvonás, 6. jelenet.) Fordítá- 
som ezen a feltételezésen alapul. A darabot La- 
tor László fordításában idézem. 

11. A darabban két hasonló megfogalmazás 
található: „Bár találtam volna ismét / Egy embert, 
akinek elég, hogy ember!" (Lessing: Bölcs Náthán. 

11. felvonás, 5. jelenet), illetve: „Elég, hogy em- 
ber!" (\l\. felvonás, 9. jelenet.) 

12. „Barátokká kell lennünk!" {\\. felvonás, 9. je- 
lenet.) 

13. „A gonosztevő is ember, olyan lény, akiben min- 
den erkölcsi tökéletlensége ellenére is még mindig 
elég tökéletesség rejlik ahhoz, hogy inkább ne kíván- 
juk pusztulását, megsemmisülését, és ennek láttára 
valami részvéthez hasonlót, mintegy a részvét eleme- 
it érezzük. " - „Mert még akkor is, ha a szerencsét- 
lenség, amely a gonosztevőt éri, közvetlen következ- 
ménye bűnének, balsorsa láttán önkéntelenül együtt 
szenvedünk vele." (Hamburgi dramaturgia, 76. 
szám, 235. és 236.) 

14. Marcus Trdlius Cicero: Tusculumi eszmecse- 
re. AUprint, 2004. Vekerdi József fordítása. 



15. III. felvoirás, 5. jeleiret. 

1 6. A Vergangenheitsbewdltigung (olykor szinoni- 
májaként használják a Geschichtsaufarbeitung ki- 
fejezést is) nem feleltethető meg egyetlen ma- 
gyar szónak sem; több-kevesebb pontossággal 
a múlttal való szembenézésként, a múlttal való 
viaskodásként és annak tárgyilagos legyőzése- 
ként, a múlt kritikai feldolgozásaként, a múlt 
terhétől való megszabadulásként, a múlt ura- 
lásaként vagy éppen a múlttal való elboldogu- 
lásként is szokás fordítani. 

17. Sorsfordulat, a felismerés (anagnónsis) pil- 
lanata. 

18. A lament kifejezés egyaránt utalhat a jere- 
miádok ótestamentumi panaszaira és a görög 
tragédia lamentációira. 

19. In: Goethe: Eaust. Jékely Zoltán fordítása. 

20. Ezzel a mondattal kezdődik Franz Kafka 
1920. június 23-ai keltezésű levele, melyet Mi- 
lena Jesenska újságírónőhöz címzett. 

21. Schlegel Über Lessing című művében ol- 
vasható a mondat, miszerint„£r se/isí warmehr 
werth, als allé seine Talente. In seiner Individuali- 
tat lag seine Grösse" . L.:J. Minor (szerk.): Fried- 
rich Schlegel: Seine prosaischen Jugendschrif- 
TEN. 2. Bd. Zur Deutschen Literátor und Phi- 
LosoPHiE. Wien, 1906. 151. 

22. A mondat, mely Hannah Arendt előadás- 
szövegében verssorként tördelve szerepel. Les- 
sing 1778. április 6-án írott leveléből szárma- 
zik, melyet Johann Albert Heinrich Reimarus- 
nak címzett. 



Petri György 



MAGYARÁZATOK P. M. SZAMARA (II) 



A Holmi 2000. decemberi Petri-emlék- 
számában közöltük gépiratból az első kö- 
tet, a MagyarjÍzatok M. számára verseihez 
fíízött öiikommeiitárokat, melyeket Petri 
György Pap Máriának mondott el, és az 
ő lejegyzésében is maradtak fenn. A gép- 



irat az első ciklus utolsó előtti versével fe- 
jeződött be. Most került elő a számítógép- 
ből a folytatás, további hét vers elemzése, 
ezeket közöljük az alábbiakban. 

A szerkesztőség 



426 • Petri György: Magyarázatok P. M. számára {II) 



Csak egy személy 

A versnek nincs címzettje. Tulajdonképpen poétikai kísérlet arra, hogy megírjak egy 
olyan igazán bel canto szerelmes verset, aminek a megírhatatlanságáról A szerelmi köl- 
tészet NEHÉZSÉGEIRŐL szóló versben panaszkodom. A vers tmkkje az, hogy valamikép- 
pen a melodikussága adja a lendületét. A „Ha lehetnék Neked / csak egy személy" hat plusz 
négy szótagos tördelésű sorpár tititá tátitá titátitá. A második sor megismétlődik a má- 
sodik strófában, viszont a két sor a harmadik strófában úgy, hogy hat sor ékelődik a 
„Ha lehetnék Neked" és a „csak egy személy" közé. Ez a melodikusság feledteti azt, hogy a 
személy szó nyelvünkben inkább bürokratikus, rendőri hangzású, vö. személyi igazol- 
vány, előállítandó személy stb. Mégis a dallamtól valami schubertes érzelmi telítettsé- 
get kap ez a szó. Mellesleg két rím is dúsítja a zenei effektust, a viszonylag eredetinek 
mondható „neked - görbe szeg" rímpár és a nagyon banális „időben - eltűnőben" ragrím. 
Plusz egy harmadik, a „fokhoz ér - csak egy személy " asszonánc. „Végérvényes, bár esetleges "; 
nagyképűen szólva azt is mondhatnám, hogy az alapvető létélményem: egy összegyűrt 
cigarettásdoboz, a hamutartóban lévő csikkek, egy rozsdás drótdarab, ezekről mind 
úgy érzem, hogy úgy tökéletesek, ahogy vannak. Tehát tulajdonképp ez egy nagyon 
túlfeszített szerelmi elvárás, hogy a véletlenszeii'íségemben fogadjanak el tökéletesnek 
anélkül, hogy én bármit is akarnék. Figyelemre méltó módon a személy voltaképpen 
rögtön személy telenítve is lesz a két nominalizációval: „egy személy szándéktalan fürdése 
az időben" és a „megállás eltűnőben". Az utolsó strófában egy teljes negativitás és halál- 
perspektíva van. Nyilvánvalóan a nő fog eltűnni, az ő számára nyújtom a megállás le- 
hetőségét. Birtokolhat, de kietlen birtoka vagyok, s még az is csak egyetlen pillanat- 
ra. A felkiáltójel, amit ritkán használok, meglehetősen kétértelmű: úgy is érthetjük 
melodikus pátosszal, hogy legalább egyetlen pillanatra lehessek a tiéd, de úgy is, hogy 
csak egyetlen pillanatról lehet szó. A strófa utolsó két sorában van egy finom időjáték: 
ti. amíg az árnyék ahhoz a fokhoz ér, az egy asztronómiailag meghatározható időpil- 
lanat, a szög elporladása lényegesen lassúbb és folyamatszerííbb. Az árnyék fedte lép- 
cső konkrét helyszín, a Mátyás-templom mellé vezető fedett lépcső a várdombon. Az 
árnyék fedte lépcső és az egyetlen villogó él kontrasztja egy nyárdélutáni sétám tapasz- 
talatának a visszaidézése. Ez volt nagyjából az utolsó periódus, amikor még felfoko- 
zottan érzékeny voltam a természeti, közelebbről a fényjelenségekre. Később ez a fo- 
gékonyságom teljesen elmúlt, és ez nagyon aggasztott további költői lehetőségeim 
szempontjából. Az nyugtalanított, hogy meddig tudok költőileg megélni a szenzuális 
élmények emlékéből. 

Dal 

Nem tartom igazán jó versnek, de az egyik legelkeseredettebb daiabom. A vers kulcsa 
tulajdonképpen az utolsó strófában van: „kultúravégi kultúraelőtti időnk". Marx beszél 
arról, hogy van az emberiségnek előtörténete, és majd a kommunizmussal jön el az 
igazi története. Számomra itt a kultúra a történelem szinonimája. Nagyjából ez idő tájt 
jutottam arra a gondolatra, hogy az emberi történelem nem egyéb, mint egy igen tág 
értelemben felfogott kultúratörténet. Az első strófa, hogy „nem többre vágyom", és utá- 
najön ez a gazdagon alliterált „fimon formáira palacknak és pohárnak" arra utal, hogy 
ennél többre nem is lehet vágyni. A„vigye korrupt kegyét a bánat" Sárára vonatkozik. Na- 
gyon mazochista a gondolatmenet, meg akartam tiltani magamnak azt is, hogy bána- 
tot érezzék, mivel úgy gondoltam, hogy a gyász, a szomorúság egyfelől felmentést ad 
az elkövetett disznóságra, másrészt egyfajta érzelmi onánia, vagyis vezeklés helyett él- 
vezet. A harmadik strófa miatt mondom, hogy ez nem igazán jó vers, mert a „korunk 



Petri György: Magyarázatok P. M. számára (II) • 427 



Üres I harmóniát keres" sorpárban a rímet nagyon kedvelem, de a korunk itt egy elma- 
szatolt eufemizmus, ti. valójában a marxizmusra gondoltam, a marxizmus menti a célt 
kegyes jövőbe. Szóval az a baj, hogy nem a koiimk üres, hanem a korunk szó üres eb- 
ben a szövegösszefüggésben. A vers befejezése azt jelzi, hogy csak egy hedonisztikus 
kiutat láttam abból az intellektuális bűnbeesésből, amit akkoriban úgy fogalmaztam 
meg magamnak - ez egy vers motívuma lett volna -, hogy belekóstoltam a nem tudás 
almájába. Egyébként itt látható, hogy igazából három rím van tipográfiailag majdnem 
azonos pozícióban: üres - keres - kegyes. Fontos a zárókép feltételes módja, ugyanis se 
kergetőzni nem szeretek, se füvön járni, se napon lenni. A szituáció életszeia'ítlensége 
miatt a megszólított személy is valójában személytelen marad. Szóval az egész vers ar- 
ról szól, hogy jó lenne szerelmesnek lenni, meg hogy jó lenne szeretni a természetet, 
tehát jó lenne valami egészen másnak lenni, mint ami vagyok. 

Belső beszéd 

Ez a vers egy Szabolccsal való sétánkról szól. A helyszín a Bartók Béla út. Az „izzadság 
ragyog az őr homlokán" a Zalka Máté laktanya előtt posztoló őrre vonatkozik. Ez volt az 
egykori katonapolitikai osztály, magyarán a hírszerzés központja, itt dolgozott anyám 
az ötvenes években. Itt is van egy sajátos poétikai húzás: négyszer ismétlem meg ezt a 
„ketten mennek az utcán " strófakezdő sort, amitől az egésznek van valami baljóslatú han- 
gulata, holott nem történik semmi a versben, az egész csak egy hosszú felkészülés egy 
belső monológra. Ugyanakkor ez a vers a Szabolccsal való barátságomnak talán a leg- 
mélyebb dokumentuma: úgy éreztem, hogy ugyanazt észleljük, és ugyanúgy reagá- 
lunk. Itt minden tényszeríí: valóban feltíínt mind a kettőnknek egy plakát. Ez talán az 
a plakát volt - nem vagyok benne biztos -, hogy „A kemlet patkánymentes. Ha pat- 
kányt észlel, jelentse". Az, hogy „Valahol voltak, egy lépcsőházban... ": együtt mentünk be 
az Irodalmi Alapba. Ekkortájt kezdtem megismerni lonescót és Beckettet, ti. a harma- 
dik strófának az utolsó három sora „Egy ajtót kerestek, kopogtak, / köszöntek, valamit mo- 
rogtak, la széket nyikorgatták, bólogattak" az alapbeli ügyintézésünknek a transzformálá- 
sa egy teljesen értelmetlen cselekvéssorozattá. A monológ előtti utolsó strófa kontrasz- 
tos kettős portré rólam és Szabolcsról. Alapvetően arra utal, hogy a schilleri naiv és 
szentimentális költő megkülönböztetésben Szabolcsot gondoltam a naiv, vagyis goe- 
thei alkatú költőnek, magamat pedig schilleri szentimentális lírikusnak. A szentimen- 
tális fogalom Schillernél igazából inkább intellektuálist jelent. Evidens, hogy a goe- 
thei típust tartottam többre. Tehát itt is arról az alapproblémámról van szó, hogy a 
fontos kapcsolataimban mindig kényszeresen összemértem magam a másikkal, s az 
összemérés eredménye mindig az volt, hogy a másikat reménytelenül különbnek tar- 
tottam magamnál. Fontos még az, hogy a filozófiai monológot is egy önlefokozó gesz- 
tussal vezetem be: „szürke hőben üveg sört képzel" , vagyis az alkoholnak való kiszolgálta- 
tottságommal mintegy eleve megkérdőjelezem az ezután következő szöveg komolyan 
vehetőségét. 

Valamilyen furcsa humora van ennek a szövegnek: „- Most mondjam el, hogy nem áll 
össze / szellemem", ti. dí „nem áll össze szellemem" metafizikai katasztrófája, az bármelyik 
mosttal inkompatibilis. A költői kérdés csöppet sem költői, évtizedek óta foglalkoztat 
az, hogy a fontos dolgokról beszélni vagy idő nincs, vagy alkalom nincs. Ezután követ- 
kezik a nekrofíliás látomás az üzekedő és szaporodó hullákról. Azt hiszem, ez az egyet- 
len irodalomtörténeti előzmény nélküli ötletem. Mármost poétikailag a két zárósor 
szándékosan agyonüti ezt a szexuális haláltáncot, hiszen mintha egy ideges könyvelő 



428 • Petri György: Magyarázatok P. M. számára (II) 



beszélne a raktározási problémáiról. Másfelől arról a nagyon személyes problémáról 
van szó, hogy őmletes mennyiségű műveltséget kebelezekbe, ami az égvilágon semmi- 
re nem használható. A folytatás kulcsszava a „gyalázatos otthonossúg". Ez a passzus a Ká- 
dár-korszak insider értelmiségének a kritikája. Magamat is közéjük számoltam. Ennek 
a résznek az alapmotívuma a szégyenérzet és az önmegvetés. Ugyanakkor utalás arra, 
hogy egy ilyen korszakot túlélni és az integritásunkat valamennyire megőrizni jelen- 
tős intellektuális teljesítményt követel, hiszen ki kell ismernem „romhegyem ingó stati- 
káját", „biztos pontokat" kell megjegyeznem. Azt hiszem, ekkortájt kezdtem erősen kacér- 
kodni az öngyilkosság gondolatával. Azt gondoltam ugyanis, hogy túl sok energiámat 
veszi igénybe a beilleszkedés egy olyan rendszerbe, amit már akkor is életképtelennek 
találtam. Tehát hogy nagy szellemi energiát fordítok olyan feladat megoldására, amit 
egyáltalán megoldani szégyenletesnek, sőt becstelennek tartok. A kurzivált „próbálgat- 
ni, mert semmi elv nem működik" mutatja, hogy akkoriban még vágytam a nagy elmélet- 
re. A próbálgatni a „trial and error" módszerre való utalás, amit akkoriban még filo- 
zófiai gyermetegségből elutasítottam. A folytatás adja meg a vers kulcsát: „Feladtam / 
az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még"?" Tehát a nagy elméletről va- 
ló lemondást úgy éltem át, mint teljes morális lefokozódást. Nagy elméleten valami 
olyasmit értettem akkoriban, ami egy minden zárba alkalmas kulcs, magyarán egy 
sperhakni. Ennek a vágynak lényeges eleme volt az is, hogy csak egy ilyen elmélet le- 
het. Az a paradox helyzet állt elő, hogy egyfajta vallási téboly iránti vágy támadt ben- 
nem, miközben teljesen képtelen voltam hinni valamiben. A továbbiakban patkány- 
nak és tolvajnak aposztrofálom magam, és megint csak a Kádár-korszakbeli értelmi- 
ség önkínzó kritikája az, hogy még azt is felrovom magamnak, hogy elboldogulok ilyen 
kömlmények között is. Nagyon súlyos az a kitétel, hogy erről a labirintusról azt mon- 
dom, hogy itt ember lépést se tudna tenni, és le is vonom a konzekvenciát: „és vége an- 
nak, ki a járást itt megtanulta" . Ez nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki ebben a rend- 
szerben egyáltalán létezni tud, az megszíínt embernek lenni. Tehát amikor állathoz 
vagy bíínözőhöz hasonlítottam magamat, ezt a lehető legkomolyabban gondoltam. 
Ahogy komolyan gondoltam azt is, hogy a korszak értelmiségijeinek az a tragikomé- 
diája, hogy egy hosszú tanulási folyamat, sok szubjektív fáradozás eredményeképpen 
válnak alkalmatlanná tulajdonképpeni hivatásuk betöltésére. 

A „hely és idő alkalmatlan" tulajdonképp a mindenkori körülményekre vonatkozik. 
Nagyon általános problémám, hogy amit szeretnék megbeszélni valakivel, az ilyen 
vagy olyan okból soha nem megbeszélhető, tehát hogy arról, ami számomra fontos 
lenne, nem esik szó. Aztán jön egy önironikus és Szabolccsal is ironizáló rész, a vissza- 
térés az élet szokottabb képeihez, mert amire felhívom Szabolcs figyelmét, azt egy 
meglehetősen kömlményes mondattal fejezem ki (az idézőjelben lévő mondat). Arról 
van szó ugyanis, hogy Szabolcsról feltételeztem, hogy minden nőkkel kapcsolatos do- 
logra spontánul érzékeny, ő viszont mindig méltányolta az én megfigyeléseim részle- 
tekbe menő, anyagszeríí precizitását. 

Konkrétan ez a vers összefügg egy szintén a Bartók Béla úton esett sétánk során en- 
gem ért sérelemmel, amikor is Novalis filozófiatörténetijelentőségéről prelegáltam 
Szabolcsnak, akit a téma mérsékelten érdekelt, és valami olyasmit mondott, hogy je- 
lentőség ide vagy oda, Jékely Zoltán azért sokkal jobb költő. Én akkor ezen úgyszól- 
ván megsértődtem a német filozófiatörténet nevében. Ma már, ami a két költő meg- 
ítélését illeti, igazat adok Szabolcsnak. De a vers befejezésében ez az ingemltség feje- 
ződik ki, mármint hogy a Szabolccsal úgysem lehet másról beszélni. Az utolsó sorok 



Petri György: Magyarázatok P. M. számára (II) • 429 



visszaváltanak a kötött formára, amit rímek is hangsúlyoznak: siet - üget; ott a folt - Beso- 
dort. Az egész verset befejező, körülményesen precíz kép viszont ritmikailag megint 
szétesik, ez is az általam kedvelt, „leejtős" versvégek közé tartozik. Az „apró tabletta" a 
fogamzásgátló. Arról is szól ez a záróstrófa, hogy volt, illetve van bennem egyfajta go- 
nosz voyeurség, szívesen kifigyeltem, illetve elképzeltem nők apró fizikai esendősége- 
it, hogy például mennyire izzadhatnak meleg nyári napon nylonharisnyában, vagy ép- 
pen ha nincs rajtuk harisnya, akkor hogy hozzátapadhat a talpuk a szandáljuk talpbé- 
léséhez. Az külön foglalkoztatott, hogy mi minden lehet egy nő ridiküljében. Mi taga- 
dás, kíváncsiságból olykor átkutattam nőismerőseim ridiküljét. Még ez az „illetéktelen 
szemek nézik" fordulat fontos. Nagyon nyomasztónak tartottam, hogy az ember ki van 
téve más emberek tekintetének, ki van téve annak, hogy valamit képzeljenek róla, va- 
lahogyan vélekedhessenek felőle. Tehát abban, hogy az utcán megyünk, benne rejlik 
annak a veszélye, hogy közszemlére vagyunk téve, hogy áldozatául eshetünk egyfajta 
szellemi agressziónak. Azt hiszem, ez a kép jellemző a távolabbi következmények már- 
már paranoid végiggondolására. Elképzelem, hogy a nő izzad, és továbbgondolom, 
hogy az izzadság a blúzáról át fog teijedni a kosztüm anyagára, és ott foltot hagy. Kor- 
történetileg jellemző, hogy a Besodort tulajdonnévként nagybetűvel írom, ti. akkori- 
ban csak egyféle volt. 

Nyaralás 

Ennek egészen konkrét életrajzi háttere van. Az érettségi utáni nyáron úgy gondol- 
tam, hogy belefáradtam az ismerőseim tömegébe, és az anyám lakásában dekkoltam. 
Valóban leeresztettem a redőnyt, és senkinek nem nyitottam ajtót. A tárgyi motívumok 
persze - az előszobaajtó recés üveg ablakától eltekintve - nem stimmelnek, például 
anyám lakásában nincs telefon. Ezenkívül konzei-veket, teát és kétszersültet sem sze- 
reztem be - innivalót és cigarettát igen. Itt a legfőbb poétikai ötlet a cím és a szöveg 
közötti feszültség, mondhatni redukált nyaralásról van szó. A beszerzések takarékossá- 
ga is inkább egy sarkkutatóra, mint egy üdülőre utal. Azt is meg merem kockáztatni, 
hogy ez tulajdonképpen egy halálvers (1969-ben írtam): minden kontaktus megsza- 
kad, gyakorta megszólal a telefon, de aztán nyilván többet nem, és ridegen elutasító a 
„Milyen /makacs emberek vannak" mondat, a levélnyílás fedele is becsattan. Az ajtónak 
támasztott lábtörlő konkrétan arra az emlékemre utal, hogy egy lépcsőházfelmosás 
után az ajtónak támasztott lábtörlő vezetett nyomra, hogy valamelyik szomszédunk 
meghalt. A tündérsakk a játékon belüli játék. Olyan szabályai vannak, amelyek eltér- 
nek a ténylegesen játszott sakk szabályaitól, csak feladványai vannak, tehát egy nem 
partnerrel játszható játék. Ez is a teljes izolációra való törekvés jelképe. Van egy sza- 
disztikus drámai eleme is a versnek, hogy én vagyok a megfigyelő pozíciójában, kiél- 
vezem a látogató tanácstalanságát, akinek nincs tudomása arról, hogy elutaztam vol- 
na, és egyszerííen nem érti, miért nem talál soha otthon. Egyáltalán: a megfigyelő po- 
zíciójában lenni egyfajta hatalmi helyzet, pláne, ha az ajtónak támasztott lábtörlő még 
valami fenyegetőt is sugall, hogy ugyanis a meglátogatott személy már nincs az élők 
sorában. A vers írásának idején, ha csak képzeletben is, szerettem ilyesmivel játszani. 

Naenia 

A naenia a gyászdal görög műfaji neve. Kamaszkori nagy szerelmem halálára írtam. 
Egy teherautó gázolta el a Balaton partján, amikor az üdülőből kibiciklizett az ikrei- 
nek ennivalót venni. Neki sok irodalmár szeretője volt, és engem nagyon bosszantott 



430 • Petri György: Magyarázatok P. M. számára (II) 



a halála alkalmából megjelent versek indiszkrét jellege. Ugyanakkor ez a „Felfakadnak 
/lappangott, sunyi konzekvenciák" azt a felismerésemet jelzik, hogy kénytelenek vagyunk 
számolni azzal, hogy a személyiségünk közprédává válik, minél inkább éltünk, an- 
nál inkább, „a gyászhajtókás férfi-ordenáréság" arra vonatkozik, hogy a Katiról megjelent 
versekben mindig éreztem valami olcsó büszkélkedést, hogy az enyém is volt ez a nő. 
A „Cipruslombok " - utalás Petőfi Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklusára. Az 
utolsó két sor, ahol tulajdonképpen a naphoz hasonlítom őt, arról szól, hogy sajnála- 
tos módon nem lettünk jobbak általa. A „kedves lény" megkülönböztetett morális stá- 
tustjelent számomra, olyan lényét, aki jobbá tehetett volna bennünket, ha mi fogéko- 
nyak lettünk volna erre. Ezért van az utolsó szakasz olyan módon tördelve, hogy tulaj- 
donképp egy sorból csinálok két sort: „- Cipruslombok!", ráadásul felkiáltójellel. Ezzel 
az utólagosság reménytelenségét akartam kifejezni, a kegyeleti aktus értelmetlensé- 
gét, és hát külön sorrá válik ilyen majakovszkijos tördeléssel a „Hiába". Ez a kulcssza- 
va a versnek. 

Egy emlék 

A vers Gellért Endréről, a Nemzeti Színház rendezőjéről szól. Többször kísérelt meg 
öngyilkosságot, állítólag egy lakáscsere alkalmából kinézett az ablakon, és azt mond- 
ta: nem elég magas. A zárójelbe tett harmadik sor (A körülmények ismeretesek) mutatja 
azt, hogy mennyire bezártnak éreztem a saját helyzetemet, hogy én tényleg a szűk ba- 
ráti körnek írok. A mondat különben igen nagy valószínííséggel tényleg elhangzott. 
Több forrásból megerősítették. Ami engem ebben izgatott, hogy egy rendező megren- 
dezi a saját Abgangját, amikor már halálra megy ajáték. Tehát azt éreztem Gellért End- 
re gesztusában, hogy megkísérli az életeseményt műalkotássá változtatni. Ugyanakkor 
erkölcsi erő kell ahhoz, hogy valaki a saját betervezett halálát mííalkotássá formálja. Ez 
valami olyasmi volt számomra, mint ha egy kötéltáncos olyan kötélre lép, amiről biz- 
tosan tudja, hogy el fog szakadni, és azt is tudja, hogy nincs alatta háló. 

Egy erényes hölgyhöz 

A vers címzettje Lakatos Mari. Azt hiszem, hogy ez az a vers, ami már az ÖROKHÉXFö-t 
előlegezi. „A nadrág kétségtelen haladás, / vívmány: valami szellemi. " A triviálisan létező- 
nek, a közszükségleti cikknek egy ilyen himnikus ünneplése reakció a hivatalos önün- 
neplésre. A következő két sor, hogy „A nadrág megnemesíti / a méltókat és választottakat" , 
annyi, hogy tehát nadrág már van, de csak annak jut, aki érdemes rá. A következő há- 
rom sorban tulajdonképpen egy rabelais-i stílusú Kant-paródiát adok elő, ami átmegy 
egy hegeliánus posztulátumba. Az foglalkoztatott, hogy a nadrágszárakra alkalmazzak 
filozófiai kategóriát. Viszont az a sor, hogy „A nadrág virtuálisan levethetetlen" , nagyon 
súlyos probléma volt számomra a vers írásának idején, hogy ugyanis a pilidériánktól 
nem tudunk megszabadulni. Hiába van szexuális forradalom, kulturális forradalom, 
a beidegződéseinktől nem tudimk szabadulni. A következő strófában már teljesen el- 
bohóckodom a dolgot, három alliteráció van: „fajtalan fajunk" , „a morált, mórest" és a 
„tunyán tanulja". Azt gondolom, hogy ebben költőileg is, meg emberileg is nagyon ro- 
kon vagyok a Várady Szabolcs egykedvíí amoralitásával. „A szerelmi líra diszkrét hasíté- 
ka": a hasíték nyilván a slicc, ez tulajdonképp aztjelenti, hogy átmenetileg elfogadjuk 
azt, hogy mutogatós bácsi vagyok, vagy felkínálkozás az orális vagy manuális szexhez. 
A következő strófában mondattanilag egy erotikus konvulziónak a játékos lereagá- 
lása van („Ne többet erről. Hölgyem: a kezed! / Tedd homlokomra! Tán csillapodom. "), két sor- 
ban négy mondat. Fontos a „disciplina" szó, mert az nemcsak erkölcsi szabályokat je- 



Turbuly Lilla: Versek •431 



lent, hanem tanítást is. Az utolsó strófa Kant kuplerájbeli élményére vonatkozik. Kant 
egyszer a barátai unszolására elment egy bordélyba, és utólag úgy számolt be erről, 
hogy nagyon komikus volt ez a hin und her „a szellem / tengerimalac-érzékeny bőre" az 
Kant lelke. Az utolsó strófának az eleje, dí „Segíts, és együtt felemelkedünk /talán a subtilis 
iróniáig", ez akkoriban, meg azóta is alapvető problémám, szerettem volna megszaba- 
dulni a vágytól és a féltékenységtől, de ez nem sikerült. 



Turbuly Lilla 

EL 



elköszön és most kilép 
volt ez így és lesz ha még 
elköszön de majd talán 
visszajön egy hét után 

elköszön mert dolga van 
el se menne máshogyan 
elköszön de hívni fog 
biztosan keresni fog 

elköszön hát mért hiszem 
bízni többé nincs miben 
elköszön és vissza se 
nem lehet hogy már sose 

elköszön és nincs tovább 
nézhetem a híílt nyomát 
elköszön és nem marad 
múltba hulló kődarab 



ZSÁKUTCA 



A zsákutcákkal az a baj, hogy 
meglehetősen soká tart, míg 
zsákjellegük megmutatkozik. 
A táblát (ha van egyáltalán) 



432 • Kun Árpád: Beszélgetés a háromévessel 



mindig eltakaija valami: zöld 
lomb, feslő plakát, miegymás. 
Sokáig észre sem veszed, 
hogy minden kanyar után 
szűkebb a tér. Mire mégis, 
megfordulni már nincs elég 
hely. Hátratolatnál, de nem 
találod a rükvercet az 
istennek se. Ahogy én sem 
apám öreg Wartburgján, azon 
az utolsó gyanútlan napon. 



Kun Árpád 



BESZÉLGETÉS A HÁROMÉVESSEL 



„Leesett a csengőd a nyakadból, 
juhocskám." „Nem leesett, letéptem. 
Régen nem a csengőm csilingel, 
a kisvonat és az akaratom zakatol." 
„Hová tereljelek, hogy ne zokogj?" 
„Nehogy terelj! Zokogni pedig 
zokogok, mert juhocskából még 
csak törpe lettem. Feldönt az 
első galóca, és a hasra esés 
az enyém, nem az univerzum." 
„Az univerzum is tulajdonképpen 
a tiéd." „Ne ködösíts! Még ti 
sem vagytok a bábjaim anyuval." 
„A játékmester néha már te vagy." 
„Tegnapelőtt ez a Te bukfencet 
hányt, és rémséges Énné változott." 
„Lenyelhetlek, az apu hasában 
gond nélkül csacsoghatsz Mivel." 
„Pengét csiszolnék az epekövedből, 
és kihasítanám magam meg 
hülyén ragozó testvéreimet." 
„Bedeszkázom neked a végtelent, 
a gyerekrablók előtt kiglettelem 
a réseket." „Édes buta apukám, 



Tőzsér Árpád: Le vént se léve... • 433 



még rabszolgát nevelsz, aki már 
az oviba diktátorként vonul be." 
„És én hogy ne legyek szörnyeteg? 
Hová pakoljam a Nénijeidet, 
ezeket a buta Matchboxokat, 
hogy lépni tudjunk a lakásban? 
Mit tegyünk az anyuval, ha 
a fektetés után forogni kezd 
velünk a Káosz, öblítőprogram 
kedvetlen blúzzal, zoknival?" 
„Az Igenek ott csörögnek a 
Matchboxok között. Keressetek!" 



Tőzsér Árpád 

LE VÉNT SE LÉVE... 



1 

Most mi legyen? 

A hajnali közösülés földmély ritmusa, 

a világállandó - szóval a huszadik század 

a rímes jambusok gubójában 

nem vizsgálható, én meg a szabad vers 

képletét elfelejtettem. 6,55.1023...?, 

S a vége? Végem! Nem tudom, 

hová kell tenni a zérus-ütemet 

s a mikio-szünetet. Rémes! 

Kimaradok az objektiválható múltból. 

A század lassan áttüremlik 

az összefüggéstelen egyneműségből 

a rikító szárnyú pantimiokba, 

s strófáról strófára röpköd, 

de én ülök 1950-ben, akár 

egy politúros ódon ágy szélén, 

két ái'va meztelen lábam lelóg, 

összedörzsölöm talpam, 

s hull a döngölt padlóra 

a harmadkor pora. 



434 • Tőzsér Ái'pád: Le vént se lé' 



2 

Most mi legyen? 

Hol van, ami nincs? 

Hol van a kockás rövid nadiágom, 

s Fehér Klára Előre őrs című könyve?, 

hol Mikszáth Kálmánka ülepe 

a rimaszombati iskolám 

padjának ülőkéjéről? 

Hol van 'ubica néni ágya 

a Daxner utca tizenkettőből, 

s hol van 'ubica néni? 

Őt hallom a konyhában köhögetni? 

Én még halasztgatom a felkelést, 

testmelegemmel szárítom 

magam alatt a húgyos lepedőt, 

rejtegetem sötét bűnöm. Még jó, 

hogy teta 'ubica rosszul lát, 

a múltkor is azt mondta 

a leves tetején úszkáló 

parányi bogarakra: kemínmag! , 

pedig én jól láttam, 

a főtt káposztalevélből peregtek ki. 

S még az oroszleckét is 

le kell másolnom valakiéről, 

Magyarországon a tanár sem tudott 

úgy oroszul, mint itt 

padszomszédom, L. Miklóska, 

s tulajdonképpen az egész osztály. 

Nincs mese, föl kell kelni... 

3 

S most akkor mi legyen? 

Mi legyen versem témája? 

Az álmom - gyermekcsontváz. 

Dali-figura vezeti kézen fogva, 

valami holdbéli város felé lengnek. 

A vers még nyomul utánuk, 

de már tudja, tulajdonképpen 

hajléktalan guberáló ő, 

s a gyerekkocsiban, amit tol, 

nem csecsemő van, 

hanem a sírok kukáiból 

kigyűjtött motyó. 

Le vént se léve, 

il faut tenter de vivre... 

Nincs mese, 

föl kell kelni. 



435 



Halasi Zoltán 



GYÜMÖLCS 



1 

Mint mikor a cigánykereket hányom, 
kört ír a lábam, talajt fog a kezem, 
földet az éggel cserélődni látok, 
ütemre fordulok és forgatok világot, 
rajt nélkül indulok, cél nélkül érkezem, 
a felnövés is így megy valahogy, 
pörgésből bontakozó állapot: 
a viszonyaim visszájára vágyom. 
Anyám a lányom. 

2 

Utas vagyok, tagja egy láncolatnak, 

az összes szemet, kényszer, lemorzsolom, 

vérlemez, úszom, érhálózat foglya, 

kifürkészhetetlen indíttatásokra, 

botrányos boldogság, homályos borzalom 

sodornak messze eredetemen túl, 

a ráérzés repedt harangja kondul, 

e testben jártam már, emebből kitagadtak, 

kutyáknak adtak. 

3 

Piacra jártam, lovagolni vittem 
a milliomosnő gyerekeit, 
takarítottam gyárban, irodában, 
inkább a múltban éltem, mint a mában, 
egyenruhát hordtam egy ideig, 
az épet láttam, nem a beteg roncsot, 
helyesnek véltem bármilyen parancsot, 
ragyogó idő volt, ebben a hitben 
ennyire vittem. 

4 

Újabb esély: a szépségem a pajzsom, 
modellt ülök vagy manökenkedem, 
klasszikus arcél, idolszem termet, 
adóztatom a bámuló figyelmet, 
hibátlan tárgy, érzéki, szenvtelen, 
lekaphat bárki szénnel, meg is foghat, 
lapockám, tarkóm közkézen foroghat, 
az más a fotón mégis, más a rajzon, 
én mélyen alszom. 



436 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



5 

Egyszer a tiszta színek berekednek, 

az együttérző mosoly arcul üt, 

csak gnóniok néznek rád a visszapillantóból, 

úgy érzed, a megfeszített is pózol, 

a nap csupa elvetemültre süt, 

mint a csuklás, úgy ráz a létezésed, 

tolófájás, idő van, le ne késsed, 

egyszer, szülője saját személyednek, 

beérsz, leszednek. 



Darvasi László 



SZÉP IMRE ELŐADÁSRA KESZUL' 



Olyan kellemetlenül bonyolult lett minden. Szép Imre jegyzetei az asztalon sokasod- 
tak, befejezetlen mondatok, sebtében lefirkantott, magányos szavak vesztegeltek a 
visszagöndörödő papírlapokon. Szavak, melyek senkinek sem kellenek. Több köteg 
gyertyát vett, hogy majd éjszaka is dolgozik, imbolygó kicsi fényeknél, aztán csak gyö- 
törte magát, reményvesztetten bámulta a sötétséget. Égett a szeme, mire rápirkadt, a 
faggyú összeroskadt, piszkos lett, s ő egész éjjel csupán néhány sort karcolt le, ostoba- 
ságokat, közhelyeket. 

Klára csöndesen őrjöngött mellette. Nem volt hangja az asszonynak, csak járt-kelt 
a lakásban némán és vádlón, mígnem egyszer azt mondta, nem. Aztán sokszor meg- 
ismételte. Nem, mondta reggelizés közben, késhegyén sárgállt a vajdarab, de már nem 
kente a kalácsra, lassan felállt, s nem tért vissza a megterített asztalhoz. Nem, mond- 
ta az utcán egy zsúfolt kirakatú patika előtt. A gyógyszertár kopaszodás elleni kenő- 
csöt reklámozott. Imre hunyorogva bámulta a plakátot. Nem, mondta a felesége. Klá- 
ra állt, és sokára indult el újra. Nem, mondta fésülködés közben, és olvasás közben, 
reggel, a délutáni fáradtságban vagy az éjszaka mélyén. Csak a hold élt, csönd volt a 
városban, mintha hatalmas pokróccal takarták volna be az utcákat. Nem, mondta Klá- 
ra. Az asszony ült az ágyban, azt mondta, nem. Visszaengedte a testét, feküdt mozdu- 
latlanul. Ha Imre hallotta a szót, összerezzent, mint akit megütöttek. 

Somnakaj bámulta őket, értetlenül, de boldogan. Szája mosolyra fintorodott. Egy 
reggel a férfi meglátta, hogy a Schütz bácsi ajándékozta rajz, amelyet Klára tüntetőleg 
akasztott ki, mert Ádámot ábrázolta, nincs a helyén. Fájdalmat sugárzott a fehér kis 
négyzet, melyet a kép hagyott maga után. Nem kérdezett utána, nem kutakodott, Klá- 
ra mit tett a rajzzal. S ha éjszaka a felesége felé tapogatózott, nem lökték el a kezét, de 
egy hideg, halott test várta. 

Nem védte meg, Imre, nyögte a nyakába az asszony. 



* Részlet a Virágz.-vbálók című regényből. 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 437 



Hogy tehettem volna, mondja, hogyan?!, a férfi oldaha hengeredett. Nyál csorgott 
a szájából. Köpni lett volna jó. Idegen, őszintétlen volt a hangja, ahogy válaszolt. Az 
nem lehet igaz, hogy Péter a fiú gyilkosa, ezt Klára nem hiheti! A testvére vad és szen- 
vedélyes, mint egy vízesés, de nem gyilkos. Ismeri őt, hadarta Imre, nehogy az asszony 
közbevágjon, kölökkorában még a békát se merte bántani, nemhogy ahhoz vegye a bá- 
torságot, hogy kioltson egy emberi életet! Nem, ezek gyermeteg koholmányok, Som- 
nakaj csapong, kitalál mindenfélét, csak hogy a közelükben, főként Klára mellett ma- 
radhasson. Fontossá akarja tenni magát, s ezt Klárának meg kellene éreznie. 

Úgy írta le a fiút, olyan pontosan, ahogy maga sem tudta volna, szólt halkan Klára. 
Látták Ádámot, ott volt a cigányok táborában. És aztán Somnakaj látta élettelenül is. 

Igen, igen, pontosan úgy írta le, ahogy maga akarta hallani!, fészkelődött Imre. 

Azt mondja, él? 

Én azt nem tudhatom, Klára. 

Mert ha meghalt, maga is felelős. 

Már megbocsásson, kedvesem, de maga mit tett azért, hogy ne így történjen?, kiál- 
tott a férfi, és nyomban megbánta, hogy ilyen dni-ván kifakadt. Még a félhomályban 
is látszott, hogy Klára döbbenten fordul felé, miközben a párnáját gyűrögeti. A hold 
fénye csak éjszakai köntösét világította be, az arca sötét maradt. Azok a kis ragyogá- 
sok pedig a könnyei lehetnek. 

Maga vádol engem?! 

Imre kikelt az ágyból, magára kapta a köntösét, remegő kézzel likőröspohár után 
kutatott. Csak miután töltött, és fölhajtotta az italt, válaszolt. 

Eszem ágában sincs, csak arra igyekszem rávenni, hogy mást is lásson a fájdalmán 
kívül. Más szempontokat, melyek... 

Az asszony már nem is hallotta, mit mond. 

Tudja, mit tettem én azért, hogy ne így legyen?!, fájdalmasat nyikordult teste alatt 
az ágy. A férfi hallgatott. Milyen furcsa, hogy egy éjszakai szobában veszekszenek, és 
nem látják egymás arcát. Beszél hozzá egy száj, és ő nem látja, pedig minden szava fáj- 
dalmat okoz. Rászegeződik egy tekintet, és mintha átfúrná a félelmével. 

Hát soha nem nézte meg még a saját gyerekét, nem nézte a bőrét, a mozdulatait, a 
testének formáját?!, suttogta Klára. Volt a hangjában valami eszelős. 

Legyen észnél, Klára, suttogta a férfi, s arra gondolt, olyan, mintha szeretkeztek vol- 
na. Ölelkezés után önkéntelenül suttogóra fogja az ember, mintha bűntudata lenne. 
Úgy érezte, belehal a hirtelen rátörő, ólmos fáradtságba. Tudta, ő hibázott, a hetek 
óta zajló küzdelemben elveszett a realitásérzéke. Kérdései neki is voltak, de válaszolni 
már nem tudott. Képtelen volt figyelni az asszonyra. Nem is látta, nem is hallotta iga- 
zán, s mindaz, amit tapasztalt belőle, képzeletének dühödt erőfeszítése volt csupán. 
Idegen lényt csinált Klárából. Nem az a rémséges, amitől félünk, gondolta, hanem 
amit semmiképpen sem akarunk. Ádám halálával az asszony olyasmit vesztett el, ami 
soha nem volt egészen az övé, mégis kizárólagos jogot formált a fájdalomra, a gyász- 
ra, a kilátástalanság mámorára. Talán ezt kellett volna Imrének megértenie, s akkor 
képes volna szolgálni. Mert azt kellett volna, szolgálni alázatosan, megértően és béke- 
tűrően, de ő ellépett, magára hagyta az asszonyt. 

Nem, mondta Klára, és ő képtelen volt feltörni a másik magányának a héját. 

Imre a vitatkozás után elment Gilagóghoz. Délelőtt volt, az ég borús, kövér felhők 
falták odafent egymást. A cigányoknak valami ünnepe volt, ettek, ittak, mulatoztak. 
A vajda bólogatott, amikor meglátta Imrét, majd alaposan meghúzott egy zöld hasú 
üveget. A férfi érezte a savanyú bor szagát, az udvar sarkában egy egész bárányt sütőt- 



438 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



tek nyárson, lassan forgatták a feltűzött állatot, amely már pirult. Egy asszony sörrel 
locsolgatta a húst, és dúdolt. Imre leült a vajda mellé. 

Bizony, bizony, bólogatott kérés nélkül is Gilagóg, nem ábrándozik az ő kislánya, 
Somnakaj igazat beszél. Az a fiú betért a táboitikba, fáradt volt, elgyötört, testén se- 
bek éktelenkedtek, mégis úgy ragyogott a szeme, mint a boldogoké. Nem lehetett hét- 
köznapi ember Vele volt Mama Gyökér, Féreg úr és Levél úr is, akiket mindannyian 
jól ismerünk, nem? A vajda kacsintott, megdöntötte az üveget, majd Imre kezébe nyo- 
mott egy fémbögrét. A bor karcos volt, de jólesett. Imre nyújtotta a bögrét, kért még. 
A vajda szeme üvegesebben fénylett a szokásosnál, és mondatok végébe belecsnklott. 
A tábortííz mellett Barka táncolt. A lány sebesen pörgött, kibontott haja fekete zuha- 
tagként csapkodott utána, nem messze tőle egy fabölcsőben az ikrei nyikorogtak, mint 
a kutyák. Két fiatal férfi betanult mozdulatokkal nyúzta hegedííjét, egy kövér asszony 
nevetve rázta a csörgőjét, majd a piros kendőjét leoldva maga is táncba fogott. Imre 
tehetetlenségében csak bámulta őket. Barka feléje intett, jöjjön, jöjjön, táncoljon. Az 
asszony a mellét rázta, előretolta az ölét, majd perdült, a tomporát riszálta. Jó szere- 
tő, dünnyögte a vajda, csak harap közben. Az ikreivel lesz még bajom, tette hozzá. 
Gilagóg felnevetett, és nagyot kortyolt. Imre a fejét rázta a nő felé. Barka kiköpött, or- 
dítani kezdtek az ikrek. Gilagóg odébb rúgta kutyáját, az mindig a lábánál sündörgött. 
A vajda felállt, belépett a házába, és kihozta az Igazmondót. Ölben tartotta, mint egy 
gyermeket. A vajda teleszívta magát levegővel, majd Habredre piiiszkölt, ne világítsa- 
nak annyira a csontjai. A kékes fény lassan tompult szürkévé. Gilagóg leoldozta az Igaz- 
mondó szájáról a kendőt. 

Adjatok pénzt!, nyögte mindjárt Habred. 

Adimk, testvér, de előbb igyál!, a vajda megitatta Habredet. Egy egész kupa bort be- 
letöltött a ráncos arcba, az Igazmondó nyakába csorgott a veres lé, köhögött és fuldok- 
lott, de nyelte az italt. Imre figyelte őket, mintha mesét látna. Az Igazmondó nagyot 
böffentett. 

Adjatok pénzt!, dadogta akadozó nyelvvel. 

Adjatok pénzt! 

Imre felállt, menni készült. 

A vajda utána szólt. 

Vigyázz a lányomra, nagyon, hallod-e! 

Imre bólintott, elhúzta a száját, de nem válaszolt. 

Ha nem vigyázol, tudhatod, az ellenségem leszel. 

Imre újra megtorpant, s felemelte az ujját. Cigányul válaszolt. 

Hiszen ő vigyáz ránk, Gilagóg, mondta, és aztán nem várt feleletet, elsietett, ma- 
gukra hagyta őket. De sokáig hallotta még a hegedűk hangját. 

Az Imrére nehezedő vád hónapok alatt sem enyhült. És úgy tíínt, nincs feloldás. A fér- 
fi boldogtalanul hányódott egyik napból a másikba. Hónapokig nem is érzékelte, hol 
él, nem látta a kábulatba zuhant, megbántott, megfélemlített országot. Klárát kereste, 
aki mellette élt, vele hált, és aki hónapok múltán is azt mondta neki, miközben beleka- 
rolt, amikor sétálni indultak, hogy nem. 

Aztán egy reggel a férfi elvonta kaiját az asszonytól. 

Nem?! 

Azt mondja, nem?! 

Akkor valóban legyen nem, kedvesem. És Imre elindult a zörgő szekerek, a munká- 
ba igyekvő lapátos, talicskás emberek, a piacra tartó kosaras asszonyok, zsákos mun- 
kások között, mintha ő is valami eladni való, súlyos portékát cipelne, mintha a nyers 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 439 



valóságot vinné vásárra, holott vékony, bizonytalan alakja oly könnyűnek tetszett eb- 
ben az ízekkel, illatokkal és hangokkal teli világban, hogy félő volt, nyomban belevész. 
A pék ordított mellette, frissen sült cipót kínált. Elment hát, mint egy szellem. Tehe- 
tetlenségében magára hagyta az asszonyt, s mintha az életéből akart volna kiszaladni. 
Imre tudta, egyhamar nem tér vissza. Rosszul tudta. Valahogyan, mert maga sem em- 
lékezett rá, már este hazabotorkált Leni néni vendéglőjéből, igaz, a kalapját útközben 

elvesztette. 

* 

És most kezdetét veszi egy másik élet, mondogatta, és Schütz doktor csak későn esz- 
mélt, hogy Imre mennyire komolyan gondolja. Az öreg tudta, hogy nincs minden 
rendben Szép Imre házának falai között, de azt is érezte, hogy a társa most nem a csa- 
ládi viszályt akaija szóba hozni. 

A város egykor volt vezetőit miiltjuk tisztázására szólították fel, s a tekintetes urak 
úgy ballagtak a városháza épületébe, mintha a saját kivégzésükre invitálták volna őket. 
Ezt az igazolási eljárást nevezték purificatiónak, s az urak félelme nem volt alaptalan. 
A rebellió leverése után a várudvaron néhány halálos ítéletet valóban végrehajtottak. 
Schütz doktor mind ingerültebben hozta a híreket. Egyszer az őrjöngő Haynauhoz is 
hívatták, akinek a lába ujja körme benőtt a húsába, begyulladt, gennyet levedzett, nem 
lehetett tovább odázni a beavatkozást. A táborszernagy visszautasította az érzéstelení- 
tőt, Schütz doktor szerint csak azért, hogy a beavatkozás ideje alatt jobban gyalázhas- 
sa a magyarokat. Ugyancsak a doktor mesélte, hogy az egyik halálraítélt, valami erdé- 
lyi szabólegény, aki balga módon fegyvert akart lopni egy őrszemtől, az ítélet végre- 
hajtása előtt térden állva könyörgött az életéért. A gyerek oly szívhez szólóan esdekelt, 
hogy az egyik öreg katona, kinek lőnie kellett volna, kiállt a sorból, azóta is tömlöcben 
van, hosszú büntetésre számíthat. Általános és mindenre kiteijedő volt a rendőri meg- 
figyelés, cenzúráztak minden leírt szót és előadást, többnyire tiltották a gyülekezést is. 
S mert augusztus közepén, éppen a születésnapján gúnyolták ki őfelségét, a városban 
azonnali hatállyal betiltották a magyar nyelvű színielőadásokat, s a színház épületét 
Léderer Lipót német nyelvű társulata bérelte a továbbiakban. A színészekkel a doktor 
jó viszonyt ápolt, Léderer direktornak gyakran reszelt a torka, és emlékezeterősítő pi- 
nílákat is sokszor rendelt Schütz bácsitól, aki a vállát vonogatta, ha szemére hányták 
a németekkel való bizalmaskodást. A beteg az beteg, a színház meg színház, mondo- 
gatta a doktor, és rálegyintett az okvetetlenkedőre. Akkor is a doktort hívatták, ami- 
kor egy fiú éjszaka akart átkelni a folyón, de a poroszlók megfogták, és úgy megver- 
ték, hogy több bordája eltörött, és az állkapcsa is kiakadt. Kesei-vesen nyöszörgött a 
gyerek, egy alsóvárosi patikus semmirekellő fia, mire a doktor, még szelíden tartva az 
arcát, elmagyarázta neki, hogy kétféle fájdalommal fog a közeljövőben megismerked- 
ni, az egyik szörnyű lesz, de gyors lefolyású, a másik viszont lassú lesz, és kibírhatat- 
lan. Aztán egyetlen mozdulattal a helyére rántotta az állkapcsot, megmutatva, milyen 
is az első fájdalom. A doktor nem értette, miért nem a várorvosra vagy a börtönfel- 
cserre bízzák e rutineseteket. Végül arra gondolt, hogy így figyelik meg. Minden hi- 
vatás után elbeszélgetett vele valaki, egy fiatal hadnagy, egy ismeretlen tisztviselő vagy 
az ízlésesen öltöző, olajozott szavú, magát bécsinek mondó úr 

Ha valamely ház előtt császári katonák posztoltak, tudni való volt, hogy ott bujkáló 
után kutatva túrják fel a pincét, a padlást, a kerti almot, a tyúkok ólját vagy a disznók 
trágyáját. Lassan begyííjtötték a forradalmi bankókat. A hivatalokban sorok álltak, az 
emberek türelmesnek látszottak, de némák voltak, az ingerültséget magukba fojtot- 
ták. S a pattogós német szóra értetlenül tekergették a nyakukat. 



440 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



A cigányok is ritkábban mutatkoztak a városban, a vajda óvatosan közlekedett, és 
hasonló viselkedésre figyelmeztette az embereit, s néhány jól elhelyezett nyaklevessel 
a szeles kölyköket is. Maradjanak otthon, vájjanak teknőt, kapargassanak ki fabögrét, 
tanulják meg az üstfoltozást, aki meg vályogot akar vetni, tegye azt. Aki lopni, tolvaj- 
kodni merészel, az ne váljon semmi jóra. O maga, Gilagóg fogja eltörni a kezét, ami- 
vel más birtokát háborgatta. 

Ostromállapot volt az országban, még Haynau táborszernagy rendelte el. És meg is 
maiadt még évekig. De azért kávéházba, kocsmába lehetett járni, jóllehet még a kan- 
csók mélyébe is belepislogtak bizonyos figyelmes emberek. S Imre és a doktor gyak- 
ran ment el beszélgetni. Szokás szerint Leni néninél ültek. A tudós bonis kedvében volt 
régóta, s újabban hosszú monológokba keveredett. Ám ez a legújabb beszéde, amely az 
idők megváltozásának fölemlegetésével indult, és aztán hosszan, nagyon hosszan ka- 
nyargott tova, még a doktort is meglepte. 

O szeret pallónjárni, kezdte Imre, s olyankor elképzeli, hogy ha lelép, talán még el 
is nyeli a mély. De lassan megszűnik ez is, mondta. Eltűnnek a vizeken és folyásokon 
átfektetett deszkák, pallók és lécek ösvényei is, melyek úgy kanyarognak a házsorok 
közt, mint erdőben a gyalogutak. Elapadnak a házak közt és a kertek aljában csillogó 
patakok, a piciny erek, a tankák és a csöpörkék, ezek a magyar lagúnák, eltíínnek a 
náddal és sással kerített városi tavak, mert feltöltik őket, kiszáradnak a városrészek köz- 
ti mocsaras területek, melyek tavasszal lázat és vérszívókat bocsátottak a környékre, de 
ahol kacsatojást, fiókát és piócát is lehetett szedni, s ahol tavasztól az első zúzmaráig 
állandóan kuruttyoltak a békák. Eltűnik a vendégmarasztaló sár, s helyette könnyű, fe- 
hér por kavarog a városban, s ki is gondolna arra, hogy a sietség majd vaksággal pá- 
rosul, mert ez a por majd beleszáll az emberek szemébe, beteríti őket, bevonja testü- 
ket és mozdulataikat, s majd csak e poron keresztül beszélnek a poros szavaikkal, és e 
poron keresztül látják a porban fürdő fákat és házakat és embertársaikat. Szorgosan 
kövezik az utcákat, s nem mintha Európa távolabbi vidékein és más városaiban, Itáliá- 
ban, Csehországban, Svábföldön vagy Szászországban nem lennének csupa kőből épí- 
tettek a városok, csakhogy ez itt Magyarország délvidéke, és ennek a vidéknek annyi 
köze van a kőhöz, mint a hegyekhez, melyek látványától rendesen rosszkedvű lesz az 
innen elszármazó ember Eltíínik talán még a Maros is, a töltést áthelyezik a várostól 
délre, mert a gőzhajózási társulat érdeke így kívánja, folynak a tei-vezgetések és az al- 
kudozások, mintha büntetlenül lehetne egy folyó torkolatát néhány kilométerrel odébb 
dobni. Jön dohogva, szikrát hányva, dübörögve a vasút, súlyos talpfáival és vaspályá- 
ival, a haladás kigúnyolásával. A kövezett utakon gázlámpák világlanak, éjjeliőrök vizs- 
latnak majd a sarkokon, és nyakon verik a dolgos polgárok álmát megzavaró része- 
gest. Mind több lesz a hang, a kolomp, a templomok harangszava megbékél a sokaso- 
dó gépek zajával, s egy rozoga gőzhajó trombitálása szánni való erőfeszítésnek tíínik 
majd a pöfögő, csattogó és csilingelő városban, hol a malmok, a fi'írészgépek és gőz- 
gépek egymással feleselve üvöltik a technika és a fejlődés diadalát. Megszűnik a Bú- 
zapiac, mely Alsóvárost választja el a Palánk élettel teli, még ebben a vészes korban is 
pezsgő negyedétől, és megszűnik a Fapiac is, amely gyantától, fCírészportól, frissen vá- 
gott tölgyfától, akáctól és bükktől illatozik, és a tiszai halak egyre kisebbek és satnyáb- 
bak lesznek, a hajók megnőnek, és a folyó vize elveszíti az ízét. S ebben a még kevés- 
sé látható, de majd robbanásszemen megmutatkozó új rendben nincs helye az olyan 
teremtményeknek, mint Mama Gyökér, Levél úr vagy a kellemetlen Féreg úr. A mű- 
ködése mámorától megittasult anyag felzabálja a meséket, s ha egy-két ház tornácán 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül •441 



még zenél is a paprikafüzér, mind kevesebben fogják érteni e muzsikát. És más lesz a 
jónak és megint más az aljasságnak a mértéke. És más lesz a szépnek s megint más a 
csúfnak a mértéke! 

Szép Imre fáradtan elhallgatott. 

Úgy érti, kérdezett közbe lágyan, megértően a doktor, hogy például templomaink 
csendje, s most mindegy, hogy keresztény vagy zsidó templomokra gondolok, nem lesz 
méltó válasz e hangzavarra? 

Imre mintha meg se hallotta volna, lijra feltüzelte magát. 

Miért tűnt el Koszta Nyikiforov, miért költözött a föld alá?! Csak az üzekedés vé- 
gett?! Badarság! Hiszen évszázadok óta zenélt itt, s ha nem ő, valamelyik testvére, ro- 
kona zümmögte teli az éjszakát! Elment Mama Gyökér, soha többé nem látom! 

A férfi keseii'íen nevetett. Ököllel ütögette a faasztalt. 

Nem az a baj, hogy marha vagyok, doktor, a legnagyobb baj az, hogy szentimentá- 
lis vagyok! 

Számot vetni, az egyik rubrikába beírni a kiadásokat, a másikba a bevételeket, nos, 
ez még nem szentimentalizmus, Herr Schön. Számolgasson csak, végül megtudja, hogy 
megéri-e. 

Mire gondol, doktor?! Minek kellene megérnie?! 

Schütz doktor a szakállában babrált. Leni néni kicsapta a konyha ajtaját, rosszked- 
vűenjött elő egy adag sült hússal. A kocsmáros asszony gyászolt. Meghalt a legkisebb 
lánya, a rossz lábú Veronka, aki egyszer olyan keményen rápirított az itt összegyűlt tu- 
dós, de legalábbis a tudományukat firtató urakra. A tüdeje vitte el, egy hajnalon ró- 
zsacsokrot köhögött a párnájára, és már soha nem ébredt fel. 

Volt egy kislányom nekem is, szólalt meg váratlanul az öreg, aki soha nem beszélt a 
családjáról, különösen a két lányáról nem, akik Bécsbe költöztek, de még a feleségé- 
ről se, akitjó harminc éve vitt el a gyilkos láz, nyomban a második lány születése után. 
Volt egy kislányom, ismételte Schütz bácsi, szegényke éppen így aludta ki magából az 
életet, mint ez a Veronika. Szép Imre csodálkozott. Úgy, hát három gyermeke volt a 
doktornak. 

Igen, kérem, az első meghalt, pedig már tudott beszélni. Ma már, azt hiszem, meg 
tudnám menteni. Érti, mire célzok, barátom? Ma már van olyan gyógyszerem, amivel 
megmenthetném. De akkor nem volt. Harminc éve még nem volt olyan gyógyszerem, 
de ma, az öreg a mutatóujjával hadonászott, ma már van! 

Szép Imre hallgatott, zavartan tologatta snapszos pohárkáját. 

Nézze, élénkült fel hirtelen a doktor, semmi kétségem nincsen afelől, hogy itt, és 
ekkor körbenézett, s ez egyszerre jelentette a várost, az országot vagy talán az egész 
földkerekséget, talán jobb lesz. De nem ez a kérdés! Bizonyosan más, gyökeresen más 
lesz minden, ez a lényeg. Ám ha e háborgó, fortyogó másban megtaláljuk ugyanazt, 
amit most elveszni vélünk, akkor jó. Nézze, kolléga, ha így lesz, akkor rendben van 
minden. 

De ha nem találjuk meg?, ellenkezett Imre. 

Akkor megtalálják a kölkeink, vonta meg a vállát a doktor 

Természetesen nem az ostromállapotról beszélünk. 

Semmiképpen sem, bólintott a doktor. 

Voltaképpen a civilizációról beszélünk, vetette közbe Imre. 

Igen, a civilizáció kihívására gondolok, helyeselt a doktor, holott tudom, Schön ba- 
rátom, hogy ön ezt a kérdést másként látja, magában több a fájdalom és a kesemség. 



442 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



Nem vélem maradinak, de bizonyos kérdésekben mindenképpen földhözragadtnak. 
Ön gyufát használ, megfigyeltem, ki nem állhatja a tíízszerszámot. Én csak azt mond- 
hatom, hogy a civilizáció több áldozattal jár majd, mint győztessel. A civilizáció több 
lemondást követel tőlünk majd, mint ami nyereséget ad. Kezdetben bizonyosan így 
lesz. S ha most, hogy úgy mondjam, elégedettek lehetünk saját magunkkal, egy civi- 
lizált országban ez az elégedettség rémületes tapasztalattá válik, mert az, amik va- 
gyimk, sok is lesz, és kevés is lesz, igen, talán az lesz az ember legfájóbb tragédiája, 
hogy képtelen lesz kitölteni egyszeri életét, életének lehetőségeit és reményeit, folya- 
matosan és kérlelhetetlenül el kell távolodnia önmagától, mert lefoglalja és elvarázsol- 
ja, mondhatni, különös révületbe hívja a külvilág, az ember folyamatosan arra döb- 
benhet rá, hogy a változások origójában áll, és az élet, melyet ifjúként kezdett, csírá- 
jában sem hasonlít majd ahhoz, amelytől egy napon megválni kényszerül. Ez világfo- 
lyamat, kérem. Az életünket kísérő színpadi kellékek a mai időkig az állandóságot 
képviselték. A múlt a jelenig ért, a jelen a jövőt is elbeszélte. Eddig az idő törődött ve- 
lünk, most bejelentettük az igényt a szerepcserére. A házaink, a bútoraink, a szerszá- 
maink és a meséink azok voltak, melyeket apáinktól kaptunk, s amelyeket mi magunk 
is továbbtestáltunk a kölkeinknek. Most azonban oda jutottimk, hogy az életünket je- 
lenetről jelenetre újrarendezik. Régen úgy játszott az ember, hogy születésének szín- 
pada szinte pontosan úgy nézett ki, mint az a hely, ahol föladták neki az utolsó kene- 
tet, s végül felkötötték az állát. Csakhogy ez itt a tizenkilencedik század második fele, 
kérem. Bizonyos viszonyokat kétségtelenül föl kell számolni. S ha mi magunk tesszük, 
tán megmarad az a jó érzésünk, hogy ha urai nem voltunk is az eseményeket irányító 
erőknek, de befolyásolói talán, mert megteremtettük a lehetőségeket, hogy emlékez- 
hessünk bizonyos ősi rendszabályokra. Ilyesmit akar hallani, ugye, Herr Schön? Ma- 
ga éppúgy tudja, mint ahogy én, az ember mindenestül kell majd az új erőknek. Kell 
az ember lelke, a teste, a szelleme, a fizikai ereje, az ügyessége, a bátorsága, a gyáva- 
sága, a restsége, a megvesztegethetősége és a szorgalma. És amit adunk, valóban sok 
lesz, de nem lesz elég. Az utolsó hajszálig bekebeleznek bennünket, hogy ne álljunk 
útjába a haladásnak. Én erre azt mondom, hohó, nem egészen így van, mert az őrü- 
letünk, a bolondságunk nem kell majd senkinek. Hát ez lesz a mi mentsvárank, bará- 
tom! Az őrületünk ment meg bennünket, amikor az úgynevezett épelméjííek flilladoz- 
va keresik magukat az égre feszített tükrökben, de csak árnyakat látnak. Pokolbéli ár- 
nyakat! 

Szép Imre megcsóválta a fejét. 

Doktor, kérdezte, és arra mit válaszol, ha éppen az őililetünk kell majd, ha semmi 
másra, de arra igényt tart az új rend? 

A doktor szuszogva hallgatott. Sokáig nem szólt, az arca se rezdült. Mintha megkö- 
vült volna, sokáig nem vett levegőt. 

Az, kérem, rettenetes tragédia lesz, szólt végül. 

Schütz bácsi felállt, tett néhány lépést a kocsma termében, s megállt egy bizonyta- 
lan koni, városias öltözékíí ember előtt. 

Maga hallgatózott?, kérdezte közelebb hajolva. 

Hogy gondolhatja ezt, doktor úr?!, vörösödött el a férfi. 

De hallotta, miről beszélgettünk, erősködött a doktor 

Igen, hallottam, nem éppen suttogva diskuráltak. 

És értette is, amit hallott? 

Azt nem mondhatnám, kérem. 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 443 



És máris elfelejtette? 

Igen, elfelejtettem, nekem nincs eszem az ilyen bonyolult okfejtésekre, kérem, a fér- 
fi a kezét tördelve könyörgött, hogy hagyják már békén. 

Schütz doktor elégedetten megfordult, a hangját kieresztve intézte szavait Szép Im- 
réhez. Most már a legtávolabbi zugban, a kemence mellett, a mázas kancsók, a falra 
lógatott festett biity kosok alatt is jól lehetett hallani, mit mond. 

Maga is tudja, Herr Schön, az emlékezés a közfelfogással ellentétben nem a megis- 
merés egyik fajtája, hanem a lemondás titkos ünnepe! A felejtés inkább szolgálja a 
megismerést, amennyiben arra ösztökél bennünket, hogy a felejtés okozta hiányokat 
újra és újra felszámoljuk. Egy snájdig postakocsin is cserélődnek az utasok, míg célba 
nem ér, hát nem?! Leszáll egy csinos úriasszony ennél a saroknál, a következő megál- 
lónál a helyét elfoglalja egy utcalány. Ilyen egyszeríí ez! Schütz bácsi a levegőbe csa- 
pott. Nincsenek illúzióim. Maga, Herr Schön, nem kedveli a fotográfia művészetét. 
Ha a kamerám elé keml valaki, nem azért készítek felvételt róla, hogy szembeszálljak 
a felejtés ügymenetével. Éppen ellenkezőleg. Tetemre hívom a felejtést, ha úgy tetszik, 
én magam irányítom. Érti, Herr Schön?! Hiszen látom a tekintetéből, hogy nem érti! 
Hiszen amikor képet készítek, soha többé nem emlékezhetem majd arra a valóságra, 
amelyet a képem kívánt megörökíteni. A kép a valóság elé tolakodik, és így a felejté- 
sem teljes lesz. Ha a képet elvesztem, vagy nincs a kezem ügyében, rá fogok emlékez- 
ni, s nem az úgynevezett valóságra. 

Az öreg elhallgatott, csak állt leejtett vállal, nagyon fáradtan, égő, vörös foltokkal 
az arcán. Valaki a torkát köszömlte. Leni néni odatolatott a doktorhoz, megcsókolta a 
homlokát, és a kezébe nyomott egy pohár bort. 

Öblítse le a torkát. Doktor úr, kiszáradhatott. 

A férfi, akit a doktor megszégyenített, sietősen távozott. Hideg levegő csapott végig 
a helyiségen. Amikor becsukódott az ajtó, az öregember Imrére emelte a tekintetét. 

Mi ugyanazt tesszük, Imre. Látja már, barátom, hogy van mentsvár?, kérdezte, és le- 
hajtotta a bort. 

Olyan dologra készült, amelyre az életét tette fel. Lett volna más választása? Még Drez- 
dában, a természettudományi fakultáson jól fizető kutatói állást ajánlottak neki, csak 
bólintania kellett volna. Ha akkor igent mond, mára hírneves tudós, megbecsült és va- 
gyonos ember Gondja egy szál se. És ő határozottan nemet mondott. Elveszetten ült 
a hosszú, fényesen csillogó asztal mögött, nézte a drezdai professzor előbb barátságos, 
majd méltatlankodó arcát, de nem másította meg az elhatározását. 

Ha elfogadom az ajánlatát, professzor úr, az önök országában kellene élnem. Ám 
én nem akarok itt élni. Magyarországon fogok élni, mondta Imre, s tudta, hogy kelle- 
metlen vonás jelent meg a szája sarkában, eszébe jutott az anyja. 

Ez az utolsó szava, Schön? 

Nincs utolsó szó, professzor úr, rázta a fejét. 

A professzor horkantva pattant föl, és döngő léptekkel hagyta el az egyetemi tanács- 
kozó hatalmas termét, mely tele volt aggatva névtelen, kevéssé jelentős barokk szer- 
zők festményeivel. Az egyik képen egy szai-vas a szügyébe döfött dárdával vetette ma- 
gát a sűrűbe. Imre sokáig bámulta a fővadász dühödt arcát, aztán a professzor után 
ballagott. 

Most pedig az 185 l-es esztendő februáija volt, és az ajánlat, hogy gyökeresen vál- 
toztasson az életén, nem egy másik embertől, és nem is valami intézménytől érkezett. 



444 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



Olyan volt, mintha megálmodta volna, mit kell tennie. Ki tudja, honnan ered a sugal- 
latok gyökere? Nem, bizonyára nem álmodott. Tisztán és pontosan látta a parancsot, 
de nem látott szájat a mondatok mögött. S lett volna más választása természetesen. 
Békében megülhetett volna a fenekén, elbogarászhatott volna mgyekkel és hajtások- 
kal, figyelhette volna, hogyan feslenek föl a maghéjak és a bimbók, könnyű ámulatba 
ejthette volna Klárát, valahányszor kék vagy halványzöld hortenziákkal lepi meg őt, 
mert az egyik cserép földjébe vasport szór, a másikba nem, ezer ilyen kicsi, kedves trük- 
kel szórakozhatott volna, és persze jegyzeteket küldhetett volna az Akadémiának, a 
kezdeti idegenségüket fokozatosan legyőző tudós társaknak, idővel bizony előadáso- 
kat is tarthatott volna, tag lett volna, a körön belül lett volna. Egyszení lett volna az 
élete, belátható és kiszámítható. Nevelhette volna a gyermekét, aki már szavakat mon- 
dott, és járt. Lelassulhatott volna, akár a többiek, „lassú magyar" lehetett volna, ahogy 
a városi polgárokat és a dúlt keblíí gazdákat, ezeket a hazafiakat nevezte, akik a lassú- 
ságukba csomagolták a gyíüöletüket és a ravaszságukat. 

Klára persze nem ilyen volt, nem lett lassúbb vagy szeszélyesebb. Törődött Somna- 
kajjal, megtanította fésülködni, pirosító porokkal és kenőcsökkel szépítkezni, ruhákat 
adott rá, illedelmes járásra, köszönésre oktatta, és a lány már olvasott is. Somnakaj 
nem lankadó rajongással táncolta köilil Klárát. Még féltékeny is volt a férfira, legalább- 
is Imre érezte átható, kelletlen pillantását, ha kiküldte a szobából, mert egyedül akart 
maradni a feleségével. Talán még hallgatózott is a hálószoba ajtajának simulva. De az 
biztos, hogy Somnakaj pákosztos volt, titokban lopta az ételt. Erről Klára is tudott, de 
nem pirított Somnakajra, mert ő is úgy tartotta, akár a férfi, az étellopás csöppet nem 
figyelemre méltó dolog. 

Imre a forradalom bukását követő hónapokban rendszeresen elvitte a kislányt a Fő 
térre, ahol minden második héten a Ripperda nevű térparancsnok tobzódott a gyö- 
nyörben, amikor saját kezűleg lobbanthatta fel a lángokat. Ripperda térparancsnok 
imádta a tüzet. A bajusza szinte megnőtt, a tekintete átszellemült, amikor egy jól meg- 
rakott máglya lángra lobbant. Elkobzott naplókat, forradalmi könyveket, füzeteket és 
pénzt égettek kéthetente a Fő téren. Imre borzongva bámulta a tííz táncát, s olyan erő- 
vel szorította meg Somnakaj kezét, hogy a lány feljajdult. A tér felett barnára égett pa- 
pírlapok, bankók, pernyelepkék lebegtek. A kislány bámult, aztán mutogatni kezdett 
a szállongó pénzek után. 

Hiszen azon kenyeret, azon ruhát, azon halat, azon fésűt lehetett volna venni! 

Imre hallgatott. 

Úristen, mondta Somnakaj, ez borzasztó. 

Imre éberen pillantott rá, közelebb húzta a lányt. 

Mi jutott az eszedbe, hm? 

Egy... egy virágszirom, dadogta a kislány. Láttam egyszer egy virágszirmot így pe- 
regni, nézett hosszan egy megperzselődött bankó után, mely emeletmagasban táncolt. 

Milyen szirom volt az, Somnakaj? 

Rózsaszirom, bólintott a lány, és véres volt. 

A felesleges tortúrákat, a kényelmetlenné és bizonytalanná váló életet, a folyama- 
tos cenzúrát, a zaklatással fölérő folyamatos megfigyelést, az ostoba fecsegések után 
meginduló hajsza keltette félelmet, mint az ötvenes év nyarán, amikor az emigráció 
ügynökeit kutatták házról házra, utcáról utcára lázas szenvedéllyel, dui-ván és kímélet- 
lenül és persze a legkisebb eredmény nélkül, még elviselte volna Imre. Tudta, hogy az 
ilyesfajta fölfokozott állapot huzamosabb ideig nem tartható. Tűrni kell, nyugodtnak 
kell maradni, és a rossz oldja ki majd a saját görcseit. Ám aztán történt valami, ami mi- 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 445 



att egyenesen személyes megbántást érzett. Olyan gyalázatos aljasságnak ítélte a dol- 
got, hogy napokig képtelen volt szólni a felháborodástól. Az eset Bonyhády Istvánnal, 
az új megyefőnökkel, a rebellió dühödt ellenségének a kinevezésével függött össze. 
Bonyhády egyik intézkedésével még az egyházi beszédeket is megcenzúrázta volna, s 
ilyen szellemben utasította a nemrégiben a hivatalába helyezett Lőw rabbit, hogy lát- 
tamozásra mutassa be egyházi tanításait, mire a rabbi kedvetlenül azt válaszolta, de hát 
megyefőnök uram, akkor előbb a Bibliát kellene cenzúra alá vetni, hiszen az ő taní- 
tásai a Biblia szellemében és nyomán fogantatnak, erre a válaszra meg a megyefőnök 
kedvetlenedett el, a Bibliát cenzúrázni nem áll módjában. No, ekkor már jobb kedve 
volt a rabbinak, és ott, a hivatali terem fényében fekete nihájának valamelyik rejteké- 
ből elővette a zsidók Bibliáját, és bizony, ahogy szokta, egy ujjal s minden lapozáshoz 
az ujjbegyét megnyálazva fel is lapozta. 

Schütz bácsi kuncogott, mint egy vásott gyerek, Lőw rabbi felolvasta annak a mar- 
hának Sámuel első könyvéből azt a passzust, amelyben a nép királyt követel. 

Az meg csak pislogott!, deililt Imre is. 

Hápogott, mint a néma kacsa, és Schütz bácsi el is játszotta a döbbent megyefőnököt. 

Holott az Énekek Énekében is akadna néhány olyan rész, melyet ez a tulok szíve 
szerint betiltana, jegyezte meg Imre. 

Ám Bonyhády jócskán túltett a mosolyogni való buzgalmon és sok egyéb kishivata- 
li szörnyűségen. Már a könyvégetések miatt vigasztalanul vérzett Imre szíve. S amikor 
azt hallotta, hogy a levéltárban őrzött forradalmi jegyzeteket különös módon semmi- 
sítik meg, elhűlve ingatta a fejét. Jóllehet a könyvégetés is szörnyű gyilkosság, ám lán- 
gok után nincs tapasztalható áldozat, a hamut és a pernyét szerteleheli a szél, az eső 
a földbe, a füvek és fák gyökerei közé mossa az egykor volt mondatokat és szavakat, s a 
gyászoló azt érezheti, olyan ez, mintha valaki azt választja, hogy elhamvasztott testé- 
nek hamuját hintsék szét, így vigasztal bennünket, hogy most már örökké velünk ma- 
rad. Van búcsú, de nincs elválás. Ami elhamvad, a részeddé válhat. Ám a befeketített 
s gyászos mementónak meghagyott jegyzőkönyvek olyanok voltak, mintha valaki sza- 
vak és mondatok temetőit hagyta volna maga után okulásul és leginkább elrettenté- 
sül, így jár, aki veszélyes vizekre evez, s persze, hogy mik ezek a veszélyes vizek, ponto- 
san nem lehet tudni, hiszen az események krónikáit halálos fekete matéria fedte, vas- 
tagon fölkent, zsíros festék, szurokfolt, sötét tinta. Olyanok voltak ezek a könyvek, mint 
a halottak, akiket nem lehet többé eltemetni. Nem kötöttek szövetséget, nem enged- 
tek a gyász munkájának, holtukban is nélkülünk éltek. Meghaltak, de nem engedtek 
az idő jelenéből. S nem tartottak igényt együttérzésre sem. Magányuk feloldhatatlan 
és rémületes volt. 

Hosszú győzködés után lefizettek egy irattárost, Imre szeretett volna megszerezni 
egy ilyen befeketített forradalmi jegyzőkönyvet. De az irattáros csak arra volt hajlan- 
dó, hogy egyik este néhány percre beengedje őket a selejtek raktárába. Szél ugatott az 
utcákon, a vihar kiürítette a várost. Ok is átázva érkeztek, a járőr biztosan valamelyik 
kapualjban várta a zivatar elültét. 

Ezt én festettem be, mutatta remegő ujjal az irattáros az egyik füzetet, idős ember 
volt, fehér szakállát már áztatta a könnye. Schütz bácsi is sírt, csuklott, elővette nagy 
zsebkendőjét. Imrének ökölbe szorult a keze. Az egyik napló lapjai közül kicsorgott és 
megdermedt a festék. Mint egy hatalmas, elválni képtelen könnycsepp. Szép Imre el- 
fordult, hogy ne lássák, őijöng tehetetlenségében. 



446 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



Úgy tűnt, a felesége valamelyest megnyugodott. Klára újabban kevésbé volt éles és 
bántó. Mintha a férfi elfojtott, de növekvő dühe figyelmesebbé és óvatosabbá tette vol- 
na. Klára vigaszt lelt Somnakajban, a férfi sokszor hallotta kacagásukat, ha elvonultak. 
Ám lassan másfajta idegenség nőtt a feleségében. És Imre nem kárhoztathatta ezért. 
Klára megérezte, hogy mindaz a vágy, ami a homályos és kibogozhatatlan értelmű ter- 
vekjegyzeteiben, elejtett félmondatokban és szórakozott felkiáltásokban rejtőzik, őel- 
lene is dolgozik. S hogy Klára nem tehet semmit. Nincs lehetősége, mert nincs beavat- 
va, s főként nincs rábízva semmi felelősség, csak a tűrés megalázó feladata, részvétel 
egy olyan vállalkozásban, amihez köze nincs. Imre soha nem gondolta, hogy egyszer 
előállhat az a helyzet, hogy Klárát megalázza. És most bólinthatott. 

Itt maradtam neked én, mondta esetlenül, gyáván. 

Nem, válaszolta éllel Klára, hiszen te sem maradsz. Nem arról szól ez az egész, hogy 
itt hagysz?! 

Imre nem válaszolt. 

Olykor arra gondolok, Imre, az asszony járkálni kezdett, s a férfi közben minden 
mozdulatát követte a tekintetével, hogy az emlékezet, nos, hát olyan nincs is. Nem ar- 
ról van szó, hogy ami történik, elfelejthető. Hát persze! De arra nem gondolt, hogy 
sokkal többet felejtünk, mint ami történt, és amire egyébként megadatott volna a le- 
hetőségünk emlékezni?! Hogy mindig többet felejtek, mint amit az enyémnek hittem, 
Imre! És aztán csak a hiányát látom, és borzonghatok elveszetten, hogy az enyém volt, 
a birtokom volt, és csak onnan tudhatok róla, hogy elfeledtem, elvesztettem, hogy 
nincs, nincs, nincs?! 

Klára zihálva hallgatott. 

És ettől olyan ijesztő ez az egész, Imre, tette még hozzá. 

A férfi most sem válaszolt. 

Az asszony néha még mindig megállt előtte, s azt mondta, nem. Majd elment a pi- 
acra, a könyvesboltba, ruhák közt válogatott köililményesen, némán, kielégítetlen 
szomjúsággal. Somnakaj oldalról pislogott fel rá, tanult egy másfajta szomorúságot. 
Klára sétált a korzón, hagyta, hogy a férfiak bámulják. De a tekintetében nem volt kö- 
szönet, megvetően, ellenségesen válaszolt a fürkésző, nyíltan barátkozni vágyó pillan- 
tásra. Aztán úgy tért vissza a városból, mintha minden rendben volna. Könnyed volt, 
nevetgélt, Somnakajjal évődött, összekócolta a kislány haját, megcsipkedte. De túl han- 
gos volt, a mozdulatai szélesen íveltek, s gyakrabban tört egy pohár, mint máskor Klá- 
ra soha nem mondta ki azt a nevet, hogy Pelsőczy Ádám. 

Imre pedig folyamatosan arra gondolt, hogy meg fogja tenni, amit eltei-vezett, és 
nincs erő, ami az útjába állhatna. Bosszúsan elhúzta a száját, amiért ilyen patetikusan 
fogalmazott. Gyűlölte magát, sodródott. 

Esős napon látogatott el a hivatalba. Tél volt, de esett. A folyosón állt a víz, szürke 
tócsák sorakoztak egymás után. Az ajtók előtt szokás szerint kígyóztak, de Imrét szin- 
te azonnal hívatták. Vizes kalappal lépett a szobába. 

A hivatalnok zavartan pislogott. Szép úr nem ismeri a bélyegtöi'vényt? Imre bólin- 
tott, valóban nem ismeri. A hivatalnok erre elmagyarázta, a hatósághoz csak felbélyeg- 
zett beadványok érkezhetnek, de most, különös szerencse folytán, van nála egy ilyen 
bélyeg, máris előkotorta, majd maga töltötte ki a hivatalos folyamodványt. Elsietett a 
lappal, és néhány perc múlva hozta a lepecsételt, a város katonai vezetője által is szig- 
nált engedélyt, amely arra jogosította fel nevezett Szép Imre akadémiai professzort, 
hogy előadó révén megjelölt tárgyhó napján „természettudományos jellegű" előadást 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 447 



taitson az erre az alkalomra kibérelt „Palánk városrészi kaszinó épületében". „Külön- 
leges megjegyzés: a bérlés költségeit a városi költségvetésből kell finansznozni, az ese- 
mény közérdekű, tehát fölöttébb támogatásra méltó." 

Imre meglepetten silabizálta a papírlapot. 

Nincs rajta, hogy magyainl szólhatok. 

A hivatalnok maga írta rá, „előadási rendezvény tetszőlegesen választott birodalmi 
nyelven", majd újabb pecsét és megjegyzés, javította és kiegészítette: Horsch. 

Imre vérszemet kapott a gyönyörűségtől. 

Kigl szerkesztő megszégyenítően birodalompárti lapjában hirdette magát, vagy ut- 
cai köztáblákon, kávéházak bejáratánál. Elment a kaszinóba is, és alaposan megnézte 
a termet, ahol elő fog adni. Hihetetlen volt, hogy magyaiiil beszélhet nyilvánosan, 
amikor a színházban is csak német nyelvű előadást engedélyeztek! 

Amikor legutóbb a szerkesztővel találkozott, Kigl leült hozzá a kávéházban, sokáig 
méregette, majd megszólalt. 

Én azt hiszem, maga írta azt a kritikát, professzor úr 

Jól sejti, én írtam, Kigl, válaszolt szórakozottan Imre, de ez most már mindegy is, nem? 

Nekem az a gyanúm, hogy nem erről fog beszélni az előadáson. Szép úr, fűzte tovább 
Kigl, és az asztal sarkán álló borosüvegre sandított. Aztán kéretlenül töltött magának. 

De igen, Kigl úr, erről fogok beszélni. 

Miért áltatjuk egymást?, dobolt az asztalon a szerkesztő. Tudnia kell, hogy én nagy- 
ra becsülöm magát. Azon is sokat töprengtem, miért is csinálja. Hogy miért kezdett 
bele?! Hiszen szemernyi esélye nincs. S nem csak ilyesmiken törtem a fejemet, uram. 
Azon is gondolkodtam, hogyan segíthetnék magának. 

Miből gondolja, hogy segítségre szorulok?, kérdezte meglepetten Imre. Az esélyte- 
leneknek értelmetlenség segítő kezet nyújtani. 

Igen, igen, viszont mégis lehet szépen csinálni. 

Kétségtelenül így van, a mocsár akkor is szép, ha ketten fiilladtok bele, s nem csak 
egyedül te, bólintott Imre. 

Hanem, lögybölte szájában a bort Kigl, képzelje el azt ajelenetet, professzor úr, ami- 
kor két igazán esélytelen ember igyekszik segíteni egymásnak. 

Imre mosolygott. 

Nem a mocsár a fontos? 

Dehogynem, a mocsár a fontos, mondta Kigl. Hogy éppen abban segítsünk egymás- 
nak, bólintott a szerkesztő, s a maradék borát kihörpintve magára hagyta. 

Szép Imre tudta, hogy Kigl besúgó. Másokról is tudvalevő volt, hogy összejátszanak 
a hatósággal, ki gyávaságból, ki elhivatottságból csinálta, kit pedig megzsaroltak vala- 
mi jelentéktelen félrelépésével, botlásával. Kigl összejátszott velük, mégis azt beszél- 
ték a városban, hogy veszélytelen spion, mert azok, akik jelentést kanyarító tollának 
hegyére kerülnek, soha nem szenvednek komoly retorziót. Szép Imre ráadásul úgy tar- 
totta, Kiglben van bizonyos érzék a mélyebben munkáló esztétikum iránt, s bármennyi- 
re tenyérbe mászó alak is, nem hiányzik belőle a hajlam valami fájdalmas elmélyülés 
képességére. Amikor hórihorgas, görnyedt alakja föltíínt az utcasarkon, az embernek 
az az érzése támadt, hogy nem látható koloncokat vonszol maga után. Imre tudta, hogy 
a szerkesztő fia eltíínt a forradalmi harcok idején, valahol Délvidék poklában vesztet- 
ték nyomát, s bár hivatalosan nem nyilvánították halottnak, egyre csekélyebb volt a re- 
mény, hogy a fiú életben van. Kigl minden követ megmozgatott, hogy ráleljen. Klára 
fintorgott, amikor Imre felemlegette neki a szerkesztővel való találkozást. Az asszony 



448 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



Úgy tartotta, Kigl gyáva és sunyi alak, szarházi. Egy semmirekellő, egy tudálékos, bor- 
issza, a műveletlenségét a jólértesültségével palástoló alak, görény! Nem, Klára nem 
szokott ilyen elfogult és szenvedélyes lenni. A férfi arra gondolt, a felesége a lelke mé- 
lyén vetélytársat lát a szerkesztőben. Milyen különös. Nevetséges volt ez az egész, még- 
is igaza volt az asszonynak. Ritka eset volt, hogy ennyire homlokegyenesen ellentéte- 
sen vélekedjenek valamiről. Imre tehetetlenül mosolygott, az asszonyt ez feldühítette. 

Mondja, miért védi azt a marhát? ! 

Miért nem azokat sajnálja, akiket besúg?! 

Majd lehiggadt, hirtelen átölelte, és azt súgta a férfi fülébe, maga túl messzire megy, 
Imre. És ez őt fájdalommal tölti el. A kaiját simogatta lassan, a férfi az asszony apró 
kézfejét bámulta, melyet kék hurkokkal rajzoltak teli az erek. Klára suttogott, sutto- 
gott. Olyan fájdalmat érez, hogy néha arra kell gondolnia, soha többé nem tud meg- 
bocsátani neki. Az asszony szeme lázasan csillogott. 

Imre kényszeredetten felnevetett. 

Most aztán igazán bonyolítom, kedvesem, hát nem?! 

Klára aztán két napig nem szólt hozzá. Úgy húzta el a függönyt, hogy nem kérdez- 
te, zavaija-e a délelőtti fény. Leült mellé a pamlagra, olvasott néhány lapot, majd fel- 
állt, és szó nélkül hagyta magára. Sürgős léptekkel, mintha valami halaszthatatlan dol- 
ga lenne, átsietett a szobán, de nem nézett rá. S amikor harmadnap a reggelinél elő- 
ször a férfi felé fordult, annyit mondott halkan, kétségbeesetten. 

Imre, kérem, ne tegye. 

Nagyon kérem. 

A férfi kezében megállt a kés. Almát hámozott éppen. De nem pillantott fel, a kést 
letette, és beleharapott a héjas gyümölcsbe. 



A hatóságnak nem volt lehetősége sokat vacillálni, engedélyezzék-e az előadást. Ter- 
mészetesen fennállt a veszély, hogy az esemény hazafias tüntetéssé fajul. Minden ve- 
szélyes, ami csoportosulás, ami színház, kaszinózás és fogadás, bál és mulatság, ami 
rendezvény, ami több ember kiszámíthatatlan végkimenetelíí találkozása. Hiszen aval- 
lási gyülekezeteket is betiltották, nem működhetett a Szent-rózsa-füzér egyesület, de 
még a különösképpen szelíd Mária Társulat sem. A hivatal bürokratáit ellentmondást 
nem tűrve győzte meg a bécsi úr Kemény volt és határozott, pattogó hangon adta elő 
az agyalágyultaknak, mihez tartsák magukat. Az előadást engedélyeztetni kell, sőt, en- 
nél is többet mond, emelt a hangján, a rendezvényt a háttérből kell támogatni, min- 
den segítséget meg kell adni ennek a Szépnek, hogy a beszédét megtarthassa. Miért, 
kérem? Nos, mert így egy helyen lesz az összes olyan alak, akit érdemes megfigyelni. 
A bécsi úr mélyen lenézte a hivatali embereket, miközben persze nem feledte, hogy a 
könyökvédős urak az ő működését is serényen szolgálták, amennyiben az általa be- 
szerzettjelentéseket szortírozták és iktatták, pontosan, hiba nélkül, lelkiismeretesen, 
esőben, hóban, fejfájásban. Azért mégiscsak rabszolgák, gondolta a bécsi úr 

Fontos az olyan fickó, ki merészel nyerget használni, amikor tiltva van?! Fontos, ki 
idézgeti Heinét, ezt a született rebellist, akinek a magyar szó hallatán hasmenése tá- 
mad a meghatottságtól?! Fontos, hogy Petőfiről, Kossuthról és Perczel Mórról sugdo- 
lóznak?! Fontos, hogy március tizenötödikén labdáznak a Mars téren?! Fontos, ki füs- 
töl úgynevezett forradalmi pipával?! Fontos, hogy hányan integettek a postaállomá- 
son nemzetiszínű díszzsebkendővel? ! 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 449 



Ugyan, kérem, mindez egyáltalán nem fontos! Ezek semmiségek, és csak a hivatali 
bogaraknak fontosak. 

Hivatali éveinek derekán, amikor már híre járt a tehetségének, a bécsi urat maga 
Kempen táborszernagy hívatta. A félelmetes rendőrfőnök sokáig mustrálta, még meg 
is kerülte, majd csak annyit kérdezett. 

Maga gyíílöli őket? 

Kiket, rendőrfőnök úr? 

Azokat az egyéneket, akiket megfigyelni és számon tartani köteles. Azokat, akik a 
birodalom rendjét és töi-vényeit veszélyeztetik. Akik áporodott eszméket és ostoba ideá- 
kat teijesztenek. Az ellenségeinket! 

A báró tisztán és pontosan ejtett minden szót, az arca nem árulkodott érzelemről. 

Nem, rendőrfőnök úr, nem gyűlölöm őket, válaszolt a bécsi úr, és önkéntelen grimasz- 
ra húzódott a szája, amit meg is bánt nyomban. Nem szabad így kitáiiükozni. Életbevá- 
gó szabály, hogy mindig kevesebbnek kell látszanunk annál, amit ki akanmk fürkészni. 

Akkor mit érez irántuk, megvetést? Netán szánalmat? 

Nem, rendőrfőnök úr, semmi szokatlant vagy különöset nem érzek, ha rájuk gon- 
dolok. Embertársaink ők. Tévelyegnek. S nem tulajdonítok különösebb jelentőséget 
annak, hogy az élet sötétebb oldalára vetette őket a sorsuk. Nekem, rendőrfőnök úr, a 
sors mozdulatait nem álljogomban megítélni. A mozdulatokkal és a gondolataimmal, 
melyek révén igyekszem őket, úgymond, bekeríteni, olyanná válok, mint amilyenek 
ők. Vadászok rájuk. Tehát hasonlítani kezdek hozzájuk. 

Nem értem magát, szólt közbe kedvetlenül Kempen. 

A bécsi úr halkan, magabiztosan válaszolt. 

Izgalmat érzek, amikor a munkámat végzem, rendőrfőnök úr. Ha nem így lenne, 
már nem csinálnám. 

Kempen hallgatott. Az irodában hangosan ketyegett egy francia láncos óra. 

Jól van, reccsent Kempen, elmehet. 

És a bécsi úr tudta, hogy jól válaszolt. 

Szép Imre személyisége eddig inkább kíváncsiságra adott okot, semmint fokozott 
figyelemre. A tudós bort ivott, illetve likőrt, de azt inkább csak otthon, családi körben, 
a növényei között. Alaposan kitapasztalták a szokásait. A tudós átlagos módon öltöz- 
ködött, s inkább a szokásos német divatot követte. Például borotválkozott. A hazafias 
megjelenéstől egész életében tartózkodott. A bécsi úr az aktákat, a jelentéseket lapoz- 
gatva azon tíínődött, miért kért a tudós az úgynevezett Leni asszonyság kocsmájában 
1850 szeptemberében sört, annyi krigli sört, hogy a töméntelen ital megártott neki, 
és támolyogva botorkált haza, s útközben, a városháza mögötti második akácfa mel- 
lett a kalapját is elhagyta. A bécsi úr persze később elküldette neki. És nem csak sört 
ivott Szép Imre ezekben a napokban, de látványosan koccintott a korsókkal. Hogyan 
és miként lehetséges ez, amikor a magyarok a sört német italnak tartják, egyáltalán 
nem értenek a sörfőzéshez, s megvetésük jeléül a rebellió s főként az egyik főlázadó, 
a miniszter Batthyány lelövetése óta a sört nem tisztelik meg koccintással. 

A bécsi úr szája ártatlan mosolyra húzódott. Nagyot szippantott a tubákos szelencé- 
ből, majd hátravetette a fejét. Már jó is volt. Könnybe lábadt a szeme a gyönyörííségtől. 

A válasz egyszerű. Ki ne hallotta volna, hogy ekkoriban esett az a roppant kínos eset, 
amikor Haynau táborszernagyot csaknem meglincselték. A tábornok angliai utazása 
során meglátogatta Barkley és Perkins urak sörgyárát a festőinek egyáltalán nem ne- 
vezhető Southwerke-ben, ám a munkások felismerték, és alaposan elagyabugyálták, 



450 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



még a bajuszát is megrángatták. Ugyan, legyintett a bécsi úr, a sörrel való rebellis ját- 
szadozás értékelhetetlen esemény. A bécsi urat egyáltalán nem hozta lázba az ilyen ap- 
róság, melyből a városban több száz is megesett naponta. Késnek, hazudoznak, leta- 
gadják a német szó ismeretét. Tegyék. Szóra sem érdemes. Figyelték a tudós postáját 
is, és semmi értékelhetőt nem találtak a betűkkel agyonzsúfolt, zavaros értelmű papí- 
rokon. Olykor követték, de a férfi soha nem lépett félre, nem keveredett tiltott viszo- 
nyokba, nem találkozgatott gyanús illetőkkel, hacsak nem sorolható ide az idős, város- 
képijelentőségű Schütz doktor, aki rebellis magyarokat éppúgy kigyógyított a kóliká- 
ból, mint helyőrségi osztrákokat a hascsikarásból, és szerette fennhangon hirdetni za- 
varos nézeteit. Szép Imre gyakran találkozott Kigl szerkesztővel is, aki kipipálható, a 
redaktor az ő irányításuk alatt állt. Illetve szóba jöhettek még a cigányok, kiknek a ta- 
nyájához többször is elsétált Szép Imre. Alapjában véve magányos és bogaras ember- 
nek tűnt a tudós, a helybéli professzorok se tartották sokra, s ha lehetőség adódott rá, 
nem feledték kritizálni. Ráadásul a felesége, Klára sem adott okot aggodalomra. Az 
asszony sem tetszelgett hazafias szerepekben, komoly, talán túlságosan is zárkózott asz- 
szony volt, visszafogott, csak tőszavakkal beszélt boltosokkal, árusokkal és ismerősök- 
kel. A bécsi úr szép, de unalmas nőnek látta Klárát. Néhány hónapja ráköszönt a Kí- 
gyó és a Feketesas utca sarkánál, Klára a piacról igyekezett haza, mellette téblábolt a 
vézna cigánylány, mire az asszony olyan álmosan pillantott vissza, hogy a bécsi úrnak 
ásítania kellett. A cigánylány nevetett, ráöltötte a nyelvét. Látszólag egyetlen tény sem 
szólt Szép Imre ellen, ebből mégis az következett, hogy a férfi veszélyes, s nemcsak 
hogy veszélyes, de kártékony is. Ráadásul a bécsi úr tudott arról, hogy a tudósnak van 
egy világcsavargó, bűnöző hajlamú testvére, aki jelenleg is bujkál, s bár minden köiiil- 
mény arra utalt, hogy a két testvér nem tart kapcsolatot, mégsem lehetett elvetni a föl- 
tételezést, hogy titokban konspirálnak. Talán a tudós a maga szakállára dolgozik. Per- 
sze a bécsi úr mindenekelőtt kíváncsi volt. Kíváncsisága egyre nőtt, ahogy közeledett 
az előadás napja. Vajon mit hoz ki a helyzetből ez a Schön? A tudós olyan lehetőséget 
kapott, mint senki más. Ilyen alkalom megalkuvóknak, kollaboránsoknak, a császár 
őfenségét nyíltan támogató, térden csúszó magyaroknak járt. A bécsi úr izgatott volt, 
szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy módfelett érdekes esemény részese lesz. Az 
utóbbi napokban aludni sem tudott, s bár egyszer megkísértette az ördög, hogy bor- 
ral kábítsa magát, az álom éppúgy elkemlte, ráadásul másnap kínzó fejfájás és rosszul- 
lét gyötörte. A bécsi úr szinte soha nem ivott. A tubák volt minden szenvedélye. Az elő- 
adás napjának hajnalán is felriadt. S a hajnali szürkületben, a langyos febiiiári köd- 
ben ébredező várost bámulva arra gondolt, nemsokára megtudja, miért volt érdemes 
élnie, miért volt fontosabb mások törékeny életében keresnie magát, mintsem felépí- 
teni azt az épületet, melyet az emberek hétköznapok tégláiból emelnek a félelmeik fö- 
lé. Nem, rázta a fejét, nem, nincs ház, hol én lakhatnék. Talán mert angyal vagyok, 
bólintott a bécsi úr, és elővette a tubákos szelencét. 



Szép Imre különös gonddal öltözködött azon a kora délelőttön. Tekintete a virágjai- 
ra tévedt. Ártatlan leveleket és hajtásokat látott, egy hosszú-hosszú kanyargós száron 
csupán egyetlen levél maradt, a többi leszáradt a napokban. 

Istenem, maga tényleg megőrült, szólalt meg mögötte Klára. Nem vád volt a hang- 
jában, halkan mondta, elkeseredetten. Tudom, hogy megőrült, ismételte. Elhagy en- 
gem, maga másnak adja az életét. S azt tudja, hogy kinek?! 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 45 1 



A tükörből zavart, szorongó arc pillantott rá, Szép Imre a haját simogatta. Majd bó- 
lintott. 

Igen, valószínííleg megőrültem. De az életem az enyém, és én kénytelen vagyok ezt 
az áldozatot meghozni, Klára. 

Kinek? Ki kéri magát erre, kiáltotta az asszony, kevés hiányzott, hogy megüsse a fér- 
fit. És ha azt mondom, ez a leggyalázatosabb önzés, amivel engem megbánthat? 

Az engem boldogsággal és szorongással tölt el, mondta Imre. 

Én ezt nem értem, Klára tehetetlen dühvel nézett rá. 

Nem akarom szánni magát, Klára, dünnyögte a férfi. Maga többet érdemel. Higgye 
el, szeretem magát. 

A doktor is azt mondta, nem szabad ilyet tenni!, könyörgött Klára. 

Ilyet tenni sosem szabad, húzta el a száját kényszeredetten Szép Imre. Csakhogy, 
Klára, nagy változások előtt állunk. Én mindig kinevettem az olyan embereket, akik 
időszámításokat kreáltak. 

Mindezt ellenem is teszi, szólt az asszony tompán. 

Tudom, hogy nem gondolhatja másként. 

Gondoljon a gyerekére, csattant föl az asszony, valami elrepült, talán egy tálka, és 
eltört. Csend lett. Klára már nem szólt többet, leült. Keze az ölében nyugodott, de re- 
megtek az ujjai. Somnakaj lépett a szobába, riadtan pislogott rájuk, hol a sápadt Klá- 
rát fürkészte, hol Imrét nézte. S mintha haragudott volna a férfira, hogy az asszonyát 
megkínozza. Valószeii'ítlenül nagy volt a kislány szembogara. Rendesen felöltözött, a 
haját is megfésülte. 

Itt van apám, mondta aztán. 

Hol?, kérdezte Imre, s még belepillantott egy jegyzetbe. 

A kapuban vár 

Egyedül jött? 

Nem, ingatta a fejét Somnakaj. Hozta az Igazmondót is. 

Mondd meg neki, azonnal indulunk, bólintott Imre. 

Napfényes, enyhe idő lett, a langyos levegő tele volt fénnyel és csillogással. A tél bú- 
csúzott talán. Galambraj keringett fölöttük, ahogy haladtak a kaszinó épülete felé. Sze- 
kér zörgött el mellettük a vágóhíd felől, a ponyva alól disznócombok lógtak ki. Zsidó 
férfi bólintott Imrének, aki csaknem elmulasztotta viszonozni a köszönést, olyan szó- 
rakozott volt. Klára végig az úton néma volt. Imre néha megállt, körbenézett, mintha 
azt figyelte volna, követik-e. Mögöttük igyekezett Gilagóg, nagyokat nyögve, szuszog- 
va. A vajda úgy cipelte az Igazmondót, mint a gyerekét. Mellette Somnakaj lépkedett, 
s láthatóan zavarta az apja jelenléte, és zavarta Imre is, zavarta az egész világ, mert 
az asszonya kedvét elrontották. Korán érkeztek a kaszinó épületéhez. A kapus nagy 
termetű, nagy bajuszú katona, fejbiccentéssel üdvözölte őket. Imre csodálkozott, hogy 
még szalutál is. Alig léptek az épületbe, s haladtak fel a fényesre csiszolt lépcsőkön, 
melyeket római stílusú oszlopocskák kísértek, fényes arcú, elegáns, alacsony férfi lé- 
pett hozzájuk. 

Úgy vélem. Szép úr, még nem ismeijük egymást, szólt az idegen, majd szemügyre vet- 
te az Imre mögött topogókat, Somnakajt és a megilletődött, ide-oda tekingető Gilagó- 
got. Klára ellenségesen nézett, tudta, ki az idegen, és azt is tudta, hogy Imre is hallott 
már az idegenről. Az elegáns úrnak körbejárt a tekintete, elismerően füttyentett. 

Jól véli, nézett a férfi szemébe Imre, a kiejtéséből ítélve Bécsből érkezett. Ennyire 
érdekelné a mai előadás? 



452 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



Mindkét állítása igaz. Bécsből érkeztem, uram. S amit előadni szándékozik, az is kí- 
váncsisággal tölt el. Miként az, hogy mit szándékozik e különös kísérettel prezentálni. 

Ön tehát kíváncsi. Én persze úgy vélem, mondta a szavakat lassan ejtve Szép Imre, 
jövetelének lenne más célja is. 

Ezt is jól véli, uram, nevetett fel könnyedén a férfi, kivillantva egészséges, fehér fog- 
sorát. Erős, sima álla volt, estére nyilván kiütött az arcán a borosta. 

Elárulná, mi lenne az?, próbált elfordulni Imre. 

Csupán az, hogy le fogom tartóztatni, mondta a bécsi úr 

Klára sápadtan mozdult, de a férje visszatartotta. 

Azt megtehetné most is, húzta el a száját Imre. 

Ám akkor nem élvezhetném az előadását. Én pedig becsülöm és nagyra értékelem 
önt, Herr Schön. Ön kellemesen rejtélyes ember Legalábbis ilyennek gondolja ma- 
gát. Én meghagyom magának a látszatot. Minden rejtély addig él, amíg el nem törlik. 
Tartsa csak meg az előadását. Tartsa meg, óvja a szavait, legyen kömltekintő. De egy 
pillanatra se felejtse, hogy nem áll módjában elég kömltekintőnek lenni. Már nem. 

Ön, uram, válaszolt Szép Imre kissé ingerülten, hipotézisekben gondolkodik. Ön- 
nek célja van, de nincs út, ami e célhoz vezetné. 

Ez a baj a magyarokkal, már megbocsásson. Képtelenek rendesen megérkezni va- 
lahová. Itt élnek, és közben folyvást elvágyódnak, és mást akarnak, amire pedig a le- 
hetőségeik predesztinálják őket, tárta szét a kaiját a bécsi úr 

Ugyan, uraim, szólt közbe pirulva Klára, nem hinném, hogy a... titkár úr összeté- 
vesztené a haza valódi ellenségeit az olyan szerény tudósokkal, Klára hirtelenében 
nem tudta, hogyan szólítsa a bécsi urat. Szép Imre elmosolyodott, a haza igazi ellen- 
sége a tisztelt úr, mondta barátságosan, és megveregette a bécsi úr vállát. 

Most a bécsi úr mosolyodott el. 

Nem, Schön, maga téved, engem a maga hazája annyira sem érdekel, mint kutyát 
a piszka. Engem a hazája nem érdekel. Magimk között szólva köpök a hazájára, Schön. 
Engem csakis maga érdekel. Ráadásul mi sem vagyunk ellenségei egymásnak. És még- 
is magára rakom a bilincset. 

Ahogy óhajtja, bólintott Imre, és a feleségébe karolva továbblépett. Somnakaj, ki 
végig feszülten hallgatózott, rápisszentett az apjára, jöjjön, ne bámészkodjon. Gilagóg 
sóhajtva lódult. Távolabb Kigl szerkesztő figyelte őket egy oszlopnak dőlve. Fölötte a 
pufók mái-ványangyal nevetett. Az újságíró sápadt volt, gyűrt aica másnaposságról 

ánilkodott. 

* 

Néhány nappal az előadás előtt Szép Imre magára kapta a kabátját, és újra elment a 
cigányokhoz. Az ég szürke volt, ólmos, de már várták a természetfigyelők által jósolt 
enyhe időt. Nyilván február hava a leglehetetlenebb hónap, mert semmije nincs. A fagy 
és a hideg, a hó a januáré, ha enyhület jön, azt már a március számlájára írják. Aliogy 
odaért a táborhoz, a néhány dőlt falú ház és a piszkos jéggel borított, szeméttel teli ér 
elé, füttyentettek. Gilagóg egy fatönkön ült, ábrándozott. Vékony, fekete arcán fény- 
lett a hatalmas seb. Jól be volt bugyolálva. Imre leült a vajda mellé, köhécselt. így van 
ez, a fél ország börtönben, a másik fele retteg, és ha nem látják, bátran köpköd, a be- 
súgók hírekre várnak, ezek meg, ezek a szegény cigányok élik a világukat. De azért fáz- 
nak ők is. 

A lányom jól van? 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 453 



Somnakaj él, mint a virág, mondta Imre. 

A vajda fészkelődött, hallgatott. 

Nyomaszt valami?, kérdezte Imre. 

Túl sok a teher rajtam, mutatott a pipájával körbe a vajda. Rajta volt még az Igaz- 
mondó ügye, Imre tudta ezt, ezért is látogatta meg. A legnagyobb gondot a nyomo- 
ralt Habred okozta a vajdának. Az Igazmondó egyre kisebb lett, ahogy idősödött, 
Habred akkora lett, mint egy gyengén fejlett gyermek, aztán egy nap végleg megállt 
a növésben. A csontjai még mindig világítottak. A kéken szőtt fénybe fehér lobogás ke- 
veredett, mintha a bordái és a lábszárcsontjai helyén fehér lángok táncoltak volna. 
Csimbókos haja olyan gyorsan nőtt, hogy nem volt érdemes naponta vágni. Hetente 
nyírták Habredet, ilyenkor méteres loboncot nyesegettek le az arca elől, s ami fonat- 
tal az olló vagy a kés nem bírt, azt egyszerííen kiszaggatták a fejéből. Az Igazmondó a 
saját nyálában fulladozva bugyborékolt. 

Adjatok pénzt! 

Adjatok pénzt! 

Adjatok pénzt!, fröcsögte Habred, ha végre lekerült arcáról a kendő, s megszólal- 
hatott. 

Adjatok pénzt!, nyöszörögte Habred, az Igazmondó, akinek gyereklány anyja egy 
bosnyák temetőben esett meg, szörnyíí viharban, kutyaként ugató, veszett szélben, égi 
lármában, s aki aztán, mert így jövendölték, belepusztult a vajúdásba. Gilagóg nem 
értette, mitől olyan nyugodt, hogy nem olvad el a bajuszán a zsír Jóleső gondjai vol- 
tak, halálosan nyugodt volt. Gilagóg olyan nyugodt volt, hogy néha semmivé vált az 
árnyéka, és ha vizelt, nem itta be a föld, a habos, sárga tócsa órák múltán is a bokor 
tövében fénylett. Reggelente hatalmas kutyája. Mása nyalogatta tisztára az arcát. Gila- 
gógot mind kevésbé ingerelte az Igazmondó, sőt egyre jobban tisztelte. 

Attól a naptól fogva, hogy megvilágosodott a vajda előtt, a cigányok történetét ne- 
ki kell elmondania, szinte már semmi se zavarhatta meg a nyugalmát. Valójában nem 
is vajda volt már, hanem király. Jóllehet ezt senki sem tudja, de majd eljön az idő, ami- 
kor szájtátva figyelnek rá. Komoly, bár nem teljesen megalapozatlan tévedés volt Hab- 
redtől várni a történetmondás erőt próbáló cselekedetét. De hát ez is jövendölve volt, 
mint anyjának a halála. Gilagóg régtől tudta, hogy nem minden jövendölés teljesedik 
be, és ez így helyénvaló. Jobb is, hogy bizonyos események másképpen kanyarodnak 
az ég alá, mint ahogy várnánk őket. Ha minden beigazolódna, amit kihirdetünk, nem 
is lenne jövendőmondás. Olyan elvetemült mégse akad, ki azzal a tudattal jósol, hogy 
majd minden egyes szava valóság kertjében bont szirmot. Persze Habred valóban Igaz- 
mondó volt. És aki Igazmondó, nem mesél. Aki „igazmondó", az kiált, üvölt, átko- 
zódik, imádkozik, és nem szól egyszerű szavakkal. Az Igazmondó nem a szavakkal bí- 
belődik, hanem a szavak mögött elterülő beláthatatlan világot mutatja meg nekünk. 
Miként is beszélhetné el Habred, hogy ők honnan jöttek, mint vándoroltak, és most 
miféle városban élnek, miféle magyarok, szerbek, cigányok és zsidók között múlik a 
sorsuk?! 

Igen, de ehhez nem más, csakis ő, Gilagóg kellett. A vajda lassan képes volt tökéle- 
tesen megkülönböztetni az Igazmondó szájából kifröcsögő mondatokat. Ha százszor 
elhangzott, hogy adjatok pénzt, az száz különböző mondat volt, az mindig másik me- 
se volt, másik elbeszélés volt, más értelemmel, tanulsággal és mondanivalóval. Adja- 
tok pénzt, súgta Habred, adjatok pénzt, őijöngte, s olykor az előbbi jelentette, hogy 



454 • Darvasi László; Szép Imre előadásra kés: 



pusztulj, az utóbbi, hogy szeretlek, szeretlek. Adjatok pénzt, nyögte Habred, és a vaj- 
da tudta, hogy ezek a szavak az ősidők ködéből érkeznek hozzájuk, szomoiii, de tán- 
cos lábú emberek életéből, akik a föld népei közül a leginkább számkivetettek. Adja- 
tok pénzt, kiáltozta Habred, és a dühben, ami fehéren izzó szájából kicsapott, gyíílö- 
let és megvetés fortyogott. Adjatok pénzt, suttogta, és Gilagóg megmerevedett, mint 
akit szíven ütött egy eldobott kavics. Mert ez Jézus hangja volt, a próféta szava, ő kért 
így, akivel Egyiptom sivatagában hozta össze őket a sorsuk, s akit aztán megtagadtak. 
A szent család, Mária és József menekült. Hetek óta ái-ván bolyongtak a már beszélő 
csecsszopóval a szélfútta, forró homokbuckák között, és alamizsnát kértek, kitől kér- 
ték az alamizsnát, hát persze, hogy tőlük, arra kóborló, éppúgy éhes és elgyötört cigá- 
nyoktól, akik egy sánta tevét noszogattak, és ők, bár volt még némi lepényük, és a töm- 
lőben vizük is lötyögött még, nem osztoztak. Mária csak nézett szomorúan, mint aki 
nem érti, hogy lehetnek ilyen szívtelen emberek. József, a nagydarab, vaskos ács any- 
nyit mondott, akkor pusztuljatok, dögök. Nem átok volt. Csak tehetetlen düh. Adja- 
tok pénzt, suttogta Habred, és ebben a mondatban szirmokat bontott ez a történet, és 
a vajda pontosan hallotta és látta, miként esett meg. Nem segítettek a szent családon. 
Ezért kellett nekik, cigányoknak, azóta is nélkülözni és sanyargattatni. Ez a bünteté- 
sük, amiért nem osztoztak Jézussal! De ennél is többet tudott Gilagóg, és majd elmond- 
ja, kikiabálja, ha eljön az idő! És most itt ült előtte a tudós, és ő, miközben mélyeket 
szívott a pipájából, akadozva, bizonytalanul beavatta sejtésébe a vendéget. A cinkosá- 
vá tette! Azt ugyan nem mondta, hogy Habredtől tudja a történetet, de Szép úr kikö- 
vetkeztethette. A tudós azonban hallgatott, mint aki békát nyelt. Vékony arca csupa 
ránc volt, mert Szép Imre homloka újabban ráncosodni kezdett. Asszonyhúgyban ké- 
ne megmosnia az aicát, az tisztít, kisimít és fényesít. Lehet, hogy mérgező virágok il- 
latát szívja, hogy bódító virágporral mérgezi magát. Gilagóg megmozdult, kérdezni 
akart valamit, de Imre megelőzte. 

Mondd, vajda, ami a szívedet nyomja. 

Használod a lányomat? 

Olyan egyszeia'í lenne, bólintott Imre, de nem teszem. Hogyan is tehetném? 

Ahogy más is tenné, dünnyögte Gilagóg. 

Igaz is, hallgatod még az Igazmondót? 

Ezt már a legutóbb is kérdezted. 

És a legutóbb se válaszoltál. 

Jól van, hallgatom őt, és minden szavát megjegyzem. 

Helyes, mondta Imre fáradt elégedettséggel. 

Tudod-e, miért nem adtak a cigányok alamizsnát a szent családnak?, kérdezte hir- 
telen Gilagóg. 

Nem tudom, válaszolt Szép Imre, s odébb lökte a kutyát, amely a lábánál szaglá- 
szott. 

Ha adnak neki, ha csak egy morzsát is eszik az ő kenyemkből, olyan lesz, mint ők. 
Nem akaiták a cigányok, hogy Jézus is földönfutó legyen, hogy hontalan legyen! 

Ugyan, vajda, nem is tudták, ki az a csecsemő, ellenkezett Imre. 

De érezték, hogy csecsemőként is nagy úr, morogta a cigány. 

És mondd csak. Jézus nem lett földönfutó? 

A vajda erre hosszan eltíínődött. 

Ha úgy vesszük, az lett, földönfutó, mondta aztán. 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 455 



Jól van, vajda, szólt Imre, és megbökte a másik vállát, mire a hatalmas kutya, amely 
még mindig a közelükben sertepertélt, felmordult. Gilagóg csak ránézett, az eb mind- 
járt kushadt. Imre folytatta. 

Néhány nap múlva előadást fogok tartani a kaszinó épületében. Tudod, hol van a 
palánki kaszinó? Jól van. Azt is tudod, mi az az előadás? 

Gilagóg kelletlenül bólintott. 

Biztosan valaki sokáig beszél. 

Mondjuk rá, mosolygott Imre, de azért igyekszik lényeges dolgokat mondani. 

De miért? 

Hogy azok, aki meghallgatják, okosodjanak. 

Értem, és mi közöm nekem ehhez?, Gilagóg a fogát szívta. 

Előadást fogok tartani, de nem egyedül. Te velem tartasz, Gilagóg. 

Micsoda?! 

Velem leszel, és te is beszélsz. 

Gilagóg erre aztán felállt. Újra pipára gyújtott, ej, ej, mit akar ez az ember tőle?! 
Miféle csapda ez?! Olyan komor képet vágott, amilyet csak tudott, én ugyan nem be- 
szélek, engem ugyan nem érdekel semmiféle előadás! 

Dehogynem, Gilagóg, soha vissza nem térő alkalom, Imre lentről mosolygott a má- 
sikra, aki most nagynak és erősnek tetszett. 

Mondd el nekik a cigányok teremtését. Ha nem mondod el, füstbe megy, elszáll, 
köddé válik. Te most tudod, de ki tudja, mi lesz veled holnap. 

A tudós felállt. A nadrágját porolgatta. Cipőjére hideg sár ragadt, a kutya a kezét 
szagolgatta, vakkantott. Imre ment, de még visszaszólt. 

Hamarosan eljön az idő, vajda. Üzenek érted. 



Az előadást 185 1. febiiiár huszadikára hirdette meg Imre. Minden együtt állt, a leg- 
nagyobb helyiséget előadóteremnek rendezték be, volt terítővel díszített asztal, rajta 
kancsóban víz, pohár, és még pulpitust is kerítettek. Szép Imre magára hagyta a még 
mindig reszkető Klárát, és fellépett a katedrára. 

Körbenézett a termen. 

Az első sorban görnyed Kigl, a szerkesztő, plajbász az ujjai között, mert jegyzetelni 
is fog. Néhány sorral hátrább a bécsi úr finom arca fénylik, fehér ruhájú, fodros höl- 
gyek ülnek a közelében. A bécsi úr egyik kezén ott marad a bőrkesztyíí, a másikkal né- 
ha meglegyezi magát. Schütz bácsi a felesége mellett szuszog a botjára támaszkodva. 
Az aica piros, a szakálla fehér, a szeme csillog. Klára arca sápadt, a tekintete vádló. 
Nem lesz könnyebb akkor se, ha vége lesz. Soha nem lesz könnyebb. Klára másik ol- 
dalán Somnakaj húzza össze magát, riadt a fénytől, a díszes és világos helyiségtől, a 
sok embertől. A kislány szája jár, mintha magában beszélne. Eljön a város megannyi 
méltósága, bírák és oi-vosdoktorok, direktorok és tehetős kereskedők, kiknek a iiihá- 
jából olyan illat árad, amilyen terménnyel üzletelnek, egyszerre keveredik a teremben 
a bőr és a gyapjú illata a dohányéval, a fííszer illata a gyógyszerek savanyú szagával. 
Bonyhády István, a rettenetes megyefőnök az első sorban ül majd. Hatalmas fekete ka- 
lapja az ölében nyugszik, húsos ujjai dobolnak a karimán. De nézzünk hátrébb is. Sze- 
rényen húzódik hátul Reb Mose. Néhány hittársa ugyancsak eljön, természetesen Lőw 
rabbival egyetemben, aki nehezen veszi a levegőt. A zsidók kalapban, fekete iiihában 



456 • Darvasi László: Szép Imre előadásra készül 



lesznek, és nem nagyon szólnak egymáshoz. S kint az utcán vigasztalanul vonyít a vaj- 
da hatalmas kutyája, Mása. 

Imre az emelvényen állt, még mindig szállingózott a hallgatóság. Amikor végre 
csend lett, s elült minden motoszkálás, lelépett a helyéről, oldalra sietett, felvezette a 
pulpitushoz Gilagógot, aki a pokróccal letakart Igazmondót ölelve araszolt előre. A vaj- 
da zavartan pislogott, de eltökéltnek látszott. A bécsi úr mintha mosolygott volna. Töb- 
ben halkan méltatlankodtak, mi ez a skandalum, cigány a kaszinóban? ! Imre még most 
sem kezdett. 

Kitárta az ablakot. Távolabb, az utca sarkán bimdakabátos szekeres átkozódott. Az 
egyik városi ivó elől lopták el a kocsiját a lovakkal együtt. Hogy lehet ilyen aljasságot 
tenni, hiszen ő évek óta így jár az Alsóvárosból a Búzapiacra, tesz egy jókora kört, s 
aztán beugrik egy pohár italra az ivóba, de soha nem többre! A policájok megunták 
ajajveszékelést, és elzavarták a méltatlankodó, tehetetlenségében a könnyeit nyelő pa- 
rasztot. A teremben egyre ingemltebb lett a morgás. Gilagóg elveszetten pislogott, 
majd az asztalra fektette a pokrócba csavart Igazmondót, mire az fészkelődni kezdett. 
Imre ellépett az ablaktól. Aztán megfordult, s mert a városi szolga éppen behajtotta a 
szárnyas bejárati ajtót, bólintott, jól van, minden készen állt az előadásra. 

A felöltője zsebébe nyúlt, elővette ajegyzeteit. Sok kis cetli, kártyalap, odadobta őket 
Habred letakart teste mellé. Utoljára még felpillantott, a bécsi úrra esett a tekintete. 
A férfi könnyedén visszabiccentett, majd két tenyere felemelkedett, mint aki jelzi, 
nincs mit tenni, most már nincs visszaút, végig kell játszani ezt a játékot. 

Szép Imre megreszelte a torkát, és hozzákezdett. 

A ma esti előadás két részből fog állni, kivételesen szünet nélkül. Először ez a cigány 
ember beszél, neve Gilagóg vajda, aztán következik ő. Nem kíván többet elái-ulni az 
előadások tartalmáról, úgyis mindjárt elhangzanak. Hallgassák meg hát a hölgyek és 
az urak először Gilagóg cigányvajdát, aki néhány éve, egészen pontosan két esztende- 
je vezette törzsét Szeged városába. Csönd lett, csak Habred mozgolódott a takarója 
alatt. Imre a száját elhúzva tette hozzá, köszöni szépen a figyelmet. 

A bécsi úr eltíínődött. Szép Imre feleségének pihés nyakát és tarkóját bámulta. 

Milyen érdekes az a teililet, így mondta magában, „temlet", ahol a felfelé fésült, sző- 
ke haj megmutatja az eredetét, s látni engedi, hogyan fut be a tarkó sima felülete a haj 
alá. A bécsi úr szerint ez az egyik legérdekesebb testrésze a nőnek. Mert szép a váll, a 
mell hajlása nem kevésbé tetszetős, és bizony szép a vulva is, hanem amikor ezt a te- 
rületet figyeljük, nem zavar meg bennünket a nő tekintete, amelytől olykor úgy jön za- 
varba a magafajta férfi, hogy képtelen a részrehajlás nélküli ítélkezésre. Ilyen, pont 
ilyen „temletek" kellenek. Ha vadászol, magányos leszel. És ha vadásznak rád, épp- 
úgy a magány a részed. Ez a nő biztosan jó szerető, de unalmas szerető. Milyen büsz- 
kén tartja a fejét. S az asszony, mintha tudná, hogy figyelik, hátrafordult, és végigné- 
zett a hallgatóságon. A bécsi úr szépnek és kívánatosnak találta Klárát, biccentett ne- 
ki. Az asszony zavartan visszaköszönt, előrekapta a fejét. Schütz bácsi, mintha csak vé- 
letlenül tenné, meglökte Klára könyökét. S ekkor fölhangzott a borzasztó nyöszörgés. 

Adjatok pénzt! 

Adjatok pénzt! 

Adjatok pénzt! 



Darvasi László: Szép Imre előadásra készül • 457 



Az Igazmondó, aki mereven ült az asztalon, miközben a vajda tartotta, hogy hátra ne 
essen, végre abbahagyta, fáradt volt. Hunyorgott a fényben. A teremben pisszenés sem 
hallatszott. Gilagóg ellenségesen bámulta a hallgatóságot. Egyik tenyerét az Igazmon- 
dó szájára tapasztotta, a másik kezével a pokróc után nyúlt. Schütz bácsi lehajtotta fe- 
hér fejét, rázkódott a válla, Klára megbabonázva figyelt, szája sarkában csillogott az 
ajakfény, Somnakajnak tátva maradt a szája, nem azért, mert annyira váratlan lett vol- 
na, hogy az apja megszólaltatja a kék csontú Habredet, de ahogyan ez megtörtént itt, 
ebben a fényes teremben, mégis bámulatos volt. Gilagóg váratlanul újra felemelte a 
tenyerét. 

Adjatok pénzt!, üvöltötte újra Habred. 

Adjatok pénzt! 

Székek recsegtek, ropogtak, Bonyhády megyefőnök pattant föl, s hatalmas felsőtes- 
tét előrelökve ordította: 

Miféle pénzt? ! 

Nem adunk mi semmiféle pénzt! 

Néhány pecsovics ugrott fel a megyefőnök után, hangoskodtak, az öklüket rázták 
Gilagóg felé, naplopó banda, koldus népség! Piszkos cigányok! 

Bonyhády újra felbődült: Takarodjatok!, hadvezéri mozdulattal intett az ajtó felé, 
melyet hajbókolva tárt nyomban a hivatalszolga. Takarodjatok!, takarodjatok!, vissz- 
hangozták a pecsovicsok. Gilagóg nem mozdult, összehúzott szemmel bámulta őket, 
de már nem engedte Habredet beszélni, lefektette, és rádobta a pokiócot. Kintről vér- 
fagyasztó vonyítás hallatszott. Mása érezhette, hogy bajba került a gazdája. A vonyítás 
hol egészen az ablak alól jött, hol távolabbról, nyilván űzték a kutyát, de az állat újra 
visszasündörgött, valaki kesei-vesen ordított. Mása nyilván harcolt, harapott. Ekkor 
emelkedett fel a bécsi úr, s elnézést kéi-ve a mellette ülő hölgyektől és uraktól, kiara- 
szolt a széksorok közül. A bécsi úr egyenesen a megyefőnökhöz ment, s a fülébe sú- 
gott. Bonyhády vörös lett, mint a cékla. Aztán sápadtra váltott az ábrázata. S megint 
vörösödni kezdett. 

Nem, mondta aztán a bécsi úrnak, ezt, uram, nem engedhetem. 

Mindenki tisztán hallhatta, hogy Bonyhády magával a császári hatalom képviselő- 
jével ellenkezik. A bécsi úr arca rezzenéstelen maradt, voltaképpen semmi sem történt 
ezzel az arccal, nem költözött a vonások mélyébe harag, mosoly, méltatlankodás vagy 
értetlenség, nem ütött ki az arcon hirtelen szenvedély, mégis úgy lett mind fenyege- 
tőbb, vészjóslóbb, hogy az arcvonások elrendezése, a szemöldök íve, a szemének fény- 
lő bogara s az ajak kissé lefelé hajló tartása mit sem változott. A bécsi úr megszólalt. 

Minthogy én az imént nem kérdeztem, nem is vártam feleletet öntől, uram, mond- 
ta halkan, s e választ is jól hallhatta mindenki. A bécsi úr visszalépkedett a helyére, s a 
tekintetek sugarában ült le. Bonyhády elővette a zsebkendőjét, megtörölte a tarkóját. 
Leült, reccsent alatta a szék. Néhány pecsovicsnak sikerült megelőznie. Csend lett. Ri- 
ha talpak cuppogtak az ajtó felől, hatalmas, fekete kutya futott a terembe, körbesza- 
golt, majd helyet foglalt a gazdája mellett. Mása véres volt és boldog. Megnyalta a gaz- 
dája kezét. A vajda ránézett, bólintott, a hallgatóságra nézett, és beszélni kezdett. 



458 



Takács Zsuzsa 



JATEK A TŰZZEL 



Valahányszor visszalátogatok szülővárosomba, átélem a menekülés és a visszacsúszás 
rémületét. Vállalom mégis az utat, de merő gyávaságból nem keresem meg azt, aki- 
nek kedvéért átröpültem az óceánon. Megdermedek a viszontlátás gondolatától, mint- 
ha menekülésemet reflektorfény világítaná be: halottnak tettetem magam, kaméleon- 
ként avarszínt öltök. Ontarióban még úgy tei-veztem, hogy összeszedem a bátorságo- 
mat, szembenézek Z.-vel (és önmagammal), de itthon elfog a légszomj, meglátogatok 
egy-egy régi ismerőst, felhívok néhány volt osztálytársat, csak őt nem. Néhány kisebb 
üzletet azért kötök a magyarokkal, ez az üiligy, ez a szerény nyereség, amellyel jutal- 
mazom magamat a fáradságos útért. Paul, a féljem azt hiszi, hogy honvágy gyötör, nem 
szól egy szót sem, nem akaija magát beleártani magánügyeimbe. A fiunk túlélőtábor- 
ban tölti a szünidőt. Mi mást tehetnék? Az igazi túlélő én vagyok, mit tudhat erről ka- 
nadai családom? Megpróbáltatásaimról sohasem kellett beszámolnom senkinek, s ezt 
nem másította meg az állampolgárságomban és családi állapotomban régen bekövet- 
kezett változás. Eredendően idegen vagyok, de mindenekelőtt - és ez talán mentsé- 
gemre szolgál - önmagamnak idegen. 

Van egy régi fényképem, ahol ketten vagyunk Z.-vel, édes kettesben, mondhatnám. 
1955-ben gimnáziumi osztályunkkal Pécsre megyünk, júliusban töltöm be a tizenha- 
todik évemet, ő novemberben. Egy osztálytársnőnk, aki a rádió fotósa lesz később, el- 
kattintja Leikáját, és nekem ajándékozza a cakkos szegélyű, fekete-fehér képet. Egy- 
más mellett ülünk a vonatfülkében az ablak mellett. A szürke kocsi szürke hátteréből 
előszivárgó sárgás fény, mely bevilágítja a szétnyitott könyv fölé hajló arcunkat, a va- 
lóságosnál is régebbi felvételt sejtet. Mit olvasunk? Utikönyvet nemigen. Térképet ta- 
lán? Aligha. Utálok térképet böngészni, számunkra akkoriban nem léteztek városok, 
földrészek, más országok. A földrajz az egyetlen tantárgy, amivel keményen meg kell 
birkóznom, minden más - kis túlzással szólva - azonnal megragad a fejemben. Az Al- 
pok kőzettana? Nincsenek Alpok, Appenninek, nincs Olaszország, nincs tenger, nem- 
hogy Amerika; Ausztria sincs. Csak tanulunk a nagyvilágról, eljátsszuk, hogy létezik. 
Az USA fővárosa pedig - a játék szelleméből következően - maga a kárhozat színhe- 
lye. Ha valaki egyest kap, a nevét viselő zászlócska megindul az osztályteremben ki- 
függesztett térképen New York felé, míg az ötösért, jutalomképpen, zászlócskánk egy 
kockányit Moszkva felé lép. Várostérképet egyébként sem lehet kapni, nincsenek mu- 
latságos öltözetű turisták az utcán, vénasszonyok babarózsaszínben, mint manapság. 
A legvalószínűbb, hogy verset olvasunk Pécs felé haladva, bizonyára Baudelaire-t, aki- 
nek költeményei Tóth Áipád Külföldi költők című kötetében szerepelnek. Az ötvenes 
évek közepén kedvenc verseskönyvem ez. Ezt olvasgatom és viszem magammal az osz- 
tálykirándulásra is - ahogyan zongoratanárnőm fogalmaz - egy özönvíz előtti kiadás- 
ban. '56 novemberének végén is a hátizsákomba csúsztatom a pécsi fényképpel együtt. 
Ha itthon maradok, enyém volna könyvtárunk minden verseskötete, továbbá min- 
den festészeti album és a háromkötetes Brockhaus zenei lexikon. Zenésznek készülök 
ugyanis, de az is lehet, hogy színész leszek. A fotón rövidre vágott frizurát viselek. Z.- 
vel egymás mellett ülünk, mindkettőnk haja hullámos, az enyém sötét-, az övé világos- 



Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel • 459 



szőke, és - szokás szerint - a homlokába hullik. Magasabb, mint én, és átszellemülten 
karcsú. Emlékszem, amikor a gép elkattintása után hamarosan fölálliink, meglep, hogy 
hozzám képest mennyire törékeny. Az a vakmerő ötletem támad, hogy két kezemmel 
átfogom a derekát, persze nem merem megpróbálni. Lánygimnáziimiban tanulunk, 
korlátolt és korlátozó nevelésben részesülünk. A fotós lány az egyik barátnője, a má- 
sik én vagyok. És van egy harmadik is, az osztály eminense, akivel egy padban ül, aki- 
ből felnőttkorában jó nevíí szemoi-vos és családja hííséges rabszolgája lesz. Minket - a 
nővéremet és engem - anyánk tait el. Apánk - akinek ártatlanságában biztosak vagyunk 
- szabotázs vádjával évek óta börtönben ül, semmit nem tudunk róla, valószínííleg már 
nem is él. A fotós lány szülei viszont korán elválnak, anyjával él, és inni kezd, mellrák- 
ban, fiatalon hal meg. Akkor én már rég kanadai állampolgár vagyok. A fotós lányról 
és a szemésznőről mindent tudok, ha itthon járok, ez utóbbival sűrűn találkozunk. Z.-t 
viszont, akiért átlépem az örökre tiltott határt, nem merem megkeresni soha. 

Azt mondják, a gyerekkor életünk legfelhőtlenebb időszaka. Ez tévedés szerintem. 
Azt kéne mondanunk inkább, hogy a gyerekkor elnevezés az emberi kiszolgáltatott- 
ság nullától tizennégy éves korig teijedő életszakaszának jelzésére szolgál. Egyébként 
is értelmetlen minden merev szakaszolás. Z. iránti érzelmeimet tekintve ötvenéves ko- 
romra is kamasznak kell tekintenem magam. A háboni idején születtem, apámra alig 
emlékszem, nővérem gimnazista korában teherbe esett, megszülte gyennekét, és anyám 
közvetítésével örökbe adta vidékre. Közelről ismerem a családunkban a negyedik gyer- 
mek, anyám húgának történetét is, aki huszonhárom évesen halt meg Svájcban egy 
autóbalesetben. Anyám, mint általában mindenért, az ő haláláért is saját magát okol- 
ja. Miért is adta örökbe kishúgát, miért engedte, hogy ott ragadjon Svájcban, és ide- 
genek neveljék? El-elsíija magát, ha róla beszél. Gondterhelten ülök tehát az iskola- 
padban viháncoló osztálytársaim között, és kilátástalan jövőmön tűnődöm. 

Nem hiszem, hogy sokan volnának Magyarországon, akik ismerik Szondi Lipót sors- 
analízisről szóló publikációit. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a zongo- 
ratanárnőm Szondi nagy tisztelője, és rejtett utakon hozzájut néhány - sokadik és hal- 
vány - német nyelvíí másolathoz. Teázgatásunk közben lefordít egy-két bekezdést be- 
lőle, és magyarázza közben a szöveget. El is határozom, hogy megszakítom a családunk 
nőtagjaira nehezedő csapások láncolatát, amelyre tehetetlenségük predesztinálja őket. 
Magam akarok dönteni a sorsom felől. Zongoratanárnőm a példaképem, valósággal 
szerelmes vagyok belé. Nem fiatal már, negyven köiiili, ódivatú fekete lakkcipőket 
hord, kontyban viseli sötét haját, régi kiadású könyveket olvas. Napóleon-életrajzokat, 
Lombrosót, OscarWilde-ot, és mindent eredetiben, németül, angolul, olaszul vagy fran- 
ciául. Én ugyanazokat a szerzőket olvasom - egyelőre - kizárólag magyaiiü. Apostol 
utcai háza igazi menedék számomra. Ha csöndre vágyva kilépek a kertjébe, időtlen 
mosolyú női gipszfej köszönt rám. Hetente kétszer járok a tanárnőhöz zongorára, egy 
alkalommal pedig németórát veszek tőle, de egyébként is nála töltök szinte minden 
délutánt. Húzom az időt, hogy minél tovább maradjak, kisebb szolgálatokat teszek ne- 
ki, beengedem a többi zongora- vagy szolfézsórára érkező gyereket (féltékeny is va- 
gyok mindegyikükre). Az órák után kettesben eredeti Earl Greyt kortyolgatunk. Úgy 
tei"vezem, hogy felnőttkoromban hozzá költözöm, rendbe hozatjuk a házat, nem me- 
gyek féijhez senkihez, de szeretőimet bemutatom neki. Egyébként csak a zenének és 
a beszélgetéseinknek élünk. 

Anyám húga, ha élne, hat évvel volna idősebb nálam. A háboni végén nagyszüleim 
házát bombatalálat éri, rájuk omlik a ház, és meghalnak, de öregkonik vigaszát, késői 



460 • Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel 



második gyermeküket a gerenda alól élve húzzák ki a lakók. Néhány hónapig velünk 
lakik ő is, de a háború után egy évvel, a Vöröskereszt gyerekmentő szolgálatának aján- 
latára anyám, aki hivatalos gyámja, beleegyezik, hogy hat hónapra kivigyék Svájcba. 
Nagy szükség volna rá, hogy felerősödjön a hegyi levegőn, és az egészséges táplálko- 
zásnak köszönhetően jó néhány kilót magára szedjen. Kerek fél év telik el, amikor a 
szei"vezőiroda értesíti anyámat, hogy mit sem hízott a kislány, így újabb félévi tartóz- 
kodást ajánlanak föl. Anyám igent mond a nagylelkű ajánlatra, hiszen akkor még nem 
tudja, hogy a húga alig kap emii. A végén még az örökbeadásba is beleegyezik, mind- 
össze a személyes találkozás feltételéhez köti hozzájárulását. Szüleim jól ítélik meg a 
politikai helyzetet, úgy gondolják, mindannyiunk közül leginkább ő boldogul majd, 
hiszen Nyugaton nő fel. Nem sejthetik, hogy fiatalon hal meg, mert autóját - akai-va- 
akaratlanul - a szakadékba vezeti, és bennég a lángoló kocsiban. A végkifejletig, mint 
mondani szokás, sok víz folyik le még a Dunán. Egy gyermektelen, helybeli házaspár 
fogadja örökbe. Az ő bemutatkozó levelükből tudják meg a szüleim, hogy eredeti ven- 
déglátói, egy bőrgyár testvérpár tulajdonosai - akiket a német nyelvű kanton az adó- 
leírás ígéretével rávett a gyermek befogadására - „nem kívántak eltartani egy ingyen- 
élőt". Megparancsolták hát, hogy tanítás után segítsen a háztartásban, este pedig szed- 
je össze a munkagépeken maradt bőrhulladékot. Az is kideml, hogy a gyárosok egyál- 
talán nem vettek ruhát neki, s itthoni ballonjában vacogta végig az első telet. Jövendő 
örökbefogadói, a svájci házaspár '47-ben, a fordulat éve köilil látogat el hozzánk, de 
nem hozza magával nagynénémet (attól tartanak, hogy a gyereket a hatóságok nem 
engedik vissza). így tehát soha többé nem látjuk viszont; hívatlan vendégként bukkan 
föl újra anyám gyötrelmes álmaiban. „Kilépek a kapun, rám néz - meséli reggelinél 
nekem -, de nem ismer meg, vagy nem akar megismerni, mert neheztel rám. Megy, 
és húzza a földön a ballonját, amit még itthon a Teleki téren vásároltimk neki. Utána- 
szaladok, megfordítom, hogy álljon meg - közben megremeg anyám keze, és kilöttyin- 
ti a kávés reggeli italt, amit a tejboltban készen és kiméi-ve vásárolunk. - Elveszem tő- 
le a ballonját, valahogy túl engedelmesen hagyja. - Csak le akarom porolni - mondom 
neki. Aztán rájövök, hogy a fekete piszokcsíkok gyászszegélyek, ezért eltüntethetetle- 
nek. Nem változott semmit, nem lett idősebb. Kérlelem, hogy mondjon valamit. -Nin- 
csenek barátnőim - panaszolja." 

'56 szeptemberére, a Liszt- és Bartók-évfordulóra nemzetközi versenyt hirdetnek a 
Zeneakadémián a világ zongoristái számára. Nem emlékszem már a bolgár verseny- 
ző nevére, pedig neki köszönhetem, hogy jegy nélkül végighallgathatom a műsort. - 
Ja bulgarka! - mondom képzelt bolgár nyelven a bicegő jegyszedőnek, és magamra 
mutatok. Elég is ennyi, beenged. Odaállok a falhoz Z.-vel a kezdés előtt néhány má- 
sodperccel, és ajegyszedő kezének intésére, akár a többi zenerajongó, elfoglalimk egy 
üres széket, vagy a kopott, vörös bársonnyal burkolt lépcsőre ülve átadjuk magunkat a 
zene élvezetének. Úgy emlékszem, hogy a Les Preludes és a mesteri zongoraszólamáról 
nevezetes Esz-dúr koncert a két kötelező verseny darab, de gyakran csendül fel aMazeppa 
vagy a Totentanz, azaz Haláltánc is. Bácher Mihály (a későbbi második helyezett) halott- 
sápadt arcáról ömlik a veríték. Ott állok Z.-vel a koncert után az autogramkérők ost- 
romgyűrííjében, ám mi nem vadászunk az aláírására, csak megindultan nézzük a ze- 
nébe belehaló, szerintünk tüdővészes férfi arcát. Három éve járunk egy osztályba. 
Apollóinak tartom Z.-t, dionüszoszi lelkemnek túlzottan ártatlannak, néha kicsit imal- 
masnak is. Szabályos családi életet él, vallásos nevelést kap. Szeretném elrontani, sze- 
retnék halálos sebet ejteni rajta, hogy hasonlítson hozzám. Figyelmét az élet elképesz- 



Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel • 461 



tő gazdagságára irányítom, amibe belefér a túlzás, a kihágás, lelkünk fausti elzálogo- 
sítása. Nekem köszönheti, hogy fölemeli szemét a mindennapok saráról, és messzire 
tekint. Művészi hajlamai vannak, koreográflisnak készül. Büszkén vesszük tudomásul, 
hogy szemhéjunk remegéséből arra következtet az iskolaoi'vos, hogy - kizárólag ne- 
künk kettőnknek az osztályból -: vegetatív neurózisunk van. Egyébként kisujjam egyet- 
len intésére boldogan viszonozná bárki a barátságomat, hiszen tanulás nélkül is én va- 
gyok a legjobb az osztályban, miközben alig készülök az órákra. Csak akkor jelentke- 
zem, ha az anyaghoz lényeges hozzáfűznivalóm van. Fölösleges dolognak tartom ma- 
gát az iskolába járást is, de nincs más megoldás, anyám szerint „nem engedhetjük meg 
magunknak, hogy magántanuló legyek". A téli szünet előtt levelet küldök Z.-nek egy 
magyarórán, hogy látogasson meg a szünetben valamelyik kora délután. Lóugrásban 
megy a padsorok között a küldemény, Z. az utolsó előtti padban ül az ablak mellett. 
Újabban gyakran bámul ki az ablakon, azt mondja, egy háziasszonyt figyel, aki délelőt- 
tönként szőnyeget ráz ki az ablakon. Tetszik nekem a benne végbemenő változás, szem- 
mel láthatólag elsüllyed számára a világ, a mozgás ritmusát tanulmányozza. Szomszéd- 
jának most is meg kell rántania a könyökét, hogy kezébe adhassa a levelemet. Elolvas- 
sa, megkeres a szemével, végül komolyan igent int. Nem volt kétségem válasza felől, 
mégis belesajdul a szívem a komolyságába; kérdés persze, elengedik-e hozzám. 

„A fájdalom gyönyört ébreszt, az ujjongás gyötrelmes hangokat tép ki a megszállottak éneké- 
ből" -vaXavíú ilyesmit mondott zongoratanárnőm a zene erejéről Nietzschét idézve. Át- 
adom magamat a kották olvasásának. Anyám kérésére az új tanévben a tanórákon az 
utolsó sorban ülök, hogy feltűnés nélkül készülhessek zenei tanulmányaimra. Harma- 
dikban Z. néhány hónapra eltűnik az osztályból, azt hisszük, tébécés, de csak tüdőgyul- 
ladása van, így a Szabadság-hegyi Gyermekszanatóriumban tölt néhány hónapot. Úgy 
értesülök, hogy nyáron vidékre viszik pihenni egy isten háta mögötti faluba. Némi 
gyötrődés után már-már sikerül elfelejtenem („lontano dai occhi, lontano dal cuore", 
mondja a tanárnőm, azaz: „távol a szemtől, távol a szívtől"), de villámcsapásként sújt rám 
a tanév végi röpke viszontlátás. Haját világosszőkére szívta a nap, bőre aranybarna, 
gyönyörű fogai villognak, ahogyan nevet rám. Biztosan beleszeretett egy orvosba; sejtet is 
valami ilyet, hogy bosszantson. Közben anyám felhajt nekem egy udvarlót a nyárra (az 
unokabátyámat), hogy legyen, aki elkísér a hangversenyekre a Károlyi-kertbe. Mióta 
először és utoljára láttam Z.-t, nem tudom kiverni a fejemből. Rendszeresen írok ne- 
ki vidékre (utolsó posta: Fóny), mint utóbb megtudom, leveleimet felbontják a szülei. 
„A dionüszoszi rajongót a magafajta elragadtatottak érthették csupán. Az apollói görög ámulat- 
tal vette tudomásul. A borzadály, mely előbb-utóbb csodálatával elvegyült, ráébresztette, hogy 
apollói világától a dionüszoszit egyetlen fátyol leplezi csupán. " Akár a teljes Tragédia születé- 
sét lemásolnám neki, de tanárnőm szerint egy ái'va szót sem értene belőle. Július vé- 
gén kapok egy titokban feladott levelet, sikemlt kiharcolnia, írja, hogy egy hónapot 
munkával töltsön a Statisztikai Könyvtárban, így hát Pesten lesz. Hamarosan szétfosz- 
lik azonban minden reményem, mert amikor fölhívom, hogy találkozzunk, „nagyon 
elfoglalt", mondja az anyja. Nem merem hívni többé (néha a lelepleződéstől rettegve 
a házuk köilil őgyelgek). Augusztus utolsó vasárnapján a Postászenekar ad koncertet 
a Károlyi-kertben. Úgy tudom, Cziffra György játékát hallhatjuk majd kíséretükkel, 
lelkesedésem mérsékelt mégis, mert jobb híján az unokabátyámmal megyek. Mégsem 
adom föl a reményt, hogy ott lesz Z. is. Az ő apja is hozzájuthatna az ingyenjegyhez, 
akárcsak szintén közalkalmazott anyám. Szívesen látnám, mit szóljóképű kísérőmhöz, 
azt kívánnám, fájjon neki a bizonyosság, hogy nem nélkülözhetetlen. Nem tudhatja, 



462 • Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel 



hogy kísérőm ostoba szövegeitől égnek áll a hajam, legfőképpen kedvenc témája ki- 
fejtésétől, mely szerint a nők agya könnyebb, mint a férfiaké, ezért is butábbak. Bár- 
csak eljönne, bárcsak újra látnánk egymást! Csupa gyűlöletes feltétel, csupa „ha" 
(„Wenn die Tante Rader hat, Sie wird ein Omnibus"). 

A hangverseny előtt fodrászhoz megyek, elkérem anyám csomagból vásárolt, zöld, 
selyem kiskosztümjét. Úgy érzem - relatíve -, szép vagyok. Unottan s egyszersmind 
kétségbeesetten ülök unokabátyám mellett, amikor meglátom Z.-t, aki egy magas, fe- 
kete fiúval ül az előttünk levő sor szélén, és elmélyülten társalog vele. Belém hasít a fel- 
tételezés, hogy elvesztettem. Belesápadok a gondolatba, hogy meg akar alázni. Meg- 
szólal a Rosamunda (eredeti nevén a Zauberharfe) nyitány. Szívesebben hallgatnám ezt 
a zenét végső formájában, a nagy C-dúr szimfónia kiforrott tökéletességében. Mintha 
darálón darálná a zenekar a nyitányt, és a karmester pálca helyett stopperórát tarta- 
na a kezében, hogy azzal ellenőrizze, zenészei elég gyorsak-e. Megpróbálom feltíínés 
nélkül befogni a fülem, de nem megy, a botrány elkemlése miatt kénytelen vagyok nyi- 
tott füllel szenvedni végig az estét, Schubert nyilvános megszégyenítését és a szünet- 
ben unokabátyám repülőgépmodellekről szóló fejtegetéseit. 

1956 szeptembere, az első tanítási nap. Változik az ülésrend, Z. előttem ül, és pad- 
társam is van egy dundi, ostoba lány személyében, aki - ha esik, ha fúj -vastag gumi- 
talpú cipőben jár Otthon bejelentem anyámnak, hogy fogyókúrába kezdek. „Még 
szebb akarsz lenni?" - kérdezi nevetve. Kétségbe ejt a vaksága, hogy nem veszi észre, 
mennyire hájas vagyok. Ráadásul itt vannak a Liszt-koncertek is, s amellett országos 
szavalóversenyre készülök. Kötelező anyagként /l walesi bárdok című vers szerepel mű- 
soron, és én választott versként régi kedvencemet, Ady Szapphó-átköltését mondom. 
Magyartanárnőm klasszika-filológus (tőle tanulok latint is), érthető módon elégedett 
a választásommal. Az iskolai versenyt természetesen meg is nyerem, a nagy-budapes- 
ti fordulóra pedig meghívom Z.-t, hogy jöjjön el velem. Mégsem csak ketten megyünk 
iskolánkból a második fordulóra. Már a villamoson összetalálkozunk egy B osztályos 
lánnyal, aki egy másik gimnáziumból való barátnőjét kíséri. Iskolatársunk nevét már 
elfelejtettem, de a barátnő nevére jól emlékszem, Aliznak hívják. Sötétbarna haja van 
és óriási, éjbarna szeme, csipkegalléros, meggyszínű selyemiiihát visel, és szabadon vá- 
lasztott versnek a Kései siratót hozza. Nem hiszem, hogy versenytársam lehetne, ám hosz- 
szú szempillája árnyékot vet a szívemre. Tetszik, hogy volt bátorsága sminkelt arccaljön- 
ni, és fodrásznál is járt. Mi hárman szürkék vagyunk őhozzá képest, sajnos Z. is. Aliz 
selyemi-uhájának szoknyarésze cikcakkos szegélyben végződik, és beszéd közben hát- 
rasöpri arcába hulló sötét fürtjeit, ilyenkor ruhájának szintén cakkos ujja fölcsúszik 
a könyökéig, majd az anyag súlyának engedelmeskedve visszahullik mái'ványsimasá- 
gú kaijára és kézfejére. Az ilyen nőre szokták azt mondani a férfiak, hogy „veszélyes". 

O keiTJl sorra először, jól is mutat a színpadon, de A walesi bárdokkal csak közepes 
teljesítményt nyújt. A Kései sirató előadása már sokkal jobb, de semmiképpen sem ki- 
vételes. Zongoratanárnőmtől úgy tudom, hogy József Attila anyja nemcsak öntudatos 
proletárasszony volt, hanem szép, kitaszított, talán könnyű nő is. Mintha Aliz maga is 
könnyű nő volna, és saját tapasztalatából tudná, mit jelent ez. Tetszik a gondolat, hogy 
ő az első züllött lány, akit személyesen ismerek. B osztályos barátnője mellett ül, ki- 
csit elfordulva tőle, hátát mellkasának támasztja kihívóan, mintha egy fiúval volna egy 
dzsesszhangversenyen. Minden lehetséges, vállalnunk kell az utat, melyet sorsunk ki- 
jelöl - gondolom helyeslően. Fagyos következtetésként azonban agyamba költözik a 
magamra vonatkozó súlyos felismerés, mely szerint a művésznek szabadságát is fel kell 



Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel • 463 



áldoznia sorsa beteljesítésééit. Alig várom, hogy sorra keililjek, leveszem a szememet 
Alizról, feladatomra összpontosítok, hogy - mint ahogyan a tanévzáró koncerteken 
szokott történni velem - ezúttal is elsüllyedjen számomra a világ. Szereteméi lualesi bár- 
dokat, egyrészt, mert rebellis vagyok magam is, másrészt, mert - szigonian szakmai 
szempontból nézve - a többszereplős dráma jó lehetőség színészi képességeim érzé- 
keltetésére. Meglehetősen sokára szólítanak, de nem pattanok föl, és nem rohanok ki 
a színpadra, mint mások. Már a kimenetel is az én időm, a megszólalás előtti elnyúj- 
tott perc pedig különösképpen az: „Várjatok türelemmel - sugallom a közönségnek -, 
engedjétek megszületni a verset!" Ha tehetném, legszívesebben álarcban mondanám 
a szöveget, hogy ne én, rajtam keresztül maga a vers beszéljen. Lehajtom a fejemet, 
összeszedem a gondolataimat, akárha a zongoránál ülnék, a feszült - talán már feszé- 
lyezett - csöndben váratlanul fölnézek, és belekezdek y4 walesi bárdokha. Aztán szüne- 
tet tartok (a két vers között tízig számolok). Ady Sza.pphóját nem hirtelen felütött fej- 
tartással indítom, hiszen ez nem a történelmi emlékezet máig ható hangja, hanem 
szenvedélyes, tovább nem leplezhető vallomás egy földi lánynak a zavarba ejtő és az 
örök határán. Lehajtott fejjel állok az olümposzi istenek előtt. Aztán a második sornál 
- Z. helyett - Alizra szögezem a pillantásomat - két okból is, egyrészt, hadd lássa, ho- 
gyan kell verset mondani, másrészt, mert annyira szép. Érzem, hogy jó, amit csinálok, 
sőt nagyon jó. Sikeml meggyőznöm legridegebb tanúmat, önmagamat is erről. A vers 
végére szenvedélyes vallomásomtól elmélyül a hangom. Nem várt csönd fogadja sze- 
replésemet, s a szokásosnál talán valamivel hosszabban tartó taps. Nem nézek se jobb- 
ra, se balra, amikor visszamegyek a helyemre. Z. odasúgja, gratulál, de mennie kell. 
Nem is marad tovább, nem váija meg az eredményhirdetést, fölszalad a közelben la- 
kó nagynénjéhez valamiért - szerintem ebédre váiják. Alizra nézek, hosszan, boron- 
gósan pillant vissza rám, de a B osztályos lány, akinek a neve csak nem jut az eszem- 
be, a büfébe hívja, mielőtt én hívnám meg mind a kettőjüket. Aliz föláll, belekarol a B 
osztályosba, és együtt mennek el. Egész életemben magányos leszek - kínzom maga- 
mat, és az ablaknyílásba állva kibámulok a langyos, őszi, idegen iskolaudvarra. 

Második lettem a nagy-budapesti versenyen. Az értékelés szerint szövegmondásom 
világos volt, jó felkészülést, kellő előadói érzékenységet mutattam, amit azonban egy 
másik vers választásával inkább éi-vényre tudtam volna juttatni. Az első díjat a Rákó- 
czi Katonai Középiskola diákja viszi el^ helység kalapácsa egy részletével. Aliz emlék- 
lapot kap. Úgy gondolom, kétségbe lehet esve, mégis bátran és mosolyogva veszi át, 
nem hittem volna róla, hogy ekkora önuralomra képes. Szeretnék legalább ezért gra- 
tulálni neki, de eltűnik a szemem elől. Egyedül, gondolataimba temetkezve banduko- 
lok haza, elkedvetlenít a második díj, de tisztában vagyok vele, hogy nemcsak a szava- 
latok színvonala, hanem a versválasztás is számít ilyenkor Hátradöntöm fejemet a ráz- 
kódó ülésen, azt tei'vezem, hogy fölajánlom Aliznak, megtanítom verset mondani. 
Csak a versmondás egy-egy mesterfogását mutatom meg, nehogy önérzetében meg- 
sértsem. Az első pillanatban minden köntörfalazás nélkül bevallom, mindent, amit tu- 
dok, mástól tanultam én is. Fölhívom a figyelmét rá, hogy ebben nincs semmi meg- 
alázó, tudásunk tökéletesítése kutya kötelességünk. Hasznos persze a második díj is, 
elteijed majd a híre iskolaszerte. Gyakorlati haszna is lehet, talán könnyebben vesz- 
nek föl így a Zeneművészetire. Nincs kétségem a rákóczis fiú teljesítménye felől sem, 
jó volt, az enyémmel egyenrangú, csakhogy abból nyugalom és biztonságérzet áradt, 
míg az enyémből sötét nyugtalanság. Ez viszont inkább megfelel a kornak, amelyben 
élünk. Anélkül, hogy belegondolnék, merre indulok, Z.-ék felé veszem az utamat. Ta- 



464 • Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel 



Ián összeakadunk, és akkor megbeszéljük, nem hibáztam-e valaliol, jól éitelmeztem-e 
szerinte Adyt. Jóllakottan már bizonyára hazafelé tart ő is a nagynénjétől. Előveszem 
a vajas, zöldpaprikás kenyeret, amit anyám tett a táskámba még reggel a nagy napra 
való tekintettel. A vaj vasárnapi íze szétolvad a számban. A túloldali járdán velem szem- 
ben két kb. egykorú fiú közeledik. Már a Deák Ferenc utcában járok - más nincs is az 
utcán. Hónuk alatt mappát cipelnek, biztosan Z.-ék házában laknak, a Képzőművé- 
szeti Középiskola kollégiimiában. Látásból mintha ismerném is őket, mindig kettes- 
benjárnak, nyilván barátok. Zita azt mondja, hogy szívesebben lakna kollégiumban, 
mint otthon, ahol minden lélegzetvételéről számot kell adnia. Jót tenne neki, állapí- 
tom meg, és felsóhajtok a gondolatra, hogy kollégisták lehetnénk esetleg mind a ket- 
ten. A fiúk hirtelen megtorpannak, egyikük hóna alól kicsúszik a rajztábla, és a fal mel- 
lett a földre zökken. Feszültségük átragad rám, bámulni kezdem őket. A szeptember 
végi, hosszú szögben beeső kora délutáni nap nosztalgikus fényben füröszti a házfala- 
kat. Hosszúnak tetszik a pillanat, ezer más dolog történik közben. (A tanárokjelentést 
írnak a minisztériimmak a szavalóversenyről. Z. lassan elköszön a nagynénjétől, és ha- 
zaindul. Anyám végez a hivatalban, és elmegy krumplit válogatni a Tolbuhin krt. 11.- 
be, hogy különkeresetéből ki tudjuk fizetni zongoraóráimat. A tejbolt elé kiteszik az 
üres kannákat. A hentesnél kifüggesztik egy megnyúzott nyúl tetemét a bejárat fölé, 
jeléül annak, hogy nyúlhús érkezett.) Figyelmemet azonban csak a két fiú között leját- 
szódó jelenet köti le. A magasabbik is elengedi hóna alól a mappáját, a foszlott papír- 
borító fennakad ballonja övében, mintha az idő múlását akarná megakasztani. Aicuk 
egymás felé fordul és közelít, szájon csókolják egymást. Beleborzongok a jelenetbe. 
Nyilván a görög szellem teszi, a szépség imádata (egyszerre mintha fiú volnék én is, 
Szókratész tanítványa). Nincs bennem előítélet, a látvány szinte könnyekre fakaszt. Át- 
fut agyamon, hogy ezért börtönbe is kemlhetnének, de semmi vész, az utca változat- 
lanul kihalt. Úgy látszik: Erósz szeret minket. Ennél a félmondatnál megállok, a gya- 
nújeges rémülete kúszik gerincemen át az agyamba. Mi az, hogy minket? Nekem is^er- 
de hajlamaim vannak? A rettenetes gyanú nem hagy békén. Összeáll a számomra ren- 
delt végzetes jövő, idegenségem és kiválasztottságom minden kockája egymáshoz illik. 
Shakespeare kétértelmű szonettjeire gondolok. Martin du Gard könyvében Jean és 
Jacques szerelmére, Verlaine-re és Rimbaud-ra, és Csajkovszkijra természetesen. 

„Furcsának tartottak az emberek, ami ellen először meglepetten, később fájdalommal tiltakoz- 
tam, s végül beletörődtem" - írom a karácsonyra hapott Napló feliratú keményfedelíí köny- 
vembe. Soha meg nem komponált szimfonikus zeném mottójának szánom ezt a vallo- 
mást. Nem sejtem még, hogy emlékezetem szögletében örökre ott marad az ötvenes 
évek téli napsütésben fürdő Deák Ferenc utcájának négyzetméternyi szakasza, ahol eb- 
ben a pillanatban földre sújtva állok. - Ha lánykülsőmben, ahogyan döbbenten érzem, 
fiú vagyok, nem lesz soha családom? Nem megyek sohasem: haza? -Alig néhány per- 
ce még a villamoskerekek is ijesztő kérdést szegeztek nekem. Hogyan? Hová? Hogyan? 
- faggattak úti célom felől. - Hogy viselem el majd a kitaszítottság szégyenét? Megfo- 
galmazódik bennem a kétségbeesett és gyáva nem, a sehogy, a nem akarom. Hallom fe- 
lettes énem parancsát, megismétlem a kemény utasítást: El innen, el, csak el, csak el! Ezt 
kattogták már Pécs felé menet a vonatkerekek az osztálykiránduláson (de akkor még 
nem értettem a nyelvüket): Messzire és menekülve. - Messzire és menekülve — adtam meg 
a választ a jármű gyorsulásával versenyt rohanva gondolatban, a kerekek csattogásá- 
nak kérlelhetetlen ritmusát követve. Szerettem volna beszélni Z.-vel, akkor és azon- 
nal, hiszen csak ő volt nekem. Bocsánatot akartam volna kérni tőle Aliz miatt is. 



Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel • 465 



A felzaklató látványból kitépem magamat (a fiiik fölveszik rajzmappáikat, és tovább- 
mennek). Húzom az időt (lehet: utolsó beszélgetésünk előtt), össze kell még szednem 
magamat. Bemegyek hát a Mai tinelli téri templomba, ahova vasárnaponként misére 
jár a családdal. Leülök az utolsó sorba (tudom, hogy ott szoktak ülni). Nincs semmi- 
féle szertartás, tapintatos léptek haladnak padom mellett, sííríín kattan a bejárati aj- 
tó kilincse. Lehajtom a fejemet, mintha imádkoznék, bár nincs ebben gyakorlatom, 
azt sem tudom, hogyan kellene belekezdenem. Van-e ima „speciális esetekre"? Mond- 
hatom-e, hogy „Istenem, segíts meg, engedd, hogy a barátnőm is úgy szeressen, aho- 
gyan én szeretem őt"? Apad végében egy férfi orrot fúj, majd visszazuhan süós fohász- 
kodásába. Pillantásom a mellékoltár díszeit pásztázza, ragyogó ezüstszíveket látok egy 
üvegtábla alatt. Jézus megkínzott teste halottan függ előttem a kereszten (ágyékát hó- 
fehér kendő fedi, ahogyan azt az utókor megszépítő emlékezete kívánja). Elképzelem, 
hogy a templom belseje lassan az utca részévé válik, kőkockái között ecetfa hajt ki. A 
sétálók leülnek, a villamosról leszálló háziasszonyok átvágnak a belső téren, szatyru- 
kat maguk mellé helyezik a földre, lehajolnak, és bekötik gyerekük kioldódott cipőfíí- 
zőjét. Én nem tudok továbblépni, sakk-mattot kaptam, a padhoz szögezve latolgatom 
kilátásaimat. Csönd van, lassan elnéptelenedik a templom. Ez a kora délutáni holtidő 
- gondolom. Megválaszolhatatlan, gyötrő kérdéseimmel kiódalgok a térre, de a há- 
zuk előtt, a Petőfi Sándor utcában gyáván meggyorsítom a lépteimet (nem akarok már 
találkozni vele). Elhúzok a rakpart felé. Megfutamodásom közben, Petőfi ágáló szob- 
ránál elbizonytalanodom még, de mégsem fordulok vissza, lemegyek a megrepedt, 
csorba lépcsőfokokon a Dunához. Orromat megcsapja a víz eleven szaga. Leülök a lép- 
csősor alsó kövére, szabad folyást engedek a gyávaságom fölötti harag és kétségbeesés 
könnyeinek. Könnyeim apadtán eszembejut egy Heine-dal első két sora: „Du bist wie 
eine Blume / so hold, und schön, und rein " és a vers magyar fordítása, amit irodalomórán 
elemzünk: „Mint egy virág, olyan vagy / oly tiszta, szép, szelíd. " Fölrémlik Z. arca, ahogyan 
hátrafordult a magyarórán, és rám mosolygott, mert tetszett neki a vers. „Elnézlek és 
szívemhez / a bánat közelít. " Képzelt arcának suttogom a folytatást. A „szép - szelíd - köze- 
lít" hármas ríme fölötti örömtől újra könnyes lesz a szemem. Megrendültségemből 
pisszegés riaszt, hátrakapom a fejemet, egy matróz integet a lépcsősor tetejéről, sétál- 
ni hív. Sértetten felállók, és elindulok az ellenkező irányba, hazafelé. Egy ideig még 
tisztes távolból követ. 

Otthon egy halom vasalnivaló vár rám, a kupac tetején Z. monogramos zsebkendő- 
je. Behintem a ruhát, és összecsavarom (az egyetlen háztartási munka a vasalás, amit 
szeretek). A káosz felszámolása most is segít rajtam (kétségbeesésem munkába fojtása 
mint gyógymód egész életemben beválik). Hogy került hozzám ez a zsebkendő? Sír- 
tam, és Z. kölcsönadta, vagy ő sírt, és arcát tenyerembe fogva ezzel törölgettem a köny- 
nyeit? Ó, bárcsak így történhetett volna! „Csehszlovákiából érkeznek levélben a zseb- 
kendők" - adta egyszer a kezembe, nézzem csak, milyen finom anyagból varrták, véletlenül 
maradhatott nálam. Felvidéki rokonaitól kapja, mondta, névnapra, születésnapra, ka- 
rácsonyra. Várom, hogy átnedvesedjen a vasalnivaló, addig néhányszor lepötyögtetem 
a zongorán új kompozícióm kezdőtaktusait. Arra a gondolatra jutok, hogy a legjobb 
az volna, ha meghalna Z. (esetleg vele halnék). Ettől a gyilkos vágytól megnyugszom. 
Kivasalok mindent, mire anyám hazaér, ott ülök a fonott karosszékben, lábam, mint 
az amerikaiaké, föltéve az asztalra, és a Bűn és bűnhődést olvasom. 

Aztán már megy minden, mint a karikacsapás. Nem is tudom, mivel telik a hátra- 
lévő hónap a forradalom kitöréséig. Emlékszem, hogy visszaadom kivasalt zsebken- 



466 • Takács Zsuzsa: Játék a tűzzel 



dőjét, megcsókolom belehímzett névbetííit (de ez mégsem tarthatott hetekig?). Telje- 
sen elvesztem magamat, gyanítom, Z. is unni kezd. A forradalom alatt nem ő hal meg, 
helyette a fekete hajú fiút lövik le a Parlament előtti csütörtöki tüntetésen, akivel éle- 
tünk utolsó közös hangversenyén az előttem lévő sor szélén összebújva ültek. Házmik- 
ba beveszik magukat a felkelők. Fekete-vörös, aiany sujtásos egyemuhában a Rákóczi 
Katonai Középiskola diákjai ott rohangálnak egy ideig a függőfolyosón, aztán a pad- 
láson rejtőznek el. Vajon velük van-e a szavalóverseny első helyezettje, és ha igen, meg- 
ússza? - tíínődöm. Helyettem pedig anyámat lövik le az oroszok - bár pontosabb vol- 
na úgy fogalmaznom, hogy: vele, engem -, amikor az újból lezárt határon utánunk szö- 
kik. Egyik napról a másikra elsüllyed előző életem összes színhelye. Szereplői, időnek 
előtte, belehullnak a minden életet magába nyelő semmi szakadékába. Eltíínik Buda- 
pest, el Magyarország, a szavalóverseny Alizostul, zongoratanárnőm zongorástul. Nő- 
vérem köddé válik Texasban valahol. A térképeken Kanadát böngészem azontúl, a Du- 
na helyett a Szent Lőrinc-folyót, az Erdők tavát Winnipeg mellett, vagy kedvencemet, 
a Nagy Rabszolga-tó környékét Mackenzie-ben, ahova testvérfőiskolánkhoz látoga- 
tunk év végén egy-egy barátságos baseballmeccsre. Ahol Paullal, későbbi féijemmel 
megismerkedem. Magyarország az amerikai iskolai atlaszokban a Balkán címszó alá 
besorolt kisállam, alig találom a helyét, ha meg akarom mutatni neki. Gyakran még a 
nevét sem íiják ki, ez eleinte bosszant, később természetesnek veszem. Tiszta lappal 
kezdem az életemet (anyám mártírhalálának ténye megnyit minden ajtót előttem). Ti- 
zenkét kilót fogyok, de az arcom telt marad. Zene helyett a matematika foglalkoztat, 
magyar helyett angolul beszélek. Mélyen és sokat alszom, hála a nyugtatóknak, me- 
lyeket évtizedeken át szedek. Eltelik a magyarországi életem többszörösét kitevő fel- 
nőttkorom ideje, és amikor először hazajövök, nyomát sem találom a városnak, amely 
szorításából, '56 végén, egyetlen önfeledt mozdulattal utamra engedett. 

Európa megvet, mint minden amerikait, de magához bilincsel. Elfog a tehetetlen- 
ség érzése, mihelyt a légterébe érek. Mintha csak álmodtam volna, hogy sikerült ki- 
fognom sorsomon. Az eltelt évtizedek változásaira készületlenül jövök vissza a szétlőtt 
városba, ahol mindenki fiatal, s amelynek utcáit Z. zöld szemének ragyogása tölti be. A Vám- 
ház könit (itt volt a lakásunk) repedezett járdáját por és piszok borítja, az utcákon ren- 
geteg az öreg. A mellékutcák szűkek, az emberek fogazata ijesztő. Z.-ék házát lebon- 
tották, és egy csúf alumíniumkredencet építettek a helyére. A Szervita-templom zárt 
ajtajától alig néhány lépésre hajléktalanok isznak az árkádok tövében. Én szülőváro- 
som hosszú ballonos felkelői közé jöttem vissza, de ha szállodám forgóajtaja az utcára 
kipörget, közönyös emberekbe ütközöm. A Gellért Szálló éttermének földig érő tük- 
reibe nézek: egy fogyókúráktól ráncos, vörös hajú, rideg amerikai nő néz-néz kény- 
szeresen rám. De a tükrök mélyén, ha elléptem már előlük, tehetetlenségében egy fia- 
tal lány tördeli a kezét. Szállodám fehér fürdőköpenyéből kibontakozom, igyekszem 
nyakig elmerülni a pezsgőfürdő medencéjének csontig hatolóan hideg vizébe, hogy 
testemet minél kevesebben lássák. - Őszintén mondd meg, mit gondolsz? - kérdezem 
magamat, akár Camus regényének oivosát hivatali felettese. Az egymást fröcskölő, vi- 
dám fürdőzőktől elhúzva, határozott karcsapásokkal megindulok a mély víz felé, és 
folytatom a kérdezgetést: - Biztos, hogy pestisről volt szó? Lelkemet megrontó hata- 
lom volt-e a zene, és betegség kamaszkorom lángolása egy lány iránt? - Camus regé- 
nyében az énekes végül ajái'vány tizedelte város dalszínházának pódiumán rogy össze. 
- Vajon méltóbb halál várt volna rám, ha maradok? 



467 



Gerevich András 



BUCSU LONDONTOL 



Juliennek 

London rólad szólt, Julién: 
két év vágyódás és magány. 
Ülünk a St. James-teinploinban 
egy jazzkoncerten, némán, mereven, 
párhuzamos tekintetünk 
a végtelenben összeér: 
oltár, feszület. Isten ujjnyoma. 
Az elgyötörtek és megtértek 
itt nyernek örök életet, 
szerelemből házasságok köttetnek, 
a halálnak értelme lesz, 
a zene átitatja az anyagot. 

Tudod, hogy néha nézlek, 
a kezedet a térdeden, 
cipődön a sárfoltokat, 
az arcodig merészkedem, 
de nem fordulsz felém. 
Barátok lettünk végül. 
A közös béke szüzessége 
torinói lepel, 
melyen a vágy arcnyoma 
örökre megmarad. 

Te lettél volna a férfi, 

akiben hinni akartam. 

Egykor hosszan szemeztünk, 

de ezt most már elfeledted, 

mintha nem jelentett volna semmit sem. 

Legalább meggyötört? 

Legalább megküzdöttél magaddal? 

A férfivággyal, a férfitesttel? 

Megkínoztalak? 

Vagy csak játszottál velem? 

Élvezted? 

És most örülsz? 



468 • Gerevich András: Búcsú Londontól 



Még imádkoztam is érted. 
Reméltem, te tanítasz meg rá, 
hogy, igen, van Isten, 
te lettél volna a létére, 
ahogy az én létemre is, 
a bizonyíték. 
Hogy lehettem. Uram, 
ennyire gyailó és hazug? 

El fog múlni. 

Két év semmit nem jelent. 

De egy új várost és új életet 

romboltál le bennem. 

Nemcsak az arcodat vetted tőlem el, 

nemcsak a testedet, a szavadat, a szemedet, 

az elképzelt öleléseket, 

nemcsak testünk közös melegét. 

Hanem mások arcát is, 

mások testét, szavát, szemét, 

mindent elvettél, 

hiába szorítottam annyi meztelen testet, 

minden élvezet magába halt. 

Miért nem tudtam élni? 

Rád görcsöltem, 

rád görcsölt be az agyam. 

London az otthonunk lehetett volna, 

az otthonom. 

De te kiűztél. 

Kimenekültem. 

Bíínbakká tettelek. 

Vacsorázni megyünk, 

mesélünk, poénkodnnk, 

de a vicceken 

egyikünk sem nevet. 

Csend. 

A kanalad a tányéron koppan, 

az időt kitölti 

az étteremben a hangzavar, 

és mint homokóra peregnek a szavak. 

Minden mondatunk, 

minden mozdulat 

befejezetlen marad. 

Hülyeségeket hadarunk. 

A baiátnődről kérdezlek, 

hátha elhagytad. 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 469 



Ez volt a búcsúkoncert 
és az utolsó vacsoránk. 
Titkon még reméltem, 
míg haza nem mentél, 
talán van esély. 

Az új élet veled kezdődött, 

és lassan véget ért, 

visszatértem az ürességbe, 

hiába ííztem ki magam. 

Mint amikor koncert után 

már nincs melletted, 

aki soha nem volt melletted, 

és egyedül állsz, 

a templom üres és sötét, 

és hinni akarsz Istenben, 

Megváltásban, Bűnben és Igazságban, 

Mennyben, Pokolban, Feltámadásban. 

Istenben akarsz hinni. 

Könyörögsz, hogy legalább Hitet adjon, 

de minden üres és sötét marad, 

nincs se Válasz, se Kegyelem, se Büntetés, 

csak a csendtől kong a harang, 

nincs semmi, csak a mái'vány, a kő, a gipsz, a fa és a por, 

csak az üresség, a némaság, a hideg, a magány, a halál, 

és a jelenléted sem ad semminek 

sem Eletet, sem Értelmet. 



Nagy Árpád Miklós 



CLASSICA HUNGARICA (I) 

A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének története 
a kezdetektől 1929-ig 



Bevezető 

Az ókortudomány, tehát a klasszikus antik hagyomány feltárásának, kutatásának és to- 
vábbadásának tudományos módja talán olyan birodalomhoz hasonlítható, amely há- 
rom-négy nemzedékkel ezelőtt, szellemi jelentőségének csúcsán egységesnek volt lát- 
ható, mára viszont már hajdani tagköztársaságai is egyre kisebb utódállamokká mor- 
zsolódnak szét. Az utódtudományok mégis mutatnak közös tulajdonságokat, hiszen 



470 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



egy lényegi ponton változatlanul egymáshoz kötődnek: egységesen, a tudomány mód- 
ján mutatják meg, mi az aktuális napjainkban a klasszikus antikvitásból. Hogy e kér- 
désnek mai, találóan poszthumanistának elnevezett' korimkban mekkora jelentősége 
van, erről e helyütt aligha érdemes többet mondani. 

A közös tulajdonságok egyik szembetűnő vonása, hogy előtérbe került az önrefle- 
xió, az egyes tudományszakok történetének elemzése. A klasszika-archaeológia törté- 
netére vonatkozó kutatások napjainkban tapasztalható virágzása csak részben magya- 
rázható meg a tudományipar közömbös szempontjaival, mint a témaínség vagy a tu- 
dományos túltermelés - valós szellemi igényből is fakad. Egyrészt abból, hogy törté- 
neti változásaiban láttassa a mindenkori jelen és az antikvitás viszonyát. Másrészt, és 
ez a szempont az utóbbi időben egyre fontosabbá válik, azt igyekszik feltárni, hogy a 
mindenkori jelen milyen múltat választott ki magának, azazhogy milyennek tudta, mi- 
lyennek alkotta újra, rekonstitiálta a saját elődjének elismert antikvitást. - 

Ebből a nézőpontból a magyar klasszika-archaeológia története tanulmányozásra érde- 
mes témának ígérkezik. Egyáltalán nem mint puszta krónika, csakis a hozzátartozókat 
érintő „szellemi helytörténet", hanem mint egy nemzetközi concerto egyedi sajátos- 
ságokkal hangzó szólama; annak bemutatása, mikor mit jelentett a magyar kultúrá- 
ban Európa egyik közös hagyományának, a klasszikus művészetnek a gyűjtése és tanul- 
mányozása.-' Ez a kérdés pedig elválaszthatatlan egy magyar múzeimi egyik részlegé- 
nek, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének a történetétől. Az Antik Osz- 
tály Magyarország egyetlen átfogó antik művészeti közgyűjteménye, története tehát 
eleve a téma gyújtópontjában van. Ám ennél többről is szó van: a budapesti nem csu- 
pán Magyarországon, hanem a kelet-közép-európai régióban is, Bécs, Thesszaloniki 
és Szentpétervár között az egyetlen átfogó antik gyűjtemény - az állítás hangsúlya nem 
az egyes államok területén őrzött műtárgyak mennyiségén, hanem az átfogó jellegen 
van.^ Innen nézve tehát a Gyííjtemény történetének kérdése máris tágabb összefüg- 
gésben tehető fel: a válasz egyben az európai antikvitás -recepció egyik regionális útja 
számára is tanulságokat rejt. 

A Gyűjtemény történetének első fél évszázadát Szilágyi J. Gy. dolgozta fel a Múzeum 
fennállásának 50. évfordulója alkalmából megjelent tanulmányában.^ Bár az általa fel- 
vázolt kép fő vonalai máig éi-vényesek, legalább két okból érdemesnek látszik újbóli 
megrajzolására vállalkozni. Az egyik gyakorlati: a legutóbbi időben három, részben 
teljesen új forráscsoport vált tanulmányozhatóvá. A Szépművészeti Múzeum irattárá- 
ban Litkei Ágnes, majd Dörögdi Éva gondos munkája nyomán a Gyűjtemény törté- 
netének első, meghatározó jelentőségíí évtizedeit dokumentáló iratok mára zömmel 
hozzáférhetővé váltak, s a korábbinál jóval alaposabb áttekintést tesznek lehetővé. Más- 
részt 2005 tavaszán - P. Kranz és M. Boss nagyvonalú segítségével - módom nyílt átnéz- 
ni az erlangeni egyetem Klasszika-archaeológiai Intézetében őrzött, korábban hozzá- 
férhetetlen Arndt-archívum Budapestre vonatkozó dokumentumainakjelentős részét. 
Végül szintén új, bár az előzőeknél jóval kisebb horderejíí forráscsoportnak tekinthe- 
tő az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének Adattárában őrzött anyag, ^ ami Hek- 
ler Antal I9I7-I9I8-as konstantinápolyi tevékenységéről tudósít, és amelyet Szente- 
si Edit és Nagy Leventéné szívessége folytán tanulmányozhattam. 

Mindezeknél fontosabb a történet megírására sarkalló másik ok. Az 1956-ban ké- 
szült összefoglalás óta eltelt újabb fél évszázad, az 1956-ban megírt történet folytató- 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 471 



dása, magának a kérdésnek adott új távlatot. S most az Európai Unióhoz való csatla- 
kozás és a Szépművészeti Múzeum centenáriuma (a krónika jellegű beszámoló köte- 
lességén túl) magától értődő alkalom annak átgondolására, hogy mikor mi volt a sze- 
repe a Gyűjteménynek, az antik művészet legfontosabb hazai letéteményesének a ma- 
gyar kultúrában. 

Az Antik Gyűjtemény története természetes módon két, egymástól távol eső kontex- 
tusba illeszkedik: éppúgy múzeumtörténet, mint antikvitás-recepció. Már csupán emi- 
att is érdemesnek látszott kiindulópontul nem ezek valamelyikét választani, hanem 
magára a történetre koncentrálni, és a Gyűjtemény „viselt dolgait" három szempont 
szerint bemutatni. Hiszen így maguk az események mutatják meg, mikor mi volt a sú- 
lya és - ettől sokszor roppant távolságban - a fajsúlya az itt zajló históriának. A három 
kiválasztott szempont pedig a két kontextus közös tartományába tartozik, s a múzeum 
hivatal-aspektusából nézve a generációk óta készített „évi jelentések" három fő rova- 
tának felel meg: gyűjteménygyarapítás, kutatómunka, ismeretterjesztő tevékenység. Másképp 
megfogalmazva tehát a Gyűjtemény története három, egymástól lényegében elválaszt- 
hatatlan szálra fűzhető fel: mikor mit tekintett a Szépművészeti y[úze\in\ gyűjteni érde- 
mes antik művészetnek, milyen mértékű és értékű tudományos kutatómunka kapcso- 
lódott ehhez, végül ez a munka miképpen vált a magyar kultúra részévé. A források 
alább kifejtendő jellege miatt az első kérdés áll a középpontban, a másik kettőről csu- 
pán érintőlegesen esik szó - máskorra vagy másokra marad részletes bemutatásuk és 
a történet továbbírása. 

Az alábbi vázlat éi-vényét három tényező korlátozza. Egyrészt újra hangsúlyozni kell, 
hogy elsősorban irattári anyagokon alapul, azaz csupán három főszereplő megőrzés- 
re érdemesnek tartott vagy véletlenszerűen fennmaradt dokumentumai alapján mu- 
tatja be a történteket. További forráscsoportok (elsősorban Hekler elkallódott levele- 
zése és a korabeli sajtóvisszhangok) szisztematikus feldolgozása bizonnyal számos pon- 
ton módosítja majd a képet. Ráadásul az eddig feltárt források összetétele nagyon egy- 
síkú: a múzeum irattára ebben az időben a beérkező leveleket, illetve a kiküldendő 
iratok fogalmazványait gyűjtötte össze, a hivatali ügymenet körén kívüli események- 
nek, szóbeli egyezségeknek nincs nyomuk. Aindt levelezése változatos ugyan, ám e ha- 
talmas és ma még teljesen kiaknázatlan anyag módszeres feldolgozása messze túlnő a 
mostani lehetőségeken. 

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Antik Gyűjtemény története csu- 
pán kicsiny része a Szépművészeti Múzeuménak. Az intézmény egészét érintő kérdé- 
sek önálló vizsgálatának eleve nem lett volna értelme; ezek (például a látogatói sta- 
tisztikákvagy a műtárgyvásárlásra, könyvek beszerzésére fordított összegek összegyűj- 
tése és elemzése) a Múzeum történetének remélhető feldolgozása során lesznek majd 
elvégezhetők. Ily módon tehát az alábbi vázlat távolról sem teljes feldolgozása a Gyűj- 
temény korai történetének. 

Az előzőknél is súlyosabb a harmadik korlátozó szempont. Nyilvánvaló és gyakran 
elfelejtett tény, hogy egy antik gyűjtemény történetének megírása elsősorban művelő- 
déstörténeti és nem ókortudományi feladat. A Gyűjtemény sorsának alakulása világos, 
olykor döbbenetesen pontos paradigmája Magyarország történetének, s amiként a 
cseppet kutató biológusnak is a tengert kell látnia, a Gyűjtemény története is kizárólag 
a magyar történelem kontextusába ágyazva tarthat egyáltalán számot érdeklődésre. 

Mégis érdemesnek látszott e történet újraírására vállalkozni: abban a reményben, 
hogy választott nézőpontja, legyen bár az optimálistól különböző, mégis jól köililhatá- 



472 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



rolható, s alighanem szükséges is, mint egy majdani, a Szépművészeti Múzeum és/vagy 
a magyar ókortudomány egészére kiteijedő szintézis egyik előmimkálata. Ez a néző- 
pont egyszerre külső és belső: egy ókorkiitatóé, aki maga is résztvevője az általa re- 
konstruált történet későbbi szakaszának, s így par excellence módon szembesülhetett 
azzal, hogy a múlt tanulmányozása egyben saját életének tanulmányozása - és azzal is, 
hogy a történet megírása egyben folytatásának is eszköze. 

Megbecsüléssel és tisztelettel mindazoknak, akik közvetlenül vagy közvetve elmond- 
hatják a százéves Szépmíívészeti Múzeum Antik Gyűjteményének^ „viselt dolgairól": 

„quaeque ipse... vidi et quorum pars magnafui". 



Előtörténet 

A történet előzményeit átfogó kutatások híján csupán fő vonalaiban lehet vázolni. Is- 
meretes, hogy a XVIII. század közepétől Európa nagy része az antik kultúra újrafelfe- 
dezésének lázában égett. A klasszicizmus és a Mediterraneum ókori emlékeit fölkereső 
Grand Tour égisze alatt történt meg a klasszika-archaeológia tudományos infrastiiik- 
túrájának kiépítése, aminek három pillére volt: a nagy antik múzeumok létrehozása 
(Louvre, 1793; a Parthenón-fríz kiállítása a British Museimiban, I8I6 - csupán a két 
legismertebb példát említve);*^ az antik művészet egyetemi oktatásának bevezetése a 
XVIII. század közepétől,^ végül pedig a nagy tudományos intézetek létrehozása, ame- 
lyek gyakran azóta is végzik a görög-római ókor legfontosabb lelőhelyeinek feltárását 
(a Német Régészeti Intézet elődjét például 1829-ben alapították). '° 

Magyarországra mindebből édeskevés jutott el. Bár újra hangsúlyozni kell, hogy a 
magyarországi antik műgyűjtés korai története föltáratlan," a jelek szerint a XVIII. 
században Európa számos országában kialakult főúri szoborgyííjteményeknek egyelő- 
re nem látszik magyar megfelelője. Ajórészt Bécsben élő magyar arisztokrácia számá- 
ra tehát, úgy tíínik, az antik szobrok gyűjtése nem bizonyult alkalmas önkifejezési for- 
mának, ellentétben például a történetileg sok szempontból hasonló helyzetű Lengyel- 
országgal. '- 

Az antikvitás művészete a XIX. században is csupán keveseknek vált szenvedélyévé, 
közülük is elsősorban az epeijesi házát a Parthenón-fríz gipszmásolatával díszítő Fe- 
jéi'váiy Gábort kell kiemelni.''^ Gyííjteménye ritka módon még egy nemzedéken át 
folytatódott unokaöccse, Pulszky Ferenc révén, akinek a neve fémjelzi majd az Antik 
Gyííjtemény történetének első korszakát. Legszebb darabjaikat ma Münchenben, Lon- 
donban, Párizsban őrzik, közülük csupán kevés maradt Budapesten. A többi korabeli 
magángyűjteményből is alig néhány mű jutott a Szépművészeti Múzeimiba.'"' 

A nagy ásatások magyar megfelelője egy garibaldista katonatiszt, Mátyus Izidor 32 
leltári tételt eredményező 186 l-es feltárása Dél-Olaszországban, a „bnganti" elleni 
harcok egyik szünetében. A rionerói ásatás célja beszédes: Mátyus azért végeztette ka- 
tonáival a feltárást, hogy pelasg tárgyakat találjon, mivel a pelasgokat a magyarok őse- 
inek tudta. Munkája tehát közvetlenül saját nemzete múltjának feltárására irányult, 
mint ezt Szilágyi J. Gy. nemrégiben megjelent könyvében elemezte. '^ A Mediterrane- 
umba tett kulturális zarándokút szintén a ritka virágok közé tartozott. '^ A kevesek kö- 
zül elsősorban egy magyar arisztokrata asszonyt, Wesselényi Polixénát kell megemlí- 
teni, akinek alakját Jósika Miklós örökítette meg Az élet útjai címíí regényében, s aki- 
nek 1842-ben kiadott gyönyöiTÍ beszámolója 1835-ös itáliai és svájci útjáról teljesen 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 473 



visszhang nélkül maradt.''^ Emlékül hazahozott antik tárgyai'^ az aranyosgy érési kas- 
tély feldúlása során pusztultak el 1849-ben. 

Már az eddigiekből is kitíínik az itt felidézett történet egyik alapvető sajátossága. Az 
antik művészeti hagyomány Magyarországon a XVIII. századtól kezdve mindig is csu- 
pán elkötelezett keveseket érdekelt igazán, a legtöbbször valóban csupán egy-két em- 
bert, legyen szó akár a műtárgyak gyűjtéséről s még inkább, ha a kutatásukról. „Kivált 
nekünk, magyaroknak, feltűnőleg kevés ízlésünk és szeretetünk van a szép művek iránt. . . Hány 
elegáns és magát legneveltebbnek képzelő társaságban árulja magát el néha ezen tárgyak iránt 
oly bosszantó s még nevetséges merő tudatlanság is, mely a tudományokat üldöző, könyvtárgyúj- 
togató Omar ajkaira való volt volna!" Wesselényi Polixéna megállapítása'^ nem csupán 
saját nemzedékére volt érvényes. S hogy itt valóban alapvető vonásról van szó - ez a 
helyzet napjainkban is tart: a rendszei-váltás óta eltelt másfél évtizedben a hazai mű- 
gyííjtés elképesztő mértékű föllendülése mellett sem alakult ki egyetlen antik magán- 
gyííjtemény sem, és az általános nyugat-európai túlképzéssel szemben két kézen meg- 
számolható, hány klasszika-archaeológus van Magyarországon. 



A birodalmi korszak (1867-1918) 

A XIX. század utolsó harmadára Magyarország helyzete gyökeresen megváltozott. 
1867-ben megtörtént a kiegyezés a Habsburg-dinasztiával, s ennek révén az ország 
nem legyőzött, részekre darabolt tartomány volt többé, hanem egy kétpólusú biroda- 
lom, új nevén az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fele, amelynek két, egyebekben 
független részét csupán a közös uralkodó (osztrák császár és magyar király), a közös 
had- és külügy, valamint az ezek biztosítását szolgáló pénzügy kapcsolta össze. Magyar- 
ország tehát három és fél évszázados peripeteia és alig húsz évvel az I848^9-es szabad- 
ságharcban elszenvedett veresége után egy csapásra dinamikusan fejlődő európai 
nagyhatalomnak érezhette magát,-" nem véve tudomást azokról a súlyos belső feszült- 
ségekről, amelyek az I. világháború katasztrófájába döntötték. Az új szerep új felada- 
tokkaljárt együtt: ekkor épült ki a magyar elitkultúra ma is működő intézményeinek 
jelentős része (például két egyetem, az Operaház, a Szépművészeti és az Iparművésze- 
ti Múzeimi) - természetes hát, hogy újra kellett fogalmazni az európai hagyományhoz 
s így az antik művészethez való viszonyt is. A soknemzetiségíí Monarchia soknemzeti- 
ségíí Magyarországán egyszerre csak újult szellemi és kultúrpolitikai érdeklődés for- 
dult az Európa népeit összekötő antik művészeti hagyomány felé. Ez volt az a közeg, 
amelyben megszületett az Antik Gyűjtemény. 

1867-1908: őstörténet 

Hagyományosan az 1908-as évet szokás a Gyííjtemény alapítási dátumának tekinteni, 
amikor a Múzeum 135 mái'vány műtárgyat vásárolt Paul Arndt müncheni régész-mű- 
kereskedőtől. A kérdést azonban érdemes tágabb összefüggésben vizsgálni, és összeál- 
lítani a korszak részben már korábban is feltárt eseményeiből kirajzolódó általános ké- 
pet. Az 1908-as vásárlás ugyanis nem creatio ex nihilo volt, hanem egy hosszabb folya- 
mat fordulópontja. 

Az Antik Gyűjtemény történetének ez az első szakasza három szállal is elválasztha- 
tatlanul kötődik a már említett Pulszky Ferenchez, a kor kiemelkedő politikusához, a 
magyar múzeumügy alapító héroszához.-' 



474 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



Az első szál csak később szövődött a Gyűjtemény történetébe: 1873-ban kemlt sor 
első ízben arra, hogy közpénzeken antik műtárgyakat vegyenek külföldön. A bécsi világ- 
kiállításon Rilszky Ferenc fia, Károly kapott megbízást arra, hogy a megalapítandó Ipar- 
művészeti Múzeimi számára, annak kijelölt igazgatójaként s az atyai barát, Johannes 
Overbeck lipcsei professzor segítségével antik tárgyakat vásároljon.-- A cél az volt, 
hogy a klasszikus művészet mintáit kínálhassák a korabeli kézművesek számára - a kor 
európai irányzatához kapcsolódva a magyar kormányzat is felismerte tehát az antik 
vázafestészet és a „kisművészetek" példaadó erejét, még ha e felismerés szűk köm és 
csupán egyetlen akcióra korlátozódó volt is. így kemlt Magyarországra mintegy het- 
ven műtárgy a Sayn-Wittgenstein-gyűjteményből, például a cnmaei Héra-szentély ko- 
rabeli ásatásának főleg korinthosi kerámiából álló anyaga, egy jelentős athéni váza- és 
római üvegedény-együttes-'' - mindez évtizedekkel később, mint majd szó lesz róla, az 
Antik Gyííjteménybe jutott. 

A második, legfontosabb szál a Szépművészeti Múzeimi megalapításához kapcsoló- 
dik. Ismeretes, hogy a XIX. század utolsó harmadában, polgári kezdeményezésből 
nőtt ki az a mozgalom, ami múzeumot akart emelni a magyar és az európai művészet 
alkotásainak. A Millennium legfőbb emlékművének tekintett múzeimi létrehozásáról 
végül 1896-ban, a magyar honfoglalás ezrediknek megállapított évfordulóján hoztak 
töi-vényt. A három műfaj (szobrászat, festészet és grafika) bemutatására tervezett új 
múzeumban az antik művészetnek meghatározó szerepet szántak. Jól lemérhető ez a 
szerep az épület szerkezetén, ami híven tükrözi az alapítók, végső soron a Pulszky-kör 
elképzelését. Tei'vezője, Schikedanz Albert, Pulszky Károly közeli munkatársa ugyan- 
is a Múzeimi eszméjének köi-vonalazódásától, 1894-től kezdve részt vett a koncepció 
kidolgozásában,-^ s még ki sem írták az épület megtei-vezésére hirdetett pályázatot, 
amikor elképzelése nagyjából már készen is volt. 1898 elején készült tei-vvázlata-^ 
ugyanis fő vonalaiban már megfelel a később felépített múzeumnak, holott jó fél év- 
vel korábbi a pályázat kiírásánál. Bár Schikedanz a pályázaton csupán második lett, a 
kijelölt igazgató, Kammerer Eriiő-'^ mégis az ő tei'véhez ragaszkodott, mondván, csak- 
is ez valósítja meg az alapítók elképzeléseit.-'^ Schikedanz kettős épületet tei-vezett, egy 
reneszánsz palotát és egy antik templomegyüttest, ami pontosan igazodott a Múzeum 
gyűjteményi szerkezetéhez. Az emeletes palotarész fölső és oldalvilágításos termeit a 
legnagyobb kincsnek, a képtárnak szánták, a főleg antik építészeti mintákat követő 
előrész hatalmas, felső világítású csarnokait pedig az európai szobrászat történetét be- 
mutató gipszmásolatoknak. Ez a két részleg osztozott a hatalmas épület alaptemletének 
több mint kétharmadán, a maradék elegendő volt a grafikai gyűjteménynek és - bol- 
dog idők! - az adminisztrációnak. A gipszgyűjtemény súlyponti részét pedig azok az 
antik szobormásolatok jelentették, amelyeket Rilszky Ferenc gyűjtött össze a Nemze- 
ti Múzeum számára az I870-es évek első felében. Ezt a gipszgyűjteményt akarták to- 
vábbépíteni a Múzeum alapítói tei-vszení vásárlásokkal és olykor, csupán kiegészíté- 
sül, eredetikkel. 

A Szépművészeti Múzeum alapító koncepciója tehát fontos szerepet szánt az ókori 
művészet bemutatásának. Mint Wlassics Gyula kultuszminiszter a tei-vezés lezárásakor 
(1899) parlamenti beszámolójában elmondta, a szobrászati gyűjteiriény „berendezésére, 
arányaira. . . különös súlyt fektettem, mert a plastika fejlődése a nem rendszeres egybeállítást mu- 
tató, esetlegesen egyik vagy másik irányban gazdagodást nyert külföldi gyűjteményekben a ma- 
ga egészében sehol sem tanulmányozható, és így e téren mintaszerűét és bizonyos tekintetben töké- 
leteset létesíthetünk. Mert ezen osztály, ha egyszer teljes lesz, másolatokban és eredetiekben a szob- 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 475 



rászai fejlődését a legősibb emlékektől. . . napjainkig fogja mutatni. . . ". -^ Az Antik Gyűjteményt 
történetének első szakaszában tehát elsősorban ezek a gipszmásolatok jelentették. 
A cél kettős volt: teljes és az antik míívészet legtnagasabb szintjét szemléltető együttest akar- 
tak létrehozni - az eredetiség igénye nem játszott szerepet. Az említett miniszteri be- 
számoló, amely termenként íija le az antik szobrászat történetét az ókori Kelettől a ké- 
ső antik korig bemutató kiállítást, eredeti míívekről nem tesz említést. Pedig a Múze- 
umban ekkor már volt néhány antik míítárgy, ezekjelentik a Gyííjtemény alapító állo- 
mányának harmadik összetevőjét. 

1893-1895 között ugyanis Pnlszky Károly, már a Szépmíívészeti Miizenm kijelölt 
igazgatójaként, nagyszabású vásárlásokat bonyolított le Olaszországban.-^ Főleg rene- 
szánsz festményeket vett, ám a jelek szerint eredeti antik míívek megszerzéséről sem 
mondott le. 1895-ig tizenegy tétel, összesen tizenhat tárgy került múzeumi nyilvántar- 
tásba. S ezen a ponton válik fontossá az antik míívészet hazai tudományos recepciójá- 
nak már említett alapmotívimia: a századfordulón nem volt egyetlen régész sem Ma- 
gyarországon, aki részt tudott volna venni a Szépmíívészeti Múzeum megalapításá- 
ban.^" E tizenegy tétel közül ma csupán három tartható eredetinek.-'' Későbbi sorsuk 
még beszédesebb. 1897-ben - a Múzeimi anyagának jelentős részével együtt - tízéves 
letétül az Iparmíívészeti Múzeumban helyezték el őket, ahonnét 1907-ben, az új mú- 
zeumépület átadása után kemltek vissza.^- Ezután azonban - a Szépmíívészetiben nem 
lévén gazdájuk - elkallódtak. ■'■' (Mint látni fogjuk, ugyanez történt ekkoriban a MNM- 
ban lévő antik mái-ványszobrokkal is.) Tíz tárgyra a II. világháboni után bukkantak rá a 
Múzeum pincéjében,^^ egy további: ólomból készült, feliratos etiiiszk nrnafedő-után- 
zat 2004-ben keiiilt elő.-''' Öt darab jelenleg is lappang - a leírások alapján ezek zöme 
is posztantik lehet. 

Az iratok szerint Pnlszky Károly e tizenegy tétel megszerzésére tekintélyes összeget 
fordított. ^'^ Valószínű tehát, hogy antik darabok vásárlásával is megpróbálkozott, de 
helyesen mérte fel saját lehetőségeit, és inkább a reneszánsz míívészet emlékeire össz- 
pontosított. S „...tudjuk, hogy antik eredetiek gyűjtésére még lett volna idő is, mód is. Hiszen 
azóta született a görög művészetnek húrom olyan nagyszerű gyűjteménye, mint a newyorki és a 
bostoni múzeum antikosztálya s a koppenhágai Ny-Calsberg glyptothéka, hogy kisebb gyűjtemé- 
nyekről és már meglevő múzeumoknak azóta szerzett görög eredeti szobrairól ne is beszéljünk " - 
értékelte a helyzetet egy nemzedékkel később Elek Artúr, a tisztán látó kritikus. ^^ 

A Szépmíívészeti Múzeimi antik gyííjteményének ez az első, klasszicista koncepció- 
jajói ismert míívészettörténeti kontextusba illeszkedik. A szép- és iparmíívészetek szét- 
választásán alapult - ennek emlékét őrzi a múzeum magyar neve is.""^ Beszédes, hogy 
a Gyííjtemény egyik legnagyobb kincsét, a Fejéi'váiy-Rilszky-gyííjteményből szárma- 
zó Grimani kancsót 1899-ben, tehát a Szépművészeti formálódásának időszakában az 
Iparmíívészeti Múzeumba leltározták be.-^^ A szépművészet míífajainak: az építészet- 
nek, a szobrászatnak és a festészetnek az európai történetéről akartak átfogó képet ad- 
ni; az utóbbit eredeti darabokkal, az előbbit pedig elsősorban főmíívek másolataival 
szemléltetve. Mint szó volt róla, a művészet kultusztemplomának tei'vezett épületben 
nagy hangsúlyt kapott az antik szobrászat, mégpedig az ókori művészettörténet klasz- 
szicista kánonjának megfelelő arányokban. E múzeumi koncepció klasszikus példája 
alighanem a Stüler-féle berlini Neues Museum, középpontjában szintén az antik gipsz- 
másolatokkal, amelynek tei've az I840-es évekből származik, és ami csupán kiegészí- 
tette az eredeti mííveknek szánt épületet. ^° Első korszakában tehát a Szépművészeti 
Múzeum mintegy fél évszázaddal korábbi mintát követett az antik míítárgyak gyííjté- 



476 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



seben, ráadásul ezt is felemás módon. Ez a minta azonban aligha véletlenül vált elfo- 
gadottá az akkori Magyarországon. A XIX-XX. század fordulójának megoldatlan és 
talán megoldhatatlan problémái helyett, amelyek az első világháboiii végi összeom- 
láshoz vezettek, a századforduló Magyarországán a mitikusán felfogott történelem állt 
az uralkodó világkép középpontjában. Egy találó megfogalmazás szerint „...az aktuá- 
lis társadalmi és politikai problémákat a történelemből vett példákkal fejezték ki, másrészt viszont 
a példaként szolgáló történelmi eseményt kiragadták valódi összefüggésébóí, és a politikai aktua- 
litásokhoz idomították" A^ Ez a historizáló felfogás könnyen találhatott rá az antikvitás 
klasszicista kánonjára.**- Számára e kánon főmííveinek másolatai könnyebben bizonyul- 
tak be- és elfogadhatónak, mint a kánon nézőpontjából szükségképpen alacsonyabb 
rangú, alternatív értelmezéseket is lehetővé tevő eredetik, amelyek töredékessége e fel- 
fogás számára „nem izgató misztérium, mint a hogyan azt egyes modern szobrászok értelmezik, 
hanem a pusztulás szomorú jele". *^ 

Ez a klasszicista koncepció nem zárta ki eredeti darabok megszerzését. „Az osztály 
alapját a Nemzeti Múzeumnak... legnagyobbrészt másolatokból álló értékes gyűjteménye képezi" 
- írta Wlassics Gy. Jelképes értelemben ez a „legnagyobbrészt" a Gyííjtemény további tör- 
ténetének kiindulópontja, ez adott egyáltalán esélyt a folytatására. 

Kitérő: az 1894-es múzeuinterv 

Ezen a ponton érdemes rövid kitérőt tenni. Nemrégiben keiiilt elő a múzeumi irat- 
tárból egy hiányos (2-37 lap) irat, amely a Szépmíívészeti Múzeum koncepciójának a 
megvalósulttól - az itt tárgyaltak szempontjából - radikálisan különböző változatát tar- 
talmazza. ^'^ írója ismeretlen, de széles szellemi horizontja és ma is tanulságokkal szol- 
gáló hozzáértése miatt aligha volt a Pulszky-körtől független; a legvalószínííbb, hogy 
Pulszky Károly (1. alább). Bár a Múzeum alapító koncepciójának kialakulása még föl- 
tárásra vár, eddig is tudott volt, hogy legalább két szakasszal számolhatunk. Az alapí- 
tás történetét résztvevőként ismerő Peregriny J. múzeumi titkár tömör összefoglalása 
szerint „Az eredeti terv szerint a Szépművészeti Múzeumnak magában kell foglalnia: a) a szob- 
rászatnak, b) a festészetnek és c) a graphicai művészeteknek emlékeit oly sorozatokban, a melyek 
ezeknek fejlődését, legelső gyakorlásuktól fogva a mai napig, alaposan megismertetni alkalma- 
sak. ...Ezen kereten később az a változtatás történt, hogy dr. Kammerer Ernő 1896. február 13- 
án tartott képviselőházi beszéde folytán, dr. Wlassics Gyula vall.- és közokt.-ügyi minister... hoz- 
zájárult a szobrászati, a festészeti és graphicai műveknek szűkebb korlátok között való gyűjtésé- 
hez... ""^^ A most felbukkant kézirat a Múzeum létrehozásához vezető, 1894 októberé- 
ben tett miniszterelnöki előterjesztés^^ egyik előkészítő változata volt; ezt a két szöveg 
szó szerinti egyezései kétségtelenné teszik. A dokimientum tehát a múzeimikoncepció 
első szakaszának egyelőre legfontosabb forrása. 

A tei'vezet mindenképpen önálló elemzésre méltó, itt csupán az Antik Gyííjtemény 
számára adódó tanulságait érdemes megemlíteni. Ebben ugyanis egészen más szere- 
pet szántak az antik tárgyaknak, mint az 1899-ben elfogadott és 1906-ra megvalósult 
koncepcióban. A döntő különbség a tei'vezett gyííjtés horizontjában volt: „...az antik 
műveltségnek, tehát az egyiptomi, az asszyr, a phöniciai és a középtenger partjain keletkezett 
egyéb, a hellén, etrusk, római műveltségek festésének és plastikájának emlékeit kell közönségünk- 
nek megismerhetnie". (Uo. 3/1.) Minthogy a szobrászat fő mííveiről - szemben a festmé- 
nyekkel - készíthető pontos másolat, ezért fontos feladat egy történetileg teljes gipsz- 
másolattár összeállítása. „így tehát azon helyzetben volnánk, hogy a plasztikai művészetnek 
legfőbb alkotásait, az egyiptomiaktól kezdve a 19.ik századig bemutathatnók." (Uo. 6/3.) Ez 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 477 



azonban kevés. „E mellett még egy egész sorát lehet megszerezni az eredeti műveknek - úgy an- 
tik márvány-, bronz-, teracotta- stb. eredetieket, mint a kereszténykor különféle műveltségeiben 
szerepelt nagy művészegyéniségek eredeti műveit. Ezáltal a gipszöntvény sorozatok kellő megér- 
tése és a plasztika művészetének teljes ismerete lehetővé lesz a múzeum látogatói számára. " (Uo. 
6-7/3.) 

S nem csupán az antik szobrászat emlékeit látták gyűjtésre érdemesnek. „Az ókori 
festés emlékeinek gyűjteménye csak igen kevés helyütt tanulmányozható, minthogy ez emlékek 
nagy része tönkrement. Fogalmat azonban az antik festésről és graphikai művészetről nyújtanak 
nekünk a görög diszedények. Ezek Európa majdnem minden múzeumában inkább archeológiai, 
mint művészeti szempontból gyűjtettek össze. Kétségtelen, hogy ily gyűjtemény aránylag csekély 
összeggel létesithető volna, mert hiszen e diszedények nagy számmal maradtak reánk, és a műke- 
reskedésben aránylag még mindig olcsón szerezhetők meg. Ha tisztán a festés és graphikai mű- 
vészetek fejlődésének szempontjában gyűjtetnének össze, egy művészileg rendkívül érdekes és ta- 
núságos gyűjteményt lehetne szerezni, ami megint egyetlen szépművészeti múzeumban sem kísér- 
tetett meg. Az is kétségtelen, hogy még lehető lesz ugy egyptomi, mint etrusk és római festéseket 
megszerezni. " (Uo. 8-9/3-4.) 

A fenti idézetek világosan mutatják a kezdeti és a megvalósult koncepció közötti ra- 
dikális különbségeket. A kettő horizontja alig összemérhető. Az előbbi messze túlter- 
jedt a görög-római szobrászat klasszicista kánonja szerinti gipszmásolatokon, a szép- 
és iparművészet kettősségén; az antik Mediterraneum művészeteinek egészét mutat- 
ta volna be. Horizontja nem Hellas és Róma, hanem az antik Mediterraneum; tárgya 
nem a görög-római szobrászat klasszicista kánonja, hanem az antikvitás teljes művé- 
szeti hagyatéka; a szobrászat főműveinek gipszmásolatai nem önmagukban állnak, ha- 
nem kiegészítik az eredetiket. Hiszen a cél a művészetek történetének bemutatása. Nem 
parttalanul, hanem az európai és a magyar^^ nézőpontra koncentrálva, s nem pusztán 
történeti érdeklődésből, hanem a kortárs művészetre is figyelve,""^ az antik művésze- 
tet az egyetemes művészet egyik fontos fejezetének tekintve.''^ Olyasféle koncepció 
volt ez, mint ami Fejéi'váiy Gábor gyűjteményében öltött alakot, amiről Pulszky Ferenc 
beszélt méltán híres, a British Museum fejlődésére is ható londoni előadásában, ^° s 
aminek megvalósításához csupán a XX. század közepén látott hozzá a Szépművészeti 
Múzeum. Hiszen, tudjuk, illó tempore Budapesten nem ezt a tei"vet kezdték el megva- 
lósítani. A „miértek" földerítése végképp önálló feladat, s még az irattári források fel- 
tárása is jórészt hátravan. Egyelőre csupán két, szintén újonnan feltárt mozzanat kap- 
csolódik ide. Bárhogy történt is, meghatározó lehetett az a nézet, amelyet Pulszky Ká- 
roly itáliai vásárlásairól fogalmazott meg a tevékenységét megsemmisítő ítélettel sújtó^' 
vizsgálóbizottság, tagjai közt a nevével a művészettörténeti hitelességet biztosító Szé- 
kely Bertalannal: „...a vásárolt tárgyak jelentékeny része az úgynevezett műtörténelmi cathe- 
goriálwz tartozik, és oly művekből áll, melyek magukban véve elég műbecscsel nem bírnak, ha- 
nem műtörténelmi szempontból lehetnének érdekesek, ha eléggé typikusak és markánsak volná- 
nak, vagyis ha az illetőkor művészetét kellőleg képviselnék. Azonban ezen utóbbi igénynek is csak 
kivételesen felelnek meg a megvizsgáltuk tárgyak... Ily tárgyak beszerzése általában csak egy oly 
országban ajánlatos, a melynek a művészet virágzása korából elegendő gyűjteménye van, és fel 
akarja mutatni a művészet virágzásának előzményeit is. De egy oly országban, mint a mienk, a 
mely még a művészet virágzása idejéből is alig bír valamit... még korai dolog oly műveknek a 
gyűjtése, a melyek pusztán a művészet előéletét ismertetik. Annyi eredeti tárgyat összegyűjtenünk, 
a mely a művészet fejlődéséről általában fogalmat adna: lehetetlen. Arra se elég pénzünk nincs, 
se elég műtárgy nem kapható. Puszta szórványos és selejtes primitív tárgyak összehalmozásánál 



478 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



pedig sokkal czélszerűbbnek vélnó'k - a ma már annyira tökéletes ült és olcsó - reproduktiókban 
szerezni be azon műtárgyakat, a melyek csak a művészet eredetét és első fejlődését mutatják ki. 
Ilyenek tömeges beszerzése és kitárása nekünk is lehetséges, és ezek organikus összeállítása sok- 
kal több okulást nyújtana, mint néhány összefüggés nélküli gyönge eredeti mű beszerzése". Az 
önmagában is káprázatos okfejtés elemzése nem ide tartozik; nyilván ez volt az álta- 
lános nézet, s ennek jegyében búcsúzott el Kammerer Ernő, a Rilszky Károly felfüg- 
gesztése után a Múzeum élére kinevezett kormánybiztos parlamenti felszólalásában a 
Múzeum régi koncepciójától, és fogalmazta meg az újat: „Mint Jupiter fejéből Minerva, 
úgy állott itt előttünk egyszerre a szépművészeti történeti múzeum eszméje. Készítette egy nagy 
szakértelmű, hanem némileg tanulmányai által talán elfogulttá lett idealista, és elfogadta egy 
merész és minden szép iránt hamar lelkesülni tudó államférfiú, a ki azonban művészeti vagy mu- 
zeális kérdésekkel addig foglalkozni nem érkezett. "^- Ez az eszme „Első sorban kívánja az an- 
tik műveltség, tehát az egiptomi, asszír, fenicziai és a Középtenger partjain keletkezett egyéb mű- 
veltségek emlékeit, az alatt értendő a trójai, mikénei, tirinti stb. Azután jönnek a hellén, etruszk 
és a római kultúra feltüntetése. " Ez a koncepció (amelynek eredeti, torzítatlan változatá- 
ban persze nem az a képtelenség állt, hogy az új múzeumnak a felsorolt kultúrák ad- 
nák majd a súlypontját; az „Első sorban" a meglévő gyűjteményből hiányzó és feltétle- 
nül pótlandó anyagra vonatkozott) „...egy oly ideális, nagyterjedelmű, oly óriási programm, 
a melyet a mai viszonyok között talán csak egy föltétel alatt lehetne megvalósítani, akkor, ha tel- 
jes felhatalmazást adhatnánk valakinek arra, hogy járja be az összes európai gyűjteményeket, 
hozzon el onnan szabadon mindent, ami a szépművészeti múzeumunk keretébe illik. És még az 
esetben is, ha ingyért kapjuk meg a tárgyakat, hátra van azon kérdés eldöntése, hogy hol helyez- 
zük el ezen óriási gyűjteményt, és hogy az adminisztratív óriási költségeket hogyan fedezzük" . Az 
új múzeum szerepkörét a Nemzeti és az Iparművészeti között kell kijelölni, elkemlen- 
dő a vetélkedést. „De a szépművészeti múzeummal sem terjeszkedhetünk ki azon túl, a mire 
gyakorlati szükség van, hogy tudniillik kielégítse a mai festészeti mesteriskola s majdan a festésze- 
ti akadémia igényeit, hogy megfeleljen a plasztikai iskola igényeinek és a műtörténelmi tanszéknek, 
és nyújtsa a szükséges anyagot. Végre még egy czélt kell figyelemmel kísérni. Az Esterházy-kép- 
tárban nagy és becses gyűjtemény áll rendelkezésünkre, a mely azonban itt-ott hézagokat mutat 
fel, kell tehát, hogy bevásárlásainkban ezen képtár hézagait is kipótoljuk. . . Ily kör megállapítá- 
sával. . . nem helyezünk súlyt az egiptomi, asszír és fenicziai kultúrákra; teljesen elhanyagoljuk 
az etruszk, bizánczi s maur művészeteket, feleslegesek a görög s római festészeti emlékek, s meg- 
maradnak a görög és római plasztikának kiváló példányai... "^^ 

1908: az első kísérletek 

A Szépművészeti Múzeumot 1906. december elsején avatta fel Ferenc József, 1908- 
ban pedig már új távlatok nyíltak meg a nemzetközi kapcsolatait lassan kiépítő intéz- 
mény előtt. Márciusban egy Teheránban dolgozó német mérnök ajánlott együttmű- 
ködést a Múzeumnak. Felajánlotta segítségét a Selyemút egyik fontos állomását jelen- 
tő ^dígdc''^ tervletérívégzevíáő „ásatások alkalmával előkér ülő tárgyaknak a »műtörténeti mú- 
zeum« részére való megszerzésére".^^ Kammerer (akkor már igazgató) válaszában „élénk 
érdeklődést" tanúsított a felkínált lehetőség iránt, de a döntés előtt tudni akarta, mek- 
kora költségek várhatók, és milyen leletek remélhetők. Érdeklődésének tárgyát vilá- 
gosan értésre adta: vajon a várható leletei „például domborművek, építészeti töredékek, szob- 
rok, vagy csak kisebb régiségek"} Az ásatás ügyét a második kérdés döntötte el. Mint az 
igazgató válaszlevelét előkészítő dr Nécsey László művészettörténész^^ előteijesztésé- 
ben olvasható, Ragában„...fl, vonatkozó irodalom szerint praehistorikus keramikai tárgyakat 
és kis bronz tárgyakat találtak... A Szépm. Múzeum ilyen tárgyakat nem gyűjt". 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 479 



Néhány hónappal később E. C. Sommer nápolyi műkereskedő megteszi az első an- 
tik szoborra vonatkozó vételi felajánlást. Kammerer megint csak tüstént válaszol, de 
az első levélváltásnak nincs folytatása (a szobor azóta is lappang).''^ A Múzeum tehát 
megpróbált elindulni azon az liton, amely E Aindt müncheni műkereskedő, régész, ^'^ 
a következő időszak főszereplője szerint az antikgyűjtés természetes fejlődési íve: „Az 
első lépés a gipszmúzeum létrehozása. Ha ezt elértük, magasabbra kell tennünk a mércét. Nem 
csupán másolatokat akarunk - eredetiket is. "^^ 

Egy alapító esemény: az Arndt-márványok megvásárlása (1908) 

A Gyííjtemény második korszakát megalapító esemény a 135 tételes Arndt-féle szob- 
rászati gyííjtemény megvásárlása volt 1908-ban. Kezdeményezője a jelek szerint ma- 
ga Arndt volt, aki személyes okokból (ekkor építette föl hatalmas házát)^° mindenkép- 
pen el akarta adni gyűjteményét, s amikor német múzeumokkal (főleg Frankfurttal,^' 
olykor Münchennel)*^- folyó tárgyalásai zsákutcába jutottak, más megoldás után né- 
zett. Október végén levélben fordult Hekler Antalhoz,^-' az elkövetkező korszak másik 
főszereplőjéhez, akivel tudományos levelezést folytatott,'^'' vajon Budapestet nem ér- 
dekelné-e az anyag. Hekler a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de pontosan tudta, hogy 
a Szépművészeti az egyedül szóba jöhető vevő, ezért ennek érdekébenjárt közhen„ked- 
ves barátjánál" , Majovszky Pál miniszteri titkárnál^'' X. 30-án, az Arndt-levél kézhezvé- 
telét követő napon. Fő éi've az a meggyőződés volt, hogy „a Szépművészeti Múzeum va- 
ló hivatásának csak úgy felelhet meg, ha igyekszik, íwgy a gipszek mellé minden korszakból erede- 
ti szoborműveket is szerezzen" .^^ Azt is tudta, hogy az Arndt-gyííjtemény minden darabja 
hordoz művészettörténeti vagy tudományos értéket, hiszen értő ember válogatta össze 
őket. Hekler leveléből látszik, hogy mindenfajta előkészítés nélkül íródott,*^' és egy vá- 
ratlanul adódó, kivételes lehetőség felismerését tanúsítja: Hekler elsősorban dr Ko- 
ronghi Lippich Elek miniszteri tanácsostól'^ remélt segítséget, a Múzeum igazgatójá- 
nak, Kammerer Ernőnek a nevét csak utólag szúrta be a szövegbe. "^^ Majovszky, aki 
egy szigom megfogalmazás szerint talán az egyetlen minisztériumi tisztviselő volt a 
XX. században, akinek művészeti érzéke és képzettsége volt, még aznap délutáni dá- 
tummal támogatólag továbbküldte Hekler levelét Kammerernek. A hozzáfíízött ötso- 
ros kommentár'^" a főhatósági stílus remeke: az intézkedés gyorsasága, a vásárlás pár- 
tolása, ami elé nem gördíthet akadályt a pénzhiányra való esetleges hivatkozás - mind- 
ez világos minisztériumi állásfoglalás volt a Múzeum igazgatója számára. Alighanem 
abban is lehetett része Majovszkynak, hogy gr Apponyi Albert vallás- és közoktatás- 
ügyi miniszter az ügy mellé állt. '' Az esély tehát adott volt - de ki kellett használni. 

A döntés Kammerer kezében volt, hiszen a vételárat neki kellett biztosítania. O is 
fölismerte a páratlan lehetőséget, és alig két héttel Aindt levele után Németországba 
indult; először Drezdába, hogy szakvéleményt kéljen Paul Hermanntól és az antik 
szobrászat legkiválóbb kutatói közé tartozó Georg Treutól, majd pedig Münchenbe, 
Arndthoz. A magyar követségen zajló tárgyalások menetéről csupán annyit tudunk, 
hogy Arndt engedett a vételárból, s hogy egy illetékfizetési részletkérdés miatt majd- 
nem kudarccal végződtek. Végül november 26-án, mindössze egy hónappal Arndt Hek- 
lerhez írott levele után, a mindenkori magyar bürokrácia viszonyait ismei've hihetet- 
len gyorsan, aláírták a szerződést. A XII. 5-én kelt, miniszteri jóváhagyáséit folyamo- 
dó igazgatói felteijesztés már csupán kötelező formaság volt. Azt is fontos hangsúlyoz- 
ni, hogy a vételárat Kammerer a Múzeum költségvetéséből, a gipsz- és a plasztikai 
gyűjtemény gyarapítására szánt keretekből- biztosította. A kifizetett vételár magas 
volt, de egyáltalán nem csillagászati: 80 000 márka (ekkoriban Goya Bermudezné kép- 



480 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



MÁSA című festményét 180 000, egy Picasso-rézkarcot pedig hatvan márkáért vette meg 
a Múzeum).^-' 

Az 1908-as vásárlás tehát egy kínálkozó alkalom gyors megragadása volt. Bár a Kam- 
merer szavaival „a múzeum fejlődésében epochálisnak nevezhető... szerzemény" zömmel a 
gipszállomány kiegészítésére szánt töredékeket hozott, mégis átfogó antik szoborgyűj- 
teményhez juttatta a múzeimiot, amelyben legfeljebb egy-két kiemelkedő darab volt 
csupán, ám összességében alkalmas volt az antik szobrászat történetének bemutatásá- 
ra a kykladikustól a késő antik művészetig. Külön ki kell emelni, hogy a kor egyik leg- 
kitűnőbb szakértője válogatta össze, akinek a tudása a lehető legjobb biztosíték volt az 
antik szoborhamisítás egyik virágkorában. Svalóban, a 135 darab közül ma mindössze 
egy látszik biztosan posztantiknak, a terrakotta Niobida.^"* A szobrot L. Curtius szakvé- 
leményében a Gyííjtemény fő darabjai közé sorolta, és évtizedeken át a Múzeimi egyik 
emblématikus műtárgya volt. ^^ Éppenjelentősége miatt 2002-ben aj. E Getty Alapít- 
vány nagyvonalúan elvállalta restaurálását. A TL-analízis során azonban mindenki 
meglepetésére két, egymástól független laboratórium is modern munkának állította 
a Niobidát. Közismert, hogy a hamisítványok életkora általában egy-két nemzedék. 
A Niobidát száz év múltán nem szakértő szem, hanem természettudományos eljárás 
„leplezte le" - az Antik Gyűjtemény egyik volt főműve tehát hamisítványként is a fő- 
művek között marad. 

Az alapító vásárlás történetéből jól kirajzolódnak azok a „dramaturgiai szerepek", 
amelyek betöltése a későbbiekben is a Gyííjtemény működésének feltétele volt: min- 
denekelőtt a biztos tudású, koncepciózus tudós, aztán az anyagi feltételeket biztosító 
„mecénás" (a legtöbbször maga az állam az igazgató képében), végül az ügyeket nem 
intéző, hanem elintéző hivatalnok szerepe - azoké tehát, akik tudják, hogy mit?, hogy 
miből? és hogy hogyan? kell, illetve lehet felépíteni egy múzeumi gyűjteményt. 

(Folytatása következik. A rövidítések jegyzékét lásd a második rész végén.) 



Jegyzetek 

1. L. összefoglalóan a S. Altekainp et al. rabbi, lényegesen rövidebb változatát (a prog- 
(szerk.): Posthumanistische klassische ArchAo- ram keretében megtartott előadás szövegét) 1. 
LOGiE, München, 2001 cíinű kötet tanulmánya- Nagy A. M.: Classica Hungarica. Die Entste- 
it, amelyek jó áttekintést adnak az ókortudo- hung der Antikensammlung ím Budapester Mu- 
mány, elsősorban a klasszika-archaeológia tör- seum der bildenden Künste. In: E. Marosi- 
ténetére vonatkozó mai kutatásokról. G. Klaniczay (szerk.): The Nineteenth-Centu- 

2. A gondolat szép megfogalmazását 1. Szilágyi ry Process of „Musealization" in Hungary and 
J. Gy.: Legbölcsebb az idő. Budapest, 1987 (= Europe. Budapest, 2006. 213-231. 
Szirénzene. 145-175.). Tágabb keretben, kiin- 4. Lengyelországra: T Mikocki: Storia del col- 
dulásufJ.Assman: A KULTURÁLIS EMLÉKEZET. Bu- lezionismodelleantichitáinPolonla. In: M. Fa- 
dapest, 1999. no Santi (szerk.): Le collezioni di antichitánel- 

3. Érdemes itt utalni a Collegium Budapest ál- la cultura antiouaria Europea. Roma, 1999. 
tal összefogott, „Multiple Antiquities - Mul- 118-127. Egy ma csupán egyetlen forrásból 
tiple Modernities" című nemzetközi kutató- ismert prágai kísérletről 1. alább: Epilógus (a 
programra (2005; 1. www.colhud.hu/mult_ant), történet feltárása még hátravan), 
amelyhez ez a tanulmány is kapcsolódik; ko- 5. Szilágyi, 1956. 60-86. 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 481 



6. MDK-C-I-076. 

7. A továbbiakban a „Gyűjtemény" szót tág ér- 
telemben használom: az antik tárgyak gyűjté- 
sére rendelt múzeumi részleget nevezem meg 
így, függetlenül attól a kérdéstől, hogy ennek 
a feladatnak milyen hivatali szervezet felelt 
meg. 

8. Kiindulásiü: W. Riidolph: Der Neue Pauly 
15/3 (2003). 1273-1280. A XIX. századra 1. az 
1995-ben megjelent Les musées en Europe A la 
VEiLLE DE l'ouverture du Louvre című tanul- 
mánykötetet (non vidi). 

9. Az első előadásokat J. F. Clirist tartotta, aki 
1734-1756 között volt „Professor der Poesie" 
a lipcsei egyetemen. LásdW. Schiering, in: U. 
Hausmann (szerk.): Allgemeine Grundlagen 
DER Archáologie. München, 1969. 68. Vö. még 
160-161., a német tannyelvű egyetemek régé- 
szeti tanszékeinek felsorolásával. Úgy tartják 
számon, hogy az első tanszéket Ch. G. Heyne 
alapította 1767-ben a göttingeni egyetemen, 1. 
C. Isler-Kerényi: Spiegare Roma ai Tr.ansalpini. 
In: Eutopia 1 (1992). 139. 

10. A történet összefoglalása a közelmúltból: 
S. Marchand: Down from Olympus. Princeton, 
1 996. 5 1-65. A Deutsches Archáologisches Ins- 
titut történetére általában 1. H. Kyrieleis: Der 
Neue Pauly 13 (1999). 749-760., főleg 750- 
754. 

11. Egyetlen példa. Mindeddig nem tartot- 
ták számon, hogy a Batthyány családnak antik 
szoboi^yűjteménye lett volna; nemrégiben egy 
korábban ismeretlen márványszobor tíínt fel 
a hazai mííkereskedelemben, amely egykor ál- 
lítólag a Batthyányak gyűjteményében volt: 
Nagyházi 1 12. árverés, 2004. december 13. sz. 
Egy hamis domborművei díszített császárkori 
márványszarkofág az Antik Gyűjteményben 
(letéti sz. A 356, vö. Szilágyi, 2002. 142.) bi- 
zonytalan szóbeli adatok szerint talán Batthyá- 
ny Fülöp gyűjteményéből származik. (Róla 1. 
Kondicsné dr Kovács É.: Batthyány Fülöp és a 
REEORMKOR. In: Körmendi kulturális műhely 1 1 
[2003]. 5 1-53.) A Batthyányak gyííjtőtevékeny- 
ségéről 1. Gaboda P: Aegyptiaca. In: Antiouitas 
Hungarica. 96-98., további irodalommal. 

A magyarországi antik műgyűjtésről 1. ma is 
Géber A. 1970-ben lezárt kéziratos lexikonját, 
amelyet Tóth Melinda állított össze: Magyar 
GYŰJTÖK 1-11 (hozzáférhető a Szépmíívészeti 
Múzeum könyvtárában, jelzete 15.331). 

Érdemes itt utalni Széchenyi István vélemé- 



nyére: „Megvallom, én kedvelek bármit, ami arról 
tanúskodik, hogy az emberek jól használták fel az el- 
méjüket, akár régi, akár új dolog az. Ezért nem hi- 
szem, hogy valaha is elúrhodnék rajtam a régi ér- 
mék és a kiásott rossz szobrok iránti szenvedély. " SzÉ- 
CHENYT István keleti utazása 1818-1819. Buda- 
pest, 1999. 47. (Győrffy M. fordítása.) 

12. Mikocki: i. m. (L. 4. jegyzet.) 

13. A gyűjteményről jó áttekintést ad a Colle- 
gium Budapest által irányított kutatóprogram 
(1. 3. j.) keretében nemrégiben megjelent ta- 
nulmánykötet: Antiouitas Hungarica. A Par- 
thenón-fríz epeijesi gipszmásolatairól: Szen- 
tesi E.: JosEF Dániel Böhm Parthenón-fríze. In: 
Marosi E. et al. (szerk.): Pulszky Ferenc (1814- 
1897) EMLÉKÉRE. Budapest, 1997. 56-69. A gyűj- 
temény legfontosabb képi, kézirati és archív 
irodalmi forrásai nemrégiben hozzáférhetővé 
váltak az Antik Gyűjtemény honlapján {www2. 
szepmuveszeti.hu/antik; Antiquitas Hungarica) . 

14. Csupán néhány példa. A Jankovich-gyűj- 
teményből egy mánánybüszt (ún. Crispina, 
Itsz. 8427, vö. Hekler, 1929. 162., 169. sz.) és 
egy női fej (Itsz. 8426, vö. Hekler, 1929. 162., 
167. sz.). A gyűjtemény egészéről legutóbb: 
Mikó Á. (szerk.): Jankovich Miklós (1772- 
1846) c;yűjteményei. Budapest, 2002; a Viczay- 
gyííjteményből főleg gemmák, Fejérváiyék és 
Ráth György közvetítésével. 

15. Pelasg ősök NYOMÁBAN. Budapest, 2002. 

16. Kiindulásul 1. Márki S. összefoglalását: Ma- 
GYARNŐKVTAZÁSAi. In: Földrajzi Közlemények 1889. 
89-157. 

17. Olaszhoni és schweizi utazás. Budapest, 
1981. A mű utóéletéről 1. Jékely Z. utószavát 
(uo. 418-443.). 

18. Uo. 136. 

19. Uo. 75. 

20. Egy jellemző példa: Magyarországot „ma 
ismét oly polcon látjuk, melynél akár az Anjouk, 
akár a Hunyadiak korában alig állott magasabban " 
- fogalmazta meg sokak felfogását az író, po- 
litikus Zichy Antal (idézi Kosáry D.: A történe- 
lem veszedelmei. Budapest, 1987. 218.). 

21. L. elsősorban Szilágyi J. Gy, in: Scienze 
dell'Anttchitá 5 (1991). 483-572. Szilágyi, 1997 
(= Szirénzene. 340-362.). 

22. Szilágyi, 1988. 63-69. 

23. Összefoglalóan 1. Szilágyi J. Gy, in: Zóna 
archaeologica. Festschrift Für H. P Isler. 
Bonn, 2001. 399-405. Magyarul: Szirénzene. 
442-452., főleg 446. Az azonosítható tárgyak 



482 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



listája: Szilágyi, 1988. 64-69. Az üvegekiől: uő, 

in: Barkóczy L.: Antiké GlAser. Roma, 1996. 

8-9. 

24 Gábor, 1996. 42. 

25. Uo. 44., a múzeumépület kialakulásának 
áttekintésével (42-46.). Pulszky Károlynál és 
Wekerle Sándor 1894-es előterjesztésében is 
szerepel az igény, hogy az igazgató és egy épí- 
tész közösen készítse a tei-veket, a Múzeum te- 
hát ne pályázat révén épüljön meg (uo. 42.). 
Az előterjesztésről 1. alább. 

26. 1856-1920. Életrajzára: Papp K., MMA. 
441. 

27. Gábor, 1996.44. 

28. Képviselőházi Irományok XXVll (1896- 
1901)785. sz. 318-346. 

29. L. elsősorban a Pulszky Károly-emlékkötet 
tanulmányait: Mravik L. (szerk.): Pulszky Ká- 
roly EMLÉKÉNEK. Budapest, 1988. 

30. A helyzet jellemzésére: a graecista Pecz Vil- 
mos kidolgozta egy monmnentális, hétköte- 
tesre és 4800 laposra teiTezett ókortudományi 
kézikönyvsorozat koncepcióját; az ötödik kö- 
tetet az antik művészet és numizmatika bemu- 
tatására szánta. Ám amíg a többi kötetet rész- 
letesen, olykor tíz-húsz lapos egységekre bont- 
va tenezte meg, és tizenhat szei-zőt javasolt 
megírásukra, az ötszáz lapra becsült művészet- 
történet tagolatlan maradt, s csupán egyetlen 
név memlt fel. Láng Nándoré. L. Értekezések 
a Nyelv- és Széptudományok Köréből 19 (1904- 
1906 [1905]). 236-237. Láng Nándorról 1. 
alább, 133. j. 

31. Szilágyi, 1988. 68., 57-59. sz. 

32. SZM irattár, 480/1897; 790/1907. 

33. Az 1914. X. 21-én lezárt, a Múzeum egé- 
széin kiteijedő számvevőségi vizsgálat jegyző- 
könyve (SZM irattár, 1330/1914) szerint csu- 
pán az év januárjától kezdték meg az 1897. évi 
XX. törvénycikkben előírt nyilvántartási rend 
kialakítását; így történhetett, hogy a Múzeinn- 
ban őrzött „...gyűjtemény némely része egyáltalán 
nem vétetett semmiféle leltári nyilvántartásba..." . 
Még súlyosabb, hogy „...a gipszmásolatok igen 
nagy része, továbbá az eredeti görög szobrok gyűjte- 
ménye (az Arndt-féle gyűjtemény és az újabb vásár- 
lásokból származó darabok) még ideiglenes nyilván- 
tartásba sincsen véve...". (Uo.) 

34. Szilágyi, 1956. 63. A bresciai pilaszterfők 
és a terrakották tartoznak ebbe a csoportba. 
Szilágyi J. Gy. közlése szerint a teanói ifjúfej 
(Itsz. 50.1323, vö. Szilágyi, 2002. 93. és 68. k.) 
szintén ezekkel együtt keiült elő a pincéből, el- 



képzelhető hát, hogy szintén Pulszky K. szer- 
zeménye. 

35. Ltsz. 2005. 3.A; közöletlen. Ugyanekkorvi- 
szont egy császárkori férfibüszt is előkeiült, 
amelynek a múzeumi archívumban egyelőre 
nem találni nyomát. Nyilvánvalóan a régi mű- 
tái^gyállományba tartozik, mégis a jelek szerint 
korábban nem vették leltárba (ltsz. 2004. 2.A; 
közöletlen). A lehetőségnek, hogy ezt is Pulsz- 
ky K. vásárolta volna, alternatíváját kínálja egy 
nemrégiben előkemlt és új távlatokat nyitó irat: 
eszerint a MNM antik gipszei„íötó eredeti szobor- 
ral együtt" kei-ültek át a Szépművészetibe (SZM 
irattár, 454/1919). 

36. Összesen 5510,18 forintot (ha elfogadjuk 
a bresciai pilaszterfők árának az iratokban sze- 
replőjavított változatát: 550 helyett 92 Ft). 

37. Elek A.: Nyugat 16/2 (1923). 597. 

38. Jellemző, hogy a Múzeum hivatalos neve 
németül Museuin der Bildenden és nem Schö- 
nen Künste. 

39. Szilágyi, 1956. 65. A Grimani kancsó mú- 
zeumi elhelyezéséről nemrégiben a korábbi- 
aknak ellentmondó új adat meralt fel. Szen- 
tesi E. szíves szóbeli közlése szerint az oino- 
choé 1887 novemberében miniszteri rende- 
lettel letétként áttétetett az Iparművészeti 
Múzeumba. (Lásd MNM Érem- és Régiségtái, 
gyarapodási napló. 1887/119.) 

40. Himmelinann, N.: Utopische Vergangen- 
HEiT. Berlin, 1976. 138-142.; G. Platz-Horster, 
in: W. Arenhövel (szerk.): Berlin und die Anti- 
ke. Berlin, 1979. 93-94. 

41. Szabó M., in: Hanák P.-Mucsi F. (szerk.): 
Magyarország története 1890-1918. Buda- 
pest, 1983. 893. 

42. Érdemes itt utalni a múzeumépület körüli 
heves vitára. Védelmezői így látták: „...a nagy 
művészet, a klasszikus hagyományok, a különféle 
nagy korszakok emlékeinek szánt múzeumhoz. . . ta- 
lálóbb olyan építészeti modor, mely összhangban áll 
az illető műkincsek jellegével"; „A klasszikus stylus 
kizökkenti hétköznapiságából a nézőt és vissza va- 
rázsolja a múltba". Az érem másik oldalát Gá- 
bor E. fogalmazta meg: „Ami a Szépművészeti 
Múzeum pályázata idején még nem volt szembeötlő, 
a felavatása idejére irritáló lett. Anakronizmust lát- 
tak benne, azt, hogy Magyarország már megint év- 
tizedekkel elmaradt a »művelt nyugat«, vagy éppen 
Bécs mögött." (Minderre Gáhor, 1996. 47.) „Ter- 
ve s alkotása. . . megfelelt a kor ízlésének és kívánsá- 
gainak s... nem csupán a tervező mesternek, hanem 
megrendelő mecénásának és kora művészetszerető 



Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) • 483 



közönségének is hű arcképe. Schickedanz távol ál- 
lott attól, hogy korától és közönségétől elszakadjon, 
sőt semmi sem volt tőle idegenebb, mint az, hogy egy 
művész forradalmi zászlót lengessen... Szelíd szemét 
a klasszikus építészetnek múltba sülyedt csoda-At- 
lantiszára függesztve, élt és működött annak a tu- 
datában, hogy kipróbált, biztos talajon áll. " {Művé- 
szet 14, 1915.316.) 

43. Hekler A.: Vasárnapi Ujság 65 (1918). 72. 
A töredék mint önálló műalkotás problémája 
a századforduló művészetében: Hinimehnann: 
i. m. (L. 40.j.) 157-161. 

44. SZM irattár, 167/1894. 

45. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum 
ÁLLAGAI 111 1. Budapest, 1914. 111. Az aláhúzott 
mondat lényegileg azonos formában a most 
előkemlt irat 2. lapján is megtalálható. 

46. Wekerle S.: A szépművészeti múzeum. Buda- 
pest, „1894. október hóban". Köszönöm Szen- 
tesi Edit szíves segítségét a dolgozat megszer- 
zésében. (Az idézetek megadott oldalszámai 
közül az első a kéziraté, a második a megjelent 
előteijesztésé.) A koncepció kérdéséhez 1. még 
Gábor, 1996.42. 

47. „Oda kell törekednünk a gyűjtemények összeál- 
lításánál, hogy a különféle műveltségek szépművé- 
szeti alkotásai azon mérvben legyenek képviselve, 
amelyben Európának jelen fejlődésére, tehát a ma- 
gyar műveltségre is, fontossággal bírtak. " Ezért (fő- 
leg kezdetben) az európai művészetre kell össz- 
pontosítani, „és egyelőre úgy a keleti nagy művelt- 
ségeknek, minők az indiai, kinai, a japáni, mint a 
nyugati, az atlanti óceánon túli régi (mexikói, pe- 
rui stb.) műveltségek emlékeinek gyűjtésétől lehető- 
leg tartózkodni" . (Uo. 2-3.) 

48. „Végre a szépművészeti múzeum rendeltetésének 
csak úgy felelhet meg, ha egyszersmind a jelenkor 
művészetei, úgy az idegen nemzetekéi, mint a jelen- 
kori magyar művészet kellően képviselve leend. " 
(Uo.3.) 

49. Érdemes itt utalni arra, hogy a budapesti 
egyetemen a művészettörténész-képzés évti- 
zedek óta lényegében a középkori művészettel 
kezdődik. 

50. On THE Progress and Decay of Art; and on 
theArrangementofaNationalMuseum. In: The 
Museum of Classical Antiquities 2:5 (March 1852). 
15. Magyarul: Magyar Múzeumok 2 (1996). 
26-28. (Papp Tímea ford.) Értékeléséhez 1. leg- 
utóbb D. M. Wilson tanulmányát, in: Marosi- 
Klaniczay: i. m. (L. 3.j.) 127-140. Ajelek sze- 
rint Fejérváiyék számára J. D. Böhmvoltaz ih- 



lető forrás, végső soron pedig F. Schlegel. L. 
Széphelyi F. György: Felzárkózás vagy elzárkó- 
zás. In: SuB Minerváé nationis praesidio. Ta- 

NULMÁNY'OK A NEMZETI KULTÚRA KÉRDÉSKÖRÉBŐL 

Németh Lajos 60. születésnapjaiba. Budapest, 
1989. 92-101. (A tanulmányra Szentesi E. volt 
szíves fölhívni a figyelmemet.) Lásd még a Ga- 
boda P. által idézett irodalmat. (Antiouitas Hun- 
garica. 92. 35. j.) 

51. L. az 1896. március 25-i jelentést (SZM 
irattár, sz. n.). Parspro totó, a bizottság így érté- 
kelte a Piombo-kép megvételét: „...kitűnő mes- 
tertől származhat ugyan, de annyira át van festve - 
és pedig sok helyen ügyetlenül -, hogy alig látható 
már rajta az eredeti festésnek valamelyes maradvá- 
nya. Minthogy így e kép... nem mutatja többé kitű- 
nő alkotójának művét, hanem csak az ügyetlen 
restaurator átmázolását: teljesen indokolatlannak 
és elhibázottnak tartjuk annak megszerzését. Az ily 
átmázolt és agyonrestaurált mű megszerzésével nem 
hogy gyarapodnék, hanem csökken országos képtá- 
runk színvonala és hírneve". 

52. Az idézett részleteket 1. Képviselőházi Napló 
29 (1892-1897). 394-395. (558. országos ülés, 
1896. 11. 13.) Kammerer nyilván Pulszky Ká- 
rolyra és Wekerle Sándor miniszterelnökre 
gondolt. Wekerle így beszélt a Múzeum létre- 
hozásának ösztönzőiről: „Énbennem, t. ház, ak- 
kor, midőn már korábbi esztendőben egyes külföldi 
népeknek szépművészeti múzeumait láttam és más- 
részt arra a tapasztalásra jutottam, hogy minálunk 
igen nagy lehet ugyan a szépművészetek iránti sze- 
retet, de nincs meg a megfelelő áldozatkészség. . . én- 
bennem - mondom már akkor érlelődött meg az az 
eszme, hogy egy hatalmas lépést kell tennünk arra 
nézve, hogy a művészetnek nagyobb lendületet ad- 
junk és ezen a téren is elfoglaljuk azt a pozicziót, 
mely a kultúrnépek körében bennünket megillet." 
Először úgy látszott, hogy a természettudomá- 
nyi múzeum megépítése kap elsőbbséget. „Mi- 
kor azonban, t. képviselőház, foglalkoztunk az ez- 
redéves ünnepélyek alkalmával leendő intézkedések- 
kel, akkor én voltam az, a ki felvetettem a kérdést, 
hogy először igenis a szépművészet-történeti múzeu- 
mot kell felállítani... abból az egyszerű okból, mert 
egy természetrajzi múzeumot én egy millenáris alko- 
tásra alkalmasnak sokkal kevésbé tartottam. . . " (Uo . 
344—345. A kérdés áttekintése: Szentesi ¥..: Mű- 
vészettörténeti Értesítő 55 (2006). 35-38. 

53. Érdemes utalni egy másik lehetséges moz- 
zanatra is. Kammerer Ernő 1897. januári, egy- 
előre töredékesen és irattári szám nélkül elő- 



484 • Nagy Árpád Miklós: Classica Hungarica (I) 



kei-ült, a Pulszky Károly-koiszakot lezárni kívá- 
nó múzeumi jelentésének egyik fejezete a há- 
iioni fennmaradt fogalmazványváltozat legko- 
rábbikában az Ügyletek lebonyolítása címet 
viseli. A negyvenhét lezáratlan vásárlási ügy 
közül tizenegyben esik szó azonosíthatatlan 
régészeti tárgyakról, az ügyfelek között pedig 
a kor nagy műkereskedő cégei találhatók (pél- 
dául J. Sambon, The Art Venice Co., G. San- 
giorgi). Kammerer valamennyiük követelését 
elutasította, általában azzal az indokkal, hogy 
a megszerzett tárgyak Pulszky magánvásárlá- 
sai lettek volna. Nem tudni, nrely kultúrák enr- 
lékeiiől volt szó, s bizonyos, hogy volt közöt- 
tük középkori, távol-keleti darab is. További 
adatok előkerüléséig mégis érdemes számon 
tartani a lehetőséget, hogy Pulszky Károly az 
eddig ismertnél jóval átfogóbb antik vásárlá- 
sokba kezdett volna, ám a nregbuktatása utáni 
időszakban a múzeumi teiv ókori részének nem 
akadt folytatója. Két dél-itáliai váza Pulszky 
Károly hagyatékában: Szilágyi J. Gy.: Görög és 
ETRUSZK AGYAGVÁZÁK. In: Antiouitas Hungari- 
CA.161. 

54. Lásd F. H. Weissbach: Realencyclopadie der 
CLASsiscHEN Altertumswissenschaft I A (1914). 
125-127. 5. V. Raga; C. A. Pinelli: Enciclopedl\ 
dell'Arte antica 6 (1965). 662-664. 5. v. Rha- 
gai. A távol-keleti kereskedelem fő útvonalai- 
nak térképét I. G. Degeoi^ge: Palmyra. Mün- 
chen, 2002. 56. 

55. Az ügy iratai: SZM irattár, 400/ és 816/ 
1908. 

56. 1878-1909. Méltatását 1. Takács Z.: Mfce- 
5ZÍÍ 9 (1910). 44-45. 

57. SZM irattár, 884/1908. A Richelieu-Her- 
més köréhez tartozó szoborról: L. Mariani: 
Ausonia 2 (1907). 207-234., főleg 207-213., 

1-3. k.; C. Maderna: Iuppiter Diomedes und 
Merkúr als Vorbilder fCr römische Bildnissta- 
TUEN (Archáologie UND Geschichte 1). Heidel- 
bei^, 1988. 227-228. H 4. sz. ARichelieu-Her- 
méshez: C. Maderna, in: P C. BoI (szerk.): For- 
schungenzurVillaAlbaniV. Berlin, 1999. 204— 
208. 708. sz. 

58. Eletéről: P Zazoff-H. Zazoff: Gemmensamm- 
ler UND Gemmenforscher. München, 1983. 215- 
239.; R. Lullies, in: R. LuUies-W. Schiering 
(szerk.): Archaologenbildnisse. Mainz, 1988. 
158-159. Szép portrét rajzol róla L. Curtius: 
Deutsche und antiké Welt. Lebenserinnerun- 
gen. Stuttgart, 1956. 195-198. 



59. P. Arndt: MCnchener Kunstsammlungen. 
Pl.ane UND Vorschlage. München, 1897. 23. 

60. L. Zazoff-Zazoff: i. m. (1. 58. j.), 230 és 178. 
j. 1908 őszén Arndt hatalmas geinnragyűjte- 
ményét is el akarta adni. (Uo. 230-232.) 

61. L. az Arndt 1910. 111. 11-i levelében olvas- 
ható beszámolót a vásárlás előtörténetéről: 
SZM irattár, 428/1910. Az ott emhtett motí- 
vum, hogy Németországban élénk sajnálko- 
zástváltott ki a gyűjtemény külföldre kerülése, 
egy nrásik Aindt-levélben is szerepel (1909. 
1. 24., 1. SZM irattár, 153/1909). A korabeli 
hangulatot alighanem jól tükrözi a Münchner 
Neueste Nachrichten 1908. 1. 22-i szántának első 
oldalán közölt J. Sieveking -cikk Arndt kisplasz- 
tikái és vázagyűjtenrényének 1907-es münche- 
ni megvételéről: a legszebb magángyűjtemé- 
nyek Amerikába vándorolnak; annál nagyobb 
öröm és hazafias büszkeség, hogy az egyik leg- 
nagyobb, hála egy ismeretlen adományozó 
nagyvonalúságának, bajor közgyűjteménybe 
kemlhetett. Azt sem szabad persze íigyehnen 
kívül hagyni, hogy a világ leggazdagabbjai kö- 
zé tartozó nénret nrúzeumok számára az átfo- 
gó jellegű, de fontos mííveket alig tartahnazó 
Arndt-gyűjtenrénynek nenr volt kiemelkedő 
jelentősége. 

62. L. példáulArndtHeklernek küldött távira- 
tát Ciu'tius újbóli erőfeszítéseiről (SZM irattár, 
1921/1908). 

63. 1882-1940. Életrajzára 1. Láng N. (szerk.): 
Hekler Antal válogatott kisebb dolgozatai. Bu- 
dapest, 1942. 7-43. (1. még 447.); műveinek 
jegyzéke: uo. 429-444. (Lényegében azonos: 
ArchÉrt 53 [1940]. 1 16-123.) Újabb kísérlet 
Hekler pályájának megrajzolására: Nagy A. M.: 
Pont - ellenpont. Hekler Antal, a klasszika ar- 
chaeológus. In: Markója Cs.-Bardoly 1. (szerk): 
„Emberek, és nem frakkok." A magyar művészet- 
történet-írás NAGY alakjai 1. (Enigma 47, 2006.) 
161-177. 

64. Az erlangeni archívumban egyelőre liá- 
ronr, 1908 ősze előtt íródott Heklei-levél ke- 
rük elő (1907. 111. 2., 1908. Vll. 15. és 26.). Va- 
lanrennyiben csakis tudonrányos kérdésekről 
van szó. 

65. Majovszkyról 1. Farkas Zoltán szép búcsúz- 
tatóját: Nyugat 29/1 (1936). 83-84.; legutóbb: 
Geskó J.-Molnos P, in: Geskó J. (szerk.): Mo- 
net és barátai. Budapest, 2003. 28-31. 

66. SZM irattár, 1921/1908. A történet rekonst- 
ruálása: Szilágyi, 1956. 62-63. 



Beké József: Irodalmi „kétszersültek" 



485 



67. A két kutató levelezésének ezt megelőző 
nyoma Hekler 1908. VII. 26-án kelt levele 
(Arndt-archívuin). Ebben Arndt gyűjteményé- 
ről nem esik szó. 

68. 1862-1924. 

69. Az irattári anyag alapján Hekler csupán 
az ügy legelején játszott szerepet: L. Curtius 
szakvéleményét X. 3I-én még ő kapta meg 
Arndttól, s ugyancsak Majovszkynak továbbí- 
totta, hogy iuss,on„azinetékes kezekbe", XI. 5-én 
viszont már közvetlenül Kainmerernek juttat- 
ja el Arndt táviratát a márványokról készített 
fényképek megérkezéséről (SZM irattár, 1921/ 
1908). Ezután Arndt és a Múzeum közvetlenül 
intézte az ügyet. Hekler az actiumi dombormű 
megsérüléséről is csupán utólag értesült (1. 
még 77. j.). 

70. „Méltóságos Uram! E perczben kapom Hekler 
sorait. Sietek azokat Méltóságoddal közölni. Ügy 
gondolom, nagy nyereséget jelentene nekünk e gyűj- 
temény megszerzése. Fedezeti szempontból — tudomá- 
som szerint - nincs semmi akadály. Mély tisztelettel 
köszönti Majovszky Pali. Budapest 1908 F. 30 d.u. 
4 óra. " 

71. Kammerer a miniszter szóbeli felhatahna- 
zásával utazott el a müncheni tái^yalásokra. 

T 2. „Tisztelettel kérem Exellentiadat, hogy a szerző- 
dést annál inkább is jóváhagyni kegyeskedjék, mert 
afödözet kérdése a múzeum gipszöntvények beszer- 
zésére rendelt alapjából az eddig elért és a jövőben 
keresztül viendő megtakarítások rovására nehéz- 



séget nem okoz. Tisztelettel kérem tehát, hogy ezen 
alapnak a f. évre még rendelkezésre álló részét a 
80 000 márka födözetére utalványozni és megen- 
gedni méltóztassék, hogy a hiányzó összeget a keze- 
lésem alatt álló plasztikai alap terhére fizethessem" 
- írta Apponyinak (SZM irattár, 1921/1908). 

73. L. rendre SZM irattár, 1295/1911; 1111/ 
1908. 

74. Ltsz. 4799. Vö. Hekler, 1929. 110., 114., 
103. sz.; Szilágyi J. Gy., in: M. Kunze-V. Kást- 
ner (szerk.): DiE Welt der Etrusker. Berlin, 
1988. 28. Már, óvatosan, hamisítványként: Szi- 
lágyi, 2002. 13 1-132., 96. k. Uő: Ancient Art. 
Department oe Antiquities, Handbook of the 
Permanent Exhibition. Budapest, 2003. 149- 
150. 97. k. A szobor korábbi történetéről egy- 
előre csupán Arndtnak a vételi szerződéshez 
mellékelt műtárgy listán szereplő adata ismert: 
„Capua, Advocat Califano". Mint Szilágyi J. Gy. 
nemrégiben kiderítette, ez a név ismert ná- 
polyi restaurátort - hamisítót takar A szakiro- 
dalomban tudomásom szerint csupán egyszer 
merült fel a darab eredetiségének kérdése. 
Hekler A.: Berliner Philologische Wochenschrift 
33 (I9I3). 471-472.: „A Niobida (97. sz.) előke- 
rülésekor kétségek merültek föl eredetiségét illető- 
en; ezek azonban megalapozatlanok. Furtwangler 
is meg volt győződve a darab antik voltáról. " 

75. L. például Bodnár Sz. (szerk.): A Budapes- 
ti Szépművészeti Múzeum. Budapest, 1995. 34- 
35. 44. sz. 8. t. 



Beké József 



IRODALMI „KÉTSZERSÜLTEK" 

Irodalmunk nevezetes átdolgozott művei 



Egy könyvet tartok a kezemben. Kemény fedőlapján vastag kapitális betűkkel csak 
ennyi: Madách. A belső címlapon ez olvasható: Madách Imre / Csák végnapjai / Mózes. 
A következő címlapon még egyszer pontosan ugyanez, alatta: Magvető Könyvkiadó, Bu- 
dapest. Végül a harmadik címlapon ez áll: Csák végnapjai / Dráma három részben / Újra- 
formálta / Keresztury Dezső. Tehát csak itt derül ki, hogy ez nem az eredeti Madách- 
mű. Azt hiszem, ez így tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a gyanútlan átlagolvasót fél- 
revezesse, milyen művet vesz tulajdonképpen a kezébe. Persze akinek mindegy, hogy 
mit, eredetit vagy nem eredeti művet olvas, az tulajdonképpen nem jár rosszul, mert 



486 • Beké József: Irodalmi „kétszersültek" 



a Keresztuiy átformálta Madách-drámák olvasmányosabbak, kömiyebben befogadha- 
tok, mint az eredetiek. De azért érdemes ideidézni azt, amit a Szépirodalmi Könyvki- 
adó 1989-es Madách-kiadásának előszavában ír Hoi-váth Károly és Kerényi Ferenc: 

„Tartós értékek után sóvárgó korunkban [...] a tudomány szép feladata lehet, hogy valós szelle- 
mi kincseket, az irodalom folyamatában már igazolt műveket [...] bocsásson közre." 

Az irodalmi lexikonokban nem találni olyan címszót, amely művek átírásáról, kisebb- 
nagyobb mértékű átalakításáról szólna, pedig ajelenség tapasztalható mind a magyai", 
mind a világirodalomban. Némely világirodalmi nagyságnál találhatimk ilyesmire uta- 
lást, de a magyar irodalmi lexikonok szinte nem is tudnak arról, hogy az illető író, köl- 
tő átdolgozást is végzett. De az eredeti szerzőnél sem figyelmeztetnek arra, hogy a mű 
átformálva is létezik. Az átdolgozáson átesett művek rendre ugyanúgy az eredeti szer- 
ző nevén jelennek meg, legfeljebb kis megjegyzéssel, mintha semmi sem történt vol- 
na, vagy mintha csak fordításról volna szó. 

Az átdolgozások esetében a „kiinduló", az eredeti (nevezzük A-nak) és az „új" (ne- 
vezzük B-nek) mű közötti összefüggés közelebbi és távolabbi lehet aszerint, hogy az 
átalakító tevékenység mire irányul, milyen köm és milyen mértékű. Néhol arról van 
szó, hogy a közös téma új gondolatok ihletőjeként meilil föl, tehát a B alkotója eddig 
ki nem aknázott lehetőséget lát benne. Máskor az vezeti a B létrehozóját, hogy az 
A mű vélt vagy valós hibáit kijavítsa, annak értékeit az utókor számára átmentse, tehát 
új minőséget hozzon létre. A beavatkozás tartalma sokféle lehet: jelenthet eszmei, szer- 
kezeti, jellemábrázolásbeli változtatást is, de megmaradhat a csupán stílusbeli simít- 
gatásnál is, amellyel a nyelv természetes avulását igyekszik ellensúlyozni. 

Ügy látszik, a műnemek nem egyforma mértékben részesülnek az átformálás, meg- 
javítás kétes szerencséjében. Lírikusaink még őrzik régi hadállásaikat, de az epika és a 
dráma temlete elég sémlékeny. Igen gyakori az is, hogy egyik művészet a másikból me- 
rít, s ekkor rendszerint komoly átalakítások történnek; így pl. az epikai vagy drámai mű- 
vek nagyszem operák alapanyagául szolgálnak. Az is megszokott dolog, hogy epikai mű- 
veket szerzőjük drámává formál. Ha azonban az átformáló nem az eredeti alkotó, elvár- 
ható, hogy legalább társszerzőként feltüntesse magát, s ne vezesse félre a közönséget. 

A drámai művek esetében feltétlenül tisztázandó, hogy más dolog a színrevitel so- 
rán történő változtatás, vagyis a többé-kevésbé természetesnek tartott rendezői beavat- 
kozás; és más dolog az, ha a változtató átíija és így jelenteti meg az új művet. Szándé- 
kosan nevezem az irodalom szempontjából az utóbbit új műnek, és szándékosan nem 
annak a színházi előadásbeli változtatásokat. Ugyanis az utóbbiba beletartozhat a szö- 
vegváltoztatás, a kihagyás, a szerkezeti felforgatás mellett a maszk, a díszlet, az öltö- 
zet, a koreográfia, a zene stb. teljesen elfogadott egyedi megoldása. Mindez egyszeri és 
színházi ügynek tekinthető, hiszen más rendező előadásában szükségszerűen megint 
változik minden. Előfordult már a Hamlet színrevitelében két Ophélia is, a Bánk BÁN-t 
is játszották már XX. századi öltözékekben. De ettől a drámai mű, az irodalmi alkotás 
változatlan maradt. Szerencsére. 

A továbbiakban tekintsük át a magyar irodalom néhány nevezetes átdolgozását. Úgy 
látszik, hogy nálunk nem ritka ez a különleges eljárás; irodalmunknak több régebbi 
művét is utolérte a „megújítás" divatja. Leginkább a nyelvi elavulás ellenszereként tün- 
tetik föl, és a kései olvasó érdekében végzett jó szándékú értékmentésként. Mintha a 
magyarra sokkal inkább jellemző volna a változás, mint más nyelvekre. Illés Endre így 



Beké József; Irodalmi „kétszersültek" • 487 



fogalmazott, amikor Móricz Zsigmond XX. századi nyelvre átíi'va adta ki Kemény Zsig- 
mond A RAJONGÓK című regényét: „Vajon a franciák Corneille vagy Racine nyelvét beszélik 
ma ? Shakespeare-nek talán nincsenek elavult szavai ? És Firenzében megmaradt Dante olasz- 
sága? Mégis elképzelhető-e, hogy Dantét lefordítsák olaszra és Corneille-t franciára? " ' 

Régi nagyjaink közül Zrínyi eposza az, amely a legtöbbször átesett a „modernizá- 
lás" operációján. Közismert, hogy ezt a XVIIL, a XIX. és a XX. században jó néhányan 
átírással, vagyis modernebb nyelvre átültetve próbálták közelebb hozni saját koiiik ol- 
vasóközönségéhez. A legnevezetesebbek: Arany János, Benedek Elek, Csergics Simon, 
Greguss Ágost, Kónyi János, Mészöly Gedeon, Ráday Gedeon, Vékony Antal. Az ered- 
mények kétes értékűek - Arany talán ezért is hagyta „félbe'-szerbe"' -, legyen a szándék 
bármily tiszteletre méltó. „Zrinyi csak a maga eredeti alkotásában az igazi Zrinyi" - mond- 
ta Széchy Károly az 1906-os Zrínyi-kiadás előszavában Ráday és Kónyi átírásait bírál- 
va; Greguss tevékenységéről pedig így írt: „Az olvasó-közönség kényelme semmi esetre sem 
kívánhat akkora áldozatot, hogy a legnagyobb szellemek alkotásait [...] meghamisítva juttassuk 
kezébe. " Anélkül, hogy részletekbe mennénk, néhány szót azért megérdemelnek ezek 
az átdolgozások. Legelsőnek már Zrínyi után egy évszázaddal Ráday Gedeon fogott 
bele az eposz átírásába: annyira rajongott Zrínyiért, hogy fiatal korában hexameterek- 
ben kezdte átírni az eposz elejét. Később jambikus stanzákba öntötte a mű egyik leg- 
szebb részletét, a török ifjú szerencsedalát, még később pedig prózába írt át némely 
részleteket. Kónyi János, aki a XVIIL század második felében Szigetvárott szolgált strá- 
zsamesterként, és aki magát„a magyar haza együgyű szolgájának" nevezi - egyébként tel- 
jesjoggal -, egyenesen Magyar hadi ROMÁN-t, tehát verses regényt fabrikált belőle, job- 
ban mondva: eposzi jellegzetességeit mellőzve afféle vershez hasonlító prózává szürkí- 
tette. Egy századdal később a tudós Greguss Ágost „mai nyelvhez alkalmazta" a művet, s 
ez valóban csak bizonyos simításokat jelentett: egységesítette az igeragozást, kicserélt 
egyes szavakat, például „vers" helyett „ének"-et, „penna" helyett „toll"-at írt. Egyéb- 
ként munkájának indokaként felhozza, hogy a teljesen elavult nyelvű Nibelung-éne- 
ket is átírták a németek, „hogy a mai német közönség is érthesse". Úgy látja. Zrínyit „sokkal 
csekélyebb átalakítással lehet közönségünknek teljesen hozzáférhetővé tenni". Érdemes itt átad- 
ni a szót Mészöly Gedeonnak, a neves történeti nyelvésznek, aki maga is beletartozik 
az átdolgozok sorába: „Aranyét kivéve, barbár munkák a klasszikus Zrínyi átdolgozásai. [...] 
Ráday, Csergics, Greguss, Vékony olyan mértékben rontják Zrínyi nyelvét, amilyen mértékben 
javítani akarják. " Ö maga úgy gondolja, „az eddigi sikertelenségekből tehát csak az követke- 
zik, hogy egyik eddigi átdolgozó módszerét sem szabad követnünk: érintetlenül kell hagynunk 
Zrínyi költői nyelvét, de páros ríművé s egyben magyaros ritmusúvá kell tennünk verselését". "^ 
Ezek szerint át is írta az egész eposzt, lényegében a Toldi ismerős versformájában. 
Megjelent 194 I-ben egyszerű kiadásban - érdekes kísérlettel gazdagítva irodalmi ku- 
riózumaink sorát. Mészöly szerint „A Zrínyiász-átdolgozás kétszáz éves múltja" egyrészt 
„páratlan jelenség a világirodalomban" , másrészt ugyanakkor „wem bizonyíthat egyebet, mint 
hogy a Zrínyiász átdolgozása történeti szükség". 

Ha igaz, hogy a szimpla művekről nem érdemes vitázni, a bonyolultakról meg annál 
inkább, akkor a BAnk BÁN-ról folytatott polémiák tömege fényesen igazolja a mű össze- 
tett voltát, aláhúzza értékeit. Joggal írja Németh László: „Egy nagy műnek [. . .] minél több 
fátylat szakítunk le róla, annál gazdagabb marad a jelentése. "^ Orosz László A Bánk bán ér- 
telmezéseinek TÖRTÉNETE című könyve"* végigköveti a drámáról szóló megnyilatkozáso- 
kat a keletkezéstől kezdve a XX. század végéig, beleértve a színházi, filmes és televí- 



488 • Beké József: Irodalmi „kétszersültek" 



ziós változatokkal kapcsolatosakat is. A könyvben említett vélemények mennyisége is 
önmagáért beszél, de a véleményezők minősége is. Csupán ízelítőül a legjelentősebb 
irodalomtörténészek: Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Hoi-váth János, Szerb 
Antal, Waldap fel József, Sőtér István, Pándi Pál; az alkotók közül: Vörösmarty Mihály, 
Arany János, Ady Endre, Németh László, Illyés Gyula; a színészek és rendezők közül: 
Hevesi Sándor, Major Tamás, Bessenyei Ferenc. S akkor még nem szóltunk a kevésbé 
ismertekről, például Bárány Boldizsárról, aki Katona első, ugyanakkor talán legfon- 
tosabb értelmezője és bírálója volt. Ugyanis ő az egyetlen olyan, akinek véleménye, sőt 
némely kifejezése is benne van Katona művében, hiszen a dráma első szövegének bá- 
mulatosan alapos elemzésével, valamint konkrét javaslataival sokat segített a végső vál- 
tozat létrejöttében. 

Katona drámája első színrekemlése óta az ellentétes vélemények kereszttüzében áll 
- és él. Elismerés és elmarasztalás gyakran nemcsak a különböző bírálatokban, hanem 
néha ugyanazon az értékelésen belül is érte a művet. Főként a helyenkénti bizonyta- 
lan értelmezhetőséget kifogásolták benne, nyelvét egyesek gyöngének, mások csodá- 
latosan kifejezőnek tartották. Schöpflin Aladár pedig egyenesen így nyilatkozott: „Any- 
nyi hasztalan erőfeszítés után kételkedni kell, hogy lehetséges-e a Bánk bán-^óZ színpadilag is 
életképes előadást rendezni. Alighanem megmarad irodalomtörténetünk büszkeségének és haza- 
fias alkalmakra való ünnepi játéknak. "° 

A kifogásokat emlegető, ám alapjukban jóindulatú vélekedések hol a régi témában, 
hol a szerkezeti, dramaturgiai hibákban, hol az elavult nyelvezetben vélték felfedezni 
annak okát, hogy a dráma igazi értéke és egyáltalán a „legnagyobb nemzeti dráma" ma- 
gasztos volta a tömegek számára nem tud éi-vényre jutni; megmarad iskolai kötelező 
olvasmánynak. 

Illyés Gyula a mű - ahogyan ő nevezi - „átigazítása" során ezekre támaszkodva haj- 
tott végre egyrészt dramaturgiai, másrészt megfogalmazásbeli változtatásokat 1976- 
ban. A költőt két színész, Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre is felhívta a dráma átala- 
kítására, és a munka közvetlen előzménye volt Czímer József pécsi dramaturg biztatá- 
sa és tanulmánya a mű színre állításának nehézségeiről. Szerinte naivitás azt hinni, „hogy 
amit egyszer megmagyaráznak, az már el is játszható" .^ Az említett két színész is azt nehez- 
ményezte, hogy Katona drámájának vannak nehezen eljátszható részei, s a változtatá- 
soktól azt várták, hogy a mű érthetőbb, világosabb és ezáltal hatásosabb lesz. Bessenyei 
szerint „A BAnk-oí egy évszázada a kegyelet tartja össze, de ha nem csinálunk valamit, az is 
fogja megölni."' Mivel ő nagy sikerrel alakított főszerepeket Illyés történelmi drámái- 
ban, arra gondolt, hogy Illyés átdolgozása nyomán sikeresebb lehetne Katona drámá- 
ja. A gondolat annál inkább jónak látszott, mivel Illyés előzőleg már végzett hasonló 
munkát: 1962-ben teljesen újraírta „Teleki eszméi nyomán" Teleki László Kegyenc című 
drámáját, amelynek sikeres színrevitelével előzőleg több rendező is hiába kísérletezett. 
Ilyenformán Orosz László joggal fogalmazhat így említett könyvében: „Illyés nem drama- 
turgként, hanem sikeres drámaíróként nyúlhatott hozzá a Bánk bAn-/íoz. "* Megjegyzendő 
azonban, hogy a két színész is, Czímer József is az eredeti műnek főként a dramatur- 
giai hibáit gondolta javítandónak, csak kisebb mértékben emlegették a megfogalma- 
zásból adódó nehézségeket. 

Illyés az Új írás 1976. évi áprilisi számában közölte a dráina „átigazított" változatát. 
BEVEZETŐ-jében így ír: „Szabad átdolgozni a GiocondA-í? / Klinikára, akiben csak a gondolat 
is fölmerül. /És lemosni róla, amivel az idő próbálta átdolgozni? [...]/ Ez már olyan kérdés - a 
lét s az idő viszonya - amelyről végehosszatlan folyhat ezúttal is vita. " 



Beké József: Irodalmi „kétszersültek" • 489 



Ebből az tűnik ki, hogy egy klasszikus értékű festménnyel legfeljebb annyit szabad 
tenni, amennyit a szakavatott restaurátor tesz. Ez vitathatatlan. Csakhogy itt irodalmi 
szövegről van szó. A fenti szöveg két kulcsszavát: átdolgozni és lemosni, csakis így ér- 
telmezhetjük a dráma esetére: átdolgozás = dramaturgiai változtatás; lemosás = nyel- 
vi megiijítás. De az eredeti mű dramaturgiai nehézségeit nem az idő múlása okozta, 
ott voltak azok megszületése óta. Amivel „az idő próbálta átdolgozni", s amit most „le- 
mosni" készül a költő, az legfeljebb a nyelvi avulás. Illyés azonban sokkal nagyobb be- 
avatkozást végez annál, hogysem azt nyelvi restaurálásnak nevezhetnénk. A bevezető 
további szavai ezt finoman így jelzik: „A Bánk bán szövege alig száz lapnyi könyvecske. 
A magyarázó vita róla száz kötetben se férne el. [...] Czímer József ébresztett a tanulmány-írás- 
nak arra a módjára, hogy lehetséges volna a rengeteg szövegmagyarázat helyett egyszer magán a 
szövegen illusztrálni a magyaráznivalót. Megcsiszolni ott ezt a drágakövet, ahol a mi időnk kí- 
vánná; ott, ahol még rajta egy régi kori kőzet nyoma. " Hogy korántsem csak nyelvi csiszo- 
lásról van itt szó, annak bizonyítására Orosz László említett könyvéből idézek: „Az Elö- 
VERSENGÉs-tó'Z meg az első négy felvonásból viszonylag keveset liagyott ki Illyés. Néhány részle- 
tet eredeti helyéről máshova tett át, így Bánk első felvonást záró monológjának első felét (erősen 
átírva) a Gertrudis-Ottó és Bíberách-Ottó jelenet közé, a második felét a III. felvonásba Bánk 
Melindával, Tiborccal és Izidorával (ebben a sorrendben!) való jelenete után. Tiborc és Izidora 
»helycseréje« azt érzékelteti, hogy Melinda esete fontosabb drámai faktor, mint Tiborc változatlan 
szövegű panasza. [...]/! legnagyobb változást az átdolgozásban az V felvonás szenvedte. Terje- 
delme nem egészen kétharmadára csökkent, elmaradt az első jelenet, nem lépett színre Mikhál és 
Simon, nem hangzik el Petur átka (Solom már a IV felvonás végén megölte, később azonban csa- 
ládtagjaival együtt lófarkon hurcolják - a hulláját ?). [...] Tiborc Melindának csak a halálhírét hoz- 
za, s a kis Somát. (Nem tudni, hogy került hozzá, Bánk Illyés szövege szerint is Mikhálra bízta.) [...] 
A király [...] Katona szövegének »méltán« szavát »ekként«-re enyhítve fogadja el, hogy Gertrudis- 
nak el kellett esnie, s Katona drámájának utolsó mondata után Illyés még ezt mondatja Endré- 
vel: »Tegyük le őt oly sírba, mely körül / a gyász csöndet mond a viszálynak is, / Jiazánkat oly bé- 
kére szelídítve / amely minden bajt orvosolni kezd. « "^ 

Illyés tehát jeleneteket helyez át, hangsúlyokat változtat, kihagy és betold szövege- 
ket, mindezt ajavítás tiszteletre méltó szándékával, a darab játszhatóbbá és élvezhetőb- 
bé tételének célját szolgálva, valamint a világos egyértelműség érdekében. Orosz Lász- 
ló véleményéből azonban kitűnik, hogy így is maradtak kérdéses, nem egyértelmű ele- 
mek, illetve születtek újabbak. Ami a szorosan vett szövegbeli igazításokat, a nyelvi si- 
mítást illeti. Orosz példákat hoz a„többnyire szerencsés szócserékre": „megunt" helyett„fásult", 
„kirugdalózó" helyére „kéjenc kicsapongó", „tanultam ki" helyére „esett tudtomra". Továbbá 
elismeri, hogy Illyés „Világosabbá tette Katona néhol bonyolult szövésű mondatait is". 

Az „átigazítás" nagyobb szabású értékelését Benedek András végezte. Szerinte „Illyés 
munkája hatalmas tett újszerűsége, bátorsága és alázata miatt. [...] Eljátszható szöveget ad a 
színházaknak, a lehetőségekhez mérten megvilágítja a homályos pontokat, és kiigazítja a valódi 
és a vélt hibákat. Legalább száz helyen annyi odaillő új szóval, gondolattal gazdagította a mű- 
vet, hogy ezeket - ha valami csoda folytán lehetne - legjobb lenne ugyanúgy beilleszteni a Bánk 
BÁN kanonizált szövegébe, mint Arany változtatásait Az ember TR,\GÉDiÁjÁ-&a. Ennek tizede tán, 
amit az eredetinél gyöngébbnek, elhagyandónak vagy tovább igazítandónak érzek". '° A fenti 
idézetből is látható, hogy csak„a lehetőségekhez mérten " lett a mű világosabb, hogy Illyés 
kiigazított vélt hibákat is, valamint az is, hogy a szövegváltoztatások egy része „gyön- 
gébb, elhagyandó vagy tovább igazítandó". (Fel tehát a [ovábhi„átigazítások"-v3.\) Erre egyéb- 
ként Illyés is céloz bevezetőjében: „Amit én végeztem: ajánlat. Elutasítható és folytatliató. " 



490 • Beké József: Irodalmi „kétszersültek" 



Azóta meg is történt már: például Bécsy Tamás dramaturg alapjában visszatért Katona 
szövegéhez Veszprémben, de nem a király, hanem Bánk egyik (az eredetiben máshol 
lévő) mondatával zárta az előadást. Ez voltaképpen rendben is van: a rendező, a dra- 
maturg színházi produkciót alkot. De ez nem lesz irodalmi alkotás. Csak akkor, ha át- 
dolgozását meg is jelenteti. Illyés megjelentette, így létrejött egy új irodalmi alkotás. 
Amely lehet jobb vagy gyengébb, de mindenképpen másik. 

Magam igazából azokat a mondatokat fájlalom leginkább Illyés munkájában, ame- 
lyeket nem átalakított, hanem egyszemen beletoldott, mint a már idézett diámazáró 
sorokat. Hogy más tipikus példát mondjak: hibásnak és teljesen fölöslegesnek érzem 
azt a néhány sort, amelyet Bánk első megjelenéséhez írt mintegy bemutatkozásul: 

„Királyi szóra, mint királyi helyettes 
kell ügyelnem, hogy míg ő messze földön 
hadat visel, e megpróbáltatáshoz 
méltó fegyelem s megtartóztatás 
legyen mindenütt. Az volt itt is útra- 
keltemig. De most e hangos mulatság?" 

Szegényes rendezés és gyenge színészi teljesítmény lehet csak az oka, ha Bánknak az 
eredetiben - és az átalakítottban is! - meglévő itt következő szövegéből nem fogja föl 
a néző, ki az, aki megérkezett, honnan jött, mit tapasztalt útja során és mit itt: 

„Petur! Ha! - hogy mindent igy kelletik 

találnom! - [...] 

Hazánk különkülön vidékein 

jajt s bánatot találtam; s itt ime 

ellenkezőt találok, s nem tudom 

melyik tehet rémítőbbé, - Köjön 

táján talála engem a serény 

követ. Petur, miért hívattatál 

te engem vissza? Mégpedig titokban!" 

Föl nem foghatom, miért kell Bánknak elmondania belépéskor, hogy ő a király helyet- 
tese - a többi szereplő színre léphet bemutatkozás nélkül? Lehetett olyan előadása a 
műnek, amelyben ezt hiányolták? Kifogásolom továbbá és csak sajnálni tudom, hogy 
Illyés kidobta a darabból például azt a szép gesztust jelző kifejezést, amely arra utal, 
hogy ha valaki nem néz partnere „szeme közé", ez hamisságot jelent. Az eredetiben két- 
szer is így találhatjuk, Illyés művében viszont átalakul: „midőn nekem Luci / le-lehunyta 
a szemét, már előre / tudtam, Lucim megént csalárdkodik". (Hol van ez a pislogás a „szeme 
közé néz"-hezl) Annál is inkább kár érte, mert Katona még egyszer felhasználja ezt a 
kifejezést az egyenesség érzékeltetésére, amikor Melinda mondja Ottónak: „kézbe kéz 
és szembe szem, - minálunk /így szokta a szerelmes"; szerencsére ezt Illyés is megtartotta. 
De a következőben sem értem, miért és mivel jobb az elsőnél: „Embertelen! Most okta- 
tásra nincs /szükségem" a , javított" változat: ,/lrcátlan! Most nem oktatásra van /szüksé- 
gem. " Az viszont Illyés kétségtelenül kiváló stílusérzékére utal, hogy azokon a helye- 
ken, ahol az eredeti szöveget nem alakítja át vagy nem hagyja el, szinte mindenütt tel- 
jesen változatlanul megtartja a Bánk bán nyelvére annyira jellemző szenvedő igealako- 
kat és származékaikat. Mindössze négy esetben változtatja meg Katona szövegét úgy. 



Beké József: Irodalmi „kétszersültek" '491 



hogy a szenvedő szóalakot „modernizálja", azaz nyelvtanilag cselekvővé alakítja: „^ű- 
löltetett" helyett „meggyűlölten"; „megsértetett" helyett „megsértett"; „születtetett" helyett 
„született"; „hurcoltatik" helyett „hurcolták" szóalakot használ. De amikor a XX. századi 
költő - átalakításaitól kényszerítve - maga ír bele a drámába sorokat, akkor e szöveg- 
részekben ő is használ szenvedő alakokat. Az igen sokat vitatott ötödik felvonást ala- 
posan átíija, s eközben alkalmaz egy olyan szenvedő igét kétszer is, amelyet Katoná- 
nál egyáltalán nem találunk meg, egy másikat pedig olyat, amely a dráma másik - 
Illyés által változatlanul hagyott - helyén is előfordul. íme az Illyés-drámaszöveg a há- 
rom általa „teremtett" szenvedő igével: 

„Mert én itt családom 
Fejeként gyaláztattam meg, de te mint 
Ország feje, nemzet felesküdött 
Védelmezője, isten megbízottja 
Mocskoltattál, - mocskoltatol. " 

Bizonyosnak látszik, hogy némileg világosabb, könnyebben befogadható dráma szüle- 
tett az átdolgozás nyomán. Orosz László megemlíti, hogy néhány színház felújítása el- 
fogadta az átírt művet, de volt olyan is, amely visszatért az eredetihez. Idézi Tóth De- 
zsőt, aki cikkében egyrészt úgy látja, a közönség „könnyebben veszi birtokba" a darabot, 
mégis kétsége támad, hogy „vajon az igazi Bánk bán-í viszi-e magával a néző". 

Illyés bevezetőjének utolsó mondatával egyetérthetünk: „Taglaljuk minél többet a hős 
Bánt, beszéljünk minél gyakrabban s forróbban a korán elliangzott Legelsőnkről. " (Feltéve, ha 
az idézet legelső szavát nem eredeti, konkrét jelentésében értjük!) 

Érdemes megemlíteni, hogy Illyés előtt is volt már kísérlet Katona drámájának ala- 
pos színházi átdolgozására. Hevesi Sándor 1928-ban előre bejelentette, hogy átala- 
kított formában kívánja a művet színre vinni. Országos felzúdulás lett belőle, még a 
parlamentben is ellenző interpelláció hangzott el, Kecskemét városa külön tiltakozott. 
Végül azonban a nagy vihart kavaró átdolgozás tulajdonképpen csak dramaturgiai vál- 
toztatásokat jelentett, azon belül is elsősorban kihagyásokat, a teljes szöveg közel negy- 
ven százalékát elhagyta, például a Bánk-Gertiiidis-jelenetnek szinte a felét. A kritiku- 
soknak sem, a közönségnek sem tetszett, három év alatt csak tizennégyszer adták. Nem- 
csak az eredeti, hanem az átdolgozott műveknek is megvan a maguk sorsa. 

Zrínyi Miklós és Katona József mellett egyik első nagy regényírónkat. Kemény Zsig- 
mondot is utolérte az átdolgozás sorsa. Erre Móricz Zsigmond érzett erős késztetést, 
természetesen a legnagyobb jó szándékkal, az értékmentés nemes küldetésétől vezé- 
reltetve, miközben anyagot gyííjtött egy tei-vezett Rákóczi-regényhez. (Ugyanez vezet- 
te arra, hogy Tolnai Lajos két regényét és Szigligeti CsiKós-át is átíija.) Németh Lász- 
ló elvileg dicsérte az elgondolást éppen a Móricz-átdolgozás előszavaként is megjelent 
Kemény Zsigmond-tanulmányában, de talán nem véletlen, hogy az előszó harmincol- 
dalnyi teijedelméből néhány sor szól csak Móricz vállalkozásáról. O „átstilizálás"-nak 
nevezi Móricz tevékenységét. Szerinte „Az Erdély írója az egyetlen, aki erre jogot szerzett. 
sem azért, hogy az eredeti művet fölöslegessé tegye, ímnem hogy azoknak, akiket Keménytől a 
nyelv elriaszt, az eredetihez kalauzuk legyen. "' ' Illés Endre már említett cikkében viszont 
igen elítélő véleményt fogalmazott meg Kemény Zsigmond A rajongók című regényé- 
nek Móricz által történt átírásáról és egyáltalán az átírásról mint módszerről. Őt egye- 



492 • Beké József: Irodalmi „kétszersültek" 



nesen meghökkenti Móricz „hetién tévedése az idegen írással, a R,\joNGÓK-ÁaZ". Bár- 
mennyire tiszteli Móriczot, e tevékenységben azt látja, hogy „csak idegen és kontár szob- 
rászi véső hamisít új redőket egy befejezett műre. Egy idegen műre. Egy halálnak vagy halhatat- 
lanságnak átadott műre". Továbbá ezeket írja: Móricz„we tudná, kinek valóban szent az írás: 
az egészen nagy munkák akkor is világítanak, ha a bérautók sofőrjei nem olvassák őket a kor- 
mánykerék mellett. [...] ^z igazi nagy író sokszor csak kévéseké; ez a sorsa. S nincs más vereség, 
csak az, ha az írót fölhígítjuk. [...] Nem tudom, hogy gondolt-e Móricz Zsigmond arra: milyen 
veszélyesen korszerű a játék'? Milyen simán alattomos az út? A remekműben az a megnyugtató, 
hogy kristályformája örök; hogy mindig egy a fénye. [...] Ma Kemény Zsigmondot faragtuk üveg- 
be. Holnap Balassára vagy Csokonaira támad valakinek kedve. Ók is nehézkesek... [...] Tíz év 
se kell, és A boldog KUBER-t fordítja le valaki. [...] Móricz és Németh László állítják, hogy Ke- 
mény munkáitól méltán elriaszthat a nyelv [...] s egy érthetőbb, könnyebb, megrágott Keményt 
kínálnak... - kell-e több a kényelmeseknek, az írástudatlanoknak, hogy végleg visszahúzódja- 
nak". (I. m. 11.) Azt hajlandó elismerni, hogy az átdolgozókat mindig nemes szándék 
vezérli: „Ertjük és érezzük az író jószándékát.[...] Izgalmas minden elégedetlenség és merész- 
ség, mely saját halálával vagy halhatatlanságával játszik; de egy másik nagy alkotó egyéniség 
halhatatlanságával kockázni -felelőtlenség. " (I. m. 9.) Azonban elvileg elutasít mindenfé- 
le beavatkozást, amikor így ír: „Senki nem szerezhet jogot arra, Móricz Zsigmond se, más se, 
semmilyen remekmű rangján, hogy egy másik remekmű kristályrendszerébe önkényesen belenyúl- 
jon. " (I. m. 12.) A konkrét megoldást is keményen bírálja: „Ahol Kemény archaizál, Mó- 
ricz azonnal lefújja a szóról vagy a képről az archaizáló lehelletet." (I. m. 9.) Ilyen példákat 
hoz a Móricz-féle változtatásokra: „tanálja" helyett „találja"; „es" helyett „és"; „jő" he- 
lyett „jön". Ezek alapján megállapítja: „ízetlenebb és hervadtabb könyv lett, nem pedig nép- 
szerű és könnyű olvasmány. " (I. m. 11.) „Németh László kalauz-nak nevezi Móricz munkáját" 
- íija Illés, és minden bizonnyal jogosan kérdezi: „Komolyan hiszik-e, hogy akad valaki, 
aki előbb ezt a Kemény-Móricz négykezest hallgatja végig, s aztán elolvassa másodszor is ugyan- 
azt a szöveget. . . ? Hiszem ellenben, hogy ezzel a kísérlettel Kemény munkáira hatalmasan rá- 
csapták a kriptaajtót. " (Uo.) 

Az átírási divat elérte Madách Imrét is. Legjelentősebb művének. Az ember tragédiájá- 
nak kivételesen szerencsés sors jutott e tekintetben azáltal, hogy Arany János avatott 
kezébe kemlt még Madách életében. így Aiany javításai nyomán maga a szerző írta át, 
majd két év múlva újra átdolgozta „tetemesen" átjavítva, s ez lett a végleges szöveg. (En- 
nek tanulságos kialakulását követi végig bámulatra méltó precizitással a napjainkban 
megjelent kritikai kiadás.) Más sors várt azonban Madách két másik drámájára. A Csák 
vÉGNAPjAi-t az MTA drámapályázatára írta még 1843-ban, majd 1861-ben átdolgozta, 
és ennek is ez lett a végleges szövege. Akkor is, ha gyenge alkotás. És akkor is, ha Ke- 
resztuiy Dezső a Gyulai Várszínház főrendezőjének, Miszlay Istvánnak a kérésére át- 
írta, majd az ugyancsak átírt Mózes című drámával együtt kiadta.'- Keresztuiy az át- 
dolgozást az utószóban újraformálásnak nevezi, s azt mondja, hogy úgy igyekezett ezt 
végezni, „mintha egy Arany vezette volna a kezét". Csakhogy itt két ellenvetést is lehet ten- 
ni. Az egyik: Aiany határozottan kifejtette, hogy semmiképp nem avatkozott bele a 
Tragédia eszmei anyagába vagy szerkezetébe, kizárólag stílusbeli és verselésbeli javí- 
tásokatjavasolt. Maga Keresztuiy is elismeri ezt a Mózes utószavában: „Arany páratlan 
türelemmel és tapintattal úgy simította át a drámai költemény ügyetlen szövegét, hogy a mű za- 
vartalanul kerülhetett az élő nyelv áramlásába. " (I. m. 253.) Ezzel szemben a Csák végnap- 
jai utószavában ezt olvashatjuk: „Nem elégedhettem meg a nyelv megelevenítésével, a szerke- 



Beké József: Irodalmi „kétszersültek" • 493 



zeti zökkenők elegyengetésével, apróbb-nagyobb rövidítésekkel, betoldásokkal [...], át kellett cso- 
portosítanom lényeges jeleneteket, sőt, újakat kellett írnom. " (I. in. 123.) Éppen ezért Keresz- 
tuiy itt már „újraformálásról" beszél -jogosan. Ugyanis az említetteken kívül alapo- 
san beavatkozott a jellemek világába is, a mellékszereplőkről maga íija: „lélektanilag 
árnyaltabbá tettem őket, kibontottam a bennük rejlő csírákat, s határozottabbá, világosabbá for- 
máltam szerepüket a drámában, egymáshoz való viszonyukat" . (I. m. 131.) A főszereplőnek 
„más lett [...] a helye, súlya a dráma összefüggés-rendszerében" . (Uo.) Majd: „Az újraformált 
dráma egyetlen alakja tér el gyökeresen a Madách darabjában elénk lépőtől: a királyé. " (I. m. 
132.) E változásokat az átdolgozó részletesen indokolja, majd a király új szerepéről 
megállapítja, hogy „Ez egybevág a történelmi igazsággal, a reformkor eszemevilágával, de a 
dráma követelményeivel is". (Uo.) Szívesen elfogadhatjuk, hogy a változtatások indokol- 
tak, azt is, hogy a műjátszhatóságának és érthetőségének, színszerűségének hasznára 
váltak. Csak azt nem, hogy ez továbbra is Madách műve, nem pedig Keresztuiy De- 
zsőé. Úgy érzem. Arany és a Tragédia esetében teljesen jogos az, hogy a mű egyedül 
Madáché (már csak azért is, mert Arany javaslatait maga a szerző, Madách szentesítet- 
te), de a Csák végnapjai esetében az átírt, Keresztury szavával „újraformált" mű egyedül 
Keresztuiyé. Amely Madách alkotása nyomán született. 

És itt áttérhetünk a második ellenvetésre: az átírt művek szerzőségének kérdésére, 
valamint arra a problémára, hogy ugyanaz vagy másik mű-e az „újraformált" alkotás. 
Keresztuiy azt kérdezi, „miért fogadjuk fenntartással a magyar irodalom esetében az olyan- 
fajta kísérleteket, amilyenekért Brechtet, Dürrenmattot [...] s annyi más írót, átírót megdicsér- 
tünk". (I. m. 133.) Csakhogy a Coriolanus Brechté, az Elektra Bornemisza és még Hof- 
mannsthal műve, Dürrenmatt KOnig JoHANN-ja és Titus ANDRONicus-a sem Shakes- 
peare-é. Szívesen megdicsérhetjük Keresztuiyt az átírás egyáltalán nem könnyű és 
nem is sikertelen munkájáért, de azért már nem, hogy Madách két drámáját úgy je- 
lentette meg (vagy úgy engedte megjelenni), ahogyan bevezetőmben leírtam. 

Az említett kiadásban a Mózes cím alatt ez áll: „Élő színpadra alkalmazta Keresztury 
Dezső". Ebből érezhető, hogy a Mózes esetében Keresztuiy tevékenységének köre szű- 
kebb, tehát közelebb áll Aranyéhoz, vagyis inkább stiláris változtatásokat végzett. In- 
doklása világos: egyrészt Madách stílusának eredendő avultsága, másrészt színpad- 
szeríítlensége. Amint íija: „Madách nem járt színházba, könyvből tanult drámát írni. " (I. m. 
259.) Saját tevékenységét - amint mondja -„« mű restaurálásának lehetne nevezni". (Uo.) 
Élővé akaija tenni a dráma nyelvét, de azért van itt elhagyás is meg átalakítás is. Ami- 
kor Keresztuiy a Csák vÉGNAPjAi-ban végrehajtott változtatások indokaként arra hivat- 
kozik, hogy „A nemrégmúlt idők népirtásainak [...] ismeretében úgy gondolotii, Madách is így 
tett volna" (i. m. 260.), akkor joggal vetjük ellene, hogy ha Madách a XX. századot vé- 
gigélte volna, bizonyára egészen más drámákat írt volna. De ő „csak" a saját kora prob- 
lémáinak ismeretében írhatta meg a saját műveit, amint ez kitűnik abból is, ahogyan 
a Csák végnapjai második kidolgozásában már tükröződnek a szabadságharc bukása 
utáni személyes tapasztalatai. Keresztuiy ugyanígy a saját kora tapasztalatait jogosan 
építhette bele azokba a művekbe, amelyek már Madách drámái alapján készült Ke- 
resztuiy-művek. Az kétségtelen, hogy Keresztuiy e munkái játszhatónak bizonyultak, 
különösen a Mózes, amelyet az 1966-os veszprémi bemutató után több helyen is siker- 
rel adtak elő. Az átdolgozó úgy véli, ezzel a Mózes „irodalomtörténeti dokumentumból élő 
alkotássá lett". (I. m. 263.) Abban igaza lehet, hogy az új dráma színpadképes „etó'aZAo- 
tás", de az is kétségtelen, hogy csak az eredeti marad Madáché - akkor is, ha „csak" 
„irodalomtörténeti dokumentum ". 



494 • Beké József: Irodalmi „kétszersültek" 



Nem árt néhány szót vesztegetni Keresztuiy stilisztikai simítgatásaira sem. Példái- 
mat a sikeresebbik átírt darabból, a MózES-ből veszem. A mű elején a még fáraóhoz hű 
Mózes azzal vádolja a zsidókat, hogy „gátul áll"-irak„a nagy Fáraó" „Kitűzött útján". Az 
elnyomottak nevében szóló Áion Madáchnál így válaszol: 

„Mit állna gátul e maroknyi nép ? 
Mi díszt nyerhetne a szörnyű oroszlán. 
Ha egy egérkét eltapodna is ? 
Kivált, midőn ez hűn szolgálta sokszor. 
Vagy nem menté-e meg Egyiptomot 
József. . " 

Keresztuiy változatában Aionnak e szavai teljesen elmaradnak. Pedig sajnálhatok egy- 
részt a szemléletes egér-oroszlán kép miatt, másrészt a Józsefre utalás miatt, harmad- 
részt pedig főként azért, mert Mózes vádló szavaira - az eredeti dráma egy későbbi ré- 
széből - Kereszturynál olyan válasz születik, amely a kihagyás miatt egyszerűen nem 
illik oda. A kihagyás sokszor célszeii'í rövidítés, néhol azonban zökkenőt okoz, mint a 
fentebbi és az alábbi részletben is. Az eredeti szerint: „Lelkemben látom mégis népemet / 
Amint betör, s tábort jár e vidéken. /Mindég előre. " Keresztniynál ez így alakul: „Lelkemben 
látom máris népemet, /Mindég előre. " A Mózes utolsó előtti jelenetében Isten egy magas- 
latról látni engedi Mózesnek az ígéret Földjét. Hogy itt milyen változtatásokat eszkö- 
zöl Keresztury, azt zárójelben közlöm: 

„Hogy [És] most, midőn [mikor] megtestesülve látom. 

Megdöbbent a nem álmodott való[ság]. 

...most nézz elődbe [előre] 

Halkabban szív! Vagy keblem [mellem] szétveted. " 

Kétlem, hogy egy bibliai témájú dráma szövegében nem volna helyénvaló dí „midőn" és 
a „kebel" va^ ebben a szituációban az „elődbe" . Egy másik helyen Keresztuiy azért vál- 
toztat a szövegen, hogy teljesen kiküszöböljön egy „mindég"-et, máshol egy régies múlt 
idejíí ige („sértek") átalakítása miatt teszi tönkre a sor lejtését, imigyen: „Mózes! Istent 
sértették meg, nem engem". Bizony, ajambikus lejtés gyakran zökkenőt szenved az átalakí- 
tás után, mint ebben is, ahol az eredeti: „Amott középen, a Sión fokún"; a változat: „Ott kö- 
zépen. Sión magas fokán". Az alábbi sorban valószínűleg ismét a régies szó („képzet") és az 
igealak („rajzolá") miatt változtatott Keresztuiy. Nem akarom elhinni, hogy az erede- 
tinek ez a sora felfoghatatlan lenne a mai nézőnek: „E képet rajzolá ki képzetem. " A vál- 
tozatban modernebb lesz a nyelv, megszenvedi a ritmus: „Képzeletem e képet festegette". 
Azt pedig végképp nem érthetjük, hogy mivel jobb, ha Mózes az eléje táruló látkép- 
ben nemcsak egy „ezüst szalagként kígyózó folyó" -t lát, hanem ilyen „folyók"-at. 

Úgy érzem, mindezek után nem árt idecitálni néhány olyan megnyilatkozást, amely 
témánkhoz tartozó gondolatokat tartalmaz -jórészt az érintettektől. Például azt, amit 
Arany írt Madáchnak a TrL\GÉDL\ javításaival kapcsolatban: „Sok van jegyzeteim közt, hol 
az én javításom simább, de a te szöveged erősebb. Az ilyeneknél kétszer meggondolom a változta- 
tást [...] Néhol pedig némi darabosság jól áll, hogy sajnálna az ember megválni tőle, minta Bánk 
BÁN némely zordságaitól. Mind ezt jól meggondolni, aki javít. "^^ 



Beké József: Irodalmi „kétszersültek" • 495 



Saját fentebb tárgyalt Madách-átdolgozásai tükrében érdekes Keresztiiiy Dezső vé- 
lekedése a Bánk BÁN-ról: „Katona [...] ebben a drámájában a sűrítésnek és lírai oldottságnak, 
a darabosságnak valamilyen sajátságos [...] együttesét valósította meg: olyan drámai nyelvet for- 
mált, amelynek kifej ezőerej ét azóta is csak nagyon kevés magyar írónak sikerült elérnie. [...] 
A műben elég tartalék erő, elég heves tűz van ahhoz, hogy az egymást váltó nemzedékekhez a ma- 
guk nyelvén szóljon a nem-mindennapi dolgokról, hogy ünnep lielyévé avassa a színpadot, ame- 
lyen megjelenik. "^^ 

Bóka László szerint Katona nyelve „fölényes biztonságú drámai nyelv. [...] Ha lenne ma- 
gyar stilisztika, a Bánk bán élesebb fénnyel ragyogna, de ha lesz egyszer magyar stilisztika, ennek 
egyik legfontosabb példatára Katona ragyogó drámai nyelve lesz. A Bánk bán azért nemzeti mű- 
alkotás, mert a magyar nyelv egyik legnagyobb diadala zeng dialógusaiban. " Sőt hozzáteszi: 
„Időtlen nyelv: Jókai édes prózája néhol elavultabbnak hat, mint Katona nyelve. "'^ 

Arany Jánosnak a Bánk bán nyelvét dicsérő közismert véleménye mellett érdemes 
idézni Németh Lászlót is, aki szerint „a Bánk bán-í a pompás nyelv és verselés tartja lá- 
bon ". '^ Bizony ellentmondás van abban, ahogyan Németh László a Kemény Zsigmond- 
átdolgozást helyesli, illetve ahogyan egy Madáchról szóló tanulmányában ír: „...nem 
szabadna Madách nyelvi erejét csikorgásaiból megítélni. Olyasféle nyelv ez, mint [...] a Kemé- 
nyé, Katonáé. Nagyobb ellenállás a szájizmokban; de ahol áttör rajtuk, hatalmasabban bukik a 
beszéd".^'' 

Nem véletlenül hoztam ezeket az idézeteket ide: az látszik belőlük, hogy a régies 
nyelvi értékekről, ezek avulásáról s egyáltalán az időállóságról, valamint ennek ellen- 
szeréről, az átírásról nagyon is keresztezik egymást a vélemények. Keresztury dicséri 
Katona nyelvét, tehát aligha kívánná átírni, de átírja Madáchot. Németh László dicsé- 
ri Móricz Keményt átíró tevékenységét, ám a Bánk bán nyelvét - amely régiesebb Ke- 
ményénél - mégis nagyra tartja. 

Azt hiszem, bele kell nyugodni: a Szigeti veszedelem csak a maga nyelvén utolérhe- 
tetlen eposza irodalmunknak, de aligha válik tömegolvasmánnyá, amint Dante Divi- 
NA CoMMEDiÁ-ja sem. A Bánk bán pedig az olyan drámák közé tartozik, amelyeket nem 
játszanak a színházak százas szériákban, nem igazán sikerdarabok. Vannak ilyenek, a 
Faust is ilyen. Az ember tr^agédiája is ilyen. Ezekkel az irodalom és a színház szakembe- 
reinek egész hada küszködött az idők folyamán, és remélhetőleg fog is küszködni az 
idők végezetéig, hogy fölkutasson és fölmutasson belőlük olyan értékeket, amilyene- 
ket még addig mások nem találtak meg benne - de ott voltak, és még maradt is belő- 
lük fölfedeznivaló. El kell fogadni, hogy vannak nehezen emészthető, így nem min- 
denki számára egyformán élvezhető műalkotások a művészet különböző teiiiletein, 
így a képzőművészetben is, a zenében is, miért ne lehetnének az irodalomban is. Sok 
alkotó irigyelheti Picassót is, Wagnert is, Goethét is, Madáchot is. Katonát is azért, hogy 
olyan művet alkotott, amilyet - még akkor is, ha az nem egykönnyen befogadható. 
S talán éppen ezért vagy ennek ellenére is az alkotások legnagyobbjai között foglal 
méltó helyet - eredeti formájában. Mert úgy az igazi érték. Az átdolgozás legfeljebb 
csak jó másolat. 

Ha minden művet átalakítanának azért, hogy az olvasó számára könnyebben befo- 
gadható legyen, hogy könnyebb legyen rendezőnek színre vinni, színésznek, zenész- 
nek, énekesnek előadni, közönségnek megérteni, akkor az emberi szellem sok nagy 
alkotását kellene megváltoztatni - és éppen a legértékesebbek közül. Bizony fordítva 
is igaz: ha a könnyű befogadhatóság lenne a művészi érték maradandóságának alap- 
vető kritériuma, sok igazi nagy műről kellene lemondanunk. 



496 • Ferdinandy György: A piros kabátos lány 



Végül: minden átdolgozással kapcsolatban feltehető az a kérdés, hogy az eredeti mű 
írója mit szólna hozzá. Vajon Madách örülne-e, ha tudná, hogy megváltoztatták drá- 
máit, mert nem elég jók? Minden alkotó megszenvedi a maga teremtményét. Aligha 
tagadható meg tőle az a vélekedés, amely minden szülőben így fogalmazódik meg: 

„Talán nem hibátlan, de az enyém!" 



Jegyzetek 



1. Illés Endre: A veszélyes út. Móricz Zsigmond 
És A „Rajongók". Nyugat, 1941. 8-12. 

2. Mészöly Gedeon: Gróf Zrínyi Miklós Szi- 
geti VESZEDELMÉNEK ÚJ ÉLETREHOZÁSA, Napkelet, 

1927/1-5. 

3. Németh László: Madáchot olvasva. In: Az én 
KATEDRÁM. Bp., 1983. 546. 

4. Krónika Nova Kiadó, 1999. 
^.Nyugat, 1936. I. 322-323. 

6. Czínier József: A Bánk bán színszerűsége. Új 
írás, 1975/11.71. 

7. Idézi Orosz, 90. 

8. Uo. 100. 

9. Uo. 102-103. 



10. Benedek András: Az átigazított Bánk bán. 
Irt. 1984/2. 437. 

11. Németh L., 642. 

12. Madách Imre: Csák végnapjai, Mózes. Mag- 
vető, 1972. 

1 3 . Ai any leveleskönyve, válogatta Sáfrán Györ- 
gyi. Bp., 1982. 517. 

14. Keresztuiy Dezső: A Bánk bán körül. In: 
Árnyak nyomában. Magvető, 1984. 493. 

15. Bóka László: Katona József. In: Váloga- 
totttanulmányok. Magvető, 1966. 87-88. 

16. Németh L., 651. 

17. Uo. 652. 



Ferdinandy György 



A PIROS KABÁTOS LÁNY 



Annak, amit elmondok, több mint ötven éve. A köi'vonalak bizonytalanná lettek fél év- 
század alatt. Vajon tényleg piros kabátos volt az a lány? A korabeli feljegyzések példá- 
ul piros sapkásnak is nevezik több helyen. 

- Piros kapucnis! - mondja öcsém, aki szereti elsimítani a dolgokat. 

Kinek volt akkor piros kabátja! - mérgelődik húgom. Egy svájcisapka legfeljebb. 
Emlékszik is rá, hogy a háboni után a svájcisapka volt Pesten a divat. 

Csakhogy a filmkockák, amelyek fennmaradtak, fekete-fehérek. Hajói meggondol- 
juk, az, hogy piros sapkás, csak szájhagyomány lehet. De hát maradjunk a kabátnak 
Ilyen esetekben úgyis a jó hangzás dönti el a dolgokat. 

Hogy nem fiú volt, az kétségtelen. Ez itt talán az egyetlen bizonyosság. Mert nekem 
ez a piros kabátos lány volt az első menyasszonyom. 



Ferdinandy György: A piros kabátos lány • 497 



Mi a tíz szám alatt laktunk, Elvira és a nővére pedig - mint akkor mondtuk: sré-viza- 
ví - az egyben. Fent az emeleten egy tenyérnyi balkon: ha felkiabáltunk, a két kislány 
integetett. 

Én azokban az időkben ötéves fiúcska lehettem, öcsém még annyi sem. Minket ak- 
kor még kint a ház előtt is pesztonka kísérgetett. Ő pedig, Elvira, három se nagyon. 
Volt azonban, mondom, egy nővére is, egy nagylány, talán még nálam is nagyobb. 

Hát szóval így. A Vas Gereben utca békés vidék, autója például nem volt a környé- 
ken senkinek. Megálltimk az úttest közepén, és felkiabáltimk. Elvira pedig, ez a bar- 
na, huncut képű lányka, felkapaszkodott a rácsra, és integetett. 

Éva, a nővére komolyan állt mögötte. O már óvodába járt, és copfja volt. Ez a meny- 
asszonyság Elvirával különben is a szülők ötlete volt: Tibor bácsi, a két kislány apja 
mondogatta anyánknak, ő pedig nekem. 

Tibor kerek képíí, joviális úr volt. Emlékszem, kiabálva beszélt, és lépten-nyomon 
nagyokat nevetett. Hogy ityeg a fityeg? - kérdezte tőlem példának okáért. Búcsúzó- 
ul pedig barackot nyomott a fejemre, és ennél jobban csak az fájt, ha az arcomba csí- 
pett, és - mint akkor mondtuk - cvikipuszit adott. De hát a huncut Elvira kedvéért még 
ezt is elviseltem, végül is Tibor lett volna az apósom, ha igaz, hogy a lánya a meny- 
asszonyom. 

Ezekben a boldog időkben zsúrokat rendeztek a budai családok. Gyerekzsúrokat, 
ott, ahol voltak gyerekek. Mi hol Elviráékhoz, hol pedig Venczelékhez voltunk hivata- 
losak, mert ezeknél is volt két lány, Magdiis, a hároméves, és a nagylány, az aranysző- 
ke Judit. 

Az ilyen zsúrokra - emlékszem - órákig, mit órákig!, napokig készült az ember Ké- 
nyelmetlen kantáros nadrágokat húztak ránk, és szoros nyakú fehér ingeket. 

A lányoknak minden gyerekzsúrra új iiiha járt. Nálunk a pulóvereket és a sálakat 
nagymama kötötte, egy kis öregasszony, aki fent lakott a régi házban, a kert végiben. 
Húgom még ma is nevetve meséli, hogy egyetlenegyszer volt neki egy igazi, új nihá- 
ja, és hogy azzal is mi lett. 

Bordó színű bársonyiiihácska volt, és itt elöl valahogyan ráncos, összehúzott. Rém- 
lik, hogy darázsmintának nevezték ezeket a színes pöttyöket. Egyetlenegyszer vette fel, 
mert este, Elviráék zsúijába menet, megcsúszott egy pocsolyában a három előtt, és has- 
ra esett. Anyánk visszafordult vele, még egy csattanós pofont is kapott. A bársonyt nem 
lehetett csak úgy kimosni, soha többé nem is volt rajta ez a ruha. 

Sok emlékem nincs ezekből az időkből Elviráról. Nem tudom, miért maradt csala- 
fintának és csintalannak az emlékezetemben. Talán a két kis gödröcske tette, a grüber- 
li, ahogy a szüleink mondták. 

Venczeléknél is élt egy barackillatú nagymama, aki csodálatos tortákat és sütemé- 
nyeket készített. Venczel Miklós vadászpilóta volt, őt ritkán láttuk. Amikor hazajött, 
futva menekültünk, ő pedig beállt a ház mellé a csónak alakú oldalkocsis motorral, és 
feltolta a homlokára a napszemüveget. De Tibor, a joviális ügyvéd minden alkalom- 
mal pirosra csipkedte az arcomat. 

Másokat nem is ismert az utcában egy hozzám hasonló gyerek. Kovalszky Tiborék, 
Venczelék, nagyanyámék odafent, a kert végiben. És hát persze a szomszéd kutyák, a 
kuvaszok és a komondorok, akiket a nevükön szólítottunk itt a Hegyen. A szüleit, amíg 
megvannak és a rendelkezésére állnak, nem tartja számon egy ötéves gyerek. 



498 • Ferdinandy György: A piros kabátos lány 



Hát igen. Elgondolni is fiircsa, hogy Venczel Miklós side-carján kívül nem volt más gép- 
jármű a Hegyen. Lovak voltak: hintója a németprónai Wolf Károlyéknak, és kétkere- 
kű kordéllyal járt a szemetes. A kék taxik és a hosszú oriii városi buszok nyöszörögve 
fújtattak végig a meredeknek tartott Hegyalja úton. Ősszel gőzölgő muraközi lovak 
húzták fel a tűzifát és a szenet. 

A háboni kitörése után minden megváltozott. Apánk piros Topolinóval állt be a ga- 
rázsba, ahol addig nyulat tenyésztett anyám, hófehér, piros szemű angóranyulakat. 

Tibor miniszter lett. Sofőr várta minden reggel a ház előtt, koromfekete Daimler- 
Benz gépkocsiban. Még nagyapa is vezetni tanult, de ő tudtommal soha nem volt ké- 
pes sem kuplungolni, sem váltani a sebességet. 

A szomszédok egyre ritkábbanjöttek össze. Az óvóhelyek közösködései nem helyet- 
tesítették a gyerekzsúrokat. Többen elmenekültek a bombázások elől. Nem lehetett 
soha tudni, hogy valaki a fáskamrába költözött, vagy valahová nyugatabbra ment. Min- 
ket is a belvárosba telepített át anyánk, nem is kerültünk vissza a Hegyre, csak mire ki- 
tavaszodott. 

Szép, illatos tavasz volt. A családi házak romba dőltek, az utca lakóiból szinte senki 
sem maradt. Nagyszüleinket bombatölcsérbe temette egy Velák úr nevű bajuszos vas- 
utas. A férfiak eltűntek: Tibort letartóztatták, Venczel Miklós hadifogságba esett. Apán- 
kat nyomorékká verték a nyilasok. Mi négyen leköltöztünk a garázsba, az angóranyu- 
lak és a Topolinó helyére anyánk iiihásszekrényt állított a lukacsos padlóra, és emele- 
tes ágyakat. 

így kezdődött az új élet a Hegyen. A régiek helyett lettek az utcában új szomszéd 
gyerekek. A háromban például Szőllősyék. Mint mondtuk: A felszőllősi-leszőllősi csa- 
lád. Ezeknek, nem tudni, miért, Svájcban járt a papájuk, és az egyik útjáról egy láng- 
piros rollert hozott. Azután meg is halt. Három gyerek maradt utána, Katinka, a nagy- 
lány, és két testvére, velük öcsém és húgom barátkozott. 

Iskolába a Sionba jártunk, amikor újraindult a tanítás, és az apácák eltakarították a 
romokat. A Sión francia rend volt, tanárainkat mammernek szólítottuk, a főnökasszonyt 
az ünnepélyes notre mére illette meg. Ez a magas, himlőhelyes asszony költeményeket 
írt, mi pedig mi mást tehettünk, bemagoltuk őket. Az egyiket, egy indulót, meg is ze- 
nésítette valamelyik soror. 

„Ran-tan-plan!" - így kezdődött a pattogó menetdal. „Voici le beau régiment, ran- 
tan-plan! Des enfants." A gyermekek hadserege. Néhány hónappal voltunk a háború 
után, ran-tan-plan! masíroztunk körbe-körbe a zárdaudvaron. 

A kis Elvirát rendszeresen hazakísértem tanítás után. Végül is én voltam a vőlegé- 
nye, ezen se háboni, se béke nem változtatott. Igaz is, egyszer megfogtam a cicijét a 
fehér ingecskéje alatt, és ebből az ártatlan mozdulatból nagy botrányt kevertek a mam- 
merok. 

Nem emlékszem már, melyikük látta meg: a szép Maigaréta nővér vagy az aranyos, 
öreg mére Ilona. Most utólag a szigoni mére Szoszténra gyanakszom, de könnyen le- 
het, hogy csak a neve miatt. Annak idején más jelentése volt ennek a szónak, de hát a 
nyelv ugye változik: a szosztén manapság már csak melltartót jelent. Mindegy, a fő- 
nöknő elé idéztek, azt állították, hogy mellbe vágtam a menyasszonyomat. Azt, hogy 
valami szebb indítéka is lehetett ennek a mozdulatnak, el sem tudták képzelni a mam- 
merok. 



Ferdinandy György: A piros kabátos lány • 499 



Volt egy másik kalandom is Elvirával, de itt már ő ütött meg engem, ha ugyan ütés- 
nek lehet nevezni ezt a lágy legyintést. Mert azt, hogy újraindult a tanítás, nem kell 
szó szerint érteni. A gyerekeket lépten-nyomon vidékre vitték, feltáplálásra, így mond- 
ták. A parasztcsaládok befogadták a kiéhezett pestieket. 

Mi ketten ugyanabba a faluba kemltünk. Almáskeresztúrra, és hát faluhelyen sok 
mindent felfedez az ember Én is kifigyeltem, hogy hogyan hágja meg a mony ás a kan- 
cát. Hogy lankadt szerszámát ketten is igazítják, a kanca pedig csak áll egykedvűen. 

Ott legyintett meg a mátkám, amikor őt is beavattam a hágatás rejtelmeibe. Csillo- 
gó szemmel, véivörösen. A dolognak persze nem lett folytatása, de ez a közös titok is 
nagy dolog volt tízévesen. 

Keresztúr után hosszú időre megszakadt közöttünk a kapcsolat. Kovalszkyék elköl- 
töztek, a Venczel családot kitelepítették. Emlékszem, húgom segített nekik csomagol- 
ni, és a két lány szétszedte Magdus porcelánbabáját, ha már elvinni nem lehetett. 

Minket békén hagytak, a garázsra - úgy látszik - nem fájt a foga senkinek. A He- 
gyen akkor már csak nekem volt apám, igaz, hogy egy elfekvőkórházban, de vele, ha 
meglátogattam, legalább beszélgetni lehetett. 

így teltek-múltak az úgynevezett ötvenes évek. Anyánk takarítónő lett a Ruggyan- 
tagyárban, a garázsban velünk élt a kecske is, egy szelíd, ezüstszürke állat. Az ő tejével 
vészeltük át a nehéz éveket. 

3 

Néhány évvel az elmondottak után a világ hirtelen megváltozott. Kezdve azon, hogy 
visszajöttek Venczelék. Magdusból nyurga kamasz lány lett, szótlan és komor Meg hát 
mintha el lett volna töi-ve a lába. Vagy csak volt? Ki tuclja ma már! A húgom azt mesél- 
te, hogy a kitelepítés éveiben Madelaine rizsföldeken dolgozott. Madelaine! Nyilván 
még a Sionban ragadt a nevére ez a francia változat. 

A nagymama konyhájában éltek, mert a lakásukba nem mehettek, ott már valami 
idegen lakott. A porcelánbaba fejét visszaadta neki a húgom. 

Egy vasárnap reggel Kovalszky Tibor is végigsétált az utcán. Apró, kopasz emberke 
lett a kerek képíí, joviális úrból, ha nincs vele a Kovalszky néni, fel sem ismerem. Meg- 
álltak az egy előtt, nézték a házukat. A balkont, ahol az új lakó párnahuzatokat szárított. 

A Körtéren laktak, Tibort feltáplálta, kiöltöztette a felesége, aki gyárban dolgozott. 
Műfogsort csináltatott neki, mert foga - tíz év fogda után - a miniszternek egy sem 
maradt. 

Húgom a közelükben, a Bartók Béla úton dolgozott. O mesélte, hogy Tibor ajapán 
követ sofőrje, és hogy már nem él ott, elköltözött. Amint egy kicsit összeszedte magát 
- mondta Zsóka - kezdte elölről a nőügyeket. O csak Elvirától hallotta ezeket a rész- 
leteket, vele Tóthnál, egy tánciskolában találkozott. 

Tóthhoz attól fogva eljártam én is. Emlékszem, Gubicza Jánosné, egy szőke, kancsi 
nő zongorázott minden szombat este. De Elvirát valahogyan elkemltem. Gyerekko- 
rom szerelme nem volt ott az össztáncokon. 

Látogatónap okon bejártam az elfekvőkórházba apámhoz. Meséltem neki a kaland- 
jaimat. Az, hogy Tibor nyilasvezér volt, csak ott, apa ágya mellett jutott az eszembe. 
Mi más lehetett! Ot pedig, az én apámat, a nyilasok verték agyon. Hát igen. Erről nem 
volt szó a régi zsúrokon. 



500 • Ferdinandy György: A piros kabátos lány 



1954-ben - mondom - mégiscsak történt valami. Öcsém baiátai elhatározták, hogy 
ezentúl teniszezünk. Pályánk csak nekünk volt, a döntés ránk vonatkozott. 

Az, hogy pálya, nagy szó. Nem volt ott már se henger, se háló. A piros salakot sííriín 
belepte a gaz. Mindegy, öcsémék nekiláttak. Rakettünk volt, nem is egy. Amikor min- 
den elveszett, sok ilyen hasznavehetetlen kacat megmaradt. 

Még egy öltözőt is építettünk, titkos nyílásokkal, úgy gondoltuk, megleshetjük majd 
a lányokat. A létesítményt annak rendje és módja szerint felavattuk. Lett hozzá gyü- 
mölcsbólé, Karády-lemezek és egy kurblis, fémtölcséres gramofon. 

Táncoltimk. Húgom barátnői közül Dömötör Kata jött el, egy lány, akiből a portu- 
gál követ felesége lett, és Szabó Kinga, a keramikus. 

Emlékszem, a bálnak anyám vetett véget: 

- Felhívjátok ránk a figyelmet! - kiabálta. - Elment az eszetek?! 

Éva, Elvira nővére egy ideig még kijárt hozzánk teniszezni, de öcsém és húgom nem 
rendeztek többé - akkor így mondtuk - partykat. 

Nem bántam. Elvira lovagolt: nem táncolt, és nem teniszezett. 

Leérettségiztem, dolgoztam. Télen hóhányó voltam, nyáron keszonos a Batthyány 
téren, a föld alatt. Elviráról azt hallottam, hogy ejtőernyős: vitorlázógépe van. Azután 
egyszer csak végiglovagolt a Váci utcán. Vagány kis nő lett belőle: az Erzsébet híd ak- 
kor még belelógott a Dunába, a Váci utcán és a Lánchídon átjártak Budára a buszok. 
O pedig csak úgy, fogadásból, mint Benyovszky Móricz. Fehér lovon. 

Az én barátaim munkásfiúk voltak. Katona lettem, kalauzkodtam a kettes buszon. 
Megváltoztunk mind a ketten. Elvira meg sem fordult az útvonalaimon. 

Katonáéknál megtanultam a fegyelmet, felvettek az egyetemre is. Délelőtt órákra 
jártam, délután lyukasztottam a jegyeket a buszon. 

Elvirát egyetlenegyszer láttam viszont. Szép lány lett belőle. Barna, göndör hajú, 
formás. De valahogyan mégiscsak idegen. Lovaglónadrág volt rajta és birgerlicsizma. 
A régi kislányból csak a szeme, a két huncut szeme maradt. 

- Na, jössz? - kérdezte. Kétrészes beosztásban dolgoztam, félreálltunk, amint az ak- 
koriban szokás volt, az Erzsébet híd romjai alatt. 

- Tanulsz? - kérdezte Elvira. 

O nem járt egyetemre. Emlékszem, elmagyarázta, hogy nem érdemes. Hogy Buda- 
pesten hamarosan ki fog törni a forradalom. 

- Még csak az hiányzik! - intettem le. Megvoltam elégedve magammal, nem hiány- 
zott nekem semmiféle változás. Semmiféle forradalom. 

Ennyiben maradtunk. Felszálltak a buszomra a Venczel lányok is. Elegánsak voltak 
mind a hárman, mert harmadiknak velük volt a mama. Ok azonban rám se néztek. 
A kalauznak nem szoktak előre köszönni az úriasszonyok. 



Elvirának lett igaza. Alig hat héttel a tanév kezdete után Budapesten kitört a forrada- 
lom, és ezzel az én boldog diákéletemnek egy csapásra vége szakadt. Vonultam én is 
keresztül-kasul a városon, ámulva néztem, hogy mi mindenben bíznak körülöttem az 
emberek. Akkor, húszévesen nem bíztam semmiben. Megtanultam, hogy az én életem- 
ben semmilyen változás sem hozhat érdemlegeset. 



Ferdinandy György: A piros kabátos lány •501 



Magamban sem hittem túlságosan, de mégis! Amikor megnyíltak a határok, eszem- 
bejutott, hogy ki tudja, talán valahol máshol kellene megcsinálnom az életemet. 

Franciaországba kerültem, a múltammal - úgy képzeltem - megszakítottam min- 
den kapcsolatot. Persze húszévesen mindenfélét elképzel magának az ember. Mert az 
újságokban, példának okáért, Párizsban sem olvastam mást, csak a budapesti híreket. 

Ott, valamelyik napilapban találkoztam a piros kabátos lánnyal. Egy amolyan pesti 
Gavroche-sal, akiből legendás hőst csináltak a minden romantikára fogékony franciák. 

Aira már nem emlékszem, hogy a budapesti ősz bakfisának a ballonkabátja vagy 
csak a svájcisapkája - a bérét basqiie - volt ezekben az írásokban piros. Mintha a piros 
szót se használta volna a sajtó, az írásokban lie de vin, sötétvörös szerepelt, a bor és a 
vér keveréke. A felvételeken különben is fekete-fehér volt a magyar Passionária. 

No mindegy, nem ezen múlt a dolog. Akkor, 1957 tavaszán éppen csak átutaztam 
Párizson. Kaptam egy címet, ahol - belga barátom állította - nyugodtan megszállha- 
tok. Avenue des Villiers, a tizenhetedik kemletben. Egy bizonyos Pierre Coton. 

Becsöngettem, azokban az időkben az ember csak megmondta, hogy ki küldte, és 
ezzel el is volt intézve a dolog. 

Azaz hát ebben az esetben nem egészen. Igaz ugyan, hogy Pierre Coton kedvesen 
fogadott. De talán egy kicsit túl kedvesen is. Attól, ahogyan végignézett rajtam, hogyan 
is mondjam, végigfutott a hátamon a hideg. 

- Pihenjen le! - mondta, mert ezek magázzák egymást, a franciák, még akkor is, ha 
gyerekek. Azt akarta, hogy fürödjék meg, biztosan megizzadtam, mondta, ezen a hosz- 
szú úton. 

Ő maga sokáig eresztette a fürdőszobában a melegvizet. Hívott engem is, hogy mos- 
sam le a hátát, ha már lubickolni nem szeretek. 

-Van egy vacsorameghívásimk! -jelentette be, amikor felöltözött. Megveregette az 
arcom, és hozzátette: egy kis meglepetés, uram! 

Hát, ami történt, meglepetés volt a javából. Mert a polgári lakás ajtajában, ahová 
becsöngettünk, egy magyar lány fogadott. Még ha csak magyar! De ez az elegáns pá- 
rizsi fruska nem volt más, mint az én kis budai menyasszonyom. 

- Une compatriote! Egy honfitárs! -jelentette be Pierre Coton. -A piros kabátos lány! 
Ismered? 

Megvacsoráztunk. 

- Beszéljenek csak magyarul! - ajánlotta fel Pierre nagylelkűen. - Rengeteg mon- 
danivalójuk lehet! 

Pedig azt, hogy mi már régen - mit régen! - örök időktől fogva ismertük egymást, 
és hogy ott, az Avenue des Villiers-en is csak a Vas Gereben utcáról beszéltünk, nem is 
érthette meg. 

A desszertnél, az édességek után bevallottam Elvirának, hogy félek visszamenni 
Pierre-hez. Nem tudom, felfogta-e a célzást, vagy csak azt gondolta, hogy itt szeretnék 
maradni vele. Vállat vont, és azt mondta: maradj. Megágyazok neked. 

- Ez igen! - súgta a fülembe Pierre. Derék fiú volt, elengedte a térdemet. Örnlt, 
hogy ilyen könnyen sikerült nőt szereznie nekem. 

Azután elment, és én ott álltam, szemben a huncut szemíí Elvirával, ebben a félel- 
metes nagypolgári lakásban, ahol amolyan pesztonka, gyereklány volt a menyasszo- 
nyom. 

Ez lett az egyetlen éjszakánk. Az egyetlen, amit együtt töltöttünk, egy fedél alatt. 



502 • Ferdinandy György: A piros kabátos lány 



Másnap visszamentem Pierre-hez a holmimért. Még egyszer, utoljára, megpróbál- 
kozott: elvitt Versailles-ba, megnéztük Trianont. Előkelő helyen ettünk, persze nekem 
akkor minden hely előkelő volt, a Szabadsajtó úti menza után. 

Ebéd után félreálltunk egy parkolóban, és francia barátom kertelés nélkül a lényeg- 
re tért: 

- Nézze, hogy felizgatott! - suttogta rekedten. Kigombolta a nadrágját, és előhalász- 
ta puha, hófehér péniszét. 

- Fogja meg! - kérlelt, és a kezembe adta. 

Megfogtam. így fejeződött be ez a párizsi utam. Párizs ugye a szerelem városa: vé- 
gül is stílszerííen. Ácsorogtam a Gare de l'Esten, ott, ahol Ady Endre. De Léda nem 
jött ki velem. 



A tanulmányút - ahogyan akkor neveztem - egy kicsit hosszúra sikemlt. Negyven éven 
át tanítottam a trópuson. Odakint - mint mondtuk: a nagyvilágban - megáll az élet. 
Elveszti a társait az ember, visszajönnek a levelek, és megszakadnak a kapcsolatok. 

Haza kell jönnie, hogy megtudja róluk: egyikük-másikuk fél évszázadon át valahol 
a közelében lakott. 

Hazajöttem én is, fél évszázad után. Végigsétáltam újra a Vas Gereben utcán, meg- 
álltam a balkon alatt, alionnan visszaintegetett Elvira. 

- Itthon járt - mesélte a húgom. - Éppen spenótot paszíroztam, könyékig a fazék- 
ban, amikor beállított. Hívott, hogy menjek vele. Hogy kíséijem el, csak úgy spenó- 
tosán... 

- Máskor meg volt valami esküvő - folytatta Zsóka. - Ez, tudod, még ma is tüske a 
szívemben. Elvira meghívóját a sógornőm, az öcséd felesége kapta meg. O ment el, 
pedig ő még csak nem is ismerte Kovalszkyékat. Én meg csak valamikor később hal- 
lottam, hogy a barátnőm fia magyar lányt vett feleségül, és hogy az esküvőre vártak 
engem is. 

- Azt mondom: vártak - sóhajtotta húgom. - Vácott, a székesegyházban volt az es- 
küvő, jobbra a magyar, balra a francia rokonság. Észre se vettek volna, ha ott vagyok. 

Ezek a franciák még a templomban is folyton susmukolnak - mesélte öcsém. - El- 
vira fordította a szentbeszédet, még ott, a helyszínen. Valaki más is szónokolt: be nem 
állt a szájuk az egész szertartás alatt. 

Hát csak így: Zsóka mindenkiről tudott. 

- Kovalszkyné - mondta - egy ideig még járt fel anyukánkhoz. Volt egy foxi kutyá- 
ja, egyedül élt valahol a Bartók Béla úton. - Ide - mondta még - visszajárnak a régi- 
ek. Madelaine is volt nálam. Athénban élt, valami diplomata lett a féije szegénynek. 

Mutatós asszony volt még akkor is, negyvenévesen. Azután a diplomata - mit tu- 
dom én! - lelépett, ő pedig átment az USA-ba. Mert akkor már ott volt a nővére is. Az 
apja, a vadászpilóta, úgy hallom, villanyszerelő. Persze - legyintett húgom - ennek ma 
már legalább harminc éve van. 

Zsóka mesélget, én pedig sétálok, fel-alá, véges-végig a Sas-hegy-oldalon. 

- Weinné -jutott eszébe máskor - itt élt, egy albérleti szobában, a Jagelló úton. Tu- 
dod, a nagymama, aki azt a finom süteményt sütötte. 

Ez szegény kiment Amerikába utánuk. Mindent felszámolt, lemondott még a nyug- 
díjáról is. Azután, egyszer csak itt álldogált megint. Visszajött, azt mondta, nem bírta 



Ferdinandy György: A piros kabátos lány • 503 



ki. Még csak nem is beszéltek magyaiiü az unokái. Mindegy: visszajönni, egyedül, 
nyolcvanévesen, nem lehetett könnyű dolog. 

- Meghalt ő is - tette hozzá húgom. - Itt az utcában a régiekből senki sem maradt. 

- És Elviráék? 

-Ja, igen, a Tibor! Róla még ennyit sem tudok. '56-ban kikemlt Indiába. Azt mond- 
ják, rá akarta beszélni Nehrut, hogy képviseljen minket a Biztonsági Tanácsban. Az- 
után lekerült a magyar ügy a napirendről, hiszen tudod. Marseille-ben élt, azzal a 
nővel. Róla egy szót sem szólt az Elvira. 

A húgom barátnője most a Szőllősy lány, a Szuszi. Gondozza az édesanyját, akinek 
sclerosisa van. A két testvére, a György meg a Katinka, Kanadába, illetve Ausztráliába 
távozott. Minden családban van valaki, aki itt maradt. Zsóka úgy mondja: egy áldozat. 

O most is itt él, a régi lakásban. A gyerekszobában áll az ágya, a verandából - befa- 
laztatta - konyha lett. Furcsa, hogy valaki abban a házban éli le az életét, ahol született. 

Sokkal messzebbre öcsém sem jutott. O a nagyszülők kertjében építette fel a házát. 
Dédapánk barackosában, ahol, mióta hazajöttem, én is lakom. Szép kis ház, harminc 
évig fizette utána a részleteket. Miközben én, ugye, odalent a trópuson. 

Végül apánk és anyánk. Apa harminc évig a zsidótemető falában. Én vitettem át 
anyánk mellé az urnát. Hogy - ha fél évszázados késéssel is - megbeszélhessék a kö- 
zös dolgaikat. 

Hát csak így. Dolgozom. írom a régi társak életét: a szerelmeket és a jó barátokat. 
Most éppen a játszópajtások vannak soron. A háborús gyerekek, a csapat. 

Kozma Lajos élt közülük a legtovább. A nagyfiú, lent a Vércse utca sarkán. Az, aki 
mindjárt a forradalom elején gerinclövést kapott. Nemrég halt meg, még viszontlát- 
tam őt. Bénán, tolókocsiban. 



A forradalomról itthon sem sokat beszéltek eddig. De most, a jubileum előtt, megnyíl- 
tak a zsilipek. A rendezvények egymást követték, mintha csak vezekelnének ezért a 
hosszú, fél évszázados hallgatásért az emberek. 

Én is kaptam egy meghívót, pontosabban, az öcsém felesége: úgy, mint amikor meg- 
nősült az Elvira fia. De ezúttal útra keltünk mind a hárman: jómagam, testvéröcsém 
és kishúgom. 

Az összejövetelre egy könyvesboltban került sor, a bemutatott könyv szerzője kis ké- 
séssel, de annál lelkesebben mesélgette ötvenhatot. Nem szoktam elmenni az ilyen ta- 
lálkozókra, most is csak Elvira miatt. Mert az ő neve állt a meghívón. „A piros kabátos 
lány", 1956 hőse, ott mosolygott a címlapon. 

Méghozzá nem is akárhogyan! A színes képen megáll egy helikopter az égen, a Par- 
lament kupolája felett. A gép ajtajából ejtőernyős lány ereszkedik alá hófehérben. El- 
vira, a menyasszonyom. 

Ezen a napon halt meg az apám. Az oi'vos, akit agyonvertek a nyilasok. Mindegy, 
összeszorítottam a szám. Látni akartam a nyilas lányából lett forradalmárt, aki most 
visszatér a tett színhelyére angyalszárnyakon. 

Ültem a boltban, sokadmagammal, hallgattam a riporternőt. A könyv alig volt több, 
mint a szokásos szerecsemnosdatás. Ötven év után a túlélők itt nálunk áldozatnak ál- 
lítják be magukat. Ez sem rosszabb, mint a sokévi átlag. Egy parasztlány élete, akit Mol- 
lynak hívnak, mint általában a magyar parasztlányokat. 



504 • Ferdinandy György: A piros kabátos lány 



Molly ambiciózus: nem marad vidéken, szerencsét próbál városon. Lesz természe- 
tesen egy pszichológusa is, aláveti magát egy véget nem érő terápiának, a falusi kis- 
lány már csak ilyen. A regény, ami természetesen trilógia, ennek a kúrának a történe- 
te. Mindez szóra sem lenne érdemes, ha nem szerepelne benne Elvira. 

Mert hát igen, a piros kabátos lány egyszer csak megjelenik, a háromszázhatvanki- 
lencedik oldalon. A Rádió ostromát beszéli el. „A sors titka - mondja -, hogy miért ke- 
rültem az első vonalba a Rádió előtt." 

„A tömeg követelni kezdte, hogy olvassák be az egyetemisták pontjait. . . Megkérdez- 
ték, kinél van a tizennégy pont, és én jelentkeztem. Piros kabát volt rajtam, felnyom- 
tak egy vágókocsi tetejére, kaptam egy mikrofont, beolvastam a pontokat." 

A külföldi tudósítók fényképeztek. így lett piros kabátos lány Elvirából. „Döbbene- 
tes volt - meséli most. - Befejeztem a pontok felolvasását, és végignéztem a tömegen." 

Kozma Lajosék akkor érkeztek a Parlamenttől. Megkezdődött a Rádió ostroma, a 
folytatást már az én béna barátom mondta tollba nekem. 

A Rádiótól Elvira Budára siet. Egy klinikán véradókat keresnek, és neki nullás a vér- 
csoportja. „Mindig is oi'vos szerettem volna lenni - mondja. - Hasznossá akartam ten- 
ni magam." 

Itt emeltem fel először a fejem. Kömlnéztem, és felfedeztem őt. Ott ült a közelem- 
ben, egyenes tartású, szép, komoly asszony. A haját laza, fehér kontyba fonja, a szem- 
üvege aranykeretes. Megdöbbentem: ez a francia hölgy nagyanyámat juttatta eszembe. 
Barackízű kis nagyanyámat, akit egy bombatölcsérbe temetett az a Velák nevű vasutas. 

Igaz, hogy Milly néni, nagyanyácskám, csak hatvanhárom évet élt, ez a lány pedig 
már jóval öregebb. Néztem őt, és elfelejtettem, hogy éppen ezen a napon halt meg az 
apám. És hogy ezek verték őt agyon. 

Nem ismert meg ő sem. Gyanakodva méregetett minket, végül is ott ültünk mind a 
hárman: a jobbomon az öcsém, Zsóka, a húgom a bal oldalon. 

O maga egyedül volt. Sem a fia, sem valami más rokon. Az újságírónő tovább olva- 
sott, valami föld alatti alagútról beszélt mindenféle badarságot. Annak idején, ötven 
éve a városban mindenki föld alatti alagutak, kazamaták és börtöncellák után kutatott. 

Azt, hogy Elvira miért egy helikopterről ereszkedett alá, és miért angyalszárnyakon, 
nem sikeililt kiderítenem. Hacsak nem azért, mert annak idején vitorlázórepülő volt 
a menyasszonyom. 



A piros kabátos lány felállt, és kiment a pódiumra a háromszázhatvankilencedik olda- 
lon. Innen kezdve ő beszélt. 

„Tizennyolc éves voltam - mondta -, amikor elhagytam a hazámat. Szüleimet, anya- 
nyelvemet." Amikor látta, hogy Franciaországban csak az lehet oi-vos, aki franciának 
született, műszaki tei-vezést tanult egy főiskolán. 

Tizennégy évig nem jöhetett haza. Férjhez ment egy francia fiúhoz, négy fia van. 
Háztartásbeli volt, nem bánta meg. Nagy szem dolog, ha az ember saját maga nevel- 
heti a gyerekeit. Miután a fiúk felnőttek, egy elmegyógyintézetben lett lelki gondozó. 

Néma csend van a teremben, peregnek a szavak. Egy asszony élete. Megkérdik tő- 
le, hogy tudott-e az ápoltakon segíteni. 

- Szerettem őket - feleli. 



Ferdinandy György: A piros kabátos lány • 505 



A következő kérdés: most, ötven év után mit érez? Sikerült-e az élete? 

- Az életben nem kell mindig jól járni - feleli. - De ha újrakezdhetném, ugyanezt 
csinálnám, ugyanígy élném le az életemet. 

Szépen, tagoltan beszél; nem énekel, és nem kapja fel a szóvégeket. Szégyellem ma- 
gam. A nyilas lányára vártam, és helyette itt van ez az asszony, aki ápolónő lett, ha már 
oi'vos nem lehetett. 

Az írónő dedikált a felolvasás után, én pedig odamentem hozzá, és megöleltem a 
menyasszonyomat. Nevettünk, néztük egymást. 

- Emlékszel? - kérdeztem. - Finom volt az a vacsora. 

- Öiiilök, hogy ízlett! - felelte, és párás lett az orrán az aranykeretes szemüveg. 
Öcsém és Zsóka is odajött: 

- És Éva? - kérdezte a húgom. 

Elvira nővére akkor, '56 őszén itthon maradt. 

- Megbénult - hangzik a válasz. - Agyhoz kötve élte le ezeket az éveket. 
Az újságírónő elbúcsúzik. Indulunk haza, sötét este van. 

Zsóka a mosdóba megy. Bezárkózik, hiába rázza az ajtót egy csokornyakkendős, ko- 
pasz ember Felszólítom, hogy menjen a kasszához. Ott osztják a sorszámokat. Elsiet, 
én megyek be, amikor kijön a húgom. Odakint ketten várnak a sonikra: az öcsém és 
az, amelyik sorszámért szaladt. 

-A kopasz elvtárs következik! - mondom nekik. Néznek egymásra, nem nevetnek. 
Mind a kettő tökkopasz. 

Elvira nincs már a teremben. Azt mondják, hajnalban indul a gépe. Taxit hívott. Ál- 
lok a kassza előtt. Hát igen. Viszontláttam a menyasszonyomat. 

Gyalog megyünk a Moszkva tér felé. A Bécsi kapunál turisták ácsorognak. Itt volt 
az Old Firenze, ahol Wilhelm Gertrúd zongorázott, és gyertyák égtek az asztalokon. 
Ez volt itt a fiatalság. Ami azóta történt, arra mondják azt, hogy az élet. Átgyalogol- 
tunk egy fél évszázadon. 

A Moszkva téren hosszú sorokban ácsorognak a hajléktalanok. Levest osztanak. 
Nem, nem erről álmodoztunk ötven éve. Az egyenlőségre senki sem gondolt, amikor 
megfogalmazták a pontokat. Azt hittük, hogy a testvériség valami teljesen magától ér- 
tetődő, természetes dolog. 

Végigmegyünk a Vas Gereben utcán. Az egy előtt egy huncut képű kislány integet 
a balkonon. Elrobog mellettünk Venczel Miklós side-carja, Kovalszky Tibor nevetése 
visszhangzik az akácok alatt. Ran-tan-plan! Masírozunk a Notre-Dame de Sión udva- 
rán, a menet élén a mammerek: a szép Margarita nővér, a szigoni mére Szosztén, az 
aranyos, öreg mére Ilona. 

Madelaine porcelánbabáját Weinné dajkálja, a szamócaillatú kis nagymama. Meki, 
a kecske, kérődzik: elalszom, amint erre a békés, lassan őrölő malomra gondolok. 

Itt van valahol a teniszpálya is, a kurblis, tölcséres gramofon. Dömötör Kata, a nagy- 
követ felesége. Szabó Kinga keramikus. Anyánk orgonái, apa tolókocsija. Az autóbusz- 
üzem és a forradalom. 

Valahol távol Párizs. Az Avenue des Villiers, Pierre Góton. Az urnák a Farkasréti te- 
metőben, negyven év hosszú kálváriája a trópuson. 

Az életben nem kell mindigjóljárni. Ma harminc éve halt meg az apám, egy ilyen 
téli napon. Állunk a ház előtt, jómagam, öcsém és húgom. Lassan elmaradoznak a ré- 
giek. Mindazok, akiket a piros kabátos lány egy estére visszahozott. 



506 



Mesterházi Mónika 



A VÉGTELEN 



Paul Cézanne: Le L^c d'Annecy, 1896 
Courtauld Gallery, London (2001) 

A hegyet félbevágja a képkeret, 
se a tengerszem mélye, se a tükrén 
nem látszik az ég. A fenyő törzse, ága 
tompítja az éleket, mintha az ember 
az ujjai távcsövében nézne át 
a túlsó partra, nem is olyan messze. 
Ültem és sírtam a partján. Végtelen. 
Befogva húsz percbe, tekintetekbe. 
Hűség, ilyesmik. És hogy most mi lesz. 
Hazajöttem, mások épp szakítottak, 
meghalt egy barátom, a kutyánk, 
és történhetett volna sokkal rosszabb, 
hiszen a végesség ott volt, habár 
a végesben láttam a végtelent. 



PÁRHUZAMOS LATAS 
(A MÁGIKUS SZEM) 



„To do parallel-viewing, you must aim your eyes through 
the image and intő the distance. The problem is there 's 
a solid ohject in the way [...] How do you look through 
a solid objectf! Well, generally, we look directly at what 
we want to see [...] Suggestion: imagine you are looking 
through a window. See illustration below. " 

Eltanulható nézés. Két egyforma 
tárgy között, egymásra kopírozva 
az egyformákat, meglátható 
a térbeli végtelen. A fókuszpont 
a sík mögé kerül. Valami ilyen 
mágikus valót láthatott mögém. 



Payer Imre: Választalan kérdés • 507 



előbb megsokszorozta egy szál, 
s még azt hittem, hogy ismerős 
személyemet („ti azt mondjátok"), aztán 
valami meglévő nézés folytatásaként 
átnézett rajtam. Nem az zavart, 
hogy a véleményünk eltér - 
én tőle, valaha, látni tanultam. 
Megilletődve mentem megfelelni, 
és szeretetre vágyva, ahányszor 
meglátogattam. Meg hogy lássam. 
Átnézett, átbeszélt, ahogy régen 
átlelkesített. Maradt (mert maradt) 
az emlék. De én nem így nézek. 



Payer Imre 

VÁLASZTALAN KÉRDÉS 



A napok, mint fénylő fogaskerekek 
Kattognak a ködös sötétben. 

Ha megérkezel - időlegességek sora. 

Mosolygó estve neonnal lefestve 
Átnyújtja esetleges békéd. 
Üzemszünet - soha. 

Szállj le a buszról, a metróról. 

Kászálódj az antósülésről 
A valami másba, ami ugyanaz. Ám a 
Választalan kérdés fejed fölött. 
Mint a kézből kiütött penge. 

Csillogva még pörög. 



508 



Molnár Krisztina Rita 

A SZŐNYEGMINTA 
MEGNYUGTAT 



HA VAD VAGYOK 
A SZÖNYEGMINTÁT BÁMULOM 

BELÉVESZEK 

A GEOMETRL\ BÉKÉJE VELEM 

VONALAK FESZÜLNEK MEGGYŰRT 

LELKEMEN 

HA ELSZALADNOM NEM LEHET 

BÁMULOM A SZŐNYEGET 

SZÉP A SZŐNYEG BÁRMELYIK 

A FELVETŐSZÁLT FELVETIK 

RENDEZŐDNEK ÉLETEK 

ÁLDOTT SZÖVŐK, ÁLDOTT SZÖVŐKERET 

A MINTA MAGÁBA BÚJTAT 

FELEDEK JÖVŐT ÉS MÚLTAT 

NINCS JELEN 

A SZŐNYEGBEN VAGYOK 

JÓ HELYEN 

SZÖKVE TÉRBŐL 

SÍKBA ÁT 

ÖRÖK ROMBUSZOK KÖRÖK 

SZÖVÖK SZÖVŐDÖM SZÖVÜLÖK 



509 



FIGYELŐ 



OLVASÓKÖNYV 

Laikus olvasók ? A nem-professzionális olvasás 

értelmezési lehetőségei 

Szerkesztette Lóránd Zsófia, Scheihner Tamás, 

Vaderna Gábor és Vári György 

Dayka könyvek, L'Harmattan, 2006. 382 oldal, 

3100 Ft 

Kezdjük a kérdőjellel: „L,\ikus olvasók?" Mire 
vagy inkább kire vonatkozik a kérdés? Hogy 
vannak-e laikus olvasók, hogy kik a laikus olva- 
sók, hogy mitől lesz valaki laikus olvasó? Vagy 
ez a kérdőjel egyfajta megszólítás, odafordulás 
is egyben? Laikus olvasók- hahó, merre vagy- 
tok, kik vagytok? Vagy amolyan céhen belüli 
suttogás, halk bizonytalanság, hogy hogyan is 
lehet róluk beszélni? A kérdezés iránya nem 
eldönthető, pontosabban több irányba is utat 
tör magának. Ez a kérdőjel lesz a konferencia- 
kötet szövegszervező elve. Ehhez a kérdőjel- 
hez képest tudnak a legkülönbözőbb módsze- 
rek, beszédmódok, témakörök pozícióhoz jut- 
ni és nem egy esetben egymással párbeszédet 
is folytatni. 

Vagy kezdjük az alcímmel: „a nem-professzio- 
nális olvasás értelmezési lehetőségei" . A „laikus" a 
„nem-pix)fesszionális" szinonimája lesz tehát: 
így kétféle olvasó van: a profi és a nem profi. 
De ki a profi? És ki az amatőr? Már ha a pro- 
fi ellentéte az amatőr Rákai Orsolya tanulmá- 
nyában (A TÖBBI NÉMA CSEND. A LAIKUS OLVASÁS NÉ- 

maságáról) megmutatja, hogyan inflálódott az 
amatőr jelentése az elmúlt századok hagyo- 
mánytörténetében: eredetileg az amatőrhöz a 
nyitottság és a szabadság eszménye tartozott: 
hogy a művészethez és a tudományhoz nem 
anyagi kényszervagy egzisztenciális függés mi- 
attfordult, hanem önmaga miatt, puszta érdek- 
lődésből. Mára az amatőr egyszerííen ügyetlen, 
akinek nem ügye az, amit csinál. 

És mit jelent, kit jelöl a laikus? Nem világos, 
hogy ki a világi. Pozitív jelentésében a laicitás, 
a laicizálódás az egyházitól, a klerikálistól va- 



ló függetlenedés, önálló berendezkedés moz- 
zanata. Ebben az értelemben például a XX. 
század talán legnagyobb neotomista bölcselő- 
je, Jacques Maritain időskori meditációiban 
magát „ megrögzött laikusnak nevezheti ". A laikus 
hétköznapibb jelentésében a kívülálló, az out- 
sider, aki csinálja vagy szeretné csinálni, de 
nem ért hozzá; akinek hiába magyarázzák a 
profik, ő épp amiatt lett laikussá nyilvánítva, 
mert a profikat nem értheti, legalábbis ezt 
mondják a profik, akik profinak mondják ma- 
gukat. (A labdarúgó-világbajnokság alatt a ma- 
gyar műsoivezető folyamatosan a nőknek ma- 
gyarázta a foci legalapvetőbb szabályait, nyil- 
vánvalóan, ha valaki nőnemíí, annak fogalma 
sem lehet a fociról; ráadásul boi-zasztó szóvic- 
cekkel megtíízdelve tette ezt, hogy aztán a bent 
ülő edzőkkel, régi játékosokkal „szakmázzon 
egy kicsit", ami már rendes féifidolog, a nő meg 
addig hozhatja a második fogást. A laikusnak 
kuss.) 

A profi-laikus ellentét attól a mozzanattól 
lesz szinte menthetetlenül aszimmetrikus, hogy 
a profi tud, ha nem is laikusként, de adott eset- 
ben a laikus szemével (metaforikusabban: szem- 
üvegével) olvasni; a laikusnak viszont éppen- 
séggel nincs szemüvege, csak szeme van - és, 
mondják a profi profik, nem is használja jól 
a szemét. Ez persze más szempontból a profi 
mentelmi joga is egyben: ha az esztétika sza- 
kos beül egy tömegfilmre, mindig elmondhat- 
ja utólag védekezésképp, hogy szakmai okok- 
ból tette (érdekelte a narratíva, a kolonialista 
társadalmi sztereotípiák megjelenése stb.), és 
nem amiatt, mert szórakozni akart egy jót. 

Rákai Orsolya remek tanulmányában a tör- 
ténetiség szempontját az elméleti belátások 
érdekében felhasználva bemutatja a laikus 
szubjektum kommunikációs helyzetét: a lai- 
kusnak nem lehet szava, nem lehet hangja, „a 
laikusnak nincsen többes száma: csak a profihoz va- 
ló viszonyában létezik, annak néma árnyéka". (31.) 

Ugyanakkor az olvasás hermeneutikai gyö- 
nyöre éppen a kérdezés állandó csodája, hogy 
aki olvas, az kérdez is: magától, magától a szó- 



510 • Figyelő 



végtől, a Másiktól. A Laikus olvasók? legtöbb 
szövege, hála a szerzők módszertani pluraliz- 
musának és a szerkesztők remek munkájának, 
megszünteti, felfüggeszti a laikusok némasá- 
gát. Úgy beszélnek a laikusok helyett, mintha 
szinkronizálnák őket; a laikusok mute üzem- 
módban vannak, aktív némaságban: beszélnek 
ők, de nem halljuk őket. A tanulmánykötet 
azért is tud jól működő: hallható és érthető in- 
tellektuális kareoke lenni, mert minden profi 
megszólaló életében vannak laikus területek, 
ahol ő a laikus. Nincs olyan, hogy valaki az élet- 
hez laikus: laikusnak lenni nem valami ment- 
hetetlen abszolút identitás: a civil mindig azon 
a pályán civil, ahol éppen dekkol, más pályán 
meg ő a profi. Mintha ez a kontextuális belá- 
tás mentené meg a könyv egészét a teljes egy- 
oldalúságtól, attól, hogy önmaga beszédmód- 
jához és szempontrendszeréhez, bárminemű 
reflexiót és iróniát nélkülözve, teljességgel hoz- 
zátapadjon, önmaga elegáns elitizmusába, a 
nehezen érthetőség, egymásra utaltság közös- 
ségteremtő érzésébe fülledjen. Lett a könyv- 
nek valamilyen szellőssége, tágasságtapaszta- 
lata. Nemegyszer tesznek a szereők személyes 
utalásokat: önmaguktól, rokonukról; néha elő- 
adásuk közben magukban is meghallják a lai- 
kust, azaz engedik szóhoz jutni. Friedrich Judit 
tanulmányában (Női olvasás) a saját olvasói sze- 
mélyében egymás mellett létező és egymással 
egész jól kijövő szubjektumokkal beszélget. 
Nyilván nem a laikusok százezrei, milliói fogják 
elolvasni a könyvet, de nem is nekik íródott. A 
konferencia felvetései és a kérdésre érkezett vá- 
laszok a pars pro totó retorikája szerint egyszer- 
re szólnak a laikusok helyett és a laikusokért. 

De ez az utolsó bekezdés mintha már a kri- 
tika lecsengése, befejezése lenne, holott még 
kezdődhetne úgy is, hogy az olvasásnak mára 
lett már retorikája, allegóriája, nretaforája, fe- 
nomenológiája - lassan csak helye, ideje nem 
lesz. Az olvasás ezekben a szerkezetekben vagy 
helyettesít, fed valamit, vagy felcserélhető, 
megfeleltethető valamivel. De mi van az olva- 
sás olvasásával? Az olvasás mint jelenséghalmaz 
az elmúlt évtizedekben a tudományok és teóri- 
ák közötti szélessávú párbeszéd egyik alapté- 
mája lett: az irodalomelmélettől a dekonstruk- 
tív nyomolvasásig, az olvasásszociológiától a 
különböző történeti iskolák elemzésein át egé- 
szen a pszichoanalízisig. Hiszen olyan közpon- 
ti ügy: amely nemcsak az irodalom, irodalmi- 



ság létmódja, hanem az emberi kommuniká- 
ció, az emberi világ egyik legalapvetőbb aspek- 
tusa, a megértés talaja. Olyan közös tér, amely- 
re sokan építhetnek, és mindenkinek van épí- 
tési engedélye. Más kérdés, hogy ettől eléggé 
elvont, sűrű is lett ez a terep, az élettől, élet- 
szerűségtől egyre jobban eltávolodott. Itt az 
életszerűség nem a realizmusra vonatkozik, 
nem azt hiányolja, hanem az irodalom praxis- 
jellegét hiányolja, hogy kioldódik a gyakorla- 
ti szempont; a pillanatnyiságot, ha totalizál- 
ják, az imalmas lesz. 

S akkor folytassuk azzal, hogy most ebben a 
beszédtérben kik is építkeztek máshogyan. 

(A kritikának ez a megoldása, hogy végig- 
megy a szeiYŐkön, talán némiképp laikus, nem 
profi, talán egyenesen iskolás, de valahogy így 
teljes a kép.) És akkor kezdhetjük azzal, hogy 
a könyv egyik szerkesztője és szeizője, Lóránd 
Zsófia kiváló előszavában érthetően összegzi 
a dolgozatok téziseit (volt olyan szöveg, anri- 
nek a velejét ebből olvastam vissza és értettem 
meg), s ezzel megírta a könyv belső recenzió- 
ját is. Bevezetése továbbá olvasható valame- 
lyest a Dayka Gábor Társaság programjának 
is, bár ezt az állítást gyorsan nródosítom, nrert 
ennek az értelmezői körnek éppen az a legna- 
gyobb erénye, hogy nem programnyilatkoza- 
tokat ad ki; nenr elhatárolva határozza meg ma- 
gát, hanem belevág különböző ügyekbe: lett 
légyen az Kertész Imre életműve (Az értelme- 
zés szükségessége); test, kánon és nyelv problé- 
mái a klasszikus magyar irodalomban (Nym- 
pholeptusok); Bodor Ádánr prózaművészete és 
befogadástörténete (Tapasztalatcsere), amely 
kötet áttételesen a közelmúlt magyar kritika- 
történeteként is olvasható. 

És akkor vissza a profikhoz és a laikusokhoz. 
És rögtön egy olyan hozzászóláshoz, amely szét- 
íija a meghitt előítéleteket. Kálmán C. György, 
alcíme szerinti „dühös" dolgozatában körbe- 
táncolja a problémát, felteszi a kérdést, hogy 
a laikus és a profi felosztása azonos-e a magas- 
kultúra-szubkultúra felosztásával. Erre többen 
is válaszolnak majd a maguk írásában. Továb- 
bá felveti: kié a kompetencia, hogy dönthes- 
sen, ítélkezhessen, és meddig tart a profik ha- 
tósugara? 

Az indítókérdéseket tovább sorolja és vala- 
melyest meg is válaszolja Rákai Orsolya fen- 
tebb már szóba hozott, fogalomtörténeti (fo- 
galmak, terminusok jelentésváltozása mint a 



Figyelő 'SÍI 



szelleintudoniányok etimológiája) és olva- 
sáselniéleti (Barthes és Luhmann diskui-zusba 
kapcsolása) tanulmánya. Megtudhatjuk Piei re 
Bourdieu nyomán, hogy maga a kategória szó 
is nyilvános vádolást jelentett eredetileg (25.): 
így a kategorizálás a kizárás, kirekesztés eszkö- 
ze, amely a laikust eleve távol tartja. 

HoiTáth Györgyi írása (Női olvasás: fenyege- 
tő ÉLVEZETEK?) Újabb lépcsőfok, amely kapcso- 
lódik Rákai temletéhez, és újabb diskurzust 
nyit. És észrevehetően megjelenik egy újabb 
kérdőjel is a címben. HoiTáth egyik szempont- 
ja az olvasás történeti alakzata, az olvasás mint 
szocializáció és normalizáció, erre épül tézise, 
mely szerint „a nő válik a tömegkultúra fogyasz- 
tójának prototípusává" . (33.) Innen párhuzamo- 
san olvassa végig a női olvasás és az esztétikai 
olvasás koronként alakuló történetét. És, ami 
új diskurzust nyit: megjelenik a nő mint téma, 
mint fenomén a laikus olvasás főtémáján be- 
lül. A kötet huszonhat szövegéből nyolcnak ál- 
landó horizontja a nőiség, a feminizmus. Ez le- 
het az irodalomtudományi reálpolitikából adó- 
dó természetesség, jelenleg ez az egyik leg- 
intenzívebb orientáció - ez a magyarázat úgy 
érvelhetne, hogy tíz éve ugyanennyi herme- 
neutikai-dekonstruktőr szöveg volt, húsz éve 
pedig a strukturalista szempont hallatta ma- 
gát ily erőteljesen. De itt azért többről lehet 
szó. A laikus olvasó (még inkább: a laikusnak 
nevezett, annak nézett; Nagy Lajost idézve: „mi 
az, hogy miinkáskiilsejű?") és a női olvasó (ma- 
ga a nő mint szubjektum) nagyon sokáig vagy 
még ma is hasonló státust tölt be a társadalom 
szerkezetében. A hatalmi helyzetből, döntés- 
helyzetből kizártaknak nincsenek vagy csak 
roppant korlátolt megszólalási lehetőségeik 
voltak, vannak. Emancipálódásuk, megszóla- 
lási kísérleteik emiatt több ponton is hasonlók 
lehetnek. Horváth Györgyi tanulmányának ol- 
vasása után a feminizmus jellegzetes (teoreti- 
kus, tudományos) beszéd- és íraimódja, retori- 
kája már-már az évszázadokon át fenntartott és 
előítéletek zárdájában tartott nőinek minősí- 
tett olvasás kompenzációja lenne. írássá lett az 
elnyomott olvasás. A feminista írás, a korábbi 
szerepek, olvasások, normák ellenében beszél. 
Horváth tanulmánya végén az olvasást össze- 
kapcsolja az evés, a fogyasztás eleve erotizált 
metaforájával, és együttesükben elemzi őket. 

Borgos Anna irodalomtörténeti dolgozata 
(„Mi EZ A NAGY sikoly"?) liárom nőíró (ez a fo- 



galom a szöveg alcímében is szerepel) három 
regényét (Erdős Renée: A nagy sikoly, Bródy 
Lili: A Manci és Török Sophie: Hintz tanárse- 
géd úr) elemzi a nőiség, a testiség és a pszicho- 
analízis hármasversenyében. Kitér az akkori 
recepcióra, és újraolvasásában kiemelten fog- 
lalkozik a nőiség ábrázolásával, a szexualitás 
szóba hozásával. Itt a laikusság újabb viszo- 
nyokban tűnik fel: mit jelent nem érteni a pszi- 
choanalízishez és az irodalomhoz. 

Megszakítva a tanulmányok egymás utáni 
sorrendjét, továbbmennék, hogy mint külön- 
álló tömböt mutathassam meg a feminizmus- 
sal, nőiséggel foglalkozó szövegeket. Bár lehet, 
hogy ez a gesztusom irodalompolitikailag nem 
korrekt, mert két értekezés egymáshoz való vi- 
szonya, amelynek alapján hasonlíthatók lesz- 
nek, nagyon sokféle lehet: én pedig egy szem- 
pont alapján olvasom össze őket. 

Éppen női és nőies összecsengéseiről érte- 
kezik Kérchy Anna (Nőies-e a kortárs női iro- 
dalom?). E finom distinkció után a nemzetközi 
szakirodalom közérthető ismertetésével defi- 
niálja, hogy mi is az a női irodalom, mi nevez- 
hető annak. Sorra veszi a probléma metaforá- 
it: a nő mint Múzsa, Echó, Tükör - természe- 
tesen mindig a férfihoz képest vagy őneki. A 
nőies olvasás (a szöveget élvező, laikus olvasás) 
és a tudatos női feminista olvasás együttes 
megtörténését a bifokális olvasásmód teremt- 
heti meg. Dolgozata második részében a Pi- 
roska És A farkas klasszikus verziójának és újabb 
átiratainak (Anne Sexton, Angéla Carter) ext- 
ra-bifokális elemzésével demonstrálja ezt a lá- 
tásmódot, és az értelmezési modellt mííködé- 
sében mutatja meg. 

Lóránd Zsófia alaposan végiggondolt és él- 
vezetesen megírt tanulmányában Dubravka 
Ugresic posztjugoszláv írónő Stefica Cvek az 
ÉLET sűrűjében címíí regényét szintén mozgé- 
konyan elemzi, és Dubravka LIgresic írói port- 
réját is megfesti, és persze Stefica és a szer- 
ző viszonyát is kutatja. írása egyszerre nevez- 
hető könyvkritikának, irodalomehnéletileg alá- 
támasztott elemzésnek és a feminizmussal mint 
kelet-közép-európai politikai fenoménnel fog- 
lalkozó közírásnak. írása végén felhívja a fi- 
gyelmet arra, hogy mennyire eltérő hátor- 
szágból (áruházból, konyhából, világból) ér- 
kezik meg a kelet-közép-európai feminista a 
feministák platformjára, mint nyugat-európai 
társaik. 



512 • Figyelő 



A „női vonal" folytatása ideológiai-politikai- 
közéleti dimenziókban Kiss Noémi tanulmá- 
nya (Görbe tükör - csábító önéletr.4jz). Hatá- 
rokat átlépő és azokat egyesítő elemzésében az 
önéletrajziság valósághoz való problematikus 
kapcsolódását Szabó Lőrinc versén (Semmiért 
egészen) és kommentáiján élesíti, hogy aztán 
eljuthasson a katakrézis alakzatához. „Az olva- 
sás és az önéletrajzi szövegek értelmezése logikai- 
lag tehát egy katakrézis, vagyis egy olyan behelyet- 
tesítő műveleten alapszik, melyben a fikciós elemek 
és a tények állandóan cserélődnek. " (294.) A fény- 
képezés metaforáján (az arc retusálása) keresz- 
tül (metaforikusán: annak villanófényében) tér 
rá a női önéletírás tipológiájára. A szempon- 
tokeredőjeként négy önéletrajzi könyv (Szabó 
Magda: Für Elise, Polcz Alaine: Asszonya fron- 
ton, Lángh Júlia: Egy budai úrilány, Hillai-y 
Clinton: Elő történelem) borítóját, az azo- 
kon szereplő arcképeket olvassa össze a szöve- 
gekkel. 

A könyv elején felvetett feminizmus és lai- 
kusság kapcsolata Friedrich Judit (Nöi olvasás) 
esszéjében visszatér, személyes hangvételű írá- 
sa ugyanannyira szól a női olvasás mikéntjéről, 
mint az absztrakt, profi olvasó belső dilem- 
máiról: hányadán állunk magunkkal, amikor 
olvasunk. 

A kirekesztettség mint közös nevező a nemi 
hierarchia után további tagokkal bővíthető, ha 
ideolvassuk Beck Zoltán elemzését (A borítö 
szorítása. Cigány szerzők kön\'veinek fülszöve- 
geiről), amelyből kidéiül, hogy a társadalmi 
peremről való megérkezés nyilvános bejelen- 
tése mennyiben és mennyire termeli újra, je- 
leníti meg érzékletes metaforákkal, toposzok 
alkalmazásával azokat a sztereotípiákat, meg- 
csontosodott társadalmi reflexeket, amelyek 
ellenében szólaltak meg egyébként a cigánysá- 
gukat valló és hallató szei-zők. 

És ugyanúgy egy kettéosztott hatalmi tér kö- 
zepén állunk, ha a nő-férfi oppozícióhoz ha- 
sonlóan elitkultúra és tömegkultúra kettős- 
ségéről beszélünk. A konferencia teljes címe 
L,aikus olvasás és populáris kultúra volt, a könyv 
címéből az utóbbi elpárolgott, de nem is egy 
szövegben ott van mint problémafelvetés vagy 
problémaelemzés a popidáris kultúra értel- 
mezhetősége. 

Benyovszky Krisztián irodalomtörténeti dol- 
gozatában („Hasznos szellentyű"? Ponwa és 



IRODALOM. Egy WyL'G^r-DispuTA ÉS környéke) elő- 
ször Nagypál István (Schöpflin Gyula) vitain- 
dító cikkét ismerteti, állítása szerint a ponyva 
lényege a kaland. A rá következő válaszok után 
kitér Halász Gábor és Szerb Antal regényelmé- 
leti reflexióira, hogy aztán akkoriban sikeres 
regényeket, amelyek a „magas" és a „populá- 
ris" irodalom elvárásainak egyszerre feleltek 
meg a midcult státusukkal, elemezzen a mű- 
faji kódok teljesítésének függvényében: eb- 
ben a szekcióban A királyné nyaklánca írója- 
ként Szerb Antal szellőként tér vissza. 

Kodaj Dániel tanulmányában (A laikus ob- 
jektum) sorra veszi (és ezzel felszámolja) a ma- 
gaskultúra ion viszonyulásait a tömegkultúrá- 
hoz: egyaránt zsákutca gyűlölni a tömegművé- 
szetet, mondván, elnyomja az elitkultúrát, de 
ugyancsak nem vezet messzire a magabiztos 
pluralizmus sem: amikor a kompetencia maga 
alatt vágja a fát: „szórakozzon mindenki, ahogy 
akar". (209.) A művészetszociológiai szempont 
kibontása után a tömegfilm műfaján és Király 
Jenő műfajmonogi áfiáján (Frivol múzsa), vala- 
mint a könyv halk kritikáján keresztül próbál- 
ja megtalálni a zsákutcákkal szemben a lehet- 
séges viszonyulást, amely nem valamilyen hie- 
rarchiában, lesajnálásban, elnyomásban vagy 
éppen rabszolga-felszabadításban látja a laikus 
olvasót, hanem önmagában és önmaga miatt 
tudja egyenlőnek elismerni őt. 

Kacsuk Zoltán egy önmagát jól körülhatá- 
roló szubkultúráról ad ismertetést: szuperhős 
képregények rajongói mint értelmezői közös- 
ségek jelennek meg. Kacsuk írásából (Super- 
man, Kirk kapitány és Songoku) ennek az élet- 
formának a mindennapjairól kapunk infor- 
mációkat: hogyan érintkeznek egymással, éle- 
tükben milyen helyet foglal el az adott ügy, 
és nemcsak az lesz izgalmas, hogy a tudomány 
hogyan viszonyul hozzájuk, hanem hogy őket 
hogyan foglalkoztatja az irodalomtudomány 
véleménye. 

Kérchy Vera, amikor a „női" akciófilm lehe- 
tőségeit keresi Tarantino Kill Bill című film- 
je alapján, egyszerre próbálja meghatározni 
egy filmes műfaj poétikáját (amint az idézőjel- 
be tett női tag mutatja), viszonyítja ezt a mű- 
fajt a feminizmushoz és a populáris kultúrához 
egyaránt. Szintén filmetelemez Hajdú Péter, 
amikor egy eltűnt paratextus nyomába ered: 

Az elveszett ALCÍM. FRANKENSTEIN ÉS AZ ÉRTELMEZŐ 



Figyelő 'SIS 



KÖZÖSSÉGEK. Az alapiegéiiy és a Kenneth Bia- 
nagh rendezte film közötti tartalmi és retori- 
kai különbségek igencsak beszédesek: Hajdii 
szóvá is teszi ezeket: az eltérések koncepciózu- 
sak, azaz már értelmezések. A regényhez ké- 
pest egyszerűsítik és szörnyűsítik a történetet. 
A regény magyar változata pedig azzal, hogy 
elhagyja az alcímet: a modern Prométheusz, rög- 
tön csökkenti a mű értelmezői horizontját, lú- 
gozza a jelentését. 

A populáris tömb mellett kiolvasható a köny- 
vön belül egy pedagógiai egység. Szarka Judit 
(Beké Judit) gyakorló tanárként esszéjének már 
címében is (Korszerűtlen gondolatok olvasás- 
ról, értelmezésről) jelzi, hogy a hagyomány ta- 
laján áll, a gadameri képzés (Bildiuig) és az esz- 
tétikai nevelés közös hatásáról vall: a műalko- 
tás élményszerfísége mint pedagógiai mozza- 
nat nyilvánul meg. 

Arató László gyakorló tanárként a tábla mö- 
gé néz. Kérdései módszerelméletiek, az iroda- 
lomtanítás didaktikája a mindennapi oktatás 
miatt érdekli. Dolgozata (Manipulált minikon- 
textusok avagy milyen szöveg[világ] is van a ma- 
gyarórán?) nem nélkülözi a humort: Wolfgang 
Iser és Stanley Fish mint a farkas és a hal kerül 
a képbe. Arató előbb kiterjeszti az értelmezői 
közösség fogalmát a magyarórán részt vevő 
diákokra is, miért ne tarthatnánk őket annak? 
Utána pedig a populáris kultúra megértésére, 
de legalábbis elfogadására ösztönzi kollégáit. 
„A laikus olvasást-értelmezést" ne elfojtsák a 
tanítási folyamatban, hanem juttassák szóhoz. 

(Ezen a ponton idekapcsolható Németh Zol- 
tán éleslátással megírt esszéje: „Az irodalom 
Sárbogárdi Jolán szerint, avagy egy radikális 
irodalomtörténész". Németh dolgozata végén 
eljátszik egy olyan populáris irodalomtörténet 
megírhatóságával, „amely minden szövegszerű al- 
kotást képes lesz belefoglalni az irodalmiság kategó- 
riájába, érintkezzen bár az oralitás vagy a vizuali- 
tás effektusaival". (274.) 

Hozzászólása végén Arató alternatív mód- 
szereket kínál fel, amelyek szemben a krono- 
logikus oktatással, egy sokkal plurálisabb (mo- 
tivikus-kulturális-műfaji, magát a kontextust 
mint nyitott entitást újragondoló) hagyomány- 
szöveg jobb megértését segíthetik elő. 

Az iskolás blokk harmadik írása Tímár Bor- 
bála nevéhez fűződik. Karinthy Frigyes Magyar 
dolgoz,at című, a Tanár úr KÉREM-ből ismert szö- 



vegbetétjét (pontosabban két szövegét: a há- 
romnegyedes és az egyfeles dolgozatot) mint 
irodalomtudományos beszédmódok (leginkább 
pozitivizmus, az életrajz ráírása a mííalkotások- 
ra) és a kultikus szövegalkotás (a Petőfi-topo- 
szok feltűnése) paródiáját elemzi. 

Ha már a könyv témák alapján több temlet- 
re is felosztható, akkora „laikusság", a „femi- 
nitás ", a „populáris kultúra" és a „pedagógia" 
címszavak után megkülönböztethető egy iro- 
dalomelméleti orientációjú blokk is. Kulcsár 
Szabó Ernő „Laikus olvasás és esztétikai meg- 
különböztetés avagy a MtJVELTSÉGI IRODALOMESZ- 
mény VÉGE (?)" című tanulmányában, amelynek 
a végén újabb kérdőjel szerepel, a laikus olva- 
só fogalmának változását az irodalom fogal- 
mának változásával együtt mutatja meg, az iro- 
dalomtudományos piacon ezek változó árfo- 
lyamú valuták. Molnár Gábor Tamás („Bar.4- 
TiLAG MEGFELEZNI A dolgot") taniümányában a 
laikus olvasó (szöveg)játékba vonását, azaz já- 
tékba hívását és odafordulását, ottlétét követi 
végig Lawrence Sterne Tristram SHANDY-jében 
és Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó 
című regényében, illetve ismerteti e regény re- 
cepciótörténetéböl az olaszországi befogadás 
irányaitjauss nevezetes tanulmányához képest. 

Tudományos párbeszédeket elevenít fel és 
ismertet Parragh Szabolcs is A dekonstrukció 

MINT ISMERETELMÉLETI RELATIVIZMUS CÍmŰ alapO- 

san átgondolt és világosan megírt dolgoza- 
tában. Az „angolszász analitikus filozófia" és 
a „kontinentális dekonstruktív irodalomelmé- 
let" szintagmasorból mind a három elem al- 
kalmas az összevetésre, Parragh ezeket szisz- 
tematikusan végig is veszi. Ugyanakkor kitér 
azokra a pontokra is, ahol megbicsaklik ez a 
valóban tetszetős és arányos képlet: példáid 
nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a de- 
konstrukció Amerikában jutott szóhoz, még ha 
az „ősatyák" közül Derrida és De Man Euró- 
pából ment is át. Később Parragh rekonstru- 
álja Hillary Putnam és Richárd Rorty vitáját 
(egyben ír egy remek Putnam-pályaképet is). 
Pályaképet ad Mesterházy Balázs is, akinek 
dolgozata témája alapján kerülhetett volna e 
kritika populáris blokkjába is, hiszen Eminem- 
ről ír („I JUST MURDERED THE ALPHABET." EmINEM- 

jegyzetek). De módszertana, elméleti követke- 
zetessége miatt sokkal inkább a medialitás, a 
nyelv anyagszerűsége érdekli, és nem az a kér- 



514 • Figyelő 



déshalmaz, amit populáris kultúraként lehet 
röviden összefoglalni. Amit Eminemről ír: „a 

rapnek mint műfajnak a képviseleti retorikák és 
a politikum által való előfeltételezettségét a nyelv ma- 
terialitása felől képes megújítani" (250.), igaz dol- 
gozatára is, a következőkről ír: a gramofon Kitt- 
ler által leírt időbelisége, ascratch mint jelentés- 
alkotó szövetroncsolás, az Eminem név belső 
szerkezete (Marshall Mathers) és anagrammá- 
ba (M&M, Eminem) csúszása. Az olyan asszo- 
ciáció, mint amit az egyik lábjegyzetben közöl, 
hogy „a fény-árnyék-játék jelentésképző, és ez egy- 
ben azt is jelenti, hogy a megképződő jelentést min- 
dig már ki is mozdító potenciálja ilyen erős elméleti 
konzekvenciákhal talán a fiatal Goethénél találha- 
tó csak meg" (249.), nem azért hoz zavarba, mert 
a weimari mestert hasonlítja a detroiti rapper- 
hez (ha ez zavarna, akkor hülye volnék), ha- 
nem azért, mert nem tudom, mire gondol: el- 
lentétben vele, nem tudom referálni a fiatal 
Goethe idevonatkozó művészi és intellektuá- 
lis megnyilatkozásait. Laikus vagyok az ügy- 
ben, és annak is hagynak, az is maradok. 

Két férfi - egy eset, és három szöveg. A Lai- 
kus OLVASÓK? közepén található Kaposi Dávid 
írása. Vári György reagálása és Kaposi vála- 
sza (141-177.). Ez a kötet magja, témája eltér, 
vagy, ha kapcsolódik, akkor is máshonnan 
kapcsolódik a többi szöveghez. Kaposi (Eset- 
legesalapok, DiszKURZi\' kezdetek) az Ótestamen- 
tum szövegét nyitja ki. Szövegét - ismétlem, 
mert Kaposi egyik alapvető (alapot teremtő) 
tézise éppen a hagyomány szövegszerűsége, 
hogy a Biblia történetei elemezhetők diszkm- 
zívan. Azaz épp a bibliai történet egyik szerep- 
lője alakította ki a diskuiYus kereteit: ő Káin. 
Az Örökkévaló kérdésére: „Es mondta az Örök- 
kévaló Káinnak: Hol van testvéred, Ábel?" (IMóz 
4,9.) Káin így válaszol: „Nem tudom: vajon testvé- 
rem őrzője vagyok-e én?" (IMóz 4,9.) Kaposi sze- 
rint „Káin (öntudatosan) értelmez" (146., ki- 
emelés az eredetiben - Sz.J.), amikor jelentést 
ad az Örökkévaló szavainak, akkor viszonyba 
lép vele, és egy vízszintes kiteijedésű, produk- 
tív hatalmi rendszer részévé válik. Következő 
példájában Ábrahám és Izsák történetében „te/- 
jesedik ki a választás lehetősége. Ok kétszer is tuda- 
tosan választanak. Hagyományt, morált, diskur- 
zust. Modus vivendit. Atyát és fiút. Előbb Izsák, 
amikor Ábrahám mellett »megy«. Majd Ábrahám, 
legkésőbb, amikor kezében a késsel azt mondja, »itt 



vagyok«. E gesztusok mutatják meg, hogy a retorika 
és a diszkurzív gyakorlatok nem az amorális szofiz- 
mát jelentik, vagy éppen a morális rendszer hiányá- 
nak az előidézői, hanem ők maguk az erkölcs..." 
(157., kiemelés az eredetiben - Sz.J.) 

Vári György válaszához (A normativitás vé- 
delmében) remek Vas István-idézetet illesztett: 
„En ortodoxpárti voltam - ha már: / A képtelen 
I Krédóban mindig jólesett / A megkötő szabály. " 
(Nagy Theodorik és az ördög.) S mintha ő is 
szeretne ebben a vitában ortodoxpárti lenni - 
ha már.. Ha már Kaposi, aki a „relativista" ál- 
landó jelzőt kapja Váritól, így kockára teszi a 
Biblia olvashatóságát, és szövegnek veszi, ak- 
kor Vári válaszában ekképp érvel: „a szöveg 
puszta irodalomként való olvasása mint opció a kor- 
ban egyszerűen értelmezhetetlen lenne, mondjuk 
azon a kérdésen kezdve, mit is jelent a korabeli kon- 
textusban az »irodalom«". (161.) Az állítással 
nem tudok vitatkozni, vallástudományilag tel- 
jesenjogos, csak én nem hallom ki Kaposi fel- 
vetéséből, hogy arról a korszakról beszélne. 
Másutt Kaposi (ön)ironikus szólamát veszi túl 
komolyan. (Legalábbis nekem így tűnik.) De 
ezek termékeny félreértések. Hozzá kell ten- 
nem, lehet, hogy laikus mivoltom miatt nem 
követem jól Vári gondolatmenetét, és szeku- 
láris reflexeim miatt is Kaposi mellett teszem 
le a garast. Vári ugyanakkor írásában Gershom 
Scholem és Soloveitchik rabbi idézetein keresz- 
tül betekintést nyújt a vallásos tapasztalat ele- 
mentáris-spirituális világába. (E mondat hadd 
legyen a laikus kritikus zavaros megnyilvá- 
nulása...) S akkor vissza Kaposihoz és az ő vá- 
laszához (Sohasem voltunk „vallásosak"). Ez 
a szöveg másodfokra emeli a korábban taglal- 
takat: újra leíija erkölcsképletét, amely retori- 
ka és értelmezés találkozása. És felhívja a fi- 
gyelmet szekularizmus és ateizmus igencsak 
nagy különbségére. A szekularizmus vallási és 
világi szféra szétválasztása (ahogyan Maritain 
is laikusnak nevezte magát). Az abszolút nor- 
mativitás ellentéte pedig számára a normák- 
nak mint értelmezett szabályoknak az elgon- 
dolása. Nehéz levélváltásukat röviden ismer- 
tetni, mert egy-egy félig kiemelt gondolattal 
csorbul az egész konstrukció. Felütéseiben, 
nyelvi és gondolati teljesítményében, abban, 
hogy van honnan meríteni, és mernek is, ez 
a vita egészen remek olvasmány lesz. Olyan 
témákat vet fel, amelyek egy felszabadultabb 



Figyelő 'SIS 



vallásos és szekuláris zsidó azonosságtudat le- 
hetőségét köiTonalazza, és ezen a körön belül 
folytatnak érdemi párbeszédet. S ez a kör tá- 
gítható. 

A kötet zárószövege olvasónaplóhoz, mono- 
lóghoz hasonlítható. Menyhért Anna Személyes 
OLVASÁS című írása egyszerre esszé és tanulmány. 
„Az elméleti irányultságú irodalomtudomány Ma- 
gyarországon az utóbbi időben nem sokat foglalko- 
zott a személyesség kérdésével" (328.) - íija Meny- 
hért, ehhez képest az elmúlt évek magyar iro- 
dalma és ezen belül olyan alkotók (Szijj Ferenc, 
Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Németh Gá- 
bor), akik korábban távol álltak ettől a szemé- 
lyességtől, visszatért az önéletrajzisághoz. Ez- 
után szövegismertetések segítségével körülírja 
a személyes kritika angolszász műfaját, amely- 
nek titka éppen az, hogy a „személyességet rela- 
tívnak tekinti". (337.) Tanulmányának második 
felében az életírás, traumaelmélet, tanúságté- 
tel fogalmak kibontásával írás-olvasás közös 
terét mutatja be: hogy a személyesség dimen- 
ziójában írás és olvasás mennyire egymáshoz 
tapad. Végezetül három önéletrajzot elemez: 
Alice Kaplan műve a személyes kritika, Janet 
Frame új-zélandi írónő emlékirata az életírás, 
Németh Gábor műve (Zsidó vagy?) pedig a tra- 
umaregény terminus segítségével szólal meg a 
személyes olvasás során. 

„A személyesség tehát konstrukció, mégpedig olyan, 
amely a szövegeket nem megelőzi vagy követi, ha- 
nem éppen az olvasásuk során keletkező és működő 
hatás, amely különböző műfajok esetében, az adott 
műfaj (olvasásának) hagyományaiból következően 
más-más intenzitással és funkcióval bír" - áll esszé- 
je végén. (364.) A két műfaj felcserélhetőségét 
megengedi Menyhért szövegének tudományos 
teljessége és személyes hitele. 

Ha ez a recenzió néhol megbicsaklik, ese- 
tenként túloz, másutt egyszeiTÍsít, az amiatt is 
lehet, mert egyfelől a L.^ikus olvasók? szövegei- 
ben rengeteg az olyan információ, amelyben 
a kritikus laikus; ugyanakkor a felvetések, aho- 
gyan a szövegírók átadják magukat tárgyuk- 
nak, és élvezettel osztják meg kutatásaik kér- 
déseit és adott esetben válaszait, az olvasóban 
is felhangosítja a személyesség szólamát. Ha 
utólag is, de beleszól ezekbe a párbeszédekbe. 

Természetesen csak laikusként... 

Szegő János 



KAVAFISZ - HÁNYSZOR IS? 



Konsztandinosz P. Kavafisz: Alexandria örök. 

Válogatott versek 

Fordította Déri Balázs, Papp Árpád, 

Somlyó György, Vas István 

Válogatta, az utószót és a jegyzeteket Í7ia 

Dén Balázs 

Kalligram, Pozsony, 2006. 333 oldal, 2500 Ft 

Kovács András Ferenc: Hazatérés Hellászból. 

Kavafisz-átiratok 

Magvető, 2006. 267 oldal, 2490 Ft 

A 2006-os évben különös Kavafisz-reneszánsz 
tanúi lehettünk: kevés időbeli eltéréssel két át- 
fogó kötet jelent meg az újgörög költészet ki- 
emelkedő alakjának szentelve, külön-külön és 
egymással összefüggésben is új fénytörésbe 
állítva az alexandriai költőt, akit a hatvanas 
években Somlyó Gyöi^y és Vas István közös for- 
dításkötete (A BARBÁROKR.A VÁRVA, 1968) emelt 
be a magyar irodalmi köztudatba. Ez már csak 
azért is örömteli esemény, mert -jóllehet az 
1968-as kötet sem maradt visszhangtalanul 
(hogy csak egyet említsünk, Petri György be- 
vallása szerint Eliot mellett Kavafisz volt a má- 
sik olyan költő, akinek művei felszabadító ha- 
tással voltak rá pályája elején) - véleményem 
szerint Kavafisz költészete és az általa felvetett 
problémák és poétikai eljárások ma aktuálisab- 
bak, mint valaha. 



1. Kortársunk, Kavafísz 

„Alexandria örök. " 
(Kavafisz: Menekültek)' 

Kavafisz ugyanis, költészetének homogeni- 
tása, beszédmódjának mindvégig azonos (és 
azonnal felismerhető) volta ellenére a sokféle- 
ség és a határhelyzetek költője. Lakóhelye és 
mitikus hazája, Alexandria, kultúrák és törté- 
nelmi korszakok többszörös metszéspontján 
fekszik: piacterein és utcáin, melyek a város- 
alapító Nagy Sándor korából indulnak, és a 
századforduló rossz hírű kikötőibe vezetnek, 
ugyanúgy megtalálhatók az ókori Hellászból 
elszármazott, félig görög, félig egyiptomi filo- 
lógusok, mint a hellenizált zsidók, a félig ke- 



516 • Figyelő 



resztény, félig pogány megtértek vagy a görög 
epheboszokból dekadens selyenifiúkká vedlett, 
lecsúszott félistenek. Helyszínei, hősei mindig 
kettős identitásúak, akár kulturális, akár mo- 
rális szempontból tekintenek magukra, vagy 
tekint rájuk a versek beszélője: ahogyan a Haza- 
térés Hellászból című vers (AÖ 251.) beszélői 
ha innen nézem, görögök, ha onnan, egyipto- 
miak, éppúgy hordozzák az És ágyukhoz járul- 
va LEFEKÜDTEM (AÖ 216.) bordélyának férfipros- 
tituáltjai egyfelől az erkölcsi romlottság nega- 
tív, másfelől a különleges szépség és gyönyör 
pozitív bélyegeit. Kavafísz beszélője azonban 
csak ritkán emeli ki az egyik vagy másik iden- 
titást a vele ellenkező, azt látszólag kioltó iden- 
titással szemben (erre példa a Poszeidónl\iak 
című vers barbár-görög ellentéte, AÓ 243.): a 
legtöbbször éppen ezt a kettősséget ünnepli és 
affirmálja - a Hazatérés Hellászból beszélője 
szerint „A magunkfajta görögöknél nem járja az 
efféle kisszerűség. / Szíria és Egyiptom vérét, / mely 
ereinkben folyik, ne szégyelljük: / erezzünk iránta 
tiszteletet és legyünk rá büszkék!"; a bordélyházról 
szólva pedig ezt olvassuk: „A rejtett szobákba men- 
tem, / amiket még megnevezni is szégyellnek. /De nem 
szégyellem én — mert akkor / miféle költő lennék és 
miféle művész ? " 

A többszörös identitás persze paradoxon: 
ha valahová, valakik közé tartozom, hovatar- 
tozásomnak éppen annyira követelménye az 
is, hogy máshová ne tartozzam - identitásom 
megtöbbszöröződése tehát együtt jár egyfaj- 
ta általános identitásveszteséggel, sehova sem 
tartozással, mely egyszerre tesz végtelenül ma- 
gányossá, ugyanakkor végtelenül szabaddá is: 
„Boldog vagy boldogtalan vagyok, nem firtatom. / 
Csakis egyvalami jár az eszemben, szüntelenül, öröm- 
mel: I hogy ebben a nagy összegzésben (azok végzik, 
akiket megvetek), / melyben annyi a szám, én nem 
vagyok I csupán egy tényező a sok között. I A »mind- 
összesen«-ből ki kellett hagyniuk. / Es az efölött ér- 
zett öröm - kárpótol mindenért" , mondja Kavafísz 
az Összegzés (AÖ 203.) című versében, és va- 
lóban azt látjuk, hogy hőseinek, költészetének 
bölcsessége, rezignált életismerete és -szerete- 
te mindig a perifériáról, a társadalom és a tör- 
ténelem széléről szól hozzánk - nem egy ver- 
sében azokat szólaltatja meg, vagy azokra em- 
lékezik, akik kevésbé alakítói, mint inkább túl- 
élői a világhatalmi játszmáknak (lásd példáid 
a Thermopülé [AÖ 95.] című verset),- akiknek 
fogadniuk kell a győztes hadvezért, vagy valamit 



kezdeniük a barbárok nem-bevonulásával, ha 
pedig hősökről és császárokról emlékezik meg, 
azt is felcseréilletőségük, az Istenek és a sors 
örökké ismétlődő szeszélyének való kiszolgálta- 
tottságuk időtlen perspektívájából teszi (lásd Az 
istenek közbeavatkozása [AÖ 230.] vagy a Mikor 
az ŐR meglátja a fényt [AÖ 231.] című verseket), 
vagyis azokéból, akik a színfalak széléről, a csa- 
tatér fölé magasodó dombról figyelik az előttük 
zajló színjátékot. Ez a független, mindkét oldalt 
látó, de egyikhez sem igazán tartozó, józan lá- 
tásmód köti össze és teszi majdhogynem egy- 
másból következővé titkos búvópatakként Ka- 
vafísz kétféle költészetét, a történeti és a liomo- 
erotikus verseket, a császáruk bukását és a sze- 
relmi szabálytalanság szépségeit. 

Nem hiszem, hogy sokáig kellene ecsetel- 
nem, hogy a többszörös identitás(veszteség), 
a kultiuális és vallási sokféleség, vallási türel- 
metlenség és türelem, a nemi preferenciákhoz 
kötődő morális kategóriák kettőssége és re- 
lativizmusa, a fejünk fölött zajló, önmagát is- 
métlő történelem élményei mennyire közel áll- 
nak hozzánk, modern olvasókhoz, sőt mennyi- 
vel aktuálisabbak például a hatvanas évekhez 
képest (mostanában, mikor a vallási türelem 
kérdése a világpolitika vezető problémája lett, 
például különösen érdekesek Kavafísznak azok 
a versei, melyek a korai kereszténység viszo- 
nyát mutatják be a másik vallásokhoz, például 
a Julianus a misztériumokban [AÖ 253.] vagy a 
Simeon [AÖ 252.] című költemények). 

Szólni kell azonban arról is, hogy Kavafísz e 
végtelenül modern problémákat főként nem 
saját (szintén mozgalmas) korának idejében és 
történelmén keresztül szólaltatja meg, hanem 
a késő antikvitás, a különböző hódítók által vé- 
giglátogatott Hellász, Nagy Sándor, a Szeleu- 
kidák, a Ptolemaioszok és néha a Római Biro- 
dalom történelmébe menekülve. A világiroda- 
lomba és -kultúrába, a könyvtárba emigrálni 
a történelem viharai és a modern világ őrüle- 
te elől nem ismeretlen jelenség a századfor- 
dulón: elég, ha csak Kavafísz (1863-1933) két 
kortársára és sok szempontból szellemi test- 
vérére gondolunk, Fernando Pessoára (1888- 
1935) ésjorge Luis Boi^esre (1899-1986), akik 
szintén a világirodalom perifériáiról (de an- 
nak vonzásában és ismeretében, sőt Kavafísz- 
hoz hasonlóan jelentős kötődésekkel az új lin- 
gua francává váló angol nyelvhez), Portugáliá- 
ból és Argentínából indultak világhódító út- 



Figyelő 'SÍ? 



jukra, és akiket egyébként a magyar közön- 
séggel szintén Somlyó György ismertetett meg 
először. Az azonban, hogy Kavafiszt mind szár- 
mazása és nyelve, mind műveltsége és érdek- 
lődése az antikvitáshoz, vagyis az európai kul- 
túra születésének, civilizációnk gyermek- és ka- 
maszkorának idejéhez köti, a másik kettőhöz 
képest kicsit más fénybe helyezi ezt a kultúrá- 
ba való emigrációt. 

Már maga Alexandria városa és az első filo- 
lógusoknak otthont adó emblematikus Könyv- 
tár is a görög kultúra hajdani fénykorának igé- 
zetében, az iránta érzett nosztalgia jegyében 
fogant: több mint valószínű, hogy itt született 
meg először a világtörténelemben az az arany- 
kori görögökkel szembeni kisebbségi éi^és is, 
mely napjainkig kísért minden írástudót, le- 
gyen bár költő, filozóflis vagy filológus. A míí- 
veltség fogalma évszázadokkal a Könyvtár le- 
égése után is egyet jelentett a latin és görög 
szeiYŐk ismeretével, és a művészet társadalmi 
súlyának csökkenésével Kavafisz korára Ale- 
xandria az elveszőben lévő, de megtartani kí- 
vánt kultúra szimbólumává nőtte ki magát 
(többek között Kavafisznak is köszönhetően) - 
mára pedig, amikor a klasszikus vagy magas- 
kultúra lassanként csak egy szubkultúra lesz a 
sok közül, melyet történelmi érdemei egy ide- 
ig talán még megtartanak a hatalom által ked- 
vezményezett helyzetében, bárki, aki tollat vesz 
a kezébe vagy könyvet olvas, joggal érezheti 
magát alexandriainak. 

Azonban Kavafisz alexandriai nosztalgiája 
korántsem merül ki az elveszett javak fölötti 
könnyhullatásban, sőt: költészetében sokkal 
inkább a megtartás, a megőrzés, a felmutatás 
és a hagyománnyal, történelemmel való szem- 
benézés gesztusai az uralkodók. Tudja, hogy a 
hagyománnyal való élő viszony kialakításához 
(tehát végső soron a hagyomány életben tartá- 
sához) az szükséges, hogy saját következtetése- 
inket és tanulságainkat levonva szemléljük azt, 
a saját szemszögünkből újraértelmezve és új- 
ramondva ugyanazokat a történeteket, „ami- 
képpen mi is a régi szavakat mondtuk, csak másfé- 
leképpen", ahogyan Az ellenségek (AÖ 222.) cí- 
mű vers szofistái. 

Ebből a reflektáló, filológusi szemléletből 
egyenesen következik Kavafisz sallangoktól 
mentes, szikár költői nyelvezete és a műveit vé- 
gig meghatározó elmélkedő, gondolati jelleg, 
mely hol egy történetírótól átvett és átértelme- 



zett anekdotát, hol egy önmagában is tanul- 
ságos eseményt, hol pedig egy-egy talált, antik 
szöveget vagy töredéket mutat fel és emel a 
költészet fényébe, ironikus és rezignált világ- 
szemléletének köszönhetően mindig anélkül, 
hogy hangja valaha is kioktatóvá vagy okosko- 
dóvá válna. Ez a retorizáló, gondolati alapú 
poétika pedig, kiegészülve a hagyományhoz, a 
régi szövegek inter- és hipertextusaihoz való 
termékeny viszonnyal, megint csak kortársunk- 
ká avatja őt, így egyáltalán nem meglepő, ha a 
kétezres évek elején egyszerre két költő is úgy 
érezte, hogy érdemes felé fordulnia. 

A két alkotó - Déri Balázs és Kovács András 
Ferenc - két nagyon különböző módon nyúlt 
hozzá a szerteágazó, önmagában is textológu- 
sok tollára méltóan szövevényes Kavafisz-élet- 
mííhöz: az egyik (inkább) filológus-műfordí- 
tóként, a másik (inkább) költőként: azonban 
- kérdezhetné akár maga Kavafisz egyik ale- 
xandriai beszélője is - ugyan melyik költő nem fi- 
lológus, és melyik filológus nem költő, ha szövegek- 
ről esik szó ? 



2. Déri Balázs, avagy a filológus nosztalgiája 

„Ott voltam az oázisban, Amon fiúnak hetairosai között, 
s a városalapitáskor is, a könyvtárépítkezésnél, 
a tűzvészben pedig életem kockáztatásával 
mentettem meg egy Platón-tekercset..." 

(Déri Balázs: Al-Iszkandaríja)^ 



Hiszen minden látszat ellenére Déri Balázs rep- 
rezentatív igényű műfordításkötetének anyaga 
szinte ugyanolyan erős szálakkal kötődik gaz- 
dájának korábbi életművéhez, mint ahogyan 
a Kavafisz-átiratok intertextológiai labirintusa 
egyenesen következik Kovács András Ferenc 
eddigi munkáiból. 

Az Alexandrl4 örök szerkesztője ugyanis hi- 
vatását és végzettségét tekintve (többek között) 
filológus, ezért nem is csoda, ha a Kavafisszal 
való találkozásakor sem a költői elbirtoklás és 
az átirat, hanem az eredetihez minél hííbb, a 
költő életművét a lehető legszéleskömbben be- 
mutató műfordítás és szerkesztés mellett dön- 
tött. Eddig megjelent két saját verseskötetének 
(Az UTOLSÓ SZIGET, Argumentum, 2001, és Kéz- 
írás, Argumentum, 2004) poétikája azonban 
igencsak közel áll Kavafisz affirmatív, a dolgok 
szikár leírásában és kimondásában gyönyör- 



518 • Figyelő 



ködő beszédmódjához. Első kötetének máso- 
dik versébe (Az ALEXANDRIAI KÖNl-VTÁROS, 9.) be 

is emel egy Kavafisz-soit, és mindkét kötetében 
akadnak olyan versek, melyek bízvást megáll- 
nák a helyüket Kavafisz-átiratként is (ilyenek 
az első kötetből például még az Alkibiadés ha- 
lálára, a Tárgyak ideje, az Enteriőr, a Húsvét 
Szent Bisojban, vagy a másodikból A siracusai 

KOCSIHAJTÓRA, A KÉZFOGÁS, 3 MeNJ BE vagyAziH- 

let). a legkülönösebben mégis az első kötet 
egyik versének sorsa alakult (Al-Iszk.andaríja, 
73.), mely prózába tördelve, az Alex.andrl\ örök 
utószavában, annak mintegy költői függeléke- 
ként találta meg a helyét. 

Ebből a személyes vallomásból (melyet egyéb- 
ként Déri legsikemltebb versének tartok) vilá- 
gosan kideml, hogy mint minden igazi műfor- 
dító. Déri számára is belső ügy és belső kény- 
szer volt Kavafisz magyar megszólaltatása, 
mely legalább annyira kötődik az önálló köte- 
teit is át- meg átható utazásainak emlékeihez 
és a filológusi hivatás mélyén mindig ott lük- 
tető hellén nosztalgiához, mintáz eredeti szer- 
zőhöz: amikor tehát az utószó címéül az itt 

alexandriairól ír alexandriai" Kavafisz-idéze- 
tet választja, az éppen úgy vonatkozik a teljes 
Kavafisz-életműre, mint Déri Balázs kommen- 
táijaira és jegyzeteire. 

Az ALEX.ANDRIA ÖRÖK anyagát tekintve tartal- 
mazza az 1968-as Somlyó-Vas-kötet összes for- 
dítását, valamint Déri és Papp Áipád fordításá- 
ban az első kötetből kihagyott tizenkilenc „ka- 
nonikus" verset, valamint Az ismeretlen Kavafisz 
címmel ötvennyolc verset Kavafisz megtaga- 
dott, hátrahagyott vagy befejezetlen munkái- 
ból. Déri Balázs szerkesztésében és fordításá- 
ban, melyek az első kiadásból kihagyott kano- 
nikus versekkel együtt most először olvashatók 
magyar nyelven. Ez a kiteljesített és körültekin- 
tően körüljegyzetelt Kavafisz-koipusz mind a 
magyar Kavafísz-kép, mind a magyar líra szá- 
mára nagy nyereség: tovább árnyalja és gazda- 
gítja az újgörög költő eddig megismert vilá- 
gát, melynek fontos és aktuális vonásairól az 
előző fejezetben már eleget beszéltem; ugyan- 
akkor érdekes fejleménnyel szolgál hazai mű- 
fordítás-történetünk számára is, hiszen Déri, 
jóllehet a lehető legnagyobb tisztelettel bánik 
Somlyó és Vas fordításaival, eljárásaiban még- 
is bevallottan a saját útját jáija - a szótagszá- 
mokhoz és a rímeléshez való dogmatikus ra- 



gaszkodás helyett„az eredeti vers retorikai, gram- 
matikai szerkezete, ismétlődő szavainak önérteime- 
ző utaláshálója" (1. a kötet utószavát, AÖ 272.) 
az, amit igyekszik átmenteni magyar prózafor- 
dításaiba, „vagyis az antipoétikus beszédmódnak 
nagyjából azokat az aspektusait hozza játékba, me- 
lyeket ma tartunk annak", ahogyan arra Csehy 
Zoltán is rámutat a kötetről megjelent kiváló 
kritikájában.'' 

Ez az eljárásmód, ha a Polgár Anikó Catul- 
Lus NOSTER című monográfiájában'' leírt műfor- 
dítási paradigmákat vesszük alapul, mintha a 
radikalizáláson keresztül vinné tovább és hagy- 
ná el a Devecseri Gábor neve által fémjelzett, 
mind közül a legtöbb alázatot kívánó rekonst- 
ruáló szemléletet. Devecseri eszménye szerint, 
mely a Nyugat első nemzedékeinek hódító, ki- 
sajátító szemléletével fordult szembe, ahol a 
költészet és a fordító egyénisége végső soixjn 
fölébe keiTJlt a filológiai pontosságnak, a mű- 
fordítás nem más, mint a filológia és a költé- 
szet utópikus kémiai menyegzője: Déri retori- 
kai-grammatikai rekonstrukcióiban úgy tűnik, 
ez a kényes egyensúly tovább tolódik a filoló- 
gia irányába, a művek tolmácsolásakor sokkal 
inkább az olvasó értelmét, mint a fülét szólít- 
va meg. 

Ezzel persze korántsem azt akarom monda- 
ni, hogy Déri fordításai ne volnának versek, hi- 
szen kétségbevonhatatlanul azok. Csupán a 
hangsúlyok keröltek máshová - ez a mai köl- 
tészeti trendeknek megfelelő, Kavafisz verseit 
a mai kortárs líra hangjához hasonító hang- 
súlyeltolódás pedig különös módon mintha 
Déri eljárását egyben a (Catullus esetében fő- 
ként Csenged nevéhez fűződő, kettővel koráb- 
bi) domesztikáló paradigmához közelítené, mely- 
ben például az antik strófákat felező tizenket- 
tesben, vagyis az akkor aktuális hazai költészet 
számára legotthonosabb formában ültették 
át magyarra. A ma „legotthonosabb" forma, a 
szabad vers persze jóval alkalmasabb a tartal- 
mi pontosság eléréséhez, ezért valahol meg- 
alapozottnak érzem Déri állítását, miszerint 
amit bizonyos verseknél elvesztünk a réven, 
azt más formában ugyan, de a vámon vissza- 
nyeljük. 

Ugyanakkor Déri eljárását nem csak ezért 
érzem legitimnek. Egyfelől az általa közre- 
adott fordítások organikusan képesek együtt- 
működni Somlyó György és Vas István fordítá- 



Figyelő • 519 



saival: azonos szinten és hangulatban hozzák 
Kavafisz félreismerhetetlen, sajátos hangját, 
azt a bizonyos „unique tone of voice"-ot, mely 
W. H. Alidén szerint^ Kavafisz költészetének 
minden fordítást túlélő, nyelvek fölötti minő- 
sége. Másfelől ez az eljárás eléggé közel áll Ka- 
vafisz saját esztétikájához és verseszményéhez, 
mely már önmagában is lecsupaszított, és vég- 
telenül takarékos a poétikai eszközökkel. 

Az, hogy Déri prózafordításaiban néhol még 
az a kevés formai-zenei díszítmény is elvész, 
melyeket a költő alkalmazott az eredetikben, 
persze felveti a kérdést; nem lehetséges-e, hogy 
Kavafisz versei Déri keze alatt végül olyanná 
válnak, mint az antikvitás görög szobrai, me- 
lyeket színtelen, hófehér csupaszságukban fe- 
dezett fel és tanult meg csodálni az európai 
kultúra, amíg a modern régészeti technikák 
fejlődésével ki nem deiiilt, hogy eredeti kör- 
nyezetükben és idejükben valójában olyan szí- 
nesre voltak festve, mint az indiai templomok 
európai szemnek ma már szinte émelyítően 
színpompás istenszobrai? 

Elképzelhető. Szerencsénkre azonban a 
másik oldalt kedvünkre szemlélhetjük Somlyó 
György és Vas István egyes formahű fordításai- 
ban akár az Alexandria örök lapjain is, ha pe- 
dig ez sem elég, és az autenticitás totális élmé- 
nyére vágyunk, még mindig megtanulhatunk 
újgörögül, hiszen az eredeti szövegek is mind 
megvannak az újgörög kritikai kiadások köte- 
teiben. 



3. Kovács András Ferenc, avagy a nosztalgia 
filológusa 

„Neves költőknek mindig több szülőhelyük is van, 

nagy költők mindenütt és seholban is születnek! " 

(Kovács András Ferenc: Kalaisz, Alexandria fia)^ 

Ám ha Déri Balázsnak az eredetinél is dísz- 
telenebb Kavafisz-képét a klasszicista ízlés fes- 
tetlen máiTányalakjaihoz hasonlítottuk, akkor 
Kovács András Ferenc (a továbbiakban KAF) 
Kavafisz-átiiatainak beható vizsgálata után vi- 
szont nem más, mint a Las Vegas-i Caesar's Pa- 
lace nevű kaszinó- és szállodakomplexum an- 
tikvitásképénekvíziója kezd lelki szemeink előtt 
lebegni. 

Ezért a vízióért azonban jóval keményebben 
kell megdolgoznunk, mint az előbbiért, ami 



szinte magától rajzolódik ki előttünk Déri Ba- 
lázs koinmentáijai és jegyzetei nyomán, hiszen 
a Hazatérés Hellászból címíí könyv esetében 
jóval nehezebb megmondani, hol kezdődik 
KAF és hol a könyv címzettjeként és főhőseként 
megjelenő Kavafisz: a kötet ugyanis (Polgár Ani- 
kó terminológiája szerint az applikáció mód- 
szerét alkalmazva) jóval kevésbé a míífordítás, 
mint inkább az intertextualitás játékterében 
végzi el a maga munkáját, eredeti Kavafisz-szö- 
vegekből kiinduló átiratokat éppúgy közölve, 
mint KAF saját kezű, Kavafisz stílusát és meg- 
szólalását imitáló költeményeit, és lehetőségei- 
hez mérten mindent megtesz annak érdeké- 
ben, hogy az olvasó csak nehezen tudja szétvá- 
lasztani a kettőt. 

Felmemlhet persze a kérdés, hogy van-e ér- 
telme egyáltalán ennek a szétválasztásnak, ha 
végső soron feltételezhető, hogy maga a kötet 
pontosan erről a szétválaszthatatlanságról kí- 
vánna szólni? Mindenképpen. Hiszen maga a 
kötet is egyértelművé teszi, hogy a benne fog- 
lalt szövegeknek uö/ömí közük mégiscsak van 
az eredeti Kavafisz-koipuszhoz; ha pedig így 
áll a dolog, annak nyomára, hogy mi közük van 
hozzá, csakis az eredetikkel való szembeállítás 
soránjuthatunk-ez a szembeállítás pedig már 
csak azért is kötelessége a kötetet kezébe vevő 
kritikusnak, mert másként sehogyan sem tud- 
ná értékelni KAF önmagában vett teljesítmé- 
nyét anélkül, hogy közben ne óhatatlanul is 
Kavafiszról beszéljen inkább. Ennek megfele- 
lően fejezetünk első részében igyekszünk leír- 
ni, hogyan és milyen munkát végez el KAF a 
Kavafisz-szövegek koipuszán, ezt követően pe- 
dig kísérletet teszünk arra, hogy ezt a munkát 
értelmezés és értékelés tárgyává tegyük. 

Legelőször a kötetegész makrostiaiktúrájának 
szempontjából tekintjük át a dolgot. Mint ko- 
rábban említettük, szöveganyagát tekintve a Ha- 
zatérés Hellászból egyfelől KAF saját, Kava- 
fisz ihlette verseit tartalmazza (ezeket fogjuk a 
toya\3h'i2iWa?a\pszeMdo-kavafiszi verseknek ne- 
vezni), másfelől pedig olyan átiratokat, melyek- 
nek kiindulási szövegei megtalálhatók az ere- 
deti Kavafisz-oeuvie darabjai között is, jelle- 
gükre nézvést pedig valahol félúton állnak a 
műfordítás és a tovább-, illetve átírás között 
(ezeket a szövegek szorosabb elemzéséig ne- 
vezzük meta-kavafiszi költeményeknek a továb- 
biakban). 



520 • Figyelő 



A meta-kavafiszi versek kiindulási szövegei 
mind olyan Kavafisz-művek (egy kivételével), 
melyek nem szerepeltek az első, Somlyó-Vas- 
féle kötetben. Ez egyrészt a Somlyó-Vas-féle 
kötetből kihagyott tizennyolc „kanonikus" ver- 
set jelenti, tízet az úgynevezett „megtagadott" 
versekből és negyvenhét darabot a szei-ző ha- 
gyatékából: összesen hetvenöt verset tehát, me- 
lyekből az irodalmi élet és a könyvkiadás fiir- 
csa fintorának köszönhetően - tizennyolc vers 
kivételével - az összes darab kiindulási szöve- 
gének fordítása mostanra már olvasható a Dé- 
ri Balázs által gondozott Alexandria örök lap- 
jain is. Ezt a hetvenöt verset egészíti ki nagyjá- 
ból ugyanennyi (egészen pontosan hetvenegy 
darab) pszeudo-kavafiszi költemény, mely tel- 
jes egészében KAF munkája. 

A méta- és pszeudo-költemények szétvá- 
lasztása azonban egy szerkesztési és paratex- 
tuális tmkk következtében csak alapos filoló- 
giai minikával termelhető ki a kötetből: tám- 
pontot itt egyedül a kötet végén található A 

VERSEK EREDETI HELYE KaVAFISZ ÉLETMŰVÉBEN (HH 

263-268.) című mutató ad, mely oldalszámok 
nélkül világosít fel a versek státusáról, a pszeu- 
do-kavafiszi költeményeket a Két athéni füzet 
kategóriája alatt összegyűjtve (az állítólagosán 
lappangó két füzet történetét - nem mellőzve 
a regényes megoldásokat - KAF részleteseb- 
ben is kidolgozza a mutatót megelőző. Évek 
Kavafisz életéből című életrajzba beillesztve).^ 
Maguk a versek azonban egészen más elvet, 
konkrétan a megírás és/vagy az első publiká- 
ció (meta-kavafiszi verseknél valós, pszeudo- 
kavafiszi költeményeknél pedig fiktív) időpont- 
jait követve sorakoznak a kötetben és a tarta- 
lomjegyzékben, ahogyan a fülszöveg is mond- 
ja: „ez a Kavafisz-kiadás (szándékosan és szentség- 
törő módon) nem tagolódik ciklusokra: a versek meg- 
írásuk vagy közlésük időrendjében, folyamatosan kö- 
vetik egymást, mintegy magát az időt, a formálás és 
a költészet folyamatát kínálva olvasmányul". 

Jogosan vetődik fel a kérdés a kritikus olva- 
sóban: vajon mi lehet ez a határozott szándék 
az öntudatosan vállalt izeratóg'íörís mögött? Ha 
valaki kicsit is ismeri Kavafisz költészetét, egé- 
szen világos számára, hogy a fülszöveg javasla- 
ta - miszerint a versek időrendben való olva- 
sásával egyfajta folyamatnak, időbeli mozgás- 
nak lehetnénk tanúi - egész egyszerííen ordí- 
tó nonszensz, hiszen a legelső dolog, amit Ka- 
vafisz művészetével kapcsolatban megemlíte- 



ni szokás, az pontosan annak időtlensége: nem- 
csak hogy Kavafisz többnyire elmúlt korokat 
felidéző vagy történeteinek idejét pontosan 
nem meghatározó versei között csak elenyésző 
számban találunk olyat, anri közvetlenül a szer- 
ző életidejének történéseire reflektálna (erre 
példa az 1906. június 27-én, délután két óra- 
KOR [HH 107.] című vers, melynek párdarab- 
ja Déri kötetében is megtalálható 1906. június 
27-én, du. 2 óR.\KOR címmel [AÖ 237.]), de ma- 
gára az egész életműre is jellemző a - Kavafisz 
kritikusai szerint olykor a laposságot és egy- 
hangúságot súroló - homogenitás, a hanghor- 
dozás állandósága, mely a fiatalkori zsengéket 
leszámítva alig változik Kavafisz mintegy negy- 
venéves költői pályaflitása során (a homogeni- 
tás ugyanúgy jellemzi egyébként a Hazatérés 
Hellászból szövegeit is, a meta-kavafiszi és a 
pszeudo-kavafiszi költeményeket egyaránt). 

Világos tehát, hogy a fülszöveg javaslata nem 
több átlátszó porhintésnél, annál is inkább, mi- 
vel a szövegek összetételének ismeretében rög- 
tön felsejlik előttünk egy másik, stratégiai funk- 
ció, mely indokolja a versek ily módon való 
szerkesztését. Ugyanis ez az időrendi szerkesz- 
tésmód az egyetlen útja annak, hogy a pszeu- 
do-kavafiszi költemények teljesen észrevétle- 
nül illeszkedhessenek be a meta-kavafiszi ver- 
sek közé: az olvasó, főleg ha csak a Somlyó-Vas- 
féle Kavafisz-kiadást ismeri (így pedig nenr 
rendelkezik támpontokkal az eredeti, de nra- 
gyarul csak Déri kötete óta hozzáférhető szö- 
vegekből kiinduló meta-kavafiszi versek felis- 
meréséhez), a kötet olvasásának során egyetlen 
szövegkorpuszként érzékeli a két, státusát te- 
kintve nagyon is különböző szövegegyüttest, 
hacsak nem bogarássza végig a szövegeknek 
az életműben elfoglalt eredeti helyét megadó 
mutatót, hogy az ott szereplő verscímekalapján 
kikeresse a tartalomjegyzékből az egyik vagy 
másik típus oldalszámait; ez azonban, ameny- 
nyiben az ember nem alexandriai filológus 
vagy a kötet belső működésmódját szétszálaz- 
ni kívánó kritikus, túlságosan is nagy erőfeszí- 
tést kíván ahhoz, hogy számba jöhessen az el- 
ső befogadói élmény során. 

Ugyanilyen ellentmondás figyelhető meg a 
Két athéni füzet misztifikációjával kapcsolat- 
ban is, mely ellentmondás Kavafiszból vagy 
a szövegekből kiindulva nem, csakis a kötet 
szándékainak stratégiai szempontjából válik 
érthetővé. A kötet végén közölt életrajz így ír 



Figyelő • 521 



a füzetekről: „1901 és 1933 között hetvenegy ver- 
set ír, másol beléjük - ezek az alkotásai csak ezekben 
az egyedüli példányokban maradtak fenn, Kavafisz 
egyetlen nyilvántartásában, semmilyen dokumentá- 
cióban sem szerepelnek. A költő a legszemélyesebben, 
teljesen titokban, mintegy magának írhatta őket - 
soha, sehol nem közölt belőlük, senkivel sem tudatta 
létezésüket. " (HH 250.) A naiv olvasó egy ilyen 
bombasztikus felvezetés után joggal szimatol 
leleplezés- és botrány szagot, és jogosan várná, 
hogy az amúgy is rendkívül szemérmes Kava- 
fisz titkos füzeteinek anyaga mondjuk homo- 
szexuális orgiák leplezetlen leírásaival vagy az 
aktuálpolitikai felháborodás dokinnentuinai- 
val legyen tele, hiszen mi más oka lehetett vol- 
na annak, hogy a szerző eltitkolja őket? Ha 
azonban veszi a fáradságot, és külön végigné- 
zi az „athéni füzetek" anyagát képező verseket, 
csalódásban lesz része: ezek a versek tökélete- 
sen illeszkednek a többi, ismertnek tekintett 
míívek közé, mind témájukban, mind hang- 
hordozásukban; semmi olyan megkülönböz- 
tető poétikai vagy tartalmi vonás nem fedez- 
hető fel bennük, ami indokolttá tenné, hogy a 
titok és az elhallgatás falait vonják köréjük. 
Most persze úgy teszek, mintha nem tudnám, 
hogy az „athéni füzetek" KAF misztifikációja 
(ezt jelzi az is, hogy a Két athéni füzet megne- 
vezésének első betűi KAF nevét adják ki), és 
egyetlen fiuikciója a pszeudo-kavafiszi versek 
fikcionális igazolása a köteten belül - mind- 
össze arra kívánok ezzel rámutatni, hogy ezen 
a ponton KAF rosszabb regényírónak bizonyul 
(hiszen az irodalmi misztifikáció, ha a költé- 
szet paratextusaiban történik is, mindig szoros 
kapcsolatot őriz a regények fikcionális törté- 
neteivel), mint amilyen költő, hiszen főhősé- 
nek olyan cselekedeteket tulajdonít, melyeket 
sem a főhős belső karaktere, sem a cselekede- 
tek tárgyai (a szóban forgó versek) nem moti- 
válnak. 

Ezek az ellentmondások azonban, nem győ- 
zöm hangsúlyozni, csupán nagyon körültekin- 
tő olvasás során kerülnek a felszínre: ha jóhi- 
szemíí olvasóként tekintünk végig a köteten, 
akár értelmezhetjük úgy is, mint egy nagysza- 
bású kísérletet az intertextus nyomainak (Riffa- 
terre) tökéletes eltüntetésére.'' A szerkesztés, a 
szövegek kiválasztása és a stílus homogenitása 
olyan bámulatra méltó lakkréteget von a szö- 
vegek fölé, mely első olvasásra szinte teljesen 
eldolgozza, felismerhetetlenné teszi a KAF és 



Kavafisz között lévő különbségeket az eredeti 
görög szövegeket nem értő olvasó számára. 

Pontosabban szólva, felismerhetetlenné ten- 
né, ha a csupán magyarul tudó olvasónak nem 
állna rendelkezésére Déri Balázs kötete, me- 
lyet összeolvasva a Hazatérés Hellászból szö- 
vegeivel, nemcsak arra derülhet fény, hogy 
mely szövegek KAF saját alkotásai és melyek 
az általam meta-kavafiszinak nevezett költe- 
mények, hanem arra is, hogy a meta-kavafi- 
szi költemények esetében hogyan és miként 
írja át KAF az eredeti görög szövegeket. Mi- 
vel, mint korábban említettem, KAF kötetében 
csak olyan költemények szerepelnek, melyek 
nem szerepeltek a Somlyó-Vas-féle változat- 
ban, így az összeolvasás során már csak Déri 
és KAF szövegváltozatai néznek farkasszemet 
egymással - de természetesen nem szabad fi- 
gyelmen kívül hagynunk, hogy Déri változa- 
tai sem eredeti szövegek, hanem fordítások: 
azonban mivel ezeknél a szerző alapállása az 
eredetihez való mind teljesebb hűség igényét 
jelenti, így mégsem tűnik tanulság nélkülinek 
egy ilyen összehasonlítás, még akkor sem, ha 
folyamatosan figyelmeztetnünk kell magun- 
kat közben, hogy KAF költői átiratain ne az 
eredetihez való hűséget kéljük számon (hiszen 
ez a szeiYŐnek bevallottan nem célja), hanem 
arra próbáljunk meg fényt deríteni, hogy mit 
és hogyan tesz KAF az eredeti szövegekkel, hogy 
később elgondolkodhassunk azon, vajon miért 
teszi ezt, és vajon jól teszi-e? 

Az egyik legszembetűnőbb és legáltaláno- 
sabb poétikai eljárás, amire KAF részéről fel- 
figyel a kritikus olvasó a két kötet összeolvasá- 
sakor, nem más, mint a szétírás és a szószaporí- 
tás különböző módozatainak használata, mely 
egyfelől jelent szinonimahalmozást és reto- 
rikai körülírások tömkelegének használatát, 
másfelől pedig a Kavafisztól megszokott kissé 
monoton, személytelen hang nyelvi regiszte- 
reinek kitágítását mind felfelé (a magasztos, 
archaizáló szavak használatával), mind lefelé 
(a koUokviális, néhol közönséges szavak és ki- 
fejezések beemelésével a szövegbe). Ezek kö- 
vetkeztében a versek Déri Balázs változataihoz 
képest óriási mértékben megnyúlnak: egyrészt 
a sorok is hosszabbak, több szótagosak lesz- 
nek, másrészt a verssorok száma is megnő, oly- 
kor akár az „eredeti" duplájára. Ennek meg- 
mutatásához két versből hozok itt példát, első- 



522 • Figyelő 



ként a Szalomé (HH 34.) cíinű szövegből, mely 
Salome (AÖ 220.) címen szerepel Déri köteté- 
ben (KAF változatát aláhúzom): 

„Látja a csöpögő vért, és megundorodik tőle. " 
„A szétfreccsent, feszt csurgó, csöpögő vér látványa 

is undorítja. . . " 
„Megparancsolja, hogy azt a véres i 



„ »Hé, ez a vérlucskos, tocsogó, maszatos tárgy 

rögtön" 
„vigyék a színe elől; s tovább" 
„ tűnjön el a szemem elől!« - adja parancsba, majd 

közömbösen " 
„olvassa Platón dialógusait. " 
„megint csak olvasásba mélyed: folytatja Platón 

párbeszédeit. " 

A szószapoiításnak talán még eklatánsabb pél- 
dája a Lelkierő (HH 75.) című vers, mely Meg- 
erősítés (AÖ 215.) címen szerepel Dérinél - itt 
az első, csupán szórendjében eltérő sor után 
teljesen elszabadulni látszik a KAF-féle nyelvi 
gépezet, tizenkilenc soros tirádává bővítve a 
Dérinél tíz sorban közölt elmélkedést: 

„Aki a lelkét meg akarja erősíteni, " 
„Aki meg akarja erősíteni a lelkét," 
„hagyja a tiszteletet és az engedelmességet. " 
„távoztasson el magától minden megalázkodást, 
a vak engedelmesség és a lágy behódolás valahány 

elvét, 
a tekintélyelvűség és a tisztelet valamennyi 
módozatát. " 

A nyelvi regiszterek kitágítására pedig álljon itt 
egy harmadik példa, ezúttal a Iulianus a misz- 
tériumokon (HH 37.) című versből. A vers „ki- 
indulási szövegének" fordításaJuLiANUs a misz- 
tériumokban (AÖ 253.) címmel szerepel Déri 
kötetében, a kérdéses részlet így néz ki: 



„A görögök nagyot hahotáztak: 
»Szégyen, szégyen, hogy ily szavakat szólsz 
nekünk, szofistáknak és bölcselőknek. 
Ilyesmit, ha akarsz, Nikomédia püspökének 
és az ő pópáinak mondhatsz.«" 

Ehhez képest KAF változatában - a szokásos 
szószaporítás mellett - tisztán látható a köz- 
nyelviesítés és egyes helyeken a vulgaritás felé 
tolása a szövegnek: 



„A görögökből egyszerre kitört a röhögés: »Szégyen, 
ezerszer szégyen rád nézve az, hogy így beszélsz, 
s ilyen sületlenségeket mesélsz nekünk, 
akik neves filozófusok és szofisták volnánk! 
Ilyes koholt, zöld zagyvaságokat, ha méltóztatsz, 
locsogj inkább Nikomédia püsp 



s fecsegd teli tuskó pópáinak fejét is!« " 

Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy a leg- 
több meta-kavafiszivers esetében az átírás nagy- 
jából ki is merül ebben a két poétikai fogás- 
ban: a nyelvi átformáláson túl ez az eljárás 
nem érinti érdemben a versek tartalmát, üze- 
netét, végkövetkeztetését. Erre az egész kötet 
hetvennégy átiratából csak két példát talál- 
tam, ahol egy hozzáadott versszak vagy meg- 
változtatott sor átértelmezi, más megvilágítás- 
ba helyezi az „eredeti" vers értelmét. így az An- 
TioKHOsz Ephialtészhez (HH 182.) című vershez 
hozzáadott zárójeles versszak - „(Az Anthio- 
hheia-béli ficsúr, pár hétre rá, gyors / halmérgezést 
kapott, és ki sem gyógyult belőle. /Mit néki földi kin- 
csek, lovak, ékek, égi kertek! Nem látja drága fé- 
nyük, sem Anthiokheiáját, I sem a jó kövér halakkal 
hömpölygő, dús Orontészt! / Bölcs és dicső király, ó, 
Anthiokhosz Ephialtész!)" - egy politikai gyilkos- 
ság sugalmazásával tovább sötétíti, árnyalja a 
királyhoz beszédet intéző ficsúr történetét, to- 
vább fokozva a Kavafisztól magától is megszo- 
kott cinikus-sztoikus emberkép kiábrándultsá- 
gát. Ugyanígy, míg Déri változatában a „De Há- 
dészban majd a lentiekkel beszélgetek" (AÖ 221.) 
című költemény két utolsó sora így hangzik: 
„»Tedd hozzá«, mondta a szofista, félig mosolyogva 
/ »ha ilyesmiről beszélnek ott, ha még törődnek va- 
lamivel«", addig ennek KAF-féle változatában 

- „A többit majd a lentieknek MONDOM el" (HH 

132.) - az utolsó két sor épp ennek az ellenke- 
zőjét állítja: nem azt, hogy egyáltalán nem biz- 
tos, hogy az alvilágban még számít is bármit 
a beszéd, szóljon bár a földi életben ki nem 
mondott titkokról és sebekről, hanem hogy el- 
képzelhető, hogy ínég az alvilágban is tanácsos 
kétszer ineggondolni, mit mond az einber: 
„»Am ne feledd el, uram - szólt a szofista futó mo- 
sollyal — I mégha mindenről szabadon lehet is oda- 
lent majd végre beszélni, / azért vigyázat: ott sem árt, 
ha óvatosb vagy!« " 

Ugyanakkor még ezek a szövegszinten szem- 
betűnőbb áthangolások is teljesen beleférnek 
a Kavafisztól megszokott kissé kárörvendő, kis- 



Figyelő • 523 



sé utólag-bölcs történelem- és einberszemlélet- 
be. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy - mint 
azt korábban már írtam - a Két athéni füzet 
tartahna, mely az életrajzíró szerint „a lírai 
életmű negyedik rétegének és verstömbjének tekint- 
hető", illetve „szenzációs felfedezés" (HH 261.). 
szintén tökéletesen beleillik a meta-kavafiszi 
költemények világába (és nyelvezetét, hangu- 
latát tekintve hangsúlyozandó, hogy nem fel- 
tétlenül az eredeti kavafíszi, hanem a KAF- 
féle meta-kavafiszi költemények világába, tehát 
ezekben a szövegekben a szeiYŐ sokkal inkább 
a saját Kavafisz-átiratainak stílusát imitálja, 
mint Kavafisz műveiét), óhatatlanul felvetődik 
az emberben az Esterházy-féle kérdés a több 
mint kétszázötven oldalas, hatalmas szöveg- 
anyagot megmozgató vállalkozással kapcsolat- 
ban: Kinek? Hová? Miért? 

Mit nyertünk ezzel a pszeudo-kavafiszi köl- 
teményekkel kétszeresére - sőt, ha beleszámít- 
juk a meta-kavafiszi versek továbbírásait, nyu- 
godtan mondhatjuk: háromszorosára - duz- 
zasztott kötettel? Mit mond nekünk Kovács 
András Ferenc ezekkel az eljárásmódokkal? 
Áll-e a szövegeknek ez a fajta szemlélete bár- 
milyen relációban Kavafisz eredeti szövegei- 
vel, és ha igen, mit mond nekünk róla? 

Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a for- 
dítás már önmagában is kritikai jellegíí vi- 
szony a szöveggel (Kosztolányi), ez pedig fo- 
kozottan érvényes egy klasszikusnak számító 
szerző új szemléletmóddal való (újra)fordítása 
esetében, ahol a kritikai viszony sokkal kevés- 
bé az eredeti szerzővel, mint inkább annak ko- 
rábbi fordítóival alakul ki; és ezerszeresen igaz 
a pastiche, a persziflázs, az imitáció műfajára, 
melynek során tulajdonképpen nem más tör- 
ténik, mint hogy az imitátor arra tesz kísérle- 
tet, hogy a saját területén, saját költészeti vilá- 
gán belül keljen versenyre az imitált szerzővel. 
Az intertextualitásnak ezeket a módozatait a 
modern irodalomtudomány jó néhány évti- 
zede a lehető legnagyobb lelkesedéssel igyek- 
szik megérteni, osztályozni és értelmezni - ha- 
zánkban főleg Esterházy Péter korai szövegei- 
nek kapcsán került ez a probléma a kritikai 
diskurzusok figyelmének középpontjába -, 
azonban számomra úgy tűnik, hogy a kritikai 
közbeszédben még csak csírájában indult meg 
az a folyamat, hogy e jelenségek felismerésén 
és regisztrációján kívül kialakuljanak olyan- 



fajta értékelési szempontok, melyek alapján 
megállapítható volna, hogy milyen a jó, a sike- 
rűlt és milyen a rossz, sikerületlen intertextuali- 
tás; tudtommal a Hazatérés Hellászból eddigi 
kritikusai is mind megelégedtek azzal, hogy a 
kötetet mozgató ilyen jelenségeket mintegy 
leltározzák, anélkül, hogy komolyabb értelme- 
zésnek vetették volna alá őket, túllépve az iro- 
dalomtudományi szlogenek szövegbe illeszté- 
sén. Pedig véleményem szerint ma már (itthon 
is) jóval túl vagyunk azon, hogy az intertex- 
tualitás olyan forradalmi nóvum legyen, mely- 
nek puszta jelenléte szavatolná egy irodalmi 
mű értékét. 

Ilyen szempontból jó kiindulási pont lehet 
Bónus Tibor egyik gondolata, mi szeiint„az in- 
tertextualitás mint funkció akkor hatékony, ha a ko- 
rábbi szövegekhez való »visszanyúlás« úgy kelti élet- 
re a megidézetteket, hogy az általa értelmező és ér- 
telmezett is több lesz, mint önmaga, amennyiben: [itt 
Bónus Riffaterre-t idézi - D. M.] »az értelmező 
olyan elő feltételezett, amely meggátolja a szöveget 
abban, hogy csupán intertextusának differenciálat- 
lan ismétlése legyen«".^" 

Máipedig a Haz,atérés Hellászból esetében, 
miután igazi alexandriaihoz méltóan végigbo- 
garásztam a kötetben egybefont Kavafisz- és 
KAF-szólamokat, nem nagyon sikerült megta- 
lálnom azt a pontot, ahol akár Kovács András 
Ferenc, akár Konsztandinosz Kavafisz, akár az 
olvasó túl sok mindennel gazdagodna. 

KAF szövegduzzasztó és regisztertágító eljá- 
rásait nem tudom a korábbi fordítók munká- 
jával szemben felvett kritikai viszonyulásnak 
tekinteni, hiszen egy ilyen viszony mindig az 
eredetihez való hűségesebb visszatérés jegyé- 
ben szokott történni, általában egy másfajta hű- 
ségfogalom szellemében kibontakoztatva: er- 
re jó példák mondjuk Faludy Gyöi^gy hírhedett 
Villon-átköltései, melyek a míífordítás összes 
lehetséges szabályát sutba dobták a villoni élet- 
éi:zés minden addiginál radikálisabb, (akkor) 
kortársi megfogalmazásának, magyarra plán- 
tálásának érdekében, egyfajta „Villonnál is vil- 
lonibb" költészetet hozva létre. 

Azonban Kavafisz költészete és költészetesz- 
ménye homlokegyenest ellenkezik azzal, ami 
KAF átiratait szervezi: tudjuk róla, hogy élet- 
művének darabjaival éppen úgy bánt, mint az 
egyes darabokban előforduló jelzőkkel és sal- 
langokkal - nem szaporította, hanem ellenke- 
zőleg, élete során fáradhatatlanul rostálta, rit- 



524 • Figyelő 



kitolta őket, egészen odáig, hogy költői mun- 
káinak nagy részét végül ki sem adta hivatalos 
formában. Nem véletlenül; ez a könyörtelen 
szelekción alapuló módszer ugyanis elválaszt- 
hatatlanul kötődik a Kavafisz által művelt köl- 
tészet belső lényegéhez, hiszen csakis egy ilyen 
végtelenül lecsupaszított és patikamérlegen ki- 
mért nyelvezet képes elbírni a Kavafisz-versek 
jellemző szentenciózusságát és retorikus hang- 
vételét - ugyanazok a gondolatok és megfigye- 
lések KAF nyelvileg csúcsra járatott átirataiban 
(főleg az eredeti szövegek keletkezéséhez ké- 
pest majdnem egy évszázaddal később) a leg- 
többször súlytalan, körülményes bölcselkedés- 
sé fakulnak, mintha KAF arra tett volna kísér- 
letet, hogy az egyes szövegeket mintegy vissza- 
írja egy szelekció előtti, éretlen állapotba. 

És ezzel nem is lenne semmi baj, ha KAF ezt 
a nyelvi csúcsra járatást igazi dühből és szen- 
vedélyből csinálná, az iróniának és a túlhajtott- 
ságnak egészen addig a végletes, luciferi fo- 
káig, ami még a paródián is túllépve egyszerre 
csak a legtisztább hangú magasztalásba csap 
át. Egy ilyen viszonyhoz azonban az szükségel- 
tetik, hogy az eredeti szerzővel versenyre kelő 
szerző legalább olyan erősen affirmálja saját 
identitását, mint amennyire az egyszerre meg- 
tisztelt és meggyalázott másik affirmálódik 
egy ilyen helyzetben: egyenrangú félként áll- 
jon ki ellene, mint az antik tragédiák ember- 
hősei az istenek ellen, mert bukása csak ekkor 
lehet katartikus, felemelő és tanulságos a har- 
cot tanúként szemlélő befogadó szemében. 
Önmaga tragikus affirmációja helyett azonban 
KAF mást sem csinál, mint rejtőzködik - min- 
dent megtesz annak érdekében, hogy a lehető 
leghomályosabban lehessen csak kivehető sa- 
ját pozíciója Kavafisszal szemben, és általában 
megreked az olvasóval való cinkos összekacsin- 
tás szintjén. Büszkén állítja magáról, hogy amit 
Kavafisz szövegeivel tesz, az „szándékos és szent- 
ségtörő", ezzel pedig a művészet világában a ix)- 
mantika óta meghonosodott, később pedig fő- 
leg Baudelaire által megszilárdított - az eszté- 
tikai szféra etikától való autonómiáját garan- 
táló - Szent Deviancia sötét glóriájára pályá- 
zik: csakhogy gesztusaiban nincs meg az ah- 
hoz szükséges erő, hogy ez a glória valóban ra- 
gyogni kezdjen a feje körül. 

Vagy elképzelhető, hogy átiratainak ezzel a 
(szándékos?) elhibázottságával KAF a hagyo- 
mányhoz való posztmodern viszonyt kívánja 



demonstrálni, benuitatni a szövegromlás kor- 
szakának önkényes és pontatlan múlt-újraal- 
kotását, „egy korban, amelyben alapjaiban rendült 
meg a valódiságba vetett hit és bizalom, hirtelen fény- 
árral világítani be a hamist és valódit egybemosó ho- 
mályba, olyan kínzó és tisztázást provokáló, a szemé- 
lyes lét legrejtettebb szögleteibe is behatoló fényesség- 
gel, amely előtt nem lehet a szemet behunyni ", aho- 
gyan Szilágyi János Gyöi^gy íija az antik vázák 
hamisítványairól szóló esszéje végén?" 

Személy szerint én nem éi:zem KAF fénycsó- 
váját ennyire vakítónak, arról nem is beszél- 
ve, hogy olyan dologra vetül, ami mostanra 
már önmagától is a napnál világosabb: azt már 
mindannyian tudjuk, hogy a Szerző halott, sőt 
hogy a saját koporsójában képes csak megszü- 
letni, és hogy a múltat a jelen íija - ma inkább 
az a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a renge- 
teg hullával, hová mennek a koporsókból ki- 
kelő zombik, és milyen hagyományt íijunk ma- 
gunknak. 

Arra gyanakszom, hogy KAF magatartása 
mögött egészen másféle alkotáslélektani moti- 
váció áll, mely magyarázatot adhat a Hazaté- 
rés Hellászból mííködésmódjára, ez a moti- 
váció pedig nem más szerintem, mint az (ezút- 
tal inkább a szó negatív értelmében használt) 
nosztalgia: a jelek szerint Kavafisz költészete és 
a belőle áradó alexandriai életéi:zés valóságos 
szilénzeneként bűvölhette el Kovács András Fe- 
rencet, aki végül áldozatul esett a varázsének- 
nek, és a Szirének szigetén maradt, nem lépve 
ki Kavafisz álcájának bűvköréből, hogy árboc- 
hoz kötözött Odüsszeuszként nézzen szembe 
vele - szövegduzzasztó, egyre több és több szö- 
veget termelő eljárásai mögött az olyan gyei«- 
kek mohóságára ismerünk rá, akik a mese vé- 
ge után is konokul követelik, hogy szeretett 
hőseik története tovább folytatódjék. 

És ahogyan a Szirének is azt énekelik, amit 
éppen aktuális áldozatuk hallani akar (vagy 
éppen az áldozatok szelektív hallása játszik a 
kezükre?), a gyerekek pedig a saját kedvük sze- 
rint szeretnék továbbvinni a befejezett mese 
történetét, függetlenül az eredeti szellemétől, 
éppen úgy, saját nosztalgiáinak filológusaként, 
KAF is a saját képére, kicsit kiábrándultabbra, 
jóval bőbeszédííbbre, egy fokkal szabadszájúbb- 
ra alakította a maga Kavafisz-szigetét. Ha Dé- 
ri Balázs Alexandria örök című kötete pedán- 
san berendezett múzeum, ahol a lehető leg- 
pontosabb tudományossággal igyekeznek be- 



Figyelő • 525 



mutatni egy letűnt kor, az elsüllyedt Kavafisz- 
világ emlékeit, egyszerre téve hozzáférhetővé 
a legmodernebb prezentációs technikákat (Dé- 
ri és Papp fordításai) és a múzeinn történeté- 
hez tartozó korábbi bemutatásmódokat (Som- 
lyó és Vas munkái), akkor Kovács András Fe- 
renc HAZATÉRÉs-e nem más, mint élménypark, 
a fejezet elején felidézett Los Angeles-i cézár- 
palota, ahol ember (vagy régész, vagy olvasó, 
vagy kritikus) legyen a talpán, aki ineg tudja 
egymástól különböztetni a fröccsöntött porti- 
cusokban felállított eredeti márványszobixakat 
azok kortárs utánalkotásaitól. 

Nagy kár, hogy KAF féktelen nosztalgiája és 
mohósága így eluralkodott a Kavafisszal foly- 
tatott párbeszédén, mert a gyönyörű kiállítású 
verseskötet - mely nálam konkurencia nélkül 
megnyerte a 2006-os Könyvhét legszebb köny- 
vénekjáró díjat - egészének túl sokat mutató, 
mégis túl keveset adó felépítése és beszédmód- 
ja fölött érzett kiábrándultság elhomályosít 
néhány igazán telitalálatos fordítási-átirati ja- 
vaslatot. Ilyen például az Egy másik Odüsszeia 
utolsó három sorának (HH 22.) időmértékbe 
átcsapó, himnikus zárlata („És a kalandor szív 
kielégült, /jéghideg élvezet áradt szerteragyogva be- 
lé - I új, szerelemtelen érzés, új, szeretettől ürült 
fény"), melyhez képest Déri változata („És a ka- 
landor szíve / gyönyörködött hűvösen, üresen szere- 
tettől" [AO 202.]), akármennyire is hűségesebb 
valószínűleg az eredetihez, valóban fád és szá- 
raz szövegnek hangzik KAF csillogó soraihoz 
képest. Ennél azonban talán még nagyobb vesz- 
teség néhány szintén remekbe szabott pszeudo- 
kavafiszi vers elhomályosulása, mint amilye- 
nek a Hermész szobra a fényben (HH 245.), a 
Sírkő Paraitonionban (HH 220.) vagy az Oxü- 
rhOnkoszi papiruszdarab (HH 157.), hogy csak 
néhányat említsünk. Ezekből a jobban sikerült 
és kizárólag KAF kezét dicsérő versekből egy 
egészen kiváló és erős versciklust lehetne ösz- 
szeállítani, mely bízvást megállná a helyét önál- 
ló ciklusként KAF számtalan, alakmásoktól és 
az intertextualitás megannyi innovatív megol- 
dásától hemzsegő köteteinek valamelyikében 
- hazai pályán, szervesebben beépülve a szer- 
ző saját esztétikai világába, és egy lépéssel tá- 
volabb Kavafisz jegesen metsző költészetesz- 
ményétől ezek a versek talán szabadabban lé- 
legezhetnének, megtalálva a maguk terét és 
idejét. 



Cseliy Zoltán „legalább két" Kavafiszról beszél 
az Alexandria örök című kötetről írott kriti- 
kájában: Kovács András Ferenc átirataival egy 
harmadik (de legalábbis egy két és feledik) Ka- 
vafisz csatlakozott az eddigiekhez, újabb fény- 
törésben mutatva meg az újgörög szövegek 
mögött rejtőző igazi szerzőt és egyben azt is, 
hogy költészetének delejes varázsa milyen vész- 
terhes kalandokba keverheti a hangjától elbű- 
völt költő-olvasót. A veszély valóban nagy, ez 
kétségtelen - kritikám olvasóinak csak annyit 
tudok tanácsolni, hogy akár a Déri Balázs, akár 
a Kovács András Ferenc által mutatott úton in- 
dulnak el a maguk Alexandriájába, áldozzanak 
annyit a filológusok városának, hogy az egyik 
kötet mellé talizmánként odateszik a másikat is. 



Jegyzetek 

1. A továbbiakban a Déri Balázs által gondozott Ale- 
XANDRL\ ÖRÖK cíniű kötetből származó idézeteket Aü 
betűkkel jelölöm. A fenti idézet helye: AÖ 261. 

2. Erről a versről Turányi Tamás I^zac-emlékmü cí- 
mű versével összefüggésben bővebben írok a Kal- 
ligram 2006. szeptember-októberi számában Dicső- 
ség AZ ÉLŐKNEK címmel. 

3. Prózai formában: AÖ 277., versként in: Déri Ba- 
lázs: Az UTOLSÓ SZIGET. Argumentum, 2001. 73. 

4. Csehy Zoltán: Legalább két Kavafisz. Jelenkor, 
2006. VII-VIII. 813. 

5. Polgár Anikó: Catullus noster. Catullus-olvasa- 

FOK A 20. SZÁZADI MAGYAR KÖLTÉSZETBEN. Kalligram, 

Pozsony, 2003. 

6. Vö. Auden, W. H.: Introduction tg Cavafy's Po- 
EMS. In: The Complete Poems of Cavafy. Harcourt, 
Brace and World, New York, 1961. 

7. A továbbiak során a Kovács András Ferenc Haza- 
térés Hell4szból című kötetéből származó idézete- 
ket HH betűkkel jelölöm. A fenti idézet helye: HH 
104. 

8. Érdekes részlet, hogy az eddig ismeretlen Ka- 
vafisz-verseket tartalmazó kézirat motívumának 
ugyanúgy létezik párdarabja Déri Balázs kötetében 
is, ott egy barcelonai könyvesboltban fellelt bilin gvis 
összkiadás alakjában (AÖ 270.). 

9. Pontosan ezeknek a nyomoknak a jelenlétmódjai 
és jelenlétük mértéke az, ami Déri Balázs filológiai 
igényű műfordításkötetét és KAF átiratgyűjtemé- 
nyét formálisan is megkülönböztetik egymástól. Kü- 
lönös ellentmondás, hogy a mfífordításkötet ponto- 
san azzal jelenti be igényét a hitelességre, hogy a 



526 • Figyelő 



„csalásra" (vagyis arra, hogy minden műfordítás át- 
irat és értelmezés) úton-útfélen felhívja az olvasó fi- 
gyelmét, az átiratgyfíjtemény pedigjellegénél fogva 
minél inkább igyekszik elrejteni azt: ehhez csak elég 
felidéznünk azt a statisztikai különbséget, hogy az 
Alexandria örök lapjain, jóllehet a borítón Kavafisz 
neve szerepel és Déri Balázsé nem, a borítón belül a 
szerkesztő-műfordító neve összesen mintegy nyolc- 
van alkalommal fordul elő a különböző paratextu- 
sokban - ezzel szemben a Hazatérés Hell.4szböl ol- 
dalain, bár a borítóján Kovács András Ferenc neve 
szerepel, és Kavafiszé csak az alcímben, KAF neve 
mindössze öt alkalommal jelenik meg. 

10. Bónus Tibor; „én ejtem a szót, de valaki más be- 
szél" (?) - Imitatív formáciök Orbán Ottö költésze- 
tében. In: uő: Diskurzusok összjáték.^. Balassi, 2001. 
106. A Riffaterre-idézet helye: Michael Riffaterre: 
Az intertextus nyoma. In: Helikon, 1996/1-2. 73. 

11. Szilágyi jános György: Legbölcsebb az idö. In: uő: 
Szirénzene - ókortudományi tanulmányok. Osiris, 
2005. 175. 

Megjegyzés: A szövegváltozatoknak az eredeti újgö- 
rög szövegekkel való viszonyával kapcsolatos dilem- 
iTiák iTiegoldásában segítségemre volt Mohay And- 
rás, az Alexandria örök című kötet nyelvi lektora — 
segítségét ez úton szeretném megköszönni. 

Dunajcsik Mátyás 



AZ OKOKRITIKAI HALÓ 
ESÉLYE 

Horgas Judit: Hálóval a szelet. Ukokritikai 
tanulmány a reneszánszról 
Liget Műhely Alapítvány, 2005. 225 oldal, 
2500 Ft 

Meghonosítani annyi, mint kockázatot vállal- 
ni. Horgas Judit könyve ökológia és irodalom- 
kutatás összekapcsolását tűzte ki céljául, mód- 
szertani szempontból tehát egy nálunk még 
kevéssé ismert irodalomkutatási irányzat, az 
ökokritika előhírnöke. Ha stílszem akarnék len- 
ni, az ökokritika természeti képzetvilágához 
igazodva nevezhetném akár az első fecskének 
is, mely hozzánk érkezett, de egyrészt nem va- 
gyok biztos benne, hogy csakugyan ez a legel- 
ső és eddig egyetlen, másrészt nem szeretném, 
ha beteljesednék rajta a közmondás, azaz nem 
csinálna nyarat. Inkább annak örülnék, ha kö- 
vetőkre találna, azaz a szeszélyes éghajlatú ma- 



gyar anglisztikában nyarat csinálna, mégpe- 
dig ökológiai szempontból is eszményi, min- 
den élőlénynek elviselhető hőségű, napsüté- 
ses, záporos, termékeny és örömteli nyarat. Ez- 
zel már előre is bocsátottam véleményemet: 
mindama kritikai észrevételek ellenére, ame- 
lyeket recenzensi tisztemhez híven kénytelen 
vagyok kifejteni, a könyvet végeredményben jó 
munkának tartom, mindenekelőtt azért, mert 
jelentős mértékben megvalósította célkitűzé- 
sét. „Ökológia és irodalom: ez a két, látszólag kü- 
lönböző terület az ökokritikai gondolkodás alapja, 
és az alig egy-két évtizedes diszciplína legfőbb fel- 
adata éppen annak bizonyítása, hogy a kettő mégis 
összeegyeztethető, sőt: egymás nélkül valójában el- 
képzelhetetlen. A könyv célja ennek az állításnak 
az alátámasztása az eddigi szakirodalomban ritkán 
alkalmazott reneszánsz kori szövegek elemzésével. " 
(11.) Szerintem az összeegyeztetési kísérlet 
túlnyomórészt sikerült, egészében a végered- 
mény meggyőző, még ha részleteiben bőven 
taláhnik is kifogásolnivalót. Mi több, a PhD- 
disszertációból lett könyv nemcsak rendkívül 
intelligens nnnika, hanem igazi értekezés, az- 
az saját koncepciója van, amellett érdekfeszítő 
mondanivalója, mely az egymást követő feje- 
zetek során összefüggően kibontakozik. Igaz 
ugyan, hogy a kettős érdekeltséget nem min- 
dig sikerült tematikailag egységesíteni, s az 
irodalmi elemzések közé időnként integrálat- 
lan, nyersanyagszeiTÍ, ismeretteijesztő betétek 
ékelődnek, például Nagy-Britannia őshonos 
szai-vasfajairól (93-94.), a juhtenyésztés (126- 
128.) vagy a kertművelés történetéről (128- 
132.), amellett néha túl nagy idézettömbök is 
kiválnak a szeizői érvelésből, például egy kétol- 
dalas idézet a Húsvét-sziget ökológiai kataszt- 
rófájáról (169- 170.), mindazonáltal az érteke- 
zés gondolatmenete folyamatosan követhető. 
Magyar nyelve, stílusa, előadásmódja a helyen- 
ként (ritkán) előforduló nyelvtani gondatlan- 
ságok ellenére tiszta, elegáns és szemléletes. 
Lehetnek kételyeink módszereit, egyes követ- 
keztetései igazságát, sőt talán az egész munka 
feladatvállalásának elvégezhetőségét illetően, 
de mint szakmai teljesítmény kellőképpen iga- 
zolja, hogy szerzőjét méltónak ítélték a PhD- 
fokozatra. Kérdés persze, hogy könyvként, az- 
az kikeiTJlvén az egyetem (madárhasonlatunk- 
nál maradva) védőszárnyai alól és a köszönet- 
tel említett (7.) tanszéki közösség fészekmele- 
géből, mennyit ér a hazai és nemzetközi ang- 
lisztika mércéje szerint. 



Figyelő "SS? 



Bármennyire rokonszenvesnek, sőt a magam 
részéről helyesnek tartom a könyv célkitűzését, 
kifejtése túl metaforikus ahhoz, hogy egy mód- 
szeres vizsgálat viszonyítási alapjául szolgál- 
hasson. Alaphasonlata, mely szerint az irodal- 
mi mű olyan, mint egy élőlény, nem annyira 
új, mint szerzőnk gondolja, s nem az ökokiiti- 
ka hozta elsőként forgalomba, hiszen például 
a kétszáz évvel ezelőtti romantikus esztétika is 
szívesen folyamodott növénytani analógiák- 
hoz, például amikor az oi^ganikus forma elmé- 
letét fejtegette, vagy a nemzeti kultúrák fejlő- 
désének korszakait szemléltette. Ám Horgas 
Judit megfogalmazásában az irodalmi művek 
élőlényszerűségének leírása maga is annyira 
költői metaforákban történik, hogy nehéz bár- 
miféle pontos és körülhatárolható jelentést tu- 
lajdonítaniuik nekik. Ebben az eddigi ökokri- 
tikai szakiiűdalom értekező művein is túltesz; 
nem véletlen, hogy éppen ezen a ponton szem- 
be is fordul velük. Először csak annyit mond 
ugyan, hogy „a kurrens ökokritikai gyakorlatot né- 
miképp meghaladva" kísérli meg a szövegekben 
lüktető, szinte kitapintható életteliség vizsgá- 
latát (12.), a bővebb kifejtésből azonban a ?,ze- 
réivf „némiképp" -i\é\ lényegbevágóbb nézetkü- 
lönbségre és helyesbítési szándékra következ- 
tethetünk. „Ezeknek a - hovatovább könyvtárnyi 
anyagot kitevő — írásoknak a szerzői azonban rendre 
elfeledik, hogy az irodalmi mű (sőt, alapja: a nyelv) 
maga is élőlényként viselkedik: gondozásra és szere- 
tetre szorul, különben elsorvad, ám megfelelő körül- 
mények között lélegezni kezd, kivirágzik, s minden 
újabb olvasás és értelmezés nyomán új hajtása sar- 
jad. Az egyes elfeledett vagy eltorzított, majd hosszú 
idő után felkapott és kánonba illesztett reneszánsz 
kori szövegek remekül példázzák ezt a folyamatot. Az 
élőlényként értelmezett irodalom tehát leglényege 
szerint is az ökológiai gondolkozás tárgya, hát még 
ha hozzávesszük, hogy az írók, költők, filozófusok 
maguk is emberek, akik ugyanúgy a természeti világ 
részeiként éltek és élnek, mint az egyes művek. " ( 14.) 
Ha azonban csakugyan ilyen részletes lebon- 
tásban is vizsgálhatónak szeretnénk tartani a 
könyv mindvégig fenntartott alaptételét, mi- 
szerint „ minden igazi irodalmi mű élőlényként vi- 
selkedik, és így ökológiai vizsgálat tárgyává tehető" 
(201.), akkor válaszolni kellene tudnunk arra 
a kérdésre, hogy mit is jelentenek pontosan, il- 
letve hogyan fordíthatók le egy szigorúbban 
fogalmi nyelvre az olyan állítások, mint hogy 
a míí élőlény, hogy a természeti világ részeként 
él, sőt hogy lélegezni kezd, egyúttal kivirágzik. 



s minden új értelmezés nyomán új hajtása sar- 
jad. Egy kertészeti kézikönyv bevezetésül figyel- 
meztethet ugyan a kertész gondosságának vagy 
akár természetszeretetének fontosságára, de a 
kertészeti szakkönyvek a kertépítés vagy kert- 
gondozás szakmai előírásairól, a kertészeti tan- 
könyvek a leendő kertész szakértelmének kö- 
vetelményeiről fogalmi nyelven és konkrét fel- 
adatokra és eljárásokra lebontva szoktak be- 
szélni, s ilyenkor az egyes állítások szakmailag 
átgondolt és logikus rendben viszonyulnak egy- 
máshoz. Horgas könyvéből, mely az élőlény- 
szerííség jellemzőit átvitt értelemben és költői 
metaforaként használja, nem tudhatjuk meg, 
hogy (példáid) mitől sorvadnak vagy hogyan 
torzulhatnak el a szövegek, ha minden értel- 
mezés nyomán új hajtásuk sarjad. Mint ilyen 
kérdésekkel szembesítve kiderül, a könyv ro- 
konszenves alaptétele túlságosan költői ahhoz, 
hogy akár igazságának vagy tévességének, akár 
normaként való használatának feltételeit meg- 
állapíthatnánk. 

Ami metaforának sugallatos, az okfejtésnek 
még kevés. Metaforákra persze szükségünk 
van, az okfejtésből nem lehet és nem is volna 
tanácsos kizárni őket, de az már baj, ha min- 
denestül helyettesítik a szabatosságra törek- 
vő fogalmi elemzést. Megvallom, számomra 
mindvégig nem lett világos, hogy mit értsek a 
művek életteliségén, noha ez Horgas szerint 
szorosan összefügg ökologikusságukkal és az 
ökologikus megközelítésre való alkalmasságuk- 
kal. „Fontos [...] leszögezni, hogy az ökologikusság 
önmagában nem értékmérő: elvileg (de csak elvileg) 
elképzelhető olyan nyelvileg silány iromány, amely 
tematikájában a legapróbb részletekig ökologikus, 
de[...] elképzelhetetlennek tartok olyan nagy művet, 
amelynek egyetlen mozzanatában sem fedezhető fel 
az életteliség, és így alkalmatlan az ökologikus meg- 
közelítésre." (25.) Szívesen egyetértenék azzal, 
amit ez a tétel az irodalmi mű értékéről állít 
(azazhogy annak szükséges, de nem elégséges 
feltétele az ökológiai életteliség), ha tudnám, 
miben áll tidajdonképpen az életteliség vagy 
akár az ökologikusság, de itt sem tudhatom 
meg, sőt alighanem logikai kategóriatévesztés 
csúszott a mondat két fele közé: az elsőben mint- 
ha az ökologikus tematika jelentené az ökolo- 
gikusságot, a másodikban mintha az életteliség 
jelenléte. Ezért azt sem tudom megállapítani, 
hogy a könyv, természeti-ökológiai tematikája 
ellenére, a gyakorlatban mennyire felel meg e 
mindvégig sejtelmes, költői allegóriába bur- 



528 • Figyelő 



kok alapelvének, s legföljebb gyanítom, hogy 
nem felel meg neki jobban, mint szinte bár- 
mely más (hasonlóan jó szintű) értekezés ten- 
né. Bármennyire jónak, esetenként különösen 
finomnak találom például a könyv műértel- 
mezéseit, nem tudom hozzámérni őket szerző- 
jük idevágó célkitűzéséhez: „beláthatjuk tehát, 
hogy az irodalom, de különösen a reneszánsz iroda- 
lom, és azon belül is a reneszánsz drámairodalom 
ízig-vérig ökologikus - és éppen ezeket az ízeket és 
ízületeket, ezt a lüktető, áramló vért igyekszem majd 
felkutatni az elemzett művekben". (25.) Ha metafo- 
raként elfogadom is, hogy a reneszánsz dráma 
ízig-vérig ökologikus, nem tudom, hogy amit 
ökokritikusunk kielemez belőle, az csakugyan 
a lüktető, áramló vér-e. Igaz, Hoi^gasnál néhol 
metaforák helyett kifejtett hasonlatokat ka- 
punk a természet világából, de szemléletes kép- 
szerűségük ellenére ezek sem rendelkeznek 
magyarázóerővel, sőt közelebbről megvizsgál- 
va esetlegesnek, némileg önkényesnek tűnnek. 
„A reneszánsz kori szövegek azért is különösen al- 
kalmasak az ökokritikai vizsgálatra, mert maguk is 
ökologikusán épülnek fel: az általánosan elfogadott 
»plagizálás«, az olykor szó szerinti sorok, témák, sze- 
replők, motívumok gyakori kölcsönzésének hatására 
a szövegek egymásba fonódnak, mint az őserdő in- 
dái." (16.) Szép, szép, de a kölcsönzéseket vagy 
átvételeket miért éppen az őserdő összefo- 
nódó indáihoz hasonlítjuk? (Szoktak a fák in- 
dákat kölcsönözni, átvenni egymástól?) Nem 
igazolható az iménti idézethez csatolt lábjegy- 
zet, mely szerint Stephen Greenblatt„a legki- 
válóbb ökokritikusokat is túlszárnyalja, amikor a 
szövegeket szinte élőlényként írja le" a Shakespeare- 
AN Negotlations című könyve nyitófejezetében. 
A szóban forgó fejezetben, amely a The Circu- 
LATioN OF SociAL Energy címet viseli, Green- 
blatt annyira csak^zirate élőlényként kezeli a szö- 
vegeket, hogy ha nagy ritkán említ is élő kap- 
csolatokat, szakmai szókincsét egészen más- 
honnan veszi: negotiations, exchange , purchase , 
acquisition, institutionalization, és így tovább. Ki- 
vételes retorikai helyzetben ő is hajlandó, sőt 
hajlamos a költőies vallomásoki a (emlékezzünk 
könyve híres nyitómondatára, mely szerint kez- 
detben a holtakkal szeretett volna beszélni), de 
nem feledkezik meg alapfogalmai számon kér- 
hető jelentésének azonnali feltárásáról, példá- 
ul föltéve a kérdést: „But what is »social energy«?" 
Ilyen kérdések fényében mi is világosabban 
látnánk. 



Helyenkénti fogalmi tisztázatlansága elle- 
nére Horgas könyve rendkívül sokat köszön- 
het az ökokritikai szemléletnek. Elemzéseinek 
finomsága nemcsak szerzőjének irodalmi ér- 
zékét dicséri, vagyis nemcsak tehetségét, azaz 
egy személyes adottságot, hanem (ettől nem 
függetlenül) az ökokritika jellegzetes érdek- 
lődéséta részletek világa iránt, amely mindig 
számíthat e megközelítésmód híveinek türel- 
mes figyelmére és beleéi^ő készségére. Öröm 
olvasni a Titus Andronicus elemzését (41-51.), 
melyben ugyanúgy tanúi lehetünk a drama- 
turgiai fimkciók árnyalt megkülönböztetésé- 
nek, mint az értekezés számos más helyén, pél- 
dául Tliomas Kyd Spanyol TR.AGÉDiÁ-jának tár- 
gyalásakor (114-125.); nem kevésbé érdekes 
jelentéseket világít meg szeizőnk Francis Bacon 
NovuM ORG.'UMUM-jának értelmezésével (142.). 
Még kiválóbb, ahogy összehasonlítva elemzi 
Sir ThoinasWyatt és EdmiuidSpenser egy-egy 
szonettjét (94-103.), számos találó észrevé- 
tellel, nyelvi és lélektani vonatkozásban egy- 
aránt. Wyatt költeményének elemzése egyút- 
tal szép példája annak is, hogy az értekezés 
szerzője mennyire békésen és hasznosan, ön- 
célú viták nélkül, mondhatni ökokritikushoz il- 
lően tud együtt élni a szakirodalom korábbi 
véleményeivel. Wyatt szonettjének utolsó két 
sorát elemezve kitér Szalay Krisztina értelme- 
zéséit (99.), mely egészen más jelentést tulaj- 
donított a zárósoroknak, de nem éni szükségét 
annak, hogy eltérő eredményeiket szembeál- 
lítsa egymással, még kevésbé, hogy a magáé- 
nak kizárólagos igazságát, elődjének tarthatat- 
lanságát bizonygassa. Értekezésének jót tesz ez 
a megengedő alapállás, s nem tesz jót, amikor 
nagy ritkán eltér tőle. Amikor Vajda Mihály ab- 
ban látja ember voltunk lényegét, hogy „szelle- 
münk nekifeszül a természet szellemének", Kará- 
tson Gábor pedig azt fejtegeti, hogy emberi 
szellemünknek„i;z5szo kell térnie a természet szel- 
leméhez", szerzőnk gondolkodás nélkül lecsap- 
ja a magas labdát: „Egyikükkel sem értek egyet, hi- 
szen a visszatérés és a nekifeszülés is azt feltétele- 
zi, hogy az ember szelleme a természet szellemétől kü- 
lönálló. Az ökokritikai gondolkodás éppen azon 
alapszik, hogy az irodalmi művek, mint az emberi 
szellem megjelenítői, a természet szellemének megfe- 
lelően működnek - azzal egységben jönnek létre." 
(17.) Csakhogy amit Karátson mond, ahhoz 
hasonló tételt (egyúttal jámbor óhajt) az érte- 
kezésben is találunk: jó volna, ha az ember 



Figyelő • 529 



megpróbálna ismét harmóniában élni a ter- 
mészettel, most ugyanis nem úgy él. Karátson 
nem azt mondja, hogy az ember szelleme ere- 
dendően külön áll a természet szellemétől, ha- 
nem hogy sajnos különvált tőle, s vissza kellene 
térnie hozzá; ugyanezt hangoztatja az érteke- 
zés, amikor végkövetkeztetésében a természet- 
től elszakadt, természeti kapcsolatait elvesz- 
tett emberről és az „újrakapcsolódás lehetőségét" 
kínáló ökokritikáról beszél, jóllehet nem ad 
sok esélyt e lehetőségnek (202.). 

Irodalom és ökológia összekapcsolása azon- 
ban nemcsak finom megfigyelésekre és ter- 
mékenyen megengedő állásfoglalásokra adott 
(gyakran) alkalmat, hanem (ritkábban) sajnos 
elnagyolt állításokra és rövidre zárt megfelel- 
tetésekre csábított. „Einstein szerint a modern em- 
ber olyan környezetet alakított ki maga körül, amely- 
hez képtelen alkalmazkodni. Ezt az alkalmatlansá- 
got jeleníti meg a szamárfejűvé változtatott Zuboly 
csetló'-botló figurája, Jacques melankolikus alakja 
vagy a részeges Sfephano vagy Trinculo kettőse. " 
(23.) Érdemleges dolgot mondunk-e Zuboly- 
ról,Jacques-ról, Stephanóról és Trinculo ró 1, ha 
a környezethez való alkalmazkodás képtelen- 
ségénekazonos példáiként említjük őket? Még 
kérdésesebbnek éi-zem a következő megállapí- 
tást a TiTus Andronicus egyik jelenetéről: „A 
darab modern rendezőinek azonban valamiképpen 
indokolnia kell a monológot (az elsősegélynyújtásban 
járatos közönség legalább annyit várna, hogy Mar- 
cus valamiképpen csillapítsa a lány vérzését, mielőtt 
a háromperces beszédbe fog - ennyi idő alatt Lavinia 
akár el is vérezhet)." (50.) De hát ezt az elsőse- 
gély-nyújtási szempontú (szerintem mondva- 
csinált) problémát, mely közvetlen normaként 
használja a színházon kívüli világ hasonló élet- 
helyzetét, ugyanennyi erővel (és ugyanilyen 
duiván) szembesíthetnénk Shakespeare és drá- 
maíró szak- és tettestársai összes haldoklójának 
szinte minden beszédével, ám ehhez több száz 
év drámaelméleti és színházlélektani tudását 
kellene zárójelbe tennünk. Már Sámuel John- 
son is arra figyelmeztetett, éppen Shakespeare- 
kiadása előszavában, hogy nézőkként bármeny- 
nyire beleéljük magunkat a színpadi esemé- 
nyekesetenként valószeríí kömlményeibe, köz- 
ben sosem felejtjük el egészen, hogy színház- 
ban ülünk, s a színpadon mindennapi életünk 
megszokott szabályai felfüggesztődnek, s he- 
lyette a mű fiktív rendjéhez kell igazodnunk. 
A reneszánsz dráma harcedzett nézői bizton 



számíthattak rá, hogy a színpadon megsebzett 
szereplők, legyen bár sebük (a haldokló Mercu- 
tióval szólva) mély, mintegy kút, vagy tág, mint 
a dóm kapuja, nem fognak meghalni, mielőtt 
monológjaikat ők vagy/és szeretteikbe nem fe- 
jezték. Az értekezés mintha ökológiai szem- 
pontjának valóságelvű logikáját követve nem 
mindig venné tekintetbe a tárgyalt művek sa- 
játosjátékszabályait. Innen származik minden 
közvetlen és normatív számonkérése a külvi- 
lág ökológiai értékeinek, például amikor Hor- 
gas (mégoly ésszeiTÍ) kertészeti megfontolásból 
helyteleníti, hogy Claudiust Hamlet nézőpont- 
jából a kertet felverő gyomokhoz hasonlítsuk: 
„Némileg igazságtalan a trónbitorló gyilkos Claudi- 
ust a gyomokhoz hasonlítani, hiszen ezek a növények 
a felfedezések korától gazdaságilag rendkívül fonto- 
sak voltak: egyrészt (nagyjából és lassan) helyrehoz- 
ták a gyarmatosítók okozta ökológiai károkat, más- 
részt eledelként szolgáltak a mind nagyobb számú 
állatállománynak." (158.) Igaz, ahogy a poszt- 
kolonializmusnak, feminizmusnak és számos 
más irányzatnak, az ökokritikának is joga van 
ahhoz, hogy megfogalmazza, számára mi „PC" 
(politically correct) és mi nem az, mégis van 
valami akaratlanul mulatságos abban, ahogy 
szei-zőnk a dráma világából kilépve megfeddi 
a normasértést, és megvédi a gyom becsületét. 
Más jellegű példa, de hasonlóan közvetlen át- 
váltásra vall nrű és külvilág közt, amit Shakes- 
peare II. RicHÁRD-jának cínrszeiieplőjéről olva- 
sunk: „Vajon Richárd lusta, gondatlan vagy egysze- 
rűen tudatlan kertész? Nem ismerhette Lippay Já- 
nos munkáját, hiszen hazánkban is csak 1664-ben 
jelent meg a PosoNi kert. [...] a tudós kertész köny- 
vében részletes leírást találhatunk a különféle növé- 
nyek ültetésének idejéről, módjáról, a kert megfelelő 
formájáról. "(137.) De hát ha előbb jelent volna 
meg a mű, éspedig Angliában, akkor Shakes- 
peare drámájának szereplője olvashatta vol- 
na? A feltételezés olyan kedvesen humoros, 
hogy szándékos iróniára gyanakodnék, persze 
örömmel, ha az idézett szövegkörnyezet meg- 
engedné. Mindez nem általános elvi átgondo- 
latlanságra, hanem csupán alkalmankénti fi- 
gyelmetlenségre vall, de éppen ezért elkeml- 
hető lett volna. 

Ugyanezt mondhatom az értekezés nyelvé- 
ről, mely nyelvhelyességi és stiláris tekintetben 
egyaránt rendkívül igényes, amellett jó rit- 
musú, természetes hatású, magabiztos érteke- 
ző próza, helyenként azonban olyan nyelvtani 



530 • Figyelő 



hibák éktelenkednek benne, amilyeneket egy 
ilyen nyilvánvalóan jó stiliszta legföljebb fi- 
gyelmetlenségből hagyhatott szövegében. Azt 
megértem, hogy egy hosszú összetett mondat 
vége felé kihagy szerzőnk ébersége, és becsú- 
szik valami nyelvtani zavar: „...a kurrens ökokri- 
tikai gyakorlatot némiképp meghaladva, az iroda- 
lom leglényegének, az irodalmi szövegek életteliségé- 
nek, a mintegy négyszáz éves szövegekben ma is lük- 
tető, szinte fizikilag tapintható természetközeliséget 
vizsgálom". (11-12.) Az is megérthető, sőt vala- 
mennyire talán védhető is, hogy élettelen állít- 
mány után mégis személyre vonatkozó névmás 
következik: „Az egyik legkedveltebb példa Henry 
Dávid Thoreau munkássága, aki irodalmi jelentő- 
ségét rövid remeteélettel emelte, és ezért a művészi- 
leg magasabb színvonalú, de konzervatívabb szem- 
léletű szerzőknél hitelesebb példának tűnik a kriti- 
kusok szeméhen." (15.) Érthetetlenebb, amikor 
hiába várunk a mondat tárgyára: „Fontos meg- 
jegyeznünk, hogy ezek a szimbólumok a legtöbb eset- 
ben a korszak sokat alkalmazott közhelyei, Shakes- 
peare [...] azonban új jelentéssel tölti meg." (26.) 
Bosszantó egyeztetési zavar keletkezik, amikor 
többes számú főnévhez egyes számú ige társul: 
„A darab modern rendezőinek azonban valamikép- 
pen indokolnia kell a monológot. " (50.) Valami eh- 
hez hasonló zavar támad, csak főnevek közt, a 
következő mondatban: „A kertben elszunnyadó 
őrökkel számos népmesében találkozunk, és Vörös- 
marty Csongor és TüNDÉ-jeweA is fontos momentu- 
ma." (152.) Nem folytatom: az ehhez hasonló 
kisebb-nagyobb nyelvi hibák utólag is könnyen 
javíthatók, de épp ezért egy gondos újraolva- 
sással bizonyára elkemlhetők lettek volna. 

Végül még egy szó az értekezés ökológiai 
programjának társadalmi esélyeiről. Megval- 
lom, nekem rokonszenves az öko kritikai irány- 
zat elkötelezettsége, főként, ha valaki olyan 
mértéktartóan és önkritikusan képviseli, mint 
szerzőnk, például az első rész nyomatékos zá- 
rómondatában: „Az ökológiai szemlélet érvényesí- 
tése az irodalomtudományban felhívja a figyelmet az 
ökológiai katasztrófák mindenkit érintő hatásaira — 
ezek alól egyetlen terület, így az irodalomtudomány 
sem vonhatja ki magát. [...] ^ reneszánsz ökológiai 
vizsgálatával tehát az ökológia megújulása, elmé- 
lyítése, végső soron: reneszánsza felé teszünk aprócs- 
ka lépést, és közeledünk egy olyan idilli állapothoz, 
amelyben ember és természet együttélésének alapsza- 
bályai áthághatatlan, mindenkire kötelező, a gaz- 
daságiprofittólfüggetlen törvények." (33.) Úgy le- 
gyen, mondanám, de csakugyan nagyon ap- 



rócska lépést tehet az irodalomtudomány az 
ökológiai idill felé, s nyilván még kevesebbet 
tehet azoknak az ökológiai katasztrófáknak a 
feltartóztatására, amelyek viharként közeledő 
árnyéka ott komorlik az értekezés láthatárán. 
Szerencsére azonban szerzőnknek sincsenek 
naiv illúziói, s egy futó képzettársítás erejéig 
maga is fájdalmas öniróniával villantja fol vál- 
lalkozása társadalmi hatékonyságának kér- 
désességét, WyattWHOso Listto HouNTECímű 
szonettjének egyik szólása kapcsán: „Az angol 
eredeti »in a net I seek to hold the wind« szó szerin- 
tifordítása (egy hálóban próbálom megtartani a sze- 
let) még inkább kiemeli a próbálkozás esztelenségét: 
[...] magát a szelet próbálja megkötni, mintha miti- 
kus mesehős (vagy hiába ágáló ökokritikus?) vol- 
na. " (99.) Hogy az utóbbi zárójeles közbevetés 
mennyire nem pusztán egyszeri, kósza ráisme- 
rés, hanem állandóan számon tartott éi^et, ar- 
ról száz oldallal később bizonyosodhatunk meg 
végképp, amikor az esélytelenség, sőt a hiá- 
bavalóság érzékeltetésére ugyanez a hasonlat 
szolgál: „Aligha van esélyünk, hogy a rendelkezé- 
sünkre álló rövid idő alatt megteremtsük az ök 
ai katasztrófa elhárításához szükség: 
összefogást, békét és egyetértést. Hogyan foghatnánk 
be hálónkba a szelet?" (200.) Ebből lett a kötet 
megkapóan szép címe is, Hálóval a szelet, nem 
hagyván lehetőséget hiú ábrándoki a. Mindezt 
megpecsételi a könyv utolsó mondata, végkö- 
vetkeztetése, mely nem kevésbé rezignáltán te- 
szi mérlegre vállalkozása társadalmi hasznos- 
ságát: „Az újrakapcsolódás lehetőségét [ti. termé- 
szet és ember újrakapcsolódásáét] a tudományos 
felfedezésekkel egyesítő ökohritika, ha másra nem jó, 
legalább a magányunkat enyhíti. " (202.) Egyúttal 
azonban Horgas arra következtet, szerintem 
nagyon helyesen, hogy az esélytelenség pers- 
pektívája ellenére érdemes, sőt kötelező meg- 
próbálnunk tenni valamit, a magunk helyén és 
módján. „A pesszimizmus azonban semmiképpen 
nem ad erkölcsi felmentést a cselekvés alól, és ha már 
sorsom úgy hozta, hogy irodalommal foglalkozzam, 
elsősorban arra keresem a választ, miként dolgozha- 
tó ki egy kritikai értelmezésmód, amely korunk ökoló- 
giai helyzetére releváns magyarázatokat ad, ugyan- 
akkor nem tesz erőszakot az elemzett szövegeken." 
(200.) Mi több, szeiYŐnk komolyan veszi saját 
ökokritikusi dilemmáit, kíméletlenül számot 
vet önellentmondásaival, beleértve a maga ki- 
váltságos életkörülményeit: „Sokkal valószínűbb, 
hogy mint mindig a történelem során, csak a gazda- 
gok és kivételezettek menekülnek meg a legtöbb kö- 



Figyelő • 531 



vetkezménytől [ti. a várható ökológiai katasztró- 
fa pusztításától], mint én és Te, kedves olvasó (hi- 
szen ha ezt a könyvet olvasod, bizonyára nem vagy 
analfabéta [ezt köszönöm! - D. P.], jártál iskolá- 
ba, tiszta vizet iszol, napjában többször étkezel, van 
ruhád, gyógyszered, talán állásod, lakásod és autód 
is — a Föld lakosságának egészét tekintve így a kivé- 
telezettek kasztjába tartozol). " (200.) Vagyis jól lát- 
szik a dolgozatot életre hívó személyes problé- 
ma, s erről eszembejut, hogy a dolgozat ele- 
jén szerzőnk többek között annak a tanárának 
is köszönetet mond, 3LVi„elmagyarázia: a jó disz- 
szertáció alapja egy (talán megoldhatatlan), de na- 
gyon is személyes probléma" (7.). Bár ebből nyil- 
ván nem következik, hogy ha egy disszertáció- 
nak ilyen probléma az alapja, akkor ettől az 
máris jó lesz. Horgas Judité szerintem többek 
közt csakugyan a mélyen átélt személyes prob- 
léma jóvoltából lett PhD -értekezésnek kiváló, 
azaz summa cum laude, könyvként pedig olyan 
munka, amelynek hibái eltörpülnek érdemei 
mellett, s bátor kezdeményezésként alkalmas 
arra, hogy másokat folytatásra ösztönözzön. 
Minden kezdet nehéz, esendő, reménytelen, 
gyönyörííséges. 

Dávidházi Péter 



„EGY EMBER, AKIT MEG 
EDDIG NEM ISMERTÜNK" 

A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének 
katalógusa. Könyvtára 
Az egyes fejezeteket összeállította Birck Edit, 
Kómár Éva, Mészáros Tibor, Németh Zsuzsa, 
Varga Katalin. Szerkesztette E. Csorba Csilla 
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2006. 187 oldal, á. n. 

Stílszerűen a Magyar Kultúra Napján mutatta 
be a Petőfi Irodalmi Múzeum a Jókai-gyűjte- 
mény katalógusának újabb kötetét. (A kézirat- 
katalógust a Holmi 2006. áprilisi számában is- 
mertettük.) 

Kómár Éva a bevezetőben („Mik a csillagos 

ÉG MINDEN CSODÁI EGY KÖNWTÁRHOZ KÉPEST?" ) „iga- 
zi bibliofil" -ként aposztrofálja a könyvtárgyűjtő 
Jókait (11.), aki mindig büszke volt bibliotéká- 
jára, és maga is teijesztette legendáját. Több- 



ször nyilatkozott róla, szívesen fényképeztette 
magát könyveivel. (A kötet borítóján is ilyen 
felvétel látható; Erdélyi Mór fotóján az író a 
Bajza utcai villa első emeleti dolgozószobájá- 
ban, nyitott könyvszekrény előtt áll.) Az igaz- 
ság másik szeletét is megkapjuk, ha hozzáol- 
vassuk a kiadó, Révay Mór János megjegyzé- 
sétjókai olvasási szokásairól: „Eleinte magam is 
sokszor felhívtam figyelmét egy-egy híres könyvre, de 
észrevettem, hogy nemigen érdekli. [...]^ korabeli 
fel-feltünedező írókat megismerte egy-egy kisebb no- 
vellából, rajzból [...] de nagyobb terjedelmű mun- 
káikat nem olvasta. Honnan is vett volna időt ah- 
hoz, hogy olvasson?" (15.) A nagy tapasztalatú, 
jó emberismerő kiadó szavait most a katalógus 
igazolhatja: a 873. tétel LevNyikolajevics Tolsz- 
toj KREUTZER-szoNÁTÁ-ja német fordításban. Más 
Tolsztoj-míívet, regényt azonban nem találunk. 

A két megállapítás együtt és egyszerre igaz; 
pontosan megszabja, mit kereshetünk és mit 
nem Jókai Mór könyvtárában. Aki a művelt 
nagypolgár olvasmányait, azaz a kortárs ma- 
gyar és világirodalom sorozatait nyomozza 
benne, bizony csalódni fog. Kisfaludy Károly, 
Kölcsey Ferenc, Madách Imre vagy Kemény 
Zsigmond művei után hiába böngésznénk. Vö- 
rösmarty Mihály is csak Shakespeare-fordító- 
ként, Csiky Gergely pedig Shakespeare-kom- 
mentátorként van jelen (816-818. tétel). Nem 
szerezte be a XIX. századvég nagy pozitivista 
összkiadásait a hazai klasszicizmus és roman- 
tika költőiből, íróiból. A két kivétel - Eötvös 
József (132-141. tétel) és Mikszáth Kálmán 
(684-696. tétel) - azért elgondolkodtató, mert 
az ő kiadójuk is a Révai Testvérek Irodalmi 
Intézet volt, ezért további vizsgálódásnak kell 
majd eldöntenie, saját beszeizésről vagy kiadói 
ajándékról van-e szó. Czóbel Minka és Erdős 
Renée verseit (99. és 147. tétel) birtokolta - 
ugyanakkor a Bajza utcai szalon gyakori író- 
vendégei. Gárdonyi Géza vagy Herczeg Ferenc 
sem szerepelnek kötettel, holott rövidebb mun- 
káikról Jókai véleményt nyilvánított. 

Hasonló a helyzet a kortárs világirodalom- 
mal, holott diákkora óta olvasott németül, fran- 
ciául, angolul és olaszul az akkoriban természe- 
tes latin mellett. Flaubert, Maupassant, Dau- 
det, másfelől Turgenyev, Dosztojevszkij mun- 
káit hiába nyomoznánk. Róluk a sajtóból tájé- 
kozódott: saját lapjai és más újságok híreiből, 
ismertetéseiből, tárcanovelláiból. Mindez visz- 
szamenőleges hatállyal is igaz: talán sokakat 



532 • Figyelő 



meglep, hogy azokat a váltig emlegetett fran- 
cia szellőket (írókat, történészeket) sem szerez- 
te be utólag könyvtárába, akikért a márciusi if- 
júság tagjaként maga is lelkesedett 1848 előtt. 

Jókai szerette - a szónak mindenféle értel- 
mében - a szép könyveket, a bibliotéka való- 
ban megfelel a bibliofil gyűjteményről alkotott 
elképzeléseinknek. Sikeres íróként, a kiegye- 
zés után azt is megengedhette magának, hogy 
a legjobb könyvkötőmííhelyekkel dolgoztas- 
son, és az eredetileg papírfedelű kiadásokat az 
1870-es években Méhner Vilmossal, az 1880-as 
évek végétől Gottermayer Nándorral köttesse 
újra (22-23.). Keretdíszek, aranyozott felira- 
tok, növényormamentikájú és pávatollas elő- 
zéklapok, különféle élmetszések varázsolták e 
köteteket iparmíívészeti alkotássá. Fontos volt 
számára az adott könyv illusztráltsága és az 
illusztrációk minősége is. Ez akkor figyelhető 
meg jól, ha közkeletíí, sok kiadásban forgó 
művekről van szó. Valóságos gyűjteménye volt 
a BiBLiÁ-ból. De kedvence Luther német nyel- 
víí szövegének kétkötetes, 1876/1877. évi stutt- 
garti kiadása volt, Gustave Dóré illusztrációi- 
val (57. tétel). Arany János balladáit a Zichy 
Mihály rajzaival ékesített albumban birtokolta 
(19. tétel). Dante Isteni SzÍNjÁTÉK-a is egy 125 
metszettel illusztrált, 1893-as német kiadásban 
maradt ránk (113. tétel) . Mindez azonban nem 
volt öncél vagy a siker fitogtatása. 

A Dóré illusztrálta Biblia három regényé- 
ben is motívumként szerepelt: Fekete gyémán- 
tok. Ahol a pénz nem isten. Az élet komédiásai 
(12-13.). Ez átvezet bennünket a bibliotéka iga- 
zi rendeltetéséhez: írói szakkönyvtárként gyara- 
podott és működött évtizedeken át. Szótárak, 
lexikonok, enciklopédiák, életrajzok, útleírá- 
sok sorjáztak benne féltucatnyi nyelven. Belő- 
lük merítette Jókai azokat a földrajzi, termé- 
szettudományos, történelmi, technikai ismere- 
teket, amelyek ma is lenyűgözik az olvasót. En- 
nek köszönhető, hogy pusztán a művekből nem 
állapítható meg: járt-e Jókai az adott helyen 
vagy sem - az ábrázolás egyenletes térben és 
időben. A nem nagy előkészítéssel és körülte- 
kintéssel elindított kritikai kiadás számos köte- 
ténekjegyzetanyaga bővíthető ezután a könyv- 
tár és a Jókai-művek egybevetésével. Ilyen ké- 
zikönyvek létrehozásában maga is örömmel 
mííködött közre. Az Osztrák-Magyar Monar- 
chia ÍRÁSBAN És KÉPBEN (736. tétel) Rudolf trón- 
örökös kezdeményezte nagy vállalkozásában 



elvállalta a magyar főszerkesztést; huszonegy, 
ehhez készült acélmetszetet külön bőrtokban 
is őrzött. Az ezredéves ünnepségekkel elindí- 
tott monografikus áttekintésben, a „Borovsz- 
ky"-ban (Mac;yarország vármec;yéi és városai) az 
első kötet beköszöntő előszavát írta. 

A könyvgyűjteményt egyfajta kultuszkönyv- 
tárként is értékelhetjük, hiszen jelenleg is 377 
Jókai-kötet található benne. Magyarul - olcsó 
kiadásokban és a százkötetes nemzeti díszki- 
adásban egyaránt - és nyolc idegen nyelven: 
németül, angolul, franciául, olaszid, lengyelül, 
csehül, svédül és finnül. A katalógus bevezető 
tanulmányában külön alcímet kaptak a dedi- 
kációk (2 1-22.) - méltán. Az előbbinél nem ke- 
vésbé érdekes irodalomszociológiai feladat lesz 
annak a kapcsolati hálónak a megrajzolása és 
stiláris elemzése, amely az írófejedelmet körül- 
vette. Némelyik első rápillantásra is valóságos 
regényt takar A 8650. tételszám alatt Czakó 
Zsigmond bibliája található: a tragikus sorsú 
magyar drámaíró, a hazai romantika egyik leg- 
nagyobb ígérete Jókai párbajpisztolyával lőtte 
főbe magát 1847-ben - Petőfi és Arany versei 
mellett Jókai cikkel búcsúztatta. Rudolf trón- 
örökös Eine Orientreise című kétkötetes útle- 
írását ajándékozta az írónak, azzal a névvel, 
amelyet a „magyar Habsburg" illúziójában re- 
ménykedő Jókai adott neki: „Rezsó' / 1883 ja- 
nuarius 6'^"". "A 785. tétel Rudnay Józsefné társ- 
szerzőként jegyzett Veres Pálné-életrajzát fedi, 
dedikációja pedig egy 1859-es balatonfüredi 
találkozás élményét idézi föl, amely az akkori 
serdülő leánykára meghatározó erővel hatott. 
Ha tudjuk, hogy az asszonynév Veres Pálné le- 
ányát rejti, kerekké lesz a történet. A fiatal Bró- 
dy Sándort Jókai mentette ki a josephstadti 
katonai fogdából, ahová azért került, mert fel- 
pofozta anyját káromló őrmesterét. 

Jogos tehát a dedikáció szövege Az ezüst 
kecske című regény elején: „Móricz bácsinak / 
legmélyebb hódolattal leghálásabb / embere / Bródy 
Sándor." (67 . tétel.) További vizsgálódást igény- 
lő kötet Shelley német nyelvű, 1844-es lipcsei 
kiadása (820. tétel). Benne ugyanis elsődleges 
posszesszorként Petőfi Sándor neve olvasha- 
tó, a „Jókay Móré" bejegyzés későbbinek tűnik. 
A kötetet Jókai 1848-ban még a közös. Dohány 
utcai lakásban látta Petőfi tulajdonaként, ám a 
költő javainak 1850-es foglalási jegyzékében 
már nem található. Német, francia, latin mar- 
gójegyzetei is magyarázatra várnak. Minden 



Figyelő • 533 



bizonnyal ez volt Petőfinek az a kötete, ame- 
lyet az eredetiből történő fordítás során is ke- 
ze ügyében tartott, és amelyet Horváth János 
1922-ben hiába keresett. 

Természetesen a katalógus nem az egymás- 
sal összefüggő, utólag leírható fiinkcionális 
rendben közli az állományt, hanem kiadvány- 
típusok szerint. A könyvanyag (címleírása Kó- 
már Éva és Németh Zsuzsa munkája) jelenleg 
917 meglévő és 49 lappangó művet tartalmaz. 
Vonatkozóan a közeli feladat, mivel nemtö- 
rődömség és háborús kár is ritkította, az állo- 
mány szembesítése lehet a korábbi összeírások- 
kal, kivált az 1912-essel, amikor Jókai immár 
két családjától a hagyaték köztulajdonba keiiilt. 
Az egyetlen ősnyomtatvány, Heltai Gáspár Can- 
cioNALE, AZAZ HISTÓRIÁS ÉNEKESKöNYW... cíinű ki- 
adványa (Kolozsvár, 1574) „állami letét" meg- 
jegyzéssel a nemzeti könyvtárba, a mai Orszá- 
gos Széchényi Könyvtárba kemlt, mivel ott nem 
volt ép példány. Ma is mindössze két teljes pél- 
dányt ismeiTe, nem volna érdektelen tudni: 
megvan-e és milyen állapotban Jókai könyvtá- 
rának egykori dísze? 

A hagyaték harminckétféle folyón atot őriz. 
Elsősorban persze az általa alapított és szer- 
kesztett lapokból meg olyan külföldiekből, ahol 
publikált vagy írtak róla. Itt találhatjuk meg - 
és ez már a harmadik kutatási feladat - a re- 
gény- és novellaforrások újabb hányadát is 
(23.). E téren is előnyben részesítette az encik- 
lopédikus és tudományos ismeretteijesztő or- 
gánumokat, kivált, ha azok szépen illusztrál- 
tak voltak, mint a Le Tour de Monde vagy a Les 
Trois Régnes de la Nature (27). A könyvek és a 
folyóiratok között érdekes átmenetet képez a 
híres Larousse-enciklopédia, amelynek tizen- 
négy kötetét feltehetően Jókai rendelte meg 
(630. tétel), és amelyet két pótkötet egészített 
ki. A későbbi pótlásokat azután a Revue Encyc- 
lopédique füzetei tartalmazták, amelyek azonos 
kötést kaptak, mintáz alapmű (993. tétel). Mi- 
vel a pótfüzetek sora 1894-gyel, az ötvenéves 
írói jubileummal véget ér, valószínűleg az tör- 
tént, hogy az évfordulóra a kiadó küldte meg 
őket visszamenőleg is. Megjegyzendő, hogy a 
pótfüzetek- szemben az enciklopédiával - már 
illusztráltak, elsősorban a szaporodó technikai 
újdonságok rajzaival. 

Alacsony tételszáma (999-1021.) ellenére 
igen érdekes a kisnyomtatványok gyűjteménye. 
(Egybegyűjtésük és leírásuk Mészáros Tibor 
munkája.) Ki őriz meg egy színházjegyet? Most 



találkozhatunk ilyennel is, mégpedig a Víg- 
színház 1896. inájus 1-jei nyitó előadására (a 
plakáttal együtt), amikor Jókai darabját, A Ba- 
R.ANGOK VAGY A PEÓNIÁI vojvoDA című társadalmi 
szatírát játszották. (Nem iarangok, mint a 28. 
oldalon és az 1002. tételben olvasható; család- 
névről van szó!) Ki tartja számon a zenetörté- 
netben, hogy az írói jubileumra két indulót, 
lo^ íAihíí„kultur csárdás" -t és keringőt is ajánlot- 
tak? De az alkalomra komponált induló kö- 
szöntötte már 1881-ben a komáromi szülőhá- 
zon elhelyezett emléktábla avatására gyüleke- 
ző közönséget is. írófejedelem voltát mi sem 
bizonyítja jobban, mint hogy öt gyászjelentés 
hírlelte halálát: Jókainé Nagy Bella mellett a 
Kisfaludy Társaság (1860 óta volt tagja), a Pe- 
tőfi Társaság, amelynek első elnöke volt, az 
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. és a tri- 
esztibiztosító, az Assicinazioni Generálé (igaz- 
gatótanácsi tagja volt). 

Sajátos része a hagyatéknak a lapkivágat- 
gyííjtemény (1022-1024. tétel), amely-Varga 
Katalin feldolgozásában - több száz darabot 
őriz. Az első ilyen együttes 1899-ből való, és a 
Le Comrier de la Presse sajtófigyelő ügynök- 
ségtől származik. Legfeljebb az utókor csodál- 
kozhat azon, hogy a nemzetközileg jegyzett 
író második házassága milyen hírértékkel bírt 
Európa francia nyelvű sajtójában. Halálának 
visszhangját az Ai-gus de la Presse (Párizsban) 
és a „Figyelő Ujságszelvény Vállalat (Budapest 
VII., Nyáru. 8.)" összegyűjtött anyaga szemléz- 
te Madridtól Szentpétei-várig. A magyar nyelvű 
sajtó pedig Clevelandtól, a kivándoroltak lap- 
jától Bukarestig teijedt; a hírlapok és az irodal- 
mi folyóiratok mellett olyan szakközlönyök is 
kötelességüknek érezték, hogy cikkel búcsúzza- 
nakjókaitól, núntaGazdasági Mérnök, a Gyógy- 
szerészi Közlöny vagy az Izraelita Tanügyi Értesí- 
tő. Sajtótörténeti fontosságú, hogy magyar saj- 
tófigyelő működéséről a századfordulón eddi- 
gelé semmiféle ismeretünk nem volt. 

A Lengyel János tervezte kötet nemcsak ké- 
zikönyv a Jókai-kutatás, a magyartanárok és az 
igényesebb olvasók számára, hanem egyszer- 
smind gyönyörűséges album is. A pávatollas 
előzéklap visszautal a magyar könyvkiadás mű- 
vészeti aranykorába, és ezt a benyomásunkat a 
jól válogatott és kivitelezett képmelléklet végig 
megtartja. Gondolom, eséllyel indulhat a mai 
szép könyvek éves versenyében. 

Mindezek után érdeklődéssel váijuk a Jó- 
kai-gyűjtemény harmadik kötetét, amelyet va- 



534 • Figyelő 



lóban csak irodalmi muzeológusok és művé- 
szettörténészek állíthatnak össze. Hiszen tár- 
gyi hagyatékáról, híres gyűjteményeiről, a ju- 
bileumra neki küldött ajándékokról lesz ben- 
ne szó. A kézirat- és könyvkatalógus után re- 
méljük, nem kell sokáig várnunk. 

Kerényi Ferenc 



ÉSZREVÉTELEK 
SPIRA GYÖRGY KÖNYVÉRŐL 

Spira György: Széchenyiről 

Lógod Bt., 2005. 290 oldal, 2500 forint 

Spira Gyöi^y 2005-ben volt nyolcvanéves. Tisz- 
teletére a Lógod Bt. Széchenyi István szeptem- 
ber 2 1 -i születésnapjára megjelentette Széche- 
nyiről című könyvét, melyben a szeiYŐ Széche- 
nyi-tanulmányainak új válogatását tette köz- 
zé. Spira Széchenyiről írta doktori értekezését 
(1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a, Akadé- 
miai Kiadó, 1964), könyvét népszemsítő for- 
mában is megjelentette 1979-ben (Széchenyi a 
neca-vennyolcas forradalomb.an). a Szépirodal- 
mi Kiadónál 1 99 1 -ben kiadott Széchenyi István 
Válogatott Művei három kötetének főszer- 
kesztője, a kiadvány összehangolója, az 1847 
és 185 1 között írott írások, naplók válogatója 
és szerkesztője ugyancsak ő volt. De írt mást is 
Széchenyi Istvánról. Az újjáéledő Széchenyi vagy 
A legnagyobb magyar szatirikus cínrmel megren- 
delt, ám le nem forgatott filmfoi;gatókönyvét 
1995-ben a Szép halom Könyvműhely adta ki. 
Más köteteiben is foglalkozik Széchenyi szemé- 
lyével: Négy magyar sors című könyvében (Mag- 
vető, 1983) éppúgy, mint a Jottányit se a negy- 
vennyolcból! (Gondolat, 1989) vagy a Vad tűz- 
zel (Osiris, 2000) című tanulmánykötetekben. 
Spira a magyar történettudomány egyik 
legmagasabb szintű művelője, a szerkesztés és 
könyvalkotás nagy mestere. Vad tűzzel című 
kötete egész történelmi korszakot idézett fel 
kisebb-nagyobb résztanulmányok segítségével; 
az eddig nem említett A pestiek Petőfi és Hay- 
nau között (Enciklopédia, 1998) című sajátos 
történelmi dokumentumkrónika - műfaját 
meghatározni is nehéz - apró részletek össze- 



építésével, szépprózai eszközökkel, a króni- 
kás precizitásával idézte fel, mi történt 1848- 
1849-ben Pest-Budán. 

Most megjelent könyve sodró erejű olvas- 
mány. A közölt tanulmányok esetében ez alka- 
lommal nem az eredetiség volt fontos, hiszen 
a kötet minden írása megjelent már korábban, 
hanem a személy, akit a cikkek megidéznek. 
Meg a történész algoritmusa. 

A Széchenyiről szóló munka igen jól tagolha- 
tó. Három nagy egységből áll. Két bevezető ta- 
nulmány a könyv első egysége. 

„ Széchenyi szelleme csak akkor térhetne nyugovó- 
ra, ha az egymást váltó nemzedékek szívéhen és el- 
méjében találná meg illő helyét. Az utókor azonban 
nem szívében és elméjében, csak városainak közte- 
rein állítja fel szobrait, nem szívében és elméjében, 
csak száján hordozza nagy nevét. A halott Széchenyi 
- akár az élő — nem fényleni, hanem hatni akar, de 
a halottat is - akár az élőt - éppen azok fogadják 
leghűvösebben, akik számára legtöbb a mondaniva- 
lója, s azok magasztalják leghangosabban, akik leg- 
kevésbé érhetnek lábának nyomába. " 

Udvariatlan beköszöntő. 

A tanulmány címe: Széchenyi tragikus útja. 
Spira felidézi az életében is féheértett-féhema- 
gyarázott, bonyolult ellentmondások és hely- 
zetek között élő Széchenyi István politikusi pá- 
lyáját. Az ellentmondások, nemegyszer önel- 
lentmondások láttatása a tanulmány nagy ér- 
téke. Sűríí szövésű írás ez. Aprólékosan részle- 
tező, mégis egyetlen, nagy indítékból formált. 
Emlékeztetnék az ellentmondásokra, melyek- 
re Spira felhívja figyelmünket. A felsorolásban 
néhány kiegészítésem is szerepel. 

A magyar nyelvművelés céljára akadémiát 
alapító Széchenyi István gróf- élete végéig né- 
metül íija naplóit. Kíméletlen őszinteséggel os- 
torozza honfitársait - nincs nála önzetlenebb 
harcosa a magyarság ügyének. Nyugati kidtú- 
rán nevelkedik - Magyarországon akarja ta- 
pasztalatait gyümölcsöztetni. Ifjúkorában ka- 
tona, tele vadsággal, de önváddal is; hívő kato- 
likus - aki egész életében kacérkodik az öngyil- 
kossággal, s így is fejezi be földi pályafutását. 
Eiatalkorában folytonos szerelmi ügyektől szen- 
ved - de tíz évig képes állhatatos hűséggel, lát- 
szólag reménytelen helyzetben imádni egy asz- 
szonyt, aki másnak a felesége. Közben lóver- 
senyt létesít, akadémiát alapít, hidat épít. Köny- 
vet ír a hitelről. Eelismeri, hogy a rendi keretek 
nem alkalmasak arra, hogy az ország egészsé- 



Figyelő • 535 



gesen fejlődjék, felismeréseit könyvekben fo- 
galmazza meg. Nemes, aki ostorozza osztályos 
társait - a változást mégis tőlük reméli. A pol- 
gári átalakulás és a kapitalizmus híve, de abban 
bízik, hogy a feudális tulajdonviszonyok meg- 
változása vértelenül is megtörténhet. Ugyanez 
más szavakkal: a i«ndi keretek megváltoztatá- 
sának forradalmi pixagramját nem forradalmi 
úton kívánja elérni. Tudja, hogy Magyarország 
fejlődése a birodalom egészét is érinti. Óvatos. 
Nem akar vérontást. A hatalom oldaláról re- 
méli a reformokat. Közben kiharcolja, hogy a 
Pest és Buda között épülő első állandó hídon 
nemesek, polgárok, jobbágyok egyaránt híd- 
pénzt fizessenek. Ez olyan precedens, mely ra- 
dikálisan ássa alá a társadalmi kötöttségeket. 
Egész életében az értelem felsőbbségében bízik, 
hogy minden ember, bárki is az, az értelem min- 
dent felülíró szavát fogja követni - a felvilágo- 
sodás elkötelezett híve, aki szerint csak„a szel- 
lemi alapokra" épülő jövendő lehet képes meg- 
változtatni a világot. 

Széchenyi persze maga is tisztában van po- 
litikusi pályája veszélyeivel. Változzék a világ 
- gondolja -, de ne forduljon fel fenekestül. E 
félelemből táplálkozik következetes hűsége a 
Habsburgokhoz, távolságtartása a nála radiká- 
lisabb, bár azonos oldalon álló Kossuthtól - 
miközben nincs nála kitartóbb harcosa a pol- 
gári átalakulásnak. Fokozatosan magára ma- 
rad. Sokan indulnak a nyomában, de ő ragasz- 
kodik elveihez: Magyarországnak sem felrúg- 
ni, sem kockáztatni nem szabad a Habsbingok- 
kal való szövetséget. Óvatosságát nem tartják 
indokoltnak a társadalmi átalakulás hívei. Kor- 
mányhivatalt vállal, így az ellenzékkel ellen- 
tétes oldalra kerül. Nyolc év Kossuthtal vívott 
harca után 1848 máiriusában önmaga felett is 
győz: a váratlan forradalmi helyzetben szövet- 
séget köt Kossuthtal és az ellenzékkel. Maga is 
aktív. A forradalom Bécs után Pesten is győz. 
A szorongatott helyzetben az uralkodó min- 
denben enged. Úgy tűnik: Széchenyi félelmei 
túlzottak voltak. Megalakul az első felelős ma- 
gyar kormány. Széchenyi miniszter lesz. 

Aztán lassan elsötétül minden... 

Nem tudja megvalósítani közlekedési ter- 
veit. Nincs pénz. Az osztrák uralkodókörök a 
nemzetiségek közötti feszültségek élezésére tö- 
rekednek. Kétségbeesetten látja: küszöbön egy 
honát-magyarháboni. 1848. augusztus 27-én 
az osztrák kormány emlékirata töiTénytelen- 



nek mondja a császár márciusi engedményeit. 
3 1-én a császár tudatja, hogy a birodalom két 
része közötti ellentéteket az osztrák kormány 
memoranduma alapján kell megoldani. Szé- 
chenyi teljesülni látja a végzetet. Idegei fel- 
mondják a szolgálatot. Szabadságot kér és kap 
minisztertársaitól. Cenk felé utazik. Három- 
szor kísérel meg öngyilkosságot. Az őt kísérő Al- 
mási Balogh Pál orvos egy döblingi magán-el- 
megyógyintézetbe szállítja. Itt él haláláig. 1856- 
tólújra aktív. Figyel. ír. Változásban remény- 
kedik. Tevékenyen sietteti az 1849 utáni gyű- 
lölt, elnyomó rendszer névadójának, Alexan- 
der Bach báró belügyminiszternek 1859. au- 
gusztus 22-i bukását egy Angliában névtelenül 
kinyomtatott Blick című könyv révén, melynek 
1858 végi megjelenésével végképp magára 
vonja a rendőrhatóság figyelmét. 1860. márci- 
us 3-án reggel házkutatást tartanak nála meg 
azoknál, akiket a vele való gyakori érintkezés 
gyanúba kever. ír a rendőrminiszterhez még, 
de nem kap felmentő választ. Elmegyógyinté- 
zet vagy börtön - úgy tűnik, ez következne. Áp- 
rilis 8-án öngyilkos lesz. 

Spira ezekkel a szavakkal fejezi be tanulmá- 
nyát: „így lesz Széchenyi utolsó, életét kockára vető 
vértanújává annak a szabadságharcnak, amelyet egy 
évtizeddel eléhb csak hiábavaló áldozatvállalásnak 
ítélt. S így hirdeti elmúlásával, amit múló napjaiban 
maga is váltig tagadni próbált: hogy nagy célokat 
nem mindig érhetünk el nagy áldozatvállalás nélkül, 
de a nagy áldozatok mindig megtermik a maguk gyü- 
mölcseit. " Ma is erős az áthallás: I956-ra gondo- 
lunk. A szeiYŐ 1959-ben írta tanulmányát. Csak 
öt év után, 1964-ben jelenhetett meg magyarul 
(angolul 1965-ben, oroszul 1986-ban). Később, 
1983-ban Négy magyar sors című munkájának 
egyik esszéjeként tette közzé ismét Batthyány, 
Petőfi, Kossuth sorstörténete mellett. 

Melyik Széchenyinek higgyünk? Annak-e, 
aki egész életével a véráldozatokat követelő for- 
radalom elhárításán dolgozott, vagy annak, aki 
önként vált áldozattá? 

1826. február 19-én ezt írta naplójába: „Ér- 
zem-, hogy a szellemvilággal szoros kapcsolatban va- 
gyok. Az ördög ez, vagy a jó szellemem, nem tudom. 
Ha az első- [...], ha a második, akkor Magyarország 
nemzet lesz!" Ez az elragadtatott naplószöveg 
küldetéstudatról árulkodik. Olyan embert idéz, 
akinek új gondolatai, nagy felismerései van- 
nak. Boldog ettől. Törékeny boldogság ez. Fel- 
ismeréseit, magasrendű eszméit egy elmara- 



536 • Figyelő 



dott országban elevenné tenni - embert pró- 
báló feladat. Egész élete ezt példázza. Bonyolult 
kényszerhelyzetekben, kompromisszumokban, napi 
küzdelmekben. 

Mond nekünk, mondhat nekünk valamit - 
ina? 

A kötet második írása a válasz. A Széchenyi 

VILÁGÁNAK KÜSZÖBÉN - SzÉCHENYI ISTVÁN VÁLOGA- 
TOTT Müvei bevezető tanulmányaként jelent 
meg 1991-ben, Széchenyi születésének kétszá- 
zadik évfordulóján. A tanulmány flinkciója - 
akár a válogatott írások három kötete esetében 

- most is hasonló: bevezetni az olvasót Széche- 
nyi világába: „Széchenyivel [...] nem mint időtlen, 
»örökérvényű« igazságok hirdetőjével, hanem mint 
a maga korának szülöttével és a maga korában 
uralkodó viszonyok megjobbitásán fáradozó ember- 
rel érdemes ismeretséget kötni. " 

íme a történész ars poeticája: „általában" - 
nincs Széchenyi, mint ahogy egyetlen emberi 
lény sincs „csakúgy általában". Csak megha- 
tározott helyzetekben. Mint ahogy történelem 
sincs „csak úgy általában" . „Aki tehát belevág en- 
nek a három kötetnek az olvasásába, nem készülhet 
pusztán gyönyörködtető időtöltésre, hanem nagyfo- 
kú szellemi összpontosítást igénylő s egyben érzésvi- 
lágát is próbára tevő munkára kell, hogy elszánja 
magát... [H]a hajlandó szembenézni a Széchenyi- 
művek sorai közül kimondatlanul is folyvást neki- 
szegeződő kérdéssel: te szintén megteszel-e minden 
tőled telhetőt a hazai állapotok jobbra-forditásáért? 

- akkor láthatárát mérhetetlenül tágító s ezzel fára- 
dozásáért sokszoros ellenszolgáltatást nyújtó gondo- 
lati építménynek lépi át küszöbét. " 

A könyv második, központi egysége lefedi Szé- 
chenyi egész életútját. A szerző nem kíván min- 
den életrajzi momentumot azonos súllyal be- 
mutatni, a szemlélet fontos számára, mellyel Szé- 
chenyi politikusi pályáját felidézi. 

Olvasatomban a könyv e központi, nagy egy- 
ségének - négy kisebb tanulmány mellett - 
négy fontos pillére van. Az első a nemzetiségi 
kérdésről szól; a második címe: Széchenyi a víz- 
választón; a harmadik: történet egy 1848 ja- 
nuárjában írott névtelen levélről és a milánói 
forradalomról; a negyedik a döblingi Széche- 
nyit idézi, akinek két öngyötrő levelét közli a 
szerező németül és magyarul, korrigálva Káro- 
lyi Árpád 1921 -ben kiadott forráskiadványát. 
A könyvnek ezt a részét egy opponensi véle- 
mény zárja, mellyel Spira György az Önisme- 
RET-et újraalkotó Sashegyi Oszkár előtt tiszte- 



leg. Ez a fent említett négy rövidebb írás egyike. 
A fennmaradó három közül az első bepil- 
lantást enged a Hitel írójának hitelviszonyai- 
ba; a második egy Széchenyiről készült szati- 
rikus rajz több változatáról szól; a harmadik 
pedig azt tárgyalja, hogy hol tartotta üléseit 
a Batthyány-kormány. A cikkek egy történész- 
pálya sokszínűségét igazolják. 

A könyv ezt követő, harmadik egysége Szé- 
chenyi utóéletével, politikai és történettudo- 
mányi megítélésével foglalkozik. így érkezünk 
vissza a nyitó tanulmányban felvetett kérdés- 
hez: hogyan lehetne eleven Széchenyi szelle- 
misége; miképp gondolkodjunk politikáról, 
történelemről az ő szellemében? 

Széchenyi és a nemzetiségi kérdés a címe az írás- 
nak, melyben Spira Széchenyi egész életútját 
tekintve hiteles áttekintést ad a grófnak a nenr- 
zetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjáról. Spi- 
ra úgy látja: ez a kérdés máig megoldatlan. 
Igen óvatosan fogalmaz. Nem véletlenül, hiszen 
neiualgikus pontról van szó. Pedig az 1 848-49- 
es időszak nemzetiségi problémáit Spira Gyöigy 
tárta föl a legteljesebben, legsokoldalúbban. 
Könyvet is írt erről (A nemzetiségi kérdés a negy- 

VENNY'OLCAS FORRADALOM MAGYARORSZÁGÁN, 1980), 

de köteteiben is tett közzé e témát érintő ta- 
nulmányokat. 

Ha bármely etnikum prioritását törvények 
szentesítik- más etnikum feletti diktátiunokat 
törvényesítettünk. így történt ez a kiegyezés- 
kor is: a magyarság kiemelt pozíciót kapott az 
osztrákoktól. Hosszú távon ez időzített bom- 
bának bizonyult. 1848-ban Magyarországon 
mindenki polgárjogot nyert, bármely etnikunr- 
hoz tartozott is. Ez nem elegendő? Kell nrég 
ezenkívül más? „Nem ismeritek ti a szabadságnak 
varázshatását; erősebb ez, mint a nemzetiség..." - 
mondta Kossuth Lajos 1848. március 28-án 
az alsótábla kerületi ülésén. A magyarországi 
nemzetiségek nem így gondolták... 1844-től 
Magyarország közigazgatásának nyelve a ma- 
gyar lett az addigi latin helyett. A magyarok szá- 
mára az ügyek intézése anyanyelvükön folyt. Es 
a románok, horvátok, szerbek, szlovákok stb.? 
Ha a magyarságnak külön jogai vannak, meg- 
különböztetést tettünk a többi etnikum ká- 
rára. Példa erre a katonaállítási törvény 1848 
augusztusában. „Aki magyarul nem tud - ne le- 
hessen tiszt" - mondja Teleki László. Széchenyi 
ellenzi: „annyi kevert népek vannak, jogaikat 
megosztottuk, ne keserítsük az által ezen gyönyörű 



Figyelő • 537 



lépést, mely által minden nemzetek haladattal fog- 
nak viseltetni, hogy megint valami erőszakot gya- 
koroljunk..." - teháta „magyar" joggyakorlatot 
Széchenyi etnikum fölöttinek tekinti. Úgy gon- 
dolja: minden embert azonos jogok illetnek 
meg. A parlament Teleki javaslatát szavazta 
meg. Etnikai különállást szentesített? A ma- 
gyar többség prioritását? Érthető, hogy 1848- 
ban így történt, de szomorú is egyben. Az a kö- 
zösség, melyre akkor olyan nagy szükség lett 
volna, nem jött létre. Könnyű volt éket verni 
magyarok és nem magyarok közé... 

A tanulmány pontosan követi Széchenyi ál- 
láspontjának változásait. Fejlődő nemzeti ér- 
zés, izmosodó nemzetiség korában vagyunk. 
A gróf pontosan érzi a veszélyt. 1842-ben el- 
mondott híres akadémiai beszédében, még a 
magyarnyelv 1844-es hivatalos közigazgatási 
nyelvvé válása előtt figyelmeztet. Magyarnak 
lenni Széchenyi számára enrelkedett nemes- 
ség, az igazságos államkonstrukció újragondo- 
lását és megteremtését jelenti - ezért tekinti 
fiatalnak a magyarságot, öregnek a németsé- 
get, mert ők már az államépítés e fázisán régen 
túlvannak, „megcsontosodtak"] -, ehhez próbál- 
ja alkotótársid megnyerni a más nemzetisé- 
gííeket, kínosan ügyelve, hogy a magyarság ne 
uralkodjék törvényeivel a kisebbségeken. Szé- 
chenyi jól ismeri, érti a problémát, de csak a 
megoldás kapujáig jut el. 1849 után a magyar- 
ság helyzete megváltozik. Széchenyinek nincs 
lehetősége befolyásolni az eseményeket. 1 860- 
ban, a döblingi tébolydában írott utolsó mű- 
vében, a Diszharmónia és VAKSÁG-ban azt írja: 
1848-49-ben a nemzetiségek irigyelték a ma- 
gyarok elnyert szabadságát, ezért lettek a ko- 
rábbi status quo visszaállításához ragaszkodó 
Habsburgok szövetségesei. Úgy látja: a nem- 
zetiségek -csalódván a Habsbui^okban- 1860- 
ban abban reménykednek, hogy Magyarország 
végre visszanyeri szabadságjogait. „Másvalaki, 
aki a magyarok jogait nem tagadta egyenesen, azt 
mondta: »A magyarok kívánságát a legjobb akarat- 
tal sem lehet teljesíteni, egyszerűen azért nem, mert 
különben Ausztria többi népe is követelne valamit. « 
Micsoda fennkölt értelmezése a jognak! Valaki kéri, 
hogy végre fizessék meg neki a tartozást. De nem fi- 
zetnek, mégpedig azért nem, hogy következetesek ma- 
radjanak, hisz különben másoknak is kellene vala- 
mitfizetni! - De tartoznak-e nekik? Nem! Hát ak- 
kor ne adjanak nekik semmit; ha azonban mégis vol- 
nának követeléseik, úgy teljesítsék azokat is! Végtére 



is nem pénzről van szó, amit számlálgatni lehet, s 
amiből könnyen kifogyhat az ember, hanem olyan ja- 
vakról, mint önkormányzat, gondolat- és szólássza- 
badság, a kormány ellenőrzése sth. stb., melyeknél, 
mint a tapasztalat mutatja, az adományozó en der- 
niére analyse bizonyosan többet nyer, mint az, aki 
kapja. "* 

A kérdés megoldásában Kossuth jutott a leg- 
messzebbre 1851 áprilisában franciáid megfo- 
galmazott, 1859 áprilisában kiegészített, de so- 
ha meg nem valósult alkotmánytervezetében. 
Ezt is Spira tette közzé példamutató pontos- 
sággal, tanulmány kíséretében (Kossuth és al- 
kotmAn\terve, Debrecen, \99>9). „Magyarország 
és a többi Európa keletén élő néptörzs szabad állami 
és nemzeti léte elnyeletéstől és idegen hatalmak túl- 
súlyától csak egy föderáció által óvható meg" - idé- 
zi Spira Kossuthnak egy pieinonti kereskedő- 
höz, Carosinihez írott levelét. Ám a nemzetisé- 
gi kérdés megoldása tekintetében Kossuthnak 
azok az elképzelései a legelevenebbek számom- 
ra, melyeket az önkormányzatok működésére 
vonatkozóan dolgozott ki. Javaslatai ma is meg- 
különböztetett fegyelemre méltók. Különböző 
nemzetiségű közösségek egymás iránti tole- 
ranciájára, eleven, mindenkor aktuális és nreg- 
alkotandó megegyezésére ad példát. 

1867-ben a magyarság kiemelt helyzetbe ke- 
rül. Könnyen felejti korábbi nyomorúságát, ki- 
sebbségi s elnyomott helyzetét. „Az ország kor- 
mányzatát 1867-ben kezükbe vevő magyar nemesi 
politikusok pedig — bármennyire szívesen hirdették is 
magukról, hogy Széchenyi és Kossuth művének foly- 
tatói — még kevésbé vállalkoztak arra, hogy komo- 
lyan szembenézzenek a nemzetiségi kérdéssel. S en- 
nek a mulasztásnak az árát a következő nemzedékek 
fiainak mind a mai napig újra meg újra meg kellett 
adniok" — mondja Spira tanulmányának nyug- 
talanító zárómondata. 

Nem lehet következmények nélkül kitérni a 
probléma elől. Amit egy korszak nem old meg, 
előbb vagy utóbb újból szembenézésre késztet. 

Széchenyi a vízválasztón a címe a középső rész 
második fontos írásának. Spira feltünteti dol- 
gozata végén a megírás évét (1985), sőt egy al- 
címet is illeszt hozzá: Részlet egy vázlatos Szé- 
chenyi-pályaképből. Az alcímet az indokolja, 
hogy a szeiYŐ korábban egész könyvet szentelt 

* Széchenyi István: Diszharmónia És vakság. Helikon, 
1988. 71. 



538 • Figyelő 



ennek az életszakasznak - most egy kicsivel to- 
vább, köralbelül az 1850-es évek közepéig kö- 
veti Széchenyi életútját. Arról a nagy forduló- 
pontról van szó, amikor Széchenyi István 1848 
márciusában korábbi politikai ellenfele, Kos- 
suth és az ellenzék oldalára áll. Forradalom 
van, megnyílnak a kapuk a hőn áhított polgári 
átalakulás irányába. A meggyengült császáriak 
mindenben engednek - hogy aztán az enged- 
ményeket augusztus végén, a magyarság szá- 
mára sokkal szorongatottabb helyzetben visz- 
szavonják. A tanulmány a döblingi időszak el- 
ső feléig kíséri a grófot, és azzal fejeződik be: 
hallgatása várakozás. E hallgatás addig tart 
csak, míg fel nem ismeri azt a következő lépést, 
melyet hazája érdekében tennie kell. A felidé- 
zett életszakasz számomra legizgalmasabb té- 
nye az a kétségbeesett pillanat, amikor Szé- 
chenyi - leszámolva reményeivel - Cenk felé, 
majd Döblingbe indul. 

Kompromisszumkészsége, magára erőlte- 
tett fegyelme mit sem ér A kezdő tanulmány 
jelezte „tragikus út" egyik legsiriTÍbb mozzana- 
ta ez: a lélek mélyén tomboló kétségbeesés, a 
végtelen szabadulási vágy felrobbantja élete 
addig vállalt kereteit. Ez a pillanat Spira „váz- 
latában" valóban vázlatos. A bevezető tanul- 
mányban megcsodált komplexitás itt nem él 
eléggé, és különösen az a momentum nem, 
amikor Széchenyi elhagyja Pest-Budát. Spira 
csak a dokumentálható szövegekre támasz- 
kodik. Az eredmény számomra egyszerííbb, 
mint amit a sokarcúan összetett helyzet sugall. 
Megnéztem Spira 1848 Széchenyije és Széche- 
nyi 1848-A címir könyvét, melyben ezt a hely- 
zetet a legteljesebb részletességgel idézi. Sok 
ellentétes és ellentmondó jelet találunk, irra- 
cionális az egész, szabálytalan és számíthatat- 
lan a végkifejlet -jelzi Széchenyi lelkületének 
bonyolultságát. A naplófeljegyzések csak egy 
szeletét mutatják - amiképpen ezt Spira ké- 
sőbb, Németh László kapcsán írja is -, a gróf 
miniszteri, politikusi tevékenysége ugyanen- 
nek a pillanatnak egy másik részelemét vetíti 
csak elénk, de rendelkezésre áll még számos 
más tény: cselekedet, levél, feljegyzés stb. - és 
inindenekelőtt a mindezeket tudomásul vevő, 
ám hallgatásban élő alany. Ezek együtt formál- 
ják egésszé azt az akaratot, ami a grófot kimoz- 
dítja: irány Cenk, majd Döbling. 

Számomra a kötet legizgalmasabb írása az itá- 
liai szabadságmozgalmakról szóló hosszú ta- 



nulmány - Az OLASZ-MAGYAR VISZONY TÖRTÉNETÉ- 
HEZ: EGY ÚTICÉLJÁTüL ELTÉRÍTETT LEVÉL 1848 ELSŐ 

HÓNAPJÁBÓL (2003). Nem magyarországi, itáliai 
helyszínen mutatja be a korabeli Habsburg Bi- 
rodalom uralkodó köreinek hatalomgyakorlá- 
si technikáját. Ez a mi szempontunkból azért 
érdemel külön említést, mert a hazai történet- 
írás elfogult, nemzeti színezetű ixjkonszenvei- 
olvasói elfogultságát is tegyük hozzá, ha ma- 
gyar témáról van szó - legtöbbször alig teszik 
lehetővé, hogy valódi képet alkothassunk a 
Habsburg Birodalomról. 

Az eset a Habsburg malom alatt álló Lom- 
bard-velencei Királyság fővárosában, Milánó- 
ban történt, 1848januáijában. 1845-től három 
évig aszály sújtotta Európát. A Pó-síkságot meg- 
kímélte ugyan, de az ott élőket nem: a császári- 
ak nagy mennyiségű élelmiszert szállítottak 
innen a birodalom más tartományaiba. Lom- 
bardiában magasra szöktek az élelmiszerárak. 

Az elkeseredett lombardok 1847 augusztu- 
sában kifosztották az élelmiszer-kereskedők 
raktárait, áiaiszállító szekereiket megtámad- 
ták, áruikat lefoglalták. 1847 végén két röpirat 
szólította ellenállásra a milánóiakat: 1848. ja- 
nuár első napjaitól tartózkodjanak az állam- 
nak magas bevételt jelentő lottózástól, és tilta- 
kozásképpen ne vásároljanak osztrák dohány- 
termékeket. A lottócédulákat áiaisító helyek 
legtöbbje január elsejével bezárt, amelyik kinyi- 
tott - megrohamozták, kifosztották. Ha valaki 
nyilvános helyen szivarozott - felszólították, 
hogy dobja el a szivaiját, vagy egyenesen ki- 
verték a szájából. A hatóságoknak tenniük kel- 
lett valamit. Az inzultusok pompás ötletet ad- 
tak. Január 3-án katonák - olaszok és magya- 
rok! - borral, pálinkával, szivarral felpakol- 
va Milánó központjába vonultak. Laktanyában 
maradt társaik közben arra vártak, hogy egy 
kiprovokált összecsapás után „megsegítsék" 
szivarozgató társaikat... Ez délután négykor 
meg is történt. Tömeg vette körül a pöfékelő 
katonákat, akik ezt „nem nézték jó szemmel": 
fegyverrel rontottak a fegyvertelenekre. Ha- 
lottak, sebesültek maradtak utánuk. A hatósá- 
gokjanuár 4-én falragaszokon szólították fel 
Milánó lakosait: ne csoportosuljanak, nehogy 
a karhatalmisták rendbontóknak nézzék őket. 
Ezzel eleve bűnbaknak tették meg őket, és meg- 
osztották a lakosságot: „jókra" és lázadókra. 
Rainer főherceg alkirály, tartományi kormány- 
zó cinikusan hirdette: „az uralkodói kegy képes 
gondoskodni a közjóról". 



Figyelő • 539 



A módszer ismert. A hatalom gyakorlói ma- 
guk provokálják ki a „jóságos" rendteremtést, 
hogy az így kierőszakolt, „kényszerű" rendőri 
beavatkozás jogosnak, a „birodalom érdeké- 
ben elkerülhetetlennek" tűnjék. Azaz: elkerül- 
hetetlennek tűnjék alfeleimet keltő, katonai meg- 
torlás. A módszer a két évvel korábbi galíciai 
parasztfelkelés gyalázatos manipulációira em- 
lékeztet. Sok szégyenletes eset „színesíti" az em- 
beriség történetét, de az 1846-os galíciai pa- 
rasztfelkelést dobogós hely illeti a rémtettek 
versenyében. Amit ott kipróbáltak - az a tech- 
nika ismétlődött 1848 januárjában, a Spira ál- 
tal felidézett milánói történetben is. És ha va- 
laki nem tudná, vagy tán illúziói lennének azt 
illetően, milyen volt Cleinens Metternich her- 
ceg, birodalmi kancellár Habsburg Birodalma 
1847-48-ban - e tanulmányból pontosan tájé- 
kozódhat. „Egyszerre leszakadt az ég a földre, je- 
lenné lett a jövendő... a forradalom kitört Olaszor- 
szágban!" -láézi Spira Petőfi naplóját. A forra- 
dalom lángja hamarabb fellobbant Itáliában, 
mint Bécsben vagy Pest-Budán - Petőfit lázba 
hozták a hírek! 1848. január 15-én egy isme- 
retlen személy latin nyelvű levelet írt Széche- 
nyi István grófnak. Ebben leírta a Milánóban 
történteket, és azt kérte tőle, hogy a magyar 
parlamentben hozza nyilvánosságra az itáli- 
ai szörnyűségeket, segítsen a Habsbiugok le- 
leplezésében, és álljon az olasz szabadságmoz- 
galom mellé. Széchenyi helyzete kínos. Min- 
denkor elsődleges volt számára a magyarság 
érdeke. Kockára teszi-e az olaszok szabadság- 
mozgalmáért az általa oly sokszor hangozta- 
tott birodalomhoz való hűséget? Félreteszi-e 
a taktikát az igazságért? A józan politikai tak- 
tika szerint a magyar érdek - 1848 januáijá- 
ban különösen! -: igazolni a magyarok hűsé- 
gét a birodalomhoz. Akkor is, ha Metternich 
herceg, Rainer főherceg és más hatalmasok 
nem válogatnak a hatalomgyakorlás módsze- 
reiben? Mit tesz Széchenyi István ebben a hely- 
zetben? Fordítva szokott történni: kis népek 
követei szoktak könyörögni a nagyok pártfo- 
gásáért, mint ahogy tette azt később maga Szé- 
chenyi is 1859-ben Palmerston angol minisz- 
terelnök és III. Napóleon francia császár tá- 
mogatását kérve hazája megrabolt jogainak 
visszaállítása érdekében. 

A levél soha nem jutott el Széchenyihez. 
A császári posta megakadályozta. Lefoglalták, 
kinyitották, elolvasták. Metternichnek adták 
át, akinek egyébként is meggyűlt a baja az ola- 



szokkal. A levél az ő iratai között élte át az év- 
századokat, birodalmak tündöklését és buká- 
sát. Spira részletesen leírja a következő hóna- 
pok történetét, mi történt pár nap, néhány hét 
múlva, amikor Metternich rendszere megbu- 
kott. A végső pillanatot idézem. Az általános 
európai forradalmi hulláin 1848. március 17- 
én Milánót is elérte. Addig a hatalom birto- 
kosai igyekeztek „felül" maradni, „kegyesen" 
jelezték: hajlandók bizonyos engedményekre. 
Ám március közepén már késő volt: kitört a 
forradalom. I7-én Milánóba is elért a hír: Met- 
ternich megbukott. Rainer főherceg is csoma- 
golt - Veronában húzta meg magát. Széche- 
nyinek is új helyzettel kellett szembenéznie. 
Hiába foglalták le januárban a hatóságok azt 
a névtelen levelet, márciusban választania kel- 
lett. A forradalmárok oldalára állt. Annak elle- 
nére, hogy továbbra is szorongott, hogy a for- 
radalmi helyzet következtében ölükbe hullott 
diadal csak „álom". („En még mindig álmodok!!!" 

- írta volt Tasnernek 1848. március 26-án.) 

Elismerés illeti Spira Györgyöt e tanulmány 
krimiszerűen feszült megfogalmazásáért. Tel- 
jes mértéktartással és tárgyilagossággal éri el. 
A történeti tények rajza csak bevezetés az iga- 
zi drámához. Megismerjük a birodalom helyi 
vezetőinek cinikus, érzéketlen hozzáállását. 
A „figurákat", a mindenkori hatalombirtoklók 
ismert módszereit. Látjuk az ellenzékiek ver- 
gődését is. Majd a gyalázatos, politikai provo- 
kációt. Éppen annyira elismerésre méltó írói, 
mint történészi munka. 

A HANGFOGÓTÓL MEGSZABADULT SzÉCHENYI (1991) 

- negyedik a négy nagyobb tanulmány közül - 
bravúros írás. A szerző bevezetőjében vázolja 
Széchenyi 1949. március 21 -én Döblingben írt 
önvallomásának, 1851. március I4-énTasner 
Antalhoz írt levelének keletkezési kömlmé- 
nyeit, majd két nyelven - a megírás nyelvén: 
németül, és magyar fordításban is - közli a do- 
kumentumot, külön kiemelve azokat a része- 
ket, melyeket a levelek első megjelenésekor a 
szerkesztő Károlyi Áipád Gróf Széchenyi Ist- 
ván ÖSSZES MUNKÁI (Budapest, 1921) VII. köte- 
tében* nem publikált. Ezekben a szövegekben 
Széchenyi szélsőséges önváddal - onániával, 
vérfertőző szándékkal, szodóiniával, nővére ki- 
árusításával, nők megfertőzésével, részvétlen- 

* Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka 
I. kötet. 



540 • Figyelő 



seggel, kéjvággyal stb. - ostorozza magát. Is- 
mét bebizonyosodik: a valóság hiteles feltá- 
rásánál nincs nagyobb erő a tudományban. 
A történelem jelentős alakjait rendkívülisé- 
gükkel, ellentmondásaikkal, gyengeségeikkel 
együtt kell elfogadnunk. 

Spira felteszi a kérdést: vajon miért tekin- 
tett el Károlyi Áipád a kihagyott szövegektől? 
„Erre a kérdésre azonban nem nehéz válaszolni. Bi- 
zonyosra vehető, hogy ez a nagy tudású történetíró 
merő jó szándékból határozta el magát ilyesmire. Hi- 
szen ő, aki 1853-ban született, s akit kora feltehető- 
en viktoriánus ízléssel vert meg, nyilvánvalóan at- 
tól tartott, hogy ha napvilágra kerülnek azok a vá- 
dak, amelyekkel a döblingi vezeklőhely lakója az ed- 
digi életútját szegélyező — de nagyrészt bizonyára 
csak képzeletben átélt — szexuális eltévelyedések mi- 
att illette magát, akkor ez árnyékot vetne Széchenyi 
alakjára. Meggyőződésem azonban, hogy Károlyi ok 
nélkül tartott ettől. Már csak azért is, mert Széche- 
nyi nem csupán bizalmas irataiban, hanem kiadott 
műveiben is számtalanszor szólt magáról inkább 
ellen-, mintsem rokonszenvet keltő módon, azokat 
azonban, akik szembefordultak vele, általában nem 
ez, hanem apolitikai nézetkülönbség hangolta ellene. 
Ami pedig a Károlyi közölte szövegeket illeti: ezek- 
ben sokkal súlyosabb vádak is foglaltatnak, mint az 
általa elhagyott szövegrészekben. Például a Szé- 
chenyi által 1851-ben saját fejére olvasott sókratési 
mondás: »Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezet- 
ni akarni ahhoz való tulajdon nélkül. « Elvégre en- 
nél elítélőbbet állítani politikusról aligha lehet. Szé- 
chenyiből azonban - úgy hiszem - ez az ítélet nem fog 
kiábrándítani senkit. 

Mert ha Széchenyi ilyesmit nemcsak politikai el- 
lenlábasainak, de önmagának is képes volt odavág- 
ni, akkor ez éppen arról győzhet meg minden józa- 
nul gondolkodó embert, hogy ő igenis hivatott volt 
vezetni másokat. Meg arról, hogy hivatott erre ma 
is. " Imponáló Károlyi Áipád jóindulatú meg- 
ítélése. Károlyi nem vállalta, ami Széchenyiből 
nem fért bele az általa kialakított Széchenyi- 
képbe. És mindenki mást is meg akart óvni tő- 
le. Van egy epizód Széchenyi döblingi életében 
- épp akkor tehát, amikor életútjának e legmé- 
lyebb válságát szenvedi -, amely azt igazolja, 
hogy a gróf még Döblingben is képes volt nem 
mindennapi önismeretre. Sőt! Ez az epizód 
oda állítható az önostorozó Széchenyi mellé. 
1854 januáijában meglátogatta őt Lonovics 



József érsek, akit a hatóságok a melki apátság- 
ban tartottak házi őrizetben. A találkozást Falk 
Miksa örökítette meg.* A jelenet zárópillana- 
tait idézem. Széchenyi - mint az idő tájt min- 
dig - kíméletlenül vádolja önmagát, vég nél- 
kül sorolja bűneit. 

„»Nem, nem — szakítá félbe Széchenyi csüggedten 
-, ennyi bűnt az Isten nem bocsáthat meg. « »Ez a ke- 
vélység szava« - viszonozá Lonovics komolyan —, 
»kevélység volna egy halandónak azt hinni, hogy ő 
egymaga tetszése szerint s a gondviselés akarata el- 
len irányozhatta milliók sorsát; kevélység volna azt 
hinni, hogy az ő bűnei nagyobbak, mint az egész vi- 
lágéi, melyeket az Üdvözítő magára vett s vérével 
megváltott. « Minél tovább beszélt az érsek, annál 
észrevehetőbben megnyugodott Széchenyi; végre úgy 
látszott, a vihar lecsillapult lelkében. " 

Az a „vihar" régóta tonrbolt már akkor Nagy 
lelkierő kellett hozzá - szembenézés önmagá- 
val -, hogy lecsendesüljön. 

A rövid írások közül az Egy pillantás a Hitel 
ÍRÓJÁNAK HITELVISZONYAIR.A (1962) azért érdemel 
külön említést, mert a szei-ző nem hárította el, 
hogy maga kutassa végig a témát. 1830 a Hi- 
tel megjelenésének éve. Spira rábukkant ar- 
ra a listára, mely megörökítette, kik voltak a 
gróf hitelezői 1833-ig. Összehasonlítást is tu- 
dott tenni egy közeli időpontból származó má- 
sik dokumentummal, hiszen Esterházy Mik- 
lós I84I-es kölcsönterheinek listáját Szabad 
György tette közzé még 1957-ben. Láthatjuk, 
Széchenyi kiktől kapott, kaphatott hitelt, s hány 
százalékos kamatra; következtethetünk, mit je- 
lenthetett ez a Hitel egész gondolati rendsze- 
rében. Spira írása közel hozza, személyessé te- 
szi a reformkorban oly nagy hatást kiváltó hi- 
teleszme hátterében meghúzódó egyéni moz- 
zanatokat. 

A következő tanulmány - Újból a nemes gróf 
vízBEPOTTS'ANÁsÁRúL (2000) - 3 történelein kuta- 
tójának keserves, ámbár szép feladatába avat 
be. A történet alapjául egy korabeli metszet 
szolgált, amelyhez hasonlót - nem ugyanolyat! 
- a szei-ző korábban a kolozsvári levéltárban ta- 
lált. A két metszet eltérései újragondoltatták az 

* Falk Miksa: Kor- és jellemrajzok (a Révay testvérek 
kiadása, 1903); Gróf Széchenyi 1st\'án utolsó évei és 
HALÁLA (1866) című fejezetben. 



Figyelő • 541 



ábrázoltak történetét. Spira isinét bizonyítja, 
hogy az igazság kiderítése érdekében koráb- 
ban már elfogadott teóriáin is képes túllépni. 

Hol ülésezett Batthyány Lajos kormány'a? 
(2002) - kérdezi címében Spira következő rö- 
vid írása. Magyarország egy korábbi minisz- 
terelnöke emléktáblát helyezett el a mai Kos- 
suth Lajos utca és Szép utca sarkán, a Pollack 
Mihály tei-yezte egykori Horváth-ház falán. Azt 
mindig tudtam, hogy itt működött a Landerer- 
Heckenast-nyomda, tudtam, hogy 1848. már- 
cius 15-én a 12 PONT-ot és a Nemzeti DAL-t itt 
nyomtatták. Az új emléktáblán viszont ez áll: 
„Ebben az épületben tartotta minisztertanácsi ülése- 
it a Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök vezette el- 
ső független, felelős magyar kormány 1848 májusa 
és szeptembere között. " Ezt nem tudtam! A szöveg 
végén: név, pozíció, a tábla elhelyezésének éve. 

Spira igazolja: a tábla állításai nem felelnek 
meg a valóságnak. Széchenyi naplója a legfőbb 
forrás - teljes joggal, hiszen szinte minden lé- 
nyegest feljegyzett -, de más tények, doku- 
mentumok is alátámasztják, hogy a miniszter- 
elnöki irodában - mely valóban ebben a házban 
működött - soha nem ülésezett a Batthyány- 
kormány. A szerző minden lehetőséget mér- 
legelő tárgyilagossággal vizsgálódik. Ellenőr- 
zi a könyvében mellékelt, Batthyány-kormány- 
ról készült rajzot is. Részletesen tárgyalja, hát- 
ha e házban készült. Úgy tűnik, mindenre gon- 
dol. Megemlíti V. Ferdinánd és István főher- 
ceg nádor háttérben látható portréját a kor- 
mányról készült rajzon, nem felejti Esterházy 
Pál üresen hagyott tekintetét, felvázolt alakját 
sem. Nem az ellentmondás ördöge, a tárgysze- 
rűség vezeti. A cikket 2003-ban jelentette meg 
az Élet és Irodalom. Az emléktábla ma is ott vi- 
rít a szóban forgó ház falán. 

A könyvnek ezt a részét egy átvezető tanul- 
mány záija, mely zárókő és híd egyben a kötet 
befejező egységéhez. Spira Sashegyi Oszkárt, 
az Önismeret újraalkotóját méltatja. Különö- 
sen a kötet befejező részének ismeretében 
értékelhetjük a feltétlen elismerésnek ezt a 
szerzőtől szokatlan jelét. A tanulmány eredeti- 
leg opponensi vélemény volt Sashegyi Oszkár 
munkájáról, aki Széchenyi késői remekét, az 
ÖNisMERET-et egyetlen műként állította hely- 
re, összekapcsolva az egykor Önismeret címen 
megjelent, külön kiadott írásművet a Nagy Ma- 
gyar Sz,ATÍRÁ-val, kimutatva, hogy a két mű egy, 
és összetartozik. 



A könyv harmadik, befejező egysége Széche- 
nyi István utóéletével foglalkozik. Az első, ide 
tartozó tanídmány címe: Széchenyi mint „kon- 
zervatív reformer". Elöljáróban Spira azzal fog- 
lalkozik, mit volna jó Széchenyi Istvántól meg- 
tanulni, „...saját korának problémáira keresett vá- 
laszt, jól tudván, hogy egyetlen nemzedék sem adhat 
útbaigazításokat az utána következőknek, mert - 
mint a STADiUM-éara írta - »más volt Árpád ideje 
alatt a magyarnak hasznos, más Corvin, megint más 
Káról alatt s ma megint más, anno 2000 pedig is- 
mét más leend«. " 

Az idézetben szereplő évszám - 2000! - meg- 
hökkentett. Azonnal megkerestem a Stádium 
szövegében. Tovább olvasva Spirát, „ars poeti- 
ca"-szei-íí összegzést találunk a történelmi gon- 
dolkodásról. 

Történészek álláspontjainak értékelése kö- 
vetkezik: a szei-ző Szekffí Gyida, Mályusz Ele- 
mér, Iványi-Grünwald Béla, Károlyi Ái-pád, 
Bártfai Szabó László, Czakó Elemér, a fiatal Ko- 
sái-y Domokos, majd Halász Gábor, Németh 
László, Révai József nevét és munkáit említi. 
Azt veszi sorra, hogy különböző politikai kur- 
zusok miképpen magyarázták, magyarázták 
félre vagy torzították el Széchenyi életművét. 
Mi okozza ezt, és hogyan lehetne elkeiülni. Ho- 
gyan lehetne elfogulatlan, előítéletek nélküli, 
reális képet nyerni Széchenyi történelmi szere- 
péről? Saját életművét is mérlegre teszi. Vitat- 
kozik. Van valami harcos impulzivitás ebben a 
tisztázó szándékú, nyugtalan, vitatkozó szerep- 
ben. Udvarias vitapartner, de a kényelmetlen- 
ségeket is vállalva megmondja a véleményét. 
Az irónia a legfélelmetesebb fegyvere. 

A Széchenyi alakja és a történettudomány cí- 
mű előadás - mely Széchenyi István születésé- 
nek 175. évfordulója alkalmából hangzott el 
1966. november I6-án a Magyar Tudományos 
Akadémia emlékülésén - két ok miatt érdemel 
figyelmet. Egyrészt megvilágítja, milyen saját- 
ságos nehézségekkel találja szembe magát, aki 
Széchenyi írásait, tanídmányait, leveleit, nap- 
lóit, egyszóval életművét kutatja. Túl sok a do- 
kumentum, sok az ellentmondás. Másrészt jó 
például szolgál, ahogy a szeiYŐ a mai-xista tör- 
ténettudomány korabeli elvárásait, terminoló- 
giáját használva osztályokról, osztályérdekek- 
ről beszél, Lenint idézi - mégis kimondja az 
elmélet absztrakt sémáinak ellentmondó állás- 
pontját Széchenyi Istvánról. A vitáról és a vi- 
tatkozás stílusáról ad példát a Széchenyi és a for- 



542 • Figyelő 



R.4DALOM (1981) című íiás, inely eredetileg vá- 
lasz volt Spira doktori értekezésének oppo- 
nensi véleményeire. 

A kötetet záró tanulmány - Széchenyi anno 
2000 - a Széchenyi Társaság Széchenyi Ma- 
ciYARORSzÁGA ÉS EuRóPA című konferenciájának 
zárszavaként hangzott el. Spira korunk kutató- 
it is szembesíti a Stádium 2000-re vonatkozó, 
fent már idézett szövegével, és - miként tette 
ezt a régiek esetében - a maiaktól is számon 
kéri, s ahol tudománytalanságot vagy Széche- 
nyi nevének említése kapcsán politikai prog- 
rambeszédet hall - szóvá teszi. „Széchenyi szelle- 
méhen [...] azjár el ma, aki a mai kérdésekre keresi 
a választ s azután - Széchenyi önmagára vonatkoz- 
tatott szavával - »hangyamunkás«-hént dolgozik e 
válaszok érvényre juttatásán. . . " 

Ennek az elvárásnak a szerző Széchenyiről 
című könyvével maradéktalanul eleget tesz. 

Külön kell szót ejtenem Spira György láb- 
jegyzeteiről, amelyek elképesztő háttértudás- 
ról árulkodnak. Egy-egy megállapítás mögött 
aprólékos, széles körű, több idegen nyelven 
folytatott levéltári kutatómunka áll. A magyar 
dokumentumok ismerete ugyancsak imponá- 
ló. Minden részletes utalás ott a jegyzetekben, 
és a főszövegben nincsenek felesleges kitérők. 
A lábjegyzetek nemegyszer érdekességeket is 
megemhtenek, melyek színesítik a főszöveget, 
és alátánrasztják a szerző alapszövegének ál- 
lításait. 

Fenyő Ervin 



UJ BARTÓK-SOROZAT 

Kossuth - A fából faragott királyfi 

Nemzeti Filharmonikus Zenekar - Kocsis Zoltán 

HUNGAROTON HSACD 32502 

Még alig csitultak el az új Bartók-lemezösszki- 
adás körüli áldatlan viták (melyekre itt és most 
hadd ne téijünk ki), máris megjelent a sorozat 
első darabja. Igen örvendetes, hogy ilyen lia- 
inar sikerült a szavak csatateréről áttérni és át- 
érni a tettek mezejére. 

Egy dolgot a vita részvevői közül senki sem 
vitatott. Az új összkiadásra feltétlenül szükség 
van, hiszen Bartók életművét lényegesen más- 



képp látják ma mind az előadóművészek, mind 
a kutatók, mint a hetvenes években, ainikor a 
Hinigaroton megjelentette első Bartók-össz- 
kiadását. Éppen ennek a megnövekedett tu- 
dásnak a folytán, magának az „összkiadás" szó- 
nak a használata is kérdésessé vált. Hiszen a 
nyomtatott összkiadások tartalmaznak töredé- 
keket, variánsokat, kiforratlan zsengéket; mit 
kell, mit lehet, mit szabad mindezekből lemez- 
re venni? Végül is igen helyesen tették a szak- 
értők (a lemezborítón megnevezett Kárpáti 
János, Somfai László és Vikárius László), hogy 
az „összkiadás" helyett a kevésbé átfogó „új so- 
rozat" megnevezés mellett döntöttek. 

Az első megjelent lemezen két zenekari mű, 
a Kossuth és A fából faragott királyfi (a teljes 
balett) hangzik el Kocsis Zoltán és a Nemzeti 
Eilharmonikusok tolmácsolásában. Elgondol- 
kodtató - bár természetesen szokásos gyakor- 
latot tükröz -, hogy a lemezborítón csak angol 
szöveg olvasható, mindössze a „Bartók új so- 
rozat" általános cím szerepel magyarul is. Kér- 
dés, hogy nem lehetett volna-e kétnyelvű bo- 
rítót tervezni, ha nrár ekkora horderejű nem- 
zeti ügyről van szó. 

Ilyesfajta gondolatokkal tettük be a lemezt 
a készülékbe, de miután betettük, már nem 
volt több kritizálnivalónk, sőt maradéktalanul 
örülhettünk ennek a két új pompás felvétel- 
nek. (A Eából FARAGOTT-at tavaly ősszel vették 
fel, de a KossuTH-ote sorok írásakor, 2006. de- 
cember I4-én, alig hat hete; az, hogy máris a 
boltokban van az elkészült CD, önmagában is 
páratlan teljesítmény.) Az első érdekes felfede- 
zés magából a míísor-összeállításból adódik: 
egy ifjúkori kompozíció, amelyről mindenki 
tudja, hogy még nem az „igazi Bartók", került 
egy érett kori remekmű mellé, és - az óriási sti- 
láris különbségek ellenére - nem hallunk törést 
a kettő között. Mindkét míí „igazi Bartók" ab- 
ban az értelemben, hogy mindkettőben köny- 
nyen felismerhetők Bartók jellegzetes lírai, 
drámai és groteszk karakterei. 

Köztudott, hogy a KossuTH-ra ( 1903) erősen 
hatottak Richárd Strauss szimfonikus költemé- 
nyei, különösen a Hősi élet (1899). De a pár- 
huzamoknál itt talán fontosabbak a különbsé- 
gek. Ellentétben Strauss-szal, Bartók nem sa- 
ját magát tette meg hőssé, hanem egy nemzeti 
és a politikából a történelembe frissen átvonult 
hőst énekelt meg, népmeseszerű elemektől 
sem mentesen. Az eltorzított császári himnusz 
révén a darab Csajkovszkij 1812-nyitányának 



Figyelő • 543 



(1880) éppúgy örököse, mint a Heldenleben- 
nek. Vagyis Bartók, ha Strauss művéből átvette 
is a hősi portré egyes alapvonásait, nem vette 
át egészében a romantikus pátosz straussi for- 
máját, amelyben a hősiesség már nemcsak egy 
adott hős jellemvonása, hanem valóságos filo- 
zófiai princípiummá válik. Emellett Bartók a 
Csajkovszkij-féle pragmatikusabb romantiká- 
ból is tanult, de mindezeket a hatásokat kritiku- 
san dolgozta fel, és saját már kialakult egyéni- 
ségén szűrte át. A Kossuth, ha itt-ott kissé ki- 
forratlan is, káprázatos szakmai felkészültség- 
ről tanúskodik, és, mondanunk sem kell, a nó- 
taintonációk révén máris jellegzetesen magyar 
hangot üt meg. 

Kocsis Zoltánnak mindezekből a heterogén 
jellemvonásokból kellett egységes interpretá- 
ciót kialakítania, ami maradéktalanul sikemlt 
is. A felvétel nem csinál a Kossuth -ból sem Csaj- 
kovszkijt, sem Strausst, hanem megmutatja, 
hogy Bartók minden külső hatás ellenére lé- 
nyegében már ebben az ifjúkori művében is 
önmaga volt. A számos fúvósszóló mindegyike 
emlékezetes szépséggel szól, a csatajelenet iz- 
galma éppoly pompásan érvényesül, mint a zá- 
ró gyászinduló komorsága. Az új sorozatot az 
életmű elején elkezdve, máris lebilincselő új 
képet kapunk Bartók pályakezdéséről. 

Tizenöt évvel később Bartók természetköl- 
tészete és hangszerelő művészete teljes pom- 
pájában áll előttünk A eából faragott kir.4lyei- 
ban. Kocsis hajszálpontos olvasata, melyben a 
komplex partitúra minden részlete hallhatóvá 
válik, végképp meggyőz arról (ha még bárki- 
nek is szüksége volt meggyőzésre), hogy a tánc- 
játék semmiben sem marad el a szenzációsab- 
ban „modern" Csodálatos mandarin mögött, sőt 
filozófiai mélységben talán még túl is szár- 
nyalja a későbbi pantomimot. Az új Fából ea- 
RAGOTT-felvételt hallgatva egy pillanatra sem 
feledkezhetünk meg arról, hogy drámát hal- 
lunk, a színpadi történés látvány nélkül is ott 
van a zenekar játékában. Kocsis káprázatos szí- 
neket varázsol elő a kottából, inteipretációja 
dinamikailag gazdagon árnyalt, pontosan kö- 
veti a forma hullámzásait tetőponttól tetőpon- 
tig; a végső C-dúr célba érés ritkán szólalt meg 
olyan örömteli meghatottsággal, mint itt. 

Összkiadásoknál elengedhetetlen a művek- 
hez fűzött kommentár; a „Bartók új sorozat" 
készítőinek különös gondjuk volt a kísérőfüzet- 
re, amelyben Kárpáti jános lényeges új meglá- 



tásokat tartalmazó esszéje mellett számos erede- 
ti fotó, korabeli műsoiplakát is található. A mű- 
vekben való elmélyülést jelentősen meg fogja 
könnyíteni az a tény, hogy minden egyes for- 
marész külön tracket kapott, és minden epizód 
mellett megjelenik a felvétel megfelelő szaka- 
szára utaló sorszám. 

Egyszóval, az új CD nem egyszerűen két Bar- 
tók-mű új bejátszása, hanem valóban minden 
részletében megkülönböztetett figyelemmel 
készült nyitánya az új összkiadásnak. Jó érzé- 
sekkel várjuk a folytatást. 

Laki Péter 



EGYIPTOM SZÁZ 
SZÓCIKKBEN 

Barry Kemp: 1 00 hieroglifa. A világ egyiptomi 

szemmel 

Fordította Arokszállásy Zoltán 

Corvina, 2005. 226 oldal, 3200 Ft 

Az egyiptológia a XIX. század első felétől in- 
dult fejlődésnek, amikor a Napóleon egyipto- 
mi hadjárata (1799) nyomán Einópába került 
emlékek felkeltették az ókori Egyiptom iránti 
érdeklődést, és J. F. ChampoUion megfejtette a 
hieroglifírást(1822). Magyarország a XX. szá- 
zad elejétől kapcsolódott be a kutatásokba. A 
magyar egyiptológia nagyszeríí múltja (Dob- 
rovits Aladár, Wessetzky Vilmos, Kákosy László 
stb.) és ígéretes jelene mellett némi meglepe- 
tést okoz egy angol megjelenésével egy időben 
kiadott könyv, amely száz szócikkbe, hierogli- 
famagyarázatba rendezve átfogóan tárgyalja 
az ókori Egyiptom kultúráját. 

A latin betűs és sok más írás (valószínűleg 
még a rovásírás is) az egyiptomiból eredeztet- 
hető, amitől így elvárható, hogy valamiféle ős- 
képeket mutat fel az emberiség múltjából. Az 
írás történetében a képírást tekintik kezdet- 
nek; a valóságot amúgy is tökéletlenül, vázla- 
tosan utánzó képek, rajzok egyre inkább jelké- 
pes ábrázolásba mentek át, ez pedig a képírás- 
nak fogalomírássá, ténylegesen megvalósulva 
szó- vagy inorfémaírássá alakulását jelentette. 
A gyakran használt fogalmak jeleihez, a hie- 
roglifákhoz egyre jobban hozzátapadtak bizo- 



544 • Figyelő 



nyos szavak. Ez a szó és jel összefő írásához ve- 
zetett. Végső soron tehát tisztán fogalomírás 
nem létezik, mert mire megvalósulna, morfé- 
ma- vagy szóírássá alakulna. (Az egyiptomin 
kívül ilyen típusú írás például a sumer és a kí- 
nai. A fogalomírás mai, megvalósult, leggyak- 
rabbanjelentkező formái a számjegyek.) 

Az egyiptomi írás fejlődése során az ábrázolt 
tárgyat jelölő hieroglifák, a szójelekegyre gyak- 
rabban kiegészültek egy fogalomkört meghatá- 
rozó, ám az adott helyzetben hangérték nélkü- 
li determinatívummal. A szójeleknek egy szűk, 
általában átfogó jelentésű csoportja vált deter- 
minatívummá. Az ókori egyiptomiak gondo- 
latvilágát jellemzi, hogy a „veréb" jelentésű szó- 
]elet„olyan szavakhoz teszik hozzá determinatívum- 
ként, mint a kicsi, rossz, betegség, nyomorúság, sé- 
rülés, sóhaj, rom, balszerencse, kudarc, veszteség, sőt 
gonosz és gonosztett" (58.). Alkalmanként a hie- 
roglifákat mássalhangzót jelölő hangzójelként 
használták. A klasszikus korban kb. hétszáz hie- 
roglifa t, később a változatokkal együtt több mint 
ötezret használtak. 

A latin betűs írás mai formájához vezető, 
döntő fontosságú állomás a hangírásra való át- 
térés volt. Ebben az írásjegynek (hangjelnek) 
már nincs jelentéshordozó értéke. A betűkkel 
az egyes beszédhangokat rögzítjük, függetle- 
nül a szó jelentésétől. A hangírás kezdetleges 
formaként már az említett hangzójeleken meg- 
figyelhető, tehát azokon a hieroglifákon, ame- 
lyek csak bizonyos mássalhangzókat jelöltek. 
Az akrofonikus, hangra rövidítő tendencia 
szisztematikus érvényesülésének köszönhető- 
en a mássalhangzó-jelölésre szorítkozó írás- 
mód a jellemzője a föníciai írásnak, melyet át- 
vettek és továbbfejlesztettek a görögök (Kr e. 
IX. század). A hangírás egy másik változatá- 
nak, mégpedig a héber mássalhangzós írásnak 
a kialakulása még izgalmasabb összefüggése- 
ket mutat. A héber írás megalkotójának talán 
magát Mózest lehet tekinteni, akinek egyipto- 
mi származását Sigmund Freud tárgyalta. 

Ami az írás megbecsülését illeti, ennek leg- 
alább kétféle, kultúrkörönként változó jelentő- 
ségű módját lehet megkülönböztetni: az egyik 
a mágikus betűkidtusz (egyiptomi eredetéről: 
Kákosy, 1984, európai kifejlődéséről: Dorn- 
seiff, 1925), másik egyszerűen a szépírás tisz- 
telete, ami a kalligráfiában tetőzik. 



Kemp körülbelül ugyanolyan átfogóan, az 
elvontság és - a kiadót is dicsérő - igényesség 
hasonló fokán tái;gyalja az egyiptomi kultúrát, 
mint egykoron Kákosy László (1979), ám egé- 
szen egyedi elrendezésben. Az egy-egy szócik- 
ket kínáló száz hieroglifa a szei:ző számára az 
a keret, amelynek révén sort kerít szinte min- 
den fontos, az ókori Egyiptommal kapcsolatos 
fogalom tárgyalására. 

A Kemp könyvéből kimaradt hieroglifák 
közül megemlíthető a szkarabeuszé, amelynek 
az ókori Egyiptomban a halottkultuszban volt 
leginkább jelentősége: másait amulettként sír- 
ba tették, s rájuk különböző ábrázolásokat és 
szövegeket véstek. Kemp is idéz egy kőből fa- 
ragott, múmiába helyezett szkarabeuszra vé- 
sett, szó szerint „szívhez szóló" fohászt. Ami itt 
viszont már kimondottan magyar kutatásoknak 
köszönhető felismerés, az az, hogy a kapcsolat- 
ra a Wessetzky Vilmos művéig (1934) uralkodó 
magyarázat a szív (i'b) és a szkarabeusz hason- 
lósága volt, azóta pedig nyelvbeli homonímia, 
a szkarabeusz (Atenchus sacer) és a „lenni, ke- 
letkezni, lény" hoinonímiája: hpr (cheper). Ha- 
sonló elv (homonímia vagy legalábbis nagyon 
hasonló hangalak) magyarázza, hogy a „sze- 
ret, szeretet" szót jelölő hieroglifa fakapát áb- 
rázol (144.). 



Irodalom 

Dornseiff, Franz: Das Alphabet in Mystik und Magié. 
Leipzig & Berlin, B. G. Teubner, 1925. 

Freud, Sigmund: Mózes. - Michelangelo Mózese. 
Két tanulmány. Fordította F. Ozorai Gizella és 
Kertész Imre. Európa, 1987. 

Kákosy László: RÉ fiai. Az ókori Egyiptom története 
És kultúrája. Gondolat, 1979. 

— : FÉNY És káosz, a kopt gnosztikus kódexek. Aka- 
démiai Kiadó, 1984. 

Kuhárszky Tihamér: A régi egyiptomiak állatkultu- 
sza. Természettudományi Közlöny, 63 (1931) 6:176- 
181., 7:206-213., 8:252-260. 

Wessetzky Vilmos: A szívskarabeus szerepe az ókori 
egyiptomiak halotti kultuszában - különös tekin- 
tettel A Magyar Nemzeti Múzeumban lévő szívska- 
rabeusokra. a szerző kiadása, 1934. 

Kicsi Sándor András 



LENGYEL BALÁZS RAVATALÁNÁL 



Nagy kort ért meg, de évtizedeken keresztül szorongató közegben kellett 
élnie. Első könyvét, A mai magyar LfRy\-t majdnem egy negyed századdal ké- 
sőbb követte a második. De így is teijedelmes életművet hagyott az utána 
jövőkre. Micsoda hivatástudat kellett hozzá, vagy annál is több: elemi szen- 
vedély, hogy végül is betöltse a neki rendelt teret! Egyetemista korában 
kezdte. Újságcikkekkel, kisesszékkel, kritikákkal. De alighogy elkezdte, 
jött a háboni. Kivette belőle a részét. Két évig katonáskodott, veszélyes he- 
lyen is, a Muraközben, vele gyönyöríí, még alig felnőtt felesége. Nemes 
Nagy Ágnes. Milyen tündökletes elbeszélő költeményben, a Mihályfalvi 
KALAND-ban idézi majd meg azt a lidérces világot! S ami ezután következik: 
a karpaszományos tisztjelölt katonaszökevény lesz, bujkálva váija ki a há- 
ború végét. Végre béke, egy remélt emberibb világ ígéretével. A Márciusi 
Front részesét, a népiek mozgalmához közeli írójelöltet akár politikai pá- 
lya is várhatná. Egy ideig dolgozott is a belügy-, majd a kultuszminisztéri- 
umban. De becsvágya, tehetsége másfelé szólította. És nemcsak írni, ha- 
nem folyóiratot indítani, összefogni nemzedékét, a huszonéveseket. Airól 
akartak beszélni, új nyelven, ki-ki a maga módján, ami történt, amivel va- 
lahogy el kell számolni. A főszerkesztő Lengyel Balázs Babits Mihályt mu- 
tatta fel nemcsak esztétikai, hanem erkölcsi, világnézeti, politikai mintául 
is. Ez lett aztán az Újhold célba vehető közepe, lehetett támadni, úgy lát- 
szott, lehet védeni - csak éppen nem egyenlő eséllyel. A lap két esztende- 
ig élt. Megfojtották, mint a többi, pártparancsokhoz nem igazodó folyó- 
iratot. Vele együtt a negyedik nemzedék java is elnémult. Derékba tört 
Lengyel Balázs ígéretesen induló pályája is. Hogy is lehetett volna szük- 
ség a fordulat éve után független kritikusi-kritikai szellemre? Jött a hosszú 
hallgatás, a többnyire kelletlenül, ritka pillanatokban akár mulatságul is 
űzött irodalmi bérmunka. Az átdolgozások, az átírások, az előadások, úgy, 
ahogy Mándy Iván megírta. De az egykori újholdasok, a hozzájuk társult, 
hasonló sorsú öregebbekkel, a hallgatás éveiben is összetartottak. Eleinte 
eszpresszókban. Később már biztonságosabb volt Lengyel Balázsok Kék- 
golyó utcai lakása. Ott jutottak szűk köiil nyilvánossághoz, ott jártak kéz- 
ről kézre a tilos kéziratok. Mert verset, még regényt is, lehetett az íróasz- 
talfióknak írni. De esszét, kritikát, tanulmányt? Lengyel Balázs hát fordí- 
tott, ifjúsági regényeket írt, remek meséket, pénzért, napszámban. De új 
esszékötete csak 1972-ben jelenhetett meg. A hosszú kihagyást azonban 
sértetlenül vészelte át. Úgy tetszik, a vers a prózánál is jobban érdekelte. 
Most már sűiiln megjelenő könyveiben a kortárs költészet szinte teljes 
színképe ott van. Mert egy olyan kastélyról álmodott, amelyben minden- 
nek helye van, ami jó. A kritikus dolga: amennyire csak lehet, elfogulatla- 
nul ítélni. Némi túlzással talán: egymaga elvégezte, amire kritikusaink, iro- 
dalomtörténészeink csapatban is alig-alig vállalkoztak. Portréiban, közel- 
képeiben úgy írt a versről, ahogy csak a költőmesterség művelői tudnak. 



Elemző alkat volt, figyelme a csak nagyítóval látható részletek felé fordult. 
De elemzései mögött mindig ott érzik a mindent helyére tevő szándék, a 
viszonyítás. Vagyis: a szintézis keresése. Ajelenkori líra hátterében magá- 
tól értetődően ott van a félmúlt, a régmúlt magyar és külföldi lírája. Egy 
egész visszhangos tartomány. Aztán felébredt a tetszhalálból az ifjúkori 
szándék: a lapalapítás. Az első kísérlet, a forradalom napjaiban, ugyan bör- 
tönnel végződött, de aztán, negyven évvel a hajdani Újhold rajtja után, vég- 
re megjelenhetett az Ujhold-évkönyv. Szerkesztőtársaival a legjobbakat nyer- 
te meg. Öregeket és pályakezdőket. Ezúttal is csak a színvonal számított. 
Hány nagy vers, emlékezetes elbeszélés, regény és novella, nagyszeríí ta- 
nulmány, érdekes dokumentum jelent meg az egymás után soijázó köte- 
tekben! 

Lengyel Balázs legsajátabb műfaja, az esszé: szépirodalom. Minden so- 
rában érzik, hogy írójának, így vagy úgy, közvetlen köze van a tárgyához, 
írásaiban éppen ezt a visszafogott, fegyelmezett, mégis hevesen személyes 
hangot szeretem. A csírátlanított elviség, az alkalmazóján óhatatlanul el- 
hatalmasodó tanok hiányát. Egy-egy színes, testes-tartalmas jelzővel, ha- 
tározóval, egy váratlan, sokfelé ágazó képpel egymást sokszorozó képze- 
teket indít el az olvasóban. Még inkább akkor, ha, egyszer-egyszer, lerázza 
magáról a tárgyául az irodalmat választó esszé kötelmeit. Ha, igazi írói ér- 
zékenységgel, tárgyiassággal megírja a hátsó fali infarktus kórtörténetét. 
Ha egymás mellé állítja, egymásra másolja a két Rómát, az 1948-asat és a 
negyven évvel későbbit. Ha az eleven vagy vakfoltokkal megroncsolt em- 
lékeit átvilágítja negyven esztendő vagy az éppen szemléltjelen tapasztala- 
taival. Ha egy hetvenvalahány éves férfi közérzetét módosítja, feldúsítja a 
kesei'vesen szép, eltűnőben is tapinthatóan eleven múlt darabjaival. A Két 
RóMÁ-ban az egymástól távol eső idők, terek, hangulatok, történetek közt 
olyan kötetlenül-kiszámíthatatlanul csapongó elbeszélés meg-megsűiilsö- 
dő pillanatai, kétszereplős kisdrámái most, színre vivőjük halálával még 
megrendítőbbek lettek. Valami járulékos, sötéten sugárzó energiával telí- 
tődtek. 

Lator László 



DIALÓG 

Budai György halálára 



- Budai. Hallottad? 
-A nevit? Persze. 

- Most halt meg. 
-Aha. 

- Gyerek volt. Ötven. Meg még néhány. 
-Az emberélet tatjának felén... 

- Na, ja, a fehér ember talán kihúzza százig. Ma már Oi-vosok, gyógyszerek. . . 

- Meg a sport. 

- Meg szerencse. Meg pénz, paripa, fegyver.. 

- Na, nála az nem. Csak szigony. Szigonypuska. Vörös-tenger Többek között. 

- Meg minden. 

- Az élet császára. 

- Is. És mégis. 

- Hát igen. Előfordul. Egyszer mindenki átesik rajta. 

- Egyedül. Egyedül esünk át a halálon. Te mennyi vagy? 

- Negyven. 

- Na, ja. Előtted az örökkévalóság. Akarod, hogy felíijam a nevét? 

- Minek? 

- Csak. Budai. I-vel. Felírom háromszor Jó? 

- Minek? 

- Emlékeztet. 

- Nem nagyon ismertem. 

- Ne is rá emlékezz. 

- Hát? 

- Az elmúlásra. 

- Huhu, nagyon mély vagy! 

- Csak ha muszáj. Budai, háromszor 

'07. 03. 09. 

Jancsó Miklós 



Budai György ötvennégy éves korában meghalt. Üzletember volt, aki elkötelezte ma- 
gát a magyar kultúrának, mecénásként és szervezőként támogatta a magyar kép- 
zőművészetet, múzeumügyet, színházat, filmet, zenét, irodalmat, folyóiratokat, fel- 
sőoktatást, és tette mindezt mindig a háttérből, önzetlenül, művészetszeretetből. 




A folyóirat a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 

a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Tiara Rt., 
valamint a Szerencsejáték Zrt. támogatásával jelenik meg 



NEMZETI KUITÜRATJS ÖRÖKSÉG 



nka ö 



MINISZTÉRIUMA Nemzeti Kulturális Alap 



XI ARA